^ A
találmányok
és a mesterségek
1. A K É T T E C H N O L Ó G I A
Minthogy az óriásgép lényegileg láthatatlan szervezet, a történelmi feljegyzések semmi különöset nem árulnak el létezéséről: amit tudunk róla, egymáshoz illesztett apró részletekből tevődik össze. Tervezői természetesen n e m voltak tudatában annak, hogy gépet hoznak létre: hogy is tudhatták volna, hisz az a kevés, primitívebb szerkezetű k o rabeli gép nem is hasonlított hozzá. Egy dologban azonban bizonyosak lehetünk: minthogy a gép megindulásához nagy mennyiségű emberi erőforrás egybegyűjtésére volt szükség, csak néhány virágzó mezőgazdasági vidéken fejlődhetett ki, amely kedvezett a nagy népességet könnyűszerrel koncentrálni és kényszer alá vetni képes városi civilizációnak. Ez a magyarázata annak, hogy az óriásgép mint termelő mechanizmus miért n e m terjedt el soha a világ sok gyérebben lakott vidékén. Kisebb törzsi vagy feudális közösségek, az afrikai shillukoktól egészen a Csendes-óceán számos polinéziai királyságáig, híven lemásolták a királyság j ó néhány külsőséges vonását, amikor az óriásgép már m ű k ö dött. D e működőképes szervezetként az óriásgép csődöt m o n d o t t ezeken a területeken; és ahol létezésének mégis akadnak bizonyítékai, mint talán 63
102 a húsvét-szigeteki kőszobrok, és minden bizonynyal Peru és a maja birodalom városai és útjai, ott bizonyára nagyobb lehetett valaha a népsűrűség. A miniatűr óriásgép tehát önellentmondás, majdhogynem nevetséges elgondolás, még ha el is tekintünk attól, hogy a kis közösségekben milyen nehéz az individuális részek elengedhetetlen deszocializációját és elszemélytelenítését végrehajtani. Az óriásgép végül is csak akkor válhatott egyetemes eszközzé, amikor fémből vagy fából készült élettelen alkatrészekből is össze lehetett állítani. Feltalálás után az óriásgép egésze már n e m fejlődött tovább, bár története során egyes részei a kiképzés folytán még inkább automatizálódtak. A láthatatlan gép gördülékenyen m ű k ö d ő szerkezete a kidolgozás aprólékossága vagy a teljesítmény szempontjából sohasem szárnyalta túl a piramiskorszak magas színvonalát. A makedón falanx semmivel sem volt tökéletesebben „gépesítve", mint a kétezer évvel azelőtti sumer falanx: az energia felhasználásában a római falanx sem m ű ködött gazdaságosabban a makedónnál; és további kétezer évvel később, a híres brit négyszög, mint hadigép, minden muskétájával együtt, még mindig elődeivel azonos színvonalon állt. Ezen a fronton a találmány elég hamar megrekedt. Á m e megrekedés részint azt jelezte, hogy ' kedvező körülmények között az óriásgép kielégítően működött. A mérnöki tudomány nagy eredményeit ugyanis a mezopotámiai csatornarendszertől kezdve - amelyet n e m r é g Thorkild Jacobsen és társai derítettek fel — egészen a kínai nagy fal építéséig, helyi ügynökök és megbízottak közreműködésével, szintén királyi hatalom hozta létre.
Kisebb közösségek képtelenek voltak ekkora vállalkozásokba fogni, még ha lett volna is a hagyományőrző Vének Tanácsa közt olyan becsvágyó, amelyik el tudta volna képzelni őket. A technikai fejlődés sokáig az óriásgép birodalmán kívül zajlott le; és nagyrészt ugyanannak az empirikus ismereteken, széles körű tapasztalatokon nyugvó, kisebb arányú vállalkozásnak volt folytatása, amely a növények és az állatok d o mesztikációját vitte végbe, és az emberi közösségek energiaforrásainak óriási növekedését érte el. Mindez korántsem oly látványos, mint az óriásgép nagyarányú építő és pusztító eredményei; és mint maga a földművelés, többnyire ez is sok-sok kisember munkájának eredménye, akik gyűjtögették tapasztalataikat, őrködtek a hagyományok felett, és inkább termékeik minőségével és emberi értékével, mintsem a hatalom vagy az anyagi javak puszta mennyiségének fitogtatásával törődtek. A kézműves tradíció, a társadalmi szervezet korábbi vívmányaihoz, a nyelvhez és a földműveléshez hasonlóan, sohasem került központosított szervezetet uraló önös érdekű kisebbségek kezébe. Ma már látható, hogy szinte a civilizáció kezdetétől fogva két elkülönült technológia élt egymás mellett: egy „demokratikus" és decentralizált, meg egy totalitárius és centralizált. A kisipari, kézműves tevékenységre alapuló „demokratikus" formát a földműveléssel és a pásztorkodással egyetemben a kis falvak tartották fönn, bár később átterjedt a vidéki városokra, sőt magához csábította a metropolis is. Ez a gazdaság n e m nélkülözhette a mesterségek specializációját, valamint a csere- és az árukereskedelmet, ahogy az a paleolitikum íde65
j é n meg is valósuk; így bár bizonyos nyersanyagokat — mint például a vasat és a rezet a kovácsműhely számára, egyes ásványokat a mázas cserepek, vagy különböző festékeket a pamut és a vászonruhák előállításához — kívülről szereztek be, a felhasznált anyagok és mesterségbeli fogások többsége helyi eredetű volt. Ami újítás történt, lassan vették be, hogy fel ne borítsa az ősi szokásokat. H o g y világos legyen a különbség a demokratikus és az autoritárius technika között, hadd fogalmazzam meg, mit jelent a demokrácia ebben a helyzetben, miután a tekintélyi rendszert már jellemeztem. A „demokrácia" kifejezést a nyakló nélküli használat összekuszálta és leértékelte; gyakran használják leereszkedő megvetéssel, vagy épp ellenkezőleg, mint minden emberi gyengeség gyógyszerét ostobán felmagasztalják. A demokrácia elvének gerince az a felfogás, hogy a közös emberi vonások, szükségletek és érdekek előbbre valók, mint amiket csak sajátos szervezeti intézmény vagy csoport vall magáénak. És ez n e m jelenti azt, hogy tagadják a különleges természetes tehetség, a k ü lönleges tudás, tapasztalat vagy technikai jártasság különleges jogait; még kezdetleges demokratikus csoportok is elismerik e kiváló tulajdonságokat, vagy legalábbis némelyiküket. D e a demokrácia lényege, hogy a résszel szemben az egészet részesíti előnyben; és végső soron csak eleven, hús-vér emberek képesek az egészet megtestesíteni és kifejezni, akár egyedül, akár mások segítségével cselekszenek. „Az intézmény az ember meghoszszabbított árnyéka." Igen: de csak az ember egy részének. 102 66
Abban az értelemben, ahogy én most használom, a demokrácia természetszerűleg olyan kis közösségekben és csoportokban működik a legjobban, ahol az emberek úton-útfélen találkozhatnak, egyenlő felekként szabadon tárgyalnak, és személyes ismeretségben állnak egymással: ez m i n den tekintetben ellentéte a tömeges szövetkezés, a tömegkommunikáció és a tömegszervezet a n o nim, elszemélytelenedett és nagyrészt láthatatlan formáinak. D e mihelyt nagy tömegekről van szó, a demokrácia vagy aláveti magát egy külső irányításnak és központi vezetésnek, vagy arra a nehéz feladatra kényszerül, hogy hatalmát átadja, delegáljon valamiféle kooperatív szervezetnek. Az első választás az egyszerűbb: voltaképp n e m is annyira választás, mint inkább magától b e k ö vetkező fejlemény, ha n e m tesznek kellő erőfeszítést arra, hogy a spontán demokratikus k o r mányzás szokásos m ó d j á t egy értelmes szervezet magasabb szintjére emeljék. A történelmi tapasztalat azt bizonyítja, h o g y könnyebb dolog m e g szüntetni a demokráciát és olyan intézményi megoldással helyettesíteni, amely csak a társadalmi hierarchia csúcsán állóknak biztosít hatalmat. Az utóbbi módszer kezdeti stádiumában sokszor éri el a mechanikai hatékonyság magas fokát; de emberileg megfizethetetlen áron. Sajnos a totalitárius technikai formák és m ó d szerek nem korlátozódtak az óriásgépre; m e r t ahol a lakosság nagy városokba tömörült, és m e g történt a föld nélküli, mindinkább tradíciót vesztő proletariátus munkájának nagyszabású m e g szervezése, az erőszakos módszerek behatoltak a kézművesség műveleteibe is, és növekvő m é r t é k -
ben „gépesítették" azokat —gépesítették, de emberi értelemben. Mint Rostovsteff kimutatta, a proletariátus e hatalmas megszervezésére a gyárakban és üzemekben utólag ,,modern"-nek nevezhető módszerekkel, a hellenisztikus és a római világ b ő bizonyítékkal szolgál, de már sokkal korábban megkezdődhetett. Az óriásgép sajátos módszerei lassan tehát a régebbi gazdaságokból származó h u mánusabb intézményeket is áthatották. Mindkét technikának vannak előnyei és hátrányai. A demokratikus technikának megvolt az a biztonsága, amit az ismerős környezetben, m e g szokott rendet követő, a résztvevők közvetlen irányítása alatt kis hatókörű tevékenység ad meg; de ki is volt szolgáltatva a helyi körülményeknek, és természeti okok, hozzá n e m értés vagy rossz ügyvitel miatt súlyos károk sújthatták anélkül, hogy máshonnan segítséget várhatott volna. A t ö megméretű szervezésben, egész hadseregnyi e m ber foglalkoztatásában jártas, és kereskedelmileg vagy katonailag más területek meghódítására is képes autoritárius technika alkalmasabb a fölösleg termelésére és elosztására, ha az uralkodó kellő politikai intelligenciával rendelkezik a javak igazságos elosztásához. D e mohósága és a szadista kizsákmányolás folytán az óriásgép a műhelyben és az államban egyaránt megsemmisítette mindazt, amit hatékonyságával nyújtott. Eszményi esetben mindegyik módszer adhatott volna valamit a m á siknak: de egyiknek sem sikerült hosszú időre h a tékony együttműködést kialakítania. Míg a kis földművesközösség megmaradt a demokratikus technika mellett, a fémek - előbb a réz, majd a bronz, végül a vas — használatának el102 68
terjedése, ami egybeesett a királyság térhódításával, egyre több iparágban bevezette az autoritárius technikát, ahogy a korok váltották egymást. Az állandó hadműveletek önmagukban is ösztönzőleg hatottak a kohászat tudományának fejlődésére; és épp a bányák, kohók, olvasztóműhelyek munkafolyamataiban tűnt fel először az iparban mindaz a durva kényszer és heroikus erőfeszítés, ami addig csak a katonaira voltjellemző. A vadász- és földműves társadalmakban a m u n ka szakrális tevékenység volt, melyben az ember együttműködött a természet erőivel, és segítségért folyamodott a termékenység és bőség isteneihez, hogy kegyükkel az emberi közösség erőfeszítéseit támogassák: bennük az áhítatos szenvedély és a kozmikus csoda társult a fáradságos testi munkával és a gondos rituálékkal. D e akiket magával rántott az óriásgép, azoknak a m u n k a többé már n e m lehetett az a szakrális, önkéntesen vállalt feladat, amelynek mind végrehajtása, mind gyümölcse gyönyörűséges jutalmat hozott: a munka átokká változott. A Teremtés könyvében Isten ezt az átkot m e g tetézte azzal, hogy Ádámot az Édenkert trópusi bőségéből száműzte, ami azután a gabonaneműek bevezetésével a kemény talaj föltúrását és fölásását tette szükségessé. Semmi kétség, hogy a szabad mozgáshoz szokott nomád pásztor zsidóság ezt az átkot önkéntelenül a földművelés szokatlan és küzdelmes kötelességeire értette: lenézték Káint, a földművelőt, és felmagasztalták a pásztorkodó Ábelt. Á m ez az értelmezés elfedi a történelmi tényeket. Valójában a bányászat, a gépesítés, a hadsereg és a velük járó foglalkozások vették el a m i n -
öfe,
