A TRILÓGIA HARMADIK KÖTETE

A TRILÓGIA HARMADIK KÖTETE

MEG CABOT

Ébredés

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

A mű eredeti címe Awaken Fordította Robin Edina A Dante Alighieri: Isteni színjáték idézeteket

Babits Mihály fordításában közöljük A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

ISBN 978 963 539 877 5 Copyright © 2013 by Meg Cabot, LLC © Robin Edina, Hungarian translation, 2014 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2014

Ébredés

1. fejezet „Fiam, kín les itten, sok kínos hely: de se halál, se sírhant.” Dante Alighieri: Purgatórium, Huszonhetedik ének

Az iskolában mindig azt mondogatták, hogy tartsuk be a szabályokat. Ne álljatok szóba idegenekkel! - figyelmeztettek. - Lassan járj, ne szaladj... hacsak nem idegen elől Jutsz, persze! Azt várták tőlünk, hogy elrohanjunk

a

fenyegető

idegenek

karmai

elől,

mint

ahogyan

Perszephoné is megpróbálta, a lány a görög mítoszban, amikor Hádész, a holtak ura üldözőbe vette. Fura dolgok a szabályok. Néha hatalmasat tévednek. A szabályok szerint a családtagok soha nem akarhatnak rosszat egymásnak; senki sem bántaná a másikat. Akkor követtem el az első hatalmas baklövésemet, amikor nem menekültem hanyatt-homlok a saját vérrokonom elől. Másodszor akkor hibáztam, amikor megszöktem John Haydentől. Pontosan olyan rémes idegen volt, mint akik ellen óva intettek az iskolában. Nem. Nem kínálgatott sem cukorkával, sem kábítószerrel. Ám egyetlen pillantás elegendő volt viharos szürke szemébe, hogy naiv tizenöt éves kislányként is rájöjjek: amit John kínál, sokkal súlyosabb függőséget okoz, mint a csokoládé vagy akár a metamfetamin. Honnan is tudhattam volna, hogy komoly tekintetében azért tombol sötét vihar, mert szintén ismeri azt a szörnyű fájdalmat, amikor az embert elárulja a saját hozzátartozója, pedig a szabályok szerint inkább gondját kellene viselnie? Talán éppen ez a tapasztalat sodort minket össze, újra és újra, bármilyen messze próbáltunk is futni egymástól. Mi másért kötöttünk volna ki mindketten egy olyan szigeten, amely a partjain talált emberi

csontokról kapta a nevét? Kiderült, hogy mi ketten nem egy csontvázat rejtegetünk szekrényünk sötét mélyén. Mostanra a csontokat, amelyek miatt ez a hely kiérdemelte hírhedt nevét - Isla Huesos, avagy spanyolul a Csontok szigete -, állítólag mind elhordták. A csalás és megtévesztés kegyetlen tetteit szülő sötét indulatok azonban cseppet sem halványultak el Isla Huesos viharvert partjain a hosszú évek során. Ezúttal nem a családom, sőt nem is John készül lecsapni rám. Hanem egy vihar. Az időjárás-előrejelzések figyelmeztetéseiből tudom, amelyek folyamatosan érkeznek a mobilomra. Hamarosan gigantikus trópusi ciklus várható, „kivételesen erős széllökésekkel és veszélyes áradásokkal” a sziget partvidékére, ahová anyám abban a szép reményben költözött, hogy talán kettesben mindent újrakezdhetünk. A legutóbbi riasztás szerint óvatosan fel kell keresnem (lassan járj, ne szaladj/) a legközelebbi biztonságos menedéket. A baj csupán az, hogy éppenséggel tizennyolcezer mérföld mélyen tartózkodom a földkéreg és a vihar várható útvonala alatt. Ennek ellenére valahányszor megrezzen a telefonom, és pillantásom átfutja az újabb riasztás figyelmeztető szavait, szaporábban ver a szívem. Nem mintha veszélyben forogna az életem, hanem mert számos embert ismerek, akiknek viszont igen. Ez a tény különösen elkeserítő, mivel - számos értelemben - a családom éppolyan „hatékony” védőgátnak bizonyult, mint az, amelyet Isla Huesos vezetői a sziget alacsonyan fekvő területeinek megóvására emeltek az áradások ellen; vagyis nem sok védelmet nyújtott nekem. Ami azt illeti, néhányat a családom tagjai közül igen csapnivaló fából faragtak. Összedőltek és szétporladtak, nem váltották valóra a hozzájuk fűzött reményeket; nem mentették meg szeretteiket a vízbefúlástól. Talán meg is érdemlem, amiért hiszékeny voltam, bízva a

szabályokban, hogy megóvhatnak a bajtól. Mindez most már a múlté. Minden megváltozott. Immár csakis a saját szabályaimat vagyok hajlandó követni. Ezúttal, amikor lesújt a vihar, nem fogok elfutni előle; egyenesen szembenézek a vészterhes fergeteggel. Remélem, készen áll a találkozásra.

2. fejezet „Mindég előtte népet látni tarkát s mind hozzá sorban ítéletre tart, szól, hall, aztán útra készíti sarkát.” Dante Alighieri: Pokol, Ötödik ének

Ő az első. Ez a felirat állt szép, fehér folyóírással a lány pólóján. - Ki a nagy Ő? - szegeztem neki a kérdést. Ha nem vagyok olyan kimerült, bizonyára magamtól is rögtön rájöttem volna. Ám azt gondoltam, hogy csakis valamiféle új zenekarról vagy filmről lehet szó... nem mintha a közeljövőben elmehettem volna megnézni. - Ó! - mosolygott a lány, aki láthatóan odavolt a gyönyörűségtől, amiért feltették neki a kérdést. Nyilvánvalóan ezért viselte a pólót, hogy az enyémhez hasonló kérdéseket ihlessen az emberekben. Mindezt azonnal meg tudtam állapítani derűs, szépen betanult válaszából. - Hát, az én személyes Uram és Megváltóm. Mindig első az életemben. Ne tedd! Ne bocsátkozz vitába! Ez most nem éppen a legmegfelelőbb időpont egy teológiai eszmecserére - bármilyen eszmecserére - a szükséges információkon túl.

Ne feledd, mit mondott John!

-

emlékeztettem magam. - „Emberek százai várnak idelenn. Talán több ezer. Nem segíthetsz mindenkin, csak akik a legrosszabb helyzetben vannak, vagy történetesen bajt akarnak keverni... ” -

Nem gondolod, hogy előfordulhatnak olyan esetek, amikor Ő azt

akarná, hogy magadat tedd az első helyre? - hallottam mégis saját szavaimat. - Mi van, ha történetesen tűz üt ki? Ő talán nem azt akarná, hogy először menekülj, és csak később imádkozz? -

Ó, hát persze - nevetett a lány. - De még akkor is első volna a

szívemben, ahogyan Ő is első helyre tesz engem a szívében. Tudod,

mindig velünk van, és megóv minket minden bajtól. Nem kellett volna kérdezősködnöm. Még a mögötte álló srác is - aki valószínűleg

egy

jet

ski

balesetben

halhatott

meg,

a

bermudanadrágjából és meztelen felsőtestéből ítélve - hitetlenkedve, tátott szájjal bámult rá. -

Néztél mostanában tükörbe? - kérdezte a lányt.

A lány arcáról hirtelen lehervadt a mosoly; láthatóan meghökkent. -

Nem. Miért? Talán beakadt valami a fogamba?

Már éppen kinyitotta volna vállára vetett hátizsákját, de még időben megfogtam a kezét. Ha nem tettem volna, bizonyára előhalássza a kompakttükrét,

azután

megpillantja,

amit

körülötte

mindannyian

kristálytisztán láttunk: a szélvédő sziporkázón csillogó szilánkjait szőke tincsei között, mintha csak egy gyémánttal ékesített tiarát viselne - és persze a dühösen vöröslő foltot is, amelyet a kormány hagyott a homlokán, amikor a légzsák sajnálatos módon nem nyílt ki az autójában. Senki sem óvta meg a bajtól. Ám vajon mi értelme volna közölni vele a tényt? Valószínűleg csak sírva fakadna, és akkor még több időt kellene pazarolnom rá, hogy megvigasztaljam. Drága időt, hiszen John a lelkemre kötötte, hogy egyetlen pillanatot sem vesztegethetünk el feleslegesen. -

Tökéletes a fogsorod - feleltem sietve. - Csodásan nézel ki.

Tessék, igyál egy kicsit! - A kezébe nyomtam egy pohár vizet a tálcámról. - Ettől jobban fogod érezni magad. Most először elviselhetetlen forróság uralkodott az alvilágban. Ezért tartottam jégbe hűtött vízzel teli poharakat a kezemben, egy ezüstös tálcán. Nevetséges gesztus volt - mintha mentőöveket osztogattam volna az utasoknak a Titanicon. Nem változtathattam azon, ami ezekkel az emberekkel történt. Legfeljebb kissé kényelmesebbé tehettem számukra az utazást végső úti céljukig. némileg siettetve is az indulást.

Az alvilág jelen pillanatban nem csupán túlfűtöttségtől, hanem túlzsúfoltságtól is szenvedett; a helyzet szinte már veszélyesen tarthatatlanná vált. -

Köszönöm - mondta a lány, és hálásan a vízbe kortyolt. Ezúttal

semmiféle betanult mesterkéltség nem rejlett a mosolyában. - Szörnyen szomjas vagyok. - Utóbbi megjegyzését szinte csodálkozva ejtette ki a száján, mintha az elmúlt huszonnégy óra eseményei közül hirtelen támadt szomjúsága volna a legbámulatosabb. Nos, a halál néha valóban tikkasztó. -

Hát igen - válaszoltam. - Elnézést kérek a hőség miatt. Már

dolgozunk rajta. -

Még hogy dolgoztok rajta! - méltatlankodott a bermudás srác. -

Már órák óta itt rostokolunk. Mi lenne, ha inkább válaszokat kaphatnánk hűsítő víz helyett? -

van.

Tudom - fordultam immár a sráchoz. - Sajnálom. A hajó már úton Esküszöm.

Addig

is

igyekszünk

minél

több

átutazónkról

gondoskodni, minél gyorsabban, de pillanatnyilag akadt némi fenn. -

Miért higgyünk éppen neked? - vágott a szavamba Mr. Bermuda. -

A főnökkel akarok beszélni. Akárki is legyen. Felizzott szívemben a forró düh, de igyekeztem lehűteni az indulataimat. -

Miből gondolod, hogy nem én vagyok itt a főnök? - kérdeztem

kihívóan. A srác erre harsány nevetésben tört ki. - Csak nézz magadra! hahotázott. Nem tudtam ellenállni; sietve végignéztem magamon. Míg a sorban álló emberek többsége könnyed, hétköznapi öltözéket viselt, mint Mr. Bermuda - néhányan kórházi hálóingben vagy akár pizsamában érkeztek, amiben éppen elragadta őket a halál vasmarka -, rajtam

buggyos ujjú ruha díszelgett, amelynek szegélye a bokámat verdeste. Bár a ruha anyaga pillekönnyű pamutból készült, mégis nyirkosan tapadt a bőrömre, és nem csupán a tó egyre dühödtebben csapkodó hullámai miatt, amelyek tajtékkal és hideg vízzel permetezték a dokkot. Hosszú, sötét hajam pár tincse kiszabadult a kontyból, amelybe megkíséreltem felkötni, és most nedvesen a nyakamra simultak. Szíves örömest feláldoztam volna a mobiltelefonomat, vagy akár még a melltartómat is, egy kis légkondiért vagy ventilátorért. Ám mint kiderült, Mr. Bermuda egyáltalán nem az öltözékemre célzott. -

Mégis hány éves vagy? - kérdezte. - Tizenöt? Tizenhat?

-

Tizenhét - feleltem a fogamat csikorgatva. Megpróbáltam ellenállni

a kísértésnek, hogy az egész tálcát a fejéhez vágjam. - Na, és te hány éves

vagy?

A

törvény

szerint

tizennyolc

éven

aluliak

nem

kölcsönözhetnek jet skit Florida államban. Ezt éppenséggel pontosan tudtam, mert anyám folyton arról panaszkodott, hogy a kölykök fel és alá száguldoznak a mangrove fák között, ahol hőn szeretett rózsás kanalasgémeit próbálja tanulmányozni. Az óvatlan jet skik gyakran beleszaladnak a felszín közelében úszkáló delfinekbe, lamantinokba (néha még a búvárkodó emberekbe is), megölve őket, anélkül, hogy a vezetők ennek egyáltalán tudatában volnának. Ezt az egyet leszámítva. Bármit ütött is el Mr. Bermuda, az a valami visszaütött, éppen elég erősen, hogy meg is ölje. -

Tizenkilenc vagyok - felelte, kissé döbbent arcot vágva. - Honnan

tudod, hogy egy... -

A munkámhoz tartozik - vágtam a szavába. - Nyugodtan

beszélhetsz a főnökkel is. a barátom. Ott van éppen, azon a lovon. A part túlsó vége felé mutattam, a miénkkel átellenben húzódó dokk

irányába. Odaát John, fekete lován, Alasztoron ülve, két magas, fekete bőrszerelésben feszítő férfival együtt éppen egy sokkal lármásabb tömeg kordában tartásán fáradozott. Amíg az általam felügyelt sorban állók kissé elégedetlenkedtek, addig a másik sokaság már-már lázadásban tört ki. John és emberei nem kínáltak hideg vizet senkinek ha megteszik, a poharat bizonyára széttörték volna egymás fején a várakozók, fegyverként használva a szilánkokat. -

Ó, kösz, inkább nem - válaszolta Mr. Bermuda, bizonytalanul hátat

fordítva Johnnak, aki éppen a gallérjánál fogva igyekezett megfékezni az egyik férfit, lerángatva a kezét egy másik ember torkáról. - Nincs semmi gond. Szívesen várakozom még. -

Aha

-

bólintottam.

A

helyzet

komolyságának

ellenére

is

mosolyogtam magamban egy kicsit. - Gondoltam, hogy ez lesz a véleményed. Csak próbáld megnyugtatni őket! - mondta John úton a part felé a kastélyból. - Egyetlen kő is rengeteg hullámot kelthet. Az utolsó, amire most szükségünk van, egy véres lázadás a parton. Értem - válaszoltam akkor. És semmi szükség rá, hogy te magad fizikai erőt alkalmazz - folytatta John. - A baj első jelére ott leszek melletted. De hát honnan fogsz tudni róla? - csodálkoztam. Ha baj van, és bármiféle közöd van hozzá, tudni fogom - válaszolta elbűvölő mosollyal, és azt hittem, rögtön kocsonyává válik a térdem. Sikerült elhárítanom a lázadás fenyegető viharát, amelyet Mr. Bermuda próbált kavarni jól irányzott kavicsával, ami azonban még korántsem jelentette, hogy elcsitultak a viharos hullámok. különösen, ami Johnt és engem illetett. Még mindig azon igyekeztünk, hogyan hidalhatnánk át a kapcsolatunkat próbára tevő hullámvölgyeket. Némelyiken kissé nehezebben tudtunk átvergődni. John egyáltalán nem

akarta, hogy segédkezzek idelenn, a parton. Azt szerette volna, ha a kastélyban maradok Mr. Gravesszel, és vigyázok az unokatestvéremre, Alexre, valamint legjobb barátnőmre, Kaylára, akik még mindig nem heverték ki a megrázkódtatást, hogy egyik pillanatról a másikra az élők világából a holtak birodalmába csöppentek, a saját biztonságuk érdekében - az ilyesmit tényleg nem könnyű feldolgozni; ezt nálam senki sem tudhatja jobban. Ám egyetlen pillantás a lelkek megszámlálhatatlan tömegeire a parton, akik az idő alatt gyűltek össze, amíg mi Isla Huesoson tartózkodtunk, elárulta számomra, hogy sokkal hasznosabb lehetnék odalenn, mint Alex és Kayla ágya mellett tördelve a kezemet. Végül John is kénytelen volt ezt belátni és elfogadni. Ám csak mert képesek voltunk egyetérteni ebben a kérdésben, még nem vehettük biztosra, hogy nem kerülnek további sziklák az utunkba. Egy szerelmi kapcsolat - amint kezdtem ráébredni - sohasem létezhet kisebb-nagyobb zökkenők nélkül. Talán még akkor sem, ha az ember lányának párja történetesen nem alvilági istenség. Ha viszont mégis az, akkor kezdődnek csak az igazi gondok. Az Ő az első feliratos pólóban feszítő lány hirtelen megragadta meztelen karomat, kiszakítva engem gondolataim kerengőjéből. -

Elnézést! - szabadkozott. - Hogy is hívnak?

Ne keveredj velük baráti beszélgetésbe, ne áruld el nekik a keresztnevedet! - hangzott John egy másik figyelmeztetése a lelkek terelgetésével kapcsolatos gyorstalpaló kiképzés során. - Azért vagy a parton, hogy dolgozz, ne pedig barátkozz! -

Pierce - válaszoltam a lánynak habozás nélkül. Nagyra értékeltem

John jó tanácsait, de hát mégis mit kellett volna tennem? Hazudnom? Nézd, igazán sajnálom, de most már mennem kell. - A sor vége felé mutattam, amely végigkígyózott a dokkon, azután eltűnt a homokdűnék

mögött. - Még rengeteg embernek kell segítenem. -

Ó, persze - bólogatott együtt érzően a lány. - Tudom. Arról a

viharról van szó, ugye? Hallgatnom kellett volna az időjárási vészjelzésekre, és nem lett volna szabad elindulnom apám házából. Észre sem vettem, amikor kidőlt a fa. - Zavartan felkuncogott, mintha csak azt mondta volna: Milyen butuska vagyok, amiért hagytam, hogy az a fa az autómra zuhanjon, és kioltsa az életemet! - Mindegy. Chloe vagyok. Csak azt szeretném, ha tudnád, Pierce, hogy Ő téged is első helyre tesz a szívében. Először fogalmam sem volt, vajon kire célozhat. Azután egyszer csak eszembe jutott. -

Ó! - mondtam. - Csodás. Kösz. De most már el kell.

-

De tényleg - bizonygatta Chloe. Nyilvánvalóan égett a vágytól,

hogy higgyek neki. - Így igaz; Ő szeret téged. Valóban? Senki sem tett engem első helyre a szívében azon a napon, amikor a nagyanyám meggyilkolt. Vagy a volt legjobb barátnőmet, Hannah Changet, amikor véget vetett a saját életének. Vagy Jade Ortegát, a mentoromat, azon az éjszakán, amikor orvul megölték. Na, és mi a helyzet az elmúlt éjszakával? Ki tette első helyre a szívében az unokatestvéremet, Alexet rövid, nyomorúságos életének bármely napján? Hamarosan kiderült, hogy nem csak engem gyötörnek kétségek. -

Tudod te egyáltalán, hol vagy? - kérdezte Mr. Bermuda

hitetlenkedve a lányt. -

Nos - törte a fejét Chloe, körülnézve a dokkon. - Igen. Egy hajóra

várunk. Igazam van? Ezt mondta... - mutatott rám. -

Ez a pokol - vágott Mr. Bermuda a szavába. - A pokolban

vagyunk. Szerinted mi másért van itt ilyen kibírhatatlan hőség? És ekkora tömeg?

A lány riadtan pillantott vissza rám, tágra nyílt, kék szemmel. -

Ez nem lehet igaz? Ugye? Vagy tényleg...? - Nem bírta rávenni

magát, hogy kiejtse a száján a szót. -

Hát persze hogy nem - nyugtattam meg, lesújtó pillantást vetve

Mr. Bermudára. Felemeltem kissé a hangomat, hogy a közelben mindenki, akinek figyelmét felkeltette a srác iménti kirohanása, meghallhassa a szavaimat. - Egy hajó érkezésére várunk, amely azután elvisz mindenkit végső úti céljához. Most már bármelyik percben megérkezhet. Sajnálom, hogy ilyen zsúfoltan vagyunk, van némi elmaradásunk, és egyébként nem is szokott ilyen meleg lenni... Abban a pillanatban mennydörgésszerű robaj fojtotta belém a szót. Mindenkit megrémített az ereje - még Mr. Bermuda is meglepetten felkiáltott és a zaj forrása felé fordultak: a közeledő ködfal irányába, amely ötméteres magasságban tornyosult fölénk, és lassan, ám tántoríthatatlanul gomolygott a víz felszínén, egyenesen felénk. Mint azokban a múmiás filmekben, amikor a homokvihar végigsöpör a sivatagon, és elnyeli a bátor katonákat... csak éppen nem kísértett itt semmiféle múmia, és ez köd volt, nem homok. S ami a legszomorúbb: nem egy filmbe csöppentünk, ez a valóság volt. -

Az ott micsoda? - kérdezte Mr. Bermuda a ködfalra mutatva.

-

Csak egy kis vihar - vágtam rá. - Teljesen szokványos.

Még a saját fülemben sem csengtek meggyőzően a szavaim. Miért is hittem, hogy sikerülhet meggyőzni őket? Valószínűleg ezért rikkantotta el magát egy kórházi hálóruhát viselő öregember, iménti szavaimat visszhangozva: - Csak egy kis vihar? S azt gondolod talán, hogy azok ártalmatlan kismadárkák? - kérdezte a feje fölé mutatva. Nem volt szükséges a magasba néznem. Pontosan tudtam, miről beszél. Egész álló nap egy csapat fekete holló gyülekezett és röpködött a part fölött, egyre szorosabb köröket rajzolva az égre.

-

Azok csak egyszerű madarak - feleltem, laza nemtörődömséget

tettetve. - Semmivel sem mások, mint ez itt - mutattam egy gömbölyded, hófehér madárra, amelynek szárnya és farka végét mintha véletlenül tintába mártották volna, és amely alig néhány lépésnyire gubbasztott mellettünk a dokk kerítésén. - Teljesen ártalmatlanok. Az öregember a kórházi pizsamában hangosan felnevetett, mintha csak tréfáltam volna, ám nyilván nem túl nagy sikerrel, mert a nevetésébe keserűség keveredett. -

Egy amatőr ornitológushoz van szerencséje, ifjú hölgyem.

Éppenséggel meg tudom különböztetni a búgó galambot a hollótól. Az ott - mutatott Reményre, saját házi kedvencemre - a galambalakúak rendjébe tartozó egyed. És valóban ártalmatlan. Teljesen igaza volt. Ami azt illeti, Remény több alkalommal is megmentette az életemet, bár ezt talán senki sem nézte volna ki belőle, különösen amint épp elmélyülten tollászkodott, mint aki egy kisállatkozmetikában üldögél, és nem a pokolba (vagy a mennybe) vezető út kerítésén. -

Azok ott viszont - folytatta Mr. Pizsama, felfelé mutatva a

magasba - hollók. Dögevő madarak. Akarja tudni, mivel táplálkoznak a dögevő madarak? Döggel... a holtak húsával. Vagyis, velünk. Chloénak még a lélegzete is elakadt, és ezzel nem is volt egyedül. Elégedetlen zúgolódás futott végig körülöttem a soron. Senkinek sincs ínyére a gondolat, hogy a húsát lassan lecsipegetik a csontjairól - még a halottaknak sem. Csak nekem lehetett ilyen balszerencsém, hogy egy amatőr ornitológus került a gondjaimra bízott sorba. -

Hé! - kiáltottam. Gyengéden megszorítottam Chloe karját, hogy

kissé megnyugtassam. - Mindent tökéletesen kézben tartunk. Látják ezt? - Azzal felmutattam a súlyos gyémántfüggőt, amelyet az aranyláncomon

viseltem a nyakamban. Máskor a ruhám alá szoktam rejteni, mert a múltban rémes szörnyűségek estek meg azokkal, akiknek megmutattam. Ám a körülöttem álló emberek már úgyis elszenvedték a legrosszabbat, amit a sors tartogathatott számukra az életben. Legalábbis, őszintén reméltem. -

Ez a gyémánt feketére változik, amikor valamiféle baj vagy

veszély fenyegetésére figyelmeztet - magyaráztam. - Így hát minden a legnagyobb rendben. -

Tényleg? Szerintem inkább nyakig benne vagyunk a lekvárban,

mert az a kavics feketébb már nem is lehetne. - Mr. Bermuda a saját karjára mutatott. - És én tudom, mi fán terem a fekete. A gyémántra pillantottam. Mr. Bermuda természetesen túlzott. Ám a kő szokásos ezüstös fénye helyett olyan tintafekete színt öltött, mint amilyen Remény szárnyának és farkának vége. Már csak ez hiányzott! Igazán nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy a gyémánt színt váltott, figyelembe véve a körülöttünk tomboló természeti jelenségeket. Talán az elvetemült Fúriák fenyegetésének leleplezése mellett a gyémánt a zord időjárási viszonyok előrejelzésére is szolgált. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Chloe csodálkozva megkérdezte: -

Az olyan, mint egy hangulatgyűrű? Egyszer nekem is volt egy.

Anyukám és a nővéreim környezetében gyönyörűséges lila színben pompázott, ám amint apám belépett a szobába, feketére változott. Apám olyan mérges lett, hogy kihajította a gyűrűt az ablakon. Azt mondta, biztosan elromlott. -

Biztosan - felelte Mr. Bermuda, sokatmondóan felvonva a

szemöldökét. - Ezért indultál útnak a házából egy hurrikán kellős közepén, és verted be a fejedet? Nem jöttök ki jól az apáddal? -

Tessék? - Chloe idegesen tapogatni kezdte ujjaival a homlokát. -

Mi a baj a fejemmel?

-

Semmi - vágtam rá. Sietve visszacsúsztattam a gyémántot ruhám

dekoltázsába. - Figyeljenek, ide! Minden rendben lesz. Csupán arról van szó, hogy akadt néhány technikai nehézségünk. Ennyi az egész. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy a hibákat elhárítsuk. Köszönjük a türelmüket. Csak éppen azt nem tudtam, hogyan háríthatnánk el a sűrű ködöt - a mennydörgésről, a hihetetlen forróságról és a fejünk fölött köröző dögevő madarakról nem is beszélve - egy ég nélküli helyen, egy hatalmas, föld alatti barlang mélyén, ahol soha nem ragyog a nap. Való igaz, a fekete orchideáknak és a többi virágnak a kastély kertjében a dombon nem volt szükségük napfényre, hogy kivirágozzanak. Anyám, a környezetvédelmi biológus fotoszintézis nélkül burjánzó „csalóknak” nevezte volna a fajtájukat. Gyakorlatilag én is az voltam. Az alvilág összes állandó lakója, beleértve a barátomat, Johnt is, így vagy úgy kijátszotta a halált... habár néhányan csak nemrégen kerültek a föld mélyére, nem mint a többiek, így hát nem is voltak még tisztában a holtak birodalmának etikettjével. Legalábbis erre próbáltam emlékeztetni magam, amikor futó lépéseket

hallottam

közeledni

a

mólón,

és

megfordulva

az

unokatestvéremet pillantottam meg, aki nyaktörő sebességgel rohant felém. -

Pierce! - kiáltotta Alex, amint botladozva megtorpant előttem.

Lihegve előrehajolt, hogy két kezét a térdére támasztva ismét lélegzethez jusson. - Hála az égnek, semmi bajod! Attól féltem, sohasem talállak meg. Nem is tudom, mi volt rám döbbenetesebb hatással: unokatestvérem, Alex látványa, fekete kendővel a fején, kalózmódra megkötve, egyik kezében

összetekert

ostorral;

vagy

az

aggodalom,

biztonságomért tanúsított. Egyik sem volt jellemző Alexre.

amelyet

a

-

Alex! - kiáltottam fel, magamhoz térve a döbbenetből.

-

Mikor ébredtél fel? - Amikor utoljára láttam, még a kastélyban volt,

egy ágyon feküdt elnyúlva a konyhában, az ébrenlét és az ájulás határán lebegve. Nem számított ez szokatlan jelenségnek, mint hallottam, amikor az ember visszatér halottaiból, majd leszáll az alvilágba. - Azt hittem, Mr. Graves... -

Az a fura vénember a kalapban? - Alex felegyenesedett, és

letörölte homlokáról a verejtéket. - Hát igen. Könnyű volt lerázni az öreget. -

Gondoltam. Figyelembe véve, hogy vak a szerencsétlen - vágtam

vissza indulatosan. - És nem is fura. Így öltöztek a hajóorvosok a tizenkilencedik században, amikor idekerült... - Egyszerre elhalt a hangom,

amikor

Alex

arckifejezését

látva

ráébredtem,

milyen

őrültségnek hangzik, amit mondok. -

Értem - bólogatott Alex gúnyosan. - Ez tényleg nem fura.

-

Nem bántottad, ugye? - kérdeztem, aggodalmasan szemlélve az

ostort a kezében. Hirtelen nagyot dobbant a szívem az ijedségtől. - Hol van Kayla? Alex szája tátva maradt. -

Jóságos ég! Ne mondd nekem, hogy Kayla is itt van!

Nem hittem a fülemnek. -

Alex, hát persze hogy itt van. Nem emlékszel? Idehoztuk, hogy

megvédjük... -

Felejtsd el! - vágott a szavamba Alex, a fejét rázva. - Már túl késő,

hogy visszamenjünk érte. A kölyök és a vadállat kutyája a nyomomban van. - Villámgyorsan megragadta a csuklómat. - Gyerünk, Pierce! Hallottam valami szóbeszédet egy hajóról. Meg kell keresnünk! -

Alex! - tiltakoztam. Nem bírtam levenni tekintetemet a kezéről. -

Miről zagyválsz összevissza?

Alex türelmetlen arcot vágott. - Pierce, hát nem érted? Megmentelek.

3. fejezet „Szemükfekete gödre mélyre tágult; az arcuk sápadt, s bőrük, mint silány zsák csontjukon, a csont formái után nyúlt Dante Alighieri: Purgatórium, Huszonharmadik ének

- Gyerünk! - Alex szorosan megmarkolta a karomat. - Nincs sok időnk. Hallottam, amint a vak fickó azt mondta a kölyöknek, hogy hamarosan elszabadul idelenn a pokol. Összerezzentem unokatestvérem szavaira, mivel a főként idősebb polgárokból álló tömeg, Mr. Bermudával és az Ő az első felirattal büszkélkedő lánnyal együtt, ismét rémülten felbolydult körülöttünk. - Nem! - Azzal kirántottam a csuklómat Alex szorításából, és a kezébe nyomtam a vizespoharakkal teli tálcát. Ösztönösen megragadta, és hagyta, hogy kikapjam kezéből az ostort. - Akarsz segíteni abban, hogy elejét vegyük a pokol elszabadulásának? Adj egy kis vizet ezeknek az embereknek! Érted? Vizet. Nem ostort. Azután hangomat kissé lehalkítva, nehogy mások is meghallják a szavaimat, megkérdeztem: - Mi ütött beléd? Azért hoztunk ide, hogy távol tartsunk a bajtól. Hogy megszabadítsunk azoktól az emberektől, akik ártani akartak neked Isla Huesoson. Emlékszel? Seth Rector? Koporsó Fesztivál? Ismerősen cseng? Alex morcosan összevonta sötét szemöldökét. -

Hát persze hogy emlékszem. Nem vagyok idióta. Végre

megtalálom a bizonyítékot, amelynek segítségével örökre hűvösre juttathatom azt a nyomorult bagázst, erre a következő pillanatban leütnek, majd magamhoz térek egy ilyen... -

Egy

pillanatra

elbizonytalanodott,

és

dühös

arcán

zavarodott kifejezéssel körülnézett. - Különben is, mi ez a hely?

immár

Az égvilágon semmire sem emlékezett. Seth Rector szándékosan bezárta egy koporsóba Isla Huesos temetőjében. Ahol Alex végül megfulladt. Én ugyanakkor aligha fogom valaha is kiverni a fejemből Alex élettelen testének emlékét, amint kiborult a koporsó belsejéből, noha Johnnal mindent elkövettünk annak érdekében, hogy még időben a nyomára bukkanjunk. S miután holtan találtuk, olyasmit tettünk, amit egyesek lehetetlennek tartanának... mások viszont csodának. -

Menj vissza a kastélyba, Alex! - sürgettem kedvesen. - Keresd

meg Kaylát! Tudom jól, hogy ott kellett volna lennem melletted, amikor felébredtél, de már hosszú órák óta csak aludtál, Mr. Graves pedig egyfolytában aggodalmaskodott a... Hirtelen elhallgattam. Eszembe jutott, hogy talán nem éppen ez a legmegfelelőbb pillanat a dögvész emlegetésére. Mr. Graves azonban meg volt győződve - és John nyilvánvalóan egyetértett vele -, hogy a köd, az elviselhetetlen hőség és a fejünk fölött köröző hollók egyre sötétedő fellege egy okra vezető vissza: a holtak lelkei nem lépnek tovább kellő gyorsasággal végső úti céljuk felé... vagyis beköszöntött a dögvész, ahogyan a hajóorvos nevezte. Csak tovább rontott a helyzeten, hogy én ragaszkodtam John részvételéhez az Alex utáni keresésben. Én kényszerítettem Johnt - sőt Franket, Mr. Liut és a kis Henryt is, aki hajósinas volt a Liberty fedélzetén, amelyen mindannyian együtt szolgáltak -, hogy olyan hosszú időt töltsön a saját világától távol. Így ha Mr. Graves irtózatos előrejelzése valóban jó úton haladt, hogy valóra váljon, az teljes egészében az én hibám volt. -

Miért aggodalmaskodott? - kérdezte Alex.

-

A hajók miatt - válaszoltam a dögvész helyett.

Abban a pillanatban megrezzent a telefonom. Tudtam az okát, nem is

kellett ránéznem. Újabb figyelmeztető üzenetet kaptam az Isla Huesost fenyegető viharról. Frank, a Liberty hadnagya már tudott róla, anélkül, hogy megnézte volna az időjárás-előrejelzést a tévén, vagy üzenetet kapott volna a telefonjára. Csak felpillantott az égboltra azon a reggelen, amelyen Alex keresésére indultunk, és észrevette a vörös ragyogást a felhők alján. Estvén, ha vörös az ég alja, matróznak elszáll minden gondja mondta Frank. - Hajnaltájt, ha vörös napra kél, matróznak immár semmi remény. Ha akkor komolyabban vettük volna a figyelmeztetését, talán most semmi sem történne, és nem is állnék itt, arra kényszerülve, hogy elmagyarázzam a helyzetet Alexnek. Nos, tudod. Alex, van jó és rossz hírem is a számodra. A jó hír, hogy bár tegnap éjjel megölt téged az a mocskos banda a középiskolánkból, a barátom, az alvilág ura és én visszahoztunk az életbe. Most már sohasem leszel többé beteg, és nem is öregszel meg. A rossz hír, hogy örökre idelenn kell maradnod az alvilágban, amely szülővárosod temetője alatt rejtőzik. Nincs most idő kérdésekre, mivel fel kell juttatnom ezeket az embereket a hajójukra, amely azután elviszi őket végső úti céljukhoz... mielőtt ez a hely végleg a levegőbe repül. Vége. Hmmm, valószínűleg nem igazán válna be ez a szöveg. -

Figyelj, Alex! Az alvilágban vagy - közöltem nyíltan. - Biztosan

rémlik róla valami az iskolai olvasmányaidból... Alex kifejezéstelen arccal bámult rám. -

...vagy talán mégsem. Mindenesetre idelenn biztonságban vagy.

Legalábbis nagyjából. Minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Csak egy kicsit türelmesnek kell lenned... -

Szokj hozzá, hogy folyton ezt hallod! - tanácsolta Mr. Bermuda

Alexnek, a szemét forgatva.

-

Tudod, rengeteg hely akad még számodra azon a másik dokkon -

mondtam Mr. Bermudának, a túlsó oldalra mutatva. Azonnal becsukta a száját. Visszafordultam Alex-hez. - Nos, mi a helyzet a korbáccsal? Alex lepillantott a kezében tartott tálcára, arcán továbbra is kissé zavarodott kifejezéssel. - Én... úton idefelé találtam. Fura volt, mert éppen arra gondoltam, hogy jó volna, ha meg tudnám védeni magam valamivel attól a bestiális kutyától, amelyik a nyomomban loholt, és egyszerre... csak úgy megjelent a kezemben. Alvilágot mondtál? Bólintottam. Ha lett volna elég időm, pontosan elmagyarázhattam volna, miért vált valóra a kívánsága: a Párkák jóvoltából, akik az alvilág láthatatlan gondnokaiként gondoskodtak mindenről, amire csak a holtak birodalmának halandó lakói igényt tarthattak. Palacsinta reggelire? Mintegy varázsütésre megjelent egy egész halom az asztalon, ínycsiklandóan gőzölögve. Szépséges ruhák, amelyeket mintha az ember alakjára öntöttek volna? Egy egész szekrényre valóm volt belőlük. Fegyver, amellyel védekezni lehet John kirobbanóan lelkes, hatalmas, pokoli kutyája, Tüphón ellen? Úgy látszik, erre a kérésre a megfelelő pillanatban egy ostor jelent meg Alex kezében. Ám az egyetlen kívánság, amelyet a Párkák nem voltak hajlandók teljesíteni, az volt, amire Alex a legjobban vágyott... egy alkalmas menekülési útvonal a világukból. Nem volt azonban időnk, hogy most mindezt elmagyarázzam. -

Igen - feleltem. - Alvilágot. Most pedig menj szépen vissza a

kastélyba, keresd meg Kaylát, és én megígérem, hogy minden a legnagyobb... -

Várj! Az alvilágban vagyunk? - Alex hangja elcsuklott. - Ahová a

halottak kerülnek? Mégis mekkora bolondnak nézel? Nincs is alvilág... Az utolsó ember, akitől elvártam volna, hogy a segítségemre siet, Chloe volt, az Ő az első feliratú pólójában. Ám éppen ez történt.

-

Legyen hited! - szólalt meg a lány, gyengéden Alex karjára

fektetve a kezét. - Ha Őt első helyen őrződ a szívedben, Ő is ugyanezt fogja tenni veled. A bermudás srác a szemét forgatta. -

Már megint kezdi.

-

Ez az igazság - bizonygatta Chloe a srácnak. Alexhez fordulva

kissé kedvesebben folytatta: - Chloe vagyok. Hallottam, hogy ez a lány Alexnek hívott. Szép név. Tudtad, hogy az Alexander jelentése: a népek védelmezője? -

Nem tudtam. - Sötét pír kúszott felfelé Alex arcán pólójának

nyakkivágásától egészen sötét hajának tövéig, talán mert Chloe még mindig a karját fogta. Leszámítva a csúnya, vörös zúzódást a homlokán és a haját bemocskoló vért, egészen csinos lány volt, különösen, amikor mosolygott, mint most is. - Ó... a Chloe is nagyon szép név. -

Köszönöm - mosolygott Chloe hálásan. - A Bibliában található. Azt

jelenti, ifjú és virágzó. -

Ó - jegyezte meg Alex elmésen, a lány kezét bámulva. - Tök jó.

Káprázatos - morgolódtam magamban, miközben átfűztem az ostort ruhám széles övén. Alex még huszonnégy órát sem töltött az alvilágban, máris beleesett egy lányba, akivel esélye sincs az együttjárásra, mert néhány percen belül elhajózik végső úti célja felé. Azt hiszem, nem is kellett volna meglepődnöm. A családom tagjai kiváló érzékkel estek bele a lehető legalkalmatlanabb személyekbe, magamat is beleértve. -

Sean vagyok - mutatkozott be Mr. Bermuda, kissé közelebb

hajolva hozzájuk. - Az én nevem is szerepel a Bibliában. Chloe meglepett arccal fordult a sráchoz. -

Nem emlékszem, hogy bárkit Seannak neveztek volna a

Bibliában.

-

Tényleg? - Sean összefonta mellkasa előtt két izmos karját. - Hát

akkor ugyan min bukott el Lót felesége, amikor Szodomából kimenekültek? Chloe automatikusan válaszolt: -

Són?*

Sean öntelten elvigyorodott. -

Na, látod.

Alex is vigyorgott. -

Király! - kiáltott fel. Beleöklözött Seanba, mire Chloe keze

lecsúszott a karjáról. Alex észre sem vette, ám Chloe annál inkább; láthatóan teljesen összezavarodott.

Együtt éreztem vele. Alex fura viselkedése nem most először váltott ki totális értetlenséget a körülötte lézengő emberekből. Sőt életem nagyobb részében lányiskolába jártam, így hát a srácok lelkivilága általában véve is rejtélynek számított számomra, a barátomat, Johnt leszámítva: ő maga volt a megtestesült rejtély. Kezdtem gyanítani, hogy ez volt az egyik dolog, amit annyira vonzónak találtam Johnban. Talán néha hihetetlenül bosszantóan tudott viselkedni, de legalább sohasem volt unalmas. Vagy, ahogyan egyszer Mr. Smith, Isla Huesos temetőjének sekrestyése (és helybéli alvilágszakértő) fogalmazott: az örökkévalóság rendkívül hosszú idő. Ha már el kell töltenie valakivel az embernek, megérteném, ha olyasvalakit választana erre, aki ugyan lehetetlen... de legalább érdekes. Kürtszó hasított váratlanul a levegőbe, olyan rettentő hangosan, hogy szinte az egész dokk beleremegett. Mindenki rémülten rezzent össze, * A Sean név kiejtése: són.

még én is. Remény döbbenten felrikoltott, azután a magasba röppent. Fehér szárnya azonban élesen kirajzolódott a fölöttünk keringő fekete madarak között. Sajnos nagyon is jól ismertem ennek a kürtnek a hangját - csak még sohasem hallottam ilyen közelről -, és a robaj sem volt ismeretlen számomra, amely a fülsértő tülkölést követte. Nem mennydörgés hallatszott, vagy a telefonom rezgése, a legújabb időjárási riasztással Isla Huesosról. Egy komp motorja közeledett. -

Semmi baj - igyekeztem megnyugtatni az embereket. Még nem

láttam a hajó orrát, amint áttör a sűrű ködön, de hát mi más lehetett? Ez csak a hajó. -

Jön már? - Az Ő az első pólós lánynak még a lélegzete is elakadt

az izgatottságtól, és csillogó szemmel nézett körül a többi utasra. Egyikük sem mutatott hasonló lelkesedést, talán mert mind a nyolcvanas és kilencvenes éveiket taposták már, és még mindig bosszankodtak a nyirkos levegő és a megjegyzés miatt, amelyet az öreg tett a húsukat csipegető hollókról. - Hurrá! Gyakorlatilag egész életemben erre a napra vártam. Végre hazamegyek. Alex arca felderült. Most legalább olyan izgatottnak látszott, mint Chloe. -

Csodás! - örvendezett. - Ez a mi esélyünk, hogy kijuthassunk

innen. -

Jaj, Alex! - Figyeltem, amint kétségbeesetten keresgél, hová

tehetné a vizespoharakkal teli tálcát, amelyet a kezébe nyomtam. - Nem mész innen sehová. Csak ők mennek. -

Ezt meg hogy érted? - kérdezte Alex, még mindig a tálcával

babrálva. - Jön a hajó. Az imént te magad mondtad. -

Úgy van - válaszoltam. Tudatában voltam, hogy Chloe szép kék

szeme rémülten elkerekedik, a beszélgetésünket figyelve. - De mi nem

szállhatunk fel arra a hajóra. Csak ők. Alex durván félrelökte a tálcát, mire a poharak közül néhány lepottyant róla, és a tóba esett. - Azt mondtad, hogy hazamegyünk. -

Nem. Chloe mondta - mutattam rá az igazságra. - És nem is az

igazi otthonára gondolt. Úgy értette... -

Úgy értettem, hogy végre hazamegyek Őhozzá - vágott a

szavamba Chloe, tágra nyílt szemmel. Kutatón nézett rám. - Mert oda visz minket a hajó. Igaz? -

Igaz - feleltem Chloénak.

Ha kérdezősködnek - figyelmeztetett John korábban -, mondd nekik, hogy a hajó oda viszi őket, ahová éppen menni akarnak. A mennybe, a következő életükbe... akármit kell is mondanod, hogy elinduljanak, és felszállíthassuk a hajóra a következő csoportot. De hát hová viszik őket a hajók? - kérdeztem. John vállat vont. Honnan is tudhatnám? Csupán azok térnek vissza hozzánk, akik nincsenek megelégedve a hellyel, ahová kerültek. Más néven a Fúriák - gondoltam hirtelen megborzongva. Több tapasztalatra tettem szert velük kapcsolatban, mint szerettem volna. De hát csak azért térnek vissza a földre - tettem hozzá, igyekezve tisztázni a kérdést, hogy valóban jól értettem-e -, hogy birtokba vegyék az ostoba emberek testét. Nem igaz? A gyenge akaratú emberekét - helyesbített John mosolyogva. - És igen... általában. Általában? - Nem igazán volt ínyemre a válasz, de már nem volt több időnk, hogy tovább faggathassam. -

Na és velük mi a helyzet? - mutatott Alex a másik zsúfolt dokkra, a

miénkkel szemben. Johnt már sehol sem láttam, de Frank és Mr. Liu még mindig teljes erőbedobással igyekezett megfékezni az odaát várakozó, sokkal agresszívabb utasokat.

-

Azok az emberek is hamarosan elindulnak - válaszoltam. - De ők

sem Isla Huesos felé utaznak. Sőt abban is teljesen biztos vagyok, hogy nem akarsz odajutni, ahová ők tartanak. Ó, te jó ég! Mégis mennyire nyilvánvalóan kell fogalmaznom, hogy végre felfogja? Esetleg mondjam ki fennhangon az igazat? Kissé tapintatlannak éreztem, hogy csak úgy kibökjem a fülük hallatára: Halottak, Alex. Ám úgy tűnt, végül mégis kénytelen leszek, mert az unokatestvérem most hihetetlenül nehéz felfogásúnak bizonyult. -

Nos, az is totál biztos, hogy itt nem maradhatok. A pokolba is! -

Alex egészen közel állt hozzám, az orrunk hegye szinte összeért. Hogyan fogom bebizonyítani az apám ártatlanságát, ha idelenn ragadok ebben az átkozott alvilágban? -

Amint segítettünk ezeknek az embereknek feljutni a hajójukra,

visszamehetünk a kastélyba, hogy kitaláljuk, miként segíthetnénk az apádnak. -

Visszamehetünk a kastélyba, hogy kitaláljuk? Mégis kinek

képzeled magad? Alvarez igazgató úrnak? Elcsodálkoztam, vajon mi történhetett a régi Alexszel, aki állandóan olyan kedvetlen és visszahúzódó volt, hogy egész nap alig ejtett ki a száján egy teljes mondatot. Feltételeztem, hogy a halálból való visszatérés mindenkire másként hat. Alex történetesen elképesztően idegesítővé vált; igazi púp lett a hátamon. -

Hé! - fordult Sean Alexhez. - Ne rajta töltsd ki a mérgeidet! Csak a

munkáját végzi. Mr. Bermuda talán mégsem volt olyan rémes alak. -

Igen. Sajnálom, hogy nem jöhetsz velünk - vigasztalta Chloe is

Alexet. - De kérlek, ne aggódj! Hiszem, hogy az Úrnak más terve van számodra. - A lány rám pillantott. - Mindkettőtök számára. -

Ó, abban egészen biztos lehetsz - szólalt meg egy újabb, mélyen

férfias hang a hátam mögött. Megfordultam, mire Johnt pillantottam meg, aki fekete lova, Alasztor hátán ült, sötéten, egyértelmű nehezteléssel magasodva fölélik. - Mert így van.

4. fejezet „Midőn hallám, hogy megremeg felettem a Hegy, minthogyha leesőbe lenne; s mintegy halál fagyától, megmeredtem.” Dante Alighieri: Purgatórium, Huszadik ének

- Chloe nem rólad beszélt - javítottam ki Johnt, két könyökömet a dokk korlátjának durva fájára támasztva. - A másik úrra célzott. John felvonta sötét szemöldökét. - Ó, arra! - mondta. - Akkor hát tévedtem. Megfélemlítő hatással kellett volna lennie rám - az alvilági istenség ágaskodó, ébenfekete paripája hátán -, és azt hiszem, mindenki mást meg is rémített váratlan felbukkanása, legalábbis a reakciójukból ítélve. Hallottam, amint mögöttem Sean meglepetten szitkozódik, Chloe lélegzete pedig elakad a döbbenettől. Ám be kellett vallanom, hogy John a legszívdöglesztőbb srác, akivel valaha is találkoztam, amint szája kissé cinikusan lebiggyed a gondolatra, hogy valaki az Úrként emlegetheti. Senki sem tudta nálam jobban, hogy John korántsem mentes a földi bűnöktől. Már régen felhagytam a próbálkozással, hogy megfékezzem szívem őrült kalapálását, amely lázadó módon elszabadult, valahányszor megpillantottam Johnt. A közelében semmivel sem tudtam jobban uralkodni szívemen, mint John igencsak ellenszenves lován, Alasztoron, aki fékezhetetlenül ugrándozott a tajtékzó hullámok között, mint aki rálépett a vizespoharakra, amelyeket Alex ejtett a tóba. nem mintha bármiféle különbséget jelentett volna számára; az üveg pillanatok alatt szilánkokra tört volna a ló hatalmas, súlyos patája alatt. Az ember megengedheti magának az efféle színpadias belépőket egy hatalmas, hollófekete paripa hátán, ha éppenséggel az alvilág

halhatatlan ura, különösen, amikor fekete farmernadrágot, szöges csuklópántot és katonai bakancsot visel. Való igaz, hogy John ezúttal hátrahagyta hosszú, fekete bőrkabátját, amelyet általában hordani szokott, ám amint a tó felől süvítő, forró szél Alasztor üstökéhez hajtotta a csapkodó hullámokat, és John sötét haját - a „halál metál gót” sörényt, amint anyám egyszer kissé pontatlanul leírta John hajviseletét az apámnak - az arcába sodorta, rendkívül drámai hatást kölcsönzött a megjelenésének. John külseje azonban korántsem nyűgözte le olyan varázslatosan Alexet, mint engem, és persze mindenki mást is a dokkon. -

Már megint ez a fickó? - Alex csatlakozott hozzám a dokk

korlátjánál, arcán dühös, viszolygó kifejezéssel. - Ki nem állhatom ezt az alakot. Ez az egész az ő hibája. Jaj! Nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat, hogy Alex emlékezete váratlanul visszatérjen… és a hanghordozását sem találtam a legideálisabbnak John társaságában. -

Alex!

-

szólt

John

kedvesen,

akinek

pillantása

az

unokatestvéremre tévedt. - Már a part túloldalán is tudtam, hogy te vagy az. Pierce hangában csak akkor jelenik meg ez a bizonyos színezet, amikor a közelében tartózkodsz. Mit keresel idelenn a parton? Erősen kellett markolnia a nyugtalan Alasztor gyeplőjét, így izmai látványosan kidagadtak a felkarján, megfeszítve pólójának fekete szövetét. Rendkívül felkavaró látvány volt - legalábbis ami engem illet -, de pillanatnyilag fontosabb dolgok miatt fájt a fejem. Meg voltam győződve, hogy

hamarosan

összetűzésre

kerül

sor

a

barátom

és

az

unokatestvérem között, ami meglehetősen kétségbeejtő körülmény volt, hiszen Johnnal még mindig igyekeztünk szilárd talajt találni viharos kapcsolatunkban, mint ahogyan Alasztor is próbálta megvetni a lábát a

hullámok között sodródó fövenyen. -

Alex úgy vélte, meg kell mentenie engem - magyaráztam. - De

megbeszéltük a dolgot, sikerült mindent tisztáznunk. Most már minden rendben. Sajnálatos

módon John nem dőlt be ennek

a nyilvánvaló

hazugságnak. -

Hogyan jutott ki a kastélyból? Tüphón sohasem engedte volna ki...

- John hirtelen elhallgatott, tekintete az övemre siklott. - Ez meg hogy került ide? Lenéztem a ruhámra. -

Ó! - kiáltottam fel, mert egyszerre eszembe jutott az ostor. - Alex

találta, de... -

Te vagy az a srác a Koporsó Fesztiválról - vágott Alex a

szavamba, ujját újra John mellkasának szegezve. - Emlékszem. És ott voltál, amikor a temetőben magamhoz tértem. Te hurcoltál ide. - Úgy ejtette ki az ide szót, mintha az alvilág volna a legborzalmasabb hely az egész univerzumban, ami nem igaz, mert a középiskolánál semmi sem lehet iszonyatosabb. - Nos, vissza akarok menni. Most rögtön! John felvonta egyik szemöldökét... ami sohasem jó jel. -

Nem gondolod, hogy itt minden egyes ember pontosan ugyanerre

vágyik? - kérdezte, miközben újabb mennydörgés rázta meg az eget a távolban, a korábbinál hangosabban. John, amikor zaklatott, pusztán a gondolataival képes veszedelmes vihart kavarni, bár biztos voltam benne, hogy az egész nap hallható robaj ezúttal meteorológiai, nem pedig paranormális eredetű jelenség. - Minek alapján feltételezed, hogy fontosabb vagy mindenki másnál? -

Vár rám egy befejezetlen ügy Isla Huesoson - felelte Alex. -

Méghozzá egy igen fontos ügy; élet-halál kérdése. Tudod, miről beszélek.

-

Nagyon is - válaszolta John. Farmernadrágja zsebébe nyúlva

előhúzott egy kisméretű táblagépet, amelynek segítségével munka közben is tartani tudta a kapcsolatot legénységének tagjaival. - Menj vissza a kastélyba, Alex! Miután felsegítettük ezeket az embereket a hajókra, szépen megtárgyaljuk a befejezetlen ügyedet. Ez most nem a megfelelő időpont rá. Alex helyében én bizony megfogadtam volna John tanácsát. Amikor hozzám intézte szavait, hangja meleg simogatásként hatott, ám hirtelen megkeményedett, mintha a körülöttünk süvítő szél csapta volna arcunkba a homokot. Alexnek azonban sohasem volt szokása engedelmeskedni a burkolt célzásoknak, hát még a nyílt parancsoknak, most pedig végképp nem volt hajlandó fejet hajtani. -

Ó, elnézést! - vágott vissza Alex tettetett bocsánatkéréssel. -

Talán megzavartalak titeket fontos utaskísérői teendőitekben? Bizonyára sokan kívánnak sétahajókázni ezen a gyönyörteljes napon, távol álljon tőlem,

hogy a

drágalátos

utasaitok

miattam

maradjanak

le

a

szórakozásukról. Elvégre én csak arról hablatyolok, hogy szeretném kihozni az apámat a börtönből. Szerencsére a hajókürt abban a pillanatban újabb hosszú, magányos tülköléssel hívta fel figyelmünket a tényre, hogy a hatalmas komp orra éppen áttört a sűrű ködfüggönyön. -

Itt jön! - kiáltott fel Chloe izgatottan, és a távolba mutatott. - A hajó!

Már látom. Már én is láttam. Sőt, John is, bár csak egy röpke pillanatra fordította el tekintetét táblagépe képernyőjéről. A gépre érkeztek ugyanis azok az információk, amelyek alapján azután a különböző dokkokra sorolta a holtak lelkét. Bűnös kicsapongás és önzés jellemezte az életét? Lépjen jobbra! Erkölcsös és tiszta életet élt? Lépjen balra!

Vagy... talán fordítva. Nehéz volt emlékezni az efféle csekélységekre, amikor az emberhez legközelebb állók éppen kötekedtek egymással. Ki küldte Johnnak ezeket az információkat - a Párkák? A nagy Ő Chloe pólóján? Vagy talán földönkívüliek? A válasz éppen olyan rejtély volt számomra, mint az, hogy honnan került a táblagép az alvilág bugyraiba. -

Haver! - ordította Alex John arcába. - Hallottad, amit mondtam?

Ezúttal John még csak fel sem pillantott a képernyőről. -

Úgy vélem, már említettem, Alex, hogy a nevem John, nem pedig

Haver. Pierce, mit tudsz a hajókötelek rögzítéséről? -

Mindent - vágtam rá habozás nélkül. Fogalmam sem volt, miről

beszél. - Tegnap is kötelet rögzítettem ebéd helyett. Megfigyeltem, hogy John szeme körül apró ráncokba húzódik a bőr, miközben elmélyülten tanulmányozza a táblagépet - mint aki alig tudja visszafojtani a mosolyát, a helyzet komolyságának ellenére is. John és én talán még nem állunk tökéletesen szilárd alapokon a kapcsolatunkban, de legalább lassan megtanul lazítani... Ígéretes jelnek tekintem a foglalkozását figyelembe véve, nem is beszélve a múltjáról. S valóban, John mosolygott, amikor végre felnézett a gépéről, és visszasüllyesztette a zsebe mélyére. -

Frank és Mr. Liu pillanatnyilag túlságosan el vannak foglalva a

másik dokkon. Szükségem lesz a segítségedre, amikor az a hajó befut. Meglepődtem. John még sohasem kérte a segítségemet, habár Mr. Smith véleménye szerint minden jel arra mutatott, hogy én vagyok John választott „jobbkeze”. John, aki a tizenkilencedik században született, jobban örült volna, ha a feleségeként élek mellette az alvilágban, bár elmagyaráztam neki, hogy manapság azok a srácok, akik a mi korunkban kötnek házasságot, végül többnyire valamilyen valóságshow-ban kötnek ki a tévében.

Akkor John megkérdezte, mi fán terem a tévé. -

Szerinted mégis honnan tanult volna meg hajókötelet rögzíteni? -

kérdezte Alex, mielőtt akár egy szót is szólhattam volna. - Connecticut legdrágább, magántulajdonú leányintézetébe járt iskolába. Ott nem tanult mást, csak kis asztalkendőket hajtogatni. Nyomatékosan figyelmen kívül hagyva Alex megjegyzését, Johnhoz fordultam. -

Gyorsan tanulok. Ha megmutatod, hogyan kell csinálni, biztosan

nem lesz hiba. -

Kitűnő! - John gyengéd pillantással jutalmazott. - Akkor később

talán megtaníthatsz szalvétákat hajtogatni. John eleresztett egy apró tréfát! Egy hétköznapi srác esetében az ilyesmi egyáltalán nem számított volna különlegesnek, de John nem is olyan régen csak az öklével tudta kifejezni az érzéseit. Döbbenetes volt látni, milyen gyors eredményeket hoztak a jellemét formáló civilizációs törekvéseim. Alex azonban láthatóan nem értékelte az erőfeszítéseimet. -

Most szórakozol velem? - háborgott, ismét lesújtva öklével a dokk

korlátjára, miközben tekintetével kis híján felnyársalta Johnt. - Pierce nem elég erős, hogy rögzíteni tudja egy ekkora hajó köteleit. És hagyjátok abba, hogy szándékosan tudomást sem vesztek rólam! Engedj fel arra a hajóra, hogy hazamehessek végre segíteni az apámnak! -

Alex! - fordultam most az unokatestvéremhez. - Én is segíteni

szeretnék az édesapádnak. De már megmondtam, hogy ez a hajó nem szállít vissza senkit Isla Huesosra, és még ha úgy is volna, nem tudsz... -

Talán hozzád beszéltem, Pierce? - támadt rám Alex kötekedve. -

Nem hinném. Szállj le rólam! A hátam mögött Chloe rémülten felsikoltott, majd mindkét karomat

megragadta, és mögém bújt, mintegy pajzsként használva a testemet. Nem értettem, mitől ijedt meg, amíg fel nem néztem. John villámgyorsan körbeforgatta a lovát, majd átugratott vele a tó hullámain, amíg el nem érték a fából ácsolt móló végét. Mire észbe kaptam, Alasztor már felfelé csörtetett a lépcsőn. Minden frissen elhalálozott lélek szorosan a korláthoz simult a dokk mindkét oldalán, hogy helyet adjanak a tajtékos bestiának és lovasának, akinek szürke szeme ragyogó villámokat szórt. -

Jaj, ne! - sóhajtotta Chloe a hajamba.

-

Semmi baj - nyugtatgattam. - Megígérte, hogy soha nem fog

bántani senkit. - Bár John jelenlegi dühödt arckifejezéséből ítélve felmerült bennem a gyanú, hogy talán megfeledkezett régi ígéretéről, amelyet anyám medencéje mellett tett azon az éjszakán. Lehetséges, hogy a megszelídítésére irányuló erőfeszítéseim mégsem hoztak olyan áttörő sikert, mint gondoltam. John közvetlenül Alex orra előtt fékezte meg Alasztort, majd lepattant a nyeregből. A fekete ló unokatestvérem arcába fújta forró leheletét. -

Most lenyűgözve kellene magam éreznem? - kérdezte Alex

pökhendien Johntól, jóllehet a hangja kissé reszketett. -

Nem - felelte John, akinek a hangja meglepően higgadtan

csengett, szürke szemének veszedelmes villogásához képest. - A lovam nem kedvel téged. Néha csak nehezen tudok uralkodni rajta, amikor olyan emberek veszik körül, akik nincsenek ínyére. Alasztor ekkor Alexre vicsorította fenyegető fogait, amelyeknek mindegyike

legalább

akkora

volt,

mint

a

nagylábujjam.

Az

unokatestvérem hallhatóan nyelt egy nagyot. -

John! - kiáltottam, és lefejtve ruhámról Chloe ujjait, a két srác közé

csusszantam. - Alex csak az imént ébredt fel. Még nem volt ideje beszélni Mr. Gravesszel. Még azt sem tudja, hol van, és a történteket

sem ismeri pontosan... -

De téged ismer. Nem igaz, Pierce? - John a vállamra tette a kezét,

hogy félreállítson, finoman ugyan, de határozottan. Jóllehet teljes erőmből a dokk deszkáiba vájtam a sarkamat, hiábavaló volt minden ellenállás; mintha az alattunk hömpölygő hullámok sodrása ellen próbáltam volna küzdeni. Szorosan Alasztor oldala mellett találtam magam, ami egyikünknek sem volt különösebben kedvére. -

Alex pontosan tudja, hogy kizárólag kedvességet kapott tőled.

Mégis, mindazok után, amiket az unokatestvéred érted tett - folytatta John, immár Alexhez intézve szavait, ugyanazzal a mélységes megvetéssel, amellyel Alasztor engem méregetett -, úgy mutatod ki a háládat, hogy gorombán szólsz hozzá, és fegyvert lopsz a házamból? Az ostorra mutatott, amely az övembe hurkolva lógott a derekamon. Méghozzá éppen azt a fegyvert? Lepillantottam a ruhámon függő ostorra, és azon törtem a fejemet, hogy John vajon mire célozhatott. Való igaz, nem igazán volt sportszerű Alextől elemelni az ostort - vagy bármi más fegyvert - azzal a feltett szándékkal, hogy John vagy az alvilág más lakója ellen fordítsa, különösen azt figyelembe véve, hogy az unokatestvérem vendégként tartózkodott idelenn, még ha akkor nem is volt tudomása róla. Az ostor ugyanakkor korántsem számított halálos fegyvernek. Nem mintha Alex egy kést lopott volna a konyhából, amellyel valóban komoly sérülést, akár még halált is okozhatott volna. Ha az ostor segítségével akart volna végzetesen megsebesíteni valakit, meg kellett volna kötöznie az áldozatát, majd többször is lesújtania rá, aminek folytán egyikünk bizonyára lefülelte és megállította volna. Igazán furcsa, hogy a Párkák éppen ezt a fegyvert adták a kezébe, és még furcsább, hogy John ennyire feldühödött miatta. -

Mit szándékoztál tenni vele? - kérdezte John, továbbra is az

ostorra mutatva. -

Hát... - Alex lehajtotta a fejét, hogy szemügyre vegye a cipőjét,

mint aki ráébredt, hogy nemcsak ostobaságot, hanem kínosan zavarba ejtő dolgot művelt. - Nem... nem is tudom. Csak meg akartam védeni magam, és persze Pierce-t is, miután megtaláltam. Észrevettem, hogy John arckifejezése kissé megenyhül, és rögtön ráébredtem, hogy ez volt a legmegfelelőbb válasz - noha Alex még nem tudhatta, hiszen a feje még mindig le volt hajtva. Szegény Alex! Nem lehetett teljes egészében az unokatestvéremet hibáztatni

azért,

ahogyan

néha

viselkedett.

Tulajdonképpen

a

nagyanyánk nevelte fel, mivel az apja, Chris bácsikám, Alex életének java részében börtönben ült kábítószer-kereskedelem miatt, az anyját pedig

alig

ismerte.

A

„szórakoztatóiparban”

dolgozott,

olyan

műsorokban, amelyekhez az embernek tizennyolc évesnek kellett lennie, hogy megnézhesse az interneten. -

Kérj bocsánatot az unokatestvéredtől, amiért durván beszéltél

vele! - utasította John Alexet. - És akkor talán hajlandó leszek elnézni, hogy elloptad a fegyvert. A szememet forgattam John fensőbbséges szavait hallva. Tudom, hogy John észrevette, mert hirtelen megrándult a szája széle, bár tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Alexről, aki viszont még mindig a cipőjét bámulta. Legnagyobb meglepetésemre Alex felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. -

Sajnálom,

Pierce

-

mondta

végül,

hangjában

őszinte

megbánással. - Ez az egész egyáltalán nem a te hibád. Nem lett volna szabad téged okolnom a történtekért. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Amióta magamhoz tértem, olyan... furán érzem magam. Ami azt illeti, nem voltam meggyőződve, hogy az egészből semmi

sem az én hibám. Talán a Seth Rectorral kapcsolatos ügy miatt nem hibáztathattam magam. Ám a borzalmas események egy része, amelyek a szigetre költözésemet követően vették kezdetüket, miattam történtek. Például a mentorunk, Jade meggyilkolása. Azért ölték meg, mert velem tévesztették össze. Nem éreztem azonban, hogy segítene a helyzeten, ha most rámutatnék erre a körülményre. -

Semmi baj - vigasztaltam. - Először mindenki egy kicsit különösen

érzi magát. Teljesen normális egy NDE számára. Értetlen arckifejezését látva eszembe jutott, hogy nem meséltem neki az exkluzív klubról, amelyhez immár mindketten tartoztunk. -

NDE - ismételtem. - Mozaikszó. Halálközeli élményt jelent. Így

nevezik azt, amikor az ember meghal, majd visszatér az életbe. -

Ó! - Alex zavarodottsága némileg enyhült: már értelmesebb képet

vágott. Természetesen mindent tudott a „baleset” körülményeiről, amelynek során meghaltam, azután NDE-esetként tértem vissza az életbe, bár Alexszel ellentétben engem természetes, nem pedig természetfeletti módon élesztettek újra. - És Kaylával mi a helyzet? Azt mondtad, itt van. Ő is NDE? -

Nem, Alex. Kayla velünk volt, amikor a rendőrség rajtunk ütött a

Rector-mauzóleumban. Amikor téged megmentettünk. Idehoztuk hát őt is, nehogy letartóztassák. -

Ó! - mondta Alex ismét, hirtelen elkomorulva.

Azt gondoltam, talán most meg kellene ölelnem; amikor azonban utoljára ilyesmivel próbálkoztam, úgy megmerevedett, mint a holttest, amellyé néhány órával később változott. A Cabrero család nem jeleskedett az érzelmek kimutatásában, hacsak a gyilkosságot nem számítjuk. -

Én. sajnálom, hogy elemeltem az ostort - folytatta Alex a

bocsánatkérést, inkább Johnhoz, mint hozzám intézve a szavait. - De. tette hozzá gyorsan, védekező támadással - ...az első kínálkozó alkalommal megpróbálok lelécelni innen. -

Nem is számítok másra Pierce egyik rokonától - felelte John. A

hangjába újra melegség vegyült. - Ám amíg sikerül találnod egy alkalmas menekülési útvonalat, akár hasznossá is tehetnéd magad. Na és te rögzítettél már valaha hajóköteleket? Alex megvető arcot vágott. -

Egy zsebkendő méretű szigeten lakom. Hát persze hogy...

Ekkor újabb fülsiketítő tülkölés szakította félbe a beszélgetésüket. Ám ezúttal nem a hajóról származott, amely a tajtékzó hullámok közepette közeledett a móló felé, amelyen álltunk. Távolról érkezett a hang, a tó túlsó oldaláról, valahonnan a piszkos, szürke ködfelleg mélyéről, amely éppen olyan sebesen közelített, mint a várva várt hajó. -

Van valami baj? - érdeklődött Chloe aggodalmasan, mivel

észrevette azt, ami az én figyelmemet sem kerülte el... a gondterhelt kifejezést, amely hirtelen átsuhant John arcán. Valami határozottan nem stimmelt, legalábbis összehúzott szeméből - és feszülő állkapcsából ítélve, ahogy tekintete a tó felszínét kutatta. Mit látott vajon, ami számunkra láthatatlan maradt? -

Hayden kapitány! - Újabb léptek hallatszottak a dokk fából ácsolt

pallóin;

könnyedebb

léptek

voltak,

mint

korábban

Alexéi,

ám

hangosabban koppantak, mert tulajdonosuk kemény sarkú, ezüstcsatos cipőt viselt. Megfordulva Henry Dayt pillantottam meg, amint egyenesen felénk száguld, kezében egy fémtárggyal. Nem messze a fiú mögött - sokkal kevésbé eszeveszett iramban - Kayla közeledett, levendulaszín ruhája lágyan lobogott utána, hosszú, sötét haja csábosan kunkorodott arca és csupasz válla körül. Míg Henry arcán leplezetlen aggodalom tükröződött,

Kayla inkább bosszúsnak látszott, különösen, amikor Alexet is észrevette. -

Kösz szépen, hogy leráztál, Cabrero! - dörrent rá.

-

Nem ráztalak le - tiltakozott Alex. - Azt sem tudtam, hogy itt vagy.

Kayla királynői szipogással legyintett a tiltakozására, majd Henryhez fordult: -

Azt hiszem, már többször figyelmeztettelek, hogy ne rohanj

folyton! Egy napon megbotlasz abban az idétlen cipőben, és kitöröd a nyakadat. - Azután a fejét csóválva rám nézett. - Most komolyan, csajszi. - Kayla a „csajszi” becenevet akasztotta rám, és kizárólag így szólított. Hogy bírod ki ezeket a lehetetlen fickókat? Elmosolyodtam, őszinte örömmel - ha nem is meglepetéssel -, amiért ilyen gyorsan rátalált korábbi önmagára, mindazok után is, amiken nemrégen keresztülment. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Kaylát, az alkalmazkodó kifejezést használnám. Már csak azért is, mert Kayla egyszer elmesélte, hogy éppen ez a szó áll fegyelmi aktájának a tetején. Ellenséges a tekintéllyel szemben, ám rendkívül alkalmazkodó. -

Kösz. Már van gyakorlatom - válaszoltam.

-

Kapitány! - szólalt meg Henry. Lesújtó pillantást vetett rám és

Kaylára. Fizikailag csupán tízéves kisfiú volt, de több mint száz évet élt mindenféle női befolyás nélkül, így hát nem sok türelmet tanúsított a lányok iránt. - Nézze! Henry hirtelen mozdulattal John felé nyújtotta a kezében tartott fémtárgyat. Egy bronzból készült látcső volt; korábban már volt alkalmam látni John szobájában, ahová az elsüllyedt Liberty fedélzetéről megmentett tengerészeti eszközöket gyűjtötte - a hajóról, amelyen John, Henry, Mr. Graves, Mr. Liu és Frank elindultak Angliából. Egy vihar azután a tenger fenekére küldte a hajót, Isla Huesos kikötőjében.

John a szeméhez emelte a látcsövet, majd a közeledő hajó irányába fordult, hogy szemügyre vegye. Közben felkínáltam Kaylának a tálcáról egy poharat, amely nem pottyant a vízbe. -

Szomjas vagy?

-

Ó, te jó ég! Igen - felelte. Hálásan a kezébe vette a poharat. -

Tudod esetleg, mi az a szörnyű bűzt árasztó cucc a fazékban, amit az öreg fickó kotyvaszt a kastély konyhájában? Bólintottam. -

Sör. Igen, tudom. Már egy ideje szorgalmasan igyekszik

tökéletesíteni a receptet. -

Megkóstoltatott velem egy keveset - mondta Kayla két korty

között. - Utálom a sört. De ittam már rosszabbat is, hogy őszinte legyek. - Pillantása elsiklott mellettem, bejárta a partot, a dokkot, azután megállapodott a mellettem magasodó, hatalmas lovon. Kayla lassan leengedte az immár üres vizespoharat a kezében. - Mi a pokol? -

Nem a pokolban vagyunk - tájékoztatta Chloe derűsen. - A

hajónkra várunk, ami elvisz minket a végső úti célunkhoz. Kayla a lányra pillantott. -

Nahát! - ámuldozott, felvonva piercinggel ékesített szemöldökét. Igazán csodás. - Ekkor észrevette Seant.

-

Mit látnak szemeim? - Kayla arckifejezése hirtelen megváltozott. Helló!

-

A srác elvigyorodott. -

Szia! Hogy vagy?

Kayla mosolya felragyogott, éppen eléggé, hogy felvillanyozza az egész alvilágot. - Most már sokkal jobban, hogy találkoztunk. Kayla Rivera vagyok... -

Bocsi, de most már indulnia kell - mondtam Seannak. Karon

ragadtam Kaylát, és elvonszoltam néhány lépésnyire. - Megkérhetlek,

hogy ne flörtölj a holtakkal? - sziszegtem fenyegetően. Csupasz válla fölött döbbenten pillantott Seanra. - Nem lehet igaz. Az a srác halott? Nem látszik hullának. Hogy halt meg? -

Mit számít? - kérdeztem. - Azt hittem, neked Frank az eseted.

-

Kedvelem Franket, de én még nem vagyok halott. Ez a baj a kis

Cindy Lou babával is? - intett Kayla a fejével Chloe felé. - Az ott vér? Meghalt? Azt hittem, hogy csak nézeteltérése támadt némi felbőszült hajfestékkel. -

Ezek az emberek mind halottak - válaszoltam. - Mr. Graves nem

magyarázta el? -

De igen. Két kóstoló között. De mégis hogyan állapíthatnám meg,

ki hulla, és ki nem, árulkodó vérfoltok nélkül? Tudod, kész szerencse, hogy ezen a helyen ingyen ajándékokat osztogatnak, mert különben ki akarna maradni? - Megtapogatta dús fürtjei között a sziporkázó, ametisztberakásos tűket, amelyek tökéletesen illettek a festett csíkokhoz a hajában. - Egyébként már itt sem volnék. Halott emberek, gigantikus lovak, bestiális kutyák és házi sör? Pfuj! Csak hogy tudd, ha anyám nem hall felőlem, mire a kórházban véget ér a műszakja, valószínűleg értesíti a nemzetőrséget. -

Sok szerencsét! - bólintottam. - Emlékszel még a jutalomra, amit

apám ígért a nyomravezetőnek, ha biztonságban visszatérek az elrablóim karmaiból? -

Ó, hát akkor is itt voltál? - Kayla meglepettnek tűnt. - Nem csoda,

hogy nem siettél haza. Én sem igyekeznék, ha olyasvalaki rabolna el, aki ilyen istenien fest. - Kissé ragadozó mosollyal pillantott John irányába, aki még mindig hátat fordítva állt, kezében a látcsővel, amelyet Henry hozott neki rohanvást a kastélyból. Azután Kayla hozzátette: Persze Frank is szívdöglesztő. Egyébként hol van Frank? A part túlsó végében álló dokkra mutattam.

-

Ott van.

A következő pillanatban Kayla már a korláton áthajolva integetett és csókokat dobált Frank irányába, ami nem igazán érte el a kívánt eredményt, mert amikor Frank felnézett és rámosolygott - mintha valósággal érezné, amint Kayla csókjai a forró szellőn lebegve letelepednek az arcát csúfító, egyenetlen sebhelyen -, háta mögött az egyik férfi kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségét, és vastag karjával váratlanul torkon ragadta. Szerencsére Frank gyorsan kapcsolt, és egy igen határozott csapással orron vágta támadóját. Kaylát láthatóan felizgatták az események, mert keze riadtan az arcához röppent. Nem Frank épsége miatti aggodalma okozta azonban a rémületét, amelytől szinte lélegzethez sem jutott. - Guillotine! - kiáltotta a parton keresztül. - Guillotine-fogást használj, Frank, te idióta! Ámultan csóváltam a fejemet. Nem mintha megdöbbentett volna, amit Kayla kiabált, vagy megbotránkoztatott, hogy a barátom hátsó felét mustrálgatta - el kellett ismernem, hogy John valóban istenien fest a szoros farmernadrágban. Mindössze arról volt szó, hogy a viselkedése emlékeztetett valamire, amit egyszer az apám mesélt nekem. A hadsereg kutatást végzett annak megállapítására, miféle eszközökkel tudna apám cége hozzájárulni, hogy a vadászpilóták megőrizzék a nyugalmukat, miközben az F18-as gépükön repülnek, az ellenség kereszttüzének közepette, több ezer kilométer magasságban a föld fölött, több ezer mérföld per órás sebességgel. Pulzusmérőket helyeztek a vadászpilóták mellkasára, és a tudósok folyamatosan ügyelték a mért eredményeket a földön. A gond az volt, mesélte apám, hogy a pilóták pulzusszáma

tökéletesen egyenletes maradt, amikor a levegőben repültek, sőt még a szimulált támadások során is. A tudósok csakis akkor tapasztaltak kiugróan magas értékeket, amikor ezek a pilóták otthon tartózkodtak, és például jobb pozícióért harcoltak a zsúfolt élelmiszerüzletek kígyózó soraiban állva, hogy a vacsorához valókat megvásárolják. Pulzusuk rendszerint a csillagos égbe szökött. Ez is csak azt mutatja, hogy sohasem lehet előre tudni, miként fog viselkedni az ember egy adott helyzetben - mondta apám. Nem ért meglepetésként, hogy Kayla magától értetődően fogadta egy valódi alvilág létezését a sziget alatt, ahol lakott. Az egyetlen esemény, amely kibillentette a lelki egyensúlyából, az volt, amikor John és én Kayla szeme láttára visszahoztuk Alexet az életbe. Biztos volt benne, hogy csak vámpírok lehetünk... Ó, és amikor felvetettem az ötletet, hogy csatlakozzon hozzánk egy fagyira Seth Rector barátnője, Farah Endicott társaságában. Meggyőződésem, hogy Kayla szerint Farah is a vámpírok közé tartozik... - Hűha! - sziszegte Kayla, és oldalba bökött. Johnra mutatott, aki lassan leengedte a kezében tartott látcsövet; arcán viharfellegek gyülekeztek. - Úgy tűnik, a pasid nincs éppen feldobva. Amikor azonban tekintetemet abba az irányba fordítottam, amelyet az imént John vizslatott összecsukható látcsövén keresztül, csupán jó hírt hozó jeleket láttam: egy második hajó orra tört elő a sűrű ködfal mögül. A Frank és Mr. Liu felügyelete alatt a másik mólón tolongó utasok is észrevették. Harsány üdvrivalgásban törtek ki. Azt gondolták, végre megmenekülhetnek jelenlegi nyomorúságukból. Nem is sejtették, hogy hamarosan egy olyan hajó fedélzetére szállnak, amely egy sokkal iszonyatosabb helyre szállítja őket. -

Mi a baj? - kérdeztem Johnhoz lépve. - Nem fordult még elő, hogy

két hajó érkezett egyszerre? Ne aggódj! Mindannyian szívesen segítünk. John visszaadta a látcsövet Henrynek. Abban sem vagyok biztos, hogy tudatában volt a jelenlétemnek, Kayláról nem is beszélve. Minden figyelmét lekötötte a titokzatos jelenség, bármit is látott a látcső lencséjén keresztül. -

Tudasd Frankkel és Mr. Liuval a helyzetet, ha esetleg még nem

vették volna észre! - John halkan, sietve adta ki az utasítást; biztos voltam benne, hogy Henryn és rajtam kívül senki sem hallotta a szavait. - Mondd meg nekik, hogy majd én intézkedem, de álljanak készen minden eshetőségre! Henry kurtán bólintott. -

Igenis, kapitány! - felelte.

A fiú előhúzta saját táblagépét - vagy varázstükrét, ahogyan Henry imádnivalón emlegette - a kabátzsebéből, és pötyögni kezdett rajta. -

Minden

eshetőségre?

-

visszahangoztam

John

szavait.

Elhúzódtam Kaylától, és John példáját követve suttogóra fogtam a hangomat, nehogy mások is meghallják. - Milyen eshetőségre, John? Mi folyik itt? Azt mondtam, hogy Kayla, Alex és én szívesen... -

Nem az a baj, hogy a hajók egyszerre fognak befutni a kikötőbe. -

John szavait alig lehetett hallani. Nyilván nem óhajtotta közhírré tenni az aggályait. Arcát azonban még sohasem láttam ilyen komornak és vészterhesnek. - Az a probléma, hogy túlságosan gyorsan közelednek. Amikor John most lenézett rám, olyasmit pillantottam meg acélszürke szemében, amit csak rendkívül ritkán volt alkalmam látni eddigi ismeretségünk során: félelmet. - Pierce, azok a hajók addig nem állnak meg, amíg bele nem ütköznek valamibe. És pillanatnyilag csak mi állunk az útjukban.

