2001.
Zárt ajtók mögött [Ide írhatja a dokumentum alcímét] [Ide írhatja be a dokumentum kivonatát, amely rendszerint a dokumentum rövid összefoglalása. Ide írhatja be a dokumentum kivonatát, amely rendszerint a dokumentum rövid összefoglalása.]
Süket Zsuzsa [Ide írhatja a cég nevét] 2001.05.31.
Úton
Március volt. Valahonnan a mélyből új élet indult útnak, vad erővel törve át a tél zord páncélját. Madarak énekeltek a fákon, rügyek robbantották szét lezárt lakatjaikat. A tavaszi nap gyengéden cirógatta a földet, lágy szellővel keltette életre az alvót. Tavasz volt, új élet kezdődött. A természet még óvatosan bontogatta szirmát, félve kandikált ki takarója alól, mintha attól félne, hogy a tél újra visszakergeti a sötétségbe. Nem akart csalódni, inkább még várt egy kicsit. Valahol egy szülészeti osztályon felsírt egy újszülött, a tavasz legszebb hírnöke. Teli torokból adta hírül a világnak: megérkezett. Apró kezeivel kalimpálva kereste a biztos menedéket ebben a számára bizonytalan világban. A tavasz új életet hozott, bár ennek az életnek ára volt. A csöppség nem tudhatta, hogy születése magában hordozza a halált, ahogy a tavasz a telet. Egyáltalán nem tudott semmit, csak jött. Küldetése volt a földön. Nem tudta, hogy születése valakinek a halálát jelenti. Semmit sem tudott a természet törvényeiről, az örök körforgásról, hogy a természet ugyan ad, de ez nem ingyen van. Cserébe el is vesz valamit. Nincs ebben semmi bosszú. Ez a Természet Törvénye. Nem kér, jön és elvesz valamit. De mindig hoz is valamit, egy csodát. Életet az életért. Ahogy a tavaszban még ott lapul a tél, úgy az életben a halál. ez az Örök Törvény. Senki sem bonthatja, változtathatja meg. Nincs hatalmunk felette. Mindig, mindenben van valami törvényszerűség, a születésben is. Megszületünk és meghalunk. Közben persze sok minden történik velünk, de az út vége mindig a halál. Gyakorlatilag azért születünk, hogy meghaljunk. A halálhoz vezető út általában hosszú, de esetenként nagyon rövid is lehet. Persze egy attól is függ, kinek mi a rövid, ill. a hosszú. Ez nézőpont kérdése. A kicsinek ezekről a dolgokról fogalma sem volt. Élet és halál törvénye nem érdekelte. Ő jött, mert küldetése volt a Föld nevű bolygón. Éhes volt és biztonságot akart. Számára a környező világ hideg és zavaros volt. Nem tudott mit kezdeni vele, és egyenlőre nem is akart. Március volt. Napfényes tavasz. A természet folytatta a maga útját körbe-körbe, ugyanazon rend szerint, szigorú folytonossággal. E rend kezdete az élet, vége a halál. Egy kórházi osztály egyik ágyán egy asszony feküdt magatehetetlenül. Valaha koromfekete haja mára teljesen ősz lett, sok helyen hiányzott is. Egyik szeme kidülledt üregéből, szemhéját nem tudta lezárni. Bőre fakó, teste aszott volt, a fájdalomtól néha ordításszerű hang tört elő, főként, ha hozzáértek. Mindkét melle hiányzott. Görcsösen zárt jobb kezében egy gyűrött fényképet szorongatott. Egy újszülött képét. Úgy szorongatta, mintha soha nem akarná elengedni, mintha az élete függene tőle. Nem tudhatta, hogy ez mennyire igaz. Valahol érezte, ha elengedi ezt a fényképet, az ő élete véget ér. Az ő halála agy új élet kezdetét jelentette. Egy új élet kezdete pedig az ő halálát. Az ő élete lassan véget ér. Már nem függött senkitől, semmitől. Ő már egy külön világban élt. Olyan világban, ahova senki más be nem jut: a haldoklók világában. Az asszony talán negyven éves lehetett, egészen pontosan 42. Bár nem látszott rajta. A fájdalom, a szenvedés ugyan árkokat rajzolt arcára, mégis kortalan maradt. Kidülledt szeme a fényképre meredt, valamit mondott, de nem lehetett megérteni. Ajka szavakat próbált formálni, de csak torz fintorra sikeredett. Tudta, hogy meg fog halni. Annyi
éven át viaskodott a halállal, de csak csatákat nyerhetett, háborút nem. Testében borzalmas folyamat dúlt. Rákos sejtjei vad erővel törtek előre, kiéhezett vadállatként falták fel még ép szerveit. Olyan iramban rohamozták meg testét, mintha attól féltek volna, hogy hamarosan már nem lesz több utánpótlás. Szervei egymás után váltak e gyilkos kór martalékává. Legellenállóbb agya és szíve volt. Az asszony megpróbálta fejét elfordítani a fénytől. Bántotta a szemét, fájdalmat okozott neki. A sötétséget kereste. Ebben a halál elleni utolsó küzdelemben egyedül volt. Voltak szobatársai, látogatták is, mégis magányos volt. Haldoklása utolsó óráiban elparavánozták. Végképp magára maradt. Ez az elkülönítés nagyon fájt neki. Végképp elvágták az élő világtól, tudatosították benne, hogy már nem tartozik oda. Még élt, tehát a halottakhoz sem tartozott. Sehová sem tartozott. Egy fehér függönnyel elvették tőle a jogot, hogy láthasson, hogy fizikailag érzékelhesse a körülötte zajló eseményeket, az embereket. A paraván mögé ritkán lép ember. Legfeljebb csak azért, hogy megnézze él –e még. Aztán elmegy, szó nélkül. Az asszony világosan érzékelte az elszigetelést, s fájdalmas magánya elől gondolataiba menekült. A Morfium néhány órára enyhítette kínjait, agyát jótékony ködbe burkolta be, de ez sem tartott örökké. Érzékei hol eltompultak, hol felerősödtek. A kórház közben élte a maga forgalmas életét. Emberek jöttek-mentek. Nagy volt a sürgésforgás. Az asszony e forgásból kimaradt. A paraván kirekesztette őt. Csak feküdt mozdulatlanul. A legapróbb mozdulat is pokoli kínokat okozott neki. Csak feküdt és nézett a semmibe. Az órák lassan vánszorogtak. Az idő visszafelé haladt. Élete, mint egy film pergett le a szeme előtt. Számára megszűnt a múlt és a jövő. Már csak a jelen maradt. Az idő elvesztette jelentőségét. Már nem volt különbség tegnap és ma között, a holnap pedig nem létezett. Az idő időtlenné vált. A tér kitágult, majd az is megszűnt létezni. Már nem volt sorrendiség. Jelentéktelenné váltak olyan dolgok, amelyek valaha fontosak voltak. Igazából már semminek nem volt jelentősége. A halál felé vezető úton senki és semmi nem volt. Ezen az úton nem voltak akadályok, elágazások, nem kellett keresni a helyes irányt. Csak egy út volt, s az nyílegyenesen vezetett a „cél” felé. Aki egyszer elindult rajta, többé már nem térhetett le róla. Ezt az utat nem ember alkotta, a természet hozta létre. Az asszony már nem félt. Megbékélt a halállal, már várta őt. Tudta, hamarosan jönni fog, már nincs sok ideje hátra. Értelme utolsó erejével még papot hívatott. Meggyónt. Hogy mit? Miért? Örök titok marad. Talán tisztán akart meghalni. Tisztán, ártatlanul, ahogy megszületett. A pap távozásával belőle is eltávozott valami. Elméjére köd borult, ritkán voltak világos pillanatai. Mintha így akarta volna közölni a világgal: eljött az ideje, menni kell. De még nem halt meg. Lassan beköszöntött az este. Lágy takaróként borult a városra. Csillagok ragyogtak az égen. Valahol a mélyben új élet kezdődött. Az éjszaka lopva osont be az ablakon, sötét takaróval burkolva be az asszonyt. Ő tudta, itt az idő. Tudta, már soha többé nem látja a felkelő nap sugarait. Az éjszaka eljött érte. A halál vasmarokkal szorította magához. Szeme lassan lecsukódott, szíve megszűnt dobogni. Egy utolsó sóhajtól elbúcsúzott a világtól, s átköltözött a Sötétség Birodalmába. Kezei többé már nem mozdultak, de a fénykép még mindig ott volt a kezében. A fénykép, mely az életet jelentette valaki számára. A fénykép, ami az ő unokájáról készült. Az elsőről. Még megérte, megvárta, amíg megszületett, majd dolga végeztével távozott.