dennapi m u n k a örömét, és váltották fel azt a kérlelhetetlen, lélekölő robotolás rendszerével. Ahol a szerszámokkal és izmuk erejével a m u n kások szabadon, saját belátásuk szerint rendelkeztek, a m u n k a változatos volt, ritmikus és legtöbbször mély megelégedéssel járt együtt, mint minden tervszerű rituálé. Az előrelépés a mesterségben mindjárt elégedettséggel töltötte el az embert, és rátermettségének tudatában a létrehozott termék m é g j o b b a n megerősítette. A mesterember napi munkájának n e m a bér jelentette legfőbb jutalmát, hanem az, hogy a munkáját társadalmi elismerés közt végezhette. E b b e n az archaikus gazdaságban megvolt az ideje a fáradozásnak, és megvolt az ideje a pihenésnek, megvolt az ideje a böjtnek és az ünneplésnek, a fegyelmezett erőfeszítésnek és a felhőtlen játszadozásnak. A munkás, miközben munkájával azonosult és annak tökéletesítésén fáradozott, maga alakította át saját személyiségét. Az a dicséret, amelyben a szerszámkészítésért és szerszámhasználatért tévesen az ősembert részesítették, a neolitikumtól fogva illeti meg az embert; a kézművesség későbbi vívmányaiért pedig m é g inkább megérdemli a dicséretet. Az alkotó és a tárgy kölcsönösen hatottak egymásra. A papok, filozófusok és asztronómusok ezoterikus tudásától eltekintve az emberi gondolkodás és képzelet jelentős része egészen napjainkig a kézen keresztül öröklődött. A demokratikus technika világában egyedül a teljes emberré válás hivatása követelt életfogytiglani figyelmet; ez magában foglalta a biológiai szerep betöltését és a társadalmi életben való részvételt, a hagyományok elsajátítását és továbbadását, 70
és a nagyobb esztétikai tökély elérését a szertartások végzésében, a növények ültetésében, a m ű v é szi képformálásban és a tárgyak faragásában és ki~ festésében. A munka minden részlete az életműbe tartozott. Ez az archaikus viszony a munkához mindenütt fennállt; és ez az alapkultúra a nyugati ember minden erőfeszítése ellenére, amellyel a tizenhatodik század óta megrontani és tönkretenni igyekszik, faluközösségekben, valamint teljes épségben megmaradt, zárt törzsi társadalmakban egészen századunk elejéig tartotta magát. Franz Boas számol be arról, hogy mily nagy tisztelettel adóznak az úgynevezett primitív népek a kézművességnek; és Malinowski is ugyanerre a magatartásra hívta fel a figyelmet a majdhogynem neolitikus körülmények között élő korall-tengeri népeknél. A gépi kultúra a maga eredendően szervilis formájában n e m tartotta fenn ezeket az életet gazdagító hajlamokat, n e m a munkásra és életére, hanem a termékre, a termelés rendszerére és az abból származó anyagi vagy pénzbeli nyereségre központosított. Akár a munkafelügyelő korbácsa, akár a mai futószalag könyörtelen továbbhaladása tartja működésben, az óriásgépezet műveletei a gyorsaság, az arctalanság, a szabványosítás és a mennyiség útját egyengetik. Hogy ez miként hatott a m u n kásra vagy a munkanap eltelte utáni életére, azzal a mechanizált műveletek irányítói n e m törődtek. E rendszer kényszerei a nyílt rabszolgaságnál alattomosabban működtek, de mint a rabszolgaságban, végül is éppúgy lealacsonyították az ellenőrzőket, mint az általuk ellenőrzött munkaerőt. A patriarkális rabszolgaság intézményében létrejöhettek m é g személyes kapcsolatok — és olykor 11
létre is jöttek — rabszolga és rabszolgatartó között; ez pedig végül is az autonómia visszaszerzésére vezethetett, mint Rómában, ahol a kedvenc rabszolgának saját tulajdona lehetett, fizetség fejében külső munkát vállalhatott, és végül megvásárolhatta szabadságát. Azok a rabszolgák, akik művészi munkát végeztek, ami az antikvitás idején az ipari termelésnek sokkal nagyobb hányadát tette ki, mint napjainkban, a belső szabadság és a személyes ö r ö m boldogságában oly mértékben részesültek, hogy életük nem különbözött lényegesen azokétól, akik önkéntesen kötelezték el magukat erre a munkára; egymás mellett dolgoztak az ötödik századi Görögországban és másutt is. D e ahol az óriásgép gyakorlata uralkodott, átokká vált minden munka, még ha a munkás törvény szerint szabad ember volt is, néhány ipari tevékenység pedig egyenesen büntetésnek számított, még ha a munkás n e m követett is el semmiféle bűnt. A fémek szélesebb körű használata n e m oldotta fel ezt az átkot, pedig nemcsak fegyverek előállítását, hanem j o b b és olcsóbb munkaeszközök előállítását is lehetővé tette. Az ércek kitermelése, szétválasztása és olvasztása, valamint a fém további feldolgozása ugyanis hosszadalmas fizikai erőfeszítést igényelt, és sokkal kevésbé higiénikus, viszont sokkal nyomasztóbb körülmények között történt, mint amilyenek közt a kézműves és a földművelő a háziiparban dolgozott. Az ács, a bőrdíszműves, a fazekas, a f o n ó - és szövőmunkás, bár néha roppant szűk helyen és a megélhetéssel küszködve dolgozott kis műhelyében, társadalmi életet élt, többé-kevésbé a család keretében, és sokszor dolgozva családi segédlettel. 12
De a föld alatti bányászat kezdettől fogva lehangoló, veszélyes, kimerítő foglalkozás volt, k ü lönösképpen azokkal a kezdetleges eszközökkel és felszerelésekkel, amelyekkel egészen a tizenhatodik századig, sőt számos helyen egész századunkig dolgoztak. A fizikai megerőltetések, betegségek, testi sérülések következtében a bánya csatatérhez hasonlított: mind a táj, mind a bányász magán viselte a művelet okozta sebeket, ha az utóbbi egyáltalán életben maradt. Mircea Eliade szerint a kohászatnak a legrégibb időktől kezdve rituális kísérőjelensége volt a véráldozat. A háború és a bányászat átka alig különbözik egymástól: a halál kapcsolja össze őket. Erről a kapcsolatról számos történelmi bizonyíték tanúskodik. Néha, miként a háborúba, időnként a bányamunkára is kényszerrel toborozták a parasztokat, de ez a munka olyannyira gyűlöletes, hogy a történelem folyamán főleg rabszolgákat vagy bűnözőket küldtek a bányákba: „nehéz testi munkára ítélve", és ez börtönbüntetés volt, n e m pedig szabad embernek való foglalkozás. Ahogy a hatalom kultusza egyre szélesebb körben hódított, a háború, e jól ismert fémfogyasztó megnövekedett fémszükséglete a rabszolgaságot és ezeket az áldozati szertartásokat szinte az egész világra kiterjesztette. És ha — amint azt V. Gordon Childe feltételezi — a fémmunkások voltak az első teljes munkaidejű szakosított dolgozók, e m u n kamegosztás még súlyosbította a bérmunka átkát, ami megkeserítette, sőt ténylegesen m e g is rövidítette az emberi életet. A civilizáció „fejlődésével" a bánya és a gálya börtönképzetére épült brutális robot rendszere 73
végül is a mindennapi élet közönségesebb feladatköreibe is behatolt. Eredetét tekintve a bérmunka átka az óriásgép átka: amely például a katonai szolgálat esetében életfogytiglan tartott. Ennek az átoknak ellensúlyozására született meg az aranykor részint e m lékekből, részint mítoszból szőtt álma; egy olyan élet képe, amelyben nincsen verseny és kegyetlen küzdelem, ahol szelídek a vadállatok, és ahol e m ber az embernek n e m farkasa. Ez az álom először egy akkád agyagtáblán jelenik meg; és csak később vetítődik ki a jövőbe és ölti a mennyei túlvilág képét, ahol megszűnik minden munka, amikor mindenki az érzéki szépség, az anyagi bőség és a véget nem érő pihenés örömét élvezheti. Vagyis a nagy paloták és a templomok valós életének tömegfogyasztásra készült mása ez; az életforma, amelynek mind szélesebb körű fennmaradásáért és további gyarapodásáért az óriásgépet feltalálták. A városi iparágak körében a munkamegosztás fokozódásával az egyéni munkás cselekvési tere beszűkült, s egyre távolabb került a foglalkozások váltogatásának az a fajta lehetősége, amelyet a földművelés évszakonkénti forgása megengedett. Az eredetileg a mennyország képére tervezett város már egész hamar leginkább egy katonai táborhoz kezdett hasonlítani; fogság, a napi gyakorlatozás, a büntetés színhelye lett. Napról napra, évről évre egyetlen foglalkozáshoz, egyetlen műhelyhez, végül - a hasonló műveletek sorozatában egyetlen kézművelethez láncoltatni, ez lett a m u n kásosztály része. A szakosodás következtében most már minden szakosított foglalkozáshoz egy-egy jellegzetes „fog74
lalkozási ártalom" járult - féloldalas testtartás, túlfejlett izmok, sápadt arcbőr, rövidlátás, szívtágulás vagy szilikózis, és még további járulékos betegségek és végleges anatómiai elváltozások. Ezek a betegségek többnyire állandósultak és krónikus jelleget öltöttek; a halálozási arányszám növekedése az életszínvonal csökkenéséről árulkodik. Egészen napjainkig magasabb életkorra számíthat egy angol mezőgazdasági munkás, aki általában zsúfolt szállások lakója, nyers koszton él, akit folyvást ver az eső és átfúj a szél, mint egy gyári munkás, még akkor is, ha ez utóbbi nemcsak magasabb bérezése, de egészségesebb otthoni körülményei folytán is j o b b ellátásban részesül. Ilyen körülmények között a „munka átka" n e m maradt puszta frázis. Az írnoki mesterségnek a többihez képest élvezett előnyeit összegző egyiptomi beszámoló foglalkozási áganként sorolja fel a szakosodás hátrányait: a mindennapos viszontagságokat, a mocskot, a veszélyt és az éjszakai kimerültséget. A tudós, aki egy ilyen felsorolást durva túlzásnak, a d o k u m e n t u m o t pedig szatírának tekinti, vajmi kevéssé ismeri a városi munkásság valóságos körülményeit, bármely történelmi időről légyen is szó. Az írnok lefestette nyomorúság a zárt, rosszul világított, szellőzetlen helyiségekben folytatott mesterségekben volt a legelviselhetetlenebb, szemben a legszegényebb parasztéval, aki szabadon j ö hetett-mehetett. Erről tanúskodik a takács sorsa: „ N e m szívhat friss levegőt. Ha lerövidíti a szövés napját, ötven korbácsütést mérnek rá. A teremőrnek kénytelen ennivalót adni, ha látni akarja a nap világát." E leírásból világosan kiderül, hogy az 15
óriásgép fegyelme több évezreddel a tizennyolcadik századi gyárak kialakulása előtt már behatolt a városi műhelyekbe is. Az óriásgép nyomasztó k ö rülményei később sem igen változtak a legtöbb foglalkozásban, noha a kép n e m mindig egyformán rossz, és bizonyos időszakokban, bizonyos kultúrákban - hogy csak a Kr. e. ötödik századi Athén vagy az i. sz. tizenkettedik századi Firenze legkézenfekvőbb példáit említsük - határozottan fényes volt. N e m csoda, hogy ily gyalázatos k ö rülmények között az a képzet terjedt el, hogy a munka természetszerűleg átok, sőt, hogy az élet legkívánatosabb formája az volna, ha bűvös gépezetek vagy robotok az e m b e r részvétele nélkül saját maguktól végeznének el minden szükséges műveletet. Egyszóval innen az automata eszméje, amely a parancsnak engedelmeskedik, és elvégez minden munkát. Ez az alom a civilizáció egész történelmén végigkísért, száz meg száz tündérmese és népi m í tosz varázsos változatában, amikor még meg sem fogalmazódott a modern jelszó: „Szüntessen meg minden munkát az automatizáció." Ehhez az álomhoz nemegyszer az a másik kapcsolódott, amely az emberiséget m é g egy átoktól szerette volna megszabadítani, a szegénységtől, amelynek jármát az óriásgép rakta a leigázott népek vállára. A bőségszaru, az áldott föld álma, ahol egyetlen kézmozdulat ételek és javak kimeríthetetlen képzetét teremti elő: más szóval korunk folytonosan bővülő újratermelésének infantilis mennyországa - és végterméke - a fogyasztói társadalom. Azok számára, akik az autoritárius technika uralma alá kerültek, a m u n k a átka igazi szenvedés 16
volt. De eltörölni minden munkát, a szellem képzelete nélkül vinni át a kéz ügyességét egy gépezetre — e gondolat csak a rabszolga álma lehetett, és csak a rabszolga kétségbeesés szülte reményeinek fantáziátlanságát leplezi le; mert n e m veszi figyelembe, hogy az a munka, amely nemcsak az izmokra korlátozódik, hanem a lélek valamennyi funkcióját megmozgatja, korántsem átok, hanem áldás. Mert aki rátalál élethivatására és megízlelheti annak gyümölcseit, soha nem dédelgetne ilyen öngyilkos ábrándokat.
