ELSÕ RÉSZ
ZOICA FELKELÉSE
„Üzlet és háború között csupán azok látnak különbséget, akik egyikben sem járatosak.” Részlet A Sondar Házi Heironymo Sondar beiktatási beszédébõl
A szirénák felbõgtek, bár még legalább egy óra volt a mûszakváltásig. A bolyváros lakói egy emberként dermedtek meg. Milliók ellenõrizték az idõt, torpantak meg munka közben, s néztek föl a zajra. A beszélgetés akadozott, s erõltetett viccek fúltak zavart hallgatásba. A kisgyerekek sírni kezdtek. A Házak Erõdfalon posztoló katonái a helyzetet tisztázó és megerõsítõ kérésekkel ostromolták rádión a Központi Torony katonai parancsnokságát. Az üzemek és gyártelepek munkafelügyelõi és mûszakvezetõi visszahajtották az embereiket a munkába, de õk is kényelmetlenül érezték magukat. Biztos, hogy próbariasztás volt? Vagy téves riasztás. Valami elromolhatott. Még egy pár pillanat, és a szirénák biztosan elhallgatnak. A vijjogás azonban nem halkult. 5
Úgy egy perc múlva a központi kerület szirénái is felvonítottak. Ezt visszhangozták a gyárak és a malmok vészjelzõi a bolyváros alsóbb szintjein mindenfelé. Ez visszhangzott a dokkokban és a folyón túli peremkerületekben. Még a hatalmas ünnepi tülkök is megszólaltak az Ecclesiarchia Bazilikájának csúcsán. Vervunhive egy hangon sikoltott. Mindenhol vészjelzõk kezdtek forogni és villogni, s az automatika az ablakok elé csúsztatta a másodlagos viharvédõ lemezeket. A város összes nyilvános hírközlõ monitorja elsötétült, elnyelve az adatok világító sorait: idõjárást, hõmérsékletet, pénzváltási/árfolyam-adatokat, helyi és termelési híreket. Néhány pillanatig sötéten vibráltak, majd a „Kérjük, álljon készenlétben!” felirat tûnt fel, és kúszott végig a képernyõkön idõrõl idõre. A Vervuni Egyes Számú Öntöde – ami a Meddõhányó nyugati oldalán lévõ elsõdleges ércfeldolgozó kerület része volt – tûzfényes csarnokaiban feldolgozatlan kõvel megpakolt futószalagok álltak meg rázkódva. Az automata biztonsági rendszer kapcsolta ki õket. A fõ olvasztósiló fölött Augun Soric termelési felügyelõ feltápászkodott aktákkal teli íróasztala mögül, és irodája rozsdás üvegablakához lépett. Hitetlenkedve nézett le a hatalmas, mozdulatlan üzemre, aztán felhúzta munkakabátját, és pillantását az alant nyüzsgõ munkások ezreire szegezve kilépett a futóhídra. Vor, a helyettese végigsietett a rácsos hídon, nehéz, csizmás lépteinek döngését elnyelte a szirénák és kürtök okozta hangzavar. – Mi ez, fõnök? – lépett közelebb Sorichoz zihálva, s közben kihúzta a porfilter csöveit az arcmaszkjából. Soric megrázta a fejét. – Ez egy gakos, majdnem hét kilométernyi veszteség! És egyre csak növekszik! – Mire gyanakszik? Üzemzavar? 6
– Az egész boly minden riasztórendszerében egyszerre? Használd az eszed! Üzemzavar? – Akkor micsoda? Soric elhallgatott. Gondolkodni próbált. Az elméjében formálódó gondolatokat viszont nem szívesen mondta volna ki. – A Császár adja, hogy ez ne... – Micsoda, fõnök? – Zoica... Zoica újra fölkelt... – Mi? Soric megvetõen nézett vissza a helyettesére. Zsíros, kopaszodó homlokát aranyszegélyes kézelõjébe törölte. – Nem olvasod a hírképeket? Vor összerezzent. – Csak az idõjárást és a sporteredményeket. – Te egy idióta vagy! – mondta neki Soric. „És túl fiatal, hogy emlékezhess...” – tette hozzá gondolatban. Ó, gak, õ maga is túl fiatal volt, de az apai nagyapja mesélt neki a Kereskedõháborúról. Úgy kilencven szabványévvel ezelõtt lehetett. Ugye, nem ez lesz megint? De a hírképek ezzel voltak tele az elmúlt hónapokban: Zoica hallgat, Zoica szünetelteti a kereskedelmet, Zoica védfalat emel, és fegyvereket telepít az északi falai mentén. Azok a vészjelzõ szirénák a Kereskedõháborúk óta nem szólaltak meg. Soric tisztában volt a tényekkel. – Nos, Vor, reméljük, igazad van – mondta. – Reméljük, hogy ez egy gakos üzemzavar!