Március volt. Gyönyörű tavaszi reggel. Csodálatos madárcsicsergésre ébredt a világ. Lágy tavaszi szellő lengedezett. Új élet született. Valahol egy szülészeti osztályon egy újszülött teli torokból sírt. Azt üzente a világnak, hogy itt van, megszületett. Eljött, ő, a Tavasz Hírnöke.
A köd A köd lassan, megállíthatatlanul hömpölygött előre. Már elérte a város szélét. Ragacsos masszával vonta be a mezőket, réteket, kerteket. Szürke, áthatolhatatlan függönyként borult a világra. Az esti sötétséggel érkezett. Az úton fekvő férfi mindebből semmit sem érzékelt. Számára megszűnt a külvilág. Épen maradt agysejtjeiben emlékei kergetőztek. Fel-felpislákoló tudatával, érezte, tudta, meg fog halni. Összetört teste rongybabaként terült el a földön, végtagjai természetellenes helyzetben csüngtek alá. Belső szervei szétroncsolódva nyitották meg ereszeiket a kitóduló vérnek. Az éltető nedű, mint vízesés ömlött a földre, mely mohón szívta be magába. A köd elérte a férfi lábát, a talpát nyaldosta. Szürke béklyóként fogta körül a bokáját, magához láncolva így a még élő testet. A férfi talán negyven éves lehetett. Teste arányos, de az alkohol romboló hatása már itt-ott meglátszott rajta. Nem vette észre a ködöt, egyáltalán nem vett észre semmit. A külvilág számára megszűnt létezni. Nem érzett félelmet, fájdalmat, egyszerűen csak tudta, meg fog halni. Csak pár perc volt hátra nyomorult kis életéből, a köd pedig egyre feljebb kúszott rajta. Gyengéden borította be, kiszívva belőle minden érzést. Lassan az életét is kiszívta belőle, hogy ő tovább élhessen. Mintha a kettőnek bármi köze is lett volna egymáshoz. A köd nem függött a férfitől, de a férfi függött a ködtől. A testében dúló reménytelen küzdelem az életért lassan kezdte elveszíteni a csatát. A természet örök harca ez. Valaminek el kell pusztulnia, hogy más tovább élhessen. A férfi nem vett tudomást a természet játékáról, mint ahogy az előtte álló teherautóról sem, amely a pusztulást hozta számára. A csattanást még hallotta, aztán mély sötétség következett, végtelennek tűnő sötétség. Az egyetlen dolog, amivel tisztában volt, a halál közelsége. Ezt viszont kitűnően érzékelte. Ott állt közvetlen mellette. Nem félt tőle, egyszerűen tudomásul vette. Nem harcolt ellene, megadta magát neki. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem sikerült. – Ez hát a vég! – gondolta, s szája keserű mosolyra húzódott. – Tehát eljött értem. Légy üdvözölve Nagy Halál! – mondta gúnyosan, majd a sötétségbe zuhant. A köd a derekánál járt. A férfi tudata kiutat keresett a sötétségből, de az alagút hosszú volt. Minden erejét összeszedve feltépte az éjszakát, s újból eszméletre tért. Ő még küzdött, nem adta fel. A távolból sziréna hangja hallatszott. – Anyám hív. – gondolta. – Ugyan, dehogy! – mondott ellent saját magának. – Anyám sosem hívott. – A férfi emlékezete sértetlen maradt. Tudata ingázott múlt és jelen között keresve az utat a jövő felé. Afelé a jövő felé, ami már nem létezett. S az emlékek életre keltek. Eleven tőrként hatolva a férfi szívébe. Emlékezett a házra, ahol lakott, a gyerekre, aki volt. Mintha csak tegnap történt volna. Az emlékek néhol összekeveredtek a jelennel, egymásba gabalyodtak. Látta magát, amint reszketve várja az estét, amikor apja részegen jön haza, s anyját, aki késsel a kezében várja. Érezte ugyanazt a félelmet, amit akkor, a tehetetlenséget, az ok nélküli pofonok égető fájdalmát. Nem volt menekvés. Napról-napra ugyanazok a jelenetek, véres csaták. A magány, az elhagyatottság érzése elemi erővel hatolt belé. Anyja nyílt gyűlölete, apja érzelmi ingadozásai fájdalmasan martak szívébe. Összeroncsolt teste egy pillanatra megvonaglott, majd a kép váltott. A sziréna egyre hangosabban szólt, a köd pedig a melléig ért. – Szóval ilyen a halál. – gondolta újra eszmélő tudattal. – Egész életem pereg le előttem néhány perc alatt, mint valami felgyorsított film. Egész életem, amely nem ért semmit. Nem tettem semmit, nem szerettem
senkit, s engem sem szerettek. Vajon így fogok meghalni? Egyedül, magányosan, ahogy éltem? – gondolta, s legbelül tudta rá a választ. Valahol érezte. Élete göröngyös útjain a magány, a hallgatás és az alkohol kísérte csak. Már maga sem tudta, mikor, miért kezdett inni. Egyszer csak kezében volt a pohár, s innen már nem volt visszaút. Legalábbis ő nem találta. A hallgatás örök társaként fogta be a száját, még részegségében sem nyitotta fel ajkait. Érzései örök cellájukban várták a szabadulást, ami soha nem jött el. Az alkohol csak tompította fájdalmát, végleg megszüntetni soha nem tudta. A társadalom perifériájára sodródott ember kínjaival magára maradt. Gyors képek váltották egymást, alig tudta követni őket. Eszement sebességgel kergették egymást emlékei, nehogy valamelyik is kimaradjon. Hisz az idő kevés volt. A tudat végső küzdelme volt ez, küzdelem az elmúlás, a semmi ellen. A tudat élni akart, de a férfi szerette volna, ha már vége lenne ennek a gyötrelemnek, de tudata erősebb volt, makacsul küzdött. Utolsó perceiben is kínozta megsebzett lelkét. Fel-fellobbanó szikraként újra és újra áttörte a sötétség falát, hogy egy kis fényt lásson. A férfi nem akart fényt. Egész élete komor szürkeségben telt, nem akart világosságot. Nem akarta megízlelni, hisz tudta, hamarosan örökre elveszíti. Akkor meg mi értelme? E kis időre felesleges. A köd már a nyakát fojtogatta. Lassan, de biztosan haladt kitűzött célja felé, s hamarosan el is éri azt. Egy percre sem hátrált meg. A sziréna egyre erősödő hangja megtörte az éjszaka csendjét. Mint valami illetéktelen behatoló, olyan kellemetlen volt jelenléte. Versenyt futott a köddel. Vajon melyik ér célba előbb? Élet és halál versenye volt ez. Fény és árnyék, idő és időtlenség, ember és természet örökös harca. A természet mindig elveszi, amit akar, azt is, amit ember létrehozott. Egyszerűen csak jön és elveszi, amit adott. A férfi tudta ezt. Ember csak ideig-óráig küzdhet a természet ellen, s csak csatát nyerhet, háborút soha. Az Örök Törvény gondoskodik erről! Az ember kis, apró láng, parányi szikra a világ hatalmas tüzéhez képest, s a végén csak hamu lesz belőle. Por és hamu. Ez a tűz a természet ajándéka, mely az ember bensőjéből fakad, táplálja, szolgálja őt, s ha itt az idő, elemészti majd. Ember e tüzet ki nem olthatja. A földön