2. S Z Ü N E T E L T E K - E A T A L Á L M Á N Y O K ?
A technika történészeinek többsége szerint a civilizációt fenntartó autoritárius ipari és hadi technika a kifejezetten technikai készségek tekintetében igen magas szintet ért el a korai vaskorszakban, durván számítva tehát körülbelül Kr. e. 1200-zal kezdődően. A ránk maradt tanúságtételek szerint az ókori bölcseknek aligha vannak kételyeik e fejlődés irányáról és e tudás eredményeiről. „A vaskorszak — mondja Albius Tibullus a Kr. e. első században, Hésziodosz panaszait ismételve — n e m a szeretet, hanem a rablás dicséretét énekli... Vér és mészárlás fakad belőle és közeledik a halál." Kétségtelen, hogy Tibullus kortársai e leírást ,,hisztérikus"-nak tekintették, de az i. sz. ötödik századtól fogva a szomorú eredményeket többé képtelenség volt észre n e m venni; és a vaskorszak nyomait, mert fokozták és elterjesztették az óriásgépezet lehetőségeit, m é g mindig magunkon viseljük. D e összevetve e hosszú időszak találmá77
nyainak egész mennyiségét azzal, ami a tizennyolcadik század óta Nyugat-Európában végbement, a történészek általában valamiféle magyarázatot keresnek az érthetetlen technikai elmaradottságnak tetsző jelenségre, és következésképpen fölteszik a kérdést: miért szüneteltek a találmányok? Es ezzel eltorlaszolják a kutatásnak azt az útját, amelyet én a következő kérdéssel szeretnék újra m e g nyitni: valóban szüneteltek-e a találmányok? De előbb tekintsük át magának a vasnak következményeit. N e m kétséges, hogy a földművelés, a szerszámkészítés, valamint a háborús fegyverek céljaira a vas a többi fémhez képest határozott előnyöket mutatott. Megkönnyítette a munka terhét, illetve növelte az azonos munkaóra alatt termelhető mennyiséget. A földművelésben a vaskapa óriási fejlődést jelentett a csont- vagy k ő kapával szemben; és az ásóval, a lapáttal vagy a vascsákánnyal a kezében a földműves minden talajjal meg tudott birkózni; a vasbalta pedig oly hatékony szerszámnak bizonyult, hogy - a kecskével egyetemben - teljes joggal tehető felelőssé a mediterrán erdőségek kíméletlen kipusztításáért. Dr. Fritz Heichelheim még azt is feltételezi, hogy a vas a társadalmi kiegyenlítődés eszköze, minthogy a vaseke segítségével a dúsabb, gazdagabb árterületekre is ki lehetett terjeszteni a földművelést, ami a dolgozó osztályok életkörülményein sokat javított. D e a hadsereg felfegyverzésének költségeit csökkentve a vas az uralkodókat is egyre szélesebb körű hódításokra csábította. Ugyanez a tudós arra is felhívja a figyelmet, hogy „a római hódító és polgárháborúk, a társadalmi forradalmak és a rabszolgavadászat következtében 102 78
Kr. e. 201 és 31 között a Földközi-tenger térségében a lakosság csökkent". A vas használatának általános elteijedése után, a Kr. e. 100 és i. sz. 1500 között uralkodó technológia - a jelenlegi általános vélemény szerint holtpontra jutott, és gyors egymásutánban születő találmányok és kumulatív fejlődés helyett a technikában a tétlenség időszaka köszöntött be. M é g oly megbízható technikatörténész, mint R . J. Forbes is támogatja e véleményt, és másokkal együtt e jelenséget a rabszolgaságnak tulajdonítja, amely kiküszöbölte volna a munkamegtakarító gépek előállításának legfőbb okát. Ez a magyarázat több okból is rendkívül kétséges. Eli W h i t n e y gyapotmagtalanító gépe, amely Észak-Amerika gyapottermelő államaiban a rabszolgakereslet n ö vekedéséhez vezetett, n e m volt-e m u n k a m e g t a karító gép? Máskor a technikai találékonyság és k e z d e m é nyezőkészség állítólagos csődjét annak tulajdonítják, hogy az uralkodó osztály elzárkózott a kétkezi munkától, mert az ókori vélemény szerint csakis a kézi munka mocskától és a közönséges haszontól mentes elméleti tanulmányok méltók a szabad szellemhez. M é g Arkhimédész, a technika fejedelme is osztotta ezt a nézetet, ámbár igyekezete, hogy a római flottát megakadályozza Szürakuszai megtámadásában, egy sor zseniális találmányra ösztönözte. D e a patríciusok irtózása a munkától, ami m é g a kereskedelemre is kiterjedt, korántsem tekinthető abszolútnak: Athén arisztokratikus ifjúságát egy Szókratész nevű öreg kőfaragó tanította a h e lyes életvitelre. S egy tevékeny kereskedőosztály
felemelkedését sem akadályozta meg ez az előítélet. Semmi sem állhatta útját, hogy szabad m u n kások, önálló vállalkozók vagy kis műhelyek mesterei különféle gépeket találjanak fel, ha ebben kellőképp érdekeltnek érezték magukat. Az égeitengeri külkereskedelemmel kapcsolatos iparágak közül az agyagedények és a kelmék előállítása tömegtermelésszerűen és nem egyéni megrendelésre történt, és az is bizonyos, hogy ezekben az iparágakban már megtörtént a tevékenységek felosztása és specializálódása. Néhány további lépéssel e műveleteket már gépekre is át lehetett vinni, mint ahogy az Európában a tizenötödik és a tizenkilencedik század között meg is történt.
egyszerűen n e m vesz tudomást — vagy éppenséggel tudatlanságból ez utóbbit korunk „ipari forradalmának" tulajdonítja. Kétségtelen, hogy a rabszolgaság intézménye és az uralkodó osztály megvetése alattomosan aláásta a munkás személyének rangját, és talán még a munkája iránti érdeklődést is csökkentette. Shakespeare kegyetlen karikatúrái — O r r o n d i és Ösztövér* —, mintha a testi fogyatékosság m e g a rosszul tápláltság jogot adna a mulatásra, ezer hasonló jelzőt visszhangzottak. E magatartás és az intézményi korlátok valóban elvehetik a bátorságot a mechanikai újításoktól: de ezzel a történet még n e m ér véget.
Bár n e m kizárt, hogy az uralkodó osztály valóban lenézte az — úgymond — „alacsonyrendű kétkezi mesterségeket", a rabszolgaság és a kényszerm u n k a csak a kohászatban és a nagyarányú műszaki és építészeti közmunkákban dominált. M é r n ö k ö k és mesteremberek m é g a zsarnokság korában is vezethettek be újításokat, mint ahogy ez számos esetben meg is történt. Kortársainkat ítéleteikben az vezette félre, hogy az ókor legnagyobb technikai vívmányai a statika és n e m a dinamika területén jöttek létre: n e m a gépészmérnöki, hanem az általános m é r nöki tudományokban; n e m a gépekben, h a n e m épületekben. Ha a történész a régi kultúrákban a találékonyság hiányát véli felfedezni, akkor a technikai fejlődés fő kritériumának makacsul azokat a speciális erőmeghajtásos gépeket és automatákat tekinti, amelyekhez a nyugati ember hozzászokott, viszont oly fontos találmányokról, mint például a központi fűtés vagy a vízöblítéses vécé,
Az az általános hiedelem, hogy az óriásgépezet vaskorszaki tökélye és mai feltámadása között semmiféle fontos technikai előrehaladás n e m történt, részben szintén annak tulajdonítható, hogy korunk kutatói hajlamosak lebecsülni az ókori világ termelékenységét. A mezőgazdaság mellett más ágazatokban is tekintélyes fölösleg birtokában kellett lenniük, különben mi tette volna lehetővé a drága háborúkat és városok gyakori gyökeres elpusztítását. És e fölösleg n e m kis részben a m e chanikai találmányoknak köszönhető.
