Zane Grey ÉLETRE-HALÁLRA. Zane Grey: The Lone Star Ranger

Zane Grey ÉLETRE-HALÁLRA Zane Grey: The Lone Star Ranger

I. FEJEZET Benne is működött az öröklött ösztön, valami leküzdhetetlen vágy, hogy öljön. Az utolsó Duane volt, utolsó hajtása ennek a harcoló texasi törzsnek. De sem apjának emléke, sem szelíd hangú anyjának prédikációja, sem előtte álló nagybátyjának intelme nem tudta megmásítani vérének ezt a sötét, szenvedélyes hajlamát. Az utolsó három év alatt valami érthetetlen indulat ébredezett benne, ami százszoros erővel lángolt föl most újra és lett úrrá rajta. – Igen, Cal Bain a városban van, teleitta magát whiskyvel és téged hajszol – ismételte az öregebbik férfi komor hangon. – Már másodszor történik – dünnyögte Duane, szinte csak magában beszélve. – Fiacskám, nem tudod elkerülni, hogy találkozzál vele. Hagyd itt a várost, amíg Cal kijózanodik. Semmi baja sincs veled, ha nem iszik. – De mit akar tőlem? – kérdezte Duane. – Megint meg akar sérteni? Másodszor már nem fogom eltűrni. – Cal is megkapta a lázt, amely mostanság Texasban tombol. Lövöldözni akar. Ha találkozik veled, megpróbál majd megölni. Itt megint megmozdult Duane-ban az a bizonyos valami, az a pezsgő vérhullám, amely lángoló tűzáradatként járta át egész belsejét, először forrósággal lepve el, majd fagyosan megborzongatva testét. – Hogy megöljön? És miért? – kérdezte. – Isten a tanúja, hogy semmi oka sincs rá. De mit jelent ez manapság a legtöbb lövöldözésnél? Nem ölte meg egymást a minap, odaát Everallnál, öt cowboy, pusztán azért, mert valami semmiségen összekaptak? És Calnek nincs oka, hogy kedveljen téged. A babája kedves volt hozzád.

– Otthagytam, ahogy megtudtam, hogy az ő szeretője. – Igen, de a lány nem hagyta abba. De sose törődj vele, vagy az okokkal. Cal itt van és éppen elég részeg, hogy veszedelmes legyen. Arra fáj a foga, hogy megöljön valakit. Pöffeszkedő, verekedő fráter. Szereti, ha beszélnek róla. Sok olyan cowboy van, aki híres akar lenni. Az ilyenek arról fecsegnek, hogy milyen hamar készek valakit lelőni. Blandet, King Fishert és a többi híres banditát majmolják. Azzal fenyegetőznek, hogy csatlakoznak a rablóbandákhoz, amelyek a Rio Grande mentén tanyáznak. Nevetnek a seriffeken, és azzal hencegnek, hogy túljárnak a lovas rendőrök eszén. Térj ki Cal útjából. – Úgy gondolod, hogy elfussak előle? – kérdezte Duane dühösen. – Nem így mondanám. Csak arról van szó, hogy kerüld el. Buck, nem attól féltelek, hogy Cal elbánik veled, ha összetalálkoztok lenn a városban. Apád szemét és gyors kezét örökölted a fegyverforgatásban. Inkább attól félek, hogy te ölöd meg Baint. Duane hallgatott, nagybátyja szavait fontolgatva. – Ha Texas kilábol valaha ebből a háborúból és ki tudja irtani a banditákat, akkor a fiatalemberek előtt megnyílik a világ – folytatta a nagybácsi. – Te most huszonhárom éves vagy, jó fiú, csak a vérmérsékleteddel van baj. Előtted szép jövő áll. De ha belekeveredsz valami lövöldözésbe, ha megölsz valakit, akkor tönkreteszed magadat. És a rendőrök betyárt csinálnak belőled. A rendőrök képviselik itt Texasban a törvényt és a rendet. És nem tűrik a revolverpárbajt. Ha ellenállsz nekik, megölnek. Ha elfognak, börtönbe kerülsz, esetleg lógni fogsz. – Sohasem fogok lógni – dörmögte Duane sötéten. – Olyan vagy, mint az apád volt. Ő is mindenkor készen állt arra, hogy lőjön. Túlságosan is készen.

Az apádat utcai harcban ölték meg. Azt mondják, hogy amikor a golyó már átfúrta a szívét, még két lövést adott le. Képzeld el, milyen rettenetes természetű ember lehetett. Ha csak egy csepp ilyen vér folyik is az ereidben, ne engedj utat neki. – Mind nagyon szép, amit a bácsi mond – felelte Duane –, de az egyetlen mód arra, hogy ezt elkerüljem, az lenne, hogy elszaladjak. Márpedig ezt nem teszem meg. Cal Bain és társai miatt máris úgy néznek rám, mint valami gyáva fickóra. Cal azt híreszteli, hogy félek kimenni és vele szembekerülni. Ezt a vádat pedig, ebben az országban, férfi nem viselheti el. Aztán meg Cal egy szép napon előbb-utóbb hátba lőne engem, ha nem szállnék szembe vele. – Hát akkor mi a szándékod? – firtatta az idősebbik férfi. – Még nem tudom. – Nem. De félek, hogy nagyon is gyorsan végzetes döntésre jutsz. Másmilyen vagy ma, mint rendesen. Tudom, milyen szoktál lenni, ha dühös vagy, ha szabadjára engeded az indulataidat és vadakat beszélsz. Olyankor sohasem féltem tőled. De most hideg és nyugodt vagy, mélyen gondolkodol, és nem szeretem szemedben azt a furcsa fényt. Az apádra emlékeztet. – Szeretném tudni, mit szólna ehhez az apám, ha még élne! – fakadt ki Duane. – Miért gondolsz erre? Mit várhatnál egy olyan embertől, aki húsz éven át nem húzott kesztyűt a jobb kezére? – Nos, aligha beszélne sokat. Apa sohasem fecsegett. De annál többet cselekedett. Ezért gondoltam, hogy a legjobb lesz, ha lemegyek a városba, hadd akadjon rám Cal Bain. Hosszú csönd lett, Duane lesütött szemekkel ült, a bácsi pedig elmélyedt a jövőt mérlegelő szomorú gondolataiba. Majd Duane felé fordult olyan arckifejezéssel, amelyen meglátszott a lemondás, de az az észjárás is, amely elárulta, hogy ugyanaz a vér folyik ereikben. – Gyors lovad van... tudtommal leggyorsabb ezen a vidéken. Ha majd találkoztál Bainnel, siess

vissza ide. Addigra becsomagolok egy nyeregtáskát és indulásra előkészítek egy lovat. Ezzel sarkon fordult és bement a házba, Duane-re bízva, hogy megforgassa elméjében ezt a furcsa beszédet. Buck azon gondolkozott, hogy vajon ő is úgy látja-e, mint nagybátyja, a Bainnel tervezett találkozás kimenetelét... Gondolatai határozatlanok voltak. De a végleges elhatározás pillanatában, amikor már megegyezett önmagával, hogy találkozni fog Bainnel, a szenvedélynek olyan rohama száguldott keresztül rajta, hogy úgy érezte, mintha hideg rázná. De ez csak belül volt, a mellében, mert a keze olyan volt, mint a szikla, s amennyire megfigyelhette, egyetlen izma sem remegett. Nem félt ő Baintől, se bárki más férfitól, hanem valami határozatlan félelmet érzett saját magától, attól a titokzatos erőtől, amely benne működött, és ezért töprengett és rázta a fejét. Duane-t életének ez az órája jobban megviselte, mint hosszú éveknek a sora, úgyhogy a rövid óra alatt gondterhelt ember lett belőle. Bement a házba, fölcsatolta az övét és fegyverét. A revolver 45-ös hatlövetű Colt volt, nehéz, elefántcsont aggyal. Azelőtt az apja használta. A pisztoly agyának domborodásában számos rovás volt. Ez volt az a revolver, amelyet az apja még kétszer sütött el azután, hogy keresztüllőtték a szívét, és a keze oly görcsösen merevedett a revolveragy köré a halálos markolásban, hogy úgy kellett lefejteni róla az ujjait. Amióta Duane birtokába került, még nem fogták emberre. De a fegyver hideg, ragyogó fénye elárulta, hogy sokat használták. Duane elképzelhetetlen gyorsasággal tudta kezelni és húszlábnyi távolságból halálbiztosan kettéhasította vele az élével feléje fordított kártyát. Duane el akarta kerülni az anyjával való találkozást. Szerencsére – gondolta – nincs odahaza. Így

hát kiment és lefelé tartott a kapuhoz. A levegő tele volt virágillattal és madárdallal. Kint az úton a szomszédasszony állt és beszélgetett a szekéren álló gazdával. Szóltak is Duanehoz, aki hallotta is, de nem felelt. Aztán elindult az úton, lefelé a városba.

Wellston kicsi város volt, de nagy jelentőségű a terjedelmes államnak ebben a rendezetlen részében, mivel több száz mérföldnyi körzetben a kereskedelem gócpontja volt. A főutcán talán ötven épület állt, néhány téglából, mások gerendából, de többnyire elhanyagolt állapotban, és az épületek egyharmadában, mégpedig a legkülönbekben, vendéglő volt. Duane erre a főutcára fordult be az útról. Széles átjáró volt ez, amelyet kétoldalt drótkerítések, fölnyergelt lovak és különböző járművek szegélyeztek. Duane végigjártatta szemét az úton, egyetlen pillantással felfogva mindent, különösen a gondtalanul fel s alá járkáló embereket. De cowboyt semerre se látott. Erre lelassította lépteit, és amikor Sol White étterméhez ért, amely legelső volt a sorban, már egészen lassan bandukolt. Többen szóba álltak vele, és amint elmentek mellette, megfordultak utána. White vendéglőjének ajtajánál megállt, élesen végigkémlelte a terem belsejét és aztán belépett. A terem nagy, hűs helyiség volt, tele emberekkel, lármával és füsttel. A lárma megszűnt, amint Duane belépett és a hirtelen csönd annyira megülte a szobát, hogy hallani lehetett a mexikói ezüstdollárosok csengését a játékasztalokon. Sol White, aki a pult mögött állt, kiegyenesedett, mihelyt Duane-t megpillantotta, aztán szó nélkül lehajolt, tovább öblögetve a poharakat. A mexikói játékosokat kivéve, mindenki Duane felé fordult, és ezek a pillantások merészek, kutatók és kérdők voltak. Ezek az emberek tudták, hogy Bain bajt akar csinálni, valószínűleg hallották a hencegéseit. – De mit szándékozik tenni Duane? A gazdák és cowboyok közül többen összepillantottak. Csalhatatlan ösztönnel vizsgálgatták Duane-t – az olyan emberek ösztönével, akik mindannyian fegyverrel járkáltak. A fiú az apjára ütött. Így hát mind üdvözölte őt, és

visszafordultak a kártyához és poharukhoz. – Halló, Buck! – köszöntötte Duane-t hangosan Sol. – Hogy vagy, Sol? – kérdezte Duane halkan. – Azt hallom, hogy van valaki a városban, akinek baja van velem és keres engem. – Azt hiszem, eltaláltad, Buck – válaszolt White. – Egy órával ezelőtt nagy dérrel-dúrral jött. Izgatottan azt ordította, hogy vért akar látni. Bizalmasan elmondta, hogy te fehér selyemnyakkendőt kaptál bizonyos helyről, és a pokolra fogadkozott, hogy vörös vérfoltokkal tarkítva viszi haza. – Van vele valaki? – kérdezte Duane. – Burt és Sam Outcalt meg egy kis tehenészgyerek, akit sohasem láttam azelőtt. Mind könyörögtek neki, hogy hagyja itt a várost. De a legény már nagyon is a pohár fenekére nézett, Buck, és kitartott amellett, hogy ricsajt akar. – Miért nem fogja le Oaks bíró, ha tudja, hogy botrányt akar? – Oaks elment a lovas rendőrökkel. Flesher tanyájára megint betörtek. Valószínűleg a King Fisher bandája volt. Így hát szabad a vásár a városban. Duane peckesen kilépett az ajtó elé, és végignézett az utcán. Aztán végigsétált az épülettömb egész hosszában, sok emberrel találkozott, farmerekkel, írnokokkal, kereskedőkkel, mexikóiakkal, cowboyokkal és asszonyokkal. Annál különösebb volt, hogy amikor megfordult, hogy visszafelé menjen, amerről jött, majdnem teljesen üres volt az utca. Csak néhány kíváncsi fej látszott itt-ott az ablakokban és az utcasarkokon. Ahogy a texasiaknak ösztönük volt a harc, éppoly ösztönszerű volt az is, hogy bámulatos gyorsan megérezték, ha tűzharc volt készülőben. Szóbeszéd nem terjedhetett ilyen gyorsan. Tíz percnél rövidebb időn belül mindenki tudta, aki az utcán vagy az üzletekben tartózkodott, hogy Buck Duane eljött, hogy találkozzék ellenségével.

Duane folytatta sétáját. Valahányszor ötven lépésnél közelebbre jutott valamelyik étteremhez, mindig kikanyarodott az út szélére, ott megállt egy percre, aztán cikcakkos vonalban hol kiment a kocsiútra, hol ismét fölment a járdára. Így haladt végig a háztömb mellett. Sol White a vendéglője

ajtajában állt. – Buck – szólt halkan és hadarva –, megsúgom neked, hogy Cal Bain odaát van Everall kocsmájában. Ha csakugyan a vesztedre tör, ahogy ezzel hencegett, akkor ott színvallásra bírhatod. Duane átment az úton és lefelé indult. Továbbra is óvatosan lelassította lépéseit minden kapunál. De semmi sem történt. Everall kocsmája a sarkon volt. Duane tudta magáról, hogy hidegvérű és állhatatos. De érezte azt a különös őrületet is, amely ölésre ösztönözte. Úgy érezte, hogy jobban vágyódik erre a találkozásra, mint bármire, amit eddig óhajtott. Azonban, bármily erősek voltak is az érzelmei, az egész eset mégis úgy hatott rá, mintha csak álomban történnék. Mielőtt Everall kocsmájához ért, hangos beszéd lármája zsibongott onnan feléje, amelyből kisikoltott valakinek a hangja. Aztán kivágódott az alacsony ajtó, mintha erőteljes kéz lökte volna kifelé és görbe lábú, gyapjas hajú cowboy rontott ki rajta. Mihelyt megpillantotta Duane-t, mintha a levegőbe ugrott volna és vad káromkodásban tört ki. Duane megállt a járda másik szélén, talán hatvanlépésnyire Everall ajtajától. Ha Bain részeg volt is, most nem látszott meg rajta. Hetykén előrejött, hirtelen elállva az utat. Vad és vészjósló látvány volt, vörösen, izzadtan, hajadonfővel, eltorzult és legrosszabb szándékot kifejező arcával. Két kezét előrenyújtotta, a jobbat kissé alacsonyabban tartva, mint a balt. Minden lépésnél ordítva, szitkozódva tört ki belőle a gyűlölet. Fokozatosan lassította lépteit, aztán megállt. Jó huszonöt lépés lehetett a távolság a két férfi közt. – Hát semmi sem bírhat rá, hogy lőj, te!... – üvöltötte pökhendi hangon. – Terád várok előbb, Cal – felelte Duane. Bain jobb keze megfeszült és – megmozdult... Duane olyanformán húzta elő a revolvert, ahogy a fiúk a labdát szokták, alsó fogással – erre a lövésmódra az apja tanította. Kétszer

húzta meg a ravaszt, de oly gyorsan, hogy a lövései majdnem egyszerre csattantak el. Bain nagy Coltja is már akkor elsült, amikor még lefelé állt a csöve – de elkésett. Golyója fölverte Duane előtt a kavicsokat és a port, de ő maga elbukott. Lomhán hanyatlott a földre, egész hosszában, elnyúlt testtel. Duane előrement és készen tartotta fegyverét arra az esetre, ha Bain csak megmozdul is. De Bain a hátán feküdt, csak a melle és a szeme mozgott. Milyen furcsán halványodott el az arcában a pirosság, és milyen nyugodt lett dühtől eltorzult arca is!... Az ördög, amely Bainben lakozott, eltávozott. Józan lett, visszatért az öntudata. Megkísérelte, hogy beszéljen, de nem tudott. A szeme szánalmasan forgott ide-oda, s aztán fölfelé fordult a fehérjével. Duane mélyet lélegzett, és övébe dugta a revolvert. Nyugodt, hideg volt és örült, hogy túl van ezen a dolgon. Erős kifejezés tört ki belőle: „A bolond!” Mire körülnézett, már emberek voltak körülötte. – Pont a közepibe! – szólt az egyik. A másik – bozontos cowboy –, aki nyilván most jött a játékasztaltól, leguggolt és kinyitotta Bain ingét. A kőr ász volt a kezében. Rátette a kártyát Bain mellére és a kártya közepének piros figurája pontosan befedte a Bain szíve fölött vöröslő két sebet. Duane sarkon fordult és hazasietett. Még hallotta, amint a harmadik férfi megszólalt: – Azt hiszem, Cal megkapta, amit megérdemelt... Duane jól végezte a dolgát. Amilyen az apja, olyan a fia!

II. FEJEZET Szüntelenül ugyanaz a gondolat tolult föl Duane agyában: hogy hiábavalóan próbálta elképzelni, milyen iszonyú lehet... embert ölni! Most sem iszonyatot, se lelkifurdalást nem érzett. Megszabadította a várost ettől a részeges, hencegő, verekedő frátertől. Amikor házuk kapujához ért, meglátta nagybátyját a tüzes, felkantározott lóval, hevederrel, nyeregtáskával – minden kellékkel. Csak most villant föl az elméjében, hogy tettének következményei is vannak. Ahogy megpillantotta nagybátyját és a lovat, eszébe jutott, hogy most szöknie kell. Oktalan harag vett erőt rajta. – Az átkozott bolond! – kiáltotta hevesen. Majd higgadtabban folytatta: – Nem volt nagy dolog ez a találkozás Bainnel, Jim bácsi. Beporozta a csizmáimat. Ennyi az egész. És ezért kell nekem menekülnöm! – Fiam, hát akkor... megölted? – kérdezte az öreg rekedten. – Meg. Ott álltam mellette, láttam, hogy meghalt. Azt tettem, amit ő akart tenni velem. – Tudtam! Már régen előre láttam. De most nem tölthetjük az időt sopánkodással. Itt kell hagynod a várost és ezt a vidéket. – Az anyám! – kiáltotta Duane. – Nincs itthon. Nem várhatsz. Majd megmondom neki... amitől mindig félt. Duane hirtelen leült és kezébe temette az arcát. – Istenem! Jim bácsi, mit is cselekedtem! – Széles vállai megrázkódtak. – Figyelj rám, fiam, és tartsd emlékezetedben, amit mondok – oktatta most komoly hangon. – Sohase felejtsd el. Nem vagy hibás. Örülök, hogy ennyire szívedre veszed a dolgot, mert ebből látom, hogy nem leszel sohasem kegyetlen és kőszívű. Senki se hibáztathat téged. Ez Texas, és te az apád fia vagy. Ezek vad idők. Az, hogy a törvény és a rendőrök üldöznek majd, nem

változtathatja meg egy perc alatt az életet. Még az anyádnak is, aki pedig jó és igaz asszony, része van, abban, hogy olyan lettél, amilyen vagy e percben. Mert ő is egyike volt az ország pionírjainak. Azoknak a vad időknek az évei, mielőtt te születtél, kifejlesztették benne is a készséget a küzdelemre, hogy megvédje az életét, gyermekeit és ez az ösztön tört ki most rajtad. – Gyilkos vagyok! – szólt Duane megborzongva. – Nem, fiam, nem vagy az. És soha nem is leszel gyilkos. De most mégis törvényen kívül állsz, és meg kell várnod, amíg biztonságban hazajöhetsz. – Törvényen kívül állok? – hökkent meg Duane. – Megmondtam. Ha volna pénzed és befolyásod, megkockáztathatnád a pert. De nincsen semmink. És azt hiszem, a börtön vagy az akasztófa nem megfelelő hely Buckley Duane-nak. Menj hát a Vadnyugatra... de bárhová mégy és bármit csinálsz: légy férfi! Élj becsületesen... ha lehet. Ha nem lehet, légy oly becsületes, amennyire csak lehetsz. Kerüld a viszályt. Ne igyál, ne játsszál. Azt nem szükséges megmondanom, hogy mitévő légy, ha tűzharcra kerül a sor, aminthogy valószínűleg rákerül. Egyelőre nem jöhetsz haza. Amikorra ez az ügy elsimul... ha ugyan eljön az az idő, lesz nekem is szavam ebben a zűrzavaros országrészben. És ez a szó eljut majd hozzád is. Ez minden. Emlékezzél: légy férfi... Isten veled! Duane fátyolos szemmel és elszorult torokkal ragadta meg nagybátyja kezét, és némán, hangtalanul búcsúzott tőle. Aztán felpattant a fekete lóra, és kilovagolt a városból. Tizenöt-tizennyolc mérföldet nyargalt oly gyors iramban, ahogy csak bírta a lova. Ezután lassított s ekkor már nem foglalta le minden gondolatát a lovaglás. Több farm mellett haladt el és sokan látták

őt. Ez nem volt kedvére: elhagyatott régi ösvényre tért hát, keresztülvágva a földeken. Sík területen ügetett tovább, gyér mesquitbokrok és tüskés körtekaktuszok között. Csak a távolban látszott egy-egy alacsony domb. Duane sokszor vadászott ezen a tájon és tudta, hol talál füvet és vizet. Amikor fölért a magasabban fekvő vidékre, nem állt meg a legelső alkalmas táborozóhelyen, csak ment tovább-tovább, amíg olyan dombnak a tetejére ért, ahonnan messzire tekinthetett. Ugyanaz a szürke egyhangúság jellemezte ezt a vidéket is, mint azt, amelyen átlovagolt. Pedig már szerette volna megpillantani a nagy vadont, amely valahol túlnan van, délnyugat felé. Napnyugta volt, amikor elhatározta, hogy tábort üt egy kis patak mellett. Legelőször itatni vitte a lovat, aztán hozzálátott, hogy alkalmas pihenőhelyet keressen a sekély völgyben. Elhaladt régi táborhelyek mellett, amelyekre jól emlékezett. De nem állt meg itt, mert ezeket a helyeket mások is ismerték. Végül kis tisztást talált, amelyet vastag mesquitek és tölgyfák védtek, jó messzire a régi ösvénytől. Itt leszedte a lóról a nyerget és a csomagot. Béklyót keresett, hogy megkösse a lovát, de látva, hogy a nagybátyja megfeledkezett erről, eszébe jutott, hogy minek is?... hiszen ezt a lovat sohasem béklyózta meg. Levágott pár lábnyit a lasszójából, és fához kötötte vele a lovát. Duane kis tüzet rakott, elkészítette és megette a vacsoráját. Aztán leült és pipára gyújtott. Az alkony esti homályba sötétedett. Pislogva tűnt föl néhány bágyadt csillag az égen. Az egyhangú bogárzümmögést túlcsattogta a vörösbegyek esti dala. Majd elhallgattak a madarak is, és elmélyült a csönd. Amikor az éj beköszöntött, mind elhagyottabb és magányosabb lett a hely és Duane nem érzett megkönnyebbülést. Nyugtalankodva jött rá, hogy ideges, éber és álmatlan.

Ezen meglepődve, ösztönösen elemezni kezdte tettét és indokait. A változás, amelyet egyetlen nap előidézett, megdöbbentette. Hogy ő, aki mindig jókedvű és boldog volt – különösen, ha egyedül lehetett a szabadban – néhány rövid óra leforgása alatt nyomott kedélyű, komor ember lett. A csönd, amely egykor oly kedves volt neki, most csak azt az előnyt jelentette, hogy hamarább és jobban meghallja üldözőinek közeledését. A magány, az éjszaka, a vadon, amiben mindig annyi szépséget talált, most üres dolgok voltak – csak arra valók, hogy fokozták benne a biztonság érzetét. Figyelt, hallgatózott, gondolkozott. Fáradt volt és mégse vágyott pihenésre. Fönn akart maradni hajnalig, hogy folytassa útját délnyugat felé. De volt-e célja és rendeltetése?... Törvényen kívülinek lenni – örökös virrasztást jelent. Nincs otthon, nincs nyugalom, nincs álom. Magányos farkas – ez kell hogy legyen. Vagy pedig bele kell keverednie gyűlöletes emberek hordájába. Hirtelen előrehajolt ültében, és dermedten maradt ebben a helyzetben. Lépteket hallott. Mögötte jött valaki?... nem – oldalról... Valaki van itt. Kezét a fegyveréhez csúsztatta, és a hideg acél érintésére megint összeborzongott. De minden csöndes volt – olyan csöndes, amilyen csak a vad pusztaság lehet, ha a szél halkan suttog, átsuhanva a mesquiteken. – Talán nem is lépés volt, amit hallott?... – De mi van ezzel a tűzzel itt?... Olyan különös zöld fénye lett, és mintha kifelé, az árnyék felé hömpölyögne. Duane nem hallott már lépteket, nem látott semmiféle mozgást – és mégis – valaki itt volt, mellette, a tábortűznél. Most meglátta... Ott feküdt a zöld fény közepén, hanyatt, haldokolva... Cal Bain! Az

arcvonásai csodálatosan megváltoztak, tisztábbak lettek, mint a kámeába vésett vonalak és lágyabbak, mint a festmény kontúrjai. Kemény, rideg arc volt, amely megenyhült az örökkévalóság küszöbén. A napbarnítottság pírja, az ittasság nyers bélyege, a Baint annyira jellemző vadság és gyűlölet vonásai már eltűntek. Ez az arc egy másik Bainé volt, és kifejezte mindazt, ami ember volt benne. Az ajkak szólásra nyíltak, de hang már nem jött ki rajtuk. A szemek a haláltusa szorongását tükrözték.

Megmutatták, hogy mi lehetett volna ebből az emberből, ha életben marad, s egyúttal elárulták, hogy túlságosan későn látta be és szánja tévedését, amely romlásba vitte. A rémséges látomástól hideg verejték ütött ki Duane-on. Önvád kínozta a lelkét. Most kezdte csak érezni, hogy sohasem szabadul meg ettől a rémtől. Visszaemlékezett arra, hogy apját is örökké gyötörte az önvád, úgyhogy munkája közben és álmában is megjelentek előtte az áldozatai. Késő éjszaka volt, amikorra kínos vergődések közt végre elaludt, de a rémképek még az álmát is megzavarták. Reggel oly korán kelt, hogy a szürke derengésben alig találta meg a lovát. Éppen csak hogy megvirradt, de ő már folytatta útját. Egyfolytában lovagolt egész reggel, csak egyszer állt meg valami árnyékos helyen, hogy megpihenjen és legeltesse a lovát. Délután ismét továbbügetett. A vidék mind zordonabb lett. Kopár, sivár hegyek törték meg a sík láthatárt. Délután három óra lehetett, amikor kis folyócskához ért, amely vadászterület határán folyt. Úgy határozott, hogy a folyó mentén fölfelé halad: egyrészt, mert a folyó medrében nagyon mély és ragadós volt az iszap s az átkelés veszélyes volt, másrészt pedig irtózott attól, hogy olyan területre menjen át, amelyre, ha csak átlép is, mindjárt megbélyegzett emberré válik. A nap hátralevő részében tehát fölfelé lovagolt a folyó partján, és napnyugtával behatolt a parti fűzfa és gyapotfa sűrűségbe, hogy ott töltse az éjszakát. Azt remélte, hogy ebben az elhagyatott bozótban megkönnyebbül s megnyugszik. De nem így történt. Az előző éjszakának valamennyi rémlátomása fokozott erővel tért vissza, sőt újak is járultak a régiekhez, növelve a tegnapi éjszaka borzalmait. Hol táborozva, hol lovagolva, három nap telt el így. Közben olyan útra bukkant, amelyen nemrégen

haladhatott át egy nagyszámú – valószínűleg lopott – marhacsorda. Ekkorára már elfogyott az élelme, csak cukra, sója és valamicske kávéja maradt még. A sűrűben voltak ugyan őzek és szarvasok, de nem férhetett hozzájuk annyira közel, hogy revolverrel elejthesse őket s így meg kellett elégednie egy erdei nyúllal. Tudta, hogy bele kell törődnie a mostoha sorsba, amely osztályrészéül jutott. Valahol a folyó mentén fölfelé, feküdt a Huntsville nevű kisváros. Körülbelül száz mérföldnyire esett Wellstontól, és az volt a híre, hogy egészen délnyugati, texasi élet folyik benne. Duane sohasem járt még arrafelé. Olyan hírhedt hely volt ez a városka, hogy minden tisztességes utas messzire elkerülte. Duane-nak jócskán volt pénze, s mivel az elesége már elfogyott, elhatározta, hogy bemegy Huntsville-be, ha odatalál, és bevásárol. Következő nap estefelé olyan útra talált, amelyről azt hitte, hogy a városba vezet. Sok friss patkónyomot látott a homokban. Az úton maradt, csak óvatosabban haladt. És jó ösztöne súgta ezt az óvatosságot, mert nemsokára gyors patkócsattogás ütötte meg a fülét. A háta mögül jött. Az alkonyat sötétségében nem láthatott messzire, de hangokat is hallott. Mivel nem volt tanácsos továbblovagolni az úton, befordult az első kis ösvényen a mesquitek közé, remélve, hogy észrevétlenül eltűnhet. A lovasok sebesen közeledtek. Már oly közel jöttek, hogy hallotta a nyergek csikorgását és a sarkantyúpengést. – Bizonyosan lejjebb kelt át a folyón – mondta az egyik. – Én is azt hiszem, Bill. Kicsúszott a kezünk közül – felelte a másik. Tehát rendőrök vagy marhatenyésztők és egy szökevényt üldöznek!... Duaneon végigszaladt a hideg, amikor ezt hallotta. Egészen bizonyos volt, hogy nem őt üldözik. De az, hogy itt lovagoltak mellette, ugyanolyan érzést keltett benne, mintha őt üldöznék.

Visszafojtotta a lélegzetét, összeszorította a fogát, csillapítóan simogatta a lova nyakát... És egyszerre csak észrevette, hogy az emberek megálltak. Hallotta, amint suttogtak. Éppen csak hogy meglátta a homályos csoport bizonytalan körvonalait. Mi állíthatta meg őket ilyen hirtelen?...

– Tévedsz, Bill – szólalt meg halkan az egyik férfi. – Nem lónyerítés volt. Nem vagy jó rendőr. Égsz a vágytól, hogy megöld azt a marhatolvajt, hát képzelődöl. Menjünk haza és együnk. – Jól van, de azért csak hadd vizsgáljam meg a homokot – válaszolta a Billnek szólított ember. Duane hallotta, amint a sarkantyú a kengyelvashoz ütődött és a csizmák tompán a földre dobbantak. Rövid csend következett, melyet kurta felkiáltás szakított meg... Most már nem várt tovább. Megtalálták a nyomát! Egyenesen a bozótba sarkantyúzta lovát. A második ugrásnál megreccsent egy ág, mire az útról kiáltások hangzottak, majd lövések dördültek és a golyó szorosan Duane füle mellett süvített el. A lövések és a közelség hirtelen forró, féktelen indulatot gyújtottak Duane-ban, ami csaknem féktelen dühbe csapott át. Menekülnie kell – ezt diktálta az életösztöne –, és mégis úgy érezte: nem törődik vele, hogy sikerül-e vagy sem. Valami dac ösztökélte, hogy álljon meg és viszonozza a tüzelést. Pár száz yard után leszállt a nyeregből és megkísérelte, hogy kantáron vezesse lovát. A mesquitek és gyapotfák sötét árnyékában alig láthatta az utat, de mégis olyan gyorsan és zajtalanul haladt, hogy fokozatosan távolodott üldözőitől. Lassanként megszűnt az ágrecsegés zaja, amelyet a sűrűségben utána törtető lovak okoztak. Duane megállította a lovát és hallgatózott. Néma csönd. Az üldözők valószínűleg letelepedtek valahol, és majd csak hajnalban követik a nyomát. Megint elindult, de lassan ment, és élesen vizsgálta az ösvényt, hogy kihasználja a legelső keresztnyomot. Időbe tellett, amíg ilyenre bukkant, és aztán késő éjjelig ezen a csapáson ment, ekkor pedig, visszatérve a folyó mellé a füzesbe, kipányvázta a lovát és lefeküdt pihenni. De aludni nem tudott. Elkeseredetten töprengett a rázúdult borzalmas sorson. Hasztalan

iparkodott másfelé terelni a gondolatait, minden pillanatban megborzongott az egyedüllét érzetétől, amelyet félelmessé tettek látomásai, az éjszaka képzelt árnyai... a szörnyű előhírnökök, amelyek jelezték, hogy jön – Cal Bain! Szédülő fejjel harcolt az alattomos rém ellen. Biztatgatta saját magát, hogy ez mind csak képzelődés, amely idővel elmúlik, de szíve mélyén nem hitte, hogy ez a reménye teljesül. Ám azért mégsem akarta megadni magát, nem akarta valóságnak elfogadni áldozata kíséretét. A pirkadás ismét nyeregben találta, a folyó irányában lovagolva. Félórai lovaglás után beért a mély és sűrű füzesbe, amelyen keresztülvergődött, hogy gázlóhoz érjen. A talaj kavicsos volt és jól haladhatott rajta. Amikor fölkaptatott a túlsó partra, meghúzta a kantárt és sötéten visszanézett. Az átkelés után már tisztán látta a helyzetét: önszántából jött ide a törvényen kívüliek menedékhelyére, túl van a határon. Elkeseredett és szenvedélyes káromkodás hangzott el ajkáról, amikor belevágva sarkantyúit lova oldalába, az elhagyott part bozótjaiba vágtatott. Vagy húsz mérföldet lovagolt, nem kímélve lovát és nem törődve azzal, hogy hagy-e nyomokat maga után. – Hát vadásszanak rám – morogta. Amikor a nap már túlságosan forrón sütött rá és éhség, szomjúság gyötörte, körülnézett, hogy alkalmas helyet találjon déli pihenőre. Az ösvény úthoz vezetett, amelyet a szarvasmarhák simára és keményre tapostak. Semmi kétség: olyan útra jutott, amelyet a határszéli lókötők és marhatolvajok használtak. Rátért erre az útra, és alig egy mérföldnyi út után, túl az első kanyarodón, magányos lovas jött szembe vele. Mindkét lovas hirtelen megfordította a lovát, készen arra, hogy fusson és visszafelé lőjön. Nem voltak egymástól száz lépésnél távolabb. Mindketten megálltak és egymást fürkészték.

– Szép reggelt, ismeretlen – kiáltotta a férfi és lefelé nyújtotta a kezét a csípőjéről. – Hogy van? – kérdezte Duane kurtán. Egymás felé lovagoltak, aztán megálltak, felére csökkent kettejük közt a távolság. – Látom, hogy nem rendőr – kiáltotta a lovas –, és szent uccse’, én se vagyok az. Hangosan nevetett, mintha jó tréfát mondott volna.

– Honnan tudja, hogy nem vagyok rendőr? – kérdezte Duane kíváncsian. Valahogy ösztönszerűen megérezte, hogy ez az ember nem rendőr, se marhatenyésztő, aki ellopott jószágát keresi. – Nos – magyarázta az idegen közelebb léptetve – a rendőr sohase fordul meg, hogy elfusson egy szál ember elől. Ismét nevetett. Kicsi, izmos legény volt, bő ruhában, de tetőtől talpig fölfegyverkezve és szép pej lovon ült. Élénk, villogó barna szeme ide-oda pillantgatott; durva arcát bronzszínűre sütötte a hap. Szemmel láthatóan jóindulatú gazfickó volt. Duane elismerte, hogy az okoskodás helyes. – Engem Luke Stevensnek hívnak, és a folyó mellől lógok errefelé – folytatta az idegen. – Hát maga kicsoda? Duane hallgatott. – Azt hiszem, hogy Buck Duane – mondta most Stevens. – Hallottam, hogy átkozottan veszedelmes revolvere van. Most már Duane nevetett, nem a kétes értékű bókon, hanem azon, hogy már a legelső csirkefogó is fölismeri, akivel találkozik. Ez is mutatta, milyen gyorsan terjed a revolverpárbaj híre a texasi határvidéken. – Nos, Buck – folytatta Stevens barátságos hangon – nem akarlak sokáig és hiába tartóztatni. Látom, a folyó felé igyekszel. De talán megteszed, hogy valami harapnivalót adj egy szegény ördögnek. – Magamnak sincs ennivalóm, pedig meglehetősen éhes vagyok – vallotta be Duane. – Látom, hajszoltad a lovadat. Hát akkor azt ajánlom, hogy mielőtt erre a tájra indulsz, lásd el magad élelemmel. Jobb karját széles mozdulattal lendítette körül, délnyugatra mutatva, és volt valami ebben a

mozdulatban, ami annak a tájnak a nagy terjedelmét és terméketlenségét jelezte. – Élelmet szerezzek? – kérdezte Duane elgondolkodva. – Úgy van. Az embernek enni kell. Whisky nélkül elkószálhatok marhát lopni, de ennivaló nélkül nem. Ezért olyan nyomorúságos a csatangolás ezen a tájon, hogy az ember a saját árnyékától is megugrik. Nos, én Mercer felé megyek. Csöppnyi kis város ez, ott van följebb egy darabon, a folyónál. Azért megyek, hogy valami élelmet szerezzek. Stevens hangja hívogató volt. Nyilvánvalóan szívesen látta volna, hogy Duane vele menjen, de nem akart tolakodó lenni. Duane csak hallgatott és várta, hogy Stevens tovább beszéljen. – Ebben az országban, errefelé, két ember már mindjárt banda – folytatta Stevens. – Sohasem szerettem magányosan bujkálni, üldözött farkas módjára, habár rákényszerültem. Legény legyen a talpán, aki errefelé hosszabb ideig egyedül akar bolyongani. Hát én már úgy meguntam ezt, hogy szinte azt se bántam volna már, ha rendőrre akadok, aki bedutyiz. Tarts velem pár napig. Lehet, hogy nem vagy olyanfajta fickó, mint én. Nyugodt lehetsz, hogy nem firtatom a dolgaidat. De azt hiszem, megfelelő társad lehetnék. – Úgy érted, hogy szeretnéd, ha veled mennék? – kérdezte Duane. Stevens vigyorgott. – Hát... ezen mosolyogni kell – mondta. – Nos, hogy őszinte legyek, nagyon büszke volnék, ha olyan híres emberrel lehetnék együtt, mint te. – Nézd, jóember, ez mind ostobaság – jelentette ki Duane, kissé hirtelenkedve. – Tudom, hogy szerénység illik a magamfajtájú kölyökemberhez – mentegetődzött Stevens. – Utálom is a hencegést. És nekem nem kellenek ezek a pökhendi banditák, akik mindig csak verekedni akarnak és örökké lövöldözésről fecsegnek... Buck, én nem sokat tudok rólad. De mindenki, aki a

texasi határon él, emlékszik az apádra. Tudták, hogy ugyanolyan leszel, mint ő. Hallottam azt is, hogy úgy lősz, mint a villám, és a pikk ász kártya figurája eltakarja a nyílást, amit a golyód ütött. Ezt beszélik rólad a határvidéken. Az ilyen hír pedig gyorsan és messze terjed ezen a vidéken. És nincs nagyobb biztonság az ilyen hírnévnél, elhiheted! Mert ez a vidék itt a lövöldözések országa. Látom, hogy te is fiatal vagy még, bár nagyra nőttél. Nos, Buck, én meg már nem vagyok idei csirke és régóta bujkálok. Talán nem lesz fölösleges, ha egy kicsit a társaságomban leszel. Szükséged lesz itt arra, hogy megtanulj bizonyos dolgokat. Volt valami komolyság és valószínűség a bandita szavaiban, ami meggyőzte Duane-t. – Azt hiszem, igazad van – válaszolta csöndesen. – Veled megyek Mercerbe. A következő pillanatban már Stevens mellett lovagolt az úton lefelé. Duane sohasem volt beszédes természetű, most meg különösen nehezére esett a beszélgetés. De társa, úgy látszott, nem törődött ezzel. Vidám, mozgékony fickó volt, és valószínűleg annak örült, hogy legalább a saját hangját hallhatja. Beszélt tehát – egyre beszélt, és Duane, mialatt hallgatta, keserű érzéssel gondolt nevének és vérének hírhedtségére, amelyet apja hagyott rá örökül.

III. FEJEZET Duane és Stevens, miután lovaikat Mercer város közelében néhány mesquit árnyékában megpihentették, a késő délutáni órákban, kevéssel napnyugta előtt, ismét nyergeltek és felkészültek az útra. – Buck, mivel most élelemért megyünk és esetleg verekedni, azt hiszem, jobb lesz, ha te itt kint maradsz – szólt Stevens, amikor lóra szállt. – Tudod, a városok, a seriffek és a rendőrök mindig nagyon megnézik és megszorongatják az új embereket, akik tilosba tévedtek. Jobb lesz, ha szépen megvársz itt, és elkészülsz arra, hogy esetleg erősen kell lovagolnunk. Elhallgatott és hallgatása sokat jelentett. Vigyorgott és barna szemeiben valami vad kedélyesség látszott. – Stevens, van pénzed? – kérdezte Duane. – Pénzem? – hökkent meg Stevens zavartan. – Hát... tudod, nem láttam egy vörös centet se, amióta... nos, régóta. – Adok pénzt ennivalóra – biztatta Duane. – És whiskyre is, feltéve, hogy gyorsan visszajössz és nem csinálsz bajt. – Nahát, igazán nagyszerű cimbora vagy! – jelentette ki Stevens mély áhítattal, amikor a pénzt átvette. – Szavamat adom rá, Buck... és, ahogy itt látsz, sohasem szegtem meg a szavamat... Feküdj csak le, nemsokára én is itt leszek. Megsarkantyúzta a lovát és elugratott a mesquitek közül a város irányába. Negyed mérföldnyi távolságról Mercer gyapotfa-ligetbe rejtett házcsoportnak látszott. Körülötte, a legelőkön lovak és marhák legeltek. Duane még birkapásztort is látott, aki egy sovány birkanyájat hajtott. Stevens eltűnt szeme elől a város felé vezető úton. Duane várt, remélte, hogy a

csavargó megtartja szavát. De még negyedóra sem telt el, amikor Winchester puska éles dörrenései verték föl a csöndet, és utána gyors patkócsattogás, majd kiáltozás hallatszott, ami kétségtelenül veszélyt jelentett az olyan embernek, amilyen Stevens volt. Duane rögtön lóra ült és a mesquiterdőcske széléig lovagolt. Nagy porfelhőt vett észre és vágtató pejlovat látott közeledni a város felől. Stevenst láthatólag nem sebesítette meg egyik lövés sem, mert biztosan ült a nyergében, és lovaglása még ebben a válságos pillanatban is csodálatos volt. Nagy csomagot vitt a nyeregkápáján és hátranézegetett. Több lövés nem dördült, de a kiáltások megsokasodtak. Duane több embert látott futni és fenyegetőleg hadonászni. Erre megsarkantyúzta lovát és sebes vágtatásba csapott át, hogy amikor Stevens melléje ér, iramot tarthasson vele. A fickó vigyorgott, de nyugtalan szemében nyoma sem volt most a jókedvnek. Szemében a veszedelem táncolt, s az arca halványabbnak tetszett egy árnyalattal. – Éppen kiléptem a boltból – lihegte –, és egyenesen nekiszaladtam egy gazdának, aki... ismert. Puskából lőtt rám... Napnyugtakor a folyóhoz és füzeshez értek. Duane lovát izzadság és hab borította, de csak akkor állt meg vele, amikor már átkeltek a folyón. Stevens föllovagolt az alacsony homokos partoldalra és Duane megdöbbenve kiáltott föl, mert Stevens ingadozott a nyergében. Duane leugrott lováról, és rögtön odafutott hozzá. Stevens sápadt volt, az arcán verejték gyöngyözött. Ingének egész elejét elöntötte a vér. – Hiszen téged meglőttek! – kiáltotta Duane. – Hát mondtam én, hogy nem? – káromkodott Stevens. – Nem segítenél leszedni ezt a csomagot itt? Duane levette Stevens nyergéből a nehéz csomagot, aztán lesegítette lováról a

rablót. Véres hab

jelent meg Stevens ajkán, amint köhögött. – Ó, hát mért nem szóltál! – korholta Duane. – Nem is gondoltam erre... Úgy látszott, hogy semmi bajod sincs. – Jól van, no! – dörmögött a fickó. – Lehet, hogy Stevens fecsegő, mint a vénasszonyok, de néha meg hallgat, mint a hal. Nem is lett volna értelme, hogy szóljak. Duane leültette, fölhúzta Stevens ingét és lemosta melléről és hátáról a vért. Stevenst a mellén találták el, úgy hogy a golyó keresztülment rajta. A lovaglása – nyeregben tartva magát is, a súlyos csomagot is – igazi csoda volt. Duane sehogy sem értette, hogyan bírta Stevens ezt az emberfölötti erőfeszítést. Bár semmi reménye nem volt, hogy a bandita életben marad, tépést csinált a zsebkendőjéből, gondosan befedte és szorosan bekötözte a sebet. – Brownnak hívják azt a fickót – mesélte Stevens. – Azon a lovon kaptunk össze, amelyet odaát Huntsville-ben loptam tőle. Akkor holmi kis lövöldözés is volt kettőnk között. És most, hogy Mercerben éppen a lovammal bajlódom, hát csak meglátom ezt a Brownt; ő nem látott engem. Megölhettem volna, de nem akartam megszegni neked adott szavamat, és azt reméltem, hogy nem vesz észre. De meglátott a betyár, és mindjárt az első lövése eltalált. Mit gondolsz erről a lyukról? – Elég rossz – felelte Duane és nem bírt belenézni a bandita vidám szemébe. – Én is azt hiszem – vélte Stevens. De csak rántott egyet a vállán. – Ej, megsebesültem én már jó néhányszor elég csúnyán. Gondolom, talán ezt is kibírom. Most hát, Buck, keress nekem valami csöndes helyet a sűrűben, adj kezem ügyébe valami harapnivalót meg vizet, aztán menj tovább. – Hogy én itt magadra hagyjalak? – csattant föl Duane sértődötten. – Hát persze. Láthatod, hogy nem tarthatok veled. Brown és barátai hajszolni fognak bennünket. Ebben a mókában csak magadra számíthatsz.

– Mit tennél te az én helyemben? – kérdezte Duane kíváncsian. – Hogy mit?... Azt hiszem, hogy meglógnék és menteném a bőrömet – válaszolta Stevens. Duane érezte, hogy Stevens nem őszinte, és neki nem szabad ezt elhinnie. A maga részéről minden további beszéd nélkül határozott, hogy mit fog tenni. Mindenekelőtt megitatta a lovakat, megtöltötte vízzel a kulacsokat és saját lovára kötötte a csomagot. Ezután lovára emelte Stevenst, és támogatva őt a nyeregben, befelé indult a sűrűbe, jól ügyelve, hogy kemény vagy füves helyen menjen, ahol lehetőleg kevés nyom marad. Közvetlenül a sötétség beállta előtt olyan ösvényre talált, amely, Stevens állítása szerint, a vadon felé vezetett. – Azt hiszem, jobb lenne, ha egyenesen előre mennénk a sötétségben, amíg le nem esem a lóról – fejezte be Stevens nevetve. Duane egész éjjel gondterhelten és komoran ballagott a bandita lova mellett, vigyázva a sebesültre, és hajnalhasadásig meg sem állt. Ekkor már nagyon éhes és fáradt volt. Stevensen látszott, hogy rossz bőrben van, bár élénk és víg. Duane tábort ütött és előszedte az eleséget, de Stevens visszautasította az ételt, csak whiskyt és vizet kért, aztán kinyújtózkodott. – Buck, nem húznád le a csizmáimat? – kérdezte gyenge mosollyal halvány arcán. Duane lehúzta a csizmát. Sejtette, hogy a bandita azért kérte meg erre, mert nem akart csizmában meghalni. És Stevens eltalálta, hogy Duane mire gondolt. – Duane, az én öregapám azt szokta mondani, hogy akasztófán halok meg. Hát nem így lett... De csizmában meghalni... nagyon is közel áll ahhoz a halálhoz, amit az apám jósolt. – Badar beszéd! – biztatta Duane. – Egész bizonyosan kilábolsz a bajból. – Magam is azt hiszem – bólintott Stevens. – De mégis rendbe akarok jönni ebben a csizmadologban, és tudod, pajtás, ha már túlleszek rajta, ne feledd, hogy megbecsültem a jóságodat. Aztán behunyta a szemét és aludni látszott. Duane nem talált vizet a lovaknak,

de mivel körös-körül

harmattól volt nedves a fű, erre hajtotta őket. A nap már melegen sütött, amikor lefeküdt, és hanyatlóban volt, amikor fölébredt. Stevens még élt és zihálva lélegzett. A lovak szem előtt voltak és semmi se zavarta a néma csöndet, csak a bogarak zümmögtek a bozótban. Duane egy ideig hallgatózott, aztán a lovakért ment. Amikor visszatért velük, Stevenst már ébren találta, csillogó szemekkel és vidáman, mint rendesen és szemmel láthatóan jobb erőben. – Nos, Buck, még itt vagyok – mondta –, elég jó erőben, hogy kibírjam az éjjeli lovaglást. Mindössze csak jókora kortyra van szükségem a palackból. Segíts, kérlek! Így ni! Ez jólesett! Amíg Duane sebtében bekapott valami ennivalót és fölnyergelte a lovakat, Stevens tovább csevegett. Úgy látszott, sietett, hogy mindent elmondjon Duane-nak, amit a vidékről tudott. Ha még egy éjjelt átlovagolnak, nem kell többé üldözéstől félniük, mert közel jutnak a Rio Grande-hoz és a törvényen kívüliek búvóhelyeihez. Amikor elérkezett az ideje, hogy lóra üljenek, ismét megszólalt Stevens: – Azt hiszem, még az egyszer fölhúzhatod a csizmáimat. – Noha nevetve mondta ezt, Duane mégis észrevette, hogy a bandita fáradt és csüggedni kezd. Ezen az éjjelen valamivel könnyebb volt az utazás, mert az út elég széles volt ahhoz, hogy a két ló egymás mellett mehessen. Így Duane is lovon ülhetett és támogathatta Stevenst a nyergében. A hajnal sziklás partú kis folyócska mellett, zöld füves táborozóhelyen érte a menekülőket. Stevens úgy esett le a lóról Duane karjai közé, mint a hulla, és a bandita beesett arcára vetett futó pillantás elárulta Duane-nak, hogy a szerencsétlennek ez volt az utolsó lovaglása. Stevens is tudta ezt, de azért vidám volt.