A Kommerciában, a Központi Toronytól északra lévõ általános üzleti negyedben, a Pajzspilon árnyékában Amchanduste Worlin céhtag megpróbálta lecsillapítani a vásárlókat az üzletében, de a szirénák elnyomták a hangját. 7
A slepp hordárokat és szolgákat felhajtva távozott, voxvonalaikon pánikszerû hívásokat próbálván lebonyolítani. Semmit nem hagytak hátra: se egy szerzõdéstervezetet, se egy kötelezvényt, se árajánlatot, és legfõképpen a pénzüket nem. Worlin a fejét fogva átkozódott. Hímzett csillámselyem köntöse hirtelen súlyosnak és fullasztónak tûnt. Testõreiért kiáltott, akik azonnal fel is tûntek: Menx és Troor, bikanyakú fickók elefántcsontszín hímzésû testkesztyûkben, arcukon a Worlin Céh bélyegjelével. Elõhúzták lézerpisztolyaikat, ruhájuk bársonyszövete lágyan hullt alá kézelõikrõl. – Nézzetek rá a céh rádióadásaira és az Administratum csatornáira! – Worlin szinte köpte a szavakat. – Aztán gyertek vissza, és vagy mondjátok el, hogy mi ez, vagy egyáltalán vissza se merjetek jönni! Azok bólintottak, és kimentek, átnyomakodva a távozó kereskedõk között. Worlin visszasietett az aukciós csarnok mögötti irodájába, a szirénákat átkozva. Az üzlet félbeszakadása volt az, amire most a legkevésbé vágyott. Hónapokba, valamint a Worlin Céh nem kevés pénzébe és idejébe került, hogy a Yetch Nemesi Házzal és négy patríciusházzal létrejött üzleti kapcsolatokat megerõsítse. Mindez a munka semmivé lesz, ha az üzlet lanyhul, és a bevétel csökken. Az egész üzlet zátonyra futhat. Az övéit erõsen zavarná egy ilyen veszteség. Akár még a pecsétjétõl is megfosztanák, és megvonnák tõle a kereskedelmi jogokat. Worlin szabályosan remegni kezdett. A kovácsoltréz tálalón álló palackhoz lépett, s már épp egy rendes adag tízéves joiliq-et akart tölteni magának, hogy borzolt idegeit megnyugtassa, de megállt. Aztán odament az íróasztalához, a csuklóján viselt vékony láncon lógó génkulccsal kinyitotta az egyik fiókot, és egy masszív tûpisztolyt vett elõ. Ellenõrizte, hogy töltve és élesítve 8
van-e, s csak azután töltötte ki az italt. Visszaült emelõs trónjára, s belekortyolt a likõrbe. A Worlin-bélyegjellel és pazar ornamentikával díszes hitelpecsétjére, rangjának jelképére pillantott. Aztán csak várt, a fegyver az ölében pihent. A szirénák tovább bõgtek.
A C4/a állomáson kitört a pánik. A munkások és az alacsony sorból származók, akik az üzleti negyedben voltak napi beszerzõ körútjukon, megrohantak minden rézvázas szerelvényt, ami begördült a csupa fogaskerék drótkötélpályán. A Külvárosok és a Központi Torony irányába egyaránt indultak zsúfolásig telt szerelvények, sokszor csak félig zárt ajtókkal. A szirénák minden vijjogásánál összerezzenõ, a peronon várakozó tömeg egyre hisztérikusabban viselkedett, ahogy mind több túlzsúfolt szerelvény húzott el zörögve anélkül, hogy megállt volna. Egy újságárus bódéja már felborult a tülekedésben. Livy Kolea, aki háziasszony volt, maga is kezdett pánikba esni. A tömeg hullámzása az állomás várótermének oszlopain túlra sodorta. Erõsen szorította a babakocsi fogantyúját, így Yoncy biztonságban volt, de Dalint szem elõl tévesztette. – A fiam! Nem látták a fiam? – kérdezte rimánkodva a körülötte tolongó, felbõszült emberektõl. – Csak tízéves! Jó fiú! Szõke, mint az apja! Egy elõrenyomakodó, drága, finom selyembe öltözött céhtag ruhaujját ragadta meg. – A fiam... – kezdte. A céhtagot kísérõ, rozsdaszín testkesztyûjében feszítõ testõr fenyegetõen félrelökte. Baljáról félrerántotta a szaténkendõt, és figyelmeztetõen elõvillantotta fegyverét. 9