fekvő haldokló férfit is saját tüze emészti el, bár kissé fiatalon. De a természet nem az évekhez igazodik. Jön, amikor jönnie kell, s elveszi, amit akar. Ezzel is tisztában volt. Rövid élete folyamán sok mindent látott, tapasztalt. Az alkohol még nem tudta elpusztítani agysejtjeit, gondolkodása tiszta, világos volt. Élete folyamán túl sok ideje maradt töprengésre. Most már sietnie kell, ha be akarja fejezni. A lelkében felhatalmasodó kín és gyötrelem, a társtalanság érzése, emlékei iszonyú teherként nehezedtek rá. Elhallgatott érzései, bilincsbe zárt szavai egymással versenyezve dörömböltek lelke bezárt ajtaján. A férfi már semmit sem tehetett, már nem volt ideje beszélni. Elkésett. Teste egy pillanatra megrándult, mintha a terjeszkedő ködöt akarta volna elhessegetni, mely a biztos halált hozta el számára. A sziréna hangja egyre elviselhetetlenebbé vált. Már nagyon közel volt. A férfi tudata ismét visszatért. Kudarcai, élete értelmetlensége mardosta lelkét. Gondolatai űzött vadként száguldoztak zúzott agyának legmélyén, ahol tudata rejtőzött. Emlékei halála percében is tőrt döftek szívébe. Senki nem volt, aki megsimogassa, megfogja kezét, elkísérje utolsó útjára. Csak a magány ült mellette. Az ő jelenlétét érezte, mint annyi éven át. Egyedül volt, átkozottul egyedül. A köd az arcát csiklandozta. A sziréna visított, de a férfi már nem hallotta. Egyáltalán nem hallott semmit. Tudata utolsó fellobbanásával tudta, mindjárt vége. Mély sóhaj szakadt fel melléből. A megadás, a veszteség sóhaja. – Rendben! – mondta. – A halál olyan, mint életem
volt: magányos, értelmetlen, hallgatag. – Utolsó erejével megpróbálta szemét kinyitni, de valami ragacsos massza örökre lezárta. A sziréna hirtelen elhallgatott. A csend úgy borult hirtelen a férfira, mint puha takaró. Körbefonta, átölelte, óvta, védelmezte őt. Ajtónyitás, sietős léptek zaja hallatszott. Már csak 3, 2, 1 méter. A köd gyengéden borította be, mit anya alvó gyermekét. A férfi tudata zavaros masszává zsugorodott. Már nem vérzett. Teste nyugodtan pihent a természet ölén. visszatért oda, ahová tartozott. Lelke börtönéből szabadult szellemként szállt a semmibe, a hő áhított szabadság felé. Az emlékek az alagútban rekedtek valahol a Semmi és a Sehol közötti fény nélküli alagútban. Mát nem volt rájuk szükség. A múlt és jelen egybeolvadt, a jövő semmivé foszlott. Élet és Halál csatája végleg eldőlt. Elkéstünk! – szólt egy hang. – Igen! – válaszolt egy másik. A léptek lassan elhalkultak, a sziréna nem hangzott fel többé. Az éjszaka békésen aludta igaz álmát. A köd egy darabig nézett a távolodó mentőautó után, mintha attól félne, esetleg visszajön, majd átlépett a halott férfin. Elérte célját. Elvégezte, amiért jött, megszerezte, amit akart. Már nem volt, amiért maradjon. Dolga végeztével összegömbölyödve, szürke füstfelhőként repült tovább a semmibe a köd.
Éjszakai árnyak Éjszaka van. Minden bajom éjszaka kezdődött. Pedig szeretem az éjszakát. Akkor csend van. sötét. Senki és semmi nem bánthat. Az éjszaka mindig vigyáz rám. Bár néha kegyetlen tud lenni, mégis szeretem. fura ez az ellentét. Akár az ember: mindig azt bántja, akit a legjobban szeret, és őt is az tudja a legjobban megbántani, akit igazán szeret. Nekem az éjszaka a leghűségesebb társam, néha mégis belevágja karmait lelkembe. Mint most. Csendes, tavaszi éjszaka van. Ruhástól ülök ágyam tetején, bámulom a csendet. A TV-ben megy valami műsor, de nem tudom mi, nem figyelek rá. Valami más köti le figyelmemet. Egyetlenegy hangra várok, de nem hallok semmit. Testem vészhelyzetre készen áll, izmaim megfeszülnek. Minden érzékszervem maximális teljesítményre van hangolva, mint valami radar. Semmi sem kerülheti el a figyelmemet. Adrenalin-szintem az egekben. Szívem percenként 120-140-et ver. Kezem remeg, gyomrom összeszűkül. Teljes készültség. Az óra lassan bandukol tovább megszokott útvonalán. Ketyegését nem hallom. Minden zajra összerándulok. – Talán most! Nem, nem, nem ő az!- Megnyugszom. Percnyi szünet. Testemben az idegek táncot járnak. Nem érzek éhséget, szomjúságot, nem vagyok fáradt sem. Már órák óta ülök készültségben, lefeküdni nem merek. Hányszor ültem már végig így az éjszakát, vagy nagy részét! – Most jön valaki – a lépcsőházi ajtó csukódik. – Nem, ez nem ő, túl halkan jött. – A félelem lassan kúszik felfelé, már a torkomban dobog. Kint fenyegetően felmordul a szél. Az éjszaka, mintha csak ijesztgetni akarna, árnyakat rajzol a falra. Mintha nem félnék amúgy is eléggé! A félelem rettegéssé válik. Szemem kitágul, érzékszerveim a legapróbb rezdülést is hangos robajnak érzik, arcomon a bőr megfeszül, saját ajkaimba harapok. Hátam fáj, megfeszített izmaim sajognak. Nem tudok lazítani. Veszély leselkedik rám a sötétben. Az éjszaka árnyai egyre közelednek. Elindulok kávét főzni, legalább lefoglalom magam. Ma éjjel úgysem tudok aludni. Ennek az éjszakának lőttek. Lassan kortyolgatom a forró feketét, vigyázok, ki ne lötyögjön. Két kézzel markolom a poharat. Újabb zörej. A kávé kilöttyen, ahogy megrázkódom. Fejemben ezernyi kusza gondolat, a legrosszabbra is felkészülök, minden eshetőséget számba veszek. Így nem érhet meglepetés. Mindig ezt csinálom, így védekezem. Újabb halk kattanás, aztán csönd. Még mindig várok. Abban a feszült izgalomban, ahogy eszmélő korom óta mindig. Tapogatócsápjaim kitűnően működnek. Ösztönösen érzem a veszélyt. Sosem tévedek. Száz százalék biztonsággal érzékelem a veszély jelenlétét, tudom, hogy közeleg, s hogy teljes erejével le fog csapni. Azt hinné az ember, hogy egy idő után meg lehet szokni. Nem lehet! Ezerszer, milliószor éltem már át, de még mindig ugyanúgy reagálok rá, ahogy régen. Ugyanaz a félelem, ugyanaz a kétségbeesett rettegés minden remény nélkül. Mintha filmet forgatnék, úgy pereg le előttem, ami történni fog. Árnyak közelítenek felém az éjszakában, a félelem árnyai. Gondolataim elkalandoznak, egy kicsit enyhül a feszültség. Most otthon vagyok, bár ezt a helyet a legkisebb jóindulattal sem lehet otthonnak nevezni. Számomra ez csak az iszonyat, a félelem, az undor, a kétségbeesés helyszíne. Otthon. Különös egy szó. Mások erről olyan szépen beszélnek. Én mit mondjak? Legjobb, ha semmit. Bölcsen hallgatok. Most a múltban kalandozom. A múltban, amit legszívesebben örökre elfelejtenék. A családom jut eszembe. Apropó, mi az, hogy család? Nem tudom. Van még néhány dolog, amiről nem tudom, hogy mit jelent, de már nem zavar, már nem is akarom megtudni. Volt idő, amikor zavartak ezek a
