.PAUL VIRILIO.
.A harmadik intervallum. Fordította: Gyimesi Tímea
század – forradalom a hírközlésben, váltás és változás, melyek a közösséget és az egyént egyaránt érintik, olyannyira, hogy valóságukat illet√en el is bizonytalanodunk, mivel a valós tér urbanizációját ritikus tömeg, kritikus pillanat, kritikus h√mérsék- jelenleg a valós id√ urbanizációja követi, s már nemlet… kritikus tér-r√l kevesebb szó esik. Mi más lehet csak a klasszikus televíziózás, de a teleakció (távcseennek az oka, mint az, hogy nem fogtuk fel teljes egé- lekvés) technológiáinak a segítségével is. szében a relativitásnak, illetve magának a tér-id√nek A technológiák gyors átadása – a valós tér infraa fogalmát. struktúráinak kiépítését√l kezdve (kiköt√k, pályaudMárpedig a tér és a kritikus kiterjedés a kommu- varok, repül√terek…) a környezet ellen√rzéséig bezánikációs eszközök felgyorsulásának következtében rólag, amely az interaktív távtechnológiáknak (távmindenütt jelen van: el- „Valójában a sebesség nem csupán a könnyebb helyvál- kiköt√k…) köszönhet√ – mossák az Atlanti-óceánt toztatást szolgálja, hanem els√sorban azt, hogy inten- megújítja a kritikus térséget. (Concorde), Franciaorszá- zívebben lássuk, halljuk, érzékeljük, s ennélfogva megTulajdonképpen a valós got másfél órányira zsugo- értsük a mai világot.” pillanat kérdése újra felveAmikor Virilio írásában a sebesség és a megértés intenrítják (Airbus), vagy mégin- zitásának összefüggésére hivatkozik, mintha a raciona- ti az ATÓPIA és az UTÓPIA kább a TGV, amivel id√t ta- lista természetfilozófia egyik kedvenc metaforája, a vi- fogalmaihoz kapcsolódó karíthat meg. Ezek a külön- vacité d’esprit térne vissza posztmodern állapotában. hagyományosan filozófiai féle reklámszövegek töké- A világra vonatkozó tudásunk akkor a legteljesebb, fo- és politikai problémákat, galmazott Galilei a Dialogo-ban, ha a dolgokat képesek letesen jelzik a földrajzi vagyunk összességükben és a leggyorsabban áttekinteni ráirányítva figyelmünket tér lesz∫külését, amelynek elménkben. Mégis, van egy alapvet√ különbség a hason- arra, amit TELETÓPIÁNAK, nemcsak élvez√i, de olykor ló beszédmódok között: a racionalista filozófia az érte- TÁVTÓPIÁNAK nevezünk, s tudattalanul még áldozatai lem eredeti képességére apellál; Virilio pedig arra, hogy számos paradoxont tesz az érzékekhez és az értelemhez fénysebességgel eljuttais vagyunk. tott világ(?), adat(?) vagy információ(?) intenzívebb meg- nyilvánvalóvá. Például: A távközlési eszközökkel értésre ösztönözhet. Míg tehát az el√bbi az értelemnek, TÁVGYÜLEKEZNI vagy pedig nem elég, hogy le- addig az utóbbi a világnak és a sebességnek tulajdonít- még inkább TÁV-JELEN csökken a tér, de még a tar- ja a megértés intenzitását. Mintha az információ sebes- LENNI, itt és másutt, egy ségét√l függne az, hogy valamit intenzíven vagy – mondtam, az üzenetek és a képek juk – lagymatagon értünk, mintha eleddig rest elménk id√ben, ez az úgynevezett közvetítésének ideje is meg- csak fénysebesség∫ adatátviteli technikáknak és az infor- „valós id√”, ami persze nem mációáramlás planetáris felpörgésének köszönhet√en más, mint valós tér-id√, hirövidül. 19. század – forradalom törhetne ki √stompultságából. Abból a méltatlan állapot- szen a különféle eseméból, amelyben eleddig egy mélyen gyökerez√ és detera tömegközlekedésben; 20. nyek tényleg megtörténtek „El sem mozdulunk, és már ott sem vagyunk.” Gogol
K
Paul Virilio: „Le troisième intervalle”, La Vitesse de libération, Galilée, Paris, 1995, 21–34. o.