– El a kezekkel, gak mocsok! – törtek elõ a hideg, érzelem nélküli hangok voxerõsítõs gégéjébõl. – A fiam... – ismételgette Livy, miközben megpróbálta kirángatni a babakocsit az emberárból. Yoncy, nem is törõdve a körülötte folyó eseményekkel, gyapjútakarójába csavarva kacagott. Livy behajolt a babakocsi harmonikaernyõje alá, hogy megsimogassa, s gyengéden suttogott neki, ahogy az édesanyák szoktak. Gondolatai azonban máshol jártak. Emberek ütköztek belé, majdnem fellökve a babakocsit; keményen kellett küzdenie, hogy ez ne történhessen meg. Miért történik ez pont vele és pont most? Miért pont a hónap azon egyetlen napján, amikor a Kommercia alsóbb szintjeire jött alkudozni? Gol egy pár új vitorlavászon kesztyût akart. Az ércfejtõbeli mûszak végére már mindig kutyául fájt a keze. Olyan egyszerûnek tûnt. És most ez! És még a kesztyûk se voltak meg! Livy arcán forró könnyek peregtek. – Dalin! – kiabálta. – Itt vagyok, anya... – szólalt meg egy hang félénken, amit félig elnyelt a szirénák bõgése. Livy olyan dühödt bizonyossággal ölelte át tízéves fiát, mint aki soha nem fogja elengedni. – A nyugati kijáratnál találtam rá – mondta egy másik hang. A nõ felnézett, de nem eresztette el a gyereket. Az elõtte álló lányt úgy tizenhatnak saccolta: egy külvárosi ringyó, aki az ottani bandák valamelyikének testékszereit és jeleit viselte. – Semmi baja – mondta a lány. Livy gyorsan végignézett a fián, sérülés nyomait keresve. – Igen... igen... semmi baja. Semmi baj, ugye, Dalin? Anya itt van... 10
A külvárosi lányra nézett. – Köszönöm! Köszönöm, hogy... A lány egyik gyûrûs kezével szõkített hajába túrt. – Nem tesz semmit... Zavarba hozta Livyt. Azok a jelvények. Meg az az orrkarika. Bandajelek. – Igen, igen... az adósod vagyok. De most mennem kell! El ne engedd a kezem, Dalin! A lány a kocsi elé lépett, mikor Livy megpróbálta megfordítani. – Hova mentek? – kérdezte. – Ne próbálj megállítani, külvárosi! – kiabálta az aszszony. – Van egy kés a táskámban! A lány mosolyogva lépett hátra. – Hát persze... Csak kérdeztem. A szerelvények dugig, a vészkijáratok meg nem egy babakocsis, kölykét ráncigáló asszonynak valók. – Ó! – Talán segíthetnék kivinni a kocsit ebbõl a tömegbõl... „És elvidd a gyerekem... elvidd Yoncyt... ahogy a magadfajta mocskok szokták a folyón túl, a külvárosban... azoknak a... dolgoknak...” – Nem! Köszönöm, de... nem! – kiáltotta Livy, és félrelökte a bandatagot a babakocsival. Maga után rángatta a fiát a pánikoló tömeg sûrûjébe. – Csak segíteni próbáltam... – vont vállat Tona Criid.
A folyó vize sekély és koszos volt, a Hass hullámain a hab ércportól mocskos. Folik, a révész szutykos, lapos hasú, berregõ kompjával, a Dicsõítõvel elindult az északi parttól, és megkezdte a nyolcperces átkelést a fõ rakpartig. A dízelmotor köhögött és köpködött. Folik csökkentette a 11
fordulatszámot, s gazdátlan dereglyék és szemétszállító uszályok közé siklott, követve a kikotort csatorna nyomvonalát. Rózsaszín, kampós csõrû, szürke gázlómadarak rebbentek föl az uszályokról rekedt rikácsolással. A Dicsõítõ bal oldalán a Hass Viadukt kétszáz méter magas kõpillérei hosszú árnyékot vetettek a vízre. „Azok a rohadt szirénák! Hát mi a franc ez?!” Finnyás a hajóorrban ülve figyelte a vizet, új keletû zátonyokat keresve. Jelzett, és Folik leheletnyit jobbra fordította a kompot, átcsúszva a mélységmérõ bóják és a szemétszállító monstrumok között. Megpillantotta a mólón ácsorgó tömeget. Nagy tömeg volt. Elvigyorodott. – Hát ezen maj’ szépen kaszálunk, Fol! – rikkantotta Finnyás, miközben letekerte a kátránnyal bevont kötelet az orron lévõ macskadaruról. – Az biztos! – mormolta Folik. – Csak remélem, hogy módunk is lesz elkölteni...