5. fejezet „Mihelyt csapatjuk az űrhöz közelgett, vadjajgatásba tört ki s káromolva Istennek örök erejét, kesergett Dante Alighieri: Pokol, Ötödik ének

- Tessék? Megperdültem, hogy a saját szememmel lássam. Az első hajó - legalább akkora, mint az a komphajó, amelyen a szüleimmel szoktunk utazni Martha’s Vineyard kikötőjébe a nyári szünidő alatt, és amelyen több száz ember könnyedén elfért az autójával egyetemben - egyenesen felénk robogott a ködfüggönyön keresztül, akárcsak egy nagy fehér cápa, kiszemelt áldozatát megcélozva. A második hajó abba az irányba szelte át a hullámokat, ahol Frank és Mr. Liu még mindig vért izzadva fáradoztak a dokkon. John nem tévedett. Mindkét vízi jármű egyenesen a dokkok felé tartott. Villámgyorsan visszafordultam Johnhoz. - Nem tudsz kapcsolatba lépni a kapitánnyal, hogy forduljanak meg, vagy... vagy dobják le a horgonyt, vagy bármit is szoktak csinálni a hajók ilyen esetben? - Tengerészeti szakkifejezéseket illetően tudásom kizárólag azokra az elcsépelt frázisokra korlátozódott, amelyek az Isla Huesosra látogató turisták ócska kalózpólóin díszelegtek: Támadásra felkészülni! vagy Ide a zsákmánnyal! -

Nincs kapitány a fedélzeten, akivel kapcsolatba léphetnék. - John

szája vékony, mogorva vonallá keskenyedett. -

Akkor hát ki kormányozza őket?

-

Általában? Ugyanazok az erők, amelyek úgy döntöttek, hogy az

én gondjaimra bízzák ezt a helyet - válaszolta John immár keserű

mosollyal. -

A Párkák? - kiáltottam elborzadva.

Hát persze. Ki más szállítaná a holtak lelkét végső úti céljukhoz? John figyelmeztetően a szájához emelte az ujját, Kaylára és a többiekre mutatva, akik mind a hajókat bámulták, nem is gyanítva a közeledő veszélyt. Johnnak nyilvánvalóan esze ágában sem volt felvilágosítani őket, mert abban a pillanatban karon ragadott, és közelebb

húzott

Alasztorhoz,

akitől

mindenki

igyekezett

tisztes

távolságot tartani; így egész biztosan senki sem hallhatta meg a beszélgetésünket. -

Nem akarok pánikot kelteni - suttogta John.

Erősen kételkedtem, hogy Kaylának vagy akár Alexnek bármiféle fogalma volna a Párkák kilétéről, de engedelmesen bólintottam. -

Persze - feleltem. - De semmit sem értek. A temérdek munkáért

cserébe, amit nekik végeztél, rabszolgaként gürcölve idelenn csaknem kétszáz éven át, a Párkák most így jutalmaznak meg? Miért tennék? Annyira igazságtalan... Méltatlankodó kitörésem az érdekei védelmében mosolyt csalt John arcára... ezt a mosolyt már nagyon is jól ismertem a hálószobájában töltött múlt éjszaka meghitt, forró pillanataiból. -

Ezek szerint még mindig törődsz velem - jegyezte meg. Karjával

szorosan átölelte a derekamat. - Nem voltam biztos benne. Sohasem válaszoltál a kérdésemre. -

Milyen kérdésedre? - értetlenkedtem. Mi ütött ezekbe a srácokba?

A legfurább pillanatokban tör rájuk a romantika. - Mégis mi a csodáról beszélsz? -

Pontosan tudod, miről... ez meg mi? - Hátraszökkent tőlem,

éppolyan fürgén, ahogyan az imént magához húzott. Éreztem, hogy valami rezeg a csípőmnél.

-

Ó!

-

Gyorsan

előhalásztam

a

mobiltelefonomat

ruhám

derékpántjából. - Semmi. Csak rezgésre állítottam a telefonomat. Folyamatosan kapom a vészjelző üzeneteket az Isla Huesoshoz közeledő viharról. Kikapcsoltam a telefont, majd visszadugtam az övembe. -

És azzal mit akarsz kezdeni? - kérdezte John a derekamon lógó

ostorra mutatva. - Azt miért hordod még most is magadnál? Lenéztem az ostorra. -

Hát, nem is tudom. Nehogy egy rendetlen kisgyerek kezébe

kerüljön. - Felnevettem, hogy jelezzem, csak tréfának szántam, bár valójában nagyon is komolyan gondoltam a szavaimat. Alex viselkedése néha igencsak súrolta a gyermeteg ostobaság határát. John azonban nem nevetett velem. -

Az apám ostora volt - magyarázta. Arca tökéletesen kifejezéstelen

maradt. - A hajón használta, amikor... - Mintha mondani akart volna valamit, azután mégis meggondolta magát. - Nos, eléggé gyakran használta. Fogalmam sincs, hogyan akadt az unokatestvéred kezébe. Azt hittem, lesüllyedt a tenger fenekére a Liberty fedélzetén, apám összes többi holmijával együtt. -

Jaj, John! - sóhajtottam, megsimogatva az arcát. Most már

értettem, miért zaklatta fel az ostornak már a puszta látványa is. John kapcsolatát az apjával a pszichiátereim minden bizonnyal kihívásként értékelték volna. - Sajnálom. Igyekszem minél előbb megszabadulni tőle. -

Ne tedd! - rázta meg John a fejét. Sikerült mosolyt erőltetnie az

arcára, bár mintha vegyült volna bele némi fájdalom is a régmúlt emlékekből, amelyeket jobb elfeledni. - Minden holmi, ami eddig előkerült a hajóról, jó okkal bukkant fel; mint például a nyakláncod is. Beszéd közben kinyújtotta a kezét, hogy előhúzza a gyémántot ruhám kivágásából egy igazi szerető magabiztosságával. Amikor

azonban a szőlőszem nagyságú drágakő a tenyerébe pottyant, egykettőre lehervadt a mosoly az arcáról. A gyémánt ónixfekete színezetet öltött. A szívem fájdalmasan nagyot ugrott ijedtében, mint amikor az ember meghallja egy közelgő sziréna hangját az utcán, azután ráébred, hogy azért szól ilyen hangosan, mert a saját háza előtt állt meg. A saját háza lángol, a saját szerettei kerültek bajba, sérültek vagy betegedtek meg. Általában? Ugyanazok az erők, amelyek úgy döntöttek, hogy az én gondjaimra bízzák ezt a helyet - válaszolta John, amikor rákérdeztem, ki kormányozza a hajókat. S most vajon ki irányítja őket? Fúriák. Nem is csoda, hogy a gyémántom hirtelen feketére változott. Az égvilágon semmi köze sem volt az időjáráshoz. -

John, mi folyik itt? - kérdeztem. Borzasztóan émelyegtem, mint

akit gyomorszájon vágtak. - Azt hittem, hogy a Fúriák csak a földön élő emberek testét tudják birtokolni. Mit keresnek akkor most idelenn, az alvilágban? Megígértük Alexnek és Kaylának, hogy itt biztonságban lesznek, de ezzel az erővel akár Isla Huesoson is hagyhattuk volna őket, ha Fúriák. -

Ne aggódj! - szakította félbe John a szóáradatomat. A gyémántot

elengedve megragadta mindkét vállamat, és enyhén megrázta, hogy észhez térítsen. - Az alvilágban igenis biztonságban vannak. Legalábbis lesznek. Rendbe hozom az ügyet. -

Mégis hogyan képzeled? - Igyekeztem leplezni a kételyeimet, de

jelenleg csak egyetlen gondolat keringett a fejemben, méghozzá Mr. Graves baljós figyelmeztetése: dögvész. Ha a jelenlegi helyzet a Fúriák fenyegető támadásával nem minősült dögvésznek, akkor nem tudom, mi számított annak. - Ha a dokkok megsemmisülnek, ezek az emberek.

Chloe, Sean és a többiek. a lelkűk sohasem jut el arra a végső helyre, ahová kellene. -

De igen - jelentette ki John határozottan. - Mert a dokkok nem

fognak megsemmisülni. -

De hát ha a Fúriák irányítják a hajókat...

-

Bíznod kell bennem! Tudom, hogy hagytalak már cserben...

-

Tessék? - tiltakoztam a fejemet rázva. - Ez nem igaz.

-

De igen. Ám ezúttal nem fogsz csalódni bennem. Esküszöm.

-

John! - Hát ez jellemző volt Johnra! Állandóan magára vállalt

mindent, meg volt győződve, hogy meg kell mentenie az egész világot, méghozzá puszta kézzel. - Nem. Most az egyszer engedd meg, hogy segítsek! Ezért vagyok itt, már ha Mr. Smithnek mindenben igaza van... -

Segíthetsz. Tessék!

Meglepve nyújtottam felé a kezemet, hogy találkozzon az övével. A hajókötelek rögzítését leszámítva, emlékeim szerint ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor John a segítségemet kérte. Nem hibáztattam, amiért megingathatatlan makacssággal igyekezett védeni engem minden bajtól. Abban a korban, amikor John született, a nőket piedesztálra emelték, és nem volt semmi más dolguk, mint bájosan mosolyogni egész nap (azokat az asszonyokat kivéve, akik halálra dolgozták magukat a földeken és a szövőgyárakban, vagy éppenséggel minden évben szültek egy gyermeket, mert még hallomásból sem ismerték a születésszabályozást). Habár John tisztában volt vele, hogy hatalmasat változott időközben a világ, igencsak hajlott rá, hogy engem is kifinomult úri hölgyként kezeljen. Így hát kisebb sokkhatásként ért, amikor ráébredtem, hogy amit a kezembe nyomott, az nem más, mint emberevő lovának kantárja. -

Fogd Alasztort! - mondta John halk, sürgető hangon. - Menj vissza

a kastélyba! Bármi történjék is, ott biztonságban leszel, a falak mögött.

-

Hogy... tessék? - Inkább a mélységes döbbenet, mint a

tisztázatlan részletek iránti kíváncsiság késztetett, hogy feltegyem a kérdést, mert máris felfogtam szavainak értelmét, és eszem ágában sem volt követni az utasításait. -

Alasztor ismeri az utat - folytatta. - Ha a hátán ülsz, senki sem mer

feltartóztatni. Az embereket - tette hozzá - általában elriasztja Alasztor közelsége. -

Vajon miért? - jegyeztem meg kissé szárazon, felnézve az

éjfekete mén sötét szemébe, amely történetesen éppen John felé fordult, mintegy visszhangozva saját kételyeimet a tervét illetően. A ló hátracsapta a fülét, biztos jeleként annak, hogy cudar hangulatban van, egyáltalán nincs ínyére a gondolat... olyannyira, hogy Remény, kedvenc galambom és állandó védelmezőm megérezte szilaj indulatát, és leröppent a barlang mennyezetéről, hogy megdorgálja Alasztort; az óriási ló feje körül röpködve, trillázva fejezte ki nemtetszését. Alasztor fülét hegyezve vizslatta a madarat, szemében gyanús fény csillogott, mintha csakis arra vágyna, hogy egyetlen harapással bekapja uzsonnára. -

Alasztor! - szólt rá John figyelmeztetően, mire a ló ártatlanul

felnyihogott. A fejemet csóváltam. -

John! Igazán szép tervet ötlöttél ki, de azt hiszem, többre vagyok

képes annál, hogy pusztán elfussak és megbújjak a kastélyban. Mi lesz Alexszel és Kaylával? -

Vidd őket is magaddal! És nem azt kérem, hogy elfuss. Azt

akarom, hogy... -

Na, és ezek az emberek milyen sorsra jutnak? - vágtam a

szavába, körbenézve a parton. Igencsak nehezemre esett uralkodni forrongó indulataimon, hitvesi kötelességeimet szem előtt tartva mégis

megpróbáltam. - Legalább ezren tolonganak a sorokban, és minden pillanatban egyre több lélek érkezik. Nem hagyhatjuk csak úgy cserben őket! -

Nem áll szándékomban. - Azzal nekilátott lehámozni fekete pólóját

izmos felsőtestéről; a látvány összezavart és felvillanyozott egyszerre. Ugyanakkor még dühösebb lettem rá, mert tisztességtelen fegyvereket használt ellenem. -

Kerülj biztonságba! A többit hagyd rám!

-

Azt hiszed, hajlandó vagyok csak úgy... már megbocsáss, talán

túlságosan meleged van idelenn? John értetlenül bámult rám, haja imádnivalón összekócolódott, amint a pólóját áthúzta a fején. -

Tessék?

Nem tudtam eldönteni, hogy megragadva izmos, széles vállát, szájon csókoljam-e, vagy inkább kirázzam belőle a lelket. -

Miért vetkőzöl le? - kérdeztem.

-

Pierce, erre most nincs időnk - felelte John türelmetlenül. Leült a

dokk szélére. - Gyakorlott lovas vagy. Biztos vagyok benne, hogy gond nélkül megbirkózol vele. Korántsem olyan vad, amilyennek mutatja magát. Egyszerűen csak nincs hozzászokva a civilizált társasághoz. Csak némi szelídítésre van szüksége. - Éppen katonai bakancsának kitűzésével foglalatoskodott, de most felpillantott rám homlokába hullott sötét fürtjein keresztül. - Mint a gazdája, amint azt nemegyszer bizonygattad már nekem. Hitetlenkedve csóváltam a fejemet. -

Honnan tudhatsz bármit is az én lovas tudásomról? Még sohasem

láttál lóháton. Connecticutban gyakran lovagoltam, de akkor nem láthattál, mert te és én még nem voltunk... Hirtelen elcsuklott a hangom. Együtt... Már a nyelvem hegyén volt,

ám akkor eszembe jutott, hogy csak mert még nem jártunk együtt, nem jelentette azt, hogy John nem figyelt engem... vagy nem vigyázott rám; biztos vagyok benne, hogy szívesebben gondolt így vissza rá. Egy alvilági istenségtől igazán nem várhatta az ember, hogy betartsa a modern társadalom szokásjogait. Például, hogy nem illik mások után kémkedni. Ha belegondoltam, hányszor hallgatóztam a szüleim beszélgetései után kíváncsiskodva, el kellett ismernem, hogy bizony az emberek sem tartják be szigorúan ezt a bizonyos szabályt; így hát én sem vetettem John szemére. -

John - szólaltam meg ismét -, miért veszed le a cipődet?

Szépen összehajtogatta és a cipőjére terítette a pólóját, majd az egészet a legközelebbi cölöp mellé állította. -

Nem

akarom,

hogy

vizes

legyen

-

magyarázta

magától

értetődően, azután felegyenesedett. - Tessék! Vigyázz erre, kérlek, amíg vissza nem jövök! Rendben? - Átnyújtotta nekem a táblagépét. - Tudom, hogy nincs szükséged rá, mert van sajátod. De talán az unokatestvéred használhatja... vagy a barátnőd, Kayla. Akkor többé nem kell átkiabálnia a parton Franknek. Feltételeztem, hogy tréfál. Jól emlékeztem még arra az időre, amikor eszébe sem jutott volna tréfálkozni, állandóan csak borúsan merengett. A változást - és a tényt, hogy immár takarókat és frissítőket osztogattunk a

parton

várakozóknak

-

kizárólag

a

saját

befolyásomnak

tulajdoníthattam. Ám nyilvánvalóan meg kellett még tanítanom neki, hogy van alkalmas idő a tréfákra, illetve a komolyságra is, és most éppen az utóbbinak jött el az ideje. Szívem fájdalmas görcsbe rándult ruháinak takaros kupacba rendezett látványától. Miután a barátnőm, Hannah meghalt, rengeteg időt fecséreltem el az interneten, az öngyilkosság

jellemzőit kutatva. Meg akartam érteni, hogyan volt képes elkövetni maga ellen azt a szörnyűséget, és csak később döbbentem rá, hogy egyetlen honlap sem fogja megadni nekem a válaszokat. Egy dolgot azonban megtudtam. Azok az emberek, akik eldobják maguktól az életüket - leugranak egy hídról vagy szikláról -, gyakran hátrahagynak egy halmot saját tárgyaikból azon a helyszínen, ahonnan leugranak; olyasféle holmikat, amelyekre véleményük szerint nem lesz szükségük a túlvilágon. A rendőrség öngyilkos csomagoknak nevezi a hátrahagyott kupacokat. John pólója és cipője rendezett kis halomba rakva - nem is beszélve arról, hogy nekem adta drága táblagépét is - rögtön eszembe juttatta azokat az öngyilkos csomagokat. -

Mégis hová készülsz, hogy azt gondolod, neked nem lesz

szükséged rá? - kérdeztem Johnt, azzal visszanyomtam kezébe a táblagépet. - Miért gondolod, hogy nem jössz vissza? -

Természetesen visszajövök. - John a ruhám derékpántjába dugta

a gépet a mobiltelefonom mellé. Megnyugtató volt a mosolya. - Már mondtam. Rendbe hozom a helyzetet. -

Hogyan? - Válaszokat követeltem, miközben a hangom lassan

kezdett hisztérikus magasságokba emelkedni. -

Feláldozod magad mindenki másért, ahogyan az álmomban

tetted? John értetlenül bámult le rám, mosolya kissé elhalványult. -

Miféle álomban?

-

Emlékszel arra a reggelre, amikor könnyek között ébredtem fel a

karodban? Azért sírtam, mert a halálodról álmodtam - magyaráztam. - A Liberty fedélzetén álltam. Nem tehettem semmit, hogy megmentselek. Végignéztem, ahogyan a tengerbe fulladsz. Ez volt az első alkalom, amikor bevallottam Johnnak, hogy ismerem

minden részletét annak a viharos éjszakának, amelyen a tengerbe hajították a Liberty fedélzetéről: hogyan hagyták sorsára a tajtékos hullámok között, büntetésül a tengeren elkövetett vétkeiért; lázadásért... és gyilkosságért. Noha jó oka volt a szörnyű bűnök elkövetésére - hogy megóvja a legénység tagjai, Henry, Frank, Mr. Graves és Mr. Liu életét -, a törvény szemében mindazonáltal bűnösnek számított... és nyilván a Párkák szemében is. Az sem enyhített álmom borzalmain, hogy a Párkák nem ítélték elég bűnösnek Johnt, hogy meghaljon - végül is örök élettel ajándékozták meg -, sem pedig az, hogy a szenvedését nézve úgy éreztem, mintha kivájták volna élő, dobogó szívemet, és John után hajították volna a hullámokba. Most pedig minden jel arra vallott, hogy az álmom újra lejátszódik a valóságban is. -

Pierce! - szólt John.

Fel akarta emelni a kezét - talán meg akarta simogatni az arcomat -, de nem engedtem. Ha hozzám ér, menthetetlenül szilánkokra törik az önuralmam. -

Ismerd el! - követeltem érzelmektől fojtott hangon. - Megint végig

kell néznem, ahogyan a vízbe fulladsz. Kimész a tóra, és megpróbálod megállítani a hajókat, nehogy a partra fussanak. Hát nem így haltál meg legutóbb is? Ez a specialitásod. -

Nem - jelentette ki John. Csak nagy nehezen tudta visszafojtani a

mosolyát. - Mert nem halhatok meg. Meghaltam és feltámadtam. Elfelejtetted? -

Bajod eshet - emlékeztettem. Most megérintettem, de csak azért,

hogy feltartsam az egyik öklét, megmutatva a bőrét borító vastag forradásokat. -

Igaz - bólintott. Szeme túlságosan fényesen csillogott. - De

gyorsan meggyógyulok. Emlékszel? És valakinek meg kell állítania azokat a hajókat. -

Azt mondtad, olyan sebességgel közelednek, hogy képtelenség

lelassítani őket. - A rémület jeges kézzel szorongatta a szívemet. Szóval, mi értelme egyáltalán próbálkozni? -

Egy szóval sem említettem, hogy lelassítom a hajókat. -

Felismertem

a

csillogást

John

szürke

szemében.

Ugyanaz

a

veszedelmes fény látszott a tekintetében, amely mindig felvillant, mielőtt egy vakmerő vállalkozásra szánta a fejét. - Meg akarom állítani őket. A kezébe mélyesztettem a körmömet. -

John! Ne!

-

Pierce, ez az egyetlen lehetőség - győzködött. A veszedelmes

csillogás hirtelen más színezetet vett, amelyet szintén felismertem: a makacsságét. Elhatározta magát, hogy megfékezi a hajókat, akár tetszik nekem, akár nem. - Legalább megóvhatom a dokkokat. -

De veled mi lesz? - A rémület jeges ujjai a szívemből kitörve már a

gerincemen kúsztak végig. - Téged ki fog megóvni? - A gyémántom felé biccentettem. Nem mertem elengedni John kezét, hogy a kőre mutassak, mert féltem, hogy hirtelen köddé válik. - A nyakláncom... te is láttad, mit művel a Fúriákkal. Vigyél magaddal! Végezni tudok velük. Ujjai lassan kisiklottak a kezemből, annak ellenére is, hogy teljes erőmből kapaszkodtam beléjük. -

Tudom, vérszomjas kis szerelmem - felelte ragyogó mosollyal. -

Az a baj, hogy ezzel most már a Fúriák is tökéletesen tisztában vannak. - John nem húzódott el, inkább két karját újra a derekam köré fonva meztelen mellkasához szorított. - Még csak az kellene, hogy odakinn hadakozz a nyílt vízen, ahol könnyedén rád lelnek. Te vagy a legféltettebb fegyverünk. Nem veszíthetünk el. Tekintetemet John ajkára emeltem, amelyet alig pár centi választott el

az enyémtől. Nem is tudtam, mennyire hiányzott nekem az érintése, amíg közel nem került hozzám. Éreztem combjának forróságát ruhám vékony anyagán keresztül, karjának erős inait az ujjaim alatt. -

Én nem veszíthetlek el téged - suttogtam.

-

De hát nem halhatok meg - emlékeztetett újra. - Csak azt tudom,

milyen érzés, amikor az ember belülről halott. Halott voltam, amíg fel nem bukkantál ezen a parton... emlékszel? Elém masíroztál, és az arcomba vágtad, milyen igazságtalanul bánok az emberekkel. Abban a pillanatban éreztem magam először ismét élőnek. Először, amióta. nos, hosszú idő óta. Ezért fájt annyira, amikor végül elmentél. -

Miért

hozod

fel

ezt

állandóan?

-

kérdeztem.

Közvetlen

közelségétől alig jutottam levegőhöz. - Milliószor is bocsánatot kértem már, amiért az arcodba borítottam azt a teát. -

Mert az egész az én hibám volt. Nem kezeltem azt a helyzetet,

vagy akár az összes többi veled kapcsolatos helyzetet... - John megfelelő kifejezés után kutatott a fejében - ...úriember módjára, ahogyan kellett volna. De megesküdtem, ha kapok egy második lehetőséget, mindenért kárpótollak. Nem volt könnyű. Néha úgy tűnt, hogy örökre elveszítettelek. Akkor újra halottnak éreztem magam itt, belül. Képtelen voltam levenni a szememet John ajkáról. -

Akkor hát miért vagy most mégis olyan jókedvű?

Egészen szorosan ölelt magához, éreztem szívének erős, egyenletes zakatolását, közvetlenül az enyém mellett. -

Mert azt hiszem, megkaptam a választ a kérdésemre.

-

Milyen kérdésedre?

-

Hogy megbocsátottál-e már nekem. Bizonyára megbocsátottál,

különben nem aggódnál annyira a testi épségem miatt. - John most már leplezetlenül

vigyorgott,

szabályos

fogsora

fehéren

ragyogott

napbarnított arcában, amely majdnem olyan sötét volt, mint az enyém, az Isla Huesos temetőjében tett hosszú séták nyomán. - Mondd, hogy szeretsz! -

Nem - vágtam rá. Nehezen tudtam csak nyugalmat parancsolni a

hangomra, de elhatároztam, hogy nem fogok darabokra hullani a szeme láttára. Úgy véltem, egy valamirevaló hitves megőrizné a lelkierejét. John mosolya egy csapásra elhalványult, arcára a bizonytalanság fellege borult. -

Nem? Úgy érted, hogy nem; nem szeretsz? Vagy nem; nem

mondod? -

Úgy értem, hogy nem, nem mondom. Tudod, így legalább nem

tehetsz semmiféle ostobaságot, például feláldozod magad értünk, vagy ilyesmi. Vissza kell jönnöd, hogy megtudd, hogyan érzek irántad valójában. Nem engedte, hogy befejezzem. Szája lecsapott az enyémre, és olyan hevesen csókolt, hogy a gerincembe fúródó jeges szilánkok meleg bizsergésekké változtak, amelyek lábam ujj ától egészen a tarkómig elárasztották a testemet. Még jéggé dermedt szívem is olvadozni kezdett. John érintésére minden porcikám elolvadt, és lágyan elernyedt, válaszul testének keménységére. Tagjaim új élettel teltek meg, amelyet nem éreztem, mielőtt ajka a számhoz ért volna. Nem egyedül az volt az oka, hogy John képes feltámasztani a holtakat és begyógyítani a sebeket (és én rengeteg gyógyításra váró sebet hordoztam - csak éppen a forradásaim kívülről nem mutatkoztak, így hát senki sem láthatta őket), vagy hogy hihetetlen vonzerővel rendelkezett. Amiatt történt, amit nem voltam hajlandó elmondani neki: hogy szeretem. Fogalmam sincs, miért nem tudta rögtön, abban a pillanatban, hogy az ajkunk egymáshoz ért. Hiszen szívem minden egyes

dobbanása világgá kiáltotta: Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Ám tudtam jól, hogy igazam van. Nem mertem hangosan kimondani. Akkor, amilyen hirtelen elkezdett csókolni, olyan váratlanul el is taszított magától, mint aki egyszer csak ráébredt, hogy ellen kell állnia nekem. Ami igaz is volt, legalábbis pillanatnyilag. S nekem is tanácsos volt dacolnom John vonzerejével, mert amint ő is figyelmeztetett, a Fúriák nem csak azokon a hajókon nyüzsögtek. Mindenhol jelen voltak. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. - Ne félj! - biztatott John. Visszatért a mosolya, bár korántsem volt olyan pimasz, mint korábban. - Visszajövök. Azzal átvetette magát a móló korlátja fölött, és a sötét, tajtékzó hullámok felé ugorva eltűnt a szemem elől, éppen mielőtt a vízbe csobbant volna. Bárcsak már akkor tudtam volna, hogy a visszajövök az utolsó szó, amelyet a szájából hallottam.

6. fejezet „Felszíja Mars, mit Magra völgye gőzöl s zavaros felhők köpenyét borítván magára, zord viharja zúgva dőzsöl.” Dante Alighieri: POKOL, Huszonnegyedik ének

Kayla azonnal megjelent mellettem, amint John köddé vált, óvatos távolságot tartva Alasztor óriási állkapcsától. -

Tényleg azt láttam az imént, amiről azt hittem, hogy láttam? -

kérdezte. -

Nem tudom - válaszoltam. Lehajtottam a fejemet, abban a

reményben, hogy amit látott, az nem az én könnyben úszó szemem volt. - Mit gondolsz, mit láttál az imént? -

A pasid egyenesen fejest ugrott a legfeljebb derékig érő vízbe. És

azóta sem bukkant fel. Minden bizonnyal megfulladt, vagy talán sellőfarkat növesztett. Most őszintén, nem is tudom, melyik volna rosszabb. -

Láttál csobbanást? - vágtam a szavába.

Kayla meglepett arcot vágott. -

Most, hogy így rákérdezel... nem, nem volt csobbanás.

-

Aha. Nincs a vízben. - Minden melegség, amellyel John csókja

elárasztotta a testemet, nyomban elillant. Ismét dermesztő hideg járta át a tagjaimat, és nem csak azért, mert halvány ködfoszlányok úsztak lassan a partra, jeget vegyítve a korábban forró levegőbe. -

Nos, akkor hát hol van? - kérdezte Kayla.

Kifújtam tüdőmből a levegőt. -

Csak feltételezni tudom, hogy éppen a gonosz láthatatlan erőivel

veszi fel a harcot. Fúriáknak nevezik a bestiákat. Frank említette őket? John feladata, hogy szembeszálljon a Fúriákkal, és gondoskodjon az

alvilág problémamentes működéséről, eljuttatva a holt lelkeket végső úti céljukhoz. Frank pedig segít neki. Kayla olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy ruganyos, sötét fürtjei táncot jártak meztelen válla körül. -

Frank nekem ezt inkább úgy magyarázta, hogy valójában rá hárul

ennek a helynek az irányítása. A pasid, John, tulajdonképpen csak a jobbkeze. És azt is mondta, hogy színaranyban kapják a fizetésüket. Megígérte, hogy ad belőle egy keveset. -

Értem - bólintottam. A kezemet nyújtottam, hogy megragadjam

Alasztor

gyeplőjét,

azután

már

a

fogamat

csikorgattam

bosszúságomban, mert a fekete óriás makacsul elrántotta a fejét. Higgy el nyugodtan mindent, amit a srácok hadováinak neked, különösen, ha Frankról van szó! Segíts nekem megfogni ezt a lovat, kérlek! -

Ó, kösz, de inkább nem! - felelte Kayla. - Nagyon remélem, hogy

Frank nem lódított az arannyal kapcsolatban. A műtétemre terveztem költeni. - Azzal sokatmondóan a mellére mutatott. Kayla találkozásunk első napján rögtön azzal a bizalmas közléssel kezdte az ismerkedést, hogy plasztikai műtét segítségével kisebb méretűre operáltatja a mellét, amint betölti a tizennyolcat. -

Hát persze - mondtam. - Nos, ha nem húzunk el innen minél

előbb, kipróbálhatod, hogy túláradó méreteid fenntartanak-e a víz tetején. Kayla felnevetett. -

Tényleg tiszta lökött vagy, csajszi! - kiáltott fel. - Tisztában vagy

vele? Először fogalmam sem volt, mit keresel az óráimon a suliban. Szegény fehér kislány, gondoltam. De most már tudom. Nem csoda, hogy a D-szárnyba dugtak. -

Téged is a D-szárnyba osztottak - vágtam vissza. - Akkor veled mi

a helyzet? -

Rólam mindenki tudja, hogy totál hibbant vagyok - felelte. - De te

kívülről úgy festesz, mint a gazdag, csinos kislány, akinek az égvilágon semmi gondja nincsen. Szavai jéghideg zuhanyként zúdultak rám. Tényleg ezt gondolják az emberek? Eltűnődtem. Gazdag, csinos kislány? Hát ezt kapom, amiért olyan jól elrejtettem a sebeimet a lelkem mélyére? -

Nos, mindenki téved - közöltem. - Nem csak egy szokványos,

gazdag, csinos kislány vagyok, akinek az égvilágon semmi gondja nincsen. Az alvilág királynője vagyok. Így az emberek jobban teszik, ha szépen félreállnak az utamból. Kayla megint csak nevetett. -

Igazán levehetnéd a kezedet arról az ostorról, miközben ezt

mondod. Inkább valami másnak a királynőjeként festesz. -

Bocsi

-

szabadkoztam.

Gyorsan

leengedtem

kezemet

a

derekamról. - Meg kell szabadulnom ettől az izétől. Kayla mögött gyülekezni kezdtek az emberek, körbevéve a helyet, ahol John hirtelen eltűnt. -

Mondom, hogy beugrott - bizonygatta Sean, a sötét, örvénylő vizet

fürkészve. -

Nem láttam csobbanást - vetette ellen Chloe. - Eltűnt, mielőtt a

vízbe ért volna. -

Na, persze - horkantott Sean megvetően. - Egy srác, aki csak úgy

köddé vált. Az lehetetlen! -

Az is lehetetlen, hogy a Corvus corax faj valóságos seregei

keringjenek egy barlang mélyén - jegyezte meg az öregember kórházi pizsamájában. - De azt nem tagadod, hogy éppen a fejünk fölött röpködnek, ugye? Sean alaposan végigmérte az öreget.

-

Nem merészelném.

-

Ott van! - Henry a szeméhez tartotta a látcsövét. - Látom a

kapitányt! Mindenki abba az irányba nézett, amerre Henry mutatott, velem együtt. A hajókerék fölött - azon a járművön, amely egyenesen a dokk felé fordult, ahol Frank és Mr. Liu bajlódott az utasokkal - a hídon magányos alak állt, alig felismerhető a távolban, az egyre sűrűsödő ködfátylon át. -

Az nem lehet John - vélte Alex. - Senki sem tud ilyen gyorsan

úszni. -

Igenis ő az - erősködött Henry. - Nézze! - Azzal unokatestvérem

kezébe nyomta a látcsövet. - És nem úszott. Odaröpíti magát, ahová csak akarja, és a következő pillanatban már ott is van. Alex felhorkant, belenézve a látcsőbe. -

Na, persze, Törpe.

-

Mit gondol, maga hogy került ide? - tudakolta Henry sértődött

hangon. - Ideröpítette magát is. Egy szempillantás alatt. És a nevem nem Törpe. Henrynek hívnak. -

Fogalmam sincs, miről beszélsz összevissza, Törpe - válaszolta

Alex. - Senki sem tud elröpíteni senkit sehová egy szempillantás alatt. Akkor a hangja hirtelen megváltozott, amint megragadta valami a figyelmét a látcsövön keresztül. - Tényleg ő az. Habár ilyen távolságból képtelenség volt kivenni John arcvonásait egy erősen nagyító lencse segítsége nélkül, nem volt nehéz észrevenni, hogy a hajó, amelyen állt, éppen irányt változtatott. Fordulni kezdett, és lassan, de megállíthatatlanul célba vette a másik hajót, amely egyenesen felénk tartott. -

Mit... Ez nagyon fura - jegyezte meg Alex. - Nincs senki más a

hídon. Senki sem kormányozza azokat a hajókat. Senki más, csak.

Alex hirtelen leengedte a látcsövet, és tekintetét a messzeségbe függesztette a sötét víztükör fölött a két hajóra... mintha akkor ébredt volna rá valamire. A felismerés egyértelműen nem volt ínyére, mert a következő szó, amely a száját elhagyta, nem igazán tűrt volna nyomdafestéket. -

Alexander! - kiáltott rá Chloe felháborodva. Tekintete Henry apró

alakjára siklott. - Itt gyerekek is vannak. Henry igyekezett megnyugtatni. -

Ó, már hozzászoktam, kisasszony.

-

Attól még korántsem elfogadható! - zsörtölődött Chloe, csinos

fintorral az arcán. Alex egyikükről sem vett tudomást. -

Hát ezért ment oda. Senki sem áll a kormánynál, és túl gyorsan

közelednek - állapította meg. Vádaskodó pillantást vetett rám. - Hát erről sugdolóztatok ti ott édes kettesben? -

Igen - vallottam be. - John meg akarja állítani őket.

Mindenki felém fordult, hogy megbámuljon, talán mert Alasztor hátán ültem, ahová időközben sikerült felmásznom, mielőtt bárki - Kaylát is beleértve - észrevette volna. Éreztem, ahogyan a mén hatalmas teste méltatlankodva megfeszül alattam, de szilárdan tartottam bal kezemben a gyeplőt, míg jobb kezemben John apjának összetekert ostorát markoltam, arra az esetre, ha Alasztor netán valamiféle ostobasággal próbálkozna. Természetesen sohasem ütöttem volna meg az ostorral, amely egyébként is túlságosan hosszú volt, hogy lovagláshoz használjam, ám szándékomban állt nagyot ütni a tekerccsel, ha le akarna vetni a hátáról. Bizonyára észrevette azonban az ostort, mert bár néhányszor büszkén felrántotta a fejét, nem ágaskodott fel, és nem is rúgkapált. Csupán megvetően horkantott, hogy kifejezze nemtetszését a jelenlegi

helyzettel kapcsolatban. A múltban a különböző állatmenhelyeken végzett önkéntes munkám során - mielőtt az első alkalommal meghaltam volna - jól megtanultam, hogy az Alasztorhoz (és a gazdájához) hasonlatos szelídítetlen teremtményekkel való küzdelem nagyrészt pszichológiai hadviselést igényel. El kellett hitetnem velük, hogy egyáltalán nem félek; én vagyok a főnök. S nem tűrök el semmiféle esztelen lázadást vagy kihágást. Természetesen kissé más volt a felállás, amikor egy alig négy kilogramm súlyú vadmacskát kellett megfékeznem egy alvilági istenség másfél tonnás éjfekete ménjével szemben. Alex lassan csóválta a fejét. -

Nem tudom, kettőtök közül melyik az őrültebb - mondta, újra

hátrapillantva John irányába. -

Igaza van - jegyezte meg Chloe félénk udvariassággal. - Nem

kellene sisakot vagy ilyesmit felvenned, Pierce? Az a ló hatalmas. Mi lesz, ha leesel róla? -

Normális körülmények között - válaszoltam - igen, fel kellene

vennem egy sisakot. Pillanatnyilag azonban egyáltalán nem normálisak a körülmények. Nem igaz? Figyelem! Most mindenki figyeljen rám. Egyszer csak elcsuklott a hangom, amikor észrevettem, hogy a többiek rám sem hederítenek. Mindenki a tó víztükrét bámulta, tekintetük a hatalmas hajóra meredt, amelyet John kormányzott. egyenesen a másik hajó útjába. Alexnek igaza volt. Még a két jármű körül gomolygó ködfelhő ellenére is tisztán láttam, mit tervez John. A tátongó lyuk, ahol egykor a szívem dobogott - mielőtt John kitépte és magával vitte -, még nagyobbra tágult, szélesebb utat nyitva a hirtelen dermesztővé vált levegő számára. -

Nem értem - suttogta Chloe, aki szintén feszülten figyelte a tavon

kibontakozó drámát. - Miért kormányozza el azt a hajót a másik dokktól?

Alex leengedte a kezében tartott látcsövet. -

Mert megpróbál orral belehajtani abba, amelyik azért jött, hogy

titeket felvegyen. - Vonakodó elismerés csengett a hangjában. -

Miért? - Chloe megperdült, hogy Alex szemébe nézzen.

Azt hiszem, olyan volt az egész, mintha profik autóversenyét néztünk volna, ahol az egyik pilóta totál begőzöl, és végül úgy dönt, hogy az autójával homlokegyenest a többieknek ütközik. Az ember nem akar odanézni, mégsem képes elfordítani a tekintetét. Csupán az jelentett gondot, hogy én szerelmes voltam az őrült pilótába, és teljesen földhöz vágott az iszonyat, amiért kénytelen vagyok tétlenül végignézni az öngyilkossági kísérletét. -

De ha beleütközik a hajójával a másikba - tiltakozott Chloe -, akkor

meghal! -

Talán mégsem - felelte Sean reményteljes hangon. - Ha kiékeli a

kormányt, az utolsó pillanatban még leugorhat. Láttam egyszer egy ilyen jelenetet a moziban. -

Lerántja

a

hajócsavar

keltette

örvény

a

mélybe,

amikor

elsüllyednek - vetette ellen vészterhesen a kórházi pizsamában flangáló öreg. -

Nem fogja - csattant fel Kayla. Észrevettem, amint lopva rám

pillant. - Nem esik semmi baja. Semmi az égvilágon. -

Úgy van. Maga nem ismeri a kapitányt - támadt Henry sértődötten

Alexre. Még a látcsövet is kikapta a kezéből. - A Hayden család imád törni-zúzni. Henry egyáltalán nem túlzott. John porrá zúzott csaknem minden útjába kerülő akadályt, amíg engem üldözött, beleértve - és nem kizárólag

-

ékszerészeket,

tanárokat

és

öntöttvasból

emelt

temetőkapukat. Egy fából ácsolt hajó John fél fogára sem lett volna elég. -

Micsoda kár! - sopánkodott Mr. Pizsama kissé rosszallóan. - Két

tökéletesen jó állapotú hajó. -

Nincs más választása - vágtam vissza hevesen. - Azért teszi,

hogy megmentse a dokkokat. Alasztort óvatos mozdulatokkal a móló közepére irányítottam. Még magam is meglepődtem, milyen készségesen engedelmeskedik a parancsaimnak, ahhoz képest, hogy csak elegáns topánkát viseltem a lábamon, így amikor sarkamat az oldalába vágtam, valószínűleg alig érezhette. Nem volt különösebben kényelmes hosszú ruhában, csupasz lábbal ülni egy ló hátán, de Kaylához hasonlóan szükség esetén én is remekül alkalmazkodtam. -

Akkor talán - folytattam, amikor Mr. Pizsama és a körülötte állók

meglepetten felnéztek rám - megtehetnék neki legalább azt a szívességet, hogy az erőfeszítéseit nem hagyják kárba veszni. Azon nyomban ki kell ürítenünk ezt a dokkot! Kérem, mindannyian kövessenek a kastélyhoz, ahol biztonságban lesznek... Nem Kayla volt az egyetlen, aki döbbenten visszhangozta: -

Kiüríteni? - Ám ő állt hozzám a legközelebb, így hát csak neki

válaszoltam egészen halkan, hogy a többiek ne hallhassák. -

Vissza kell jutnunk a kastélyba - magyaráztam. - John szerint

csakis ott lehetünk biztonságban. Kayla nagyokat pislogott egzotikusan kifestett szemével. -

Biztonságban mitől?

-

A gonosz láthatatlan erőitől, akikről az imént beszéltem.

Azt nem említettem, hogy John elsősorban miattam aggódott, és egyetlen szót sem pazarolt Chloéra, Seanra és úgy egyébként a holtakra. De hát miként vihetném magammal Alexet és Kaylát, hátrahagyva a többieket a parton? Ki állította, hogy a Fúriák helyettünk nem őket veszik célba? Mielőtt Kayla válaszolhatott volna, Mr. Pizsama hangosan felkiáltott:

-

Kiüríteni a dokkot? Már órák óta ácsorgunk itt; végre a sor elejére

kerültünk, most pedig azt mondja, hogy máshová kell mennünk? A körülötte tolongó idősek kórusban csatlakoztak Mr. Pizsama tiltakozó kitöréséhez: -

Igaza van! Nem megyünk sehová! A főnökkel akarunk beszélni!

Ha az ember kedves próbál lenni másokhoz, mindig megjárja. -

Én vagyok itt a főnök! - ordítottam vissza rájuk.

Sokkal jobban jártam volna, ha pusztán fagyos némasággal végigmérem a tömeget, de ahhoz biztosabbnak kellett volna lennem a dolgomban. Fogalmam sem volt azonban, mit is csinálok. Mégis belevetettem magam az irányításba, kétségbeesetten remélve, akárcsak egy helyettes tanár az első napon, hogy a hangom ereje kellően elrejti feszültségemet és tapasztalatlanságomat. -

Csak az a célom, hogy senkinek se essen bántódása - kiabáltam.

- Szóval, mindenki sorakozzon fel mögöttem, és máris indulunk. De elkéstem. Alasztor a fülét hegyezve felhorkant. Azután Remény riadtan rikoltott egyet, és hirtelen felröppent Alasztor fejéről a magasba, mintha valami megrémisztette volna. De mi lehetett? - tűnődtem magamban. Nem kiabáltam olyan hangosan. Megérezte vajon a félelmemet? Amint körülnéztem, hogy lássam, mi rémíthette meg, villám hasított a levegőbe, vakítóan fehér, nappali fénybe borítva a barlang egész belsejét, az állandó rózsaszín hajnali pír helyett. Nem Chloe volt az egyetlen, aki felsikoltott. Egészen biztos vagyok benne, hogy Kayla és Alex - valamint Mr. Pizsama és a haverjai sikolyát is hallottam. Sokáig csengett később a fülem... talán saját rémült kiáltásom után. Amikor végül leengedtem a karomat, amelyet védekezésül emeltem fénytől káprázó szemem elé, észrevettem, a hajók olyan közel jártak már

a dokkokhoz, hogy egyenesen John szemébe nézhettem volna - ha hosszú haja nem takarta volna el félig az arcát -, miközben a kormánykerék

elfordításával

küszködött;

valamilyen

láthatatlan,

titokzatos erő éppen az ellenkező irányba akarta forgatni. Fúriák. Nem állt rendelkezésükre egyetlen gyenge akaratú halandó ember sem, akinek testét birtokba vehették volna, így hát szabad szemmel láthatatlanok maradtak. Tudnom kellett volna már, hogy mindenhol körülvesznek, nem csupán a gyémántom színe és az elszabadult hajók eszeveszett közeledése miatt, hanem a levegő hirtelen, dermesztő lehűléséből, a csattogó villámokból és most a deszkák csaknem észrevehetetlen, mégis egyre erősödő rázkódásából a lábunk alatt a dokkon. A megmaradt néhány vizespohár a tálcán, amelyet Alex hagyott a móló korlátján, lassan, egyesével mind a vízbe hullott, mígnem végül az üres tálca is megcsúszott, és hangos csobbanással szintén a tóban landolt. Az emberek immár lelkesebben fogadták a javaslatomat, hogy ürítsük ki a dokkot. Csak az volt a bökkenő, hogy most már nem tehették. -

Mi-mi történik? - kiabálta Chloe, a legközelebbi szilárd támaszba

kapaszkodva, ami történetesen Alex volt. Nevéhez híven - emberek védelmezője - Alex a lány dereka köré fonta egyik karját, éppen amikor a hullámok egymás után csaptak át a móló oldalán, térdig eláztatva mindenki ruháját. -

Nem is tudom - szólalt meg Alex. - Azt hiszem, Pierce nem

tévedett. A legjobb volna, ha... Szavait elnyelte egy fülsiketítő mennydörgés, amelynél hangosabbat még soha életemben nem hallottam. Csak éppen nem is mennydörgés volt. Hátrafordultam a nyeregben, hogy megnézzem, vajon Johnnak baja esett-e, mivel már akkor

pontosan tudtam, hogy nem lesz képes végrehajtani azt a kis trükköt, amelyet Sean vetett fel, miszerint kiékeli a kormányt, azután biztonságosan vízbe ugrik az ütközés előtt. Igazam volt. Az eget rengető robaj, amelyet az imént hallottunk, a John által kormányozott hajó orrától származott, amint homlokegyenest a másik hajóba ütközve kettészakította annak testét, Johnnal a fedélzetén.

7. fejezet „Nem hallod, amint sírva kesereg? nem látod, amint küzd a zord halállal, hullámban, mely nagyobb mint tengerek! ” Dante Alighieri: POKOL, Második ének

A szilánkokra hasadó fa és fém robaja, amint a két hajó egymásnak ütközött, élesen visszhangzott a barlang belsejében, olyan fülsértően, mintha fizikai csapásként érte volna az embert. Némelyikünk számára a parton - vagyis akiknek nem volt szabad keze, amellyel védekezésül befoghattuk volna a fülünket - valóban fizikai fájdalmat okozott. -

A hollók! - kiáltott fel az öregember kórházi pizsamájában.

Esni kezdett. Ám nem hétköznapi eső záporozott az égből, hacsak a cseppek hirtelen hatalmas, fekete madarakká nem változtak. A hollók, amelyek korábban ragadozó módjára keringtek fölöttünk a magasban,

a

hajók

összeütközésének

robajától

bénultan

most

egyesével hullottak alá a magasból, vért és fekete tollakat szóró gránátként csapódva körülöttünk a földbe. -

Vigyázzatok! - üvöltötte Sean, elrántva Alexet és Chloét az egyik

madár útjából, amely éppen mellettük zuhant le, kis híján leterítve mindkettőjüket. Így azonban a dokk korlátjának csapódott, majd belezuhant a sötét vízbe, ahol egy pillanatig tehetetlenül bukdácsolt, azután hihetetlen módon egyszer csak magához tért. Alaposan megrázta a szárnyát, azzal tovább is röppent, habár csupán a legközelebbi szikláig jutott, és végül magatehetetlenül zuhant le ismét a magasból. Ez a madár a szerencsések közé tartozott. A többség a homokon vagy a sziklákon ért földet, miközben a nemrégen elhalálozott lelkek elborzadva sikoltoztak a körülöttük heverő kicsiny csont- és tollkupacok

láttán. Szívem máris a torkomban dobogott John miatt, ám most egyre növekvő kétségbeeséssel kutattam tekintetemmel Remény után. Habár a szárnya nem volt visszavágva, biztos voltam benne, hogy nem repülhetett olyan magasságban, mint a dögevő hollók, amikor a visszhang betöltötte az alvilágot, így hát remélhetőleg nem is volt rá olyan pusztító hatással a robaj. Már észre kellett volna vennem jól látható, vakítóan fehér szárnyát a levegőben - sokkal könnyebben, mint Johnt, aki mostanra már talán a tó fenekére süllyedt... Nem vallottam be neki, hogy szeretem. Miért nem mondtam el, hogy szerelmes vagyok belé? Az efféle gyötrő gondolatokat most jobb volt kiverni a fejemből. Nem jártam azonban több sikerrel Remény után kutatva a parton, mint ha Johnt próbáltam volna megkeresni a vízben, mivel Alasztort a madarakhoz hasonlóan letaglózta az összeütköző hajók borzalmas csattanása, és pánikba esett az érzékeny fülét ért támadásra. Felágaskodott; minden bizonnyal elkeseredetten vágyakozott vissza a kastélyba, kényelmes istállójába, ahol nem hullottak madarak az égből, és nem is ordítoztak emberek a holló megcsonkított tetemeinek látványától. Megpróbáltam lecsillapítani, de mintha egy vergődő, dühös cápát igyekeztem volna megfékezni. -

Vigyázz! - Kayla még időben lehajolt, amikor a mén hatalmas,

ezüstpatkós patája veszedelmesen közel az arcához csapott fel a levegőbe. Halálfélelemmel kapaszkodtam a gyeplőbe, de egy szót sikerült kinyögnöm. - Próbálok. Nem volt más választásom: egyszerűen engedtem, hogy Alasztor oda menjen, ahová olyan kétségbeesetten vágyott. Túlságosan hatalmas

volt,

nem

bírtam

uralkodni

rajta

jelenlegi

fejvesztett

állapotában, és minél tovább hadakozott ellenem, annál valószínűbbé vált, hogy előbb- utóbb kárt tesz valakiben... például bennem. Nem csak Alasztort fogta el páni félelem. A móló legelején álló emberek, akik elsőként léphettek volna a hajó fedélzetére, ha történetesen megérkezik, most elsőként szenvedték el a hajók ütközésének utóhatásait. Az összecsapódást követő pillanatokban a két hajó gyorsan eltávolodott egymástól, amint a tó vize elárasztotta az üresen tátongó utastereket. Alasztor hátán ülve, a magasból azt is jól láthattam - amikor éppen a megfelelő irányba fordult -, hogy egy másfél méteres, törmelékkel teli hullám lódul neki az ütközés helyszínétől, egyenesen a móló felé. -

Mindenki lefelé! - Ezek voltak az utolsó szavaim, amelyeket

kiejtettem a számon, mielőtt Alasztor megperdült, és kis híján letépte a fejemet a nyakamról. Szerencsére úgy tűnt, hogy Henry meghallotta a kiáltásomat. Minden bizonnyal így történt, mert a hátam mögött még hallottam, ahogyan elordítja magát: -

Emberek! Kérem, túl veszélyes itt maradni. Követnünk kell Miss

Olivierát... a kisasszonyt azon a nagy, fekete lovon. Csak lassan, ne rohanjanak. Mindössze ennyit hallottam, azután Alasztor nekiiramodott, zajosan robogva végig a mólón. Szélsebesen kapkodta a lábát, és már arra gondoltam, a patája talán szikrákat hány a deszkákon. Villámgyorsan vágtattunk előre; a csípős szél az arcomba csapott, könnyeket csalva a szemembe. Összemosódott körülöttem minden. Csak reménykedni tudtam, hogy John lova nem tapossa el az embereket eszeveszett menekülése közben. Habár semmit sem láttam magam körül, mindent jól hallottam.

Amikor Alasztor patája már nem a móló fából ácsolt deszkáin dobolt, hanem a mélyebb dobbanásokból ítélve a száraz, homokos parton folytatta útját, teljes erőmből balra húztam a gyeplőjét. Pontosan tudtam, hogy amikor egy ló kénytelen olyan irányba nézni, amerre nem akar menni, nem tud mit tenni, le kell lassulnia; végül megáll vagy abba az irányba fordul. Természetesen tisztában voltam vele, hogy a kastélyba kellene igyekeznem, de nem hagyhattam el a partot anélkül, hogy még egy utolsó pillantást vetnék hátra a madaramat keresve, és a férfit, akinek nem vallottam be, hogy szeretem. Alasztor nem volt hajlandó küzdelem nélkül feladni. Már azt hittem, menthetetlenül kirántja mindkét karomat a helyéről, ám végül mégis lelassult - harsány horkantások közepette -, azután meg is állt, morcosan kapálva patájával a homokot. -

Ne haragudj! - suttogtam a fülébe. - De nem te vagy itt az egyetlen

szenvedő. Megfordultam a nyeregben, hogy hátranézzek; kevesen hallgattak Henry felszólítására: Csak lassan, ne rohanjanak! A dokk végében az emberek máris lökdösni kezdték az előttük állókat, páni félelemmel igyekezve kijutni a feltételezhetően biztonságos partra, mielőtt a hajók törmelékével teli hullámok rájuk zúdulnak. Nem hibáztattam őket, de tudtam jól, hogy hamarosan valakit eltaposnak, sőt akár a vízbe löknek a mólóról, ahol a fodrozódó hullámok egykettőre magukkal sodorják a dokk alá. Soha senki nem látja többé viszont. Vajon mi történik az olyan ember lelkével, akinek nyoma vész az alvilágban? - töprengtem. Sőt egy másik kérdés is felvetődött bennem: mi fog történni ezekkel az emberekkel, miután a hajók, amelyeknek tovább kellett volna vinniük őket végső úti céljuk felé, szilánkokra törtek?

Erre a bökkenőre egyáltalán nem gondoltam, mielőtt meginvitáltam mindegyiküket a kastély biztonságába. Vajon a Párkák gondoskodnak újabb hajókról? De hát hogyan tehetnék, ha a Fúriák mindegyiküket elüldözték? Pillanatnyilag azonban sürgetőbb gondjaim is akadtak. Tekintetem a víz felszínét kutatta, hátha valahol megpillantom Johnt. Minden bizonnyal volt rá elég ideje, hogy egy szempillantással elröpítse magát valahová a hajó hídjáról, közvetlenül az ütközés előtt. De vajon hol kötött ki végül? Miért töltöttünk annyi időt csókolózással, ahelyett, hogy megbeszéltük volna, hol találkozunk újra? Legközelebb több eszem lesz. Ha lesz egyáltalán legközelebb. Lesz. Nem történhet másként. Az ellenkezőjének már csak a gondolata is őrületbe kergetett. John helyett azonban - az összezavarodott holt lelkeken kívül, akik immár erősen reszkettek az egyre vadabb és egyre jegesebb szélben csupán Franket láttam, saját dokkjának végében állva, öklén fényesen csillogó bokszerrel. -

Azt hiszitek, a halál fájdalmas volt? - kérdezte fenyegetően a

mellette lökdösődő emberektől. A dokk kiürítésének híre nyilvánvalóan hozzájuk is eljutott. - Ha megpróbáltok kitörni ebből a sorból, megmutatom nektek, mi fán terem az igazi kín. - Akkor észrevett, és rám mosolygott, szívélyes kacsintással és biccentéssel kísérve a köszöntést. - Jó napot, Miss Pierce! -

Helló! - üdvözöltem. - Hol van Mr. Liu? - Kiabálnom kellett, hogy

túlharsogjam a folyamatosan süvítő szél hangját. -

Ott van - válaszolta Frank, egy termetes alak felé integetve a móló

túlsó végében. - Gondoskodik róla, hogy a „vendégeink” a víztől minél távolabb tolongjanak, és senki ne ugorhasson be. Páran azt hiszik, itt a kínálkozó lehetőség, hogy megmeneküljenek a sorstól, amelyet a

Párkák szántak nekik. És nem is tévednek - gondoltam magamban kissé keserűen. - Ez a Fúriák műve. -

Láttad valahol Johnt? - kérdeztem.

-

Még nem, de ne aggódjon miatta! - kiáltott vissza Frank. - Végül

mindig felbukkan. A megjegyzésében nem találtam semmit, ami bizalomra sarkallt volna, hiszen történetesen tudtam jól, hogy John egyik kedvenc helye a „felbukkanásra” éppen a temető volt. -

Jól van - feleltem. - Nos, ha előbb találkozol vele, mondd meg

neki... Abban a pillanatban az egyik férfi Frank csapatában kitört a sorból, végigrohant a parton, és térdre vetette magát Alasztor lába előtt, rémült hátrálására késztetve a nyugtalan lovat. A férfi nem úgy festett, mint sorban álló társai többsége. Körülbelül apámmal egykorú lehetett, és konzervatív öltözéket viselt: khakiszínű térdnadrágot, galléros inget, amelyet egykor szépen kivasaltak. Ám az összhatást némileg elcsúfította az óriási, vérfoltos golyónyom a mellkasa közepén. -

Drágaságom! - esedezett. Kezét könyörögve összefonta, úgy

pislogott fel rám a homokból. - Segítened kell rajtam! Szörnyű tévedés történt. Nem ebben a sorban kellene állnom. Hiába mondom ezeknek a fickóknak, hogy ott van a helyem - mutatott az én dokkom irányába -, a fülük botját sem mozdítják. -

Sajnálom. - Gyűlöltem, amikor számomra ismeretlen emberek

drágaságomnak neveztek. Honnan tudhatták, hogy valóban drága vagyok-e? - De most mennem kell. -

Nem érted - könyörgött Mr. Térdnadrág. Könnyek gördültek végig

az arcán. - Van egy lányom, körülbelül veled egyidős lehet. Szüksége

van rám. Igen. Talán nem voltam tökéletes apa a számára, de ki az? Ez még nem jelenti, hogy ezt a sorsot érdemlem. Szenvtelenül bámultam le rá, és közben a saját apám körül keringtek a gondolataim. Vajon melyik sorba kerülne a halála után? Ebbe, vagy amelyikben most Mr. Pizsama, Chloe és Sean áll? Rengetegen gyűlölték az apámat, a hírhedt milliomost, Zack Olivierát, mert a cége részben felelős volt a történelem egyik legtragikusabb olaj szennyezési balesetéért az óceánban. A kiömlött olaj a mai napig sújtja az állatvilágot és a gazdaságot nemcsak Isla Huesosban, hanem a partszakasz teljes hosszán az Öbölben. Ettől azonban az apám még nem számított rossz embernek. Mindig mellettem állt, amikor szükségem volt a támogatására (nos, kivéve azokat az eseteket, amikor az anyósa megpróbált véget vetni az életemnek). Ki nem állhatta a nagyanyámat, és mindent elkövetett, hogy távol tartson tőle. Most belegondolva, apa teljesen úgy viselkedett, mint egy két lábon járó fúriaérzékelő. Könnyen lehetséges, hogy néha a Párkák is hibáztak, akárcsak a halandó emberek. Egészen nyilvánvaló, ha egyszer igazságosnak találták megbüntetni Johnt egy olyan bűnért, amelyet teljesen jogosan követett el. Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy válaszoljak a szegény nyomorultnak a khakiszínű nadrágban, miszerint mélységesen együtt érzek, ám pillanatnyilag semmit sem tehetek az érdekében - éppen elég gond nyomja nem túlságosan széles vállamat -, amikor Frank lépett oda hozzá, és egy rántással talpra állította. -

A hölgy azt mondta, hogy mennie kell - vicsorgott Frank, és

visszavonszolta Mr. Térdnadrágot a sorba. - Még elrebegheted neki a nyomorúságos történetedet... ami persze színigaz... később. -

Tényleg igaz! - bizonygatta Mr. Térdnadrág. - Gyermekkoromban

súlyosan bántalmaztak. Hát ezt senki sem veszi számításba? Nem az én hibám... -

Ha volna annyi pénzérmém, ahányan megpróbálták elsütni

idelenn ezt a kifogást, mentségül az elkövetett bűneikre, már én volnék a leggazdagabb ember a világon - vágott vissza Frank. - Apám engem is gyakran bántalmazott gyermekkoromban, én mégsem bántottam senkit. Legalábbis - tette hozzá elgondolkodva -, aki nem érdemelte meg. Elfordítottam tekintetemet Frankról és új barátjáról, mert hirtelen elvonta figyelmemet a holt lelkek Alasztor körül gyülekező sokasága. Tisztes távolságot tartottak a villámló tekintetű, éjfekete lótól, de reménykedve pillantottak fel rám, mintha a birtokomban volna valami, amire mindennél jobban vágynak. Szükségem volt pár pillanatra, hogy rádöbbenjek, valóban így van. -

Elnézést, kedvesem! - szólalt meg reszkető hangon egy idős

asszony. Selyemblúzával, gyöngyös nyakláncával, bottal a kezében úgy festett, mint a tanárok a régi iskolámban, Connecticutban. Talán ezért nem bántam igazán, hogy ismeretlenül is kedvesemnek szólított. - Egyre hidegebb van. Láttuk a balesetet, így hát feltételezem, hogy beletelik egy kis időbe, mire a következő hajó megérkezik. El tudnánk vonulni valahová a szél elől, amíg várakozunk? Végigjártattam tekintetemet a parton, habár pontosan tudtam, hogy semmiféle menedéket nem találok ott számukra, nem úgy, mint egy szokványos állomáson. Az utasoknak még sohasem kellett sokáig várniuk a hajók érkezésére. Természetesen olyan veszedelmekkel sem kellett eddig szembenézniük, mint az égből potyogó madárhullák, sőt talán még sokkal rosszabb is. Csupán egy dolgot tehettem - bár tisztában voltam vele, hogy Johnnak cseppet sem lesz ínyére, amikor a tudomására jut. -

Igen - válaszoltam az idős asszonynak. A kastélyra mutattam. -

Oda mehetnek. -

Ó! - kiáltott fel, pillantásával követve az általam mutatott irányt. -

Látom. Nem tűnt különösebben feldobottnak. A következő pillanatban az okára is rájöttem. Minden egyes lépésnél a nedves homokba süllyedt a botja, ahogyan rátámaszkodott. Nagyon sok, rengeteg lépés vezetett a kastélyba. S ami még rosszabb, nem kerülte el a figyelmemet, hogy a Frank által felügyelt sorból több fickó - köztük Mr. Térdnadrág - is mohó tekintettel mustrálja a hölgy gyöngyeit, habár fogalmam sem volt, mégis mit képzelnek, mihez fognak kezdeni velük, ha egyszer megkaparintják őket. Nem virítanak zálogházak minden utcasarkon az alvilágban, ahol gyors készpénzre lehet szert tenni egy értékes nyakláncból. - Várjon egy percet! - mondtam az idős hölgynek a gyöngyökkel. Szerzek segítséget. Körülnéztem, Mr. Liut keresve. Hatalmas termetű ember volt, aki könnyedén felkaphatta és vállára ültethette az asszonyt. Csak éppen Mr. Lm rendkívül elfoglaltnak tűnt. Egyik védence végül tényleg a tóba vetette magát, amitől tartottak, Mr. Liu pedig utánaugrott. Épp most vonszolta a partra. Minden jel arra mutatott, hogy kénytelen leszek fuvart ajánlani a kastély felé Alasztor hátán, mintha csupán szelíd póni volna egy szülinapi partin. Akkor

meghallottam,

hogy

Mr.

Liu

a

nevemet

kiáltja.

a

keresztnevemet. Még soha nem szólított a keresztnevemen, csakis Miss Olivierának. Mr. Liut általában semmi sem zökkentette ki régimódi udvariasságából, így rögtön tudtam, hogy borzalmas szörnyűségnek kellett történnie, ha hirtelen megfeledkezett róla. Bizonyára Alasztor is meghallotta a sürgető kétségbeesést Mr. Liu

hangjában, mert hegyezni kezdte a fülét, és mielőtt az oldalába vághattam volna a sarkamat, máris a vízbe ugrott, az ázsiai férfihoz száguldva, és a mozdulatlan testhez, amelyet a partra húzott... ...a testhez, amely immár közelebbről nézve lassan ismerősnek látszott. Férfi volt, inget nem viselt, hosszú lábát fekete farmernadrág takarta. John feküdt a homokon. S egészen úgy festett, mint egy - nem tudtam másként kifejezni - halott.

8. fejezet „Míg így beszélt hozzám fényes szemében könny csillant meg s fordulva eltakarta... ” Dante Alighieri: POKOL, Második ének

Azt mondta, nem halhat meg! Vádaskodó tekintettel pillantottam fel Mr. Graves arcába az ágyon ülve, John élettelen teste mellett. -

Nem is. - Az egykori hajóorvos egy különös műszert szorított a

füléhez. Pont úgy nézett ki, mint egy lefelé fordított trombita, csak éppen fából készült. John meztelen mellkasára helyezte, és hallgatózni kezdett, akárcsak én az imént a tóparton, de hiába. - Legalábbis elvileg. -

Akkor hát nem értem, mi folyik itt mégis! - csattantam fel, nagyon

igyekezve, hogy nyugalmat kényszerítsek a hangomra. - Mert nekem most totál halottnak tűnik. -

Nekem is - bólogatott Mr. Graves. A trombitaszerű műszert

elcsúsztatta egy másik helyre John mellkasán, majd folytatta a hallgatózást. - Ez rendkívül nyugtalanító. -

Nyugtalanító? - visszhangoztam. - Azt hiszem, ennél megfelelőbb

kifejezést is találhatnék arra a körülményre, hogy a barátom, aki elvileg halhatatlan, most mégis halott. Hangom kissé elcsuklott az utolsó szónál. Nem tudtam megállni, hogy ne játsszam le újra és újra a fejemben az utolsó pillanatot, amelyet együtt töltöttem Johnnal a dokkon. Mondd, hogy szeretsz! - kérte. Miért nem mondtam, hogy szeretem, amíg volt rá lehetőségem? Hogyan történhetett ez az egész szörnyűség? Amikor végül letámolyogtam Alasztor hátáról a háborgó hullámok közé, hogy kikapjam John élettelen testét Mr. Liu karjából, az ázsiai

tengerész rekedt, töredezett hangon biztosított, hogy ha felvisszük Johnt a kastélyba, Mr. Graves, a hajóorvos tudni fogja, mi a teendő. Fogalmam sincs, hogy Mr. Liu valóban hitt-e abban valaha, hogy a Liberty hajdani orvosa ismer valamiféle mágikus gyógymódot a halál ellen, vagy csak azért mondta, hogy megnyugtasson, és megelőzzön egy fékezhetetlen hisztérikus kitörést a részemről. Ám azt igazán nem gondolhatta, hogy meggátolhat abban, amit a következő pillanatban tettem; kihúztam Johnt a fövenyre - Mr. Liu és Frank segítségével, aki időközben ráébredt, mi történik -, és megkíséreltem újraéleszteni. Miért ne gondoltam volna, hogy vissza tudom hozni Johnt az életbe? Alex esetében sikerült. Igenis tudtam egy-két dolgot az újraélesztési technikákról, elvégre ezek mentették meg az életemet, amikor a nagyanyám első alkalommal meg akart ölni. Meg voltam győződve, hogy az újraélesztés - vagy a gyémánt nyakláncom, netán a kettő kombinációja - Johnra is hatni fog. Tévedtem. Hát persze. Hiszen az Alvilágban voltunk. A halál birodalmában. Csak akkor ébredtem rá, hogy saját ajkam is éppolyan dermesztően hideggé változott, mint Johné a hosszas újraélesztés során, amikor valaki a vállamnál fogva szó szerint lerángatott róla. S nem csupán a szám dermedt jéggé, hanem a szívem is. -

Pierce! - Alex hangját hallottam a fülemben. - Indulnunk kell. El

kell tűnnünk innen. Nézd! A vihar. Egyre rosszabb. Igaza volt. Egyre hangosabb mennydörgés rázta meg az eget, furcsa módon az eső is eleredt, bár először azt hittem, hogy csak a köd lepte el végül a partot. A köd azonban fehérről vörösre változott. A tűzvirág szirmainak színét idézte. A köd sűrű fátyolként borult fölénk, mintha folyamatosan szitáló esőben álldogáltunk volna...

-

Ó, te jó ég! - sóhajtottam, végigpillantva a karomon, majd John

mozdulatlan

mellkasán.

Finom,

rózsaszínű

permet

borította

be

mindkettőnk testét. Estvén, ha vörös az ég alja, matróznak elszáll minden gondja. Hajnaltájt, ha vörös napra kél, matróznak immár semmi remény. Azután Alex felfelé mutatott a magasba. Észrevettem, hogy a hollók, amelyek túlélték a két hajó ütközését követő robajt, időközben ismét összesereglettek, és most szűk körben keringtek a fejünk fölött. Nyilvánvalóan csak az alkalomra vártak, hogy lecsaphassanak, és amint az öregember előre megmondta. a holtak húsát csipegessék. Csak éppen, ébredtem rá elborzadva, most nem a holtak húsára fenték a csőrüket. Halott szerelmesem testére akartak lecsapni. -

A kastélyba! - kiáltottam. Nagy nehezen feltápászkodtam. - El kell

vinnünk Johnt... mindenkit el kell vinnünk innen a kastélyba. Most! Mr. Liu a karjában akarta cipelni Johnt, de Alasztor olyannyira ágaskodott és nyerített, majd az orrával bökdöste John merev tagjait, mintha vissza akarta volna böködni gazdáját az életbe - vagy legalábbis lelökni a hatalmas ember válláról. Végül feladtuk ellene a küzdelmet, és óvatosan Alasztor nyergére fektettük Johnt. A fekete ló látszólag megvigasztalódott gazdája súlyától a hátán, és - kegyesen megengedve, hogy fogjam a kantárszárat - elindult visszafelé a kastélyba, mindenféle makacskodás vagy akár egyetlen dühös horkantás nélkül. Nem is egyszer kívántam a hosszú, rémisztő séta közben a vörös ködfellegen keresztül, a panaszkodó, civakodó holt lelkekkel a hátunk mögött, akik mit sem értettek abból, ami körülöttük történt - leszámítva szerencsére Seant és Chloét, akik készséggel segédkeztek Mrs. Englenek, a kedves, gyöngysoros idős hölgynek -, bárcsak oktalan állat lehetnék, amely nem fogja fel teljesen a körülötte zajló események

jelentőségét. Akkor talán képes lettem volna abban az ábrándban ringatni magam, hogy John csupán alszik vagy eszméletét vesztette, és egy jól irányzott bökéssel magához téríthetem, ahogyan Alasztor próbálta. Ez a vágy legalább olyan erős gyökeret vert a szívemben, mint hogy Remény hirtelen újra visszatérjen hozzám, hófehér szárnyát rebegtetve, vidáman tollászkodva, bátorságot öntve belém, hogy nincs minden elveszve. Csak hát Remény egyszer sem bukkant fel, még akkor sem, amikor végre megérkeztünk a szobába, amelyen Johnnal együtt osztoztam. Biztosra vettem, hogy már ott fog üldögélni, székem háttámláján, buzgó tollászkodás közepette. Mélységes csalódásomra azonban a szék elhagyatottan állt a szobában. Reménynek még csak nyomát sem láttam sehol. Mindennek tetejébe tűz sem lobogott a kandalló mélyén, hogy megmelegedjünk, mint korábban mindig, valahányszor beléptem. A folyosón sem égtek a falra akasztott fáklyák. Az asztal közepén a csillogó ezüsttál, amely máskor roskadásig tele volt mindenféle finom gyümölccsel - szőlővel, őszibarackkal, almával és körtével - most üresen állt. Még az általában derűsen csobogó szökőkút is némán hallgatott az udvaron. Mindez, gondoltam magamban rossz előérzettel, csupán egyetlen dolgot jelenthet: a Párkák cserbenhagytak minket. Könnyek szöktek a szemembe, ám most az egyszer egyáltalán nem bántam, mert legalább elrejtették előlem John hosszú, elnyúlt testét mellettem az ágyon: tökéletes mozdulatlanságba merevedve feküdt, arca éppolyan fehér volt, mint alatta a friss, tiszta lepedő. A könnyek szerencsére eltakarták előlem az emberek arcát is, akik összegyűltek a szobában, John ágya körül. Apró megkönnyebbülés volt.

Miért is akartam volna Alexet látni, amint a kanapén elterülve, értelmetlenül (és idegesítő-en) lapozgat egy könyvet, amelyet az éjjeliszekrényen talált? Zzzzzzpppt - susogtak a lapok. - Zzzzzzpppt. Vagy Chloét, aki az ágy lábánál térdelve ismételte egymás után az imákat, amelyeket arra tanítottak neki, hogy a halottak lelki üdvéért esedezve mormolja őket (teljesen haszontalanul, már amennyire meg tudtam állapítani, John szemhéja még csak meg sem rebbent). Seant a legkevésbé volt szükségem látni, aki még mindig meztelen felsőtesttel nézelődött a szobában, mintha azon morfondírozna: Mi ez a fura hely? Még Kaylára nézni sem volt kedvem, aki mellettem ült, és vigasztalóan veregette a vállamat, újra és újra a fülembe súgva: - Minden rendbe jön, csajszi. Minden a legnagyobb rendben lesz. Volt ennek bármiféle értelme? Nyilvánvalóan semmi sem óhajtott rendbe jönni. Soha többé nem lesz rendben semmi. -

Tessék, kedvesem - mondta Mrs. Engle. Kivett a kezemből egy

csésze teát, amelyet Henry adott nekem, bár a számhoz sem érintettem, azután egy másikat nyomott a tenyerembe. Néha újratöltötte a kannából, amelyet Henry hozott a konyhából. Valahányszor kifogyott a tartalma, máris hallottam Henry túlméretezett cipőjének csoszogó zaját a padlón, hogy újratöltse. - Igyál kicsit! Meglásd, segíteni fog! Miről beszélt? Egy csésze tea semmin sem segíthetett. A sírás viszont jót tett. A könnyektől nem láthattam Frank arcának kifejezését, miközben időről időre ezt mormolta: - Azt hiszem, most kimegyek, megnézem azt a csürhét az udvaron. - Hangjába olyan sok fájdalmas érzelem vegyült, hogy rögtön tudtam, sokkal inkább azért megy ki a szobából, hogy senki se láthassa az ő könnyeit. Mr. Liu egész idő alatt néma hallgatásba burkolózva ült, akárcsak egy sziklatömb, az egyik kanyargós lépcsősor tövében, amely - zárt -

ajtókhoz vezetett, vissza az élők világába. Izmos karját összefonta maga előtt a mellkasán, fejét mélyen lehajtotta, hosszú, fekete hajfonata a vállára hullott, arcára sötét árnyék borult. Tudtam jól, hogy ő is a kapitányát siratja - és hogy Henry nem azért surran ki a szobából még több teáért, mert bárkinek is szüksége van rá, hanem hogy ne lássam az ő könnyeit -, ami nem könnyítette meg számomra a helyzetet. Mr. Graves volt az alvilág egyetlen állandó lakója, aki nem hullatott könnyeket, talán mert a tudománynak szentelte az életét, és az volt a feladata, hogy rossz híreket közöljön az emberekkel. A szavaival csupán másokat ríkatott meg. -

Amikor azt mondtam, hogy nyugtalanító - folytatta az orvos,

ügyetlenül visszadugva a régimódi sztetoszkópot fekete kabátja egyik mély zsebébe -, természetesen úgy értettem, hogy intellektuális értelemben felettébb nyugtalanító. Tudja, mindannyian örök életet kaptunk, amíg nem kalandozunk túlságosan messzire az alvilágtól. Ha a tényeket vesszük, a kapitány nem hágta át a szabályt. -

Ám ha a tényeket vesszük - szólt közbe Kayla -, még mindig hulla.

-

Nos, igen - ismerte el Mr. Graves. - Attól tartok, igaza van.

A szavait követő rövid csendben megrezzent a mobil-telefonom kétségkívül

újabb

üzenetet

kaptam

az

Isla

Huesos-i

Nemzeti

Meteorológiai Szolgálattól -, ugyanakkor John táblagépe, amely még mindig a derékpántomba dugva rejtőzött, csilingelő hangot adott ki. Senki sem tett megjegyzést rá, a legkevésbé én. John gépe ugyanis szabályos időközönként megszólalt, és értésemre adta, valahányszor újabb holt lélek érkezett az alvilágba, arra várva, hogy a megfelelő úti cél felé irányítsuk. El sem tudtam képzelni, miként lehetséges, hogy Johnt nem kergették őrületbe ezek az állandó riasztások. Ami engem illetett, már-

már képes lettem volna a szoba túlsó végébe hajítani az idegesítő masinát. Bár sajnálatos módon még azzal sem hozhattam volna vissza Johnt. -

Akkor meg mi az ábra, Doki? - érdeklődött Sean.

-

Tessék? - kérdezte Mr. Graves értetlen arccal.

-

Mitől patkolt el a fickó?

-

Ó! Azt sajnos nem tudom - sóhajtott fel Mr. Graves. - Egyetlen

sebet sem találtam rajta. Nincs nyoma sem belső, sem külső sérülésnek. Nem úgy látszik, mintha megfulladt volna... -

Miért halt meg éppen most, és nem korábban? - kérdeztem kissé

rekedt hangon a hosszú hallgatás után. - A Fúriák máskor is bántották, számtalan alkalommal, mégpedig csúnyán - elfordítottam tekintetemet a mellkasán futó forradásokról; mintha egy örökkévalóság telt volna el, amióta ujjam hegyével végigsimítottam rajtuk, és a gyönyörtől Johnnak még a lélegzete is elakadt -, akkor nem halt meg. Miért most? -

Őszintén szólva fogalmam sincs. Ha végrehajthatnék egy

boncolást, akkor természetesen... Kiejtettem a teáscsészét a kezemből. Csörömpölve a kőpadlóra hullott, langyos tartalma kiborult, a csésze mégsem tört szilánkokra. Mielőtt bárki felpattanhatott volna, hogy eltakarítsa a tócsát, John hatalmas kutyája, Tüphón szépen felnyalta az utolsó cseppig. A kutya John ágya mellett ült, ahonnan el sem mozdult, amióta gazdájának testét lefektették rá. Eszembe jutott, vajon a hűséges eb forró lehelete képes volna-e felébreszteni a melegséget John kihűlt tagjaiban. Sajnos eddig nem sikerült. -

Talán - szólalt meg Mrs. Engle, aki óvatosan lehajolt, hogy

felvegye a csészét - jobb volna, ha kicsit későbbre halasztanánk a boncolást és az efféléket, hogy mindnyájunknak legyen kellő ideje a

gyászra. Nem patakzottak elég sűrűn a könnyeim, hogy elkerülje figyelmemet a lopott pillantás, amelyet beszéd közben az irányomba vetett. Nyilvánvalóan rám célzott a szavaival. -

Úgy van, Doki - helyeselt Alex. Zzzzzppt - susogtak ujjai között a

lapok. - Ne szívja mellre, de a modora hagy maga után némi kívánnivalót. -

Cabrero! - szólt Kayla, és fenyegetően Alexre meredt. - Ha még

egyszer ezt csinálod, kiveszem azt a könyvet a kezedből, és addig ütlek vele, amíg te el nem terülsz holtan a földön. Megint. Sean kárörvendően vigyorgott a fal mellől, amelynek támaszkodott. -

Kérlek! - kérte Chloe, felemelve fejét imára kulcsolt ujjairól, -

Megkérhetlek titeket, hogy legalább most ne veszekedjetek? -

Senki sem veszekszik - jelentette ki Mr. Liu a lépcsősor alján ülve,

anélkül, hogy felemelte volna a fejét. - Már nem. Alex ujjai hirtelen megálltak a könyvön, azután figyelmeztető pillantást vetett Kayla és Sean irányába. - Nem. Bocs. Nem, tényleg nem veszekszünk. -

Ne haragudjon, Miss Oliviera - fordult hozzám Mr. Graves

bocsánatkérő mosollyal. - Csupán azt akartam mondani, hogy az ilyen esetekben gyakran kizárólag a boncolás képes meghatározni a halál okát. Mindazonáltal eszem ágába sem jutna boncolást végrehajtani a kapitányon, és azt sem hiszem, hogy érdemes volna megásni a sírját... legalábbis egyelőre nem. -

Miért? - kérdeztem.

Felemeltem a fejemet; a szívemben felébredt a remény halvány egészen apró - szikrája. -

Mert van okunk azt feltételezni - felelte Mr. Graves -, hogy a

kapitány még felébredhet.

9. fejezet „Azóta járok itt s ezernyi jajjal vert meg, ki e tüzet nyakamba varrta.” Dante Alighieri: POKOL, Huszonhetedik ének

A remény szikrája hirtelen lángra lobbant. Tudtam jól, hogy nevetséges. A halott az halott. Nálam ezt senki sem tudhatta jobban. Mégsem kerülte el a figyelmemet, hogy Mr. Graves szavaira Mr. Liu is felkapta a fejét, mint akinek szívében szintén fellángolt a remény. Nem állhattam meg, hogy vissza ne kérdezzek: -

Felébredhet? Hogy ébredhetne fel John a halálból?

-

Talán úgy, mint én? - kérdezte Alex. Könnyeim immár elapadtak,

így láthattam, hogy a kezében tartott könyv nem más, mint az Isla Huesos története, amelyet Mr. Smith adott nekem kölcsön, és amely az egyik legnagyobb vitát szította John és közöttem. Már nem is emlékeztem, vajon ki nyerte azt a vitát. Arra sem emlékeztem, miért vitáztunk - miért pazaroltuk egyáltalán vitákra azt a kevés, együtt töltött, drága időt. -

Nem úgy - mordult rá Mr. Liu rosszallóan Alexre a sötétből.

-

Mr. Liunak igaza van - bólintott Mr. Graves. - Önnek az

unokatestvére és Hayden kapitány adott második esélyt az életre. A kapitány azonban a Párkák kegyéből kapott egy második esélyt a halála után, számos különleges képességgel egyetemben, amelyek közül az egyik, hogy maga is képes új életet adományozni. Azután mindnyájunkat visszahozott az életbe. Sokszor kellett már szembenéznünk a Fúriák támadásaival, ám még soha egyikünket sem sikerült megölniük. Visszafordította felé a fejét. - Tudja, a Fúriák egyik támadása során veszítettem

el

a

látásomat.