77
Paul Virilio
valahol, valamilyen helyszínen, még akkor is, ha az a helyszín a távtopikus technikáknak a nem-helye (interface ember/gép, távközvetítések csomópontja). Közvetlen teleakció (távcselekvés), azonnali távjelenlét… az új tele(táv)-sugárzási vagy tele-közvetítési eljárásoknak köszönhet√en, a cselekedni-t pedig, a híres táv-cselekednit megkönnyítik az elektromágnesesség csúcsteljesítményei és a rádióelektromos látásmód: ezt nevezzük ezentúl ELEKTRO-OPTIKÁNAK. Az egyén testének perspektivikus adottságai egymás után adódnak át különféle gépekre vagy újabban felfogókra, érzékel√kre és más detektorokra, melyek képesek a távolságból adódó tapintás hiányát pótolni, a mindenre kiterjed√ távkapcsoló mintha a folyamatos távfelügyel√ség keze alá dolgozna. Nem annyira a három térdimenzió válik itt kritikussá, hanem a negyedik, az id√ dimenziója, pontosabban mondva a JELEN dimenziója, hiszen a „valós id√” – majd látni fogjuk – nem az id√ben „elhalasztott id√vel” áll szemben, mint ahogy azt az elektronikusok gondolják, hanem az egyedüli „jelennel”. Paul Klee találó megfogalmazásában: „A jelent önmagában értelmezni annyi, mint megölni.” Ezt teszik a valós id√ távtechnológiái: megsemmisítik a „jelen” id√t, azáltal, hogy elszigetelik itt-és-mostjától, mégpedig egy változó másuttnak a javára, amelynek jelen ideje nem a mi „konkrét jelen-létünk/jelenünk” a világban (világban való jelenünk), hanem egy továbbra is rejtélyesnek mondható „diszkrét táv-jelenlét”. Nem nehéz megérteni, hogy ezek a rádiótechnikák (digitális jel, videójel és rádiójel) megzavarják holnap nem csupán az emberi környezet természetét, annak territoriális testét, hanem f√ként az egyént, annak állati testét, hiszen a nehéz anyagi befektetésekkel (utak, vasutak…) járó területfejlesztés helyébe mára a teljesen vagy majdnem anyagtalan környezetellen√rzés lép (m∫holdak, optikai szálú kábelek), amely végül az embernek, az egyszerre adó és vev√ interaktív lénynek a végpontját, a végs√ testet is eléri. Kétségtelen, hogy a valós id√ urbanizációja legel√ször is ennek a különféle interface-ekhez (klaviatúra, katódképerny√, adatkeszty∫ vagy adatruházat) kapcsolt saját testnek az urbanizációja, megannyi protézis, amelyek a túlgépesített egészséges embert a gépesített mozgássérült szinte tökéletes megfelel√jévé teszik. Ha a szállítás forradalma a let∫n√ században az önm∫köd√ dinamikus járm∫vek elterjedését és népszer∫ségét hozta el (vonat, motorbicikli, autó, repül√gép), a távközvetítés jelenlegi forradalma az utolsó járm∫nek egy megújult változatát, az audiovizuá-
lis statikus járm∫vet hozza el, s vele az adó/vev√ viselkedésbeli tétlenségét; átmenet ez a híres retinaperzisztenciából, amely a filmvetítés optikai csalódását volt képes felkelteni, a „végs√ ember” testének perzisztenciájába, amely lehet√ségfeltétele a világ, mégpedig a teljes, minden pillanatban táv-jelen lév√ világ illúziójának felkeltésére, a tanú saját teste ezáltal az utolsó városi területté válik… Mindez csapást jelent a társadalmi szervezet állattestére éppúgy, mint a Város területére és a családi t∫zhelyekre korlátozott feltételrendszer állattestére. A településegységek hanyatlását így jobban érzékelhetjük: a kiterjedt, majd sejtjeire szétes√ család mára egyszül√j∫vé vált, az individualizmus nem annyira az erkölcsi szabadság tényéb√l, mint inkább a köz-, illetve magánterületek technikai fejlesztésének fejl√déséb√l fakad, hiszen minél nagyobb lesz a város és ezzel együtt annak felszívó ereje, annál kisebb és jelentéktelenebb a család egysége. Mivel az újabb kelet∫ túlnépesedett megavárosok (Mexico, Tokio…) maguk is a kereskedelmi forgalom felgyorsulásának eredményeként jöttek létre, szükségesnek látszik felülvizsgálni a gyorsulás és lassulás (a fizikusok szerint pozitív vagy negatív gyorsulás) fogalmainak fontosságát, ezenkívül pedig még a kevésbé nyilvánvaló aktuális sebesség, illetve virtuális sebesség fogalmait is (a váratlanul fellép√ dolgok – válság, baleset stb. – sebessége), hogy megértsük a „kritikus átmenet” fontosságát, amelynek manapság tehetetlen tanúi vagyunk. A sebesség nem valamiféle jelenség, hanem a jelenségek közötti kapcsolat, vagyis maga a relativitás. Ezért fontos a fénysebesség állandója nemcsak a fizika vagy az asztrofizika számára, hanem a hétköznapokban is, mihelyt a szállításon túl belépünk a terület szervezettségébe és elektromágneses közegébe. A valós id√ környezetellen√rzése tehát maga a „távközvetítés forradalma”, amely ezentúl a valós terület hagyományos fejlesztésének helyébe lép. Valóban, a sebesség nem csupán arra való, hogy gond nélkül eljussunk egyik helyr√l a másikra, hanem leginkább arra, hogy a jelen világot intenzívebben lássuk, halljuk, észleljük és fogjuk fel. Holnap már arra használhatjuk, hogy távcselekedjünk, az emberi test és az ember viselkedésbeli ergonómiájának hatásterületén is túl.