Merity Chass éppen ruhát próbált a köntöskészítõ próbatermében, amikor a szirénák elõször fölvonítottak. Megdermedt, a tükörbõl saját riadt, sápadt arca nézett vissza rá. Itt fönt, a Torony középsõ traktusában a szirénák hangja távolinak, majdnem szomorúnak tûnt, de hamarosan a helyi riasztók is csatlakoztak hozzá. Szolgálólányai rohanva jöttek a szabó elõszobájából, és segítettek befûzni a saját ruháját. – Azt beszélik, Zoica háborút indít! – hadarta a Francer nevû szolgáló. – Mint a régi idõkben, a Kereskedõháborúban! – tette hozzá Wholt, a másik szolgálólány, miközben a mellény zsinórjait igazította. 12
– A boly legkiválóbbjai oktattak – mondta úrnõjük. – Ismerem a Kereskedõháború történetét. A bolytörténelem legvéresebb és legköltségesebb eseménye volt. Mi olyan mulatságos ebben? A szolgálólányok pukedliztek, és elhátráltak Meritytõl. – Katonák! – kuncogott Wholt. – Jóképûek, kiéhezettek, és ide jönnek! – sikkantotta Francer. – Elhallgassatok mindketten! – parancsolta Merity. Vállára terítette muszlinkendõjét, megigazította a fibulát, és a rózsafa sublótról felemelte a kreditrúdját. Egyrészt takaros eszköz volt, mely a Chass Ház kincstárában lévõ számlájához biztosított hozzáférést. Másfelõl gazdagon díszített csipkelegyezõ, melyet kipattintott, és az arca elõtt lengetett, mire a beépített ionizátor feldünnyögött. Szolgálólányai lehajtották a fejüket, és próbálták viszszafojtani lelkes vihorászásukat. – Hol a szabó? – A szomszéd szobában rejtõzött el, asszonyom – mondta Francer. – Mondtam neki, hogy szállítóeszközt kell hívni úrnõm számára, de egyszerûen nem akart elõbújni – tette hozzá Wholt. – Akkor ez a hely többé már nem élvezi a Chass Nemesi Ház figyelmét. Majd kerítünk mi magunknak jármûvet! – jelentette ki Merity. Háta mögött a kuncogó szolgálólányokkal, felszegett fejjel vonult ki a gazdagon kárpitozott bemutatóterembõl. A drapéria automatikusan szétnyílt a közeledtükre, utat engedve nekik a promenád parfümillatú eleganciájába.
Gol Kolea letette a csákányát, és kikapcsolta a sisaklámpáját. A kezei véresek voltak, és pokolian sajogtak. A leve13
gõben páraként lebegett a fekete kõpor. Gol ivott egy korty elektrolitoldatot, aztán visszaerõsítette a szívócsövet a gallérjához. – Mi ez a zaj? – kérdezte Trug Vereastól. A másik vállat vont. – Úgy hangzik, mint valami sziréna odafönt. A Tizenhetes Mélyakna frontfejtése jóval a hatalmas ércfejtõ tárnái és marófejei alatt volt. Gol és Trug ezerhatszáz méterre jártak a föld alatt. Egy másik brigád haladt el mellettük, halkan beszélgetve, fölfelé bámulva. – Valami gyakorlat? – Biztos – mondta Trug. Mindketten félreálltak, ahogy a zörgõ, laza törmelékkel megpakolt csillék sora elhaladt mellettük, a mocskos, egyvonalú sínen. Valahol a közelben felsivított egy kõtörõ. – Rendben... – emelte meg Gol a csákányát, aztán egy pillanatra megállt. – Aggódom Livyért! – Semmi baja nem lesz – nyugtatta meg Trug. – Higgy nekem! Ránk meg még vár a norma... Gol meglendítette a szerszámát, és belevágott a kõbe. Azt kívánta, bár elnyomná a munka zaja a távoli szirénák vijjogását.