Habár

idelenn

sokkal

gyorsabban

meggyógyulunk,

nem

vagyunk

ellenállók

a

sérülésekkel

és

a

fájdalommal szemben. Ez az első eset, hogy a Fúriák támadása egyikünk halálát okozta. Tekintetem önkéntelenül is John hanyatt fektetett testére siklott; a hosszú, fehér forradásokra, amelyek elcsúfították egyébként makulátlan bőrét.

A

szomorú

tény,

hogy

az

alvilág

állandó

lakói

nem

sebezhetetlenek, már régóta nyilvánvaló volt a számomra. Arra a tényre azonban, hogy bár nem fog rajtuk a kor, mégsem halhatatlanok, most kezdtem csak ráébredni. -

És akkor mi van? - kérdezte Alex meglehetősen udvariatlanul.

Egyértelműen az elevenébe vágott a megjegyzés, miszerint valójában nem érdemelte meg a második esélyt az életre. -

És bár nem valószínű - folytatta Mr. Graves -, mégis úgy vélem,

alapos okunk van reménykedni, hogy a kapitány szíve újra elkezd dobogni, mint ahogyan magam is remélem, hogy egy szép napon visszanyerem

a

látásomat.

-

Azzal

kinyújtotta

a

kezét,

hogy

megveregesse a térdemet, mivel éppen az volt a legközelebb hozzá. Fogalmam sincs, honnan tudhatta. Talán megérezte a testem melegét, amint én is éreztem Tüphón forró leheletét. - Az idő minden sebet begyógyít, Miss Oliviera, még ezen a helyen is. Feltételezem, hogy vigasztalni akart, mint amikor Kayla a vállamat veregette. Egyáltalán nem leltem azonban vigaszt sem a gesztusban, sem pedig a szavaiban. A remény szikrája kihunyt a szívemben, mintha valaki egy csésze teát löttyintett volna rá. Nem így kellett volna történnie. Mr. Gravesnek rendbe kellett volna hoznia mindent, nem pedig ugyanazokkal a semmitmondó közhelyekkel nyugtatgatnia a lelkemet, amelyekkel az orvosok vigasztalták a szüleimet - amikor még őrültnek hittek, mert állandóan egy bőrkabátos, titokzatos srácot véltem látni, valahányszor az életem veszélyben forgott.

Alapos okunk van reménykedni? Az idő begyógyít minden sebet? Amikor az orvostudomány egy szakavatott képviselője efféle régi aranyigazságokat kezdett köpködni a szájából, ideje volt felhagyni minden reménnyel. Fel akartam pattanni az ágyról, hogy megfojtsam, de eszembe jutott, hogy azok az emberek, akik vak orvosokat fojtogatnak, egészen biztosan nem kerülnek a jók hajójára a haláluk után. - Akkor csak üljünk itt, és váljunk ölbe tett kézzel, amíg a Fúriák odakinn lesnek ránk, és minden bizonnyal újabb támadásra készülnek? Reménykedjünk abban, hogy John visszatér... - Megráztam a fejemet; hirtelen erőt vett rajtam a zűrzavar és a dühödt türelmetlenség, bár magam sem tudtam, kire vagy mire vagyok mérges. - Különben is, hol lehet most? A lelke, úgy értem. Hová kerül az alvilág urának lelke, amikor meghal, mialatt

éppen az

alvilágban tartózkodik?

-

A

képzeletemben John és Remény valahol együtt voltak, és finom palacsintát eszegettek. Ám erősen kételkedtem, hogy valóban ez a helyzet. -

Hát ez - felelte Mr. Graves, összevonva bozontos, ősz

szemöldökét - érdekes kérdés. A kapitány és én számos rendkívül élénk beszélgetést folytattunk róla. A mítoszok szerint... amelyeknek tudós emberként semmiféle hitelt nem adok... létezett egy ógörög halálisten, Thanatosz, és... Megráztam újra a fejemet, mire John és Remény palacsintázó ábrándképe azon nyomban szertefoszlott. - Thanatosz? Ki az a Thanatosz? Azt hittem, Hádész volt a halál istene a görög mitológiában. -

Csak az alvilág istene volt - magyarázta Mr. Graves. - Thanatosz

kisebb istenségnek számított, de azt a megbízást kapta, hogy amikor az idejük lejár, halállal sújtsa az embereket, azután Hádészhoz kísérje őket. -

Mint a halál angyala? - kérdezte Chloe ártatlanul, miközben én

úgy éreztem, meginog alattam a föld. -

Ó, nem volt benne semmi angyali! - biztosított minket Mr. Graves.

- Még maguk az istenek sem rajongtak Thanatoszért, Hádészt is beleértve, mert válogatás nélkül ragadta el a lelkeket. Ha pedig egyszer egy lelket elragadott, többé nem is volt hajlandó lemondani róla. Természetesen ostobaság az egész, de hát a görögök nem jeleskedtek a valódi tudományokban... habár érdekes, hogy éppen Thanatosz nevéből ered pár orvosi fogalom is, például az euthanázia, ami szó szerinti fordításban Jó halált jelent... -

Maga egész idő alatt tudott erről a Thanatosz nevű alakról -

kérdeztem óvatosan, miután sikerült magamhoz térnem a döbbenettől -, és egyszer sem jutott eszébe, hogy megemlítse? Mr. Graves láthatóan meghökkent. -

Hát persze hogy tudtam róla. De azt ne gondolja, hogy hiszek is a

létezésében! Most is csak azért említettem, mert megkérdezte... -

Mi van, ha tényleg létezik? - kérdeztem talpra szökkenve. - Mi

van, ha létezik, és megkaparintotta John lelkét? -

De hát ez nevetséges! - vágott vissza Mr. Graves fanyar kacajjal.

-

Nem létezik.

-

A Párkákat sem láttuk soha, mégis biztosan tudjuk, hogy léteznek.

Nem igaz? Mr. Graves pislogott. -

Igen, de empirikus bizonyítékok támasztják alá a létezésüket.

-

Talán most éppen Thanatosz létezésének egyik empirikus

bizonyítékával állunk szemben! -

Kedves Miss Oliviera! - mondta Mr. Graves. - Jó dolog, ha nem

veszítjük el a reményt. De ne feledjük, hogy Thanatosz kitalált személyiség. Egy hajdani ókori civilizáció képzeletének műveként született, hogy tudományos alapok hiányában megmagyarázhassák a

halált, amely tulajdonképpen egy természetes jelenség. -

Mint Hádész és Perszephoné? - vágtam vissza. - És az alvilág?

Éppolyan kitalált? Mr. Gravesnek még a szája is tátva maradt; láthatóan fogalma sem volt, mit feleljen. Torkára forrasztottam a szót. -

Mi van, ha Thanatosz áll a Fúriák mai támadása mögött -

folytattam -, és John most a markában van? Ma Thanatosz valóban létezik, meg akarom találni, hogy tehessek valamit John megmentéséért kitártam a karomat, a szomszédos szobára és a mögötte nyíló

-

udvarra mutatva -, és talán azokért az emberekért is, ahelyett, hogy csak tétlenül ülök és reménykedem. Félig arra számítottam, hogy a nevét hallva Remény felbukkan, halk szárnysuhogással jelezve érkezését. De nem így történt. Vagy odakinn feküdt holtan valahol a parton a többi madár között, vagy elmenekült - a Párkákkal együtt - egy másik helyre, ahol még valóban élt a remény. Mr. Graves a torkát köszörülte, ám végül Mrs. Engle szólalt meg. -

Máris

rengeteget

segítettél

nekünk,

kedvesem

-

mondta

gyengéden. -

Tényleg segítettél - helyeselt Chloe a földön kuporogva, amint

Tüphón hatalmas fejét cirógatta. Furcsa párost alkottak, mintha A szépség és a szörnyeteg egy illusztrációját láttam volna magam előtt... ha a szépségnek lett volna vér a hajában. -

Hát én nem vagyok biztos benne - morgolódott Henry, miközben

óriási cipőjében becsattogott a szobába, egy kanna friss teával a kezében. Derekán kötényt viselt, amely olyan nagy volt gyermeki testéhez képest, hogy a széle kis híján a földig lelógott. - Már így is alig fér be az a rengeteg ember a kastélyba, akiknek segített. Tele van velük a hátsó kert, az istállóudvar, a folyosók, nem is szólva az én konyhámról...

Egy pillanatra a szoba éppolyan vörös színbe borult körülöttem, mint a tűzvirágok szirmai a fán John kriptája mellett, Isla Huesos temetőjében. Nem estem pánikba. Sőt inkább kedvező jelnek vettem, hiszen azt jelentette, hogy a vér újra pumpálni kezdett az ereimben. Pedig meg voltam győződve, hogy jéggé fagyott, amikor megpillantottam John testét a víz felszínén lebegve. -

Mégis mit kellett volna tennem? - kérdeztem. - A Fúriák szabadon

garázdálkodtak, dögevő madarak potyogtak az égből tollbombák módjára, további hajókra nem volt semmi kilátás, ráadásul véreső záporozott ránk. Szerinted egyszerűen ott kellett volna hagynom őket? -

Miss Oliviera! - Mr. Graves hangját hallottam. Alig láttam a

szememre boruló, vörös ködtől, ám tökéletesen hallottam mindent. Talán emlékeztessem arra, hogy már mindannyian halottak? -

A holtak lelkei! - Johnra mutattam, bár Mr. Graves természetesen

nem láthatta az ujjamat, és az igazat megvallva, én is csupán a halvány körvonalát láttam. - Mostanra John is közöttük lehetne. Egyszer én is közéjük tartoztam. Ő is közéjük tartozik. - Nagyjából Mrs. Engle irányába mutattam. - Sőt ők is. - Chloe és Sean. - Senki sem maradhat hátra. Senki. -

Ezt értem - válaszolta Mr. Graves kedvesen. Biztos vagyok benne,

hogy fogalma sem volt, mi történik a látásommal; senki sem tudhatta rajtam kívül. Hangom remegéséből viszont felismerhette, milyen zaklatott vagyok. - Ez az egész. amit csak tett. mind a holtak javára szolgál. Az orvos felelőssége azonban mindig az élők érdekeinek szolgálata. A holtak iránt táplált érzéseink ellenére is mindig azt kell elsősorban szem előtt tartanunk: Miként szolgálhatnám legjobban az élőket? Mert az élőket szolgáljuk, ők a legfontosabbak. A vörös köd lassan oszlani kezdett a szememről.

-

Tudom - feleltem. Kissé szégyelltem magam az előbbi kitörésem

miatt. - Részt vettem a Koporsó Fesztiválon. -

Méghozzá azzal a sráccal, akinek révén az ünnepség a nevét

kapta, akár tudatában voltak a szervezők, akár nem. - Tisztában vagyok annak fontosságával, hogy a holtak illő végtisztességben részesüljenek pillantásom John testére siklott -, amikor eljön az ideje. -

Akkor hát azt is tudja - mondta Mr. Graves -, hogy ennek nem

csupán a fertőzésveszély az oka. Hanem egy revenáns nagyon is lehetséges veszélye. -

Volna szíves angolul beszélni? - kérte Sean. - Miféle csodabogár

az a revenáns? -

A revenáns élőholtat jelent; olyan ember, aki visszatért a halálból -

magyarázta Mr. Graves. - A kapitányt is sokan annak tartják Isla Huesos szigetén, mert gyakran látták a temetőben csatangolni. Így vált hagyománnyá a Koporsó Fesztivál... Isla Huesos lakói arra a következtetésre jutottak, hogy ha évente egyszer fényes ünnepség keretében meggyújtanak egy halotti máglyát, a kapitány, akinek lelke nem nyughat a hullámsírban, végre békére talál. Ám egy revenáns valóban halott, nem úgy, mint ön és a kapitány. -

Várjon csak! Most zombikról beszél? - kérdezte Sean hirtelen

izgatottsággal. - Azok a Fúria izék, akiket folyton emlegetnek, tulajdonképpen zombik? -

Vagy szellemek? - kérdezte Alex. - Ha most azt akarják mondani,

hogy szellemek elől futottunk odalenn a parton, én esküszöm, hogy... Henry lecsapta a teáskannát az asztal szélére, olyan erővel, hogy rögtön elhallgattatta Seant és Alexet. Amikor megperdült, hogy szembenézzen velünk, olyan mélységes düh tükröződött rózsaszín arcán, amilyet még sohasem láttam rajta. -

Szellemek? Maga szerint ezt egy szellem művelte? - bökött az

ujjával Johnra. -

Hát azok a Fúriák talán nem szellemek? - érdeklődött Alex. -

Igazán elvetemült, gyilkos bestiák? Mr. Graves világtalan szemét forgatta. -

A szellemek a földön élő embereket akarják bántani, akik

életükben ártottak nekik - hallatszott Mr. Liu hangja a lépcső rejtekéből. A Fúriák csak a kapitányt akarják kínozni... és a szeretteit... amiért a haláluk után kegyetlenül bánt velük. Ha most ezt a világot hátrahagyva visszatérnének a testükbe, miután már elkezdett rothadni, akkor bármelyikükből zombi válhatna. Sean és Alex erre kissé szégyenteljes arccal lesütötte tekintetét a földre. Rövid ideig némán gubbasztottunk a szobában, majd hirtelen dulakodás zaja zavarta meg a csendet az udvarról. Azután Frank hangja szállt felénk, kurtára szabott figyelmeztetéseket osztogatva: -

Mindenki tartsa maga mellett a kezét, vagy megígérhetem, hogy

többé nem lesz szükségetek rá. A figyelmeztetést pár cifra szitok követte, elég cifra, hogy Chloe arca lángba boruljon a hallatán. Mrs. Engle is nyilvánvalóan megbotránkozott, mert felháborodottan így szólt: -

Nahát! Ez már több a soknál! Szellemek, Fúriák és zombik? Talán

emlékezhetnének rá, hogy itt egy fiatalember nemrégen meghalt! A jelek szerint Mrs. Engle megfeledkezett arról, hogy már ő maga is halott. -

Bocsánat, asszonyom. - Frank előbukkant az egyik boltív mögül,

félrehúzva az áttetsző függönyt, majd zihálva, sebesült, véres homlokkal bemasírozott a szobába. - Kissé kezd elharapózni odakint a hangulat. Felém fordulva még hozzátette: - Hamarosan besötétedik. Mihez fogunk kezdeni azzal a szedett-vedett bandával? - Fejével az udvar irányába intett.

-

Éhesek, de nincs semmi ennivalónk. És sörön kívül inni sem

tudunk mit adni nekik - vette át a szót Henry. - Már a teából is kezdünk kifogyni. Riadtan vettem észre, hogy minden tekintet rám tapad, mintha tennem kellett volna valamit abban az ügyben, hogy a teautánpótlásunk hamarosan elapad. -

Miért bámul rám mindenki? - kérdeztem. Az ereimben lüktető

dühöt határozottan könnyebb volt elviselni, mint korábban a bénító kétségbeesést, ám lassan a harag is elhalványult, a kinti fény példáját követve, és most hihetetlen fáradtság és zűrzavar lett úrrá rajtam. - Nem én vagyok itt a főnök. Kijelentésemet

mintegy

megcáfolandó,

John

táblagépe

újra

megszólalt az övem rejtekében, csilingeléssel jelezve, hogy újabb lélek érkezett a holtak birodalmába. -

Ami azt illeti - válaszolta Mr. Liu szerintem igenis ön itt a főnök.

Elvégre a kapitány önnek adta oda azt. -

mint

Úgy van. Magát választotta. Maga az. - Henry pont úgy beszélt, találkozásunk

első

napján,

amikor

éppolyan

készségesen

igyekezett biztosítani róla, hogy valójában nem én vagyok az. - Nem emlékszik? A csilingelő táblagépről tekintetemet a kérdőn felém forduló arcokra emeltem. -

Nos, nekem fogalmam sincs, mi most a teendő - válaszoltam. Bár

tisztában voltam vele, hogy egy vezető részéről ezt nemigen szerencsés bevallani. - Korábban mihez kezdtek, amikor ilyesmi történt? Mr. Graves szemöldöke egészen a homloka tetejére szökött, miközben világtalan szeme egy pontra meredt a fejem fölött. -

Miss Oliviera! - mondta. - A Fúriák még sohasem pusztították el

két hajónkat és ölték meg a kapitányt. És még soha senki nem invitálta a

holtak lelkeit a partról ide, a kastélyba. Nem kerülte el figyelmemet a szavai mögött rejlő, burkolt vádaskodás. Senki sem tett ilyet, amíg maga, egy fura kislány, aki vöröset lát - szó szerint valahányszor elfogja a méreg, bele nem ütötte az orrát az ügyeinkbe. -

Igaz - helyeselt Frank. - Ugyanakkor a Párkák sem hagytak el

minket soha. A Párkák sem hagytak el minket soha. E szavak hallatán jéghideg borzongás futott végig a gerincemen, és libabőrös lett a karom. Vállam fölött hátrapillantottam John mozdulatlan testére az ágyon. Ébredj fel! próbáltam pusztán az akaratommal életre kelteni. - Ne hagyj magamra ezzel a szörnyű zűrzavarral! Ne hagyj magamra soha! Széles mellkasa azonban egy leheletnyit sem mozdult. Szemhéja sem rebbent. -

Kik azok a Párkák? - érdeklődött Chloe kissé riadt hangon. Még

mindig Tüphón mellett ült, John ágyánál. -

A Fúriák ellentétei - magyarázta Mr. Graves. - Jóságos, nem pedig

gonosz lelkek. -

Hát - jegyezte meg Sean szárazon való igaz, hogy egy sem akad

belőlük errefelé. Észrevettem, hogy Chloe megböki Sean lábát a sajátjával. -

Hogy mondhatsz ilyet? - suttogta.

-

Nem rád gondoltam - mosolygott Sean a lányra. - A te lelked tök

jól néz ki innen. Alex ennek hallatán undorodva húzta el a száját. -

Nem én vagyok jó - tiltakozott Chloe suttogva, majd felém

biccentett. - Hanem Pierce. Hogyan mondhatsz ilyet mindazok után, amit értünk tett? Sean vetett rám egy futó pillantást.

-

Ó, értem. Az ő lelke is egészen jól fest - tette hozzá nagylelkűen.

Alex a fejét csóválva így szólt. -

A Párkák láthatatlanok, idióta. Mint a Fúriák. Az ember többnyire

csak... -

Mindig azt hittem, hogy a Párkák istennők voltak a görög

mitológiában, akik az emberek végzete fölött őrködtek - szólt közbe Mrs. Engle, aki igyekezett némileg enyhíteni a két fiú között támadt hirtelen feszültséget. Chloe nyilvánvalóan mindkettőjük érdeklődését felkeltette. Amint Mrs. Engle látta, hogy sikerült magára vonnia a figyelmüket, így folytatta: - Harminc évig iskolai védőnőként dolgoztam. Most már természetesen nyugdíjba vonultam. Ám az efféle ismeretek különös módon örökre bevésődnek az ember emlékezetébe... -

Kit érdekel, miféle lények valójában a Párkák? - tört ki Alex

türelmetlenül. Mrs. Engle terve nem vált be. - A kérdés inkább az, hová tűntek. És hogyan hívhatnánk vissza őket? -

Erősen kétlem, hogy könnyű feladat lesz - felelte Mr. Graves. A

hangjából ítélve Alex igencsak felbosszantotta. Üdv a klubban, Mr. Graves! - Úgy gondolom, hogy felborult az alvilág egyensúlya, és az üldözte el innen a Párkákat Az egyensúly felborulása csaknem mindig dögvész eredménye... - Egyszerre mesterkélten kimért lett az orvos hangja, mint mindig, valahányszor előadást tartott a dög-vészről, kedvenc témájáról (a sör mellett). - Amint felborul a természet egyensúlya, és dögvész üti fel csúnya fejét a rendszerben, az eredmény minden esetben fertőzés. -

Mint amikor kilövettem a szemöldökömet - szólalt meg Kayla -,

nem tisztítottam meg rendesen, és elfertőződött? -

Maga kilövette a szemöldökét? - Mr. Graves elborzadva fordult a

barátnőm felé. - Jóságos ég, ifjú hölgy! Miért? -

Az most nem számít - legyintettem türelmetlenül. - Mit tehetünk

annak érdekében, hogy ismét helyreállítsuk az egyensúlyt... azután elüldözzük a Fúriákat, és visszaszerezzük a Párkákat? -

Nos - mondta Mr. Graves, újra felém fordítva teljes figyelmét. - Ha

meg tudnánk állapítani, mi borította fel az egyensúlyt, biztos vagyok benne, hogy helyre is tudnánk hozni. Ám mindaddig, attól tartok, a kapitányhoz hasonlóan mi sem tudunk másba kapaszkodni, csak a... Felemeltem a kezemet. -

Ne mondja ki!

Mr. Graves döbbent arcot vágott. -

Honnan tudja, mit akartam mondani?

Csüggedten leengedtem a kezemet. -

Mert a remény lett volna. Nem akarom újra a remény szót hallani.

Többé már nem hiszek benne. Chloe ezt már nem bírta tovább hallgatni. Felkelt a padlóról - magára hagyva Tüphónt, aki bánatos szemmel bámult kedvenc fülvakarója után és hozzám sietett. -

Pierce, nem szabad így beszélned! - mondta. - Ezek a pillanatnyi

megpróbáltatások felkészítenek minket az örökkévaló dicsőségre, amely minden képzeletet felülmúl... Egy mogorva pillantással a torkára forrasztottam a szót. -

Rossz hírem van a számodra, Chloe. Semmiféle örökkévaló

dicsőségben nem lesz részed, ha nem sikerül téged és mindenki mást mielőbb feljuttatnunk egy hajóra. Mr., Graves, a maga számára is vannak híreim. - Az orvos felé fordultam. - A huszonegyedik századi Amerikában,

ahonnan

származom,

a

reménynél

hatékonyabb

fegyvereink is vannak a fertőzésekkel szemben. Mrs. Engle udvariasan köhintett. -

Kedvesem, ha netán az antibiotikumra céloz, úgy vélem, a doktor

metaforaként használta a fertőzés szót...

-

Hát, igen... - bólogatott Mr. Graves, és elégedett arccal fordult

Mrs. Engle felé. - Valóban. -

Nos, én viszont nem - feleltem. Felemeltem a gyémántot a

nyakláncom végén. - Erről beszélek. -

Én nem tudom, mi az az antibiotikum - szólt közbe Henry. A háta

mögé nyúlva kioldotta derekán a kötényt, azután a földre dobta. - De ha a Fúriák gyilkolásáról van szó, én készen állok. -

Én is - jelentette ki Frank, előhúzva egy jókora tőrt az övéből. -

Csak az a kérdés, hol találjuk meg őket. -

Ugyanazon a helyen, ahol élelmet találunk a vendégeinknek -

válaszoltam. - És pár új hajót is, hogy elszállítsuk őket oda, ahová menniük kell. Mr. Graves értetlenül fordult felém. -

Na, és mi az a hely?

-

Isla Huesos - feleltem.

Mr. Graves arcán az értetlenség helyébe felháborodás lépett. -

Isla Huesos? A züllés és bűn kikötője? - Meg is feledkeztem róla,

hogy nem rajong különösebben a szigetünkért. - Mit gondol, hogy jut fel oda? Csak a kapitány rendelkezett azzal a képességgel, hogy a világok közt utazgasson, és a kapitány jelenleg, enyhén szólva, gyengélkedik. -

Ez nem teljesen igaz - ráztam meg a fejemet. - Nos, valóban igaz,

hogy John pillanatnyilag kissé gyengélkedik, de az már nem igaz, hogy csak ő tudott mozogni a jelen és elkövetkező világ között. Végigpillantottam a folyosón a fából faragott lépcsősorra, amelyet már nagyon jól ismertem. - Tudja valaki esetleg, hol tartja John a kulcsokat azokhoz az ajtókhoz a lépcső tetején? Hosszú idő után először láttam felderengeni egy mosolyt Mr. Liu arcán. - Nem - válaszolta. - De azt tudom, hol találunk egy baltát.

10. fejezet „Pokol szélvésze, mely sohase nyugodt, itt örvényében vitt sok béna lelket s gyötörve őket és forgatva búgott.” Dante Alighieri: POKOL, Ötödik ének

Nem fog sikerülni. Az étkezőasztalnál ültem, telepakolva a táskámat mindenféle holmival, amire véleményem szerint szükségem lehet az utazáson, és próbáltam figyelmen kívül hagyni Mr. Graves vészmadár megjegyzéseit. -

Ez még nem fogja visszahozni a kapitányt - folytatta Mr. Graves

egészen halkan, hogy a többiek ne hallhassák. -

De még ha sikerülne is, a kapitány sohasem akarná, hogy kockára

tegye az életét, csak mert meg akarja menteni az övét. -

Akkor hát nagy szerencse, hogy éppen nincs itt, és nem látja -

suttogtam. Azután felemeltem a hangomat, és így szóltam Alexhez: Add ide azt a könyvet! -

Talán azt hiszed, hogy az Isla Huesos története borította fel az

egyensúlyt, amitől összeomlik ez a koszfészek? -

Alex gunyoros hangon olvasta fel a címet, miközben a könyvet a

kezembe nyomta. - Igen, Pierce. Azt hiszem, teljesen igazad van. -

Minden zökkenőmentesen ment idelent, amíg ez fel nem bukkant válaszoltam rekedtes hangon, a táskámba rejtve a könyvet.

-

Ebben az esetben - mondta Alex - jobb lesz, ha engem is

magaddal viszel. -

Éppen azért hoztak téged ide, mert Isla Huesoson mindenki meg

akart ölni - mutatott rá Kayla. - Elfelejtetted? -

Ami azt illeti - vetette közben Mr. Graves -, sikerült is megölniük. -

Azután újra suttogóra fogva a hangját, hozzátette nekem:

Ahogyan a Fúriák megölték a kapitányt. Természetesen mindig is

-

ez volt a végső céljuk. Mivel már sikerült elérniük, igencsak kétlem, hogy ismét ránk támadnának. Így hát, Miss Oliviera, nincs sok értelme nekivágni ennek a vállalkozásnak... -

Tényleg? Na és mit adunk enni ezeknek az embereknek? -

érdeklődtem. - Hogyan fognak eljutni végső úti céljukhoz? Talán egyszerűen csak megvárjuk, hogy a Párkák visszajöjjenek? Vagy inkább próbára tesszük a szerencsénket, ahogyan apám szerint minden igazán sikeres ember teszi? Mr. Graves a fejét csóválta. -

Erősen kétlem, hogy az apja a beleegyezését adná, ha tudná,

miben sántikál. -

Nos, akkor az is nagy szerencse, hogy az apám nem tud róla.

-

Nem igaz, hogy Isla Huesoson mindenki meg akart ölni -

tiltakozott Alex. - Csak Seth Rector és az ostoba bandája. Ami azt bizonyítja, hogy sikerült rátapintanom valamire. Ha nem jártam közel ahhoz, hogy végre bizonyítékot találjak a bűnösségükre és apám ártatlanságára Jade megölését illetően, miért öltek volna meg? -

Mert megtaláltad a titkos raktárukat - emlékeztette Kayla. - A

drogkereskedők többnyire nem szoktak örülni az ilyesminek. -

Ezért szükséges, hogy Pierce magával vigyen engem is -

jelentette ki Alex. - Elmagyarázom ezt a rendőrségnek. -

Mintha korábban azt mondtad volna, hogy az egész rendőrség

Seth Rector apjának zsebében van. - Kayla az étkezőasztalon üldögélt, és hosszú lábát lóbálta lila ruhájának szoknyája alatt. -

Talán mégsem az egész. - Pillanatnyi szünetet tartottam,

miközben a táskámba csúsztattam a telefonomat; visszagondoltam arra a bizonyos iskolagyűlésre, amelyet az első tanítási napomon tartottak a suliban.

-

Santos

rendőrfőnök

rendkívül

elszántan

próbálta

megakadályozni a Koporsó Fesztivált. -

Talán mert távol akarja tartani az embereket a temetőtől, a Rector-

birodalom sasfészkétől - felelte Alex. - A rendőrfőnöknek valószínűleg csinos részesedés üti a markát. -

Vagy az is lehet - vélte Kayla -, hogy túl sok tévét nézel.

-

Ó, ne haragudj, Kayla! - sajnálkozott Alex maró gúnnyal. - A te

apád töltötte életed legnagyobb részét börtönben olyan bűncselekmény miatt, amit feltehetően Seth Rector apja sózott a nyakába, vagy az én apám? -

Te jó ég! - kiáltott fel Sean az étkezőasztal mellett álló székről,

ahol addig csendben üldögélt. - Miféle helyen éltek ti egyáltalán? Koporsó Fesztivál? Kábítószerek? - Chloéra pillantott, aki vele szemben kuporgott egy széken. - Te hallottál már erről az egészről? Chloe tágra nyílt szemmel rázta meg a fejét. -

Én magántanuló vagyok.

-

Egyet kell értenem a fiatalemberrel - szólalt meg Mr. Graves. Fejét

abba az irányba fordította, ahonnan Sean hangját hallotta. - Túlságosan elmérgesedett a helyzet. Megértem, hogy Miss Oliviera bosszúra szomjazik a kapitány tragikus halála miatt... Vagy meg akarja találni Thanatoszt - gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan. - Ha létezik. - ...ám ezeknek az embereknek az ellátása pillanatnyilag az elsődleges feladat a számunkra. Az a szomorú igazság, hogy miután a kapitányt megölték, a Fúriák kétségkívül örökre távoztak... Mennydörgés robaja hallatszott. Sajnálatos módon csupán az odakint készülődő vihar, nem John szeszélyes hangulatváltozása miatt, mert amint éles pillantást vetettem az ágyra, láttam, hogy John még mindig halott. Miközben odakint egyre sötétebb - sőt hidegebb és nyirkosabb lett, gyakrabban hallatszott mennydörgés is.

Időközben több holt lelket engedtünk be a kastélyba. Észrevettem, hogy néhányan rémülten összerezzennek a baljós robaj hallatán. Hangulatom immár totális mélypontra süllyedt, így hát eldöntöttem magamban, hogy nem vitázom tovább Mr. Gravesszel. Egyáltalán nem akartam beszélgetni. Szemem fáradt és vörös volt a sok sírástól, fájt a torkom, a rengeteg tea ellenére is, amelyet Mrs. Engle rám tukmált. Attól tartottam, hogy már soha, semmi sem fogja csillapítani a fájdalmamat. Különösen mert lassan ráébredtem, hogy John halálával a közöttünk lévő kötelék is örökre megszakadt. Ugyan miért is csináltam akkor ezt az egészet? Szabadon visszatérhettem volna a régi életemhez, amikor még gond nélkül éltem napjaimat, mit sem sejtve holmi varázslatos gyémántokról, alvilági istenségekről és a holtak birodalmáról. Semmi sem tarthatott vissza attól, hogy fogjam a táskámat és visszalépjek saját világomba, hátam mögött hagyva ezeket az embereket a gondjaikkal és a panaszaikkal együtt. Mégis, valamilyen különös oknál fogva, továbbra is ide-lent álltam az alvilágban, az öreg Mr. Gravesszel vitázva, mint akinek még mindig fűződik némi érdeke ehhez a játékhoz. -

Figyeljen! - fordultam az egykori hajóorvoshoz. - Emlékszik még a

saját szavaira? Azt mondta, hogy elsődleges felelősségünk mindig az élők érdekeinek szolgálata. Nem igaz? Nos, ezek szerint minél hamarabb el kell juttatnunk a holtakat végső úti céljukhoz, mielőtt lassan megtelik velük az egész alvilág. Másként, mire észbe kapnánk, már el is árasztják Isla Huesos utcáit, és akkor bizony szembe kell néznünk egy igazi... Mr. Graves arca lesújtott kifejezést öltött. -

Dögvésszel. - Szinte kiköpte szájából a szót.

-

Pontosan. De ha sikerül találnom pár hajót, és rájönnöm, hogyan

tudnám eljuttatni őket ide, sőt talán még ennek a Thanatosz nevű fickónak is a nyomára bukkanok... ha egyáltalán létezik... és rá tudom venni, hogy eressze el Johnt... és ha már ott tartok, leleplezem, ki ölte meg Alexet és Jade Ortegát, a mentoromat. nos, maga mondta: meg kell próbálnom. Az én felelősségem. -

Na és hogyan - kérdezte Mr. Graves, világtalan szemét tágra

nyitva - szándékozik megvalósítani ezek közül bármelyiket is? -

Halvány elképzelésem sincs - feleltem őszintén. - Majd menet

közben kitalálom. -

Hát ez - jelentette ki Mr. Graves - a legkevésbé sem megnyugtató.

Ha ugyan el is menekülnék az anyám házába, a következő alkalommal, amikor találkozom a nagyanyámmal, eszembe jutna minden gonoszság, amit művelt. S nem is bűnhődne meg értük soha. Tisztában voltam vele, hogy képtelen volnék együtt élni ezzel a tudattal. Nem mintha bármi különbséget is tett volna. John nélkül az életem éppen olyan sivár és értelmetlen lesz, mint azok az unalmas, fekete-fehér

filmek,

amelyeket

a

művészmozikban

játszanak

Connecticutban. Semmi sem törölhette el azonban a tényt, hogy ártatlan emberek haltak erőszakos halált, mint a mentorom, Jade, és ezért valakinek meg kell űzetnie. S az alvilágban lévő embereknek is szükségük volt még rám. Nem hagyhattam cserben őket, bármilyen reménytelennek éreztem is most magam. Immár én tartoztam értük felelősséggel, ahogyan korábban John. Ezt a feladatot foglalta magában a döntés, amelyet azon a bizonyos éjszakán John ágyában hoztam, amikor megkérdezte tőlem, tisztában vagyok-e tettünk következményeivel. Akkor azt hittem, hogy egy esetleges „démoni bébi” fogantatása jár a fejében. John azonban éppen erre gondolt. Az ember lánya nem futhat vissza anyukája házába, hogy fejét a

takaró alá dugva kizárhassa gyermekének fülsértő sírását, úgy téve, mintha nem is hallaná. Az a hatalmas, kövér, követelőző csecsemő most már a felelőssége. Gondját kell viselnie, ameddig csak szüksége van rá, még akkor is, amikor éppen nem tündéri cukorfalatként nevetgél, hanem éhesen, torkaszakadtából ordít. Nem kellett volna aggódnom, hogy a Johnnal töltött alvilági éjszaka eredményeként démoni kisbabám születik: az alvilág maga is egy démoni gyermek volt. Tudhattam volna, hogy csapda van a dologban. A görög mítoszokban mindig volt valamiféle alattomos csapda. -

Készen vagy, Pierce? - Frank bukkant fel mellettem, súlyos zsákot

cipelve a vállán. Bármi rejlett is a zsák mélyén, Frank minden lépésénél halkan megcsörrent. -

Frank miért mehet veled, én meg miért nem? - háborodott fel

Kayla. -

Mert én vagyok a... hogy is hívják? Ó, igen. Az izom. - Frank

rendbe hozta homlokán a sérülést, de az arcán húzódó hosszú sebhellyel, fekete bőrnadrágjával és temérdek tetoválásával még mindig úgy festett, mint egy kalóz és egy vadmotoros keveréke. Szerény véleményem szerint Frank rossz században látta meg a napvilágot. Kayla megperdült, hogy dühösen a szemembe nézzen. -

Ha megölitek Farah Endicottot, én is jelen akarok lenni.

-

Miért akarná bárki megölni Farah Endicottot? - kérdezte Alex. - Mit

vétett ellened? Seth Rector a gyilkos. Ha valakinek ma lyukat eresztenek egyáltalán a fejébe, akkor az Seth lesz. És nekem jár ez a megtiszteltetés. -

Hé, srácok! - szóltam rájuk, bedobva John táblagépét is a

táskámba. Nem hurcolhattam minden cuccot a derékpántomba tűzve. Nem csupán ormótlanul fest, de még kényelmetlen is.

A Párkák távozásával nem is kívánhattam magamnak egy új ruhát méretes zsebekkel. Még arra sem tudtam rávenni magam, hogy átöltözzem

az

egyetlen

modern

stílusú

öltözékbe,

amely

a

szekrényemben lógott. Az a ruha volt, amelyet John kérésére vettem fel az első randevúnkra. az a ruha, amelyet végül viseltem, amikor John és én. nos, inkább hagyjuk! Sohasem leszek képes újra felvenni azt a ruhát. -

Senkinek sem fognak lyukat ereszteni a fejébe - jelentettem ki

határozottan. Mr. Graves lelkesen egyetértett. -

Úgy van - mondta. - Kérem, hagyják abba ezt a hiábavaló

szócséplést az emberek... azonnali kilyukasztgatásáról! Pontosan emiatt jegyeztem meg a legelején, hogy a kapitány nem helyeselné... -

Mr. Graves! - fordultam hozzá. - Nálam van ez. - Előhúztam a

gyémántot a ruhám kivágásából, és megmutattam Kaylának. - Nézd! Ez a drágakő megöli a Fúriákat, ha hozzáérintem az emberhez, akinek a testét birtokba vették. Az embereknek nem árt. Amennyire tudom, Farah Endicott testében nem lakik Fúria. - Farah barátjában, Seth Rectorban viszont már nem voltam egészen biztos, így hát nem is említettem, nehogy még inkább felszítsam Alex gyilkos indulatait. Kayla tekintete az ujjaim között csillogó gyémántra tapadt. -

Pontosan olyan színű, mint a csíkok a hajamban - állapította meg

csodálkozva, és előhúzott egy ibolyaszínű fürtöt dús hajából. - Meg a ruhám. -

Most tényleg olyan - feleltem. Ismét a ruhám mélyére rejtettem a

gyémántot. - Csak akkor veszi fel ezt a színt, amikor te a közelemben vagy. Fogalmam sincs, mit jelenthet, de így van. Kayla elégedett arcot vágott. -

Azt jelenti, hogy engem is magaddal kell vinned. Az ametiszt a

szerencsekövem. Februárban születtem. Vízöntő vagyok. A vízöntők rendkívül alkalmazkodók. Mindenkivel megtalálják a közös hangot. Alex felhorkantott, mint aki nem igazán ért egyet ezzel a kijelentéssel. -

Mindenkivel - helyesbített Kayla -, az olyan kis mesterkélt

csinibabákat leszámítva, mint Farah Endicott. És persze a bátyámat. Frank a válláról a földre ejtette a zsákot. A csörömpölés, amelyet a benne rejlő tárgyak csaptak, elég hangos volt, hogy felkeltse a szobában ülők figyelmét. -

Nem. Kayla egy tapodtat sem mehet sehová! Hiszen látták. Vagy

mostanra már biztosan látták a kriptában elhelyezett kamerák biztonsági felvételein. Túl kockázatos. -

Mindnyájunkat láttak - emlékeztettem.

-

Ó, édesem! - dorombolt Kayla, Frank erősen tetovált bicepszére

fonva a kezét. - Rémesen szexi, amikor állatiasan védelmező vagy! Annak ellenére is, hogy teljesen hiábavaló, mert mindenképpen megyek. Habár pillanatnyilag az alvilágban vagyunk, biztos vagyok benne, hogy ez még egy szabad ország. Vagy legalábbis egy szabad ország alja. Nem szabhatod meg nekem, mit tehetek. Mr. Graves arca olyan lila színt öltött, mint az imént a gyémántom. -

Frank! Mi van abban a zsákban?

Frank kiszabadította karját Kayla szorításából, hogy védelmezőn a zsákja után kapjon. -

Csak pár fegyver, ha esetleg bajba kerülünk, és persze néhány

aranyérme a vesztegetésekhez. Az orvos fájdalmas pillantást vetett rám, mintha azt üzente volna: ezt a csapatot választotta, hogy megmentsen minket? Tulajdonképpen egyetértettem Mr. Graves lesújtó véleményével. Nehezemre esett a döntés, amikor Franket választottam Mr. Liu helyett, aki éppen fát tett a tűzre a kandallóban, reménykedve, hogy a lángok

kissé felmelegítik a hidegtől vacogó holtakat. De hát mi más döntést hozhattam volna? Az odakint tomboló vihar kényszerített

minket,

hogy

menedéket

nyújtsunk

több

száz

elégedetlenkedő, éhes embernek, ami újabb vihart szított, ám ezúttal házon belül. Kénytelen voltam egy erőskezű embert hátrahagyni ezzel a gyülevész haddal, egy olyan embert, aki képes kordában tartani őket, de nem forrófejű, aki biztonságot és együttérzést tud adni nekik. Máris kénytelenek voltunk száműzni a férfit a khaki színű nadrágban - aki korábban hevesen bizonygatta nekem, hogy a rossz dokkra került -, mert észrevétlenül oda-lopózott Chloéhoz, és tett vagy mondott valamit, amitől a lány torkaszakadtából felsikoltott. Mrs. Engle a sikolyra ijedtében elejtette a teástálcát. Ő a lányom - erősködött Mr. Térdnadrág. - Fel nem foghatom, hogy itt van. Csak üdvözölni akartam. Chloe azonban elkerekedett szemmel hajtogatta, hogy még soha életében nem látta Mr. Térdnadrágot. Most már végképp megértettem, miért kell elkülöníteni az átutazó holtak

két

csoportját,

vérmérsékletű,

erőteljes

és

miért

van

egyéniségekre,

szükség hogy

az

meghatározott elkülönítésről

gondoskodjanak. Végre azt is sikerült felfognom, miként veszítette el John szinte minden emberségét, miután csaknem kétszáz éven keresztül kellett megbirkóznia ezzel az őrülettel, és ismeretségünk kezdetén miért viselkedett gyakran csaknem vadember módjára. Bölcsebbnek tűnt tehát, ha Franket viszem magammal, és inkább Mr. Liut hagyom hátra az alvilágban. Kayla viszont egészen más lapra tartozott. Amíg meg nem szólalt, miközben már táskámat a vállamra vetve indulni készültem.

- A temetőnél hagytam a kocsimat, miután odáig követtelek titeket. Ha a vihar tényleg olyan borzalmas, amilyennek mindenki leírta, akkor szükségetek lesz fuvarra. Senkinek az életét nem akartam kockára tenni a sajátomon kívül. Ám a sok figyelmeztetést figyelembe véve, amelyek a telefonomra érkeztek és hogy John nem röpíthetett el egyik helyről a másikra -, nem voltam képes ellenállni az ingyen fuvar lehetőségének, amely megóvhat az esőtől. -

Jól van - bólintottam. - De az autóban kell maradnod! Te leszel a

sofőrünk, de semmi több. Alex

elkeseredetten

felkiáltott,

amint

Kayla

boldog

sikollyal

ugrándozni kezdett a szobában. Mr. Graves rosszallóan csóválta a fejét. Sean, aki még mindig felső nélkül üldögélt az asztalnál, most szólásra emelte a kezét. -

Elnézést! - mondta. - Én is tudok vezetni. Miért éppen ő lesz a

sofőr, és nem én? -

Mert Miss Rivera nem halott - csattant fel Mr. Graves.

-

Maga viszont annál inkább. Ha netán elhagyná az alvilágot,

bármilyen más okból, mint hogy visszatérjen a holttestébe... ami kétségkívül valahol egy halottasházban pihen,

tele balzsamozó

folyadékkal vagy éppen hamuvá porladva... elveszíti minden esélyét, hogy továbblépjen abba az életbe, amely a túlvilágon várja. Ez persze a saját döntése, de korábban éppen maga kérdezte, mi fán terem a revenáns. Nos, magából is revenáns válik, ha most kisétál azon az ajtón... arra a sorsra kárhoztatva, hogy örökké idelent éljen velünk az alvilágban. Tényleg ezt akarja, fiatalember? Sean leengedte a karját. -

Jaj, ne! Visszavonom a kérdésemet.

Már éppen becsuktam a táskámat, készen az indulásra, amikor

Henry lépett oda hozzám. -

Kisasszony! - mondta a szoknyámat rángatva.

-

Verd ki a fejedből, Henry! - válaszoltam. - Nem jöhetsz velünk. Itt

van rád szükség, és nem csak azért, hogy teát hozz. Egyedül te tudod, mit hol találni ebben a kastélyban, amíg John... távol van. -

Nem - rázta meg a fejét. - Nem arról van szó. Adni szeretnék

valamit. Megfordultam, és kinyújtottam felé a kezemet, őszintén remélve, hogy nem puszival akar megajándékozni. Mert tudtam, hogy különben menthetetlenül

elbőgöm

magam.

Nem

akarom...

nem

fogom

cserbenhagyni ezeket az embereket. Mégsem volt halvány elképzelésem sem, miként menthetném meg őket. Henry nem állt lábujjhegyre, hogy cuppanós puszit nyomjon az arcomra, amitől tartottam, hanem egy erősen megkopott, sima fadarabot nyomott a kezembe. -

Mi ez? - kérdeztem meglepetten.

-

A csúzlim - közölte Henry higgadtan. - Kicsit átalakítottam

magának. Láttam, hogy tényleg történt rajta némi átalakítás: az egyik hajgumimat rátekerte a csúzli két faágára. -

A vulkanizált gumi a legerősebb - magyarázta Henry. - Arra

gondoltam, hogy mivel maga lány, az ujjai nem olyan erősek, így hát valami sokkal ruganyosabbra lesz szüksége a kötélnél, amit én szoktam használni. Ez a hajba való izé remekül beválik. Úgy működik, hogy beleteszi a gyémántot ebbe a zsebbe, látja - bemutatta egy kisebb kaviccsal -, hátrahúzza, azután elengedi. Ha belebotlik egy emberbe, akiben Fúria lakik, csak lője le a gyémánttal! Akkor nem kell közel merészkednie hozzájuk. Nem tudják bántani sem.

Könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan pislogtam néhányat, hogy leplezni tudjam őket, mielőtt bárki észrevenné a meghatottságomat. -

Henry - mondtam -, ez a legzseniálisabb fegyver, amit valaha

láttam. Egy szóval sem említettem, hogy ha a gyémántommal kezdenék lődözni a Fúriákra, akkor összevissza kellene rohangálnom, hogy megkeressem, merre landoltak a találat után. Ez az apró gond nyilvánvalóan fel sem merült a kisfiú fejében. Habár több mint száz éve élt már az alvilágban, a gondolatvilágát tekintve továbbra is tíz év körüli kisfiú maradt. -

Gondoltam, hogy tetszeni fog - jegyezte meg elégedetten.

Gondosan bedugtam a csúzlit a táskámba, azután kedvesen összeborzoltam a haját, és gyors puszit nyomtam a homlokára. -

Köszönöm - mondtam.

Henry pufók arcocskája egykettőre elvörösödött. -

Igazán nincs mit - felelte. Már éppen el akart volna fordulni, ám

hirtelen meggondolta magát, és mindkét karjával átölelte a derekamat, amely körülbelül egy magasságban lehetett a fejével. -

Ne haljon meg! - suttogta a hasamba.

-

Nem fogok - ígértem Henrynek, viszonozva az ölelését. Most a

korábbinál is nehezebben tudtam csak visszafojtani a könnyeimet. - De te se halj meg! -

Én nem halhatok meg - válaszolta. Olyan hirtelen engedett el, mint

ahogyan az imént megölelt. Dühösen megdörzsölte a szemét, majd feszült pillantást vetett az ágy irányába, amelyen John teste feküdt. Legalábbis nem valószínű. Nem követtem a tekintetét. Továbbra sem tudtam anélkül pillantani az ágyra, hogy ne töltött volna el ugyanaz a borzalmas érzés, mint amikor belezuhantam a medencébe a halálom napján... mintha jéghideg víz

árasztotta volna el a tüdőmet. -

Maradjon is így! - súgtam Henrynek. Azután a kacska-ringós

lépcsősor felé fordultam, amelynek tövében Kayla és Frank már várt rám. -

Pierce! - kérlelt Frank. - Mondd meg neki, hogy nem jöhet velünk!

-

Velünk jön - jelentettem ki. - Szükségünk van az autójára és az

autóvezetői képességeire. Nekem nincs jogosítványom. Nem igazán vagyok született sofőr. -

Én is tudom vezetni azt a nyomorult járgányt! - erősködött Frank.

-

Nem. Nem tudod - válaszolta Kayla határozottan. - Meghaltál,

mielőtt az első autót megépítették. -

Ha képes vagyok elnavigálni egy hatvanméteres vitorlás hajót a

Floridai-szorosban, méghozzá egy dühödt hurrikán közepette, akkor biztos vagyok benne, hogy egy automobil vezetése sem okoz különösebb gondot. -

Az én autómat csakis én vezethetem - szögezte le Kayla.

Mr. Liu egyedül álldogált a szemközti lépcsőn. Leolvastam az arcáról, hogy négyszemközt szeretne szót váltani velem. Keresztülvágtam a kövezett padlón, mígnem közvetlenül előtte álltam. Lenézett rám, ünnepélyes komorsággal. -

Amikor először járt nálunk - kezdte csendesen -, olyan volt, akár a

szél hátán magasan szárnyaló papírsárkány, akit senki sem tarthat féken. Csak éppen a szél, ami egyre csak sodorta előre, a saját dühe volt. Megráztam a fejemet. -

Nem voltam dühös. Csupán rémült.

-

Talán egy kicsit - bólintott Mr. Liu. - De leginkább düh lángolt a

szívében, mint a kapitánynak. Ami nem feltétlenül rossz. Hiszen ezért esett éppen önre a kapitány választása. Sokban hasonlítanak egymásra.

Mindketten dühöt éreznek... a sok gonoszság miatt, amit önök ellen elkövettek, és amit más emberek ellen elkövettek. Mindkettőjüknek szüksége van valakire, aki megragadja a kötelüket, és megakadályozza, hogy a dühük olyan magasságokba hajtsa önöket, ahonnan nincs visszatérés. Ismét könnyek szöktek a szemembe. S ezúttal nem bírtam visszafojtani őket. Csak remélni tudtam, hogy ha nem szólalok meg, maguktól eltűnnek. -

A kapitány nincs többé - folytatta Mr. Liu -, és így nincs már senki,

aki a kötelét foghatná. Oda fog sodródni, amerre a szél. vagyis a dühe hajtja. Talán örökre el is röpül tőlünk. Már megfordult a fejében a gondolat. -

Nem! - Önkéntelenül tört elő szívemből a tiltakozás, a zokogással

együtt. Mindkettőt igyekeztem visszafojtani. - Nem - ismételtem kissé nyugodtabb hangon. - Nem igaz. Talán olvasott a gondolataimban? S mi ez a bolondság arról, hogy szabadon szárnyaló papírsárkány vagyok? -

Igaz - bizonygatta Mr. Liu. - Amíg nem képes uralkodni a kötelén,

irányítva, merre viszi a szél, addig senkinek sem tud segíteni. A kapitánynak sem. Nekünk sem. Még önmagának sem. Kezemmel letöröltem arcomról a könnyeket. -

Mr. Liu - nyögtem ki. - Nagyon köszönöm. Most már tényleg

indulnom kell... -

Tudom, hogy nem hisz nekem, de nem én vagyok az első, aki ezt

a szemébe mondta. Azt hiszem, valaki más már megtette előttem. Csak éppen másként magyarázta. -

Mr. Liu - nevettem hitetlenkedve a könnyeimen keresztül. - Merem

állítani, hogy még soha senki nem vádolt meg azzal, hogy dühtől hajtott papírsárkány vagyok, akit senki sem képes féken tartani.

-

Valóban. Na és azt sem mondták még, hogy olyan ember, akinek

fel kell fedeznie önmagát? Azok a gyerekek is arathatnak sikereket az életben, akik egyébként gyenge tanulmányi eredményt érnek el az iskolában - jutott eszembe hirtelen a nevelési tanácsadó megnyugtatónak szánt nyilatkozata a szüleim számára Connecticutban -, ha felfedeznek valami más tevékenységet, amellyel „elfoglalhatják” magukat. Mr. Liu egyértelműen leolvasta a derengő felismerést az arcomról, mert kinyújtotta felém hatalmas kezét. -

Tessék! - mondta.

Lenéztem. -

Jaj, nem! - kiáltottam fel, rögtön felismerve a tárgyat, amelyet a

kezembe akart adni. - Ezt nem vihetem magammal. John elmondta. -

El kell fogadnia - jelentette ki Mr. Liu ellentmondást nem tűrő

hangon. - Ez a kötél, amiben megkapaszkodhat. Az ostort nyújtotta felém. Szépen össze volt tekerve, és Mr. Liu felerősítette egyik széles bőrövére, amelybe néhány további lyukat is ütött, hogy tökéletesen illeszkedjen karcsú derekamra. Átvettem tőle az övét, és még akkor is a fejemet ráztam, amikor mindkét karomat erős nyaka köré fonva magamhoz öleltem. -

Köszönöm - súgtam a fülébe, amelyben több ezüstkarika lógott.

Mr. Liu kissé esetlenül megveregette a vállamat. -

Ne felejtse! - figyelmeztetett. - Sohasem szabad kiengednie

kezéből a kötelet! Már nem is láttam a könnyektől. Bólintottam, azután a derekam köré kanyarítottam az övét. Az utolsó lyuk éppen megfelelt rajta. Az öv vége majdnem

a

térdemig

lelógott,

így

hát

gondosan

visszafűztem.

Gyanítottam, hogy az összhatással nem fogok egyhamar felkerülni egyik tinimagazin címoldalára sem.

Akkor Mr. Graves ragadta magához újra a szót, fennhangon bizonygatva, hogy az égvilágon semmi okunk sincs visszatérni Isla Huesosra, mivel egészen bizonyos volt benne, hogy maradt még elegendő élesztője a sörfőzésből, hogy kenyeret süthessünk, és ha csak hajlandók volnánk várni. Mennydörgés rázta meg ismét az eget, még a kastély vastag falai is beleremegtek. -

Nincs több várakozás. - Mr. Liu karon ragadott, és elkezdett felfelé

terelgetni a lépcsőn, halkan suttogva: - Induljanak! Mi visszatartjuk őket, ameddig csak tudjuk... -

Kiket? - kérdezte Kayla rémülten, felemelve hosszú szoknyáját,

miközben felfelé loholt utánunk a lépcsőn. - A Fúriákat? Azt hittem, csak Pierce pasiját akarták eltenni láb alól. Szavait olyan hosszú mennydörgés követte, hogy a fáklyák megrázkódtak a falakon. -

Nyilvánvalóan nem csupán ez volt a céljuk - felelte Mr. Liu. A

lépcső tetején szigorú pillantást vetett Frankre. - Ne késsetek a hazatéréssel! A ti érdeketekben éppen annyira, mint a miénkben. Frank

megigazította

vállán

a

zsákját,

amelynek

tartalma

sokatmondóan megcsörrent. - Tudom, mit csinálok. -

Erősen kétlem - vágott vissza Mr. Liu.

Megérkeztünk a nyitott ajtóhoz. Az unokatestvérem állt előtte. -

Mi van, ha az én jelenlétem okozza a dögvészt? - kérdezte Alex. -

Nem volna bölcsebb, ha veled tartanék? Talán elcsalhatnám innen a Fúriákat. -

Alex! - dörrentem rá. - Amint arra egyszer te is rámutattál nekem,

nem körülötted forog az egész világ. Sőt biztos vagyok benne, hogy ez az alvilágra is vonatkozik. De ha ennyire fontos számodra, hogy velünk gyere, kérlek, légy a vendégem!

Mr. Liu talán mégsem járt messze az igazságtól, amikor azt állította, hogy a düh hajt előre. Mert amint kimondtam az utolsó szavakat, átlöktem Alexet az ajtónyíláson, azután én is kiléptem utána, arra gondolva, hogy bármiféle szörnyűség várja is odaát, alaposan megérdemelte.

11. fejezet „Ahova ígérted, elvezetnél, hogy lássam a szent Péter kapuját s a szörnyű jajt a kár hozott seregnél.” Dante Alighieri: POKOL, Első ének

Miközben átbotladozott az ajtón, Alex ajkát egy sor igencsak kacifántos jelző hagyta el, örültem hát, amiért Chloe nem volt jelen, hogy fültanúja legyen a szitokáradatnak. Frank is egyetértett. - Szükséged van talán egy kis szappanra, hogy kipucoljuk a szádat, pajtás? - suttogta Alexnek, mutatóujját a szájához érintve. A vaksötétben azonban Frank apró mozdulata alig látszott. Odakintről megütötte fülemet az esőcseppek egyenletes dobolása. A nedves föld tömény illata lengett a levegőben. -

Mi ez a hely? - kérdezte Alex ingerülten. - Miért kell suttogni? S mi

ez, amibe éppen beleléptem? - Undorodva felemelte a lábát, mire cipőjének talpa roppanó, csikorgó hangokat hallatott a köveket borító, ismeretlen anyagon. - Pfuj! Minden tele van vele. -

Elhervadt tűzvirág-szirmok - suttogtam. - Egy hatalmas fa áll

odakint. Hirtelen ráébredtem, hogy talán kissé elragadtattam magam, amikor keresztüllöktem Alexet az ajtón. Nem hagytam túl sok időt sem az unokatestvéremnek, sem Kaylának, hogy felkészüljenek a rájuk váró eshetőségekre. Csapatvezetőnek bizony csapnivaló voltam. Másrészt a tapasztalat mellettem szólt. Amikor első alkalommal léptem keresztül ezen az ajtón, az utazás végén a testem egy hordágyon kötött ki a baleseti osztályon. Ezúttal - mivel egyikünk sem volt még halott — egészen más helyre

lyukadtunk ki... ahol azonban már jártam korábban is. Csak akkor John is mellettem volt, hogy vezessen. Amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz - Mr. Liu becsukta az ajtót a saját oldalán, elzárva minden beszűrődő fényt az alvilág felől -, már ki tudtam venni Frank testének körvonalait, amint a díszes vaskapuhoz lép a sír elejénél, és kiles rajta, hogy jár-e arra valaki. Nem igazán lett volna szerencsés, ha észreveszik, amint előlopakodunk. De hát ki sétálgatna a temetőben egy hurrikán kellős közepén? A téglafalba épített, keskeny, kereszt alakú réseken keresztül jól láthattam, hogy a sötét eget rózsás pír színezi. Újra fülembe csengtek Frank korábbi szavai. Estvén, ha vörös az ég alja, matróznak elszáll minden gondja. Hajnaltájt, ha vörös napra kél, matróznak immár semmi remény. Alex vízálló óráján a digitális számok éjjel tizenegy órát mutattak. Sehol sem pillantottam meg azonban lámpákat a temetőt körülölelő utcákon. - A hurrikán bizonyára áramkimaradást okozott - mormoltam. Alex a környezetünket vizsgálta, ahogyan Kayla is, de az unokatestvérem sokkal nagyobb hangot adott a panaszainak. -

Mi ez a hely? - kérdezte ismét. - Talán templom? - Felszisszent,

amikor kis híján beverte a fejét az alacsony mennyezetbe. - Törpéknek? -

Nem templom - felelte Frank, mielőtt kieszelhettem volna egy

diplomatikus választ. - Ám attól még mutathatnál egy kis tiszteletet. -

Miért? - kérdezte Alex. - Valaki meghalt idebenn? Tényleg olyan

szag van. -

Úgy is mondhatjuk - válaszolta Frank. - Ez egy kripta.

Kayla felsikkantott. -

Nem lehet! - Alex válasza kevésbé volt szalonképes.

-

De igen. Ez egy kripta - hadartam gyorsan. Nem volt értelme

szépítgetni. - Kapuként működik, amin keresztül az elhunyt lelkek be tudnak lépni a holtak birodalmába... Legalábbis John így magyarázta el nekem egyszer. -

Természetesen, hacsak nem élő az illető - folytattam sietve. -

Márpedig mi élők vagyunk, így hát ne aggódjatok! Abban az esetben ugyanis a kapu Isla Huesos temetőjébe nyílik. A magyarázatom valószínűleg nem hangzott túl meggyőzőn, mert Alex újfent egy sor cifra káromkodásban tört ki. -

Fenébe! - fejezte be végül kétségbeesett arccal. - Azt nem

említetted, hogy ide készülsz. Temetőről szó sem volt! - Odaugrott a kapuhoz, ujjait a kovácsoltvas rácsok köré fonta, amelyek eltorlaszolták a kifelé vezető utat. Száraz tűzvirág-szirmok zörögtek őrülten a lába alatt. - Engedjetek ki innen! - Megrázta a kaput, de az egy leheletnyit sem mozdult. - Engedjetek már ki! -

Alex! - csitítottam, reményeim szerint megnyugtató hangon. -

Ugyan már! Nincs itt semmi, ami árthatna neked. Az igazán gonosz lelkek bárhová szívesebben merészkednek, mint egy temetőbe. - Erre a következtetésre saját tapasztalataim alapján jutottam... nevezetesen annak alapján, hogy engem történetesen a hátsó kertünkben gyilkoltak meg. Alex hitetlenkedő pillantást vetett rám a válla fölött. -

Most tréfálsz velem? Engem éppen a temetőben tettek el láb alól.

Elfelejtetted? -

Ó, tényleg! - döbbentem rá. Alex tapasztalata a halállal sok

tekintetben különbözött az enyémtől. - Nem számít. Frank ekkor Alex vállára tette súlyos kezét. -

Lazíts, fiam! - mondta, bár alig két évvel volt talán idősebb,

legalábbis külsőleg, Alexnél. - Előbb biztosnak kell lennünk abban, hogy senki sem jár odakinn.

-

Hát persze hogy senki sem jár odakinn! - ordította Alex. - Nézz

csak körül! Ez hurrikán! De sokkal szívesebben ácsorgok az esőben, mint holmi fantom vámbódéban vesztegeljek, hogy a holt lelkek átgázoljanak rajtam, úton az alvilág felé... vagy valaki engem is kinyírjon... megint. Szóval... engedjetek már ki! Frank felvont szemöldökkel pillantott rám. -

Alex! - búgta Kayla. A hangjából ítélve jól szórakozott.

Annak ellenére sem volt különösebben zaklatott, hogy újra Isla Huesos temetőjébe csöppent, amit legutóbb tapasztalt az egyik kriptában. - A Fantom vámbódé egyáltalán nem is erről szól. -

Frank! - Hirtelen megesett a szívem az unokatestvéremen. -

Segíts neki! Frank közelebb hajolt, hogy segítsen Alexnek kinyitni az ajtót. -

Nem is értem - folytatta Kayla. - Nemrég még az alvilágban voltál,

ahol élőhalottak vettek körül. Mégis mi a különbség? -

A különbség az - válaszolta Alex, nyugalmat erőltetve a hangjára

hogy most visszakerültem a temetőbe, ahol meghaltam, és felettébb örülnék, ha minél hamarabb eltűnhetnék innen. Kösz. A következő pillanatban a kapu kitárult, és Alex szélsebesen rontott ki John kriptájából. A tűzvirágfához érve azután megfordult és megállt, ám még a hatalmas ágak sem nyújtottak elegendő védelmet a zuhogó eső ellen. -

Ha jobban belegondolsz - törte meg Kayla a közénk ereszkedő

csendet -, egészen normális, hogy Alexet megviselték a történtek, amikor egy ilyen izébe volt bezárva. - Körbemutatott a kriptában. - Csak ebben nincs koporsó. Miért nincs? -

Sohasem volt holttest, amit koporsóba fektethettek volna -

válaszoltam. - Egészen mostanáig. Ez John kriptája. Kayla szeme tágra nyílt a csodálkozástól, majd elfordította a

tekintetét. -

Ó! - suttogta. - Ne haragudj!

-

Semmi baj - feleltem éppolyan halkan és erőtlenül.

Nem tudtam hibáztatni. Az emberek azt remélték, ha kriptát állítanak John emlékének, John lelke végre megnyugszik. Mr. Smith - a legutóbb kinevezett temetői sekrestyés - még egy nevet is vésetett a sírbolt ajtaja fölé: HAYDEN. Mindez azonban egy cseppet sem hatotta meg a sír tulajdonosának szelídíthetetlen lelkét, amely továbbra sem nyughatott. mostanáig. -

Jól érzed magad? - kérdezte Frank. Alig hallottam a hangját az

üvöltő széltől; lágyabban szólt, mint korábban valaha. Az aggodalom lágyította meg. Most már aggódott értem, a lányért, akit első találkozásunk alkalmával még szívből gyűlölt. -

Jól vagyok - válaszoltam gyorsan. Megigazítottam a táskát a

vállamon. - Találnunk kell valamit, amivel kitámaszthatjuk az ajtót. Az ajtó vagy egyáltalán nem is volt ott, vagy csak nem tűnt fel, amikor korábban a kriptában jártam... Nem igazán meglepő, hiszen rothadó fából volt, és elrejtették szemem elől a sötét árnyak. Attól tartottam, ha nem marad nyitva, örökre ki leszünk zárva az alvilágból (hacsak nem kuszálok össze végképp mindent, és újra ki nem lehelem a lelkemet). Nem rendelkeztem ugyanis John teleportáló képességével. Ha sikerül segítséget szereznem ezeknek az embereknek, meg kell találnom a módját is, hogyan juttassam el hozzájuk. Habár még magam sem tudtam, miként fogok áterőszakolni egy hajót azon a parányi ajtón. Ám egyelőre még ráértem ezzel foglalkozni. -

Várj! - szólalt meg Frank. - Már tudom.

Fölemelt egy hosszúkás tárgyat a kripta padlóját borító, hervadt tűzvirág-szirmok közül. A sötétben először nem láttam, mi lehet, amíg meg nem hallottam a szilánkokra törő üveg hangját; Frank egy jól

irányzott mozdulattal a falhoz vágta. -

Rob kapitány rumja - jegyeztem meg szomorú mosollyal. Az ital

John erőszakos, alkoholista apja után kapta a nevét. - Milyen alkalomhoz illő! -

Végre olyasmire használhatjuk, ami nem okoz rémes fejfájást az

embernek. - Frank az üveg törött nyakával kiékelte az ajtót. -

Jöttök már, vagy sem? - kiáltotta Alex a tűzvirágfa lombjai alól.

-

Jövünk - nyugtattam meg. Azzal már ki is léptem az esőbe.

12. fejezet „ Úgy éreztem, mint akinek elhal egész valója, és mint valami holttest, földre estem.” Dante Alighieri: POKOL, Ötödik ének

Kayla négy ázott parkolási büntetést talált a szélvédőjén. - Az Isla Huesos-i zsaruk tényleg iszonyatosan gonoszak - jelentette ki. Kinyitotta az ajtókat, azután begyömöszöltük magunkat a pöttömnyi járgányba. -

Az ember azt hihetné, hogy legalább hurrikán idején felfüggesztik

az utcai parkolásra vonatkozó rendszabályokat - jegyezte meg Alex. Csodálkozom, hogy nem vontatták el a kocsidat. -

Én inkább azon csodálkozom, hogy nem lopták el - morogta

Frank. - Normális szokás a kulcsot egy kis tokban tartani a hátsó keréken? -

Számomra teljesen normális. Így biztosan nem veszítem el. -

Kayla bedugta a parkolócédulákat a kesztyűtartójába, ahol még láthatóan legalább fél tucat kifizetetlen büntetés lapult. - Ott különben sem keresi soha senki. -

Meglep, hogy nehezedre esik itt bármit megtalálni - gúnyolódott

Frank, miközben lehámozott egy szalvétát a csizmája talpáról. - Olyan hatalmas rend uralkodik. Ez meg mi? Kayla kikapta a rubinvörös melltartót a kezéből, amelyet Frank a háta mögül halászott elő. -

Tudnod kellene, elvégre te szedted le rólam - közölte.

Alex, aki mögöttük ült, lelkesen rikoltott. Miután biztonságban kijutott a temetőből, rögtön jobb kedvre derült. -

Fogd be, Cabrero! - mordult rá Kayla, hozzávágva a melltartót.

Alex nevetve elhárította, miközben Kayla ellenőrizte a tükörképét

kisméretű púderkompaktjában, amelyet az ajtó oldalzsebéből halászott elő. - Ó, csodás! Elmosódott a szemfestékem. Úgy nézek ki, mint egy vízbe fúlt, piás vén asszony. -

Remekül nézel ki - nyugtattam meg. - Elindulhatnánk, mielőtt

valaki észrevesz minket? -

Mégis ki venne minket észre ebben a vaksötétben? - Azzal Kayla

már nyújtotta is kezét a tartalék sminktáskáért, amelyet ugyancsak az ajtó oldalzsebében tartott. Igaza volt. A temetőt körülvevő keskeny utcákon egyetlen lámpa sem világított, a takarosan kifestett, tengerparti házikók ablakai is mind sötétek voltak, annak ellenére, hogy Alex órája szerint még alig múlt éjjel tizenegy óra. -

Mit tudhatjuk? - csevegett tovább Kayla, miközben fekete

festékkel újra gondosan körberajzolta a szemét. - Talán rajtunk kívül egyetlen élő lélek sem maradt a szigeten. És persze a zsarukon kívül, akik rám sózták ezeket a büntetéseket. -

Kösz, Kayla. - Ezúttal Alexen volt a gúnyolódás sora. - Ez

rendkívül megnyugtató gondolat. Tudod, akadnak még köztünk olyanok, akik aggódnak a családtagjaikért. -

Apádnak egész biztosan nem esett baja, Alex - igyekeztem

vigasztalni. - Egyszerűen csak elszállt az áram a szigetnek ezen a részén. -

És nem csak neked van családod - emlékeztette Kayla az

unokatestvéremet sminkelés közben. - Igenis aggódom az anyámért. Vagyis, tulajdonképpen nem igazán. A vihar idején dupla műszakot kell ellátnia a kórházban, amit úgy építettek, hogy ellenálljon az ötödik kategóriás, hurrikán erejű széllökéseknek. De valószínűleg már ki van borulva, amiért még nem hívtam fel. Jut eszembe, mit gondoltok, ha Fúriák ólálkodnak a közelben, megtalálnak minket, amikor bekapcsolom

a légkondit és töltőre teszem a telefonom? Lemerült az aksim, és az ablakok is úgy bepárásodtak, hogy semmit sem látok. Nem tudok így vezetni. Volnátok szívesek némileg kevesebbet lélegezni? Beindította a motort, és a következő pillanatban erőteljes, meleg fuvallat csapott Alexszel az arcunkba az elülső ülésről. Kayla a telefonját is nyomban előhalászta ruhája rejtekéből, és bedugta a töltő csatlakozóját a műszerfalba. -

Jól van, Pierce - mondta. - Hová lesz a fuvar?

-

Richard Smith házához - feleltem ugyanabban a pillanatban,

amikor Alex rávágta: -

Hozzánk.

Alex dühösen rám meredt. -

Ki az a Richard Smith?

-

A temető sekrestyése. Nem emlékszel? Találkoztál is vele, amikor

összehívták az iskolagyűlést a Koporsó Fesztivál miatt. Nagyapa régi barátja. Azt hiszem, segítségünkre lesz, hogy rájöjjünk, hová tűntek a Párkák, és valóban létezik-e egy Thanatosz nevezetű haláli illető... Alex arca láthatóan eltorzult a dühtől Kayla műszerfalának halvány fényében. -

Pierce, az apám valószínűleg halottnak hisz...

-

Tényleg halott vagy, pajtás - közölte Frank. - Legalábbis minden

ember számára, aki valaha is számított neked. Szokj hozzá a gondolathoz! -

De hát nem haltam meg! Lökött NDE-eset vagyok, mint Pierce. És

az utolsó dolog, amire éppen most vágyom, hogy körbelátogassam a nagyapám öreg haverjait... -

Alex, Mr. Smith az egyetlen ember, aki talán tudja, hogyan

segíthetnénk az apádon és azokon a szerencsétleneken, akiket az alvilágban hagytunk.

-

Most a drágalátos pasidra gondolsz - vágott Alex fintorogva a

szavamba. Erre már én is dühbe gurultam. -

Nem ezt mondtam.

-

Pedig nyilvánvaló, hogy a kapitány úr a legfontosabb a számodra -

csattant fel Alex. - Thanatosz. Gyakorlatilag ez volt az első szó, amit kiejtettél

a

szádon.

Ráadásul

egyszer

sem

említetted,

hogy

szándékodban áll meglátogatni az anyádat. Amióta csak összeakadtál azzal az alakkal, más nem is érdekel. Mindnyájan betegre aggódtuk magunkat, amikor nyomod veszett, de te fittyet hánytál az egészre. Most John meghalt, és még mindig nem törődsz semmi mással, csakis vele és a világával. -

Jóságos ég, Alex! - sóhajtottam. - Ez egyáltalán nem igaz. Egész

idő alatt, amíg az alvilágban voltam, végig aggódtam miattad, Chris bácsi miatt, anyám és apám miatt. Frank megigazította a visszapillantó tükröt, hogy láthassa Alex arcát. -

Úgy van, pajtás - mondta. - Amikor először találkoztunk, másról

sem tudott beszélni, csak rólad. Vissza akart menni, hogy kihalásszon abból a koporsóból. Kis híján őrületbe kergette a kapitányt. Rosszalló pillantást vetettem Frankre a tükörben, hogy világosan jelezzem, nincs szükségem a segítségére. Amikor visszafordultam Alexhez, észrevettem, hogy bár az arca továbbra is kihívóan dacos kifejezést ölt, szemében különös csillogás látszik, visszatükrözve a kinti fényt... vagy talán a visszanyelt könnyeket. -

Tényleg szörnyen aggódtam miattad - folytattam. - És az apádért

is. De ha nem szabunk gátat az alvilágban tomboló zűrzavarnak, az apád gondjai többé nem fognak számítani, sőt másoké sem, akik csak a szigeten élnek, mert maga Isla Huesos sem marad sokáig a föld színén. Ekkor hirtelen belém hasított a felismerés. Alex szeme visszatükrözte

a kinti fényt. Miféle fényt? Egyetlen utcai lámpa sem világított, a műszerfal pedig zöld színben ragyogott. -

Jön valaki - közöltem a többiekkel. Pillantásomat Alex arcáról a

nyakamban megnyugtató,

lógó

gyémántra

sötétlila

fordítottam.

árnyalatban

S

valóban;

pompázott,

már

ahogyan

nem Kayla

jelenlétében szokott, hanem éjfeketére változott. -

Az meg mi? - kérdezte Kayla előremutatva.

A szélvédőre zúduló esőhullámokon keresztül megpillantottam egy magányos fénysugarat, amely a járda mellett közeledett. -

Egy lámpás - vélte Frank.

-

Nem - ráztam meg a fejem. Dermesztő hideg járta át a testemet,

és nem is nedves ruháim vagy a túlságosan magasra állított légkondi miatt. - Ez egy zseblámpa. -

Zseblámpa? - visszhangozta Kayla hitetlenkedve. - Ugyan ki

sétálgat odakinn ilyen ítéletidőben? -

Senki olyan, akivel szívesen összefutnánk - válaszoltam. -

Induljunk! -

Hová? - érdeklődött Kayla, miközben lassan tolatni kezdett kifelé a

parkolóból. -

Bárhová - vágtam rá a táskámba kotorva, ugyanabban a

pillanatban, amikor Alex így szólt: -

Csak hozzánk ne.

Bárki lóbálta is kezében a zseblámpát, bizonyára észrevette Kayla autójának reflektorát, mert hirtelen megszaporázta felénk a lépteit. Férfihang kiáltása ütötte meg a fülemet. A süvöltő szél és a zápor miatt lehetetlenség volt megérteni a szavait. A hangja azonban felkavaróan ismerősnek tűnt. -

Igyekezz, Kayla! - sürgettem.

-

Próbálok - felelte Kayla. - De a párhuzamos parkolás sohasem

volt az erősségem. -

Az ég szerelmére! - kiáltott fel Frank. - Inkább engedted volna,

hogy én vezessek... -

Még csak nem is ebben a században születtél! - csattant fel

Kayla. -

Már éppen átvág felénk az utcán - tudósított minket Alex,

miközben a sötétbe burkolózó alak egyre közelebb ért. A férfi váratlanul az autónk előtt termett, mintha a szél fújta volna oda. Kayla autójának elülső lámpája élesen megvilágította a vonásait. Önkéntelenül is levegő után kapkodtam. -

Ismered? - kérdezte Frank hátranézve.

-

Réges-régről - válaszoltam. Hangom alig volt hallható az autó

tetején doboló eső és az ablaktörlő ritmikus zajától. - De... az nem lehetséges. Hogy kerülhetett volna ide? Ki van zárva, hogy... Noha semmiképpen sem láthatta az arcomat a szélvédőn keresztül különösen mivel a hátsó ülésen gubbasztottam és a fényszóró egyenesen a szemébe világított -, úgy éreztem, egymásba kapcsolódik a tekintetünk. Esküdni mertem volna, hogy apró, diadalmas mosoly játszik a szája sarkában. -

Pierce! - Most már nem lehetett félreérteni a szavait. Felemelte a

kezében tartott zseblámpát, és a fénysugarat egyenesen az arcomra irányította a szélvédőn át. - Szállj lei a kocsiból, és a többieknek nem esik bántódása! Nem ijedtem meg igazán. Inkább a végzet elkerülhetetlen kezének éreztem az eseményeket. Mintha mindig is tudtam volna, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy a temető kapuja előtt csapott le rám, amelyet John dühében ripityára rúgott, amikor legutóbb szóba került közöttünk ez a bizonyos illető.

-

A pokolba! - morgott Kayla. - Pont előttünk eresztett gyökeret, és

tolatni sem tudok. Csapdába estünk. -

Ki ez a fickó? - kérdezte Alex. - Mit akar tőled?

-

Mr. Mueller, az egyik tanár a régi iskolámból - válaszoltam

higgadtan. - Látod, ahogyan fél kezét a zsebébe rejti? Mindenki rábámult. Mr. Mueller valóban egyik kezében hosszú, súlyos fémzseblámpáját szorongatta, a másikat azonban fekete esőkabátjának mély zsebébe dugta. -

John összezúzta azt a kezet - magyaráztam. - Amikor Mr. Mueller

illetlenül mert hozzám nyúlni. Nem láttam értelmét, hogy elmeséljem a történetnek azt a részét, miszerint

éppen

csapdába

akartam

csalni

Mr.

Muellert,

hogy

rábizonyítsam, ő az oka a legjobb barátnőm öngyilkosságának, akivel korábban bűnös viszonyt folytatott. -

Csodás! - dühöngött Alex. - Ez aztán tényleg csodás, Pierce. És

vajon most mit akar? A keze maradványait? -

Nem mondhatnád neki azt, hogy éppen nincs nálunk?

-

kérdezte Kayla növekvő hisztériával.

-

Ne aggódj! - biztosította Frank. - A kapitány elintézte az egyik

kezét, én kezelésbe veszem a másikat. - Már hozzá is készült, hogy kiszálljon a kocsiból. -

Frank! - kiáltottam. Most már kezdett szertefoszlani a nyugalmam.

- Ne... Mr. Muellernek cseppet sem volt ínyére, amikor Franket látta kiszállni a kocsiból helyettem. Magasra emelte a zseblámpát a kezében, azután olyan keményen sújtott le a végével a szélvédőre, hogy tökéletes lenyomatot hagyott az üvegen. Áttetsző vonalak futottak szét a horpadásból, egészen Kayláig, aki rémülten felsikoltott. -

Senki sem szállhat ki az autóból a lányon kívül! - csikorogta

fenyegetően, éppen mielőtt a szája tátongó szakadékká változott volna, tele vérrel és borotvaéles fogakkal; több száz foggal, akár egy cápa szája. Nem, most már nem csak Kayla sikoltott rémülten. Frank gyorsan becsapta az ajtót, azután be is zárta, miközben a lény, amellyé Mr. Mueller hirtelen változott, már a kilincs után kapott. -

Hajts! - utasítottam Kaylát. Szívem a torkomban dobogott.

-

Nem tudok menni sehová! - kiabálta Kayla.

-

Menj előre! - javasoltam, amint Mr. Mueller villámgyorsan

megkerülte az autó elejét, nyilván a vezető ajtaját véve célba. -

De hát elgázoljuk! - tiltakozott Kayla kétségbeesetten.

-

Pontosan - helyeseltem.

-

Nem ölhetem meg!

-

A bátyádat is fejen vágtad egy tűzoltó-készülékkel.

-

Az családon belüli erőszaknak minősül. És nem öltem meg.

Amikor továbbra is jéggé dermedve ült a kormány mögött, a két elülső szék közé vetettem magam, és a kezemmel jókorát ütöttem a lábánál lévő gázpedálra. Nem láttam, merre lódult az autó. Tekintetem a pedálra tapadt, és Kayla lila színű selyempapucsára. Éreztem azonban a lökést, amint a kis járgány rakéta módjára nekilendült. A fejem teteje a műszerfalba ütközött, amikor a kocsi valamiféle nagy és súlyos testnek csapódott, ami azután éles, vérfagyasztó sikolyt hallatott, majd a motorháztetőre zuhant. Kayla kétségbeesett kiáltással, vadul kormányzott; nyilvánvalóan le akarta rázni a támadót az autóról. Teljes erejéből az ujjamra taposott, miközben fékezni próbált, és közben keservesen zokogott: -

Pierce, Pierce, mit művelsz? Elütöttük. Ó, te jó ég! Pierce,

elütöttük. Vége, engedd már el! Végül Frank erős kezével megragadta a karomat, majd visszalökött a

helyemre. -

Jól van. Vége.

Hátrasöpörtem hajamat a szememből, és hátranéztem, miközben a szívem továbbra is vadul kalapált. Akkor láttam, hogy Franknek csupán részben volt igaza. Az autó féklámpájának fényében hatalmas, alaktalan kupacot pillantottam meg a zuhogó esőben - Mr. Muellert. Nem messze attól a helytől, ahol elterülve feküdt az út közepén, hevert a súlyos zseblámpa, amelynek fénysugara véletlenül éppen egykori tanárom lábára vetült. Így vettem észre akaratlanul is a cipőjét. -

Bojtok - jegyeztem meg undorodva.