– Buck – mondta tréfásan –, szörnyen fárasztják a lábamat ezek a nehéz csizmák – és végtelenül megkönnyebbültnek látszott, amidőn Duane lehúzta őket. Duane furcsának találta ezt a históriát a bandita csizmáival. Oly kényelmesen fektette le Stevenst, ahogy csak tudta, s aztán a saját dolgai után látott. A bandita ott folytatta a beszélgetést, ahol előző éjjel abbahagyta. – Ez az út – magyarázta – valamivel feljebb kétfelé ágazik és mindegyik ága egy-egy barlanghoz vezet, ahol embereket találsz... lehet, hogy néhányuk olyan lesz, mint te, néhány pedig olyan, mint én, vagy semmirekellő lótolvajok bandája, marhatolvajok és hasonlók. Könnyű élet, Buck. De azt gondolom, te mégsem fogod könnyűnek találni, és sohasem fogsz közéjük keveredni. Magányos farkas maradsz. Hát, aki bírja a magányt és gyorsan tud célozni, annak jó ez is, sőt talán a magányos farkas élete ér a legtöbbet. Én bizony nem tudom. De azok a fickók ott gyanakvó szemmel néznek arra, aki magában bolyong. Vigyázz hát magadra, mert ha módjuk lesz rá, bizony megölnek. Stevens többször kért vizet. Elfeledkezett a whiskyről, vagy nem vágyott rá. A hangja észrevehetően gyengült. – Maradj csöndben – intette Duane. – A beszéd megerőltet. – Eh, beszélni akarok, amíg el nem múlok – felelte Stevens makacskodva. – Nézd, pajtás, megfontolhatod, amit mondok, mert hasznos lesz. Ezen a tájon sok emberrel találkozol, de egy se lesz köztük becsületes. Mindegy, az egyik ember jobb, a másik rosszabb. Én tizenkét évig éltem a folyó mentén. Három nagy rablóbanda van itten. King Fisher... azt hiszem, őt ismered, mert életének első felét tisztességes emberek közt töltötte. King egészen jóravaló fickó. Jó lesz, ha ehhez csatlakozol. Aztán itt van Cheseldine is a bandájával, feljebb a folyón, a Rim-sziklához vezető út táján. Ő a

törvényen kívüliek vezére. Nem láttam még személyesen, noha a táborában már megfordultam. Az utóbbi években meggazdagodott, és azt mondják, hogy most már vissza akar vonulni. Aztán ott van Bland... évekkel ezelőtt ismertem meg Blandet. Semmire sem becsülöm. De mivel Bland bandája a

legnagyobb, aligha fogod elkerülni, hogy előbb-utóbb a területére ne tévedj. Mondhatom, egész város a búvóhelye. Szerencsejáték és lövöldözés folyik ott egész éven át. Bland húszegynéhány embert ölt már meg, nem számítva a mexikóiakat. Stevens ivott egy kortyot, és kis ideig pihent. – Te nem fogsz megférni Blanddel – állapította meg. – Túlságosan hatalmas termetű és jóképű vagy neki. Mert nők is vannak a táborában, aztán meg féltékeny lesz arra is, hogy gyorsabb és ügyesebb lövő vagy nála. Persze óvatos lesz, de annál veszedelmesebb. Ezzel kifogytak a fölvilágosítások és tanácsok, amelyeket Stevens oly sürgősen kívánt közölni. Hallgatásba merült és behunyt szemmel feküdt. Ezalatt a nap magasra szállt, a szellő megmozgatta a mesquiteket, a madarak leszálltak fürödni a sekély folyóban. Duane kényelmes ülőhelyzetben bóbiskolt, de egyszerre csak fölrezzent. Stevens még egyszer megszólalt, de elváltozott hangon. – Annak a fickónak Brown a neve – nyögte. – Egy ló miatt vesztünk össze, amelyet odaát Huntsville-ben loptam tőle. De ő is úgy lopta. Brown is afféle hitvány... fél a nyilvánosságtól... lop és úgy tesz, mintha becsületes volna. Mondd, Buck... lehet, hogy összetalálkozol vele... te és én... most bajtársak vagyunk és... és ne feledd... – Eszembe fog jutni, ha valaha találkozom vele – fogadta meg Duane ünnepélyesen. Ez – úgy látszott – megnyugtatta a banditát. Fel akarta emelni a fejét, de már nem volt ereje. Különös árnyék suhant át bronzszínű durva arcán. – Pajtás... te... mellém álltál! – suttogta a bandita. Elhaló hangjából csöndes öröm csendült ki, ösztövér arcára kiült az elégedett nyugalom... boldogan alvó kisgyermekhez hasonlított. Duane megdöbbenve nézte az örök álomba merült banditát; a csöndes elmúlásnak ez a szomorú

képe oly titokzatossággal volt tele, hogy nem is tudta megérteni. Sekély gödörbe temette Stevenst, és beföldelve a sírt, kövekből rakott kis oszloppal jelölte meg. Aztán megnyergelte társa lovát, a kápára akasztotta fegyvereit, és felülve saját lovára, továbblovagolt a homályban.

IV. FEJEZET Két nappal később, a délelőtt közepe táján, Duane a roppant rögös út utolsó meredélyén vonszolta fel a két lovat, és fölért végre a Rim-szikla csúcsára. Lábai előtt a szép, zöld völgyben kanyargott a sárga, lomha Rio Grande, csillogva a napsugarakban, délre pedig a nagy, vad és hegyes mexikói pusztaság terült el. Duane eddig nem találkozott utasokkal. A legkönnyebben járható utat választotta, de fogalma sem volt, hogy az útja merre vezet, csak azt látta, hogy megérkezett a folyóhoz, és valószínű, hogy a zárt völgy valamelyik bandita búvóhelye. Nem csoda, ha itt a banditák biztonságban voltak. Duane két kemény, verejtékes napot töltött el azzal, hogy fölkúszott a szinte járhatatlan és veszélyes csapáson a sziklagerincre, s amikor fölért, legalább kétezer lábnyira volt a folyó fölött. Az ék alakú völgy, amelyben alfalfa és gyapotfa zöldellt, befészkelve a sárga sziklák csupasz falai közé, kedves és üdítő látvány volt a kősivatagban. Duane azonban nem sokáig gyönyörködött ebben; azon igyekezett, hogy minél előbb lekerüljön sík területre, és pihenőhelyet találjon a völgyben. Az ösvényen nem is lehetett lassan haladni. A kavicsrétegbe ágyazott kövek meglazultak a léptei alatt, úgyhogy Duane csakhamar elérte a völgy két szárának ékbe futó csúcspontját. A sziklákból folyó hömpölygött lefelé, amelynek tiszta vize legnagyobbrészt öntözőcsatornákba ömlött. A lovak szomjasan ittak, és Duane is azzal a mohósággal és hálaérzéssel követte példájukat, amely minden pusztai utasra jellemző, aki végre édesvizet talál. Aztán lóra ült, és végiglovagolt a völgy mentén, kíváncsian, hogy milyen fogadtatásban lesz része.

A völgy sokkal nagyobb volt, mint amilyennek látszott. Duane-t nagyon meglepte, hogy milyen jól öntözött, zöld fűvel és fával borított, gondosan művelt hely ez. Minden gyapotfacsoport kis vályogtéglából épült házat vett körül. A mezőn mexikóiak dolgoztak, és lovasok ügettek ide-oda. Az egyik ház, amely előtt elhaladt, nagyobb volt, mint a többi, és pitvar is volt előtte. A kapuból fiatal, csinosnak tetsző nő figyelte őt, de rajta kívül nem látott embert. Az ösvény úttá szélesedett, majd nagy térbe torkollott, amelyet vályogból és gerendákból durván összetákolt épületek vettek körül. A szemhatáron lovak, kutyák, birkák látszottak és mexikói nők gyerekekkel, fehér emberek, akik mindannyian tétlenül ődöngtek. Duane nem keltett érdeklődést, amíg csak oda nem ért a fehér emberekhez, akik a ház árnyékában heverésztek. Ez a ház szemmel láthatólag kocsma és szatócsbolt lehetett, mert a belsejéből zűrzavaros, zsibongó hangok hallatszottak. Amint Duane megrántotta lova zabláját, hogy megálljon, a henyélők egyike hangos kiáltással kelt fel: – Kössenek fel, ha ez nem a Luke lova! A többiek azzal nyilvánították érdeklődésüket, és egyetértésüket, hogy felálltak és Duane felé közeledtek. – Mit gondolsz erről, Euchre? Nem Luke pej lova ez? – kérdezte a legelső szóló. – Olyan szent, mint ahogy itt állok – fogadkozott az Euchre-nek szólított fickó. – Akkor nincs is a dologban kétség – nevetett a harmadik –, mer’ te bezzeg itt állsz, Bosomer! Az emberek Duane elé tolongtak, aki mialatt hidegen végignézett rajtuk, megállapította magában, hogy bárhol találkoznék is velük, rögtön tudná, hogy banditák. A Bosomernek nevezett fickó, aki most előrejött, parancsoló arcú, sárga szemű, vállas alak volt, óriási orral; fakó arcába belelógott homoksárga, kócos haja.

– Idegen, kicsoda ön és hol a pokolban szerezte ezt a pej lovat? – kérdezte. Sárga szemével

végigfürkészte Stevens lovát, a nyeregből lelógó fegyvereket, és végül Duanera szögezte gyanakvó vércseszemét. Duane-nak nem tetszett a hang, ahogy megszólították, és nem felelt. Gondolatainak legalább fele kíváncsi érdeklődéssel fordult valami felé, ami a belsejében bizsergett és elfojtotta lélegzetét. Ráismert arra a különös érzésre, amely újabban oly gyakran viharzott át rajta, és arra bírta, hogy kimenjen és Cal Bainnel találkozzék. Csakhogy most másmilyen volt ez az érzés – sokkal hatalmasabb. – Idegen, kicsoda ön? – kérdezte most egy másik férfi, valamivel udvariasabban. – Duane a nevem – felelte Duane kurtán. – És hogy került önhöz ez a ló? Duane röviden válaszolt, és pár szóval elmondta, hogyan halt meg Stevens. Szavaira mély csönd támadt, miközben az emberek rámeredtek. Bosomer a bajszát kezdte pödörgetni. – Én is úgy hiszem, hogy meghalt. Másként nem lehetne senki másnál a lova és a fegyvere – szólalt meg most Euchre. – Mister Duane – kezdte Bosomer halk, kimért hangon –, én véletlenül Luke Stevens fegyvertársa vagyok. Duane keményen végigmérte a banditát, poros, viseletes csizmáitól gyűrött, zsíros sombrerójáig. Ez a sértő tekintet felforralta Bosomer vérét. – Én hát követelem ezt a lovat és a fegyvereket! – kiáltotta. – Maga is és bárki más is megkaphatja, amennyire én törődöm vele. Én csak idehoztam a dolgokat. De a csomag az enyém – felelte Duane. – És ha nem tud udvariasabban beszélni, jobb, ha hallgat. – Udvariasan? Á, á – gúnyolódott a bandita. – Én nem ismerem önt. Honnan tudhatjuk, hogy nem ütötte-e le Stevenst, és nem lopta-e el a lovát, amelyen most véletlenül idetévedt? – Hát el kell hinnie a szavaimat, és kész – válaszolta Duane élesen. – Én... Én nem hiszek semmit! Érti? És én voltam Luke társa!

Ezzel Bosomer sarkon fordult, és félretolva társait, bement a házba, ahol a hangja ordításba csapott át. Duane leszállt a nyeregből, és lova nyakába vetette a kantárt. – Idegen, Bosomer tagadhatatlanul túl heves vérű – békítgette őt Euchre. Ez a fickó nem látszott barátságtalannak, és a többi sem mutatott ellenséges érzületet. A kritikus pillanatban több bandita tódult ki az ajtón s az élükön tagbaszakadt, magas termetű férfi jött. Viselkedése azt mutatta, hogy ő a vezérük. Hosszúkás arca volt, égővörös szakálla, és tiszta tekintetű kék szemével kutatóan nézett Duane-ra. – Bland vagyok – szólt a magas férfi méltóságteljesen. – Kicsoda ön és mit csinál itt? Duane éppúgy megnézte Blandet, mint ahogy a többit. A rablóvezér nyugodt, sőt udvarias embernek látszott. Duane megmondta a nevét, és még egyszer elmondta a históriáját, ezúttal kissé részletesebben. – Én hiszek önnek – felelte Bland hirtelen. – Azt hiszem, hogy megérzem, mikor hazudik valaki. – Úgy vélem, helyes nyomon jársz – vetette közbe Euchre. – Az, amit arról beszélt, hogy Luke csizmáját le kellett húznia, teljesen elég nekem. Luke őrülten félt attól, hogy csizmával a lábán haljon meg. Erre a vezér és emberei elnevették magukat. – Úgy mondta az imént, hogy Duane a neve?... Buck Duane? – kérdezte Bland. – A fia annak a Duane-nak, aki néhány év előtt híres revolverharcos volt? – Az vagyok – felelte Duane.

– Én sohasem találkoztam vele, és örülök, hogy így volt – bólintott Bland fanyar humorral. – Szóval ön bajba került, és most bujkálnia kell? Micsoda bajba? – Összeverekedtem valakivel. – Összeverekedett?... úgy érti, hogy belelőtt valakibe? – kérdezte Bland. Úgy látszott, hogy gondol valamire, és ezért mohó, kíváncsi a kérdése. – Úgy van, lövöldözéssel végződött, sajnos – felelte Duane. – Azt hiszem, fölösleges Duane fiától kérdeznem, hogy megölte-e az ellenfelét – folytatta Bland gúnyosan. – Igazán sajnálom, hogy kellemetlenség érte a táboromban. De ahogy a dolgokat látom, okos volna, ha elindulna szórakozni valahová. – Úgy értsem ezt az udvarias tanácsot, hogy odébb álljak? – kérdezte Duane higgadtan. – Nem éppen úgy gondoltam – mondta Bland kissé zavartan. – Ha ez a hely itt nem szabad hely és menedék, akkor sehol a világon nincs menedék. Itt minden ember egyenlő. Be akar lépni a bandámba? – Nem. Nem akarok. – Igaza van – bólintott a bandita. – Mert még hogyha belépne is, az sem gátolná meg Bosomert semmiben, komisz fickó. Afféle revolveres lókötő, aki mindig meg akar ölni valakit. A legtöbb ilyen ember kétszínű, de Bosomernek csak egy színe van és ez a vörös. Tisztára csak saját érdekében tanácsolom hát, hogy folytassa az útját. – Köszönöm. De ha csak ez az egész, akkor maradok – felelte Duane. Most megjelent az ajtóban Bosomer, félretolva az embereket, akik vissza akarták tartani, és ahogy az utolsó gátló kezet is lerázta magáról, fölhördült, mint a dühös kutya. Nyilvánvaló volt, hogy a teremben töltött rövid időt arra használta föl, hogy szavakkal és ivással fokozza dühét. Bland és a többi bandita gyorsan félreugrott, úgyhogy Duane egyedül állt. Duane látta mindezt és ösztönszerűen megérezte, hogy mi van készülőben. A banditák azért tágultak

Bosomer közeléből, mert tudják, hogy rövidesen golyók röpködnek a levegőben... És azt is tudta, hogy miért állt meg Bosomer oly hirtelen. A bandita azt várta, hogy hátráló vagy legalábbis megfélemlített ellenféllel kerül szembe. Duane azonban sem ez, sem az nem volt. Bár egyik borzongás a másik után futott végig rajta, azért sziklaszilárdan állt. Majdnem olyan érzése volt, mintha már régen ismerné ezt a helyzetet. Valahogy teljesen átlátott Bosomer minden gondolatán. A bandita azért jött ki, hogy megölje őt. És még most is ölésre gondol, habár meghökkentette kissé, ahogy az ellenfele nem próbál menekülni. De egy szót sem szólt. Hosszú másodpercig mozdulatlan maradt, szikrázó, merev szemekkel fürkészve Duane-t, és jobb kezét karomszerűen begörbítette. Ez a pillanat elég volt Duane-nak, hogy meglássa ellenfele szemében a gyilkos gondolatot, amely közvetlenül megelőzi a cselekvést. De Duane nem akart ismét embert ölni. Minthogy azonban védekeznie kellett, elhatározta, hogy harcképtelenné teszi ellenfelét. Amikor tehát Bosomer keze megmozdult, Duane fegyvere nyomban eldördült. Csak két lövés – mindkettő Duane fegyveréből – és a bandita összezúzott jobb kézzel zuhant a földre. Bosomer durván káromkodott, és a porban hemperegve megkísérelte, hogy bal kezével elérje elejtett revolverét. Azonban társai, látva, hogy Duane nem szándékozik ölni, hacsak nem kényszerítik rá, körülfogták Bosomert és elejét vették a további vérontásnak.

V. FEJEZET A banditák közül, úgy látszott, egyedül Euchre-ben volt némi jóindulatú kíváncsiság. Duane-t és a lovakat kis vályogviskóhoz vezette, a két lovat fedett állásba kötötte, és levette róluk a nyergeket, aztán, összeszedve Stevens fegyvereit, behívta Duane-t a házba. Két szoba volt benne, az ablakokon nem volt se keret, se üveg, a padló puszta föld volt. Az egyik szobában gyapjútakarók, fegyverek, nyergek és fejszerszámok voltak, a másikban kőből rakott tűzhely, durva asztal és lóca, két hálóhely, pohárszék és mindenféle ócska holmi. – Tégy úgy, mintha otthon lennél, amíg kedved tartja – szólt Euchre. – Nem vagyok ugyan gazdag földi javakban, de ami itt van, az mind az enyém, és szívesen látlak. – Köszönöm. Egy ideig itt maradok és pihenek. Meglehetősen fáradt vagyok – válaszolta Duane. Euchre élesen rápillantott. – Csak rajta, pihenj. Én majd kipányvázom a lovaidat. Egyedül hagyta Duane-t a házban. Duane ledobta kabátját, övét, és kényelmesen ledőlt a fekvőhelyre. Arra gondolt, hogyha már pihen, megkísérli az alvást is. De nem tudott aludni. – Sem pihenés, sem alvás nem változtat a szürke jövő kilátásain – gondolta. – Örült, amikor Euchre nagy zajjal berontott. Csak most vette jobban szemügyre a banditát. Euchre már idősebb ember volt. Ami kevés haja maradt, az már őszbe csavarodott, az arca simára borotvált és ráncokkal teli, szemét félig csukva tartotta és hunyorgott. Görnyedten járt ugyan, de szikár termetén meglátszott, hogy van még ereje, és győzi kitartással is. – Iszik valamit, vagy inkább rágyújt? – kérdezte. Duane a fejét rázta. Nem idegenkedett ugyan a whiskytől és tizenhat éves kora óta, bár mérsékelten, pipázott is, de éppen most különösképpen irtózott az izgatószerek gondolatától. Nem értette tisztán,

hogy micsoda érzése van. Bizonytalan sejtelme volt arról, hogy valami vadság van a vérében, amitől néha maga is megriadt. Euchre részvétteljesen csóválta a fejét. – Azt hiszem, kicsit beteg vagy – mondta –, és nem szeretsz lövöldözni. Én is elszaladok, ha lövésre kerül a sor. Hány éves vagy? – Huszonhárom – felelte Duane. Euchre meglepetve nézett rá. – Hiszen még gyerek vagy! Legalább harmincévesnek hittelek. Buck, hallottam, mit mondtál Blandnek, és összevetve ezt saját megfigyeléseimmel, azt hiszem, hogy te nem vagy gonosztevő. Önvédelemből elsütni a revolvert: nem bűncselekmény! Duane-nak könnyebbülést szerzett a beszélgetés, úgyhogy lassanként megoldódott a nyelve, és egyre többet beszélt önmagáról. – Ó – bólogatott az öreg –, már évek óta élek itt a folyó mellett, és százszámra láttam fiúkat, akik bujdostak. Az igaz, hogy a legtöbbje semmirekellő volt, és az ilyenek nem sokra vitték. Ez a folyamvidék mindenkor menedéke volt a különböző államokból szökő gonosztevőknek, és most is az. Találkoztam itt bankpénztárosokkal, csalókkal, közönséges tolvajokkal és megrögzött gyilkosokkal, akiknek semmi dolguk sem volt itt a texasi határon. Az olyan fickók, mint Bland, kivételek. Láttad, hogy nem texasi. A banda, amelyen uralkodik, nagyon különböző emberekből verődött össze, és mérget vehetsz rá, hogy mind „nehéz” fiú. Bőségben és könnyen élnek. Ha nem öldösnék egymást, bizonyosan elszaporodnának. A Rím-szikla nem békeszerető, rendes embernek való hely. Hallottam, amikor azt mondtad Blandnek, hogy nem akarsz belépni a bandájába. Ezzel nemigen szerzed meg a

jóindulatát. Van pénzed? – Nem sok – felelte Duane. – Értesz a kártyához? – Nem én. – Nem akarsz lovat lopni, marhát elhajtani? – De mennyire nem! – Hát akkor miből akarsz megélni, ha elfogy a pénzed? Errefelé nem találsz olyan munkát, amit tisztességes ember elvégezhet. Nem állhatsz össze a mexikóiakkal, hiszen akkor Bland emberei lelőnének! Mit fogsz hát tenni, fiam? – Isten tudja – válaszolta Duane reménytelenül. – Azon leszek, hogy a pénzem minél tovább tartson, és azután éhen veszek. – Ej – csóválta a fejét Euchre –, én ugyan meglehetősen szegény vagyok, de amíg valamim van, nem veszel éhen. Itt Duane-t megint elfogta az az emberi, jóságos, meleg érzés, amelyet Stevensben is fölfedezett. Eddig azt hitte, hogy a banditákban nincs emberi vonás. Nem gondolta, hogy jó tulajdonságaik is lehetnek. Az ő szemében, mint általában a külvilág szemében is, ezek a banditák gonosz lelkű emberek voltak, mentesek minden érzelgős gyengédségtől. – Nagyon köszönöm, Euchre – válaszolt Duane. – De természetesen nem fogok senkinek a nyakán élni, ha nem bírom megfizetni a rám eső részt. – No, csak tégy úgy, mintha otthon volnál, fiam – szólt Euchre jólelkűen. – Csinálj tüzet, én meg megyek ennivalóért. Az az ember még nem született meg, aki kiüti a kezemből a kenyeremet. – Hogy tudsz itt egyáltalán hozzájutni ahhoz, amire szükséged van? – kérdezte Duane, akinek eszébe jutott, hogy a völgy majdnem megközelíthetetlen. – Valami Mexikóból jön, a többi lentről, a folyóról. Blandnak vannak „mozó”i vagyis mexikói csónakosai. Aztán néha a folyó alsó részéből is kap utánpótlást. Mert tudod, Bland

ezerszámra ad el szarvasmarhát Kubában, és valamennyi szállítmánynak csónakokon kell a hajókhoz jutni. – Hogy a csodában tudja lehajtani a marhákat a folyóhoz? – kérdezte Duane. – Ez nem rám tartozik – válaszolta Euchre kurtán. – De valójában nem is tudom. Már én is hajtottam ugyan marhát Blandnek, de engem sohasem küldött velük a Rim-sziklán át. Duane örömmel vette észre, hogy a dolgok kezdik érdekelni. Kíváncsi volt Blandre és a bandájára, és örült, hogy tud már gondolni valamire. Minduntalan elfogta valami aggodalomhoz hasonló érzés. Feledni akart, és íme, már most is kezdett feledni, és tudott örülni az ebédfőzésnek és az evésnek. Euchre elmosogatta és fölakasztotta a különféle edényeket, és kalapját véve, elmenni készült. – Hát jöhetsz velem, vagy maradhatsz, ahogy tetszik – szólt Duane-hoz. – Maradok – felelte Duane halkan. A vén bandita vígan fütyörészve elbandukolt. Duane körülnézett valami könyv, újság vagy akármi olvasnivaló után, de semmi más nyomtatott dolgot nem talált, mint néhány szót a tölténydobozokon és a dohánycsomagok hátlapján. Kiment a házból, a gyapotfák hűs árnyékába. Innen végigláthatta a völgy nagy részét. Más körülmények közt nagy gyönyörűsége telt volna a szép vidékben. Euchre viskója a völgyhajlás első emelkedésével szemben állt és Duane, néhány öllel feljebb menve, áttekinthette az egész völgyet, amelyről most látta csak, hogy banditatelepnek teremtődött. Nagyszámú mexikóit látott, akik természetesen testestül-lelkestül Bland hívei voltak. Látott óriási, durván összetákolt tutajokat is, amelyek ott ringatóztak a folyóparton. A Rio Grande magas meredélyek közt hömpölygött lefelé. Vastag kötél volt keresztbe feszítve a széles sárga folyam fölött, mely a közepén lesüllyedt a víz

szintjéig és az ócska dereglye, amelyet nyilvánvalóan kompnak használtak, a túlsó parton horgonyzott. A völgy ideális visszavonulási terep volt. A Rim-szikla járhatatlan útjain át nem kellett üldözéstől tartani. A völgy nyitott végét pedig a folyón lefelé jövő támadók ellen meg lehetett védeni. Az érintkezés Mexikóval könnyű és gyors volt. Duane előtt csak az maradt rejtély, hogy Bland mily módon juttatta le a marhákat a folyóhoz, és nemigen hitte, hogy a tolvajok csónakon szállítják a lopott jószágot, ahogy Euchre mondta. Jó sokáig kószálhatott a dombon, mert amikor Euchre tanyájára visszatért, házigazdája már javában sürgölődött a tűz körül. – Halló, örülök, hogy már nem olyan sápadtak a kopoltyúid, mint azelőtt – mondta üdvözlésképpen. – Segíts kicsit, és mindjárt készen lesz az abrakunk. Mégiscsak van valami jó itt ebben a táborban. – És mi az? – érdeklődött Duane. – Hogy annyi finom marhahúst ehet az ember, amennyi csak belefér. És nem kerül egy árva fityingbe sem. – Csak fárasztó lovaglásokba és bajokba, meg rossz lelkiismeretbe és életbe... igaz? – vetette oda Duane. – Rossz lelkiismeret? – dünnyögte Euchre. – Hát én bizony nem tudom. Mert az enyém sohasem bántott engem. És az élet?... Nos fiam, az meg éppen olcsó portéka Texasban. – Kicsoda ez a Bland? – kérdezte Duane hirtelen. – Mit tudsz róla? – Nem tudjuk, hogy kicsoda és honnan csöppent ide – felelte Euchre. – Ez a kérdés mindig izgatta a bandát. Fiatalember lehetett, amikor Texasba került. Most középkorú. Emlékszem rá, amikor évekkel ezelőtt még csöndes beszédű volt, nem olyan durva és hangos, amilyen most. Valószínűleg nem Bland az igazi neve. Sokat tud. Gyógyítani is tud, és mindenféle dologhoz ért. Olyanfajta ember, aki

uralkodásra született. A törvényen kívüliek csak úgy özönlenek ide, hogy a bandájához csatlakozzanak, és ha nem lenne a kártyázás meg a lövöldözés, már ezer ember is volna körülötte. – Hány embere van most a bandában? – Azt hiszem, nem sok hiányzik a százhoz. A számuk változik. Aztán Blandnek több kisebb bandája is van, lejjebb a folyó mellett. Azonkívül hátul, a marhakarámoknál is vannak emberei. – Hogy tud összetartani ilyen nagy tömeget? – kérdezte Duane. – Kivált, hogy a banditái mind gazemberek. Luke Stevens azt mondta, hogy Bland nagyon kapzsi és igazi ördög. – Az is. Ördög. Éppoly kemény, mint a kovakő, erőszakos jellem. Sohasem volt barátja, kivéve két jobbkezét: Dave Ruggot és Chess Allowayt. Hirtelen kezű, ügyes zsivány: egy szempillantás alatt lő. Már egész sereg fickót ölt meg, néhányat igazán semmiért. A törvényen kívüliek azért tömörülnek köréje, mert ez a biztos menedék az övé. Meg aztán gazdag is. Azt mondják, hogy százezer pesója van elrejtve valahol és nagy csomó aranya. De bőkezűen bánik a pénzzel. Kártyázni is szokott, ha nincs útban a marhája szállításával. Ilyenkor szórja a pénzt. És ahol Bland van, ott mindig sok a pénz. Ez tartja össze a bandát. A piszkos, véres pénz! – Csoda, hogy nem ölték meg. Ennyi éven át itt a határon! – kiáltott Duane. – Tudod – magyarázta Euchre – gyorsabb volt a tüzelésben, mint azok a fickók, akik meg akarták ölni, ez az egész. Euchre fölvilágosításai csak fokozták Duane érdeklődését. Ha ilyeneket hallott, mindig saját dolgai jutottak eszébe. – Ha már a gyors csuklómozgásról beszélünk – folytatta Euchre –, mondhatom, nagyon sokat beszélnek a táborban rólad. Hiszen tudhatod, Buck, hogy az olyan fickók közt, mint amilyenek mi, üldözött emberek vagyunk, semminek sincs nagyobb tekintélye, mint a gyors kéznek. Hallottam,

amikor Bland azt mondta ma délután... és nagyon komolyan, elgondolkozva mondta, hogy sohasem

látott hozzád foghatót. Egészen közelről figyelt, mondta ő, és mégsem tudta szemmel követni a kezedet, amikor lőttél. Mindenkinek, aki látta ezt az összetűzésedet Bosomerrel, volt valami megjegyezni valója. Euchre hunyorított apró szemével, és megcsapkodta lisztes kezével a tésztát, amelyet gyúrt. Nyilvánvaló volt, hogy úgy beszélt, mint Duane pártfogója és szövetségese, azzal a büszkeséggel, amellyel csakis öregember védelmezheti a fiatalabbat, akit csodál. – Nos – végezte most –, ez volt a bemutatkozásod a határvidéken. És a kártyád nagy sláger volt. Mindent összevetve, ezek a zsiványok valóban férfiak, tudod, és hacsak az útjaikat nem keresztezed, éppúgy nem óhajtanak kikezdeni veled, mint ahogy te sem akarsz beléjük kötni. De van ezen a vidéken egész csomó olyanfajta csirkefogó is, mint Bosomer. Ezek mind ellened vannak. És minden városban, ahová belovagolsz, akad egy-egy részeg tehenész vagy kócos csavargó, vagy ijedt seriff, és ezek majd szónokolni fognak a tömegnek és a véredért ordítoznak. Ilyen Texas. És neked majd vagy örökké az erdők sűrűjében kell rejtőzködnöd, vagy meg kell ölnöd ezeket az embereket. * Amikor ebéd után Duane kiment Euchre-rel, a nap már hanyatlóban volt a kék hegylánc mögött a folyón túl, Mexikó felé. Békés, szépséges este volt. Valahol, az egyik közeli házban, asszony énekelt és az úton kis mexikói fiú hajtott haza néhány tehenet, amelyeknek egyikén kolomp volt. Az édes, boldog asszonyi hang és a fütyörésző, mezítlábas kisfiú – sehogy sem illett erre a helyre. Euchre most a tér felé fordult és Duane újra látta a durván összetákolt házakat. A porban még ott volt a gödör, amelyet Bosomer túrt a földön, mikor megsebesülve hempergett. Duane majdnem

belelépett, és hirtelen düh fogta el, hogy ez az emlék hatással volt reá. – Nézzünk be egy kicsit! – szólt Euchre. Duane-nak le kellett hajolnia, amikor belépett az ajtón. A helyiség nagy terem volt, és rozoga falait rőzsetetőzet fedte. Tele volt durva padokkal, asztalokkal és ülőkékkel. Az egyik sarokban heringhordócskák hevertek sorban egymás mellett. Egy mexikói fiú égő lámpákat akasztgatott a mestergerendára erősített kampókra. – Benson az egyetlen, aki nagyon szemmel tart téged – szólt Euchre. – Az, aki ide-oda szaladgál és az italokat szolgálja fel. A banda „tengerinyúl Benson”-nak hívja, mert mindig hegyezi a fülét és nyitva tartja a szemét. Ne vedd észre, ha végigkémlel, Buck. Bensont halálra izgatja minden újonnan érkező, aki marhát hajt Bland táborába. Azt gondolom, az az oka, hogy nagy komiszságot követhetett el valaki ellen, és most bujkál... valaki elől, aki halálra keresi. Várom is mindennap, hogy egyszerre csak belovagol ide valaki, és rásüti a revolverét Bensonra. Nem mondhatnám, hogy nagyon búsulnék. Duane észrevétlenül a jelzett irányba pillantott, és jól megnézte a sovány, szikár férfit, akinek az arca szembetűnően fehér volt a többiek napsütötte, bronzszínű és barna arcához képest. Hullaszerű arc volt. Fekete bajusza lelógott, sűrű, fekete haja a szemébe ért, mélyen fekvő, üreges, merev szeme fürkészve vizslatott, mintha félne. Éber, nyugtalan és ideges ember volt. Kezét a pultra tette és Duanera bámult. De ahogy a pillantásaik találkoztak, gyorsan elfordult, és sietve mérte ki a pálinkát. – Miért haragszol rá? – kérdezte Duane, leülve Euchre mellé, inkább csak azért, hogy valamit mondjon, mert mit is törődött volna ezzel az aljas, nyomorult, siralmas képű gonosztevővel! – Meglehet, hogy elfogult vagyok – felelte Euchre –, és bizonyos, hogy a magamfajta törvényen

kívüli marhatolvaj nem lehet nagyon finnyás. De én soha nem követtem el mást, mint hogy marhát hajtottam el olyan gazdáktól, akik ezt legtöbbször észre sem vették. De ez az aljas féreg, ez a Benson... olyan bitang volt, hogy egy kislányt taszított Bland útjába. – Lányt? – kérdezte Duane, most már igazán érdeklődve.

– Azt. Mert ez a Bland nagy nőcsábász. Majd mesélek erről a lányról. Többen is barátkozó kedvükben vannak, és ha mellénk ülnek, nem szidhatom előttük a gazdájukat. A következő fél órában vagy féltucat bandita ment el Duane és Euchre mellett, és megállt, hogy üdvözölje őket, sőt némelyik le is ült hozzájuk egy-két percre. Valamennyi nyers, hangos szavú, vidám ember volt. Duane udvariasan és barátságosan felelt, ha hozzá szóltak, de visszautasított minden meghívást játékra vagy ivásra. Nyilvánvaló volt, hogy mindnyájan „társadalmukhoz” tartozónak tekintették. Egyikük sem tett célzást összetűzésére Bosomerrel, és Duane azt is láthatta, hogy Euchre-t általában szeretik. Az egyik pénzt kért tőle kölcsön, a másik dohányt. Ezalatt besötétedett, és a terem lassanként megtelt banditákkal és mexikóiakkal. Legtöbbjük rögtön a kártyaasztalokhoz ült. A játékosok, különösen a mexikóiak, csöndesek voltak, és feszülten figyelték a játékot. A lármát az ivók és ténfergők csinálták. Duane már látott játékbarlangokat – néhány híreset San Antonióban és El Pasóban, néhányat pedig a határszéli városokban, ahol könnyen lehetett engedélyt kapni játékbarlangokra. De Bensonnak ez a helyisége egészen más volt: itt a revolver és a kés elengedhetetlen kelléke volt a játéknak. Duane-nak talán túl éles szemében a játékosok fegyvere tűnt a legfontosabbnak. Több asztalon olyan magas ezüstpénzoszlopok – mexikói ezüstpesók – álltak, hogy a játékosok kalapjáig értek. Voltak ott oszlopok az Egyesült Államok ezüst- és aranypénzeiből is. Nem kellett nagy hozzáértés, hogy láthassa, nagyban megy a játék, és nehéz pénzek cserélnek gazdát pár perc alatt. A mexikóiak nagyobb odaadást, mélyebb szenvedélyességet mutattak. Az amerikaiak viszont könnyedén, szinte nemtörődömséggel játszottak, mint a vagyonos emberek, akiket a pénz nem izgat. Az utóbbiak valószínűleg nyertek is, de voltak olyan banditatársaik, akik viszont

habozva, mogorván, éhes szemmel szorongatták kezükben a pénzüket. Az ércpénzek folytonosan csengtek; néha csöndben, dallamosan, máskor meg, ha hirtelen összedöntöttek egy-egy pénzoszlopot, akkor ezüstös csörgés hallatszott. Emitt az egyik bandita a revolvere agyával kopogtatott az asztalon – amott egy másik nagy zajjal söpört be egész tekercs ezüstdollárost, mialatt a partnere arcát tanulmányozta... De mégsem ez a lárma váltotta ki a kellemetlen rossz érzést Benson játékbarlangjában, hanem inkább a zord és gonosz arcok, a lehajló, bozontos fejek, a gyönge világítás bántották a szemet és a lelket. Voltak itt ragyogó lámpák is, de ezek mintha csak azért lettek volna itt, hogy még sötétebbé tegyék az árnyékokat. És az árnyékokban féktelen nyereségvágy settenkedett, kíméletlen, irgalmatlan szellem, és volt a levegőben valami, hogy aki beszívta, egyszerre megérezte benne a törvénytelenséget, a lopást, a gyilkosságot és a földi pokol minden utálatosságát. – Bland nincs itt ma este – mondta Euchre. – Tegnap ruccant ki megint valahová Allowayjel és még néhányadmagával. De másik főembere, Rugg, az itt van. Ott áll, egészen közel Bensonhoz avval a három fickóval... az a kicsi, görbe lábú alak, akinek a fél arcát ellőtték: az Rugg. Csak fél szeme van, de avval aztán annál jobban lát. És... szent uccse! Ott van Harding is. Nem ismered? Éppoly nagy bandája van, mint Blandnek. Az ott, aki legközelebb áll Bensonhoz. Nézd, milyen nyugodtan és gondatlanul tekint körül. Hát az Harding. Néha idejön, meglátogatni Blandet. Barátságban vannak, elég furcsa. Látod ott azt a mexikóit?... Arany- és csipkedísz van a kalapján? Az Manuel, a mexikói bandita. Nagy játékos. Gyakran jön ide, elveszíteni a pénzét. Mellette áll Bill Marr, az a kendővel bekötött fejű. A minap friss golyó volt a testében és úgy lovagolt ide. Többször

lőttek már bele, mint bármely más fickóba, akiről hallottam. Tele van golyóval. Humoros, mert Bill nem kötekedő, és éppúgy, mint én, szívesebben fut el, mint lő. De Blandnek ő a legügyesebb marhatolvaja, kitűnő lovas, és csodásan ért a marhához... Nézd azt a furcsa fejű ifjoncot. Az Kid Fuller, a banda kedvence. Fuller súlyos dolgot csinált. Megölte a babája apját, aztán megszökött Staceytownból, és lókötésre adta a fejét. Most itt van Blanddel... Megint egy elveszett ember, de máris „nehéz” fiú.

Euchre folytatta az ismertetést, ahogy éppen szeme ügyébe kerültek az emberek. Amikor Duane látta, hogy megtűrik, sőt közömbös barátságossággal fogadják ezek a társadalomból kivetett, rettenetes emberek, bensejében olyan tiltakozást érzett, ami csaknem rémülettel volt határos. – Nem gonosz álom, hogy ő itt van? Mi köze van neki ezekhez az aljas gonosztevőkhöz?... Aztán emlékezetének gyors felvillanásával ráébredt, hogy Texas törvényei szerint ő is gonosztevő – ő is számkivetett. Duane elmerült fájdalmas töprengésében, de Euchre nehéz keze figyelmeztető fogással felébresztette... A hangok zümmögése, az ércpénz csengése, a hangos nevetés elhallgatott. Csönd lett, majd durva káromkodás és a hirtelen fölfordított pad zaja törte meg a csendet. Néhányan felugrottak. – Te kicserélted a kártyát... te!... – Mondd ezt még egyszer – szólalt meg egy másik hang, az előzőtől teljesen elütően, nyugodtan, de vészjóslón. – Mondom akár százszor is! – felelte a másik heves gyorsasággal. – Mondom másodszor és harmadszor! Fütyülöm is... Süket vagy? Te hosszú ujjú legény. Kicserélted a kártyákat! Érted? Csend következett, nagyobb, mint az imént, fenyegetően. Amennyire Duane látta, egy pillanatig egyetlen bandita sem mozdult. Aztán szempillantás alatt felborult a rend a szobában, amint az emberek fölugráltak, sietve szétfutottak és mindenfelé szétszóródtak. – Fuss, vagy hajolj le! – kiáltotta Euchre is Duane fülébe. Ezzel az ajtóhoz ugrott és Duane utána. Nyüzsgő embergomolyagba szaladtak bele. Hangos kiáltások és revolverlövések siettették kifelé a tömeget, amely sodorta magával Duane-t a sötétség felé. Ott valamennyien megálltak, és egyesek bekukucskáltak az ajtón. – Kivel veszekedett Kid? – kérdezte az egyik bandita.

– Bud Marshsal – felelték. – Azt hiszem, Bud lőtt először. Na, agyő, Kid! – Előrelátható volt. – Hány lövés volt? – Három vagy négy lehetett. – Négy nehéz lövés meg egy könnyű. A könnyű Kid 38-asából jött... Halljátok, most Kid ordít. Úgy látszik, nincs vége. Erre a legtöbb bandita betódult a terembe. Duane azonban úgy találta, hogy erre az estére éppen eleget látott-hallott Benson barlangjában, és lassan hazafelé ballagott. Euchre utolérte. – Senki sem sebesült meg súlyosan, ami elég különös. Kid, az a fiatal Fuller, akiről beszéltem, ivott és vesztett. A fejét is elvesztette, úgy látszik, hogy így nekiment Bud Marshnak. Bud éppoly becsületesen játszik, mint akármelyik közülük. Valaki megrántotta Bud karját, aki így a mennyezetbe lőtt. És Fuller kezét is felütötték, úgyhogy csak egy bámész mexikóit talált el.

VI. FEJEZET Másnap reggel úgy érezte Duane, hogy szeszélyes és alattomos varázslat szállta meg. Egyedüllétre vágyva sétálni indult, és arra az útra tért, amely a folyó meredek partja mentén kanyargott. Gyötrelmesen boldogtalan órát töltött el fejét törve az elmúlt napok eseményein. Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy érdeklődni fog minden iránt, ami körülötte történik, hogy így a lehetőség szerint megfeledkezzék saját bajáról. Itt volt az alkalom, hogy megfigyelhesse, milyen a banditák élete a valóságban. Úgy gondolta, kényszeríteni fogja magát a kíváncsiságra, érdeklődni fog a környezet iránt, és megfigyel mindent. Szóval itt marad a völgyben, amíg ez lehetséges, és amíg a körülmények nem kényszerítik arra, hogy nekivágjon az ismeretlennek. Euchre már főzte az ebédet, amikor Duane visszatért a házba. – Helló, Duane, újságot mondok – kezdte Euchre, és hangjából büszkeség csendült ki; de nem lehetett tudni, hogy Duane-ra volt-e büszke, vagy arra, hogy újságot tud. – Ma idelovagolt egy ember, valami Bradley, aki tudott rólad. Beszélt arról a kőr ászról, amelynek figurájával betakarták annak a Bainnek a sebeit, akit elintéztél. Aztán beszélt valami farmerről is, akit húsz mérföldre Wellstontól lőttek le az itatónál. Ugye nem te voltál? – Egészen bizonyos, hogy nem! – jelentette ki Duane. – Pedig terád fogják – csóválta a fejét Euchre. – Nincs könnyebb, mint rákenni valakire olyan dolgokat, amiket sohasem követett el. Hidd el, Buck, ha valaha hírnévre vergődöl, ami alighanem meglesz: nem egy olyan bűntett miatt is átkozni fognak, amiben ártatlan vagy! A határvidék mendemondája banditát és gyilkost csinál majd belőled... Na, elég ebből ennyi! Más újság is van.

Kezdesz népszerű lenni, hallod! – Népszerű? Hogy érted ezt? – Találkoztam délelőtt a Bland feleségével: látott téged, amikor belovagoltál ide. Egészen bizonyos, hogy meg akar ismerkedni veled... és nemcsak ő, de a többi nő is a táborból. Ezek mindig szeretnek megismerkedni az új emberekkel, akik idevetődnek. Unatkoznak és híreket akarnak hallani a városból. – Nos, Euchre, bár nem szeretnék udvariatlan lenni, mégse akarok nőkkel találkozni – jelentette ki Duane. – Előre féltem, hogy ezt feleled. Nem is vehetem rossz néven tőled. A nők ördögök. De azt mégis reméltem, hogy elbeszélgetsz majd azzal a szegény, elhagyatott kicsikével. – Milyen kicsikével? – firtatta Duane meglepetve. – Hát nem beszéltem neked Jennie-ről – arról a lányról, akit Bland magánál tart?... Akinek az elrablásában Benson keze is benne volt? – Beszéltél valami lányról – felelte Duane –, de a történetét nem mondtad el. – Nos, hát elmondom úgy, ahogy hallottam. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Benson néhány évvel ezelőtt elment a folyón túlra, pálinkát és egyéb italokat vásárolni, ahogy időnként át szokott menni. Útközben valami mexikói bandával találkozott, amelynek néhány texasi foglya volt. Azt hiszem, hogy valami cserebere, sőt talán gyilkolás is történt akkor. Akárhogy is volt, Benson idehozta ezt a lányt, aki inkább halott volt, mint eleven. De aztán kiderült, hogy csak kiéheztették, meg elcsigázta a fáradtság. Egyébként nem bántották. Úgy gondolom, akkor körülbelül tizennégy éves lehetett, és Benson arra gondolt... legalább így mondta, hogy a kocsmájában lesz majd a lány fölszolgáló. De Bland meglátta a kicsikét és elvitte... pénzért vette meg Bensontól. Mérget vehetsz rá, hogy Bland nem lovagias szándékkal vette meg a lányt, akinek azonban mégis ez lett a

szerencséje. Mert Kate Bland

ugyan kegyetlenül bánt szegény Jennie-vel, de mivel féltékeny volt rá, árgus szemekkel vigyázott, és nem engedte, hogy Bland és a többi férfi kikezdjen a kicsikével. Ez persze egyre nehezebb lesz, mert Jennie pár év alatt tűzrőlpattant, csinos lánnyá fejlődött, és Kate most még őrültebben féltékeny rá... Ezért szeretném, ha velem jönnél. Bland felesége meghívott téged: ezt illik elfogadni. Igaz, hogyha beléd szeret, ahogy ez megtörtént azzal a... Nos, ez bonyolultabbá tenné a dolgokat. De mégis szeretném, ha megnéznéd Jennie-t, hátha tudsz rajta segíteni... Nekem is volt valamikor kislányom, és ha életben maradt volna, most már olyan nagy lenne szegényke, mint Jennie és... Istenemre! nem akarnám, hogy itt legyen Bland táborában. – Elmegyek, Euchre – jelentette ki Duane határozottan, mire az öreg bandita elégedetten bólintott. Délután útra kelt Duane-nal és csakhamar Bland lakásához értek. Duane visszaemlékezett erre a házra: innen figyelte őt egy csinos asszony, amikor a völgybe lovagolt. De az arcára már nem emlékezett. A házikó éppen olyan volt, mint a többi vályogviskó, csak nagyobb, és jó magasan feküdt egy gyapotfacsoport közepén. Az ablakban és a pitvaron a női kéz nyomai látszottak. Euchre kopogtatott az ajtón. – Ön az, Euchre? – kérdezte halkan, habozva egy lányhang. Duane fülét megkapta a mély csengésű hang, amelyben a félelem árnyalata csengett. Kíváncsi volt, milyen a hang tulajdonosa. – Igen, Jennie, én vagyok. Hol van Mrs. Bland? – Átment Degerékhez. Valaki beteg ott – válaszolta a lány. Euchre megfordult, motyogott valamit a szerencséről és jelentőségteljesen hunyorított Duane-ra. – Gyere ki, Jennie, vagy eressz be minket. Itt van az a fiatalember, akiről beszéltem neked – szólt

Euchre. – Ó, nem lehet... nem vagyok illően felöltözve... – Sohase törődj vele, milyen vagy! – sürgette a bandita suttogva. – Nincs idő most, hogy erre gondolj. Itt van a fiatal Duane, aki nem marhatolvaj, se nem rabló. Egészen más ember. Gyere ki, Jennie, és ő talán fog... Euchre nem fejezte be a mondatot. Halkan beszélt és közben folyton ide-oda kémlelt szemével. De amit mondott, elég volt, hogy gyorsan kicsalja a lányt. Lesütött szemmel, kissé pirulva jelent meg az ajtóban. Csinos, szomorú arca és ragyogó haja volt. – Ne légy félénk, Jennie – tanácsolta Euchre. – Most alkalmatok van, hogy tanúk nélkül beszélgessetek. Én most elmegyek Mrs. Blandért, de nem sietek nagyon. Euchre mindjárt el is ment a gyapotfák irányában. – Örülök, hogy találkozom önnel, Miss... Miss Jennie – szólt Duane. – Euchre megkért, hogy jöjjek ide, hogy... Duane-nak torkán akadt a szó, amikor Jennie fölvetette a szempilláit, hogy ránézzen. A lány szürke szeme szép volt, de nem a szépsége némította el Duane-t. Úgy tetszett neki, hogy a remény és szorongás tragikus küzdelme sugárzik feléje a szürke szem titokzatos mélységéből. – És miért akart engem megismerni? – kérdezte a lány habozva. – Mert... Euchre azt gondolja... ő akarta, hogy beszéljek önnel, hogy... hogy egy kissé felvidítsam – felelte Duane félszegen, mert a komoly szemek ismét zavarba hozták. – Euchre jó. Ő az egyetlen, ezen a rettenetes helyen, aki mindig jó volt hozzám. De fél Blandtől... Azt mondta, hogy ön más, mint ezek... Kicsoda ön? Duane megmondta. – És... nem rabló vagy marhatolvaj... se gyilkos, aki azért jött ide, hogy elrejtőzzék? – Nem, egyik se vagyok – felelte Duane és mosolyogni próbált.

– Akkor miért van itt? – Megszöktem – vallotta be Duane őszintén. – Tudja, hogy ez mit jelent... Revolveres verekedésbe keveredtem otthon, és menekülnöm kellett. Ha elsimul az ügy, remélem, hogy visszamehetek. – De itt becstelenségbe keveredik... nem maradhat becsületes! – Dehogynem! – fogadkozott Duane. – Ó, én tudom, milyenek ezek a banditák – sóhajtott a lány. – Látom, hogy ön más... – Feszülten nézte Duane-t és a reménység ébredése meglátszott fiatal arcán, amelynek kemény vonásai megenyhültek. Valami édes forróság mozdult meg Duane belsejében, amikor látta, hogyan változik a szerencsétlen lány arckifejezése. Megérezte, hogy lelkében most a bizalmatlanság küzd a reménnyel. – Jóságos Isten – sóhajtott Jennie szorongva –, bár a Gondviselés küldte volna önt, hogy megmentsen engem... hogy elvigyen innen, mielőtt késő lenne! Duane szíve nagyot dobbant erre. – Talán én vagyok az! – felelte nyomban. A lány előrelépett, mintha ösztönös lendülettel Duane karjába akarta volna vetni magát. Az arca égett, az ajka remegett, keble zihálva hullámzott rongyos ruhája alatt... De éppoly hirtelen észbe kapott és visszahökkent: ismét föltámadt benne a kétség és az aggodalom. – Nem lehet – rázta a fejét. – Ön is csak a vesztemet akarja, mint Bland... és a többiek is, valamennyien. Duane kinyújtotta hosszú karját, és kezével megveregette a lány vállát, majd gyöngéden meg is rázta. – Nézzen egyenesen a szemembe – mondta. – Vannak tisztességes férfiak is. Nincs önnek apja... bátyja? – Meghaltak... megölték a zsiványok, Dimmit tartományban, ahol laktunk. Engem elhurcoltak –

felelte Jennie sietve. Kérően tette kezét Duane karjára. – Bocsásson meg. Hiszek önnek... Érzem, hogy jó. Csak azért vagyok ilyen bizalmatlan, mert... mert folytonos félelemben élek... félig őrült vagyok... majdnem elfelejtettem már, milyenek a jó emberek!... Ó, mondja, Mr. Duane, segít rajtam? – Természetesen, Jennie. Csak mondja meg, mit tegyek. Van valami terve? – Nincsen tervem... Csak vágyam van. Egyetlen, forró vágyam... Vigyen el innen engem! – Megpróbálom – felelte Duane egyszerűen. – Nem lesz azonban könnyű. Időre van szükségem, hogy gondolkozzam, és önnek is segítségemre kell lennie. Sok dolgot kell megfontolni. Lovak, élelem, utak és a legalkalmasabb idő, hogy mikor kockáztassuk meg a szökést. Őrzik önt? Fogoly? – Nem. Akárhányszor elszökhettem volna. De nem mertem. Féltem, hogy még rosszabb kezekbe kerülök. Euchre is ezt mondta. Igaz, hogy Mrs. Bland ver, éheztet, de eddig még megóvott a férjétől és a többi szörnyetegtől. Ennyiben jó volt, és hálás is vagyok ezért, habár tudom, hogy nem szeretetből tette. Mindig gyűlölt, most újabban pedig féltékenykedik. Volt itt valami Spence nevű fiatalember, aki jó akart lenni hozzám, de Mrs. Bland nem tűrte. Szerelmes volt Spence-be. De Bland rájött erre, és végül lelőtte Spence-t. Ezzel befejeződött a dolog. Azóta Mrs. Bland mindig féltékenykedik. Hallom, amikor civakodik miattam Bland-del. Esküdözik, hogy megöl, mielőtt Bland megkapna engem. És Bland a szemébe nevet. Aztán hallottam, amikor Chess Alloway próbálta rávenni Blandet, hogy adjon neki engem. Ilyenkor Bland már nem nevet. Éppen most, mielőtt elment, már majdnem bekövetkezett a vég... Már aludni se tudok és sokszor kívántam már, hogy bár megölne Mrs. Bland!... Úgyis öngyilkos leszek, ha tönkretesznek... Ó, Duane, sietni kell, ha meg akar menteni! – Értem – felelte Duane komolyan. – És félek, hogy Mrs. Blandet nehéz lesz

félrevezetni. Ha pedig gyanakodni kezd, azonnal nyakamra küldi az egész rablóbandát.