Ban Daur kapitány megállt kétsoros uniformiskabátjának begombolása közben, és helyére igazította a bõrszíjat. Erõnek erejével próbálta megnyugtatni magát. Mint tisztet, biztosan értesítették volna bármiféle gyakorlatról. Gyakran még az elõre be nem jelentetteket is megszimatolta. De ez nem gyakorlat volt. Érezte. Magához vette a kesztyûit és tüskés sisakját, s elhagyta a körletét. 14
A Nyugati Hass Õrtorony folyosói zsúfolásig teltek katonákkal. Mind a Vervun Egyesnek, a város reguláris hadseregének kék szövetuniformisát és tüskés sisakját viselték. Az egész boly területén ötszázezer fõ, másik hetvenezer a segédcsapatokban, valamint a páncélosok. Ez a lélegzetelállító erõ adta a Vervun Erõdfalának és barbakánjainak legénységét. A sereg nemes hagyományokkal büszkélkedhetett, és már bizonyított a Kereskedõháborúban is. Ekkor lépett elõ állandó regimentté. Amikor a Birodalmi Gárdának toboroztak, az emberanyagot Vervunhive több mint negyvenmilliós lakossága szolgáltatta. A Vervun Egyes állományát soha nem bontották meg vagy vezényelték át. Itt szolgálni karriert jelentett, és egy életre szólt. De – bár elõdeik bátran küzdöttek – a sereg mostani állománya még soha nem szagolt puskaport. Daur néhány parancsot vakkantott, hogy úrrá legyen az elõcsarnokban uralkodó zûrzavaron. Fiatal volt – alig huszonhárom –, de magas, jóképû, és egy tisztes középtoronybeli család sarja. Az emberek kedvelték, és nyugalmát látva maguk is lehiggadtak egy kicsit. Nem mintha õ nyugodtnak érezte volna magát. – Riadóztassák az õrhelyeket! – mondta. – Maga ott! Hol a fegyvere? A katona összerezzent. –Rohantam, ahogy meghallottam a... Elfelejtettem... uram... – Hátra arc, és vissza se jöjjön a fegyvere nélkül, hülye gak! Három nap büntetõszolgálat, amint ennek vége! A katona eliszkolt. – Hé! – kiáltotta el magát Daur. – Legalább tegyenek úgy, mintha kaptak volna kiképzést! Mind tudják, hogy hol a helyük, és mi a feladatuk! A Császár áldott nevében, a bolyért! Mozgás! 15
Daur felfelé indult a toronyba, útközben elõhúzta a pisztolyát, és ellenõrizte a tárat. Bendace tizedessel – kezében adattábla, szája fölött szánalmas bajuszutánzat – a lépcsõn találkozott. – Mondtam, hogy borotváld le! – jegyezte meg Daur, miközben átnézte az adattáblát. – Azt hiszem, dögös... – mondta Bendace önérzetesen, bajuszát simogatva. A kapitány ügyet sem vetett rá, az adattáblát tanulmányozta. Miközben õk fölfelé siettek, a katonák futólépésben igyekeztek lefelé. Az egyik lépcsõfordulóban egy káplár mellett robogtak el, aki egy fali tartóból puskát osztott a sorban toporgó katonáknak. – Szóval? – kérdezte Bendace, ahogy az Erõd teteje elõtti utolsó lépcsõfordulónak rugaszkodtak neki. – Emlékszel a pletykákra? – mondta a kapitány. – Hogy Zoica újabb Kereskedõháborút indít? – Ez van az adattáblán? Daur savanyú pillantással vetette oda a tizedesnek a leolvasót. – Nem. Ezt egy szóval sem említi. Csak egy felfejlõdési parancs a Házparancsnokságtól. Minden egység foglalja el a helyét, gamma-szigma kód. A Fal és az erõdök fegyverzetét kell elõkészíteni. – Akkor ez áll rajta? – Nem, csak az ujjamból szoptam! Igen, ez áll rajta! Fegyverzetet elõkészíteni, de további utasításig még nem élesíteni. – Ez elég rossz, nem? – Mit értesz az alatt, hogy rossz? – vont vállat Daur. – Hát, én... – kezdte Bendace. – A három szál bajuszod, az rossz! Hogy ez micsoda, azt nem tudom. Kiléptek a szélfútta bástyaoromra. Odakint tüzércsapatok gördítettek a helyükre három légelhárító löveget, hid16
raulikus dugattyúk emelték a fegyverállványokat a torony tetejére. Voltak, akik lõszeradagoló szerelvényeket gurítottak elõ, más csapatok pedig már elfoglalták a helyüket az álcahálós lõállásokban. Üvöltés és parancsszavak röpködtek mindenfelé. Daur átvágott a bástyán, és körülnézett. Mögötte a Központi Torony irdatlan, füsthomályos alakja, mint millió fényszemmel a sötétlõ égre hunyorgó gránit hegycsúcs. Jobbra kanyargott a Hass folyó csillogó szalagja, a túlparton a dokkok és külvárosok komor körvonala látszott. Alatta a hatalmas, adamantium Erõdfal lendületes íve fordult keletnek a finomítók füstfátyláig és a Meddõhányó sötét tömegéig. Ez még vagy huszonöt kilométeren át a város határa mentén emelkedett. Délre, a falakon kívül a külvárosok nyomornegyedei, a roppant ércfejtõk és bányatelepek darui és marófejei, valamint a déli fõ vasútvonal viaduktjai látszottak. A boly irdatlan dimenzióin túl a fûtenger barátságtalan, piszkos zöldje, amíg a szem ellát. Közepes látótávolságig minden tiszta, a messzeség párás. Daur körbekémlelt egy háromlábú állványra szerelt távcsõvel. Semmi. Sápadt, zöld, homályos semmi. Visszalépett, és végignézett a falakon. Az alatta nyújtózó Erõdfal egyik légelhárító ütegét csak félig sikerült felemelni, s az átkozódó katonák a beszorult emelõhidraulikával küszködtek. Máskülönben minden és mindenki a helyén volt. A kapitány felvette az egyik várakozó katona fejhallgatóját. – Daur kapitány minden Nyugati Hass hadállásnak! Helyzetjelentést! Az altisztek gyorsan és fegyelmezetten továbbították az üzenetet a komlinken. A parancsnoksága alá tartozók alig tizenkét perc alatt elkészültek. Az Erõdben és a Fal nyuga17
ti szakaszán kész fegyverek és felkészült emberek várakoztak. Daur büszke volt rájuk. Látta, hogy az utolsó makacs légelhárító üteg is végül megadja magát, és a helyére emelkedik. A tüzérek rövid éljenzését elfújta a szél, aztán egy lõszeres szerelvényt húztak az ágyúhoz. Daur új csatornára váltott. – Daur a Nyugati Hass Erõdbõl a Házparancsnokságnak! Felfejlõdés kész! Parancsra várunk!