M
iként értsük e helyzetet, hacsak nem egy új típusú intervallum, a FÉNY JELLEGı INTERVALLUM (zéró jel) megjelenéseként. Tulajdonképpen e harmadik
78
A harmadik intervallum
intervallum relativista újítása önmagában véve egy tér beépítése között, átérzi az olyan alapvet√ problémákat, mint a középpont és a periféria geometriai észrevétlen kulturális találmány. Míg az ID◊intervallum (pozitív jel) és a TÉRinter- és földrajzi kényszere, továbbá azt az újabban felmevallum (negatív jel) a mez√gazdasági területek (par- rül√ kényszert, amely a valós id√ közvetlen és mincella) és a városi területek (telekkönyvezés) felosz- denütt jelen való berendezése jelent, nem is beszélve tásán keresztül földrajzot és világtörténelmet al- azokról a problémákról, amelyeket a rácsatlakozási kottak, a naptár rendszere és az id√mérés (órák) szin- id√ sorrendjének, a „csomagközvetítésnek”, a vírutén hozzájárultak az emberi társadalmak széles kör∫ sok, valamint a csomópont és az összekapcsolt hálózatok krono-geográfiai krono-politikai elrendezéminisztikus fizikai világkép tartotta fogva. Úgy vélem, séhez. A mostanság megje- hogy az értelem nem adatok vagy információk foglalata, helyzete vet fel. A topikus len√ harmadik típusú in- amely lassan csepegtetve vagy akár fénysebességgel is és architektonikus intervaltervallum tehát hirtelen teletölthet√. Ezért a sebesség nem fogja megváltoztatni lum tekintetében (ingatlan) min√ségi ugrást jelez: az a világ megértésének intenzitását, mert az nem a dolgok hosszú ez az id√, a teletopiküls√ állapotától, hanem az értelem intencionalitásától embernek a saját életkö- függ. Más szóval, a mi mentális beállítódásunkon múlik kus intervallum (hálózat) zegéhez f∫z√d√ kapcsolata az, hogy akarjuk-e, óhajtjuk-e vagy elhárítjuk-e a világ fel√l nézve viszont rövid, mélységes átalakuláson szüntelen vizsgálatát. Mi kérdezünk és kétkedünk, mi ultra rövid, s√t nem létez√. fogadjuk el a világ megértésének mindenkori állapotát. Hogyan lehet megoldani ment keresztül. S ezért talán amiatt sem kell különösképpen aggódnunk, ID◊ (tartam) és TÉR (ki- hogy Virilio egyben a világmegértés intenzitásának fels√ ezt a dilemmát? Hogyan leterjedés) ezentúl elképzel- határát is kijelölte, miszerint az érzékelhet√ világ való- het megfogalmazni ezeket hetetlen a FÉNY (sebesség- ságához való hozzáférésünk a fény sebességéhez kötött. az alapvet√en tér-id√ jelhatár) nélkül, a FÉNY SE- Mert a teoretikus kíváncsiságnak nincs köze ahhoz, le- leg∫ és relativista probléhet√ségeit nem korlátozza az, hogy a tudás és a megérBESSÉGének kozmológiai tés leírására milyen fizikai, metafizikai vagy éppen teo- mákat? Ha a nemzetközi pénzállandója az az abszolút lógiai metaforákat használunk. Az nem a gondolkodás, filozófiai esetlegesség, hanem a gondolkodásról való gondolkodás problémája; ügyi helyek bosszúságaira amely Einstein után felvált- s ezért csakis ebben az összefüggésben érdekes az, hogy és az árjegyzések azonnali választott metaforáink miképpen jelölik ki önnön tárja a Newton és √t megel√- gyuk, a tudás és a megértés vizsgálatának horizontját. gépesítéséb√l keletkez√ z√en sokak felfogását a tér Az idézett fizikai fogalmak tehát nem tényszer∫ségüket károkra gondolunk – a gazés id√ abszolút jellegér√l. illet√en vetnek fel számunkra társadalomfilozófiai vagy dasági zavarok felgyorsítáA század elejét√l kezdve morális kérdéseket, hanem akkor, amikor Virilio a fizi- sáért felel√s Program Trakai fogalmak tényszer∫ségével – sebesség, tömeg, er√, a fénysebesség abszolút ha- inercia, hely, tér, gravitáció és hasonlók – kísérli meg ding esetében például az tára, mondhatni, egyszerre igazolni a jöv√beni tudás és világmegértés társadalmi szi- 1987 októberében lezajlott, világítja meg a teret és az tuáltságát. majd 1989 októberében épid√t. Vagyis