dolgok, de mára már túl vagyok ezen. Már csak a túlélés foglalkoztat. Túlélni mindent bármi áron. Csak azt nem tudom, miért? Miért akarok mindent túlélni? Nem zavar, hogy nincs semmim, hogy napról napra élek. Semmi sem zavar. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy teljes belenyugvás. Itt állok a semmi közepén, teljesen egyedül, de élek. Akárhogy is, de élek. Jövök-megyek, teszem a dolgom, és élek. Sosem hittem volna, hogy egyszer eljutok ide. Egész jó így. Jobb így, mint aggódni, mi lesz holnap. Ilyen dolgok már nem foglalkoztatnak. A jövő nagyon távoli és bizonytalan. Valaha én is szerettem volna családot, de megértettem valamit: nem vagyok alkalmas arra, hogy családban éljek. Ez a felismerés először megdöbbentett, aztán megnyugodtam: így is lehet élni. Én képes vagyok rá! Na, igen, az idő változik és mi is változunk vele együtt. Én szeretem ezt a magányos, csendes, egyszerű életet. Csak várni nem szeretek. Várni apámra, aki ki tudja, mikor és hogyan jön haza. Most is rá várok. Újabb ajtónyitódás. Gondolataim visszatérnek a mába. Valaki megint jött. Nem gyullad fel a lépcsőházi lámpa. Néma csend. Nem ő jött. Tovább várok. Már a második kávét iszom. Fogalmam sincs, miért. Csak, hogy lefoglaljam magam. Erős kábultság vesz erőt rajtam. Fáradt vagyok. A több órás, megfeszített figyelem, a reménytelen várakozás megtépázta idegrendszerem, kiszívta minden erőm. De muszáj várnom. Tudnom kell, épségben hazaér –e. Addig nem pihenhetek. Felelős vagyok érte. Valamikor régen felelősséget vállaltam, s ez elkísér egész életemen át. Nem hagyhatom magára. Ez a kötelességtudat tart ébren, ez motivál, hogy csendben várjak, rá, ha kell egész éjjel, és óvjam őt. Csak a kötelességtudat és a felelősségvállalás. A szeretet, amit valaha éreztem, már alig pislákol. Szörnyű szavak ezek, de ez az igazság. Természetesen szeretem valamennyire, de ez nem lenne elég ahhoz, hogy így várjak rá, hogy kitartsak mellette. Ezt a hosszú évek alatt kialakult kötelességtudat és felelősségvállalás teszi, na meg saját lelkiismeretem. A kaputelefon éles berregése riaszt fel kábultságomból. Reszketve állok fel, remegő lábakkal teszem meg az alig két méteres távolságot a telefonig. Alig tudom felemelni a kagylót. Hangom remeg, ahogy beleszólok. A földszinti lakó hangját hallom: - Gyere le, apád itt ül a földön, nem tud felállni. – Elindulunk a nagymamámmal. Remegve indulok lefelé, a korlátba kapaszkodom, hogy le ne essek. Mamám sírva jön mögöttem. Apám a földön ül. Körülötte alkoholbűz, és valami más is, amit nem tudok rögtön azonosítani. Részegen bámul rám. – Gyere, segítek felállni! – mondom és megpróbálom felhúzni. Valamit motyog, de nem értem, és csak ül tovább. Nagyon nehéz, nem bírom el egyedül. Hárman valahogy felhúzzuk. És ekkor meglátom a bűz forrását. Lassan szembefordítom a lépcsővel, s megpróbálom elindítani. Sikertelenül. Mamám elől megy, húzza felfelé, én hátul tolom előre, a korlátba kapaszkodva, hogy le ne essünk. Tartom apámat és a saját súlyomat. – Indulj már el! – iszonyatos dühöt érzek, legszívesebben elsírnám magam, de nem lehet. Végre elindul. Lassan, lépésről lépésre haladunk. Húzzuk, toljuk, vonszoljuk felfelé. Ő többször megáll, motyog, tiltakozik, de én csak taszigálom felfelé. Nagyon messze a második emelet. Többször a lábamra lép. Majdnem felkiáltok fájdalmamban. Időnként nekem esik, mindketten a korlátnak zuhanunk. Az én testem fogja fel az ütközést. Egyik kezem a korlát rácsai között feszül, a másik apámat fogja erősen. Iszonyatosan fáradt és dühös vagyok. Végre felérünk. Mamám ajtót nyit, apám teljes súlyával rám nehezedik. Alig állok a lábamon. Betámogatom a szobába, s ruhástul a földre fektetem (onnan nem esik le). Ott marad. Lökdösődik, rúgkapál, fel akar állni, de szerencsére nem tud. A bűz facsarja az orromat, szédülök, hányingerem van, de nem
hagyhatom ott. Vizet készítünk, majd lemosdatjuk. Színes karikák táncolnak a szemem előtt, úgy érzem, mindjárt elájulok. Összeszedem magam. Felfektetjük az ágyra, látom, hogy testét sérülések borítják. Már jóval elmúlt éjfél. Apám mondja a magáét. Ahogy józanodik, úgy lesz egyre agresszívabb és elviselhetetlenebb. Megpróbál felállni, de visszazuhan az ágyra. Egyre hangosabb, mire én is kifakadok. Már ketten kiabálunk. A mamám csitít bennünket. Neki még van ereje, nekem már nincs. Az összes tartalékaimat feléltem. Végtelen keserűséget és szomorúságot érzek. Iszonyú fájdalom rándít görcsbe. Apám hirtelen feláll, elindul, de egyensúlyát veszti és eldől. Megpróbálom elkapni, de olyan erővel esik rám, hogy mindketten elvágódunk. Iszonyú erővel csapódom a fotel karfájára. Zúg a fülem, karom a testem alatt. Apám rajtam. Az első gondolatom, apám. Szerencsére nem ütötte meg magát. Mamám leszedi rólam, aztán engem is felsegít. Minden tagom fáj. Kiabálok, dühöngök, képtelen vagyok normális emberként viselkedni. Összes dühömet apámra zúdítom, és lelököm az ágyra. Kimegyek a konyhába (onnan pont rálátok). Hajnali fél kettő. Apám újból elindul, újból elesik, megint elkapom. Ketten zuhanunk. Kétségbeesetten üvöltök: - Már sosem lesz vége?! – Apám bambán néz rám. Semmit nem ért. Szembogara maximálisan kitágult, s csak megy előre. Megyek utána, kísérgetem. Alig bírok menni, de muszáj, amíg már magától is képes lesz rá. Végre ura egyensúlyának, de csak bolyong össze-vissza. végre lefekhetek. Hajnal van, nem tudok elaludni. Túl zaklatott vagyok. Túl sok minden történt ezen az éjszakán. Orromban apám bűze. Alig tudom leküzdeni fel-feltörő hányingerem. Fáj a gyomrom. Képtelen vagyok másra gondolni. Lecsukom a szemem, de frissen szerzett sérüléseim sajognak. Zúg a fülem, kezemre nem tudok támaszkodni. Némán várom a reggelt. Az egyetlen, aminek örülök, hogy neki nem lett semmi baja. Tudtam rá vigyázni. Meg tudtam óvni őt saját magától. Már csak egy dolgom van: vigyáznom kell arra, senki ne lássa meg sérüléseimet. Óvatosnak kell lennem. Hiszen hogyan magyarázom meg őket? Hogyan mondjam el, hogy árnyakkal viaskodom, de ezek az árnyak nagyon is valódiak. Hogyan mondanám el, hogy apámat védtem? Ki hinné ezt el nekem? Ki értené ezt meg?