– Az meglehet. Vigyáznia kell és... gyorsan cselekedni. – Milyen nő ez a Mrs. Bland? – kérdezte Duane. – Veszett némber. Rettenetesen szenvedélyes... hiú, szereti a hízelgést. Ó, könnyen megbolondíthatja, ha le tud aljasodni odáig, hogy hízelkedik és udvarol neki... – Még rosszabbat is megtennék, hogy megszabadítsam innen! – kiáltott föl Duane esetlenül. – Hanem... Duane – suttogta Jennie, összekulcsolva, majd kérően feléje nyújtva a kezét –, Bland meg fogja ölni... Duane nem válaszolt. Igyekezett lecsillapítani a lelkében tomboló vihart. A régi indulat – az ölési ösztön ismét föllángolt a belsejében. De kívül hideg maradt. – Ha Bland nem öli meg, Alloway fogja megtenni – folytatta Jennie, tragikus szemét Duane-ra függesztve. – Talán igen – felelte Duane. Nehezére esett, de mégis mosolygott. – Ó, inkább vigyen el azonnal! – könyörgött Jennie. – Mentsen meg rögtön, és ne kockáztasson semmit! Ne... ne udvaroljon... Mrs. Blandnek! – Természetesen elkerülöm, ha lehet... Nézze, ott látom Euchre-t... egy nővel jön... – Ez Mrs. Bland... Nem szabad engem önnel együtt látnia! – riadt meg Jennie. – Várjon... egy pillanatra – suttogta Duane, mielőtt Jennie besurrant a kapun. – Megegyeztünk... Ne felejtse! Módot fogok rá találni, hogy kapcsolatot tartsak önnel... talán Euchre útján. Addig is legyen bátor. Jusson eszébe, hogy meg akarom és meg is fogom menteni. Először csellel fogjuk megpróbálni. De akármit lát vagy hall, hogy teszek... ne gondoljon rólam rosszat, az Istenért! Jennie egyetlen kézmozdulattal és szürke szemének csodálatos pillantásával megállította Duane beszédét. – Áldani fogom szívemnek utolsó csepp vérével is! – suttogta szenvedélyesen. Duane csak akkor látta, amikor a lány befordult a szobába, hogy sántít és meztelen lábán viseli mexikói papucsát.

Duane leült a pitvar padjára, és a közeledő párt figyelte. A házat környező fák elég vastagok és lombosak voltak, s így feltételezhette, hogy Mrs. Bland nem látta őt, amint Jennie-vel beszélt. A bandita felesége magas, erőteljes, arányos termetű asszony volt, jó megjelenésű, vonzó szépség. Duane-t azonban inkább a nő arckifejezése érdekelte, mint a szépsége; amikor meglátta gyanútlan arcát, megkönnyebbülten lélegzett fel. Euchre feljött a pitvarba, és borzalmas esetlenséggel mutatta be Duane-t Mrs. Blandnek. Az asszony fiatal volt, aligha több mint huszonöt éves, de közelről nézve már nem volt olyan szép. Nagy barna szeme kissé kidülledt, az ajka telt, a fogai fehérek, de a szája nagy volt. Duane udvariasan megfogta a feléje nyújtott kezet, és elfogulatlanul örült a szerencsének, hogy találkozhatott vele. Mrs. Bland jókedvűnek látszott; hangosan és elég dallamosan nevetett. – Mr. Duane... Buck Duane... így mondta Euchre, nem? – kérdezte. – Buckley – javította ki Duane. – Buck csak a becenevem. – Igazán örülök, hogy megismertem, Buckley Duane – mosolygott az asszony, amikor leült a székre, amelyet Duane tolt oda neki. – Sajnálom, hogy nem voltam itthon. Kid Fuller ott fekszik Degeréknél. Hiszen tudja, hogy meglőtték az éjjel. Lázas volt ma. Amikor Bland nincs idehaza, nekem kell ápolnom a sebesülteket, és ez bizony sok időmet elveszi... Egyedül várt itt? Nem látta a maszatos leányzómat? – Egyedül voltam. Nem láttam senkit, csak egy sántító lányt valami vödörrel. Az meg elfutott, amikor meglátott.

– Ez Jen volt – szólt Mrs. Bland. – Kegyelemkenyéren tartjuk itt, bár igaz, hogy súlyosan megfizeti a tartásdíjat. Euchre nem beszélt róla? – Most, hogy eszembe juttatja, emlékszem, hogy mondott valamit. – Mit beszélt rólam? – kérdezte Mrs. Bland mohó izgalommal. – Ugyan, Kate – szólalt meg Euchre. – Csak nem gondolja, hogy mást, mint jót mondtam magáról Bucknek? Szemmel látható volt, hogy a bandita felesége kedveli Euchre-t, mert jókedvvel pihentette rajta a szemét. – Egyszer majd elmondom Jen történetét is – folytatta az asszony. – Elég közönséges história ezen a vidéken. Euchre lágy szívű, vén bolond, és Jen végképp meghódította. – Helyes – bólintott Euchre –, de mivel már leleplezett, bemegyek beszélgetni Jennel, ha szabad. – De mennyire szabad! – nevetett az asszony. – Csak menj. Jen úgyis azt mondja, hogy te vagy a legjobb barátja. Mindig hozol neki valami mexikói szövetet, azt hiszem, ezért. Ahogy Euchre beballagott a házba, Mrs. Bland kíváncsian és érdeklődéssel fordult Duane felé. – Bland beszélt nekem önről – mondta mosolyogva. – Mit mondott? – kérdezte Duane színlelt izgalommal. – Ó, ne gondolja, hogy leszólta! – nevetett az asszony. – Azt mondta: „Kate, egy fiatal fickó jött a táborba, hogy elrejtőzzék. Nem gonosztevő és visszautasította, hogy a bandámhoz csatlakozzék. Pedig szeretném, ha belépne. Rég láttam ilyen gyors kezű embert, úgy lő, mint a villám. Szeretném látni Chesst meg őt... ha összetalálkoznának künn az úton...” Aztán elmondta Bland, hogyan kaptak össze, Bosomer és ön. – És ön... mit mondott? – kérdezte Duane, amikor a nő elhallgatott. – Én?... Hát megkérdeztem, hogy milyen maga – válaszolta a nő kacéran. – És?... – faggatta Duane. – „Pompás kölyök”, mondta Bland. „Magasabb, mint bármelyik férfi a völgyben. Napsütötte, kék

szemű fiú...” így mondta Bland. – Hm – szólt Duane –, sajnálom, hogy Mr. Bland szavai után olyan valakit várt, akit érdemes megnézni, és... és most csalódik. – De én nem csalódtam! – tiltakozott a nő ingerkedve. – Mondja, Duane, sokáig szándékozik itt maradni a völgyben? – Egészen addig, amíg elfogy a pénzem, és tovább kell mennem... Miért kérdi? Mrs. Bland arca a legfurcsább változáson esett át. A mosolyok, pirulások, kacér pillantások bizonyos mértékben vonzóvá, majdnem széppé, fiatalossá tették. De valami hatalmas érzés folytán egyszerre más lett, szempillantás alatt boldogtalan asszonnyá változott; ahogy Duane képzelte: mély érzésű, erőszakos természetű nővé. – Ide hallgasson, Duane – kezdte komolyan. – Igazán nagyon örülök, ha itt akar maradni egy ideig, és megmondom nyíltan azt is, hogy miért örülök... Lássa, én nagyon szerencsétlen asszony vagyok. Az uram bandita, és én gyűlölöm őt is meg az életet is, amelyet folytatnom kell. Pedig jó családból származom Brownsville-ből. Sejtelmem sem volt arról, hogy Bland bandita, és már rég a felesége voltam, amikor megtudtam. Amikor időnként elutazott, mindig azt hittem, hogy üzleti dolgai után járt... Bland agyonlőtte az unokatestvéremet, aki megmondta nekem a valót. A családom kitagadott, és el kellett menekülnöm Blanddel. Akkor csak tizennyolc éves voltam. Azóta itt élek. Soha nem látok tisztességes férfit, se nőt. Soha nem hallok hírt a családomról, az otthonomról, régi társaságomról. El vagyok itt temetve... elevenen eltemetve egy csomó rabló és gyilkos közé. Lehet-e hát engem hibáztatni azért, hogy örülök, ha egy olyan fiatalembert látok... olyan igazi gentlemant, mint azok a

fiúk voltak, akikkel együtt nevelkedtem? Mondom... szétpattan a szívem... sírni szeretnék. Elepedek valakiért, akivel beszélgetni tudok. Nincsenek gyerekeim. Hála Istennek! Ha lennének, már rég nem volnék itt! Undorodom ettől a rémes tanyától. Olyan egyedül vagyok... Úgy látszott, hogy ez a heves kifakadás őszinte és nem színlelés, hanem szomorú valóság. Igazi érzelem indította meg és hallgattatta el ezt a lázas beszédet. A nő összeroskadt és zokogott. Mégis meglepte Duane-t, hogy egy bandita felesége – aki nagyon is hozzáillett élettársához és a környezet vad természetéhez – elég gyönge ahhoz, hogy sírva fakadjon. De azért hitt neki és megsajnálta. – Higgye el, asszonyom, igaz részvéttel... – Hagyja a részvétet! – fakadt ki a nő szenvedélyesen. – Ez csak még jobban érezteti velem azt a szakadékot, amely elválaszt bennünket. Csak arra kérem, ne higgyen semmit abból, amit ezek a banditák beszélnek rólam. Mit tudhatnak ők?... Hiszen meg se értenek!... Majd meghallja, hogy Bland megölte azokat a férfiakat, akik udvaroltak nekem. De ez hazugság. Bland olyan, mint a többi bandita a folyó mentén: mindig keres valakit, akit megölhet, ő ugyan esküszik, hogy nem így van, de én nem hiszek neki. Azt fejtegeti, hogy a revolverharc csábítja az igazi férfiakat, de mindig a hitványak, a gonosz emberek kezdik... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mindennap megölnek valakit. Spence-t már akkor gyűlölte, amikor ő még nem is ismert, szegény! – Volna Blandnek ellenvetése, ha alkalomadtán meglátogatnám önt? – kérdezte Duane. – Nem, nem szólna semmit. Szereti, ha barátaim vannak. Kérdezze meg tőle magától, ha visszajön. Az volt a baj, hogy ketten vagy hárman is belém szerettek, és félig részegen összeverekedtek miattam. – Annyi bizonyos, hogy én nem fogok berúgni – nyugtatta meg Duane. Meglepetésére a nő szeme kitágult és fellángolt e szavakra. De mielőtt

válaszolhatott volna, Euchre megjelent a pitvaron, ami véget vetett a szenvedélyes párbeszédnek. Duane örült, hogy a dolog ennyiben maradt, mert nemigen tudott volna már mit mondani. Most Euchre és Mrs. Bland csevegtek és tréfálkoztak, Duane pedig hallgatta őket, és megkísérelte, hogy valami képet alkosson a nő jelleméről. Valószínűnek látszott, hogy Bland aljas módon megcsalta és rosszul bánt vele. Érthető hát, hogy a nő elkeseredett, ideges és szélsőségesen indulatos volt. Ha hazudott is – ami valószínűnek látszott akkor is „őszintén” hazudott, vagyis maga is elhitte, amit mondott. Nem volt furfangos és nem látszott aljasnak se, sőt Duane-nak leginkább az tűnt föl, hogy szeretne őszintének látszani, és nagyon vágyik a tiszteletre. Mialatt ezek a gondolatok forogtak az agyában, egész véletlenül bepillantott a házba, és a szoba sötét árnyékában, az egyik sarokból rámeredt Jennie sápadt arca, amint tágra nyitott, bámuló szemekkel egyre őt nézte. Leselkedett és hallgatta, hogy mit beszélnek... És Duane, amikor később, udvarias búcsúzás után, hazafelé ballagott az öreg bandita oldalán, megrezzenve kapta magát rajta, hogy inkább a lányra gondol, mint az asszonyra, és inkább arra, hogy mennyire felragyogott a lány arca a hálától és a szabadulás reményétől!

VII. FEJEZET A lemenő nap aranyos glóriával koronázta a távoli mexikói hegyek ormait, lassan közeledett az alkony, hűsen, cirógatóan fújdogált a folyó felől az enyhe szellő, egy galamb késői turbékolása és a tehénkolomp csengése volt az egyedüli hang; fenséges és nyugodt béke honolt a völgyben. Duane belsejében annál hevesebb harc dúlt. Nem tudott ellenállni az indulatainak – úgy érezte, hogy meghal benne valami, ha fékezi vad ösztönét – és szenvedett. A remény helyett, hogy kigyógyul – kétségbeesés vett erőt rajta, és most már az is gyötrelmes hangulatba hajtotta, ha Jennie-re gondolt. Elfeledkezett róla. Elfelejtette azt az ígéretét, hogy megmenti. Elfelejtette, hogy annyi életet kell még kioltania, amennyi a lány szabadságának útjában áll. De amint lassanként ráeszmélt erre, már a puszta emlékezés is elsöpörte beteges töprengését. Jennie-re gondolva, rögtön más irányba fordultak a gondolatai... Milyen különös volt ez! Hálát érzett a lány iránt. Őt, Duane-t belehajtotta a sors a törvényenkívüliségbe, Jennie-t pedig elrabolták családjától és fogságba vetették. És most találkoztak itt, a folyó menti rablótanyán, ahová azért vezette őt a végzet, hogy reményt csepegtessen a lány kétségbeesett lelkébe: a lányt pedig talán azért, hogy megmentse Duane-t attól, hogy a banditák színvonalára süllyedjen. Erős, gyötrő vágy fogta el, hogy lássa a lányt és beszéljen vele. Ezek a gondolatok forogtak fejében útközben, amíg Bland háza felé tartott. Euchre-t előreküldte, hogy egyedül maradva, rendbe szedhesse gondolatait. Már majdnem egészen sötét volt, amikor odaért. A házban is minden sötét – Mrs. Bland a pitvarban várta.

A nő megölelte őt, és a nem várt, heves ölelés oly ellenkezést váltott ki Duane-ból, hogy egészen elfeledkezett a nagy játszmáról, amelyet meg kellett nyernie... Szerencsére a nő nem vette észre izgatottságában az ő vonakodását. – Buck, szeretsz? – suttogta Kate. – Igen, igen – felelte Duane sietve, csakhogy minél előbb túlessék rajta, és még azalatt is, amíg beszélt, Jennie sápadt arcát kémlelte az ablak mögött. Szégyellte magát, és örült, hogy Jennie nem láthatja őt ebben a félszeg helyzetben. – Vajon emlékszik-e még Jennie az ígéretére, hogy nem fogja félreérteni, ha bármit tesz is?... Mit gondol felőle most, amikor csókolózni látja a sötétben ezzel a kacér nővel?... Valahogy erőt adott neki nehéz föladatának megoldására Jennie sápadt arcának, nagy, sötét szemének homályos képe, amit látni vélt az ablak mögött. – Ide hallgass, drágám – szólt Mrs. Blandhez, de szavai Jennie-nek szóltak –, elviszlek ebből a rablóbarlangból, még ha meg is kell ölnöm Blandet, Allowayt, Ruggot vagy akárkit, ha utamba áll. Téged erőszakkal hurcoltak ide. Te jó vagy, én tudom. Valahol még boldog leszel... lesz még otthonod jó emberek közt, akik szeretni fognak. Csak addig várj, amíg... A hangja remegett és elcsuklott indulatának túlfeszültségétől. Kate Bland lehunyta a szemét, és fejét Duane mellére hajtotta. Duane érezte, amint a nő szíve az övé fölött dobog, és lelkiismerete háborogva zúdult föl... Ha ez a nő igazán szereti őt... és ő megcsalja, hazudik neki?... Milyen alávalóság! De eszébe jutott az asszony jelleme, néhány viselt dolga, és ez ismét megkeményítette szívét. – Drága fiú vagy – suttogta Kate csakhogy már minden késő. – Én el vagyok veszve. Nem hagyhatom el Blandet. Minden, amit tőled kérek, csak az, hogy szeress egy kissé. A hold a sötét hegyek keleti pereme fölé emelkedett, és enyhe világosságot

árasztott a völgyre; a gyapotfák sötét árnyékai ide-oda imbolyogtak az ezüstös fényben. Egyszerre csak patkók csattogása törte meg a néma csöndet. Duane fölemelte a fejét és hallgatózott.

Lovak közeledtek a völgytorkolatból vezető úton lefelé. Ebben az órában szokatlan volt, hogy lovasok jöjjenek a völgybe. Most a szűk, holdsütötte ösvényt egész szélességében eltakarták a mozgó lovak. Duane két lovat különböztetett meg. – Ez Bland! – suttogta az asszony, remegő kezekkel ragadva meg Duane-t. – El kell futnod!... Nem, meglátna... ez még rosszabb lenne. Ez Bland! Ismerem a lova járását. – De hiszen azt mondtad, nem fog törődni vele, ha idelátogatok – tiltakozott Duane. – Aztán Euchre is itt van. Nem lesz baj. – Lehet – válaszolta Mrs. Bland, látható erőlködéssel, hogy összeszedje magát. Szembeötlő volt, hogy nagyon fél Blandtől. Az ajtóhoz húzta Duane-t és belökte a szobába. – Euchre, gyere ki hozzám! Duane, maradj odabent, a lány mellett. Azt mondom Blandnek, hogy szerelmes vagy bele. Jen, ha elárulsz, kitekerem a nyakadat! A gyors cselekvésből és vad suttogásból Duane látta, hogy Mrs. Bland feltalálta magát. Duane szorosan Jen mellé húzódott, aki az ablak közelében állt. Egyik sem szólt, de Jen odanyújtotta kezét Duane-nak. Kicsi, remegő, jéghideg keze volt, és Duane gyöngéden megszorította, s ezzel a néma biztatással akarta megnyugtatni, hogy meg fogja védelmezni. A lány hozzásimult, és kinéztek az ablakon. Duane nyugodt volt és bízott magában. Amellett, hogy a megrémült lányka sorsa járt az eszében, legerősebb érzése a kíváncsiság volt, hogy Mrs. Bland miképpen fogja kivágni magát ebből a kényes helyzetből?... Látta, amint a lovasok leszállnak a lóról lent az úton, és nehézkesen jönnek fölfelé. Egy fiú elvezette a lovakat. Euchre, a vén róka, hangosan és teljes fesztelenséggel beszélt, noha természettől fogva gyáva volt. – ...Ó, ez régen volt, még a hatvanas években, körülbelül a háború idejében. Akkoriban még semmi

sem volt a marhalopás ahhoz képest, hogy micsoda manapság. Nehéz idők ezek a mostaniak. Ez a revolverlövöldözés valóságos háborúsdizássá fejlődött. Az embereknek éppúgy viszket a kezük a lövésre, mint azelőtt a pókerre. Az egyetlen komoly játékos itten, a mexikóiakon kívül, Bill volt, és azt hiszem, hogy Bill már régen a pokol tüzében ég. A banditák közeledtek, de amikor beszélgetést hallottak, megálltak, a pitvartól néhány lépésnyire. Ekkor Mrs. Bland fölkiáltott, tüntetően jelezve meglepetését és a férfiak elébe sietett. Férjét és a kísérőjét melegen üdvözölte, és Duane, aki nem látott elég jól a sötétségben, nem ismerte meg a másik férfit, csak sejtette, hogy Alloway lesz. – Kutyául fáradtak és éhesek vagyunk – szólt Bland nehézkesen. – Kivel vagy itt? – Euchre van itt a pitvarban. Duane meg bent van az ablaknál Jennie-vel – felelte Mrs. Bland. – Duane?! – kiáltotta Bland meglepetve. Aztán oly halkan suttogott valamit, hogy Duane nem hallhatta meg. – Miért?... Én hívtam, hogy jöjjön – szólt a vezér felesége. Könnyedén és természetesen beszélt és nem változtatta meg hangját. – Jen nincs jól. Mindennap vékonyabb és sápadtabb lesz. Duane idejött egyik nap Euchre-rel, meglátta Jent és belegabalyodott a lány csinos arcába, éppúgy, ahogy ti, férfiak valamennyien, így hát nem bántam, hogy jöjjön. Bland csendesen káromkodott a fogai közt. A másik férfi erőszakos mozdulatot tett, és érezni lehetett, hogy csillapító kéz tartja vissza. – Kate, te tűröd, hogy ez a Duane udvaroljon Jennek? – faggatta Bland a feleségét hitetlenül. – Hogy tűröm-e? – felelte az asszony dacosan. – Miért ne? Jen szerelmes bele. Ha elviszi és feleségül veszi, még tisztességes asszony lehet belőle. Bland egy darabig hallgatott, de aztán hangosan fölkacagott. – Chess, hallottad ezt? Nos, mit szólsz a feleségemhez?

– Hazudik vagy őrült – felelte Alloway és a hangjának bántó, kemény mellékíze volt. Mrs. Bland nyomban méltatlankodva odaszólt az ura cimborájának, hogy fogja be a száját. – Ha-ha-ha – dőlt a nevetés Blandből. Ezután a pitvarba ment, erősen pengetve a sarkantyúit, amint rávetette magát az egyik padra. – Hogy vagy, vezér? – kérdezte Euchre. – Helló, öreg. Csak megvagyok. Alloway lassan a pitvarhoz jött, és nekitámaszkodott a korlátnak. Euchre köszöntését fejbólintással viszonozta. Aztán megállt sötéten, némán. Mrs. Bland buzgón kérdezősködött csengő hangján, hogy enyhítse a feszültséget. Bland kurta válaszokkal jelezte, hogy az útja jelentékeny sikerrel járt. Duane úgy látta, itt az ideje, hogy mutatkozzék, megérezte, hogy Bland és Alloway ezúttal nem akarják bántani. Egyszerűen meg voltak döbbenve, és Alloway mogorván töprengett. – Jennie – súgta Duane –, ezt ügyesen csinálta Mrs. Bland. – Folytatjuk ezt az ámítást. Te meg légy elkészülve mindennap. Jen odasimult Duane-hoz és alig hallható „siess”-t lehelt a fülébe. – Jó éjt, Jennie – szólt Duane hangosan. – Remélem, holnapra jobban lesz. Ezzel kilépett a holdfénybe és köszönt. Bland viszonozta az üdvözlést, és bár nem volt barátságos, nem mutatott neheztelést sem. – Találkoztam Jasperrel hazajövet – szólt Bland. – Elmondta, hogy ön megvadította Bill Blacket, és ebből valószínűleg verekedés lesz. De azért meg kell önt állítanom ebben a... kötekedésben az embereimmel. Ha közénk tartoznék, az más volna. Nem tarthatom vissza az embereimet, hogy verekedjenek. De nem vagyok hajlandó elnézni, hogy hozzánk nem tartozó idegen kószáljon itt a táboromban, és lelövöldözze a marhahajcsáraimat. – Én is azt hiszem, hogy jobb lesz, ha elmegyek innen – vélte Duane.

– És miért nem lép be a bandámba? – kérdezte Bland. – Ahogy a határvidéket ismerem, önből soha többé nem lehet tisztességes polgár. Ön született emberölő, aminő nem egy van itt a határszélen. Nem tehetnek arról, hogy ölnek! Az egyik mesélte, hogy valami megpattant benne, és mire észbe kapott, megint egy holttest feküdt előtte. Én nem ilyen vagyok. Én is lövöldöztem eleget, de sohasem akartam ölni csak azért, hogy az előző gyilkosság emlékétől megszabaduljak. Az én halottaim nem ülnek a mellemre éjjel, mint a megrögzött gyilkos áldozatai. Az ő betegsége: őrület. Újra embert kell ölnie... hajtja a vágy, hogy a régit elfelejtse. – Én sem vagyok gyilkos! – tiltakozott Duane. – A körülmények vittek rá... – Elhiszem – szakította félbe Bland nevetve. – Belőlem is a körülmények csináltak marhatolvajt. De félek, hogy ön még nem ismeri saját magát. Ön fiatal, heves, és atyja egyike volt Texas legveszedelmesebb embereinek. Ezért nem látok más pályát az ön számára. Ahelyett, hogy magányosan bolyong... mint kivert farkas, ahogy a texasiak mondják, miért nem barátkozik meg a többi törvényen kívülivel? Tovább élne, higgye el! Euchre mozgolódott ültében. – Pontosan ugyanezeket mondtam a fiúnak én is, vezérem. Ezért hívtam, hogy velem háljon. Ha ő is közénk áll, semmi baj nem lesz többé. És mondhatom: nagy fiú lesz a bandában. Én láttam lőni a vad Bill Hickokot és Kedvenc Billyt, aztán Hardingot és itten Chesst is... mind a leggyorsabb kezű ember a határon. De, bocsánatot kérve a jelenlevő társaságtól, meg kell mondanom, hogy Duane valamennyin túltesz. Az ő lövése másmilyen... nem lehet látni, hogyan csinálja. Euchre lelkesült dicséretére rövid, mély csönd következett. Alloway rosszkedvűen váltogatta a lábait, halkan pengetve sarkantyúit, és nem emelte fel a fejét. Bland gondolatokba merültnek látszott.

– Ez körülbelül az egész képességem, ami indokolná fölvételemet a bandába – szólt Duane könnyedén. – Ez éppen elég – felelte Bland kurtán. – Meg akarja fontolni? – Gondolkozni fogok rajta... Jó éjszakát! Lassan ment lefelé a lejtős úton. Amikor a fordulóhoz értek, még mielőtt egy szót is válthattak volna, Bland visszahívta Euchre-t. Duane lassan ment tovább a holdfényben, és nem messzire a kunyhójuktól leült a gyapotfák alá, hogy megvárja Euchre-t. Az éjszaka csendes volt, csak a bogarak zümmögése árulta el az eleven életet. A fölfelé ívelő hold szépsége, az ébenfekete árnyékfoltok a hegyek alján, a sötétségbe borult vadregényes tájék mélabús fensége megborzongatta Duane-t, ha arra gondolt, hogy a Természetnek ez a csodás varázsa – hidegen hagyja őt! Elkeseredetten gondolt arra, hogy soha többé az életben nem lehet nyugodt, kiegyensúlyozott és derült a hangulata. Az elméjét felhők borítják. A szeme és szíve ugyan ezentúl is észreveheti a természet szépségeit, de örömét már nem lelheti benne. És mégis, ahogy ott ült, abban a nyomasztó tudatban, hogy még több, sötét és véres föladat vár rá, valami különös, boldog érzés maradt lelkében: Jennie képe jelent meg előtte. A kicsi, hideg kéz szorítása még bizsergett benne. Nem úgy gondolt rá, mint nőre, és nem is elemezte az érzéseit. Csak azt tudta, hogy határozatlan, ábrándos gondolatai és képzetei vannak, amelyek összekeverednek agyában a komoly, állandó tervezgetéssel, hogy milyen módon mentse meg Jent. Csoszogó lépés rázta föl tépelődéséből. Euchre sötét alakja jött keresztül a holdfényes füvön, a gyapotfák mellett. Duane abban a percben, amint a bandita odaérkezett, látta, hogy indulatok forrnak benne. De ez nem nagyon érintette. Már ismét türelmes, nyugodt és szilárd férfi volt.

– Bland elég soká tartóztatott – mondta. – Várj, amíg lélegzethez jutok – felelte Euchre. Csöndben ült egy ideig, mialatt kalapjával legyezgette magát, habár az éj hűvös volt. Aztán bement a házba, ahonnan nemsokára égő pipával tért vissza. – Szép éjszaka – szólt és Duane megismerte hangjában Euchre furcsa humorát. – Szép éjszaka – ismételte – szerelmi kalandok számára, az áldóját! – Ezt én is észrevettem – felelte Duane szárazon. – Nos, akármi legyek, ha nem láttam, hogy Bland fojtogatta a feleségét, amíg az asszony nyelve ki nem lógott és az arca egész fekete nem lett! – Nem! – kiáltotta Duane. – Haljak meg, ha nem igaz! – fogadkozott Euchre. – Hallgasd meg ezt a históriát Buck. Amikor a pitvarra visszamentem, láttam, hogy Bland akkor tér észhez. Amikor hazaért, jobban ki volt merülve, mint hogy gondolkodni tudott volna. Alloway és Kate bementek a házba, ahol lámpát gyújtottak. Hallottam Kate éles hangját, de Alloway semmit se szólt. Nem beszédes fajta és átkozottul veszedelmes, amikor ilyen. Bland félvállról néhány kérdést intézett hozzám. Én készen voltam a feleletekkel, és megesküdtem volna arra is, hogy a hold... nagy darab zöld sajt. És Bland megnyugodott. Hiszen eddig mindig megbízott bennem és kedvelt is, gondolom. Nem szerettem soha a sötét hazudozást. De Bland kegyetlen ember és aljas szándékai vannak Jennievel. Ezért, bármikor szívesen elgáncsolom. – Aztán bementünk a házba – folytatta Euchre. – Jennie bevonult kis szobájába, de Bland hívta, hogy jöjjön ki. Jennie azt felelte, hogy már levetkőzött, mire Bland ráparancsolt, hogy rögtön öltözködjék fel. Aztán, Buck, a legközelebbi mozdulata hajmeresztő volt. Egyszerűen ráfogta Kate-re a revolverét. Igen, Buck, ráfogta a nagy kék Coltját és ráförmedt:

– Kioltom az életed gyertyáját!...

– Csak rajta – felelte Kate oly nyugodtan, ahogy csak lehet. – Hazudtál! – hördült föl Bland. Kate a szemébe nevetett, mire Bland leeresztette a fegyvert, és torkon ragadta az asszonyt. Kate védte magát, Bland úgy játszott vele, ahogy akart. Addig fojtogatta, amíg fuldokolni kezdett. Alloway szedte ki a kezéből az asszonyt. Kate az ágyra rogyott és hörgött egy ideig. Amikor magához tért, Bland rémes szitkokkal árasztotta el, hogy felingerelje és elszólásra bírja. Azt hiszem, hogy Bland féltékeny. Az a gyanúja, hogy az asszony összeszűri veled a levet és megcsalja őt. Elképzelem, hogy komisz érzés lehet: sejteni valamit, de mégse tudni bizonyosat. Bland aztán belefáradt és abbahagyta. De nemsokára megint rákezdte, szitkozódott és tombolt. Az egyik mondása megérdemli, hogy a kalapod mellé tűzd: „Egy embert megölni semmi, ahhoz nekem nem sok kell. De tudni akarok mindent, te...!” – Aztán fölugrott és kihurcolta szegény Jent a szobájából. A leány időközben már felöltözködött. Bland oly veszett volt, hogy megsértette Jen beteg lábát. És amikor láttam, hogy Bland csavargatja a lány karját, irtózatosan fejembe szállt a vér és először életemben kívántam, hogy bárcsak fegyveres bandita volnék... De az a lány bámulatba ejtett – törülgette verejtékes homlokát Euchre. – Fehérebb volt, mint a kréta, és a szeme tágra nyílt, kimeredt... de az idegei bírták. – „Jennie! – mondta Bland. – A feleségem azt állítja, hogy Duane temiattad jött ide. Azt hiszem, hogy hazudik. Azt hiszem, hogy kikezdett Duane-nel, és tudni akarom. Ha megmondod az igazat, békén hagylak elmenni. Elküldlek Huntsville-be, ahonnan már értesítheted a barátaidat. Adok pénzt is.” – Ez a perc pokol lehetett Kate Bland számára. Ha valaha láttam halált egy férfi szemében, hát most láttam azt a Blandéban. Ez a zsivány szerelmes a feleségébe!... Tudod, ez a

legfurcsább a dologban. – „A feleségemhez jött Duane?” – kérdezte Bland mogorván. – „Nem!” – felelte Jennie. – „Hát tehozzád jött?” – „Igen!” – „Beléd szeretett?... Kate ezt mondta.” – „Én... nem vagyok... én nem tudom... nem mondta nekem ezt”... – „De te szerelmes vagy bele!” – „Igen” – felelte a lány... és, Buck, ha láttad volna őt! Fölvetette a fejét és a szemei tele voltak tűzzel. Blandet, úgy látszott, meghökkentette ez a vallomás. És Alloway, ez az idétlen bandita, szabályszerűen bőgött. Telitalálat volt! Beleőrült Jennie-be. De a lány szemei úgy villogtak, hogy egyik sem mert hozzá közeledni, sőt Alloway egyenesen kiosont a szobából. Talán említettem már, hogy Alloway megpróbálta rávenni Blandet, hogy adja hozzá Jennie-t. Szinte hihetetlen, hogy még ez a tuskó is beleszerethet egy nőbe! Bland föl-le száguldott a szobában, ő is nagyon szenvedett. – „Jennie – mondta, még egyszer a lányhoz fordulva –, esküszöl az életedre, hogy az igazat mondod? Hogy Kate nem szerelmes Duane-be?... És Kate azért hagyta, hogy Duane idejöjjön, hogy téged lásson?... Nem volt köztük semmi sem?” – „Nem, esküszöm!” – felelte Jennie, és Bland leült, mint a megvert kutya. – „Menj az ágyadba, te fehér arcú...” – Bland kapkodott valami aljas kifejezés után, gondolom, és remegett a székében. – Ekkor Jennie kiment, Kate pedig hisztérikus rohamokat kapott. Mire a te Euchre bátyód kidugta kobakját az ajtón és hazajött. Duane-nak egy szava sem volt az egész hosszú előadás alatt. Megkönnyebbülést érzett. Sokkal rosszabbat várt ennél. Mégis a hideg futott rajta végig, amikor elgondolta, hogy Jennie saját magát

vádolta, hogy megmentse azt a magáról megfeledkezett nőt... Milyen titokzatosak a női szív mélységei. – Nos, így áll a mi kis ügyecskénk most – foglalta össze az egészet Euchre, elmerengve. – És te is éppen olyan jól tudhatod, Buck, mint én, hogy ha nem tudnál oly mesterien bánni a revolverrel, már rég szitává lőttek volna ezek a zsiványok. És hogyha megölnéd Blandet és Allowayt, azt hiszem, éppoly biztonságban volnál itt ezen a határon, mint akár Santonéban. Láthatod, hogy bizony sokat ér a hírnév ebben a revolverországban.

VIII. FEJEZET Mindkét férfi korán ébren volt: a fenyegető veszély tudata hallgataggá tette őket, és komoran állapították meg magukban, hogy a régen tervezett cselekvés ideje elérkezett. Figyelemreméltó volt, hogy az olyan bőbeszédű ember, mint Euchre, ilyen soká néma tudott maradni, és ez mutatta a legjobban, hogy milyen halálos veszedelemmel jár a tervezett kaland. A reggeli alatt éppen csak annyit beszélt, amennyi együtt járt a tálalással. Evés után azonban tisztába jött az elhatározásával is. – Buck, most már minél előbb, annál jobb – jelentette ki, rákacsintva a fiúra. – Minél több időt vesztegetünk, annál kevésbé találjuk készületlenül Blandet. – Én készen vagyok, ha te készen vagy – felelte Duane nyugodtan és fölkelt az asztaltól. – Nos, akkor nyergelj – folytatta Euchre mogorván. – Kösd föl a két csomagot, amit már elkészítettem, egyet mind a két nyeregre. Könnyen meglehet, hogy az egyik ló majd dupla terhet lesz kénytelen cipelni. Szerencse, hogy mind a kettő jó nagy, erős ló. Ugye, bölcs dolog volt Euchre bátyádtól, hogy behozta és felkészítette a lovakat? – Euchre, remélem, hogy-neked nem lesz bajod ebből? De a többit most már hadd végezzem egyedül – szólt Duane. Az öreg bandita gúnyosan nézett rá. – Kicsit forró lesz most az ügy, nem? Ha éppen tudni akarod, hát máris benne vagyok a csávában. Nem mondtam meg neked, hogy Alloway hívatott még az éjjel. Elég gyorsan észbe kapott. – Euchre, te velem akarsz jönni? – kérdezte Duane, hirtelen kitalálva az igazságot. – Nos, úgy gondolom – felelte Euchre. – Vagy a pokolba, vagy a hegyen át, biztonságba.

Szeretném, ha harcolhatnék én is. Mert nem hagy nyugton a gondolat, hogy elmenjek innen, mielőtt Bensonnal leszámoltam... De most láss a dologhoz, Buck, amíg én kissé körülszaglászok. Meglehetős korán van még, de annál jobb. Euchre föltette a sombreróját, és amikor kiment, Duane látta, hogy revolver és töltényöv is van rajta. Most látta először fegyveresen az öreget. Duane becsomagolta kevés holmiját a nyeregtáskákba, aztán kivitte a nyergeket a jászolhoz. A jászolban maradt sok alfalfa bizonyította, hogy a lovak jóllaktak. Majdnem kövérek lettek a völgyben tartózkodás alatt. Megitatta őket, felrakta rájuk a nyergeket lazán kötött hevederrel, és föl is kantározta őket. Aztán megtöltötte a két kanavász vizestömlőt. Amikor ezzel is készen volt, visszament a házba és várt. Ebben a percben semmiféle izgalmat vagy nyugtalanságot nem érzett. Nem volt már mit tervezni vagy meggondolni. Az óra ütött, és ő készen állt. Tisztában volt a kockázattal, amelyet vállalt. Gondolatai Euchre körül jártak, és ellágyulva gondolt a meglepő hűségre és jóságra, amivel ez az öreg, kérges szívű bandita az ő céljait szolgálta... Az idő lassan telt. Duane az órájára nézegetett. Remélte, hogy elindulhatnak, még mielőtt a banditák kibújnak ágyukból... Végre meghallotta Euchre csizmáinak kopogását a kemény úton. A járása gyorsabb volt, mint rendesen. Amikor Euchre befordult a ház sarkán, Duane-t nem lepte meg, hogy az öreg sápadt volt és reszketett. Szakadt róla a verejték és vadul forogtak a szemei. – A szerencse velünk van... eddig, Buck – lihegte. – Nem látszik rajtad – felelte Duane. – Rettenetesen beteg vagyok. Épp most öltem meg egy embert. Az elsőt életemben. – Kit? – kérdezte Duane meghökkenve. – Bensont. És bár rosszul vagyok, mégis ujjong bennem a lélek. Szimatolni

mentem az útra. Láttam

Allowayt, amint bement Degerékhez. Nagyon jóban van velük. Azt hiszem, kérdezősködni ment. Akárhogy is, örültem, hogy nincs Blandéknál. És Alloway nem látott engem. Amikor beléptem Bensonhoz, nem volt ott senki, csak Benson és néhány mexikói, akik munkába készültek. Benson sohasem kedvelt. Mihelyt meglátott, rögtön fölugrott és kaján vigyorgással mondta, hogy egy fillért sem adna az életemért. Megkérdeztem, hogy miért. – „Magadra haragítottad a vezért és Chesst” – mondta. – „Jack, hát a magad életéért mennyit adsz?” – kérdeztem tőle. Benson meglepetve felugrott, gonoszul pislogott rám, mire én beadtam neki... a közepibe. Visított és a mexikóiak elszaladtak... Azt hiszem, soha többé nem tudok aludni. De meg kellett tennem. Duane megkérdezte, hogy nem hallották-e a lövést odakint? – Nem láttam senkit, csak a mexikóiakat, pedig jól körülnéztem. Visszajövet átvágtam a gyapoterdőn, Bland háza mellett. Először úgy gondoltam, hogy nem mutatkozom, de aztán az az eszmém támadt, hogy kifürkészem, vajon Bland ébren van-e már. Elég az hozzá, hogy egyenesen Beppóba ütköztem, Bland lovászgyerekébe. És amikor a gazdája után kérdezősködtem, azt felelte, hogy Bland egész éjjel fenn volt, mert a Senorával veszekedett... Bland nem tudta abbahagyni az éjjel. Dühös volt, és megint nekiment Kate-nek, megpróbálta, hogy kifárassza. Valószínű, hogy épp így tett Jennie-vel is. Akárhogy volt is, bizonyos, hogy meleg éjszakájuk lehetett mindnyájuknak. De most már ideje, hogy cselekedjünk! – Úgy látszik. Nos, én máris indulok – szólt Duane nyugodtan. – Szerencsénk van! – dörzsölte a kezét Euchre. – Bland egész éjjel ébren volt és veszekedett a hosszú és fárasztó lovaglás után. Ma reggel hát teljesen ki lesz merülve, álmos lesz, törődött, és nem várja a poklot reggeli előtt. Most hát nyugodtan átsétálhatsz a házához. Találkozol

vele, ahogy tetszik. Ez a te dolgod. Azt ajánlom, hogy ha Bland kijön, mondd neki, hogy gondolkoztál az ajánlatán és kész vagy csatlakozni... vagy nem, ahogy jólesik. Csak azt ne feledd, hogy... meg kell ölnöd... mindenáron meg kell ölnöd!... És legjobb, ha nyomban lelövöd, ahogy megpillantod. Ez azért is célszerű, mert valószínű, hogy neki is ugyanez a szándéka veled. – És hogy leszünk a lovakkal? – Hozom őket és körülbelül két perccel utánad indulok. Úgy gondolom, ennyi idő kell neked ahhoz, hogy elvégezd ezt a munkát és Jennie-t kihozd, amikorra odaérek. Ha egyszer lovon vagyunk, kilovagolhatunk a táborból, mielőtt Alloway vagy akárki más csinálhat valamit. Jennie nem sokkal nehezebb, mint egy házinyúl. A nagy fekete elbírja kettőtöket. – Rendben van. De még egyszer figyelmeztetlek és kérlek: jobb, ha maradsz és nem keveredsz bele ebbe a dologba – szólt Duane komolyan. – Nem, nem – tiltakozott az öreg. – Megyek. Hallottad, mit mondott Benson. Alloway nem tétovázna sokáig, hogy mit csináljon velem, Buck... még egy utolsó szót: jól vigyázz a Bland feleségére, hogy meg ne járd vele! Duane csak bólintott, aztán a ligeten és földeken keresztülvágva indult Bland háza felé. Ötpercnyi út volt mindössze, Duane-nak azonban sokkal hosszabbnak tetszett, és alig bírta türtőztetni magát, hogy ne siessen. Ahogy a házhoz közeledett, fokozatos változáson mentek át az érzelmei. Ismét útban volt, hogy megküzdjön egy férfival. Elkerülhette volna ezt a találkozást. De, noha ő maga kereste, eddig még nem érezte azt a bizonyos forró, megnevezhetetlen vértolulást. Egyetlen bandita nem volt látható, csak mexikói csordások jártak-keltek a szarvasmarhákkal. Egyik-másik ház kéményéből kék füstoszlopok szálltak fel. Most odaért az ösvényhez, amely fölfelé

kanyarodott Bland házához. Alig tett pár lépést, máris hangosan civódó, dühös férfi- és női hangokat hallott. Bland és Kate még mindig marakodtak! Duane gyorsan körülnézett. Sehol senki a közelben.

Erre meggyorsította a lépteit. A feljáró feleútján hátranézett, hogy végignézze a gyapotfa ligetet. Meglátta Euchre-et, hogy már jön a lovakkal. Nem volt semmi ok a félelemre, hogy az öreg bandita a végén elveszti a fejét. Duane gondtalan ballagással ért a pitvarhoz, és most már nemcsak hallotta, hanem meg is értette, hogy mit beszéltek benn a házban. – Ha megteszed, Istenemre, megöllek téged is, meg a lányt is! – kiáltotta Kate lihegve. – Eressz el! Bemegyek hozzá, ha mondom! – válaszolta Bland rekedten. – Nem, nem eresztlek! – sikoltozott Kate. – Megfojtod... kiszorítod belőle az igazságot... megölöd! – Az igazságot?! – hördült föl Bland. – Igen... én – tördelte a kezét Mrs. Bland. – Jen is hazudott. De ő azért hazudott, hogy engem megmentsen. Ezért nem engedem, hogy megöld őt... ezért... Bland őrült káromkodásra fakadt. Most elkeseredett dulakodás zaja következett: testek egymásra zuhanása, lábak dobogása, sarkantyúpengés, feldőlt asztal vagy szék zaja, és aztán a nő fájdalmasan fölsikoltott. Duane belépett a nyitott ajtón a szobába. Kate Bland félig keresztben feküdt az asztalon, ahová az ura ledobta, és igyekezett talpra állni. Bland háttal volt Duane felé. Kinyitotta Jennie szobája ajtaját, és egyik lába már a küszöbön volt. Duane meghallotta a lány halk, rémült fölzokogását, ekkor hangosan, élesen felkiáltott. Bland villámgyorsan fordult sarkon, mint a macska, és dermedten állt meg a küszöbön. A pillantása éppoly gyors volt, mint a mozgása, és azonnal átlátta Duane fenyegető, félre nem érthető szándékát. Bland nagy teste betöltötte az ajtónyílást. Rossz helyen volt, hogy elérje fegyverét. De különben se lett volna ideje egy lépésre sem. Duane látta Bland szemében a lehetőségek kétségbeesett

számítgatását. Egy röpke pillanatig Bland rászögezte szemét a feleségére. Közvetlenül utána úgy látszott, mintha egész teste megremegne karjának lendületétől. Duane lelőtte. Bland előreesett, és revolvere felrobbant, amint a padlóra hullott lazán kinyújtott ujjai közül. Duane odaugrott hozzá, és lehajolt, hogy a hátára fordítsa. Bland fátyolos tekintettel bámult rá, és aztán utolsót lélegzett. – Duane... megölted őt! – kiáltotta Kate Bland rekedten. – Tudtam, hogy meg kell ölnöd. Tágra nyitott szemekkel, erős kezét összekulcsolva, lassan halványuló arccal dőlt a falnak. Megrendültnek látszott, és félig öntudatlan volt, de nem mutatott bánatot. – Jennie! – kiáltotta Duane élesen. – Ó... Duane! – jött az elnyújtott válasz. – Jöjjön ki. Siessen! A lány támolyogva botorkált ki, csak őt látva és megbotlott Bland holttestében. Duane megfogta Jennie karját, és maga mögé penderítette a lányt. Féltette az asszonytól, hogy nekitámad, ha tudatára ébred, hogy félrevezették... Ez a kijózanodás pedig a küszöbön volt. – Duane! – kiáltotta Mrs. Bland. Nem volt idő a magyarázkodásra. Duane az ajtó felé hátrált, Jennie-t a háta mögött tartva. Ebben a pillanatban lópatkók dobogása hallatszott az ösvény felől. Kate Bland az ajtóhoz ugrott. Amikor visszafordult, meglepetése már megértéssé változott. – Hova viszed Jent? – kiáltotta és hangja érdes, szinte dörgő volt, mint a férfié. – Menjen az utamból! – kiáltott rá Duane. A pillantása talán eleget mondott szavak nélkül is, mert az asszony nyomban vad fúriává változott. – Te kutya! – hörögte fogcsikorgatva. – Egész idő alatt hazudtál. Szerelmet vallottál! Hagytad, hogy higgyek... esküdtél, hogy szeretsz. Most már tudom, miben sántikáltál! Minden ezért a lányért volt. De nem kapod meg. Nem kerülsz ki innen élve! Ideadd azt a lányt! Hadd kapjam a kezeim közé. Nem fog

soha többé férfiakat elcsábítani ebben a táborban... Esküszöm! Kate Bland tagbaszakadt teremtés volt és Duane-nak minden erejére szüksége volt, hogy lerázza magáról. Odakapkodott Jennie-hez Duane fölemelt karja fölött, és pillanatról pillanatra fokozódott a dühe. – Segítség! Segítség! Segítség! – rikácsolta olyan hangon, hogy a völgy legtávolabbi házaiban is meg kellett hallani. – Eresszen! Eresszen! – fenyegette Duane halkan, de élesen. Még mindig jobb kezében tartotta fegyverét, és már kezdett nagyon nehezére esni a védekezés. Hidegvére elhagyta, amikor a nő segítségért kiáltott. – Eresszen! – ismételte és erőszakosan ellökte. A nő hirtelen puskát kapott le a falról és hátralépett, erős kezével a závárzaton babrálva. Amint ezt lehúzta, és töltényt tolt a csőbe, hogy célzásra emelje a puskát, Duane rávetette magát. Éppen abban a pillanatban ütötte föl a fegyvert, amikor elsült, úgyhogy a puskapor megégette az arcát. – Jennie, fuss ki, ugorj lóra! – parancsolta a lánynak. Jennie kisurrant az ajtón. Acélfogással tartotta Duane a puskacsövet. Bal kézzel fogta, és olyan lökést adott neki, hogy az őrjöngő asszony a földre esett. De mégsem bírt kiszabadulni az asszony karjaiból. A megdühödött asszony majdnem olyan erős volt, mint ő. – Kate, eressz el! – csikorgatta a fogait Duane. Megpróbálta megfélemlíteni. De a nő vagy nem látta, hogy a revolver az arcába van irányítva, vagy pedig annyira erőt vett rajta a szenvedély, hogy már nem törődött vele. Káromkodott. A férje ugyanígy káromkodott, de a nő szájából sokkal szertelenebbnek és súlyosabbnak hangzottak ezek a szitkok. Kate lihegve, hörögve küzdött, mint a nőstény tigris, az arca már nem is hasonlított női archoz.

Most kiáltás hallatszott kívülről – egy férfi rekedt és ijesztő üvöltése, mire Duane dühöngve eszmélt rá arra, hogy az idejét vesztegeti... Ez a démoni nő még meghiúsítja a tervét! Duane visszaugrott, megfordult és kirohant az ajtón a pitvarra. Éles revolverlövést hallott és megállt. Látta, hogy Jennie a pej ló kantárszárát tartja. Euchre a másik ló hátán ült, és Coltjából az ösvény felé lőtt. De most az ösvény felől dörrent a revolver, és Euchre leesett a lóról. Többé nem mozdult. Duane gyors pillantással nézett végig az ösvényen, és meglátta a futva közeledő embert... Chess Alloway!... A revolvere még füstölgött. Mihelyt megpillantotta Duane-t, rögtön fölemelte a kezét, és iparkodott lassítani a futását. De ez a jelentéktelen késés végzetes volt. Duane nyomban tüzelt, és Alloway már fölbukott, amikor a revolvere elsült. Golyója Duane mellett fütyült el, és a ház falába fúródott. Duane öles léptekkel rohant le a lovakhoz. Jennie iparkodott fogni a nyugtalan pejt. Euchre elnyújtózva feküdt a hátán, az arca kemény, az inge csupa vér, de görcsösen tartotta a revolvert és a kantárt. – Derék lány maga, Jennie, minden rendben van! – kiáltotta Duane, lehúzva a ló fejét, amelyet Jen tartott. – Föl a lóra, így ni! Semmivel se törődjön... eressze meg a kantárt! Fogódzkodjék meg valahogy! Kitépte Euchre markából a másik ló kantárját, és a nyeregbe ugrott. A megijedt lovak vágtatni kezdtek az ösvényen lefelé, és az útra dübörögtek. Emberek szaladtak ki a házakból és kiabáltak – de senki sem lőtt. Jennie, úgy látszott, tudja ugyan tartani magát a nyeregben, de kengyelvas nélkül annyira rázta a ló, hogy Duane közelebb lovagolt hozzá és megfogta a karját.

