Zsolt Péter
A harmadik lépcső Észrevételek a készülő médiatörvény harmadik tervezetéhez
A harmadik lépcsőnél tart az új médiatörvény kialakítása. Minden lépcsőnél figyelembe vették a beérkező észrevételeket, és finomítottak a szövegen. Lényegében azonban a kompromisszumkeresés nem változtatta meg az új variánsok filozófiáját: egy hatósági jogosítvánnyal rendelkező politikai felügyelet alatt tartott nyilvánosságot kíván megteremteni az öt párt kijelölt munkacsoportja. A február 10-én nyilvánosságra bocsátott harmadik variánst az MSZP már támadta négy nappal később, mondván, hogy az a mindenkori új hatalomnak tetsző médiakörnyezetet teremthet, és a hatalomba kerülésre a FIDESZ az esélyesebb. http://index.hu/kultur/media/2009/02/14/mdtrv3/ A baloldali belső feszültségek ellenére a munkacsoport, azaz a pártok küldöttei rendíthetetlenül dolgoznak, és az sem állítható, hogy a médiaszociológiai szempontból legneuralgikusabb ponton ne következtek volna be lépésről lépésre javulások. A még hatályban lévő médiatörvénnyel szembeni legfontosabb kritika a politikai befolyás erősségét, technikai szempontból pedig a hivatalok (kuratóriumok, ORTT, médiaelnökök) választását érte. A technikai probléma a pártok megegyezési nehézsége miatt alakult ki a korábbiakban, a hivatalok feltöltése olykor reménytelenné vált, illetve, ha végre konszenzus született, akkor meg a civilek akadályozták meg a jelölést (ld. médiaelnököknél). Ezért mindenki arra számított, hogy az új médiatörvény egy politikától távolságtartóbb, a civileket pedig inkább ellenőrzésre, mint működtetésre, tulajdonlásra, elnökválasztásra irányított jogkörre terelik. Emellett reménykedés volt a demokratikus intézmények megtartására, a Panaszbizottság szerepének esetleges bővítésére, mert a hatályban lévő gyakorlatban csak kiegyensúlyozottsági kérdésekben lehet panaszt tenni. Végezetül erős volt a remény, hogy az ORTT-hez tartozó kutatóintézet státusa és tevékenysége is megmarad. Számos más reménykedés is élt az ágazatok szerinti érdekek bontásában, mint például a közszolgálat világosabb támogatása, a jogtisztaság garantálása, a magyar zene és film nem csak készítése, de publikálása, a reklám szabadabb környezetbe kerülése stb. A csalódás lényegi részét viszont nem az ágazati érdekek hiányos elismerése, hanem a törvény filozófiájának a várttal ellentétes megjelenése okozta: a Panaszbizottságot megszüntetik, a társadalom demokratikus kontroll-lehetőségeit kiiktatják (a törvényalkotók nehezen veszik tudomásul, hogy a civil erők becsatornázása a trend, bár a harmadik variációban végre újra megjelent 21 tag a közösségi, /tehát nem a közszolgálati!/ médiánál). A politikától nem távolabb, hanem közelebb, direktebb módon irányíthatóvá teszik a médiát. A hatályban lévő filozófiája tehát sokkal szimpatikusabb, a tervezetek – immár a harmadik – elszakad illetve részengedményeket téve közelít csak a társadalmi elvárásokhoz.