80
E találmányok fő központja Görögország: épp az a hely, ahol a szolgai munkát szabad emberhez méltatlannak tekintették. D e aligha véletlen, hogy az új mechanikai találmányok itt keletkeztek; mert ennek a kultúrkörnek a legjelentősebb váro-
* A S^entivánéji álom-ból Orrondi (Snout), az üstfoltozó és Ösztövér (Starvelíng), a szabó. (A fordító jegyzete)
81
sai, Athénnal az élen, már egész hamar harcra hívták és legyőzték a királyság intézményét. Már a homéroszi eposzok királya is alig valamivel több, mint egy-egy helyi vezető, aki a késő középkori Európában honos udvarházakhoz hasonló épületben lakik, és korántsem holmi szent vagy isteni előjogokkal felruházott személy. A g ö r ö g mítosz, bár gyökerei talán Mezopotámiába nyúlnak viszsza, sohasem vette komolyan — hogy Hérodotosz gúnyos jellemzését használjuk — az istenkirályság kultuszának „értelmetlen ostobaságát". A d e m o k ratikus falu mértékadó maradt m é g a hellenisztikus urbanizáció tetőpontján is, és jellemző, hogy inkább egy maroknyi elszánt szabad ember, m i n t sem egy népes hadsereg védelmezte a hegyi ösvényeket, és szolgált a győzelmes görög hadi gályán. Az az igazság, hogy a későbbi összetett gépek legtöbb részegységét Görögországban találták fel a Kr. e. hetedik és első század között, vagy legalábbis a görögöknél feltalált gépek és mechanikus alkatrészek segítségével készítették el azokat először. A két kulcsfontosságú találmány: a csavar és az eszterga. A görögök által feltehetőleg a Kr. e. hetedik században feltalált csavar más találmányok egész sorát tette lehetővé. Arkhimédész a csavar elvét a vízkiemelésben alkalmazta; és ez Észak-Afrikában és a Közel-Keleten a földművelés új területeit nyitotta meg. A valaha tipikusan keleti eredetűnek tartott későbbi öntözőberendezéseket — Heichelheim hívja föl rá a figyelmünket — a matematika hellenisztikus fejlődésének következményeként találták fel a Kr. e. harmadik század folyamán. Arkhimédész 102
után Ktészibiosz találta fel a szivattyút, amit rövidesen használni is kezdtek; míg Arkhütasz, valószínűleg a csavar feltalálója, a geometriát, más mértantudósokkal szemben nem az építészet területén, hanem a mechanikában alkalmazta. N e m az első és nem is az utolsó példája ez az egzakt tudományok és a gép kölcsönhatásának. Az esztergapad feltalálása hasonló fontosságú előrelépés volt, minthogy a pontosan forgácsolt és fúrt henger és kerék minden forgó mozgást végző gép lelke. Annak ellenére, hogy e felfedezésnek sem helyét, sem idejét nem tudjuk pontosan megállapítani — néhány szaktekintély a korai M e zopotámiából eredezteti —, valószínűnek látszik, hogy a géppel esztergált tengely megelőzte a csavart. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy eszterga nélkül az emberi gépet aligha válthatta volna fel annak n e m emberi párja. Bár tökéletesítése lassan haladt, az eszterga már kezdettől fogva éppoly nagyszerű és sokféleképpen felhasználható találmány, éppoly fontos m u n kamegtakarító eszköz volt, mint a kerekes kocsi vagy a vitorlás hajó. Az esztergapad termékeit legközvetlenebbül emelő szerkezetek, csigák, csörlők és daruk összeállítására, áruk kirakodására és vitorlák felvonására lehetett használni; de a klasszikus görög tragédiában is szerephez j u t o t t ez a gép: a kritikus ponton közbelépő istennek „a Gép Istene" volt a neve, ugyanis valódi gépezet segítségével ereszkedett le a magasból. És az, hogy a görög közönség semmi kivetnivalót sem talált ebben a szerkezetben, n e m arról vall-e, hogy a gépet természetfeletti tényezőnek fogadta el?
83
102 A csavarhoz és az esztergához, e két kiemelkedő találmányhoz még sok egyéb csatlakozott. A pénzverés, amelyet a görögök a hetedik században találtak fel, a gazdasági üzletkötések lebonyolítását forradalmasította, bár még hosszú évszázadok teltek el, míg ezt az eljárást a nyomtatásban is fel tudták használni. R o p p a n t messze esik a valóságtól az az elképzelés, hogy a görögök k ö z ö m bösek voltak a technika iránt, vagy hogy nem értettek hozzá; gondoljunk csak arra, hogy a „viaszveszejtő" eljárással mily roppant ügyesen öntötték bronzba szobraikat. Aki emlékszik Cellini leírására a viszonylag kis méretű Perszeusz megmintázásának nehézségeiről, némi fogalmat alkothat arról a fenséges technikai tudásról, amellyel a görögök sokkalta nagyobb bronzszobraikat megalkották. A görög templomok tökélyét csodálva az építészettörténet sokszor megfeledkezik arról a leleményes műszaki tudásról, amellyel a Parthenon készítéséhez szükséges súlyos köveket az Akropolisz meredek lejtőjén felvontatták. D e a delphoi Apollón-templom megtermett alapköveinek kiformálása és összeillesztése sem volt kevésbé j e lentős teljesítmény: a sima felületű, de teljesen szabálytalan alakú kőtömbök cement nélküli, mozaikszerű összeállítása földrengésálló módszernek bizonyult: és aki csak megszemléli azoknak a köveknek a formáját és pontos összeállítását, nem fog többé kísértést érezni, hogy lebecsülje a görögök műszaki ismereteit. El kell ismernünk, hogy e ragyogó technikai találmányok n e m kerültek mindig közvetlen felhasználásra, akárcsak Alexandriai H é r ó n turbinája; és azt sem szabad elfelejteni, hogy ezzel párhu-
zamosan Kínában, Indiában, Perzsiában is hasonlóan eredeti találmányok láttak napvilágot, ami megmagyarázza építészetük és szobrászatuk káprázatos teljesítményeit. Az viszont nagyon is kétséges, hogy a tizenegyedik század után NyugatEurópában bevezetett mechanikai vívmányok sorozata megszülethetett vagy egyáltalán megfoganhatott volna-e ezen előzetes erőfeszítések hosszú láncolata nélkül. Utoljára hagytam a valószínűleg szintén görög eredetű vízimalmot, a mechanikai találmányok e legforradalmibb példányát. E találmány eredeti modellje valószínűleg Nagy Sándor seregeivel együtt érkezett Indiából, ahol a buddhista imák „tömeggyártására" parányi vízikerekeket használtak. D e megint csak n e m véletlen, hogy mint praktikus találmány és n e m mint bűvös játékszer, a vízimalom abból a Görögországból, abból a kultúrából származik, amely makacsul ragaszkodott az archaikus falu demokratikus technikájához, és amely sohasem vetette magát alá közönyösen a királyság totalitárius ideológiájának, amelyet Nagy Sándor és a hellenizmus későbbi „megváltó királyai" újra felélesztettek. Az athéniak az óriásgép másik velejáróját, az olajozottan m ű k ö d ő szívós bürokráciát sem fogadták el. Állampolgári jogaik büszke jeleként az athéniak maguknak tartották fenn azokat az igazgatási feladatokat, amelyeket különben szakosított tisztviselőkre kellett volna bízni; és ahelyett, hogy életfogytig tartó hivatalokat létesítettek volna, felváltva végezték el az adminisztratív teendőket. Az állati erő felhasználásától is mentes m e chanikus energiaforrás tehát a maga tiszta formá85
jában görög találmány: ez volt a termeléshez szükséges energiát biztosító emberi gép felváltására tett első sikeres lépés. A rendelkezésre álló adatok arra utalnak, hogy a legrégebbi típus a ma norvégnak nevezett, kis méretű, vízszintes vízimalom volt, amely csak házi használatra alkalmas, de kisebb folyóvizeken kiváló. Ezt a találmányt minden bizonnyal a görög hegyi falvaknak köszönhetjük; a legrégebbi irodalmi idézet a vízimalomról, Thesszaloniki Antipater első századból származó verse ugyanis így szólt: „Hagyjatok fel az őrléssel, asszonyok, kik a malomban dolgoztok; aludjatok tovább, akkor is, mikor a kakas kukorékolva hirdeti a hajnalt. Mert Démétér megparancsolta a nimfáknak, hogy végezzék el kezetek munkáját, és ők a kerék tetejére ugornak, megforgatják a tengelyt, amely küllőinek pörgésével forgatja a nehéz, h o m o r ú nysiriai malomkövet. Az egyszerű élet örömeit ízleljük újra és megtanuljuk m u n k a nélkül ü n n e pelni Démétér alkotásait." Bár egy technikatörténész minden további magyarázat nélkül elutasította e feltevést, e kétségtelen utalás a felülcsapó vízikerékre a találmány sokkal régebbi eredetére vall, ugyanis valószínűleg a kevésbé hatékony alulcsapó kereket találták fel hamarább. M é g a legszerényebb becslések szerint is legalább egy-két századnak kell eltelnie, míg egy ilyen találmány felhívja magára a költő - bár csak helyi költő - figyelmét, és míg efféle dicsérő szavakra fakasztja líráját a minden bizonnyal látványos siker. Valószínű, hogy még előbb találták fel a malom kisebb, egyszerűbb típusát, amely a
102 86
Hebridákon egész a tizenkilencedik század végéig fennmaradt. Mindebből az a tanulság, hogy a találmány a házi lisztőrléskor elkerülhetetlen kínlódást - legalábbis elvileg - megszüntette, bár a kézimalom tovább is használatban maradt. A vízi erőnek, mint munkamegtakarító eszköznek lehetőségeit becsben tartották. Inkább a földrajzi adottságok, mintsem az emberi renyheség tehető felelőssé azért, hogy e találmány n e m hódította meg gyorsan a Földközi-tenger egész vidékét. Nyáron ugyanis a görög hegyi patakok vékony erecskévé száradnak össze, és ami még ennél is rosszabb, malomgát vagy malomárok híján az év más időszakaiban sem igen lehet rájuk hagyatkozni. A vízimalom hatóköre természetszerűleg korlátozott, ám ahol csak lehetőség nyílt rá, m i n denütt elteijedt, és használata jól bizonyítható. Arles-hez közel, Barbegalban az i. sz. 308-316 k ö zötti időből nyolc szimmetrikus szinten elhelyezett tizenhat vízimalomra bukkantak, ami - Bertrand Gille szerint - azt bizonyítja, hogy Diocletianus és Constantinus alatt a rabszolgamunka csökkenése az erőgép széles körű alkalmazására vezetett, mely mind a rabszolga, mind pedig a szabad házi munka rendszerét mechanikus energiaforrással helyettesítette. Talán ez a teljes mértékben mechanizált tömegtermelés első történelmi bizonyítéka, habár alig valamivel később egy másik költő, Bordeaux-i Ausonius arról tesz e m lítést, hogy vízimalmok mészkövet fűrészelnek a Moselle völgyében. Semmi okunk feltételezni, hogy amikor a vízimalom széles körű használatá-
lói a tizenegyedik században hirtelen újra m e g szaporodnak a bizonyítékok, valamiféle újrafelfedezés történt volna. Eddig a hangsúlyt a h á r o m kulcsfontosságú görög találmányra helyeztem, mert erősen alábecsülték őket; most azonban a belőlük származó többit is megemlíteném: a fúrót, a csigát, az e m e lőt, valamint az olaj- és szőlősajtolásra szolgáló mechanikus csigaprést. Az az általános vélemény, amely ezt az egész korszakot a rabszolgaság okán technikai fejletlenséggel vádolja, n e m más, mint sztereotip akadémikus ítélet, amely sajnos hamarabb kristályosodott ki, mintsem a cáfoló bizonyítékok napfényre kerültek volna. Nos, ugyanez a helyzet a későbbi századok folyamán más országokban keletkezett találmányok egész sorával is. Ezek közül egyiket-másikat bizonnyal örökre elvesztettük szem elől, hisz ereklyeképpen n e m őrizték meg őket, és írásos emlékek sem szólnak róluk. A pennsylvaniai Doylestown ipartörténeti múzeumában egész sor, főleg fából készült, ügyes amerikai találmányt láthatunk, amelyek mindegyike a házi munka és a földművelés egyszerűsítését és könnyítését szolgálja. D e mint a takarmányrépát szeletelő gép, a táplálkozás és földművelés szokásainak változásával együtt e szerkezetek legtöbbje eltűnt, s ha az ilyen m ú z e u m o k b a n n e m volnának, tökéletesen feledésbe merültek volna.
javulását üdvözlő életteli mezopotámiai és egyiptomi feljegyzések a más technikai régiók hasonlóképpen eredményes erőfeszítéseire hívják fel a figyelmet. Bár n e m ismerjük az olívaolaj préselésének vagy az első kolbász készítésének időpontját, a görög klasszikus irodalom mindkettőről megemlékezik. Maga a kolbászkészítés a hús tartósításának oly pompás módszere, hogy a kétes értékű műanyag bél bevezetéséig - egész napjainkig minden újabb javítás nélkül maradt fenn. Egyetlen hasonló találmányt sem hagyhatunk figyelmen kívül csak azért, mert sikerét n e m a mechanikai leleményesség vagy a megnőtt termelékenység j elzi. Figyelmünket kizárólag a nagyarányú ipari módszereknek szentelve megfeledkeztünk a m á sutt végbement technikai újításokról. A finom művű speciális római sebészeti eszközök arra hívják fel a figyelmet, hogy ott sem szűntek meg az új találmányok; Hérodotosz a lüdiai király ágyasain végrehajtott méhkiirtások sorozatáról számol be, és ez hatásos érzéstelenítési módszer ismeretét tételezi fel. E „hivatali titkot" ismerték már D e l phoi papjai is, akik betegeiken sikeres hályogműtétet hajtottak végre, miután elaltatták őket. És e titkot mindkét esetben sajnos oly j ó l m e g tudták őrizni, hogy a későbbi nemzedékek valószínűleg nem is szereztek róla tudomást.