már nem annyi- Virilio a már jól ismert távközlés analógiájára új fogal- pen csak hogy elkerült inmakhoz is szoktat bennünket; így például a távjelenra a fény világítja meg a dol- léthez, a távcselekvéshez és, hogy a dolog kellemetle- formatikai krach –, akkor gokat (tárgy, egyén, útvo- nebb kimenetelér√l se feledkezzünk meg, az állandó táv- nagyon is fején találjuk a nal), hanem a fény sebes- felügyelethez. A gondolatok és a cselekvések fénysebes- szöget a jelen helyzet neséghatárának állandó jelle- ség∫ átvitelének következtében, ahogy Virilio fogalmaz, hézségeit illet√en. „tanúi vagyunk egy általános érkezés kezdeteinek, ahol ge teszi lehet√vé a tartam mindenki megérkezik anélkül, hogy el kellene indulnia”. A KRITIKAI ÁTMENET teés a Világ kiterjedésének A távjelenlét és az általános érkezés kapcsán itt csak egy hát nem hiábavaló szó: e jelenségként való észlelését. látszólag egyszer∫ szemantikai/pragmatikai problémára mögött a hangsor mögött a Halljuk, mit mond a fizi- szeretnék utalni. A tudás és a világmegértés egységét, közvetlen cselekvés id√kus a részecskék logikájáról: „Az ábrázolás olyan dimenziójának igazi válsága húzódik meg. A „teljes” megfigyelhet√ elemekb√l álló teljes halmazzal defi- térdimenziók válsága után, mely a „tört” dimenziók niálható, amelyek képesek egymás helyébe lépve megnövekedett fontosságát hozta, most végül is a átalakulni.”1 Nem lehet ennél találóbban megfogal- jelen pillanat id√dimenziójának krízisét éljük. mazni a valós id√nek, e hirtelen jöv√ „teletopikus Mivel a FÉNY-ID◊ (vagy ha jobban tetszik, a fény átalakulás” technikáinak a makroszkopikus logikáját, sebességének ideje) ezentúl a közvetlen cselekvés, mely átalakulás kiegészíti és lezárja az emberi Kö- az azonnali távcselekvés abszolút etalonjaként szolzösség ez idáig alapvet√en „topikus” jellegét. gál, a „valós pillanat” intenzív tartama ezentúl a tarÍgy tehát a várostervez√, de még a politikus is tam, a történelem extenzív és relatíve ellen√rizhet√ √rl√dik a szervezet folytonos szükségletei és a valós ideje felett uralkodik, vagyis azon hosszú id√ felett,
79
Paul Virilio
son/váltáson mennek keresztül. Ott, ahol az egyik ponttól a másikig való fizikai elmozdulásnak, áthelyez√désnek tegnap még egy indulással megkezdett és egy érkezéssel lezárt valódi utazás volt a feltétele, a szállítóeszközök forradalma már a múlt században fokozatosan felszámolta a szállítási id√t, és megváltoztatta magának az utazásnak a természetét, de azért a címre való megérkezést az elmozdulás id√tartama szabta meg, ez tehát a „korlátozott érkezés”. Jelenleg az azonnali távközvetítés forradalmával a „teljes kör∫ érkezés” korának küszöbéhez érkeztünk el, amikor indulás nélkül is meg tud érkezni valami, az utazásnak (vagyis a térintervallumnak és az id√nek) a 19. században lezajlott felszámolása a 20. század végén az indulás kiküszöbölésével folytatódik, a megtett út ezáltal elveszítette egymást követ√ elemeit, az egyedül megmaradt érkezést kivéve. A TELJES KÖRı ÉRKEZÉS ad magyarázatot a statikus járm∫ hallatlan innovációjára, amely egyszerre audiovizuális, taktilis és interaktív (radioaktív, optoaktív, interaktív…). Mint az amerikai Scott Fisher „adatruházata”, aki a NASA kötelékében az emberi test felszerelésének kialakításán dolgozott, hogy különféle felfogók és érzékel√k segítségével az ember képes legyen átvinni saját cselekedeteit és érzéseit, azaz távjelenlétét – bármekkora legyen is az a távolság –, tudniillik a NASA egy robotizált hasonmás Mars bolygón történ√ teljes távmanipulációjának lehet√ségén munkálkodik. Ezáltal megvalósulhat az individuum tényleges távjelenléte, egyszerre itt és ott, ami a kezel√ személyiségének megkett√z√dését vonja maga után, a kezel√ „járm∫ve” pedig az azonnali interaktív vektor lesz. Idézzünk egy újabb, sokat