Így lovagoltak a völgyön át az ösvényhez, mely a meredek és rögös Rim-sziklán át vitt. Amikor

fölfelé kezdtek kapaszkodni, Duane visszanézett. Sehol nem látott üldözőket. – Jennie, megmenekültünk! – ujjongott diadalmas hangon. * Amikor már jó úton jártak, megkönnyebbült Duane lelke. Nagy bosszúságára azonban finom, párás eső kezdett esni. Jennie-n nem volt megfelelő ruha, és rajta sem. Kabátját, amelyet ebben a száraz, meleg éghajlatban ritkán használt és a nyerge mögé szíjazott, ráadta Jennie-re. Továbbutaztak. Az eső állandóan esett, sőt egyre jobban zuhogott, úgyhogy Duane alaposan átázott és fázott. Jennie valamivel jobban járt, mert a nehéz köpönyeg megvédelmezte. Nagyon megörültek mind a ketten, amikor az éjszaka végre elmúlt, és a szürke, szomorú esős hajnal ráköszöntött az utasokra. Jennie ragaszkodott ahhoz, hogy fedelet keressenek, ahol tüzet lehet rakni és Duane ruháját megszárítják. Azt mondta, hogy Duane még nincs olyan állapotban, hogy könnyelműen megfázhasson. Noha nemigen remélhették, hogy födelet találnak ezen a terméketlen pusztaságon, a szerencse mégis kedvezett nekik, mert nemsokára váratlanul elhagyott kis vályogviskóra bukkantak, amelynek belsejében még tűzifa is volt. Víz mindenfelé bőven akadt, csak fű nem volt a lovak számára. A jó tűz és a meleg étel meg az ital helyrehozta közérzetüket és Jennie lefeküdt, Duane-nak azonban virrasztania kellett. Az eső egyre jobban esett, és a szél északnak fordult. – Északi szél – bosszankodott Duane. – Rendben van. Két vagy három napot jelent. És úgy érezte, hogy rendkívüli szerencséje elhagyta. Csak egy dolog kedvezett még neki: nem volt valószínű, hogy utasok tévedjenek erre, amíg a vihar tart. Jennie aludt, Duane pedig virrasztott. Ennek a lánynak a megmentése többet jelentett neki, mint

bármi más az életében. Először is emberies feladat volt, hogy segítségére legyen a szerencsétlen nőnek, másodszor, mert ez a feladat tisztán éreztette vele, hogy ő nem törvényen kívüli. Hozzájárult ehhez az erősnek atyai, pártfogó gyöngédsége a segítségre szoruló gyönge iránt. Amikor rátekintett erre a karcsú, vézna lányra, aki a rongyos ruhájában, zilált hajával, nyugodt és sápadt arcával még álmában is komor volt, ha nézte a szép vonású, keskeny arcot, amelyre a hosszú, sötét szempillák árnyékot vetettek, belesajdult a szíve, hogy milyen törékeny: igazi gyermek még, aki már megtört, tönkretett lány lenne nélküle a bandita Bland kunyhójában. Erre gondolva, fölébredt benne saját fontosságának érzése a lány sorsának jobbra fordulásában. Csöndes, boldog öröm és büszkeség feszítette a mellét, hogy megmentette ezt a szegény lányt, aki még fiatal, tehát felejteni fog, és boldog lesz: élni fog, jó feleség és anya lesz belőle. Megnyugtatta szorongó szívét a gondolat, hogy amit véghezvitt, az mégis nemes cselekedet volt. Bizonyára ez volt az oka, hogy a régi rémképek aligalig háborgatták, amióta Jennie az útjába tévedt. Holnap talán már jószívű, derék emberek közé kerül, akiknek segítségével esetleg megtalálja a hozzátartozóit. És Duane hálát adott ezért Istennek – bár szomorú szorongástól sajgott a szíve. Jennie átaludta az egész éjszakát és a délelőttöt is. Körülbelül a délután közepén ébredt fel. Akkor ebédet főztek, és aztán letelepedtek a kis tűz mellé. Duane titokban figyelte Jennie-t, mert úgy vette észre, hogy jellegzetes, szorongó idegessége ezen a napon jobban meglátszik rajta, mint eddig. Valószínű, hogy a sokáig tartó feszültség okozta ezt, vagy az a reménykedő türelmetlenség, hogy már közel a kibontakozás. Bár Duane-nak néha úgy rémlett, hogy a lány merengésében nyoma sincs annak, mintha közeli szabadulására és a jövőjére gondolna.

– Ebben az időben holnap talán már jó emberek között lesz – törte meg Duane a csöndet. – És hol lesz ön? – kérdezte a lány gyorsan.

– Én?... Ó, majd én is találok valami magányos helyet – felelte Duane könnyedén. A lány megrázkódott. – Én Texasban nevelkedtem – mondta halkan. – Emlékszem, milyen nehéz sorsa volt a családomnak. De bármilyen szegények voltunk, mégis volt tető a fejünk fölött, a szívünk tele volt meleg érzéssel, és mindnyájan szerettük egymást. De ön, Duane?... Ó, Istenem! Milyen lehet az ön élete? Örökké lovagolnia, bujkálnia és virrasztania kell. Se lakása és rendes élelme, se nyugodt éjszakája... még fekvőhelye se! Soha barátságos szó senkitől, se tiszta ruhája, se gyöngéd asszony simogató keze!... Mindig csak lovak, fegyverek, magányos ösvények, zordon sziklák, barlangok... ezek lesznek életében a fontos dolgok... Zaklatott élet, mint az üldözött vadé... lovaglás megállás nélkül, örökös bujkálás... és... gyilkosság és... amíg nem találkozik... Zokogásban tört ki, és térdére hajtotta a fejét. Duane-t meglepte, sőt mélyen meghatotta ez a kitörés. – Köszönöm, Jennie, hogy rám is gondolt – mondta remegő hangon. – Nem is tudja, milyen sokat jelent ez nekem. Jennie felemelte könnytől ázott, beszédes, szép arcát. – Hallottam – mondta halkan –, hogy a legjobb emberek is gonosztevők lesznek ott. De ön nem lesz az! Ígérje meg, hogy nem lesz!... Lássa, én még soha nem ismertem önhöz hasonló férfit. Én... én... mi talán sohasem látjuk többé egymást... De én... én sohasem felejtem el önt. Imádkozni fogok önért, és sohasem fogom abbahagyni a kísérletet, hogy... hogy... valamit tegyek... Ó, nem is tudom, mit mondok!... Csak arra kérem: ne essék kétségbe! Soha nincs későn. A reménység tartott életben engem is... ott... Blandéknél, mielőtt ön jött... Pedig én csak egy szegény, gyenge lány voltam. És ha én tudtam remélni: akkor ön is remélhet. Tartsa távol magát az emberektől. Legyen magányos farkas. Harcoljon

az életéért. Legyen türelmes a számkivetettségben... és talán eljön a nap... Elakadt a szava. Duane megsimogatta a lány kezét, és éppoly mély érzéssel ígérte meg, hogy sohasem felejti el ezt a tanácsot. A beszélgetésnek hangos nyerítés vetett véget, mire Duane rögtön a lovakhoz szaladt, és megdöbbenve látta, hogy a pej ló, amelyen Jennie lovagolt, elszakította a tartókötelet és eltűnt. A puha, nedves talaj megőrizte a nyomait, amelyek tisztán látszottak a sárban. Duane nem akarta egyedül hagyni Jennie-t a kunyhóban, ilyen közel az úthoz. Fölültette hát saját lovára, és kérte, hogy jöjjön mindenütt utána. Az eső pillanatnyilag elállt, de a viharnak nyilvánvalóan még nem volt vége. A nyomok a vízmosáson vezettek fel a tágas fennsíkra, ahol azonban olyan sűrűn nőttek a mesquitek, tüskés körtefák és tövises cserjék, hogy Jennie nem tudott belovagolni a bozótba. Duane habozva állt meg. Mindenáron meg kellett találnia Jennie lovát. És sietnie is kellett, mert nemsokára éjjel lesz. Mivel Jennie aligha bírt volna gyalog áttörtetni a sűrűségen, meg kellett kockáztatnia, hogy a lányt a sűrűség szélén hagyja, és egyedül megy a ló után. Amikor széthajtotta a bozót első bokrait és a sűrűbe lépett, halk reccsenés állította meg. – Ő lépett volna rá valami száraz ágra?... Nem volt sok ideje töprenkedni, mert nem messziről hallotta Jen lovának türelmetlen dobogását, mire futni kezdett. A sár mély volt, és az éles tüskék erősen gátolták a járást. Amikor Jen lovához ért, egész csomó friss lábnyomra bukkant. Lehajolt, hogy megvizsgálja a nyomokat, és megdöbbenve látta, hogy a nyomok egészen frissek – sőt már az eső utánról valók. Jól patkolt lovak nyomai voltak. Duane óvatosan körülnézve egyenesedett fel... Rögtön indult vissza Jennie-hez, és közben egy-kétszer úgy rémlett neki, hogy ágrecsegést hall a sűrűségben. Erre még jobban sietett, mert olyan előérzete volt,

hogy valami veszély fenyegeti a lányt. Hirtelen patkócsattogást hallott arról az oldalról, ahol Jennie-t hagyta, s rögtön utána éles sikoltás hasított bele a levegőbe. Duane szilaj rohammal tört előre a tüskés bozóton. Ismét hallotta Jennie-t sikoltani, de most más irányból. Villámgyorsan arra fordult, és futtában parázsba lépett... A kialvó tűz

és körülötte a lábnyomok elárulták, hogy a táborozók csak az imént távozhattak onnan. Pár pillanat múlva már kint volt a sűrűből az úton. De elkésett. A lova eltűnt, és Jennie-t sem látta. Lovasok sem voltak sehol – csak mély nyomok vezettek észak felé... Jennie-t tehát elrabolták – valószínűleg banditák. – Hogy kik és merre?... Tökéletesen mindegy. Üldözésről szó sem lehetett. Jennie elveszett.

IX. FEJEZET Duane a véreb kegyetlen szívósságával nyomozta ki Sellerst – aki Jennie-t elrabolta, s a banditát megölte ugyan, de a lányt sohasem találta meg. Bizonytalan szóbeszédek, néhány itt-ott elejtett szó, felelőtlen mesék – ez volt minden, aminek összetevéséből arra a meggyőződésre jutott, hogy Jennie, röviddel másodszori fogságba esése után, meghalt. De bizonyosat nem tudott. Sellers megmondhatta volna az igazságot, és Duane remélte, hogy ha nem is tudja kikényszeríteni belőle a valót, a szeméből mégis kiolvassa. De a golyó túlságosan pontosan talált, rögtön ölt, és örökre bezárta a bandita ajkát és szemét. Duane maga is megsebesült ezen a találkozáson, és sokáig feküdt egyik barátja tanyáján. Amikor felgyógyult, két jól megrakott málhás lóval indult vissza a Nueces melletti magányos sziklatorkolat felé. Itt rejtőzködött lelkiismeret-furdalástól gyötörten, álmodozva és viaskodva áldozatainak rémképével. Csaknem hat hónapot töltött el a Nueces torkolatánál, amikor végre a magány és tétlenség kiűzte őt az utakra, inkább kockáztasson bármi mást, mint hogy tovább tűrje ezt a magányt, amelyben csak átkos gondolatainak a zsákmánya volt. Abban a pillanatban, mihelyt emberek közelébe lovagolt, nevezetes átalakuláson ment át. Valami különös melegség járta át – vágy, hogy emberi arcokat lásson, emberi hangot halljon. De ez a jó és különösképpen szomorú érzés jelentette egyúttal az ő régi, keserves, álmatlan és örökös virrasztásának a végét is. Mert amíg a sűrűségben rejtőzködött, biztonságban volt, kivéve a saját mélyebb, jobbik énjét, mihelyt pedig ez elől menekült az emberlakta vidékre, minden

akarata, ereje és ösztöne ismét az élete megőrzésére irányult. És ez az ösztön elnyomta lelkének belső vívódását. Mercer volt az első város, ahová belovagolt. Sok barátja volt ott. Mercer ugyanis adósának érezte magát. A város határában volt egy sír, amely már úgy behorpadt, annyira benőtte a gaz, hogy a durva betűkkel telerótt fejfát Duane már nem is igen látta, amikor ellovagolt mellette. Sohasem olvasta el a felírást, de most eszébe jutott Harding, Bland legfőbb szövetségese. Sok éven át zsarolta és fosztogatta a merceri és Mercer vidéki kereskedőket és farmereket ez a haramia. Egy szép napon aztán – amely kevésbé volt szép Harding számára – ő vagy a banditái megöltek és kiraboltak egy embert, aki valamikor megsegítette Duane-t, amikor szükségben volt. Aztán Duane összeakadt Hardinggal a városka főterén, és – arcába vágva a legdurvább sértések özönét, ami csak eszébe jutott a határvidék szótárából – kényszerítette a rablót, hogy revolvert rántson, s aztán lelőtte. Duane a texasi Jones házába ment, aki ismerte Duane atyját, és melegen fogadta a fiát is. A derék farmer kézszorítása és baráti hangja, a gyerekek csacsogása, akik nem féltek tőle, se a fegyverétől, a jó és bőséges ebédek, a tiszta fehérnemű és ruha – új embert csináltak Duaneból. Igaz, hogy nem sokat beszélt. A fejére kitűzött díj és gondjának súlya hallgataggá tette. De annál mohóbban hallgatta a híreket, mert amióta távol volt az otthonától, sohasem hallott semmit az anyjáról és nagybátyjáról. Azok, akik igazán barátai voltak, leginkább őrizkedtek attól, hogy tudakozódjanak Duane után vagy leveleket írjanak neki, jól tudván, hogy ez vezethetné leggyorsabban és legbiztosabban Duane nyomára a rendőrséget. Duane egész nap Jones vendége volt, és amikor besötétedett, irtózva gondolt

arra, hogy tovább kell mennie. Engedett hát a szívélyes marasztalásnak, hogy ott tölti az éjszakát is. De alkonyat felé, amikor Duane a pitvaron pipázgatott, Jones sietve jött vissza a postáról, ahová levelekért ment. Nagyon izgatott volt. – Duane, rendőrök vannak a városban – suttogta. – És az egész város tudja, hogy itt vagy. Jóval

napkelte után jöttél, és sokan láttak. Nem hiszem, hogy lenne a városban férfi vagy fiú, akinek eljárna a szája. De az asszonyokért már nem állhatok jót. Fecsegők, tudod, és ezek a rendőrök csinos legények... nagy kópék az asszonyok körül. – Melyik rendőrszázad van itt? – kérdezte Duane nyugodtan. – Az A jelzésű, MacNelly kapitány csapata. Ez az új rendőrkapitány a háború alatt lett híres, és csodákat művelt, amióta a rendőrségnél van. Nagy darab veszélyes területet megtisztított már délen, és most itt dolgozik északon. – MacNelly. Hallottam róla. Mondd el, milyen a külseje. – Karcsú, de izmos és szívós fiú. Tiszta arca, fekete bajusza és haja van. Szúrós, fekete szeme. A tekintete parancsoló, szóval szép ember. Jó délvidéki családból való. Nem szeretném, ha megtalálna... Duane nem szólt. – MacNellynek vannak idegei, és a rendőrei is mind tapasztalt emberek – folytatta Jones. – Ha megtudják, hogy itt vagy, mind utánad erednek. MacNelly nem revolverharcos, de ha kötelességről van szó, akkor nem habozik, még ha biztos halálnak megy is elébe. Ezért nem szabad találkoznod vele. A neved még tiszta, ha félelmetes is. Sohasem találkoztál még rendőrrel vagy más tiszttel, kivéve egy-két elvetemült seriffet, mint amilyen Rod Brown volt. De se rablás, se útonállás vagy marhalopás nem terheli a lelkedet. Duane még mindig hallgatott. Nem a veszélyen járt az esze, hanem azon, hogy milyen rövid ideig és mennyi veszéllyel dacolva lehet csak barátok között!... – Már készítettem egy kis útravalót – folytatta Jones. – Most sietek és fölnyergelem a lovadat. Várj itt. Alig mondta ki az utolsó szavakat, amikor gyors lépések hallatszottak a kemény úton, s mindjárt rá

befordult valaki a kapun. Már homályos volt, de még jól ki lehetett venni a szokatlanul magas alakot. Amikor közelebb jött, mindkét kezét magasan feltartotta és meglassította a lépteit, annak jeléül, hogy nem ellenséges szándékkal jön. – Itt lakik Burt Jones? – kérdezte halkan és gyorsan. – Igen. Én vagyok Burt. Mivel szolgálhatok? – felelte Jones. Az idegen körülnézett, lopva közelebb jött, még mindig feltartott kezekkel. – MacNelly kapitány tudja, hogy Buck Duane itt van. A kapitány a városon kívül táborozik, a folyónál. Azt üzeni Duane-nak, hogy látogassa meg, mihelyt a sötétség leszáll. Ezzel sarkon fordult, és éppoly gyorsan és titokzatosan, mint ahogy jött, eltávozott. – Óriási! – álmélkodott Jones. – Mi a csodát gondolsz erről, Duane? – Újabb ellenség, aki rám tör – felelte Duane elgondolkozva. – A legelső bolondság, amit MacNellyről hallok. Nem látom tisztán a dolgot. Megesküdtem volna, hogy MacNelly nem csal tőrbe senkit. Mindig tetőtől talpig egyenes gondolkodású férfinak tartottam. De e mögött a meghívás mögött, a pokolba is, csak árulás lehet. Nem tudok másra gondolni... Lehet az is – folytatta tűnődve –, hogy MacNelly kapitány módot akar adni arra, hogy vérontás nélkül megadhassam magamat. Igazán szép tőle, ha erre gondol. – Meghív téged a táborába, mihelyt a sötétség leszáll – csóválta a fejét Jones. – Van ebben valami szokatlan, Duane. MacNelly új ember itt, és alighanem valami alattomos dolgot akarhat. Talán fejébe szállt a dicsőség, és azt hiszi, hogy csak úgy, egykönnyen nyakon csíphet téged... Neked kereket kell oldanod. Holnap majd én látogatom meg, és megkérdezem, hogy mi az ördögöt akart. – Akit ide küldött, rendőr volt – jegyezte meg Duane. – Természetesen – bólintott Jones –, mégpedig vakmerő legény! Kell hozzá bátorság, hogy így ide

álljon eléd. A fickónál nem volt fegyver, esküszöm rá! Fene ravasz fogás. De neked nem szabad bíznod benne. Egy-kettő... indulj! Valamivel később hatalmas fekete ló ügetett a legelőn át, rongyba kötött patákkal, hátán a magas termetű, sötét lovag, aki kutató szemekkel fürkészett minden árnyékot. Nemsokára aztán kikanyarodott, az útra tért, és itt már vágtatni kezdett, hogy minél hamarább a háta mögött hagyja Mercert. Tizenöt-húsz mérfölddel odább Duane meghúzta a kantárt a mesquiterdőben. Leszállt a nyeregből, füves tisztást keresett. Ott hosszú pányvára kötötte a lovát, nyergét vánkosnak tette a feje alá, és nyeregtakarójába burkolózva aludni tért. Másnap reggel továbbment dél felé. A következő napokban rövid látogatásokat tett az útjába eső városokban. És mindegyikben talált barátokat, akiknek oly híreik voltak, amelyek mélyen gondolkodóba ejtették. Egy-egy rendőr jelentkezett majdnem minden barátjánál, csendben, feltűnés nélkül, ugyanazzal az üzenettel: – „Mondd meg Buck Duane-nak, hogy lovagoljon MacNelly kapitány táborába bármikor, mihelyt a sötétség leszállt...” Duane-nak az volt a meggyőződése, és ebben barátai is egyetértettek vele, hogy az új rendőrkapitánynak legfőbb vágya, hogy elfogja vagy megölje Buck Duane-t, és ez az üzenet eredeti és ötletes csel, amellyel a kapitány a törvényen kívüli bujdosót hiúságánál fogva akarja tőrbe csalni. De ez a fogás nem hatott Duane-nál. A kíváncsiságát ugyan fölkeltette, de korántsem csábította meggondolatlan cselekedetre. Délnyugat felé fordult, és száz mérföldet lovagolt, amíg ismét a szórványosabban lakott vidékre ért. Itt már nem hallott a rendőrökről. Pusztaság volt erre, amelyen csak egyetlenegyszer lovagolt keresztül, és azt is drágán fizette meg.

Lövöldözéssel kellett utat nyitnia, mert a bujdosók itt már nem voltak jó barátságban a farmerekkel, se a cowboyokkal, sőt a mexikói marhatolvajokkal se, úgyhogy golyóval fogadtak minden ismeretlen jövevényt. Így üdvözölték Duane-t is a legelső tanyai házból csak azért, mert ismeretlen létére erre mert lovagolni. Ez a nem várt meglepetés visszatérítette régi szokásához, hogy nappal rejtőzzék el és csak éjjel lovagoljon tovább. Sokáig kellett lovagolnia, s amikor végre vizet talált, nem volt a közelben bozótos vagy erdő, ahol elrejtőzhetett. A dombos vidéken csak a mélyebb helyeken voltak itt-ott gyapotfák, a magaslatokon pedig mesquit- és jukkafákat látott. Amint az egyik domb oldalán fölfelé lovagolt, az út élesen kanyarodott, úgyhogy nem láthatta, mi van a kanyarodón túl. Megrántotta ugyan a kantárt, hogy fékezze lova ügetését, de az állat megbokrosodhatott valamitől, mert hirtelen fölágaskodott, és hatalmas ugrással szökkent előre. Egyszerre túljutott hát a kanyarodon, és előtte volt a kis völgy, amelyben széles, de sekély víz folyt, sziklás partok között... vele szemben pedig, alig pár lépésnyire, néhány gyapotfa mellett, kis csoport ember állt, a fákon pedig két sötét, összenyaklott alak himbálózott felakasztva! A látvány nem volt szokatlan Texasban, de Duane még sohasem látott akasztott embert ilyen kellemetlen közelről. És ami meg kellemetlenebb volt, egy rekedt hang felordított: – Az ördögbe is, ott van még egy! – Idegen, lovagoljon ide, és igazolj a magát – kiáltotta egy másik. – Föl a kezekkel! – harsant föl a fenyegető figyelmeztetés. – Ugyan, Jack, ne teketóriázzál annyit... puffantsd le! Ezek a kiáltások szinte egyidejűleg hangzottak el, és Duane-nak alig volt rá ideje, hogy megfordítsa a lovát. Elugratni azonban már nem bírt az első puskalövés elől, amely a bal

alsó karját találta, és Duane azt hitte, hogy el is törte, mert kiejtette kezéből a kantárt. A megriadt ló nekiiramodott, s mire a második golyó elfütyült Duane mellett, már túl volt az úthajláson, s ez megmentette a biztos haláltól.

Mint a szélvész vágtatott le a hosszú völgyön. Duane nem sietett visszanézni. Tudta, mit várhat. Fő gondja most elsősorban a sérült karja volt. Úgy látta, hogy a csontjai épek, de a seb nagyon csúnya volt, mert a golyó lágy részt ért, és bőven ömlött belőle a vér. Eleresztve lova kantárját, a nyakravalójával szorosan bekötözte sebét, és fogai segítségével kötött rajta csomót. Csak ekkor nézett hátra a válla fölött. Duane az első pillantásra látta, hogy gyorsan és jól lovagló cowboyokkal van dolga, mert ebben az országban minden cowboy kitűnő lovas. Nem ültek volna fel másra, mint erős, gyors lóra. Duane szerencsétlenségére ezen a vidéken a farmerek minden képzeletet felülmúlóan szenvedtek a banditák mohóságától és brutalitásától – és ő most egyenesen belelovagolt ebbe a lincselő országrészbe, ahonnan minden bandita inaszakadtáig menekült, hogy az életét mentse. Nem is nézett hátra, amíg el nem hagyta a dombvidéket, és sík területre nem ért. Amikor lejutott az alföldre, megpróbálta kímélni a lovát, amely ugyan nagyszerű állat volt – nagy, erős és gyors –, de a kitartását Duane még nem ismerte, mert csak rövid idő óta lovagolt rajta. Egyelőre csak az volt a terve – az egyetlen, amelytől szabadulást remélhetett –, hogy elérje a folyó partját, ahol a füzes sűrűjében eltűnhet üldözői elől. Tizenöt mérföld a folyóig – nem volt reménytelen távolság jó lóval, ha nem hajtja túlságosan. Csak azt nem értette, hogy miért maradnak el mögötte a cowboyok, és miért nem ösztökélik jobban a lovaikat. Duane találgatta ennek az okát, és többször hátranézett, hogy nem merülnek-e ki a lovak a gyors vágtában?... De nyomát se látta az erőfeszítésnek, és ez nyugtalanította. Csak az lehetett a magyarázata, hogy az úton, amerre menekült, valami akadály várja, és üldözői ezért nem tartják szükségesnek, hogy erőltessék az iramot. Vizslató szemekkel fürkészett tehát, hogy jobbra vagy bálra

kiutat találjon – de akármerre nézett: mesquit- és jukkabozóttal benőtt zord vidék terült el mindkét oldalon. Csak egy útja lehetett a menekülésnek: meg kell kerülnie a várost, mert ha egyszer a füzesbe ér, akkor már megmenekült. De ahogyan ezt végiggondolta, egyszerre csak előtte is porfelhők szálltak fel, ami még jobban felizgatta. Megerőltetve a szemét, vizsgálta, hogy mi az, ami előtte van... talán szekér vagy néhány szarvasmarha. És csakhamar riadtan állapította meg, hogy azok is lovasok! A lövések és kiáltások a háta mögött azt bizonyították, hogy üldözői is észrevették őket. Még több mint egy mérföld választotta el a két csoportot, de már megértették egymást – mire Duane, nagyot káromkodva a fogai közt, letért az útról, és belesarkantyúzta a lovát a bozótba. A jobb oldalt választotta, mert arrafelé közelebb esett a folyó. Ezen a részen nyílt, homokos helyek is voltak a kaktusz- és mesquitfák között, és úgy látta, hogy – noha zegzugosan kellett haladnia – mégis gyorsabban lovagolhat, mint a bal oldalon. Belenyargalva a sűrűbe, már nem láthatta, hogy hol vannak üldözői, de úgy számított, hogy majd összetalálkoznak, és együtt követik a nyomát. Mekkora volt azonban a rémülete, amikor a sűrűségből kilovagolva, hirtelen oly meredek magaslattal került szembe, amelynek összevissza fekvő, töredezett sziklaomladékain lehetetlen volt lóval átjutni! A magaslat tövében rögtön balra fordult. A homokos talajt csakhamar keményebb váltotta föl, s a lova ezen sokkal könnyebben nyargalt. De itt meg a mesquitek és a kaktuszok voltak gyérek, és nem adtak elég fedezetet. Ahogy aggódva előrenézett, nemsokára mozgó porfelhőket és lovasokat látott arra is. Fél mérföldnyire lehettek tőle, és ferde vonalban vágtak át a síkságon, ami azt mutatta, hogy teljesen tisztában vannak a vidékkel, és ebben az irányban is útját állják a

menekülésnek. Duane pillanatnyi habozás nélkül megsarkantyúzta a lovát, amely most szinte repült vele. Elébe kellett vágnia ennek a most fölbukkant csoportnak, s amikor vissza kellett fordulnia, mert járhatatlan vízmosáshoz ért, érezte, hogy borzong és beteg. Tehát ez a vég?... A törvényen kívüli bujdosó

életének mindig erőszakos vége szokott lenni. Elkeseredésében szeretett volna egyenesen rálovagolni az üldözőire. De az ész legyőzte az ösztönt. Azért fut, hogy az életét mentse, de legerősebb érzése ebben a percben mégis a harcvágy volt. Egy perccel később szem elől vesztette a három lovast, mert ismét a mesquitek közé került. Most az útra akart kijutni, és erősen hajtotta a lovát, bár még mindig kímélte az erejét az utolsó iram számára. Sziklák, sűrűségek, kaktuszcsoportok, vízmosások – minden ellene dolgozott, egyenes vonalban nyargalt, de jó szerencséje most olyan terepre vitte, ahol erdőégés után sima volt a talaj. Innen mindkét üldöző csapatot látta, mindegyik oldalon egyet és csaknem revolverlőtávolon belül. Éles kiáltásaikra kegyetlenül megsarkantyúzta lovát, mert az állat sebessége most életet vagy halált jelentett neki. És Duane soha nem ült még bátrabb, gyorsabb és hűségesebb lovon. Teljesítménye szinte a lehetetlenséggel volt határos. A mély homokban óriási fölényben volt az üldözők lovaival szemben, és a homokos, nyílt terepen elég tért nyert, hogy takarékoskodhassék lova erejével a későbbi erőfeszítésre. Felhevülve immár és teljesen megvadítva, oly szédületes sebességgel száguldott keresztül a sűrűségen, hogy a gallyak majdnem lehúzták Duane-t a nyeregből. Már-már az élen volt, amikor a ló kirontott a sűrűből. A nyílt tisztáson néhány fa állt, és – egyenesen az útjában, alig pisztolylövésnyire – lovas emberek fogadták! Kiáltoztak, ugrattak feléje, de nem lőttek rá. Élve akarták elfogni!... Duane rögtön megfordította a lovát, és jobbra vágott át. Most már nem akart harcolni: eszébe jutott az a két akasztott ember, aki a gyapotfákon lógott. Ezek a gazdák szívesebben akasztják fel a banditát, minthogy lelőjék. Kilövetik vele minden töltényét, aztán elfogják és fölhúzzák az

első fára. Gyilkos versenyfutás kezdődött most a szürke mesquiteken át. Duane alig látott, mert összevissza csapdostak az arcába a szúrós gallyak. Fülébe süvített a szél, a feje zúgott, és valósággal elvesztette üldözői közelségének érzetét – pedig közel kellett lenniük. Lőttek rá?... Nem tudta, csak úgy rémlett neki, hogy hallott lövéseket, bár kettétört száraz ág reccsenése is lehetett az a hang. Bal karja bénán lógott le; a kantárt jobbjával fogta, és többnyire a kápára hasalva lovagolt. Arcát egyre csapdosták az ágak, a szélroham, a paták gyors dobbanásai, lovának vad nyargalása, a homlokából szemébe csurgó verejték, sebének kínzó sajgása, a gyomrában érzett hideg, fájdalmas görcs folyton gyötörte, és neki futnia kellett, pedig harcolni akart. Minden erejére szüksége volt, hogy elfojtsa a keserű öngyűlöletet és a gyűlöletet, amelyet üldözői és haszontalan életéért való versenyfutása miatt érzett. Hirtelen kiugratott az útra. Hosszú, magányos út!... Milyen szilaj, forró, féktelen örömmel fordította lovát arra! Aztán repült, abban a biztos hitben, hogy egyedül van. A lovában még volt erő és gyorsaság, noha a lanyhulás jelei már mutatkoztak. Most hátranézett. Az üldözők – nem tudta megszámolni, hányan vannak – mögötte vágtattak. Nem is ügyelt többé rájuk, és összeszorított fogakkal rohant előre, még dacosabban elszánva rá, hogy kijátssza őket. Elszáguldott néhány tanya mellett, ahol a lovak fölriadtak jászoluk mellől és az emberek kíváncsian nézték a vad nyargalást. Aztán ők is lóra kaptak, és Duane ösztönösen megérezte, hogy ezek is csatlakoznak az üldözőkhöz. És ijedten vette észre, hogy a ló futása nehezebb lett, ha nem is csökkent a sebessége, mégis hiányzott belőle az előbbi könnyedség, és erőltetett, görcsösen ugráló futássá fajult, ami elárulta, hogy a ló már majdnem „készen” van.

Ekkor megpillantotta maga előtt a várost, ami meglepte, mert előbb ért oda, mint remélte. Aztán fölfedezett valamit: drótkerítések voltak a város körül. Nem mert visszafordulni, csak előretartott, hogy átlovagoljon a városon. Hátranézve látta, hogy üldözői fél mérföldnyire vannak tőle, tehát túlságos messze, hogy idejében föllármázzák a lakosságot. De alighogy ellovagolt az első házak mellett, a lova vergődni kezdett. Duane nem hitte, hogy elérheti vele a város túlsó végét. Valami boltajtó előtt fölnyergelt lovak álltak, s ez olyan ötletet adott neki, amelyet már többször

sikerrel hajtott végre. Ahogy fékezte lova futását, néhány farmer jött ki a térre, és az egyik éppen tiszta lábú, tüzes pej lovához lépett. Már föl akart szállni rá, amikor Duane-t meglátta, mire megállt, egyik lábával a kengyelben. Duane odaügetett és megragadta a pej kantárját. – Az enyém kikészült, de nem döglött – lihegte. – Cseréljen velem. – Helyes, idegen, én mindig kész vagyok az üzletre – szólt vontatottan az ember – de nem gondolja, hogy kissé túl sietősen csinálja? Duane visszanézett az útra. Üldözői épp most értek a városhoz. – Én Duane vagyok... Buck Duane – kiáltotta fenyegetően. – Akar cserélni? Siessen! A farmer elsápadt, kivette lábát a kengyelből és hátrahökkent. – Cserélek – szólt egyszerűen. Fölpattanva a lóra, Duane a pej oldalába vágta a sarkantyúit. A ló fölhorkant ijedtében, és vágtatva ugrott el. Friss volt, gyors, félig vad. Duane elsuhant a házak mellett a szabadba vivő úton. Az útnak azonban vége volt a városnál, úgyhogy Duane egyenesen a földekre jutott ki és onnan ismét a mesquitbozótba. Innen még egyszer visszanézett, és hat lovast látott maga mögött lőtávolon belül – többen pedig ezek után jöttek. Új lovának még nem volt ideje átmelegedni, amikor Duane magas, homokos dombtetőre ért, amelynek tövében sűrű füzes kezdődött. Milyen boldogan pillantotta meg! Olyasmit érzett, mint az üldözött farkas, amely kimerülten és bénán érkezik barlangjába a sziklák közé. Zegzugos irányban lelovagolt az enyhe lejtőn, az ágak és levelek vastag falának hajtotta a lovat. A ló azonban visszaugrott. Nem sok időt lehetett vesztegetni. Leszállva nyergéből, bevonszolta a makacs állatot a sűrűbe. Ez nehezebb és lassúbb munka volt, mint ahogy képzelte. Inkább lemondott a lóról. Aztán gyorsan kúszott előre a szűk nyílások közt.

Épp ideje volt, mert máris hallotta üldözőit, amint átrontottak az emelkedőn, lármásan, elbizakodva, brutálisan. Belecsörtettek a füzesbe. – Hé, Sid, itt van a lovad! – kiáltott az egyik, nyilván ahhoz, akit Duane a cserére kényszerített. – Halljátok, emberek, nagyon siettek, álljatok csak meg egy kicsit, mondani akarok valamit! – hangzott a válasz a lejtőről. – Csak gyere, Sid, bekerítettük – felelte az előbbi hang. – Jó, jó – intette őket Sid – de azért alighanem átkozottan melegetek lesz. Az a fickó Buck Duane volt! Halálos csönd követte ezt a kijelentést, amelyet később csak lefelé guruló kavicsok és suttogó hangok törtek meg. – Mondom, hogy nem tud átjutni a folyón – hallotta Duane. – Be van kerítve a sűrűségben. Ismerem ezt a lyukat itt. Duane csendben és gyorsan kúszva a füzesek közt, már nem hallotta tovább az üldözőket. Egyenesen a folyónak tartott. Könnyen, gyorsan és ügyesen tört utat a bozótban. Sok napot és éjjelt töltött el avval, hogy gyakorolja magát, és ügyességét akármelyik indián is megirigyelhette volna. A Rio Grande és mellékfolyói Texas legnagyobb részében nagy kiterjedésű, mélyen fekvő, lapos alföldeken folynak, amelyeket sűrű füzesek borítanak. Gyapotfa, mesquit, tüskés körte és más növények keverednek a fűzfával s ezt a szövevényesen összefonódott sűrűséget a tapasztalatlan ember meg se kísérli áttörni. A sűrűnek ez a része, ahová Duane menekült, csöndes, még délben is derengősen homályos volt. Ha szellő rezdítette meg a levélzetet, vékony, karcsú napsugarak szűrődtek át a zöld köpönyegen és aranyszínben táncoltak a földön.

Duane mindig szerette az ilyen helyeket, mert tudta, hogy a meg nem sebesült, bátor, erős és eszes ember teljes biztonságban van, ha ez alá az alacsony, suttogó, zöld tető alá menekülhetett. Könnyű volt eltüntetni a nyomokat, a ruganyos föld nem adott hangot és heteken át vadászhattak itt egymásra az emberek, elmenve egymás mellett pár lépésnyi távolságban úgy, hogy egyik se tudott a másikról. Az élet fenntartása volt csupán nehéz, de az üldözött ember és állat kevésből megél. Duane át akart kelni a folyón, és a sűrűben maradva, fölfelé akart menni a túlsó parton, barátságosabb vidékre. Csöndesen és óvatosan kúszott hát tovább. Vigyáznia kellett a bal karjára, amelyet nem is használhatott. Jobb karjával félretolva az ágakat, oldalvást kúszott előre, és elég gyorsan haladt, De az egyenes irányt nem volt könnyű betartani, mert minél előbbre jutott, annál vadabb, járhatatlanabb és sűrűbb lett a füzes. Szúnyogok kezdtek zümmögni körülötte, de ő csak ment tovább, szünet nélkül. A fokozódó árnyék a füzek alatt jelezte, hogy már későre jár. Kezdett attól félni, hogy rossz irányba megy. De végül egy fénycsík eloszlatta aggodalmát... még negyedórai verejtékes törtetés a sűrűségben, és – odaért a folyóparthoz! Széles, sekély folyó volt előtte, amelynek túlsó partján zöld és sárga falként húzódott végig a sűrűség. Duane egy pillantással átlátta, hogy meddő kísérlet volna ezen a ponton megkockáztatni az átkelést. Lassan folyó víz mosta a futóhomokos partot, úgyhogy a víz valószínűleg sehol sem volt mélyebb egy lábnál. Úszni hát nem lehetett benne, de átgázolni sem, mert a víztől átitatott lágy, sárga homok minden szilárd testet megfogott és magába temetett volna. Hogy erről meggyőződjék, hosszú faágat keresett, és lenyúlva a magas partról, a folyóba szúrta. Még ott, partközeiben is szemmel láthatóan feneketlen volt a csalóka futóhomok. Nem is reménykedett már, hogy

átkelhet a folyón, mert mérföldekre föl és le alighanem ugyanez a helyzet. Mielőtt visszavonult a folyótól, hosszú botra erősítette a kalapját és megmerítette a folyóban, hogy szomját oltsa. Aztán utat tört visszafelé, ahol a gyérebb növényzetben könnyebben juthatott előre, és mindaddig folyton ment, küszködött, amíg a homály olyan sötét lett, hogy már nem látott. Tapogatózva keresett ki puha fekvőhelyet, amely elég nagy volt ahhoz, hogy kinyújtózkodjék és lefeküdt. Pillanatnyilag éppoly biztonságban volt, mintha a Rim-szikla tetején lett volna. Fáradt volt, de nem kimerült, és bár a karja gyötrőn sajgott, mégis azonnal álomba merült.

X. FEJEZET A következő egész napon és egész éjjelen is, mint hajszolt vad, lopózott a folyótól a meredélyig és vissza, és minden órával jobban megbizonyosodott, hogy csapdába került. A csüggedés annyira hatalmába kerítette, hogy már szinte a valóságérzékét is elvesztette. Nyomorult állapotba jutott. Volt egy óra, amikor úgy megszorították az üldözők a sűrűség legszélső keleti sarkában, hogy amikor belevetette magát a mély és sűrű füzesbe, szentül hitte, hogy ez lesz életének utolsó állomása. Ha legalább rajtaütnének ezek az emberi vérebek!... Hagynák harcolni az utolsó keserves lélegzetvételig, és aztán vége lenne!... De a farmerek nagyon féltették a bőrüket, és bizonyosak voltak a dolgukban. Nem akartak sokat kockáztatni. Bekerítették – tehát nem menekülhet! Dél volt. Meleg, poros, tikkasztó idő, amely viharral fenyegetett. Mint a csiga, mászott Duane a sűrűség legsötétebb részébe és csendben lefeküdt. Az emberek már a meredektől is elvágták az útját – a meredektől és a folyótól is – úgy látszott, mindentől. Csak elölről és balról hallott hangokat: a folyó felé hát esetleg még nyitva lehet az út... – Gyertek le, emberek, ide! – kiáltotta az egyik a meredekről. – Végre bekerítettük – ujjongott a másik. – Ne légy benne oly bizonyos. Ezt már nemegyszer hittük – gúnyolódott a harmadik. – Mondom, hogy láttam a fickót! – Vagy pedig őzet láttál! – De Bill friss nyomokat talált, és vért is látott a fűzfákon! – Nos, ha megsebesült, akkor meg éppen nem kell sietni. – Álljatok meg, fiúk! – jött a parancs távolabbról, a meredek oldaláról. – Lassan menjetek. Valamennyien megvadultatok a hosszú vadászat végén.

– Úgy van, ezredes. Tartsa vissza őket. Semmi sem biztosabb, mint az, hogy egy-kettő majd bekapja a legyet. Mert nemsokára lőni fog. – Vegyük körül ezt a sarkot, és éheztessük ki! – Rá kell gyújtani a bozótot! Olyan tisztán hangzott mindez Duane fülében, mint a lélekharang kongása, amely halálos ítéletet hirdet. Ez volt hát a vég, amelyet mindig várt, amely ezelőtt is sokszor közel volt hozzá, de sohasem olyan közel, mint most. – Istenemre – suttogta Duane –, az utolsó perc elérkezett, hogy még harcolva végezzek... Nekik megyek! A régi harcos és gyilkoló ösztön hajtotta, amely ebben a pillanatban szinte emberfölöttien hatalmas volt. Ha meg kell halnia, hát ez lesz a legszebb halál. Mi mást is lehetett várni Buck Duane-tól?... Föltérdelt és elővette a revolverét. Dagadt és majdnem hasznavehetetlen bal kezével tartotta a kevés töltényt, amije még megmaradt. Zajtalanul kell kimásznia a füzes szélére, hogy hirtelen kerüljön szembe üldözőivel, és aztán – ölni, ölni, ölni, amíg a szíve utolsót dobban. Ezeknek az embereknek puskáik vannak. A küzdelem tehát rövid lesz. Így okoskodott Duane. Így akarta elfogadni a végzetet. De amikor megpróbált előremenni, valami visszatartotta. Erőlködött, de mégsem bírt menni. Az ellenállás, amely szembeszegült akaratával, éppoly legyőzhetetlen volt, mint ahogy fizikailag lehetetlen volt megmászni a meredek sziklafalat. Lassan visszahanyatlott és aztán lefeküdt. Elmúlt a dacos és irtózatos elszántság, amely egy pillanattal előbb fűtötte. Ott feküdt, megfosztva az önbecsüléstől. Marcangolta a kíváncsiság, hogy

fél-e, odajutott-e ő, az utolsó Duane, hogy félelmet érez?... Nem! Nem félelem volt, ami visszatartotta, hiszen gyűlölte ezt a bujkálást, ezt az örökös virrasztást, ezt a reménytelen életet. Rettenetes dilemmában volt: ha kibújik és szembeszáll üldözőivel, az biztos halált jelent, de ha itt marad a fedezékében, akkor sem marad számára több, mint a remény, hogy csoda történik. Bármilyen makacsok és szívósak is az üldözői, bizonyos, hogy halálosan félnek tőle. A híre tette őket gyávává. Erre gondolva Duane-nak azt súgta az önbizalma és merészsége, hogy még a legkétségbeesettebb és legveszélyesebb pillanatban is van lehetősége valamire. És a vére, apjától örökölt jelleme, törvényenkívüliségének évei, valami gőg, amelyet gyűlölt helyzete szított benne, valami névtelen, ki nem fejezhető érzés arra bírta, hogy ne dobja el magától még ezt a parányi lehetőséget se. Ekkorra már fizikai és szellemi haláltusa volt a várakozás. Ott feküdt az égető napon, szomjúságtól gyötörve, fáradtan, lihegve és véresen. Gondozatlan sebei úgy égették, mintha vörösen izzó nyársakkal szurkálnák. A szúnyogok és a legyek sohasem szűnő támadásaitól kétszeresére dagadt, sajgott, viszketett és tüzelt az arca. Egyrészt hát ott volt a fizikai kín, másfelől a régi pokol, amelyet rettenetessé fokozott lelkében a krízis. Úgy érezte, hogy képzelete és gondolkodása sohasem volt ilyen gyors. Hogyan lesz minden, ha most jön a halál?... Eltemetik-e tisztességesen, vagy a vaddisznók, réti farkasok és rókák zsákmánya lesz a holtteste? Megtudja-e valaha a családja, hogy mi történt vele? Lopakodó lépteket hallott, amelyek sehol sem voltak, sötéten mozgó alakokat látott, amelyek csak falevelek voltak. Százszor volt már azon a ponton, hogy elsüti a revolverét és csak a végső pillanatban látta, hogy tévedett. Aminek az volt az oka, hogy elég sűrűn hallotta a füzes ágainak

reccsenését, fenyegető és más hangokkal együtt, amelyek távolabbról jöttek ugyan, de valódiak voltak. Csakhogy Duane már nem tudta megkülönböztetni a valódit a képzelettől, és voltak percek, amikor a széltől végigsöpört füzes zúgásában egész hadsereg közeledését vélte hallani. Duane érzéseinek ez a megfeszülése olyan visszahatást szült, amely magában is pihenés volt. Látta, hogy a napot vastag, lassan terjedő felhők sötétítik el. Vihar közeledett. Milyen lassan mozgott! A levegő fülledt volt és párás, mint a gőz. Ha olyan sötét, óriási vihar törne most ki, amilyen ritkán, de mégis előfordul, akkor talán a szél és eső tombolása közt ki tud surranni rejtekéből. A remény ismét felébredt benne. Borzalmas keserűséggel üdvözölte. Ekkor bársonyosan suhogó lépéseket hallott és ismét a megszokott figyelés feszültségébe dermedt. Lassan topogtak a puha lábak. Vörhenyes alak surrant át a sűrűség keskeny nyílásán – egy kutya volt. Az a másodperc, míg az állat a szeme elé került, hogy világosan láthatta, egy évszázadig tartott. A kutya nem volt véreb, és ha nyomon vagy szimaton volt, akkor, a viselkedéséből ítélve, hamis nyomon lehetett. Duane várta az elkerülhetetlen fölfedeztetést. Akármilyen fajtájú vadászkutya megtalálta volna ebben a sűrűségben. Kívülről hangokat hallott, amelyek biztatták a kutyát. Rorez volt a kutya neve. Duane abban a pillanatban ült föl, amikor a kutya belépett a kicsi, árnyékos bozótba. Ugatást, csaholást vár, vagy legalább egyetlen vakkantást, amely jelzi a búvóhelyét. Végtelen megkönnyebbülés szállta meg-hirtelen egész valóját – hogy közel van a vég!... Nincs többé választása. Hát jöjjenek... rövid, vad golyóváltás és vége lesz a gyötrelmeknek. Most már nyugodtan várta, hogy a kutya lármát csapjon. De a kutya ránézett és hang nélkül továbbügetett. Duane nem hitt az érzékeinek. Azt gondolta, hogy

hirtelen megsiketült, azért nem hallja a kutya ugatását. Látta, hogy a kutya eltűnik, hallotta, amint ideoda futkos a sűrűségben, mindig messzebb és messzebb kerülve, amíg minden nesz megszűnt körülötte. – Ott van Rorez! – kiáltotta a meredek felől valaki. – Keresztülszaladt azon a sötét, sűrű folton. – Akkor még nyúl sincs ottan – felelte a másik.

– Ugyan!... Kölyökkutya, nem ér semmit – dörmögte dühösen a harmadik. – Vérebet eresszetek rá erre a füzesrészre. – Tűz kell ide. Gyújtsuk fel, mielőtt az eső esni kezd. A hangok elhalkultak, a farmerek nyilván fölfelé mentek az emelkedésen. Ekkor Duane-ra ismét ránehezedett a régi feszültségnek roppant terhe. De úgy érezte, hogy még mindig nincs itt a vég. A menekülés lehetősége még mindig megvolt – sőt kissé növekedett is –, és ismét föllobbant szívében a... talán hiú remény. Hirtelen bealkonyodott, és sötétség borult a füzesre. Duane csak most vette észre, sőt eleinte azt hitte, hogy a közelgő vihar hozta a sötétséget. De a levegő alig mozdult és a mennydörgés moraja, dübörgése még messziről hallatszott. Most jött el a cselekvés – az utolsó kísérlet – pillanata. Duane megérezte ezt és minden ereje visszatért. Mégis megmenekül üldözőitől!... Sietség és hang nélkül kezdett a folyó felé kúszni. Nem volt messze tőle, és odaért, mielőtt a teljes sötétség beállt volna. Emberek voltak fönt a magaslaton és fát hordtak, hogy őrtüzet gyújtsanak. Duane már-már engedett a kísértésnek, hogy a folyópart mentén próbáljon menekülni, szorosan a füzek alatt. De amikor kissé felemelkedett, hogy körültekintsen, rögtön látta, hogy ez a kísérlet halálos veszedelmet jelent. Ugyanabban a pillanatban durván ácsolt deszkába ütközött, egy közeli fűzfához volt támasztva. Duane villámgyorsan felfogta, hogy a sors a kezére játszik. Revolverét viaszosvászon-darabba kötötte és a zsebébe tette. A part meredek és omladozó volt. Vigyáznia kellett, hogy meg ne lökjön valami rögöt, amely a vízbe csobbanva ráirányíthatná az üldözők figyelmét. A parttól néhány lábnyira állt egy fűzfa; ennek koronáját óvatosan lehajtotta a víz fölé, hogy ne csapódjék vissza, ha elereszti. Ráfeküdt a fűzre és

lábaival előre lesiklott a part fölött a vízbe. Térden fölül merült a vízbe és érezte, hogy a futóhomok elnyeli a lábát. Sietnie kellett, hogy el ne merüljön az iszapban. Gyorsan előrehajolt, amíg a deszkát elérte, magához húzta és ráfeküdt. A deszka egyik vége a víz alá merült, a másik pedig fölcsapódott a fűzfához. Duane most óvatosan megpróbálta kihúzni jobb lábát a süppedő homokból, ami nehezen ment. De lassanként mégis engedett az iszap és végül szabad volt a lába. A bal lábát már könnyebben szabadította ki. A következő néhány másodpercben minden figyelmét a deszkának szentelte, hogy megbizonyosodjék, vajon nem húzza-e le testének súlya a homokba. A deszka túlsó vége halk csobbanással siklott a vízbe és fokozatosan megállapodott a fenéken. De tovább nem süllyedt és Duane megkönnyebbülve sóhajtott föl. Nesztelenül visszakúszott a partra, s ahogy felnézett, látta, hogy körös-körül nagy őrtüzek lobognak. A farmerek jól vigyáznak. Hirtelen halk, sustorgó zúgás hallatszott a meredek felől és Duane rögtön tudta, hogy üldözői felgyújtották a füzest. Csak mosolygott magában. A bozót ugyan elég száraz volt, de még nagyon is zöld ahhoz, hogy jól égjen. Az őrtüzek is furcsán égtek, mert a farmerek valószínűleg kifogytak a fából. Énekeltek, tréfálkoztak, beszélgettek, és szemmel láthatólag mulatságnak vették a banditavadászatot. Amíg a nagy fényesség tartott, Duane nem mert megmozdulni. Volt türelme és kitartása, hogy megvárja, amíg kitör a vihar, vagy ha nem jön vihar, meg fogja várni a hajnal előtti órát, amikor a szürke ködgomolyag, mint sűrű függöny, rátelepszik a vízre. A menekülés útja most megnyílt előtte. Érezte. Ebben a hitben várt acélszilárd meggyőződéssel, elszánva, hogy megtesz mindent, amit ember csak kibír. Lassanként föltámadt a vihar. A szél már rohamokban csapkodott, egyre vadabb

lett, és átsüvöltött a tüzeken, amelyekből fényes szikrákat hajtott az ég felé. Mennydörgés dübörgött a folyó fölött és villámok kezdtek cikázni. Aztán zuhatagban eredt meg az eső, de nem szakadt állandóan. A folytonos

villámlás és a magas lángok a füzes felett olyan fényt árasztottak, hogy Duane nem merészkedhetett ki a nyílt folyóra. Félt, hogy észreveszik, mert a vihar bizonyára fokozta a magaslaton őrködök éberségét. De ő tudott várni, és várt is – dacosan állva a kínt, a görcsöt és a hideget. A vihar olyan hirtelen vonult tovább, mint ahogy jött, és most leszállt a hosszú éjszaka. Néha már úgy érezte, hogy megbénult, máskor, hogy beteg, gyönge és eszelős lett a kimerültségtől. A csillagok kezdődő elhalványulása örömmel töltötte el. Nézte, hogyan homályosodnak és tűnnek el egymás után. Aztán szürke árnyék ereszkedett lefelé, lebegve megállt a folyó fölött és mind sűrűbb lett. Az őrtűz a meredeken már csak ködfátyolon keresztül látszott. Az őrök imbolygó sötét árnyak lettek. Duane teljesen megmerevedett a hosszú mozdulatlanságtól, és most elkezdte mozgatni a lábait, sértetlen karját, egész testét, és végül legyűrte a bénító merevséget. Ezután kezét a homokba ásva és a deszkát térdeivel tartva, betolta a folyóba. Csigalassúsággal tolta előre, amíg a füzes alól kikerült. Fölfelé nézett, látta az árnyékszerű alakokat a magaslaton. Félt, hogy odafönt meghallhatják. De azért továbbment, óvatosan, nesztelenül, szívrepesztő lassúsággal. Időnként a könyöke megmegloccsantotta a vizet. Akárhogy óvakodott, ezt nem tudta elkerülni. A folyónak elég erős sodrása volt s ez gátolta abban, hogy egyenesen a túlsó partnak tartson. Hüvelykről hüvelykre siklott előre, minden pillanatban várva, hogy puskalövés dörren felülről és golyók csapnak a vízbe. Megpróbálta, hogy ne nézzen hátra, de nem bírta ki. A tűz kissé homályosabbnak látszott, az árnyékok még bizonytalanabbak voltak. Egyszer a deszka megakadt a homokban, mert a víz itt alacsonyabb volt és Duane megijedt, hogy megreked. Lábával, kezével óvatosan segítve, ezen a veszélyes helyen is

átjutott. Most már gyorsabban haladt. A folyóra boruló köd, úgy látszott, eltakarja üldözői elől. Amikor ismét visszanézett, az emberek alakjai már összefolytak a környező homállyal, és a tüzek csak sápadt, bizonytalan fényfoltok voltak. De feje fölött már derült az ég. Közeledett a hajnal. Nyugat felé még minden sötét volt. Végtelen gondossággal, nem lankadó makacssággal, de már ernyedő erővel tolta Duane tovább a deszkát, s amikor végre elérte a fekete partot, úgy érezte, hogy valóban itt volt az ideje, mert nem bírta volna már tovább. Kikapaszkodott, pihent, amíg a szürkület derengeni kezdett, aztán északnak fordult a rekettyés parton.