Gépfertőzte k o r u n k ugyanúgy n e m hajlandó a zöldség- és a gyümölcstermesztést a mechanikai találmányokkal egy sorba állítani, mint az élelmiszerek sózás, füstölés, sütés, főzés és desztillálás útján történő tartósítását sem. A sör minőségének 89
3. SZÉLESEBB K I T E K I N T É S
Mielőtt kerek képet festenénk a technika korai teljesítményeiről, amelyeket hálátlan korunk minden megemlítés nélkül egyszerűen magába olvasztott, hadd mutassak rá az ipari és társadalmi elmaradottságnak a technikatörténészek által eddig elhanyagolt súlyos, a rabszolgaságnál sokkalta súlyosabb okára; a háború ismétlődő, sőt voltaképpen állandósult pusztításaira és tizedeléseire. A fejlődés minden pozitívumával ez az irdatlan negatívum áll szemben. A falvak és városok felégetésével és elpusztításával nemcsak az épületek, a műhelyek semmisültek meg újra és újra, hanem a kézművesség hagyományai, a szakmai titkok, az új felfedezések is, és velük együtt a j ö v ő b e vetett biztos hit, amely képes az embert arra ösztökélni, hogy életének értékes napjait későbbi eredmények szolgálatában feláldozza. N o h a a munkásokat n e m ölték meg, „csupán" rabszolgasorsra kényszerítették, mindazonáltal a technikai tradíciót a szüntelen támadások közepette csak részben lehetett fenntartani és átmenteni. Mert a rabszolgaság bevezetésével megcsappant a kezdeményezőkészség, és valószínűleg nemegyszer fordultak elő boszszú szülte szabotázsok is „a hatékonyság tudatos visszafogására". Minthogy szakmai tudásuk java részét az e m berek a fejükben őrizték és azt csak akkor tudták felhasználni eredményesen, ha megfelelő anyag állt rendelkezésükre, az eljárások továbbadását pedig az utánzás és a szóbeli utasítások biztosították, a háborús veszteségek óriási — felmérhetetlenül óriási — méreteket öltöttek. Ha megfeledkező
zünk a háborúról, és annak melléktermékeire, a rabszolgaságra vagy az uralkodó osztálynak a hasznos mesterségekkel szembeni megvetésére fogjuk az általános technikai elmaradottságot, akkor az elsődleges szempontok helyébe másodlagosakat állítunk. A legfontosabb technológiai találmányok a m i n dennapi élettel kapcsolatosak; a célszerűséget és kényelmet szolgáló eszközök és felszerelések lassan, de állandóan tökéletesednek. A textilneműtől az evőeszközökön át egészen a székekig és ágyakig terjedő találmányok hosszú sorára gondolok. Ha e tárgyak, mint például a cserépedények, formájukat n e m változtatták, az azért történt, mert nem maradt már tér az újításra. Az a lezüllött vagy idétlen képzelet, ami ma a bútorok, edények, evőeszközök tervezésében hívja fel magára a figyelmet viszolyogtató újdonságaival, elegendő k o n t raszttal szolgál a régi eredmények bizonyítására. Ha most figyelmünket a házak berendezésére és a konyhafelszerelésre fordítjuk, a találmányok horizontja már egy korai időszakban is szélesre tágul. Az asztalfiók — maga is hasznos találmány szétesését megakadályozó fecskefarok-illesztés például régi egyiptomi találmány. A m o d e r n kínai háncsszékhez hasonló nádszék szintén egyiptomi származék, míg az etruszkok a római hódítás előtt mind a székeket, mind az ágyakat bronzból készítették, évezredekkel előbb, mintsem a vaságyat a viktoriánus technika fejlettségének egyedülálló jegyeként büszkén hirdetni kezdték. A gyermekgondozás, a tisztálkodás és a hatékonyabb földművelés területén számos leleményes találmány született a ló bevezetését és a vasnak 91
mint a legfőbb ipari fémnek a felfedezését követő látszólag terméketlen időszak alatt. A találmányoknak, illetve azok népi változatainak még egy hevenyészett listájáról sem hiányozhat az összecsukható tábori szék, a gyerekek bilízőszéke (amely görög találmány), a fürdőkád, a zuhany, a csővezetékes légfűtés, a folyó víz, a vízöblítéses vécé, a szennycsatorna, a cséphadaró, az aratógép, a hordó, a köpű, a szivattyú, a lópatkó, a kengyel, a saroglya, a talicska és nem utolsósorban a papír. Figyeljük meg, hogy e találmányoknak csak csekély hányada nevezhető gépnek. Földművelő, illetve — otthoni rendeltetésüknél fogva — háztartási eszk ö z ö k és felszerelések: a már előzőleg tárgyalt neolitikus eredetű tartóedények származékai. És a város — amely maga is sok különböző részből összetevődő komplex társadalmi találmány — sok más hasznos, és ami legalább ilyen fontos, értelmes találmány születésének volt színtere. A közfürdő, a tornaterem, a színház, a park mindmind igazi találmány: hogy a mechanikán kívül estek, attól nem kevésbé hasznosak. Eljegyezvén magukat a dinamizmussal, az ipari áruforgalommal, a gyors közlekedéssel, megfeledkeztünk arról, hogy biztos tartóedények nélkül az élet darabokra hullana, mint ahogy az a mi életünkben gyors iramban meg is történik. A város világszerte k ö n n y e l m ű e n feláldoztatott a személygépkocsik oltárán — pedig a magánautós közlekedés a lehető legkevésbé hatékony pótléka annak a komplex közlekedési hálózatnak, amely a város szolgálatához és megmentéséhez szükséges volna. Ezt a hosszú, állítólag stagnáló korszakot m e r ő ben más nézőpontból szeretném áttekinteni, mint 102
a termelés hatékonysága. Mindeddig csak azt igyekeztem kimutatni, hogy a találmányoknak és felhasználásuknak valóságos termelékenységét a nyugati világ jelenlegi eszköz- és gépközpontúsága miatt eddig lebecsülték. Ennek megállapítása mellett mégiscsak maradnak bizonyos oly területek, ahol a technikai fejlődés hiányára nincsen semmiféle racionális magyarázat: ez a helyzet például az üveggel. Az első üveggyöngyök Kr. e. 4000-ből számiaznak; az a kultúra, amely az agyagszárítót és az ércégető kemencét feltalálta, könnyűszerrel továbbfejleszthette volna az üveggyártást, hiszen alapanyaga, a homok, sokkal könnyebben hozzáférhető, mint a fémérceket tartalmazó kőzetek. D e a gyöngyök után a legrégebbi ismert üvegtárgyakat Kr. e. 2500-ban állították elő, az első üvegedényeket pedig csak néhány évezreddel később. A Kr. e. első évszázad vége már valóban szolgáltat bizonyítékot az üvegfúvásról: és alig egy évszázad múlva Seneca mint újdonságról számol be „az üvegablak használatáról, amely átlátszó tábla segítségével beereszti a nap egész tündöklését". Bár az üvegablak készítésének n e m volt komoly technikai akadálya — és a hivatalok, írószobák és műhelyek j o b b belső megvilágítása megkövetelte volna —, az átlátszó ablaküveg a jelek szerint még R ó m á b a n is ritkaságszámba ment, Európa lakóházaiban pedig egészen a tizenhatodik századig, sőt még később is. Ez a késlekedés annál rejtélyesebb, minthogy legújabban, 1965-ben, nyolc tonnánál is nehezebb, óriási üvegtáblát találtak egy Haifa melletti barlangban, amely 400 és 700 közöttről származik. Egyedülálló technológiai csoda volt ez, mint 93
az Indiában talált kémiailag tiszta vasoszlop; vagy tán életképes tervezés eredménye, amelyet a fegyveres viszály egy újabb kitörése semmisített meg? Mindenesetre az üveg széles k ö r ű felhasználása, a vázáktól és a kémiai lombikoktól egészen a szemüvegig meg a tükörig, csak a tizenharmadik században vette kezdetét, amelyről m é g mindig az a téves nézet járja, hogy a terméketlen teológiai viták és a technikai pangás korszaka volt, annak ellenére, hogy Lynn T h o r n d i k e adatok bőségével bizonyította ennek ellenkezőjét. Semmi kétség, h o g y érthetetlen elmaradottság honolt néhány szférában, ahol a fennálló társadalmi rend és a szakmai hagyomány elleni vétség nélkül is könnyűszerrel lehetett volna technikai újításokat bevezetni. Ezt az elmaradottságot részben persze ugyanazzal az elmélettel magyarázhatj u k , amelyet a késő paleolitikus kultúra előtti szerszámkészítés fejletlenségével kapcsolatban e m lítettem: a figyelmet elsősorban más területek k ö tötték le, így a vallásos szertartások, a mágia, az irodalom, a szobrászat és a grafika. Miután a lényeges mesterségek és az egyszerű gépek már létrejöttek, a technikai haladást főleg a mesterségbeli fejlődés, a forma kidolgozása és a részletek m e g munkálásajelentette. Az esztétikai ötletesség vagy funkcionális „alkalmasság" feláldozása — a termelés megkétszerezése vagy az előállítás folyamatának siettetése érdekében — idegen volt az egész premechanizált civilizáció rendjétől, lett légyen az akár demokratikus, akár autoritárius. N e m mintha a mennyiséggel egyáltalán n e m törődtek volna: noha ez a kapitalizmussal és a kereskedelmi utak növekvésével lett csak igazán 102 94
fontos. M é g a szimbolikus tárgyaknál is szerepet játszott a mennyiség és az ár olcsósága. Valamely árucikk méreteinek csökkentésével — ez történt a Tanagra-szobrokkal — több és olcsóbb áru kerülhetett a piacra. D e végül is a minőség igénye hosszú időn át fékezőleg hatott a termelésre; de ha csökkentette is a hozamot és szűkítette a lehetséges vásárlók körét, ezt a hátrányt kiegyenlítette azzal, hogy az elavulás iramát lassította, elapasztva a pocsékolás egyik b ő forrását. Ha felismeijük ezeket az ellentéteket a demokratikus és az autoritárius technika között, pontosabb képet kapunk a technika fejlettségéről, mint az ősi és a modern technológia durva összehasonlítása révén.