sejtet√ mondatot Paul Klee-t√l: „A néz√ f√ tevékenysége id√beli.” Mit mondhatnánk a tévészínész interaktivitásáról, hacsak nem azt, hogy számára éppúgy, mint a már klasszikus tévénéz√ számára a tevékenység leginkább csak id√beli. A mozdulatlanságra ítélt interaktív lény természetes mozgási és elmozdulási (áthelyez√dési készségét hullámokra, felfogókra irányítja, amelyek azonnal egy távoli valóságról informálják √t, ezáltal tehát lemond arról, hogy a valóságot önnön felfogóképességével ismerje meg, tehát olyan, mint egy paralitikus, aki kész távirányítani a környezetét, a lakhelyét, modelljeként azoknak az „intelligens épületeknek”, amelyek a legkisebb vágyainkat is készek kielégíteni. Így vált a mobilis, majd auto-mobilis ember motilissá,
amely még magába foglal múltat, jelent és jöv√t. Ez az, amit ID◊BELI VÁLTÁSnak nevezhetnénk, váltás, amely a jelen tartam valamiféle MEGRÁZKÓDÁSához hasonlít, az úgymond „valós” pillanat véletlenszer∫ törése, de ami hirtelen elkapcsol fellelési helyér√l, itt és mostjáról egy olyan elektronikus (egyszerre elektro-optikai, elekro-akusztikai és elektro-taktilis) káprázatot részesítve el√nyben, amelyben a távirányító, az úgynevezett „távérint√” végül bevégzi a távolban, a hatótávolságunkon kívül történtek távellen√rzését. Amennyiben Epikurosz szerint az id√ a véletlen események véletlene, bal-esete, akkor az általános interaktivitás távtechnológiáival a jelen véletlen megesésének, bal-esetének korszakába lépünk, s a híres távjelenlét e jelen-pillanat valóságának hirtelen megrázkódtatása, katasztrófa, amely a tartamba való belépés egyetlen lehetséges módja, de – s ezt Einstein óta mindenki tudja – a valós világ kiterjedésébe való belépésünk is. Ennélfogva a távközlés valós ideje már nem csupán az eltolt, elhalasztott id√re utal, hanem egyfajta kronológián-kívüliségre. Ebb√l következik az az általam agyonismételt javaslat, hogy a kronológiát (el√tt, alatt, után) ki kell egészíteni a DROMOLÓGIÁval, vagy ha úgy jobban tetszik, a KRONOSZKOPIKÁval (alulexponált, exponált, túlexponált). A fényjelleg∫ intervallum (interface) aláássa a tér és az id√ intervallumait, az exponálás fogalma pedig a váltakozásét, a jelen tartam és kiterjedés mértékében, valamint a közvetlen kiterjedésben. Ezáltal a fény-id√ exponálási sebessége a „jelen”, vagyis a „valós pillanat” újraértelmezését teszi lehet√vé, amely – ne feledjük – nagyon is kedvez√ helyzetben van, mégpedig az elektronika és maholnap a fototonika legújabb eredményeinek köszönhet√en, vagyis az elektromágneses hullámok és a fénykvantum teljes kapacitásának hála, ez utóbbi az észlelhet√ világ valóságához vezet√ út határmezsgyéje (lásd az asztrofizikusok fénykúpját). A távtopikus technikák által felvetett kérdés tehát alapvet√ a tervez√ számára, hiszen a valós id√ urbanizációja, melyet a távközvetítés most zajló forradalma tesz lehet√vé, végül az elmozdulás és a fizikai szállítás mozgásirányának radikális megváltozását eredményezi. Valóban, a távolsági ellen√rzéssel lehet√vé válik a földet behálózó anyagi jelleg∫ infrastruktúrák fokozatos megszüntetése, mégpedig a távfelügyelet és az azonnali távkapcsoló hullámáramainak alapvet√ anyagtalansága javára, mivel a MEGTETT ÚT és annak összetev√i valódi változá-
80
A harmadik intervallum