Alex is hátrafordult az ülésén. -

Srácok! - kiáltott fel. - Még mozog.

Csalódottan így szóltam: -

Kayla, tolass hátra, és gázold el újra!

Kayla felkiáltott: -

Nem! Hívjunk inkább mentőt!

-

Meg akart ölni minket!

-

Ez a fickó Fúria - mondta Frank. - Menjünk! Nem lesz semmi baja.

Sose aggódj miatta! Alig hagyták el száját a szavak, amikor villám csapott le az égből az egyik hatalmas gumifa törzsébe az egyik közeli ház kertjében. A keletkező tűzgömb elől mindannyian rémülten elbújtunk, és eltakartuk a szemünket. Mire visszafordultunk, a gumifa nagyobb része már semmivé lett. Ami a törzséből maradt, most kifacsarodva hevert az út közepén, lángok között, Mr. Mueller földi maradványainak tetején, amelyek csendesen gőzölögtek az esőben. -

Hát - szólalt meg Frank pillanatnyi döbbent csend után -, most már

tényleg nem kell aggódnunk többé miatta.

-

Ó, te jó ég! Ó, te jóságos ég! - kiáltozott Kayla a kormánykerékbe

kapaszkodva. - Megöltem egy embert! Egy idegen embert, aki még csak nem is családtag. Egy tanárt! -

Nem öltél meg semmiféle tanárt - nyugtattam meg. - Mert én öltem

meg. És már sokkal korábban meg kellett volna tennem. Perverz gazember volt, aki miatt öngyilkos lett a legjobb barátnőm. Ki tudja, még az is lehet, hogy Thanatosz. -

Tulajdonképpen a villám végzett vele - mutatott rá Frank. -

Helyettünk. -

Mindegy. - Kayla könnyes szemmel meredt a szélvédőre. -

Nézzétek, mit művelt az autómmal! A biztosító ezt biztosan nem téríti meg. -

Meg akarod menteni az alvilágot? - kérdeztem. - Vagy sem?

Kayla a fejét rázta; röpködő fürtjei időközben visszanyerték ruganyosságukat, a légkondinak köszönhetően. -

Csak haza szeretnék menni - válaszolta.

-

Nos, hamarosan nem lesz hová hazamenned, ha ezek a fickók

megkapják, amit akarnak. Szóval, mi lenne, ha inkább elfurikáznál minket Mr. Smith házához, hogy megtudakoljuk végre, mi a csoda folyik itt? - Alexre pillantottam. - Rendben? Unokatestvérem még mindig hátrafelé bámult a hatalmas ágra, amely Mr. Mueller tetemén hevert. -

Tessék? - kérdezte összerezzenve. - Ó, igen. Bocs. Csak kicsit

elgondolkodtam... Talán mégis el voltál foglalva mással is a régi sulidban, Connecticutban az üldögélés és szalvétahajtogatás mellett. -

Kösz, hogy végre észrevetted - feleltem.

13. fejezet „Felébredtek s az óra már közelgett, amikor enni szoktak nékik adni, de álmából mindegyik rosszat sejtett.” Dante Alighieri: POKOL, Harmincharmadik ének

- Pierce? - kérdezte Mr. Smith meglepetten. Tekintete az arcomról Frankre, Alexre, végül Kaylára siklott, azután visszatért hozzám, amint ott álltunk előtte, bőrig ázva, csapzottan az esőtől, amelyen keresztül kellett rohannunk a verandához. - Mi az ördög... ? Hangját csaknem elnyelte a háttérben dübörgő, hangos rockzene. Éppen egy olyan szám hallatszott, amelyet a szüleim is gyakran hallgattak, amikor még boldog házasságban éltek együtt. Mr. Smith nem lakott túlságosan messze a temetőtől, de a háza egy új lakóparkban állt (az épületek viktoriánus, városi lakóházakra emlékeztettek) egy meglehetősen népszerű út közelében, amely az ott található bárokról és éttermekről vált ismertté Isla Huesoson. Míg a sziget minden más részére teljes sötétség borult - néhol az épületeket hullámok nyaldosták, és az egész környék elhagyatott volt, a televíziós közvetítőket és újságírókat leszámítva, akik térdig gázoltak a vízben, és lelkesen számoltak be az „életveszélyes” körülményekről, amelyeket a Cassandra nevű hurrikán hagyott maga után (állítólag ezt a nevet adták a Dél-Floridán végigsöprő, „irtózatos” viharnak) Mr. Smith házából ragyogó fény áradt. Gondosan becsukta a haragoszöld spalettákat a vihar ellen, ám mégis kiszűrődött alóluk némi fény a verandára. -

Hogy lehetséges, hogy maguknál van áram? - kérdezte Alex

csodálkozva Mr. Smithtől. - És csak nem a Queen egyik száma megy odabenn? -

Ó! - Mr. Smith kissé zavarba jött. - Saját generátorunk van. Patrick

és én általában meg szoktuk hívni a szomszédokat is egy kis hurrikánpartira, valahányszor lecsap egy vihar. Akkor nyugodtan nézhetik az időjárás-jelentést, mi pedig megkóstoljuk a finom homárt, ami egyébként veszendőbe menne a fagyasztójukban. Kayla ekkor egyenesen Mr. Smith arcába meredt. -

Az imént gázoltunk halálra egy embert az autómmal.

Frank gyorsan átkarolta. -

Kérem, bocsásson meg a barátnőmnek! - mentegetőzött. - Az

imént kisebb sokk érte. Használhatnánk az illemhelyet? Mr. Smith szeme egészen elkerekedett aranykeretes szemüvege mögött. -

A fürdőszobára céloz? Igen, persze. Jöjjenek csak be! - hadarta. -

Hová is tettem a modoromat? Nagyon sajnálom. Patrick? Miközben Mr. Smith a lakótársát hívta, mi szép sorjában - és csöpögve - beléptünk a ház előszobájába, amelyet igen ízléses, halványkék színre festettek, fehér szegéllyel. Fából ácsolt lépcső kanyargóit felfelé az emeletre, ugyancsak fehér szegélydíszítéssel, egy ajtóhoz, amely azután egy férfias dolgozószobába vezetett. Padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították a falait, és nem meglepő módon egy régi kalaptartó is helyet kapott, rajta Mr. Smith megannyi szalmakalapjával és különféle sapkájával. A falon a Jazz korában élő burleszk

táncosnőt,

Josephine

Bakert

ábrázoló,

keretbe

foglalt

nosztalgia poszterek lógtak. Nos, nem ilyesfajta művészetre számítottam Mr. Smith házában. -

Újabb menekültek a vihar elől? - Egy férfi közeledett a folyosón a

lépcsősor mellett, fehér ingben és khaki színű térdnadrágban, kezében piros bögrével. - Minél többen, annál jobb a móka. Kiejtette a kezéből a bögrét, amint megpillantott minket. Vörös folyadék ömlött ki a drága futószőnyegre a folyosón, ám a két férfi ügyet

sem vetett rá. -

Patrick - szólalt meg Mr. Smith -, emlékszel még Pierce Olivierára,

ugye? A Koporsó Fesztivál estéjén találkoztatok. -

Jóságos ég! Hát persze! - kiáltott fel Patrick, azután hozzám

rohant, és lelkesen megölelt. Patrick önkéntes rajongómmá vált a médiát elárasztó szenzációs hírözön óta az állítólagos elrablásomról, méghozzá egy fénykép alapján, amelyen John éppen magával ragad az alvilágba. További szenzációt keltett a nyomravezetőnek járó jutalom, amelyet apám ajánlott fel, ha épségben hazatérek. Patrick imádta az ellenállással dacoló ifjú szerelmesekről szóló sztorikat. Véleménye szerint a szüleim azért kifogásolták Johnt, mert idősebb nálam és a városon kívül lakik. Patricknek sejtelme sem volt, egészen pontosan menynyivel idősebb nálam John, és valójában milyen messze lakik a várostól. Helyesbítés: lakott. -

Minek köszönhetjük a látogatást? - érdeklődött Patrick, arcán

ragyogó mosollyal. - Rich, miért nem szóltál, hogy jönni fognak? Jól van. Még rengeteg homáros tacónk maradt. Nem bírtam magam rávenni, hogy viszonozzam az ölelését. Túlságosan letaglóztak az imént történtek, és persze az is, hogy Patrick a fülem hallatára Rich néven szólította Mr.Smitht. Képtelen voltam másként gondolni Mr. Smithre, mint Mr. Smith. -

Nem tudtam, hogy számítanunk kell rájuk, Patrick - válaszolta Mr.

Smith kissé rosszalló hangon; nyilvánvalóan nem helyeselte lakótársa túláradó szívélyességét. - Hoznál nekik száraz törölközőket és talán egy kis meleg italt? Amint látod, útközben sajnos némi nehézségük támadt. -

Az autóval volt baj? - érdeklődött Patrick együtt érzőn, végre

kiengedve engem az ölelésből. - Nem találtak parkolóhelyet? Tudom, hogy nem sok maradt, a szigetről mindenki ide jön fel, hogy az autóját

biztonságba helyezze a viharok idején. Idefenn ugyanis nem árasztja el a víz a motort. A mögöttünk álló parkolóházban még akad szabad hely, ha esetleg át akarják vinni az autójukat. Mi is ott tartjuk a miénket... -

Patrick! - szólt közbe Mr. Smith, és karon ragadott. - Törölközők

és italok? -

Ó, igen! - nevetett magán Patrick. - Bocsánat. Csak hát vihar

idején mindig rendkívül izgatott leszek! Úgy élvezem, amikor az emberek összefognak, hogy másokon segítsenek. Bárcsak mindig ekkora volna az összetartás. Nem is fecsegek tovább. Az italok, törölközők, nem is szólva a tacóról, a konyhában vannak. Kövessenek! - Láthatóan most vette csak észre, miféle öltözéket viselünk, és elragadtatva mért végig minket. - Ó, te jó ég! Jelmezek! Valaki jelmezes hurrikánpartit szervezett? Nekünk miért nem jutott eszünkbe, Rich? - Azután széles vigyorral hozzám fordult. - Na és hol van most a dögös barátja? Ó, te jó ég! Nagyon tetszik az öve. Csodás darab! Könnyek szöktek a szemembe. Nem azért fakadtam sírva, mert a kérdése eszembe juttatta, hogy John nincs többé. Hanem mert a háttérben hirtelen elhallgatott a zene, és megütötte fülemet Mr. Smith szomszédainak gondtalan nevetése, miközben vidáman eszegettek az otthonos házban. Ráébredtem, hogy igazi menedékre leltünk a vihar elől, amely tele van élettel és szeretettel. Nyoma sem volt ezen a helyen a halálnak és dögvésznek, amelyek ellen hosszú órák óta viaskodtunk. Borzalmasan éreztem magam, amiért most tönkretettük ezt a kis menedéket nyújtó oázist azzal, hogy magunkkal hurcoltuk ide a halált és a dögvészt, amelyek a nyomunkban jártak. Egyszerre rádöbbentem, mivé is váltam: én vagyok a végzet hírnöke, az alvilág királynője. Észrevettem, hogy Frank gyorsan becsukja a ház bejárati ajtaját, és gondosan kulcsra zárja, miután ellenőrizte, hogy senki sem követett minket. Megkönnyebbült arcáról és gyémántom szürke színéről rögtön

tudtam, hogy nem hoztunk magunkkal Fúriákat. Biztonságban voltunk. egyelőre. Sikerült úrrá lennem a könnyeimen, és azt hittem, senki sem vette észre az elkeseredésemet, amikor valaki együtt érzően átkarolta a vállamat. Döbbenten felpillantottam, és az unokatestvéremet láttam magam mellett. -

John később csatlakozik hozzánk - válaszolta Alex Patrick

kérdésére. - Pillanatnyilag akadt egy kis elintéznivalója. Egyébként Alex vagyok, Pierce unokatestvére. -

Ó! - Patrick melegen megrázta Alex üdvözlésre nyújtott kezét. -

Igazán örvendek. Tudok adni egy megfelelő méretű inget, ha esetleg át akar öltözni. - Szemügyre vette Franket, aki másfél fejjel magasabb volt mindenki másnál a helyiségben. - Ebben a méretben ellenben nem tudok felajánlani semmiféle öltözéket. Mégis mi akar lenni ez a jelmez? A Pokol Angyalai? Frank megrántotta hatalmas vállát. -

Igen - felelte.

Amíg Patrick végigvezette a többieket a folyosón a nevetés és a zene irányába, Mr. Smith a karomnál fogva a könyvekkel teli dolgozószobába terelt, becsukva maga mögött a fehérre festett franciaajtót. -

Mi a csoda folyik itt? - kérdezte. Azzal felém dobott egy puha, kék

és fehér csíkos törölközőt a kosárból, amely egy másik franciaajtó mellett állt. Feltételeztem, hogy az ajtó egy úszómedencéhez vezet, ám mivel spaletták takarták a vihar elől, nem tudtam megállapítani. - Miről beszélt az imént az a lány? Tényleg megöltek egy embert? És John hol van? Leroskadtam egy barna bőrkarosszékbe, és a törölközőt nedves hajamra szorítottam. -

Igen. Tényleg megöltünk valakit. - A szavak szinte automatikusan

hagyták el a számat, minden érzelem nélkül. Meglepő módon (ugyanakkor teljesen érthetően) kevéssé hatott meg a tény, hogy kioltottuk Mr. Mueller életét. Talán az érzelmek később törnek majd rám. Vagy talán mégsem. - De előbb ő próbált végezni velünk. -

Magasságos ég! - szörnyülködött Mr. Smith. Lehuppant a

karosszékem párjába, és napbarnított bőre hirtelen éppolyan szürkévé vált, mint rövidre nyírt haja. - Ki volt az? -

Egy tanár a régi iskolámból, Connecticutból.

-

Mi az ördögöt keresett itt? - kérdezte Mr. Smith, Levette a

szemüvegét,

hogy

megtörölgesse,

ami

bevett

szokása

volt,

valahányszor felizgatta magát. -

Azt gondoltam, hogy maga talán el tudja magyarázni nekem.

Felébresztettük az ősi erőket, vagy felborítottunk valamiféle egyensúlyt, vagy más efféle halandzsa-bandzsáról van szó? Mr. Graves tudniillik ezen a véleményen van. Mr. Smith a fejét csóválta, majd visszacsúsztatta a szemüvegét az orrára. -

Fogalmam sincs, ki lehet az a Mr. Graves, sőt abból sem értettem

egy szót sem, amit az imént elhadart. Térjünk hát vissza ahhoz a részhez, amikor a tanár az életükre tört. -

Világosan értésünkre adta, hogy ha nem szállók ki az autóból,

mindenkit megöl, hogy a karmai közé kapjon - számoltam be a történtekről. - így hát kénytelenek voltunk elgázolni. Akkor villám csapott az egyik fába, ami egyenesen telibe találta. Mr. Smith keményen rám meredt. -

Ó, jaj! - mondta. - Úgy látom, John továbbra sem tanult meg

uralkodni az indulatain. Értetlenül bámultam vissza. -

Mit akar ezzel mondani?

Az idős sekrestyés a szemüvegén keresztül pislogott rám. -

Nem maga mondta, hogy amikor John dühbe gurul, mennydörgés

és villámcsapások jelzik a haragját? -

De igen - válaszoltam. - Úgy van. Legalábbis úgy volt. De John

nem jött velünk. -

Nem? - Mr. Smith aggodalmasan összevonta ősz szemöldökét. -

Akkor most hol van? -

John meghalt - közöltem elcsukló hangon.

Ezúttal nem is próbáltam gátat szabni a könnyeimnek, habár nem kerülte el figyelmemet a Mr. Smith arcán megjelenő hitetlenkedés, döbbenet - és mély fájdalom. A könnyek éppolyan forrón és sebesen áradtak belőlem, mint a szavak. Azon kaptam magam, hogy beszámolok mindenről, ami történt, attól a borzalmas reggeltől kezdve, amelyen Alexet életre keltettük a temetőben, egészen a szörnyű pillanatig, amikor megláttam John élettelen testét a hullámok között. Semmit sem hagytam ki... Illetve, majdnem semmit. Nem láttam értelmét Mr. Smith orrára kötni, hogy Johnhoz fűződő kapcsolatom immár egy sokkal intimebb szintre lépett. Végül is, az ilyesmi teljesen magánügy. S erős kétségeim voltak, hogy

ennek

bármiféle

köze

lehet

az

alvilágban

bekövetkezett

szerencsétlen eseményekhez. Más dolgokról azonban részletesen beszámoltam, annak ellenére, hogy némelyikük egészen lényegtelen bonyodalomnak tűnt, például Remény nyomtalan eltűnése. Nem is értettem az okát, miért beszélek összevissza, csak Mr. Liu szavai keringtek a fejemben, amelyeket közvetlenül az indulásom előtt mondott: valóban céltalan papírsárkány voltam; csupán a dühöm hajtott tovább előre, miután John nem volt mellettem többé, hogy féken tartson. Megöltem egy embert, és semmiféle bűntudat nem gyötört miatta.

Ám Mr. Smithhez foghatóan higgadt és együtt érző emberrel még nem találkoztam... annak ellenére, hogy szinte beteges érdeklődést mutat az alvilági istenségek iránt. Tudtam jól, ha valaki, akkor Mr. Smith biztosan képes megtalálni a módját, hogy megmentsen minket megmentse Johnt, sőt talán John megmentésén keresztül engem is. Figyelmesen hallgatott, amíg beszéltem, tudomást sem véve a folyosóról beszűrődő nevetés és zene halk hangjáról. Arcát bánat felhőzte, könnyek csillogtak a szemében, amely pontosan olyan barna volt, mint a karosszékek bőrhuzata. -

És... nos, hát ideérkeztünk. Azt hiszem, ennyi.

Legnagyobb meglepetésemre semmi olyasmit nem mondott, amit a hétköznapi emberektől várhattam volna: Ó, Pierce, nagyon sajnálom. Micsoda veszteség! Fogadja mély együttérzésemet! Helyette így szólt, miközben sötét szeme továbbra is együtt érzőn csillogott a szemüvege mögött: -

Kedvesem, nagyon téved! Szörnyen, mélységesen téved!

Értetlenül pislogtam. Az egész este folyamán most először éreztem valamit. Valószínűleg olyasféle érzés törhetett rám, mint a néhai Mr. Muellerre, amikor belehajtottam Kayla autójával. -

Tévedek? - visszhangoztam. - Mivel kapcsolatban? Nem létezik

Thanatosz nevezetű illető? -

Jaj, nem - legyintett mintegy mellékesen. - Nem erre gondoltam.

Hanem a reményre. Még nem veszett el a remény. Csalódottan sóhajtottam egy nagyot. -

Már elmondtam - erősködtem. Miért is gondoltam, hogy jó ötlet

idejönni? Alexnek mégis igaza volt. Egyenesen Chris bácsi házához kellett volna hajtanunk. Igaz ugyan, hogy a nagybátyám még mindig a nagyanyámmal lakik, így hát kockázatos vállalkozás lett volna, hiszen a nagyi testét egy Fúria birtokolja. Mr. Smith viszont mindig teljesen

képben volt az alvilággal kapcsolatos ügyek terén. Nos, többé talán már nem. - Reménynek nyoma veszett. Nem láttam, amióta a hollók sorban potyogni kezdtek a magasból a hajók ütközése után... Mr. Smith egy régimódi zsebkendővel megtörölgette könnyben úszó szemét. -

Elnézést! Nem a madaráról beszéltem - mondta. - Habár róla sem

hiszem, hogy elveszett volna, legalábbis nem örökre. Vissza fog jönni, mint általában a háziállatok, akik a vihar elől menekülnek el. Vissza fog jönni, amint a nap újra előbújik. Ismeri az utat hazafelé. Mozdulatlanul bámultam rá. Miről beszél összevissza? -

Amiről én beszéltem - folytatta Mr. Smith, visszadugva a kendőt a

zsebébe az a remény. Azt mondta, úgy érzi, hogy minden remény elveszett, és a Párkák elhagytak minket. Nem hiszem, hogy ez az igazság. Egyetlen pillanatig sem. Mint ahogyan azt sem hiszem, hogy John meghalt. A dolgozószoba kellemes, fehér falai hirtelen rózsaszín árnyalatot öltöttek. Jaj! -

Mr. Smith, igazán sajnálom. Tudom, hogy az ön számára is

fájdalmas - szólaltam meg. Nehezen tudtam csak nyugalmat erőltetni a hangomra. Apró csecsebecsék sorakoztak a polcokon, kicsiny üveg dísztárgyak, hajók és kagylók. Nem akartam egyet sem felkapni, hogy a falhoz vágjam. Egy részem azonban, amelyet a düh hajtott, igenis nagy kedvet érzett hozzá. - Higgye el, számomra is nehéz elfogadni John halálát.

De

magam

is

meghallgattam

a

mellkasát.

Szájon

át

lélegeztettem, de nem vett többé levegőt. Még a gyémántos nyakláncomat is a testére szorítottam, ahogyan Alexszel tettük. Nem segített. Semmi sem segített. Higgye el, hogy halott. Egyikünk sem tehetett semmit... Mr. Smith legyintett egyet az arca előtt a kezével, mintha a szavaim

csak bosszantó legyek volnának. A mozdulat nem segített eloszlatni a vörös ködöt a szemem elől, sőt tovább gerjesztette. -

Ó, tudom. John teste valóban halott lehet. De a lelke nagyon is él.

Mit gondol, mégis miért csapott le az a villám az égből abba a fába, csak úgy a semmiből, hogy azután a fa telibe találja a maga vérszomjas tanárát? A jó öreg John igazi, hamisítatlan trükkje volt. Segíteni akart, a maga sajátos, túlzottan drámai módján. Amint a villámot említette, a vörös köd hirtelen felemelkedett a szemem elől, mint ahogyan az óceán hullámai visszavonulnak a partvonaltól. Őrülten hangzott, amit felvetett... ...elég őrülten, hogy akár igaz is lehessen. A villámcsapás valóban váratlan segítségként érkezett; fura véletlen, ha

figyelembe

gondolataival

vesszük,

az

időjárási

hogy

John

elemeket,

mindig és

is

irányítani

rendszerint

tudta

felbukkant,

valahányszor veszély fenyegetett. Csak éppen John halott volt. -

A mennydörgés és a villám tényleg John kedvenc húzásai közé

tartozott - mormoltam magam elé, annak ellenére, hogy nem voltam hajlandó reménykedni. -

Magától hallottam - válaszolta Mr. Smith, azzal felállt a székéből,

és a könyvespolchoz lépett. - Teljesen érthető, hogy a túlvilágról is megpróbálja védelmezni, ahogyan életében tette... vagyis, akárhol tartózkodik jelenleg a lelke. -

De hát... - próbáltam tovább tiltakozni. Nem. Eszem ágában sem

volt reménykedni. - Lehetetlen. Hacsak nem... -

Úgy vélem, nem lehetetlenebb, mint bármi más, amit eddig

tapasztalt. Például, hogy hirtelen az alvilágban találta magát, amely a szigetünk alatt rejtőzik, és felfedezte, hogy éppen maga, egy igen átlagon aluli középiskolai diák a társuralkodója. Nos, hová is rakhattam

azt a könyvet? -

dühön

Arra céloz... - Lassan más érzés is ébredezett a szívemben a kívül.

Veszedelmes

módon

leginkább

az

optimizmusra

emlékeztetett. - Azt gondolja, hogy John talán itt van valahol? Szellem alakjában? - Több mint szellem alakjában - felelte Mr. Smith. - Úgy gondolom, a barátjuknak, Mr. Gravesnek igaza van azzal kapcsolatban, hogy felborult az egyensúly az alvilágban. Gyanítom, mi lehet az oka, de sokkal fontosabb, hogy szerintem ez adta a lehetőséget a halálistennek, Thanatosznak, hogy John lelkét rabul ejtse. A kérdés az, hogyan fogjuk megmenteni.

14. fejezet „E titkos úton át a mester és én visszaindultunk világos világba.” Dante Alighieri: POKOL, Harmincnegyedik ének

- Akadnak persze egyéb kérdések is - folytatta Mr. Smith a polc felé fordulva, háttal nekem, a könyvek végtelen sorait kutatva. - És további sürgető gondok. Miként fogunk segíteni annak a sok nyomorult léleknek, akiket az alvilágban hagytak? Hogyan szabadulunk meg a Páriáktól, és hogyan hozzuk vissza a Párkákat, helyreállítva az egyensúlyt, nehogy gyönyörű szigetünkből végül lángoló magmagombolyag váljon? De tette hozzá könnyedén - hiszem, hogy ha sikerül kiszabadítanunk Johnt, a többi feladattal is könnyebb lesz megbirkózni. Legalábbis remélem. Az összes hidat lezárták a vihar miatt, így hát elkéstünk azzal, hogy kimenekítsük a lakosokat. Alig hallottam a szavait. Tekintetem körbejárt a szobában, miközben a gondolataim egymást kergették. Mr. Gravesnek, a tudomány hívének igaza lett? Mégis létezik ez a bizonyos Thanatosz, aki foglyul ejtette John lelkét, élet és halál között, nem engedve, hogy visszatérjen a testébe? Vajon tényleg John irányította azt a villámot, amely a fába csapva megölte Mr. Muellert? Mert ha igen, akkor ez egyben azt is jelentette, hogy végig velem volt. Most is itt van valahol? Ha igen, miért nem érzem a közelségét? Nem hallottam mást, csupán a szél kitartó süvöltését odakinn, amely a spalettákat húzta-tépte, különös ellentétben a folyosó végéről beszűrődő zenével. Mi van, ha tényleg igaz, hogy John valamiféle védőangyalommá vált? Bizonyos értelemben furcsán megnyugtató volt a gondolat. De én nem vágytam védőangyalra. Ugyan mire lett volna jó? A védőangyal nem ölelheti erős karjába az embert, a fülébe súgva, hogy minden rendben

lesz. Nem reggelizhetnek együtt, nem tréfálkozhat vele, és nem is mondhatja, hogy gyönyörű, amikor a haja madárfészekként tornyosul a fején, mert éppen arcot mosott, és pontosan tudja, hogy a legkevésbé sem nyújt vonzó látványt. Johnt akartam, a srácot, és nem Johnt, az angyalt. Egészében akartam

visszakapni,

amilyen

régen

volt,

nem

holmi

ostoba

angyalformát... John? - kérdeztem gondolatban, óvatosan körülkémlelve a szobában. - Itt vagy? Ha itt vagy, kérlek, adj egy jelet! - Ó! - kiáltott fel Mr. Smith, miután felállt egy kis könyvtári létrára, hogy meglelje végre a kötetet, amely után kutakodott. - Megvan. Elégedetten odasétált egy széles mahagóni asztalhoz, majd kinyitotta a könyvet a megfelelő oldalon. Felálltam a székről, hogy vessek rá egy pillantást. Az előttem fekvő képen egy antik görög szobor volt látható. Szárnyas ifjút ábrázolt, vágtató lovon, kardot lengetve a feje fölött. Nos, a ló lábainak némelyike vágtatott. A többi elhullott, talán egy földrengés során. Az ifjú arcával ugyanez volt a helyzet, és a szárnyaival is. -

Thanatosz

-

mondta

Mr.

Smith.

-

A

halál

görög

megszemélyesítője. A fényképre meredtem. -

Ez csak egy kölyök.

-

Hát, igen. Tényleg annak látszik. A rómaiak a sötét éjszaka

gyermekének tekintették. Állítólag a nap sem merte érinteni a sugaraival. Ez a kölyök azonban, amint maga nevezte, egész hadseregeket pusztított el a kardja egyetlen csapásával. Egyetlen gondolatot sem pazarolt az áldozataira. Azt is mondják, hogy nem lakott szívében sem irgalom, sem bűnbánat, sem lélek.

-

Más szóval - jegyeztem meg -, tipikus tini srác volt.

Mr. Smith ingerülten összeráncolta a homlokát, azután felolvasott a fénykép alatt elhelyezett szövegből. - Hésziodosz ekképpen írt Thanatoszról Theogónia című művében: „Lelke könyörtelen, akár a bronz - bárkit ragadt is karmába egyszer, többé soha el nem engedi. Még a halált nem ismerő istenek szívének is gyűlöletes.” -

Mert egész nap ki sem dugta az orrát a szobájából - közöltem. -

Csak a telefonján pötyögött és videojátékozott. Mr. Smith ismételten a homlokát ráncolta. -

A Krisztus előtti időkben még nem ismerték a videojátékokat.

-

Tudja, mire gondolok - válaszoltam. Nyugtalanító érzésem támadt

a szoborral kapcsolatban. Emlékeztetett valamire vagy inkább valakire, de nem jöttem rá, ki lehet, különösen, mivel hiányzott az arca. - Ha az istenek nem ismerték a halált, hogyan sikerült neki mégis megölnie Johnt? Mr. Smith felvonta a szemöldökét. -

Miss Oliviera, már egyik első találkozásunk alkalmával közöltem,

hogy John nem isten. Egyszerűen csak egy szerencsétlen sorsú fiatalember, akinek óriási felelősséget raktak a vállára már élete hajnalán. -

Miként lehetséges, hogy ezt a Thanatosz fickót egyáltalán nem

említik Hádész és Perszephoné mítoszában? - vágtam a szavába. Már pontosan tudtam, John milyen remek srác, igazán nem volt szükséges hallanom. -

Mert nem szerepel benne. Apró mellékszereplő csupán a görög

mitológiában, inkább szellemnek tekintik, mintsem istenségnek. A pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud úgy vélte, mindnyájunkban rejlik egy kis rész Thanatoszból. Halálösztönnek nevezte az érzést, amely időről időre kockázatos viselkedésre sarkall minket.

Felvontam a szemöldökömet. Eszembe jutott, milyen elszántan kapaszkodott a rettenetes sorsra jutott hajó kormánykerekébe az utolsó pillanatig. -

Ez jellemző Johnra. Akkor hát hogyan szakítsam el ettől a haláli

alaktól, ha egyszer sikerül rájönnöm, ki az? Feltételezem, hogy nem Mr. Mueller, különben John már visszatért volna hozzánk. Mr. Smith a fejét csóválva összecsukta a könyvet. -

Korábbi beszélgetéseinkből már igazán tudhattam volna - mondta

csüggedten -, hogy nem fogja megérteni a lényeget. A szó szoros értelmében senki sem szállhat élethalál küzdelembe a Halállal, hogy megmentse a barátját, Pierce. -

Nem számít. Annyit felfogtam, hogy ez a Thanatosz nevű fura

szörnyeteg valószínűleg csupán metafora - válaszoltam. Felpattantam, és járkálni kezdtem a szobában. - De ha mégsem, egy fickót ma este már sikerült leterítenem. Mi tarthat vissza attól, hogy még egyet eltegyek láb alól? Mr. Smith tehetetlenül figyelt a hatalmas íróasztal mögül. -

Mert maga nem szörnyeteg. Én megértem, hogy a tanárával

szemben önvédelemből cselekedett. Ám John éppen azért találta olyan vonzónak, mert maga jelenti a tavaszt dermesztő telére. Maga a víz a lelkében tomboló tűzre. John a vihar. Maga a nap, amely felragyog a vihar után. Abbahagytam a járkálást, hogy rábámuljak. -

Szándékosan el akarja érni, hogy hányjak?

-

Miss Oliviera, kérem! - Mr. Smith széttárta a karját, mintha csak

azt mondta volna: Miért engem hibáztat, amiért kimondom a nyilvánvalót? - Tisztában vagyok vele, hogy a maga szemében csupán ostoba öregember vagyok, aki lelkesen fecseg az alvilági istenségekről, de legalább a koromnak adjon némi hitelt! Láttam már pár érdekes

dolgot életemben. Igen, a vihar valóban pusztító erejű, de szükségünk van rá, hogy eltakarítsa a száraz saspáfrányt, és új virágok sarjadhassanak a helyében. És természetesen a napra is szükségünk van, hogy sugaraival beragyogja az új virágokat, amelyek a vihar nélkül sohasem bonthatták volna ki a szirmaikat. Ismét könnyek szöktek a szemembe. -

Hagyja abba!

-

Na, most meg maga butáskodik - sóhajtott fel Mr. Smith. - Jó a

viharnak lenni, hogy megvédjük magunkat, sőt másokat is, amikor szükséges, de éppen olyan jó a napnak lenni... talán még jobb is. -

Nem vagyok a nap - ellenkeztem a szememet törölgetve. - Sem a

tavasz vagy a víz, vagy bármi ilyesmi. Egy hozzáértő személytől tudom, hogy elszabadult papírsárkány vagyok, amelyet a harag sodor egyre csak előre. -

Hát persze - bólogatott Mr. Smith. - Amikor John nincs jelen. Azt

hiszem, említettem már, hogy John nem volt éppenséggel kellemes társaság, mielőtt maga belépett az életébe. Ezért volna remek, ha újra összehozhatnánk kettejüket. Valójában csak párként tudnak elviselhető életet élni. -

Értem - feleltem reszkető hangon. - Akkor talán arra kellene

összpontosítanunk, mi történik most az alvilágban. -

Egészen nyilvánvaló, mi történik jelenleg az alvilágban. - Beszéd

közben Mr. Smith belesett a táskámba, ahol megszólalt a telefonom. - A Fúriák fő célja mindig is az volt, hogy elpusztítsák az alvilágot. Most sikerült megölniük Johnt... legalábbis azt hiszik, hogy sikerült... és tönkretették a lelkek továbbjutásának egyetlen lehetőségét. Már csupán maga áll az útjukban. Ha magát sikerül eltenniük láb alól, semmi sem marad az Isla Huesos alatt rejtőző alvilágból, és Mr. Graves jóslata bizony valóra válik: dögvész fogja uralni hajdan szépséges szigetünket.

-

Tehát igazam volt

- állapítottam meg. - Tényleg Fúria-

összejövetelt tartanak odakint. - Fejemmel a csukott spaletták felé biccentettem. - Csak éppen a napirenden mindössze egyetlen pont szerepel: megölni engem. -

Feltételezem - bólintott Mr. Smith, a táskámba nyúlva. - Hacsak

nem sikerül keresztülhúznunk előbb a számításaikat. -

Az mit jelent?

-

Keresztülhúzni... - Hatalmasat sóhajtott, miközben előhúzta a

telefonomat. - Jóságos ég! Semmit sem tanítanak manapság a gyerekeknek

az

iskolában?

Egyetlen

módja,

hogy

a

Fúriákat

megállítsuk, ha... -

Már tudom - vágtam rá. - Megöljük Thanatoszt, visszahozzuk

Johnt, azután új hajókat szerzünk a régiek helyett, amik összetörtek. -

Remélem, érti, hogy Thanatosz csupán a halál szimbóluma, mint

ahogyan a galamb a remény jelképe,

vagy a

gránátalma a

termékenység... -

Egy szép napon hosszasan el kell beszélgetnünk a gránátalma

jelentéséről, de nem most. - Azzal kinyújtottam felé a kezemet. - Kérem a telefonomat! -

Egy Farah Endicott nevezetű személy sürgősen igényt tart a

társaságára - jegyezte meg szárazon a kijelzőre pillantva. - Úgy tűnik, bulit tartanak, és sajnálatos módon maga lemarad róla. Egy igen illetlen képet

is

mellékelt

az

üzenethez.

Bocsásson

meg,

amiért

kíváncsiskodtam, de az ifjú hölgy rendkívül nagy betűméretet használ, és teletűzdeli az üzeneteit mindenféle jellel, amelyet a maguk generációja, azt hiszem, emotikonnak nevez, az én generációm pedig a személyes kommunikációra való teljes képtelenségnek. -

Aha - mormogtam. Kezembe vettem a telefonomat. - Bulit tartanak

a koporsó éjjele alkalmából Seth Rector apjának házában a Reef Key

üdülőtelepen. Azt hittem, elhalasztják a hurrikán miatt. Úgy tűnik, mégsem. -

Jaj, ne! - sóhajtott fel Mr. Smith. Még mindig a táskámban

kutakodott.

-

Rector

úrfi

partija

remek

mulatságnak

látszik.

Természetesen nem szükséges megemlítenem, hogy kissé gyanús egybeesés: közvetlenül azután kapta a meghívást erre a bizonyos összejövetelre, hogy sikerült leterítenie egy Fúriát. Bizonyos vagyok benne, hogy csapdába akarják csalni, és persze megölni. Ám bizonyára már magától is rájött. - Előhúzta a táskámból az Isla Huesos története vaskos kötetét. - Ezt nem ajándékoztam magának - csikorogta. Pusztán kölcsönadtam. Már régen nincs forgalomban. Nem mintha letölthetné a tartalmát az internetről. - Úgy vizsgálgatta a drágalátos könyvét, mintha kárt tettem volna benne. - Elolvasta egyáltalán? -

Hát persze hogy elolvastam - vágtam rá, a telefonról felpillantva.

Éppen a fényképet nézegettem, amelyet Farah küldött. Seth Rectort és a haverjait ábrázolta. Mindannyian középső ujjukat mutatták a kamerába. Felettébb ízléses! - Nos, legalábbis a Johnról szóló részeket. - Hirtelen elhallgattam, és idegesen körülnéztem, hátha megpillantok valamiféle jelet, talán vibráló fényeket, hogy John éppen hallgatózik. Érdekes volt - folytattam. - Megígérem, hogy később visszaadom. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez a meghívás csapda. Nem vagyok teljesen ostoba. És hagyja végre abba a kutakodást a holmim között! -

Még

Bocsánat! - szabadkozott Mr. Smith, becsukva végre a táskámat. sohasem

volt

alkalmam

bepillantani

az

alvilág

egyik

társuralkodójának személyes tárgyai közé. Alig hallottam. Tekintetem a fényképre meredt, amelyet Farah küldött. Merre jársz? - írta a fotó aljára. - Hiányzol! Gyere ide azonnal! Mr. Smithnek igaza volt Farah emotikonok terén mutatkozó lelkesedével

kapcsolatban, amelyek közül a legtöbb ördögszarvat viselő smiley volt. Mégsem ez ragadta meg rendkívüli erővel a figyelmemet az üzenetében. Még csak nem is a rikító színekkel kipingált koporsó a háttérben, amelyre arannyal ráfestették osztályunk évfolyamát, vagy az a tény, hegy egy számomra ismeretlen lány lovagolt a koporsó tetején. Seth nyűgözött le kócos, szőke hajával, könnyed mosolyával, szabályos fogsorával és szép, szörfösökre jellemző napbarnított bőrével. Remekül festett pólóingében és szörfnadrágjában - nos, az obszcén mozdulatot leszámítva, amelyet a fényképezőnek mutatott. Fekete pólót viselt, minden bizonnyal a koporsó éjjelének tiszteletére. Nem tudtam megállapítani, mi zavar benne olyan nagyon. Na, persze. Meggyilkolta az unokatestvéremet. -

Nem akar elmenni - mondta Mr. Smith. - Ugye?

-

Természetesen elmegyünk - válaszoltam. Leengedtem kezemben

a telefont. - Ami azt illeti, már korábban meghívtak, mielőtt megöltem Mr. Muellert. Mr. Smith felsóhajtott. -

A rendőrség keresni fogja.

-

Egész idő alatt kutattak utánam - feleltem.

-

Ám akkor még senkit sem ölt meg.

-

Akkor csak még óvatosabbnak kell lennünk - vágtam rá. - Mindent

köszönök. Mr. Smith még egyszer felsóhajtott, azután tekintetét az égre emelte. -

Legalább Patrick autójával menjenek! Azt nem fogják keresni a

rendőrök. -

Miért Patrick autóját vigyük? - csodálkoztam. - Miért nem a

magáét? -

Majd meglátja - válaszolta Mr. Smith.

Néhány perccel később már meg is láttam.

15. fejezet „De e folyónak kell még inni habját, mielőtt csillapodna szomju lázod! ” Dante Alighieri; PARADICSOM, Harmincadik ének

Csupán két módon lehetett megközelíteni a Reef Key üdülőtelepet, az Isla Huesos partjaitól pár mérföldre fekvő, távoli kis szigetet, ahol Seth Rector bulit szervezett a haverjai számára, a koporsó éjjelének alkalmából. Az egyik lehetőség a csónak volt. Ám mivel a parti őrség két méter

magas

árhullámra

figyelmeztetett

a

Cassandra

hurrikán

nyomában, a csónakkal való átkelés ki volt zárva. Ugyanez az árhullám a keskeny, kétsávos országutat is majdnem járhatatlanná tette, amely a másik lehetséges útvonalunk lett volna Reef Key irányába. De csak majdnem. Hacsak nem az ember történetesen egy különleges extrákkal felszerelt, terepjáró autót vezetett. -

Ez búvárautó? - kérdezte Alex, amint Patrick lehúzta a takarót a

trükkös, keménytetejű dzsipről, amelyet a már sokat emlegetett parkolóházban őrzött. -

Hát persze - helyeselt Patrick büszke elégedettséggel. - Ez a

kicsike simán áthajt két vagy akár három láb mélységű vízen is. Magam szereltem be a szűrőrendszert. meg persze a csomagtartót, ködlámpát és CB-rádiót is. -

Hűha! - kiáltott fel Alex. Tágra nyílt szemmel tekintett Kaylára,

Frankre és rám, mintha csak azt kérdezné: Honnan szalajtották ezt a sültbolondot? Ami nem volt túl kedves tőle, elvégre Mr. Smith is ott állt mellettünk, akinek pedig Patrick igen közeli barátja volt. - Egy CB- rádió? Igazán haladó gondolkodásra vall! -

Hé! - háborodott fel Patrick. - Maga szerint ez puszta vicc? A

klímaváltozás valódi fenyegetést jelent. Kuba és Isla Huesos között speciális bójákat helyeztek el az óceánban, hogy folyamatosan mérjék a tenger szintjét. Évente több centit emelkedik a vízszint a sarkokon olvadó gleccsereknek köszönhetően. Ha ez így megy tovább, ezen a szigeten minden vízparton álló ház víz alá fog kerülni még a mi életünkben... talán hamarabb is. Rich és én ezért vásároltunk házat hat méterrel a tenger szintje fölött... Nem mintha ez bármilyen különbséget jelentene egy ekkora vihar idején. És a hatalmas viharok egyre gyakrabban követik egymást. Megvettük hát ezt a kis szépséget szeretetteljesen megveregette a dzsip oldalát

-, hogy gyorsan

kijuthassunk

kizárólag

az

árból,

ha

szükséges.

Ámde

sürgős

vészhelyzetekre tartogatjuk. Egy ilyen éjszakán senkinek sem volna szabad kimerészkedni. -

Valóban

-

helyeseltem.

Igyekeztem

mindnyájunk

nevében

bocsánatot kérni. - Tisztában vagyunk vele. De most tényleg oda kell jutnunk arra a bulira, hogy... -

Hogy felvegyük a szívszerelmét - sietett Frank a segítségemre. -

Zátonyra futott a szigeten, és el kell mennünk érte. Közben a hekusok még mindig szaglásznak utána, tudja. Mr. Smith a tenyerébe temette az arcát, mint aki mélységesen szégyelli magát miattunk. Nem tudtam hibáztatni. Én is szégyelltem magam. Frank hazugsága azonban - amelybe keveredett némi igazság is megtette hatását. Patrick átadta nekünk a kulcsot, amelyen régimódi óralánc lógott, rajta a Napoleon Dynamite lógóval. -

Menjen! - suttogta Patrick a fülembe. Egészen közel kellett

hajolnom, hogy halljam a szavait. - Menjen, és szabadítsa ki a szerelmét! Odakinn, a parkolóházon kívül, amelynek mind a négy oldala teljesen

nyitott volt, ragyogó villám hasította ketté az eget, majd pár pillanattal később olyan fülsértő mennydörgés hallatszott, hogy még a beton is beleremegett a lábunk alatt. Akkor még nem tudtam biztosan, hogy Johnnak vagy a viharnak tulajdonítsam-e a heves természeti jelenséget. Ám amikor már kényelmesen ültem Patrick autójában, úton Reef Key felé, egészen biztosan tudtam. Az út két oldalát ostromló hullámok nem csaptak át teljesen, így hát nem is volt szükségünk a jármű búvártulajdonságaira. Valahányszor azonban villám cikázott keresztül az égbolton, láttam fejünk fölött a viharfellegeket, amint sötéten, vadul összecsapnak, és még nálunk is gyorsabban haladnak előre. Tényleg úgy éreztem, hogy John egy része életben van, és akarata ellenére fogva tartják valahol, így hát a tenger és az ég felkorbácsolásával tölti ki tehetetlen dühét. -

Azt hiszem, szükségtelen megkérdeznem, melyik az - szólalt meg

Alex, amint megközelítettük Seth Rector apjának dollármilliókat érő lakóparkját. Egyelőre csak egy épület állt készen; a sebesen dolgozó ablaktörlő mögül is láttam, hogy úgy ki van világítva, mint egy karácsonyfa. -

Még mindig képtelen vagyok felfogni ezt az egészet - panaszolta

Kayla a szomszédos ülésen. - Ez a legnagyobb őrültség, amit valaha is műveltem... talán a születésnapomra készített citromos vodkakoktélt leszámítva. -

Nem lesz semmi baj - igyekeztem megnyugtatni. Reméltem, hogy

meggyőzőn cseng a hangom. - Nem maradunk sokáig. -

Miféle citromos koktélról van szó? - érdeklődött Frank az

anyósülésről. Vonakodva átengedte Alexnek a kormányt, de csak mert az unokatestvérem már korábban is vezetett autót, ráadásul még jogosítvánnyal is rendelkezett. Mindketten egyformán beleszerettek Patrick extrásított dzsipjébe.

-

Nem számít - válaszoltam. - Csak egyet se igyál, ha valaki esetleg

megkínál vele a bulin! Igazság szerint a leg-bölcsebb, ha egyáltalán nem iszol semmit, bármivel is kínálnak. -

Miért is csináljuk ezt? - kérdezte Kayla. Felismertem az ideges

feszültséget a hangjában; ezt a dacos ellenállást véltem felfedezni benne azon a napon is, amikor Farah Endicott meghívott minket az asztalához az Island Queenben... amely mostanra minden bizonnyal víz alá került... és Kayla határozottan nemet mondott. - Mégis, hogyan segíthet az alvilágon, ha most elmegyünk egy idióta bulira, amit mellesleg az a srác rendez, aki kinyírta Alexet? -

Rajtam sokat fog segíteni - jegyezte meg Alex amikor elébe állok,

és jól tökön rúgom. -

Azért

megyünk

oda,

hogy

Fúriák

után

kutassunk,

és

bizonyítékokat találjunk Seth és a haverjai bűnösségére - feleltem. Semmi több. Nem ölünk meg senkit, nem rugdossuk meg az embereket testük semelyik részén, és arannyal sem próbálunk válaszokat kicsikarni. - Utolsó szavaimnál Frank vállára csaptam. - Érthető voltam? -

Mi lesz, ha előbb ők próbálnak megölni minket? - kérdezte Frank

nyilvánvaló csalódottsággal. -

Abban az esetben - válaszoltam - nyugodtan megnyomoríthatod

őket. Egy kicsit, és kizárólag önvédelemből. Frank arca rögtön felderült. Alex talált egy alkalmas parkolóhelyet a bemutatóházhoz vezető út mellett. Lehetetlen volt közelebb megállni az erős hullámok miatt, amelyek már a lakópark építési területére is behatoltak, mocsárrá változtatva a félkész teniszpályákat. A szépen kialakított magánlagúnát., amelyre Seth apja olyan büszke volt, elnyelte a tenger, a látványos vízesést eltömítette a moszat. A bemutatóház kocsifelhajtója ugyancsak el volt torlaszolva, csak

éppen moszat helyett sportautókkal és Ford terepjárókkal, Isla Huesos menő diákságának kedvelt járműveivel. Nyilván még az ítéletidő beállta előtt érkeztek a Reef Key üdülőtelepre. -

Ráadásul már a vihar előtt nekikezdtek a vedelésnek -

tájékoztatott minket Kayla baljóslatúan. -

Nagyszerű! - vágtam rá. Azután hátrahagytuk Patrick autójának

biztonságos menedékét, és futva tettük meg a tekintélyes távolságot a bejáratig a zuhogó esőben. Reef Key természeti szépségeit kihasználandó - tengerre nyíló kilátás, mangrove fák, ahol régen anyám kedvenc madarai, a rózsás kanalasgémek fészkeltek (amíg el nem üldözte szegényeket az építkezés és az apám cége által okozott olajszennyezés) - és a dollármilliókra

becsült

otthonok

épségének

veszélyeztetését

a

Cassandra erejű viharok idején elkerülendő, a lakópark minden egyes épületét három méter magas kőoszlopokra emelték. Az oszlopok közötti teret - legalábbis Mr. Rector rögtönzött beszámolója

szerint,

amellyel

a

múltkori

látogatásom

során

szórakoztatott - három autót is befogadó garázsnak, tároló helyiségnek vagy akár divatos vendégszobáknak alakíthatják ki a jövendőbeli lakók (utóbbi minden bizonnyal törvénybe ütközőnek minősül, hiszen a legfrissebb jogszabályok szerint megszegte az árterületekre vonatkozó rendelkezéseket. De hát ki árulkodott volna?) Alig bírtuk fel vonszolni magunkat a bejárathoz vezető, elegáns lépcsősoron, különösen a folyamatosan tomboló esőben, és nagyon is el tudtam képzelni, mennyivel rosszabb volna egy teli szatyor élelmiszerrel a kezünkben tenni ugyanezt… vagy Seth és haverjai esetében söröshordókat

cipelve.

Mielőtt

rátettem

volna

lábamat

az

első

lépcsőfokra, már hallottam is a házból áradó zene dübörgő ritmusát. Mire felértünk az ólomüveggel díszített - a tenger habjaiban kergetőző

delfineket ábrázoló -, cifra bejárati ajtó elé, már a dalok szövegét is tisztán értettem. Alex nem fecsérelte az időt kopogásra vagy csengetésre, hiszen úgysem hallotta volna meg senki. Egyenesen besétált, bizonyára azt remélve, hogy élő és eleven látványára mindenki visítani és fejvesztve menekülni kezd. - Meglepetés! - kiáltotta. Az égvilágon senki, sem vette észre. A táncolok - meglehetősen sokan - egy pillanatra sem zavartatták magukat; táncoltak tovább. A fehér bőrkanapékon dohányzó heverészők zavartalanul dohányoztak tovább. Az üvegből készült tolóajtók köré gyűlt emberek, akik kibámultak a tengerre, kifelé mutogatva és nevetgélve, nyugodtan mutogattak és nevetgéltek tovább. -

Legközelebb hátha több szerencséd lesz, pajtás! - mondta Frank

vigasztalón Alexnek, és vállon veregette. -

Mozdulj! - mordult fel Kayla, majd kissé meglökte Alexet, hogy

behúzódhasson az eső elől. A küszöbön állva bámultunk körbe, víztől csöpögő ruhában. Az egyik sarokban a DJ ült, vagy talán csak egy srác a

helyi

középsuliból,

akinek

saját,

hordozható

felszerelése

és

valószínűleg méretes kisteherautója is volt. Ám láthatóan jó munkát végzett, megfelelő hangulatot teremtve a vendégek körében. a hatalmas hordó sörrel együtt a szoba másik sarkában. -

Sör! - örvendezett Frank. - Igazi sör! - Nyomban el is indult, hogy

beálljon a hordóhoz kígyózó sorba. -

Csodás! - sóhajtotta Kayla. - Faképnél hagynak egy korsó sörért.

Erről szól az életem. -

Ezt nem hiszem el! - méltatlankodott Alex. - Senki sem ismer fel! -

Végignézett saját magán. - Szerintetek a póló miatt? -

Ó, te jó ég! - fortyant fel Kayla. - Mielőtt meghaltál, sokkal jobban

bírtalak. Amikor még az a hallgatag, kedvetlen srác voltál. Amióta újraélesztettek, állandóan jár a szád. -

Talán éppen ez az - mondta Alex. - Lehetséges, hogy NDE helyett

olyan hogyishívják lettem? Ó, tudom már! Revenáns. És rajtatok kívül senki sem láthat. -

Mindenki lát - biztosítottam. Gondosan becsuktam magunk mögött

az ajtót. - Pusztán arról van szó, hogy buliban vagyunk. Az embereket túlságosan elfoglalja, hogy jól érezzék magukat, és nem vesznek tudomást senki másról. -

Ez nem ér! - csattant fel Alex ingerülten. - Ha az embert megölik,

újraélesztik, azután visszatér, hogy bosszút álljon a gyilkosain, legalább annyi tisztesség lehetne bennük, hogy észreveszik. Gyengéden vállon veregettem, és reméltem, hogy vigasztalónak találja. -

Mr. Rectornak van egy dolgozószobája odalenn - mondtam. - Ha

már úgysem figyel rád senki, akár le is lopózhatnál, hogy feltörd a számítógépét, és bizonyítékok után kutass a piszkos ügyeivel kapcsolatban. Alex kifejezéstelen tekintettel bámult rám. -

Mint például?

-

Nem is tudom - feleltem. - Például arról a húzásáról, hogy apád

vigye el a balhét a kábítószeres ügyletei miatt, amikor még középiskolába jártak. Vagy az is lehet, hogy most éppen pénzmosással foglalkozik. Valami hasonló tökéletesen megfelelne. Az unokatestvérem egykettőre felderült. -

Kiváló ötlet! - lelkesedett. - El sem hiszem, hogy nem magamtól

jutott eszembe. - Azzal nekilátott, hogy átvágjon a tömegen. - Félre! morogta

rendkívül

mély

hangon,

amely

leginkább

Frankére

emlékeztetett, amikor valaki az útjába került. Mindenki tök részeg volt,

így hát szó nélkül engedelmeskedtek a parancsának. -

Hölgyeim! - Frank közben visszatért, három vörös itallal teli

poharat egyensúlyozva a kezében. - Az égiek itala, egy-egy pohárral mindenkinek. Kayla fintorgott. -

Ez sör?

Frank remekül utánozta barátnőm arckifejezését. -

Nem.

Ismerem

az

ellenérzéseidet

a

sörrel

kapcsolatban,

szépséges, ifjú hölgyem. Kettőtöknek puncsot hoztam, méghozzá onnan. - Azzal egy kristálytálra mutatott egy hosszú, keskeny asztalon a magányos fal mellett, amely nem üvegajtókból állt. A puncsos tál körül rágcsálnivalóval teli zacskók és üres tálcák hevertek, amelyek nemrég talán még húsféléket és friss salátákat tartalmaztak, de mostanra úgy festettek, mintha éhes mosómedvék pusztították volna őket végig. Kayla, aki óvatosan belekortyolt az italba, hirtelen visszaköpte az egészet a pohárba. -

Ne idd meg! - figyelmeztetett, és a földhöz vágta a kezemben

tartott poharat. -

Kayla! - kiáltottam döbbenten. Aggodalmasan szemléltem a

padlón terjengő halvány rózsaszín foltot (a ruhánkból csöpögő esővíz felhígította a puncsot, ezért volt csak halvány rózsaszín). - Mi a baj? Még soha életemben nem vettem részt egyetlen középiskolai bulin sem. Miután visszatértem a halálból, nem igazán számítottam társasági pillangónak, és senki sem hívott többé sehová, amint elterjedt a híre, miféle botrányba keveredtem Mr. Muellerrel. Hihetetlen népszerűségnek örvendett a sulinkban, így lettem én hihetetlenül népszerűtlen. Mégis meg voltam győződve, hogy legkevésbé sem illendő, ha az ember csak úgy a padlóra borogatja az italát, bármilyen vadul tombol is a házban a buli, vagy odakinn a hurrikán.

-

Megbolondították az italt. - Kayla olyan hangsúllyal beszélt, mintha

értenem kellett volna, mire céloz. Amikor továbbra is kifejezéstelen arccal bámultam rá, gyorsan megmagyarázta: - Mindenki hoz magával valamiféle vényköteles gyógyszert, amit csak a szüleik szekrényében találnak, azután az egészet jól belekeverik egy tál jeges vodkába. Egy rakás gyógyszeres üvegre mutatott, amelyek a rágcsálnivalók közé keveredve hevertek az asztalon. -

Ó! - Hirtelen eszembe jutottak a mellékhatásokra figyelmeztető

tájékoztatók a gyógyszereimen, amelyeket a balesetem után írtak fel nekem az agyturkász orvosok: A gyógyszer szédülést okozhat. Befolyásolhatja az autóvezetéshez és a gépkezeléshez szükséges képességeket. Igazság szerint már korábban is hallottam efféle gyógyszeres bulikról, de azokat egészen más színben tüntették fel. - Azt hittem, az ilyesmi csak a szenzáció kedvéért kitalált mítosz, amit a média terjeszt. -

Ahogyan az alvilág is pusztán mítosz, amit a görögök találtak ki? -

kérdezte Frank. -

Ügyes érv - ismertem el.

-

Isla Huesos festői szigetén semmi sem mítosz. Nézd! - Kayla

komoran mutatott a mellkasomra. A gyémántom olyan fekete volt, mint odakinn az éjjeli égbolt, a tolóajtók túloldalán. -

Ó, te jó ég! - A hang olyan élesen rikoltott, hogy könnyen

túlharsogta a rockzene lüktető ritmusát. A következő pillanatban Farah Endicott termett előttünk szálegyenes hajával, tetőtől talpig cseresznyepiros szájfényben. -

Hát eljöttél! - kiáltotta Farah, és közben szédülten lóbált egy

műanyagpoharat a kezében. - Éppen azt mondtam Sethnek, már nem is hiszem, hogy fel fogsz bukkanni. Odakinn elszabadult a pokol. Egyszerűen rémes!

-

Nos - válaszoltam halvány mosollyal. - Mégis sikerült eljutnom ide.

-

Tényleg! - lelkendezett Farah. - Annyira örülök! És a barátaidat is

elhoztad. - Szavai enyhén összemosódtak, majd részegen Frank arcába vigyorgott. - Még sohasem találkoztunk. Arra biztosan emlékeznék. -

Ahogyan én is emlékeznék önre, szép hölgyem - felelte Frank.

Előrehajolva ajkához emelte Farah poharat tartó kezét, és könnyed csókot lehelt a bőrére. -

Hűha! - kuncogott Farah, miközben Kayla a szemét forgatta Frank

finom úri modorán. - Ez a buli egyre jobb! Látom, hogy jelmezben jöttetek. - Pillantása az övemre siklott. - Tetszik az ostorod. Szép tőletek, hogy tiszteletben tartjátok a hagyományt. Elvégre ma van a Koporsó Éjszakája. Totál menők vagytok, srácok... nem úgy, mint egyesek. Farah sötét pillantást vetett a koporsó irányába. Több lány is táncolt a tetején, ami igencsak kockázatos vállalkozás volt tűsarkú cipőjükben; a koporsó ugyanis üreges volt, ráadásul egyszerű furnérlemezből készült, amely veszedelmesen besüppedt együttes súlyuk alatt. -

Azt mondtuk nekik, hogy őrizzék az alsóbb évesektől - panaszolta

Farah -, nem pedig azt, hogy hulladékot csináljanak belőle. Még csak nem is életnagyságú, de Serenával az egész napunk ráment, hogy kifessük. - Visszafordult hozzánk. - Fel kellene írnotok rá a neveteket aranyszínű

filctollal.

-

Azzal

előhalászott

farmer

rövidnadrágja

hátsózsebéből egy metálszínű tollat. - Mindenkinek az aláírását igyekszünk összegyűjteni az évfolyamról. Bár már nem is számít igazán. Alig látszanak. -

Szeretnéd, hogy odamenjek, és összecsapjam a fejüket? -

ajánlotta fel Kayla a lányokra mutatva. A jelek szerint sokkal kevésbé találta elviselhetetlennek Farah Endicottot, amikor kissé kótyagosan támolygott. -

Ó, igazán kedves tőled - hálálkodott Farah elragadtatva. A látása

mintha hirtelen kitisztult volna, és először vette igazán szemügyre Kaylát. - Hé, te vagy az a nagymellű csaj, akit Serena állandóan megpróbál lejáratni az interneten. - Farah szemét elfutották a könnyek. Nem is értem, miért barátkozom Serenával. Totál rendes lány vagy, és csodásan nézel ki ebben a ruhában. Ó, te jó ég! Láttátok már, mit művel a vihar ezzel a hellyel? Seth és a haverjai remekül szórakoznak rajta. - A nevetgélő csoportra mutatott, akik az egész falat betöltő ablakok előtt álltak a szoba túloldalán. - Szerintem egyáltalán nem vicces. Apám minden pénzét el fogja veszíteni, amit ebbe az építkezésbe fektetett, és akkor a főiskolai tanulmányaimat sem fogja tudni kifizetni. Nem vagyok sem elég okos, sem elég sportos, hogy bárhová ösztöndíjat nyerhessek. Farah mindenkit meglepett, amikor egy váratlan mozdulattal Kayla karjába vetette magát, és zokogni kezdett a hajába. -

Jaj! - kiáltott fel Kayla döbbenten. - Ugyan, semmi baj. -

Megveregette Farah vállát. - Biztosan nem olyan vészes a helyzet. -

De igen - zokogta Farah továbbra is Kaylába kapaszkodva. -

Kénytelen leszek beiratkozni az Isla Huesos-i közösségi technikumba. Akkor pedig örökre ezen a nyomorúságos szigeten ragadok, mint az apám. És itt még egy normális Gap üzlet sincs, hát még Sephora. Amint az utolsó szót kiejtette, Farah teste elernyedt Kayla karjában, szemét lehunyta. -

Farah? - kérdezte Kayla, alaposan megrázva az ájult lányt. -

Farah? Ó, a francba! Ez a lány jól feltankolt, méghozzá a gyógyszerrel fűszerezett itókából. -

Most mihez kezdjünk? - kérdeztem aggodalmasan, miközben

Frank már Kayla segítségére sietve karjába emelte Farah ernyedt testét. Senki sem vette észre, hogy a házigazda barátnője elveszítette az eszméletét, ami talán nem is volt meglepő. -

Hívhatom a mentőket - vetette fel Kayla kétkedő hangon. - De

szinte biztos, hogy ilyen árhullám közepette nem tudnak kijönni ide. Különben is evakuálási utasítást adtak ki az összes alacsonyan fekvő területre. A kettes vagy annál magasabb kategóriájú hurrikánok esetén csak saját felelősségre maradhatnak a házukban az emberek. A katasztrófaelhárítók nem kötelesek kockára tenni az életüket ezeken a területeken, amíg a vihar okozta hullámzás le nem csillapodik. Legalábbis anyám szerint. -

Akkor hát csak egy vödör hideg vizet kap az arcába a kisasszony -

jegyezte meg Frank, azután tűzoltó módjára a vállára vetette az eszméletlen lányt. -

Jaj! - rázta meg Kayla a fejét. Előkapta a telefonját, és már

pötyögte is a számokat. - Ebben a században másként kezeljük az ilyen helyzeteket.

A

túladagolásban

szenvedő

áldozatokat

stabil

oldalfekvésben a földre fektetjük, nehogy megfulladjanak a saját hányásuktól, azután folyamatosan ellenőrizzük a pulzust és a légzést, amíg a mentő meg nem érkezik. -

Abban mi az élvezet? - kérdezte Frank csalódottan.

-

A hálószobák arra vannak - mutattam a folyosó végébe. - Hátha

találtok egy szabad ágyat, ahová lefektethetitek. Frank egy bólintással elballagott; Farah feje minden lépésénél ideoda himbálózott, ragyogó, rézszínű haja lófarokként lobogott mögötte. -

Foglalt - közölte Kayla a telefonjára mutatva. - Ha nem jönnek ki,

és Farah nem tér magához, lehetséges, hogy magunknak kell bevinni a kórházba Patrick járgányán. Nem mintha érdekelne, mi lesz a csajjal tette hozzá gyorsan. - De a többi hibbant agyú senkivel ellentétben én nem tekintem jó bulinak a halált. Követtem bosszús tekintetét a lányok felé, akik még mindig a koporsó tetején lötyögtek. Kettőt egyszer csak felismertem közülük. Egyikük Farah barátnője, Serena volt. SerenaSweetie, ahogyan az

interneten nevezte magát. A másik egy Nicole nevezetű, aki nemrég a Rector Roncsolok - Seth és bandája - miatt panaszkodott, amiért tavaly összetörték a szomszédos házat a koporsó éjjelén. Serenával éppen sokatmondóan csábos táncot lejtettek, izgatott férfiközönséget gyűjtve maguk köré. Ez volt az egyik ok, amiért senki sem figyelt fel Farah ájulására, sem arra a körülményre, hogy egy nagydarab idegen srác - arcán hosszú sebhellyel - elcipeli az egyik hátsó hálószobába. Farah óriási szerencséjére az idegent kizárólag jó szándék vezérelte. -

Igen - mondtam Kaylának. - Értem, mire gondolsz. Próbáld tovább

hívni a mentőket! Megyek, és összeszedem Alexet, azután megkereslek titeket, hogy elhúzzuk innen a csíkot. Talán mégsem volt olyan remek ötlet idejönni. Kayla bólintott, majd gyors léptekkel elindult - telefonját továbbra is a füléhez szorítva - a folyosón, abba az irányba, amerre Frank és Farah az imént eltűnt. Én Alexet akartam megkeresni. Ki tudja? Talán sikerült találnia valami érdekeset, és a veszedelmes út a Reef Key üdülőtelepre mégsem volt teljesen hiábavaló. -

Pierce? Pierce Oliviera? - rikkantotta váratlanul egy túlságosan is

ismerős hang.

16. fejezet „ Úgy értem, hogy akik bűnre születnek, elébe jutva, bűnüket kihírlik, s ő, ismerője minden csúnya tettnek, nézi, pokolnak mely helyére illik... ” Dante Alighieri: POKOL, Ötödik ének

- Pierce! - Bryce, Seth nem túl elmés futballista haverja rettentően örült, hogy újra láthat. - Pierce Oliviera! Hibásan ejtette ki a családnevemet, ám mivel a legtöbben ugyancsak elvétették, hacsak ki nem javítottam őket, nem csináltam belőle ügyet. Ha Bryce mellettem áll, senki nem árthat nekem. Bryce nyaka vastagabb volt egy átlagos ember combjánál, az intelligenciaszintje pedig még a kinti hőmérsékletnél is alacsonyabb. Rendkívüli módon rajongott azonban apámért, és bíztam benne, hogy lesz némi ellenvetése, ha valaki esetleg a szeme láttára próbálna meggyilkolni. - Hé, srácok! - kiáltotta Bryce izgatottan, amint magával ráncigáit a szoba hátuljába. - Nézzétek, kit találtam! Zack Oliviera lányát. Tudjátok, ki az a Zack Oliviera, ugye? A fickó, aki azt a nagy olajvállalatot igazgatja! -

Aki a hadseregnek szállít egy rakás cuccot? - kérdezte egy

számomra ismeretlen srác. Seth és a haverjai behoztak a házba néhány kerti bútort, most pedig kényelmesen

üldögélve

figyelték

a

szilaj

Cassandrát,

teljes

dicsőségében, mintha a napozóágyak és fotelek színházi ülések volnának, és a vihar csupán széles vászonra vetítve tombolna előttük, IMAX-felbontásban. -

Úgy van - válaszolta Seth a haverjának lusta mosollyal.

Bryce viselkedése egyáltalán nem volt fura vagy éppen baljóslatú, amikor rá akart venni, hogy menjek vele hátra, és üdvözöljem Setht.

Egyszerűen csak megragadta a kezemet, és nem volt hajlandó elengedni, mint ahogyan egy izgatott kiskutya belekapaszkodik a látogatók nadrágszárába. -

Gyere már! - sürgetett, amikor erősködtem, hogy már indulni

készültem. - Nem mehetsz el úgy, hogy még csak nem is köszöntél Sethnek. Borzasztóan csalódott lenne. Egyébként is meg kell nézned a vihart. Nagyon király! Abban a pillanatban megláttam Alexet a lépcső tetején, amely az alagsorba vezetett. Tekintetünk találkozott, és az unokatestvérem egy másodpercre megdermedt, felismerve a mellettem álló srácot. Nem tudhattam, vajon Bryce is jelen volt-e, amikor Alexet kegyetlenül meggyilkolták, de láttam, amint az unokatestvérem lassan visszahúzódik a sötét árnyak rejtekébe, igyekezve elrejteni a mappát, amelyet a kezében

tart.

Egyértelműen

rábukkant

valamire

Seth

apjának

irodájában... és nem szerette volna, ha bárki meglátja, amint elillan vele a házból. Így szóltam tehát, elég hangosan, hogy Alex is meghallhassa: -

Jól van, Bryce. Megyek, és köszönök Sethnek.

-

Csúcs! - derült fel Bryce arca. Azzal átvonszolt magával az egész

szobán az ablakokhoz, ahol Seth ült a haverjaival. -

Mi újság, Pierce? - érdeklődött Seth, felállva a fotelből, amelyben

terpeszkedett. - Örülök, hogy sikerült eljönnöd. Mi van az övedbe tűzve? Ostor? Akis perverz! Lehajolt, hogy üdvözlésképpen arcon csókoljon... Semmiben sem különbözött ez a csók a korábban kapott köszöntésektől, csak éppen Seth egészen közel állt hozzám, és megcsapta orromat a testét körüllengő illat: a friss dezodor, a drága testpermet és a mosószer illata, amellyel anyja - vagy inkább a házvezetőnője - a ruháit tisztította. Teljesen más volt, mint John, akiből a szobájának kandallójában lobogó

tűz illata áradt, és valami más is, ami csakis rá volt jellemző. Ellenállhatatlan erővel tört rám a vágyakozás John közelsége iránt, alig bírtam megszólalni. Azután Seth felegyenesedett, már nem éreztem tovább az illatát, és a John iránti vágyakozás hulláma is elcsitult a szívemben. Furcsa érzés volt. Hátrapillantva megállapítottam, hogy időközben Alex is eltűnt. Fogalmam sem volt, hogy a lépcsőn feljutva a bejárati ajtón távozott-e, vagy visszalopózott az alagsorba. Mindenesetre egyelőre sikerült kereket oldania. -

Bocs - mondtam Sethnek. - Nem láttam, hogy itt vagy.

-

Apró hazugság volt, de reméltem, hogy beveszi. - De a

barátnőddel összefutottam. Farah nincs túl jó bőrben. Seth értetlenül bámult rám. -

Tessék?

-

Elájult - magyaráztam. - Egyik barátom bevitte hátul egy

hálószobába. Folyamatosan próbáljuk hívni a mentőket, de talán te is. Seth egyik haverja, egy másik futballjátékos, Cody harsány röhögésben tört ki. -

A mentőket? - ismételte Cody megvetően. - Ebben az ítéletidőben

egyetlen mentőkocsi sem tud átjutni a szigetre. Ahogyan a zsaruk sem. Mit gondolsz, miért éppen idekinn tartjuk a koporsóbulit? Nem csak azért, hogy azok a szerencsétlen alsóbb évesek meg ne találjanak minket. Igazam van? Azzal Cody egyenesen Bryce felé fordult, s a két srác összeütötte a mellkasát, hangos ordítás közepette: -

Roncsolóké a pálya!

Nem csupán Isla Huesos egyetlen középiskolájának kabaláját illették a Roncsoló névvel; Seth a bandáját is így nevezte. A Rector ősök

hajóroncsolóként tevékenykedtek abban az időben, amikor a Liberty elsüllyedt a sziget partjainál. -

Nézd, Farah miatt nem szükséges fájdítanod a fejedet - igyekezett

megnyugtatni Seth, és közben szórakozott mosollyal nyugtázta haverjai elcsépelt szertartását. - Sohasem bírta az italt. Minden bulin ez történik. Amikor magához tér, hány egy nagyot, azután rögtön újra táncra perdül. Hé, gyére már ide! Mutatni akarok valamit. Kézen fogott, és megpróbált leültetni maga mellé egy kanapéra. -

Seth! - ellenkeztem. - Nem lehet. Már éppen indulni készültünk...

-

Ki az a mi? - kérdezte széles vigyorral. - Te és a vadállat barátod?

- Körülnézett a szobában. - Nem látom sehol. Ugye, nem tart téged tényleg bezárva, ahogyan a nagyanyád híreszteli szerte a szigeten? -

Nem - válaszoltam. Törtem a fejemet, hátha eszembe jut egy

kifogás, amellyel elszabadulhatok. - De akkor is jobb volna, ha valaki szemmel tartaná Farah-t. -

Persze. Már ha szeretnéd, hogy az öledbe hányjon. Hidd el, már

volt részem benne. Nem kellemes élmény. - Rémületes erővel rántott le maga mellé a kanapéra. Ahhoz képest, hogy még Seth csinált viccet John feltételezett börtönőri hajlamaiból, nagyon úgy tűnt, hogy maga kívánja betölteni ezt a szerepet. - Ezt nézd meg! Mi a véleményed? El kellett ismernem, hogy valóban lenyűgöző jelenet játszódik le éppen a szemünk előtt. Nem csak a dühödten tomboló hullámokat találtam bámulatosnak a máskor békés nyugalomban ringatózó floridai tengeren - errefelé általában olyan csendes a víz, hogy a térdelő szörfösök gond nélkül siklanak a hullámokon, akár még álló helyzetben is, egy rekesz sörrel és egy jókora kutyával a lábuk előtt. Az égbolt látványos szépsége ejtett bűvöletbe, amelyet a házból kinézve három oldalról is megcsodálhattam; olyan magas fellegek tornyosultak fölénk, amelyek New York felhőkarcolóival is felvehették

volna a versenyt, időnként ragyogó fényárba borulva, valahányszor keresztülcikázott rajtuk egy villám. Alattunk a bemutatóház hátsó kertjében emelvény magasodott, homokkő padlólapokkal kirakva, amelyek a tengerpart színeit idézték volna - ha Mr. Rector nem buldózerezteti le minden irányban a partot, hogy beépíttethesse. Az emelvényre épített verandát üvegfal vette körül, nehogy bármi eltakarhassa a kilátást, és egy kis kültéri konyha tette teljessé ahol grillsütő, parányi hűtő és beépített piknikasztal is helyet kapott. Az udvar ékessége azonban a vese alakú, akvamarin úszómedence volt, mellette kis vízesést mintázó jacuzzi fürdővel, amelynek vize a medencébe csobogott. A lagúnával ellentétben, amelyet úton idefelé az autóból láttunk, a vízesés még zavartalanul működött. Annak ellenére, hogy anyám karbantartó cége szerint a legfontosabb szabály a medence oltalma érdekében, hogy hurrikán esetén azonnal kapcsoljuk ki az elektromos berendezéseket, a generátor továbbra is dolgozott, a medence pumpájával együtt. Mr. Rector medencéjének alján láthatóan sötétlett valami. Talán a csempe mintázott kettős delfinalakot, a bejárati ajtó ablakához illőn, de túlságosan erősen zuhogott az eső, hogy meg tudjam állapítani. - Most figyelj! - vigyorgott rám Seth, a medencére mutatva. A generátor gondoskodott arról, hogy a lámpák fényesen ragyogjanak, így hát könnyen látható volt, ami következett... ...egy hatalmas erejű hullám vette ostrom alá az udvart körülölelő üvegfalat, majd átcsapott fölötte, elárasztva a mészkővel kirakott emelvényt; végül a medencébe zúdult, és feltöltötte sötét, sós tengervízzel. Hirtelen ráébredtem, mi sötétlik a medence alján: tengeri hínár. S nem is csak hínár, hanem mindenféle törmelék; akadt ott vízsodorta fa,

horgonyukról leszakított halászhajók berendezései, talán még döglött hal is.

Az

egész

udvart

elárasztotta

a

víz.

Megpillantottam

egy

homárfogáshoz használt bóját, amely elszabadult a csapdáról, amint a grillsütő mellett bukdácsol. Arrafelé úszott egy kerti karosszék is. Sejtelmem sem volt, miként maradtak még égve a lámpák, miközben ennyi sós víz mosta, rongálta a vezetékeket. Ám azt tudtam, hogy már nem sokáig ragyognak. Az üvegajtók körül gubbasztó srácok mind elismerően felkiáltottak a hullám pusztítását látva, majd poharukat összekoccintva rögtönzött áldomást mondtak a természet haragjára. -

Ez aztán tényleg király volt - kiáltotta Bryce izgatottan. - Hát nem

volt totál király, Seth? Seth tekintete továbbra is a medencére tapadt, arcán azonban ördögi mosoly terült el. -

Valóban király volt - felelte. Azután felém fordult. - Neked hogy

tetszett, Pierce? Szerinted is király volt? Kényelmetlenül feszengtem ragyogó, fürkésző pillantása alatt, képtelen voltam válaszolni. A szeme - csak erre tudtam gondolni -, a szeme olyan ismerősnek tűnik... Senkit sem ismertem azonban, akinek ragyogó, kék szeme lett volna. John szeme nem kék volt, hanem szürke, pontosan olyan szürke, mint a nyakamban lógó gyémánt. Vagyis, amilyen többnyire lenni szokott, helyesbítettem, gyors pillantást vetve a kőre - amikor éppen nem feketén örvénylett, mint odakinn az óceán. Nem. Seth szeme ugyanolyan akvamarin színben csillogott, mint a medence vize. Vagyis, amilyen a medence színe egykor volt. Valójában nem is Seth szemének színe tűnt ismerősnek. Hanem valami más. -

Igen - feleltem végül. Képtelen voltam elfordítani tekintetemet az

övéről. - Nagyon király volt. - Benedvesítettem az ajkamat. Szomjas voltam, de nem mertem inni semmit, miután Farah teljesen kiütötte magát. - Srácok, nem gondoljátok, hogy ki kellene kapcsolni az áramot odalenn? -

Ugyan miért? - kérdezte Seth enyhe gúnnyal. - Csak nem attól

félsz, hogy valakinek baja esik? Váratlanul a lelkemben is fergeteges vihar tört ki. Mégis miben rejlik ennek a fickónak a varázsa? Hogyan tudott elég szavazatot szerezni, hogy megválasszák diákelnöknek? Miként tudta megkedveltetni magát az emberekkel? Nekem persze rendelkezésemre állt pár belső információ, amelyről a többieknek sejtelmük sem volt. Eszembe jutott Mr. Liu figyelmeztetése, hogy szorosan fogjam a sárkányom kötelét, így hát igyekeztem nyugalmat kényszeríteni a hangomra. -

Máris van pár áldozat, akiknek igenis bajuk esett - mondtam.

Tudtam, hogy borotvaélen táncolok, de még mindig ott volt mellettem Bryce, hogy megvédjen, ha netán csúnyára fordul a helyzet. A gyémántomnak nem sok hasznát vehettem. Nem feltételeztem ugyanis, hogy Seth is Fúria, habár valaki a közelben nyilvánvalóan az volt. Nem. Seth egészen régimódi gyilkosnak számított. Seth csodálkozva húzta fel egyik szőke szemöldökét. -

Tényleg? Na, és kik azok?

-

Farah - vágtam rá. Láttam, hogy nem erre a válaszra számított,

amikor a másik szemöldöke is csatlakozott az előbbihez. - Azt mondta, hogy ez a vihar rengeteg pénzébe fog kerülni az apjának. Valószínűleg főiskolára sem mehet. Seth gúnyosan csücsörített az ajkával. -

Ó! - sajnálkozott. - Szegény Farah!

-

Nem Farah az egyetlen, akinek baja esett - folytattam. Egészen

halkan beszéltem, hogy közelebb kelljen hajolnia, ha hallani akarja a szavaimat. Hangosan lüktetett a zene, odakinn újabb hullám csapott le az udvarra, mire mindenki ujjongásban tört ki körülöttünk. - Ott van még Alex is. Seth éppen a hullámra pillantott, ám amint kiejtettem a számon Alex nevét, rögtön vissza is fordult felém. -

Alex? - Szájához emelte a poharát, és ivott egy korty sört.

Nyilvánvalóan esze ágában sem volt belekóstolni a gyógyszerekkel felturbózott puncsba. - Alex Cabrero? Jó fej kölyök. Mi baja esett? Úgy tett, mintha semmiről sem tudna, és ez a szemérmetlen hazugság újabb vihart szított a szívemben. Tudtam azonban, hogy uralkodnom kell az indulataimon. -

Pontosan tudod - válaszoltam mosolyogva. - Te meg a drágalátos

bandád meghalni.

begyömöszöltétek

egy

koporsóba,

azután

otthagytátok

17. fejezet „ S egy másik, kinek vérzett nyaka szerte, s az orra helye szemöldig üres lett, s beszédünket csak egy füllel fülelte Dante Alighieri: POKOL, Huszonnyolcadik ének

Seth lassan leengedte a poharat, amelyből éppen kortyolt, arca rezzenéstelen maradt. Nem kerülte el azonban a figyelmemet, hogy néhány csepp sör a pólóján landolt. -

Sejtelmem sincs, mire célzol - mondta. - De jobb lesz, ha észben

tartod,

kislány,

kivel

beszélsz.