4. A M Ű V É S Z E T E L S Ő B B S É G E
Az „elmaradottság" egész fogalma átalakul, m i helyt felhagyunk azzal, hogy a régebbi technikákat energiacentrikus kultúránk olyan provinciális normái szerint ítéljük meg, mint amilyenek a gépimádat, az egységesítés, a tömegtermelés és a tömegfogyasztás tisztelete, de ami semmibe veszi az egyéniséget, a változatosságot és a választás olyan megnyilvánulásait, amik n e m alkalmazkodnak szigorúan az óriásgép elvárásaihoz. Korunk ismérvei szerint a múlt valamennyi kultúráját egészen napjainkig a találékonyság hiánya jellemezte. D e ha arra gondolunk, hogy még az óriásgép szolgálatában álló kézművesség idején is főleg a művészet területén születtek találmányok, akkor a két technológia viszonya az ellenkezőjére fordul. Esztétikum és a szimbolikus kife-
102 jezés tekintetében épp a mi korunk kultúrája nélkülözi fájdalmasan a találékonyságot, amióta a kézművesség és vele együtt a népművészet a tizenkilencedik században elvesztette életerejét. A kereskedelmileg leginkább hasznosítható festészeti és szobrászati alkotások minősége ma a paleolitikus faragások színvonala alá süllyedt, és m i n d ez szántszándékkal történik. M í g a haszonelvű találmányok a tizenkilencedik századig csak lassan és kisebb-nagyobb akadozással fejlődtek, addig még a legszegényebb kultúrákat is a stílusok, minták és szerkezeti formák burjánzását ösztönző művészi találmányok jellemezték és különböztették meg egymástól. Amióta az ember különvált néma állatőseitől, energiáinak legjava mind a mai napig a kifejezés és k o m m u n i káció csatornáiba áramlott: n e m a gyáripar vagy a műszaki tudományok, hanem ez a találmányok legnagyobb birodalma. Könnyebb volna megírni a technika teljes történetét, mint a Kr. e. 3000 és i. sz. 1800 közötti művészeti találmányokat épp csak hogy felületesen leltárba venni. Mert a folklórtól egész a legarisztokratikusabb alkotásokig: ez a lista maga volna a művészetek vaskos enciklopédiája; nemcsak a térbeli formák, hanem a beszélt nyelvekkel egyenrangúan gazdag és összetett szellemi nyelvek enciklopédiája. Az ember abbeli erőfeszítéseiben, hogy értelmes világot alkosson, a művészi találmány legalább akkora szerepet játszik, mint a gyakorlati szükségletek: és igényei a technikára is ösztönzőleg hatnak. A neolitikumban lezajlott domesztikáció után, az ősi civilizáció legnagyobb technikai
győzelmei az építészetben és a háziiparban születtek meg. A legrégibb sumer zikkurattól kezdve a legnagyobb találmányok színtere az építészet: a terjedelem, a tömeg, a színek, a díszítőelemek, a szerkezet kombinációit tekintve minden épület új találmány, amely egy-egy árnyalt gondolatot fejez ki az ember és a kozmosz viszonyáról. A p i ramis, az obeliszk, a torony, a boltív, a kupola, a toronysisak, a keresztboltozat, a gyámpillér, a festett üvegablak, m i n d az akadályt n e m ismerő technikai bátorság példái, amelyeket n e m a fizikai kielégülés szükséglete vagy az anyagi javak utáni sóvárgás, h a n e m a lényeglátás sokkal f u n d a m e n t á lisabb vágya ösztönzött. Jóllehet más művészetek felhasználásával és szerves egységével az építészet a művészi találékonyság valódi tárháza lett, a többi művészet alkotásait is a formák végtelen áradata jellemzi, m é g a legmindennapibb fazekakat és textíliákat is. S e m m i lyen tárgy, m é g a legközönségesebb mindennapi használatra szánt eszköz sem számított befejezettnek, amíg festésével, mintázásával, formájával nem hordta magán az emberi szellem valamiféle félreérthetetlen jegyét. Ha a művészeti találmányoknak ezt a t ö m e g é t az utolsó pár évszázad m e chanikai találmányaival összevetjük, a mérleg az előbbiek javára billen. Bár távol állt attól, hogy elnyomja a technikát, m i n t ahogy a mi jelenlegi gazdaságunk elnyomja a művészetet, a találmány e két formája kölcsönösen hatott egymásra. A technika és művészet jelenlegi szétválasztása tehát modern társadalmunk bűne. Amíg n e m sajátította ki figyelmünket a gép, addig egyfelől a mennyiség léptékei és a m u n k a hatékonysága, 97
• V-jS».'-
másfelől az ember személyiségét tükröző minőségi értékek és célok folytonosan áthatották egymást. Ha a szubjektív formákban kifejeződő kreativitásban n e m vagyunk hajlandók meglátni a feltaláló képességeit, akkor az organizmus egységét és az ember személyiségének az alkotásra való hatását is tagadjuk. A hangszerkészítés a pánsíptól, a dobtól és a hárfatól kezdődően legalább oly hosszú időn ível át, mint a szövés mestersége. Talán n e m véletlen, hogy a matematikai fizika egyik első észrevétele Püthagorasznak az a felfedezése, hogy a rezgő húr hossza és a megszólaló zenei hang között összefüggés áll fenn. A szubjektív művészeteket olyannyira n e m jellemzi az elmaradottság, hogy nemcsak saját új módszereiket és stílusukat fejlesztették tovább, de ösztönzőleg hatottak a m e chanikai találmányokra is. így például Alexandriai H é r ó n szélmotort tervezett orgona működtetésére, később pedig gőzzel fújtatták az orgonát, jóval előbb, mintsem akár az egyik, akár a másik erőforrást bányaszivattyúzásra használták volna fel. A művészet és technika kölcsönösen előnyös kapcsolata a kisipari kézművesség minden korszakában fennmaradt. A hegedű, amely tökéletesedve oly fontos közreműködője lett nemcsak a barokk zenének, de minden későbbi zenekari műnek, önmagában véve is rendkívüli találmány, ez az egyszerűnek látszó hangszer ugyanis - ahogyan C r e m o n á b a n készült - hetven különböző részből állt, amelyek mindegyikéhez megfelelően kellett kiválasztani, érlelni és funkciójához képest alakítani a fát; és a zeneművek, amelyeknek lehe102 98
tőségét megteremtette, legalább olyan újszerűek voltak, mint maga a hangszer. A művészetek felületes történelmi áttekintése is a találékony tervezés oly bőségét tárja elénk, amelyet haszonelvű műszaki párja egészen a tizenkilencedik századig n e m tudott túlszárnyalni; és a művészi formák kidolgozása újabb meg újabb követelményeket támasztott a technikai leleménynyel szemben. így jött létre például egy egész sor textilipari találmány, történetileg a damaszkuszi takácsoktól elindulva, a középkori gobelinekkel folytatódva, míg végül az egyre bonyolultabb minták a jacquard szövőgép feltalálásához nem vezettek. Mellesleg az utóbbi fényesen igazolja állításomat azért is, mert a jacquard szövőgép a maga bonyolult lyukkártyavezérlésével a későbbi válogató- és számológépeknek szolgált mintául. A fejlődés tehát a díszítő, a szimbolikus és az ábrázoló művészetekben zajlott, azokban a korszakokban, melyeket visszatekintve stagnálónak látunk. Messze a gőz- és a szövőgép előtt, a m e n y nyiségi termelés első nagy eredményei is itt jelentkeznek először; nyomtatás, valamint a metszés, a maratás és a litográfia művészete tette lehetővé, hogy magánlakások díszítésére akár a legnagyobb művészek képeit is nagy sorozatban és elérhető áron állítsák elő. így tehát nemcsak esztétikai, hanem az esztétikai vagy szimbolikus kifejezés megvalósítását, illetve tökéletesítését célzó mechanikai találmányok jellemzik a preautomatizált termelés j ó részét. Még technikai vonatkozásban is lebecsülik ezt az eredményt azok, akik a technikát az idő, a tér és az energia meghódítására szorítanák. Ez a k é z m ű -
ves tradíció főként szájhagyomány és személyes példák útján öröklődött, és n e m egykönnyen pusztult el vagy merült feledésbe, m e r t az egész világon ismerték. Ha Kínában feledésbe ment volna a mázas kancsók készítése, Japán vagy Olaszország pótolni tudta volna az eltűnt művészetet. Ha valamely város minden műhelye porrá égett, de szerszámaikkal együtt megmenekültek a különféle mesteremberek, szükség esetén újból tudtak szakmájukban dolgozni. A háború feltartóztathatta a további fejlődést, de a világszerte elterjedt neolitikus technológiát mindaddig n e m lehetett teljesen visszaszorítani, míg maga a megatechnika el n e m érte az egyetemességnek ugyanezt a fokát. H o g y egy ennyire szétterjedt tradíciót el lehessen pusztítani, előbb ki kell irtani fenntartó kultúráját és az individuális személyiséget. Végül is a tizenhatodik század után ez be is következett, hála a „találmány találmányának", amely a művészmesteremberrel szemben az elsőbbséget a gépnek adta, és ezzel a személyiséget a gép megszámozott alkatrészeinek szintjére fokozta le. Milyen tragikus irónia, hogy ez épp akkor k ö vetkezett be, amikor a kis műhelyekben összpontosult demokratikus technikának végre már elegendő mechanikus ereje volt, hogy az óriásgéppel felvehesse a versenyt. A kisipari erőgépek bevezetésével — amelyek az esztétikai érzékenység és a személyes kreativitás elpusztítása nélkül is képesek lettek volna növelni a termelés mennyiségét — a tizenharmadik században virágzásnak induló művészet továbbra is fenn tudott volna maradni Európában. Egy sajátos politechnika volt éppen alakulóban, amely képes lett volna összebékíteni too
az óriásgép rendjét és hatékonyságát a művész kreatív kezdeményezőkészségével és egyéniségével. D e az új, személytelen piacgazdaság és a totalitárius óriásgép új formában történt feltámadása néhány évszázad alatt az egész rendszert aláásta. A kézművesipar sok eljárását a gép rövidíthette, egyszerűsíthette vagy tökéletesíthette volna, úgy, ahogy a fazekaskorong feltalálása tökéletesítette valaha a fazekasságot. Ha valakinek volt része olyan szerencsében, mint nekem, aki Angliában a chilterni dombvidéken járván megfigyelhettem egy régimódi faesztergályost, amint fejszéjével egyforma darabokra hasít egy jól kiérlelt fahasábot, aztán gyorsan, pontosan széklábakat formál belőlük gépi esztergapadján, az maga is tudhatja, hogy a kézművesség és a gép közt n e m szükségszerű az ellenségeskedés. Sőt ellenkezőleg: személyes felügyelet mellett a gép vagy a gépi eszköz valóságos áldás a szabad munkásnak. A múlt század két gondolkodója: Peter Kropotkin és Patrick Geddes hamar felismerték a fejlett technikában rejlő lehetőségeket, hogy kicsiny, hatékony és olcsó elektromossággal m ű k ö d ő gépek használatával visszaállítsák a bensőséges, személyes közösségi együttműködést — a gyors k o m munikáció és közlekedés előnyeinek feladása nélkül. Kropotkin Mezők, gyárak és műhelyek című m ű v é b e n körvonalazta ezt a lehetséges új gazdasági rendet. N e m érdektelen, hogy dr. Norbert Wiener, aki tudományos munkájával éppen az automatizációt mozdította elő, ugyanezeket a lehetőségeket két nemzedékkel később maga is felfedezte, Kropotkin, Geddes és az én tudományos m u n k á i m ismerete nélkül. De Kari Marx k o m 101
munizmusát is beleértve, a tizenkilencedik század uralkodó erői az óriás szervezetek, a központi irányítás és a tömegtermelés oldalán állnak; a m u n kás csak mint az óriásgép egyik alkatrésze kapott szerepet az elgondolásban. így azonban ezek a lehetőségek csak az automatikus f ű t ő - és szellőzőberendezések, mosógépek, keverő- és darálógépek, centrifugák, fényesítő- és tisztítószerek seregével fölszerelt mai amerikai háztartásban valósultak meg - legalább részben. A kézműves szabadsága mind a mai napig sem tudta kiheverni a komplex gépek szervezetén alapuló autoritárius gazdasági rendszert, hiszen e gépek megvásárlására vagy ellenőrzésére egyetlen munkásnak sincs lehetősége, és e rendszer csak az engedelmesség fejében ígér „biztonságot" és „bőséget". A. N . Whitehead, a filozófus, minden történésznél jobban látta a nyugati kézművesség e virágkorának fontosságát; szavait érdemes fölidéznünk: „Ami a személyes szabadságot illeti, az arányosabban oszlott el az 1633-as Londonban... mint ma a világ bármely ipari városában. Képtelenség megérteni őseink társadalmának történetét, ha megfeledkezünk arról az áradó szabadságról, amely akkor az angol, a flandriai, a Rajna-völgyi vagy az északolasz városokban uralkodott. A m o dern ipari rendszerben a szabadságnak ez a típusa veszendőbe ment. E veszteséggel az emberi életből a legbecsesebb értékek enyésztek el. A különféle egyéni alkatok többé már n e m találnak kielégülést komoly tevékenységükben. Marad az alkalmazotti viszony vasfegyelme és szabad időben a triviális szórakozás."