Utazás A késő őszi nap sugarai bágyadtan világították meg Sehol város vasútállomását. A város lassan aludni készült. Hosszú téli álomra hajtotta a fejét. Az állomás két épületből állt. A kicsi, alig pár férőhelyes terem hideg, szűk, komor volt. Pénztára sem volt, nem is kellett. Itt csak ritkán várakoztak utasok. Az itt várakozóknak nem kellett jegyet venni, nem volt poggyászuk sem; csak ők maguk voltak: az utazók. A nap utolsó sugarai haldokolva hagyták el a földet. Nyomában a sötétség hömpölygött. A komor sötétben az állomás még kihaltabbnak, zordabbnak tűnt. Hideg bujkált a sínek között, a padokon, szél zörgette az árván hagyott táblákat, az elkorhadt ablakokat. A didergő, csikorgó sínek fázósan húzódtak közelebb egymáshoz egy kis meleg reményében. A peron kihalt volt, egy lélek sem várt látogatót, senki nem utazott sehova. Egyszer csak egy alak körvonalai rajzolódtak ki a homályban, amint kilépett a kis épületből. Fejét lehajtva, kabátját mellén szorosan összefogva ballagott az X vágányhoz. Egy lány volt az. Lassan lépkedett, minden sietség nélkül közeledett a peronhoz. Nem volt nála semmi, csak ő maga volt, egyedül. Vajon vár valakit? Vagy tán elutazik? Néhány perc múlva a levegő megremegett, s messziről egy vonat dübörgése hallatszott. Nem a megszokott vonathang volt ez. Inkább valami más, a lány mégis felismerte, fejét a hang irányába fordította. Különös, semmivel össze nem hasonlítható hang volt. Nem volt a sínek felett villanyvezeték, s a vonatnak mozdonya sem volt. Kerekei szinte nem is érintették a földet. Csak úgy jött, siklott a levegőben. Az egész vonat egy koromfekete vagonból állt. Alig látszott az éjszakában, szinte meg sem állt. Futtában kapta fel a lányt, aki előtte állt, majd repült tovább. A szó szoros értelmében repült. Az oldalán ez állt: Semmiből Sehova. Egy másodperc alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna. A vagon belsejében még nagyobb volt a sötétség. Fekete ruhás alakok ültek egymás mellett a hideg padokon. A lány keresett magának egy szabad helyet és leült. Már nem fázott. a vagon észrevétlen melegedett fel, mintha belülről fűtötték volna. Valami ismeretlen, kellemes érzés azt súgta neki, hogy jó helyen van, közéjük tartozik. Ekkor egy hang szólalt meg valahonnan: - Már vártunk! – Majd egy másik: - Azt hittük, mégsem jössz el! – A lány figyelmesen körülnézett, levette a kabátját, s kényelmesen elhelyezkedett. „Kik vagytok, hogy kerültetek ide?” kérdezte, s megpróbálta arcukat kifürkészni, de a fekete álarc mindent eltakart. - Menekülők, mint Te, s valahol útközben szálltunk fel. – válaszolta egy közeli hang. - Ne zavarjon a feketeség! Az igazi szépség belülről fakad, a külső nem jelent semmit. Te is meg fogod szokni! A lényeg az, ami bennünk van, nem az, ami rajtunk! Nem fontos, kik vagyunk, honnan jöttünk, nem érdekes nevünk, rangunk, vagyonunk, csak a lelkünk. Az embert a lelke teszi igazán széppé vagy rúttá. Most kellemes meleget érzel, de ez a melegség belülről fakad: belőled és belőlünk. Ezt mi adjuk egymásnak. Én egyébként a családom elől menekülök, a zsarnokság, a gonoszság és a kegyetlenség elől. Megaláztak, tönkretettek. A házasságba menekültem, de a férjem elhagyott, és elvette tőlem a gyermekemet, s ezzel az életemet. Nem volt erőm harcolni, s soha nem nyerhettem volna meg e csatát. Magamra maradtam. Ekkor döntöttem úgy, hogy utazó leszek. Ez az én történetem. - Én – szólalt meg egy másik hang – az öngyilkosságba menekültem, de megmentettek. Alkoholista szülők gyermeke vagyok. Szüleim csatározása, véres jelenetei elől menekültem a
halálba. Az iskolatársaim csúfoltak, kinevettek. Örök magányra voltam ítélve. Az utazást választottam. – - Nekem a gyermekeim miatt kellett elutaznom. – így egy nagymama. – Felneveltem, kitaníttattam őket. Amikor felnőttek, kiforgattak vagyonomból, s az utcára tettek. Nem volt hová mennem, nem volt kihez szólnom. Veletek tartok. – - Én egy lány miatt vagyok itt. Nagyon szerettem, a legjobb barátommal csalt meg. Kinevettek, kigúnyoltak. Nem találtam a helyem, feladtam a munkámat, minden pénzem az italra költöttem. Sehova tartok. – mesélte egy másik utas. - Árva gyerek voltam, nem kellettem senkinek. Születésemkor eldobtak, nem tartozom sehova. Bárhol is vagyok, nem sír utánam senki, nem keresnek hívó szavakkal, nem várnak sehol haza. Most veletek tartok. – A vonat közben villámsebességgel robogott tovább. Az állomások sorban, egymás után tűntek el a semmibe: Bárhol, Akárhol, Valahol. A Semmi és Sehol közötti végtelen úton végtelennek tűnt az idő is. Végtelenek voltak a történetek is. Emberi sorsok, tragédiák, melyek összefűzték a vonat utasait. Nem volt mozdonyvezető, kalauz. Az utasok irányították a vonatot. Ők határozták meg az irányt: Sehova. A Sehova tartás, a biztos bizonytalanság egybeolvadt a végtelennel. A végtelen az összetartozás jelképe lett, szimbólummá vált. A lány figyelmesen hallgatta társait. Meglepődve vette észre, hogy mind ugyanolyan színtelen hangon, érzelem nélkül beszél élete legfájdalmasabb korszakáról. Mintha kívülállók lennének, akikkel nem is történt meg mindez. Csupán hallották valahol ezeket a történeteket. „Persze”, sóhajtott fel a lány, ahogy elemi erővel beléhasított a felismerés. „Ők nem emberek, csupán emberi sorsok, életek. Csak a történeteik vannak jelen, ők maguk nem. Csak a képzeletük szárnyal, mint a vonat, pusztán vágyaik irányítják őket. Az ember ösztönösen menekül a rossz, a kegyetlen elől, de mivel ezt fizikailag nem képes megtenni, a lelkét engedi szabadon. A képzelet nem ismer határokat, nem ismer legyőzhetetlent. A gyötrelem fogságában senyvedő léleknek az egyetlen esélye, hogy szabad