XI. FEJEZET Duane sohasem tudta megállapítani, hogy mennyi ideig tartott, amíg átvergődött ezen a veszélyes vidéken. De végre ismerős tájra ért, és talált egy farmert, akivel már régebbről barátságot tartott. Itt gondjukba vették a karját, volt élelme, fekvőhelye, és pár hét múlva ismét a régi volt. Amikor eljött az ideje, hogy továbblovagoljon vég nélküli útjára, a barátja félrehívta: – Duane, volna hozzád egy szavam – mondta. – Azt hiszem, nem vagy olyan fekete, mint amilyenre festenek. Szeretném, ha volna rá idő, hogy többet mondjak. De te csak annyit mondj: ismered MacNelly rendőrkapitányt? – Nem – felelte Duane meglepetve. – Csak egy hete, hogy beszéltem vele odaát Fairfieldben – folytatta sietve és a végin azt mondta: „Ha valaha látja Buck Duane-t, küldje a táboromba, mihelyt a sötétség leszállt”... Valami különösre gondolhatott. Hogy mire, azt nem tudom... De azért mégse tanácsolnám, hogy elmenj MacNelly táborába. Ez a kapitány nagyon eszes ember. Talán azt hiszi, az ő új fogalmai szerint, hogy az ilyen rendőri fogások nem számítanak tőrbe csalásnak. Elmondtam azért neked. Isten veled. Segítsen az ég továbbra is, ahogy a mai napon megsegített! Duane elköszönt, és megérintette lovát a sarkantyújával. – Viszontlátásra! – kiáltotta utána a farmer. Széles mosolyra derült nyílt, barna arca, amint magasra tartotta sombreróját. Amikor Duane az útkeresztezéshez ért, az döntötte el, merre menjen, hogy az útjelző táblán megpillantotta Fairfield város nevét. Titokzatos ösztönnek, kiszámíthatatlan érzésnek engedett, amikor lova fejét Fairfield irányába fordította. Valami hajtotta, hogy találja meg

azt az ismeretlen rendőrkapitányt, aki beszélni óhajt vele. Földúlt lelkiállapotában a tiszta okoskodás, józan ész vagy megfontolás nem juthatott szóhoz. Ment, mert úgy érezte, hogy kénytelen menni. Esti szürkület volt, amikor belovagolt a városba. Az első útjába került suhanctól megtudta, hogy MacNelly kapitány a város másik végén, a határon kívül táborozik. Eleinte semmi jelét nem látta valami tábornak a városon kívül. De, amikor lovát megállítva, határozatlanul kémlelődött, hogy merre menjen tovább, pislogó fénypontokat látott meg a sötétségben. Arra fordult tehát és körülbelül negyedmérföldnyire nagyobb mesquitcsoporthoz ért. Több tábortűz fénye mellett Duane mozgó férfiakat látott, és lovak nyihogását hallotta. Most már arra tartott, minden pillanatban várva, hogy feltartóztatják. – Ki megy ott? – csattant föl élesen a sötétségből. Duane visszarántotta a lovát. Nyugodtan felelt: – Egy ember... egyedül. – Idegen? – Az. – Mit akar? – A rendőrtábort keresem. – Megtalálta. Mi a kívánsága? – MacNelly kapitánnyal akarok beszélni. – Szálljon le és jöjjön előre. Lassan. Ne mozdítsa a kezét! Sötét van, de én látok. A rendőrök lassan hátrahúzódtak. – Buck Duane! Te vagy? – kérdezte a kapitány suttogva, élénken. – Én vagyok.

– Ha szavamat adom, hogy nem tartóztatlak le... hogy jól bánok veled... bejössz a táborba tárgyalni velem? – Természetesen. – Duane, igazán örülök, hogy találkozom veled – folytatta MacNelly, és a kezét nyújtotta. Meglepve és meghatva, szinte föl se fogva a valóságot, Duane megszorította a feléje nyújtott kezet, és őszinte, biztató melegséget érzett a kézszorításban. – Nem látszik természetesnek, kapitány, de én is nagyon örülök, hogy találkoztunk – szólt Duane nyugodtan. – Fogsz örülni. Most bemegyünk a táborba. Tartsd titokban... egyelőre, hogy ki vagy. A tábortűz felé vezette Duane-t. – Pickens, menj vissza a szolgálatra – parancsolta és Beeson, te ügyelj a lóra. Amikor Duane túl volt a mesquitsoron, amely eltakarta a táborhelyet, vagy tizenöt rendőrt pillantott meg a tüzek körül, hosszú fészer közelében, ahol a lovak abrakoltak, és rajtuk túl kis vályogház állt az egyik oldalon. – Épp most vacsoráztunk – szólt MacNelly –, de utánanézek, hogy te is kapj valamit. Aztán majd csevegünk. Ideiglenesen itt tanyázom és marhatolvajok után kutatok... Fiúk, lássátok el vacsorával a vendégemet!... Te pedig, ha már ettél, gyere be a házba. Duane éhes volt, de sietve kapta be a bőséges vacsorát, amelyet elébe tettek, mert izgatta és sürgette a kíváncsiság meg az álmélkodás. Csak arra tudott gondolni, hogy MacNelly azért hívta, mert hasznos információkat remél tőle. De még így sem tudta megmagyarázni a kapitány szíves buzgóságát. Titok lappangott itt, és Duane alig bírta kivárni, hogy megfejtődjék. Mialatt evett, éles szemekkel nézegetett körül. Az első gyanakvó fürkészés után a rendőrök látszólag nem figyeltek rá többet. Mindannyian veteránok voltak már – Duane mindjárt látta – és edzett,

hatalmas szál legények, vasszervezettel. Bár látszólag elfogulatlanul tréfálkoztak és a fiatalabbak vígan mókáztak, Duane jól látta, hogy az ő jövetele nemcsak szokatlan és feltűnést keltő, hanem titkos találgatásokra, sőt megdöbbenésre adott okot közöttük. De a rendőrök sokkal fegyelmezettebbek voltak, semhogy nyíltan kíváncsiskodtak volna kapitányuk intézkedései felől. Ha nem oly tüntetően iparkodtak volna elfeledkezni az „idegen” ittlétéről, Duane talán elhitte volna, hogy közönséges, mindennapi vendégnek nézik, amilyent MacNelly gyakran fogad a táborában. De a móka és a társalgás olyan erőltetett volt, hogy Duane ösztönösen megérezte: a fiúk alighanem sejtik, hogy ő kicsoda. Nem késett hát sokáig és sietett jelentkezni a házikó ajtajában. – Jer be, és ülj le – szólt MacNelly, a székre mutatva, amelyen rendőr ült, aki azonban a kapitány intésére azonnal fölkelt. – Hagyj magunkra, Russel, és tedd be az ajtót. A jelentéseket majd később nézem át. MacNelly az asztalnál ült, amelyen lámpa állt és különböző papírok hevertek szanaszét. A világosságban katonás külsejű, negyven év körüli, szép férfinak látszott, sötét hajjal és szemekkel, napbarnította, erélyes, komoly, parancsoló arccal, amelyből azonban a jóság sem hiányzott. Sietve átfutott néhány iratot, és egy-két szót írva rájuk, borítékba tette őket. Aztán, föl se nézve, Duane felé tolta a szivarskatulyát, amelyből ő is kivett egy szivart és fölkelt, hogy a lámpaüveg fölött rágyújtson. Mikor a szivarja égett, megint visszaült a helyére és leplezetlen kíváncsisággal vizsgálta Duane arcát. – Duane... két év óta reméltem ezt a találkozást – kezdte. Duane kissé elmosolyodott – a mosoly furcsán hatott az arcán. Sohasem volt beszédes ember. És itt még nehezebbnek látszott a beszéd, mint rendesen.

MacNelly, úgy látszik, megérezte ezt. Hosszasan és komolyan nézett Duane-ra, és az imént még ideges modora ünnepélyes megfontoltsággá változott.

– Rengeteg mondanivalóm van, de hol kezdjem – dünnyögte. – Duane, neked keserves életed volt, mióta elbujdostál. Sohasem láttalak azelőtt, és nem tudom, milyen voltál kisfiú korodban. Hanem azt tudom... nos, a rendőrélet sem nagyon rózsás. Megforgatta szivarját az ajkai közt, és sűrű füstfelhőket fújt a mennyezet felé. – Hallottál valamit otthonról, amióta elmentél Wellstonból? – kérdezte hirtelen. – Nem. – Soha semmit? – Egy szót sem – válaszolta Duane szomorúan. – Ez kegyetlen dolog. Örülök, hogy megnyugtathatlak... anyád, nővéred és nagybátyád... ez az egész családod, gondolom... a legutóbbi időkig jól voltak. Ott állomásoztam. De azóta én sem hallottam hírt róluk. Duane elfordította az arcát egy pillanatra. Megvárta, amíg elmúlt a torkának a szorulása, és csak aztán felelt: – Ez a hír megéri azt, amin ma keresztülmentem. – Elképzelem, hogy mit érzel. Amikor én a háborúban voltam... de térjünk rá a mai találkozás tulajdonképpeni céljára. Közelebb tolta székét Duane-hoz. – Te többször kaptál üzenetet tőlem az utolsó két évben, hogy beszélni akarok veled? – Háromszor, úgy emlékszem – felelte Duane. – Miért nem kerestél fel? – Azt gondoltam, hogy azért hívat, mert olyan revolverharcosnak tart, aki hiúságból, virtuskodásból enged a meghívásnak, és ön aztán letartóztat a táborában. – Természetes volt, hogy ezt hitted – bólintott a kapitány. – Nem ismertél, különben eljöttél volna. Sokáig próbáltam hozzád férkőzni. De a hivatásom, természetszerűen, óvatosságra intett... Duane, tudatában vagy-e annak a hírhedtségnek, amely nevedhez fűződik egész Délnyugaton? – Egy ízben volt alkalmam látni – felelte Duane.

– A te híred a legrosszabb, beleértve Murrellt és Cheseldine-t is, az egész texasi határvidéken. Murrellről azt mondták annak idején, hogy „gyalázatos”. Cheseldine-ről jelenleg ugyanez a vélemény. De száz és száz emberrel találkoztam a délnyugati Texasban, akik barátaid, és mind esküdöznek, hogy sohasem követtél el aljasságot. Minél délebbre mentem, annál határozottabban állították, hogy nem vagy bűnöző. Én az igazságot akarom tudni. Felelj hát nyíltan és őszintén... Követtél-e el valaha olyan bűntettet, amelyet a közvélemény is elítél?... Mondd meg az igazat, Duane. Tervemen az úgysem változtat... És még egyet: ha azt mondom, hogy „bűntett”, akkor olyan alávalóságot gondolok, amit nemcsak én neveznék bűnnek, hanem minden józan eszű és jóérzésű texasi is. – Ilyen értelemben tiszták a kezeim – felelte Duane nyíltan. – Sohasem állítottál meg valakit, hogy kirabold?... Üzletet sem raboltál ki ennivalóért?... Nem loptál lovat, ha végső szükségben voltál?... Se marhát... Semmi ilyesmit? – Valahogy mindig el tudtam kerülni az ilyesmit, éppen amikor legjobban hajtott rá a szükség. – Duane, ennek tiszta szívből örülök! – kiáltotta MacNelly, megragadva Duane kezét. – Örülök az anyád miatt is. De ez most egyre megy. Te azért, ahogy ezt jól tudod magad is, törvényen kívüli vagy, és Texas államnak felelsz a tettedért. Azzal is tisztában vagy, hogy bár a texasi közvélemény szerint tiszta is a kezed: ha a törvény kezére jutsz, valószínűleg lógni fogsz, vagy legalábbis hosszú időre börtönbe kerülsz. – Ezért bujkálok évek óta – felelte Duane. – Értem – bólintott MacNelly, és fölvette szivarját. A szemét összehúzta és pislogott. Arcának

izmai megfeszültek, és idegesen megvonaglott az ajka. Közelebb hajolt Duanehoz és izmos ujjaival megmarkolta Duane térdeit. – Ide hallgass – suttogta rekedten; – Ha én kegyelmi okmányt adok a kezedbe... ha szabad, tisztességes polgárrá teszlek még egyszer, és megtisztítom nevedet a becstelenségtől... ha büszkévé teszem rád az anyádat és a nővéredet – megesküszöl-e, hogy szolgálni fogsz engem... akármit kívánok is tőled? Duane némán ült, megdermedve az értelmetlen csodálkozástól. Mikor nem felelt, MacNelly lassan, még meggyőzőbben, láthatóan komoly izgalommal, megismételte meglepő kérdését. – Szent Isten! – tört ki Duane-ból. – Mi ez? MacNelly, ön nem beszélhet komolyan! – Soha életemben nem beszéltem komolyabban. Nagy játékba fogtam, Duane. De becsületesen játszom. És te... mit felelsz? Felállt. Duane, mintha kényszerítenék, szintén felállt. Rendőr és törvényen kívüli farkasszemet néztek, egymás lelkébe akarva látni. Duane őszinteséget látott MacNelly szemében, erős, tüzes szándékot, reményt, sőt örömet és futólagosan a győzelem növekvő bizonyosságát. Kétszer kísérelte meg Duane, hogy beszéljen, de csak rekedt, összefüggéstelen hangokat hallatott, amíg végre, visszafojtva a torkából kitörni akaró szóáradatot, megtalálta a hangját. – Bármilyen szolgálatot! – kiáltott föl rekedten. – Minden szolgálatot! MacNelly, szavamat adom rá... Isten engem úgy segéljen és minden szentjei! Mosoly derült MacNelly arcára, elűzve onnan a szorongó várakozás zord sötétségét. Kinyújtotta a kezét. Duane olyan hévvel csapott bele, aminővel a férfiak öntudatlanul tanúságot tesznek fogadalmuk komolyságáról. Amikor eleresztették egymás kezét és Duane hátralépett, hogy a székre roskadjon, MacNelly másik szivart vett ki a dobozból – az elsőt tönkreharapdálta –, és rágyújtva ismét

látogatójához fordult. Most már nyugodt és hideg volt, mint az olyan férfi, aki éppen most győzött – de nagy áron. Legközelebbi mozdulata az volt, hogy elővette a bőrtárcáját, amelyből több összehajtott okmányt szedett ki. – Itt van a kegyelmi okirat a kormányzótól – szólt nyugodtan. – Ha elolvasod, látni fogod, hogy feltételes. Ha aláírod ezt az okmányt, itt van a föltétel, amely teljesítendő. Kisimította a papirost, tollat adott Duane kezébe, és mutatóujjával megjelölte a helyet, ahol alá kellett írni. Duane keze remegett. Évek óta nem volt a kezében toll. Alig tudta odaírni a nevét: „Buckley Duane”... milyen furcsának tetszett így a neve. – Ezzel bevégződött Buck Duane törvényen kívüli revolverharcos pályája – szólt MacNelly; és leülve, elvette Duane-tól a tollat, hogy néhány rovatot kitöltsön az okmányon. Aztán mosolyogva átnyújtotta Duane-nak. – Ez az okmány a texasi rendőrség „A” századának tagjává avat téged – mondta. – Tehát ez az! – tört ki Duane, akinek agyában hirtelen világosság gyúlt. – Tehát rendőri szolgálatra akar használni? – Úgy van! Ez az! – felelte a kapitány szárazon. – Most pedig figyelj, hogy mi lesz majd ez a szolgálat... Amióta a rendőrségnél szolgálok, tömérdek a dolgom, és ahogy talán már hallottad, el is végeztem már egyet-mást. Nem akarom most elmondani, hogy nagy pártviták folynak az államtanácsban akörül, hogy jó vagy rossz-e a rendőri szolgálat, hogy feloszlassák-e, vagy sem. Én azt vallom, hogy ez a rendőri szolgálat tette lakhatóvá Texast. Most az a feladat hárult rám, hogy számoljam fel a rablóbandákat a folyó mentén. Eddig még nem vágtam bele, mert arra vártam, hogy alkalmas segítséget találjak e célra. Természetesen, te voltál az, akire gondoltam. A tervem az, hogy a

Rio Grande-nál startolva, Cheseldine-nel kell kezdeni, ő a legerősebb és leggazdagabb banditája

egész Texasnak. Több, mint marhatolvaj. Cheseldine és a bandája rabolják ki a bankokat, ők gyilkolnak és gyújtogatnak, de ezt a meggyőződésemet még semmilyen bizonyíték sem támogatja. Cheseldine ugyanis nagyon ügyes: nem hagy hátra bizonyítékokat. Nagy eszű és ravasz. Úgy látszik, még senki sem látta őt, mert mindig a háttérben marad, s ezért még személyleírásunk sincs róla. Te könnyen közel férkőzhetnél hozzá, mert nem ismernek azon a vidéken, ahol ő uralkodik. Ötszáz mérföldnyire nyugatra garázdálkodik ez a bandita s a kis Fairdale város a rablóbanda fészke. Kényükkedvükre lopják a marhát és gyilkolnak. Senki sem tudja, ki a vezérük. Azt akarom, hogy kutasd ki. Az utat, a módot magad választhatod. Te ismered legjobban az ilyfajta embereket, és tudod, hogyan kell velük bánni, hogyan lehet hozzájuk férkőzni. Annyi időt kapsz erre a célra, amennyi kell... hónapokat is, ha kell. Legnehezebb lesz, hogy állandó érintkezésben maradj velem, mert Cheseldine kezében van az egész tartomány. Pedig értesítened kell mindenről, hogy a segítségedre mehessünk. Módot kell majd találnod, hogy értesíts, ha szükség lesz rám és az embereimre. Jól érts meg, kérlek: a cél az, hogy Cheseldine egész bandáját megsemmisítsük. Őt magát elfogni lehetetlen, de azzal sem megyünk sokra, ha megöljük, mert emberei, akikkel együtt dolgozik, éppoly közveszélyesek, mint ő. Meg kell hát ölni vagy lecsukni a bandavezéreket mind, hogy szétugraszthassuk a többit. A te feladatod az lesz, hogy felkutasd őket, valamiképpen közéjük elegyedjél, megtudd, hogy mit csinálnak, aztán csapdákat állíts nekik, hogy a rendőrség elfoghassa őket... Ahogy láthatod, óriási feladatról van szó. – Elvállaltam – felelte Duane egyszerűen. – Titokban fogsz dolgozni – magyarázta tovább a kapitány – mint az én rendőröm. Néhány

beavatotton kívül senki sem fog erről tudni, amíg el nem végeztük a dolgot. Egyszerűen Buck Duane maradsz, amíg ez a terveinkbe vág. A kinevezési okmányodon nincsen dátum, úgy hogy soha senki nem tudja meg, hogy mióta állsz a rendőrség szolgálatában. MacNelly kis szünetet tartott, s aztán összeráncolt homlokkal, szivarját rágcsálva, folytatta: – Te tudod legjobban, hogy ez a szolgálat milyen veszélyekkel jár. Alig lehet rá reményed, hogy ép bőrrel megúszd. De te vagy az egyetlen, akinek legalább némi reménye van a sikerre. Nevedet jól ismerik mindenfelé a banditavilágban. És én hiszem, hogy ez a hírnév meg a bátorságod és ügyességed, ahogy a revolverrel bánni tudsz, segítségedre lesz és keresztülvágod magad mindenen. Bár még mindig kevés reményed lehet arra, hogy valaha is visszatérj. – Nem az a fontos, hanem az, hogy ha engem ott künn megölnek, akkor én... – Ezt csak bízd rám – szakította félbe MacNelly. – A családodat már most értesítem, hogy kegyelemben részesültél és arról, hogy a rendőrség szolgálatába álltál. És ha ott elesel, gondom lesz rá, hogy tisztázzam nevedet a nyilvánosság előtt, és mindenki meg fogja tudni, hogy milyen szolgálatokat tettél az államnak. Efelől nyugodt lehetsz. – Rendben van – szólt Duane. – Ez sokkal több, mint amennyit remélni mertem. – Akkor megegyeztünk. A költségekre majd adok pénzt. Indulj olyan hamar, amilyen hamar csak lehet. Remélem, nem felejted el, amit mondtam. Leginkább azt kötöm a lelkedre, hogy állandó érintkezést tarts velem. * A tábortüzek már rég kialudtak, és az emberek halk beszélgetése is megszűnt; de Duane még ébren volt, és a sötétségbe bámulva tűnődött a nap rendkívüli eseményein. Alázattal és hálás szívvel fohászkodott az Istenhez. Mert óriási, összeroppantó volt a teher, amelytől

megszabadult. Ez a kockázatos szolgálat egészen boldoggá tette. Évek óta először tudott könnyű szívvel gondolni az anyjára, a nővérére és Jim bácsira... Meleg, családi otthona, régi barátai egymás után vonultak el lelki szemei előtt. Most lemossa a szégyent, amit rájuk hozott, és erre gondolva lassan elnyomta az álom,

gondolatai mindinkább elmosódtak, és a sötétségből előbukkanó titokzatos árnyékarcok, amelyek még mindig kísértették, ezúttal nem tudták felzavarni álmából. Amikor felébredt, világos nappal volt. MacNelly reggelizni hívta. Kintről férfihangok, tüzek pattogása, lovak dobogása és horkantása, kutyaugatás hallatszott. Duane kibújt takarója alól és megmosakodva, régen érzett gyönyörűséggel élvezte a szappan, kefe, törülköző és borotva ritka fényűzését. A tükörből feléje tekintő arc éppoly idegen volt előtte, mint az a múlt, amelyet most keservesen próbált jóvátenni. Az ajtóhoz ment és kilépett rajta. A rendőrök a földre terített ponyva körül ülve reggeliztek. – Fiúk! – szólt hozzájuk MacNelly. – Fogjatok kezet Buck Duane-nal. Mint titkosrendőr áll szolgálatban. Olyan szolgálatról van szó, amelytől tátva marad majd a szátok. De addig... hivatalos titok. Duane-t meglepte, hogy milyen szívélyesen üdvözlik a rendőrök, de hamarosan rájött, hogy ez a hév csak félig tulajdonítható a büszkeségnek, hogy őt magukénak vallhatják, mert az öröm másik felét a nagy feladat okozta, amelyre a kapitány célzott. Vidám és szilaj legények voltak, és üdvözlésük éppen csak annyira volt ünnepélyes, hogy Duane kiérezze belőle a megbecsülést, amellyel a „magányos farkas” hírnevének tartoznak. Ez annyira jólesett Duane-nak, hogy amikor közéjük ült, immár mint hozzájuk tartozó, büszke és felemelő érzés fogta el. A reggeli után MacNelly félrevonta Duane-t. – Itt van a pénz – mondta. – Gazdálkodjál vele minél jobban. Legokosabb lesz, ha egyenesen El Pasóba mégy, onnan szimatolsz körül és fülelsz. Aztán menj Valentine-be. Ez közel van a folyóhoz és vagy ötven mérföldre a Rim-sziklától. Valahol arrafelé lehet Cheseldine fészke... tán északra, Fairdale körül. De nem mindig bujkál a sziklák közt, csak egy-egy vakmerő

rablás vagy útonállás után. Néhány határvidéki város van ott, amely vagy önként, vagy félelemből behódolt neki. Ezeket a helyeket derítsd föl, különösen Fairdale érdekel. Nekem Austinba, a szárnysegédi irodába írj. Fölösleges, hogy óvatosságra figyelmeztesselek, ha levelet adsz postára. Mikor MacNelly befejezte utasításait, Duane lassan fölállt. – Máris indulok – mondta. – És szeretném megköszönni... – A pokolba is, ember! – állította meg a kapitány. – Nekem ne köszönj semmit. – Erősen megrázta Duane kezét. – Egész csomó embert küldtem már a halálba... talán te is egyikük leszel. Ahogy mondtam, a siker esélye egy az ezerhez. De azért elhiheted, hogy nem szeretnék most Cheseldine vagy bárki más bőrében lenni, akire te vadászol. Nem mondok Isten hozzádot: a viszontlátásra, Duane!...

XII. FEJEZET A Rio Grande majdnem egyenesen folyik déli irányban a határ mentén ezer mérföldön át, aztán hirtelen északnyugatra fordul: ez a „Nagy Hajlás”-nak nevezett kanyarodó. A nyugati irányba szaladó vasút keresztbemetszi ezt a hajlást. A vasúttól északra és a folyótól délre fekvő vidék vadon volt, és egyetlen lakóház sem állt rajta. A Nagy Hajlást keresztbeszelte az Ord-hegylánc, amelynek lábánál, az alacsonyabb halmok völgyeiben és feljebb a síkságon gazdag farmok voltak, Alpine és Marfa városok, meg a falvak pedig északra terültek el. Texasnak ez a területe külön világ volt – olyan világ, ahol a farmerek folyvást a banditákat gazdagították. A banditáktól fertőzött vidék kijáratához legközelebb esett Ord falu, amely nevét a hasonló nevű hegylánctól kapta. Eredetileg mexikóiak alapították – még voltak is ott romok abból az időből –, de amikor a banditák és marhatolvajok megjelentek, sok őslakót leöldöstek vagy elűztek, úgyhogy amikor Ord virágzásának és romlottságának tetőpontjára ért, már csak kevés mexikói élt ott, és ezek vagy teherhordók voltak, vagy a banditák szolgálatában álltak. Duane már három hónapja volt távol a Nueces vidékétől. El Pasóban megvásárolta a legszebb lovat, amit talált, jól felfegyverkezett, minden tekintetben vágyai szerint szerelte föl magát, és elindult az ismeretlen útra. Gondtalanul lovagolt faluról falura, városról városra, tanyáról tanyára, viselkedését és beszédét akként változtatva, ahogy a különféle emberekre hatni akart. Volt egymás után cowboy, állattenyésztő, marhakereskedő, árubeszerző, ügynök, vadász, és amikor a vad és barátságtalan Ordhoz közeledett, már a bujdosó bandita szerepét játszotta el, aki új területekre vonul.

Kényelmesen, lassan lovagolt, mert alaposan meg akarta ismerni a vidéket, a falvak és tanyák fekvését, a népnek, amellyel érintkezésbe került, munkáját, szokásait, beszédjét, mulatságait, minden baját és aggodalmát. Csak azt az egy beszédtárgyat kerülte, amely pedig a legjobban érdekelte: a banditákat. De azért, csak általánosságban beszélgetve, megrostálva a régi, gazdákról és marhákról szóló históriákat, sok olyat hallott, aminek hasznát remélte venni. Ebben a játszmában nem volt fontos az idő, ha kell, éveket fog itt tölteni, hogy megoldja feladatát. Ezért örült meg, amikor meghallotta Fletcher nevét, és amikor Knellel került szembe, tudta, hogy helyben van. Ord a füves vidék szélén fekvő, kétes tisztességű kis falu volt, amelyből bizonyára tekervényes utak vezetnek a bandita paradicsomkert, a Nagy Hajlás felé. Duane igyekezett feltűnés és túlzás nélkül kedveskedni Fletcher-nek és több más olyan embernek, akik szívesen beszélgettek, ittak-ettek, aztán ellátta a lovát, majd néhány mérföldnyire kilovagolt a városból, a már előre kiszemelt facsoporthoz, ahol jól elrejtőzködött és tábort ütött éjszakára. Ezzel a fogással kettős célja volt: az éjjeli szállása egyrészt biztonságosabb volt, másrészt ez a szokás tetszeni fog a banditáknak, akik így inkább hiszik el majd róla, hogy magányos farkasként bujkáló menekült. Rég volt, amikor Duane legutóbb küzdött önmaga ellen, de sohase aratott saját magán oly nehezen szerzett győzelmet, mint ma. Külső élete ugyanolyan volt, mint azelőtt, de belső, lelki világa teljesen megváltozott. Elmúlt már az az idő, amikor nem tudott boldog lenni, mert nem tudta teljesen lerázni magáról azokat az üldöző rémlátomásokat, amelyek szinte kétségbeesésbe és őrületbe kergették. De ez a most vállalt feladat – amellyel csak ő vagy más, hozzá hasonló elszánt lélek birkózhatott meg –

teljesen átgyúrta az egyéniségét. Csodásan és furcsán megnövekedett szemében ennek a feladatnak a jelentősége – hiszen ennek az elvégzésétől függött, hogy ismét tiszta legyen a világ előtt! Kezét már nem fenyegette a vasbilincs, álmát nem kísértette az akasztófa képe. Mindig az eszében volt, hogy immár szabad ember, és minél jobban érezte, hogy új ember lett belőle, annál inkább vágyott arra,

hogy ezeket a banditavezéreket az igazságszolgáltatás kezére juttassa. De sohasem nevezte őket törvényen kívülieknek – mert ezzel magához hasonlónak minősítette volna őket, hanem a „marhatolvajok, rablók, gyilkosok, gonosztevők” kifejezést használta. Csak az aggasztotta, hogy amikor néha – megfigyelve önmagát – látta, hogyan nő benne ez az embervadász szenvedély, elfogta a félelem, hogy e mögött a szolgálati buzgalom mögött tulajdonképpen az ő régi ölési ösztöne rejtőzködik, és – bár új köntösben – megint csak az ütötte fel hidrafejét. De efelől nem volt bizonyos. Rettegett ettől a gondolattól, bár nem volt benne bizonyos, hogy ez az új buzgalom azonos a régi ölési ösztönnel. Alátámasztotta ezt a reményét az a változás is, amellyel új helyzetébe beleélte magát. Itt volt például a lova is. A ló eddig csak helyváltoztató eszköz volt a szemében: alkalmatosság, amely egyik helyről a másikra viszi, és csak arra való, hogy verje, sarkantyúzza és kíméletlenül hajtsa. Most pedig ez az óriási fekete ló, pompás, okos fejével egyszerre útitárs lett: jó barát, amelyet féltő szeretettel ápolt, ellátott és őrzött, teljes megbecsüléssel lovagolt, tanított, és nagy gyengédséggel méltányolta a gyorsaságát és kitartását. Ugyanígy volt a természettel is. Azelőtt a napkeltétől rózsás alkonyig terjedő időt valami sziklaodúban vagy füzes sűrűségben, elhagyott kunyhóban töltötte alva vagy pihenve, és gyűlölte a hajnalt, a napfényt, mert fokozta az üldözés veszélyét, és magányos, elhagyatott helyekre űzte őt. Most a hajnal vidám üdvözlet volt, új nap ígérete, amely alatt lovagolhat, tervezgethet, visszaemlékezhet, és a nap, a szél, a felhők, az eső, az égbolt – mind csak örömöt jelentett neki, mert mind csak a szabadságáról beszélt. Évekig volt úgy, hogy az éj csak sötét időszak volt, amely alatt látatlanul

kellett lovagolnia a végtelen ösvényeken, macskaszemekkel kémlelve a homályban a mozgó, üldöző árnyakat. Most az alkony, a homály, a fák és sziklamélyedések árnyai a csillagok feltűnésével együtt sötétedtek az éjbe, és nyugodt elmélkedést jelentettek, amellyel az elmúlt nap eseményeire visszaemlékezett, a holnap lehetőségeire gondolt – aztán, ha néha a régi rémképek föl is vonultak kis időre, azért rövidesen eljött az édes álom. Évekig csak úgy nézett ezekre a szakadékokra, völgyekre, hegyekre, mint búvóhelyekre, azt vizsgálva, hogy elég sötétek és vadak-e ahhoz, hogy elrejthessék őt, az üldözöttet. Most pedig egy olyan ember szemével nézte a vadonnak ezeket a formáit, aki gyermekkorában rajongott a vadon kalandjaiért és életéért. Ezen az estén csodás alkonyi pír ragyogott a nyugati égen, és a tiszta égbolt vörös-arany háttere előtt az Ord-hegy merész, komor csúcsa meredt a magasba, fenségesen, zordan, parancsolón. Nem csoda, hogy Duane elbűvölten bámult rá. Valahol mélyen, ráncos oldalában, vagy egyik zegzugos szakadékában rejtőzött a mesterbandita, Cheseldine féltve őrzött titka. Amíg El Pasóból idáig lovagolt, végig az egész úton folyton csak Cheseldine-ről, a bandájáról, félelmetes tetteiről, ravaszságáról, mindenfelé elkövetett rablásairól, itt is, ott is lidércfényhez hasonló felbukkanásáról beszéltek az emberek – de soha egy szót sem arról, hogy hol van a fészke, vagy milyen a külseje... * Másnap reggel Duane nem ment vissza Ordba, hanem északnak tartott a rögös, enyhén lejtősödő úton, amelyen alkalmilag szarvasmarhákat hajthattak végig. Minthogy nyugatról jött, ez az északi vidék teljesen ismeretlen volt előtte. De élesen figyelte a vidéket, és bizonyos volt benne, hogy nem

fog eltévedni, ha még egyszer erre vetődik. A rögös, vad, bozótos lejtő fokozatosan sima, sík területre váltott, de a pompás füves vidéken délig sem marhacsordát, sem tanyát nem látott. Déltájt füstöt pillantott meg a vasút irányában, és néhány órai lovaglás után nagyobb városba ért. Kérdezősködésére megtudta, hogy ez Bradford. Amióta Marfából eljött, ez volt a legnagyobb város, amely útjába került; ezer-ezerötszáz lakója lehetett, a mexikóiakat nem számítva. Úgy vélte, hogy

egyelőre jó lesz, ha itt üt tanyát, mert Bradford csak negyven mérföldre van Ordtól. Így hát kikötötte lovát az egyik üzlet elé, és fesztelenül hozzálátott, hogy megnézze Bradfordot. Duane gyanúja azonban csak a sötétség beállta után igazolódott be, hogy Bradford is rablófészek. Ahogy a nap leszállt, talpon volt az egész város, és a hosszú sorban egymás mellett álló kocsmák, tánchelyiségek, játékbarlangok mind zsúfolásig megteltek. Duane mindegyikbe bement, és meglepetéssel látta ugyanazt a vadságot, féktelenséget, amelyet a régi folyónál, Bland táborában, a bandita Bland legverőfényesebb napjainak idején tapasztalt. Itt győződött meg arról, hogy minél távolabb megy a folyó mentén nyugatra az ember, annál ritkábban lát tisztességes lakóhelyet, de annál több a kétes jellemű ember. Duane azzal a meggyőződéssel tért vissza a szállására, hogy MacNelly herkulesi feladatot bízott rá, mikor a Nagy Hajlást akarja megtisztíttatni vele. Ámbár Bradfordot – gondolta – egy szakasz elszánt és jól lövő rendőr egykettőre kitakaríthatja. A vendéglősnek még egy vendége volt erre az éjszakára: hosszú, fekete kabátos és nagy sombrerós texasi, aki Duane-t a nagyapjára emlékeztette. A férfinak szúrós szeme, udvarias modora volt, és szörnyű mód szerette a jó társalgást meg a limonádét. A gentleman Webb ezredesnek mutatkozott be, Marfából – és egészen természetesnek tartotta, hogy Duane nem nevezte meg magát. – Uram, nekem olyan mindegy – mondta, a kezével legyintve. – Én sok vidéket bejártam, Texas szabad ország, és ezen a vidéken nagyon egészséges dolog, ha az ember nem kíváncsiskodik. Éntőlem lehet ön Cheseldine a Nagy Hajlásból, vagy Little bíró El Pasóból, nekem egészen mindegy. Mindenképpen élvezettel koccintok önnel. Duane olyan tartózkodással és méltósággal köszönte meg az udvariaskodást, amilyent három hónappal ezelőtt igazán nem tudott volna színlelni. De különben is, mint mindig,

nagyon kellemes, hálás hallgató volt. Webb ezredesnek hát hamar megoldódott a nyelve, és egyebek közt elmondta, hogy meghalt fivérének az ügyében jött, aki tanyás gazda volt, és az egyik város... Fairdale a neve a városnak... seriffjével akadt dolga. – Nem láttam én ott semmi ügyet, semmi tanyát, de még a sírját sem – mondta Webb ezredes. – És hozzátehetem, uram, hogy ha választanom kell halálom után a pokol és Fairdale között, hát inkább megyek a pokolba, de semmi esetre sem akarok Fairdaleben vezekelni a bűneimért. – Fairdale... azt hiszem, a seriffeknek kemény munkát ad, hogy rendet tartsanak errefelé – felelte Duane, s igyekezett leplezni az érdeklődését. Az ezredes vaskosan káromkodott. – Az én fivérem volt Fairdale egyetlen tisztességes seriffje időtlen idők óta. Csoda volt, hogy olyan sokáig bírta. De jó idegei voltak, tudott bánni a revolverrel és helyén volt az esze. Elég okos volt ahhoz, hogy csak környéke elleni támadásokkal törődött. Békén hagyta a lovas banditákat, mert különben nem maradhatott volna meg... Hat század rendőrség kellene ide a határra! Duane jól látta, hogy az ezredes figyeli őt. – Tud valamit a rendőrségről? – kérdezte hirtelen. – Azelőtt tudtam – sóhajtott az ezredes. – Tíz év előtt San Antonióban laktam. Szép testület az, uram, és Texas felszabadítói a rendőrök. – Stone kormányzó más véleményen van – mondta Duane. Erre Webb ezredes felpattant. Nyilvánvaló volt, hogy a kormányzót nem tartotta arra alkalmas férfinak, hogy kezében legyen a legfelsőbb végrehajtó hatalom ebben a nagy államban. Kis darabig politikáról beszélt és a nagy területről Pecostól nyugatra, amelyből – úgy látszik – sohasem lesz haszna Austinnak. Eleget beszélt, hogy Duane lássa, hogy éppen az a fajtájú intelligens, jól értesült, becsületes polgár, amilyennel Duane a találkozást kereste. Azon volt hát, hogy

megkedveltesse magát ezzel az emberrel, akiben értékes ismerőst, esetleg barátot szerezhetett.

– Én idegen vagyok itt – szólalt meg csöndesen. – Mi az a banditavilág, amiről beszél? – Rettenetes az, uram, és hihetetlen. Ez már nem marhatolvajlás, hanem tisztára nagyban űzött csordalopás, amelyben bizonyos nagy marhakereskedők, akiket tisztességeseknek hisznek, éppoly bűnösök, mint a banditák. Tudja, a marhatolvaj ezen a vidéken mindenkor annyi marhát lophatott, amennyit akart. Az volt a nehéz feladat, hogy túladjon rajta. De annak a bandának, amely most Bradford és Valentine között garázdálkodik, szemmel láthatóan nincs erre gondja. Senki sem tudja, hová lesz a lopott jószág. De nem csupán az én egyéni véleményem, hogy a lopott jószág legnagyobb része néhány nagy marhakereskedőhöz kerül. Ezek aztán behajózzák az állatokat El Paso, San Antonio, Austin és New Orleans számára. Ha végigmegy a kereskedelmi úton, amely innen Marfába visz, mindenfelé marhadögöket lát és gazdátlan marhákat a bozót között. Mert a csordákat messziről és gyorsan hajtották, és nem törődtek az elmaradókkal. – Nagykereskedelem, mi? – jegyezte meg Duane. – És kik ezek a... hogy is mondjam... nagybani vásárlók? Webb ezredes kissé meghökkent a hirtelen kérdésre. Fürkésző pillantást vetett Duane-ra, és elgondolkozva simogatta hegyes szakállát. – Neveket, természetesen nem említek, más dolog a vélemény, és megint más az egyenes vád. Ez nem egészséges vidék a... besúgók számára. Amikor magukra a banditákra került a szó, az ezredes már szabadabban beszélt. Duane nem tudta eldönteni, hogy az adatgyűjtés vesszőparipája volt-e az ezredesnek, vagy pedig a banditák oly nyíltan garázdálkodtak, hogy mindenki mindent tudhatott róluk. A legnagyobb név Cheseldine volt a folyó mentén, de úgy látszott, ennek a névnek nem volt gazdája. Webb ezredesnek

egyetlen egy szavahihető ismerőse volt, aki valaha is látta volna Cheseldine-t, és azok, akik elhencegtek ezzel a kétes dicsőséggel, olyan eltérő leírásokat adtak a vezérről, hogy ezekkel csak még nagyobb titokzatosságba burkolták ezt a banditát, akinek személyazonosságát senki sem tudta volna megállapítani, s így senki sem tudta volna bizonyítani, hogy tényleg embert ölt. A vér patakokban ömlött a Nagy Hajlás vidékén, és Cheseldine volt az, aki kiontotta. Azonban nem volt szemtanú, aki ezt a Cheseldine nevű egyént összefüggésbe tudta volna hozni ezekkel az erőszakos tettekkel. De ezzel a titokzatossággal kiáltó ellentétben állt Pogginnak és Knellnek, a vezér két tisztjének a személye, jelleme és hidegvérű tevékenysége. Ez a kettő közismert alak volt minden városban kétszáz mérföldnyi körzetben Bradford körül. Knell ugyan hírhedt volt, de mint revolverharcos Poggin megelőzte őt áldozatainak elképesztően hosszú névsorával. Senki sem hallotta, hogy Pogginnak valaha is egyetlen barátja lett volna. Ezer történetet meséltek a merészségéről, a csodás gyorsaságáról, amellyel fegyverét kezelte, játékszenvedélyéről, rajongásáról a lovakért – meg arról, hogy milyen hidegvérrel, irgalmatlan embertelenséggel gázol át mindenkin, aki keresztezi az útját. – Cheseldine csak név, de rettenetes név – mondta Webb ezredes. – Néha arra gondolok, hogy ha csakugyan puszta név, akkor ki irányítja, ki vezeti ezt a bandát? És honnan?... Nem, nem! Kell, hogy vezető szellem legyen e mögött a határvidéki fosztogatás mögött: olyan vezető, aki tudja kezelni Poggint és Knellt, ezt a két szörnyeteget. A sok száz és ezer bandita közt, akiket az utolsó húsz év alatt Texas termelt, ez a három a legnagyobb. Dél-Texasban, a Pecos és Nueces közt, voltak és vannak még most is gonosztevők. De kételkedem, hogy, kivéve Buck Duane-t, egyetlenegy is

Pogginhoz fogható lett volna valaha. Bizonyára hallott már ön is Buck Duane-ról. – Igen, itt-ott egy keveset – felelte Duane nyugodtan. – Én arról a vidékről való vagyok. Tehát itt is ismerik Buck Duane-t? – Ember, hát hol nem ismerik ezt a nevet? – csodálkozott Webb ezredes. – Hallottam a viselt

dolgairól. Természetes, hogy Buck Duane-t, magányos bandita lévén, szintén bizonyos titokzatosság veszi körül, de nem úgy, mint Cheseldine-t. Errefelé sok történet kering róla, némelyik borzalmas. De azért mégis valami regényesség tapad ehhez a Nueces vidéki banditához. Három híres banditavezért ölt meg, azt hiszem, Blandet, Hardingot és... a harmadikat elfelejtettem. Hardingot ismerték a Nagy Hajlásban is. Barátai voltak itt. Blandnek pedig a Del Riónál volt hírhedt a neve. – Eszerint ez a Duane meglehetős hírnévnek örvend a Pecostól nyugatra? – firtatta Duane. – Inkább saját sorstársai, mint a becsületes emberek ellenségének ismerik – felelte az ezredes. – Úgy értem, hogy Duane-nak sok barátja van, és egész országrészek esküsznek rá... titokban persze, mert hát körözött bandita, akinek a fejére díjat is tűztek ki. Ezen a vidéken az a híre, hogy páratlanul jól lő, és ellensége a banditavezéreknek. Nem egy gazdát hallottam felsóhajtani, hogy: „Adná az Isten, hogy Buck Duane idevetődnék!”... Magam is adnék száz pesót, ha láthatnám őt és Poggint összekerülni. Furcsa dolog, idegen, hogy milyen féltékenyek egymásra ezek a nagy haramiák. – Igen, úgy van, minden furcsa ezek körül – válaszolta Duane. – Csinált valamit a Cheseldine bandája a legutóbbi időben? – Nem. Ez idő szerint hónapok óta nem volt marhalopás, habár nagy szállítások történtek. Valószínűleg régebbi lopásokból származott az egész állomány. Cheseldine nagy területen dolgozik. Sokkal nagyobb területen, mint hogy pár héten belül ideérhetnének a hírek. Aztán időnként egy hangot sem lehet róla hallani. Ezek a szélcsendes idők rendszerint előbb-utóbb kitörő nagy viharnak az előjelei. És Cheseldine tettei abban a mértékben, ahogy ritkábbak lesznek és időben távolodnak, mind nagyobbaknak és hajmeresztőbbnek látszanak. Vannak, akik azt állítják, hogy

Cheseldine-nek semmi köze sincs azokhoz a bankrablásokhoz és útonállásokhoz, amik az utóbbi néhány esztendőben történtek. De ez szánalmas okoskodás. Ezeket a gazságokat sokkal ügyesebben hajtották végre, és sokkal agyafúrtabban tüntettek el minden nyomot, semhogy föltételezhető volna, hogy mexikóiak vagy közönséges banditák követték el. – Mi a nézete a jövőről? – kérdezte most Duane. – Hogy fog mindez tovább fejlődni? Ki fogják-e hajtani valaha innen a banditákat? – Soha! – rázta a fejét az ezredes. – A Rio Grande mentén mindig lesznek banditák. A világ összes hadserege sem tudna kifésülni ezerötszáz négyzetmérföldnyi bozótot a partvidéken. Hanem a banditák uralma, ahogy ezek a nagy haramiák berendezték, előbb-utóbb megszűnik. A banditák délnyugat felé szivárognak. De nem oly sokan és gyorsan, mint az úttörő telepesek. Aztán meg a banditák egymást öldösik, és a gazdák lassanként dühbe jönnek, és majd ők maguk is fegyverbe szállnak. Ez mihamar meg fog történni. Csak volna vezérük, aki megkezdené a harcot! De ez is megjön majd. Beszélnek polgárőrségről, amilyent Kaliforniában szerveztek és Idahóban is működik. De egyelőre csak szó van róla. Ám ennek az ideje is eljön. Szóval Cheseldine meg Poggin napjai meg vannak számlálva... Duane ezen az estén mélyen elgondolkodva tért ágyába. A nagy nyom kezd meleg lenni. Ez a bőbeszédű ezredes új eszméket adott neki. Meglepte Duane-t, hogy az ő híre még ide is eljutott. Bizonyos, hogy nem sokáig titkolhatja el a kilétét. Nem kételkedett, hogy hamarosan találkozik ennek az ügyes és merész marhatolvaj bandának a vezéreivel. Egyelőre még nem bírta eldönteni, hogy mikor lesz nagyobb biztonságban: ha ismerik, vagy ha nem ismerik. Ha ismerik, akkor egyetlen esélye a

nevéhez fűződő végzetességben van: abban a hatalmában, hogy gyorsabban süti el a revolverét, mint a másik... Duane sohasem álmodta, hogy ennyi vizslatermészet van benne: gondolatban egyre nyomozott, szimatolt, fontolgatott. Mindenekelőtt Pogginon járt az esze, Pogginon, a szörnyetegen, Cheseldine akaratának végrehajtóján; de még inkább Pogginon, a revolverharcoson. És most ismét harcra kelt benne a végzetes ellentét – a kételkedés, hogy micsoda ösztönök és érzések fűtik... Itt volt a komoly és

megingathatatlan elhatározás, hogy teljesíti MacNelly fogadalmát, amit a kormányzónak tett – szétugrasztja Cheseldine bandáját. De ugyanezen cél felé hajtotta az a különös és kegyetlen ösztön is, amelyet először ki kellett űznie magából a félelem miatt, hogy nem az állam kedvéért, hanem ölési szenvedélye kielégítésére akarja megölni Poggint... Vajon apja vére és az elmúlt keserves esztendők olyan embert csináltak-e Duane-ból, aki ösztönös indulatból, gyilkos vetélkedővágyból és nem MacNellynek tett ígérete miatt akar találkozni Pogginnal? Fölesküdött MacNelly szolgálatába, és most küzdött magával, hogy ezt és csakis ezt tartsa szem előtt, akárhogy fordulnak is a dolgok... Az eddig hallottakból megállapította, hogy Fairdale kétnapi lovaglásra van Bradfordtól északra. A két hely közt postakocsiforgalom volt. Másnap reggel fölült lovára, és Fairdale felé tartott. Kényelmesen lovagolt, mivel mindent meg akart látni a vidékből, amit csak lehetett. Kevés tanyát talált, és minél messzebbre jutott, annál jobbak voltak a legelők, de – elég különös – annál kevesebb a szarvasmarha. Éppen lement a nap, amikor néhány vályogtégla házat pillantott meg, amely a fele utat jelezte Bradford és Fairdale közt. Itt, ahogy megtudta, kényelmes kocsma volt az utasok számára. Amikor megállt a kocsma előtt, a gazda fogadta családjával és néhány ott lebzselővel. – Bejön a postakocsi? – kérdezte az egyik. – Már jön is ott – szólt egy másik. – Bizonyosan Joel hajt máma. Messze az úton porfelhőbe burkolva látszottak a lovak meg a döcögő kocsi. Amikor ellátta lovát, Duane is csatlakozott a kocsma előtt ácsorgókhoz. Az elszigetelten élő emberek szokott érdeklődésével várták a postakocsit, amely e percben gördült a kocsma elé. Nagy, sártól mocskos és poros jármű volt, amelynek tetejére és hátuljára kötözték föl a poggyászt. Néhány

utas szállt ki, akik közül hárman ragadták meg Duane figyelmét. Az egyik magas termetű, sötét, feltűnő külsejű férfi volt és a másik kettő hölgy, hosszú, szürke ulszterkabátban, lefátyolozva. Duane hallotta, amint a kocsmáros Longstreth ezredesnek szólította a férfit, és amikor a társaság a kocsmába lépett, Duane éles füle elkapott pár szót, amelyből megtudta, hogy Longstreth ezredes Fairdale polgármestere. Duane is bement, hogy megvacsorázzék. Az asztalnál szemben ült a három utassal, akik feltűntek neki. – Ruth, irigylem a szerencsés cowboyokat – szólt Longstreth. Ruth szürke vagy sárgás szemű, göndör hajú lány volt. – Őrülten szeretek vadlovakon lovagolni – szólt. Duane ebből megtudta, hogy látogatóba ment Nyugat-Texasba. A másik lány mély hangja, amely oly bájos volt, mint a csengő csilingelése, arra bírta Duane-t, hogy jobban megnézze. Soha életében nem látott még ilyen szép nőt. Karcsú volt, de termetéből Duane arra következtetett, hogy több mit húszéves. A leggyönyörűbb kezei voltak, amiket Duane valaha látott. Nem hasonlított az ezredeshez, aki nyilván az apja lehetett. Fáradtnak, nyugodtnak, majdnem mélabúsnak látszott. Finoman metszett ovális arc, tiszta, kreolos árnyalatú arcbőr, hosszúkás szemek, amelyek egymástól távol álltak és szénfeketék voltak – gyönyörűség volt beléjük nézni! –, finom, egyenes metszésű orr, amelyben volt valami ideges és nemes, ami Duane-nak a telivért juttatta eszébe; és a száj, amely nem volt kicsi, de gyönyörűen ívelt; a haja, mint a fekete borostyánkő – mindez a legharmonikusabb szépségbe olvadt össze. Duane a keleti Texasban élő régi francia családok leszármazottjának gondolta, és amikor a lány – megérezve Duane meglehetősen makacs pillantását – ránézett, teljesen

bizonyosnak vette francia származását. Büszkeség, tűz és szenvedély volt a szemében, úgyhogy Duane zavartan elpirult. Bámulata talán illetlen volt, de öntudatlanul történt. Milyen sok év múlt el azóta, hogy hozzá hasonló lányt látott! Ezután már csak a tányérjára nézett, de érezte, hogy mindkét lány figyelmét magára vonta.