102
Függetlenül attól, hogy W h i t e h e a d a tizenhetedik századot tekintette csúcspontnak, ami Angliára talán igaz, de Európa többi részét tekintve túlságosan is késői időpontnak tűnik, jellemzése a nyugati történelem nagy vízválasztójához visz el bennünket, amikor az óriásgép tekintélye, hatalma és — a maga szűk korlátai között — óriási sikere maga alá gyűrte a demokratikus technikát. D e mielőtt szembenéznénk ezzel a történettel és m e g magyaráznánk következményeit, számításba kell vennünk egy körülbelül kétezer esztendeje m ű ködő ellenerőt: az axiális vallások és filozófiák k ü lönböző, de mégis rokon értékrendszereit, amelyek úgy szegültek szembe a „civilizációval", és próbálták enyhíteni terheit, hogy a változásokat nem a környezet, hanem az egyéni lélek átalakításától várták.
5. A H A T A L O M ÉS A Z E R K Ö L C S
A városi civilizáció terjeszkedésével a technikai berendezések és az anyagi javak óriási bősége halmozódott fel: a hatalmi k ö z p o n t o k élete sok h e lyütt olyan ösztönzéseket, lehetőségeket és beteljesüléseket kínált, ami messze meghaladta az archaikus falu kereteit. D e az emberiség nagy többsége egészen napjainkig n e m a városokban élt, és n e m is túlságosan óhajtotta az általuk felkínált életformát végső j u t a l o m k é n t elfogadni. Részben maga az uralkodó osztály is osztozott a civilizációnak tulajdonított előnyökkel szembeni elégedetlenségben, mint ahogy erre a már idézett Dialógusok az öngyilkosságról című m u n k a is rámu103
tat: időnként visszavonultak vidéken fenntartott birtokaikra, vagy a politikai gépezet összeomlásakor állandó menedéket kerestek ott, és a vadászat, halászat, kertészkedés, állattenyésztés múltat idéző foglalatosságaival kárpótolták magukat valamelyest a „civilizáció" eltűnt javaiért. Ami a városi munkástömegeket illeti, ha volt öntudatuk, keserű kiábrándultsággal kellett szemlélniük szerencséden sorsukat. A munkamegosztás elfogadásával elvesztették egyéniségük teljességét anélkül, hogy képesek lettek volna azt valamilyen közösség vagy társulás tagjaként magasabb szinten helyreállítani. A hatalom látványosságai, melyeket az óriásgép szolgáltat, szórakoztatták vagy akár izgalomba is hozták az embereket, de az életpótlék semmivel sem jobb, mint az ételpótlék: a bőség közepette a munkás m é g a legjobb esetben is éhkoppon maradt, és minden oka megvolt rá, hogy becsapva érezze magát. Ez a csalódás az élet kínálatával szemben már a korai mezopotámiai irodalomban is hangot kap, és a későbbiekben folyvást ismétlődik. Igen nagy hiábavalóságok — mondá a Prédikátor —, mindez hiábavalóság! És mind e hiábavalóság summája, hogy „sok találmányt fedeztek fel". E viszonyoktól bűzlött a „civilizáció". Ha számításba vesszük azokat a különféle tényezőket, amelyek hátráltatták az óriásgépezet terjeszkedését, még a háború negatívumainál is f o n t o sabb, hogy amint az eredeti konstruktív tevékenység lendülete elérte csúcspontját, jelentkezett a kiábrándultság a hatalomból, sőt magukból az anyagi javakból is, mert azok a közösség életének céljaitól és lényegétől elidegenedtek. Ez a kiáb102
rándultság idővel mind a kizsákmányolókat, mind pedig a kizsákmányoltakat hatalmába kerítette. Az uralkodó osztályokat mindig lelki restség gyengítette, mert megcsömörlöttek az általuk kíméletlenül monopolizált javaktól és gyönyöröktől. E dölyfös urak és ügynökeik j ó része az emberiről kifejezetten a m a j o m i szintre süllyedt: mint a majmok, maguknak kaparintották meg az élelmet, ahelyett, hogy a csoporttal megosztották volna; a hatalmasok több nőre tartottak igényt, mint m e g illette volna őket, és folytonos feszültségben éltek, félve a lehetséges vetélytársaktól. Egyszóval: elidegenültek sajátos emberi lehetőségeiktől, s mivel nem hoztak létre egyenértékű szellemi j a vakat, ebben az értelemben a hatalom és a vagyon valódi nyereségei is zsákutcába vezettek. A Kr. e. 3500 és 600 között a civilizáció fizikai burka megvastagodott: de eközben az alatta élő teremtmény, a b u r o k alkotója egyre kisebbnek és nyomorultabbnak, vagy épp közvetlenül fenyegetettnek érezte magát. A tömegméretű szervezés és mechanizáció áldásai n e m voltak arányban a megkövetelt áldozatokkal. Csakis a növekvő kiábrándultság érzetével magyarázható a Kr. e. kilencedik és hatodik század közt lassan kibontakozó népi lázadás: a belső ember lázadása a külső ellen, a szellemé a b u r o k ellen. Minthogy ez a lázadás n e m fegyverekre támaszkodott, nem lehetett korbáccsal, gumibottal vagy bilinccsel leverni; és így azzal fenyegetett, hogy szép csendesen aláássa az egész földmonopóliumra, rabszolgaságra és életfogytig tartó munkamegosztásra épült hatalmi rendszert.
105
Egy majdnem teljesen elfelejtett skót tudós, J . Stuart Glenme írta le elsőként és értette meg ezeket az egy időben fellépő mozgalmakat, és ő volt az, aki a kultúra ötszáz éves ciklusaira felhívta a figyelmet; és Karljaspers m e g jómagam, egymástól függetlenül neveztük el ,,axiális"-nak ezeket az új vallásokat és filozófiákat — a meghatározás szándékosan kétértelmű, egyaránt magába foglalja az axiológia tudományának ,,érték"-eszméjét, valamint a középpontúságot, azaz az emberi személyiségre épült és akörül forgó minden elkülönült intézmény és feladatkör konvergenciáját. Ez a lázadás a szellemben gyökerezett, és lassanként haladt annak a materialista felfogásnak tagadása felé, amely az emberi boldogságot és isteni akaratot a centralizált politikai hatalommal, k a t o nai fölénnyel és növekvő gazdasági kizsákmányolással azonosította — ahogy ezt a nagy városi k ö z pontok falai, tornyai, palotái és templomai szimbolizálták. Egész Európában, a Közép-Keleten és Ázsiában — és a falvakban szembetűnőbben, mint a városokban — ú j hangok, Ámosz, Hészidosz, Lao-ce hangjai szólalnak meg; gúnyt űznek a h a talom kultuszából, gonosznak, haszontalannak és embertelennek nevezik, ú j értékrendet hirdetnek, szöges ellentétben azzal, amelyre az óriásgép m í tosza épült. N e m a hatalom, hanem az igazságosság az emberi társadalom alapja — hirdetik ezek a próféták; n e m a birtoklás, a harácsolás és a harc, hanem az osztozás, az együttműködés, sőt é p p e n séggel a szeretet; n e m a gőg, hanem az alázat; n e m a határtalan jólét, h a n e m a nemes, önmegtartóztató szegénység és erkölcsi tisztaság.