legyen: a képzelet. Az ő segítségével, mit szellem a palackból kiszabadulva száguld, addig ismeretlen tájakat fedez fel, eddig felfedezetlen szabadságot érez. A test szilárd, adott, megfogható, elpusztítható. A lélek halhatatlan, s örökké szabad. A képzelet, mint szárny segíti az eligazodásban. Mások lelkét nem lehet bezárni, a sajátunkat azonban igen. Saját lelkünket fogságba ejthetjük, de ezzel pusztulásra ítéljük. Ha nem hagyjuk, hogy szabadon szárnyaljon, megöljük. Ember lélek nélkül olyan, mint a levegő oxigén nélkül. A történetek folytatódta. Testileg-lelkileg összetört, meggyötört sorsok, életek tárultak a lány elé. Az emberi lélek legeldugottabb részei nyíltak meg, s mint egy nagy folyóból, úgy ömlöttek a történetek a vagon padlójára. Minden történet egy élet volt, s minden élet egy történet. Mindenki türelmesen hallgatta a másikat, itt minden sors egyenlőnek számított. Mesélt a háborúból hazatért katona, aki nyomorékká vált, s így otthon már nem kellett. Ki tudja, mióta utazik, s hány éves? De nem is fontos. Mesélt a gyermekét véletlenül megölő apa, aki saját maga elől menekül (még nem tudja, hogy ez lehetetlen). Folytatta az orvos, aki nem tudta meggyógyítani beteg gyermekét.
Örökre felhagyott hivatásával. Szólt az ügyvéd, aki nem tudta megmenteni védencét, s az öngyilkos lett (később kiderült, ártatlan volt). Jött az anya, aki kénytelen volt gyermekét árvaházba adni, mert nem tudta eltartani. Beszélt a prostituált, akit szülei kényszerítettek e „mesterségre”. Szót kért a drogos fiú, akinek társa a szeme láttára halt meg, s akit szülei kitagadtak. Beszélt az AIDS-es lány, akit a társadalom nem fogadott el, kitagadott magából. Csak a lány hallgatott. A vonat siklott az éjben a végtelen úton és időben. Megszűnt a tér is. A padlón térdig állt a bűn és a nyomor, a kegyetlenség és durvaság. Megnyomorgatott lelkek sikoltoztak valami szép, jó, igaz után. A sok tragédia a földön fetrengett, egymást lökdösve, taszigálva próbált előre törni. Kint suhantak az évszakok. Nem lehetett megállapítani, most épp melyikben járunk. Az ablakok is feketék voltak. Lehet, hogy nem is voltak évszakok. A Sehol még messze volt. Időtlen utazás folytatódott az időn át. A vagon biztonságot nyújtott a benne ülők számára. A valós világ kinnrekedt. Erős acélajtók zárták le a kijáratot. Oda senki be nem jutott, csak a sérült lelkek kaptak bebocsátást. A zárt vagonvilág volt az egyetlen esély az élet kegyetlenségeinek elviselésére. a túlélés egyedüli esélye. Mostanra mindent átjárt a kellemes meleg. az utasok ehhez hasonlót még soha nem tapasztaltak. Feltárult egy szép, új, biztonságos világ, amely számukra eddig ismeretlen volt. Testük valahol most is szenved, de lelkük szabad. Szabadon röpköd, nem zárhatja be senki, nem tudnak már ártani neki. Test és lélek már nem alkot egységet. Két külön életet élnek, egymástól elválasztva, függetlenül. Életek, sorsok száguldanak a vonaton, s e vad száguldásban van valami csodálatos: soha nem lesz vége. A testi élet véges, a lélek örökké élni fog, míg világ a világ. Örökké szabad lesz, örökké száguld, mint a vonat, amely a Semmiből indult és Sehova tart. Rajta életek, testet öltött sorsok: az utazók. A lány hallgatott. Megdöbbentette ez a sok tragédia. Újból körülnézett. Ugyanazok a fekete alakok vették körül, akik felszállása idején. Semmi sem változott. Mégis az az érzése volt, hogy nem tartozik közéjük. Hirtelen végignézett magán. Rajta nem volt fekete ruha, a saját ruhájában üldögélt, végig abban utazott. Megtapogatta magát: élő, hús-vér lény volt. Hirtelen feltörtek emlékei: a szörnyű napok, átsírt éjszakák, tönkretett Karácsonyok. Tehát ide sem tartozik. A sehová tartozás szörnyű érzése mély fájdalommal töltötte el. Az ember egymagában semmit sem ér. Az állandó harcok, csaták ugyan megedzették, de rendkívül bizalmatlanná, zárkózottá tették. A puszta létért is meg kellett küzdenie. Megtanulta ugyan a túlélés stratégiáját, de vajon mit ért el vele? Megérte? Az út végén csak a magány várja, a fekete köntösbe öltözött, érzés nélküli, rideg magány. Halálos futam volt ez az időtlen időben, értelmetlen harc az üres életért. Lassan rájött, hogy ő nem utazó, csupán kis időre kapott eltávozást. Várják további harcok, küzdelmek, hamarosan le kell szállnia a biztonságot nyújtó, otthont adó vonatról. Várja egy otthontalan otthon. A történetek a végére értek. Békés nyugalom töltötte be a vagon belsejét. A sok szenvedés és fájdalom elcsitult. Az utasok nyugovóra tértek. A lány fájdalmasan vette tudomásul, hogy ide sem tartozik. Tovább kell mennie.
Halk sípszó hallatszott, s a vonat lassítani kezdett. A lány felkelt a helyéről, búcsút intett társainak, kinyitotta az ajtót s leugrott az Y vágányra. valahol a Semmi és Sehol között félúton. A téli hideg bekúszott a kabátja alá, a csontjáig hatolt. Elindult egy új helyet keresni, hogy végre otthonra találjon. Az úton csak egyedül ballagott, haját a szálldogáló hópelyhek festették fehérre. A hold szánakozva nézett rá, s egy halvány, bátorító mosolyt küldött felé. Elindult az éjszakában a bizonytalan, az ismeretlen felé. Nem tudta, mi lesz vele, hová érkezik, csak ment. Érezte, hogy mennie kell. Bolyongása közben az utazás élményeire gondolt. A békére, a szeretetre, amiben egy kis ideig része volt. A kis vagon melegére, amit az emberi szívek töltöttek meg melegséggel, élettel. Azokra gondolt, akik már nagyon messze jártak, s lehet, hogy soha többé nem fog találkozni velük. Az utazás élményére gondolt. Az utazásra, amely legszebb volt eddigi életében. Ez járt a fejében, ahogy ballagott a sötét, hideg, kietlen éjszakában. S arra, hogy ez az utazása vajon hová viszi?