-1-
Mivel a civil és szakmai visszajelzések magán a filozófián úgy tűnik nem voltak képesek változtatni, kénytelen az elemző és bármely észrevételező kisebb eredménnyel beérni. Egy ilyen kisebb eredményt, ami a maga nemében egy tragikus helyzettől mentette meg az országot, a második verzióban már felmutathatunk, noha ott is, sőt a harmadikban is még mindig bennmaradt egy gumirész (febr. 10. 110§ 2.): „…a Nemzeti Médiahatóság, azonban az eljárás tárgyát képező jogsértéssel össze nem függő személyes adatok megvizsgálására csak addig a mértékig jogosult, ameddig meggyőződik arról, hogy az adat nem függ össze az eljárás tárgyát képező jogsértéssel.” Gondolom azt akarták írni, hogy az adat vizsgálatára addig jogosult a Médiahatóság, amíg meggyőződik róla, hogy összefügg a tárgyával. A gondolatiságát tekintve ez pontosan olyan, mintha kecskére bíznánk a káposztát. Írásunk erre a szempontra koncentrál. 2008 végén komoly felháborodást keltett, hogy az új nevű „Médiahatóság” rendőrségi jogosítványokkal ruházták fel. A nép megnyugtatása is megkezdődött, hiszen a törvénytervezet eme passzusa tulajdonképp nem a tartalomra csak a piac felügyeletére vonatkozott. Az erős nyomozói jogosítványok csak a monopóliumok létrejöttét akadályozzák meg, az eljárás ellen ügyészségi panaszt is lehet tenni – hangzott a nyugtató válasz, amely azonban nem fedte a törvényi szövegezésben rejlő lehetőségeket. Az erős felháborodás kimerülni látszott, főként, amikor a második tervezetet már úgy kommentálták, hogy kijavították a neuralgikus pontot. Valamelyest tényleg elkezdődött a csiszolása, miközben láthatjuk, az előzőből még a harmadikban is benne maradtak értelmetlen töredékek. Lényeges viszont, hogy nem mondtak le a törvényhozók itt sem az alapvető elképzelésről, mely szerint legyen nyomozóhatóság a Médiahatóság, csak korlátozták a jogkörét. Hasonlóképp más területen sincs filozófiai váltás, ami miatt bátran mondható akár az is, hogy ez a törvénytervezet szemben a hatályos réginél és lecserélésre kárhoztatottnál rosszabb. A multinacionális médiacsoportok úgy tűnt hajlamosak belemenni a törvényjavaslat sajtószabadságot korlátozó részébe. Inkább amiatt emelték fel a szavukat, hogy mostani legjobb közszolgálati tartamú műsoraikat az új törvénytervezet halálra ítéli. Az engedékenységre két magyarázat adódik: egyrészt, még nem tartottak a feldolgozással ott, ahol a politikán és az üzleti világon kívüli szakértők (igen sok panaszkodás született a kapkodás miatt), másrészt lehet, hogy eljutottak az elemzéseikkel eddig, de ezt üzleti szempontból elfogadhatónak tartották. Ha ugyanis egy tényfeltáró újságírói munkát országos szinten megnehezítenek, a kereskedelmi csatornáknak nem kell félnie attól, hogy a hírversenyben kis csoportocskák megelőzik őket! A szólásszabadság és a forrás védelme körüli aggályok végiggondolásához a médiatörvény tervezetéből annyit mindenképp ismernünk kell, hogy az ORTT-t lecserélnék egy Nemzeti Médiahatóságra, amelynek tagjait mellesleg a parlament kétharmados többséggel 6 évre választaná, s akiknek a szavazatai annyit érnek egy konkrét döntésben, amennyit a parlamenti erőviszonyok. A hatóság tagjai ugyanakkor nem töltik ki a 6 évüket, ha a pártok úgy gondolják. (Ez ugye nem nevezhető politikától való „függetlenségnek”, a hatályban lévő médiatörvény ennél sokkal jobb, ott az ORTT tagjai végezhetik a munkájukat napi politikai rettegés nélkül is.) A Médiahatóság a Versenyhivatalhoz hasonló jogosítvánnyal rendelkezik a harmadik verzióban is. -2-