Senki

sem

úszhatja

meg,

ha

összeakaszkodik egy Rectorral. Nevetnem kellett. Ugyan mi járt a fejében, amikor maga mellé ültetett? Hogy túlságosan lenyűgöz a csodás külseje és társadalmi pozíciója, és szóba sem hozom a gaztetteit? Vagy esetleg maga akarta felvetni a témát, valamiféle fenyegetést fontolgatva, de idejekorán megelőztem? Ha igen, akkor sajnos borzasztóan elszámította magát. -

Pontosan tudod, miről beszélek, Seth - válaszoltam. - Apád már

bizonyára megmutatta neked a kriptában készült biztonsági felvételeket, így azzal is tisztában vagy, hogy a barátaimmal sikerült kimenekítenünk Alexet. Életben van, és tanúskodni fog ellened... az ügy minden egyes részletéről. Nem csak arról, hogy megpróbáltad eltenni láb alól. Ha valaki akkor ránk pillant, minden bizonnyal azt gondolta volna, hogy csupán barátságos beszélgetést folytatunk. Egészen közel hajoltunk egymáshoz. Bár rengetegen tolongtak a szobában körülöttünk, nevetgéltek, kiabáltak és táncoltak, a zene pedig szakadatlanul dübörgött, szinte úgy éreztem, mintha egyedül volnánk, kettesben, saját kis romantikus buborékunkban.

Csak éppen semmi romantikus nem volt abban, amiről tárgyaltunk. -

Tudod, mi fog most történni - folytattam. - Le fognak tartóztatni

gyilkossági kísérlet vádjával. Tizennyolc éves vagy, ezért felnőttként fognak kihallgatni, mint Chris bácsikámat kerek húsz éve, amikor magára vállalta a balhét a kábítószer miatt, amelyre apád állította rá. Milyen kedves, hogy az egész ilyen szépen a családban marad. Nem igaz? -

Szívélyes mosolyt villantottam rá. - Ezért talán ahelyett, hogy azt

mondanánk,

„Ó, szegény Farah!”,

alkalomhoz

illőbb volna így

fogalmazni, „Ó, szegény Seth!” Ugye? Meg kellett hagynom, remekül fogadta a támadást. Még csak a szeme sem rebbent, amikor odakinn villám hasította ketté az eget, olyan vakítóan, mintha fényes nappal lett volna. -

Komolyan - mondta Seth. - Halvány elképzelésem sincs, miről

beszélsz. De azt biztosan tudom, hogy ha mindebből akár csak egyetlen szót is elismételsz bárkinek, a családom ügyvédei beperelnek rágalmazásért, méghozzá olyan szélsebesen, hogy azt sem fogod tudni, mihez kapjál. Nem érdekel, mennyi pénze van az apádnak. -

Tényleg? - Egyáltalán nem hatott meg. - Belegondoltál már, hogy

ha létezik felvétel arról, amint kihalásztuk Alexet a koporsóból, akkor egy másik talán azt is rögzítette, amint te bepakoltad oda? Erre már pislogott. De csak egyszer. -

Idefigyelj, te hibbant, ostorlengető bestia! Az unokatestvérednek

vége, úgyhogy az égvilágon semmiről nem fog tanúskodni - csikorogta Seth. - Még ha birtokodban volna is a felvétel, semmi nem látszana rajta. Ellenőriztük. A villámlás kisütötte a vezetékeket vagy valami... Újra felnevettem, amint a hangja egyszerre elhalt, amikor rádöbbent a ballépésére. -

Azt hittem, fogalmad sincs, miről beszélek - gúnyolódtam.

Az

odakinn

tomboló

mennydörgés

korántsem

tűnt

olyan

fenyegetőnek, mint a Seth arcán felvillanó kifejezés, amint megkérdezte: -

Miből gondolod, hogy bárki hitelt fog adni a szavaidnak? Hiszen

mindenki tudja, miért költöztél ide. Megölted a tanárodat még keleten, Connecticutban. -

Valóban

megöltem

a

tanáromat

-

ismertem

el de

nem

Connecticutban. -

Buta tyúk - fenyegetőzött Seth. Most már dühös volt. nagyon

dühös. Kék szeme immár nem is medencevízre, hanem jégre hasonlított. Gyors pillantást vetettem Bryce irányába, mert meg akartam bizonyosodni, hogy ha azok a napbarnított, a sok edzéstől és szörfözéstől kemény kezek netán el találják kapni a nyakamat, számíthatok egy kis erősítésre. - Tényleg azt hiszed, hogy bárki hinni fog neked? Orrba vágtad a saját nagyanyádat, azután szó nélkül kereket oldottál azzal a loboncos szörnyszülöttei. Egyértelműen nincs ki mind a négy kereked, a pasid fejére pedig egymillió dolláros jutalom van kitűzve, és ha csak a közelembe mersz jönni, gondoskodom róla, hogy rövid időn belül minden hírcsatorna értesüljön róla, miként törtél az életemre, ahogyan a tanárodéra is... Tekintetem egész idő alatt a pólójára tapadt. Gondolataim végre megragadták azt a részletet, amely erősen nyugtalanított, amióta Farah fényképén megakadt rajta a szemem: a pólóingeken, amelyeket Seth előszeretettel hordott -

és amilyet ezen az estén is viselt -, apró, hímzett figura látszott a

bal oldalon, a szíve fölött. Egy vágtató lovon ülő ifjú. Az a fiatal srác, akit Mr. Smith mutatott nekem a Thanatoszt ábrázoló fényképen, ugyancsak lovon vágtatott. Csak éppen a feje fölött lengetett kard helyett a Seth pólóján díszelgő

emberke pólóütőt tartott a kezében. Szárnyat sem viselt, bár az a szoborról is letört már, az idő és a természet viszontagságainak következményeképpen. Egész hadseregeket pusztított el a kardja egyetlen csapásával magyarázta Mr. Smith. - Egyetlen gondolatot sem pazarolt az áldozataira. Azt is mondják, hogy nem lakott szívében sem irgalom, sem bűnbánat, sem lélek. Más szóval - tréfálkoztam -, tipikus tini srác volt. Akárcsak Seth Rector, akinek a szülei szobrot állítottak Hádésznak és Perszephonénak a család mauzóleumának kellős közepén. A Fúriák végső célja mindig is az alvilág elpusztítása volt - mondta nemrég Mr. Smith. -

Figyelsz rám egyáltalán? - sziszegte Seth. - Szerintem még nem

tudod, kivel állsz szemben. Felemeltem a fejemet, tekintetünk összekapcsolódott. -

Ó! - feleltem. - Pontosan tudom, kivel állok szemben. Azzal a

fickóval, aki megölt. Nem is szólva a barátnőmről, a mentoromról, az unokatestvéremről és most a barátomról. Igazam van? Rejlett valami a hangomban, aminek hallatán elkerekedett a szeme, nem is annyira rémülten, inkább hitetlenkedve. -

Megőrültél - mondta. - Éppolyan tébolyult vagy, mint amilyennek

tartanak. -

Tisztában vagyok vele, hogy a szó szoros értelmében nem te öltél

meg - válaszoltam. Előhúztam a nyakláncomat a ruhám rejtekéből, majd megpörgettem a gyémántot az ujjam körül a lánc végén. - Te csak kitéped az emberek lelkét a testükből. Alexet viszont a saját kezeddel ölted meg. Sőt, azt hiszem, a mentoromat is. Tudod, mit mondott nekem egyszer Jade a halála előtt? Hogy nem létezik olyasmi, hogy valaki őrült. Olyasmi sincs, hogy normális. Ezek terápiás szempontból kifejezetten

ártalmas kifejezések. Nem tudom, hogy ez valóban így van- e. Ám egy dologban biztos vagyok: ha öt másodpercen belül nem engeded szabadon a barátom lelkét, rövidesen meglátod, milyen őrült is tudok lenni. -

Nem tehetsz velem semmit, hibbant boszorka - vágott vissza

Seth, hátrapillantva a haverjaira. - Ennyi ember előtt tutira nem. -

Ó, tényleg? - Elengedtem a gyémántot, előrehajoltam, és két

kezemmel megtámaszkodtam a mellkasa mellett, csapdába ejtve Setht a karomban. Megpróbált minél távolabb húzódni, amíg gerince a kanapé oldalának nem nyomódott. - Csak figyelj! Könnyedén kiszabadulhatott volna. Félrelökhetett volna, hogy felálljon. Mégsem tette. Csak feküdt, mozdulatlanul. Erősen zihált, azon tanakodva, mit forgatok a fejemben. Lassan egészen közel hajoltam hozzá, azután két kezembe fogtam az arcát. Amikor továbbra sem tiltakozott, ajkára szorítottam a számat, miközben hajam sötét, illatos sátorként borult körénk. Még akkor sem lökött félre. Nem mintha úriember lett volna, aki sohasem bántana egy ifjú hölgyet. Elvégre Jade életét sem kímélte. Nem rázott le magáról, mert élvezte a csókot. legalábbis először. Ajkát szétnyitotta, halkan felnyögött, majd mindkét kezével megragadta a csípőmet, ami csak megerősítette, hogy a fiúk - még azok is, akik valójában görög halálistenek megtestesítői - döbbenetesen ostobák tudnak lenni. Seth behunyta a szemét, de én nem. Így láthattam, amint a nyakláncomon lógó gyémánt a karjára hullik, miközben magához szorít. Így láthattam azt is, hogy a gyémánt lassan megégeti a bőrét. Seth nyilvánvalóan nem érzékelte sem a fájdalmat, sem a füstöt. Ám sokak figyelmét nem kerülte el. -

Hűha! - rikoltott Cody. - Seth, te állat! Már füstöltök is!

Seth ügyet sem vetett a haverjára, túlságosan elfoglalta, hogy a nyelvét a számba erőltesse... amit a fejemet elfordítva sikeresen megakadályoztam, és gyors puszit nyomtam az arcára. Sajnos Seth még tovább fordította a fejét, és ajkam találkozott nyitott szájával. A csók kicsit sem volt kedvemre, de nem tartott sokáig, mert megperzselődött bőrének bűze - és a fájdalom - hamar megragadta a figyelmét. Elrántotta száját az enyémről, és a karjára meredt. -

Mi a... ?

Már túl késő volt. A sebből felszálló kék füst lassú ívben keringett a mennyezet felé. -

Pfuj, Seth! Az edző a lelkünkre kötötte, hogy a szezon végéig

nincs füstölés. Elfelejtetted? - Bryce nem fogta fel, mi történik. Seth elengedett, megrázta a karját, amíg a gyémánt ártalmatlanul le nem gurult róla a pólója elejére. Akkor, amint a kő lassan átégette magát az anyagon, durván ellökött magától, a kanapé túlsó végébe. -

Hagyd abba! - mordult rám egy hang, amely egyáltalán nem

hasonlított Sethére. Mélyen, ádázul zengett, és felbőszültén, akár az óceán az üvegajtók túloldalán. - Most rögtön! -

Nem csinálok semmit - tiltakoztam. Seth haverjaira pillantottam,

tágra nyílt, ártatlan szemmel. - Ti is láttátok, srácok. Seth és én csak csókolóztunk, most pedig valamiféle rohama van. Talán fel kellene hívnotok az apját. -

Seth? - Bryce közelebb lépve aggodalmasan lenézett ránk. - Hé,

tesó! Mi folyik itt? Seth a fogát csikorgatva szorongatta a karját. Az ujjai közül szállingózó

füstfoszlányok

egyre

sűrűbben...

és

sötétebben

gomolyogtak. Olyan feketén, mint a gyémántom. Vagy akár Seth pupillája, amely mintha az egész szemét betöltötte volna.

-

Megöllek - vicsorogta. Nyál fröcsögött a szája szögletéből. - Ezért

megöllek. -

Haver! - szólt Cody, rácsapva kezével Seth hátára. - Jól vagy?

-

Ne érj hozzám! - Seth villámgyorsan hátrakapta a fejét, hogy

rátámadjon. Cody azon nyomban visszarántotta a kezét. -

Hú! - kiáltotta. - Azt hiszem, Seth nincs jól.

Odakinn vakítóan fényes villám ragyogott fel; először azt hittem, nukleáris robbanás történt. Bevilágította az egész égboltot, a tengert, a szobát... amely rögtön utána teljes sötétségbe borult, amikor a ház generátora leállt. A lányok visítottak - különösen fülsértő hang volt, mivel a hangfalak is megadták magukat -, és egy pohár is összetört. Azután mennydörgés csattant, olyan erővel, hogy alapjaiban rázta meg a házat. Amint a következő pillanatban újra felvillantak a lámpák - és mindnyájan vakon pislogtunk -, Seth háta mögött észrevettem egy magas alakot, aki korábban még nem volt ott. -

Hé! - kiáltott rá Cody, aki szintén észrevette. - Te meg ki...?

Ki vagy? Valószínűleg ezt akarta kérdezni. Ám mielőtt Cody befejezhette volna a kérdését, a figura megragadta Seth ingét, és egyetlen erőteljes mozdulattal talpra rántotta a kanapéról. -

Az egy dolog, hogy megöltél - morogta John fenyegetően Seth

arcába -, de hogy a barátnőmet is megcsókolod? Azt már nem tűrhetem. És súlyos öklével egyenesen Seth arcának közepébe sújtott.

18. fejezet ,,S e homlok, mely sötét hajzat alól néz szét... " Dante Alighieri: POKOL, Tizenkettedik ének

John igen határozott véget vetett a bulinak, amikor betörte a házigazda orrát. Ugyanabban a pillanatban a tenger áttört a ház udvarát körülölelő üvegfalon, és elárasztotta a kertet, megkerülte a házat, majd az autókkal teli felhajtót vette célba. Azok a vendégek, akik még nem sikoltoztak halálra váltan a Seth arcát elborító vér miatt, most hirtelen őrült kiáltozásban törtek ki a járműveiket féltve, és hanyatt-homlok rohantak kifelé, abban a hiábavaló reményben, hogy még megmenthetik őket... Mindenki kirohant a házból, azokon kívül, akik a jajveszékelő Seth segítségére siettek, köztük Bryce is. Fejét leszegve rontott Johnra, akár egy bika, arca lángolt a dühtől. John az utolsó pillanatban oldalra lépett, majd gyomron öklözte a srácot. Futballjátékosként valószínűleg nem ez volt az első alkalom, hogy Bryce hasába vágtak, de talán most először ütötték meg ilyen óriási erővel, ha az arcára kiülő meglepetésből ítélni lehetett. Míg Bryce fájdalmában kettégörnyedt, levegő után kapkodva, John ismét megütötte, ezúttal a veséjére célozva. Bryce felnyögött, azután térdre roskadt; láthatóan elszállt minden harci kedve. -

John! - kiáltottam sürgetően. Még mindig hangosan zihált, és fel-

alá járkált Bryce előtt; egészen úgy festett, mint az a „vad teremtmény”, akinek régebben tartottam. Egyértelműen készen állt, hogy újra támadásba lendüljön - bárki ellen -, a legkisebb provokációra is. A helyszínen maradt srácok közül azonban egyik sem tűnt elég

vállalkozó kedvűnek, hogy felvegye vele a versenyt. A DJ, Anton félreérthetetlenül csakis a saját dolgával törődött, és sietve összepakolta a holmiját, miközben pár drogos elkerekedett, döbbent szemmel bámulta a küzdelmet az egyik közeli kanapéról. -

John! - szóltam ismét. Kinyújtottam felé a kezemet, amint

villámgyorsan elviharzott mellettem, a felismerés leghalványabb jele nélkül. Bárhol tartotta is fogva Thanatosz, nyilvánvalóan nem volt túl kellemes hely. - Én vagyok az, Pierce. Minden rendben. Kétkedő pillantást vetett rám sötét fürtjei alól, amelyek az arcába hullottak. -

Valóban? - kérdezte járkálás közben. Kinyitotta, majd ismét

összecsukta az ujjait, amelyeket ökölbe szorítva előbb Seth, azután Bryce arcába csapott. - Fura. Egyáltalán nem úgy érzem, hogy minden rendben van. Miért engedted, hogy megcsókoljon? Különös módon ez az ingerült felcsattanás ébresztett rá, minden szeretetteljes üdvözlésnél világosabban, hogy John jól van. Valóban visszatért, teljes valójában, ahogyan megígérte nekem az alvilágban, a dokkon állva; ismét önmaga volt. -

John

-

ismételtem,

és

a

szemem

megtelt

könnyekkel.

Örömkönnyekkel. -

Hogyan hagyhattad, hogy egyáltalán megérintsen? - háborgott. -

Talán nem tudtad, kicsoda? -

Hát persze hogy tudtam - válaszoltam. A szerelem és a

megkönnyebbülés hullámai árasztották el a szívemet, éppolyan erővel, mint amilyennel a tenger hullámai ostromolták... és pusztították... a Reef Key üdülőtelepet. - Thanatosz, a halál görög megtestesítője fogságban tartott téged... -

Úgy van - vágta rá John. - Pontosan. Te pedig megcsókoltad!

-

Nos, Seth összes haverja itt ácsorgott körülöttünk. Mégis hogyan

érinthettem volna elég hosszú ideig a bőréhez a gyémántot, hogy alaposan megégesse? Anélkül persze, hogy gyanút keltsek? John dühösen ráncolta a homlokát. Megkérhetted volna Franket, hogy fogja le - felelte.

-

Nem tudtam megállni mosoly nélkül. Hihetetlenül boldog voltam, amiért visszatért, és újra vitatkozik velem. -

Legközelebb - ígértem - mindenképpen megkérem.

-

Nincs ebben semmi mulatságos - morogta John. - Szándékosan

megcsókoltad, hogy feldühíts. Nos, tudod, hogy most mit fogok csinálni? - Hirtelen abbahagyta a járkálást, és magára mutatott. - Én fogok megcsókolni valakit. Akit csak akarok. Csak hogy felbosszantsalak téged. Megfogtam a kezét, amellyel magára mutatott, s amellyel épp az imént látta el a két másik srác baját. Az öklén lehorzsolta a bőrt - talán Seth fogával -, amely fájdalmasan érzékenynek tűnt. Ajkamhoz emeltem a lehorzsolt, sokszorosan sebesült kezet. Elég közel álltam hozzá, hogy lássam sebesen lüktető pulzusát a nyakán, és azt is, ahogy gyengéd érintésemre lassan elcsitul a szívverése. Arca fokozatosan ellágyult. Valahol szert tett egy ingre - egy fehér ingre, amely lazán simult a nyakára, a teste többi részére azonban igen szorosan, akárcsak a farmernadrágja - és egy pár cipőre is; utóbbi sokban hasonlított arra, amelyet a dokkon hagyott. Hirtelen kíváncsi lettem, vajon hol találta. Habár hosszú haja kócosan állt szerteszét, és az arcának sürgős borotválásra volt szüksége, az összhatás kifejezetten vonzó volt. Johnnak remekül állt a halál. -

Jól van - suttogtam, kezét az arcomhoz érintve. - Adhatsz egy

csókot... akinek csak akarsz. Láttam rajta, hogy lelkében még vihar tombol, de képtelen volt továbbra is dühösen ráncolni a homlokát. Mosoly ragyogott fel az arcán.

Mint amikor a nap végre kisüt a haragosan tajtékzó tenger víztükre fölött. -

Mi van, ha téged akarlak megcsókolni? - kérdezte.

-

Azt hiszem, megoldható - válaszoltam.

Ujjait a tarkómra fonva kőkemény mellkasához szorított. Nem csupán két erős karja ölelt körül, hanem az illata is - az égő fa, az ősz utánozhatatlan aromája, sőt még valami más, ami John saját illata volt, és most döbbentem rá, amint ajka az enyémre hajolt, hogy csakis egyet jelent a számomra: az otthont. -

Megígérted, hogy elmondasz nekem valamit, amikor visszatérek -

mormolta John, miután végre elengedett, hogy levegőhöz jussak. Először túlságosan megrészegített a csókja, még nem tértem magamhoz, így nem is értettem, pontosan mire céloz. Azután lángba borult az arcom. -

Nem most - ráztam meg a fejemet. Pillantásom Sethre esett, aki

néhány lépésnyire gubbasztott a földön, és Farah barátnői, Nicole és Serena igyekeztek gondját viselni. Bryce is a közelben próbálta összeszedni magát, habár Seth nem sok együttérzést mutatott irányában. -

Talán nem hallottad, amit mondtam? - támadt Seth gyengélkedő

haverjára, félresöpörve a vérrel átitatott zsebkendőket, amelyeket a lányok folyamatosan az arcába nyomtak. - Állj fel, és terítsd le a fickót! Gyilkos pillantást vetett John felé. -

Nem érzem túl jól magam, tesó - nyögte Bryce, kezét a gyomrára

szorítva. - Talán ha Cody és a többiek nem léptek volna le. De ez a fickó hatalmas. - Ekkor felnézett Johnra, és suttogva így szólt, mintha Seth nem hallhatta volna a szavait: - Haver, szerintem jobb lesz, ha most eltűnsz. A barátom irtóra be van pöccenve rád. John dühödt tekintettel meredt Sethre. -

Mondd

meg

a

barátodnak,

hogy

az

érzés

kölcsönös.

Szerencsésnek mondhatja magát, amiért nem öltem meg. Ami azt illeti... John szemében gyilkos fény villant, és már lódult volna Seth felé, ha nem kapom el időben a csuklóját. -

John, ne! - szóltam rá. - Ne pazarold rá az idődet! Sokkal

fontosabb tennivalónk is van... Abban a pillanatban elő is botladozott az egyik a hátsó hálószobából, ahová Frank cipelte. -

Seth! - kiáltotta Farah. - Hol vagy?

Továbbra sem tért még teljesen magához, bár Seth fennhangon bizonygatta, hogy így lesz. Kayla és Frank két oldalról közrefogta, karjukat a lány dereka köré fonva. Együttes támogatásuk nélkül Farah nem is tudott volna megállni a saját lábán. Most csakis azért állt meg, mert mindketten megtorpantak, amint Johnt észrevették. Elégedett mosoly terült el Frank sebhelyes, viharvert arcán. -

Nocsak! - kurjantotta. - Odanézzenek, ki tért vissza hozzánk a

halálból! Farah azonban csakis Setht látta. -

Egy percre fordítok hátat neked - dühöngött, bár kissé

bizonytalanul dülöngélt magas cipősarkán, két erős támasza mellett is, mindazonáltal képes volt villámokat szóró tekintetét egyenesen Sethre irányítani -, és azt hallom, hogy te közben összemelegedtél Pierce Olivierával? Ám Seth figyelemre sem méltatta dühöngő barátnőjét. Döbbent tekintete másra meredt: arra, aki Farah háta mögött állt. Nem Kayla vagy Frank. Az illető, aki Seth érdeklődését megragadta, az alagsori lépcsőházból dugta fel bozontos fejét. -

Hé, Seth! - rikkantotta Alex. Összehajtott mappát lobogtatott a

kezében. - Van egy rossz hírem. Apád irodáját elöntötte a víz. És persze a járgányodat. De jó hírrel is szolgálhatok. Még időben sikerült

kinyomtatnom apád számítógépéből ezt az anyagot, mielőtt tönkrement. Valamiféle földrajzi jelentés Reef Key körzetéről, amelyben az áll, hogy sohasem lett volna szabad építkezési területté nyilvánítani, mivel. nos, apád bizonyára neked is elárulta az okát. Nem igaz, Seth? - Alex cinkosan rákacsintott. - Biztos vagyok benne, hogy a stréber agymenők, akik sokkal többet tudnak nálam az ilyesmiről, felettébb érdekesnek fogják találni, amikor elküldöm nekik. Seth arca egyszerre holtsápadt lett a vérfoltok alatt. -

Nem - mormolta. - Ez lehetetlen. Halott vagy.

-

Nem az - jelentettem ki. - Én mondtam.

-

Figyeljetek! - szólt közbe Kayla, tudomást sem véve az éppen

folyó beszélgetésről. A szokásos csillogás eltűnt a tekintetéből, aminek nem csak az volt az oka, hogy éppen nem volt kéznél strassz, amelyet szokásához híven a szeme sarkába ragaszthatott volna. - Örülök, hogy visszatértél - fordult Johnhoz. - De nem szívesen vállalom a felelősséget azért, hogy egy újabb lakóval gazdagítsuk a birodalmadat. Ennek a kis hercegnőcskének jóval több van a rovásán pár pohár italnál. Farah feje bágyadtan lekonyult, ám a hercegnőcske szó hallatán hirtelen magához tért. -

Ne nevezz így! - tiltakozott erőtlenül. Alig lehetett érteni

összemosódott szavait. - Mit szólnál inkább a chiquita névhez, ahogyan a többi barátnődet hívod? -

Na, persze - felelte Kayla mosolytalanul. - Ki van zárva. Azt

hiszem, kórházba kellene vinnünk. A mentők azt mondták, hogy egy autó sem jön ki a szigetre ilyen magas árhullám mellett, de tudom, hogy Patrick dzsipje... -

Vigyétek! - bólintott John. - Pierce és én mindent elrendezünk itt.

Odakinn a szél iszonyatos hangerővel tombolt, még az üvegajtók is beleremegtek. Újfent megállapítottam magamban, hogy ostobaság volt

Sethtől, amikor nem deszkázta be őket időben. A gyémántom éjfeketéről tintakékre változott, annak jelzésére, hogy bár nem tartózkodnak Fúriák a közvetlen közelünkben, még nem menekültünk meg a veszélytől. Seth nehézkesen feltápászkodott, miközben Kayla és Frank az ajtóhoz cipelte a tehetetlen Farah-t. -

Bryce! - utasította a haverját feszült hangon. - Ne engedd, hogy

azok az őrültek még egy lépést tegyenek előre! Bryce azonban rá sem hederített. -

Hé! - Gyors pillantást vetett az üvegajtókra. - Talán mi is jobban

tennénk, ha velük tartanánk. Most már tényleg ítéletidő tombol odakinn. Seth dühösen Bryce felé perdült. -

Most hülyéskedsz velem? Láttad egyáltalán, ki van még velük?

A DJ srác, aki szintén kifelé tartott a házból, Seth fenyegető hangját hallva riadtan felkapta a fejét. Még a drogosok közül is felemelték páran a fejüket a bőrkanapéról, és értetlenül pislogtak. -

Cabrero! - ordította Seth, amikor Bryce továbbra is kifejezéstelen

arccal bámult rá. - A mappa, te idióta! Szerezd vissza a mappát Cabrerótól! Bryce a fejét rázta, majd ismét a viharra fordította a figyelmét. -

Bocs, haver - mondta. - A hírekben is bemondták. A vihar

legrosszabb része éppen most halad át fölöttünk. Tudtad? Alex közben előresietett, hogy kinyissa a bejárati ajtót Kaylának és Franknek. Amint azok ketten biztonságban áthaladtak a delfinpárt mintázó üvegen, Alex megfordult, és sokatmondóan meglengette a mappát Seth felé, a középső ujjával együtt. -

Több sikert kívánok nektek, ha netán legközelebb újra meg

akarnátok ölni! - kiáltotta búcsúzóul. - Ó, és igazán-remek buli volt! Kösz szépen. Azzal eltűnt a többiek után a viharban, becsapva maga mögött az

ajtót. -

Te ostoba marha! - üvöltötte Seth, majd egy üres műanyag

poharat vágott Bryce fejéhez. A padló tele volt piros poharakkal; mindenki ott dobta el az innivalóját, ahol éppen állt, miközben pánikba esve kimenekültek a házból. A piros műanyag poharak teljesen beborították a szobát, ahogyan a tűzvirág-szirmok is belepték John kriptáját, körülvéve a repedezett, üres koporsót, amelyet Farah és Serena nagy gonddal kipingáltak. -

Hé, haver! Ez így nem járja - vetette oda a DJ rosszallóan

Sethnek. Azzal magára kanyarította az esőkabátját. - Már itt sem vagyok. -

Mehetünk veled? - kérdezte Nicole, kezébe fogva flitteres kis

táskáját. - Biztosra veszem, hogy az Audim nem fog beindulni. -

Ha segítetek cipelni a cuccomat - válaszolta a DJ. Odasétált a

kanapéhoz, és a gallérjuknál fogva egyenként felemelte a drogosokat, akárcsak a nyájára gondot viselő pásztor. - Kék kisteherautó a buldózerek mellett. Sokat kell kutyagolni. Ha a hangfalaim megáznak, ti fizetitek meg a kárt. Serena felkapott egy lemezjátszót. -

Légy jó, Seth! - szólt hátra a válla fölött. - Csodás buli volt. - A

tekintet azonban, amelyet az irányomba vetett. vagy talán inkább John irányába. arról árulkodott, hogy mégsem volt felhőtlen a mulatság. Később találkozunk. -

Igen, szia! - búcsúzott Nicole. Karjába emelt egy vezetékekkel teli

dobozt, és elindult kifelé az ajtón, láthatóan cseppet sem bánva, hogy gondosan kiegyengetett haja hamarosan tönkreázik. -

Viszem a hangfalakat - ajánlotta fel Bryce lassan előrelépve. -

Jössz te is, Seth? Seth őszinte megvetéssel mérte végig a haverját.

-

Nem. Nem megyek sehová.

-

De hát... - Bryce értetlenül bámult rá. - A srác azt mondta, hogy

elvisz minket. A járgányod víz alá került, tesó. -

Én bizony itt maradok. - Seth egyenesen John szemébe nézett,

aki állta a tekintetét; az akvamarin egybefonódott az acélszürkével. Amíg el nem intéztem ezt az ügyet. Bryce vállat vont. -

Jól van, tesó. De kétlem, hogy Anton hajlandó várni. - Azzal

kibaktatott az ajtón. -

Komolyan gondolod, Seth? - Nem hittem a fülemnek. - Szerintem

a mi ügyünk el van intézve. Egyelőre. -

Igen? Nos, én más véleményen vagyok. Kinek szándékozik Alex

odaadni azokat a papírokat? -

Honnan tudhatnám? - kérdeztem. - Még azt sem sejtem, mi áll

bennük. -

Anyád talán nem az Isla Huesos-i Tengerbiológiai Intézetnek

dolgozik? -

Mégis hogy jutott ez a tudomásodra? - csodálkoztam.

-

Amíg ez a te állítólagos emberrablód fogva tartott - mondta Seth,

gúnyos vigyort vetve Johnra -, apámmal átugrottunk egy kicsit anyádhoz, hogy megvigasztaljuk. Akkor mesélte. John tett egy fenyegető lépést Seth irányába, de kezemet a karjára téve megállítottam. El is felejtettem, hogy Seth és az apja látogatást tett a házunkban. -

Nem

az

anyámat

akartátok

megvigasztalni

-

válaszoltam

bosszúsan. - Azért látogattátok meg, hogy visszaszerezzétek a koporsóhoz szükséges alapanyagokat. -

Ha az unokatestvéred leleplezi a családomat - fenyegetőzött Seth

-, mindnyájan koporsóban találhatjátok magatokat. Méghozzá igazi

koporsóban. -

Te pedig - vágott vissza John, határozottan előrelépve, olyan

határozottan, hogy már nem tudtam útját állni - hamarosan azon az ablakon kívül találhatod magad, ha így folytatod. -

John! - Mindkét kezemmel megragadtam a karját. Így szóltam

Sethhez: - Ha ennek a telepnek az építése megszeg bizonyos környezetvédelmi előírásokat, valakinek mostanra már biztosan szemet szúrt volna. Nem gondolod? Hacsak - tettem hozzá, hangomból maró gúny csöpögött - apád nem vesztegetett meg egy rakás léhűtőt, hogy a másik irányba nézzenek, amit persze nem is feltételeznék róla, hiszen mindig is törvénytisztelő, egyenes embernek számított. Nem igaz? Már csak Seth, John és én maradtunk a házban. Fogalmam sincs, kinek próbált imponálni, amikor így válaszolt: -

Reef Key hosszú évek óta a családom tulajdonában van.

Még az ük-ük-ük.... mindegy... nagyapám, William Rector vásárolta Isla Huesos kormányzatától 1845-ben, amikor még csak egy bozóttal borított, ócska homokzátony volt. Soha senki nem akart érte adni egyetlen garast sem. Jogunk van hozzá, hogy azt tegyünk vele, amit csak akarunk. El kellett ismernem, hogy Johnnak még egy arcizma sem rezzent. Semmi jelét nem mutatta, hogy valaha is ismerte Seth ük-ük-ük... mindegy... nagyapját, vagy hogy szívből megvetette a tolvaj gazembert. William Rector hajós-kapitányokkal szövetkezett, akik szándékosan zátonyra futtatták saját hajójukat, hogy azután Rector emberei lecsapjanak, és „megmentsék” a rakományt, értékének a feléért. John apja sem volt különb, aki a többi kapitányhoz hasonlóan hajlandó volt kockára tenni legénysége életét a rakományból származó nyereség egy részéért. -

Úgy tűnik - szólalt meg John elképesztő higgadtsággal -, hogy a

családod és különösen te, azt teszitek, amit éppen jónak láttok. A következményektől függetlenül. -

Fején találtad a szöget - felelte Seth. - Jól meg is gazdagodtunk

belőle. Talán nem vagyunk még Oliviera-szinten gazdagok, de... Abban a pillanatban valami a hátsó udvarra néző üvegajtónak csapódott. Nem olyan erővel, hogy betörje, de eléggé erősen ahhoz, hogy rémisztően hangosat csattanjon. Ijedtemben mindkét karomat az arcom elé kaptam, John pedig gyorsan a háta mögé lökött, hogy eltakarjon a rázkódó üveg elől. -

Ó, a francba! - szitkozódott Seth reszketeg nevetéssel. - Rám

hozta a frászt. De nézzétek! Csak egy madár volt. -

Egy madár?

Elborzadva engedtem le a karomat az arcom elől, és már indultam volna az ablakokhoz, ha John a karomnál fogva meg nem állít. -

Egy

másik

madár

-

igyekezett

megnyugtatni.

-

Remény

biztonságban van. -

Honnan tudod? - kérdeztem. - Együtt voltatok?

-

Nem - rázta meg John a fejét. - De hidd el nekem, van elég esze,

hogy ne röpködjön összevissza egy ekkora viharban. -

Hát, ennek a madárnak nyilván nem volt - vágtam vissza. -

Reménynek miért volna több esze? Mi van, ha éppen engem próbál megkeresni? -

Hé, ezt látnotok kell! - szólt Seth immár az üvegajtók előtt állva,

ahonnan kilátott az erkélyre.

- Hollók lehetnek. Több százan

összegyűltek. Mindenhol ott vannak, amerre csak néz az ember. Az égből záporoznak. Ezt egyszerűen muszáj lefényképeznem. - Kutatni kezdett farmerja zsebében a telefonja után. - Senki sem fogja elhinni nekem. -

Seth! - figyelmeztettem aggodalmasan. - Én ezt nem tenném a

helyedben. Tisztában voltam vele, hogy megpróbálta eltenni Alexet láb alól. Tudtam, hogy valószínűleg a mentoromat, Jade Ortegát is meggyilkolta. Azt is pontosan tudtam, hogy Seth - vagy talán inkább a halálistenség, aki a testében lakozott - elrendelte a barátom megölését a Fúriák keze által, azután fogságban tartotta a lelkét. Megfenyegetett, nem is egyszer, hogy velem is végez, sőt még anyámat sem kímélte. Mégsem nézhettem tétlenül, hogy ostoba módon öngyilkosságot kövessen el. Seth felnevetett. -

Te jó ég! Lazíts már egy kicsit! Nem vagyok ostoba. Jól van?

Ezeket az ajtókat ugyanolyan üvegből készítették, mint a szélvédőket. Ellenáll az ütközéseknek. Eszembe jutott Chloe, aprócska üvegszilánkokkal a hajában, amelyek úgy sziporkáztak, akár a gyémántok egy szépséges tiarában. -

Az ütközési ellenállás még nem jelenti azt, hogy ha valami kellő

erővel belecsapódik, végül nem fog összetörni. Seth már a kezében tartotta a mobiltelefonját, és lelkesen készítette a fényképeket, miközben odakinn rendületlenül tombolt a vihar, és hollók záporoztak az égből. -

Na, persze - mormolta. - Meneküljetek csak, ha akartok, de én itt

maradok! Ezek a szépségek képesek ellenállni még a háromszáz kilométer per órás szélrohamoknak is... Újabb holló csapódott az ajtónak, mintha szándékosan repült volna egyenesen neki, hogy bejusson a házba. Nem. Hogy elérjen valakit a házban. Nem Setht. Nem a Sethhez legközelebb eső ajtót választotta. Hanem azt, amelyik közvetlenül mellettünk nyílt. John és én gyors pillantást váltottunk. Megtámadtak minket. A második ajtó nem bírta az ostromot. Az egész üvegpanel pókhálószerű szilánkokra repedt, azután kiszakadt a fémkeretből, és

apró darabkákra tört a padlólapon a lábunk előtt. John gondolkodás nélkül a karjába rántott. -

Indulunk! - kiáltotta John, túlharsogva a szél és az eső

hangzavarát. Pontosan tudtam, mi következik. Amikor újra kinyitom a szememet, egészen máshol leszek - valószínűleg az alvilágban. John nem tudta, hogy az alvilágban is hollók potyognak a magasból... vagy talán mégis. Nem volt idő kérdésekre, sőt még arra sem, hogy figyelmeztessem. Csupán egy szóra maradt időm: -

Seth!

John erősebben szorított magához. Tökéletesen értette, mit akarok mondani. Mentsd meg Setht is! -

Nem - válaszolta.

Megütötte fülemet egy újabb ajtó robbanása, és a szoba hirtelen köddé vált. Amikor ismét kinyitottam a szememet, sűrű sötétség vett körül minket.

19. fejezet „ Szerelem, szeretettnek szörnyű métely, szivemet is nyilával úgy találta, hogy látod, itt se hágy keserve még el.” Dante Alighieri: POKOL, Ötödik ének

Először nem tudtam megállapítani, hová kerültünk. Csupán annyit sikerült felfognom, hogy néma csend uralkodik, minden száraz, és olyan vaksötét van, hogy még John arcát sem látom tisztán, bár egészen közel éreztem magamhoz. Ekkor villám világította meg az eget, és sikerült felismernem, hogy anyám házában állunk a lépcsőfordulón. -

John! - kiáltottam. Elengedtem a nyakát, amelybe mindaddig

halálra váltan kapaszkodtam. - Ide? -

Csitt! - John felfelé mutatott a lépcső tetejére. Láttam, hogy a

folyosó végén anyám szobájának ajtaja, amelyet halovány fénybe borított egy pislákoló LED gyertya, gondosan be van csukva. - Hirtelen csak ez a hely jutott az eszembe. -

De hát... - Rengeteg kérdés kavargóit a fejemben, éppolyan szilaj

táncot lejtve, mint a gyertya mesterséges lángja. A következő pillanatban mennydörgés rázta meg az eget... nem olyan hangosan, mint Reef Key környékén. Jelenleg a szárazföld belsejében voltunk - már amennyire bárki is a szárazföld belsejében lehet egy tenyérnyi szigeten -, és éppolyan magasan, mint Mr. Smith házában. A vihar

itt

korántsem

bemutatóházánál.

tombolt

Azonkívül,

olyan Chris

hévvel,

bácsikám

mint

Mr.

Rector

beszögezte

anyám

otthonának minden egyes ablakát, amilyen szorosan csak tudta. A mennydörgés azonban továbbra is hangosan morajlott, és kissé aggódtam, hogy végül felébreszti anyámat. Másra sem volt szükségem,

mint a szülői kérdések megállíthatatlan áradatára. -

Gyere utánam! - suttogtam, és megfogtam John kezét. A lépcsőn

fellopakodva elcsentem a LED gyertyát a folyosón álló asztalról, azután bevezettem Johnt az anyáméval szemben nyíló szobába, és óvatosan becsuktam magunk mögött az ajtót. -

a

Ez a te szobád? - kérdezte John széles vigyorral, szemügyre véve levendulaszínű

falakat

és

függönyöket,

amelyeket

anyám

lakberendezője választott. -

Igen. - Letettem a gyertyát az asztalomra, és körülnéztem. Semmi

sem változott, amióta utoljára a szobámban jártam, azt leszámítva, hogy az anyámnak írt búcsúlevelem már eltűnt. Most először láttam azonban John szemszögéből a helyiséget, és kissé elszégyelltem magam. Semmi nyoma nem látszott rajta az egyéniségemnek. Nem igazán meglepő, hiszen semmiféle beleszólásom nem volt a berendezésébe... de nem is érdekelt. - Nem szeretnék beszélni róla. -

Miért? - kérdezte csodálkozva. Hatalmas termetével, széles

vállával olyan volt, mint egy elefánt a porcelánboltban, miközben körbejárt, hogy megszemlélje a szobát. - Nekem tetszik. Ez a tiéd? Felemelt egy plüss egyszarvút, amelyet még Hannah Changtől kaptam a születésnapomra, és olyan hosszú ideje tartottam már puszta megszokásból a könyvespolcomon, hogy el is felejtettem. -

Igen - válaszoltam.

-

Nem is tudtam, hogy szereted az egyszarvúkat - mondta John.

-

Mert nem is szeretem - feleltem elvörösödve. - Úgy értem,

szeretem őket, de nem a szivárványszínű fajtát. Ajándékba kaptam valakitől. Én. Óriási hiba volt idehozni Johnt. Habár nem is én hoztam ide, jutott eszembe. John hozott ide engem. Tulajdonképpen meg is lepődtem, hogy korábban még sohasem járt a szobámban. Ám John furcsán

régimódi elveket vallott, és egészen biztos voltam benne, hogy míg teljesen elfogadhatónak tűnt számára - sőt erkölcsi kötelességének tartotta -, hogy kémkedjen utánam az iskolában, az Isla Huesos-i temetőben, a repülőtéren, az utcán, az ékszerboltban és minden egyéb nyilvános helyen, a hálószobámra tiltott területként tekintett. -

John, nem hagyhatjuk magára odakinn - vetettem fel. Úgy

döntöttem, ideje témát váltani. - Baja eshet. John kezébe vett egy üveg fekete színű körömlakkot, amelyet az egyik polcon felejtettem, kíváncsian megszaglászta, majd fintorogva visszatette a helyére. -

Kinek eshet baja? - kérdezte.

-

Sethnek - feleltem. - Talán máris a halálán van. Tudom, hogy nem

rajongsz érte, de valójában nem róhatjuk fel neki a gazságait. Thanatosz a bűnös. Nos, rendben. Elismerem. Részben Seth is hibás. De amit ellened elkövetett, az tutira Thanatosz műve volt. Tudom, hogy most valószínűleg

poszttraumatikus

stresszen

mész

keresztül

a

megpróbáltatásaid miatt, ezt teljesen meg is értem, és totálisan kiérdemelte a büntetését, de ez már nem a mi hatáskörünk. Te jobb vagy nála, megőrizted az emberségedet, míg benne már egy csepp sincs. Nem tehetjük... -

Miféle könyv ez A legyek ura? - kérdezte John, a polcomon

sorakozó könyvek címét olvasgatva. -

Unalmas. Egyetlen lány sem szerepel benne. Nem is értem, miért

őrzöm még mindig. Kötelező olvasmány volt a suliban. -

Akad egyáltalán bármi is a szobádban, ami tetszik neked? -

érdeklődött. Te. - Már a nyelvemen volt a válasz. - Te tetszel nekem. Szeretlek. Fogalmam sincs, miért nem bírtam rávenni magam, hogy kimondjam. Nem tudom, miért tűnt egyszerre minden olyan furcsán feszélyezettnek.

Talán mert Seth Rectort egyszerűen hagytuk meghalni. Talán mert még mindig meg kellett mentenünk az alvilágot és Isla Huesost. Vagy talán mert anyám az igazak álmát aludta a szomszédos szobában. -

Minden kedvenc holmimat magammal vittem már az alvilágba. - A

táskámra mutattam, amelyet magammal cipeltem Mr. Smith házából a bulira, majd anyám házába. Nem az a fajta lány vagyok, aki mindenhol ottfelejti a retiküljét, bár hajlamos voltam megfeledkezni majdnem minden egyébről. - A táskába pakoltam mindent, amikor utoljára idehoztál, hogy elbúcsúzzak az anyámtól. Ahogyan minden szükséges holmit betettem, mielőtt a megmentésedre indultam. Például a táblagépedet. Itt van, ha esetleg szeretnél vetni rá egy pillantást, hogy Seth életben van-e még, vagy sem. Visszatette a könyvet a polcra, ahol találta. -

Semmin sem változtatna - válaszolta John. - Történetesen

egyetértek Mr. Darwin elméletével a természetes kiválasztódásról. Egy könyvben olvastam róla, amit Mr. Smith adott kölcsön. A fajok eredete. Lehetséges, hogy ezt is kötelező volt elolvasnod, mint a másikat, a legyek uráról. -

Nem - jelentettem ki határozottan. - De már hallottam róla.

-

Akkor el kell ismerned, ha most jött el Seth Rector ideje, hogy

meghaljon, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy kevésbé képes alkalmazkodni a környezetéhez, mint mi, többiek. - Már szóra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de John a mutatóujját felemelve csendre intett. - Nem azért történt így, mert megmenthettük volna, hanem mert rendkívül ostoba, sőt gonosz dolgokat művel. Szóval, talán még jobb is, hogy nem kap esélyt a szaporodásra, nem hoz a világra kicsi Rectorokat, akik minden bizonnyal tovább művelnék az ostoba és gonosz dolgaikat. Nem gondolod? Vagy Seth Rector apja nem követett el szörnyű gonoszságokat? És előtte az ő apja? Azt hiszed, csupán a

véletlen műve volt, hogy Thanatosz éppen Seth Rectort választotta? Nem. Azért esett rá a választása, mert az ő elméjét tudta legkönnyebben birtokolni és megrontani. A szigeten leginkább Seth Rector elméje hasonlított a sajátjához. Erősen gyanítom, hogy Thanatosz már hosszú, hosszú évek óta birtokolja a Rector férfiak gondolatait, mert mindnyájan éppolyan ostobák és gonoszak voltak, mint Seth. -

Nahát! - Odaléptem a táskámhoz, és előhalásztam belőle John

táblagépét és a mobiltelefonomat. - Én meg csak a pólójából jöttem rá. -

Már kérdezni akartam - mondta John. - Mégis hogyan jöttél rá? Mi

van a pólójával? -

A kis figura, amelyik Seth minden pólóján rajta van... Nem számít -

legyintettem, John értetlen arckifejezését látva. Nem az a típus, akinek megakad a tekintete mások öltözékén, sőt mivel több mint másfél évszázada született, fogalma sincs, mi fán teremnek a márkajelzések. -

Nézd! Elismerem, hogy a természetes kiválasztódás valóban jó

érv, hogy sorsára hagyjuk Setht. Ismerek azonban egy másik srácot is, akinek az apja szintén sok ostobaságot és szörnyűséget követett el. Te vagy az a srác. Hát nem örülsz, hogy valaki neked is adott egy második esélyt? John a homlokát ráncolta. -

Én egyetlen gonosz tettet követtem el, és azt is csak azért, hogy

megmentsem a legénységem életét. -

Egyetlen gonosz tettet? Akár egy tucat gonoszságot is fel tudnék

sorolni, amit csak ma műveltél! Megöltél egy embert! -

Fúria volt. Különben is te próbáltad megölni először. Én csak

befejeztem, amit elkezdtél - felelte. -

ellen.

Már évekkel ezelőtt is meg akartad ölni Mr. Muellert - vetettem

-

És Darwin egyetértene velem, hogy az emberi faj sokkal jobban

jár nélküle. - John a homlokát ráncolva végigmért. - Miért viseled apám ostorát egy övre erősítve a derekadon? Már el is felejtettem. -

Ó... Mr. Liu ragaszkodott hozzá, hogy magammal hozzam. Azt

hiszem, önvédelmi célokra. - Újabb hazugság, de úgy éreztem, kevésbé zavarba ejtő, mint ha bevallanám, mit mondott nekem Mr. Liu a köteléről leszakadt, elszabadult papírsárkányról. -

Az apám ostorát? - John szemöldöke egészen a magasba szökött.

Ráébredtem, hogy sürgősen témát kell váltanom. -

Idenézz! - Lazán John kezébe nyomtam a táblagépét. Szokás

szerint ezúttal sem voltam képes leolvasni róla semmit, a kijelzőn felvillanó szimbólumok teljesen ismeretlenek voltak számomra. A saját telefonomon azonban már több üzenet is várt, és hangosan felolvastam őket Johnnak. - Kayla azt írja, hogy beértek a kórházba, és minden rendben van. Farah gyomrát valószínűleg ki kell mosni, ami nem túl jó hír. Az utakat pedig lezárták, így hát egy darabig benn kell maradniuk. Talán egész éjszaka, amíg a vihar el nem vonul. Hacsak nem akarsz odaugrani értük, persze. -

Ha nincsenek veszélyben, ugyan miért akarnék elmenni innen? -

kérdezte

John,

leroskadva

az

ágyamra.

Tekintete

a

táblagép

képernyőjére meredt, ahogyan előre számítottam. Hosszú ideje egy pillantást sem vetett rá, pedig totálisan munkafüggő volt. Biztosra vettem, hogy mindenféle rémes hírt közöl az alvilágban uralkodó zűrzavaros helyzetről, nem is szólva a szerencsétlen emberekről, akik még mindig veszélyben forognak a vihar miatt, és hamarosan megérkeznek oda. -

Ó! - mondtam. - Semmi gond. Franknek ízlik a büfében kapható

kaja. De Kayla attól tart, hogy az anyukája nincs elragadtatva Franktól.

John gúnyosan felnevetett, tekintetét egy pillanatra sem vette le a táblagépéről. -

Talán jobb volna, ha egy kicsit halkabban nevetnél - jegyeztem

meg. Óvatosan meglazítottam a Mr. Liutól kapott övét, és engedtem a földre hullani. - De csak nevess nyugodtan, ha azt szeretnéd, hogy az anyám bejöjjön, és ne legyen elragadtatva tőled. John azon nyomban kijózanodott. -

Mi a helyzet Alexszel?

-

Róla semmi hír - ráztam meg a fejemet. - Alex csak akkor ír vagy

üzen, ha éppen haldoklik. Nos? Tekintete ismét a képernyőjére esett. -

Él és virul.

-

Igazán örvendetes. Na és Seth?

-

Egy hajszálon függ a sorsa, de azt hiszem, életben marad - felelte

John. - Sajnos. Lehuppantam mellé az ágyra, és megmutatta a táblagépét. Seth látszott rajta, egy szekrény mélyén gubbasztva, arcát megvilágította a telefonja fénye, miközben így kiabált: Hogy érti azt, hogy az utakat lezárták? Valakinek ki kell mentenie innen. A generátor leállt, nincs áram a házban. A lég kondi sem működik. Van fogalma róla, mekkora itt a páratartalom? Seth arca egyszer csak eltűnt a képernyőről, amint John kikapcsolta a gépét, majd az éjjeli asztalomra helyezte. -

A jelek szerint - mondta John - nincs semmi baja, legfeljebb kissé

kényelmetlenül érzi magát. -

Érkezett hír Mr. Gravestől, hogy miként boldogulnak odalenn?

-

A körülményekhez képest tűrhetően - válaszolta John. -

Legalábbis, amikor utoljára láttam őket, nem is olyan régen. Döbbenten bámultam rá.

-

Láttad őket? Mikor?

-

Úton az élet felé - felelte. - Be kellett ugyanis ugranom, hogy

felvegyek néhány dolgot, például a testemet, mielőtt kiragadtalak volna Thanatosz mohó karjaiból. -

Szóval, így jutottál ehhez! - Előrehajolva megragadtam az ingét. -

Meg persze a bakancshoz. Csodálkoztam is. Bárcsak jelen lehettem volna, hogy lássam a többiek arcát, amikor hirtelen merev halottból újra élő és beszélő emberré váltál. -

Elhangzott pár hangos sikoly - bólintott John. - Különösen egy

idős asszony szájából... -

Mrs. Engle - vágtam rá. - Iskolai védőnő. Csodásan gondodat

viselte, amíg halott voltál. Tudod, szerintem kezd kibontakozni valami Mrs. Engle és Mr. Graves között. John döbbent szemeket meresztett rám. -

Kezd kibontakozni valami? Pontosan mi történt, amíg fogságban

voltam? Egyáltalán nem olyan körülmények fogadtak, mint amilyenek a távozásom előtt uralkodtak. Azt mondtam, hogy menj vissza a kastélyba, nem pedig azt, hogy mindenki mást is vigyél magaddal a partról. Lerúgtam a cipőmet, és magam alá húztam a lábamat, ami korántsem volt könnyű feladat hosszú, egészen bokáig érő szoknyában. -

Hoznom kellett pár igencsak nehéz, vezetői döntést

-

feleltem. - Nagy kihívás irányítani azt a helyet. Fogalmam sincs,

hogyan tudtál megbirkózni vele annyi éven át. A kamikaze hollók is sok gondot okoztak. Arra gondoltam, ha Thanatosszal sikerül elbánni, talán a Párkák is visszatérnek, de valószínűleg tévedtem, ha Mrs. Engle még a kastélyban van. - Ekkor felötlött bennem egy gondolat; még a lélegzetem is elállt. - Jaj, John! Rémült arccal nézett rám. -

Mi a baj?

-

Megöltem Thanatoszt. Ki fogja mostantól elkísérni a holtak lelkét

az alvilágba? Vagy mégsem ez volt Thanatosz feladata? Mr. Smith mondta nekem egyszer ezt a szót. Pszükho... pszükhopomposz. Aki elvezeti az újonnan elhunyt lelkeket a túlvilágra. Világosan láttam John arckifejezéséből, hogy benne is most vetődött fel először a gondolat. -

Mostantól minden ember lelke csapdába esik a halál után az élők

és a holtak birodalma között? Ahogyan veled történt? - kérdeztem. Csak tovább rontottam a helyzeten? Jaj, ne! Fel kell hívnom Mr. Smitht, hogy megkérdezzem... John ujjai szorosan a csuklóm köré fonódtak, mielőtt elérhettem volna a telefont. -

Nem - jelentette ki határozottan. - Ne tedd! Nem rontottál a

helyzeten. - Szürke szeme szinte már könyörgött. -

Hogyan is ronthattál volna? Pierce, amit tettél... Tudod, hogy nem

helyeseltem a módszereidet, de amit értem tettél... amikor... ahol voltam. A legborzalmasabb hely volt, ahová valaha csöppentem. Azt hittem, hogy az alvilágnál nem létezik rettenetesebb hely, amikor odaértem, és teljesen egyedül találtam magam... de a börtön, ahol Thanatosz fogva tartott... nem is tudom szavakba önteni, milyen borzalmas volt. Ujjai jéghidegen simultak a bőrömre. Az elektromos gyertya derengő fényében láttam, hogy a homlokán verejték gyöngyözik, habár a házban kellemes hűvös uralkodott. Még érezhető volt a légkondicionáló jótékony hatása; az áramellátás bizonyára nem régen szakadhatott meg. -

Mintha egy pincében ragadtam volna - folytatta John.

-

Sötét volt és hideg, nem tudtam, mikor szabadulok ki, vagy

egyáltalán kiszabadulok-e onnan valaha is. Nappali fény szűrődött be egy apró repedésen, de az odavezető ajtó elérhetetlen volt a számomra, bármennyire is igyekeztem lerázni magamról a köteleimet. Az volt a

legrosszabb érzés, hogy pontosan tudtam: a fény valójában nem is fény... hanem te vagy. Láttalak, hallottalak, még az illatodat is éreztem. De nem érhettelek el. -

Jaj, John! - sóhajtottam. Megszakadt érte a szívem. - Annyira

sajnálom. Nem tudtam. -

Honnan is tudhattad volna?

A mesterséges gyertya reszkető fényében megfigyeltem, amint egy kicsiny izom rángatózik John feszült állkapcsán. Összegörnyedve gubbasztott az ágyam szélén, könyökét térdére támasztva. Még sohasem láttam ilyen keserves állapotban, talán azt a pillanatot leszámítva, amikor az apjáról mesélt nekem. Kezemet finoman a hátára fektettem; kemény volt, akár a szikla. -

Minél közelebb jutottál ahhoz, hogy megtalálj - suttogta -, annál

ragyogóbbá vált a fény is. Egyre többet láttam abból, amit csinálsz. Ám továbbra sem érhettelek el, nem tudathattam veled, hogy ott vagyok, nem hallhattál és nem is láthattál. Kis híján az őrületbe kergetett. -

Igenis tudtam, hogy ott vagy velem valahol - mondtam.

Kisimítottam a kócos fürtöket az arcából. - Legalábbis gyanakodtam a jelenlétedre, miután azt a fát rádöntötted Mr. Muellerre. Rendkívül körmönfont húzás volt, egyáltalán nem vallott rád. John komoran felnevetett a hangomból csöpögő gúny hallatán. Rabul ejtette a kezemet. -

Mindig is tudtad, hogyan nevettess meg - mosolygott. - Még a

legszörnyűbb helyzetekben is. Mi a trükköd? -

Nos, Mr. Smith szerint én vagyok a napsugár - magyaráztam.

Nem tudtam leplezni a szavaim mögött rejlő rosszallást. - Te pedig a vihar. -

Tényleg úgy hangzik, mintha Mr. Smitht hallanám. - Vigyorogva

ajkához emelte az ujjaimat. - Valószínűleg igaza is van.

-

Jaj, John! - A szája éppolyan dermesztően hideg volt, mint az

imént a keze. - Miért vagy ennyire hideg? - Szabad kezemmel átöleltem a vállát, és közben azon törtem a fejemet, vajon mit tenne egy felelősségteljes felnőtt a helyemben. - Készítsek neked egy kis levest? Lemegyek,

készítek

neked egy finom,

forró levest.

Anyámnak

gáztűzhelye van, biztosan működik... aztán felhozom ide... -

Nem kell leves - válaszolta John. - Csak rád van szükségem.

Elengedte a kezemet, hogy derekam köré fonja a karját, és arcát a nyakam tövébe rejtette; ez volt a kedvenc helye. Szép lassan hátradöntött a puha, dekoratív párnák valóságos hegyére, amely anyám lakberendezőjének határozott utasítására került az ágyam fejtámlájához. Ezeken a párnákon nem szokás aludni - magyarázta nekem a lakberendező.

-

Azért

nevezik

dekoratív

párnának,

mert

csak

dekorációként szolgál. Le kell dobálni az ágyról, mielőtt lefekszel. Nem is értem, miért akarná bárki ledobálni őket az ágyról, amikor olyan mély és kényelmes fészket alkotnak két ember számára, akik annyi mindenen mentek már keresztül, mint John és én. Kifejezetten tetszett, ahogyan fölénk tornyosultak, biztonságos menedéket nyújtva a világ ellen. John belém kapaszkodott a félhomályban, szíve vadul kalapált, és együtt hallgattuk az esőcseppek szakadatlan dobolását a bedeszkázott ablakokon. Legalább képes volt beszélni a szörnyűségekről, amelyeken keresztülment. Ez bizonyára jó jelnek minősült. A tévében is folyton azt hajtogatják

az

orvosok,

hogy

a

katonák

és

az

erőszakos

bűncselekmények áldozatai számára a gyógyulás első fontos lépése, ha be tudnak számolni megrázó tapasztalataikról. -

És még milyen volt? - kérdeztem. Mennydörgés morajlott a

távolban, John szája lustán barangolt a nyakamon. -

Hogy érted?

-

Úgy értem, milyen volt még, amikor Thanatosz fogságban tartott?

John felemelte a fejét, és döbbenten lenézett rám, mintha elvesztettem volna az eszemet. -

Miért akarnék Thanatoszról beszélni éppen most?

-

Mert - válaszoltam készségesen - jótékony hatással lehet rád, ha

beszámolsz az élményeidről. Akár hajlandó vagy elismerni, akár nem, igenis számos megrázó tapasztalatban volt részed eddigi életed során. John az egyik párnára támaszkodva egyenesen a szemembe nézett. -

Ahogyan neked is.

-

Való igaz - vágtam rá. - De a szüleim rengeteg pénzt kifizettek,

hogy

gyógykezelésekre

járjak,

így

a

hosszú

távú

neurózis

kialakulásának veszélye az én esetemben minimális. -

Nekem ezen kívül nincs szükségem semmiféle gyógykezelésre -

válaszolta, és feljebb csúsztatta a kezét a derekamról testem egy másik tájékára, egészen közel a szívemhez. Hirtelen elakadt a lélegzetem. -

Biztosra veszem, hogy a pszichiáterek ezt inkább elterelő

hadműveletnek neveznék. -

Akkor hát minél több elterelő hadműveletre van szükségem -

mormolta John. Ujjai már a szalagot bontogatták, amely a ruhám felsőrészét tartotta össze az elején. - Egyébként van valami, amit még nem mondtál el nekem, pedig megígérted... Nem tudom, mi lehetett az oka: John részegítő közelsége; a csókjai; a párnák vigasztaló menedéke; az eső romantikus dobolása az ablakon; vagy az a tény, hogy hosszú idő után végre találtunk egy helyet, ahol biztonságban együtt lehetünk; esetleg mindezek összessége. Ámde hamarosan azon kaptam magam, hogy John fülébe suttogom: szeretlek, szeretlek, szeretlek - amint arra egész idő alatt vágytam, amíg távol volt. John is bizonyságot tett a szerelméről, félreérthetetlenül és igen

határozottan... olyannyira, hogy még hálás is voltam az odakinn dühöngő mennydörgésnek, amiért elnyomta a hangunkat az éjszakában, és nem keltettük fel az anyámat. Habár időnként felmerült bennem a kétely, vajon a mennydörgést tényleg a vihar, és nem John gerjeszti-e. Később, amint lustán hevertem John karjában fehér tollpaplanom alatt, így szóltam: -

Nem aludhatunk el. Még rengeteg tennivalónk van.

-

Tudom. - Mellkasa szabályos ritmusban emelkedett és süllyedt a

fejem alatt, amint lélegzett. - De azt hiszem, pillanatnyilag minden rendben. - Felemelte a nyakláncomon lógó gyémántot; mást nem is viseltem. - Ezüstszürke. Nincs veszély. Megérdemlünk pár perc pihenést. -

Nem - jelentettem ki határozottan. - Ha most elalszunk, és anyám

ránk talál, újra meg fog ölni. -

Ha feleségül jönnél hozzám - érvelt John -, amint nem is egyszer

kértelek, minden a legnagyobb rendben volna. -

Nem ismered a szüleimet - válaszoltam. - Hidd el, semmi sem

volna a legnagyobb rendben. -

Szeretnék nyílt lapokkal játszani - mondta. - Tudok gondoskodni

rólad. -

Igen - bólintottam. - Nem ez a baj. Különben is, egy föld alatti

barlangban laksz. -

Egy kastélyban lakom, ami történetesen egy föld alatti barlangban

van. -

És jelenleg elárasztották a holt lelkek seregei.

John ezen eltöprengett. -

Kis szerencsével az utóbbit hamar orvosolhatjuk.

-

Szerencse - ismételtem, álmosan pislogva a LED gyertya libegő

fényére. - Abból egyikünknek sem jutott sok életünk során.

Megsimogatta a hajamat. -

Egymásra találtunk. Nem igaz?

-

Azt a nagyanyámnak köszönhetjük, nem a szerencsének.

Gondoskodott róla, hogy találkozzunk, azután megölt, és összetörte a szívedet, mert teljes szívéből gyűlöl. Simogató keze hirtelen megállt a hajamon. -

Ó! Tényleg.

-

Ne engedj elaludni!

-

Nem engedlek - ígérte.

Még emlékszem a villámlásra, amely ragyogó, fehér fénnyel világította be a szobám falát, az ablakot védelmező deszkák között. Az utána következő mennydörgést azonban már nem hallottam.

20. fejezet „És láttam oly fényt, mintha folyam árja villámsütésnél és csodás derűben tavaszbólhímzett part közt folydogálna.” Dante Alighieri: PARADICSOM, Harmincadik ének

Napfény szűrődött be az ablakot lezáró spaletták résein keresztül, vidám mintákat rajzolva a szobám falaira. Odakinn

madarak

énekeltek.

Egyszer

sem

hallottam

madárcsicsergést, mialatt a hurrikán tombolt. A légkondicionáló egyenletes zúgása is megütötte a fülemet; ezek szerint visszakapcsolták az áramot. A szobámban hirtelen olyan hideg lett, hogy feljebb kellett húznom a paplant csupasz vállamra, és meleget keresve közelebb húzódtam Johnhoz. A vihar véget ért. Reggel volt. S én a saját szobámban feküdtem, a saját ágyamban, John mellett. Ekkor a hőmérséklettől függetlenül jéghideg felismerés hasított álomittas gondolataimba. A vihar véget ért. Reggel van. S én a saját szobámban fekszem, John mellett. Elaludtunk. Miután megígértettem Johnnal, hogy nem enged elaludni, nemcsak elfeledkezett az ígéretéről, hanem ő maga is mély álomba merült. Mozdulatlanul feküdt mellettem a dekorpárnák zűrzavaros egyvelegében, a paplan félig betakarta, félig szabadon hagyta - inkább szabadon

hagyta

-

a

testét,

meztelen

mellkasa

ütemesen

megemelkedett minden egyes lélegzetvételnél. Kétségkívül holtfáradt lehetett. Valószínűleg nem ez volt a legszerencsésebb kifejezés rá. Mégis az a határozott érzésem támadt, hogy szívesebben választaná

a halált, ha felébred, és meglátja, ki áll a nyitott ajtóban, alig pár lépésnyire tőlünk, egy bögre gőzölgő kávéval a kezében - mélységes döbbenettel bámulva mezítelen kettősünket az ágyban. -

Anya! - kiáltottam. Villámgyorsan felültem az ágyban. - Ez nem az,

aminek látszik. -

Valóban? - kérdezte anyám dermesztő hangon. A bolyhos

köntösét viselte, amelyet anyák napjára kapott tőlem. - Mert nekem erősen az a benyomásom, hogy ez pontosan az, aminek látszik. Gyorsan rádobtam a paplant Johnra, mintha azzal, hogy eltakarom szem elől, a létezését is megszüntethetném. Reméltem, hogy talán veszi a lapot, és egy szempillantással elröpíti magát máshová. Ez lett volna a lehető legjobb megoldás. Sajnos a paplan alatti domborulatok maradtak, ahol voltak, bár John lassan mozgolódni kezdett. -

Tulajdonképpen - próbáltam kivágni magam - egészen vicces

történet. -

Igazán? - kérdezte anyám. - A búcsúleveledet távolról sem

találtam mulatságosnak. Abban a pillanatban John ledobta magáról a paplant, és felpattant az ágyból. Hála az égnek, rajta volt a farmernadrágja, jóllehet fogalmam sem volt, mikor vette vissza. -

Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell

találkoznunk, asszonyom - mondta, udvariasan kezet nyújtva. - John Hayden vagyok. Teljes szívemből szerelmes vagyok a lányába. El sem tudom képzelni, vajon John miért nem fogott egyszerűen kézen, és röpített el minket egy másik helyre, mint legutóbb, amikor összefutottunk az anyámmal. Azt gondoltam, talán ahhoz lehet valami köze, amit az éjszaka mondott, hogy nyíltan akar beszélni a szüleimmel, és az a tény is szerepet játszhatott, hogy éppen senki sem próbált

megölni minket. Nem ismerte még az anyámat. Anya sötét szeme egészen kitágult. Nem fogadta el John üdvözlésre nyújtott kezét. -

Pierce, szeretném, ha most te és a barátod - különös hangsúllyal

ejtette ki a barátod szót, mintha kellemetlen ízt hagyott volna a szájában - illendően felöltöznétek, azután lejönnétek a földszintre, hogy apáddal együtt megbeszéljünk néhány dolgot. Ezúttal rajtam volt a tágra nyílt szem és a csodálkozás sora. -

Apa? Itt van?

-

A konyhában - felelte anyám. - Palacsintát süt. Legalábbis sütött.

Az ügyvédeivel kell ugyanis egyeztetnie, mert ma reggel kaptam egy felettébb kellemetlen telefon-hívást Seth Rector apjától, aki arról panaszkodott, hogy te és... John? - Kétkedő pillantást vetett Johnra, mintha nem hinné el, hogy ez a valódi neve. - Hogy te és John tegnap éjjel bántalmaztátok a fiát egy bulin. Már nem is érdekel, mit kerestetek egyáltalán azon a bulin egy hármas fokozatú hurrikán kellős közepén, az pedig még kevésbé, miért támadtatok arra a fiúra. Mr. Rector azonban vádat szándékozik emelni. - Felsóhajtott. - Egy újabb név azoknak a sorában, akiket arcul ütöttél, beleértve a saját nagyanyádat. Tátva maradt a szám. -

Hinned kell nekem! - könyörögtem. - Ez mind hazugság. Sethnek

minden szava szemenszedett hazugság, sőt az is, amit a nagyi terjeszt rólam

mindenfelé

a

szigeten! Hiszen

elmagyaráztam

neked

a

levelemben. Nem raboltak el. A nagyi megpróbált megölni. Kétszer is. John mentett meg... Anyám azonban máris a fejét rázta. -

Pierce! - vágott a szavamba. - Kérlek! Belefáradtam már ebbe az

egészbe. Sejtelmem sincs, mit követtünk el apáddal, hogy ennyire

elkeseredtél. Talán nem mutattunk tökéletes példát, és bizony az is igaz, hogy nehéz időszakon mentünk keresztül. De nem igazságos tőled, hogy olyan ártatlan embereken állsz bosszút, mint Seth és a nagyanyád. -

Ártatlan? - tört ki belőlem a felháborodás. - Az egészet félreérted,

anya. John mentett meg engem tőlük. Ő mentett meg Mr. Muellertől is. Be tudom bizonyítani. Emlékszel a sötét árnyra a biztonsági felvételen, ami az iskolámban készült, Westportban? John volt az. És tegnap este újra megmentette az életemet Mr. Muellertől. Anyám arckifejezése megváltozott. Rosszallóan összeszorított szája - általában rúzst szokott feltenni, de korán reggel nyilván nem viselt még semmiféle festéket - most tátva maradt. Láttam, hogy a kávésbögrét szorító keze enyhén megremeg, majd hirtelen megragadja a kilincset a szobám ajtaján, mint aki támaszt keres. -

Mr. Mueller? - ismételte alig hallhatóan. Pillantása az arcomról

Johnra siklott. - Éppen most említették a hírekben, hogy mindössze egyetlen halálos áldozata volt a tegnap éjszakai viharnak... egy bizonyos Mark Mueller Connecticutból, akit egy lezuhanó fa ölt meg. De biztosan... nem lehet ugyanaz a Mark Mueller, mint... -

De igen, asszonyom - bólintott John komoran. - Nyugodtan

megkérdezheti Mr. Richard Smitht is. Alá tudja támasztani, hogy mindez így igaz. Azt hiszem, régi ismerőse az ön édesapjának... -

A hibbant, öreg temetői sekrestyés, aki olyan udvariatlan volt

velem a múltkor az iskolában? - Anyám olyan tekintetet vetett rám, mintha engem tartott volna hibbantnak. - Neki aztán mi köze ehhez az egészhez? -

Alexet is megkérdezheted, anya - vetettem fel. - Ő is ott volt.

-

Alex? - Anyám keze újra megremegett. - Tudjátok, hol van Alex?

Nem veszi fel a telefonját. Az apja megőrül az aggodalomtól... -

Valóban tudom, hol van Alex. - John hirtelen előrelépett, és

ügyesen megmentette a lekonyuló bögrét anyám kezéből, mielőtt akár csak egy csepp kávé is kipottyant volna belőle. - Semmi ok az aggodalomra. Alex végig velünk volt. - John tapintatosan elhallgatta a történet többi részét, vagyis hogy Alex meghalt, majd visszahoztuk az életbe. - Talán most menjünk inkább le, hogy mindezt megbeszélhessük a férjével is... -

A volt férjemmel - helyesbített anyám kábultan, miközben John

gyengéden megfogta a könyökét. - Pierce apjával elváltunk. De talán sikerül kibékülnünk... -

Tessék? - Időközben kikászálódtam az ágyból, a takarómba

burkolózva, és turkálni kezdtem a szekrényemben, hátha találok valamiféle alkalmas ruházatot. Amikor azonban anyám bombaként elejtette ezt a hírt, a takaró kis híján kihullott a kezemből. -

Még rengeteg kérdést kell tisztáznunk. Ez elég egyértelmű. -

Anyám vetett rám még egy rosszalló pillantást; kétségkívül észrevette, mit viselek a takaró alatt, ami nem volt éppenséggel túl sok. - Az utolsó dolog, amire most szükségünk van, hogy hirtelen nagyszülők legyünk, így hát azt remélem, legalább a védekezésre gondoltatok. Elsápadtam. Teljesen megfeledkeztem erről az apró részletről a tomboló vihar közben, a sok szerelmes suttogás és mennydörgés közepette. Persze az is elterelhette a figyelmemet, hogy néhány órával korábban majdnem megöltek. Mégis hol járt az eszem? Azaz pontosabban, hol nem járt? Mr. Smith egyszer azt mondta, még sohasem hallott olyasmiről, hogy egy alvilági istenség képes lett volna gyermeket nemzeni... de mi van, ha ennek pusztán az alvilág rideg terméketlensége az oka? Azt egy szóval sem említette, mi történhet az alvilágon kívül. Szerencsére John semmit sem értett anyám célzásaiból. Abban a korban, amikor John élt, semmiféle védekezési módszert nem

használtak, legalábbis a megbízható fajtából, amelyre anyám utalt. -

Semmi baj, dr. Cabrero - sietett John anyám megnyugtatására. A

doktor megszólítás ügyes húzás volt. Kárpótolta anyát a sok asszonyomért. Anyám gyűlölte, amikor a srácok asszonyomozták. Össze fogunk házasodni, amint a lánya hajlandó hozzám jönni. Jóságos ég! -

Zack! - tört fel anyám torkából a rekedt kiáltás. Sarkon fordult,

majd kirohant a szobámból. - Zachary! Hirtelen dühvel hagytam a takarót a földre hullani, és kikaptam a szekrényből az első ruhát, ami a kezembe akadt. -

Megőrültél? - csattantam fel. Gyorsan magamra húztam a ruhát,

azután kerestem egy szandált. - Netán halálvágy gyötör? -

Elvégre a szüleid - válaszolta John. Megtalálta az ingét, és

nyugodtan belebújt. - Megérdemlik, hogy tudják az igazságot. -

Az igazságot? Hogy több ezer kilométer mélyen kell élnem a föld

alatt, egy rakás halott emberrel, az örökkévalóságig? Szerinted hogyan fogadják majd ezt a hírt? -

Szeretnek téged - érvelt John. Engedelmesen követett kifelé a

folyosóra, miközben leiramodtam a lépcsőn. - Meg fogják érteni. -

Nem ismered a szüleimet - morogtam. - Azóta próbálom

elmondani nekik az igazságot, hogy meghaltam, és találkoztam veled. Nem származott túl sok hasznom belőle, csak temérdek csalódás és egy rakás agyturkász. Nem fogják elhinni rólad az igazságot, és nem fogják megengedni azt sem, hogy együtt legyünk. A lépcsőfordulóban John karon ragadott, majd szembefordított magával. -

Pierce! - Egyenesen a szemembe nézett, kedves mosollyal,

miközben kisimított egy rakoncátlan, sötét fürtöt a homlokomból. - Nem választhatnak el minket egymástól. Igenis hinni fognak neked. Mert én is

itt vagyok melletted. Már nem vagy egyedül. Habár a szívem továbbra is rémülten kalapált - bizonyos értelemben rosszabb volt most ez a félelem, mint amit abban a pillanatban éreztem, hogy Mr. Mueller Kayla autójának fényébe lépett, vagy amikor ráébredtem, hogy Seth tulajdonképpen Thanatosz -, bizonytalanul rámosolyogtam. Johnnak igaza volt. A szüleim nem akadályozhatják meg, hogy együtt maradjunk. Sokan megpróbálták, a Fúriákat is beleértve. Ám eddig senkinek sem sikerült. -

Valaki volna szíves elmagyarázni nekem, mi az ördög folyik itt? -

kérdezte egy ismerős hang a lépcső aljáról. Lepillantva apámat láttam odalenn, rövid ujjú pólóban, elegáns hosszúnadrágban, cipő nélkül. Félelmem jelentős része azon nyomban elszállt, amint ráébredtem, hogy nem én vagyok a család egyetlen női tagja, aki férfilátogatót fogadott az éjszaka. -

Hűha! - kiáltottam. Kézen fogtam Johnt, és együtt sétáltunk lefelé

a lépcsőn. - Talán elfelejtetted felvenni az öltönyödet, amikor ma reggel átugrottál reggelire, apa? És a cipődet? Sőt az övedet is? Anyám, aki közvetlenül apám mellett állt, mélyen elvörösödött, ám a hangja határozottan csengett. -

Én a helyedben most nem tréfálkoznék, kisasszony. Igencsak

nagy bajban vagy. John megszorította a kezemet, és amikor felpillantottam rá, a homlokát ráncolta. Láthatóan ő sem értékelte a humoromat. Azt hiszem, végre elkapták a papírsárkányom elszabadult kötelét. -

Bocs - szabadkoztam. A földszintre érve megálltunk a szüleim

előtt, és így szóltam, reményeim szerint kellően bűntudatos hangon, Johnra mutatva: - Apa, ez itt John Hayden. Biztosan emlékszel még rá a

különböző biztonsági felvételekről. John, hadd mutassam be az apámat, Zack Olivierát. -

Üdvözlöm, uram! - John tisztelettudóan kezet nyújtott az

apámnak. — Tudom, hogy nem sok jót hallott eddig rólam, de biztosíthatom, hogy őszintén szeretem a lányát. Anyámhoz hasonlóan apám sem fogadta el John üdvözlésre nyújtott kezét. Mereven bámult fel rá. John csaknem egy fejjel magasabb volt nála (gyanítottam, hogy apának ez nem lesz ínyére, ha nem utálta volna eléggé már az első pillanattól fogva). -

Nem érdekel, hogy állításod szerint mennyire imádod a lányomat -

válaszoltam apám higgadtan. - Egy kilenclövetű huszonkét milliméteres Magnum van odafenn a táskámban. Mondj csak egy jó okot, miért ne menjek érte, és lőjem keresztül mindkét térdedet, hogy soha ne állhass lábra többé! -

Apa! - kiáltottam elborzadva. Mindkét kezemmel védelmezően

átfogtam John karját. -

Magasságos ég! - sóhajtott anyám, akit észrevehetően rosszullét

környékezett. - Zack, ne... Nem ezt akartam elérni. Hívom inkább a rendőrséget. - Azzal el is indult a konyha felé, hogy felvegye a hordozható telefonkészüléket. -

Ha most hívja a rendőrséget - jegyezte meg John, még mindig

farkasszemet nézve az apámmal -, a Fúriák rögtön tudni fogják, hogy a lányuk itt van. Ők próbálnak állandóan az életére törni. Apám még fenyegetőbben vonta össze sötét szemöldökét. -

Ó, hát persze - gúnyolódott. - A Fúriák. Kik ezek? A drogos

bandád tagjai? John csak most szakította el tekintetét apám villámló szeméről, hogy értetlenül rám nézzen. - Drogos banda? - kérdezte bizonytalanul. -

Apa! - kiáltottam. Már nem Johnba kapaszkodtam, hanem inkább

apámra vetettem magam, abban a reményben, hogy útját állhatom, ha mégis a fegyverért indulna. - Meg kell hallgatnod! John nem rabolt el engem, hanem megmentett, amikor a nagyi meg akart ölni. Végig igazad volt a nagyival kapcsolatban. A nagyanyám valójában Fúria. Anya erre felháborodottan leengedte kezében a telefont. -

Most már eleget hallottam! Azt akarod mondani, hogy a

nagyanyád egy banda tagja? -

Nem! - feleltem elkeseredetten. - Vagyis, igen. A Fúriák igazán

nem egy banda... legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan gondolod. És John sem tagja semmiféle bandának. Nem holmi elvetemült kábítószer-kereskedő vagy sötét, halál metál rémfej. Összehúzott szemmel meredtem az anyámra, aki láthatóan nem emlékezett, hogy valaha is használta volna ezt a kifejezést Johnnal kapcsolatban. Apámmal együtt figyelmesen hallgatta a szavaimat. - Már két éve próbálom nektek elmagyarázni, hogy John kicsoda, de egyszerűen nem vagytok hajlandók rám figyelni. Talán mert először magam sem akartam elhinni, de most már igen. John halálistenség. Akkor találkoztam vele először, amikor meghaltam, és a birodalmában kötöttem ki... az alvilágban. Anya a szájára szorította reszkető kezét. -

Jaj, Pierce! - suttogta könnyben úszó szemmel.

Nem gondoltam, hogy örömkönnyek volnának. Igazság szerint biztosra vettem, hogy azt hiszi, végképp becsavarodtam. -

Igazat beszélek - bizonygattam. - John válogatja szét az újonnan

elhunyt lelkeket, és továbbküldi őket végső úti céljuk felé. Tessék, nézzétek meg! Tőle kaptam ezt a nyakláncot is. - Előhúztam a gyémántot nyári ruhám kivágásából, és megmutattam az apámnak. Anya, már korábban is láttad, emlékszel? Megkérdezted, honnan szereztem, közvetlenül a műtétem után. Akkor azt válaszoltam, hogy

ajándékba kaptam. Nos, tényleg ajándék volt. John adta nekem, amikor először találkoztunk az alvilágban, hogy megvédjen. A gyémánt színt változtat, amikor Fúriák ólálkodnak a közelben, és ha egy Fúriához érintem, megöli. Eredetileg Hádész készíttette Perszephoné számára... -

Ennyi elég! - csattant fel élesen az apám. Megperdült, és dühösen

John arcába meredt. Még soha nem láttam ilyen mélységes haragot az arcán...

pedig

Zack

Oliviera

igen

hírhedt

volt

fékezhetetlen

temperamentumáról. - Nem tudom, miféle hasznot remélsz ebből az egészből... pénzt, hírnevet vagy akármi mást. de kihasználsz egy szellemileg zavart fiatal lányt. Ez talán még nem számít büntetendő cselekménynek, de hidd el, mire végeztem veled, nem csupán járni nem fogsz többé, de nem is fogsz munkát kapni ebben az országban, sem... Mennydörgés rázta meg az eget. Először csak halkan morajlott, akárcsak egy motorbicikli kipufogójának hangja a szomszédos utcában. Ám amint John türelmetlensége növekedett, úgy vált a robaj is egyre hangosabbá, mígnem anyám házában az összes üvegtárgy csilingelni nem kezdett. -

Ez meg mi? - kérdezte anya. Rémülten a fülére szorította a kezét.