A Heironymo Sondar Kapu közelében, a Marsallok terén a levegõ háromszáz tank motorjának erejétõl vibrált. A Vervun Egyes kék színére festett, hatalmas Leman Russ harci gépek járó motorral várakoztak, soraik betöltötték az Erõdfal mögötti teret. Még több csatatank gördült elõ dübörögve a tér hátsó traktusából, a Déli Barakkok mögötti hangárból. Vegolain tábornok, a Vervun Egyes Elsõ Páncélos Hadosztályának parancsnoka leugrott a tankjáról, s miközben a komisszárhoz sietett, felcsatolta bõrsisakját. Tisztelgett, és összecsapta magas szárú csizmája sarkát. – Kowle komisszár! – Tábornok! – válaszolta Kowle. A komisszár is most futott be gonoszul csillogó, fekete vezérkari limuzinján, motoros kísérettel. Két másik felügyelõ is elkísérte: Langana komisszár és Fosker kadét. Kowle magas, ösztövér férfi volt, akire mintha erõszakkal aggatták volna rá a fekete birodalmi tányérsapkát és hosszúkabátot. Bõre fakó volt és feszes, szemei riasztó sárgásfehérek. Langanától és Foskertõl eltérõen Kowle külvilági volt. A rangidõs komisszár a Birodalmi Gárdához tartozott, s azért 18
helyezték ide, hogy az engedélyezett reguláris hadsereg mûködését szemmel tartsa. Kowle csendes megvetéssel tekintett a megbízatására. A Fadayhin Ötösökkel ígéretesen felfelé ívelõ karrierje pár évvel ezelõtt megfeneklett, és akarata ellenére e mellé a játéksereg mellé rendelték szárazdajkának. Most legalább némi sanszot látott rá, hogy egy kis dicsõséggel fénytelen karrierjébe. Langana és Fosker mindketten bolyvárosiak voltak, feltörekvõ családok fiai. Már az egyenruhájukon látszott, hogy mások, mint Kowle. Az õ kétfejû birodalmi sasos jelvénye helyett a VEBH csákány szimbólumát viselték. A Vervun Egyes Bolyvédelmi Hatóság volt a reguláris sereg tábori csendõrsége. A Sondar nemesség imádta a fegyelmet. Voltak, akik egyenesen azt állították, hogy a VEBH olyan, mint valami titkosrendõrség, ami az Administratum hatáskörén kívül tevékenykedve szolgálta az Uralkodó Ház érdekeit. – Parancsot kaptunk, komisszár? Kowle unottan megvakarta az orrát, és bólintott. Egy adattáblát nyújtott át Vegolainnak. – Századokba felfejlõdve a prérinek vesszük az irányt. Azt nem tudatták velem, hogy miért. – Úgy vélem, komisszár, hogy Zoica miatt. Némi baráti civódást akarnak nyélbe ütni megint, és... – Járatos ön Zoica bolyközi politikájában? – csapott le rá Kowle. – Nem, ko... – Úgy gondolja, hogy a pletyka és a véleménykülönbség az irányítás eszközei? – Nem, én... – Akkor, amíg nem mondják azt, hogy ez Zoica, addig ez nem az! Addig ez semmi! Világos? – Uram! El... Velünk tart? 19
Kowle válasz helyett odasétált Vegolain Leman Russ tankjához, és fölmászott rá. Három perc múlva a Sondar Kapu a hidraulikus kompresszorok sivítása közepette kitárult, és a páncélos hadosztály hármas sorokban kigördült a déli fõútra.