Hogy most már konkrétan mi is verte ki a biztosítékot 2008 végén? Ez a 99.§ volt. A törvényjavaslat szerint (2008 nov. 4. 99.§) ugyanis a Médiahatóság minden adathordozót és papirost lefoglalhatott, ha egyszer nyomozni akart és ehhez lett volna kedve. A botrány után a szocialisták rövid időre kivonultak a tervezet mögül, de nem a törvény antidemokratikus vonásai miatt, hanem amiatt, hogy bogarat ültettek a fülükbe: „eszeteknél vagytok – hangzott a figyelmeztetés - megszavaztok egy olyan törvényt, ami után a győztes viszi a közszolgálati médiát? Pont most, amikor nem ti lesztek a győztesek?” – Ez hatott, de ezután a törvényjavaslat a pártok egyetértésével lényegi változtatások nélkül a második verzióban újra elénk került. Vajon mi történhetett, amivel meggyőzték egymást? Nos, a válasz megfejthető a már leírt rövid Médiahatóság feltöltésből is. A másik olvasat ugyanis az, hogy pusztán a két nagy pártnak kell egymással kiegyeznie, és attól kezdve kéz kezet mos alapon is irányíthatnak. Ha a Fidesz meg az MSZP megállapodik egymással milyen módon osztják fel például a közszolgálatra szánt pénzbeli erőforrásokat, akkor belemehet akár a vesztes parlamenti párt is egy ilyen törvénybe. A közszolgálati pártmédiává tevése végül is a vesztes nagy pártnak is lehet jó. S itt megint egyfajta demokratikus kiégettség, cinikusság lehet a tanácsadó, hiszen a tapasztalat a közszolgálati átpolitizálódása. Inkább a többi párt az, amelyik észbe kaphatna, ha már csak pusztán az számít, pártlogikai szempontból ki hogyan tud birtokon belülre kerülni. A közszolgálatinak nevezett, ám valójában adóforintból fenntartott pártmédiummá tehető objektumok éppenséggel vonzó koncnak számíthatnak. Az SZDSZ érthetetlen módon semmilyen tiltakozást nem mutat fel, és ez annál is inkább furcsa, mert korábbi elképzeléseikkel gyökeresen ellentétes mindaz, ami most a médiatörvény készítés körül zajlik. (Néhány évvel korábban ugyanis a civileket akarták kiterjeszteni a közszolgálati tulajdonosi funkciók gyakorlására, ami persze nem egy tartható modell, és ezt talán belátták maguk is. Ám a civilek ellenőrző szerepben való aktivitása mindeddig még egy pártnál sem, és most a harmadik variációban sem merült fel.) Az új médiatörvény-tervezettel szembeni felháborodás azonban nem egyszerűen annak szólt, hogy a közszolgálattal mi történhet, hanem annak, hogy a piaci világ szerkesztői is ellenőrizhetőkké válnak. A 98-99.§-t ezért kicsit átírták, és az ünnepek alatt úgy kommunikálták, hogy a hibát kijavították, megszűnt a médiahatóság kontroll nélküli hatalma. Nos, valójában egyáltalán nem szűnt meg, csak a direkt és ok nélkül is végezhető házkutatást indokolni kell (2008 dec. 23-i verzió 105.§). Játszunk el még az első variációból származó életszerű lehetőséggel, mely a forrás védelmének médiaetikai szabályát tette volna lehetetlenné. Egy szerkesztőség – s ne legyen ez most közszolgálati, hanem bármilyen másik – hozzá jut a kormány korrupciójáról egy bizonyító erejű dokumentumhoz. Nem véletlen jut hozzá egyébként, hanem azért, mert egy kormány közelében lévő hivatalnok kiszivárogtatja. (Általában így szokott a sajtó hozzájutni a disznóságokhoz.) A nemzeti hatóságnál a kormányképviselők például azt mondják, hogy valami reklámtúllépést tapasztaltak a csatornánál, és meg vannak győződve arról, hogy ha lefoglalhatnának néhány iratot, abból az is kiderülne, hogy burkolt reklámozásra is történnek kifizetések. (Ez volna ugyanis a formális piaci kontroll.) A Médiahatóságon belüli ellenzéki oldal kételkedhet ugyan, de hogyan is kommunikálhatná ezt? Az ellenzék sem pártolhatja a -3-