Vacsora után a vendégek tágas társalgóban gyülekeztek, ahol lobogó tűz égett a kandallóban, és a sziporkázó mesquithasábok meleget és meghitt fényt árasztottak. Duane az egyik sarokasztal mellé ült, és újságot találva, olvasni kezdett. Felpillantva, két sötét tekintetű férfit látott az ajtó előtt, akik eddig nem mutatkoztak. Fürkészve kémleltek be a szobába, de amikor észrevették, hogy Duane figyeli őket, hátraléptek, és eltűntek szem elől. Duane-nak gyanúsnak tűnt a két idegen viselkedése. Habozott egy pillanatig. Aztán kiment, hogy megnézze őket. Az ajtó folyosóra nyílt, és ennek végében volt a kicsi, piszkos söntés. Itt találta a kocsmárost, amint éppen italokat szolgált fel a két idegennek. Odasunyítottak Duane felé, és az egyik súgott valamit a másiknak. Duane-nak úgy rémlett, hogy látta már valahol az egyikük arcát. Texasban, ahol a szabadban élő emberek mind egyformán durva, napbarnított és elszánt külsejűek, nem könnyű dolog megismerni a tisztességteleneket. Duane-ban viszont a határon eltöltött évek során erősen kifejlődött bizonyos természetes ösztön vagy képesség, hogy felismerje a gonosz embert, és már tudta, hogy ez a kettő gazember. – Iszik valamit? – kérdezte az egyik, oldalt pillantva. Mindketten végignézték Duane-t fölülről lefelé. – Nem, köszönöm, nem iszom – és érdeklődéssel viszonozta a fölülről lefelé való végignézést. – Hogy sikerülnek a trükkök a Nagy Hajlásban? Mind a két ember összerezzent. Duane rögtön meglátta rajtuk a folyó menti gonosztevő minden jelét, és összerezzenésük azt bizonyította, hogy helyesen ítélt. A kocsmároson meglátszott, hogy zavarban van, és hogy őt is kellemetlenül lepte meg Duane kérdése. De több szó nem esett és a két csirkefogó meglehetős sietséggel távozott.

– Mondja mester, ismeri ezt a két fickót? – kérdezte Duane a kocsmárost. – Egyiket sem. – Honnan jöttek? – Azt hiszem, kétfelől jöttek ide ma – felelte a kocsmáros és mindkét kezét a pultra tette. – Itt deleltek, azt mondták, hogy Bradfordból jönnek, most meg a posta után toppantak be. Amikor Duane visszatért a társalgóba, Longstreth ezredes már nem volt ott, az utasok közül is többen kimentek. Ruth kisasszony azon a széken ült, amelyről Duane fölkelt, és Longstreth kisasszony szemben vele ült az asztalnál. Duane egyenesen feléjük ment. – Bocsássanak meg – kezdte, megszólítva őket. – Csak azt óhajtom közölni, hogy két gyanús ember ólálkodik itt. Épp most láttam őket. Semmi jót nem nézek ki belőlük. Mondják meg az apjuknak, hogy vigyázzon. Zárják be az ajtókat, és reteszeljék el az ablakukat az éjjel. – Ó – kiáltotta Ruth nagyon halkan. – Hallottad, Ray?... – Köszönjük, majd vigyázunk – felelte Longstreth kisasszony hálásan. – Én is láttam a két embert, amint az ajtóból figyelték önt. Olyan fényes, fekete szemük volt. Tényleg van veszély? – Azt hiszem – bólintott Duane. Alig hallható, gyors lépések előzték meg a harsány kiáltást: – Föl a kezekkel! Senki a világon nem fogta fel gyorsabban ezeknek a szavaknak a jelentőségét, mint Duane. A kezei fölrepültek. Ruth kisasszony halkan fölsikoltott, és a székébe roskadt. Longstreth kisasszony elsápadt, a szemét tágra nyitotta. Mindkét lány odameredt valakire, aki Duane háta mögött állt. – Fordulj meg! – parancsolta a nyers hang. A nagy, sötét képű idegen, a szakállas, aki társának súgott valamit a söntésben és itallal kínálta Duane-t, most ráfogta fölhúzott revolverét. Előrelépett és villogó szemmel Duane testéhez szorította a pisztolyt, másik kezével a belső zsebébe nyúlva, kirántotta onnan a bankjegy-

csomót. Aztán lenyúlt

Duane csípőjéhez és elvette a revolverét. Majd a másik csípőt tapogatta meg, nyilvánvalóan még egy pisztolyt keresve. Ezután, ellenséges elégtétellel az arcán, hátrált, amiből Duane rögtön látta, hogy csak közönséges tolvaj, aki még újonc az ilyenfajta támadásban. Társa ezalatt az ajtóban állt, pisztolyával két másik emberre célozva, akik némán, rémülten álltak az ivóban. – Mozgás, Bill! – kiáltotta ez a fickó, és futó pillantást vetett hátrafelé. Kívülről lódobogás hallatszott. Természetesen lovaik is voltak a rablóknak. A Billnek nevezett ember átment a szobán, és erőszakos, kíméletlen sietséggel kutatta ki a remegő két embert, miközben fegyverét minden elővigyázat nélkül rájuk fogva rázogatta. A küszöbön álló rabló elkiáltotta magát: – Zörgés! – és eltűnt. Duane szerette volna tudni, hogy hova lett az ezredes, a kocsmáros és a másik két utas. A szakállas rabló gyorsan végzett a két ember átkutatásával, és dörmögéséből Duane megállapította, hogy a motozás nem sok eredménnyel járt. A rabló most még egyszer sarkon fordult. Duane egy izmát sem mozdította meg, felemelt karral, tökéletes nyugalommal állt a helyén. A rabló hátrafelé lépett, vérbe borult szemét a lányokra meresztve. Longstreth kisasszony nem mukkant, de a másik lány ájuldozott. – Ne vinnyogj ott – szólt a rabló halkan és durván. Fegyverét Ruthhoz közel tartotta. Duane-t elfutotta a düh, amikor ezt az otromba durvaságot hallotta. Most már egészen bizonyos volt benne, hogy a fickó csak közönséges rabló. A veszély mindig valami hideg ujjongást fakasztott Duane-ban. Volt még egy kis revolvere a zsebében. A rabló nem vette észre. És Duane elkezdte mérlegelni az esélyeket. – Ide a pénzzel... ékszer, gyémánt, ami van! – parancsolta a rabló.

Ruth kisasszony felugrott, mire a zsivány Longstreth kisasszony felé fordult, aki keblére szorított kezekkel állt előtte. A rabló ebből arra következtetett, hogy a keblében rejtegeti értéktárgyait. Duane tudta, hogy a lány csak ösztönszerűen szorította kezét a szívére. – Elő vele! – rivallt rá a bandita, feléje nyúlva. – Ne merjen hozzám érni! – kiáltotta a lány lángoló szemekkel, és meg se mozdult. Voltak idegei. Duane megborzongott. Látta, hogy érik a beavatkozás lehetősége: tehát várakozott. A várás nála művészetté fejlődött. De itt nehezére esett. Ruth kisasszony elájult, és ez jó volt. Longstreth kisasszonyban volt bátorság az ellenállásra. A rabló kétszer is feléje kapott, de Longstreth kisasszony kitért. Ekkor a rabló durván megragadta a lány blúzát, és egyetlen rántással letépte róla, fölfedve a lány gyönyörű, hófehér vállát. Ez fölkiáltott. Az a veszedelem, hogy megrabolják, vagy megölik, nem hatott úgy az idegeire, mint ez a brutális támadás a szemérme ellen. A gazember csak részben fordult el Duane-tól, aki, ha csak saját magáról lett volna szó, nem várt volna, de a lány miatt még nem cselekedhetett. A rabló revolvere ugyanis még mindig veszedelmesen fenyegette a lányt, és Duane csak ezt nézte. Ekkor vad üvöltésre kapta föl a fejét: Longstreth ezredes állt az ajtóban fenséges dühvel. Nem volt fegyvere... Furcsa volt, hogy mennyire nem félt! Megint üvöltött valamit. Duane odasikló pillantása meglátta a rabló hirtelen mozdulatát. A bandita megdöbbentnek látszott. Duane azt várta, hogy lelövi Longstrethet. Ehelyett a kéz, amely Longstreth kisasszony letépett blúzát tartotta, eleresztette azt. A másik kéz pedig, amelyben a pisztoly volt, lassan leereszkedett, amíg a cső a földre mutatott. Ez volt Duane pillanata. Villámgyorsan rántotta ki a pisztolyát és lőtt. – Bumm!...

dörrent a pisztoly és Duane nem tudta mindjárt megmondani, hogy talált-e, vagy a mennyezetbe ment a golyó. Majd a rabló revolvere ártalmatlanul elsült, a rabló pedig összeesett, és arcát elborította a vér. Mielőtt a kocsmáros a rablóhoz ért, Duane visszavette a revolverét és pénzét, amit a rabló elvett

tőle; ugyanakkor megtalálta a többi ember értékeit is. Joel segített kivinni a sebesültet. Longstreth kisasszony sápadtan, de nyugodtan ült a kereveten, amelyen Ruth kisasszony feküdt némán, sötéten árnyékolt szemekkel, sápadt, könnyáztatott arccal. Az ezredes, akinek most végre eszébe jutottak a nők, gyengédnek és jóságosnak mutatkozott. Csillapítólag beszélt Ruthhoz, tréfálkozott a kalandon, és azt magyarázta neki, hogy meg kell tanulnia hidegvérűnek lenni itt, ahol bizony megesnek az ilyen dolgok. – Lehetek valamiben a szolgálatukra? – kérdezte Duane készségesen. – Köszönöm, azt hiszem, itt nincs mit segíteni – felelte az ezredes. – Beszélgessen ezekkel a megrémült lányokkal, amíg én megnézem, mit csináljunk azzal a kemény koponyájú rablóval. Longstreth kisasszony egyik kezével még mindig fogta összetépett blúzát, a másikat pedig odanyújtotta Duane-nak, aki félszegen fogta meg a kis kezet, és különös borzongást érzett. – Ön megmentette az életemet – mondta a lány ünnepélyes, de nyájas komolysággal. – Nem, nem! – tiltakozott Duane. – Legrosszabb esetben talán megütötte vagy megsebezte volna... ez volt az egész veszedelem. – Én gyilkosságot láttam a szemében. Azt hitte, hogy ékszerek vannak a ruhám alatt. A vadállat! Nem bírtam volna elviselni, hogy hozzám nyúl, és harcoltam volna. Egészen bizonyos, hogy veszélyben volt az életem. Duane később, már az ágyban, hosszú elemzés után a következő eredményre jutott: attól a pillanattól kezdve, hogy Longstreth megjelent a színtéren, megszűnt a lányát fenyegető veszély. De miért?... Erre már nem tudott felelni. Azt szintén megfigyelte, hogy Longstreth csak azért dühöngött, mert az ő lányát támadta meg a rabló... Ez a két furcsa következtetés nagyon

megzavarta további gondolatait, és Duane egyelőre félretette őket, hogy később majd ismét foglalkozik velük. Reggel körülnézett a helységben, amelynek Sanderson volt a neve. Nagyobb volt, mint amekkorának első pillanatban hitte. Föl-le sétált a főutcán. Amint a kocsmához ért, éppen néhány lovas szállt le lováról a kocsma előtt, és ugyanabban a pillanatban léptek ki Longstrethék is a ház elé. Longstreth ezredes meglepetten kiáltott föl, és kezet fogott az egyik magas termetű férfival. Az ezredes haragosnak látszott, és indulatosan beszélt, de Duane nem hallotta a szavait. A másik fölnevetett ugyan, de azért rosszkedvűnek látszott, amíg hirtelen meg nem pillantotta Longstreth kisasszonyt. Ekkor földerült az arca, és megemelte sombreróját. Duane most közelebb ment és hallotta a beszélgetést. – Vasúton jöttél, Floyd? – kérdezte Longstreth éles hangon. – Nem én. Jó erős lovon – hangzott a válasz. – Úgy. Később lesz hozzád néhány szavam. – Majd a lányához fordult. – Ray, ez az unokafivéred, akiről már beszéltem. Gyerekkorodban együtt játszottál vele... Floyd Lawson. Floyd... ez itt a lányom és az unokahúgom, Ruth Herbert. Az újonnan érkezett harmincon innen volt, de a halántéka már őszült. Sötét, simára borotvált arcán vadság, féktelenség látszott, szeme alatt a sötét karikák elárulták kicsapongó életét, a szája erős és keserű vonást rajzolt, az álla szögletes. Az egész arc nyugtalan, gondtalan és sötét, de csinos volt, és teljesen átváltozott, ha mosolygott. Ilyenkor semmi keserűség nem látszott rajta. Külsőre úriembernek látszott, és a hangja lágyan csengett. Duane úgy gondolta, hogy jó családból való fiatalember, aki itt eldurvult. Longstreth ezredes szemmel láthatólag nem osztotta azt az örömöt, amelyet a

lányok a fiatalember érkezése miatt mutattak. Valami nem volt rendben ebben a dologban. Duane nagyon kíváncsi volt, hogy mi lehet itt a baj?... azonban a postakocsi útra készen előállt, és így nem volt rá alkalma, hogy kielégítse kíváncsiságát.

XIII. FEJEZET Duane követte a postakocsit a városon keresztül a széles, kemény útra, amelyen meglátszott, hogy évek óta használják. Az út északnyugat felé vezetett. Bal kéz felől alacsony, kopár hegyek emelkedtek, amelyeket már tegnap észrevett, jobbról ellenben hullámos, lankás volt a vidék, és gyéren mesquitek nőttek rajta. A kocsis gyors iramban hajtott. A délelőtt folyamán három ízben álltak meg, egyszer megitatták a lovakat, másodszor sátoros szekérrel találkoztak, amelyen cowboyok mentek bevásárolni, és harmadszor egy vályogból és kőből épült kis házcsoportnál. Ennek a falvacskának Longstreth volt a neve az ezredes tiszteletére. Innen kezdve Fairdale-ig csak néhány nagy kiterjedésű gazdaság volt. Duane kora délután pillantotta meg Fairdale-t egy halom tetejéről: üde, zöld foltot szürke alapon. A texasi puszta közepette igazán szép látvány volt. Azonban Duane inkább azt csodálta, hogy ennyire távol a civilizációtól, ily pompás város épülhetett. Abban az időben, a múlt század hetvenes éveinek elején, amikor a nagy kiterjedésű Texas egyharmada még vadon volt, a letelepülők valóságos csodákat műveltek, amikor olyan városokat alapítottak a pusztában, mint például Fairdale. Duane egyetlen pillantással megállapította, hogy melyik Longstreth ezredes gazdasága. Egyetlen emelkedés volt Fairdale körül, ezen épült a ház. A domb nem volt magas, és nem is esett távolabbra, csak néhány percnyire a város szélétől. Alacsony, lapos tetejű, vörös téglából épített ház volt rajta. Minden zöld volt körülötte, kivéve azokat a helyeket, ahol bekerített hombárok, fészerek és istállók szürke vagy vörös színe keveredett a zöldbe. Duane csakhamar Fairdale határához ért, és a kíváncsiság, a lázas tettre

vágyás és várakozás vegyes érzelmeivel lovagolt be a városba. A főúton lovagolva a megszokott kép tárult eléje: tömör sorban kétfelől házak, üzletek, vendéglők, mulatóhelyek, szállodák. Két hosszú sorban fölnyergelt lovak álltak a korlátokhoz kötve. Itt-ott ökrös szekerek szakították meg a folytonosságot. A helység népes és zajos volt. Külső megjelenésében Fairdale sem különbözött a többi határvárostól, és Duane várakozásai nem igazolódtak. Minthogy a délután már előrehaladt, kis vendégfogadóba tért be. Egy fiú vette át a lovát. Duane kikérdezte, a gyereket, és lassanként rátért arra, ami legjobban érdekelte! – Longstreth ezredesnek nagy személyzete van, mi? – kérdezte odavetőleg. – Igen – felelte a gyerek. – Nem tudom, hány cowboya. Folyton jönnek-mennek. Felét sem ismerem. – Nagy az áruforgálom mostanában? – Forgalom mindig van – felelte a fiú, kitérő oldalpillantással. – Marhatolvajok? – tudakolta Duane, de erre már nem kapott választ. – Élénk hely ez a Fairdale, nem? – kérdezte tovább. – Nem olyan élénk, mint Sanderson, de nagyobb. – Persze, hallottam. Valami két cowboytól is beszéltek, akiket letartóztattak. – Igen. Joe Beaut és Brick Higginset... idevalósiak – felelte a fiú –, de nem sokat vannak itt. Longstreth szolgálatában vannak. Amikor besötétedett, Duane bement az egyik szállodába, szivart vásárolt, leült és figyelt. Aztán kiment és egy másik helyre tért be. Ez a helyiség kívülről durva és rozoga volt, de a belseje szépen volt berendezve, a világítás pedig egyenesen pazar volt. Tele volt sürgő-forgó emberekkel, poros csizmájú, dohány- és istállószagú tömeggel. Duane leült egy kicsit, nyitott szemmel és füllel. Aztán a bárhoz ment, amely körül a legtöbb vendég állt vagy járt-kelt. Nagy, négyszögletes termet talált, amelyet hat óriási lámpa világított meg;

mindegyik oldalán volt egy-egy bárpult, és az egész helyiség tele volt székekkel és asztalokkal. Ez volt az egyetlen játékterem egész Texasban, ahol nem látott mexikóit. E pillanatban kártyajáték folyt. Duane egy darabig benn maradt a teremben; tudta, hogy Fairdale-ben sokkal gyakoribb az idegen, semhogy gyanússá válnék. Aztán visszament abba a vendégfogadóba, ahol szobát bérelt. Ott leült a kicsi, piszkos étterem elé a lépcsőre. Két ember volt benn. – Laramie, hogy hívják ezt az idegent? – kérdezte az egyik. – Nem mondta meg a nevét – válaszolta a kérdezett. – Jó nagy ember. Kissé furcsa fickónak látszik. Nem marhakereskedő, az bizonyos. Minek nézed? – Hát afféle szerzet, mint azok a hideg, nyugodt, elszánt texasiak, akik képesek évekig keresni egy embert, hogy megöljék, ha ráakadnak – felelte Laramie, a fogadós. – Igazad van, Laramie. És köztünk maradjon, remélem, hogy akit keres, az Long... – Csitt! – szakította félbe Laramie. – Részeg vagy, hogy így beszélsz? Ezután már halkabban beszéltek, s így Duane nem hallott semmit. Aztán Laramie vendége eltávozott. Duane bement, és barátságos beszélgetésbe elegyedve, alkalomadtán egy-egy kérdést kockáztatott meg Fairdale-lel kapcsolatban. De Laramie nem volt közlékeny. Duane gondolataiba merülve tért a szobájába. Jól értette-e, hogy Laramie látogatója azt remélte, hogy jön valaki, aki megöli Longstrethet?... Duane legalábbis ezt vette ki a félbeszakított megjegyzésből. Valami nem volt egészen rendben e körül a fairdale-i polgármester körül. Duane érezte ezt – és azt is érezte, hogy ha van itt veszélyes és nem egyenes ember, akkor ez a Floyd Lawson bizonyára az. Érdemes lesz hát foglalkozni a vendéglőssel, Laramie-vel. Végül Longstreth kisasszony jutott az eszébe. Nem tudott nem gondolni rá, hogy milyen különösen meglepte, sőt megzavarta a vele való találkozás. Emlékezetébe idézte azt a rég elmúlt időt, amikor a lányok még szinte

betöltötték az életét. Milyen szomorú, sötét és végtelen űr tátong a múlt és a jelen között! Még csak ahhoz sincs joga, hogy álmodjék az ilyen szépséges lányról, mint Ray Longstreth!... Ez a meggyőződés azonban nem űzte el emlékezetéből a lány képét. Ellenkezőleg, makacsul még csábítóbbá tette szemében. És Duane valami különös, megmagyarázhatatlan éhséget érzett – valamit, ami szívfájdalomhoz hasonlított. * Másnap a vendégfogadó előtt őgyelgett. Nem közeledett a fogadóshoz. Nem volt fontos most, hogy siessen, egyelőre elegendő volt, hogy figyelt és fülelt. Ám ugyanaznap este már tisztában volt avval, hogy Fairdale valóban az, aminek MacNelly hitte és egészen rendkívüli kaland előtt áll. A következő nap nagyjából épp így telt el; de most már szóbaállva Laramie-vel, odavetette, hogy – egy ember után kutat... A fogadós erre kissé engedett bizalmatlan zárkózottságából. Válaszolt az odavetett kérdésekre, és Duane nemsokára megtudta, hogy Laramie jobb napokat látott, de most megtört, elkeseredett és elfásult minden iránt. Valaki elbánt vele... Több nap múlt el. Duane-nak nem sikerült közelebb férkőznie Laramie-hez, de azt tapasztalta, hogy az utcasarkokon és az üzletek, kocsmák előtt ácsorgó henyélők nem gyanakvók, és szívesen elbeszélgetnek vele. Nem sok időbe tellett, és látta, hogy Fairdale versenyez Huntsville-lel a szerencsejáték, ivás és verekedés tekintetében. Az úton mindig sorban álltak a poros, fölnyergelt lovak, a város mindig tele volt idegenekkel. Több pénz volt itt, mint bármely más városban, ahol Duane valaha megfordult, és könnyelműen szórták, mint amit nem egyenes úton szereztek. Azt is megállapította Duane, hogy Sanderson, Bradford és Ord csak hírhedt előőrsei

ennek a Fairdale-nek, ez a város alighanem titkos központja a marhatolvajoknak és banditáknak.

Legjobban azonban az tűnt fel Duane-nak, hogy Longstreth, a polgármester naponta elnökölt a bírósági tárgyalásokon. Duane ösztönszerűen megérezte – minden célzás vagy megjegyzés nélkül –, hogy ez a bíróság gyalázatos móka. És abban is bizonyos volt, hogy nem is igazi, hanem álbíróság. Ez a meggyőződése egyértelmű volt Longstreth meggyanúsításával, amiért titkon szemrehányást tett önmagának. De nyomban rájött, hogy ez a szemrehányás azért van, mert Ray az ezredes lánya. A lányról tudakozódva megtudta, hogy Ray csak nemrég jött ide, mert Longstreth eredetileg ültetvényes volt Louisianában, ahol a családját hagyta, amikor nyugatra ment. Gazdag birtokos volt, Fairdale fele az övé volt, és marhakereskedéssel foglalkozott, de nagyban. Floyd Lawson a tisztje és társa volt az üzletekben. Fairdale-i tartózkodásának ötödik napján, délután, Duane rendes sétájáról tért vissza a fogadóba. Amikor belépett, durva tekintetű fiatal kamasz rontott ki mellette az ajtón. Benn Laramie feküdt a földön, véres horzsolással az arcán. Nem látszott súlyosan sebesültnek. – Bo Snecker! Leütött és a pénztárhoz ment – nyögött Laramie, föltápászkodva. – Komolyabban megsebesült? – kérdezte Duane. – Nem. Hanem Bo hiába járt itt. Az előbb nélküle is kiraboltak. – Hát én most megkeresem ezt a Bót – felelte Duane. Kilépett az utcára, és a város közepe felé nézett, de senkit sem látott, aki a fogadós merénylőjéhez hasonlított. Aztán a másik irányba nézett, és ekkor megpillantotta azt a csirkefogót, aki visszanézegetve sietett tovább. Duane rákiáltott, hogy álljon meg, és utána indult. Snecker futni kezdett. Erre Duane utánairamodott. Két okból tette: először, mert a felháborodás hajtotta, másodszor, mert barátjává akarta tenni Laramie-t, akiről azt hitte, hogy sokat tudhat meg tőle. Duane kitűnő futó volt, és óriási iramban rohant. A tolvaj egyenesen a zöld

dombnak tartott, amelyen Longstreth háza állt. Duane már majdnem utolérte a fickót, de ez, a házat körülvevő bokrok és fák közé futva, mégis elmenekült. Duane látta, amint az árnyékos mellékösvényekről a főútra térve, az udvaron át egyenesen Longstreth házába szaladt. Duane-t ez nem állította meg; nem sokat töprengett. A végzet ujját látta ebben az esetben, amely Longstreth házába vezette. A legközelebbi nyitott ajtón át az udvarba lépett. Az út kis térséghez vezetett. A sima, fehér kövekkel kirakott udvar közepén bokrok és virágágyak virultak. Duane átsietett az udvaron, és egyszerre csak ott állt Longstreth kisasszony előtt, aki egész csomó fiatalember és lány közt ült – társaság volt nála. Lawson a pitvar tetejét tartó oszlopok egyikéhez támaszkodva állt. Amikor Duane-t meglátta, észrevehetően eltorzult az arca, és meglepetés, felháborodás, végül pedig félelem látszott rajta. Longstreth kisasszony felállt – fehér volt, mint a ruhája. A jelenlévő többi fiatal lány csodálkozva nézett az idegenre, de nem látszottak olyan zavartnak, mint Ray. Cowboyok is voltak a társaságban, akik hirtelen csendesek lettek és feszülten figyeltek. Mindebből azt látta Duane, hogy hirtelen megjelenése kellemetlenül érintette a társaságot. A futástól lihegett, sem kalap, sem kabát nem volt rajta és nagy revolvertáskája, amely a csípőjén feküdt, nem tette barátságosabbá a külsejét. Nem számított rá, hogy Longstreth kisasszonyt fogja itt találni. Teljesen megzavarodott. Abban a pillanatban nem látott mást, csak őt. – Longstreth kisasszony... én azért... jöttem..., hogy átkutassam a házát – lihegte. Alig tudta, mit beszél, de ahogy befejezte, rögtön látta, hogy akármit inkább mondhatott volna, mint ezt. Bakot lőtt. De szokatlanok voltak neki a nők, és amikor ezt a sötét szemű lányt meglátta, a szíve

majdnem megpattant és a józansága elhagyta. – Átkutatni az én házamat! – kiáltotta Longstreth kisasszony, és fehér arca bíborpirossá változott.

Csodálkozás és harag látszott rajta. – Mi célból? Hogy merészeli? Ez hallatlan! – Egy ember... Bo Snecker... leütötte és kirabolta Jim Laramie-t – válaszolta Duane gyorsan. – Én üldözőbe vettem Sneckert, és láttam, hogy ebbe a házba futott. – Ide? Uram, ön téved. Senkit sem láttunk. Atyám távollétében én vagyok a ház úrnője, és én nem engedem meg, hogy átkutassa a házat. Lawson úgy látszik, bátorságra kapott. Előrelépett. – Ray, ne bosszankodjál most – csitította. – Ez a fickó csak ürügyet keresett. Majd én elintézem... Hallja, mister, hordja el magát! – Én Sneckert akarom. Itt van, és meg fogom találni – felelte Duane nyugodtan. – Ugyan, ez mind csak blöff – vicsorogta Lawson. – Belelátok a kártyájába. Ürügyre volt szüksége, hogy betörhessen ide, hogy viszontlássa az unokahúgomat. Amikor meglátta a társaságot, kitalálta ezt a mesét... De most aztán lóduljon, mert megjárja! Duane érezte, hogy a vére forrón tódul a fejébe. Magában majdnem igazat adott Lawsonnak. Nem képtelen-e kiverni a fejéből ezt a Ray Longstrethet?... Most harag lángolt föl a lány szemében. És ez valahogy eloszlatta a zavarát. – Longstreth kisasszony, megengedi, hogy átkutassam a házat? – kérdezte nyugodt udvariassággal. – Nem! – Akkor... sajnálom... meg kell tennem az engedély nélkül. – Nem fogja merészelni! – pattant föl a lány. Kiegyenesedve állt, a keble erősen hullámzott. – Bocsássa meg, de merni fogom. – Kicsoda ön? – kérdezte a lány hirtelen. – Texasi rendőr vagyok – felelte Duane. – Texasi rendőr? – ismételte a lány meghökkenve. Floyd Lawson sötét arca elsápadt. – Longstreth kisasszony – mondta Duane komolyan –, nekem nincs szükségem engedélyekre, hogy házkutatásokat tarthassak. Sajnálom, hogy kellemetlenkednem kell. Jobb szeretném, ha a

beleegyezését adná. Egy gonosztevő idemenekült. Valahol elbújt. Szabad megkeresnem? – Ha ön... valóban... rendőr... Duane elővette az okmányait. Longstreth kisasszony gőgösen elhárította magától, hogy belepillantson az iratokba. – Longstreth kisasszony, én azért jöttem ide, hogy asszonyok, gyermekek és mindenki számára biztonságosabb, tisztább, jobb helyet csináljak Fairdale-ből. Nem csodálkozom a neheztelésén. De hogy kétkedett bennem... hogy megsértett, azt talán sajnálni fogja valamikor. Floyd Lawson hevesen szólt közbe: – Mind maszlag. Ray, menj a társaságodhoz. Én majd magam mellé veszek néhány cowboyt, és megyek ezzel... ezzel a... texasi rendőrrel. – Köszönöm – mondta Duane, Lawsonra tekintve. – Ön alighanem gyorsabban meg is találja Sneckert, mint ahogy én tudnám. – Mit akar ezzel mondani? – kiáltott föl Lawson, és most már ingerült lett. Látszott rajta, hogy féktelen, heves és szenvedélyes ember. – Ne veszekedjenek – szólt közbe Longstreth kisasszony. – Floyd, menjen vele. Siessen kérem. Ideges leszek, amíg nem hallom, hogy megtalálták azt az embert, vagy megállapították, hogy nincs itt. Elindultak, hogy átkutassák a házat. Keresztülmentek a szobákon, hívták a fiút, bepillantottak a sötét helyekre. De Duane-nak föltűnt – és nem tetszett neki –, hogy Lawson mindig kiabálva hívta Sneckert, aztán meg nagyon sietett, mindenáron elöl menve. Duane kíváncsi volt, hogy vajon Snecker

megismeri-e a hangját... Végül, amikor már megunta ezt a játékot, ő maga nézett egy sötét sarokba, és előretartott revolverrel odakiáltott: – Gyere ki!

XIV. FEJEZET A fogadóba visszatérve ott találta Laramie-t, akinek, úgy látszott, nem esett nagyobb baja. – Hogy van, Laramie? – kérdezte. – A körülményekhez képest elég jól – felelte Laramie. – A feje be volt pólyálva, de az ütés nyomát – az óriási daganatot – a kötés alatt is látni lehetett. Sápadt volt, de elég jókedvű. – Jó kis ütés volt, amit Sneckertől kapott-jegyezte meg Duane. – Én nem vádolom Sneckert – tiltakozott Laramie olyan ijedten, hogy Duane gondolkodóba esett. – Rendben van, hát akkor vádolom én. Elcsíptem, odavittem Longstreth bírósága elé. De azok futni hagyták. Laramie-t láthatólag meghatotta a barátságnak ez a jele. – Nézze, Laramie – folytatta Duane –, Texas némely részében az a jó politika, hogy az ember fogja be a száját. Ezt parancsolja az ember érdeke. Magunk közt maradjon, de megmondom, hogy tudja: én ebben az ügyben is a maga pártján állok. Laramie összerezzent. Duane feléje fordult és mélyen a szemébe nézett. Kizökkentette Laramie-t megrögzött hallgatagságából, de alig látta felvillanni az ember szemében a fényt, amelyet a meglepetés és öröm okozott – már el is halványult minden és Laramie arcán megint ott volt a régi, néma álarc. De Duane-nak ez is elég volt. Úgy szimatolt, mint a véreb. – Sneckerre visszatérve mit is mondott: kinek dolgozik Snecker? – Én nem mondtam semmit! – tiltakozott Laramie. – Nos, mondja meg... kérem. Laramie, maga borzasztó kedvetlen ma. Talán attól a daganattól a fején... Nos, hol dolgozik Snecker? – Ha egyáltalán dolgozik, ami nem túl gyakori, akkor Longstrethnek lovagol. – Hm! Úgy látszik, hogy Fairdale vidékén az egész cirkusz Longstreth körül forog. A minap kissé búsultam, mert jó csomó pénzt vesztettem Longstreth játékbarlangjában. Bizonyos,

hogy nem búsultam volna, ha nyerek... No, de csak azt akarom mondani, hogy meglepetéssel hallottam, hogy Longstrethé az a játékbarlang, ahol elvesztettem a pénzemet. – Nagy birtokai vannak errefelé mindenütt – felelte Laramie kényszeredetten. – Hm! Laramie, mint mindenki, akivel ebben a városban találkoztam, maga se meri kinyitni a száját, ha Longstrethről van szó. Legyen őszinte, Laramie! Fütyülök Longstreth polgármester úrra. És ha arra kerülne a sor, éppúgy lelőném, mint akármelyik marhatolvajt Pecosban. – Beszélni könnyű – felelte Laramie, kérkedésnek véve a szavakat; de azért kissé elpirult. – Persze, tudom – bólintott Duane. – De én nem szoktam fecsegni... Szóval nem sokan tudják, hogy a játékbarlang Longstrethé? – Nem hallotta, hogy valamikor az enyém volt ez a bank? – kérdezte Laramie tétován. – Nem... Igazán? – csapott le rá Duane gyorsan. – Igen. Én építettem azt a házat, én bővítettem ki kétszer is... az enyém volt tizenegy évig. – Ezt nem hittem volna – csóválta a fejét Duane, akit valóban meglepett ez a hír, és a meglepetéssel egy kis derengés is járt. – Sajnálom, hogy már nem a magáé. Eladta? – Nem. Csak elvesztettem... Laramie-t majd szétvetette a vágy, hogy könnyítsen magán, hogy elmondja a keservét. A rokonszenv megpuhította. – Két évvel ezelőtt volt, márciusban – kezdte, nagy sóhajtással. – Nagy marhaüzletben voltam társa Longstrethnek. Aztán az én állományomat, ezernyolcszáz darabot, ellopták. Tartoztam az árával

Longstrethnek, aki egyre sürgetett, amíg végül pörre került a dolog és én... tönkrementem. Rossz volt Laramie-re nézni. Sápadt volt és könnyek peregtek végig az arcán. Duane látta a keserűséget, a vereséget, a vergődést az emberen. Nem teljesítette a kötelezettségét – nem fizetett –, mert meglopták. Beleugratták az üzletbe, s amikor minden pénzét beleölte a marhákba, egyszerűen elhajtották a csordáját. Duane tisztán látta ezt. Most már ismerte Laramie keserűségének titkát. De hogy miért nem vádolja nyíltan Longstrethet – félelme és hallgatagsága okán –, ezt még nem tudta Duane, és egyelőre jobbnak látta, ha máskorra hagyja a kísérletet, hogy kiderítse. – Nehéz sors! Igazán kegyetlen dolog – mondta részvéttel. – De majd fordul a kerék! Itt van mindjárt valami, amiben segítségemre lehet és kereshet is. Szükségem van a tanácsaira. Van egy kis pénzem. Szeretném befektetni valamibe. Vásárolni valamit: marhát vagy üzletrészt. Szeretném, ha becsületes, ügyes marhakereskedővel hozna össze, vagy akár többel is, ha ugyan akad a városban két becsületes ember! Nem akarok olyanokkal összekerülni, akik a fenébe mennek az áruval, vagy marhatolvajokkal osztozkodnak a pénzemen. Az az érzésem, hogy Fairdale tele van velük. Már most úgy gondolom, hogy ön, miután évek óta itt van, bizonyosan ismer néhány becsületes embert. – Hál’ Istennek, ismerek – felelte Laramie. – Frank Morton és Si Zimmer, a szomszédaim és barátaim voltak jó napjaimban, és most is azok maradtak. Megbízhat bennük, Frankben és Siben. De ha megfogadja a tanácsomat, akkor most nem vásárol marhát. – Miért? – Mert bárki új ember vásárol is marhát, attól olyan gyorsan ellopják, hogy azt se mondhatja ki gyorsabban: hopp! A régi telepesek és a marhatenyésztők hamar megismerik a marhatolvajokat. Isten

tudja, hogy van: de valamennyi marhatenyésztő megismeri, hogy ki a marhatolvaj. Ön azonban új ember, és az új embernek előbb meg kell tanulnia a fortélyaikat. Az új ember nem ismer senkit, nem tud semmit. De a régi tenyésztők tudnak mindent, és éppen ezért nagyon elkeseredettek és harcolnának is, ha... – Ha?... – biztatta Duane. – Ha tudnák, hogy ki lopja a marhát? – Dehogy! – rázta a fejét Laramie. – Ha bátorságuk volna?... – Az se hiányzik... – Hát mi az a „ha”?... Mi bírná őket harcra? – Ha volna vezérük!... – Hogy vagy, Jim? – dörgött közbe egy mély hang. Tagbaszakadt, nagy termetű, üde és vidám arcú ember lépett be. – Halló, Morton! – üdvözölte Laramie a látogatót. – Bemutatnálak itt a vendégemnek, de nem tudom a nevét. – Úgy, úgy, rendben van – bólintott Morton. – Kevés ember van itt, akinek tudjuk a nevét... Az igazit. – Mondja, Morton – szólalt meg Duane – Laramie azt mondta, hogy maga volna a megfelelő ember. Tudniillik van némi pénzem, és inkább áruba fektetném, mintsem hogy eljátsszam. Morton szélesen mosolygott, de nem felelt. – Őszinte leszek – folytatta Duane nyíltan. – Ha maguk és a szomszédaik nem veszik észre, hogy kit kell komolyan venni, akkor nemigen fognak meggazdagodni. Duane azt remélte, hogy a két ember megérti szavainak mélyebb jelentését. Mortonnak tetszett is a dolog, de még bizalmatlan volt. – Van pénzem – beszélt tovább Duane. – Bevesznek valami üzletbe? Vagy segítenének, hogy egy kisebb csordával belevághassak az üzletbe?

– Hát, ha az ingét is el akarja veszteni, akkor csak vegyen most marhát – vonogatta Morton a vállát. – Minek tanácsoljak olyat, amin csak veszthet? Inkább menjen a Pecoson túlra, ott a marhatolvajok nem olyan hatalmasak. Tíz év óta a marhatolvajok miatt sohasem tudtam felnevelni az állataimat... Finom dolog, mi? – Úgy van. Másról se hallok, csak marhatolvajokról – felelte Duane türelmetlenül. – Tudja, én még sohasem voltam olyan vidéken, ahol marhatolvajok garázdálkodnak. Ki a vezére a bandának? Morton furcsa mosollyal nézett Duane-ra, aztán összecsattantotta nagy száját, mintha be akarná zárni a kitörni készülő szavakat. – Nézze, Morton. Be kell látnia, hogy akármilyen hatalmasak is ezek a marhatolvajok, bármilyen titokban csinálják is a dolgukat, akármennyi becsületesnek hitt ember van is benne ezekben a gazságokban... nem lehet ezt tovább így hagyni! – vágta ki Duane komoran. – A telepesekkel együtt jöttek ide, és itt is maradnak, amíg csak egyetlenegy bika lesz itt! – jelentette ki Morton elkeseredve. – Helyes. De ha ez a nézete a helyzetről, akkor ezt csak úgy tudom érteni és megmagyarázni, hogy ön is a marhatolvajokkal tart. Morton úgy nézett Duane-ra, mintha végig akarna vágni rajta a lovaglóostorával. De elfojtotta a haragját, mintha nem tartaná méltónak, hogy megtorolja ezt a képtelen sértést és hirtelen, mintha mulatságosnak látná az ötletet, nevetésben tört ki. – Nem olyan nevetséges ez – folytatta Duane. – Ha ön színleli ezt a semmivel nem törődő, mindenbe belenyugvó gyávaságot: ugyan mi egyébre gondolhatok? – Mit színlelek? – ismételte Morton kihívóan. – A gyávaságot, természetesen – felelte Duane. – Én megismerem a bátor embereket. Mert itt sem mások, mint egyebütt. Azt mondom hát, hogy: ha ön azt állítja, hogy fél, akkor

csak blöfföl. Mert ön bátor. Van itt Fairdale-ben egy egész csomó ember, aki megijed a saját árnyékától is, aki fél kimenni a sötétben, fél kinyitni a száj át. De ön nem ilyen, Morton. Így hát azt mondom, hogy ha ön mégis azt állítja, hogy ezek a marhatolvajok megmaradnak itt, akkor ön csak azért színleli a gyáva beletörődést, hogy terjessze ezt az elbátortalanító gondolatot. Mert ezek nem maradhatnak itt. Csak egy kis pezsdülés kellene... Érti, hogy mit akarok mondani? – Értem – felelte Morton és olyan lett, mintha vihar rázta volna meg. – Idegen, legközelebb, ha a városba jövök, meglátogatom. Laramie szemei szikráztak. Mélyet lélegzett és körülnézett a szobában, mielőtt ismét Duane-ra tekintett. – Nos – súgta –, az igazi embert szemelte ki. De most már mondja meg, az ördögbe is, kicsoda maga? Duane, benyúlva kecskebőr kabátja belső zsebébe, kifordította a bélését. Csillag alakú, fényes ezüsttárgy villant fel Jim szemei előtt, amint a zsebet egészen kihúzta. – Rendőr! – suttogta, öklével az asztalra ütve. – Hát mondhatom, jó helyen csöngetett be nálam! – Laramie, tudja maga, ki ennek a titkos marhatolvajbandának a vezére? – kérdezte Duane nyíltan. Szokása szerint egyenesen a célra tört. A hangja mély, könnyed, hideg volt és fölbátorította Laramie-t. – Nem tudom – felelte. – Tudja valaki? – Azt hiszem, egyetlenegy becsületes ember sem tudja. – De gyanakszanak valakire? – Azt igen. – Adjon felvilágosítást arról a társaságról, amely a kocsmák körül lebzsel... kik ezek?

– Komisz csőcselék – felelte rögtön Laramie, őszinte meggyőződéssel. – A többség már évek óta lézeng itt. Mások úgy csöppentek ide. Egyesek közülük dolgoznak, bár elég ritkán. Lopnak egypár ökröt, betörnek, rabolnak... mindent egy kis pénzért, hogy elihassák és elkártyázhassák. Aljas söpredék. – Nem gondolja, hogy Cheseldine és a bandája összeköttetésben áll ezzel a bandával? – Isten tudja. Nekem mindig az a gyanúm, hogy egy és ugyanaz a banda ez. Senki közülünk nem látta még Cheseldine-t... és ez elég furcsa, mert Knell, Poggin, Panhandle Smith, Blossom Kane és Fletcher mind gyakran lovagolnak ide. Azazhogy Poggin nem jön gyakran. De a többi igen. Különben mindig a Pecos nyugati része körül vannak. A rendőr újabb kérdést akart fölvetni, amikor hirtelen patkócsattogás hallatszott kívülről. Lovak álltak meg az ajtó előtt, és... Floyd Lawson lépett be és dohányt kért. Ha Laramie-t meg is lepte ez a látogatás, nem árulta el semmivel. De Lawson annál nagyobb dühbe jött, mikor a rendőrt meglátta, és sötét pillantást vetett Laramie-re. Duane egykedvűen támaszkodott a pultnak. – Hallja, az a házkutatás komisz dolog volt magától – kezdte Lawson. – Ha még egyszer odajön a ház közelébe, majd megtáncoltatom, tudja?! Furcsa volt, hogy ez az ember, aki már tíz éve nyugatra élt a Pecostól, nem látta, hogy Duane nem az a legény, akivel ilyen hangon lehet beszélni. Bizonyára nem a bátorság szólt Lawsonból, mert a bátor emberek ritkán türelmetlenek. Azzal a páratlan bátorsággal, amely a híres revolverharcosokat jellemezte, együtt járt a higgadt, rendíthetetlen nyugodtság, a rövid beszéd és szinte gyöngéd, feltétlenül udvarias modor. Lawson heves vérű, francia származású louisianai volt, olyan ember,

akinek szemmel láthatólag még senki sem keresztezte az útját. Erős, erőszakos, szenvedélyes fickó volt, és ezek a jellemvonások egyszerűen őrültet csináltak belőle mostani környezetében. – Ismétlem, azt a rendőrmaszlagot csak arra használta, hogy Ray Longstreth közelébe férkőzhessék – vicsorogta Lawson. – Jegyezze meg, ha még egyszer odajön, pokol lesz ott! – Igaza van. De nem olyanformán, ahogy ön gondolja – válaszolta Duane hideg és metsző hangon. – Ray Longstreth nem fog leereszkedni az olyan piszkos spiclihez, amilyen maga! – ordította Lawson hevesen. – Látszott, hogy nem azért beszél így, hogy felingerelje Duane-t, csak őrülten féltékeny volt. – Majd megtanítom magát! Mihaszna maszlagoló! Képmutató! Átkozott, önhitt, kotnyeles rendőr! – dühöngött indulatosan. – Lawson, nem akarok megsértődni, mert úgy látszik, hogy szép unokahúgáért akar lovagiaskodni – felelte Duane lassan. – De hadd viszonozzam a bókjait, finom kis délvidéki!... Nos, én rendőr vagyok, maga meg csak silány komédiás, ostoba marhatolvaj! Az utolsó szavakat sziszegve mondta Duane. És Lawson szenvedélytől eltorzult arcában meglátta az igazságot... A fickó ugrott és a revolvere után kapott... de milyen lassan! Duane előrelökte a kezét. Kemény ökle lesújtott, és Lawson hátratántorodott. Feldöntve asztalt, széket, erősen nekivágódott a falnak, ahol félig ülő helyzetben maradt. – Hagyja a revolvert! – intette Duane. – Lawson... vegye el a kezét onnan! – kiáltott rá Laramie. De Lawson tombolt, őrjöngött. Odakapott a csípőjéhez, az arcán bíbor csíkok jelentek meg, és szeméből gonosz indulat, gyilkolás lángolt... Duane villámgyorsan kirúgta a kezéből a revolvert, mire Lawson fölugrott és kirohant. Laramie az égre emelte remegő kezeit.

– Minek adott alája lovat? – nyöszörögte. – Ő kihúzta és önre emelte a revolverét. Az ilyen

embernek nem elég, ha belérúg! – Ez a buta fejű őrült majd belehajszolja magát és egész bandáját a karjainkba – felelte Duane. – Éppen ilyen emberekre van szükségem... odaát. Aztán meg: így lelőni őt, gyilkosság lett volna. – Gyilkosság? – kiáltotta Laramie. – Igen, ha én teszem. – Ez igaz lehet... akárkicsoda ön. De ha Lawson az az ember, akinek ön gondolja, akkor ő ezt titokban, alattomosan és az ön háta mögött fogja megtenni. Ő és Longstreth mindig üldöztek engem. – Laramie, hát mire való a szeme? – kérdezte Duane. – Vigyázzon! És most rögtön menjen Mortonhoz, aki a barátja. Mondja meg neki, hogy kezd meleg lenni a dolog. Szedjenek össze négy-öt embert, akiket jól ismernek, és akikben teljesen megbíznak. Szükségem lehet magukra!... Ezután Duane végigjárta a várost, kocsmából kocsmába, bárból bárba, sarokról sarokra ment vigyázva, hallgatózva és figyelve. Az izgató eset híre már mindenütt megelőzte, és mindenfelé összesúgtak az emberek, amikor meglátták. Legjobbnak vélte, ha elkerüli a csoportokat. Amikor besötétedett, odalopózkodott Longstreth gazdaságához. Az este meleg volt, a kapuk tárva-nyitva, és a homályban csak Longstreth nagy dolgozószobájában világított a lámpa, a ház távoli végén. Duane a bokrok közé rejtőzött és onnan figyelt. Nem sokáig kellett várnia. Sátoros szekér közeledett és megállt a ház előtt. Longstreth szállt le róla Lawsonnal. Az ezredest elég jól láthatta. Nyugodtnak látszott, de olyan sértődött arcot vágott, mint akit méltóságában bántottak meg. Lawsont nem tudta megfigyelni. A két férfi szótlanul ment a házba, és becsukta a kaput. A pitvar másik oldalán az egyik ablak alatt párkány volt a lépcső és a fal között. Duane ennek az árnyékába bújt és várt.

A hall ajtajában léptek hallatszottak. – Halló, lányok! – kiáltotta Lawson. – Mi baj van, Floyd? – kérdezte Ray. – Sohasem láttam még a papát ilyen... ilyen... rosszkedvűnek... meg téged sem. Mondd meg, mi történt? – Nos hát, kellemetlenségünk volt – felelte Lawson erőltetett nevetéssel. – Miféle kellemetlenség? – ismételte kíváncsian a két lány. – Komisz sértést kellett lenyelnünk – szavalta Lawson szenvedélyesen, mintha csak saját hangjától vadulna meg. – Ide hallgassatok, lányok, elmondom az egészet. – Köhögött, a torkát köszörülte, hallani lehetett a hangján, hogy ivott. Duane még jobban az árnyékba húzódott, és olyan közel lopakodott, hogy lehetőleg jól halljon mindent. Egyetlen szó, melyet Lawson vigyázatlanul ejt ki szilaj szenvedélyében – elég lehet, hogy a titkok nyitjára jöjjön. – A városi csarnokban történt – kezdte Lawson. – Apád, Owens bíró és én, három környékbeli tenyésztővel tanácskoztunk. Egyszerre csak bevonul ez az átkozott rendőr és magával cipeli Sneckert, azt a fickót, aki itt elbújt. Letartóztatta Sneckert, mert állítólag megtámadott valami Laramie nevű kocsmárost. Mivel Snecker nyilvánvalóan ártatlan volt, felmentették. Erre ez a rendőr elkezdte sértegetni az apádat. Hogy a törvény Fairdale-ben komédia, meg a bíróság is komédia, itt nincs törvény, hogy az apádat el kellene mozdítani a hivatalából, mert fél a marhatolvajoktól, az útonállóktól, a gyilkosoktól. Vagy fél, vagy... szóval futni hagyja őket. Mindezt oly hangosan kiabálta, hogy mindenki hallotta. Gyalázatos sértések. Az apádat, Ray, sértegette, saját bírói tárgyalótermében, ez a rongyos rendőr! – Mit törődtök egy ilyen ember sértéseivel? – szólalt meg most Ray mély és lágy hangon. – Aki egy percig is gondolkodik, nem hisz el ilyesmiket. Ne búsulj, Floyd, és mondd meg

apának is, hogy ne búsuljon. Évek óta tartó szolgálatai után nem árthat jó hírnevének egy ilyen... kalandor.

– De igen, árthat – felelte gyorsan Floyd. – A határvidék furcsa hely. Sok elkeseredett ember van itt, akinek nem sikerült a marhatenyésztés. Az apádnak ellenben csodás sikerei voltak. A rendőr az irigység mérgét csöpögtette a lelkekbe, és ez terjedni fog.

XV. FEJEZET Vacsora után Duane kiosont a szokásos terepszemlére. Borús, sötét éjszaka volt és erős szél fújt. Longstreth háza felé ment, óvatosan közeledve a bokrokhoz. Néhány perc múlva Lawson sietett a ház felé. Kopogott az ajtón, amely hirtelen kinyílt, és vastag fénykéve áradt ki rajta, széles csíkban világítva meg a sötétséget. Lawson átlépett a küszöbön, az ajtó bezárult, és ismét teljes sötétség borult a házra. Az ablakból egyetlen fénysugár sem jött. Duane érezte, hogy Longstreth és Lawson párbeszédének nagy jelentősége lehet rá nézve. Mindenáron ki akarta hát hallgatni. Lábujjhegyen ment az ajtóhoz, de csak hangokat hallott. Aztán meg ez a hely túlságosan kockázatos is volt. Körüljárta a házat. A háznak ez a része sokkal régebben épült, mint a hátsó, nagyobbik rész. A két ház közt szűk átjáró volt, amely alkalmasnak látszott a hallgatózásra. Duane elhatározta, hogy felhasználja, bár az a veszedelem fenyegette, hogy csapdába esik, ha rajtakapják. Kígyó módjára préselte át magát, amíg az átjáró végéhez került, a bokrok mellé. Vékony falrepedésen keresztül gyönge fény hatolt ki a sötétségbe. Csak oldalvást tudott előremenni a szűk helyen, és még így is a két fal közé szorult. Keresett valami egyenetlenséget a falon és térdeit az egyik, hátát a másik falnak feszítve, lassan felkúszott, mint a kéményseprő a kéményben. Amikor végre szeme a nyílásnál volt, nem törődött azzal, hogy mit kockáztat... Benézve a résen, megpillantotta Longstrethet, aki zavartnak látszott, bajszát tépdesve ült a széken és szemöldökét összeráncolta. Lawson arca még sötétebb volt és kegyetlen elszántság tükröződött rajta. – Mind a két dolgot elintézzük ma éjjel – szólt Lawson. – Ezért jöttem.