-

Földrengés? - vetette fel apám. Igyekezett elhúzni engem a míves

kovácsoltvas csillár alól, amely a folyosó mennyezetéről lógott, de kitértem az útjából. -

Nem - ráztam meg a fejemet. - Ez John. John, azonnal hagyd

abba! Sikerült kinyilvánítanod a véleményedet. A szüleim azonban még mindig nem fogták fel. -

Ez lehetetlen - hitetlenkedett az apám.

-

John az alvilág uralkodója - közöltem. Miért is gondoltam, hogy

észérvekkel hatni tudunk rájuk? - Azt hiszed, nem tudja irányítani az időjárást? John, hagyd abba, kérlek! Túlzásba viszed. A mennydörgés lassanként elcsitult. Ám ekkor egy vakítóan fényes

villám csapott le anyám nappalijának mennyezetéből a padlóba, lángra lobbantva az egyik drága perzsaszőnyeget. -

Szeretem a lányukat - jelentette ki John, döbbent szüleim felé

fordulva. - És senki sem választhat el minket egymástól. Remélem, most már megértik. - Most csak dicsekszel - jegyeztem meg szárazon, majd kimentem a garázsba a tűzoltó-készülékért.

21. fejezet „Elég volt a friss, hajdani időkbe ’ az ártatlanság s hite a szülőknek, hogy az uj lélek az Üdvbe vevődne.” Dante Alighieri: PARADICSOM, Harminckettedik ének

A szüleim viszonyulása Johnhoz jelentősen javult, miután egy jól irányzott villámcsapással lángra lobbantotta anyám szőnyegét a nappaliban. A javult talán erős kifejezés. Azt hiszem, közelebb áll az igazsághoz, hogy kissé féltek tőle. A félelem nem is olyan rossz dolog, ha nagyobb óvatosságra inti az embereket, mit tegyenek és mondjanak. Rendkívül gyötrelmes azonban látni, amint a szeretteink rémülten feszengnek egy másik ember jelenlétében, akit szintén nagyon szeretünk, még akkor is, ha ez sokkal elviselhetőbb korábbi viselkedésükhöz képest. Kénytelen voltam leültetni anyámat az egyik székre a konyhapult mellett, és megitatni vele még egy adag kávét, extra cukorral, mielőtt egyáltalán elkezdhette feldolgozni a történteket. Mindez túlságosan soknak bizonyult ultrarendezett tudósagyának. -

Ez lehetetlen - ismételgette. - Egyszerűen lehetetlen. Alvilág? Isla

Huesos alatt? És te egész idő alatt ott voltál? -

Igen, anya - válaszoltam, eléje tolva egy tányér palacsintát. -

Tessék! Edd meg, kérlek! Jobban fogod érezni magad. Megígérem. Apám különösebb bonyodalom nélkül képes volt elfogadni a tényállást, ebben vállalkozóbb szelleme is bizonyára nagy szerepet játszott. -

Mit gondolsz, meg tudnád ismételni azt a trükköt a villámmal

nagyobb méretekben is? - kérdezte Johnt. - Talán tízezer megawattra

felturbózni, vagy ilyesmi... azután az összes energiát, mondjuk, egy katonai bázis méretű célpont ellen fordítani? -

Apa! - szóltam rá figyelmeztetően.

-

Úgy vélem, meg tudnám. - John éppen sonkát evett egy tányérból,

amelyet az apám rakott elébe. - De nem fogom. -

Egyenes beszéd - felelte apa. - Rendkívül egyenes. Kedvelem a

szilárd elveket valló embereket. Vajon változtatna a véleményeden, ha azt mondanám, hogy a kérdéses katonai bázisról amerikai katonákra lőttek? -

John, ne is hallgass rá! Apa, már mondtam, Johnnak van

munkája. -

Ó, igen, igen. A holt lelkeket válogatja. Mégis mennyit kereshet az

ember egy ilyen beosztásban? Ha nem bánod, hogy megkérdezem. Persze csak hozzávetőlegesen. -

Apa!

-

Csupán azt mondom, ha a fiú nekem dolgozna, a kétszeresét

vagy háromszorosát is megfizethetném annak, amit most keres... -

Az nem ilyen munka, apa. Bár úgy vélem, akad valami, amiben

nagy segítségünkre lehetnél. John a homlokát ráncolva pillantott rám a tojás fölött, amelyet éppen a szájába lapátolt. Lemondtunk a palacsintáról, mivel legutóbbi összetűzésünk a palacsinta kapcsán még igen élénken élt az emlékezetünkben; túlságosan élénken. Szerencsére tojásrántottát is választhattunk. Meg tudtam érteni, miért nem lelkesedik John az ötletért, hogy segítséget fogadjon el egy olyan embertől, aki nemrég még azzal fenyegetőzött, hogy keresztüllövi a térdét, de még neki is el kellett ismernie, hogy apám szinte kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezik. Arra gondoltam,

hogy

amire

kettőnknek

pillanatnyilag

a

legnagyobb

szükségünk van - az alvilágról nem is beszélve -, az a rendelkezésünkre álló forráskészlet. Apám egy hatalmas cég tulajdonosa, John - magyaráztam.

-

John bosszús tekintetét ezúttal a kávésbögréjére fordította, amelyből ivott. -

Talán csak két- vagy háromszázszor említetted eddig, amióta

ismerlek. -

Ez

a

cég

a

hadsereg

számára

gyárt

eszközöket.

-

Jelentőségteljesen felvontam a szemöldökömet. John erre még haragosabban ráncolta a homlokát, miközben letette a bögrét a kezéből. -

A fegyverek nincsenek semmiféle hatással a Fúriákra. Ezt te is

tudod. -

Már megint a Fúriák! - szólalt meg az anyám. - Ez a sok szöveg

holmi Párkákról és Fúriákról... az egésznek az égvilágon semmi értelme. -

Szerintem tökéletesen érthető, hogy az anyád testébe egy gyilkos

démon költözött a pokolból - jegyezte meg az apám. - A ma reggeli zagyvaságokból körülbelül ez az egyetlen, ami még érthető számomra. Anya összekulcsolt karjára hajtotta a fejét. -

Azt mondtad Christophernek, hogy drog van a dolog mögött -

mormolta a pultnak. - Miért nem szólhat az egész inkább a kábítószerről? Hitetlenkedve bámultam az anyámra. -

Azt kívánod, bárcsak inkább drogokról volna szó?

Anya felkapta a fejét. -

Mint démonokról? Igen, Pierce. Azt kívánom. A drogot megértem.

Annak van értelme. Kábítószer esetén az ember elvonókúrára mehet, vagy hívhatja a rendőrséget, hogy valakit lecsukasson. De mitévők lehetnénk az ügyben, hogy egy démon szállna meg a nagyit?

Apám a szájához emelte a kávéját. -

Természetesen jogod van a saját véleményedhez, de ha tényleg

meg akarta ölni a lányunkat... Anya fájdalmas nyögéssel újra lehajtotta fejét a karjára. -

...nos, akkor én amondó vagyok, hogy ez a John fiú nyugodtan

csapjon csak belé egy villámmal. -

Nem így működik, apa - vetettem ellen.

-

Szükségem van egy aszpirinre - könyörgött anyám.

-

Én nem is fegyverekre gondoltam - fordultam Johnhoz. - Hanem

hajókra. Hatalmas hajókra. Apa előbb rám pillantott, majd Johnra, azután vissza rám. -

A cégem egyik részlege valóban hajókat gyárt. Milyen hajóról van

szó? Tank-, teher- vagy rakodóhajó kellene? -

Utasszállító - vágtam rá. - Utasszállító hajókra gondoltam. Olyan

kompszerű vízi járműre. -

Pierce! - mordult fel John figyelmeztetően.

-

A mi cégünk az olajipar számára gyárt hajókat - válaszolta apám,

és már elő is húzta telefonját a zsebéből. - De ismerek egy fickót, aki... nos, legyen elég, hogy ismerek egy fickót. -

Kettőre van szükségünk - tettem hozzá gyorsan. - Méghozzá

azonnal. -

Mennyi időre? - kérdezte apám, a névjegyzéket böngészve.

-

Örökre.

Apám ujja hirtelen megdermedt telefonja képernyőjén, amint csodálkozva rám pillantott. -

Elnézést. Hogy mondtad?

-

Pierce! - John ellökte magát a konyhapulttól, és sietve felpattant. -

Válthatnánk pár szót odakinn? Pontosan tudtam, mennyire nincs ínyére, hogy segítséget kérjen az

apámtól, de nem láttam más kiutat. -

John, semmi gond. A ma reggeli események után, azt hiszem,

nyugodtan beszélhetünk a szüleim előtt. - Átvágtam a szobán, hogy megfogjam a kezét. Annyira feszült volt, hogy mindkettőt teljes erejéből ökölbe szorította. Szét kellett feszítenem az ujjait, hogy a tenyerébe csúsztathassam a kezem. - Ha közben eszedbe jutott valamilyen más megoldás, hogyan szerezhetnénk új hajókat, mondd csak meg! John továbbra is észrevehetően feszengett, még annak ellenére is, hogy közvetlenül mellette álltam, a kezét fogva. Hasonló kifejezés jelent meg az arcán, mint amikor Chris bácsi azzal vádolta (ugyanebben a szobában), hogy elrabolt engem. Sötét szemöldökét mélyen összevonta, ezüstszürke szeme dacosan villogott, szabad kezét ökölbe szorította, majd ismét kiengedte maga mellett, mint aki legszívesebben behúzna egyet az egész világnak. -

A hajókról gondoskodni fognak, ahogyan korábban is - mondta

halkan -, a Párkák. -

John, a Párkák elmentek. Elhagyták az alvilágot, mielőtt

meghaltál. És semmi jelét nem látom, hogy egyhamar visszatérnének. Te újra itt vagy, a vihar elvonult, a nap is kisütött, de Remény még mindig nem jött vissza. - Amint az utolsó szavakat kimondtam, fájdalmasan összeszorult a torkom. Mégsem tagadhattam az igazságot. - Tudja, hol lakom. Korábban is járt már ebben a házban. De nincs itt. -

Remény vissza fog térni - ígérte John. - És a Párkák is. Tudom.

Mielőtt rámutathattam volna, hogy Mr. Smith sohasem tartotta a Párkákat valódi lényeknek - a sekrestyés meggyőződése szerint a Párkák az emberi jóság szellemei, ami tulajdonképpen meg is magyarázta volna, miért akad belőlük olyan kevés Isla Huesos festői szigetén -, apám már a fejét csóválta. -

Fiam - mondta Johnnak -, talán ideje szembenézned a ténnyel,

hogy ezek a te Párkáid egyszerűen nem is léteznek. -

Apa! - A torkom a korábbinál is jobban összeszorult. - Így nem

segítesz. -

Többségünknek hosszú ideje nem volt már része abban a

szerencsében, hogy mások egyengessék az utunkat - folytatta apám, rám sem hederítve. - Nem úgy nőttünk fel, hogy arany tányéron szolgálták fel nekünk minden kívánságunkat holmi láthatatlan tündérkék. -

Én sem - szólt közbe John, veszedelmesen villogó tekintettel.

-

Ahol én felnőttem - beszélt tovább apám, mintha John meg sem

szólalt volna nem volt szó semmiféle sorsról, szerencséről vagy hullócsillagról. Csakis a kemény munka számított, és az éles ész, hogy lecsapjunk minden kínálkozó lehetőségre. Nem kritizálni akarlak. Nagyra értékelem, amit tettél, hogy vigyáztál a lányomra, amikor nem alakult túl rózsásan az élete. Azt kívánom, bárcsak jobban figyeltem volna, amikor hozzám fordult a gondjaival. Örülök, hogy te mellette voltál. Nos, számomra ez a gondviselés. hogy segítsünk az embereknek, amikor szükségük van rá, ne pedig makacs öszvérként kínlódjunk. -

Zachary! - figyelmeztette anyám elkerekedett szemmel.

-

Nem - rázta meg apa a fejét. - Semmi baj, Debbie. John érti, miről

beszélek. Nem fogja megint felgyújtani a szőnyeget. Ugye, fiam? John a homlokát ráncolva méregette apámat a szoba közepéről. Nem igazán osztottam apa derűs meggyőződését, miszerint John nem fog elkövetni semmiféle vakmerő ostobaságot. Gyorsan kapkodta a levegőt, ujjai olyan erővel szorították a kezemet, hogy már arra számítottam, amikor legközelebb kinyitom a szemem, ismét az alvilágban találom magam. John nem szívesen bízott az idegenekben, miután olyan sokáig élt ugyanazon a helyen, egy maroknyi ember társaságában, akiket jól ismert. Különösen nehezére eshetett egy olyan emberben bízni, aki sok

tekintetben hasonlított Seth hajóroncsoló ük-ük-üknagyapjára. Apámnak azonban nem állt szándékában ártani senkinek az olajömlés során, amely olyan hatalmas károkat okozott a teljes partvonalon. Segíteni akart. Ám William Rectornak esze ágában sem volt segíteni. Cseppet sem érdekelte, hány életet tesz tönkre a hajórésekkel, amelyeket okozott. Megszorítottam John kezét. Szeretlek, szeretlek, szeretlek - üzentem gondolatban, egyenesen a szemébe nézve. Nem tudom, vajon meghallotta-e a gondolataimat, de valami vagy az apám szavaiban, vagy az én szorításomban eljuthatott hozzá, mert így szólt, gondosan mérsékelt hangon: -

Hívjon, kérem, Johnnak, ne a fiának! Nem leszek a fia, amíg a

lánya hozzám nem jön feleségül, amit nem hajlandó megtenni, mert az édesanyja azt szeretné, ha először befejezné az iskolát. Pierce azt mondja, hogy a korunkbeli fiatalok nem kelnek egybe manapság. Sikolyszerű,

zokogó

hang

tört

elő

anyám

ajkán.

Amikor

megfordultunk, hogy ránézzünk, gyorsan a szája elé kapta a kezét. -

Deborah - szólt apám csodálkozva - Jól vagy?

Anya bólintott, kezét továbbra is a szájára szorítva, azután intett nekünk, hogy folytassuk nyugodtan a beszélgetést. Megfigyeltem, hogy tágra nyílt szeme szokatlanul fényesen csillog. -

Kétlem, hogy igaza volna a Párkákkal kapcsolatban, Mr. Oliviera -

mondta John. - Ám szívesen elfogadok bármilyen segítséget, amit fel tud ajánlani nekünk. - Azzal kezet nyújtott. Apám a szobán átvágva ezúttal lelkesen megrázta a feléje nyújtott kezet. -

Remek. De Mr. Oliviera az apám. Szólíts Zacknek! És akkor is

igazam van azokkal a párkás izékkel kapcsolatban - válaszolta. - Majd meglátod. - Elengedte John kezét, és megnyomta a kiválasztott nevet

telefonja névjegyzékében. - Gary? Hé, Gary! Itt Zack Oliviera beszél. Hogy s mint, öregfiú? Igen, tudom. Pokoli vihar volt, mi? Hogy sikerült megúszni? Maradt azért egypár kompod? John szenvedő pillantást vetett rám, miközben apám átsétált az ebédlőbe, telefonját a fülére szorítva. -

Köszi - hálálkodtam, és gyengéden átkaroltam a derekát. -

Tudom, hogy apám néha nagy kihívás. -

Kihívás? - ismételte John hitetlenkedve. - Általában nem így

jellemeznék egy olyan embert, aki azzal fenyeget, hogy lelő. -

Tudom. - Megrándult az arcom. - Nagyon sajnálom. De te is látod,

milyen bámulatos tud lenni, amikor segíteni akar. -

Talán - ismerte el John óvatosan, majd ő is átkarolta a derekamat.

- De, Pierce, ha az állítólag bámulatos apádnak sikerül is megszerezni azokat a hajókat, mégis hogyan fogom eljuttatni őket az alvilágba? -

Nem röpíthetnéd oda őket egy szempillantás alatt?

John szemöldöke a magasba szökkent. -

Remélem, tisztában vagy vele, hogy a legnehezebb dolog, amit

valaha is elszállítottam az alvilágba, az Frank volt? A nyakláncomon függő gyémánttal játszadoztam. -

Nekem kell valamiképpen elpusztítani a Fúriákat. Ha már

kihívásokról esik szó. Összpontosíts a saját feladatodra, és én is összpontosítok az enyémre. John a fejét csóválva egészen közel húzott magához. -

Nem. Együtt fogunk szembenézni a kihívásainkkal. - Gyors

pillantást vetett a konyhapult irányába. - És vele mihez kezdünk? Aggodalmasan fürkésztem az anyámat, aki újra két karjába temette a fejét. -

Anya is nagyon bámulatos tud lenni - suttogtam. - Azt hiszem,

töltenem kell vele egy kis értékes időt, hogy lassan hozzászokhasson a

gondolathoz. Különösen most, hogy lazán megemlítetted előtte a H betűs szót. John értetlen arcot vágott. -

Miféle H betűs szót?

-

A házasságot. Ha hozzávesszük még a felismerést, hogy ez az

egész kalamajka nem kábítószerről, hanem démonokról szól, biztos vagyok benne, hogy szegény közel jár a teljes idegösszeomláshoz. John

arca immár

értetlenség helyett

mélységes

aggodalmat

tükrözött, akárcsak az enyém, ám mint kiderült, nem ugyanabból az okból. -

Sajnos az időnek igencsak fogytán vagyunk. - Kiengedett az

ölelésből, hogy előhúzza zsebéből a táblagépét, amelyet ugyanakkor vett magához, amikor egy alkalmas pillanatban visszaosontam az emeletre,

hogy

sebtében

fogat

és

arcot

mossak,

valamint

megfésülködjek. - Mr. Liu azt írja, hogy az újonnan érkező lelkek száma jelentősen csökkent, amióta a vihar kihúzódott a tengerre, ám a helyzet továbbra is több mint kritikus. -

Akkor hát nem én borítottam fel az egyensúlyt - állapítottam meg a

nyakláncomat babrálva. - Hiszen nem vagyok ott. És nem is Thanatosz, akit sikerült elpusztítanom. Valami más lehet a ludas. De vajon micsoda? Hangos

csörömpölés

hallatszott

a

franciaablakok

túloldaláról,

amelyeket a szüleim a vihar elvonultával szabaddá tettek és szélesre tártak, hogy beengedjék a gyönyörű, reggeli napfényt. Úgy hangzott, mintha valaki az oldalsó kapun keresztül próbált volna bejutni, ahol anyával a biciklinket és a kukákat tároltuk. A szívem hirtelen nagyot dobbant ijedtében. -

John! - suttogtam. - Mi lesz, ha a rendőrök jöttek, hogy

letartóztassanak?

John megszorította a kezemet. -

Egyetlen ujjal sem nyúlhatnak hozzád - jelentette ki.

Tudtam, mi jár a fejében. Köddé válunk, mielőtt a rendőrök betehetnék lábukat a házba. Mégsem a rendőrség érkezett. Hanem Alex, aki vidáman beszökkent a szobába, hátizsákkal a vállán. Átöltözött, amióta utoljára láttam. Sötét hajának vége még nedvesen csillogott, teste friss illatot árasztott a zuhanyozás után. -

Hát itt vagytok - jegyezte meg lazán, ügyet sem vetve feszült

arckifejezésünkre. - Már órák óta próbállak elérni. Nem is tudom, miért vettem magamnak a fáradságot, úgysem veszed fel soha a telefonodat. Eszembe jutott, hogy a telefonomat a ruhám zsebébe dugjam. Elfelejtettem azonban, hogy be is kellene kapcsolni. -

Mi... nos, csupán nemrég keltünk fel - válaszoltam. Szégyenlősen

elengedtem John kezét, hogy megnyomjam a készüléken a bekapcsolás gombot. - Hol van Frank és Kayla? -

Elmentek átöltözni Kayla anyjához, onnan pedig a barátod, Mr.

Smith házához indultak - felelte Alex, jelentőségteljes pillantást vetve anyámra. Nyilvánvalóan úgy vélte, hogy nem volna szabad ilyesféle témákról csevegnünk előtte. - Vissza akarták adni Patricknek a... kocsiját. Azt mondták, hogy később találkozunk - lehalkította a hangját, csendesen mormolva a szavait, hogy csakis én hallhassam - a temetőben. - Azután normális hangnemben folytatta: - Szia, Deb néni! Jól érzed magad? Úgy festesz, mint akit fejfájás gyötör, vagy valami hasonló. Anya felemelte a fejét. -

Voltam már jobban is - válaszolta. - Kérsz palacsintát?

-

Kösz,

most

nem

kérek.

Elvittem

apát

reggelizni,

hogy

kiszabadítsam egy kicsit a házból. - Újabb jelentőségteljes pillantás

kísérte a bejelentését. - Minél távolabb a nagyitól. Anyám meglepettnek látszott. -

Apádat? Ó, Alex, hiszen ez nagyszerű! Hogy van?

-

Még mindig gyilkossággal vádolják, köszönöm kérdésedet. De

nagyra értékelem, hogy letetted érte az óvadékot. Apa? Hé, apa! Legnagyobb meglepetésemre Chris bácsi dugta be fejét az egyik nyitott franciaablakon. Fél kezében hatalmas, fekete műanyag kukát tartott. A másik kezében pedig egy másfél méteres ágat, amelyet a vihar tört le az egyik pálmafáról. -

Ó, szia, Deb! - köszönt vigyorogva, amint megpillantotta az

anyámat. - Alex át akart jönni, és azt gondoltam, akár neki is kezdhetnék a romeltakarításnak a házad körül. Cassandra dühös kis bestia volt, nem igaz? A medencéd színültig van tűzvirág-szirmokkal. Elég fura; eddig azt hittem, egyetlen ilyen fa sincs a közelben. Hirtelen elakadt a szava, amint pillantása az arcomra tévedt. Felragyogott a tekintete... amíg Johnt észre nem vette. Akkor elhúzta kissé a száját. -

Piercey! És... te.

John egyenesen a nagybátyám elé lépett, és kezét üdvözlésre nyújtotta. -

John - mutatkozott be. - Emlékszik még rám? Örülök, hogy újra

látom, Mr. Cabrero. Chris bácsikám arckifejezéséből ítélve igen kevéssé örvendett a viszontlátásnak, de gyorsan beletömte a pálmaágat a kukába, azután kezet rázott Johnnal. -

Örvendek! - mondta udvariasan, majd vett egy mély lélegzetet, és

így szólt: - Nos, visszatérek a munkámhoz. Sok a tennivaló, ha még ma rendbe akarjuk hozni a kertet. - Kissé elfintorodott. - Hé, a világért se vedd sértésnek, Deb, de borzalmas bűz van idebenn. Mint az odaégett

pirítós szaga. -

Jaj, ne! - nevetett anyám félig hisztérikusan. - Csak Pierce barátja

volt. Lángra lobbantotta a szőnyeget az agyával. Chris bácsi úgy bámult, mintha anyámnak elment volna az esze - ami talán félig-meddig igaz is volt -, és bólintott. -

Jól van - felelte. - Csak gondoltam, megemlítem. - Azzal gyorsan

elgurította a szemeteskukát a hátsó udvar felé. Alex, aki időközben letelepedett az egyik székre a konyhapultnál, megdermedt. Csak a szeme mozdult, amint villámgyorsan az anyámra nézett. -

Várjunk csak... te mindent tudsz?

-

Hát persze! - vágta rá anya. - Miért nem mondtad még el az

apádnak, Alex? Elvégre őt is érinti. A nagyi az ő édesanyja is. Alex tekintete egy darabig ingázott anyám és közöttem, mintha mindketten meghibbantunk volna. -

Tudom. Mit gondolsz, miért nem engedtem el a szemem elől,

amióta csak megérkeztem? Igyekszem minél távolabb tartani a nagyanyámtól. De nem árulhatok el neki az egészből semmit. Nem tudná feldolgozni. Anyám

tekintete

egyszerre

kitisztult.

Rosszallóan

ráncolta

a

homlokát. Nem hibáztattam - Chris bácsikám sokkal jobb fej volt, mint ahogyan sokan feltételezték róla -, ám ha figyelembe vesszük, ő maga miként fogadta a hírt, nem hiszem, hogy sok alapja lett volna a felháborodásának. -

Az apád nem gyerek, Alexander - korholta az unokatestvéremet. -

Nincs szüksége a védelmedre. -

Abban igazad van, hogy már nem gyerek - válaszolta Alex.

Kinyitotta a hátizsákját, és kutatni kezdett a belsejében. - De abban nagyon tévedsz, hogy nincs szüksége védelemre. Apámnak igenis nagy

szüksége van a védelmemre, mert a jelek szerint senki sem vette a fáradságot, hogy megóvja, egész eddigi életében. Alex előhalászott egy mappát a táskája mélyéről - hasonlót ahhoz a mappához, amelyet Mr. Rector irodájában talált a Reef Key-i bemutatóházban -, és a konyhapultra csapta. Kicsúszott belőle egy fénykép. egy fénykép, amely anyámat és Chris bácsikámat ábrázolta mindketten évekkel fiatalabbnak látszottak, legalább húsz évvel -, és még valaki mást is, aki csupán Seth Rector apja lehetett. Amikor anyám megpillantotta a képet, hirtelen minden szín kifutott az arcából. Kinyújtotta a kezét, hogy felkapja, de Alex sokkal gyorsabb volt nála. -

Nem - mondta. Rátette a kezét a fényképre. - Hadd lássa Pierce

is! Joga van megtudni. -

Megtudni mit? - kérdeztem a pulthoz lépve.

-

Pierce! - suttogta anyám. Arca holtsápadt lett, mint akit szörnyű

rosszullét környékez. - Meg tudom magyarázni. -

Kíváncsian várom a magyarázatot - vágott Alex a szavába. -

Biztosan Pierce és John is hasonlóan érez. - Azzal átnyújtotta fényképet nekem. Anyámat, Chris bácsit és Mr. Rectort pillantottam meg a fotón, amint egy homokos parton állva pózolnak, néhány trópusi mangrove fa előtt, amelyek állítólag kiváló fészkelőhelyet nyújtanak a rózsás kanalasgémek számára. Mindhárman vidáman nevettek, és felmutattak valamit a kamerába; valamiféle hosszúkás, megsárgult holmit, amelyet láthatóan a homokból húztak elő. A hátuk mögött még láthatók voltak a - nem túl nagy vagy éppen túl sekély - gödrök a parton, egy csomó moszattal és törmelékkel együtt. Körülöttük még több olyan fura tárgy türemkedett ki a homokból, mint amilyet a kezükben tartottak. Számos üres sörösüveg is hevert

szerteszét

a

parton,

sőt

még

egy

felfordított

rumosüveget

is

észrevettem. -

Ez Reef Key, ugye? - szegezte Alex anyámnak a kérdést.

-

Mielőtt Mr. Rector és Farah apja beépíttették? Farah apja

készítette a fényképet? -

Igen - válaszolta anya halovány hangon.

Közelebbről is szemügyre vettem a sárgás színezetű holmikat, amelyeket anya, Chris bácsi és Mr. Rector nevetve a kamera lencséjéhez emeltek - és végre felismertem, mik azok: csontok. Nem halak vagy elhullott állatok csontjai. Emberi csontok voltak.

22. fejezet „Igy lett egy város őse ez az ős holt...” Dante Alighieri: POKOL, Huszadik ének

- Anya! - szólaltam meg összezavarodva. Döbbenten pislogtam a fényképre. - Nem értem. Miért mutattatok műcsontokat a kamerába? És mi tűnt olyan mulatságosnak rajta? Talán Halloween volt? Vagy kalózosdit játszottatok? John kivette a kezemből a fotót. -

Ezek valódi csontok - állapította meg. Gondosan visszacsúsztatta

a képet a mappába, amelyet Alex a pultra helyezett, majd behajtotta a fedelét. Johnról az anyámra siklott a tekintetem. John arckifejezése baljós komorságot tükrözött, anyám fájdalmasan elkeseredettnek látszott. Én magam is elkeseredtem, amint rádöbbentem az igazságra. -

Borzasztóan fiatalok voltunk - mormolta anyám.

-

Úgy vélem, körülbelül egyidős lehettél velem, amikor ez a fotó

készült - jegyeztem meg. Nem

állt

szándékomban

ítélkezni

fölötte.

Csak

hát

erősen

kételkedtem, hogy valaha is képes lettem volna valódi emberi maradványokat lóbálni vidám kacajjal egy kamerába - akárhány éves is voltam éppen. Nem mertem John szemébe nézni. Könnyen előfordulhatott volna, hogy az ő csontváza is ott sodródik partra azon a szigeten, ha nem került volna történetesen az alvilágba. Még a gondolatára is felforrt a vérem, hogy egy részeg John maradványaival játszadozhatott volna a homokban. Lassan rózsaszín köd gyülekezett a látóhatárom szélén… ám nem takarhatta el szemem elől a tényt, hogy anyám újfent két

kezébe temette az arcát. -

Igazad

van

-

ismerte

el

anya.

-

Végzősök

voltunk

a

középiskolában. Több eszem is lehetett volna. Négyesben jártunk ki akkoriban folyton a szigetre... Seth apja, Nate; Farah apja, Bill; Chris bácsi és én... Imádtam azt a helyet... nemcsak a madarak miatt, amelyek persze gyönyörűek voltak, hanem mert el tudtam szabadulni a nagymamádtól is. A nagyi. nos, kissé mindig is erőszakos volt. Soha nem értette, miért szeretem olyan nagyon a természetet. Valamiért állandóan azt akarta, hogy sétálni menjek vele a temetőben. Sajnos pontosan tudtam, miért próbálta a nagyi rávenni anyámat, hogy örökösen a temető sírjai között lófráljon. Össze akarta hozni Johnnal, hogy azután megölhesse. A nagyanyám testét már abban az időben is egy Fúria bitorolta. Anyának egyértelműen nem volt boldog gyermekkora. Ám ez még mindig nem mentség a viselkedésére. -

Nahát! - hallottam a saját hangomat. - El sem tudom képzelni, mi

kifogásod volt egy könnyed séta ellen a temető fái alatt, ha figyelembe vesszük, milyen ellenállhatatlan vonzódást éreztél az emberi csontvázak iránt. John

lesújtó

pillantással

nyugtázta

a

megjegyzésemet,

ami

nyilvánvalóan azt üzente: ez most nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy az anyáddal gúnyolódj! -

Megérdemlem a megvetésedet - felelte anyám bánatosan. -

Tudom jól. De az igazat megvallva, bármennyire is tiltakozom, amikor apád a nagyanyádat szidja, sohasem bírtam elviselni az anyám társaságát. Sok barátunknak volt csónakja. Gyakran tartottunk bulikat oda-kinn, Reef Keyen. Tényleg remekül szórakoztunk. -

Igen - bólogatott Alex. - Hát persze hogy remekül szórakoztatok. -

Előhúzott egy papírlapot az előtte fekvő mappából. Egy ősrégi

dokumentum fénymásolatát tartotta a kezében. - Reef Key a Rector család tulajdona. Ez itt a szerződési okirat. Alex kezembe nyomta a fénymásolatot. A szövegben rengetegszer szerepelt a fent említett és az esküjükkel tanúsítva kifejezés szarkalábas kézírással, ám végül is arról szólt, hogy Kr. u. 1845. június 5-én William Joseph Rector saját személyében megjelent a bíró előtt, aki azután Isla Huesos közigazgatási területén belül egy bizonyos lakatlan földterületet adományozott neki, amely addig az Amerikai Egyesült Államok tulajdona volt. Ez a bizonyos földdarab a szerződés hatályba lépésétől kezdve Reef Key néven válik ismeretessé, örökkön-örökké. Ám korábban a Caja de Muertos nevet viselte. -

Caja de Muertos? - Felkaptam a fejemet. Habár anyám családja

eredetileg spanyol származású volt, csupán cifra káromkodásokra korlátozódott a spanyol nyelvtudásom, amelyeket kiskoromban a házvezetőnőnktől tanultam el. Mégis csaknem biztos voltam benne, hogy a muertos holtat jelent. -

Koporsó-sziget - fordított Alex készségesen, miközben kikapta az

okiratot az ujjaim közül. - Mi lesz a családi örökségeddel? - Anyámhoz fordulva így szólt: - Azok a spanyol felfedezők voltak, akik rábukkantak Isla Huesosra a tizenötödik században. A Csontok szigetének nevezték, mert a partot emberi csontvázak borították. Vajon mihez kezdtek azzal a rengeteg csonttal? Nem hagyták csak úgy ott hegyekben, nem igaz? Anyám nem válaszolt. Szótlanul, leszegett fejjel bámulta a kezét. A rózsaszínű köd sűrűsödni kezdett, mígnem a szavak teljesen összemosódtak a szemem előtt. Nehezen láttam bármit - vagy bárkit - is a szobában. Ahol John állt, csupán elmosódott, sötét árny volt. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megragadjam a kezét, ám abban a pillanatban erős széllökés tört be anyám nyitott franciaablakán keresztül. Habár az eső már elállt odakinn, a szél, amely a vihar erejét

táplálta, tovább tombolt. Olyan volt, akár a szél hátán magasan szárnyaló papírsárkány, akit senki sem tarthat féken - jutottak Mr. Liu szavai kéretlenül is az eszembe. - Csak éppen a szél, ami egyre csak sodorta előre, a saját dühe volt. Nem csoda, hogy hirtelen meg akartam kapaszkodni John kezében. Mr. Liunak igaza volt. Tényleg uralkodnom kell a saját papírsárkányomat féken tartó kötélen, különben menthetetlenül elsodor a szél. Megragadtam az ostort, amelyet Mr. Liu adott nekem útravalóul. Amikor fogmosás után lefelé jöttem a lépcsőn, a derekam köré kanyarítottam az övét. Magam sem igazán értettem az okát. Most már megértettem. Amint ujjaim a fegyver köré fonódtak, a vörös köd is lassan oszlani kezdett a szemem elől. - Várj! - kiáltottam. - Azok a felfedezők eltemették a parton talált maradványokat. Nem igaz? A Koporsó-szigeten? Azért nevezték így? Azért találtátok ott azt a rengeteg csontot? Egy vihar talán a felszínre mosta az egészet? Anyám elvette kezét az arca elől. Velem ellentétben észre sem vette a váratlan fuvallatot. -

Nem csak csontokat találtunk a szigeten - felelte.

-

Mi mást, Dr. Cabrero? - kérdezte John gyengéden, miután

becsukta a franciaablakot. -

Aranyat? - kérdeztem. Gondolataim egymást kergették, törtem a

fejemet, miért olyan sápadt az anyám. Alex a fejét rázta. -

Passzolt sügért.

Értetlenül bámultam hol az anyámra, hol az unokatestvéremre. -

Az valamiféle őshonos faj ezen a környéken, mint a rózsás

kanalasgém?

Alex harsány nevetésben tört ki. -

Nem, te idióta! Azt nevezik passzolt sügérnek, amikor egy

drogcsempész kidobja az áruját a tengerbe, nehogy lefüleljék. Ha egy bála marihuánát találsz a vízben lebegni, akkor passzolt sügért fogtál. Elkerekedett a szemem. -

Várjunk csak! Drogot mondtál? Akkor hát mégis a kábítószerről

szól ez az egész? -

Ne nevezd idiótának! - mordult John a homlokát ráncolva Alexre.

-

Bocs. - Alex olyan bűntudatos arcot vágott, mint aki valóban

sajnálja egy kicsit a megjegyzését. Azután anyámhoz fordult. - Szóval így kezdődött? Partra vetődött egy bála, miközben ti a szigeten bulizgattatok? Anya megint bólintott, a szeme könnyben úszott. - Nate felvetette, hogy szárítsuk ki a drogot, majd osszuk kisebb adagokra, és adjuk el a turistáknak. Akkoriban még nem létezett terrorelhárítás, és senkit sem igazán érdekelt, mi folyik egy parányi szigeten, amely amúgy is sokkal közelebb esik Kubához, mint Miamihoz, a kemény drogok hazájához. És eszébe sem jutott volna senkinek, hogy egy rakás kitűnő tanulót vádoljon a helyi középiskolából. Az egész olyan ártatlannak tűnt, és kicsit izgalmasnak is... -

Amíg valaki le nem bukott - vetette közbe Alex.

Könnyek gördültek végig anyám arcán. Adtam neki egy szalvétát. Megköszönte, és gyorsan megtörölte a szemét, lopott pillantást vetve az ebédlő irányába, ahol apám még mindig harsányan ordítozott a telefonjába, azt a bizonyos Gary nevezetű fickót győzködve, aki kompokat tartott. -

Pontosan - válaszolta anya. - Akkor valakinek el kellett vinnie a

balhét. Nate rábeszélte Christ, hogy vállalja magára, fennhangon bizonygatva, hogy mivel még kiskorú, legfeljebb nevelőintézetbe küldik

egy-két évre. Nate megígérte Chrisnek, ha leüli a büntetést, amikor kiszabadul, munka fogja várni idehaza, és egy kisebb vagyon. -

Hazugság volt - mondta Alex keserűen.

-

Hát persze - vágta rá anyám érzelemtől fűtött hangon. - Egy szó

sem volt igaz belőle. Egyetlen Rector sincs, sem az élők, sem a holtak között, aki ne szegte volna meg minden egyes adott szavát. Kiderült, hogy Nate már nem is csupán marihuánában utazik. A tudomásunkon kívül egyezséget kötött pár gazemberrel Miamiból, és sokkal keményebb drogokkal kezdett foglalkozni. Christ végül ezért helyezték felnőttként vád alá, nem a kiskorúak bírósága előtt. A rendőrség képben volt, és azt akarták, hogy Chris elárulja, kivel dolgozik együtt. Alex tekintete az apjára tapadt, aki az udvar túlsó végében éppen a vihar

során

letöredezett

pálmaágak

és

egyéb

törmelékek

összeszedésével foglalatoskodott, beletömve az egészet a hatalmas szemeteskukába. -

De apa nem volt hajlandó beszélni.

-

Hát persze hogy nem - sóhajtotta anyám. - Hiszen ismered,

minden

ízében

hűséges.

Rettenetesen

megijedtem,

amikor

tudomásomra jutott, mi történt... a kemény drogok, hogy Chris vitte el a balhét olyasmiért, amit Nate kezdett. Ráadásul Nate sohasem tervezte betartani az ígéretét, miszerint Reef Keyen természetvédelmi területet hoz létre a rózsás kanalasgémek fészkelőhelyének megőrzésére. Borzalmasan szégyenkeztem, amiért nem voltam elég bátor ahhoz, hogy magam vádoljam be Nate Rectort. Szándékomban állt, de Nate megfenyegetett, ha a rendőrséghez fordulok, gondoskodik róla, hogy Christ váratlan „baleset” érje a börtönben. - Anyám újfent sírva fakadt, szeméhez szorítva a szalvétát. - Azt mondta, akadnak barátai, akik el tudják intézni. Annyira megrémültem, hogy rögtön szakítottam vele, és elmenekültem a főiskolára. Sohasem jöttem vissza Isla Huesosra, csak

amikor az apám meghalt. -

Jaj,

anya!

-

Odaléptem

hozzá,

és

átkaroltam

a

vállát,

jelentőségteljes pillantást vetve Johnra. A nagyapám temetésén találkoztunk először. Való igaz, hogy akkor még csupán hétéves voltam, és

egy

halott

galamb

kapcsán

kötöttünk

barátságot,

amelyet

visszahozott az életbe; a madár Remény ikertestvére lehetett. Mégis rendkívül fontos pillanata volt a kapcsolatunknak. - Szörnyen sajnálom mindazt, ami veled történt. -

Nem szükséges! - felelte anyám, megveregetve a kezemet. - Az

én hibám volt. Először is, sohasem lett volna szabad Nate Rectorral kezdenem. Rettenetes példát mutattam Chrisnek, pedig én voltam az idősebb. Pusztán engem követett. Azt gondoltam, ha a szabadulása után most visszajövök, talán segíthetek neki talpra állni, de a helyzet csak még rosszabbra fordult. -

Nem tudhattad - emlékeztettem -, hogy egy valóságos pokol

rejtőzik Isla Huesos alatt, vagy hogy a nagyi történetesen Fúria. John elkeskenyedett szemmel meredt rám. -

Nem is pokol.

-

Ó, persze - bólintottam. - Az otthonunk. Akkor hát legyen az

alvilág kapuja. Anyám torkából furcsa hang tört elő, valahol félúton a zokogás és a nevetés között. -

Nem. Ezt valóban sohasem gyanítottam, noha talán kellett volna.

De azon egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Nate Rector az illegális drogokból származó jövedelmét az ingatlanpiacba forgatta, és Reef Keyből luxus üdülőtelepet alakított ki. Ez abszolút jellemző a Rector Roncsolok klánjára. -

Egyetértek. - Elengedtem anyám vállát, majd közelebb lépve

megkocogtattam a mappát Alex előtt. A biztonság kedvéért szorosan

megfogta, amikor az ablakon át betört a szél. -

Arra volnék még kíváncsi, mi áll ezekben a papírokban a parton

talált csontokról. Alex ördögi mosollyal nyitotta ki újra a mappát. -

Úgy érted, hogy Seth és Farah apja vajon egy ősi indián

temetkezési hely fölé emelték-e legújabb csicsás létesítményüket? -

Azt hiszem, hogy a korrekt szakkifejezés az őshonos amerikai

temetkezési hely volna - jegyeztem meg. Alex röhögésben tört ki, mire én is elnevettem magam, John és anya azonban még csak el sem mosolyodtak. -

Ez cseppet sem mulatságos - jegyezte meg anyám csípősen. -

Tisztában vagyok vele, hogy amit azon a fényképen műveltem, helytelen volt. De volt kifogásom: fiatal voltam, fülig szerelmes és egy kissé részeg is. Csodálkozva bámultam rá. Anya gyorsan hozzátette: -

Egy szóval sem mondtam, hogy jó kifogás volt. És Pierce, ha

valaha akár csak távolról is hasonlót találsz művelni, szobafogságot kapsz életed egész hátralévő részére. Igyekeztem leplezni a mosolyomat, ám amint Johnra pillantottam, észrevettem, hogy bizony ő is vigyorog. Anyám láthatóan továbbra sem fogta fel: máris egész életemre szobafogságra voltam ítélve... a lehető leggyönyörűségesebb módon - az alvilágban, John mellett. -

A calusa indiánok szilaj harcosok és remek hajósok voltak -

magyarázta anyám, aki észre sem vette a mosolyomat. - Képesek voltak megteremteni maguknak az életet ezeken a szigeteken, több száz évvel a különféle kényelmi eszközök... a tisztított víz, a szúnyogriasztó, a légkondicionáló...

megjelenése

előtt.

Hívek

maradtak

saját

ősi

vallásukhoz és életmódjukhoz, nem voltak hajlandók behódolni az erőszakos

idegeneknek,

noha

a

családjukat

menthetetlenül

lemészárolták. Nehéz nem tisztelni őket a kitartásukért. -

Senki sem mondta, hogy nem volt bámulatos a hozzáállásuk -

tiltakozott Alex, újabb iratot húzva elő a mappájából. - Éppen az ellenkezőjét állítjuk... azt gondoljuk, hogy az idők során valaki jól elpuskázta a dolgot. Mert bár itt van a kezünkben ez a fénykép rólad és apámról, amint kalózosdit játszotok a tengerparton... és persze el ne felejtsük az adományozási okiratban szereplő utalást a Koporsószigetre...

a

Rector

dokumentumaiban

és

sehol

Endicott sem

esik

Reef

Key

említés

Luxus

Lakópark

bennszülött

emberi

maradványok elszállításáról és illendő újraföldeléséről egy másik temetkezési helyen. Anya zavarodott arccal nézett körbe. -

Nos... - Ujjaival letörölt egy csepp juharszirupot, amely véletlenül a

konyhapulton landolt. - Könnyen lehetséges, hogy Nate valamikor elszállíttatta őket, miután szakítottunk... -

Komolyan, anya? - szegeztem neki a kérdést. - Nem gondolod,

hogy állna valahol egy dísztábla, ahol végső nyugalomra helyezte a csontokat? Anyám a pultra szegezte a tekintetét. -

Húsz éve már ennek a történetnek. Rengeteg vihar söpört itt végig

azóta. Előfordulhat, hogy egyszerűen a tengerbe sodródtak. -

Az is előfordulhat, hogy egy konténerben figyelnek valahol az

építkezési terület egyik sarkában. Valószínűleg már egy buldózer alá vettette és porrá zúzatta az egészet, de arra az esetre, haesetleg mégsem, vissza kellene mennünk, hogy körülnézzünk. – Johnra pillantottam. - Talán ez borította fel az egyensúlyt az alvilágban. Mr. Smith már a legelején megmondta, hogy egyetlen tisztességes életnek sem volna szabad emlékezetlenül elmúlnia. Rólad beszélt, és a Koporsó Éjszakájáról, de azt hiszem, éppen most jutott tudomásunkra, méghozzá

teljesen véletlenül, hogy sokkal több test vár még tisztességes temetésre. John bólintott. -

Visszamegyünk.

Anyám hirtelen kinyújtotta a kezét, hogy megragadja az enyémet, arca ismét holtsápadt lett. -

Pierce, nem szabad! - kiáltotta. - Nem teheted. Nem hallottad, mit

mondtunk az imént apáddal? Mr. Rector feljelentést tett ellened, amiért a fiára támadtatok... - Felnézett Johnra. - Mindkettőtök ellen. A közelébe sem merészkedhettek annak a helynek. -

Anya! - Bátorítóan megszorítottam a kezét. - Hát nem érted? Mr.

Rector nem bánthat többé. Még Chris bácsinak sem árthat. Mert mi melletted állunk. -

És én is.

Megfordulva apámat pillantottuk meg az ebédlő ajtajában állva, egyik kezében a telefonját lóbálta, arcán szórakozott kifejezés ült, amint anyát figyelte, és mellette engem. -

Ugyanakkor, mindig is melletted álltam. - Lelépett az egyetlen

lépcsőfokról,

amely

az

ebédlőből

a

nappaliba

vezetett,

majd

keresztülvágott a szobán, hogy átkarolja az anyámat. - Nem is igazán értem, egyáltalán miért kételkedtél benne valaha is. Sőt, ha jól hallottam, és valóban arról a Rector nevezetű bohócról van szó, nem csupán rám számíthatsz teljes biztonsággal, hanem a huszonkét milliméteres Magnumomra is. -

Látod, Pierce - mondta anya. - Pontosan ezért nem akartam soha

belekeverni az apádat. Állandóan túlzásokba esik. -

Nem hiszem, hogy apa ebben az esetben is túlozna - jegyeztem

meg. - Mi a helyzet a hajókkal? -

Gary hat órán belül tudja szállítani őket - válaszolta apám igen

elégedett arccal. Tekintete Alexre esett. - Te meg ki az ördög vagy? kérdezte mogorván. -

Zack! - korholta anyám. - Ez itt Alex. - Apa értetlen arcát látva

türelmetlenül hozzátette: - Az öcsém fia. Az unokaöcséd. Rémlik már? -

Ó! - mondta apa. A modora kissé megenyhült. - Hogy s mint,

Alex? Alex csaknem csodálattal bámult apámra, felmérve öltönynadrágját, pólóját és borotválatlan arcát. -

Jól vagyok - dadogta. - Örülök, hogy végre találkozhattunk,

Zachary bácsi. Csupán abban a pillanatban ébredtem rá, miért vágott Alex olyan döbbent arcot. Nem apám sajátos reggeli öltözéke miatt. Pusztán az volt az oka, hogy apa most először látogatott Isla Huesos festői szigetére. Alex még soha életében nem találkozott személyesen az apámmal, aki szélsőséges előítéletekkel viseltetett anyám családtagjai iránt... ami tulajdonképpen érthető volt, ha a nagyit is számításba veszi az ember. -

Szólíts simán Zacknek! - ajánlotta fel apa Alexnek. - Mondd csak,

te is be vagy avatva ebbe az egész alvilági ügybe? -

Igen - bólintott Alex. - Már jártam is ott. Ezek ketten... - előbb

felém biccentett a fejével, majd John irányába - visszahoztak az életbe, miután Seth Rector begyömöszölt egy koporsóba, azután hagyta, hogy megfulladjak. -

Micsoda? - sikoltott anya.

Apámnak azonban egyetlen arcizma sem rándult. -

Nem semmi. Szeretnék erről egy kicsit többet is hallani, ha az

időnk engedi. -

Sajnos nem engedi - mordult fel John. - A hat óra sem elég gyors.

Most rögtön szükségünk van azokra a hajókra! Apa az arcát fürkészte.

-

A hat óra éppen olyan gyors, amilyen tempóban egy hétméteres,

ezerkétszáz utas befogadására tervezett hajó képes megtenni ekkora távolságot... különösen viharos tengeren, mindössze két dízelmotorral felszerelve, amelyek csúcssebessége... - gyors pillantást vetett a telefonjára - tizenhat csomó. John felém fordult. -

Nem fognak időben ideérni. Mr. Liu azt írta, hogy az utasok közül

néhányan máris lázadást szítottak a kastély körül. -

Akkor fogadd meg apám tanácsát! - javasoltam, - Vedd a saját

kezedbe a sorsod irányítását! Érted, mire gondolok? Mélyen a szemembe nézett, tekintetében szerelem, ám némi bizonytalanság is csillogott. -

Már mondtam, a legnehezebb, amit valaha is az alvilágba

szállítottam, Frank volt. -

Tudom - feleltem. Megfogtam a kezét. - De ha nem teszel próbát,

még több ember halhat meg. Ártatlan emberek, mint Chris bácsikám odakinn. És anyám. Apa ijedten felkapta a fejét. -

Miről sustorogtok ti ott?

Átvágtam a szobán, hogy megfogjam apám kezét. -

Semmiről - válaszoltam a kérdésére. - Egy kis szívességet

szeretnénk kérni tőled. Semmi több. Csak egyetlen másodperc az egész. -

Miféle

szívességet?

-

tiltakozott

apa,

miközben

közelebb

kormányoztam arra a helyre, ahol John álldogált. -

Pierce - szólalt meg anyám -, miben mesterkedsz?

-

Semmiben, anya - vágtam rá. - Csupán arról van szó, hogy

Johnnak valahová magával kell vinnie apát egy percre. Rögtön visszajönnek.

-

Mit értesz azon, hogy rögtön visszajövünk? - értetlenkedett apám.

- Hová megyünk? Nincs nálam az autóm, a sofőrömnél maradt a hotelben. Felhívom, ha autóval kell menned valahová, de. -

Johnnak nincs szüksége autóra - közölte Alex széles vigyorral az

arcán, a konyhapultnál ülve. - Ő maga az autó. -

Várjatok egy percet! - kiáltotta apa, amint kikaptam a telefonját a

kezéből, és kikerestem rajta a legutóbbi hívást. -

Tessék! - fordultam Johnhoz, megmutatva a névjegyhez csatolt

fényképet. - Ez elég egyértelmű? John vállat vont. -

Nagyon remélem - bólintott. Azzal kezét apám vállára fektette. -

Hátha nem Hong Kong egyik dokkjában fogunk kikötni. - Másik kezét az én vállamra tette. Nem apám volt az egyetlen, aki azon nyomban megpróbált kiszabadulni John szorításából. Ám apa volt az egyetlen, akinek nem sikerült. -

Nem, John - ellenkeztem. - Mi van akkor, ha a nagyanyám vagy

az egyik cimborája felbukkan, amíg távol vagytok? Valakinek itt kell maradnia, hogy megvédje őket. - Anyámra és Chris bácsira mutattam, aki éppen a medencét tisztogatta dicséretes szorgalommal. -

Na és engem minek nézel? Ártalmatlan kismacskának? -

háborgott Alex. - Nem hagyom, hogy bármi bajuk essen. John felbőszült tekintettel mérte végig Alexet. -

Hogy fogsz te szembeszállni egy Fúriával?

Alex felkapott egy kenőkést a konyhapultról, és ide-oda ugrándozva hadonászni kezdett vele a levegőben. -

Például így - lihegte. - Látod? Tudom ám, hogy kell ezt csinálni!

Szememet forgatva leoldottam derekamról az ostort, széttekertem, azután suhintottam egyet, ügyesen kiütve Alex kezéből a kést; egyetlen

csapással sikerült lefegyvereznem. -

Jaj! - méltatlankodott Alex, a csuklóját dédelgetve. - Ez nagyon

fájt! Miért ütöttél meg? -

Mert én is tudom, hogy kell ezt csinálni - válaszoltam, és közben

összetekertem a kötelet. -

Pierce mindig is remekül célzott - jegyezte meg apám elismerően.

- Emlékszel a dobócsillagokra, Debbie? -

Hogyan felejthetném el? - mormolta anya. Döbbent tekintettel

meredt a kenőkésre, amely hangos csörömpöléssel landolt a lába előtt. El kellett zárnod őket előle. -

Ez még nem bizonyít semmit - rázta meg John a fejét. Láttam

azonban az önkéntelen csodálatot az arcán. -

Szerintem annyit legalább bizonyít, hogy valószínűleg jobb volna,

ha elengednél - vetette fel apa, John vasmarkára utalva, amely továbbra is satuként szorította a vállát. -

Úgy vélem, nem jó ötlet felingerelni a lányomat, ahogyan téged

sem. John erre még erősebben markolta meg az apámat. -

Nem - közölte. - Sajnálom. Mi most elmegyünk. - Azután hozzám

fordulva így szólt: - Ha valóban itt akarsz maradni, zárd be az ajtót, és senkinek se nyisd ki! Senkit se engedj be, akárki legyen is! És ne menj sehová, amíg vissza nem érek. Sehová, különösen Reef Keyre be ne tedd a lábadat! Megértetted, Pierce? Kelletlenül elhúztam a számat. -

Nem. El tudnád magyarázni még egyszer? Mert éppen azt

fontolgattam, hogy nélküled megyek ki a Reef Key üdülőtelepre, és beengedek minden Fúriát, aki csak bekopog az ajtón. John nem vett tudomást a hangomból áradó gúnyról. -

Halvány sejtelmem sincs, meddig fog ez tartani - mondta -, de

megígérem, hogy ezúttal hamar visszatérek, Pierce. Odaléptem hozzá, és gyengéden a karjára fektettem a kezemet. -

Melegen ajánlom!

Szürke szemének tüze a lelkemig hatolt. -

Ha bármi baj történik...

-

Nem fog - jelentettem ki határozottan.

-

De ha mégis, tudod, hol találkozunk, ugye? Ahol első éjszaka

láttalak, miután visszatértél Isla Huesosra... -

A temetőben. - A temetőben jobban hangzott, mintha azt

mondtam volna: a kriptád mellett. John bólintott. -

A fánk alatt...

Mielőtt még egy szót kiejthetett volna, lábujjhegyre álltam, hogy szájon csókoljam. Kissé meglepődött - még apám vállát is elengedte -, de nem kellemetlenül. Azt reméltem, hogy a csókomon keresztül megérzi azt a szót, amelyet túlságosan zavarban voltam a szüleim előtt kimondani... azt a szót, amelyet sohasem ismételhettem el Johnnak elégszer: szeretlek, szeretlek, szeretlek. Nem csupán megértette az üzenetet, de még nyilvánvalóan zavarba sem jött, hiszen amint ajkunk elvált egymástól, suttogva így szólt: -

Én is szeretlek.

Mosolyogva néztem fel Johnra, szívem megtelt boldogsággal, és biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban menthetetlenül szétpattan. A jókedvemnek természetesen semmi értelme nem volt. Mégis mi okom lehetett volna a felhőtlen örömre? Ezen a világon nem várt ránk jövő, és az egyetlen birodalom, ahol együtt élhettünk, éppen darabjaira hullott szét. John azonban szeretett, és ezt az érzést legalább senki sem tehette

tönkre. -

Halló! Emlékeztek még rám? Az apa. Az apa itt áll közvetlenül

mellettetek. Megkérhetlek titeket, hogy ezt ne csináljátok előttem? Apám a szokásosnál is nyűgösebbnek hangzott. - Egyébként is, elmagyarázná nekem valaki egész pontosan, mi folyik itt? -

Elnézést, uram. - John hirtelen elengedte a derekamat, majd

újfent megragadta az apám karját, amint kissé távolabb sétáltam. - Ne aggódjon! Egy pillanat, és mindenre fény derül. Csak csukja be a szemét! Újabb szélfuvallat süvöltött be odakintről, hatalmas csattanással kitárva a franciaablakokat, amelyeket John az imént zárt be. Virágszirmok és levelek sodródtak be a nyíláson, amelyeket Chris bácsinak még nem sikerült összesepregetni, és parányi örvényt alkotva kavarogtak a szoba közepén. -

Mi történik? - kérdezte riadtan. - Mit művelnek?

-

Ne aggódj, Deb néni! - csitította Alex, újabb palacsintáért nyúlva. -

Hozzá fogsz szokni. -

Átkozott legyek, ha becsukom a szememet - tiltakozott apám.

-

Mindannyian átkozottak leszünk - válaszolta John -, ha ez most

nem sikerül. Egy. Kettő. Három. Egy szempillantás. Eltűntek a szemünk elől.

23. fejezet „Mi a fösvénység: itt tűnik föl épen, hol, könnyel, megtört lelkeink lemossák: nincs nagyobb kín a Hegy bármely körében! ” Dante Alighieri: PURGATÓRIUM, Tizenkilencedik ének

- Minden rendben van idebenn? - kérdezte Chris bácsi a nappaliba lépve. - Mintha a sikoltásodat hallottam volna, Deb. Megint csótány került a szemétprésbe? Anya riadtan kapaszkodott köntösének gallérjába, összefogva a kivágást a nyakánál. Minden szín kifutott az arcából. Csak ácsorgott a fejét rázva, tekintete továbbra is arra a helyre meredt, ahol az imént még John és az apám látszott. -

Én... nem értem. Hová tűntek?

-

A hajókért mentek, anya - válaszoltam.

-

De hát hogyan. az előbb még itt álltak, ezen a helyen. Azután

egyszer csak. -

Ezt nevezik teleportálásnak - magyaráztam finoman. - Ha John

maga elé képzel egy személyt vagy egy helyet, egyetlen szempillantás alatt oda tud repülni. És ha éppen hozzáér valakihez, akkor azt az embert is magával tudja vinni. Nem maradhat azonban túlságosan sokáig távol Isla Huesostól és az alvilágtól, mert hirtelen utoléri a kor, és végül meghal. Chris bácsi csodálkozva pislogott ránk. -

A World of Warcraft játékról beszéltek? Alex is imádja. Nem igaz,

Alex? Hány pontot szereztél már? Egymilliárdot? -

Úgy van, apa - felelte Alex. - Egymilliárdot.

Dühösen meredtem Alexre. Ostobaságot művelt. Rögtön be kellett volna vallania apjának az igazságot. A nagybátyám mindenkinél többet

szenvedett a sok hazugság miatt - nos, talán majdnem mindenkinél. A nagybátyám nem halt meg. Alex látszólag ugyanolyan könnyedén olvasott a gondolataimban, mint korábban John tette. Vagy pusztán a rosszalló arckifejezésemből következtetett. -

Hé, Pierce! - szólt Alex, és a székéről felállva a hűtőhöz lépett. -

Emlékszel még, amikor World of Warcraftot játszottunk, és eljutottunk arra a szintre, ahol a fickót ártatlan bábként használták a nála sokkal gonoszabb szereplők? -

Nem emlékszem ilyen szintre - válaszoltam.

-

Nos, én viszont igen. - Alex kinyitotta a hűtőt, kivett egy doboz

tejet,

és

nagyot

kortyolt

belőle.

-

Ragaszkodtál

hozzá,

hogy

mindenképpen áruljuk el neki az igazat, és a szerencsétlen nem bírta feldolgozni. Elkövetett valamiféle ostoba hősiességet, és meghalt. Ne kövesd el ugyanazt a hibát ezen a szinten! -

Alex! - szólt anyám. - Légy szíves, ne igyál tejet közvetlenül a

dobozból! Chris bácsikám tekintete megakadt a pulton heverő mappán, amelyet Alex Mr. Rector irodájából emelt el. -

Ez meg mi? - kérdezte kíváncsian, és kinyújtotta érte a kezét.

-

Ne! - Alex és én ugyanabban a pillanatban kiáltottunk fel.

-

Semmi érdekes - válaszolta anya. Gyorsan felkapta a mappát. -

Az enyém… a munkámhoz kell. -

A munkádhoz? - Chris bácsi hunyorogva tanulmányozta az anyám

kezében pihenő mappát. - De hiszen az áll rajta, hogy Rector Ingatlan. Azt hittem, hogy a Tengerbiológiai Intézetben dolgozol. Mi köze az Intézetnek a Rector Ingatlanhoz? -

Én ... kutatást végzek - felelte anyám. - Reef Key környékén. Csak

egy kis önálló vizsgálódásról van szó. A saját szakállamra. Ami azt illeti,

éppen fel akartam menni a szobámba, hogy felöltözzek, és rögtön neki is lássak a kutatásnak a számítógépen. -

Milyen remek ötlet, Deb néni! - lelkesedett Alex. - Szeretnéd, hogy

felmenjek segíteni? -

Nem. Köszönöm, Alex - hárította el anya a lelkes ajánlkozást

megszokott fanyar modorában. - Már egyedül is képes vagyok felöltözni és tudományos kutatásokat végezni. -

Most komolyan, Deb néni! - esedezett Alex, követve anyámat, aki

lassan kihátrált a konyhából, és végiglépkedett a folyosón, a lépcső irányába. - Segíteni akarok. Tisztában voltam vele, hogy Alex valójában a mappát nem akarja elveszíteni a szeme elől. Nem volt hozzászokva, hogy felnőttekben bízzon - nem mintha egyetlenegy is mellette állt volna a múltban és nem úgy tűnt, mint aki éppen most kívánja elkezdeni. -

Tényleg, Alex - hallottam anyám hangját a folyosóról. - Nem

teszek vele semmit az engedélyed nélkül. Megígérem, hogy azonnal visszaadom, amint végeztem. Chris bácsi aggodalmasan figyelte, ahogyan eltávolodnak. -

Piercey - szólalt meg halkan, nehogy meghallják. - Nem tűnik

neked Alex olyan... másnak? -

Másnak? - kérdeztem. - Milyen értelemben?

-

Nem is tudom - felelte a nagybátyám elgondolkodva. - Mintha egy

kicsit... érettebb volna, vagy ilyesmi. Egyik napról a másikra egészen megkomolyodott. Ha az embert meggyilkolják a társai, azután mégis visszatér az élők világába, az valóban hagyhat hasonló nyomokat a lelkén. Mindezt azonban egy szóval sem említettem Chris bácsinak. Mindössze ennyit válaszoltam: - Fogalmam sincs. Nem igazán vettem észre.

Nem szívesen hazudtam neki. Ámde mégiscsak Alex apja volt, és az unokatestvérem nem akarta, hogy tudomást szerezzen az igazságról. Úgy éreztem, tiszteletben kell tartanom az óhaját. -

Hát, én észrevettem - mondta Chris bácsi, megvakargatva

bozontos fejét a baseballsapkája alatt. - És jó dolognak tartom. Talán ez a híres Új utakon program, amelyre mindketten jártok az iskolában, beválik nála. Vagy talán neked köszönhető a változás. Jó hatással vagy rá, Piercey. Végre kezdem azt érezni, hogy nem kell annyira aggódnom miatta. Tudod? Nagyot nyeltem. Nem akartam elhinni, hogy ebbe a beszélgetésbe csöppentem Chris bácsival. -

Aha - nyögtem. - Egészen biztos, hogy ennek a változásnak

semmi köze hozzám. -

Én nem volnék róla ennyire meggyőződve - vigyorgott Chris bácsi.

- Először kissé gyanakvással szemléltem a barátodat, de azt hiszem, talán pozitív példát tud mutatni Alexandernek. Próbáltam elkerülni tekintetemmel a nappali szőnyegén éktelenkedő, kiégett foltot. -

Talán. De az is lehetséges, hogy azért tért jó útra, mert

borzasztóan aggódik miattad, Chris bácsi. Amiért gyilkossággal vádolnak. -

Ó, arról van szó! - A nagybátyám vállat vont. - Nem én tettem, így

hát bízom benne, hogy hamar tisztázódik az ügy. Nagyon kedves volt édesanyádtól, hogy letette értem az óvadékot. Egészen döbbenetes volt az a naiv hit, amellyel bízott benne, hogy elejtik ellene a vádat, és minden tisztázódik, csak mert ártatlan - egy olyan embertől, aki hosszú éveket töltött a börtönben. Való igaz, hogy akkor olyan bűncselekményért ítélték el, amelyet tényleg elkövetett (bár a büntetés túlságosan is súlyosnak bizonyult, különösen egy olyan

kábítószer birtoklásáért, amely ma már a legtöbb államban legális), ám bizonyára sok fogollyal találkozott odabenn, akik mind meg voltak győződve a saját ártatlanságukról. Miként volt képes mégis hinni abban, hogy végül felmentik? Azt hiszem, Chris bácsikám már csak ilyen; rendkívül bizakodó természet. Nem csoda, hogy anyámat szörnyen gyötörte a lelkiismerete, amiért nem rukkolt elő az igazsággal Mr. Rectorral kapcsolatban. A fickó egy mocskos szemétláda volt: olyan embereken élősködött, akik nem tudták megvédeni magukat. Mint a holtak. -

Hé, miféle hajókért ment el az apád a barátoddal? - érdeklődött

Chris bácsi. -

Ó! - kaptam hirtelen észbe. - Hát John... munkájához. A hajói

elpusztultak a... viharban, és apa azt mondta, hogy ismer egy fickót, akinek talán akad pár hajója John számára. -

Nagyszerű - bólogatott a nagybátyám. - Remélem, hogy apád és

anyád újra egymásra találnak. Zack nagyon boldoggá teszi Debet. És úgy látom, hogy ez a John fiú is boldoggá tesz téged. Igazam van? Chris bácsi tekintete csúfondárosan csillogott. Visszamosolyogtam. -

Téged mi tenne boldoggá, Chris bácsi? - kérdeztem.

Ekkor

rám

villantotta

kedves,

gyermekien

ártatlan

mosolyát,

amelynek láttán minden egyes alkalommal összeszorult a szívem. -

Ha mindenki boldog volna, akit szeretek, természetesen -

válaszolta Chris bácsi, mintha magától értetődő lenne. Kissé fura volt, hogy amint elmondta ezeket a szavakat, megszólalt a csengő. Kicsúszott a számon egy cifra megjegyzés, amelyet Frank és Kayla társaságában szedtem fel. A nagybátyám megbotránkozva bámult rám.

-

Piercey! - kiáltotta mélységes megdöbbenéssel.

-

Bocsánat. - A szívem eszeveszetten kalapálni kezdett. Sietős

lépteket hallottam a folyosón. -

Santos rendőrfőnök az - jelentette anyám aggodalomtól eltorzult

arccal. - Láttam a verandán az ablakomból. -

Tele van járőrautókkal az utca, az elejétől a végéig - tette hozzá

Alex, berontva anya nyomában a konyhába. - Eljöttek értünk a rendőrbácsik, hogy bevigyenek a nagy, csúnya házba. -

Ezt nem tudhatod - intette le anya.

-

Ó, tényleg? Akkor szerinted miért vannak itt, Deb néni? Hogy

segítsenek feltakarítani a kertedet a vihar után? - Alex hangjából maró gúny csöpögött. - Igen. Ez Isla Huesos rendőrfőnökének különleges szolgáltatása minden frissen elvált, vonzó asszonynak a szigeten. -

Anya! - Szívem a torkomban dobogott. - Azt hiszem, kölcsön kell

kérnünk a kocsidat. -

És azzal mégis mire megyünk? - dühöngött Alex. - A rendőrfőnök

a felhajtóra állította az autóját. Ne hidd, hogy nem szándékosan tette; eltorlaszolta a garázst, nehogy kihozhassuk anyád kocsiját. Talán döngöljük félre az útból? -

Ó! - sóhajtottam csalódottan. Hirtelen eszembe jutott egy ötlet, és

Alexre néztem. - Na, és ti hogy jöttetek ide? Nem a te autóddal? -

Gyalogoltunk - felelte Alex. - A zseniális pasid kiszúratta Frankkel

az összes kerekemet, nehogy el találjak merészkedni a Koporsó Fesztiválra. Emlékszel? -

Jaj, tényleg - bólintottam. Nem igazán vált be a cselünk; Alex

végül mégiscsak elment otthonról, és sikerült megöletnie magát. -

Ez őrültség! - kiáltotta csüggedten anyám, amikor újra megszólalt

a csengő, ezúttal kopogás és egy mély hang kíséretében: - Dr. Cabrero? Tudjuk, hogy otthon van. Szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést a

lányával kapcsolatban. -

Most kinyitom az ajtót, behívom, és szépen elmagyarázom neki az

egész helyzetet... Alexszel mindketten a nyakláncomon függő gyémántra pillantottunk. Fekete színre váltott, akár az ónix. -

Ne! - kiáltottuk ugyanabban a pillanatban.

-

Hátul menjetek ki! - szólalt meg Chris bácsi.

Döbbent szemeket meresztettem rá. Csaknem el is felejtettem, hogy egyáltalán a szobában van, úgy elcsendesedett. Hátul menjetek ki! ezek voltak az első szavai, amióta anyám és Alex közölte, hogy a rendőrség áll az ajtó előtt. -

Tessék? - kérdeztem csodálkozva. Nem is annyira a szavai

zavartak össze, mint inkább az a tény, hogy az én kedves, szeretetre méltó nagybátyám szájából hangzottak el. -

Mindketten! - adta ki az utasítást először Alexre és rám, majd az

udvar irányába mutatva. - Arra, hátrafelé induljatok! A fal túl magas, nem tudtok átmászni rajta, de láttam pár biciklit hátul a kapu mellett. Pattanjatok fel, aztán tekerjetek egyenesen a temetőbe! A zsaruk nem tudnak követni. Egy nagy fa fekszik kidőlve az út közepén. Még nem találtak elég embert, akik fel tudnák darabolni egy láncfűrésszel, egészben pedig képtelenség elszállítani, túl hatalmas. Szótlanul pislogtam. Arról a fáról beszélt, amely Mr. Muellerre zuhant. Alex szánakozva csóválta a fejét. -

Apa, hiszen mindenkinél jobban tudod, hogy a zsaruk elől nem

lehet elfutni. Különben is, már mondtam, hogy elzárták a felhajtót. -

Biciklivel ki tudjuk kerülni az autókat - vetettem fel.

-

Persze - bólintott Alex. - De meglátnak minket.

-

Akkor nem, ha egy kis elterelő hadművelettel megtévesztem őket -

ajánlotta fel Chris bácsi. - A börtönben nevet is adtunk az ilyen

akcióknak. Alexszel kikerekedett szemmel bámultunk rá. -

Na és mi volt az?

-

Börtönlázadás - felelte Chris bácsi egy vállrándítással. - Ez a

legpontosabb

kifejezés

rá,

bár

igazán

próbáltunk

valami

fantáziadúsabbat is kitalálni. -

Nem! - háborodott fel az anyám. - Ez helytelen, Christopher. Nem

szabad. -

Jobb lesz, ha most rögtön indultok - vágott a szavába Chris bácsi

felénk fordulva, majd felemelte a táskámat, amelyet a lépcső alján hagytam, és a kezembe nyomta. Santos rendőrfőnök egyre türelmetlenebbül dörömbölt az ajtón. -

Dr. Cabrero! Házkutatási engedélyem van. Nem szeretném

betörni az ajtaját, de ha nem hajlandó kinyitni, kénytelen leszek. -

Menjetek! - sürgetett a nagybátyám, és az udvar irányába

tessékelt minket. Alex szembefordult az apjával, totális megdöbbenéssel, ám végül mégis felkapta hátizsákját a székről, amelyre korábban akasztotta. - Ne kövess el semmiféle őrültséget, amivel visszajuttatod magad a hűvösre, apa! - könyörgött. -

Ugyan miért is tenném? - kérdezte Chris bácsi őszinte

értetlenséggel. Alex a fejét csóválta, arcáról tisztán le tudtam olvasni a gondolatait: Ebből katasztrófa lesz. -

Christopher, várj! - hallottam anyám kiáltását, miközben az öccse

után rohant, aki máris a bejárat felé masírozott. Nem álldogáltam ott tovább, kíváncsian várva a fejleményeket. Sietve megragadtam Alexet a pólójánál fogva, és kirángattam a hátsó verandára, majd lefelé a lépcsőn. Óvatosan megkerültük a házat a hátsó

kapu irányába, ahol Chris bácsikám a bicikliket látta. -

Ez nem fog sikerülni - morogta Alex. - Észre fognak venni minket.

És mi van a nyakláncoddal? Nyilvánvalóan Fúriák is ólálkodnak errefelé. Talán éppen Santos rendőrfőnök az egyik. -

Ő nem Fúria - ráztam meg a fejemet. Nagyon meglepődtem,

amikor megpillantottam a biciklimet az anyámé mellett. Valamikor biztosan hazahozhatta a temetőből, ahol leláncolva hagytam, vagy a rendőrség szolgáltatta vissza az eltűnésem után. - A gyémántom sohasem változott feketére Santos rendőrfőnök közelében. -

Nos, talán korábban nem volt az. Könnyen előfordulhat, hogy

időközben a Fúriák rajtunk kívül minden embert megszálltak a szigeten, akárcsak holmi dögvész. Ó, a pokolba! - Alex megtorpanva meredt a két biciklire, az enyémre és az anyáméra. - Nem vagyok hajlandó felülni egy női bringára! -

Jól

van

-

vágtam

rá,

és

lerántottam

a

biciklimet

az

oldaltámaszáról. - Akkor hát maradj csak itt, és csukasd le magad! Megérdemled, ha ilyen szexista sznob vagy! Én már itt sem vagyok. -

Még hogy engem csukjanak le? - háborgott Alex. Azzal

megragadta anyám biciklijét. egy piros, hagyományos járgányt, csinos fonott kosárkával. és utánam csörtetett. - Én nem követtem el az égvilágon semmit. Te voltál. -

Csitt! - szóltam rá. A kapuhoz érkeztünk, amely a hátsó udvarról a

kocsifelhajtóra vezetett. Egyik kezemet felemelve csendre intettem Alexet, miközben a fülemet hegyeztem, hátha meghallom, mi történik a bejárat előtti verandán. -

Már leszolgáltam az időmet - kiabálta Chris bácsikám. - Talán

nincsenek jogaim? -

Természetesen senki sem vonja kétségbe a jogait, Mr. Cabrero -

válaszolta Santos rendőrfőnök türelmesen. - Nem is ön miatt jöttünk.

Azért

vagyunk

itt,

hogy

az

unokahúgával

váltsunk

pár

szót.

Tudomásunkra jutott ugyanis, hogy Miss Oliviera és titokzatos udvarlója, akit eddig mindannyian az elrablójának hittünk, tegnap éjszaka megjelent egy házibulin, amelyet a Koporsó Éjszakájának tiszteletére rendeztek, és tetemes kárt okozott a... -

Ez már zaklatás! - méltatlankodott Chris bácsi. - Maguk

igazságtalanul zaklatnak engem, sőt már a családomat is! -

Csillapodjon le, Christopher! - nyugtatgatta Santos rendőrfőnök. -

Igazán szükségtelen ennyire elragadtatnia magát! Hangos csattanás hallatszott, amelyet anyám sikolya követett. -

Jaj, Christopher!

-

Gyerünk! - suttogtam Alexnek, és már nyitottam is a kaput.

Miközben Alexszel szép csendesen kikormányoztuk bringánkat a hátsó udvarról, és fejünket mélyen lehajtva ellopakodtunk az Isla Huesos-i rendőrség járőrautóinak fedezékében, már láttam, hogy a nagybátyámnak igaza volt. A lázadás valóban kiváló figyelemelterelési hadművelet. Különösen mivel Chris bácsi felemelte az egyik súlyos virágvályút anyám verandáján, majd teljes erejéből az alant fekvő, kövezett járdára hajította, ahol milliónyi apró föld-, cserép- és petúniadarabkára tört össze. Nem csupán anyám szomszédai (akik éppen a kertjüket takarították odakinn a hurrikán után) bámulták rendkívüli érdeklődéssel a jelenetet; az összes rendőrtiszt is, aki Santos rendőrfőnökkel érkezett, egytől egyig fegyvert rántott, és a nagybátyámat vette célba. Minden bizonnyal ez volt a legizgalmasabb esemény, amely ebben a dúsgazdag, külvárosi lakóparkban - amelynek zavartalan nyugalmáról a nap huszonnégy órájában biztonsági őrrel ellátott portaszolgálat gondoskodott - valaha is történt. Seth Rector és barátai csakis azért

voltak hajlandók szóba állni velem az iskola első napján, mert tudták, hogy Dolphin Keyben lakom, és úgy vélték, ha a mi garázsunkban rejtik el a végzősök koporsóját, ott teljes biztonságban lehet, és az alsóbb évesek semmiképpen sem akadhatnak rá. Milyen hihetetlenül távolinak tűnt most az a nap! A rendőrfőnök anyám mellett álldogált csípőre tett kézzel, és a fejét csóválta. -

Christopher! - sóhajtotta. - Miért volt erre szükség? Most be kell

vinnem a kapitányságra, ahol az egész délutánomat egy jelentés írására pazarolhatom, pedig ezer fontosabb dolgom is akad ma. Van fogalma róla, hány megszakadt villanyvezetékkel és elárasztott házzal kell megbirkóznom? Élnek itt emberek, akik mindenüket elveszítették a Cassandra miatt múlt éjszaka. A fél szigeten még most sem állt helyre az áramszolgáltatás. A középiskola fele víz alatt van. És maga képes így viselkedni? Hagyjon engem békén! Érti? A szívem egy kicsit gyorsabban kezdett verni az izgalomtól. Az iskola fele víz alatt van? Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy most már az Alvilágban élek. Nem kell többet iskolába járnom. Micsoda megkönnyebbülés! -

És mégis mivel kívánja megvádolni, ha szabad kérdeznem? -

érdeklődött anyám szárazon. - Talán a járda kövezetének virágvályúval elkövetett súlyos bántalmazásával? -

Menjünk! - súgtam Alex fülébe. Tudatában voltam, hogy bár a

rendőrök figyelme egyöntetűen Chris bácsira irányul, a szomszédok továbbra is látnak minket, és egymást bökdösve igyekeznek felhívni ránk a figyelmet. - Ez a mi esélyünk a szökésre. Alex lába azonban mintha földbe gyökerezett volna. -

Nem - suttogta vissza. - Nem tetszik nekem ez az egész.

-

Miről beszélsz? Apádnak nem lesz semmi baja. Nem fogják

letartóztatni. Nem követett el semmit. Mármint semmi törvénybe ütközőt. Semmiféle törvényt nem sért, ha valaki összetöri a nővére vályúit. -

De a nyakláncod... - bökött Alex a gyémántomra. - Még mindig

fekete. Lenéztem. Teljesen igaza volt. -

Fúriák nyüzsögnek a közelben - állapította meg. - Szerinted a

Fúriák és a lőfegyverek együttese szerencsés kombinációnak hangzik? Visszanéztem az anyám kertjében gyülekező rendőrtisztekre. -

Nem. Nem hangzik annak - ismertem el. - De bármelyikük lehet

Fúria. Akár még ő is. Ki tudhatja? - Egy három-négy év körüli kislányra mutattam, aki a közelben álldogált a járdán, és minket bámult, hüvelykujjával a szájában. Színes pólót viselt, amelyen csillogó felirat hirdette: Apuci pici hercegnője. A rendőrfőnök az állát dörzsölgette, ám ekkor meglátta, hogy az emberei - közöttük egyetlen női rendőrtiszttel - mindannyian fegyvert rántanak. -

Hé! - fordult hozzájuk Santos rendőrfőnök meglepett arccal. -

Csigavér, emberek! Erre semmi szükség. Egy kivételével minden rendőr engedelmesen visszacsúsztatta fegyverét a pisztolytáskájába. Az egyetlen kivétel egy tagbaszakadt fickó volt, rengeteg, bozontos hajzattal. Pisztolyának csövét biztos kézzel egyenesen Chris bácsikámra szegezte. Santos rendőrfőnök nem vette észre. Visszafordult az anyámhoz, és halkan mondott valamit, Alex és én azonban túlságosan távol voltunk, nem hallottunk belőle semmit. Ám abban egészen bizonyos vagyok, hogy a következő pillanatban egyik szomszédunk sem maradt le a bozontos üstökű rendőr elordított szavairól. -

Küldje ki a lányt!

Santos rendőrfőnök villámgyorsan hátraperdült. -

Poling! - Undorodó arccal vette szemügyre a rendőr kivont

fegyverét. - Elment az esze? Poling? Vajon hol hallottam korábban ezt a nevet? -

Teljesen észnél vagyok, uram - válaszolta a rendőrtiszt.