törvényellenességet, márpedig a nyomozás csak egy bejelentett gyanú alapján történik, és reklámakármikre vonatkozik. Ezután megtörténik az átvilágítás, „természetesen” szigorúan a tárgyra vonatkozóan (második és harmadik verzió alapján). Valaki, vagy valakik azonban csak úgy mellékesen neveket is találnak a merevlemezen, olyan neveket, amiből kiderül ki lehetett a korrupció kiszivárogtatója, milyen lobbicsoporthoz tartozhatott, milyen belső összeesküvés lehet a háttérben. A hatalmon lévő kormányoldal tehát az első verzó alapján egyértelműen arra használta volna fel a nyomozási lehetőséget, hogy a forrás kilétét kiderítse. Kódolva volt benne a Médiahatóság kémkedésre való kényszerülése. Bárki aki a politikai korrupcióról írt volna vagy készített volna műsort, a nála megjelenő hatóság informális kémjeibe akadt volna, akár a kormány, akár az ellenzék oldaláról. Ha pedig a forrásokat az újságíró nem tudja elrejteni, a források elapadnak, ha pedig elapadnak, a disznóságok kevésbé derülnek ki, a média azon funkcióját, hogy ellenőrizze a hatalmat, nem tudja betölteni. Egy darabig persze mehetett volna még a próbálkozás, újságírók nem merevlemezen tárolták volna a forrásaik nevét és mobilszámát, nem elektronikus módon tartották volna velük a kapcsolatot, hanem papíralapon, amit aztán nejlon zacskóban a kert végében elásnak a fa tövében. A társadalom tévesen érezte volna, hogy mostantól fogva nincsen korrupció, pedig, csak információk nem lettek volna. Nem kell tehát vezér meg diktatúra, elég egy ilyen „jóravaló” demokratikus hatóság is. Egy indokolatlan hatósági jogosítvánnyal felruházott szervezet, mely direkt politikai irányítás alatt áll tulajdonképp egy „szép új világot teremt”. A szép új világban nem lettek volna problémák, a multinacionális médiumoknak nem kellett volna aggódni a hírverseny miatt, így aztán szappanoperákkal és celebhírekkel teli Magyarország jöhetett volna létre. De hogy ezt maguk a törvényhozók sem akarták, arra bizonyíték a második verzión tett javítás. Két kérdés még mindig van, egy elméleti és egy konkrét. Az elméleti, hogy a filozófia nem változott, változatlanul a politikát direktben teszik a média fejére, s így továbbra sincs elég levegő ahhoz, hogy a különböző társadalmi alrendszerek saját logikájuk szerint működhessenek. A konkrét pedig az, hogy a második és a harmadik variációba betett lehetőségek pusztán csak annyit jelentenek, hogy az információkat kötelezően kiszolgáltató újságíróknak lámpással joguk van átnézni a dokumentumaikat és abból kitörölni a forrást. Kérdés azonban mennyire életszerű egy ilyen felfokozott óvatosságra kényszerítés. A második verzióban ugyanis az a lényeges változtatás történt, hogy a személyes jellegű adatok például a hatóságnak történő átadáskor törölhetők a dokumentumokból (dec. 23. 105§, febr. 10 .110§). Az egyik alpontja ennek így szól: „(4) Az ügyfél és megbízott ügyvédje valamint az újságíró és az informátora közötti kommunikáció során, illetve ilyen kommunikációs célból való felhasználás érdekében keletkezett adat vagy az azt rögzítő irat a Nemzeti Médiahatóság eljárásában bizonyítékként nem használható fel, illetve nem vizsgálható meg, szemle során a birtokos az ilyen irat felmutatására nem kötelezhető.” Magyarul ez azt jelenti, hogy a forrás kiadására nem kötelezhető a szerkesztőség. Azt gondolom ez komoly előrelépés, melyre aligha került volna sor, ha a nyilvánosság nem reagál érzékenyen, és nem fogalmazódnak meg éles kritikák, bár nem olyan gyökeres, hogy ne volna változatlanul az megkérdezhető, hogy minek egy újabb nyomozói
-4-
hatóság, amikor létezik ügyészség meg rendőrség. S ez a kérdés a harmadik variációval szemben is feltehető. Végezetül megemlíteném – bár csak részletkérdés, de a variációk során végig figyeltem és észrevételeztem a külső gyártással kapcsolatos rendelkezést. Itt sincs semmi változtatás (febr. 10. 66§ 4.). A külső gyártás erős korlátozottsága nem szolgálja a monopolellenes törekvéseket. Akik házon belül kerülnek, annak a szűk alkotói körnek a termékeit kell majd néznie, hallgatnia mindenkinek a közszolgálatban, nem csatornázódnak be így a tehetségek. A tervezet ebben a szegmensében épp ellentétes, mint a nemzetközi gyakorlat.
-5-