testének hatómezejét szándékosan néhány gesztus- szükségessége, amellyel talán felfogható lenne bizora, néhány impulzusra korlátozza, mint amilyen a nyos távcselekvés nem-helyének a helye. E távcsekapcsolgatás. lekvés persze már nem keverhet√ össze a közvetlen E kritikus helyzet sok motorizált mozgáskorláto- cselekvés itt és mostjával. zott egyén helyzetével azonosítható, akik ilyeténAz interaktivitás transzfereseménye tehát nemképpen, azaz a dolgok állásából adódóan – a techni- csak technológiai transzfert jelent az elhalasztott és kai dolgok állásából – az új embernek, az eljövend√ a valós id√ben végbemen√ közlés között, hanem f√távtopikus városlakók modelljeivé válnak. Ez a város ként politikai transzfert, amely olyan fogalmakat ema társadalmi szabályozatleget fel, melyek éppen számondhatni a jelentések megragadhatóságát, mindeneklanság METAVÁROSA lesz, el√tt a formális struktúrák (nyelvek, módszerek, a para- zadunk kulcsszavai: szolgálamelynek politikája olykor- digma) el√zetes ismerete és elfogadása biztosítja. A világ tatás és nyilvánosság. olykor már felsejlik bizo- tudása és interszubjektív megértése el√tt nincsenek akaValóban, mi marad a dályok, amennyiben a résztvev√k ismerik, elfogadják és nyos kisebb vagy nagyobb, szolgáltatásból, ha az emalkalmazzák a világra vonatkozó tudás létrehozásának többnyire azonban még szabályait. Ezek biztosítják a kultúrában való folyama- ber kiszolgáltatott? Vagy mi megmagyarázhatatlannak tos jelenlétüket; de a szabályok rögzítése vagy elvetése, lesz a köz, a nyilvános fotartott események (bal- szüntelen átértelmezése és újraalkotása ugyanakkor galmával, amikor a nyilváesetek), illetve incidensek el√idézi jelenlétük töredezettségét. A különböz√ meg- nosságról szóló (valós ideértések interakciói pillanatról pillanatra átírják a hálón formájában. létrejöv√ globális tudást; ezen interakciók hozzák létre j∫) kép felülkerekedik a a tudás legváltozatosabb, legeredetibb és persze leg- nyilvánosság helyén? abszurdabb alakzatait. Mert a jelöl√k galaxisából Már a tömegközlekedés tetsz√legesen hozhatók létre a világ megértéseinek újabb iként ragadjuk meg ezt (nyilvános, köz-közlekedés) és újabb konfigurációi. De mi lehet ennek a következaz átmeneti helyzetet, e ménye? A tudás tökéletes individualizálódásához, vagy fogalma is lassanként átad„fázisátmenetet”, ahogy a éppen ellenkez√leg, a tudás széls√séges formalizálódá- ja a helyét a helyváltoztasához? Az els√ esetben a személy maga alkotja meg a tu- tás-lánc fogalmának, a folyfizikusok mondanák? Hallgassuk meg Nicolaus dás létrehozásának szabályait, amelyek mások el√tt – a tonos a megszakított fölé nyelvi-kommunikatív közösség megértésének hiányában de Cusanus régi filozófiai – rejtve maradnak. Virilio metaforáit használva: min- kerekedik… Mit mondhatelemzését: „Bár a járulék denki megérkezhet önmagához, anélkül, hogy (táv)jelen nánk az otthonokba beve(a nem lényeges, bal-eset- lenne a másikban. A második esetben a személy csak zetett informatizált rabszolb√l fakadó tulajdonság) a rögzített szabályok alapján generálja a tudást, s így gatartásról, a domotikáról, csupán az ismert tudás érdektelen mutációit hozza létre. szubsztancia (lényeg) elt∫- Ismét Virilio metaforáit használva: mindenki megérkez- az ingatlanról, s√t az intelnésével együtt maga is el- het önmagához, mint egy másikhoz, anélkül, hogy szemé- ligens városról, mint amit∫nik, a járulék ennek elle- lyesen jelen lenne önmagában. lyen például Kawasaki? nére sem tekinthet√ pusz- A gondolatok és a cselekvések fénysebesség∫ átvitele A fizikai kiterjedés fogalmáazonban mit sem változtat „korlátozott érkezéseink” ta semminek. Ha elmúlik is, eredeti természetén. A tudás, a tudás létrehozása, a világ nak válsága tehát teljes ez azért lehetséges, mert megértése és a megértésben való személyes részvétel er√vel éri el a politikát és a éppen járulék-természe- problémája nem oldható meg a sebességgel, a fizikai hatá- közszolgáltatás adminiszttéb√l fakad, hogy egy má- rok áttörésével, új technikák kidolgozásával vagy új rációját, vagyis a régi geokommunikációs technológiák alkalmazásával. E probsik valósághoz kapcsolódik. lémák ugyanis olyanok maradnak, amilyenek voltak: politikát. A járulék oly sokat nyújt nyelviek, kulturálisak, mentálisak és társadalmiak. Ha a klasszikus