A magány börtönében Beköszöntött az este. A sötétség puha takaróként borult a városra. A nyár haldokolva, sápadtan búcsúzott a világtól. Még utolsó erejével fel-felpislantott, majd szemét lezárva, fájdalmas könnyek között elszenderült. A várost gyengéd ködbe burkolta az ősz, hűvös szél borzolta a fák leveleit. A természet fázósan húzta össze magát, mind kisebb lett. A nyár emléke lassan elhalványult. Néha még fel-felcsillant egy remény, egy-egy szikra, a nap még újra próbálkozott, de ereje egyre fogyott, majd végképp elhagyta. A városba immár félreismerhetetlenül behömpölygött az ősz. Az idő folytatta maga útját, kérlelhetetlenül ment előre. Nem állt meg pihenni, nem tért vissza, csak ment tovább. Vasfoga nyomot hagyott élőn és élettelenen. Arcokon barázdák, a múlt nyomai, szenvedései, a jelen kilátástalansága, a jövő bizonytalansága. Az idő most az őszt hozta el magával. Gyengéd szellőként érkezett, hogy majd orkánná duzzadva mindent elpusztítson. A világ menekült, mint sebzett lélek, aki nem tudja, hogy önmaga elől nem menekülhet, s ezért újra és újra megpróbálja. Az ősz zavartalanul tört előre. Csodálatos színvarázsával mindent és mindenkit elkábított, hogy majd a szép álom után az ébredés még fájdalmasabb legyen. Az ősz csak illúzió, hiú ábránd. Észrevétlen csúszott át a télbe, lopva osont tovább a kertek alatt. A világ folytatta a maga életét, s észre sem vette, hogy a téllel új társ érkezett: a magány. A tél szárnyán érkezett, s itt maradt örökre, itt ebben a kisvárosban, egy lány lelkében. Sorban kopogott be az ablakokon, elzavarták. Egy helyen azonban bebocsátást nyert, soha többé el nem ment. Otthonra talált. Lopva szőtte be a lány életét, mint ahogy pók a hálóját. Kitöltötte szívét, lelkét, követte mindenhová. Útitársául szegődött, űzte, kergette. A lány eleinte megpróbált szabadulni tőle, aztán feladta, végképp a foglya maradt. A barátja lett, örök társa e társtalan világban. A tél közben folytatta pusztító útját. Gyönyörű fehér rózsákként hullt alá a semmiből, hogy néhány óra vagy nap múlva mindent fekete sárrá változtasson. Az örök ellentétet testesítette meg: egyszerre volt szép és rút, csábító és taszító, fekete és fehér. Akár az élet. A sötétség minden átmenet nélkül, hirtelen zuhant a városra. Az éjszaka mindent maga alá temetett. Láthatatlanná váltak az arcok, eltűnt az élet. A világ aludni tért. Hosszú, üdítő álomra, hogy majd reggel, kipihenve fáradtságát, újult erővel folytathassa útját. Valahol, messze a távolban valakinek nem jött álom a szemére. Egy lány volt az. Egyedül ült szobája legmélyén a sötétben. Már várta az éjszakát. Szerette és kereste őt. Nem félt tőle. Számára a sötétség a biztonságot jelentette. Nappal és éjszaka az ő lelkében felcserélődött. Ő éjszaka élt. Csak ekkor engedhette igazán szabadon bezárt lelkét. Ilyenkor senki sem láthatta. A nappal neki idegen, félelmetes és túl zajos volt. Emberek vették körül, akiket nem ismert, akik őt sem ismerték. Félt tőlük, idegenek voltak számára, nem tudott velük mit kezdeni. Ez a félelem zárkózottá, bizalmatlanná, magányossá tette. Nem tudott felszabadulni köztük, nem tartozott közéjük. Egyáltalán sehova sem tartozott. Az éjszaka más volt. Az éjszaka szerette őt, óvta, féltette, törődött vele. Biztonságot adott. Biztonságot, amit soha senkitől sem kapott meg. Az élete eggyé forrt az éjszakával. Nem ismerte a fény ragyogását, üdítő varázsát. Nem
tudta, mi a család, otthon. Egyedül volt. Egyedül e világban. Társtalanul bolyongott az élet útvesztőjében, s az út végén soha senki sem várta. Bárhová ment, csak a magány kísérte útján. A magány, aki születése pillanatában költözött a lelkébe. A sötétség közben elmélyült, s a tömör éjben a lány emlékei felszínre törtek, képzelete, vágyai utat törtek kifelé, s szabadon szárnyaltak, mint a madár. A világ aludt, a lány élt. Szabad utat engedhetett minden elrejtett szónak, érzésnek, hisz senki sem láthatta. A szavak, érzések, emlékek vágyakká formálódtak, s életet nyertek. S mint szétgurult gyöngyök ömlöttek elő a lélek legmélyéről s folytak szét az éjszakában. A tárgyak életre keltek, hű társakká váltak. A lélek felszabadult, néhány órát szabadon bolyonghatott, kószálhatott, hogy majd az éjszaka végével újra visszatérjen saját börtönébe. Abba a börtönbe, amit saját maga kovácsolt saját magának. „A magány megöli a lelket.” – szólt egy belső hang. - Tudom, - válaszolta a lány – de az álmok nem váltak valóra, a vágyak csak a képzelet szüleményei, s örökre a félelem foglyai maradnak. „A félelem is megöli a lelket.” - Igaz, de az élet meg engem pusztít el, túl rettenetes nekem ahhoz, hogy szabadon élhessem, a világ pedig túl nagy számomra! – „Ne az egész világot akard, az valóban túl sok egy embernek! Csak egy kis szeletet kérj belőle!” - Nem lehet, nincs hozzá jogom. – „Ez nem igaz! Mindenkinek joga van emberhez méltó életre. Neked is! Tőled függ, hogyan élsz, milyen lesz életed. Ha nem hagyom, hogy segítsenek, akkor nem is tudnak. Egyedül senki vagy és nem érsz semmit! Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak vegetálj, túl értékes ahhoz, hogy csak úgy elvesztegesd!” - Tudom, de pontosan te vagy, aki a legjobban tudja, miért vagyok egyedül, miért félek ennyire. Te vagy az, aki a legjobban ismer! – „Így igaz! S mert ismerlek, azért mondok neked ilyeneket. A múlt elmúlt. A jelen itt, a jövő előtted. Örökké nem nyalogathatod sebeid, nem élhetsz a múltad és félelmeid árnyékában! Ha valamit akarsz, azért tenned is kell valamit. Nincs semmi szégyellnivalód, nincs, amiért el kellene rejtőznöd a világ elől! Ami történt, nem a te hibád, te is tudod! Épp elégszer megbeszéltük! Önsajnálattal nem mész semmire!” - Nem sajnálgatom magam és nem nyalogatom sebeimet! – „Dehogynem! Gondolkozz csak! Mi az, ahová mindig visszatérsz, ahová mindig elmenekülsz? A múltad, az emlékeid. Ki sem dugod a fejed, máris vonulsz vissza csigaházadba, s nem lehet többé kicsalogatni. Oda futsz vissza, ahonnan menekülsz. Csak egyet felejtesz el: a csigaház is roppant törékeny! Miért nem a jövőbe nézel? Nem volt elég szörnyű a múlt? Miért térsz mégis mindig vissza hozzá?” - Azt nem tudom! – „Mit akarsz még tőle? Ha taszít, miért ott keresel menedéket? Nem ad biztonságot, nem nyújt menedéket, nem segít!” - De segít! Segít megőrizni a becsületemet, a hitemet. Segít, hogy ne csapjanak be, ne okozzanak nekem több csalódást! –