– Ki rendelte el ezt a riadót? A kérdés három szájból hangzott el egyszerre, élettelen, fakó, elektronikus hangon. Gnide tábornagy, a Vervun Egyes fõ stratégája és Vervunhive katonai fõparancsnoka egy pillanatig várt a válasszal. Nehéz volt eldöntenie, hogy melyik arcnak feleljen. – Ki? – ismételték meg a kérdést a hangok. Gnide a Birodalmi Sondar Ház lágy fényben fürdõ, meleg fogadótermében állt, a Központi Torony csúcsában. Azon tûnõdött, bárcsak levette volna kék, földig érõ, paszományos hosszúkabátját, mielõtt belépett. Tolldíszes süvege is nehéz volt, és viszketett tõle a homloka. – A szükség kényszere, Kegyelmes Uram. A három szervitor – petyhüdtek mind, csupán a menynyezet felsõ vezetékéhez csatolt kábelek és drótok köldökzsinórjának segítségével mozogva – körözni kezdett körülötte. Egyikük vékony, festékfoltos bõrû, lányos fiú volt. A másik egy meztelen, érzéki nõ, testén aranyszínû rúnákkal. A harmadik pufók kerub volt, kövér kezében játékhárfa, a hátára egy pár hattyúszárny varrva. Mind olyanok voltak, akár a csöveik és vezetékeik végére tûzött, lassan vonagló, üres tekintetû hernyók. Szervomotorok zümmögtek föl, és a lány közelebb csuszszant Gnide-hoz. Erõtlen lábai hosszú, nyálkás nyomot hagytak a padló járólapjain. 20
– Hû vagy-e hozzám, tábornagy? – kérdezte ugyanazon a monoton, élettelen hangon, ami nem a sajátja volt. Gnide nem is figyelt rá, átnézett a húsbábokon – ahogy õ hívta ezeket –, és a szoba távoli sarkában álló vastartályhoz fordult. A tank fémtestén lassan terjedõ rozsdafoltok éktelenkedtek. Egyetlen ablaka úgy festett, mint egy homályos szem. – Tudod, hogy az vagyok, Kegyelmes Uram! – Akkor mit jelentsen ez az engedetlenség? – kérdezte a fiú sorvadt, remegõ végtagokkal, ahogy a kábelek és vezetékek ide-oda ráncigálták. – Ez nem engedetlenség, Kegyelmes Uram! Ez kötelességtudás! És nem beszélek a bábjaidhoz! Magától a Sondar Ház urától, Salvadore Sondartól kértem kihallgatást! A kerub hirtelen megpördült, szembekerülve Gnide-dal. A mimikai izmok duzzadt száját olyan vigyorba rántották, ami alapvetõen nem illett élettelen tekintetéhez. – Õk én vagyok, én pedig õk! Ha hozzám szólsz, azt rajtuk keresztül teszed! Gnide félretolta a tekergõzõ kerubot, s összerándult, ahogy a sápadt bõrhöz ért. Felhágott a tartályhoz vezetõ lépcsõsor alsó fokára, és az apró körablakba bámult. – Zoica ellenünk vonul, Kegyelmes Uram! Egy új Kereskedõháború van a nyakunkon! Mûholdas felvételek bizonyítják! – Nem Zoicának hívják! – szólalt meg a lány a háta mögött. – Használd a valódi nevét! – Ferrozoica Bolyüzem... – mondta Gnide sóhajtva. – Végre egy kis tisztelet! – csikorogta a kerub, Gnide körül forgolódva. – Régi ellenségeink, most pedig legértékesebb üzletfeleink. A mi fajtánk, baráti kalmár-boly. Nem fogunk ellenük fegyvert. – A legnagyobb tisztelettel jegyezném meg, hogy Zoica mindig is riválisunk és ellenségünk volt! – csattant föl 21
Gnide. – Az elmúlt száz év során elõfordult, hogy felülmúlt minket a termelésben. – Az azelõtt volt, hogy a Sondar Ház átvette volna itt a hatalmat – jött a válasz. – Vervunhive a leghatalmasabb! Az volt, és az is marad mindörökké! A hímnõs báb hosszú nyálcsíkot eresztett, amíg beszélt. – Egész Vervunhive örvend, hogy a Sondar Ház irányításával megszereztük a vezetõ pozíciót, de a Nemesi Házak Tanácsa ebben az órában szavazta meg, hogy meg kell kezdenünk a háborús elõkészületeket. Ezért szólaltak meg a szirénák. – Nélkülem? Nélkülem szavaztak? – szisszent föl tompán a lány. – Ahogy írva van és a szokásnak megfelelõen hívtunk téged is. Nem méltattál válaszra minket. A 347/gf meghatalmazás azonban, amit jeles elõdöd, Heironymo hagyott jóvá, feljogosít minket a cselekvésre. – Régi paragrafusokat rángatnátok elõ a hajuknál fogva, csak hogy alááshassátok a hatalmam? – kérdezte a kerub, ahogy drótjain körberángatózott, hogy