intera lényegnek, hogy bár forvallum átadja a helyét az inFekete László máját csak a lényegnek köterface-nek, a politika a szönheti, a lényeg viszont nem tud járulékos tulaj- maga részér√l kizárólag jelen id√be helyez√dik. donság hiányában létezni.”2 A kérdés ett√l kezdve már nem a mindenre kiterMára, ahogy tapasztaltuk is, a járulék kérdése át- jed√, azaz GLOBÁLIS avagy helyi, LOKÁLIS, illet√leg helyez√dött az anyag terér√l a fény idejére. NEMZETEK KÖZÖTTI avagy NEMZETI viszonyrendA járulékos esemény leginkább az elektromágne- szereiben merül fel, sokkal inkább hirtelen id√beli ses hullámok sebességhatárának transzfereseménye váltásként, melynek következtében nemcsak a bent (transzfer-esete); e sebesség nem csupán a távhal- és a kint fogalmai, a politikai terület kiterjedése lást és -látást teszi lehet√vé, mint a telefon, a rádió t∫nnek el, hanem még id√beli fennmaradásának (tarés a televízió esetében, hanem még a távcselekvést tósságának) és történelmének el√ideje és utánisága is, ebb√l fakad a harmadik típusú intervallum létének is, s mindez csupán a JELEN PILLANAT miatt, amelyet
M
81
Paul Virilio
végs√ soron egyáltalán nem lehet megragadni. Hogy meggy√z√djünk efel√l, elég, ha a megoldhatatlan geostratégiai problémákra gondolunk, amelyeket az okoz, hogy képtelenség világosan megkülönböztetni egymástól a támadást a védekezést√l, így az azonnali és sokpólusú stratágia ezentúl tehát – miként a hadászatban mondják – „el√-vételi” akciókban nyilvánul meg. Ilyeténképpen a távolságok antik uralma a földrajzilag elkülönül√ lények fölött ezzel fokozatosan átadja helyét a valós id√ uralmának. Ez nem csupán az utazási irodákat érinti, ahogy azt az optimisták elképzelik, hanem f√ként a munkaközvetít√ irodákat, mivel a kereskedelmi forgalom felgyorsulásával a munkanélküliség is gyorsan elterjed, és tömeges jelenséggé válik. Az ember fizikai erejének szám∫zését a „gépesített-munkaer√” javára, mely a 19. század kezdetet√l megfigyelhet√, manapság emlékezetének és tudatának szám∫zése, végleges elbocsátása követi a számítógépek és a „vev√-gépek” elterjedésének következtében. A posztindusztriális termelés gépesítését az észlelés, majd a tervezés gépesítése követi, amit – míg ki nem alakul a mesterséges intelligencia piaca – a számítógépes programok piaca tesz lehet√vé. A valós id√t nyerni, id√t megtakarítani, az id√eltolás révén haladékhoz jutni tehát gyors intézkedéseket követel, mégpedig olyanokat, amelyek a fizikai tárgy és az egyén eltüntetésére irányulnak, s ezzel szemben kizárólagos el√nyben részesítik a megtett utat, mi több, az útvonallal nem rendelkez√ utat, amely ennélfogva nem is ellen√rizhet√. Semmi kétség, a valós idej∫ interface véglegesen pótolja az intervallumot, amely annak idején létrehozta és megszervezte társadalmaink történelmét és földrajzát. Mára a paradoxonok kultúrájába jutottunk, ahol is minden megérkezik, anélkül hogy szükséges lenne fizikai értelemben kimozdulni, s√t még elindulni sem kell… Könnyen kitalálhatja az ember, hogy milyen feltételek között fog élni az eljövend√ emberi környezet. A let∫n√ század szállítóeszközeinek forradalma kontinensszerte a városi területek átváltozását okozta, az – interaktív – távközlés jelenlegi forradalma következtében a városi környezet alakul át, ennek jeleként a kép fölénybe kerül az ábrázolt dologgal szemben. A régi Város lassanként paradoxális agglomerációvá növi ki magát, a közvetlen közeli kapcsolatok helyébe távolsági inter-kapcsolatok lépnek. A felgyorsulásnak számos paradoxona van, közülük az els√ különösképpen zavarba ejt√: a „távoli-