– És ha nincs kedvem, hogy itt tárgyaljak? – kérdezte Longstreth türelmetlenül. – A házam sohasem volt színhelye olyan... – Eleget vártunk már! – vágott közbe Lawson ingerülten. – Ez a hely éppolyan jó, mint akármelyik. Te elvesztetted a fejedet, amióta az a rendőr a városba jött. Tehát legelőször is: hozzám adod Rayt? – Floyd, úgy beszélsz, mint egy éretlen kölyök. Hozzád adni Rayt! Hiszen a lány önálló. Mondtam, hogy hozzád akartam adni. Próbáltam rávenni. De Ray tudni sem akar rólad. Először kedvelt, most meg már nem kellesz neki. Hát mit tehetek ez ellen? – Kényszerítheted, hogy hozzám jöjjön – felelte Lawson. – Hogy arra kényszerítsem, amit nem akar? Még akkor sem sikerülne, ha megpróbálnám. De meg se próbálom. Nem a legjobb véleményem van rólad, mint vőről. De ha Ray úgy akarná, beleegyeznék. El kellene innen mennünk mindannyiunknak, mielőtt ez az egész átkozott dolog kipattan. – Minek is hoztad ide! – fakadt ki Lawson hevesen. – Óriási hiba volt. Elvesztettem miatta a fejemet. Az enyém kell hogy legyen, vagy belepusztulok. Ha a feleségem lesz, meg fogom becsülni magamat. De amióta itt van, mindketten mások lettünk... a bandát is elhanyagoltuk. Nem, öregem, ezt a kérdést még ma éjjel elintézzük. – Ray dolgát akár mindjárt elintézhetjük. Menjünk át hozzá – szólt Longstreth felállva. – Gyere, megkérdezzük. Lásd, hogy mire mégy vele. Kimentek és nyitva hagyták az ajtót. Duane leereszkedett, hogy pihenjen. Szerette volna hallani Ray válaszát, de úgy is tudta, hogy mit fog felelni. Lawson olyan aljas volt, amilyennek Duane hitte, sőt úgy látta, hogy még rosszabb, mint amilyennek képzelte. A két férfi nem is volt oly sokáig Raynél mint ahogy Duane feszült érdeklődésében és aggodalmában vélte. Legelőször Lawson jött vissza egyedül. Holtsápadtan,

megalázottan. Aztán valamiért hirtelen dühbe jött és káromkodott. Most Longstreth is bejött, észrevehetően megnyugodva.

Duane látta, hogy megkönnyebbült, s ebből sejtette, hogy Ray visszautasította Lawsont. – Ezen ne dühöngj, Floyd – kezdte Longstreth. – Látod, hogy nem rajtam múlt. Elég vadak vagyunk errefelé, de nem kötözhetem meg a lányomat, hogy odaadjam neked, ahogy megtehetem egy oktalan marhával. – Longstreth, én tudom őt kényszeríteni, hogy hozzám jöjjön – jelentette ki Lawson fenyegetően. – Hogyan? – Te tudod, hogy a kezemben vagy... mindent tudok rólad... hogy te vagy a marhatolvaj banda vezére... – Nos? – Odaállhatok Ray elé, elmondhatom ezt neki, és elhitethetem vele, hogy mindent kikürtölök a világba... megmondom ennek a rendőrnek, ha nem lesz a feleségem. Lawson egy szuszra hadarta el mindezt, sötét szemekkel, elszánt arccal. Nem érzett szégyent. Egyszerűen szenvedélyének foglya volt. Longstreth sötét, visszafojtott dühvel nézett az unokaöccsére. Duane látta ezekből a szemekből, hogy Longstreth ugyan lelkiismeretlen, rossz útra tért férfi, – de még mindig férfi és erős férfi. Lawson úgy állt előtte, mint vad és féktelen, mindenre képes ifjonc. Duane megértette azt is, hogy e két férfi szövetségében hogyan kellett az erősebbiknek évekig irányítania a gyengébbet. De ennek most örökre vége... megszűnt Longstreth felsőbbsége: akarata már nem volt parancs az unokaöccse előtt. Lawson a szenvedély és féktelenség oly fokán volt, hogy már senkinek sem bírt volna engedelmeskedni. A józan ész elhagyta – most már csak a szenvedélye kormányozta. – Floyd! – szólalt meg Longstreth halálos komolysággal. – Ray az egyetlen a földön, akinek sohasem szabad megtudnia, hogy én marhatolvaj és betörő vagyok, véres kezű

feje a legaljasabb rablóbandának... Érted?! Floyd lehajtotta a fejét, mint aki elismerte ennek az igazságát. De nem sokáig habozott. – Longstreth, ez igaz lehet – mondta rekedten. – De nekem kell az a lány. És ha nem kapom meg... azt hiszem, hogy... valamennyien a pokolra jutunk. Akármit érthetett ezen – valószínűleg a legrosszabbat értette. Bizonyos volt, hogy szörnyű dologra gondolt. Longstreth alig észrevehetően, de mégis megrezdült, mint az ébredő tigris... Csak ült, lehajtott fejjel, a bajuszát harapdálva. Duane szinte látta a gondolatait. Hosszú gyakorlata volt abban, hogy olvasson a feszült idegállapotban lévők gondolatában. Nem volt rá semmiféle alapja, mégis tisztában volt azzal, hogy Longstreth azokban a percekben úgy döntött, hogy Lawsont meg kell ölni. Duane csak azon csodálkozott, hogy Longstreth már jóval előbb nem jutott erre az elhatározásra. Valószínűleg lányának a megérkezése bizonyos meghasonlást okozott a lelkében. Most hirtelen felugrott, fel-alá kezdett járni és igyekezett könnyedén beszélni. Gyorsan, meggyőzően beszélt, de Duane úgy látta, hogy csak Lawson szenvedélyét akarja egy időre lecsillapítani. Lawson, akinek egészen máshol jártak a gondolatai, nem vette észre, hogy Longstreth lelkében mi történt, hogy szinte már elpattant a húr. El volt foglalva saját magával és annyira nem sejtette a katasztrófát, hogy Duane csodálkozott rajta: hogyan volt képes ez a hebehurgya, előrelátás nélküli, léha ember ilyen sokáig meglenni, élni, sőt vezető szerepet játszani a Délnyugaton? Talán az volt a magyarázat, hogy Longstreth vezette, óvta és fékezte őt... De Ray megjelenése a vég kezdetét jelentette, mert fölborította köztük a régi viszonyt. – Túlságosan türelmetlen vagy – összegezte Longstreth az okoskodásait. – Elveszted minden

kilátásodat a boldogságra, ha így Raynek támadsz. Szépszerével talán meghódíthatod. De ha megmondod neki, hogy ki vagyok, örökre meggyűlöl. Talán hozzád megy, hogy megmentsen engem, de téged gyűlölni fog. Ez nem a helyes út. Várj. Színészkedjél egy kicsit, változz meg vele szemben.

Hagyd abba az ivást, azt utálja. Tervezgessük vele, hogy mindent eladunk... marhaállományt, tanyát, földeket... és itt hagyjuk ezt a vidéket. Akkor talán mégy valamire. – Megmondtam, hogy nem mehetünk el innen – felelte Lawson. – A banda nem tűrné. Nem szökhetünk el másképp, csak ha mindent itt hagyunk. – Úgy gondolod, hogy ki kell játszanunk a bandát? Hogy a tudtuk nélkül menjek el? Hogy sorsukra hagyjam őket? – Csakis így lehet. – Hát elég gonosz vagyok ugyan, de ennyire bitang mégsem vagyok – felelte Longstreth. – Ha nem tudom rávenni a bandát, hogy hagyjon elmenni, akkor itt maradok és szembenézek a jövendővel. De gondolkozzál... ezt csak úgy mellékesen kérdem... nem tűnt fel neked, hogy az utóbbi évek minden dolgát... te követted el? – Persze! Mert ha én nem csináltam volna, nem lett volna senki, aki megcsinálja – felelte Lawson gúnyosan. – Te, úgy látszik, begyulladtál, különösen azóta veszem észre, amióta ez a rendőr idejött. Longstreth kitárta karjait tehetetlensége jeléül, mint aki hasztalan akart valakit meggyőzni. A beszélgetés nem fokozta nyugodtságát, és most már több volt, mint türelmetlen. Sötét elszántság villant föl a szemében. – És nem gondolod – mondta gúnyosan –, hogy minden számításodat keresztülhúzza ez a rendőr... – Hallgass! – kiáltotta Lawson rekedten. A rendőr említése olaj volt a tűzre. – Nem megmondtam, hogy egykettőre halott lesz... éppen úgy, mint Laramie?! – Igen, említetted ezt a... lehetőséget – felelte Longstreth gúnyosan... – Kérdeztem is: hogyan képzeled ezt? – Majd végez vele a banda. – Floyd, ne légy bolond. Tíz éve élsz itt a határon. Értesz a revolverhez. A marhatolvajok szemed

láttára öltek meg embereket. Sok ilyen harcot láttál. De soha életedben nem találkoztál olyan férfival, mint ez a rendőr. Nem voltál elég higgadt, hogy meglásd ezt, amikor alkalmad volt rá. Éppilyen vakok a többiek is... az egyetlen mód, hogy megszabaduljatok tőle, ha valamennyien egyszerre lőnek rá. Akkor csak egy ember harap a fűbe. De máskülönben?... – Úgy mondod ezt, Longstreth, mintha nem nagyon bánnád, ha egyikünk a fűbe harapna? – kérdezte Lawson gúnyosan. – Hogy őszinte legyek: igazán nem bánnám. Már torkig vagyok mindennel. Lawson meghökkenve káromkodott. Az indulatai különben is mindig szertelenek voltak. Egyáltalán nem volt gyors eszű. Mindig az indulatai, szeszélyei vezették. Duane sohasem látott még hiúbb és pökhendibb embert. – Longstreth, nem szeretem ezt a beszédet – mondta. – Ha nem szereted, tudod, hogy mit tehetsz – felelte a másik gyorsan. Felállt, hidegen, nyugodtan, szikrázó szemmel, összeszorított ajkkal... Duane látta, hogy ez az ember most veszélyes. – Kérlek, mindennek se eleje, se hátulja – szólt most Lawson csöndesebben, öntudatlanul és megfélemlítve. – A kérdés az, hogy megkapom-e a lányt? – Csakis az ő beleegyezésével. – Nem akarod kényszeríteni rá? – Nem, nem – felelte Longstreth, még mindig nyugodt, csendes hangon. – Rendben van. Akkor majd én bírom rá. Longstreth ismerte olyan jól az unokaöccsét, hogy ne vesztegessen több szót rá. Duane tudta azt, amiről Lawson nem is álmodott: hogy Longstrethnek valahol a keze ügyében volt a revolvere, melyet most mindjárt használni fog... De ebben a percben súlyos léptek zaja hangzott a pitvarból... Lehet,

hogy Duane tévedett: de szent meggyőződése volt, hogy Lawson életét ezek a lépések mentették meg. – Itt vannak a legények! – szólt Lawson és kinyitotta az ajtót. Öt álarcos ember lépett be. Mindegyiken bő köpönyeg volt, amely eltakarta a fegyvereket. Az egyik – széles vállú, magas férfi – kezet fogott Longstreth-tel, a többi hátrébb állt. A szoba légköre megváltozott, Lawson senkivé süllyedt. Longstreth pedig erősebb férfi lett – egészen idegen, új alak Duane szemében. Titkos jeleket váltott az álarcosok vezetőjével, de Duane ezt nem látta jól. Ezután mindannyian az asztal fölé hajoltak – halk hangon folytak a kérdések és válaszok, a vélemények és ellenvetések, de Duane megfeszített figyelemmel is csak itt-ott bírt elkapni egy-egy szót. Rövidesen végeztek is. Duane annyit megértett, hogy Ord közelében akartak találkozni. Ezután a magas férfi, aki az álarcosok nevében beszélt, fölkelt és intett cimboráinak. Éppoly gyorsan ment, ahogy jött és társai követték. Longstreth kényelmesen rágyújtott. Lawson hallgatag és mogorva volt. Idegesen szívta a szivarját, és folytonosan ivott. Egyszerre felegyenesedett, mintha hallgatóznék. – Mi ez? – kiáltotta hirtelen. Duane éles fülei szintén hallottak valami halk, sustorgó hangot. – Patkány – szólt Longstreth. A hang mindig erősebb lett. – Mintha patkányok rágnák a falat – mondta Lawson. Longstreth felállt az asztaltól, és körülnézett a szobában. Ugyanebben a pillanatban Duane érezte, hogy a vályogfal, amelyre támaszkodott, megereszkedik és ingadozni kezd. Alig hitt az érzékeinek. Pedig nem csalódott, mert a sustorgó hangba olyan kis koppanások zaja vegyült, mintha száraz rögök potyognának kemény talajra... A vályogfal, mely egészen összeszáradt, lassan morzsolódott!... Duane tisztán érezte, amint a fal

megremegett – s ettől minden vére a szívére tódult. – Mi az ördög ez? – kiáltotta Longstreth. – Porszagot érzek – szólt Lawson. – Mintha omladozna a fal. Duane hirtelen lesiklott a földre, de bárhogy vigyázott, ez mégis zajjal járt. – Nem hallottál valamit? – kérdezte Longstreth. Mintha csak válasz lett volna erre a kérdésre, nagy darab vályog esett ki a falból és nagy robajjal zuhant a földre. – Valaki van a két fal között! – mennydörögte Longstreth. Most már egyremásra zuhantak a vályogrögök a földre, és Duane lázas iparkodással kezdte keresztülszorítani testét a szűk hézagon az udvar felé. – Hallom! – ordította Longstreth. – Ezen az oldalon van. – Nem, errefelé megy! – kiáltotta Lawson. A nehéz csizmák dobogása a kétségbeesés erejét kölcsönözte Duane-nek. Nem kerülte a harcot, de hogy beszorítsák a falak közé, mint a csapdába került hiénát, azt nem akarta. Majdnem lenyúzta magáról a ruháit a szűk hézagban. A por csaknem megfojtotta... Amikor végre az udvarra ért, egy másodperce sem volt a habozásra. Nagyot lélegzett és kirántott revolverrel a kézben, futott az udvar kijárata felé. Szembejövő futólépések zaja megfordulásra bírta. Amíg lehetőséget látott a menekülésre, nem akart harcolni. Úgy rémlett neki, hogy a ház felől is lépteket hall. Továbblopódzott a ház mentén és ajtóra bukkant, amely nyitva volt. Sejtelme sem volt, hogy hova jut, de mégis benyitott.

XVI. FEJEZET Halk sikoltás fogadta. A szoba világos volt. Rayt látta az ágyon ülve, hálóköntösben. Csöndet parancsoló mozdulattal lassan betette az ajtót. Tömör ajtó volt, széles és vastag tölgyfadeszkából és Duane pillanatnyilag biztonságban volt mögötte. Aztán körülnézett a szobában. Az ablakot szoros fatáblák zárták belülről. Duane hallgatózott és közeledő-távolodó lépteket hallott. Most Ray felé fordult, aki lecsúszott az ágy elé és maga elé nyújtotta reszkető kezeit. Oly fehér volt, mint ágyának párnái. Rettenetesen meg volt rémülve. Duane ismét csendre intő kézmozdulattal lépett feléje, hogy megnyugtassa. – Ó – suttogta Ray rémülten, és Duane látta, hogy mindjárt elájul. Csak amikor a közelébe ért és szemébe nézett, értette, hogy mit jelent az a különös, riadt kifejezés, amellyel a lány rámeredt. Azt hitte, hogy Duane meg akarja ölni, vagy még rosszabb szándéka van – és Duane maga is átlátta, hogy meglehetősen ijesztő lehetett, amikor porosan, szilajon berontott a szobába, kezében az óriási revolver! Duane-t bántotta az a kérő pillantás, mellyel Ray kétkedő, ijedt szeme rászegeződött. – Hallgasson ide – szólt halkan. – Nem tudtam, hogy ez a maga szobája. Ide menekültem, hogy megmentsem az életemet. Üldöznek. Rajtakaptak, hogy hallgatózom, de nem láttak meg. Nem tudják, hogy ki hallgatózott. Most keresnek. Ray szeméből eltűnt a félelem. Fölállt és Duane szemébe nézett. – Istenem! Hát így van?! – tördelte Ray a kezeit. – Tudtam, hogy valami rettenetes titok van itt az emberek körül. És ezért gyűlöltem Floyd Lawsont. Ó, ez a szégyen megöl... ez sokkal rosszabb, mint amit el tudtam képzelni... Most mit tegyek?

Halk lépések zaja hallatszott most a közelben, ami eszébe juttatta Duane-nak a veszélyt, amelyben forog, ha ráakadnak a szobában. – Ki akarok jutni innen valahogyan – súgta. – Várjon – hangzott a suttogó válasz. – Nem azt mondta, hogy üldözik? – Az bizonyos – felelte Duane komoran. – Akkor nem szabad kimennie. Lelőnék, mielőtt kijut. Várjon. Ha rájönnek, elbújhat. Eloltom a lámpát. Elébük megyek az ajtóig. Megbízhat bennem. Várjon, amíg minden elcsendesedik, ha kell, reggelig is. Akkor kisurranhat. – Nem szabadna maradnom... Nem szabadna... nem akarom, hogy... – Duane nagy zavarban volt. – De kell. Ez az egyedüli biztos mód. Itt nem fogják keresni. – De ha mégis?... Valószínű, hogy Longstreth minden zeget-zugot átkutat ebben az ócska házban. Ha itt találnak, innen nem menekülhetek. Ön is megsebesülhet. Aztán meg, ha itt találnak... mit fognak gondolni, hogy... Duane az ajtó felé lépett. Ray sápadtan, égő szemekkel állt előtte, hogy visszatartsa. Oly erős és hajlékony volt, mint a párduc. De nem volt szükség sem az erejére, sem az elszántságára, mert kezének az érintése is elég volt, hogy megtörje Duane ellenállását. – Még fönn vagy, Ray? – hallatszott kívülről Longstreth hangja, amely túl élénk, és túl izgatott volt a közömbös kérdéshez. – Nem. Már ágyban vagyok és olvasok. Jó éjt, apám! – felelte és Duane elbámult ezen a hidegvéren. Ray intett Duane-nak, hogy rejtőzzék el az öltözőfülkében. Duane rögtön besurrant, de az ajtót nem tudta bezárni. – Egyedül vagy? – folytatta Longstreth átható hangja.

– Igen. Ruth már lefeküdt. Longstreth hirtelen benyitott, és félig belépett a szobába. Földúlt arccal, lángoló szemekkel nézett körül. A háta mögött Lawson állt, és homályosan egy harmadikat is lehetett látni. Longstreth nem engedte, hogy Lawson is belépjen. Miután futólag körülnézett, kiment és betette az ajtót... Most hosszú, feszült szünet következett. A ház ismét elcsöndesedett. Duane nem láthatta Rayt, csak izgatott lélegzését hallotta. Meddig akarja őt rejtegetni? Kalandos és veszélyes életében még sohase volt ilyen helyzetben. A lány jelenléte a veszély ellenére is valami szokatlan forrósággal töltötte el. Alig látszott lehetségesnek, hogy ő, aki oly sok évig a társadalomból kirekesztve élt, most hirtelen beleszeressen ebbe a lányba!... Pedig csak ez lehet izgatottságának a titka. Óvatosan kinyitotta a fülke ajtaját és előrelépett. Ray a karjára fektette fejét és zavartnak látszott. Duane kezének érintésére fölnézett, az ajkai remegtek. – Talán most már mehetek – súgta Duane. – Hát menjen, ha kell, de itt is maradhat, amíg teljes biztonságban mehet. – Nem tudom eléggé megköszönni. Rettenetes nekem, hogy... hogy erre rájöttem és... hogy ön az ő lánya. Furcsa érzés. Nem értem meg magamat. De akarom, hogy tudja... ha nem lennék törvényen kívüli rendőr... az életemet a lába elé raknám. – Hiszen alig ismer! – hebegte Ray. – Mégis igaz. És ezért még jobban gyötör, hogy az én idejövetelem bánatot hozott magára. – Nem fogja... lelőni az apámat? – Ha elkerülhetem, nem. Igyekszem kitérni az útjából. – De kémkedett utána... – Rendőr vagyok, Longstreth kisasszony. – És én, én meg... marhatolvaj lánya! – jajdult föl Ray. – Mennyivel rettenetesebb! És én azt hittem, hogy csak csalárd marhaüzletekről van szó. De ma este megerősödött a gyanúm. – Miért? – Hallottam, amikor Floyd mondta apának, hogy emberek fognak jönni, hogy

találkozóra hívják Ord közelében. Apa nem akart elmenni, mire Floyd szörnyű csúfnévvel illette. – Milyen névvel? – Cheseldine-nek szólította. Csönd lett, majd Duane rekedten szólalt meg: – Longstreth kisasszony, miért kellett ezt megtudnom éppen öntől?... Hogy az ön apja és Cheseldine ugyanaz a személy! – Ennyit én is sejtettem – fakadt ki Ray elkeseredetten. – De Longstreth az igazi neve. Duane úgy meg volt döbbenve, hogy szólni sem tudott. Az tette gyöngévé, hogy ez a lány is szenvedő részese a szörnyű tragédiának. Abban a pillanatban, amikor a lány elárulta ezt a rémes titkot, Duane már tisztában volt azzal, hogy szereti Rayt. És a szerelme olyan, mint a rohanó áradat. – Longstreth kisasszony – suttogta –, Cheseldine az a marhatolvaj, akinek a felkutatására ide küldtek. Cheseldine csak egyszerű név... semmi több. Az ön apja a névhez tartozó ember. Megesküdtem, hogy elfogom. Több mint eskü és törvény, ami erre kötelez. Nem szeghetem meg. És kénytelen leszek szégyent hozni önre... feldúlni az életét. Óh, Longstreth kisasszony, én... azt hiszem... hogy... szeretem. Oly hirtelen jött mindez. Meghalnék önért, ha lehetne. Milyen végzetes... milyen rettenetes ez! A körülmények... Ray letérdelt és megfogta Duane kezét. – Ugye nem öli meg? – könyörgött. – Ha szeret... nem fogja megölni? – Nem. Ezt megígérem.

Halk sóhajjal az ágyra hajtotta fejét a lány. Duane kinyitotta az ajtót, és nesztelenül kilopódzott a folyosón át az udvarra. Az éjszaka sötét, szeles, viharos volt, de az eső nem esett. Duane azt remélte, hogy amint kiér a tanyából a szabadba, megszabadul a kíntól, amely lelkét gyötörte. De már régen a szabadban járt, és még mindig fojtogatta a torkát, szorította a szívét valami. Minden gondolata Ray Longstreth körül forgott. Micsoda nő!... Valami bizonytalan, remény nélküli érzés sarjadozott a lelke mélyén, hogy lesz, kell hogy legyen rá mód, hogy megmentse őt!

XVII. FEJEZET Duane még az este elhatározta, hogy elmegy Ordba, és megkísérli, hogy kikutassa annak a találkozónak a helyét, ahol Longstreth találkozik az embereivel. Duane inkább vágyott ezekkel az emberekkel találkozni, mint a vezérükkel, mert ha Longstreth vagy Cheseldine volt is a banda feje, Poggin volt a végrehajtó. Poggint kellett megtalálnia és elintéznie. Poggint és segítőtársait. Duane különös tigrisvágyat érzett. Többet gondolt Pogginra, mint MacNelly tervének a sikerére, ami néha gondolkodóba is ejtette. Bradfordban meghallotta, hogy a megérkezését megelőző éjjel a hatos számú gyorsvonatot rablók feltartóztatták és kirabolták. A Wells-Fargóból jövő futárt megölték, a postatisztet megsebesítették, a poggyászokat és a pénzt elvitték. A hatos számú mozdonynak még a szerkocsiját is leszerelték és a gépész meg a fűtő zavaros históriákat meséltek, amikből senki nem tudott semmit kiokoskodni. Egész csomó vasutas és polgár a seriff vezetésével – aki, Duane nézete szerint, egy húron pendült a rablókkal – elhatározta, hogy kimegy a vonathoz, és elhozza, amit a rablók még meghagytak. Ekkor Duane-nek olyasmi jutott az eszébe, amin eddig hiába törte a fejét. Hirtelen ismét lóra ült, és elhagyta Bradfordot. Amikor belovagolt az éjszakába Ord felé a sötét úton – gúnyosan fölkacagott arra gondolva, hogy őt fogják vasúti rablónak nézni! Göröngyös, tekervényes és nehéz utat szemelt ki Ord irányába, és lova nyomait a régóta üldözött menekülő ügyességével tüntette el. Így folytatta útját, amíg tajtékos lovával Ordba ért. Az az ember, akire Fletcher néven emlékezett, több más társával együtt látta, amikor fölvezette lovát a pitvarhoz,

amelyen Fletcher állt, kalap és mellény nélkül, a bajszát pödörgetve. Nyilván holmi kis reggeli itókát kebelezett be. – Hogy vagy, Bujkáló? – kérdezte Fletcher kurtán. Duane olyan furcsán felelt, hogy a többi ember érdeklődéssel nézett rá. – Jim, a lovam kikészült – mondta. – El kell rejtenem, hogy meg ne lássák. – Úgy, úgy, úgy! Duane-t felbátorította ez a nevetés, amely kórusban hangzott fel. – Nos, ha az idelátogatók nem minden mértéken felül kotnyelesek – felelte Fletcher –, akkor a lovad biztonságban lesz abban az istállóban a Bill háza mögött. Ott megabrakoltathatod, de vizet magadnak kell csórnod valahonnan. Duane odavitte a lovát a mutatott helyre, ellátta mindennel és otthagyta. A kocsma teraszára visszatérve látta, hogy az előbbi vendégekhez még mások is csatlakoztak, akik közül néhányat már azelőtt is látott. Duane minden megjegyzés nélkül lement az útra, és szemük láttára nagy gonddal tüntette el a lova nyomait, ahol a bozótból az útra ugratott. Fletcher és társai nagy figyelemmel kísérték ezt a műveletet. Fletcher nem volt közönséges bandita. Úgy látszott, hogy ez idő szerint az embernek nem volt más dolguk, mint inni és a kocsma körül lebzselni. Pénzük alig lehetett, mert különben kártyáztak volna, de a kocsmáros hitelezett nekik időnként egy-két pesót. Duane igyekezett megbarátkozni az emberekkel, ami könnyen ment. Egész délelőtt rossz és ostoba tréfákon mulattak, ingerkedtek egymással és ugratták egymást. Közben folyton jöttek-mentek az emberék, vagy ötvenen is megfordultak a kocsmában. Délután egy fiú rontott a terembe, és csak egyetlen szót kiáltott be: – Csapat! Abból az izgalomból, amellyel erre mindnyájan kitódultak a kocsmából, Duane arra következtetett, hogy ez a szó és az, amit jelent, ritkaság volt Ordban.

– Mi a csodát jelent ez? – dünnyögte Fletcher, ahogy lent az úton tömör, sötét csoportban látta közeledni az embereket és lovakat. – Először látok ilyet Ordban! Kezdünk népszerűek lenni, mint azok a Valentine melletti helyek. Szeretném, ha Phil vagy Poggin itt volna. Most, emberek, mind csöndben legyetek! Majd én beszélek. A csoport bejött a városba, poros lovakon ügetve és megállt a kocsma előtt. Vagy húszan lehettek, mind erősen felfegyverkezve, a vezetőjük jóképű, délceg cowboy volt. Duane nagy megelégedéssel látta, hogy az a gyanús seriff, akiről azt hallotta, hogy ezt a csapatot vezeti, nem volt köztük. Talán másik csapattal más irányba ment. – Halló, Jim Fletcher! – kurjantotta a cowboy. – Hogy vagy? – kérdezte Fletcher. A száraz, rövid válaszról és a hanyag, egykedvű módról, amellyel Fletcher a csapat elé ment, Duane már kezdte többre becsülni Fletchert, mint eddig. A bandita most másként viselkedett, mint képzelte. – Fletcher – kezdte a csapat vezetője alig három mérföldnyire innen, egy ember nyomaira bukkantunk. Olyan tiszta nyomokra, amelyek csak úgy ordítottak. Megtaláltuk a táborhelyét is. Akkor a bozótba ment, és elvesztettük a nyomokat. Nem volt velünk kutya. Azt hiszem, hogy a hegyek közé menekült. De meglehet, hogy visszatért az útra és erre lovagolt, mivelhogy Ord az útjába esett. Jött ide valaki az éjjel, vagy ma reggel? – Senki – felelte Fletcher. Ezt a választ várta Duane Fletcher viselkedése után és a cowboy – ha más okból is – szintén. A csapat többi tagja felé fordulva, halk beszédbe elegyedett. Látszott, hogy véleménykülönbség, sőt vita van a csapat tagjai közt. – Megmondtam, hogy vadlúdvadászat erre az útra jönni! – tiltakozott egy öreg,

vércsearcú farmer. – Azok a lábnyomok, amiket láttunk, egyáltalán nem hasonlítottak a vízfelvevő állomáson talált nyomokhoz, ahol a rablás történt. – Efelől nem vagyok bizonyos – felelte a vezető. – Nohát, Guttrie, én nyomokat nézegettem egész életemben, és... – És elvesztetted ennek a fickónak a nyomait a bokrok közt. – Adj időt és megtalálom. Ehhez idő kell. De errefelé soha nyomra nem találsz. Szerinted az útonálló megölte a cinkostársait és egyenesen idelovagolt, a városon keresztül! Mégpedig azokkal a poggyászokkal, mi? Hátha mexikóiak voltak? Van okos mexikói is, és ha lopásról van szó, mindnek van elég esze. – De semmi okunk sincs rá, hogy azt higgyük, hogy az a rabló, aki a mexikóiakat megölte, szintén mexikói. Mondom, hogy ez oly ravaszul volt kieszelve, és oly merészen végrehajtva, hogy ezt nem tehette akármilyen féreg. Nem hallottad a részleteket? Az egyik mexikói megállítja a gépet és sakkban tartja a gépészt meg a fűtőt. A másik a vonat előtt áll őrt a revolverével. A nagy termetű rabló pedig, aki a kupéajtót kinyitotta és ölt: az volt a főcinkos... ezt ne felejtsd el! A csapat egyik része a cowboy mellett volt, de a másik része az öreg véleményét osztotta. Végül is a fiatal cowboy kedvetlenül szedte össze a kantárját. – A pokolba is! Az a seriff beszélt rá, hogy ezt a nyomot kövessük. Lehet, hogy igaza volt... Értesz? Ha néhány magamfajta cowboy volna velem... mondok valamit, megpróbálnám kisöpörni ezt a fészket! Fletcher az egész idő alatt némán, zsebre tett kezekkel állt. – Guttrie, igazán kedves vagy, hogy így beszélsz – szólt közbe most. A fenyegetés nem a szavakban, hanem a hangsúlyban volt.

– Te is, Fletcher... te... az ördög vigyen el! – szólt Guttrie, amint megsarkantyúzta a lovát. Fletcher ott állt, amíg a csapat eltűnt a szeme elől. – Szerencsétek, hogy Poggin nem volt itt – szólt, amint visszafordult. Aztán elkomolyodva feljött a teraszra, és félrehívta Duane-t a többitől a söntésbe. Amikor most ránézett Duane-ra, egészen más szemekkel fürkészte, mint azelőtt. – Bujkáló, hova rejtetted a zsákmányt? Azt hiszem, nekem is jár valami, miután Guttrie-t eltereltem innen? Duane megjátszotta a szerepét. Most itt volt az alkalom, és mint a tigris a zsákmánya után, úgy kapott ő is az alkalmon. Először hidegen nézett Fletcherre, és tagadta, hogy többet tudna a vonatrablásról, mint Fletcher. Lassanként azonban, Fletcher makacs faggatására és bámulatát, fokozódó barátságát látva föl-fölnevetett, mint aki büszke a hőstettére, bár még tagad. Aztán úgy tett, mintha az ellenállása gyengülne és ingadozna Fletcher meggyőző szavaira – s végül csendes lett és konok. De Fletcher szemmel láthatóan biztos volt, hogy a végén győzedelmeskedik; bár pillanatnyilag abbahagyta a dolgot, azonban könyörgő tekintete és dörgölőző bizalmaskodása elárulta, hogy mit gondol. Később, amikor Duane kijelentette, hogy most továbbáll és a lovát kérte, azzal, hogy a bozótok közé megy és ott fog táborozni, Fletcher nagyon megsértődött. – Miért nem maradsz velem? Van kényelmes házam, itt följebb. Nem segítettem neked, amikor Guttrie és a csapata idejött? Ha én nem lettem volna olyan hidegvérű?... Lógnál most valahol. Mondhatom, Bujdosó, ez nem eljárás. – Rendbe hozom a dolgot. Megfizetem, amivel neked tartozom. De nem maradhatok itt egész éjjel. Ha a bandához tartoznék, az más volna.

– Melyik bandához? – kérdezte Fletcher nyíltan. – Nos, hát a Cheseldine-bandához. Fletchernek leesett az álla. Duane nevetett. – Beléje botlottam a minap – mondta. – Láttam. Annyi szent, hogy ő a marhatolvajok királya. Amikor meglátott és azt kérdezte, hogy ki vagyok és mi okból vagyok a világon, vagy ilyesmit... nos, megmondtam neki. Fletcheren meglátszott, hogy zavarban van, de nem akarja beadni a derekát. – Ki az Isten csodájáról beszélsz te? – kérdezte színlelt álmélkodással. – Hát nem mondtam? Cheseldine-ről. Odafönt Longstrethnek hívatja magát. Fletcher arcának minden haj- és szőrmentes darabkája szennyessápadt lett. – Cheseldine... Longstreth! – suttogta rekedten. – Mindenható Isten! Te megfogtad a... Aztán teljesen átalakult a bandita. Csuklott, nagyokat nyelt, merevítette az arcát, erőt vett az izgalmán. De arra már nem volt képes, hogy az arca ismét egészséges barna-piros legyen. Duane figyelte ezt a durva embert és csodálta benne a változást, a hirtelen önuralmat – a bámulatos félelem és odaadás bizonyítékait – ez mind hódolat volt Cheseldine iránt, aki mestere volt annak, hogyan kell akaratának uralma alá hajtani az embertársait. – Ki vagy te? – kérdezte Fletcher bizalmatlanul, feszült érdeklődéssel. – Már adtál nekem nevet, nem?... Bujkáló. Éppoly jó ez is, mint akármelyik másik név. Bizonyos, hogy találó, Jim, mert én bizony meglehetősen egyedül éltem évekig, és cimborákra van szükségem... Fontold meg, akarod?... A viszontlátásra! A bandita nézte, ahogy Duane lement a lováért, nézte, amikor visszajött a kocsmába, nézte, amint kilovagolt a sötétbe. Mindezt egy árva szó nélkül.

Duane elhagyta a várost, aztán csendes kis ösvényre tért, mely kaktuszok és mesquitek közt vezetett arra a helyre, amelyet már előbb kiszemelt és elrendezte éjjeli szállását. A feje annyira tele volt, hogy nem tudott aludni. Az utóbbi időben hozzászegődött a szerencse. Érezte, hogy a nagy válság első jelei közelednek. A komor véget azonban még homály fedte – s éppen ez a bizonytalan homály foglalta el a gondolatait. Ott töltötte az éjt, és késő reggel, miután jó ideig egy magaslatról figyelte az ösvényt és az utat, visszatért Ordba. Fletcher nem tudta leplezni meglepetését. Nem várta, hogy viszontlátja Duane-t, aki most némi bizalmaskodást engedett meg magának Fletcherrel szemben, amit eddig nem tett. Aznap délután magányos lovas jött Bradford felől a városba – szemmel láthatóan közismert és közkedvelt bandita. Duane hallotta, még mielőtt valaki a banditának megmondhatta volna, hogy azt beszélik, hogy a vasúti rabló Ordban van, és a pénz, amit elvitt, egészen kis összeg volt. Mint a villám, cikázott át Duane agyán a gondolat, hogy ez a hír mire ad neki esélyt. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. Alkonyatkor aztán, alkalmas pillanatban, odahívta Fletchert és belekarolva, kis sétára vitte a fahídhoz, mely egy árok fölött ívelt át a város szélén. Itt óvatosan körülnézve, kihúzott egy csomó bankjegyet, és kiteregetve, két egyenlő részre osztotta a pénzt, amelynek az egyik felét, egy szót sem szólva, Fletchernek adta. Fletcher remegő ujjakkal számolta meg a pénzt. – Ötszáz! – kiáltotta. – Bujkáló, ez átkozottul szép tőled, tekintve, hogy az ügy nem volt nagyon kiadós! – Semmit sem tekintve – vágott közbe Duane. – Én nem is beszéltem semmilyen ügyről. Te jó szolgálatot tettél nekem, én pedig megosztom veled a pénzemet. Ha ez nem tesz

barátokká, akkor a jó szolgálat és a pénz nem ér semmit ezen a vidéken. Fletcher megadta magát. Aztán bizalmas beszélgetésbe mélyedtek. Duane rövid kis históriát talált ki magáról és tálalt föl Fletchernek. Ez teljesen kielégítette a banditát, aki egyébként jól mulatott Duane szerénységén. Mert nem leplezte azt a véleményét, hogy sokat tart új barátja képességeiről. Esküdözött, hogy még Knell és Poggin, sőt maga Cheseldine is ezen a nézeten lennének. Hencegett, hogy befolyása van és fel is fogja használni Duane érdekében. Úgy hitte, hogy Knellre mindenképpen tud hatni, de Pogginra se ő, se a világon senki! – még Cheseldine sem tud befolyást gyakorolni. Poggin hol olyan hideg, mint a jég, hol meg lángol, mint a pokol. De imádja a lovat. Soha senki és semmi mást nem szeretett. Ezzel a nagy fekete lóval, Bullettel, meg lehetne őt nyerni. Cheseldine-t már úgyis levette a lábáról Duane hallatlan hidegvére, mert máskülönben megölte volna, miután Duane megismerte. Duane apránként mindent megtudott, amit akart – és minden kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetébe. Cheseldine búvóhelye ott volt az Ord-hegy távoli hajlásában, mélyen elrejtett völgyben. Mindig csak közvetlenül az akció előtt ment oda, hogy tisztjeivel megbeszélje a terv végrehajtásának módjait. Aztán, mialatt emberei a dolgot elvégezték, ott sétált és forgott tüntetőleg a városban, a köztereken, a napfényben vagy valamely nyilvános helyen, ahol sokan látják. Most megint ezen a rejtekhelyen van, és minden eddigit fölülmúló vállalkozást beszél meg... Bankrablásról van szó, de közelebbit Fletcher még nem tudott. Amikor Duane mindent kiszedett a most már egészen kezes banditából, a Cheseldine-nel együtt töltött elmúlt tíz év történetét is megtudta Fletchertől. És ekkor oly döbbenetes „karrier” körvonalai

bontakoztak ki előtte, amelynek vérrel ázott útja, az őrültségig vakmerő ívelése olyan lesújtóan bizonyította a banditák hatalmát és rémuralmát, hogy Duane megdermedt tőle. Ehhez a nagy hajlásbeli Cheseldine-hez képest – aki állattenyésztő, vállalkozó, farmer, nagykereskedő, útonálló és

rablógyilkos volt egy személyben – minden bandita, akiről Duane eddig hallott, jelentéktelen kis alakká törpült. És amilyen hihetetlen volt a hatalma, éppolyan megdöbbentő volt a banda bonyolult belső szervezetének labirintszerű rendszere. Amikor Duane végighallgatta és egészében felfogta ezt – a régi, rettenetes ölési vágy olyan vadul tombolt benne, hogy szinte már fékezni sem bírta... Miért is nem volt most itt Ordban az a véres kezű Poggin, az a hideg szemű, hullaarcú Knell?! De hát nem voltak itt – és Duane-nak várnia kellett az időre, amikor teljesítheti azt, ami hite szerint az ő küldetése volt.

XVIII. FEJEZET Megint a tétlenség és feszült várakozás őrölte Duane idegeit. Olyan volt, mint a leláncolt véreb, amely friss nyomot szimatolva, rohanni akar és nem tud. Hívta, vonzotta valami, hogy átkeljen az Ordhegy merész, vad ormán. De jól tudta, hogy addig, amíg Fletcher Ordban Pogginra, Knellre vagy parancsokra vár, az ő dolga is csak az lehet, hogy – várjon. Végre egy napon idegen küldönc lovagolt be titkos küldetéssel és Fletchert kereste. Amikor a küldönc elment, Fletcher új szokásokat vett fel: komor hangulatban magányos sétákat tett. Abbahagyta az ivást, ami éles ellentétben állt eddigi életmódjával. A küldönc ismét megjelent és közlései megdöbbentő hatással voltak a banditára. Duane ott volt a kocsmában, mikor ez a fickó megjött, látta, hogy suttogva beszél Fletcherrel, de nem hallott egy szót sem. Fletcher a félelemtől vagy haragtól, vagy tán mindkettőtől halálsápadt lett, és utána úgy káromkodott, mint az őrült. A küldönc sovány, sötét arcú, jól lovagló legény, aki Guttrie-ra emlékeztette Duane-t – úgy távozott a kocsmából, hogy egy pohár pálinkát sem ivott és nyugat felé lovagolt. Ez a Nyugat éppoly titokzatos és hívogató volt, mint a Dél az Ord-hegyen túl. – Hol lehetett Poggin és Knell?... Úgy látszott, hogy jelenleg nincsenek a vezérrel az Ord-hegynél. Amikor a küldönc elment, Fletcher hallgatag és durcás lett. Duane már az indulatok egész gyűjteményét figyelhette meg az arcán, de a legújabb változatok gondolkodásra ösztönözték. Fletcher veszélyes fickó volt. Látszott, hogy a többi bandita fél tőle és kitér az útjából. Duane se járt utána, és magára hagyta, de élesen figyelte. Talán egy órával azután, hogy a futár eltávozott, Fletcher a lovát kérte. Valami elhatározásra jutott.

Aztán bement a házába, s amikor visszajött, látszott, hogy útra és harcra készülhetett, a felszereléséről ítélve. Parancsot adott az ottlévőknek, hogy maradjanak együtt, amíg visszatér és ezzel lóra ült. – Gyere ide, Bujdosó! – hívta Duane-t. Duane odament és kezét a nyeregkápán tartva, lépésben gyalogolva kísérte a fahídig Fletchert. – Bujdosó, én nem vagyok jóban Knell-lel – szólt. – És úgy látszik, valami súrlódás van Knell és Poggin közt énmiattam. Knell sohasem kedvelt engem, de Poggin sohasem volt ellenem, sőt inkább mindig barátságos volt hozzám. A vezér kemény fába vágta most a fejszéjét, de ez a viszály erősen zavarja a dolgot. Ott várja a hegyoldalban Poggint és Knellt, hogy közölje velük a parancsait, de egyik sem mutatkozik. Én legyek kettőjük között a puffer... ez a föladatom... és nem nagyon örülök a szerepemnek. – Miért civakodnak, Jim? – kérdezte Duane. – Azt hiszem egy kissé te is benne vagy, Bujdosó – felelte Fletcher szárazon. – Knell nem kedvel téged. Ő csak az olyan embereket kedveli, akiken basáskodhat. Néhány kamasz fecsegett itt, mielőtt előállhattam a mondókámmal, és erre beütött az istennyila. Knell azt állítja, hogy tud valamit rólad, amitől, ha megtudják, mind a vezér, mind Poggin hanyatt vágódnak. De most még hallgat. Nehéz fiú ez a Knell. Azt hiszem, jobb lenne, ha egy-két napra visszamennél Bradfordba és aztán künn táboroznál valahol, amíg visszajövök. – Miért? – Nos hát, mert semmi értelme nincs, hogy bajba kerülj. A banda ide fog lovagolni valamelyik nap. Ha látom, hogy barátságosan fogadnának, akkor tüzet gyújtok ott a dombon, mondjuk, három estén egymás után. Ha nem látsz tüzet, akkor még az éjjel lógj meg. Én megteszem, amit tudok. Jim Fletcher

kitart a cimborái mellett... Nos, a viszontlátásra! Ezzel ellovagolt.

Duane-t nagy zavarban hagyta. Ez rossz hír volt. Pedig olyan jól indultak a dolgok! Duane nem tudta, mihez kezdjen, de azért esze ágában sem volt, hogy visszamenjen Bradfordba. Súrlódás Cheseldine két generálisa között? Nyílt ellenségeskedés a két legfőbb tiszt között!... Banditák közt az ilyesmi halálosan komoly dolog. Rendszerint revolverrel intézik el az ilyen ügyeket. Duane még a bajból is bátorságot merített. Talán Cheseldine bandájának a bomlása már meg is kezdődött. – De mi lehetett az, amit Knell tudott?... Duane nem sokat cifrázta körül reménnyel és kétséggel, hogy mit gondolt: ha Knell tudott valamit, akkor csak az lehetett, hogy ez az idegen Ordban – mármint ő – Buck Duane. – Nos, hát rendben van – gondolta Duane. – Itt az ideje, hogy valami hasznát vegye hírnevének, ha egyáltalán hasznát veheti. Hiszen egész tervét erre a hírnévre alapította! Nagy kedve lett volna Fletcher után lovagolni és vele maradni. Ez azonban nem lett volna lojális Fletcherrel szemben, aki nyíltan, férfiasan és becsületesen melléje állt. Úgy döntött tehát, hogy megvárja, hová fejlődnek a dolgok, és amikor a banda emberei idelovagolnak, ő is itt lesz, és állja majd, hogy Knell leleplezze a kilétét. Duane nem várt más eredményt az eseményeknek ebből a sorozatából, mint azt, hogy esetleg összeütközésre kerül a sor közte és Knell között. Ha az Knellre végzetes lesz, ő valószínűleg azután sem kerül rosszabb helyzetbe, mint amilyenben most van. – Ha pedig Poggin veszi fel vele a küzdelmet?... Itt Duane megint azzal vádolta magát – és hiába próbálta megtéveszteni önmagát. A valóság az volt, hogy valahányszor Pogginra gondolt, mindig föllángolt benne a régi ölési vágy... Addig is, tétlen várakozás helyett, miért ne keresné fel Cheseldine-t hegyi magányában?... Alig

jutott eszébe ez a gondolat, máris a lováért sietett. Kilovagolt Ordból, tüntetőleg Bradford irányában, de amikor látókörön kívülre ért, letért az útról, megkerülte a bozótot, és néhány mérfölddel a várostól délre megtalálta azt a füves utat, amely, Fletcher állítása szerint, Cheseldine-hez vezetett. A lónyomokról ítélve legalább egy hete, de valószínűleg még régebben, taposhatták ezt az ösvényt. Alacsony, bokros halmok közt kanyargott, arroyók és gullyk közt, amelyeket gyapotfák és mesquitek tarkítottak. Egy órán belül Duane már az Ord-hegy lankái között járt, és ahogy felkapaszkodott, messzire ellátott az alatta fekvő tájon, amelynek részben termékeny, részben kopár területét világos csíkok gyanánt hálózták be a kiszáradt folyómedrek, végigkanyarodva a völgyben, míg a homályos távolba vesztek. Sziklatörmelékek és szakadékok közé került, ahol nehéz volt megtalálni a csapást. Többször letévedt róla, és így csak lassan jutott előre. Sokszor kellett előremennie, s aztán jobbra vagy balra keresgélnie nagy keservesen, amíg ismét rátalált az ösvényre. Lassú munka volt, egész nap tartott, és amikor az éj beállt, még csak fele úton volt a hegy oldalán. Megállt egy kis füves oldalvölgyben, ahol vizet is talált, és tábort ütött. Az éjszaka tiszta és hűvös volt ebben a magasságban, a sötétkék égen szokatlan fénnyel ragyogtak a csillagok. Duane-t valósággal felvillanyozta, hogy vége szakadt az idegsorvasztó tétlenségnek, és most megint munkára virradt. Ezen az éjjelen, amely olyan magányos volt, mint azok, amelyeket a Nueces torkolatánál töltött el – újra feltámadtak emlékében a régi kísértetek és velük együtt a távoli múlt, a vad menekülések, a holt arcok, az átszenvedett borzalmak és nélkülözések emléke... amelyeket aztán elűzött a remegő, fehér, tragikus, sötét szemű, beszédes arc – a Ray Longstreth arca.