-

Csak a munkámat végzem. Az Oliviera lányért jöttünk, és

szándékomban áll végrehajtani a küldetést. -

De nem így, maga ostoba tökfej! Azért jöttünk, hogy kihallgassuk,

nem pedig lelőjük. Tegye el a fegyvert, mielőtt én puffantom le magát! Megfigyeltem, hogy anyám szomszédai gyorsan behúzódnak a házukba,

megérezve,

hogy az

események

hirtelen kedvezőtlen

fordulatot vettek. Ám senki sem sietett apuci pici hercegnőjéhez, hogy bevigye a házba. Még mindig mozdulatlanul álldogált, és kimeredt szemmel bámult ránk, az ujját szopogatva. -

Elnézést, uram - mondta Poling rendőrtiszt, miközben a pisztoly

meg sem rezzent a kezében. - Pierce Oliviera megölte az egyik barátomat. Be kell vinnünk a kapitányságra. Éreztem, hogy megdermed ereimben a vér. Tudta. De vajon honnan? -

Mi az ördögről beszél, Shawn? - kérdezte Santos rendőrfőnök.

-

A barátomat, Markot - magyarázta Poling. - Megölte. Meg fog

fizetni érte. Parancsom van rá. Mr. Mueller keresztneve Mark volt. -

Parancsa? - visszhangozta a rendőrfőnök. - Mégis kitől kapott

parancsot, Shawn? Tőlem biztosan nem. És ki a pokol az a Mark? A bozontos hajú rendőrtiszt felemelte a fejét. Képtelen voltam megállni, hogy ne kövessem a pillantását, habár a szívem mélyén a fegyverén akartam tartani a szememet. Amikor azonban felnéztem, tudtam jól, hogy nem bírom elfordítani a tekintetemet.

Fejünk fölött fekete hollók lepték el az eget - ugyanolyan baljós madarak, mint amilyenek a barlang mennyezetén köröztek az alvilágban, mielőtt a Fúriák elsüllyesztették a hajókat. Több száz - talán több ezer - dögevő szárnyas gyülekezett; fekete szárnyukat kitárták a felhőtlen, kék égen, széles köröket írva le Isla Huesos fölött, miközben időnként különösen, emberi sikolyhoz hasonlóan rikoltoztak. Korábban is láttam már hollókat a szigeten, de mindig csak a temető közelében, és persze a Reef Key üdülőtelepen, nem pedig az anyám háza fölött. Volt némi értelme, hogy egy temető vagy egy olyan fejlesztés közelében keringjenek, amely hajdani temetkezési hely fölé épült. Végül is dögevő madarak voltak. Halott teremtmények húsából táplálkoztak. Szóval mit jelentettek most ezek a gyászos röpcsik a szépséges, őrzött lakópark fölött? A hollók kétségkívül tudtak valamit, amit mi, többiek még éppen csak kapiskáltunk... vagyis hogy hamarosan lesz itt néhány holttest, amelyen szabadon lakmározhatnak. Apuci pici hercegnője az égbolt felé bökött az ujjával, amelyet addig lelkesen szopogatott. -

Csúnya pipik - mondta. Kötetlenül csevegett velünk, olyan fontos

értesüléseket közölve, amelyekre véleménye szerint szükségünk lehetett. - Csúnya pipik. -

Igen, kölyök - bólintott Alex. - Azt hiszem, erre már magunktól is

sikerült rájönnünk. Látszólag csak Santos rendőrfelügyelőt nem hökkentette meg a hallgatagon köröző hollók baljós látványa. -

Ne mondja nekem, hogy parancsokat fogad el egy csapat átkozott

szárnyastól, Shawn! - morogta. - Nincs ma időm efféle ostobaságokra! Poling rendőrtisztet nyilvánvalóan cseppet sem érdekelte, mire van

ideje a felettesének. -

Vagy kijön a lány - fenyegetőzött a fiatal tiszt, gondosan célozva -,

vagy fejbe lövöm az anyját. Fejtetőre állt körülöttem a világ, amint észrevettem, hogy Poling a fegyvere csövét egyenesen az anyámra irányítja. Hirtelen eszembe jutott, hol hallottam korábban a nevét. Poling egyike volt a két járőrnek, akik segítettek Jade Ortegának a temető őrzésében a halála éjszakáján. Segítettek

az

őrzésben?

Vagy

talán

inkább

a

gyilkosának

segédkeztek, fedezve egy bűntett nyomait, amelyet egy másik Fúria követett el? Mintha lassított felvételen figyeltem volna a következő eseményeket, pedig valójában csak másodpercek telhettek el. Chris bácsi anyám elé lépett, hogy a saját testével óvja Poling rendőrtiszt lövéseitől. Santos rendőrfőnök ugyanezt tette, csak éppen anyám és a nagybátyám elé állt, hogy mindkettőjüket védje, és hátrafelé tolta őket, vissza a házba, a biztonság felé. A Poling körül álló rendőrök is igyekeztek újra fegyvert rántani, mivel észbe kaptak, hogy a főnökük veszélyben forog, és miközben társukat célba vették, hangosan kiáltoztak: -

Le a fegyvert! Le a fegyvert!

Még néhány másodperc, és Dolphin Key leggazdagabb lakóparkja eszeveszett lövöldözés színterévé válik. -

Ezt meg kell akadályoznunk! - kiabálta Alex az arcomba. - A

végén még halomra lövik egymást. Apuci pici hercegnője más véleményen volt. -

Fussatok! - sürgetett ugyanazon a magától értetődő hangon, mint

amikor a csúnya madarakról beszélt. A fejét csóválta, arany fürtjei röpködtek a feje körül. - Fussatok minél messzebbre!

Fura érzésem támadt a kislány szemébe nézve. Nem volt időm eltöprengeni rajta, de tudtam, hogy emlékeztet valakire. -

Alex! - mondtam. - Fogd a lányt!

Az unokatestvérem értetlenül bámult rám. -

Tessék?

-

Fogd a gyereket! - utasítottam apuci pici hercegnőjére mutatva. -

Tudd meg, hol lakik, és vidd be a házba, nehogy megsérüljön, ha valaki mégis lövöldözni kezd. Azután találkozzunk a temetőben! Alex engedelmeskedett a kérésemnek, megragadta a kislányt a könyökénél fogva. A gyerek felnevetett, talán azt hitte, csak játszani akarunk. -

Na és te mihez fogsz kezdeni? - kérdezte Alex.

-

Figyelj! - Egyik kezemmel a biciklim kormányát tartottam, a

másikat felemelve pedig integetni kezdtem. - Hé! Poling rendőrtiszt úr! kiabáltam. - Engem keres? Itt vagyok. Nem csupán Poling arca fordult felém. Minden egyes rendőrtiszt, aki rászegezte a pisztolyát, szintén rám meredt. Anyám és Chris bácsi is. Sőt, Santos rendőrfelügyelő. Apuci pici hercegnője. S végül Alex is. Anyám és Poling rendőrtiszt arckifejezésén kívül talán Alex arca tanúskodott a legmélyebb megdöbbenésről. -

Megőrültél? - csattant fel Alex. - Most aztán téged fog üldözőbe

venni. -

Ez volt a lényeg - válaszoltam. Azzal beletapostam a pedálba.

24. fejezet „ S láttam, hogy nagy nép, melyet vak düh töltöz belül, s: „Kövezd meg! Kövezd meg! ” - kiáltja, egy ifju embert bősz kövekkel öldös. ” Dante Alighieri: PURGATÓRIUM, Tizenötödik ének

KÖSZÖNJÜK,

HOGY

LAKÓPARKBA,

ISLA

ELLÁTOGATOTT HUESOS

A

DOLPHIN

KEY

LEGBIZTONSÁGOSABB

LUXUSKÖRZETÉBE! VISSZAVÁRJUK! Ez állt a portaszolgálat fölött magasodó táblán. Igazán fura, hogy korábban nem is vettem észre, csak amikor egy pszichopata rendőr elől menekülve suhantam el mellette a biciklimen. Meglehetősen biztos voltam a megérzésemben, miszerint Dolphin Key egyetlen lakója sem vágyik rá, hogy én valaha is visszatérjek. Különösen miután a kapuhoz közeledve a biztonsági őr vadul integetni kezdett felém. talán mert látta, mi közeleg közvetlenül a hátam mögött: járőrautók hosszú sora, villogó lámpákkal és fülsértő szirénázással. Meg voltam győződve, hogy az őr azért integet, mert meg akar állítani. Annyi bizonyos, hogy egyetlen pillanatra sem emelte fel a rikítóra festett sorompót, amely Dolphin Key lakóinak biztonságáról volt hivatott gondoskodni, kívül rekesztve a nemkívánatos látogatókat. Akkor észrevettem, hogy a biztonsági őr a sorompó végére mutogat, ahol éppen csak annyi hely maradt, hogy egy biciklis kiférhessen rajta, akár fenn volt a sorompó, akár nem. Nem értettem. Talán nekem akart segíteni? Hiszen ő is a rendészeti szerveknek dolgozott. Én pedig egészen nyilvánvalóan megrögzött rendbontó voltam. Mégis sürgetően integetett nekem, hogy hajtsak keresztül, miközben

a sorompót továbbra is lezárva tartotta, meghiúsítva a hatóságok áthaladását a nyomomban. Természetesen nem volt lehetőségem a biztonsági őr szándékai iránt érdeklődni, miközben elsuhantam az orra előtt, csupán egy gyors pillantást vetettem hátra a vállam fölött... ...és rögvest azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Megláttam ugyanis Poling rendőrtiszt arcát az autó szélvédőjén keresztül, nem is olyan messze a hátam mögött, és a torkom összeszorult a rémülettől; a bozontos fickó vonásait teljesen eltorzította a mérhetetlen düh és a gyűlölet. Sejtelmem sincs, miért nem puffantott le rögtön, ahelyett, hogy a legközelebbi járőrkocsiba pattanva üldözőbe vett volna. Talán a hollók vagy akárki irányította is a Fúriákat - parancsolták, hogy ne tegye. Azt hiszem, jobban jártam, hogy így történt. Nem voltam halott, és Poling sem, ahogyan minden bizonnyal az lett volna, ha meghúzza a ravaszt... társai azon nyomban lelőtték volna, mint a veszett kutyát, amelyre most igencsak hasonlított, mellesleg pár ártatlan bámészkodót is bizonyára leterítettek volna vele együtt. Ám most szorosan a nyomomban lihegett, Santos rendőrfelügyelő és a többi rendőr pedig Poling nyomában. Hamisítatlan rendőrparádét vezettem végig Isla Huesos keskeny utcácskáin. S ami még rosszabb volt, Poling rendőrtisztnek kétségkívül nem jelentett túl nagy akadályt a leeresztett sorompó, hogy tovább üldözzön. Egyszerűen átgázolt rajta az autójával, szilánkokra tört fadarabokat szórva szerteszét. A kapunál strázsáló biztonsági őr védekezőn az arca elé kapta a kezét, azután a rádiójáért nyúlt, hogy feljelentést tegyen. Győzködtem magam, hogy előnyben vagyok üldözőmmel szemben, elvégre azon az úton száguldottam, amelyen már tucatszor - vagy akár százszor is - végighajtottam, amióta anyámmal Isla Huesos festői

szigetére költöztünk. beleértve azt az estét is, amikor partit rendezett érkezésem tiszteletére. Arról az ünnepi eseményről is éppolyan eszeveszetten menekültem, mint most... csak akkor nem loholt a nyomomban egy démoni hekus. Lábam ezúttal is szélsebesen tekerte a pedált a temető... és John felé. Jól ismert útvonalon kerekeztem a bringámmal, olyan terepen, ahová autóval nem lehet felhajtani, járdákon és gyeppel borított tereken keresztül. Legalábbis ezt mondogattam magamnak. Csak reménykedni tudtam, hogy Alex valahol a távolban követi a nyomomat a rendőrautók felvonulása mögött. Még nem sikerült megbizonyosodnom róla. Nem kockáztathattam egy újabb pillantást hátrafelé a vállam fölött, mert Poling rendőrtiszt eltorzult arcának látványa előbb úgy megrémített, hogy kis híján elveszítettem uralmamat a biciklim fölött. A kanyargó útra kellett összpontosítanom. A járda minden egyes apró repedése olyan élesen rajzolódott az elmémbe, mint az erek a kezemen, de a vihar rengeteg törmeléket hagyott hátra az úton: letört ágakat, felborult kukákat és néhol még egy-egy napozóágyat is. Attól tartottam, ha csak egyetlen pillanatra is elfordítom a fejem, végleg elveszítem az egyensúlyomat, és zsákmányául esem egy vadembernek, akinek kizárólag a bosszú jár a fejében. Azt bizonygattam magamnak, hogy a hajamba kapó hűvös szél tulajdonképpen üdítő, nem is rémisztő. A hátam mögött visító szirénák éles hangja izgalmas, nem pedig fülsértő. A szívem nem a halálfélelem miatt dobog a torkomban, hanem a várakozásteljes örömtől, hogy viszontlátom Johnt. Minden bizonnyal máris a kliptája mellett vár rám, ahogyan megbeszéltük. Hamarosan a karjába zár, és elújságolja a remek hírt, hogy a hajókat sikerült biztonságban eljuttatni az alvilágba.

Te jó ég! Még magamnak sem hangzottam igazán meggyőzőnek. Alig láttam, merre megyek az arcomon végiggördülő könnyek miatt. Poling rendőrtiszt az autója hangosbeszélőjén kiabált utánam: -

Pierce

Oliviera!

Álljon

meg!

Letartóztatom

Mark

Mueller

meggyilkolásának vádjával. Álljon meg, vagy lövök! A helybéliek kisiettek a verandákra, hogy lássák az állítólagos gyilkost, aki kerékpáron ülve suhant el a házuk előtt. Kész szerencse, hogy már nem a városban, hanem a város alatt laktam, mert a hírnevem végképp romokban hevert. Na és Kayla? Már bántam a döntésemet, hogy engedtem kilépni az alvilág biztonságából. Egy napon persze vissza kell térnie a régi életéhez. Nem kötelezte sem a halál (mint Alexet), sem az örök szerelem (mint engem), hogy örökre a holtak birodalmában maradjon. Miért is hagytam magam megingatni a menő dumájával, hogy minden a legnagyobb rendben lesz? Hogy nem eshet baja, miközben fegyveres Fúriák garázdálkodnak a szigeten? Lelkesen imádkoztam, hogy Kayla is biztonságban várjon a temetőben (ahol Alex szerint Frankkel együtt kell találkoznia velünk), és Johnnal még időben sikerüljön megakadályoznunk, hogy ez a helyzet tragédiába

forduljon,

amint

arra

Mr.

Graves

nem

is

egyszer

figyelmeztetett. Vagy talán máris tragédiával kell szembenéznünk. Lehetséges, hogy az alvilágból áradó dögvész lassan eluralkodott a szigeten. Nekem mindenesetre ez volt a benyomásom. A vihar immár elvonult, de az új élet, amelyet a nyomában hagyott, egyáltalán nem volt napsugaras, ahogyan Mr. Smith ígérte. A felkelő nap csupán borzalmas, kísérteties szörnyűségekre vetett fényt, mint Poling rendőrtiszt, olyasmikre, amiket jobb lett volna sötétségben hagyni. Rátapostam a fékre. Hatalmas fatörzs feküdt előttem keresztben az

út közepén. Az a gumifa, amelyet John villáma eltalált, majd Mr. Mueller földön heverő testére zuhant, miután Kayla autójával elütöttük. Magányos karbantartó munkás álldogált a kidőlt fatörzs előtt, fényvisszaverő

mellényben,

nyugodtan

cigarettázva.

Láthatóan

meglepődött, amikor egyszer csak egy lány fékezett le az úton a biciklijével, korbáccsal az övében... vagy talán inkább a nyomomban szirénázó rendőrautók tömege lepte meg. - Nocsak - szólalt meg a sárga mellényes. - Üdv! A városvezetésnek nyilvánvalóan nem volt elég ideje figyelmeztető táblákat kihelyezni. Bizonyára sok kidőlt fa - és még sok egyéb szörnyűség - hevert mindenhol a szigeten. Mr. Mueller már nem volt ott. Lefűrészelték a fa ágait, és kiszabadították alóla a holttestét. A munkás kezében láncfűrész pihent. A fa többi része még mindig az úton hevert elterülve. A karbantartó munkás a jelek szerint éppen a fatörzset készült feldarabolni, és a rönköket egy óriási ágaprító gépbe dobni, mielőtt úgy döntött, hogy cigarettaszünetet tart. -

Kérem! - lihegtem. - El kell jutnom a temetőbe.

-

Ez az út - válaszolta a mellényes fickó - le van zárva.

Túlságosan későn jutott eszembe, hogy Chris bácsikám említette az Útlezárást... legalábbis gépjárművek számára. -

Tudom - feleltem. Nem néztem hátra. Nem volt szükséges.

Tisztán hallottam Poling autójának fékcsikorgását, néhány méternyire mögöttem. - De nekem most akkor is tényleg, tényleg, tényleg el kell jutnom a temetőbe! A sárga mellényes munkás mélyet szippantott a cigarettájából. Azután egy lépést tett balra, felfedve az üresen tátongó lyukat a fatörzsben, ahol nemrég Mr. Mueller teste feküdt. Ugyanakkora rés, mint

amekkora a sorompó végében volt a Dolphin Key lakópark kapujánál; tökéletesen elég egy magányos kerékpáros számára. -

Akkor hajrá! - biztatott a karbantartó.

-

Ó! - sóhajtottam hálásan. - Nagyon köszönöm!

-

Állj! - hallottam Poling rendőrtiszt kiáltását. - Az a lány le van

tartóztatva! Elbizonytalanodtam. -

Mire vársz még? - kérdezte a sárga mellényes.

-

Én... - Gyors pillantást vetettem hátra Polingra, aki már ki is szállt

az autójából. - Nincs minden rendben a fejében. A munkás elvigyorodott. -

Miattam ne aggódj! - Azzal felemelte a láncfűrészt a kezében. -

Tudok vigyázni magamra. Spurizz már! Meghúzta a láncfűrész zsinórját. A motor hatalmas robajjal életre kelt, az éles, apró pengék őrült forgásba kezdtek. Egyetlen pillanattal sem haboztam tovább. Átsiettem a gumifa óriási törzsén tátongó résen. Csak akkor néztem hátra, amikor már átértem, és újra a pedálra tettem a lábamat. A munkás immár visszaállt korábbi helyére, az üres nyílás elé. Ám bizonyára úgy határozott, hogy a szünetnek vége, mert elnyomta a cigarettáját, és Poling rendőrtiszt felé fordult. - Nos, üdvözlöm - köszöntötte éppolyan szívélyesen, mint az imént engem, talán csak egy kicsivel hangosabban, hogy túlharsogja a láncfűrész robaját. A beszélgetés többi részét azonban már nem hallottam, mert nem maradtam ott tovább. Még láttam, amint Santos rendőrfőnök járőrautója megáll, közvetlenül Poling kocsija mögött. Mellényes barátomnak igaza volt. Tudott vigyázni magára. Képtelen voltam felfogni a történteket. Miért nem próbált feltartóztatni

az a munkás, amikor nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség engem üldöz? Elvégre kétségkívül bűnöző voltam. Nem töprenghettem azonban hosszasan a kérdésen. Mindössze tekerni tudtam; már egészen közel jártam a temetőhöz, láttam is magam előtt a fekete, kovácsoltvas kerítést. Még ha sikerült is leráznia a láncfűrészes fickót és Santos rendőrfőnököt - ami egyáltalán nem tűnt valószínűnek -, Shawn Poling akkor sem jöhetett utánam a temetőbe, mert a temetőkapu minden bizonnyal zárva volt. Mr. Smith határozottan kijelentette mindannyiunk füle hallatára azon az első iskolagyűlésen, hogy a temető kapuját a Koporsó Fesztivál egész hetében szigorúan lelakatolva tartják. Poling rendőrtiszt nem volt sem elég gyors, sem elég mozgékony, hogy átmászhasson azon a magas, hegyes vastüskékkel borított kerítésen. Most már nem érhetett utol. Vagy mire sikerülhetne neki, én már újra az alvilágban leszek, ahol Johnnal együtt igyekszünk mindent visszazökkenteni a régi, normális kerékvágásba... már amennyire bármi is normális lehet az alvilágban. Csak éppen már soha semmi nem lehetett „normális” többé. Habár valóban csodálatos nap kerekedett a vihar után, az egyik leggyönyörűbb, amelyet Isla Huesoson valaha is láttam - az égbolt csodás, kristálytiszta kék színben ragyogott, a levegő kellemesen meleg volt, a szél pedig kissé túl erős a vitorlázáshoz -, amit a temetőhöz érve megpillantottam, borzalmas rémülettel töltötte el a lelkemet.

25. fejezet „Nem voltak zöld, csak sötétszínű fák ott; nem sima vessző, csak csomós, kuszálva; nem volt gyümölcs sem ott, csak mérges ágak.” Dante Alighieri: POKOL, Tizenharmadik ének

A hollók, amelyek nemrég még az anyám háza fölött köröztek, most alacsonyan szálltak a temető fölé boruló égen. S a vihar, amely előző éjszaka végigsöpört Isla Huesos szigetén, egyetlen zugot sem kímélt meg a réges-régi temetkezési helyen. Fákról letépett ágak hevertek a kripták tetejére vetve, akár a részeg matrózok

kimenő után

a

parton,

és

csaknem minden

díszes

kőangyalnak és kerubszobornak hiányzott egy szárnya. A színes üvegablakokkal büszkélkedő mauzóleumok ablakait szilánkokra törték a viharos szélben rakétaként röpködő kókuszdiók, a kripták között kanyargó, korábban szépen rendben tartott ösvényeket most lehullott pálmalevelek szőnyege borította. Valóságos csatatér volt. Nem volt szükséges átmásznom a kerítésen, mert az erős, fekete kapuk - amelyek Mr. Smith szilárd állítása szerint minden időben be lesznek zárva - most szinte szemérmetlenül tárulkoztak ki. Mintha valami - vagy éppenséggel valaki - kívülről megostromolta volna a bejáratot, amíg az egyszerűen fel nem adta a küzdelmet. A temető sekrestyésének irodája sem úszta meg sértetlenül. A kis ház ablakait biztonságosan bedeszkázták ugyan a vihar előtt, de a szorgos

előkészületek sem akadályozhatták

meg,

hogy

a

tető

összeomoljon a hatalmas spanyol citromfa súlya alatt, amely rázuhant... a spanyol citromfa, amely teleszórta gyümölcseivel a ház hátsó udvarát, és amelynek ágai között keresett menedéket Remény a temető (immár

egykori) kertésze, Mike elől, amikor a fickó az életemre tört. S amerre fordultam, embereket láttam... embereket, akik csak úgy besétáltak a szélesre tárt kapun, gereblyék-kel, kapákkal felszerelkezve, remélhetőleg pusztán azzal a céllal, hogy rendbe hozzák szeretteik síremlékét. - Jaj, csak ezt ne! - Nem tudtam megállni, hogy halk nyögéssel fel ne sóhajtsak. - Nem, nem, nem... Szörnyűséges előérzetem támadt, még a gyomrom is hirtelen görcsbe rándult. Ha a tegnapi vihar képes volt tönkrezúzni a tömör vasat, ahogyan a temető kapujával tette, sőt ki tudott dönteni egy olyan vastag és erős fát, mint az a spanyol citromfa, hogyan menekülhetett volna meg egy régi téglaépítmény, történetesen John kriptája, tetemes károk nélkül? Hiszen olyan elaggott volt már - a falakat alkotó vörös téglák olyan roskatagok -, hogy az is kérdéses volt számomra, egyáltalán áll-e még. S vajon mi történt a mi fánkkal - a tűzvirágfával, amelynek tövében találkoztunk és szerelmes csókokat váltottunk, miközben a virágok szirmai skarlátvörös baldachint alkotva borultak fölénk? Gyorsabban kerekeztem előre; a szívem olyan hangosan kalapált, hogy már nem is hallottam a távolban zúgó láncfűrész zaját, sem a szirénákat. Még a kiszáradt tengeri moszat és pálma recsegő zöreje sem jutott el a fülemig, miközben a biciklim áthajtott fölöttük. Egyetlen gondolat forgott a fejemben: minél előbb látni akartam, milyen károkat szenvedett John kriptája a viharban, és hogy a tűz-virágfa egyáltalán ott van-e még. ...s ekkor bekanyarodtam a sarkon, és láttam, hogy ott van. Illetve, a legnagyobb része. Minden egyes apró virágszirom lehullott a fáról. Skarlátvörös, hullámzó selyemszőnyegként borították be a földet.

Egy jókora ág is letört. A kripta tetejére zuhant, amely részben beomlott a súlya alatt. Mélységesen megkönnyebbültem, amikor több kárt nem sikerült felfedeznem. A vörös téglás épület továbbra is szilárdan állt, a Hayden név büszkén virított a sírbolt bejárata fölött. A tűzvirágok vörös szőnyegének közepén egy férfi várakozott. A hátát fordította felém. A nap olyan magasan járt az égen, és olyan káprázatosan

ragyogott,

hogy

-

mivel

most

nem

volt

rajtam

napszemüveg - képtelen voltam megállapítani a személyazonosságát. Egy pillanatra felderült a szívem, mert biztos voltam benne, hogy csakis John lehet, rövid kiruccanásából visszatérve, amelynek során elszállították apámmal az új hajókat az alvilágba. Talán már meg is kezdték az utasok beszállítását, a rend lassanként helyreállt a holtak birodalmában - és apám biztonságban visszatért anyám házába. Hát persze hogy John várt rám a vörös tűzvirágok csodás kárpitján. Igazán alkalomhoz illő volt, hogy itt találjak rá. Később természetesen meg kell még birkóznunk a nagyanyámmal és azzal a ténnyel, hogy megöltem Thanatoszt, Mark Muellerről nem is beszélve. Ám most John és én újra egymásra találunk azon a helyen, ahol réges-régen megismerkedtünk... Ám amint közelebb értem, rá kellett ébrednem, hogy a tűzvirágok szőnyegén álldogáló férfi mégsem John. Túlságosan alacsony és törékeny volt, hogy John lehessen, ráadásul még kalapot is viselt. John sohasem hordott volna kalapot. Mi több, ez a férfi éppen távolabb söprögette a virágszirmokat John sírjának bejáratától. John soha nem tett volna ilyesmit... hacsak nem azért, hogy anyám háza elé sodorva őket beborítsa virággal az egész környéket. Amint még közelebb értem, rögtön felismertem az illetőt. Kissé

ostobának éreztem magam, amiért nem ébredtem rá korábban. Valószínűleg puszta vágyálom volt, amikor azt képzeltem, Johnt látom magam előtt. -

Mr. Smith! - üdvözöltem. Megannyi érzelem kavargott a

szívemben: megkönnyebbülés, öröm, zavar és, igen, némi csalódás is, amiért nem John volt. Leugrottam a biciklimről, amelyet hagytam a földre zuhanni, és odasiettem hozzá. -

Mr. Smith, mit keres maga itt? Igazán örülök, hogy látom, de akkor

is... Egy Fúria üldöz. Tudják, hogy én öltem meg Mr. Muellert... vagyis John és én együttes erővel. John egyébként él és virul. Megmentettem. De mindegy. Kissé bonyolult történet. Santos rendőrfőnök megpróbálja elkapni a fickót, aki üldözőbe vett, de tényleg jobb volna, ha maga most szépen elmenne innen, nehogy a végén lelőjék, vagy netán végtelen kihallgatásoknak vessék alá. Az idős sekrestyés lassan megfordult. Egész idő alatt háttal állt nekem. Talán nem hallotta meg a lépéseimet. Fura. Ez a téma mindig is vita tárgya volt közöttünk (amíg persze jobban meg nem ismert). Mr. Smithnek sohasem volt ínyére, hogy „hitvány

átjáróháznak”

használtam

a

drágalátos

temetőjét,

körbekerekezve a sírok között a biciklimen, „veszélyeztetve” a gyászolókat, „a legcsekélyebb tiszteletet” sem mutatva a holtak iránt. Ezeket vágta folyton a fejemhez, amíg meg nem értette a valódi okát annak, miért is lógok állandóan a temetőjében... John miatt. -

Pierce

-

szólalt

meg

Mr.

Smith,

a

szemembe

nézve.

Szalmakalapjának karimája kissé árnyékba borította az arcát, de láttam rajta, hogy megriasztottam. - Honnan jött... -

Akkor meglátta a földön heverő biciklit. - Ó, már értem. Mit is

mondott az imént Santos rendőrfőnökről?

-

A nyomomban van. Nehezen fognak azonban átjutni, mert ott áll

az a fickó a láncfűrésszel... ó, nem is számít! Hosszú história. Nagyon furcsa; egész nap számomra totál idegen emberek mindent megtesznek, csak hogy. Hirtelen elhallgattam. Rádöbbentem, miért tűnt olyan ismerősnek apuci pici hercegnőjének a tekintete. A kislány szeme Mr. Smithére emlékeztetett... habár az övé kék volt, az idős sekrestyés szeme viszont meleg, barna fénnyel csillogott. Mégis, mindkettőjük tekintete tudásról árulkodott, és őszinte kedvességet sugárzott. Jobban belegondolva, a Dolphin Key lakópark biztonsági őrének pillantása is ugyanilyen melegséget tükrözött. Sőt, a sárga mellényes fickó szeme is, a kidőlt gumifa mellett. -

Mr. Smith - mondtam hunyorogva -, valami nagyon különös dolog

történik. Van sejtelme róla, miért kockáztatná bárki az életét vagy a munkáját, hogy segítsen egy vadidegen embernek? Mr. Smith gyengéd szeme összeszűkült a szalmakalap karimája alatt. Észrevettem, amint a fejünk fölött keringő hollókra pillant. Halkan suttogott pár szót. -

Tessék? - Nem voltam meggyőződve, hogy jól hallottam, de

mintha a Párkákat emlegette volna. Pillantása visszatért az arcomra. -

Semmi. Csak annyit akartam mondani, hogy talán mégis van

remény - válaszolta. -

Remény? - Szememet beárnyékolva izgatottan néztem fel az

égre, mert azt gondoltam, hogy Mr. Smith a madaramról beszélt. - Hol? -

Másféle reményre gondoltam - helyesbített halovány mosollyal. -

Pusztán arra céloztam, hogy még nincs minden elveszve. Aggodalmasan fürkésztem az arcát. -

Mr. Smith - mondtam. - Azt hiszem, jobb volna, ha most leülne, és

inna egy kis vizet. Túlságosan sok időt töltött a forró napon? Mr. Smith bólintott. -

Lehetséges. Látom, hogy nem visel védősisakot. - Ám a

mellkasomra mutatott, nem a fejemre. - Szokás szerint. -

Aha - dünnyögtem. - Talán az előbb nem hallotta tisztán, amit

meséltem, de a sisaknál fontosabb dolgokon járt az eszem, például hogy elmeneküljek a zsaruk elől, és közben ne lövessem le magam. Mr. Smith, miért söprögeti el ezeket a szirmokat John kriptája elől? Kedveli a tűzvirágokat. Nincs ennél sürgetőbb dolga? Egy kidőlt fa zuhant az irodája tetejére, ha esetleg még nem vette volna észre. -

Észrevettem - bólintott. - Rendkívül jó a megfigyelőképességem,

pár ismerősömmel ellentétben, akiket megemlíthetnék. -

Csodás - méltatlankodtam. - Mondhatom, igazán kedves magától,

figyelembe véve, mi mindenen mentem keresztül! Megmentettem John életét, sőt az egész szigetet, ha már itt tartunk. Igazán nem kell hálálkodnia, bár kiderült, hogy Thanatosz valójában Seth Rector, és megöltem. Nem mintha ez magának bármit is számítana, a jelek szerint. De mindegy. Mr. Smith napbarnított arca kissé elsápadt. -

Megölte?

-

Thanatoszt - igyekeztem megnyugtatni. - Nem Setht. A nyavalyás

él és virul, ráadásul feljelentést tett ellenem. és persze John ellen is... súlyos testi sértés vádjával. Miért kérdezi? Mi a baj? -

Semmi - rázta Mr. Smith a fejét. - Csak... sok mindent

megmagyaráz. -

Mivel kapcsolatban? Talán nem kellett volna megölnöm? Ez már

nekem is eszembe jutott, de nem tudtam megállni. Rettenetes szemétláda volt. -

Thanatosz annak az embernek a személyiségvonásait ölti

magára, akinek a testét éppen birtokolja - magyarázta Mr. Smith. Hangja kissé gyászosan csengett. - Ha történetesen Seth Rector testében lakozott, el tudom képzelni, hogy szemétládaként viselkedett. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Mr. Smith tekintete ide-oda vándorol beszéd közben: egyik pillanatban még rám szegeződött, majd a hollókra siklott, végül a lába alatt heverő szirmokra. Vajon mit keresett? Erről hirtelen eszembe jutott valami. -

Látta

valahol

körbepillantottam,

Franket

de

kertészeszközökkel

és

továbbra a

Kaylát? is

kezükben,

-

csupán amelyek

kérdeztem.

Gyorsan

családtagokat

láttam,

szeretteik

sírjának

rendbehozatalára szolgáltak. - Úgy beszéltük meg, hogy útközben beugranak magához, leadják Patrick autóját, majd itt találkozunk. -

Igen - válaszolta kurtán. - Láttam őket.

-

Tényleg? - Meglepetten néztem vissza rá. - Hol vannak?

Határozottan rejlett valami szokatlan Mr. Smith viselkedésében, a fura megjegyzésein kívül. Nem tudtam azonban rámutatni, pontosan mi lehetett.

Láthatóan

remek

egészségnek

örvendett,

az

öltözéke

kifogástalan volt: frissen vasalt, fehér ing, zöld csokornyakkendő, fess térdnadrág. Aranykeretes szemüvege csillogott a napfényben. Ám azt is észrevettem, hogy a szükségesnél sokkal erőteljesebben szorítja a seprűje nyelét. -

Ó! - mondta. - Hamarosan itt lesznek.

-

Mr. Smith! - Lassan szertefoszlott a megkönnyebbülés, amelyet a

viszontlátása okozott, és egyre növekvő nyugtalanság lett úrrá rajtam. Nehezen tudtam volna elmagyarázni, de a temető csendjében (a rendőrségi szirénák elnémultak, és csupán a hollók távoli károgása ütötte meg néha a fülemet) olyan érzés fogott el, mintha valaki figyelne minket. a fejünk fölött köröző madarakat leszámítva. - Mi a baj? kérdeztem újra. - Történt valami Kaylával? Esetleg John sérült meg? -

Felgyorsult a szívverésem. - John járt már erre? Mert vele is itt kellene találkoznom. Említett magának valamit? Történt valami baj a... -

Nem - vágott a szavamba Mr. Smith, véleményem szerint

meglehetősen udvariatlanul. Nadrágja zsebébe csúsztatta a kezét, és előhalászta belőle egyik régimódi zsebkendőjét. - Nem, nem. John nem járt még errefelé. Minden káprázatos. Miért is ne volna? Egyáltalán nem volt minden káprázatos. Pontosan tudtam; Mr. Smith önszántából sohasem használta volna a káprázatos kifejezést - biztos voltam benne, hogy ugyanabba a kategóriába sorolja, mint a fenomenális szót, amelyről egy alkalommal kijelentette, hogy a nemzedékem alaposan elcsépelte -, ráadásul még a zsebkendőjét

is

a

homlokához

emelte,

hogy

letörölje

az

izzadságcseppeket. Akármilyen volt is az időjárás, még sohasem láttam Mr. Smitht izzadni. hacsak nem volt éppen rendkívül szorult helyzetben. Mint amikor annak az esélyeiről faggattam, hogy teherbe esem az alvilágban. Ám ha most is kényelmetlenül érzi magát, miért nem árulja el nekem, mi a baj? Észrevettem, amint a pillantása ismét a mellkasomra szegeződik, mint amikor a sisakomat emlegette. Csak akkor fogtam fel végre, mi nem stimmel; nem is volt szükséges követnem a tekintetét. A gyémántom éjfekete volt. Egy Fúria leselkedett a közelben... talán nem is egy. Mr. Smith tudta, de egyetlen szóval sem figyelmeztetett. Csakis egy magyarázatot tudtam elképzelni. Rögtön láttam Mr. Smith kezének remegéséből, amint visszadugta zsebkendőjét a nadrágjába. Valóságos arcul csapásként ért. az igazság. Mr. Smith félt. Ha pedig Mr. Smith félt, akkor valami nagyon nagy baj lehetett. A sekrestyés és én mindketten NDE-esetek voltunk. Ismertük a

halál ízét, így az elmúlás egyikünket sem rémített meg rettenetesen. Nem állítanám persze, hogy Mr. Smith élvezte a halált, de annyit biztosan tudtam, hogy visszavágyott az alvilágba, mert nem emlékezett az utazására. Mindig is kissé irigykedett rám, amiért én mindent pontosan fel tudtam idézni, bár a kaland cseppet sem volt ínyemre. Nem. Richard Smith nem rettegett volna a halál torkában... maga miatt nem. Ám most határozottan félt a haláltól - vagy valami sokkal rosszabbtól. Vajon mi lehetett az? Anélkül, hogy változtattam volna a hanghordozásomon, vagy egy pillanatra is körülnéztem volna, lassan kioldottam az ostort, amelyet még mindig az övembe tűzve viseltem. -

Szóval már tudja, mivel múlattuk az időt Johnnal, miután

kiszabadítottam? - kérdeztem lazán. -

El sem tudom képzelni - felelte Mr. Smith igencsak kényelmetlenül

feszengve. -

Visszamentünk anyám házába - folytattam. - Beosontunk a

szobámba, és egész éjszaka édesen szerelmeskedtünk. -

Káprázatos - morogta Mr. Smith. Úgy nézett ki a feje, mint ami

menten felrobban, nemcsak az erőfeszítéstől, amellyel visszafogta magát, nehogy kioktasson felelőtlen viselkedésem miatt, hanem a félelem miatt is. Patakokban folyt homlokáról a verejték, mosolya az arcára fagyott. - Egyszerűen káprázatos. Bingó! Igazam volt. Valami tényleg nem stimmelt. Teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy az idős temetői sekrestyés a káprázatos jelzővel minősítse a bejelentésemet, miszerint John és én a szobámba lopózva egész éjszaka „édesen szerelmeskedtünk”. Hacsak nem lobotómiában részesült az elmúlt néhány órában. Az a Mr. Smith, akit én ismertem, bizonyára kiselőadást tartana

nekem, hogy védekeznünk kellett volna, ugyanis az alvilági istenségek nagy hírnévre tettek szert azon képességük miatt, hogy alvilágon kívüli kalandjaik során helyes kis démoni ivadékokat nemzettek... vagy más ilyesmiről. Bármiféle szörnyűség rejlett is az egész hátterében, Mr. Smith halálosan meg volt rémülve. Annyira félt, hogy még alapvető erkölcsi elveit is hajlandó volt félretenni, hogy figyelmeztessen. De vajon miről volt szó? Mi lehetett ennyire borzalmas két olyan ember számára, akik már ismerték az emberiségre váró legszörnyűbb sorsot - a halált -, és visszatértek, hogy hírül adják? -

Igen - mondtam. Ügyeltem rá, nehogy körbenézzek, mert nem

akartam, hogy a Mr. Smith életét fenyegető illető megtudja, hogy gyanút fogtam. - Még nem is tudom, hogy fogjuk hívni a babát, ha lesz egyáltalán. Talán ha fiú lesz, a Richard nevet adjuk neki, maga után, Mr. Smith... -

Ebből elég is volt!

A hang élesen csattant a hátam mögött, de már pontosan tudtam, kihez tartozik. Bárhol felismertem volna. Annak az asszonynak a hangját hallottam, aki az életemre tört.

26. fejezet ,,S a népből, mely partunk körül kavarga, láttam rászökni egyre egy kígyót s megcsípni hátán, hol a nyak ült rajta. ” Dante Alighieri: POKOL, Huszonnegyedik ének

Tényleg? Mr. Smith a nagyanyámtól volt halálra rémülve? Kis híján nevetésben törtem ki. Nem tettem persze. Borzasztóan udvariatlan lett volna. Ám őszintén szólva, a nagyanyám nem volt különösebben ijesztő. Való igaz, egyszer sikerült megölnie - és még párszor megpróbálta. Amikor pedig felöltötte Fúria arcát, bűn ronda volt, ami érthető módon valószínűleg kissé rémisztő lehetett Mr. Smith számára, aki még korántsem szerzett annyi tapasztalatot a Fúriákkal, mint én. Számomra mégis csupán a nagyanyám volt. El kellett ismernem, egyszer vagy kétszer - jól van, háromszor sikerült fölém kerekednie. Ezúttal azonban szándékomban állt fordítani a kockán. Többé már nem ugyanaz a rémült, magányos kis iskoláslány voltam. Most John apjának ostorát fogtam a kezemben, sőt azt is tudtam, hogyan használjam. Ezúttal a saját terepemen álltunk szemközt, Isla Huesos temetőjében, ahol számtalanszor kóboroltam; úgy ismertem már, akár a tenyeremet. Számíthattam a barátaimra - a rendőrségről nem is beszélve -, akik bármelyik pillanatban felbukkanhattak. Ezúttal az én kezemben volt a hatalom. Készen álltam, hogy szembeszálljak vele. Amint azonban a következő pillanatban megfordultam, rá kellett ébrednem, hogy egyáltalán nem voltam felkészülve a tényállásra, miszerint a nagyanyám a legjobb barátnőmet, Kayla Riverát tartja a

karjában, kést szorítva a torkához. -

Szia, nagyi... - A szavak hirtelen elhaltak az ajkamon.

-

Mindig

hihetetlenül

szórakoztatónak

gondoltad

magad

-

gúnyolódott a nagyanyám. - íme Pierce legújabb remek tréfája! De sajnos kicsit sem vagy szórakoztató. Tudod, mi vagy te? Egy irtózatos szörnyszülött, akárcsak John Hayden. A szívem kihagyott egy dobbanást, majd teljesen megdermedt. Most már értettem, miért volt Mr. Smith halálra rémülve, és miért ismételgette folyton azt a szót, hogy káprázatos. Az embernek nem jut eszébe semmiféle szellemes megjegyzés, amikor egy ártatlan lánynak éles kést szorítanak az artériájára, egy olyan lánynak, aki csakis azért keveredett a jó és a gonosz örök csatájába, mert egy napon éppen mellette foglaltam helyet az iskolagyűlésen. A racionális gondolkodás utolsó maradékai is elillantak a fejemből. Csak Kaylát ne! Csupán ezt a pár szót bírtam összekaparni az elmém helyén uralkodó zűrzavarban. Kaylát ne! Akkor váratlanul ráébredtem: Nem csoda, hogy a gyémántom mindig lilába fordult Kayla közelében. Nem azért történt, mert ez a szerencseköve. Figyelmeztetés volt. arra figyelmeztetett, hogy meg kell mentenem az életét a Fúriák karmaiból. A nagyanyám karmaiból. -

Ha csak egy hajszála is meggörbül, esküszöm... - Ujjaim

megfeszültek az ostor nyelén. A nagyanyám csupán nevetett. Úgy hangzott, mint a hollók hátborzongató rikoltásai. -

Akkor vajon mi lesz? - kérdezte. - Ütlegelni kezdesz azzal az

ősrégi, mocskos kötéllel? Igazán jellemző egy hozzád hasonló szörnyszülöttre, aki képes megütni a saját nagyanyját. Meg sem lepődtem, hogy a nagyanyám nem ismer fel első pillantásra

egy ostort. Nem vágott úgy az esze, mint a borotva... legalábbis nem úgy, mint az a kés, amelyet Kayla nyakához szorított. Megismertem a kést, amely igencsak drága étkészletből származott. Egészen pontosan az anyám konyhájából. Rengetegszer használtam a múltban, hogy almát és kenyeret szeljek vele. A jelek szerint azonban a nagyanyám elemelte, és most a barátnőm torkát kívánta kettészelni. -

Pierce! - suttogta Kayla.

A nevem szinte akaratlanul csúszott ki a száján. Amint kimondta, dús alsó ajkába harapott, mint aki emlékeztetni akarja magát, hogy csendben, mozdulatlanul várjon, különben a borotvaéles penge, amely máris egy rubinvörös vércseppet fakasztott a bőréből, még mélyebbre hasít a nyakába. A sötét ajakrúzs, amelyet Kayla előszeretettel viselt, immár teljesen lekopott az erőfeszítéstől, hogy nyugalmat kényszeresen magára, szemfestéke elmaszatolódott a sírástól, bár láttam rajta, mennyire igyekszik visszatartani a könnyeket. Kayla már nem levendulaszínű, lenge alvilági ruháját viselte - el tudtam képzelni, amint beakasztja a szekrényébe, és közben ez jár a fejében: Ezt a szép ruhát megőrzőm későbbre, talán a végzősök báljára -, hanem egy fekete övvel díszített pólóruhát, tele szökellő zebrákkal, hozzá pedig magas talpú, fekete cipőt. Nyilvánvalóan

fel

sem

merült

benne,

amikor

az

öltözéket

kiválasztotta, hogy túszként fogja viselni egy igencsak kiélezett helyzetben. -

Semmi baj, Kayla - csitítottam, bár mindketten tudtuk, hogy ez

hazugság. - Frank hol van? Rossz kérdés volt. -

Meghalt

-

közölte

a

nagyanyám

elégedetten.

A

hollók

kísértetiesen visszhangozták a kacaját. - Ezúttal úgy tűnik, végleg halott.

Ahogyan annak lennie kell, ti két lábon járó szörnyszülöttek! -

Fogalmam sincs, miről beszélsz - tiltakoztam. Bár a Kayla arcán

csillogó könnyek önmagukban is elegendő magyarázatként szolgáltak. A nagyanyám kajánul vigyorgott. -

Nézd meg a saját szemeddel! - biztatott. Az egyik kripta felé

biccentett a közelben. A fehér márványból emelt, ősrégi, omladozó építményen díszes felirat

látszott:

SZERETETT

HITVESEM,

MARTHA

SIMONTON

EMLÉKÉRE, 1820-1846. Először nem láttam semmi különöset egy kövér, zöld leguánon kívül, amely a sírbolt tetején napfürdőzött. Ám azután megakadt a szemem egy ismerősnek látszó, fekete bakancson. A cipőhöz láb is tartozott, amely a kripta mögül lógott ki. A bakancstól nem messze pedig sűrűn tetovált, izmos kar hevert a burjánzó gyomok között. Rögtön felismertem a tetoválásokat. Töviskoszorúkat mintáztak; Frank karján láttam ilyen tetoválásokat, amikor először találkoztunk, Mr. Graves konyhájában. -

Már vártak ránk Mr. Smith házában - súgta Kayla alig hallhatóan.

Korábban mindössze egyszer láttam ilyen szomorúnak és rémültnek; ugyanebben

a

temetőben

történt,

azon

az

éjszakán,

amikor

kimenekítettük az alvilágba, méghozzá azzal az ígérettel, hogy ott teljes biztonságban lesz. Milyen óriásit tévedtünk! - Megpróbáltunk harcolni ellenük, Pierce. Tényleg. De túl sokan voltak. - Most már szabadon patakzottak a könnyei. - Azt hiszem, Patricket is megölték. Hátrapillantottam Mr. Smith bánatos arcára. -

Nem! - kiáltottam. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak

volna. Mr. Smith újra az eget kémlelte; feltételezem, hogy tekintete a reményt - vagy Reményt - kutatta, amelyről az imént beszélt. Nem nézett

a szemembe. -

Ó, de igen! - válaszolta a nagyanyám széles mosollyal, továbbra

is Kayla torkára szorítva a kését. - Komolyan azt gondoltad, hogy szabadon sárba tiporhatod a természet törvényeit, és soha nem kell megfizetned az árát? Azt hitted, következmények nélkül megölhetsz közülünk bárkit? Most kvittek vagyunk. Most kvittek vagyunk. Diadalmas szavai újra és újra visszhangot vertek a fejemben, akárcsak a hollók rikoltásai. Most kvittek vagyunk. Kvittek? Azt hitte, egyenlített azzal, amit Frankkel, Patrickkel, Kaylával, a mentorommal, velem, a családommal, a barátaimmal és Johnnal művelt? A tűzvirágok szirmaiból álló szőnyeg Mr. Smith lába alatt mintha kiterjedt és felemelkedett volna a szemem előtt, mígnem teljesen beterítette a földet, nem csupán az én, hanem a nagyanyám lába alatt is. Frank mozdulatlan holtteste alatt a talaj olyan vörössé változott, mint a vércsepp, amely lassan végiggördült a kés pengéjén, amelyet a nagyanyám még mindig Kayla torkához szorított. A temetőben kanyargó ösvény is skarlátvörös színt öltött: úgy festett, akár a híres gyermekdal bizarr karikatúrája: Kövesd a sárga köves utat! Csak ezúttal a gyilkosok vörös köves útját kellett követni. Vajon a tűzvirág-szirmok valóban megmozdultak? Továbbsodorta őket a hurrikán nyomában érkező erős szél? Vagy talán a képzeletem űzött velem újfent játékokat, mert képtelen voltam úrrá lenni az izzó, vörös szél fuvallatain, amely Mr. Liu szerint a dühömet fűti? Sejtelmem sem volt. Nem is érdekelt. Most az egyszer nem állt érdekemben, hogy uralkodni tudjak a haragomon. Engedtem, hadd árassza el egész lényemet, ahogyan a tűzvirágok is átsuhantak a lábamon. Kicsúsztattam a Mr. Liutól kapott ostort az övemből. Ez volt a

biztonságot nyújtó kötél, amelybe meg kellett kapaszkodnom, amikor úgy éreztem, túlságosan messzire sodor a szél. Ugyanakkor ez a kötél volt a kormány, amelynek segítségével - ezt tapasztalatból tudtam - meg tudtam változtatni a szél irányát. - Nem vagyunk kvittek - vágtam a nagyanyám arcába. - Mert ez már nem játék. Hanem háború. És győzni fogok. A szemem előtt libegő vörös ködfüggöny dacára pontosan céloztam, mint amikor délelőtt suhogtattam az ostort, anyám konyhájában. Igazság szerint ez a helyzet sem sokban különbözött a korábbitól, amikor Alex késsel a kezében kötekedett velem. Nem kellett mást tennem, csupán eltávolítani a pengét a nagyanyám szorításából, ahogyan Alex kezéből is sikerült egyetlen csapással kiütnöm a kést. Az egyetlen különbség az volt, hogy ügyelnem kellett, nehogy Kaylának baja essen. Az már nem érdekelt, hogy a nagyanyámnak fájdalmat okozok-e, vagy sem. Minden olyan gyorsan történt, hogy a nagyanyám először fel sem fogta a váratlan fordulatot. Egyik pillanatban még a kezében tartotta a kést, a következőben a csillogó penge már ártalmatlanul hevert Mr. Smith lábainál, és Kayla szabad volt. -

Kígyó! - üvöltötte a nagyanyám. Riadtan a csuklójához kapott, és

körülnézett, döbbenten kutatva a kígyó után, amely a földről felugorva bizonyára megmarta. Több másodpercbe telt, mire ráébredt, hogy a kígyó tulajdonképpen az unokája, akit hosszú éveken át haszontalan, ostoba bolondnak tartott. -

Menj Mr. Smithhez! - utasítottam Kaylát, aki hasonlóan döbbent

arcot vágott; nem merte elhinni, hogy tényleg újra szabad. Sírásra görbült a szája, és kétségbeesetten az idős sekrestyéshez rohant, aki eldobta kezéből a seprűt, és egyik karjával magához ölelte a lányt. Másik kezében a kést szorongatta, meglehetősen nevetséges

pózban, amelyet bizonyára a West Side Story egy műkedvelő színházi előadásában volt szerencséje megcsodálni, Isla Huesos közösségi színházában. -

Még nincs vége, Pierce! - figyelmeztetett Mr. Smith, karjában a

rémülten kapaszkodó Kaylával. - Többen is vannak. -

Hát persze hogy többen vannak - feleltem. Levettem a

nyakláncomat, azután a nagyanyámhoz léptem; parányi, élettelen szeme gyűlölettel és hitetlenkedéssel bámult rám, miközben törött karját dédelgette. - Mindig is lesznek. Mostantól egész hátralévő életemet a gonosz Fúriák elleni harcnak szentelhetem. A nagy hatalommal egyben nagy felelősség is jár. Tudom. Láttam a filmet. Nem is figyeltem igazán Mr. Smithre. Inkább máris azon törtem a fejemet, hogyan fogjuk Johnnal visszahozni Franket az életbe. Patrick nem jelenthetett különösebb problémát, ha egyáltalán tényleg meghalt. Korábban ugyanis nem volt halott. De Frank? Tisztában voltam vele, hogy Frank felélesztése nem lesz könnyű feladat. A hajdani matróz lelkét nem tartotta fogva túszként Thanatosz. Mert Thanatosz többé nem létezett. Akkor hát miként lehetett Frank mégis halott? - Nem, Pierce. Nem fogta fel, amit mondtam - erősködött Mr. Smith, akinek hangjába mintha némi hisztéria vegyült volna. - Még sokkal, sokkal többen vannak. És egyenesen errefelé tartanak. Ebben a pillanatban! Hátrafordultam, hogy a saját szememmel lássam, miről beszél. S ekkor földbe gyökerezett a lábam a rémülettől. Minden egyes látogató, aki a temetőben szorgoskodott, szerettei sírját rendezgetve, most szép lassan felém indult. Gereblyéiket és ásóikat magasra emelték a levegőbe, mint a mesebeli falusiak, akiknek feltett szándékukban állt kiűzni a szörnyeteget hercegnőjük kastélyából.

Csupán az volt a bökkenő, hogy ezek a kedves emberek sajnos összetévesztették a hercegnőt a szörnyeteggel. Rögtön nyilvánvalóvá vált számomra a rémisztő igazság, amint megpillantottam kifejezéstelen, halott tekintetüket. Lomha szájuk egy nevet mormolt újra és újra. ugyanazt a nevet, amelyet Poling rendőrtiszt is világba kiáltott járőrautója hangszóróján keresztül. Pierce Oliviera. Nem a nagyanyámat akarták ártalmatlanná tenni. Hanem engem.

27. fejezet „S láttam tömegben rengeteg kígyót itt, ezret, hogy már gondolva is azokra arcomból a vér szinte kiszivódik” Dante Alighieri: POKOL, Huszonnegyedik ének

Ostorommal a kezemben máris Kayla és Mr. Smith elé siettem. Tudtam, hogy nem tarthatom sokáig vissza a Fúriák gyülekező hordáit, de elszántam magam, hogy ha szükséges, akár az életem árán is megvédem a barátaimat. -

Mi

ütött

a

nagymamádba?

-

kérdezte

Kayla.

Rendkívüli

alkalmazkodóképessége a jelek szerint most sem hagyta cserben. - A nagyik általában kedves idős nénik szoktak lenni, akik süteményt sütnek és feltétel nélkül imádják az unokáikat. A tiéd miért lett mégis ilyen vérszomjas banya? Mr. Smith rosszallóan köszörülte a torkát; kétségkívül nem helyeselte Kayla beszédmodorát. - Mrs. Cabrero semmiről sem tehet. Egy démoni lény vette birtokába... -

A pokolba is! - csattant fel Kayla. - Eleget hallottam már ezt a

kifogást. Egy ronda Fúria bitorolja a testét, nehéz gyermekkora volt. Tudja, kinek volt nehéz gyermekkora? Hát nekem. De nem állok bosszút miatta ártatlan embereken. Kayla dühkitörése hirtelen valaki másra emlékeztetett. Rögtön eszembe is jutott, ki volt az, aki nemrégen hasonlóképpen kifakadt. Frank, amikor az a térdnadrágos fickó az alvilágban fennen bizonygatta, hogy a másik sorban volna a helye. Bölcsebbnek ítéltem, ha inkább elterelem a gondolataimat Frankról. -

Gyerünk! - kiáltottam. - Ha sietünk, még időben elérjük az...

...alvilágba vezető ajtót John kriptájában, ahol biztonságban lehetünk

- akartam mondani. Ám amikor indulásra készen megfordultunk, azt kellett látnom, hogy Mike, a temető egykori kertésze elzárja előttünk az ösvényt. Nem

is

találkoztam

a

fickóval,

amióta

nemrégen

kiadós

agyrázkódásban részesítettem Mr. Smith irodájának udvarán, de láthatóan gyönyörűen felépült a sérüléséből. Annak ellenére, hogy a történtek után kilépett az állásából, most is ujjatlan kertésznadrágot viselt, fedetlenül hagyva buja tetoválásait a karján. Széles vigyorral szemlélt minket, miközben ütemesen dobolt egy ásó súlyos végével a tenyerébe, mint aki alig várja, hogy hamarosan egyikünk fejéhez kocogtathassa. -

Készültök talán valahová? - kérdezte Mike. Határozottan kéjsóvár

mosoly ragyogta be egyébként jéghideg, halott tekintetét. -

Ez az alak ölte meg Franket - mormolta Kayla. Sminkjének

maradványai alatt holtsápadttá vált az arca. Még soha nem láttam ennyire rémültnek. -

Örömömre szolgált, hogy végezhettem azzal a senkiházival -

vigyorgott Mike egyre szélesebben. -

Kérlek, Pierce! - suttogta Kayla. - Csináld újra azt a trükköt a

korbáccsal! Csináld már! -

Igen - bólintott Mr. Smith. - Habár általában nem szoktam

helyeselni az erőszakot, úgy vélem, ez a mostani remek alkalom volna, hogy újra bemutassa azt a... trükköt a korbáccsal, ahogyan Kayla is javasolta. Körülnéztem. Csapdába kerültünk. Még ha sikerül is kiütnöm az ásót Mike kezéből - és egy ásó jóval súlyosabb és nehezebben kezelhető az ostor számára egy késnél semmiképpen sem tudtunk volna mind a hárman elsurranni mellette a biztonságot jelentő kriptához. Mr. Smith tudósember, igencsak koros, ráadásul nem éppen atléta alkat. Sohasem

lett volna képes maga mögött hagyni a Fúriákat, akik minden oldalról egyre csak közeledtek. A nagyanyám is ott állt még a hátunk mögött, és harsányan, rosszindulatúan kacagott, a karjába nyilalló fájdalom ellenére. -

Ideje leszállni a magas lóról! Nem igaz, felséges alvilági

királynőcske? - károgta. -

Nem fog sikerülni - fordultam lemondóan Mr. Smith-hez és

Kaylához. - Legalábbis mindhárman nem juthatunk át. Maradnunk kell, és szembe kell szállnunk velük. -

Nekem tetszik az ötlet - jegyezte meg Mike, és közben a száját

nyalogatva méregette Kaylát. Arra számítottam, hogy a barátnőm azon nyomban ájultan esik össze, arcának hamuszürke színéből ítélve. Ám a jelek szerint a lelke mélyén még rejlett egy kevés a régi tűzből. -

Tudod, mit? - Kayla gyors mozdulattal kikapta Mr. Smith kezéből a

kést (ami valószínűleg jó döntés volt, mert az idős sekrestyésnek láthatóan fogalma sem volt, mihez kezdjen vele), és így szólt: - Ennek a senkiházinak a megölése nekem fog örömömre szolgálni. Mike felnevetett a kés láttán, azután magasra emelte az ásóját. -

Úgy tűnik, megfeledkeztél egy apró részletről, kislány. A méret

számít. Kayla szája sokatmondó mosolyra görbült. -

Nem feledkeztem meg róla. Az irántad érzett gyűlöletem olyan

hatalmas, hogy semmiféle emberek számára ismert szerkentyű fel nem mérheti. -

Hűha! - álmélkodtam. - Szép volt, Kayla!

-

Lányok! - Mr. Smith kétségbeesetten pillantott előbb rám, majd

Kaylára. - Kérem, ne tegyék ezt! Mentsék az életüket! -

Mentsük az életünket... - ismételte Kayla halk kuncogással. Kissé

hisztérikusan hangzott, mégis kuncogás volt. A szócsata kétségkívül némi magabiztosságot öntött a szívébe. - Miután vége ennek az őrületes csetepaténak, túlesem a műtétemen, és végre megnyitom előkelő szépségszalonomat, így fogom nevezni: Mentsd az életed! -

Nekem tetszik - helyeseltem. - Én leszek az első vendéged.

-

Kösz - vigyorgott Kayla. - Már említeni akartam, hogy szerintem jól

állna neked pár világosabb csík a hajadban. Tényleg csak pár, hogy keretbe foglalja az arcodat. -

Lányok! - könyörgött Mr. Smith ismét. - Kérem! Ne törődjenek

velem! Tudják jól, hogy cseppet sem bánom a halált. Most, hogy Patrick... Felemeltem a kezemet, tenyeremet kifelé fordítva, hogy gátat vessek a szóáradatnak, azután elismételtem, amit azon a borzalmas éjszakán jelentettem ki a kastélyban, amikor összegyűltünk John holtteste körül. -

Senki sem maradhat hátra - közöltem.

-

Senki - erősítette meg Kayla. Összehúzott szemmel fürkészte

Mike fenyegető alakját, aki lassan körbejárt, feje fölé tartva az ásót, mintha baseballütő volna. Mr. Smith gyorsan pislogott a szemüvege mögött. A ragyogó napfényben nehéz lett volna megállapítani, de gyanítottam, hogy a könnyeit igyekszik visszafojtani. -

Miss Oliviera, minden nézeteltérésünk és a történtek dacára is

szeretném,

ha

tudná,

hogy

rövid

ismeretségünk

életem

egyik

legörömtelibb élménye, sőt megtiszteltetése volt. -

Köszönöm, Mr. Smith - mosolyogtam. Azután meg-cserdítettem az

ostoromat egy nő irányába, aki túlságosan közel merészkedett a gereblyéjével; színes pólóján felirat hirdette: Túléltem a Koporsó Fesztivált. Az asszony vicsorogva hátrált. - Az érzés kölcsönös. -

Azt hiszem - folytatta Mr. Smith -, most volna a megfelelő pillanat,

hogy elbúcsúzzunk... hm... viszontlátásra a túlvilágon? -

Valóban - bólintottam.

Mike egy hangos ordítással váratlanul Kaylára vetette magát, ásóját a magasba tartva. Kayla felsikoltott, késével a férfi mellkasa felé döfött, aki azonban könnyedén kitért a penge elől, amely így célt tévesztett. Kéjsóvár vigyor terült el Mike arcán. Szívesen letöröltem volna ostorommal a képéről, de lekötötte a figyelmemet egy óriási fickó, aki egy angyalszobrot cipelve közelített felém; nyilvánvalóan a fejemhez kívánta vágni. Mr. Smithnek sajnos a nagyanyámmal kellett megküzdeni, aki az idős férfira ugrott, hangosan sziszegve, akár egy kígyó... egy olyan kígyó, aki egy Fonák Fonal nevezetű bolt boldog tulajdonosa volt, és ortopédcipőket hordott. Meg voltam győződve, hogy a következő pillanatban Mike ásója a barátnőm koponyájába csapódik, és fülemet megüti Kayla fájdalmas sikolya. Ám ismerős katonai bakancsot láttam Mike lágyékában landolni, és a fickó vérfagyasztó sikolyát hallottam. -

Ha engedted volna, hogy végezzek ezzel az emberrel, amikor volt

rá alkalmam, Pierce - mondta John higgadtan -, most nem itt tartanánk. Csupán akkor voltam boldogabb, hogy újra láthatom, amikor visszatért az életbe. John mintha a semmiből bukkant volna elő, pörölyszerű ökleinek teljes dicsőségében. Mike a földre roskadt, keservesen zokogott kínjában, miközben a tűzvörös virágszirmok foltot hagytak a nadrágja térdén. A nagyanyám úgy meglepődött, hogy hátrálni kezdett Mr. Smithtől, és így kiabált a szenvedő Mike irányába: -

Kelj fel! Kelj fel, ostoba! - Igencsak lehetetlennek tűnt azonban,

hogy Mike a közeljövőben lábra tudjon állni. A következő pillanatban a fickó, aki éppen a kerubot akarta a

fejemhez vágni, csatlakozott Mike barátunkhoz a földön. Mr. Liu ugyanis előbukkant John nyomában a félig beomlott kriptából, és a kerubot megkaparintva fejbe vágta támadómat a szoborral. Szerencsétlen kerub apró darabokra hullott szét. A nagyanyám torkából dühödt üvöltés tört fel, mire a fejünk fölött köröző hollók is hasonló csatakiáltásokat hallattak. -

Helló - üdvözölt Mr. Liu szokásos szófukar módján. - Látom, jó

hasznát veszi az ajándékomnak. Az ostor felé biccentett. Szerettem volna mindkét karommal átölelni, de éreztem, hogy erre sem az időpont, sem a hely nem megfelelő, mivel a Fúriák továbbra is minden oldalról fenyegettek minket, méghozzá egyre elszántabban. -

Nem mintha nem örülnék a viszontlátásnak - jegyeztem meg,

megcélozva egy harmadik fickót, aki egy ijesztően éles kapával rohant egyenesen felénk. - De mi tartott ilyen sokáig? -

Kissé el voltunk foglalva - válaszolta John. Megragadta a kapát,

kettétörte a nyelet a térdén, majd a tompa végét teljes erejéből a férfi gyomrába vágta. - Le kellett szállítanom pár hajót. -

Azután betereltük az utasokat - tette hozzá Mr. Liu. Azzal a törött

kerub egy darabját az ötödik Fúriára hajította. -

Nem várhatott volna egy kicsit? - kérdeztem. - Valóságos

bolondokháza tombol idefenn. -

Odalenn még nagyobb bolondokháza tombolt - felelte John. - De

Mr. Gravesnek végül sikerült rendet teremteni, hála az apádnak... -

Az apámnak?

-

Megszerezte nekünk a hajókat - magyarázta John. Meglepetten

nézett rám, mintha azt mondaná: Hiszen ott voltál. Miért nem emlékszel? Türelmesen folytatta a beszámolóját. - Sikerült eljuttatnom őket az alvilágba, Mr. Graves pedig megkezdte az utasok felszállítását. egy kis

segítséggel. -

Ki segített? - csodálkoztam.

-

Hát ők - bólintott John kriptájának kovácsoltvas kapuja felé.

Ismerős alakra lettem figyelmes - jelentősen alacsonyabb volt mindenki másnál a temetőben -, amint sietve átcsusszan a kapun, majd hátrafordulva lelkesen integet valaki másnak a sírboltban. Természetesen számítottam Henryre - bár nem helyeseltem a felbukkanását. Egy Fúriáktól nyüzsgő csatatér nem megfelelő hely egy gyermek számára, még ha az a gyermek történetesen másfél évszázadot töltött is az alvilág berkeiben, édesanya nélkül. Seant azonban egyáltalán nem vártam. A srác időközben talált magának valahol inget, hosszú nadrágot, és felfegyverkezett egy ősi szigonypuskával. Na és Chloe, aki szorosan fogta Tüphón nyakörvét, miközben a hatalmas, alvilági eb izgatottan ugrándozott? Mit keresett idefenn? Mrs. Engle és Mr. Graves, közösen tartva kezükben a prüszkölő Alasztor gyeplőjét, aki alig fért ki a parányi nyíláson? Amikor az éjfekete paripa végül sikeresen keresztülfurakodott rajta, megrúgta az első Kúriát, amelyik eléggé bolond volt, hogy a közelébe merészkedjen, a mellkasán találva telibe. -

John! - kiáltottam elborzadva. - Nem!

John megrándította a vállát. -

Önként vállalták, hogy itt maradnak. Nem is csak vállalták.

Ragaszkodtak hozzá. -

De hát Mr. Graves elmagyarázta nekik, ha kilépnek azon az ajtón,

minden esélyük elvész, hogy továbbléphessenek abba az életbe, amely a túlvilágon vár rájuk. Most már sohasem. -

Pierce! - csitított John türelmesen. - Pontosan tudják. Újra

elmagyaráztam

a

következményeket.

Egyiküket

sem

érdekelte.

Sejtelmem sincs, mi folyhatott a kastélyban, mialatt holtan feküdtem, de

sikerült szerezned néhány hűséges alattvalót. Semmi esetre sem voltak hajlandók elhagyni téged. A fejemet ráztam, könnyek szöktek a szemembe. Ez már túl sok volt számomra. -

John, nem engedhetem, hogy mindent feláldozzanak értem. Most

már revenánsok. Élőhalottak. John egyenesen a szemembe nézett. Halvány mosoly bujkált a szája szögletében, még abban a pillanatban is, amikor egy férfi rontott ránk, metszőollóval a kezében. -

Pierce, a revenáns olyan embert jelent, aki visszatért a halálból -

felelte John, kiragadva az ollót támadója ujjai közül. - Te is revenáns vagy. Én is. Mindannyian élőhalottak vagyunk. Talán valaha is másnak gondoltál minket? Döbbent szemeket meresztettem rá. Miért nem jutott ez hamarabb az eszembe? Nem csoda, hogy a nagyanyám gyűlölt, és folyton irtózatos szörnyszülöttnek nevezett. Az NDE tulajdonképpen a revenáns egy másik, kellemesebben hangzó elnevezése volt. Mr. Smith és én valóban meghaltunk, majd visszatértünk az élők közé, pontosan ugyanúgy, mint Sean, Chloe, Mrs. Engle... és persze Alex, John, Mr. Liu, Henry és Mr. Graves. John nem tévedett. Mindannyian revenánsok voltunk. Élőhalottak. Ekkor John egy jól irányzott jobbegyenessel állón találta a férfit, aki az imént a metszőollót szorongatta a kezében, most viszont megperdült párszor a saját tengelye körül. A túloldalon Sean elismerően füttyentett. -

Szép ütés volt egy hullától!

John könnyed meghajlással fogadta a gratulációt. Sean tisztelgett, azután szigonypuskájának tusát egy közeli Fúria termetes pocakjába plántálta. Minden figyelmemet lekötötte, hogy kibogozzam a férfiak bajtársi

viselkedésének bonyolult szálait, amikor egy kéz érintését éreztem a karomon. Megperdültem, ostorom átszelte a levegőt, mire észrevettem, hogy Henry apró arca kukucskál fel rám. -

Kisasszony! - kiáltotta az ütésem elől kitérve. - Csak én vagyok,

kisasszony. -

Henry! - sóhajtottam megkönnyebbülve. - Ne csináld ezt! Nem is

volna szabad itt lenned. Nem vagy biztonságban. - Kijelentésemet csak alátámasztotta, amikor váratlanul elröpült mellettünk a biciklim, amelyet egy felbőszült Fúria hajított el. - Mit szeretnél? -

A csúzlim - mondta. - Amit önnek készítettem. Még megvan?

Használnia kellene. Helyezze bele a gyémántját, és lője ki rájuk! Ha egyszer eltalálja őket, már nem lesznek többé Fúriák. Már megint a csúzli! -

Henry. - Az egyik közeli kripta oldalához húztam, minél távolabb a

repülő biciklik útjából, mert Mr. Liu felkapta szegény járgányom összetört darabjait, és az eredeti támadó fejéhez vagdosta őket. - A csúzlid a táskámban lapul, amit ott hagytam... A virágokkal borított ösvény túloldalára mutattam, ahol éppen Mr. Smith

folytatott

látszólag

életre-halálra

szóló

küzdelmet

a

nagyanyámmal, amit mellesleg csak most vettem észre. -

Jaj, ne! - összeszorult a szívem.

-

Máris hozom! - rikkantotta Henry, félreértve a csalódottságomat,

és a táska után vetette magát. -

Henry, ne menj! - Utánaeredtem, hogy megállítsam, kis híján

összeütközve egy nővel, aki mintha a semmiből bukkant volna fel, és egy fejszével célba vette a fiút. Sietősen gyomron rúgtam, azután ostorom nyelével erősen a tarkójára ütöttem. Közben a nyakláncomon függő gyémánt véletlenül a bőréhez ért. Vékony füstfelleg szállingózott az apró, égett sebből.

Nem maradt időm, hogy figyeljem, mi történik. Mr. Smithnek - és Henrynek - szüksége volt rám. Egyébként is, amint az asszony a földre rogyott, máris a helyébe ugrott egy fickó, aki széles pengéjű késsel hadonászva rohant felénk. Csak jöttek, özönlöttek egymás után. Ahányszor egyikünk lefegyverzett vagy leütött egy Fúriát, egy másik termett rögtön a helyében, miközben fejünk fölött a hollók olyan harsányan rikoltoztak, hogy már csengett tőle a fülem. Talán

tényleg

mindnyájan

revenánsok

vagyunk,

gondoltam

magamban homályosan. Ám az is könnyen lehetséges, hogy ez lesz a nap, amikor végleg meghalunk, ahogyan nagyanyám mondta. Törött karjával csaknem egyenlő ellenfélnek számított Mr. Smithnek, ugyanakkor mégiscsak Fúria volt, és mint ilyen, emberfeletti erővel rendelkezett. Sőt, embertelen érzelmekkel. -

Nyomorult bűnösök - sziszegte a nagyanyám Mr. Smith arcába,

miközben két keze szorosan a nyaka köré fonódott. - Irtózatos szörnyszülöttek. Henry sértetlenül landolt a táskám mellett a földön, és lelkesen kotorászott benne. -

Várjon, kisasszony! - kiáltotta. - Már majdnem megvan. Rengeteg

holmit tart ám a táskájában. Mr. Smith csupán gurgulázó hangot volt képes kiadni a torkán, de úgy hiszem, valójában mást szándékozott mondani. Tekintete a szemüvege mögött, amely most ferdén ült az orrán, mintha azt üzente volna: Rajta! Boldogan engedelmeskedtem. Megcserdítettem az ostort, többször is a nagyanyám nyaka köré tekerve, olyan szorosan, akárcsak egy meleg, kézzel kötött sálat… mint amilyet egy szerető nagymama küldene ajándékba az unokájának a születésnapjára. Azután megrántottam az ostort, teljes erőmből, így

sokkal inkább hasonlított egy óriáskígyó szorítására, mint egy puha ruhadarabéra. A nagyanyám keze azonnal lehanyatlott Mr. Smith nyakáról, és saját torkához kapott. Most már ő adott ki gurgulázó nyöszörgést. Még nagyobbat rántottam az ostoron, térdre kényszerítve a nagyanyámat, majd leroskadtam mellé a földre. -

Hogy tetszik a sál, amit neked készítettem, nagyi? - sziszegtem a

fülébe. Élettelen szeme felém fordult; nyoma sem volt benne félelemnek, csupán

gyűlöletet

és

mély

megvetést

sugárzott.

Képtelen

volt

megszólalni, mert levegőhöz sem jutott. Ismertem az érzést. Ezt éreztem én is a medence jéghideg fenekén ülve, miután megbotlottam a sálban, amelyet a nagyanyám kötött, és megfulladtam. -

Pierce! - nyögte Mr. Smith a nevemet keserves köhécselés

közepette. Végre meg tudott szólalni. - Ne tegye! Alig hallottam a szavait. Vörös köd homályosította el a látásomat, és nem jutott el a fülembe más, csakis a hollók baljós károgása. -

Szóval szörnyszülött vagyok, ugye? - suttogtam a nagyanyám

arcába. - Ezt az egészet csak azért művelted, hogy tönkretegyem Johnt és az alvilágot? Akárcsak Éva az Éden kertjében. Nem igaz? A nagyanyám bólogatott; gonosz vigyor terült el az arcán, noha levegőt is alig kapott. -

Pierce, ne! - kiáltott rám Mr. Smith. - Nem szabad! Tudom, hogy

minden ellene szól, de nem a nagyanyja hibája. A testében élő démon az. Homályosan tudatára ébredtem, hogy léptek közelednek a hátam mögött. Hallottam, hogy Chloe a nevemet kiáltja, azután John hangja szólt hozzám: Pierce, Pierce… ne tedd! Mégsem engedtem ki kezemből a nagyanyámat.

Sőt, még

szorosabban tartottam. - Nos, igazán ügyes próbálkozás volt, nagyi - sziszegtem. Kinyújtottam a karomat, hogy közelebb húzzam magamhoz, egészen közel, még a szívverését is tisztán éreztem. - Mindössze egyetlen hibát követtél el. Nem Éva vagyok. Hanem sokkal okosabb annál. Én vagyok a kígyó. Ekkor felemeltem a Perszephoné gyémántot, és a nagyanyám szívére szorítottam.

28. fejezet „A büszkeséged: az a büntetésed! Dühödnél hozzád illendőbb jajakkal nem verhetnének semmi szenvedések! ” Dante Alighieri: POKOL, Tizennegyedik ének

Meglazítottam a kötelet a nagyanyám nyaka körül. Tehetetlenül, halk nyögéssel roskadt a földre. Fekete füstfoszlány szállt felfelé a mellkasáról, és ártalmatlanul szertefoszlott a levegőben. -

Jó éjt, nagyi! - búcsúzott Sean.

-

Nem halt meg - magyarázta Henry. - Kicsit kifekszenek, amikor a

gonosz elhagyja a testüket. - Azzal felém nyújtotta a csúzliját, amelyet végre sikerült megtalálnia a táskám mélyén. - De miért nem ezt használta? Tökéletesen bevált volna, ha a távolból találja fejen a gyémánttal. Persze nem a szemén, de talán a homloka közepén. Az nagyon ügyes lett volna. -

Elveszett kisfiú vagy, aki túlságosan hosszú ideje él már édesanya

nélkül - jegyezte meg Chloe rosszallóan. Továbbra is a kezében tartotta Tüphón nyakörvét, miközben a kutya összenyálazta a nagyanyám Macskaimádók feliratú pulóverét. - Különben is, hogyan szerezné vissza Pierce a követ a lövés után? -

Ó! - sóhajtott Henry gyászosan. - Ez eszembe sem jutott.

Pillantásom az ostorra tévedt, amelyet az imént letekertem a nagyanyám nyakáról. A válasz egész végig kis híján kiszúrta a szememet. Nem csoda, hogy ilyen erősen vonzódtam John apjának ostorához, még mielőtt Mr. Liu elmondta volna, hogy ez a fegyver a kötél, amely a földön tart. -

Jól vagy? - John letérdelt mellém, erős karját a vállamra tette.

-

Sokkal jobban, mint az utóbbi időben bármikor - válaszoltam.

Lecsúsztattam nyakamból a láncot, amelyen a gyémánt függött, és egyik kezembe fogtam, míg a másikban az ostort tartottam. -

Nem szívesen hagyom itt ilyen állapotban - mondta John, a

nagyanyámra pillantva, aki csupán félig látszott eszméletlennek. Halkan mormolt valami homályosat arról, hogy vissza kell mennie az üzletbe leltározni. - De még sok Fúriától kell megszabadulnunk. -

Rajta vagyunk az ügyön - vigyorgott Sean, vállára vetve a

szigonypuskát. Chloe kénytelen volt elrángatni Tüphónt, aki azonban hamarosan új élvezetet lelt a Fúriák üldözése során a temetőben. A kutya számára az egész pusztán játéknak tűnt - ahogyan Henry számára is, aki elrohant a csúzlival, hogy minél több kaviccsal fegyverkezzen fel. Az alvilági eb olyan hatalmas és rémisztő volt, hogy a Fúriák közül többen már a látványára is eldobták fegyvereiket, és hanyatt-homlok menekültek. -

Mi itt maradunk mellette - ajánlotta fel Mrs. Engle, letérdelve a

nagyanyám mellé a földre. - Nem igaz, drágám? A kezét nyújtotta Mr. Graves felé, aki megfogta, és letérdelt az asszony mellé. -

Szívesen - válaszolta. - Maguk menjenek csak! Sok még a

tennivalójuk. Túlságosan lefoglalt a művelet, amelyet éppen az ölemben hajtottam végre; először fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Felkaptam a fejemet, és hitetlenkedve így szóltam: -

Mr. Graves! Maga megfogta Mrs. Engle kezét. Látta a kezét!

Közben John felállt, hogy visszatérjen a Fúriákkal folytatott csatába. Ám a szavaimat hallva rögtön megtorpant, és villámgyorsan visszafordult. Mr. Graves szégyenlősen pislogott. -

Ugyan már! - legyintett mintegy mellékesen. - Nem szükséges így

felizgatniuk magukat! Egy ideje már halvány árnyakat láttam. Nem

akartam szólni, hiú reményeket kelteni. -

De hát ez csodálatos! - lelkendeztem. Hirtelen talpra ugrottam.

-

Még mindig csak árnyakat látok - magyarázta Mr. Graves. - Idővel

talán javulni fog a látásom, ám az is lehet, hogy mégsem. - Felemelte a fejét, hogy rám pillantson. - De megmondom kereken, hogy maga sokkal kisebb, mint a hangerejéből ítélve gondoltam. Akárhol járt is éppen a kastélyban, mintha mindig hallottam volna a hangját. Rendkívüli. Azt hittem, jóval nagyobb termetű leányzó. Nem voltam meggyőződve, hogy ez valóban bóknak számít. A nagyanyám felnyögött, és megfogta Mr. Smith kezét. -

Ó, jaj! - sóhajtott a sekrestyés. - Talán jobb lesz, ha én is

maradok. Hitetlenkedő tekintettel meredtem rá. -

Az után is, amit Patrickkel művelt?

Láthatóan kényelmetlenül érintette a kérdésem. -

A nagyanyja nem volt önmaga. Tartozom ezzel a nagyapjának.