102
A Kr. e. hatodik századra ez a szembeszegülés mindenüvé elterjedt: ugyanaz az életfelfogás j u tott érvényre mindenfelé, a civilizáció javainak megvetése, az udvar, a tábor, a templom és a piac urainak gyűlölete, akik William Blake szavaival: „örökre elfojtják a szellem harcát és helyette a testét állandósítják". És mindenekfelett ugyanaz az elkötelezettség a szegények és megalázottak mellett, akik közül a hatalom eddig könnyen szedte áldozatait. Indiától és Perzsiától Palesztinán és Görögországon át egészen R ó m á i g az új szellem m i n d e nütt lángra lobbant: látszólag öngyulladással. És mind e helyeken egy újfajta személyiség született, és hasonló személyiségek egész sorának nemzője lett. N é p i mozgalom volt ez, n e m pedig a magasabb osztályok szeszélye. T ö b b é már n e m a hős az eszmény, n e m a Gilgameshez, Héraklészhez vagy Sámsonhoz hasonló rendkívüli testalkattal és k é pességekkel rendelkező lény; többé már n e m az uralkodó, aki az általa leterített oroszlánok vagy legyőzött vetélytárs királyok számával kérkedett, akiknek isteneit fogságba ejtette, őket magukat pedig megalázta vagy megcsonkította: az új e m bereszmény azzal se büszkélkedett, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt hány ágyasával volt képes közösülni. Az új próféták emberséges természetűek voltak: az életet a falusi és a normális emberi arányok körébe vezették vissza; és e gyengeségből a paloták és a piac által fel n e m ismert új erőt kovácsoltak. Ezek a szelíd, visszavonult, halk szavú, külsőleg szegény emberek egyedül vagy egy maroknyi hasonlóképpen alázatos követőjük társaságában 107
védelem nélkül és fegyvertelenül jelentek meg. N e m kerestek intézményi támogatást: épp ellenkezőleg, merészelték megvetni és elutasítani a biztos hivatalok birtoklóit, sőt azt jósolták, hogy meg fognak bukni, ha továbbra is addigi gyakorlatuk szellemében cselekszenek: Mene, Mene, lekel, Ufarszin. (Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál.) Az axiális próféták még a királyoknál is hajthatatlanabbá szakítottak a bevett szokásokkal és hagyományokkal, éspedig nemcsak a civilizációt, hanem a neolitikus gyakorlatból származó orgiákban és áldozatokban bővelkedő szexuális kultuszokat illetően is. Csak azt ismerték el szentként, ami egy magasabb rendű élethez vezetett; és magasabb alatt az anyagi javak élvezetétől és az állati ösztönöktől való megszabadulást értették. A királyság megszemélyesített testületi hatalma helyett épp annak ellenkezőjét akarták: minden élő lelkében a személyiség uralmát. Inkább az egyszerű, kétkezi foglalkozások, mintsem az írnok vagy a köztisztviselő magas hivatala illettek e prófétákhoz. „A m u n k a — mondja a Tettek és napok szerzője — n e m szégyen; de szégyen a tétlenség... Bármi legyen is a te osztályrészed, a m u n k a csak javadra szolgál." Amosz pásztor, Hésziodosz földművelő, Szókratész k ő faragó, Názáreti Jézus ács, Pál sátorkészítő volt. Igaz, Siddhártha — Buddha — királyfinak született; de elhagyta palotáját és családját, és az erdő magányában lelt az élet új látomására; a tudós és n e mesember, Konfuciusz pedig munka nélkül tengődött: illemtudó udvariassága ellenére sem kedvelték az udvarnál. 102
Érdemes megjegyezni, hogy ezek az új m o z galmak a „civilizációnak" nemcsak kétségtelen hibáit és bűneit vetették el, de tagadhatatlan érdemeit és eredményeit is. Ez a lázadás nemcsak a parancsuralom ellen irányult, amely magasba emelte a törtetőket és kíméletleneket, a közösségi és szeretetteli lényeket pedig elnyomta, h a n e m a világi siker minden pompáját és hiúságát megtagadta, az ősi szertartásokat is, amelyek üressé váltak, „hiábavaló ismétlésekké, mint a pogányoknál"; szembefordult a gigászi méretű képmásokkal, a lenyűgöző épületekkel, a falánk lakomákkal, a szexuális promiszkuitással és az emberáldozatokkal: m i n dennel, ami lealjasítja az emberi természetet és kiszikkasztja a szellemet. Ezek az új személyiségek nem parancsolgattak, inkább csak rábeszéltek: nem vezérek, hanem tanítók akartak lenni, m i n d egyikük az „igazságosság tanítója", aki rábeszéli a híveket, hogy térjenek vissza önmaguk lényegéhez, és hogy a bennük rejtező fény vezesse őket útjukon. A hétköznapi feladatok elutasításával, böjtöléssel és meditációval ezek az ú j vezetők felfedezték magukban egy újfajta életvitel lehetőségét, amely még a régi értékrenddel, a szexualitást túlhangsúlyozó, szinte kizárólag a rokonsággal és a szomszédokkal érintkező ősi földművelő társadaloméval is szembehelyezkedett, hogy a civilizáció normáit már ne is említsük. Ezek a próféták szellemileg meztelenül, fizikailag fegyvertelenül indultak a királyság nehézfegyverzetbe öltözött előkelőségei ellen; megannyi Dávid szállt szembe az óriásgép bronzvértű Góliátjaival. Ezek az új vezetők vették maguknak a bátorságot, hogy egy ilyen 109
lecsupaszított személyiséget mutassanak fel követendő példaként. Konfuciusz, az egyik legjelentősebb új próféta szerint csak az érdemelheti ki a „teljes ember" nevet, aki a zene, a szertartások és a tudomány segítségével személyisége tökéletesítésén fáradozik. Ezekkel az új prófétákkal és egyetemes vallásukkal vagy filozófiájukkal új korszak köszöntött be: annyira egyértelműen új, hogy a próféták egyik legnagyobbikának neve felváltotta a császárét a kalendáriumban, s a népek többsége ma is eszerint számítja az időt. A helyi istenségek, a területi és nyelvi kötöttségek kívánalmaival mit sem törődve a hasonlóak testvéri közösségét keresték, és ezzel az emberi személyiséget fizikai és intézményi képviselőinél fontosabb tényezőnek nyilvánították.
síremlékeiket, emlékműveiket, mint ahogy megmosolyogjuk Ozymandiásnak az utókorra hagyott hivalkodó feliratait, elképesztő ürességük és gyermekes becsvágyuk okán. Miféle mély alsóbbrendűségi érzés követelt magának ily rendkívüli kárpótlást? Miféle elmezavar ösztönzött ily magamutogatásra? Ám egészen más a helyzet az újfajta szellemi vezetőkkel, „akik pálcát törtek koruk romlása fölött, a múltból pedig azt őrizték, ami örök", ami n e m mulandó. Ézsaiás, Buddha, K o n fuciusz, Szolón, Szókratész, Platón, Jézus, M o h a med és a hozzájuk hasonlók többé-kevésbé ma is élnek még, szilárdabban és érintetlenebbül állnak minden tárgyi emlékműnél, és vonásaik még mindig felismerhetők kései utódaik arculatán és magatartásán, mintha a változás, amelyet létrehoztak, a génekbe volna belevésve.
Azáltal, hogy szavakkal és példamutatással közvetlen emberi kapcsolatokra hagyatkoztak, hogy megfegyelmezték és új irányba terelték a természetes vágyakat, hogy a jelenbéli cselekedeteket egy távoli, jövőbeli célra összpontosították, e próféták mindegyike az emberi lényeghez és a szellem sajátos alkotásaihoz tért vissza. Felvették újra a fonalat, amely m é g a civilizáció támadása előtt veszett el, amikor a Közel-Kelet neolitikus kultúrája a környezet egyoldalú kizsákmányolásához vezetett.
Aki úgy véli, hogy ily mélyreható és széles k ö rű átalakulásnak nem volt hatása a technológiára, bizonyára abban a hitben él, hogy a társadalom mindig egymástól elszigetelt egységekből állt. Az új életmód, minthogy céljait és módszereit kétségbe vonta, az emberi energiákat a „civilizáció" szolgálatától inkább visszavonulással és tartózkodással vonta el, n e m kezdeményezett nyílt összeütközést az uralkodó osztályokkal. Visszafordultak az emberi fejlődés eredeti eszközeihez, új irányt mutattak a szellem számára, hogy kiszabadítsák azt az intézmények egyre mélyebb kátyújából, és így látszólag a további fejlődés útját nyitották meg, bár valójában, ahogy Az ember átalakulása című könyvemben rámutattam, nagyon is hamar elnyelték őket újra azok az intézmények, amelyekkel szembeszálltak.
Az isteni hatalommal kérkedő régi királyok közül jellemformálás tekintetében egyetlenegy sem hagyott maradandó nyomot a későbbi nemzedékeken: a valóságban a király személyiségének utánzása egyenesen megbocsáthatatlan sértésnek, ha n e m épp halálos bűnnek számított volna. Mosolyognunk kell, amikor megcsodáljuk káprázatos 102
111
Magára a királyságra is kihatottak az új szellemi szempontok: Buddha személyével kezdve az indiai Asókán át Marcus Aureliusig R ó m á b a n . Nemcsak a zsidó próféták merészkedtek odáig, hogy figyelmeztessék és egy magasabb morál k ö vetésére intsék a királyokat. D i o n Chrysostomos (40—115) a királyságról szóló első értekezésében habozás nélkül mutat rá a tanulságra. „A j ó király — írja — tisztában van azzal, h o g y hivatalára akkor méltó, ha n e m a vagyonból, h a n e m a fáradságos gondból és aggodalomból veszi ki a részét; ennélfogva végül is jobban szereti a munkát, mint sokan mások a gyönyört és a vagyont. Mert tudja, hogy a gyönyör az általa okozott általános ártalm o n felül igen gyorsan képtelenné teszi a gyönyörre azokat, akik benne tobzódnak szüntelenül, míg a fáradságos munka, más jótéteményei mellett, folytonosan növeli a m u n k a képességét." Ez az új hang legalább annyira ellentmondott a királyság eredeti saroktételeinek, mint maga a kereszténység. Egy régebbi király aligha hitt volna a fülének, ha jelenlétében valaki efféle szavakra vetemedik, mert eszébe se jutott, hogy a csatatéren kifejtett erőfeszítéseit ne gyönyörnek tekintse — kivéve, ha vereséget szenvedett. D e Marcus Aurelius hamarosan ilyen tételekhez igazodva igyekszik élni az életét. E felfogás szerint az emberi élet már n e m olcsó, hanem nagyon is drága volt: n e m arra való, hogy múlékony javak hajszolására pazarolják. A személyiség központi szerepébe vetett hit a mechanikus szervezetről az emberi szövetségre és kölcsönös segítségre helyezte a hangsúlyt; és ez, mint azt Kropotkin bebizonyította, a technikára sem ma102 112
radt hatástalanul. A tizenkettedik századtól kezdve Nyugat-Európában a középkori céhek gyakorlata ezt a változást illusztrálja: mert munkájuk szorosan összekapcsolódott a könyörületességgel, a segítségnyújtással és a testvériességgel — az özvegyek és árvák támogatásával, illedelmes gyászmisékkel, testvéries ünnepségek és szertartások rendezésével, misztériumjátékok és mulatságok előadásával. Az új, axiális vallás és erkölcs mély hatást gyakorolt a technikára: először is hozzájárult a rabszolga sorsának megkönnyítéséhez, és aztán magának a rabszolgaságnak fokozatos megtagadásához vezetett. Ha a háborúban n e m is, a béke idején az erőforrás elszakadt az óriásgéptől és magára hagyta azt; és ez a reform felgyorsította egy másik alternatíva, a n e m emberi erőrendszerek és gépek feltalálásának iramát. N e m kétséges, hogy ez p o zitív előrehaladást jelentett. Sajnos Európában az a legfőbb egyházi szervezet, amely egykor radikálisan szembeszállt a „civilizáció" anyagi értékeivel, maga is hatalomra j u tott, miután átvette a római állam bürokratikus adminisztratív szervezetét. Idővel a pápaság még saját hadseregre is szert tett, később pedig az inkvizíciót szolgáló oly elmés kínzóeszközökre, amelyeket a náci inkvizítorok és azoknak más országokban létrejött undorító katonai testvérpártjai sem igen tudtak felülmúlni. A római állam axiális jellegű újjáépítésével a katolikus egyház paradox m ó d o n maga is valamiféle kifinomult óriásgép lett, amely egy istenkirály uralma alatt isten dicsőségén és a lelkek megmentésén munkálkodik. És hogy a hasonlóság még teljesebb le-
gyen, mindez az istenség közvetlen képviselője, a pápa irányítása alatt történik, akinek a papság támogatása mellett a hit és az erkölcs dolgaiban tett kinyilatkoztatásai csalhatatlannak nyilváníttatnak. D e mire az axiális próféták új értékeit felszippantották a társadalmi intézmények, és mire azokat új építészeti formák és műalkotások testesítették meg, az óriásgép hatásosabb típusának vázlatai és tervezetei, hogy úgy m o n d j u k , már ott feküdtek a rajzasztalon. Az évszázadok során berozsdált öreg óriásgép alapos felújításra szorult, még a hadseregben is, ahol pedig, ha n e m is egészen töretlenül, de híven őrizték a hagyományokat. Az óriásgép modernizált újjáépítéséhez a régi mítoszt és régi teológiát egy egyetemes nyelvre kellett lefordítani, amely lehetővé tette, hogy a király személyét elmozdíthassák helyéről, hogy aztán a szuverén állam még gigantikusabb és elembertelenedett abszolút — de távolról sem isteni — hatalommal felruházott formájában visszatérhessen. D e mindezt hosszú előkészületi időszak előzte meg, amelynek során a legfőbb axiális hitek, a buddhizmus, a konfucianizmus, a kereszténység és az iszlám, noha öntudatlan, mindazonáltal tevékeny szerepet játszottak. Csillag Veronika fordítása