hoz” közeledve arányosan eltávolodunk a „közelit√l”, baráttól, rokontól, szomszédtól, ezáltal válnak közömbössé egymás iránt, s√t egymás ellenségeivé mindazok, akik közel állnak egymáshoz – család, munkakapcsolatok, szomszédság. A társadalmi gyakorlatok ilyetén inverziója már a kommunikációs eszközök elrendezésében, elhelyezésében is megnyilvánul (kiköt√, pályaudvar, repül√tér), s még inkább er√södni, radikalizálódni látszik ez a tendencia az újabb távközlési eszközökkel (távkiköt√…). Irányváltásnak vagyunk tehát tanúi: ott, ahol az információ és a szállítás motorizálása a népesség teljes mobilizálását vonta maga után, el√ször a munka, majd a szórakozás vonatkozásában, az azonnali távközlési eszközök ezzel szemben egyre növekv√ mozdulatlanságot váltanak ki. A televízió és f√ként a távcselekvés az egyén részér√l már csak helyben maradó mobilitását követel meg. Távvásárlás, otthoni távmunka, kábellel ellátott ingatlanok és lakások, cocooning, ahogy mondani szokták. A valós tér urbanizációját a valós id√ urbanizációja követi, ami végs√ soron nem más, mint a városlakó saját testének urbanizációja. Ez a hamarosan interaktív protézisekkel túlfelszerelt végpolgár, akinek a patologikus modellje az a motorizált mozgássérült, aki otthoni környezetét képes ellen√rizni, anélkül, hogy fizikai értelemben tényleg elmozdulna. A végpolgár az individualitás katasztrofikus alakja, aki természetes mozgásának elvesztésével a közvetlen közbelépés képességét is elveszítette, és aki jobb híján felfogókra, érzékel√kre és más távoli detektorokra hagyatkozik. Ezek a gépek pedig, amelyekkel – mint mondják – párbeszédet folytat, kiszolgáltatott lénnyé teszik √t.3 Kiszolgálni vagy kiszolgáltatni – ez itt a kérdés. A régi közszolgálatot a házi kiszolgáltatottság váltja fel, amelynek tökéletes beteljesülését a domotika jelentené. Az otthoni tétlenség és a környezetellen√rzés technikáinak általános elterjedése végül elszigetel√déshez, a szigetjelleg meger√södéséhez vezet, ami mindig is veszélyeztette a várost, hiszen a „szigetecske” és a „gettó” közötti választóvonal nagyon is bizonytalan. Furcsamód, a mozgáskorlátozottság témájában Dunkerque-ben nemrégiben megrendezett nemzetközi konferencia el√adásai számos ponton mutattak hasonlóságot az imént felvázolt kritikus helyzettel. Mintha azok a technikai és gazdasági figyelmeztetések, amelyek kontinuitás és hálózat létrehozását sürgetik ott, ahol eddig diszkontinuitás létezett, a különféle típusú városi mobilitások egyvelegét, keve-
82
A harmadik intervallum
rékét hoznák létre – ebb√l következik a már említett gondolat: a tömegközlekedés fogalmának meghaladása egy tágabb fogalom, az elmozdulási lánc javára. Hallgassuk François Mitterrand nemes gondolatait a dunkerque-i kollokvium záróbeszédéb√l: „A városoknak kell alkalmazkodniuk a polgáraikhoz, és nem fordítva. Nyissuk meg városainkat a mozgáskorlátozottak el√tt. Azt kérném, hogy a mozgáskorlátozottság kérdésének mindent átfogó politikája legyen Európa szociális érzékenységének tengelyében.” Még ha mindenki egyetért is abban, hogy a mozgáskorlátozottaknak elévülhetetlen joguk van úgy
élni, mint másoknak, vagyis együtt a többiekkel, nem kevésbé revelatív erej∫ az az észrevétel, hogy a jól felszerelt mozgássérült mégiscsak csökkent mozgási lehet√sége és a túlfelszerelt egészséges egyre növekv√ tétlensége között bizonyos konvergencia áll fenn, mintha a távközvetítés forradalma a beteg állapotától függetlenül ugyanazt eredményezné: a gyorsan alakuló teletopikus Város végpolgárának megszületését. A század végére nem sok minden marad e nemcsak szennyezett, de a teljes kör∫ interaktivitás távtechnológiáinak következtében összezsugorított, lekicsinyített bolygó kiterjedéséb√l.
Jegyzetek
1 G. Cohen Tannoudji és M. Spiro: La matière-espace-temps, Paris, Fayard, 1986.
2 Giuseppe Bufo: Nicolas de Cues, Paris, Seghers, 1964. 3 Paul Virilio: L’inertie polaire, Paris, Christian Bourgois, 1990.
A. Z. Grinberg-M.I. Kuriko: A novoszibirszki színház, 1940-es évek
83