halott szemeivel Gnide arcába nézhessen. – Ez nem a hatalom bitorlása, Kegyelmes Uram! Vervunhive-ot veszély fenyegeti! Nézd! Közelebb lépett, és adattábláját a tartály ablakához nyomta. – Nézd, mit mutatnak a mûholdas felvételek! Zoica hónapok óta hallgat, s még számtalan apró jel, ami a háborús elõkészületekre utal! Pletykák, szóbeszéd... Miért nem tudtuk meg az igazat? Miért ér ez minket úgy, mint derült égbõl a villámcsapás? Nem tudtad? Te, mindent látó, mindent tudó Kegyelmes Úr? Vagy csak úgy döntöttél, hogy nem mondod el nekünk? A húsbábok ugrándozni és csapkodni kezdtek, Gnide-nak ütközve, aki félrelökte õket. 22
– Folyamatos kapcsolatban állok a ferrozoicai Tanács vezetõjével. Egészen megkedveltük egymás társaságát. Õkegyelmessége, a Clatch Házból való Clatch, kedves barátom. Õ biztosan nem csapna be. A csapatösszevonásaik a keresztes hadjárat miatt történtek. Slaydo Hadúr a mi ûrszektorunkon keresztül vezeti légióit, s a Nagy Ellenség keményen védekezik. Csupán elõvigyázatosság... – Slaydo halott, Kegyelmes Uram! – kiáltotta Gnide. – Öt éve halt meg Balhautnál. Most Macaroth vezeti a hadjáratot. Az imádott Gárda éppen a Sabbat-világokból söpri ki a Káosz mocskát. Minden nap hálát adunk, hogy a Verghast, a mi szeretett világunk nem szennyezõdött be! – Slaydo halott? – kérdezte a három hang egyszerre. – Igen, Kegyelmes Uram! És most a legnagyobb tisztelettel kérlek, kezdjük meg a Pajzs próbaaktiválását! Ha Zoica megpróbál lerohanni minket, készen kell állnunk! – Nem! A hatalmamra törtök! Az engedélyem nélkül a Pajzsot nem lehet aktiválni! Zoica nem jelent veszélyt! Clatch a barátunk! Slaydo nem halott! A három hang fültépõen élessé vált, a bábokat elképesztõ düh rángatta. – Heironymóval nem mertetek volna ilyen tiszteletlenül bánni! – A nagybátyád, aki valóban nagy ember volt, nem bújt létfenntartó tartályba, és nem halott szervitorokon keresztül tárgyalt... uram! – Hogy merészelsz?! Gnide csillogó nemesi pecsétet húzott elõ a kabátjából. – A Tanács erre is számított. Vervunhive Házai által rám ruházott hatalmamnál fogva, a szükség okán, a Kinevezési Aktus 45/jk bekezdésének értelmében megvonom tõled a hatalmat! A Tanács elismeri vezetõi mivoltod, de alázatosan esedezve tudatja veled, hogy most keresztülviszi az akaratát. 23
Gnide félretolta a bábokat, és a túloldali falnál lévõ, sárgarézzel díszített konzolhoz lépett. Megnyomta a pecsét közepét, s abból egy kattanással csatlakozók bukkantak elõ. Behelyezte egy aljzatba, és elfordította. A kezelõpult életre kelt, a monitorokon villódzó rúnák és jelek áradata csorgott alá. – Nem! – sikította a három hang. – Ez lázadás! Én vagyok Vervunhive! Én vagyok Vervunhive! – A város javáért veszíted el a hatalmad! – vetette oda Gnide. Sorban nyomkodta a gombokat, életre keltve a mélyen a város alatt szunnyadó generátorokat. Betáplálta a kódokat, amik majd mûködésbe hozzák a fõ átvivõ Pilont, és aktiválják a Pajzsot. A kerub nekiugrott. Gnide fellökte, az meg felbucskázott, s csak a kábelei tartották. A tábornagy beütötte az utolsó kódot, és az aktiváló karért nyúlt. Hirtelen megtántorodott, és fuldokolva hátrakapott. A lány-báb arrébb vonaglott, halott kezében hosszú penge csillant, rajta vér. Gnide megpróbálta rátapasztani a kezét a vese tájékán tátongó sebre, de lábai kifutottak alóla, és összeesett. A lány újra meglendítette a pengét, és átvágta a fõtiszt torkát. Gnide arccal elõre elzuhant, a sebébõl lüktetve feltörõ vért a szõnyeg itta be. – Én vagyok Vervunhive! – mondta a lány. A kerub és a fiú színtelen hangon megismételte. A vastartály mélyén, miközben minden szervét csövek kapcsolták az életben tartó rendszerhez, meleg nyirokban lebegve álmodott Salvadore Sondar, Vervunhive Nagymestere...
A préri lángolt. A meredek lejtõn, a hullámzó, szürke fûben végig a Vervun Egyes tankjai hevertek felfordulva, 24