„Ez hazugság, ostoba önámítás!” - Nem az! – „Dehogynem! Figyelj csak egy kicsit rám! Amiket mondasz, azok csak kifogások. Kifogásokat keresel, hogy ne kelljen szembenézned önmagaddal. Kifogásokat, hogy megvédd azt, ami nincs is. Senki nem kért meg rá, hogy húzódj félre a világtól, hogy félve takargasd sebeid. Igaz, hogy a múltnak ebben része volt, de nagyrészt te is akartad. Te döntöttél úgy, hogy nem engedsz magadhoz közel senkit, te húztál magad köré falakat. Azt mondod, segít megőrizni a hiteted. De milyen hitedet? Mi a te hited? Miben hiszel igazán?” „Miért nem válaszolsz? Mert nem hiszel semmiben, igaz?” - Igen, igaz. – „Nem a múlt vigyáz rád, nem ő fog megvédeni a csalódásoktól. Te őrzöd féltve sebeid! Az élet tele van meglepetésekkel, csalódásokkal. Azért, mert egyszer becsaptak, nem jelenti azt, hogy mindig be fognak. Csak, ha te hagyod. Ehhez te is kellesz ám! A csalódások elől nem térhetsz ki. Akkor sem, ha elzárkózol, falat emelsz magad köré, börtönbe zárod magad. Lehet, úgy gondolod, most biztonságban vagy, de valójában, hol is vagy? Bezárva, rabságban, egyedül. Kinn tartasz minden szépet és jót, örömöt, boldogságot, szeretetet. Ezeket sem engeded be. Tudod, az életben nincs 100% biztonság. A tied is csak látszólagos, valójában nem létezik. Csak illúzió, ami nagyon törékeny. Azt, hogy a múlt segít, csak bebeszéled magadnak, mert így könnyebb. Nem kell kockáztatnod semmit, nincs felelősség! Mi lenne, ha mindenki ezt tenné?” - Tudod, hogy nem így gondolom! – „Akkor hogy gondolod? Mert most épp ücsörögsz életed romjain, hagyod, hogy elnyeljen a sok szemét. Senyvedsz magányod börtönében, siratod életed, élsz saját félelmeid rabjaként. - Bezártak! – „Dehogy! Ezt csak te mondod. Az embert nem lehet csak úgy bezárni. Te zártad be saját magadat! Segítettek az igaz, de te voltál az, aki a végső döntést hozta. Te hallgattál el, vonultál saját ketreced legmélyére. Ezt a börtönt pedig egyedül csak te tudod kinyitni. Senki nem tudja áttörni lelked páncélját, ha nem hagyod! Neked kell az első lépést megtenned! Magad elől hiába menekülsz, ez lehetetlen!” - Tudom, de azért mégis megpróbálom, hátha nekem sikerül. – „Ez butaság, önámítás! Soha nem fog sikerülni! Azt mondod, félsz. Rendben, elhiszem. Mitől? Csak magadtól! Az ember mindig másokra vetíti félelmeit, pedig az belőle fakad. Ott gyökerezik a mélyben. A tied is, csak te hagytad, hogy kihajtson! Te is saját magadtól félsz! Magányos vagy? Miért? Ki mondta, hogy legyél az? Hát te! Azt mondod erre is, hogy azért vagy magányos, mert félsz. Na de kitől? Hát persze, hogy magadtól! Azt mondod, jó egyedül. De tényleg olyan jó? Jó, hogy néma hallgatásban telnek napjaid egyik a másik után? Ezt nem hiszem el. Ennél sokkal jobban ismerlek. Erre a válaszod ismét, félsz. Már megint kitől? Na, újból csak magadtól. Saját félelmeid irányítanak, azok zárnak börtönbe, mutatják az utat. De ez az út nem vezet sehová! Sehonnan indul és a végtelenbe tart. Csak egy csalóka ábránd. Egész életed tartalmatlan, üres. Olyan, mint a hamu, amit felkap a szél és tovarepít. Semmire sem használható!” - Tudod, hogy mennyi mindent átéltem, mennyi szörnyűséget láttam, tapasztaltam. Ezek nem múlnak el nyomtalanul! – Nem, de nem is akarod, hogy elmúljanak!”
- De igen! – „Nem és nem is teszel érte semmit!” - Ez nem igaz! – „De, igen, sajnos az! Gondolj csak bele! Most is ugyanoda térsz vissza: mi az, amit átéltél! Tudom, hogy szörnyű volt, de már vége! Csak ne visszafelé mennél mindig!” - Ezt meg hogy érted? – „Amikor mondok valamit, mindig az a válaszod: amit átéltem, amit láttam, tapasztaltam….stb. Sosem ez: mostantól jobb lesz!” - Mert nem hiszek benne! – „Miért nem?” - Miért hinnék, sosem volt jó! – „Látod, már megint azt mondod: volt. Megint visszafelé tekintgetsz! Az ember folyton reménykedik. Ez a képessége teszi lehetővé számára, hogy elviselje az élet nehézségeit, s hogy át tudjon lépni rajtuk.” - Én is elviselem! . „De hogy! Csak elviseled, túl nem jutsz rajtuk. Ezen a szintén megrekedtél. Ahhoz, hogy tovább tudj lépni, hit kell, remélni, hogy jobb lesz, és tenni érte valamit! Azt mondják, a remény hal meg utoljára, s ez igaz is. A dolgok nem oldódnak meg maguktól, nekünk kell őket megoldani.” - Hiszen én megoldom! – „Igen, mindig mindenkiét. Csak a magadét nem.” - Az más. – „Miért más?” - Mert az én vagyok, s így sokkal nehezebb. – „Nem nehezebb, ha nem vagy ennyire makacs és önfejű, s ha hagynád, hogy mások segítsenek!” - Csakhogy az én problémám csak rám tartozik! – „Akkor bizony kár volt ez az egész vita. Hiábavaló időtöltés volt veled beszélgetni. Amíg nem érted meg miről szól ez az éjszaka, addig te is magad maradsz. A kulcs, ami nyitja börtönöd ajtaját, a te kezedben van, de te ezt észre sem veszed. Ott tartod szorosan a markodban, de nem látod, nem is tudsz róla. Neked kell túllépned saját árnyékodon, neked kell legyőznöd saját magadat, ezt senki nem teheti meg helyetted.” – suttogta a hang, majd végleg elhallgatott. Az éjszaka lassan tovalibbent. A hajnal első pírjai megvilágították a lány szobáját. Aludt. Feje a párnán pihent, de arcán nyomot hagyott az átvirrasztott éjszaka. Nyugtalanul hánykolódott. Még az álma sem volt nyugodt. Zaklatott élete álmában sem hagyta el. Még most sem beszélt. Annyira bezárta magát, hogy még ekkor sem tudott szabadulni rabláncaitól. Még ekkor is börtönben volt: a magány börtönében. Ökölbeszorított kezében pedig szabadulása kulcsa, amiről még most sem sejt semmit.