Barátok voltunk, és... jobban gondját kellett volna viselnem a feleségének, miután meghalt. - Kedvesen megszorította a nagyanyám kezét. - Egy vallásos, ámde intellektuálisan nem kifejezetten nyitott asszony számára minden bizonnyal szörnyen felkavaró lehetett az a felfedezés, hogy a miénken kívül létezik egy másik világ is, amely azonban nem egyezik a mennyország és a pokol hagyományosan tanított elképzelésével. Természetesen a nagyanyja számára ez a másik világ nagyon fenyegetőnek tűnhetett, ezért úgy vélte, el kell pusztítani, méghozzá Johnnal egyetemben. Ó, kezd magához térni! Hogy érzi magát, Mrs. Cabrero? A nagyanyám értetlen pislogással válaszolt: -

Tessék? Ó, helló, Richard! Mi újság? - Mint akik csak úgy

véletlenül egymásba botlottak az élelmiszerüzletben. Pillantása átsiklott

Mrs. Engle és Mr. Graves arcán, mivel nem ismerte őket, amikor azonban észrevett engem John mellett, száját keskeny vonallá szorította össze, nyilvánvaló rosszallással. -

Na, ti ketten! - csattant fel. Haragosnak látszott... és hangzott... de

sokkal inkább erényeskedő nagymama, mint gonosz Fúria módjára. Amikor hazaérek, ifjú hölgy, lesz pár megvitatnivalónk az édesanyáddal. Fiatalembereket fogadni a szobádban, méghozzá egész éjszaka! Soha életemben nem hallottam ilyen szörnyűséget! Bezzeg az én időmben. Riadt pillantást vetettem Johnra. Elkerekedett szemmel bámult. -

Hmmmm - dünnyögött Mr. Smith. Gyengéden leengedte a

nagyanyám kezét, és megveregette a vállát. - Úgy látom, hogy a tudatát befolyásoló

démon

távozásával

Mrs.

Cabrero

visszatért

régi...

konzervatív, vallásos gyökereihez. Talán nem a legjobb módszert választotta a helyzet megoldására, amikor a Johnnal folytatott szexuális kapcsolatával próbálta felhergelni a nagyanyját. -

Hogy mit csináltál? - John közben felpattant, hogy leüssön egy

Fúriát, aki szélsebesen viharzott felénk. Sokkal jobban felzaklatta Mr. Smith iménti kijelentése, mint az a tény, hogy a Fúria jókora vasvillát lengetett a kezében. -

Sejtelmem sem volt, hogy a közelben bujkál! - tiltakoztam.

-

Jaj nekem! - sóhajtott Mrs. Engle, arcán halvány pírral. Mr. Graves

átkarolta az asszonyt, szigorú vonásai jogos felháborodást tükröztek. -

Bár gondolom, az anyádnak nem lesz kifogása ellene - folytatta a

nagyanyám kissé neheztelve. - Mindig is tele volt a feje modern elképzelésekkel. De kis szigeten élünk ám, és az emberek beszélni fognak. Nem tűröm, hogy az egyetlen leányunokám mocskos utcanő módjára viselkedjen! -

Azt én sem fogom tűrni, Mrs. Cabrero - válaszolta John őszintén. -

Folyton arra kérem, legyen a feleségem, de nem hajlandó hozzám jönni.

-

John! - kiáltottam. Most már rajtam volt a felháborodás sora.

-

Nos, ezt már szeretem - bólintott a nagyanyám elégedetten. - Egy

rendes, keresztény erkölcsöket valló fiatalember a mi korunkban? Így helyes! Bár sürgősen le kell vágatnia a haját, Pierce, akárki is legyen. Éppen úgy fest, mint azok a szakadt hippik a motorbiciklijükön a város közepén, akik azt a szörnyű zajt csapják. -

Jaj, te jó ég! Csak ezt ne! - sóhajtottam kétségbeesetten,

miközben John értetlenül kérdezte: -

Mi az a hippi?

A családi dráma közepette szinte el is felejtettem, hogy valóságos háború dúl körülöttünk... legalábbis, amíg Kayla oda nem lépett hozzánk az ásóval a kezében, amelyet Mike a földre ejtett. -

Tessék! - Azzal minden további nélkül Mr. Smith kezébe nyomta a

kerti szerszámot. - Maga itt a gondnok, ugye? Akkor tudja, mit kell ezzel csinálni. -

Sekrestyés - helyesbített Mr. Smith aggodalmasan. - Ami azt illeti,

a temető sekrestyése vagyok. A gondnok és a sekrestyés két különböző fogalom. -

Nem számít - legyintett Kayla. Kábult kifejezés ült az arcán. -

Lásson neki az ásásnak! -

És mégis miért tenném? - érdeklődött Mr. Smith.

-

Mert az a tervem, hogy megölök egy bizonyos illetőt, így hát

szükségünk lesz egy sírra. Lazán odasétált Mike elterült testéhez, azután magasba emelte a kést, amelyet elkoboztam a nagyanyámtól, készen arra, hogy a hajdani kertész tarkójába döfje. -

Meggyilkolta Franket - tette hozzá Kayla egyszerűen. - Fizetnie

kell érte. A penge már éppen lesújtott, amikor odarohantam hozzá, riadt

kiáltással: -

Kayla, ne!

Végül John fékezte meg. Elkapta a derekánál fogva, és félrehúzta Mike közeléből. Kayla borzasztóan megrémült: hangos sikollyal kiejtette kezéből a kést. Az ezüstfegyver a földre hullott, a tűzvirágok szirmai közé, amelyek olyan vastag takaróként borították a környéket, hogy a penge még csak meg sem csörrent a kövezett ösvényen. -

Kayla! - próbálta John megnyugtatni. Gyengéden, mégis szilárdan

tartotta a karjában, miközben barátnőm elszántan küzdött, hogy visszaszerezze a szabadságát és a kést. - Megértem, mit érzel, de ennek nem ez a módja. -

Miért nem? - háborgott Kayla, dühtől eltorzult arccal, és közben

tovább ficánkolt John markában. - Frank halott. Megölte. John fájdalmas, meghökkent arccal fogadta a hírt. Azt hittem, már tudomást szerzett róla, ám az arcára kiülő döbbenet elárulta, hogy mégsem. Kayla szavai mintha valósággal gyomorszájon ütötték volna. Sajnos bármenynyire is szerettem volna átölelni, hogy megvigasztaljam a gyászában, erre most nem volt idő. -

Rendbe hozzuk - ígérte John Kaylának. Megfogta mindkét karját,

és kissé megrázta, mivel az egyszerű fogva tartás láthatóan semmiféle hatást nem tett a barátnőmre. John fájó kétségbeesését tükrözte hangjának keserű csengése, szorításának ereje. - Esküszöm, Kayla. Megtalálom a módját, hogy ezt rendbe hozzam. -

John! - Kezemet a vállára fektettem. Nem akartam, hogy olyan

ígéretet

tegyen,

amelyet

nem

tud

betartani,

különösen

nem

olyasvalakinek, aki sokat jelent nekem, mint például Kayla. - Megöltem Thanatoszt. Emlékszel? John tekintete találkozott az enyémmel; egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk. Körös-körül káosz uralkodott - a fölöttünk keringő

madarak felbőszült vijjogása, az elszántan csatázó Fúriák üvöltései, Tüphón vad ugatása, Alasztor szilaj nyihogása, az egyre erősödő szél süvítése a megmaradt pálmaágak között, Kayla elcsukló zokogása vett körbe minket. Johnban és bennem azonban békés nyugalom lakozott, amelyet semmiféle káosz nem zavarhatott meg kívülről, most, hogy végre valóban együtt lehettünk. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Már nem volt szükséges hangosan kiejtenünk a szavakat. Kiolvastuk őket egymás könnyes szeméből. -

Megtaláljuk a módját, hogy rendbe hozzuk - javította ki magát

John, visszafordulva Kaylához. - Esküszöm. Hirtelen minden harci kedv elszállt Kaylából. Szemét a lábára szegezte, sokszínű fürtjeinek lázadó bozontja az arcába hullott. -

El sem tudom képzelni, miként sikerülhetne, hogy újra a... régi

legyen. -

Megtaláljuk a módját - bizonygatta John. - Kayla, hinned kell

nekem! De ha megölöd ezt a... szemetet, még nem oldasz meg semmit. Teljesen elmerültek a beszélgetésben, így egyikük sem vette észre, hogy a szóban forgó szemét időközben felül, körülnéz, megpillantja a mellette heverő kést, és már a kezét nyújtja felé. Én viszont igen. -

Ezúttal nem fog sikerülni - mondtam. Azzal ostorom végével

lesújtottam a mellkasára. Mike szitkozódva elejtette a kést, és mindkét kezével a szívéhez kapott. Arca megvonaglott a gyötrelemtől, amint gomolygó füst szállt fel a melléről. John és Kayla értetlenül bámultak le Mike kínlódó alakjára, aki összegömbölyödve, hangosan nyögött. John letérdelt, hogy felvegye a

pengét a földről. -

Mit műveltél? - kérdezte csodálkozva.

Visszarántottam az ostor végét a kezembe. Most felemeltem; a napfény megcsillant a végére kötözött fényes, sziporkázó drágakövön, a Perszephoné gyémánton, amelyet Johntól kaptam. -

Ez sokkal jobban működik - állapítottam meg. Abban a pillanatban

észrevettem egy másik Fúriát a hátuk mögött. -

Ne mozdulj!

Csett. A Fúria, aki körülbelül velünk egyidősnek látszott, kiejtette kezéből a rugóskését, és rémülten eliszkolt, a karját szorongatva, amelyből vékony, fekete füstcsík szivárgott. John vigyorogva felém fordult. -

Ügyes!

-

Tulajdonképpen Henry ötlete volt - magyaráztam. - Csak egy kicsit

módosítottam rajta. Nem az enyém a teljes dicsőség. John körbejártatta tekintetét a Fúriák tömegein, akik még mindig a temetőben ólálkodtak. Szinte látni véltem, amint a terv lassacskán alakot ölt a fejében. -

Lóháton többre le tudunk csapni, és gyorsabban.

Egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy tetszik nekem a terve. Alasztorral hallgatólagos fegyverszünetet kötöttünk, amely azonban igencsak törékeny volt, és főleg a John halála miatt érzett kölcsönös gyászon alapult. John immár élt és virult. Nagyot nyeltem. -

Nagyszerű ötlet - hazudtam.

John füttyentett, mire Alasztor hozzánk vágtatott, egy Fúriát tartva fogai között a gallérjánál fogva. John rosszallóan csóválta a fejét, és a ló vonakodva elengedte a férfit, aki lihegve zuhant az óriási, ezüstös paták elé. Gyorsan megpöccintettem az ostorom végével. A Fúria feljajdult kínjában, összegömbölyödött, habár a gyémánt alig érintette a bőrét.

Füstgomolyag szállt a levegőbe a férfi tarkójáról. Alasztor elismerően felnyihogott, élvezettel szemlélve ellenfele szenvedését. Nos, igazán jellemző. -

Ügyes munka! - dicsért meg John.

-

Semmiség - legyintettem.

-

Mr. Liu? - szólt John.

A gyengéd óriás lassan közelebb baktatott, két Fúriát vonszolva magával a fejüknél fogva. -

Igen?

John a még mindig remegő Kaylát rábízta Mr. Liu gondjaira, miközben én gyorsan a foglyai fejéhez érintettem az ostorom végén lógó gyémántot. -

Véget vetünk ennek a borzalomnak. Kérem, vigyázzon a lányra!

Mr. Liu ledobta a kábult Fúriákat a kezéből, és bólintott, ám arckifejezése szokás szerint most is rezzenéstelen maradt. -

Örömmel.

Kayla sírástól duzzadt szemmel bámult fel rá. -

Öljünk meg valakit!

-

Öljünk? - Mr. Liu a fejét rázta. - A csonkítás sokkal jobb.

Kayla csak vállat vont. -

Jól van.

John felpattant Alasztor hátára, majd a nyeregből lenyújtotta a kezét. -

Lépj a bakancsomra! - mondta, amikor megragadtam az ujjait. -

Lendítsd fel magad! Fenyegetően

Alasztor

szemébe

néztem,

aki

viszonozta

a

pillantásomat, de megengedte, hogy felüljek a nyeregbe John elé... kétségkívül, csak mert John ott ült, és árgus szemekkel figyelt. Ha már reggel előre tudom, hogy egy alvilági istenség lován fogok száguldozni Isla Huesos temetőjében, ostort csattogtatva az ott járkáló

emberekre, akiknek testében Fúria lakozik, minden bizonnyal nem nyári ruhát választottam volna. Ám a dolgok sohasem a terveim szerint alakultak. Nem áll szándékomban hazudni, és azt állítani, hogy egyáltalán nem élveztem a kalandot. Kemény munka volt, és rengeteg összpontosítást igényelt. Egy mozgó állat hátáról csapkodni az ostorral nem is olyan könnyű feladat, ahogyan azt a westernfilmekben ábrázolják. Én azonban nem marhát akartam lasszózni, hanem csupán meg akartam érinteni a Fúriákat az ostor végével… akik, el kell ismernem, célpontként nagy kihívást jelentettek, hiszen egy mennydörgő, pokolbéli paripa elől igyekeztek hanyatt-homlok menekülni. Többször is elvétettem a célt, amikor lehajoltak, és így biztos voltam benne, hogy sajnos eltaláltam az arcukat. Nem mintha kételkedtem volna, hogy igenis megérdemelték, de észben kellett tartanom, amit Mr. Smith mondogatott állandóan: valójában ők is csak emberek, akiket gonosz démonok uralnak, és azt sem tudják, mit tesznek. Talán... Sean és Chloe a többiekkel együtt hamar rájöttek a taktikánkra, és egyszerűen azt a feladatot kapták, hogy arrafelé tereljék a Fúriákat, ahol Alasztor elérhette őket. S akkor már csak meg kellett suhintanom őket az ostorommal. -

Tudod, Pierce - súgta John a fülembe. Dereka szorosan a

derekam köré fonódott, amint üldözőbe vettünk egy éttermi egyenruhát viselő nőt, aki félelem nélkül rohant előlünk; tekintete éppen olyan üres és élettelen volt, mint a többi Fúriáé előtte. - Azt hiszem, nyerésre állunk. -

Az emberi Fúriák ellen talán - ismertem el. Elkaptam a nőt, és

egyetlen csapással leterítettem. Nyögve zuhant egy halom díszes halotti koszorú közé, jobb vállából sűrű füst szállt felfelé. - De nem ellenük. Felemeltem a tekintetemet. A hollók továbbra is dühös rikoltások

közepette gyülekeztek a fejünk fölött. -

Válj csak! - mondta John. Hirtelen megfékezte Alasztort. - Nézd!

Látod már? -

Mit? - Egyik kezemmel beárnyékoltam a szememet, és az eget

fürkésztem. Először semmit sem láttam. A nap olyan vakítóan ragyogott, az égbolt olyan szívszorító, kék színben sziporkázott, nehéz volt bármit is észrevenni

a

hollók

fekete

árnyain

kívül.

Ám

akkor

mégis

megpillantottam, amiről John beszélt. Egy hófehér villanást a temérdek fekete pont között. -

John! - Ujjaimat a karjába mélyesztettem. - Az ott... ?

Egy sirató gerle szállt le váratlanul Alasztor fejére, éppen a két füle között; hófehér volt, pár tintafekete tollat leszámítva a szárnyán és a farkán. A pokoli paripa döbbenten felhorkant, és kissé felágaskodott. -

Remény! - kiáltottam, kinyújtva kezemet a madár után. Remény

megengedte, hogy az arcomhoz szorítsam, és közben boldogan turbékolt. - Ó, Remény! Merre jártál? Remény csak egy kis ideig turbékolt tovább, fejét az arcomhoz dörzsölve, azután keresgélni kezdett a hajamban; nyilván ennivalót remélt. -

Sejtelmem sincs, hol lehetett eddig - jegyezte meg John. - De

bárhol is járt, kétségkívül barátokra talált. Felfelé mutatott az égre. Most fehér V alakok is kirajzolódtak a feketék között. Először csak egypár, azután már több fehér madár keringett odafenn, mint fekete; ráadásul a fehérek mintha harcba szálltak volna a feketékkel. A hollók, amikor egy nagyobb és felsőbbrendű erő támadása alá kerültek, hamar feladták a küzdelmet, és szélsebesen eltűntek a messzeségben. Csak éppen a fehér madarak sem voltak teljesen hófehérek, vettem

észre, amikor az egyik elég közel repült el mellettem, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Valójában... -

Galambok! - kiáltottam fel meglepetten.

-

Sirató gerlék - javított ki John. - Mondtam neked. Remény sirató

gerle. Különböző színváltozatai is léteznek. Az a madár, amelyik az előbb elhúzott mellettem, jóval nagyobbnak tűnt Reménynél, és szürke volt... ezüstszürke, mint a gyémántom, amikor nem leselkedtek a közelben Fúriák. Ezüst, akárcsak John szeme. Szárnyának végei és a farka azonban fekete volt. Pontosan ott szállt le, ahol az imént Remény, éppen Alasztor két füle között. Ám mivel sokkal súlyosabb egyéniség volt, mint Remény, a landolása korántsem sikerült olyan méltóságteljesen. Alasztor mérgesen felnyerített, és megrázta a fejét, igyekezve lerázni magáról a madarat, de a gerle elszántan megkapaszkodott, harsány búgás közepette, amelyet határozottan férfias hangként könyveltem el. -

Remény! - csodálkoztam. - Ő a férjed? Ezért maradtál távol olyan

hosszú ideig? Elrepültél, hogy megtaláld a családodat, azután hazahozd őket, és együtt elzavarjátok azokat a csúnya hollókat? -

Jól van! - John erősebben szorított magához. - Most már a

madarakkal beszélgetsz. Azt hiszem, éppen elég Fúriát öltél mára. Menjünk, szedjük össze a többieket, és induljunk haza... -

Természetesen beszélgetek Reménnyel - vágtam vissza. - Te is

beszélsz Alasztorral. És miért ne lehetne ez a madár Remény férje? Te magad mesélted, hogy a sirató gerlék egy életre választanak párt maguknak. Szerintem nevet kellene adnunk neki. Mit gondolsz, mi volna jó név... - Elnézést! - szakított félbe egy mély, férfias hang a hátunk mögött. Volnának szívesek leszállni arról a lóról? Szeretnénk néhány keresetlen szót váltani magukkal.

Elfordítottam a fejemet, hogy lenézhessek. Santos rendőrfőnök kiáltott. Mellette pedig ott állt az apám és az unokatestvérem, Alex is.

29. fejezet „S felelte: Lesd ki, mikor erre szállnak, és kérjed ama szerelem nevében amely röpíti őket - erre várnak.” Dante Alighieri: POKOL, Ötödik ének

- Patrick Reynolds - kezdte Santos rendőrfőnök a mondanivalóját a jegyzetfüzetére pillantva, amelyet az övéből húzott elő. - Az áll itt, hogy a műtétet követően mostanra már stabilizálódott az állapota a fejét ért trauma után. A szomszéd találta meg, és rögtön kihívta a mentőket. Mr. Smith két kezébe temette az arcát. -

Ó, hála az égnek!

Vigasztalóan a hátára fektettem a kezemet. Mindnyájan a sekrestyés irodájának verandáján gyűltünk össze. Habár a házikó hátulját a tetőre zuhanó spanyol citromfa teljesen összeroncsolta, az eleje meglehetősen szilárdan állt, és a tornác legalább némi árnyékot nyújtott. Már késő délután felé járt az idő, ám a nap továbbra is erősen tűzött, akárcsak egy... nos, egy szubtrópusi szigeten. -

Mike tette - szólalt meg Kayla. Hangja pontosan olyan hűvös volt,

mint az üveg víz, amelyet a sürgősségi mentőalakulat technikusai osztogattak nekünk, akik nem sokkal Santos rendőrfőnök felbukkanása után érkeztek a temetőbe. - Mike a bűnös. Santos rendőrfőnöknek ezúttal nem kellett a jegyzetfüzetére pillantania. -

Felfogtam, ifjú hölgy. Már az előző öt alkalommal is, amikor

elmondta. -

Csak biztos akarok lenni benne, hogy megjegyezte.

Kayla azt már nem említette, hogy Mike megölte Franket, mert John határozottan megígérte, hogy „rendbe hozza” a matrózt. Mr. Liu elrejtette

Frank testét John kriptájában, hogy a rendőrök ne találhassák meg. Titokban mindnyájan egyetértettünk, hogy bölcsebb eltitkolni Kayla elől a tényt, miszerint Johnnak fogalma sincs, miként „hozza rendbe” szegény Franket. Már a gondolatára is hideg futkosott a hátamon, hogy Frank holtan fekszik abban a rideg, nyirkos kriptában. El tudtam képzelni, hogyan érezheti magát Kayla. -

Mr. Smith háza tele van az ujjlenyomataival - folytatta Santos

rendőrfőnök. - Már régebbről őrzünk belőlük mintákat a pár éve elkövetett kihágásai kapcsán. Ami azt illeti, Mike jelentős múltra tett már szert nálunk. -

Azt hittem, jobban megy a sora - jegyezte meg Mr. Smith

szomorúan. Santos rendőrfőnök gúnyosan felhorkant, mint egy kemény zsaru, akinek már nem sok hite maradt az emberiségben. Persze nem sejtette, hogy a szigetet, amelynek felügyeletével megbízták, a szó szoros értelmében lerohanták a pokolbéli démonok, noha elképzelhető, hogy a madarak errefelé szokatlan vándorlása szöget ütött a fejébe. -

Utánanézhetne annak is, hogy Mike DNS állománya egyezik-e

bármelyik mintával, amelyet Jade Ortega halálának színhelyén találtak vetettem fel. - Poling rendőrtisztét is ellenőrizze! Santos rendőrfőnök éles tekintetet vetett rám. -

Mit tud maga Poling rendőrtisztről?

-

A lányom semmiféle további információt nem hajlandó szolgáltatni

- vetette közbe apám mintegy mellékesen, a veranda korlátjának támaszkodva - az ügyvédje távollétében. -

Semmi szüksége ügyvédre - válaszolta a rendőrfőnök gyakorlott

könnyedséggel, és lapozott egyet a füzetében. - Senki sem vádolja. Csak kíváncsiskodom. Poling rendőrtiszt egyébként meghalt.

Elkerekedett a szemem. -

Tényleg meghalt? Mi történt?

-

Egy civilre fogta a fegyverét - magyarázta. Tekintetét a kézírására

szegezte. - Kénytelenek voltunk tüzet nyitni. Most már megértettem, miért tartott ilyen sokáig, mire a rendőrség megérkezett a temetőbe. Nem csupán az útra dőlt fatörzs jelentett számukra akadályt. -

A civil egészen véletlenül nem a láncfűrészes munkás volt? -

kérdeztem aggodalmasan, bár szinte biztos voltam benne, hogy tudom a választ. - Megsérült? -

Valóban volt a kezében egy láncfűrész, de nem, nem sérült meg -

felelte Santos rendőrfőnök, a szemembe nézve. - Miért? Talán ismerte? Megráztam

a

fejemet.

John,

feszült

nyugtalanságomat

látva

gyengéden átkarolt, és Remény, aki még mindig a vállamon üldögélt, trillázni kezdett. A párja a tornác gerendáin gubbasztva szintén dalra fakadt. Vajon miért kockáztatta az életét a láncfűrészes férfi, vetődött fel bennem ismét a kérdés, hogy engem, egy vadidegent megvédjen? Az egésznek az égvilágon semmi értelme nem volt. -

Mit is mondtak, miféle kutya ez? - érdeklődött akkor Santos

rendőrfőnök, Tüphónra mutatva, aki a veranda lépcsője előtt hevert a porban. Erősen lihegett, jóllehet a mentőalakulat felajánlott neki is egy nagy tál vizet. -

Bullmasztiff - válaszolta Mrs. Engle vidáman. Chloe megveregette

a kutya óriási fejét, aki úgy mutatta ki nagyrabecsülését, hogy alaposan megnyalogatta a lány lábát. Santos rendőrfőnök kétkedve szemlélte az ebet. -

Igen - bólogatott. - Korábban is láttam már olyan kutyákat, de azok

egyáltalán nem így néztek ki. És magát is láttam már - tette hozzá, és

tollával Chloe irányába bökött. - Felettébb hasonlít arra a lányra, akivel nemrég tele voltak a hírek. Arra a keresztény magántanulóra Homesteadből, aki állítólag hasba lőtte az apját, mert az súlyosan bántalmazta a lány édesanyját. Elborzadva bámultam Chloéra. Eszembe jutott az a fickó a khaki színű térdnadrágban, akinek hatalmas vérfolt sötétlett az inge elején, és folyamatosan azt hangoztatta, hogy tévedés történt, a rossz sorba került amelyik a pokolhoz vezetett -, és jól ismeri Chloét.

-

Valaha biztosan jól ismerte. A lány gondoskodott róla, hogy abba a sorba kerüljön. -

Ó! - mosolygott Chloe káprázatosan a rendőrfőnökre. - Az a lány

nem lehettem én. Hiszen már meghalt a viharban, egy rémes baleset során. -

Igen - mondta Santos rendőrfőnök, letéve az asztalra a ceruzáját. Hallottam.

-

Észrevettem, hogy a csillogó üvegszilánkok időközben eltűntek Chloe hajából, és kimosta a vérfoltokat is. -

Ó, szegény gyermek! - sóhajtott Mrs. Engle, és Mr. Graves vállára

tette a kezét. - Milyen szörnyű sorsa volt annak a lánynak! -

Úgy hangzik, senkinek sem lett jó vége - értett egyet Mr. Graves.

-

De annak örülök, hogy a lány édesanyja végre szabad lehet -

jegyezte meg Chloe. -

Akkor én is örülök - helyeselt Sean. Finoman megfogta Chloe

kezét. A vállamon Remény boldogan turbékolt, ám pillanatnyilag egy másik lány járt az eszemben; a kislány anyám szomszédságából, aki az Apuci pici kislánya feliratú pólót viselte. Eltöprengtem, vajon vele mi történhetett. Alex arcát keresve körülnéztem, hogy megkérdezzem. Korábban együtt bukkant fel az apámmal és a rendőrfőnökkel, ám most

sehol sem láttam. -

Na, és maguk ketten mégis kicsodák? - kérdezte Santos

rendőrfőnök, amint pillantása Mr. Liura és Henryre esett. Mr. Liura, talpig bőrben, tele tetoválásokkal, és Henryre, ezüstcsatos cipőjében, hosszú, tizenkilencedik századi kabátjában. Mintegy jelszóra, Henry mindkét karjával hirtelen átölelte Mr. Liut, és krokodilkönnyekben tört ki. -

Apa! - zokogta. - Ne engedd, hogy a rendőrbácsi elvigyen!

Mr. Liu megnyugtatóan Henry fejére tette hatalmas lapátkezét, és megsimogatta nem éppen tiszta haját. -

Örökbe fogadott gyermek - magyarázta Santos rendőrfőnöknek

szokásos szűkszavú modorában. -

Értem - felelte a rendőrfőnök, akit egy pillanatra sem hatott meg a

könnyes jelenet. - Jól van. Akkor hát a következő a helyzet. Nekem ez az egész, úgy, ahogy van, nem tetszik. És maguk sem. - Tollával lassan körbemutatott a levegőben, amivel belefoglalta nemtetszésébe az egész temetőt és a verandán üldögélő összes embert is. Alex kivételével mindenkit, aki - amint észrevettem - továbbra sem bukkant elő. Reméltem, hogy nem egy sarokban duzzog valahol Sean és Chloe miatt, akik láthatóan egymásra találtak. -

Azért jöttünk ide az embereimmel, mert kiáltásokat hallottunk, és

mert ön, Mr. Oliviera értesített minket, hogy a lánya élete veszélyben forog. Na, és mit találunk? - folytatta Santos rendőrfőnök. - A lánya egy lovon ül azzal a fiatalemberrel, akiről tegnap még azt állította, hogy elrabolta, de most, úgy értesültem, hogy ejteni kívánja a vádat... -

Sajnálatos félreértés volt az egész - legyintett apám széles

mosollyal. - Úgy szeretem ezt a srácot, mintha az édes fiam volna. John és az apám gyors mosolyt váltottak, amivel a legzöldfülűbb rendőrújoncot sem győzték volna meg, hogy különösebben rajonganak

egymásért. Tudtam jól, hogy csak az én kedvemért űzik ezt a színjátékot.

Santos

rendőrfőnök

láthatóan

egyáltalán

nem

volt

meggyőzve, de folytatta. -

Embereket találunk a földön heverni szerteszét, többnyire felületi

sérülésekkel. noha néhány komolyabb sérült is akad. akiknek halvány elképzelésük sincs, tulajdonképpen mit is kerestek eredetileg a temetőben. -

Nos, én elmondhatom önnek - szólalt meg Mr. Smith.

-

Azért jöttek, hogy eltakarítsák a romokat a vihar után, igazán

csodálatos

és

felettébb

szükséges

munkát

végezve

temetőnk

karbantartására, ám attól tartok, a napsugárzás túlságosan erősnek bizonyult számukra, és egyszerűen leterítette őket egy kiadós hőguta. -

Ez - mondta Santos rendőrfőnök, farkasszemet nézve a

sekrestyéssel - egy nagy rakás humbug, amint azt ön is pontosan tudja. Leterítette őket a hőguta? Ötven vagy hatvan embert egyszerre? Alig pár óra leforgása alatt? Némelyikük agyrázkódást szenvedett. Másoknak traumás fejsérülésük van. Vagy megmarta őket egy kutya. Kettőjük testén lótól származó harapás nyomai fedezhetők fel. Sőt, emberi harapásnyomokat is találtunk. Mindnyájuk testén kicsiny, furcsa alakú égésnyom sötétlik, igencsak emlékeztetve egy korábbi sérülésre, amelyet az egyik női rendőrtisztem szenvedett néhány napja a Koporsó Fesztiválon. Most az igazságot akarom hallani. Ezek az emberek nem tartoznak az általam derék, tisztes polgároknak tartott helybéliek közé. megbocsásson, Mr. Oliviera, tudom jól, hogy az ön anyósa is közöttük van. Ugyanakkor Mike, az elvetemült széltoló kivételével, egyiküket sem gyanúsítanám gyilkosság elkövetésével. Szóval, most pedig egyenes beszédet akarok hallani. Mi történt itt? Mr. Smith számomra igencsak ismerős alakzatban összefonta az ujjait. Éppen kiselőadáshoz készülődött.

-

Elmesélem önnek, Santos rendőrfőnök úr - kezdte mondókáját a

temető sekrestyése. - Ami ma itt történt, az a Párkák győzelme volt a Fúriák felett. -

Hogy micsoda? - csodálkozott a rendőrfőnök.

Magam sem voltam biztos benne, hogy jól értettem. -

Nagyon egyszerű - magyarázta Mr. Smith. - A mindennapi

életünkben mindnyájan választás előtt állunk: helyesen cselekedjünk, ne tegyünk az égvilágon semmit, vagy a gonosz útra térjünk. Sajnos túlságosan gyakran megesik, hogy az emberek a tétlenséget választják. Tulajdonképpen nincs is azzal baj. Könnyebb semmit sem tenni. Néha nehéz megállapítani, mi volna helyes, és mi helytelen. Ám az is előfordul, hogy néha egy-egy ember mindent elkövet annak érdekében, hogy helyesen

cselekedjen...

mint

az

a

bizonyos

úriember

a

láncfűrésszel, Pierce. Úgy éreztem, mintha hirtelen egy súlyos teher emelkedett volna fel a szívemről. Egyszerre minden megvilágosodott előttem. -

Az a munkás egy Párka volt - mondtam. - Az a sok ember, akik

ma segíteni próbáltak nekem... a láncfűrészes férfi, a biztonsági őr a kapunál... még a kislány is. Mind Párkák voltak. -

Így igaz - bólintott Mr. Smith. - Pontosan. Minden olyan ember a

Párkák közé tartozik, aki úgy határoz, hogy a jó oldalon kíván állni. Ha elég ember igyekszik, hogy másoknak segítsen, a szívben lakozó kedvesség végre át fog törni a sötétségen, ahogyan a nap sugarai átragyognak a fellegeken a tomboló vihar után. Azután még több szeretetteljes cselekedet következhet. Mindig is azt reméltem, hogy az emberi szívélyesség egy szép napon győzedelmeskedik, és nem kell soha többé Fúriákkal viaskodnunk. John hitetlenkedve bámult Mr. Smithre, és éppolyan megcsömörlött arcot vágott - a maga módján -, mint Santos rendőrfőnök. Ennek a két

férfinak több közös vonása volt, mint bármelyikük is gyanította volna. Mindkettő éppen elég szörnyűséget látott; John elszenvedte, Santos rendőrfőnök pedig megtorolta a törvény erejével. -

Én is azt remélem - vallottam be. Hinni akartam Mr. Smith

Párkákról alkotott elméletében, akár igaz volt, akár nem. Chloe boldogan felsóhajtott, és fejét Sean vállára hajtotta. -

És én is. Ez a történet engem az angyalokra emlékeztet. Bárcsak

újra elmesélné. -

Ne mesélje el újra! - csattant fel Santos rendőrfőnök mogorván. -

Ma valami igencsak rendkívüli történt ebben a temetőben. Állandóan valami rendkívüli történik ebben a temetőben. Igazam van? Nem csupán a Koporsó Fesztivál idején, hanem mindig. Az sem számít, ha lelakatoljuk a kapukat; itt vég nélkül folyik valami különös. Amiről soha senki nem beszél. Valami nem stimmel ezzel az egész szigettel, de senki nem hajlandó elárulni nekem, mi lehet az. Nos, én elárulom önöknek, hogy bármi is az - a nyomaték kedvéért határozottan a földre bökött az ujjával -, itt és most örökre véget vetünk neki. -

Santos rendőrfőnök úr! - Apám felállt a veranda korlátjáról,

mobiltelefonjával a kezében. - A feleségem van a vonal túlsó végén. Önnel kíván beszélni. Bizonyára én voltam az egyetlen, akinek feltűnt, hogy a feleségem kifejezést használta a volt feleségem helyett, és a szívem nagyot dobbant a boldogságtól. Santos rendőrfőnök úgy bámult az apámra, mintha elment volna az esze. -

Tessék?

-

A feleségem - ismételte apa, a rendőrfőnök felé nyújtva a telefont.

- Van egy fontos híre, amelyet feltétlenül közölni szeretne önnel. Azzal kapcsolatos, ami nem stimmel a szigeten. Nate Rectorhoz van köze, a

luxus apartmanokhoz, amelyeket Reef Keyen építtet. Valamiféle csontok is keveredtek az ügybe. Elakadt a lélegzetem, és Alexet keresve körülnéztem. Ám Alexet továbbra sem láttam sehol. -

Csontok? - Santos rendőrfőnök egyre inkább olyan arcot vágott,

mint akit gyomorfekély kínoz. - Volna szíves megmondani a kedves feleségének, hogy később visszahívom? Pillanatnyilag nincs időm holmi csontokról csevegni. -

Ami azt illeti - válaszolta az apám ijesztően jéghideg hangon -,

szerintem igenis tud szánni rá egy kis időt. A feleségem szakértő. Doktorátusa is van. - Úgy éreztem, ha még egyszer kiejti száján a feleségem szót, a szívem minden bizonnyal kiröppen a mellkasomból, azután felszáll Remény férje mellé a tornác gerendájára. - Rengeteg fontos embert ismer, akik máris úton vannak a washingtoni Smithsonian Múzeumból, hogy megvizsgálják a kérdéses csontokat. Azt hiszem, nagyon régiek, és Nate Rector pontosan rájuk húzta fel a drágalátos házait. A washingtoniak meglehetősen fel vannak háborodva... Santos rendőrfőnök átvette apámtól a telefont, és úgy tartotta a kezében, mint aki arra számít, hogy mindjárt megrázza az áram. -

Persze - válaszolta. - Készséggel fogadom a felesége hívását. -

Arckifejezéséből azonban éppen az ellenkezőjére lehetett következtetni. Azzal elindult apám nyomában lefelé a verandáról a rendőrfőnök autójához. Mielőtt füléhez emelte a telefont, utolsó szavaival még Johnhoz fordult. -

Maguk! - Johnról Alasztorra mutatott, akinek kantárja a veranda

korlátjához volt kötve. - A város területén belül törvénybe ütközik, hogy bárki lovon közlekedjen vagy lovat tartson, hacsak nem a rendőrség kötelékébe

tartozik,

megfelelően

felszerelt

hátason.

-

végigmérte Johnt. - Ami magukról egyáltalán nem mondható el.

Dühösen

John bólintott. -

Tisztában vagyok vele, uram. Nem fog még egyszer előfordulni.

-

Ajánlom is - bólintott. Azután füléhez emelte a telefont. - Dr.

Cabrero? Igen, én vagyok, Santos rendőrfőnök. Igen, éppen a lányával beszélgettem. Remekül van. Az édesanyja? Nos, hölgyem, az anyját bevitték a kórházba megfigyelésre. További pár tucat sérülttel együtt. Nem, nem. Semmi baja nem lesz. Csupán néhány felületi sérülés érte a nyakán, eltört a karja, égésnyomok vannak a bőrén, és kissé zavartnak látszott. Nos, amennyire meg tudom állapítani, az egész - a temető kapujához közeledve megfordult, és gyilkos pillantást vetett Mr. Smith irányába - csupán egyszerű hőguta. Mi az, amiről a férje szerint ön beszélni óhajt velem? Valamiféle csontokról volt szó. Valóban? Nagy érdeklődéssel fogom felkeresni Mr. Rectort az ügyben. Sőt, tudja, mit? Most rögtön beugrunk hozzá, hogy felvegyük kihallgatni. Amint a rendőrfőnök hallótávolságon kívülre ért, Chloe nevetésben tört ki. -

Jóságos ég! - kacagott. - Biztos voltam benne, hogy lefüleltek!

-

Meggyilkoltad az apádat? - hitetlenkedett Kayla. Szinte egész idő

alatt hallgatásba burkolózott, amíg a verandán ültünk... érthető módon. A Párkák talán győzelmet arattak a csatában, de nehezen lehetett diadalt ülni, amikor elveszítettük Franket, habár egyikünknek sem volt bátorsága, hogy ezt Kaylával is közölje. Talán bizonyos értelemben lassan kezdte felfogni a megváltoztathatatlant. Chloe nevetése azonnal elhalt. -

Tudom, hogy bűnt követtem el - mondta. - A Biblia szerint, aki

megöli apját vagy anyját, halállal lakoljon. De én tényleg meg is haltam azért, amit elkövettem. Így hát egy napon talán az Úr is megbocsát nekem. Kaylával gyors pillantást váltottunk. Feltételezem, hogy ez a

gondolatmenet logikusnak tűnt Chloe számára, habár én magam nem tartottam igazságosnak, hogy halállal kellett lakolnia, amiért megvédte az édesanyját. -

Azt hittem, egész életedben arra vártál, hogy a Mennyországba

juss - mondtam gyengéden. -

Honnan tudod biztosan, hogy ez nem a Mennyország? - kérdezte

Chloe teljes komolysággal. -

Mert ártatlan emberek halnak meg ezen a helyen. Mint Frank -

válaszolta Kayla. - Erősen kétlem, hogy a Mennyországban ilyesmi történhet. Bólintottam. -

Most komolyan. - Egyáltalán nem az volt a célom, hogy Chloe

megbánja a döntését, különösen mivel már semmit sem tehetett ellene, de azt akartam, hogy tisztában legyen a következményekkel... amitől kissé úgy éreztem magam, mintha John cipőjébe léptem volna. - Az alvilág nem a Mennyország. -

Tudom - bólintott Chloe. - De talán én is úgy vagyok vele,

ahogyan az öreg mondta. segíteni szeretnék az embereknek. Nem hiszem, hogy ez lehetséges a Mennyországban. -

Az öreg? - Mr. Smith éppen telefonált, feltehetőleg a kórházzal

tárgyalt, Patrick hogylétéről, de hirtelen megszakította a hívását, hogy megbotránkozott pillantást vessen Chloéra. - Az ifjú hölgy az imént valóban öregnek nevezett? -

Ó, dehogy. Mr. Gravesről beszélt - hazudtam.

Az idős sekrestyés bólintott, majd visszatért a telefonjához, bár nem voltam meggyőződve, hogy hitt nekem. -

Az alvilágban segíthetek az embereknek, és számomra az maga a

Mennyország - folytatta Chloe zavartalanul az áradozást. Kayla döbbenten bámult rám.

-

Tulajdonképpen - mondta - még értem is, miről beszél. Az én

vágyam, hogy segítsek az embereknek jobb frizurához jutni. -

Nos - fordultam Chloéhoz. - Csodás. Mert mostantól az alvilágban

kell élned. Mindnyájan ott fogunk élni. Legalábbis napjaink hetven százalékában. -

Száz százalékában - helyesbített John.

-

Most már olyan sokan vagyunk - magyaráztam. - Arra gondoltam,

hogy talán több műszakban is végezhetnénk a lélekválogatást. -

Fogalmam sincs, mit jelent a több műszak - jegyezte meg John.

-

Több műszakban dolgozni Isla Huesos alvilágában - szólalt meg

Sean. - Mennyeinek hangzik. Jó a só: de ha a só ízét veszti, mivel adtok ízt neki? Legyen veletek Sean, és legyetek békében egymással! Mrs. Engle lenyűgözve tapsolt. -

Bámulatos! - lelkendezett. - És rendkívül alkalomhoz illő.

Újszövetség? -

Úgy van. Márk evangéliuma - felelte Sean hetyke kacsintással.

Chloe boldogan ismét felsóhajtott, és a srác karjába csimpaszkodott. Sean hangtalanul suttogta nekem: - Az apám lelkész. A szememet forgattam, és egyszerre rádöbbentem, hogy Alexnek soha semmi esélye nem volt Chloénál. Különös, hogy éppen amikor ez a gondolat átfutott az agyamon, Alex hangja ütötte meg a fülemet, és megfordulva észrevettem, amint határozott léptekkel felsiet a verandára. -

Hol van Kayla? - kérdezte.

-

Itt van - válaszoltam. Kayla, aki addig mellettem gubbasztott, most

csendesen felállt. - Hol voltál egész idő alatt? -

Akadt egy kis tennivalóm - vágta rá Alex. - Hoztam Kaylának egy

csomagot. Frank közeledett komor arckifejezéssel Alex nyomában, a port

söprögetve a nadrágjáról. -

Kaphatnék egy kis innivalót? - kérdezte. - A halálban kitikkad az

ember.

30.

fejezet

„Óh, öröm! Óh, vígság, mely sohsefárad! Szerelemmel s békével teljes élet! Óh, bőség, hol vágy helyet nem találhat! ” Dante Alighieri: PARADICSOM, Huszonhetedik ének

Egyetlen szempillantás alatt bármi megtörténhet. Egy, kettő, három. Lehunyom a szememet. Egy lány találkozik egy fiúval, akinek a szíve csupa szomorúság és vágyódás. A fiú egy másik világba ragadja magával a lányt, egy sötét világba, ahonnan elmondása szerint nincs többé menekvés. Nem kell azonban senkinek sem aggódnia a lány miatt, mert pontosan tudja, hogy igenis van menekvés, meg lehet törni az átkot, beengedve a nap ragyogó sugarait a sötét világba... ...vagy legalábbis néhanapján szabadságra lehet küldeni a fiút. Mr. Gravesnek igaza volt. Valóban dögvész borította fel az alvilág egyensúlyát. Csupán az okkal kapcsolatban tévedett. Azt feltételezte ugyanis, hogy a gondot John vagy az alvilág állandó lakóinak huzamos távolmaradása okozta a holtak birodalmából. S bár az alvilág semmiképpen sem működhet zökkenőmentesen a megfelelő

személyek

nélkül,

akik

a

holt

lelkek

szükségleteiről

gondoskodnak, mégsem John gyakori távozása állt az egyensúly felborulásának hátterében. A baj oka mindvégig Alex volt. Egyikünk sem ébredt rá - legkevésbé az unokatestvérem -, amíg ki nem szabadítottam Thanatoszt sanyarú börtönéből, Seth Rector testében. A halálistenség azután Alex testében talált új otthonra. -

Úgy érzem, kedvel engem - tájékoztatott minket Alex vidáman,

amint Kayla és Frank könnyes viszontlátását figyeltük Mr. Smith házikója előtt. - Idenézzetek, mit tudok! Azzal felkapott egy kókuszdiót a földről, és belerúgott. A dió nyomtalanul eltűnt valahová a messzi sztratoszférába. Ha Alex tervei között szerepelt volna a középiskola folytatása - ami ki volt zárva -, bizonyára szívesen fogadták volna Isla Huesos futballcsapatában, a korábbi nevetséges gúnyolódások helyett. -

Azt én is meg tudom csinálni - vetette oda John, aki láthatóan nem

volt lenyűgözve. -

Tudod - felelte Alex -, egyetlen érintéssel meg is ölhetlek.

Csináljam inkább azt esetleg? -

Kérlek, ne! - vágtam rá. Mindkét kezemet védelmezőn John karja

koré fontam. -

Na, és hogyan jött rá, hogy immár kivételes hatalma van az élet és

a halál fölött? - érdeklődött Mr. Graves. -

Nos - válaszolta Alex -, amikor visszavittem azt a kislányt az

anyjához... aki egyébként hosszan hálálkodott... követtem a rendőröket, akik Pierce biciklijét követték, és egyszer csak láttam, hogy mind megállnak, mert az a hibbant zsaru pisztolyt rántott, hogy lelője azt a fickót a láncfűrésszel. És váratlanul fura késztetés lett úrrá rajtam, hogy odamenjek, és kirántsam a zsaru lelkét a testéből. Komolyan nem tudom másként elmagyarázni. - Ivott egy korty vizet a kezében tartott üvegből. Így hát meg is tettem. -

Kirántottad egy ember lelkét a testéből? - kérdeztem igen lassan.

-

Igen - felelte Alex laza vállrándítással. - Egész könnyen ment.

Akkor döbbentem rá, hogy belém költözött az a haláli fickó. Őszintén szólva, még soha nem éreztem ilyen jól magam a bőrömben. Azt hiszem, mindnyájan megdöbbentünk, Chloe kivételével, aki így szólt:

-

Nos, végül is van némi értelme a dolognak. Elvégre a neved is azt

jelenti, hogy az emberiség védelmezője. És hát ki lehetne nagyobb védelmezője az embereknek annál a személynél, aki a halál édes megnyugvását hozza el nekik? Frank, John, Mr. Liu és én savanyú pillantással nyugtáztuk a megjegyzést, mire Chloe sietve hozzátette: -

Azokon kívül persze, akik elkísérik a lelkűket végső nyugvóhelyük

felé. Az is nagyon fontos feladat. És tudod, azok az emberek, akik idő előtt halnak meg, nyilvánvalóan nem fognak a védelmezőjüknek tekinteni, Alex. -

Hát, igen - bólintott Alex. - Még dolgoznom kell rajta. De úgy

vélem, hogy vészhelyzetekben hasznos kis képesség ez. El sem tudom hinni, hogy Thanatosz olyan hosszú időt töltött Seth Rector testébe zárva. Szerintem még ő is dögunalmasnak találta azt a srácot. A Rector család

hagyományai

közé

tartozott,

hogy Thanatosz

mindig

a

legfiatalabb férfi testében lakik, így... Elkerekedett a szemem a csodálkozástól. -

Szóval a Rectoroknak tudomásuk volt róla?

-

Minden bizonnyal - vágta rá Alex újabb vállrándítással. - Mi

mással magyarázod azt a rémes mauzóleumot, a közepén Hádész és Perszephoné szobrával? -

Pocsék ízléssel? - vetette fel Kayla.

-

Nem. - Megráztam a fejemet, amint eszembe jutottak Seth pólói. -

Annál több volt a háttérben. Valamit tudniuk kellett. Büszkék voltak rá. De nem igazán értették, pontosan ki lehet Thanatosz. És irányítani is képtelenek voltak. Ez vezetett a bukásukhoz. -

Úgy van - válaszolta Alex. - Azt hiszem, Thanatosz borzasztóan

örült, amikor kiszabadítottad, Pierce... tudod, később, miután volt egy kis ideje elgondolkodni rajta. Rectornak lenni nem igazán volt ínyére. Rossz

hangulatba hozta. Ezért esett rám a választása. Sokkal lazább vagyok, mint Seth. -

És szerényebb is - mutattam rá fintorogva. - Na, és hol van most

Poling rendőrtiszt lelke? -

Ó! - vont vállat Alex. - Lenn van az alvilágban. Most már a ti

felelősségetek. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. Az a fickó egy tökfej, még a Fúriák nélkül is. Tudod, hogy Poling ölte meg Jade

Ortegát

is,

ugye?

Ő

meg

az

a

Mike

nevezetű

alak

összetévesztették veled, Pierce. Sikerült kiráznom belőle a teljes igazságot... mármint a lelkéből. Még azt is kiszedtem belőle, hová rejtette

a

gyilkos

fegyvert.

Egy

jókora

villáskulcs,

Mike

szerszámosládájából. -

Úgy érti, hogy a temető szerszámosládájából - helyesbített Mr.

Smith. - Mike a kamrában tartja a szerszámait, az irodám mögött. -

Poling azt mesélte, hogy Mike a tengerbe dobta a villáskulcsot a

kikötőben. -

Ha bejelentem az eltűnését - vetette fel Mr. Smith -, és javaslom,

hogy a rendőrség hallgassa ki újra Mike-ot, biztos vagyok benne, hogy hamar sikerül megegyezésre jutniuk. Alex megkönnyebbülten felsóhajtott. -

Azzal végre tisztázódik az apám neve is... Szóval, miután

ráébredtem, hogy én vagyok Thanatosz, és mindent elintéztem az apáddal, a rendőrökkel és egyebekkel, majd meghallottam, hogy Frank halott, odasétáltam a kriptához, hogy életre keltsem. Olyan természetes volt az egész, mintha mindig is tudtam volna, hogyan kell csinálni... vagy ez lett volna a végzetem. Pontosan tudtam, mire gondol. Jómagam is így éreztem, amikor végre rádöbbentem, miként illik egymáshoz a Perszephoné gyémánt és a Mr. Liutól kapott ostor. Mintha sok viszontagság után megtaláltam

volna a helyemet a világban, és a feladatot, amelyre a sors kijelölt, bármilyen furcsán hangzik is. Ekkor Alex körülnézett. -

Van itt valami ennivaló? Éhen halok.

Mr. Smithnek igaza volt. Valóban szükségünk van néhanapján a viharokra, hogy eltakarítsák a száraz saspáfrányt, és új virágok sarjadhassanak a helyében. S természetesen a napra is szükségünk van, hogy sugaraival beragyogja az új virágokat, amelyek a vihar nélkül sohasem bonthatták volna ki a szirmaikat. Santos rendőrfőnök végül tényleg letartóztatta a temető kertészét Jade Ortega megölésének vádjával, és persze a Patrick Reynolds ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt. Miután a hiányzó villáskulcsot kihalászták az öböl fenekéről, Mike beismerő vallomást tett, és örömmel elfogadta az életfogytig tartó börtönbüntetést a halálbüntetés helyett. Chris bácsikámat természetesen minden vád alól felmentették. Seth Rectornak, aki pedig sikeresen meggyilkolta Alexet, több szerencséje volt. Semmi sem bizonyította, hogy valóban ő tette el láb alól az unokatestvéremet, mivel a holttest sohasem került elő... Alex még mindig élt és virult. Setht így hát nem is lehetett vád alá helyezni ezért a bűntettért. Furcsa módon azonban Santos rendőrfőnök nem is egy tucat tizenhetedik századra datálható (egyenként legalább tízezer amerikai dollárt érő) spanyol aranyérmét talált egyik délután egy fekete bársonyerszénybe rejtve Seth szekrénye mélyén, egy szúrópróbaszerű ellenőrzés alkalmával Isla Huesos középiskolájában. Seth mélységes megdöbbenéssel bizonygatta, hogy még sohasem látta azokat az érméket, és fogalma sincs, honnan kerültek a szekrényébe. Miközben bilincsben elvezették a nyitott folyosón, Seth

egyszer csak megpillantotta John Haydent, aki lazán nekitámaszkodott az egyik büféasztalnak az udvaron, két karját összefonva a mellkasa előtt. Amint Seth elhaladt mellette, John összehúzott szemmel végigmérte, és megfenyegette a mutatóujjával. Szégyellheted magad! A következő pillanatban Seth hangos ordítozásba kezdett, hogy „az egész Pierce Oliviera és az elmebeteg pasija műve”. Santos rendőrfőnök azt javasolta, hogy tartsa meg a véleményét az apja ügyvédei számára. Mr. Rector ügyvédei azonban túlságosan el voltak foglalva, hiszen Nate Rectornak számos váddal kellett szembenéznie: ismert őslakos temetkezési

hely

szándékos

és

felelőtlen

elpusztítása,

emberi

maradványok kegyeletien, tisztességtelen megsemmisítése, sírhelyek megszentségtelenítése,

történelmileg

jelentős

régészeti

leletek

feldúlása, a Reef Key üdülőtelep befektetőinek szándékos félrevezetése a tények előre megfontolt elhomályosításával és eltitkolásával. Ami azt jelentette, hogy a Rector család pénzügyileg teljesen tönkrement, és Reef Key nagy valószínűséggel visszaváltozhat a rózsás kanalasgémek kedvelt fészkelőhelyévé és a mangrove fák élőhelyévé, ahogyan az anyám olyan sok szeretettel emlékezett rá. Mivel Mr. Rector nem csupán a befektetőit vezette félre, hanem az üzlettársát, Farah apját is, Mr. Endicott ellen elejtették a vádak sokaságát, amelyeket Reef Key fejlesztőivel szemben emeltek. Ennek igencsak örültem, mert időközben egészen megkedveltem Farah-t. Miután Kayla visszatért a suliba, elmesélte, hogy Farah továbbra is kedvesen viselkedik, nem barátkozik Serena, Nicole és a Rector Roncsolok bandájával (amely egyébként többé-kevésbé szét is hullott, miután Seth börtönbe került lopás bűntette miatt). Farah mindennap Kaylával ebédelt - aki elhatározta, hogy egy teljes szemeszterrel hamarabb befejezi az iskolát, és kozmetikus végzettséget szerez, mert

mielőbb meg akarta nyitni saját Mentsd az életed! üzletét és végül arra a meggyőződésre jutott, hogy a helybéli közösségi főiskola talán mégsem lesz olyan rémes. Kiderült ugyanis, hogy Bryce szintén ott készül folytatni a tanulmányait, Bryce apja pedig számos bár tulajdonosa volt a városban, sőt még egy magánrepülőgépet is fenntartott. - Akkor mehetek Miamiba vásárolni, amikor csak akarok - újságolta Farah. - Bryce saját platina American Express kártyával is dicsekedhet. Sethnek még annyi sem lapult a zsebében. Örömmel fogadtam a híreket, hogy minden kedvezően alakul. Talán Mr. Smithnek tényleg igaza volt. nem csupán abban, hogy egy vihar néha még hasznosnak is bizonyulhat, hanem hogy a Párkák valóban az emberek apró, szeretetteljes cselekedeteivel egyenlők. Ez a tény mindenesetre sokat javított az alvilág lakóinak életminőségén. John hitveseként - és a halál megtestesítőjének unokatestvéreként rengeteg kihívással kellett megbirkóznom. Az emberek gyakran ellenállnak a változásoknak; a pozitív változásoknak is. Meg tudtam érteni, hogy amikor több mint másfél évszázadot voltak kénytelenek leélni egy felszín alatti kastélyban, egész nap holt lelkeket válogatva a hajókra, már a gondolat is, hogy pár hónapot, hetet vagy akár csak napot odafenn töltsenek, az élő emberek között, felettébb rémisztőnek tűnhet. Egy törékeny virág számára, amelyről a vihar hirtelen lesodorta védelmező

takaróját,

a

nap

sugarai

először

minden

bizonnyal

félelmetesek lehetnek. Talán ezért történt - miután minden zűr lecsendesedett, és világossá vált, hogy bár sohasem szabadulhatunk meg teljesen a Fúriák zaklatásaitól, küszöbönálló támadástól nem kell tartanunk -, hogy amikor felvetettem a vakáció gondolatát, John teljesen kiakadt. Elmagyaráztam Johnnak a munkamegosztás elméletét, hogy a

műszakok kialakítása milyen nélkülözhetetlen egy sikeres és jól működő munkahely megteremtéséhez, és mennyivel egészségesebb volna mindenki - és mennyivel jobban kijönnének egymással -, ha néhanapján kivennénk

egy-egy

szabadnapot.

Frank

állandóan

szabadságért

könyörgött, hogy vacsorázni vihesse Kaylát - sőt néha hétvégére is - Isla Huesoson, és John minden alkalommal készséggel teljesítette a kérését. Miért ne tehettük volna mi is ugyanezt? -

Az egészen más - felelte John.

-

Miért? - kérdeztem.

-

A nagyanyád miatt.

Felkészültem erre az érvre. -

Tudod jól, hogy apám be sem engedi a házba a történtek után -

válaszoltam. - Még ha nem is emlékszik semmire. Anya sem akarja tartani vele a kapcsolatot. Mint kiderült, a nagyi személyisége a Fúria befolyása nélkül sem különösebben megnyerő. Nem is vágyik másra, mint

hogy

templomba

járjon

és

másokat

kritizáljon.

Halvány

elképzelésem sincs, miért akarta feleségül venni annak idején a nagyapám - tettem hozzá sóhajtva, - Azt leszámítva, hogy fiatalkorában nagyon szép lehetett. -

A nagyanyád gyenge akaratú, negatív ember - mondta John. -

Ezért volt olyan könnyű dolga a Fúriának, aki a testét birtokolta. És ezért nincs semmi akadálya, hogy egy Fúria újfent a hatalmába kerítse. Ráadásul a nagybátyád, akinek erről az egészről sejtelme sincs, továbbra is együtt él vele. -

Már nem sokáig - védekeztem. - Chris bácsi hamarosan elköltözik.

-

Tényleg?

-

Igen. Nem emlékszel? Pedig már elmeséltem. Apa vett neki egy

hajót, amivel halászvállalkozásba kezdett, és mostanra egy csomó pénzt gyűjtött össze. Szóval, vesz magának egy saját házat, mert ő sem

állhatja a nagyit. És amióta Alex bentlakásos iskolába költözött... Alex végül azt a kifogást ötlötte ki annak magyarázatára, miért nem lakik többé otthon, hogy ösztöndíjat nyert egy igencsak nívós bentlakásos középiskolába... ami azt illeti, ugyanabba a svájci iskolába, amellyel apám régebben állandóan fenyegetett. Az unokatestvérem most már csak akkor találkozott az apjával, amikor a tanítási szünetekre és ünnepnapokra hazajött a „bentlakásos iskolából”. Amikor azonban otthon volt, minden idejüket együtt töltötték Chris bácsi hajóján. Még sohasem látták őket boldogabbnak. Az apám nagy örömmel támogatta Alex jótékony hazugságát. Rendkívül izgalmasnak találta ugyanis az egész kalandot Johnnal - a teleportálást a hajókért, az alvilágban tett látogatást, még azt a felfedezést is, hogy a lánya udvarlója természetfeletti képességekkel rendelkezik. Az egyetlen gondot azt jelentette, hogy most már ahányszor meglátta Johnt, apám azt akarta, hogy teleportáljanak valahová, például Párizsba, ha csak pár pillanatra is, pusztán szórakozásból. Nem értette, John miért nem

hajlandó

egy

közös

teleportálási

-

vagy

éppen

holttest-

feltámasztási - vállalkozásba kezdeni. - Ha csak emberek háziállatait élesztenéd újra - erősködött -, akkor is milliárdokat kereshetnénk. Talán ez volt a másik ok, amiért John nem igazán lelkesedett a gondolatért, hogy gyakran kimozduljunk az alvilágból, különösen a szüleimhez, habár túlságosan tapintatos volt ahhoz, hogy ezt a szemembe mondja. Fő magyarázatként mindig a Fúriák fenyegetését hozta fel, valamint azt a tényt, hogy az alvilág uralkodóiként óriási felelősség nyugszik a vállunkon; nem ruccanhatunk ki csak úgy egyszerűen, amikor kedvünk tartja. Mr. Graves először kifejezetten ellenezte, hogy bármelyikünk is

eltávozzon, de ahogyan telt-múlt az idő, és az égvilágon semmi rossz nem történt - a holtak birodalmában minden visszatért a régi kerékvágásba; forró, finom fogások bukkantak fel újra naponta háromszor az ebédlőasztalon, a Párkák jóvoltából; vadonatúj szárnyak és szobák jelentek meg a kastélyban, mintegy varázsszóra. egy kápolna Chloe imáihoz, egy edzőterem Seannak, egy könyvtár Mrs. Engle számára, valamint egy „beteges” játékterem Alex kedvteléseire, az összes létező konzollal felszerelve -, már igazán nem tiltakozhatott tovább. Csakis azt hozhatta fel ellenérvként - amint egyik este Mr. Graves a játékterem előtt állva éppen azt figyelte, immár teljesen gyógyult szemével, hogyan magyarázza Alex és Sean végtelen türelemmel a Call of Duty nevű játék bonyolultabb szabályait Henrynek, Mr. Liunak és Franknek hogy „halálra vagyunk ítélve”. -

Fel a fejjel! - vigasztalta Mrs. Engle. - Ez sokkal jobb a Fúriáknál.

-

Valóban? - Mr. Graves láthatóan nem volt meggyőzve.

Mrs. Engle nevetve megölelte. Mindenfelé virágok bontogatták szirmaikat a vihar után, a legváratlanabb helyeken is. A kastély többi helyisége talán zengett a játékteremből kiszűrődő robbanáshangok zajától, de John és én mindebből semmit sem hallottunk hálószobánk békés magányában. Szerencsére nem kellett többé osztoznunk rajta senkivel, mivel a Párkák mindenki számára gondoskodtak egy-egy saját szobáról. Mégis, amint a vihar utáni nyugalmas napokból hetek lettek, a hetekből pedig hónapok, azt éreztem, hogy... jóllehet boldogabb vagyok, mint ahogyan valaha is álmodtam volna, John mellett éldegélve az alvilágban, olyan munkát végezve, amelyet szeretek, sőt fontosnak találok... valami igenis hiányzik. Persze nem az iskola, elvégre Kaylával ellentétben nekem nem voltak céljaim az alvilágon kívül, amelyek további tanulmányokra

motiváltak volna (Frank lett Kayla fő befektetője a Mentsd az életed! szépségszalon létrehozásában, bár tudtam jól, hogy amikor eljön az ideje, jómagam is szívesen hozzájárulok a sikeréhez). Ám nem is a napfényt hiányoltam, hiszen bármikor kisurranhattam a kettős lépcsősor tetején nyíló ajtón - amelyen át egykor olyan fejvesztetten

menekültem

-,

hogy

sétáljak

egyet

Isla

Huesos

temetőjében (habár erről a szokásomról ritkán tettem említést Johnnak, aki semmiképpen sem örült volna, noha mindig magamnál tartottam az ostoromat). Hálátlanságnak éreztem volna, hogy panaszkodjak, mivel igenis elégedett voltam a sorsommal, és bizonyára rengetegen éltek a világon, akik kibújtak volna a bőrükből örömükben, ha csak kicsit is részesülhetnek a boldogságomból. Mégsem tudtam megállni, hogy ne vágyakozzam a szüleim után, most, hogy újra egymásra találtak. Szerettem volna több időt tölteni velük. Ám folyton úgy éreztem, hogy amikor már éppen élvezni kezdtük volna egymás társaságát a szüleimmel, ideje volt visszatérni az alvilágba. Természetesen megértettem, miért is nem múlatja John szívesen az idejét a szüleim Dolphin Key-i házában. Santos rendőrfőnök nem is egyszer beugrott egy váratlan „látogatásra”, amikor John és én véletlenül éppen ott tartózkodtunk. Vajon a házat figyelte... vagy Johnt? A rendőrfőnök nem volt ostoba ember. Egyetlen szavunkat sem hitte a temetőben tett vallomások során. Tudta jól, hogy valami nem stimmel, és még mindig feltett szándéka volt, hogy utánajár... egy szép napon. Nem is tévedett nagyot. Amióta Johnt megismertem, az életünk állandó veszélyben forgott, és a veszély legfőbb forrása az egyik családtagom volt, aki továbbra sem igazán törte magát, hogy jóvátegye a bűneit. Azt hallottam, hogy a gyémántom örök nyomot hagyott a

nagyanyám bőrén. A nagyi azonban nem emlékezett - vagy legalábbis úgy tett, mintha nem emlékezett volna -, hogyan szerezte a forradást. A jelek szerint igencsak kevés maradt meg az emlékei között azokból az időkből, amikor a Fúria a testét bitorolta. Kiderült, hogy a munkához sem különösebben fűlik a foga, mivel a Fonák Fonal pénzügyi helyzete hamarosan hanyatlásnak indult. Ez csak részben volt köszönhető annak, hogy Mr. Smith barátja, Patrick többé nem volt hajlandó ott vásárolni. A nagyanyám panaszkodni kezdett, hogy ha nem fordul hamarosan kedvezőbbre a helyzet, be kell zárnia a boltot, és el is kell költöznie. -

Jobb lesz, ha megszabadulunk tőle - vélte az apám, akinek a

megbocsátásról és a felejtésről szóló alapelve nyilvánvalóan nem vonatkozott olyan emberekre, akik meg akarták ölni a lányát. Csupán egy távoli unokatestvér ajánlotta fel a segítségét Tampában, aki hamarosan küldött a nagyanyámnak egy színes brosúrát arról a közösen fenntartott lakóközösségről, amelyet a helybéli egyház alapított. A nagyit teljesen elbűvölte a gondolat, eladta a házat és a fonalüzletet is, azután el is költözött Isla Huesosról. Mint egy darabka száraz saspáfrány, amelyet a vihar jótékony, erős szele magával sodort. Ez a megoldás mindenkinek nagy örömére szolgált, John kivételével, aki továbbra sem hitte, hogy nem látjuk többé viszont a nagyanyámat. -

Még akkor sem fogok bízni abban, hogy nem tér vissza a

nagyanyád gonosz lelke, hogy bántson - morogta -, miután meghalt, és a hajóval továbbküldtük a túlvilágra. Patrick azonban teljesen felépült. Mr. Smith mindenről részletesen beszámolt, amikor sétáim során összeakadtam vele a temetőben, amelyet egyre gyakrabban látogattam a tél közeledtével, amint a napok hűvösebbre fordultak (habár a tél Isla Huesoson csak annyit jelent, hogy a levegő hőmérséklete időnként húsz fok alá süllyed).

-

Azt gondoltam volna, hogy rossz emlékek kísértik ezzel a hellyel

kapcsolatban, Pierce - mondta Mr. Smith egyik este, amint a lenyugvó nap fényében felvette velem a lépést. -

Nem kísértenek - ráztam meg a fejemet nevetve. - Számomra ez

a hely mindig olyan békésnek és gyönyörűnek látszik. - John kriptájának közelében jártunk, amelynek tetejét időközben kijavították. A tűzvirágfa ágai most csupaszon nyújtóztak az égbe, de nem bántam, mert biztosítottak róla, hogy tavasszal újra virágozni fog. - Talán mert itt találkoztam először Johnnal. -

Különös - jegyezte meg Mr. Smith. - Még jól emlékszem az időre,

amikor korántsem gondolt rá olyan szívélyesen, mint most. -

Én pedig arra az időre emlékszem jól, amikor John sem gondolt

rám különösebb elragadtatással - feleltem kissé kényszeredetten. -

Olyan idő nem is létezett - válaszolta Mr. Smith. - Sőt, ismerek

még egy embert, aki szeretettel gondol magára. Patrick. Gyakran érdeklődik a hogylétéről. Azt szeretné, ha meghívnám magukat vacsorára, Johnnal együtt. Természetesen nem érti meg... Mr. Smith tapintatosan nem említette, mi lehet az, amit Patrick nem érthetett meg, mégpedig hogy John és én az alvilág uralkodóiként nem járhattunk el vacsorázni, mint a hétköznapi emberek. S persze Patricket hátulról vágták fejbe, így hát nem ismerte fel a támadóit, akiknek egyike akár a saját nagyanyám is lehetett. Egy második személyhez tartozó ujjlenyomatot is találtak a rendőrök a helyszínen, amelyet azonban sohasem sikerült azonosítaniuk. -

Patrick állandóan azt hajtogatja nekem, hogy maga a mai napig

nem kóstolta meg a híres homáros tacóját - tette hozzá Mr. Smith. Szíven ütöttek a szavai. Hirtelen elfogott a vágy, hogy visszamenjek a házukba, és élvezzem az ünnepi vendéglátást, megkóstoljam a homáros tacót, amelyről a múltkor lemaradtam. Miért is ne tehetnénk? -

töprengtem magamban. A vihar elvonult. A nap kisütött. Miért bujkálunk hát tovább? Később, este Johnnak is feltettem ezt a kérdést, amint egymás mellett feküdtünk az ágyon, a kandalló tüzének lobogó lángjai előtt. -

Tudom jól, hogy nem volna jó ötlet csak úgy elszökni, és hosszú

hónapokra magára hagyni az alvilágot - suttogtam -, mert akkor egy csapásra százhatvan éves öregemberré változnál... John nem vett tudomást a tréfálkozási kísérletemről. -

De időnként egy-két nap vagy éjszaka. kinek árthatna? Mr. Liu és

Mr. Graves, akinek a szeme teljesen meggyógyult, tökéletesen kézben tudja tartani az ügyeket pár napig. Azt nem állítom, hogy bölcs volna valaha is Chloéra és Seanra bízni az alvilágot, vagy netán Frankre és Henryre... Te jó ég! De Mrs. Engle mindenkire jótékony befolyást gyakorol idelenn. Még Alexre is... nos, Alexre még a madaramat sem szívesen bíznám, és Alasztor úgyis keresztben lenyelné, de biztosan meg lehet akadályozni, hogy felgyújtsa a kastélyt. Mi pedig cserében átvállalhatnánk a feladataikat, amikor ők akarnak kimozdulni egy kicsit, mint amikor Frank meg akarja látogatni Kaylát. Ha már Kayláról van szó, biztosan van valami oka, hogy miért változik a gyémántom még mindig lilára, ahányszor a közelemben van, annak ellenére, hogy már nincs veszélyben az élete. Talán az udvarhölgyemnek kellene lennie. Talán lejöhetne az alvilágba, hogy királynőként helyettesítsen havonta párszor. John leengedte kezében a könyvet, amelyet látszólag éppen olvasott. -

Bocsáss meg! - mondta. - Hozzám beszéltél?

-

Tudom

jól,

hogy

minden

szavamat

hallottad

-

feleltem

szemrehányóan. Kivettem a könyvet a kezéből, és lelöktem az ágy széléről. - Egész biztosan egyetlen betűt sem olvastál belőle. Fordítva tartottad a kezedben.

Ekkor nevetve a karjába zárt. -

Hogyan is olvashatnék, amikor itt vagy mellettem? Csábító

szépséged minden férfi figyelmét menthetetlenül elterelné. -

Ne próbáld bókokkal kivágni magad! - figyelmeztettem, - Még

Perszephoné is kapott hat hónap szabadságot az alvilágból minden évben. -

Ezt akarod? - kérdezte kissé hátrahúzódva, megkínzott arccal. -

Hat hónap szabadságra vágysz tőlem évente? -

Nem! - tiltakoztam. Azonnal megbántam a szavaimat. Nehezemre

esett néha fejben tartani, hogy bár John igencsak erős kézzel uralkodott a birodalmán, a szíve mélyén továbbra is az a sebesült vad maradt, akit csak nagy nehézségek árán sikerült megszelídítenem. Erős kétségeim voltak, hogy a sebek, amelyeket a Fúriák a múltban ejtettek rajta... és én is, bár akaratlanul... valaha is teljesen begyógyulhatnak. - Hát persze hogy nem. -

Akkor mégis mit gondoljak? - kérdezte John. - Nem akarsz

hozzám jönni feleségül, és másról sem vagy hajlandó beszélni, mint hogy el akarsz menni. Ne hidd, hogy nincs tudomásom a temetőben való kóborlásaidról... -

Nem tőled akarok elmenni. Hanem veled. Normális életre vágyom

veled a napfényben, csak egy kis időre. -

A normális emberek összeházasodnak - jegyezte meg John,

felvonva sötét szemöldökét. -

A normális emberek a saját házukban laknak az égbolt alatt -

vetettem ellen. - Nem kastélyokban élnek az alvilágban. Ezen egy pillanatig eltöprengett. -

Mindkettőt megtehetnénk - javasolta végül.

Elakadt a lélegzetem. -

Komolyan gondolod?

John bólintott. -

Nem látom, miért ne tehetnénk. Vehetnénk egy kis házat, és

időnként ott tölthetnénk pár napot. De nem a szüleid szomszédságában - tette hozzá szigorúan, ragyogó arcomat látva. - Semmi kedvem az apád közelében élni. Azt is tudnod kell, Pierce, hogy a nagyanyád soha nem lépheti át a házunk küszöbét. -

Hát persze hogy nem. Ó, John, ismerek egy tökéletes helyet! -

Olyan hirtelen pattantam fel, hogy Remény, aki az ágy végében gubbasztott, riadtan megrebbentette a szárnyát, felriasztva a párját is, akit hosszas fontolgatás után Bátorságnak neveztünk el. Remény és Bátorság így hát mindig velünk voltak. - Mr. Smith egy csinos kis viktoriánus lakóparkban él a városban. Az összes ház egy kis tóra néz, amit gyönyörű kert vesz körül. A sziget legmagasabb pontján található, amikor pedig vihar tör ki, hurrikánbulit csapnak, és Patrick homáros tacót készít a vendégeknek. Ott vehetnénk magunknak egy házat. Mivel csak néhanapján tartózkodnánk benne, nem szükséges túlságosan nagynak lennie. És rögtön ismerhetnénk a szomszédainkat. John kedvesen rám mosolygott, és kisimított egy kósza, sötét hajfürtöt az arcomból. -

Ezt akarod?

-

Szerintem jó lenne - válaszoltam. Nem szívesen vallottam be,

mennyire vágyom rá, arra az esetre, ha esetleg mégsem válnának valóra az álmaim. Tudtam jól, hogy mindent megtenne a kedvemért, és igencsak bonyolult, ha nem teljességgel lehetetlen volna egy fiatalember számára hitel nélkül házat vásárolni. - Apámtól kérhetnénk kölcsön egy kis pénzt. Tisztában voltam vele, hogy John sohasem fogadna el adományt az apámtól. Ragaszkodott hozzá, hogy visszafizesse apának a hajók árát is. Bölcsen kimaradtam abból a beszélgetésből, de láttam apám arcán,

mennyire felbosszantotta a dolog. Apám imádta szórni a pénzét. Azt viszont nagyon nem szerette, amikor a pénzt az arcába vágták. Ezt John is tudta, így hát nem okozott meglepetést a számomra, amikor a mosolya egyszer csak felragyogott. -

Nem Frank az egyetlen, aki jobb napokra tartogatta az aranyait.

-

Tényleg? - Elgondolkodva fürkésztem az arcát. - Azt hittem,

minden vagyonodat Seth Rector szekrényébe rejtetted. -

Sokkal több van ott, ahonnan azok az érmék származtak -

nevetett John. Azután elkomolyodott. - De ne feledd, Pierce, az alvilág mindig is az első és legfontosabb felelősség marad a számunkra! Sohasem hanyagolhatjuk el a holtak sorsát! -

Természetesen egy pillanatra sem hanyagolhatjuk el a holtakat -

erősítettem meg. Lehajoltam, hogy újra magamhoz öleljem. - De nem tehetek róla, folyton azon jár az eszem, hogy jó volna, ha szerezhetnénk magunknak

egy

kis

házat

az

alvilágon

kívül,

mert...

miután

összeházasodtunk... talán megpróbálkozhatnánk... -

Váljunk csak! - vágott John csodálkozva a szavamba. - Miután

összeházasodtunk? Most már össze akarsz házasodni? -

Természetesen nem most rögtön - vágtam rá. - Meg kell várnunk,

amíg Kayla fel nem futtatja az üzletét, és át nem esett a műtétjén, mert szeretne a koszorúslányom lenni, és azt mondja, hogy nem akar gigantikus

méretű

mellekkel

pózolni

az

esküvői

fényképeken.

Legalábbis, a velem készült közös képeken, mivel te valószínűleg csak sötét foltként fogsz megjelenni rajtuk, szokásod szerint. John egy hosszú pillanatig hallgatott. Azután fejét csóválva így szólt: -

Szeretlek, de igen gyakran fogalmam sincs, miről beszélsz.

-

Az érzés kölcsönös - biztosítottam. Újabb szünet következett,

majd vettem egy mély lélegzetet, és egyszerre hadartam el, ami a szívemet nyomta. - Csupán azt próbáltam elmondani az előbb, hogy a

másik ok, amiért jó volna szerezni magunknak egy házat az alvilágon kívül, hogy talán az esküvőnk után megpróbálkozhatnánk egy kisbabával. John felemelte a fejét a párnájáról, azután hirtelen átfordult, mindkét karjával foglyul ejtett, és behatóan fürkészni kezdte az arcomat. -

Tessék?

-

Hát... - Hirtelen borzasztóan zavarba jöttem. Égett az arcom, de

most már nem volt visszaút. - Olvasgattam egy kicsit, és rájöttem, hogy Mr. Smith tévedett. nem először, de most nem is számít. Hádésznak és Perszephonénak igenis születtek gyermekei. Többnyire megfeledkeztek róluk a görög mitológiában, de léteznek. Arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára akkor fogantak, amikor Perszephoné éppen nem az alvilágban tartózkodott, hiszen, mint azt te is tudod, idelenn nem sarjad új élet. Szóval, nem látom okát, miért ne tehetnénk mi is ugyanezt. - Úgy éreztem, hogy rögtön élve felperzsel John lángban égő tekintete. - Egy napon biztosan te is szeretnél kisbabát. Nem igaz? Még soha nem kérdeztem, mi a véleményed... John azonnal meg is mutatta, méghozzá lelkesen, miként vélekedik az ötlettel kapcsolatban. Szenvedélyesen szájon csókolt... azután a testem többi részét is csókokkal borította. A jelek szerint rendkívül tetszett neki a javaslatom. Ami csak azt bizonyítja, hogy valóban bármi megtörténhet. Bármi az égvilágon. Egy, kettő, három. Egyetlen szempillantás alatt...

UTÓSZÓ Leggyakrabban azt kérdezik tőlem az olvasók: „Tényleg itt a vége?” Természetesen Pierce, John és a barátaik még rengeteg kaland részesei lehetnének, és talán egy napon még hallunk felőlük, ám most úgy tűnik, a legjobb, ha megadjuk nekik jól megérdemelt pihenésüket. Ehhez a történethez Edith Hamilton Mythology című fantasztikus könyvéből merítettem az ihletet. Gyermekkoromban nagy élvezettel forgattam ezt a könyvet. Perszephoné mítosza mindig is a kedvencem volt. Akkoriban azt kívántam, bárcsak engem is elragadna az alvilág ógörög istene, hogy a holtak között élhessek. A sorozat némelyik szereplőjének megalkotását mítoszok, másokat valódi emberek ihlették. Alasztor, John lova az egyik kénköves, éjfekete paripa után kapta a nevét a négy közül, amelyek Hádész kocsiját húzták Perszephoné elrablása idején (a mítosz római változatában). Tüphón, az igen humoros név, amelyen John a kutyáját szólítja, ugyancsak a „minden szörnyek atyja” nevéből ered, aki megkísérli elpusztítani Zeuszt. Mr. Smith, a száraz humorú temetői sekrestyés alakját részben egy bámulatos angoltanárról mintáztam, aki elsőéves koromban tanított a középiskolában: Mr. Kenneth Mannról. A kötelező tananyag mellett kreatív írásgyakorlatokkal bátorított nem csupán engem, hanem több társamat is a Bloomington Középiskolában, hogy kiválóbb írók lehessünk (és ezáltal jobb emberek). Pierce alakját, akinek megpróbáltatásait és kalandjait részben Perszephoné sorsa ihlette, egy kedves barátnőm alapján alkottam meg. Ennek a barátnőmnek halálközeli élményben volt része, és ő mesélte el nekem, milyen egy NDE élete. Akárcsak Pierce, a barátnőm is azon a véleményen van, hogy csak a halál küszöbéről visszatérve tanulta meg igazán értékelni az életet. S csupán úgy lehet szembeszállni a

sötétséggel, ha egy kis fényt csempészünk szeretteink életébe. Rengeteg embernek tartozom hálával a segítségért, amellyel a sorozat írása közben egész idő alatt elhalmoztak; sohasem tudnék mindenkit felsorolni, de mindenképpen idetartozik: Beth Ader, Nancy Bender, Jennifer Brown, Barb Cabot, Bill Contardi, Benjamin Egnatz, Michele Jaffe, Lynn Langdale, Laura Langlie, Ann Larson, Janey Lee, Charisse Meloto, Abigail McAden, Laura Wisen és természetesen minden egyes csodálatos olvasóm. Mindnyájatoknak köszönöm. Ha én volnék az alvilág ura, egész biztosan a „jó” hajón kapnátok helyet. Meg Cabot

Kiadja a Ciceró Könyvstúdió Kft., a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 1126 Budapest, Tartsay Vilmos u. 4. / Telefon: 06/1-329-0879 e-mail: [email protected]

/

www.cicerokonyvstudio.hu

Felelős

kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Kótai Kata A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2046 Törökbálint, Depo II. / Tel.: 06/23-332-105 / Fax: 06/23-232-336 A kiadó könyvei megvásárolhatók a Talentum Könyvesboltban: 1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 66. / Telefon: 0//1-311-8824, továbbá megrendelhetők a www.gabo.hu webáruházban. Tördelés: (VaGy)