Ezzel az arccal lelki szemei előtt merült álomba. Reggel megnyugvással látta, hogy még azoknál az alig észlelhető nyomoknál is kevesebbet hagyott maga után, amelyeket oly nehezen tudott követni. A sziklamélyedés fenekére vezette lovát, ahol keskeny hasadást látott. Cédruságakkal eltorlaszolta a nyílást, hogy a ló ki ne jöhessen, aztán, visszatérve az útra, gyalog kapaszkodott tovább. Ló nélkül gyorsabban haladt, és átgázolva a mély szakadékokon, kiugró sziklákon, meredek lejtőkön, kemény és fáradságos küzdelem után olyan ponthoz ért, ahol két eshetőség nyílt. Egyenesen

lefelé menni könnyűnek látszott, de minél lejjebb nézett, annál járhatatlanabbnak látta a hegyoldalt. Feljebb fenyőfák nőttek a hegy nyaka körül, amelyből kopáran, mint sárga gomb, meredt égnek a hegy orma. Feljebb kellett hát mennie, a járhatóbb úton, s amikor végre eljutott a fenyves szélére, a keskeny szoroson túl nagy lejtő tárult elébe, és meglátta a hegylánc alatt fekvő alacsonyabb területet. Ez volt a Nagy Hajlás. Most már habozás nélkül ment lefelé, azon gondolkozva, hogyan tudtak erre lóval boldogulni?... És arra a következtetésre jutott, hogy okvetlenül kell valahol lennie lóval járható útnak is, és az vezet Cheseldine rejtekhelyéhez. Most egy kiszögellő sarokhoz ért, amely elzárta a kilátást; ezt megkerülve magas sziklafal tetejére jutott. Alatta amfiteátrumszerű völgy feküdt, egy kék fátyolon keresztül látott zöld öböl, amelyet kétfelől magas partok védenek. Talán ezerméternyire alatta tisztán, élesen, mint minden tárgy ebben a száraz levegőben, piroslott egy nagy négyszög – vagy házacska, mellette fehéren csillogó víz kanyargott zöld szegélyek közt. A zöld réteken szarvasmarhák és lovak legeltek. Békességes, szép látvány volt és Duane a fogát csikorgatta arra a gondolatra, hogy ilyen helyen marhatolvajok és banditák laknak – a legnagyobb nyugalomban és jólétben! Már a fele utat megtette lefelé és jól elrejtőzve egy mélyedésben, megállapodott, hogy figyelje az utat és a völgyet. A nap állásából megállapította, hogy ha valami történik, vagy ha még tovább lefelé ereszkedik, a sötétség beállta előtt nem juthat vissza a lovához. Márpedig sötétben lehetetlenség volt visszamenni oda. Éles szemmel vizsgálta a völgyet. A házikó durva tákolmánynak látszott, bár elég nagy méretű volt. Nyilván a banditák építették. Nem volt ott kert, sem megművelt föld, sem bekerített hely. Eltekintve

ettől a kövekből és gerendákból sárral összetapasztott háztól, a völgy valószínűleg olyan volt, mint amilyen felfedeztetése idején lehetett. Sokáig állt lesben Duane, amíg végre megpillantott egy férfit, aki a folyóhoz ment vízért és megint visszatért a házba. A nap leszállt a völgyön túl, és árnyékok támadtak a völgy mélyebb helyein. Duane kedvet kapott arra, hogy közelebb kerüljön a házhoz. Különben mi értelme is lett volna ennek a fáradságos hegymászásnak?... Még várt azonban, további terveket szőtt. Amíg így latolgatta a helyzetet, a homály gyorsan nőtt. Ha vissza akar jutni a táborhelyéhez, azonnal indulnia kell. Még habozott. Ekkor hirtelen két lovast pillantott meg, amint a völgybe lovagoltak. Valahol, egy sokkal mélyebben fekvő úton juthattak ide, az óriási sziklacsúcs körül, amely délre elzárta Duane elől a kilátást. A lovaik fáradtak voltak, és megálltak a folyónál, hogy igyanak. Duane elhagyta kémlelőhelyét, nekivágott a meredek ösvénynek, és olyan gyorsan ment, ahogy csak lehetett úgy, hogy zajt ne csináljon. Nemsokára már ott is volt a völgy bejáratánál. Maga a völgy majdnem sík volt, magas fűvel benőve, itt-ott bokros helyekkel. Idelent már csaknem éjszakai sötétség volt. Duane jól emlékezetébe véste, hogy merre van az ösvény és aztán, mint az árnyék, kúszott előre a fűben bokortól bokorig. Mielőtt a ház körvonalait jól láthatta volna, éles fény tűzött a szemébe, aztán hangokat hallott, vidám fütyörészést, rekedt éneket és konyhai edények csörömpölését. Orrfacsaró füst csapott az arcába. A fény előtt sötét alakok mozogtak, széles, nyitott ajtaja lehetett a háznak, amelyen át világosság áradt, vagy pedig a tűz a szabadban égett. Duane balra kanyarodott, mert így jobban látott, aztán nesztelenül, de gyorsan a ház mögé kúszott. A falhoz közel fák voltak. Nem csapott zajt, és meglátni se lehetett őt, csak egy

veszedelem érhette: hogy házőrző kutya van a közelben! De bujdosása éveiben számtalanszor tette kockára semmiért az életét, és most sem hátrálhatott meg, amikor sokkal több forgott kockán. Elszántan és vakmerően, de óvatosan, mint az indián, siklott előre. Elérte a fák fedezetét, tudta, hogy az árnyékuk elfedi őt, mert néhány lépésnyi távolságból ő is csak a fák csúcsát látta. Innen továbbosont a ház mellé és kezével

tapogatózva haladt a fal mellett. Kis ablakhoz ért, amelyből világosság szűrődött ki. Bepillantott. Félhomályos szobát látott, lecsavart lámpát, asztalt, székeket. Aztán látta a nyitott ajtót, amely előtt fényes világosság volt a szabadban, de a tüzet nem látta. Hangokat is hallott. Habozás nélkül továbblopakodott egészen a ház végéig. Körülnézve csak fényfoltot látott a puszta földön. Elővigyázatosan vonult vissza, az ablaknál ismét megállt, bekukucskált, és látta, hogy a szobában még mindig nincs senki, mire a másik oldalon kerülte meg a házat. A szerencse kedvezett neki. Bokrok voltak azon az oldalon, egy régi fészer, nagy farakás – mindenféle fedezék, amire szüksége volt, úgyhogy fölállhatott és másznia se kellett. Mielőtt kilesett a ház sarka mögül, egy pillanatra szünetet tartott. Ez az izgalom más volt, mint amilyet akkor érzett, amikor üldözték. Nem volt benne keserűség, gyötrelem, félelem. Ugyanannyi veszély van itt is – sőt talán több –, de mégsem volt ugyanaz... Most kinézett. Fényes tüzet látott, amely fölé vörös arcú férfi hajolt fütyörészve, a kezében gőzölgő fazék. A feje fölött tető, amelyet két oszlop tartott. Aztán, ahogy megszokta a fényt, több embert figyelt meg: hármat az árnyékban, kettőt világosságban, háttal őfelé. – Jobb út, de sokkal hosszabb, mint a hegyen át – szólt az egyik. – Mi bánt, Panhandle? – kérdezte egy másik. – Blossommal ketten Faraway Springsből lovagoltunk ide. Poggin ott van néhány emberrel a bandából. – Bocsáss meg, Phil, igazán nem láttam, amikor bejöttél, és Boldt egy szóval sem mondta. – Soká tartott, amíg ide lehetett hozni téged, de jó, hogy itt vagy – szólalt meg egy sima, kellemesen zengő hang. – Longstreth hangja, Cheseldine hangja! – ujjongott Duane. – Itt voltak tehát... Cheseldine, Phil Knell, Blossom Kane, Panhandle, Smith, Boldt... milyen jól emlékezett Duane a

nevekre!... Mind itt volt, Cheseldine bandájának főemberei, kivéve a legfőbbet – Poggint. Végre megtalálta őket és ennek a pillanatnyi diadalnak a mámora úgy megszédítette, hogy nem látott, nem hallott semmit, ami előtte volt. Leült és megvárta, amíg csillapul az izgalma, aztán még kényelmesebben elhelyezkedve tovább hallgatózott. A banditák a vacsorára vártak. A társalgásuk most közömbös dolgokról folyt – farmerek és cowboyok rendes beszélgetése volt de Duane azért éber fülekkel figyelt, várva az üzleti beszélgetést, amelyre érezte, sor kerül. Sólyomszemekkel figyelt. Blossom Kane volt a küldönc, aki úgy megrémítette Fletchert. Boldt óriási termetű fickó volt, sötét szakállas, hallgatag. Panhandle Smith volt a vörös szakács, jókedvű, közönséges, alacsony, görbe lábú ember, amilyennel nagyon sokkal találkozott Duane a marhatolvajok közt. Luke Stevensre emlékeztetett. És Knell, aki ott ült mellette, magas, nyurga, fiús termetű, mint a kamaszkorban lévő ifjú, sápadt, sima, kifejezéstelen arccal és hideg, szürke szemekkel. Végül Longstreth, aki a falhoz támaszkodott, csinos, sötét arcával, arisztokratikus szakállával, olyan volt, mint a többi louisianai ültetvényes, akivel Duane találkozott. A hatodik férfi olyan sötét helyen ült, hogy nem lehetett jól látni, és bár szóltak hozzá, a nevét nem említették. Panhandle bevitte a fazekat és serpenyőket a házba és vígan kiáltott ki: – Emberek; ha éhesek vagytok, ne várjátok, hogy kanállal etesselek benneteket! A banditák befelé tódultak, nagy zsivajjal és csörömpöléssel leültek az asztalhoz. Mint afféle éhes emberek, keveset beszéltek evés közben. Duane egy ideig várt, aztán lassan felkelt és a ház másik oldalára mászott. Amikor szeme ismét megszokta a sötétséget, nekibátorodott és a fal hosszában az ablakhoz lopózott

és bepillantott. A banditák az első szobában voltak és így nem láthatta őket... A másodpercek örökkévalóságnak tetszettek. A szíve zakatolt... Egyszerre Longstreth bejött a szobába, fölcsavarta a lámpát és fölvéve a

szivardobozt az asztalról, kivitte. – Itt van, fiúk, menjetek ki és füstöljetek – szólt. – Te pedig gyere be most, Knell. Essünk túl rajta. Visszatért, leült és rágyújtott. Csizmás lábait fölrakta az asztalra. A szoba berendezése kényelmes, sőt fényűző volt. Kellett hát, hogy jó út vezessen errefelé, mert másképp nem lehetett volna ideszállítani mindezt a holmit. Nem valószínű, hogy a berendezés azon az úton került ide, amerre Duane jött... Most belépett Knell és szó nélkül leült. Úgy látszott, neheztel, de azért, mint rendesen, most is olyan volt, mint a jégcsap. – Mi baj van, Knell? Miért nem jöttél hamarabb? – kérdezte Longstreth. – Poggin, az az átkozott, volt az oka. Megint összeakaszkodtunk. – Miért? – Semmi oka nincs, hogy civakodjék. Új lovat tör be odaát Farawayben, és ismerheti őt, hogy milyen, ha lóról van szó. Az jobban leköti, mint bármi más. – Mi az a más? Bökd már ki, hogy aztán beszélhessünk a mi dolgunkról. – Nos, már régebben kezdődött. Nem tudom, hogy melyik nap... már hetekkel ezelőtt egy idegen lovagolt be Ordba és egész egyszerűen letelepedett, mintha az övé lenne az egész város. Ismerősnek találtam, de nem tudtam megmondani, hogy hol láttam. Nem hederítettünk rá és nekem sehogy se jutott eszembe, hogy honnan ismerem ezt az embert. – Milyen a külseje? – Daliás, hatalmas szál ember, a halántékán őszülni kezd, erélyes arca van és a szeme olyan, mint a bicska. Abból, ahogy a revolverét kézbe vette, meg a járásából és a keze mozdulataiból rögtön láttam, hogy micsoda-kicsoda. Nem lehet engem félrevezetni. És óriási lova van. – Én is találkoztam ezzel a te embereddel – szólalt meg Longstreth csöndesen. – Ugyan? – kiáltotta Knell. Csodálatos volt ennél a Knellnél, hogy mennyire nem változtatta meg arckifejezését a meglepetés, amikor ennek szóval is kifejezést adott. Csak röviden és furcsán fölnevetett. – Mester – folytatta –, ez az idegen megint itt lődörög Ordban, és vastag

barátságban van Fletcherrel. Tudod, hogy Fletcher könnyen befolyásolható. Nagyon szereti az új embereket. És amikor egy csapat ember kereste azt a fickót, aki a hatos számú vonatot megállította és kirabolta, Jim, aki azt hiszi, hogy ez az idegen a tettes, fedezte őt és félrevezette az üldöző csapatot. Bizonyosan pénzt is kapott ettől az embertől. És ez üt szöget a fejembe... Mit akarhat ez az ember? Mert véletlenül tudom, hogy... ő nem lehetett az, aki a hatost feltartóztatta! – Honnan tudod? – kérdezte Longstreth. – Mert én csináltam ezt a mókát. Hirtelen szilaj és viharos szenvedély sötétítette el a vezér arcát. – Az ördög vigyen el, Knell. Javíthatatlan vagy. Beszámíthatatlan. Ha még egyszer ilyen marhaságot csinálsz, velem gyűlik meg a bajod. Megmondtad Pogginnak? – Meg. Ez is egyik oka, amiért összevesztünk. Poggin dühöngött, tombolt. Azt hittem, mindjárt megöl. – Miért kockáztattál ilyesmit terv és segítség nélkül? – Csábított az alkalom: ennyi az egész. És olyan könnyű volt! De tévedésből történt, mert semmiért kavartam föl a vidéket és a vasutat. Nem tudtam ellenállni. Tudod, hogy az unalom mit jelent az olyan embereknek, amilyenek mi vagyunk. Tilos volt, amit tettem... ezért tettem. Én jó szülőktől származom, és tudom, mi a helyes. De mi bűnösök vagyunk, és nem lehet jó végünk, pont. És én, a magam részéről, egy fikarcnyit se törődöm vele. – Gyönyörű beszéd, Knell! – mérgelődött Longstreth. – Nos, folytasd.

– Amint mondtam, Jim belebolondult abba az idegenbe és ez már kezd unalmas lenni. Folyton együtt lógnak. Mérget vehetsz rá, hogy Jim mindent elmond ennek a fickónak, amit tud. Egy kis pálinka megoldja a nyelvét. A banda többi tagja már átment Pogginhoz és azt újságolta neki, hogy Fletchernek új embere van a banda számára. Tudod, hogy Poggin mindig szeret új embert látni köztünk. Az az álláspontja, hogy ha nem felel meg az illető, könnyen lerázhatjuk a nyakunkról. Tetszett neki a gondolat. Jim és Poggin mindig is összeszűrték a levet. És így jött, hogy amikor én erről értesültem, Jim barátja már benn is volt a bandában, pedig nemcsak hogy te, de még Poggin se látta! Erre elkezdtem erősebben gondolkozni... Hol a csodában láttam ezt a legényt?... Aztán rájöttem, hogy sohasem láttam, ami megmagyarázza a bizonytalanságomat, mert én sohasem felejtek el semmiféle arcot, ha csak egyszer láttam is. Kiástam hát a ládámból egy csomó régi újságot és átnéztem. Éreztem, hogy jó nyomon járok és érdemes vesződni ezzel a dologgal. Végül is megtaláltam, amit kerestem. Most már ismertem az emberemet! De nem böktem ki Poggin előtt. Ó nem! Mert mulatni akarok egy kicsit, ha az ideje elérkezik. Poggin jobban megvadul majd, mint a csapdába került farkas. Átküldtem Blossomot Ordba, hogy megtudjak valamit Jimtől és amikor Jim megerősítette azt, amit úgyis tudtam, akkor megint üzentem neki valamit, amitől egy kissé meghökkent. Poggin ingerült volt, azt mondta, hogy Jimet várja és így átjöhettem ide, hogy beszélgessünk az új fogásról... Ordban aztán majd találkozunk. Knell gyorsan és halkan beszélt, néha szenvedélyesen. Világos szeme úgy csillogott, mint a tűz a jégen, és most suttogásba csapott a hangja. – Mit gondolsz, kicsoda Fletchernek ez az új embere?

– Hát ki? – kérdezte Longstreth. – Buck Duane! Longstreth lábai nagy toppanással kerültek le az asztalról a földre. – A Nueces vidéki bandita? A kóbor revolverharcos, aki megölte Blandet, Allowayt? – És Hardingot. – Knell úgy ejtette ki ezt a nevet, mint akinek Harding nem volt közömbös. – Igen, és Hardingot, a legjobbat a Rim-rockbeliek közül... Buck Duane! Longstreth oly kísértetiesen fehér volt most, hogy fekete bajusza mészre rajzolt szénfoltnak látszott. Rábámult mogorva tisztjére. Megértették egymást minden szó nélkül is. Elég volt annyi, hogy Buck Duane itt volt a Nagy Hajlásban. Longstreth felállt és a palack után nyúlt, ivott belőle és aztán átnyújtotta Knellnek. Ez félretolta és nem ivott. – Knell – kezdte Longstreth lassan, az ajkát törölve – azt veszem észre, neked a bögyödben van ez a Duane? – De mennyire? – Jól van, de azért ne légy őrült és ne tedd azt, amit Poggin és valamennyitek megtenne... ne köss bele! Okom van rá, hogy azt higgyem, hogy Buck Duane most texasi rendőr. – Mi az ördög?! – hökkent meg Knell. – Igen. Menj Ordba és figyelmeztesd Fletchert. Majd ő beszél Pogginnal, aki elintézi még Buck Duane-t is. – Helyes. Én megteszem a magamét. De ha belebotlom ebbe a Buck Duane-be... – Hát ne menj feléje! – kiáltott közbe Longstreth s a hangja szinte remegett e parancs szenvedélyességétől és erejétől. Végigsimította az arcát, ismét ivott a palackból, aztán leült, szívta a szivarját, és előhúzva a zsebéből egy ív papirost, tanulmányozni kezdte. – Örülök, hogy ebben megegyeztünk – szólt. – Most beszéljünk a munkáról. Ma október tizenkilencedike van. Huszonötödikén, vagy még előbb aranyszállítmányt indítanak útnak a Val

Verde-i Gazdabankba. Ha visszatértél Ordba, közöld Pogginnal a következő rendelkezéseket. A banda maradjon nyugodtan. Te, Poggin, Kane, Fletcher, Panhandle Smith és Boldt lesztek benne a dologban. Senki más. Te elmégy Ordból huszonharmadikán és egyenes irányban Mercer határáig lovagolsz. Bradford száz mérföldnyire van Val Verdétől és körülbelül ugyanannyira Ordtól. Úgy intézd az utazásodat, hogy huszonhatodikán reggel érj Val Verde közelébe. Nem kell gyorsabban menned, csak ügetésben. Pont két órakor lovagolj a városba a Gazdabank elé. Val Verde elég nagy város, ott még sohasem történt rablótámadás. A város biztonságban érzi magát. Tiszta, gyors, nappali munka lesz. Ez az egész. Megértetted a részleteket? Knell még a dátumokat sem kérdezte még egyszer. – És ha Poggint visszatartja valami? – kérdezte. Longstreth sötét pillantást vetett Knellre. – Sohasem lehet tudni, mi jöhet közbe – mentegetőzött Knell. – Én megteszem a magamét. – Ahogy meglátod Poggint, mondd meg neki. Ha mókára van kilátás, az csábítja. És még egyszer mondom: légy rajta, hogy semmi se történjék. Vagy te, vagy Poggin... egyikőtök megcsinálja a dolgot. De jobb szeretném, ha együtt csinálnátok. Menj a dombok felé, és ha a sziklák közé jutottál, ahol nyomtalanul elrejtőzhetsz, rögtön gyere az Ord-hegyhez. Ha megint minden nyugodt lesz, majd ott találkozunk. Ez az egész. Hívd be a fiúkat. Duane úgy osont keresztül a sziklafal felé, mint a sebesen haladó árnyék. Minden idegszála remegett, mint a megfeszített húr. Egy ideig összevissza ugráltak agyában a kavargó gondolatok, amelyekből, mint villám a gomolygó felhők közt, előtört a megállapítás: „Cselekedni kell!”... A játszma most az ő kezében volt. Át kell mennie Ordon még ma éjjel. Másnap reggeli nyolc óra előtt

Bradfordban kell lennie, ha törik, ha szakad. Sürgönyöznie kell MacNellynek, hogy huszonötödikén Val Verdében legyen. Onnan vissza kell mennie Ordba, hogy elcsípje Knellt, és szembekerülve vele, megölje, mielőtt bizalmatlanná tehetné a többit. Akkor kell megnyernie Poggint, aki félig már úgyis érdeklődik iránta, Fletcher ajánlása folytán. Ha ez nem sikerül, hagyni fogja, hogy a banditák menjenek a maguk útján, hogy ő is zavartalanul lovagolhasson Val Verdébe, és ott legyen a támadás időpontjában. Ugyanezen idő alatt tervet kell csinálnia, hogyan tartóztassa le Longstrethet... Nagyszabású, hihetetlen csábító eredményeket kínáló vállalkozás volt. Úgy érezte, mintha ő lenne a Végzet. Mintha ő lett volna a Megtorlás, amely eléri az elvetemült banditákat.

XIX. FEJEZET Duane, miután végzett Knell-lel, visszalovagolt Fairdale-be és a hónap huszonharmadikáig a mesquitek közt tanyázott. Az a pár nap végtelen hosszú volt neki. Folyton csak arra tudott gondolni, hogy lassan, de kérlelhetetlenül közeledik az az óra, amely borzalmas lesz Ray Longstreth számára. Ez alatt a pár nap alatt megtudta, hogy mi a szerelem és mi a kötelesség. Amikor végül megvirradt a végzetes nap, szinte kábultan lovagolt le a rögös lejtőn, átugratva a köveken, átgázolva a bokrokon és fülében valami hang zúgott, amit nem csupán a szél okozott, hanem az a gyötrelmes érzés, amely marcangolta belül. Lelkének egyik részében, mint rendületlen szikla, állt a kötelesség, a másik felében pedig a hirtelenül változó gondolatok és ötletek vihara kavargott. Nem tudott nyugodt lenni. Lassanként öntudatlanul sarkantyúzta a lovát és gyorsította a nyargalását. A mozgás mintha csökkentette volna a ránehezedő lidércnyomást, könnyítette súlyos gondjainak terhét. De aztán, ahogy egyre közelebb jutott céljához, annál kegyetlenebb lett a lelki tusája. Úgy elkeseredett, hogy hátat akart fordítani a szerelemnek, a boldogságnak – talán még az életnek is! Úgy látszott, hogy semmi értelme sincs annak, hogy továbbmenjen, amíg teljesen tisztába nem jön önmagával. Mintha felködlött volna lelkében az intő gondolat, hogy ezt a nagy feladatot, amely végzetes erővel csábítja és hajtja, soha nem oldhatja meg abban a hányatott lelkiállapotban, amely most lenyűgözi az akaratát és az érzéseit. Több ízben meglassította a lova futását, sőt meg is állt – de aztán csak újra megindult. Végül, amikor magasabb helyre ért, ahonnan nem messze maga előtt

meglátta Fairdale-t, derült verőfényben ragyogva – ez a látvány végképp megállította. Mesquitek voltak a magaslaton és Duane az árnyékukba ment. Dél volt, forró, izzó, szélcsendes nap. Itt kellett megvívnia belső harcát. Érezte, hogy nem a régi már – hiába kereste a régi énjét! De meg tudta érteni az okát. Ray Longstreth miatt volt ez így. Csábítgatta a kísértés, hogy Rayt élettársul kapja. – Lehetetlenség!... Pedig a gondolat csábító varázsában csöndes, nyugodt, boldog otthont látott képzeletében. Látta önmagát, amint a rizs-, gyapot- és cukorültetvények között lovagol – és amint hazatér, a tekintélyes házba, ahol hosszú fülű kutyák farkcsóválva csaholnak körülötte – elébe jön a csodaszép nő és várja őt boldog, szépséges mosollyal. Lehetnek – sőt lesznek is gyermekei... És erre a gondolatra valami újszerű érzelem vegyült az indulataiba, mélyen belemarkolva a szívébe. – Ray az anyjuk!... A száműzött, hontalan, a hajléktalan törvényen kívüli epedve sóvárgott az után, amiben sohasem volt része. De mindezeken túl ott volt MacNelly kapitány. És a neki tett fogadalom. Mert tudta, hogy bármi történjék is: egy dologban nem lehetett ingadoznia: vagy Longstrethet vagy Lawsont, de az egyiket meg kell ölnie. Longstrethet esetleg lehetséges lesz elfogni. De Lawson őrült, aki nem fékezhető, mert dacos szilajsága legyőzi benne a félelmet. Ez a bandita vicsorgatni fogja a fogait, mint a párduc és a revolveréhez fog kapni... meg kell hát ölnie! A végső következtetések közt ez volt az egyik, amivel számolnia kellett. Egy óra tájt lovagolt be Duane Fairdale-be. Az utcák meglehetősen kihaltak voltak. Egyenesen Morton és Zimmer keresésére indult, akiket csakhamar meg is talált. Duane megmondta nekik, hogy maradjanak a városban és legyenek készen, ha esetleg szüksége lenne rájuk.

Aztán összeszorított fogakkal indult Longstreth majorja felé. Átlopakodott a bokrokon, a fák közt, s amikor a pitvar közelébe ért, ismerős hangokat, hangos és haragos szóváltást hallott. Longstreth és Lawson ismét civakodtak. Szerencsecsillaga jókor vezette ide! Nem volt ugyan semmiféle terve, de száz villámnál gyorsabban váltó agya felért minden tervvel.

Elhatározta, hogy mindent megkockáztat, hogy Longstrethet ne kelljen megölnie. Mivel mind a két férfi a pitvarban volt, Duane átfurakodott a bokrok széléig, és meglapulva leste az alkalmat, amikor majd cselekedhet. Longstreth lesoványodott és megviseltnek látszott. Ingben volt, revolverét letette a fal mellett, az asztalra. Lawson vörös volt, felfuvalkodott, dacos; az italtól felhevült és izzadt, de azért józan. Meglátszott rajta a mélységes elkeseredés és a mindenre elszánt bandita hányaveti vakmerősége. És valóban ez is volt a végső pillanat, bár ő nem tudta. – Mi újságot tudsz? Nem kell félned az én érzelmeimtől – szólalt meg Lawson. – Ray bevallotta, hogy szereti azt a rendőrt – felelte Longstreth. Duane azt hitte, hogy Lawson megfullad. Levegő után kapkodott, és minden vére a fejébe tódult. Puha gallérját tépdeste, mintha szűk lenne és fojtogatná. Duane türelmesen, hidegvérrel, érzelmeit elnyomva várta az ő pillanatát. – De miért kellett Raynek találkoznia ezzel a rendőrrel? – kérdezte nyersen. – Ha szerelmesek egymásba – vonogatta a vállait Longstreth. Duane élvezte Lawson gyötrelmes lelkitusáját. Lehetségesnek tartotta, hogy Longstreth csak ugratni, bőszíteni akarja Lawsont, csak nem értette, hogy mi lehet a szándéka ezzel?... Talán törésre akarja vinni a dolgot? Amikor Lawson szóhoz jutott, szidta Rayt, a rendőrt és Longstrethet. – Te átkozott, önző őrült! – rivallt rá Longstreth elkeseredett dühvel. – Folyton csak magadra gondolsz, és azért őrjöngsz, hogy elvesztetted a lányt. Gondolj egyszer már rám is... az én otthonomra... az életemre. Ez a kitörés cikázó villámfényként világított Longstreth lelkébe, és Duane kezdte megérteni a helyzetet. Valahogy úgy volt, hogy ez a lány borította föl atyja és unokafivére közt a borzalmas védés dacszövetséget. Mintha elvágta volna mindkettőjük életének gyökerét.

– A pokolba veled! – tört ki Lawsonból. Megvadult. – Az enyém lesz, vagy senki másé! – A tied sohasem! – felelte Longstreth határozott hangon. – Úgy segítsen az Isten, inkább akarom látni, hogy a rendőr felesége legyen, mint a tied! Lawson ismét fuldokolva kapkodott levegőért és közben Longstreth, előrehajolva, egyre fokozódó gyűlölettel, fenyegetően villogó szemekkel nézett az arcába. – Lawson, te tettél azzá, ami vagyok – csikorogta rekedten. – Én csak támogattalak és védtelek. Te vagy Cheseldine... nem én! De most vége. Mindennek vége, hallod-e?... Elválunk... az én életem már úgyse élet! Nekem már végem... – Állj! – hangzott e pillanatban a bokorból előugró Duane harsány vezényszava. – Mindkettőjüknek vége van! Riadtan ugrottak föl s ahogy megfordultak, szemben álltak Duane-nal. – Ne mozduljanak! Egyetlen ujjal se! – óvta őket Duane. Longstreth meglátta, amit Lawson elvakult ostobaságában nem tudott meglátni. Az arca ólomszínű lett. – Kicsoda maga? És mit akar? – üvöltötte Lawson vadul, szinte hörögve. Szokatlan volt, hogy... neki parancsoljanak és vak dühében nem látta meg a fenyegető halált. Duane, bár irtózatos izgalomban, de teljes önuralommal felemelte bal kezét és kifordította nyitott mellényét. Az ezüst csillag – tisztének jelvénye – fényesen csillogott. Lawson felhördült, mint a réti farkas. Gyilkos és esztelen dühében, nem mérlegelve őrült vállalkozásának lehetetlenségét, hirtelen fölkapta revolverét... Duane lövése éles csattanással dördült el.

Még mielőtt Lawson összerogyott és kiejtette kezéből a revolvert, Longstreth mögéje ugrott és átfogta őt bal kezével, villámgyorsan kapta ki Lawson kezéből a revolvert. Aztán, Lawson testét pajzsul használva – lőtt... és egyre lőtt... Duane látta a vörös felvillanásokat, a füstöt, hallotta a gyors dörrenéseket... valami megütötte a bal karját – aztán egész testén erős rángás szaladt végig és forró, szaggató érzés követte az ütést. A szíve majd szétpattant, de elméje csodálatosan tiszta és gyors maradt. Hallotta, amint Longstreth ismét felhúzta Lawson revolverét. Hallotta a kakas csattanását, de ezt nem követte újabb dörrenés, mert Longstreth már az imént kilőtte az összes töltényeket. Káromkodott, ahogy a legyőzött szokott. Duane most már hidegen és biztonságban várt. Longstreth azonban még nem adta meg magát. Megpróbálta felemelni Lawson tetemét, hogy a holttest védelme alatt odaférkőzhessék az asztalon fekvő saját revolveréhez. De látva a veszélyt, amellyel ez a kísérlet jár, abbahagyta és leguggolva, Lawson lelógó karja alatt nézett Duane-ra... Szemében látszott, hogy ölni akar. Az ilyen pillantás jelentésében nem lehet tévedni. Nemegyszer látott Duane ilyet és megtehette volna, – hiszen az ellenfele védtelen volt! – hogy célba vegye Longstreth fejét. Longstreth most ledobta Lawson testét és fölegyenesedett. De ugyanabban a pillanatban fölharsant Duane harsány parancsa: – Ne menjen a revolveréért!... Megölöm! Oly biztosan, mint ahogy Isten van! Longstreth talán tízlábnyira volt az asztaltól, amelyen a revolver feküdt. Duane látta, hogy mérlegeli az esélyeket – még nem mondott le minden reményről. Bátorsága tiszteletre méltó volt... Nagyszerű ember!... Egyre a távolságot méregeti közte és a revolver közt... Ugrani fog érte és akkor

Duane kénytelen lesz megölni. – Ide hallgasson, Longstreth – kiáltott rá Duane gyorsan. – A játéknak vége van. Ne kísértse Istent a vakmerőségével... Gondoljon inkább a lányára! Megkímélem az ön életét... megpróbálom megmenteni a szabadságát is. De van egy feltételem... Ray kedvéért teszem! Lelepleztem önt... minden részletet tudok... a bizonyítékok a kezeim közt vannak... Lawson halott... Mit akar hát? Hiszen egyedül van! Nekem pedig itt van Morton az embereivel. Hagyja abba a céltalan ellenállást! Adja meg magát. Egyezzék bele kívánságaimba és én megkímélem. Talán meg tudom győzni MacNellyt, hogy hagyja önt békében visszamenni hazájába... Ray kedvéért teszem! Az ő élete, talán a boldogsága is, még megmenthető! Gyorsan, ember! Feleljen! – És ha visszautasítom? – kérdezte Longstreth halálos komolysággal. – Akkor nyomban lelövöm. A kezét sem mozdíthatja meg a védelmére. Nos, a becsületszavát, vagy... meghal! Siessen! Legyen férfi Ray kedvéért! Gyorsan! Még egy másodperc és megölöm! – Hát jól van, Buck Duane. Szavamat adom – jelentette ki Longstreth és önként a székhez ment, melybe beledobta magát. Most ránézett a Duane vállán vöröslő véres foltra. – Ott jönnek a lányok! – kiáltotta hirtelen. – Segíthet Lawsont bevinni?... Nem szabad meglátniuk. Duane az udvar felé nézett. Ray és Ruth jöttek sietve, láthatólag izgatottan, a ház felé. A két férfinak sikerült Lawsont a szobába cipelni, mielőtt a lányok meglátták. – Duane, nem súlyos a sebe? – kérdezte Longstreth. – Azt hiszem, nem – felelte Duane. – Sajnálom, hogy így történt. Ha csak előbb megmondta volna! Mindig civakodtam vele! – Most utoljára civakodott, Longstreth. – Igen, és majdnem arra kényszerítettem önt, hogy engem is megöljön... Csak az mentett meg, hogy

azt mondta...”Ray kedvéért”... Itt lesz ebben a percben. Ez nehezebb lesz, mint a revolver csövébe

nézni. – Most még nehéz. De remélem, minden jóra fordul – biztatta Duane. – Duane, akar nekem szívességet tenni? – kérdezte Longstreth halkan és szégyenkezés látszott rajta. – Minden bizonnyal – felelte Duane. – Hagyjuk a lányokat abban a hitben, hogy... hogy Lawson lőtte meg önt. Úgyis mindegy?... És azért kérem ezt, mert úgy érzem, hogy föltámad a jobbik énem... Újra a régi leszek, mihelyt Ray belép ide. És... Istenemre, szívesebben lennék Lawson helyében, ha lehetne! – Örülök, hogy ezt mondta – felelte Duane... – És – természetesen, Lawson lőtt belém. Ez kettőnk titka marad... Ekkor lépett a szobába a két lány, és Duane két halk sikolyt hallott – oly különböző hangon! – és két fehér arcot látott. Ray odament hozzá. Remegő ujjal mutatott a véres foltra Duane vállán. Aztán fehéren és némán tekintett apjára. – Apám! – kiáltotta, a kezét tördelve. – Ne engedd el magad – felelte Longstreth rekedten. – Mindkettőtöknek szükségetek lesz az idegeitekre. Duane sebe nem súlyos. De Floyd meghalt... Figyelj!... Hadd mondjam el gyorsan. Itt harc volt. Lawson... Lawson revolveréből jött a golyó, amely Duane-t... És Duane engem megkímélt... Valójában megmentett... Most vége a múltnak... a sötét múltnak. Fölosztom a vagyonomat. Amennyire lehet, mindenkinek visszaadom, amit... amit elvettem... és azonnal elhagyom Texast... Duane azzal biztat, hogy talán MacNelly rendőrkapitányt rá tudja venni arra, hogy utamra bocsásson... A te kedvedért! Ray megkönnyebbülten állt ott, sötét és tragikus tekintetét hol az apjára, hol Duane-ra szögezve. – Túl kell tennie magát ezen – vigasztalta most Duane. – Attól féltem, hogy ez az eset tönkreteszi önt. De lássa: az apja él és és majd túléli a dolgot. Azt hiszem, egész bizonyosan

megígérhetem az ő szabadulását. És odalent, Louisianában, sohasem fogják megtudni a történteket. Az az ország messze van innen. Az ön apja idekerült és, mint sok más, meggazdagodott. Valahogy rossz emberek közé került, és lehet, hogy jóhiszeműen keveredett bele az egészbe... Szentül hiszem, hogy ő maga sem látta, hová fejlődnek a dolgok. Aztán egyik dologból következett a másik, amíg végre szemben találta magát olyan esetekkel, amelyek törvénybe ütközők. Hogy megvédelmezze magát, embereket kötött magához, így szaporodott a banda. Sok banda verődött össze ily módon, s amikor már együtt volt a sok ember, nem ellenőrizhette őket. Így esett meg, hogy ezek az emberek néha túl merész és becstelen dolgokat követtek el. Vérontásra is sor került... és mindezt az ő nyakába varrták... ő volt a vezér, mert ő volt köztük a legerősebb... de egyúttal legkevésbé felelős azért, amit tudtán kívül követtek el az emberei!

XX. FEJEZET Huszonhatodikán reggel Duane Bradfordba lovagolt, hogy elérje az első vonatot. Sebei nem zavarták túlságosan. Longstreth is vele volt és Rayt meg Ruthot se lehetett magukra hagyni. Valamennyien örökre eltávoztak Fairdale-ből. Longstreth egész vagyonát átadta Mortonnak, akinek az lett a feladata, hogy igazságosan osszon el mindent a károsultak közt. Azon a végzetes reggelen Duane külsőleg nyugodt volt, de lelke mélyén szörnyű vihar dúlt. Val Verdébe akart sietni. – Vajon ott lesz-e MacNelly kapitány a rendőreivel, ahogy ő tervezte?... Nem csalódott. Amint az állomásról a bankba érkeztek, már várta őt a kapitány. – Hurrá! – kiáltotta MacNelly. Aztán hivatalos hangon, hidegen, kimérten odaszólt Duane-nak: – Duane, ez az ügy a te ügyed ma. Én csak közrendőr vagyok ma: a vezér te vagy. Mind alád vagyunk rendelve. Tökéletesen megbízunk benned. Csináld meg a tervedet gyorsan, hogy még körüljárhassam a szállásokat és idehívhassam a többi rendőrt is. – Megértette, hogy nincs értelme a kísérletnek, hogy Poggint, Kane-t és a többit élve fogjuk el? – kérdezte Duane. – Nem. Nem értem – felelte MacNelly nyíltan. – Nem lehet megtenni – rázta a fejét Duane. – Ilyen emberekkel ez lehetetlenség. Abban a pillanatban, amikor meglátnak bennünket, rögtön lőni fognak, mégpedig gyorsan és jól... Poggin!... Ennek a banditának nincs párja a revolverlövésben, kivéve... Őt gyorsan és elsőnek kell megölni. De meg kell ölni a többit is. Mind gonosz, elszánt, félelmet nem ismerő, villámgyors ember. – Helyes, Duane. Hát akkor ütközet lesz! – dörzsölte a kezét MacNelly. – Talán így könnyebb is. A fiúk már forrnak a harci kedvtől. Halljuk a tervedet.

– Egy-egy ember álljon ennek az útnak mindkét végére a város szélén – magyarázta Duane. – Puskával elrejtőzik ott, hogy elzárja a menekülés útját, ha esetleg egyik-másik kicsúszik a gyűrűből. Megnéztem a banképületet. A fekvése kedvez a tervemnek. Négy ember elrejtőzik a bejárat fölötti szobában. Kettő az egyik ablaknál bújik el. A többi ember az irodákban... Most menjen át a bankba, kapitány: közölje ezt a hivatalnokokkal. Szükségünk van a segítségükre. Nem szabad becsukni a bankot. Csak az aranyat vigyék biztos helyre. De a hivatalnokok, a pénztáros a helyükön maradnak, amikor Pogginék bejönnek. Mert Poggin be fog nézni a bankba, mielőtt a dologhoz fog. Ezek a fickók nem szoktak hibázni. Túl kell járnunk az eszükön, különben felsülünk. Ha a személyzetet kioktatta, egyenként küldje helyükre az embereket... Most siessen, kérem: csak semmi izgalom, semmi szokatlan mozdulat vagy zaj, ami feltűnést keltene. – Helyes. Nagyszerű. És te hol akarsz várni? Duane hallotta MacNelly kérdését, amely különösen érintette – szinte bántotta. Minthogy nem térhetett ki a válasz elől, zavarba jött és lehajtotta a fejét. – Hol leszel te? – faggatta MacNelly, kutató szemekkel. – Én... elöl várok... mindjárt a kapun belül – felelte Duane nagy nehezen. – Miért? – kérdezte MacNelly. – Nos, Poggin fog elsőnek bejönni. De a többi se lesz messze mögötte. Csak akkor lesznek gyorsak, ha már benn vannak... De én azt gondolom, hogy nem szabad bejutniuk, mert abban a percben, hogy bent lesznek, már lőni is fognak. Ez pedig halált jelent. Ha lehet, meg kell őket állítani a kapuban. – És hol fogsz elrejtőzni? – Elrejtőzni?... – Erre Duane nem gondolt. – A kapu alja tágas – magyarázta a kapitány –, igazi előcsarnok, melyből lépcsők vezetnek a

bankba. Az előtérben is van ajtó, amely valahová nyílik. Oda elrejthetünk embereket. Te is ott lehetsz. Duane hallgatott... A revolverharcos ördögi szenvedélye fűtötte az arcát. – Nézd, Duane – kezdte MacNelly idegesen. – Semmi fölösleges kockázatot nem kell vállalnod. Elrejtőzöl a többi emberrel... Nos, jó lesz? – Nem! – A kurta szó oly élesen csattant, mint az ostorcsapás. – Duane, én neked ma nem adhatok parancsokat – mondta MacNelly ünnepélyesen. – Én csak tanácsolhatok... Miért kellene kockára tenned az életedet? Máris óriási szolgálatot teljesítettél. Ezerszeresen megfizettél nekem azért a kegyelemért. Leróttad minden tartozásodat. A kormányzó, a miniszter, az egész parlament felállva fog tiszteletének kifejezést adni. A játéknak majdnem vége van. Meg fogjuk ölni ezeket a banditákat, hogy örökre megtörjük a hatalmukat. Mint rendőr szólok hozzád: mi szükséged van arra, hogy többet kockáztass, mint bárki más? – Kapitány! Azt akarja, hogy biztosan befejezzük ezt az ügyet? – Természetes. – Megmondtam a módját. Egyedül én ismerem ezeket az embereket. Csak azt nem tudom, hogy mit fogok tenni és hol leszek. Ilyen találkozásoknál a pillanat dönt. De ott leszek! MacNelly tehetetlenül tárta szét a karjait, tanácstalanul nézett kíváncsi és rokonszenves rendőreire, aztán a fejét rázta. – Most, hogy elvégezted a feladatodat, sőt a csapdát is felállítottad, ezt az érthetetlen vakmerőségedet az magyarázza, ugye, hogy kedvében akarsz járni Longstreth kisasszonynak? – kérdezte MacNelly halk, de jelentős hangon. Duane úgy megrázkódott, mint a nagy fa, melyet gyökerében ingattak meg és oly zavarodottan nézett körül, mintha kísértetet látna. A kapitány kíméletlenül folytatta: – Megnyerheted őt anélkül is, Duane. Ó, engem nem vezetsz félre, az első

percben észrevettem. Harcolj velünk fedezék mögül... aztán menj vissza hozzá. Úgy szolgáltál a texasi rendőrségnek, mint még soha senki: elég volt a kockázatból!... Elfogadom majd a lemondásodat. Szabad leszel, tisztelni fognak, boldog leszel. Az a lány szeret! Láttam a szeméből! Ő... Duane heves mozdulattal szakította félbe a kapitányt úgy, hogy a rendőrök visszahőköltek. Még sötétebb, komorabb lett, mint eddig volt. – Elég. Én végeztem – szólt elszántan. – Megadtam a tervemet. Egyetértünk... vagy menjek egyedül Poggin és bandája elé? MacNelly káromkodott, és ismét égnek emelte a kezét, mert igazán, őszintén bánkódott. Mély részvét volt a szemében, amikor most ránézett Duane-ra. Sajnálta és féltette a veszedelemtől. Duane végre egyedül maradt. Az elméje soha nem volt ilyen gyors és tiszta, soha nem értette meg olyan világosan, hogy mik voltak azok a titkos ösztönök és hajlamok, amelyek eddig is irányították az életet. Az volt az elhatározása, hogy találkozik Pogginnal... mielőtt bárki más találkozhatnék vele... Hadd jöjjön először Poggin, aztán a többi!... Oly rendíthetetlen volt ez az elhatározása, hogy inkább meghalt volna, mint hogy eltérjen tőle. – Miért?... Aztán jött a megértése, a magyarázata ennek a makacsságnak. Most nem rendőr volt. Nem törődött az állammal, sem a közönséggel. Nem arra gondolt, hogy a lakosságot megszabadítja a veszedelmes banditáktól, az államot pedig haladásának veszedelmes akadályától... Ő csak meg akarta ölni Poggint. Jellemző volt, hogy a többi banditára nem is gondolt. Kitört belőle a revolverember, a revolverharcos, a maga teljes szenvedélyességében és rettenetességében. Az apja vére, sötét, dacos

jelleme, az anyja szelleme, a letelepülés harcaiban megedződött farmerek szilaj önvédelmi ösztöne, amely törvénnyé avatta az emberölést, mihelyt szükség volt rá – és végül a vad és izgalmas esztendők tették őt azzá, ami lett. Most már, noha végtelen elkeseredéssel, de éppoly reménytelenséggel is, tisztán látta, hogy azzá lett, amitől az értelme mindig irtózott... Hiába minden – most már hajtotta a revolveres ember soha nem nyugvó, embertelen vérszomja. Azt hitte, hogy már rég eltemette ezt a szörnyű Rémet – az ösztönt, a kínzó vágyat, hogy legutóbbi áldozatának visszajáró kísértetét egy új emberölés izgalmaival temesse el... és íme, a szörnyű lidércnyomás megint itt az agyában. Elszörnyedve érezte, hogy – büszke a hírnevére!... Arra büszke, hogy ő tud leggyorsabban gyilkolni... és most is azért akar szembeszállni Pogginnal, mert féltékeny rá, hogy a bandita talán gyorsabban tud ölni, mint ő! Ahogy ráeszmélt erre a borzalomra, alig tudta elhinni. Pedig így volt – nem áltathatta magát. Amitől évekig félt, íme, szörnyű valóság volt. Elveszett ember volt ő már régen – a legelső tűzvész óta, mely föllángolt a lelkében. De most, amikor öntudatra ébredt – amikor tisztán látta önmagát és mégis tehetetlenül állt szemben ezzel a tigrisösztönnel – most érezte csak igazán, hogy elveszett ember! És ebben a lelki lealacsonyodásban, amelyet utált, hirtelen emlékébe villant Ray Longstreth képe. És ezzel kezdődött a legkegyetlenebb – a végső tusa. Minthogy nem irányíthatja a végzetes revolverharc minden mozzanatát – hiszen gyors és halálos tehetségét talán hiába, de mégiscsak Poggin foglalja le – és nagyszerűen célzó emberek harcolnak majd ellene – ez a küzdelem majdnem biztosan az ő halálát jelenti... Nem fontos. – De szereti a lányt! Szívének minden lüktetésével vágyik rá... És a lány varázsos szépsége, bája,

szenvedélyessége ismét előtte volt, hogy kínozza őt!... Aztán, a leggyötrőbb lelki harc viharában kinyílt az ajtó és – Ray Longstreth lépett a szobába. – Duane – mondta lágyan –, MacNelly kapitány küldött ide. – Nem kellett volna idejönnie – felelte Duane. – Ahogy elmondta a dolgot, mindenképpen idejöttem volna, akár küldött volna, akár nem – felelte a lány. – Ön faképnél hagyott bennünket... nem is köszönhettük meg a jóságát. Pedig én... köszönöm... ó, teljes lelkemből köszönöm, mert nemes cselekedet volt! Apát legyőzte, ő nem várt ennyit... És most már igaz ember lesz... De nekem azt mondták, Duane, hogy siessek és én... és én itt vagyok és... csak fecsérlem az időt. – Hát menjen... hagyjon – szólt Duane nyersen. – Nem szabad idegesítenie, amikor gyilkos, késhegyre menő harc előtt állok. – De... miért kell... kétségbeesettnek lennie? – suttogta Ray közel menve hozzá. – Mert kell... Nem lehet másképpen. MacNelly azért küldte hozzá Rayt, hogy megingassa őt az elhatározásában... Duane nagyon jól tudta ezt. De érezte, hogy Ray maga is vágyott arra, hogy idejöjjön. A lány bágyadt volt, sötét szemei fáradtak, de fátyolos tüzükben sokkal szebbek voltak, mint eddig bármikor, és a kifejezésük olyan szelíd és lágy volt, amilyent Duane sohasem látott még bennük. – Ön őrülten kockázatos dologba akar fogni – szólalt meg Ray könyörögve. – Ó, hadd győzzem meg, hogy rosszul teszi... Azt mondta, hogy... szeret engem és én... ó, Duane... hát nem... nem érzi?... nem tudja?... A halk, mély hang, amely olyan édes és lágy volt, mint a régi húré, hirtelen megtört, elakadt és elnémult. Duane megrázkódott és elkábult, mintha nagy pohár erős bort hajtott volna föl. Minden

gondolkodóképessége megbénult egy percre. Ray kinyújtotta feléje a karjait, és csodás szemei könnyekkel teltek meg.

– Istenem... az nem lehet, hogy... hogy ön... szeressen engem! – kiáltotta Duane rekedten. Ekkor Ray egészen odalépett hozzá, még mindig kitárt karjaival. – De igen... szeretem... szeretem! Gyengéden, szinte alig érintve, fogta meg Duane a lány kezét, és lassan magához húzta Rayt. Érezte a lány meleg, pihegő keblét, lágy, sima karját, mint az élet, a hús és vér valóságát, amely most a segítségére jött, hogy a rettenetes félelem ellen együtt küzdjön vele. Érezte Ray szerelmét, és ez az érzés most erősebb volt, mint valamennyi démon, amely eddig a lelkét és agyát marcangolta. És, ahogy karjai közt tartotta a lányt, egyre az ajkait csókolva, úgy tetszett neki, hogy tulajdon lelkét öleli, és földi erejét, mennyei reménységét nyeri vissza ebben az ölelésben. A kétely árnyéka, a szorongó kishitűség sötét fátyola szertefoszlott. Ismét látott. Kimondhatatlan, édes érzések áradata hullámzott végig egész valóján – diadalmas ujjongás, vakító ragyogás, mint a napfény annak, aki pincék sötétjéből jött. Száműzött volt eddig – hazátlan vándor: revolveres ember, a körülmények áldozata és többet, rosszabbat szenvedett el, mint a kínhalál. Végigjárta a vég nélküli, véres ösvényeket mint emberölő, mint szökevény, akinek a lelke lassan és elkerülhetetlenül bezárul minden egyéb előtt, kivéve az életösztönt és a fekete kétségbeesést és most, amikor karjai közt tartja ezt a nőt és érzi lihegő keblének forróságát – ebben a majdnem feltámadáshoz hasonló, nagyszerű pillanatban – összeroskadt a szenvedély és boldogság gyönyörűséges terhe alatt, amelyhez fogható boldogságot csak ő – az annyit szenvedett ember érezhetett. – Szeretsz... hát szeretsz egy kicsit? – suttogta folyton, és mélyen a szemébe nézve, föléje hajolt. Ray halkan felkacagott és ez a kacaj zokogás is volt. – Egy kicsit?... Ó, Duane... Duane... nagyon... végtelenül! Ajkaik összeforrtak. A szelíd csók édessége, tüze oly mámorító s egyúttal éltető

volt, hogy Duane szenvedő és éhes szíve hatalmas dobbanásokkal zakatolt. Érezte a száműzetés hosszú, tiszta éveinek szerelmi szomját. És teljes lelkével átadta magát az üdvözítő pillanatnak. Ray ajka félúton találkozott az övével – csókra csókkal válaszolt, simogatásra simogatással – az arca lángolt, a szeme behunyva, amint szívében túláradt a szerelem és odahajtotta Duane széles mellére. Duane hirtelenében azt gondolta, hogy Ray elájult, és megijedt, szemrehányást tett önmagának, hogy féktelenségével megriasztotta az imádott lányt. De Ray magához tért, és csak még szorosabban simult Duane-hoz, fölfelé fordítva boldogságtól ragyogó arcát. Duane érezte Ray kezeit a magáén, olyan lágy és erős karok ölelését, amelyek úgy szorították a nyakát, mint bársonyba takart acél... És remegni kezdett. Megkísérelte, hogy távolodjék tőle, de Ray utána húzódott, és csak még szorosabban fogta. A máskor oly fehér arc most rózsás színben égett, piros ajkai közül kicsillogtak hófehér fogai. – Szeretlek, Duane – szólt halkan. – Az én könyörgésemre ne menj ki, hogy szembekerülj azzal a banditával... Ami vadság van benned: győzd le, ha szeretsz! Duane hirtelen gyenge lett, alig volt annyi ereje, hogy szekérre ültesse Rayt, maga mellé. Nehezebbnek érezte, mintha súlyt emelt volna... És Ray megérezte, hogy most kell küzdenie... itt a döntő perc, amikor le kell győznie a Rémet. A szíve ijesztően kalapált, forró arca könnytől volt nedves, karjaival, mint folyondár, fonta át Duane nyakát és odanyújtotta neki az ajkait: – Csókolj! – suttogta. Meg akarta változtatni Duane elhatározását, vissza akarta tartani szerelmesét. Duane lehajolt és ajka ismét egybeforrt a lány ajkával. Szinte fölolvadt az üdvösségben. Ez a csók lezárta a szemét, úgyhogy némán és mozdulatlanul ült ott, karjai közt tartva Rayt – vakon,

gyámoltalanul, elmerülve valami sötét és édes megdicsőülésben... Nem tudta eltolni magától Rayt. Engedett a lány ajkának, és most, hogy már bizonyos volt Ray szerelmében, még jobban elbájolta, teljesen lenyűgözte a lány csodás szépsége és odaadása.

Bujdosásának sivár évei kitörölték lelkéből mindannak emlékét, ami gyerekkori szerelmeivel volt kapcsolatban. És mégis... érezte, hogy mégis itt kell most hagynia mindezt a csodát, ezt az emésztő tüzet, amelytől félt és amelyre mégis szíve-lelke minden erejével vágyott!... – Ne menj!... Ne menj!... – sikoltotta Ray szenvedélyesen, amikor Duane hirtelen kitépte magát a karjaiból. – Kell, drág... Isten veled! Emlékezzél, hogy szerettelek! – Lefejtette magáról a lány kezeit és hátralépett. – Ray... te drága... édes gyönyörűségem... azt hiszem, visszajövök hozzád! – suttogta. Ezek az utolsó szavak nem voltak őszinték, és Duane inkább önmagát biztatta, vigasztalta velük... Elérte az ajtót – még egyszer visszanézett – szomjas szemei mohón itták be Ray bűbájos szépségét – mintha örökre emlékezetébe akarná vésni ezt a fehér arcot a sötét, bámuló, tragikus szemekkel. – Duane!... Duane kirohant és ez a fájdalmas kiáltás úgy zúgott, dörgött a fülében, mint a mennydörgés – a halál, a pokol... Hogy elfelejtse Rayt és visszanyerje nyugalmát, hidegvérét, Poggin képét kényszerítette emlékezetébe – a vörhenyes hajú, sárga jaguárszemű, atléta Poggin alakját. Első találkozására gondolt a banditával, meg saját félelmére és gyűlöletére, amelynek okát nem tudta. – Miért félt tőle, hiszen úgy gyűlölte az életet!?... Poggin volt az ő legnagyobb próbatétele. Balsejtelmeinek sötét áradata elborította Duane-et, de amikor kirohant a szobából, ismét vad, rendíthetetlen volt, gyors, mint a párduc, sötét, mint a halál – mert ismét rabja volt már vészes szenvedélyének. Az utcán a legkisebb izgalom sem látszott. Duane a banképület sarkáig ment. Benn kettőt ütött az óra. Bement a kapun az előcsarnokba, körülnézett és felment a bankba vezető

lépcsőn. A tisztviselők mind az asztaluknál ültek, látszólag munkába merülve. De idegesek voltak. A pénztáros elsápadt, amikor Duane-t meglátta. A rendőrök a válaszfal mögött lapultak meg. A pult előtti üvegfal ablakairól eltávolították a dróthálót. A pénztárszekrény zárva volt. Pénzt sehol sem lehetett látni. Egy ügyfél jött be, beszélt a pénztárossal, aki másnapra rendelte be. Duane visszatért a kapuhoz, ahonnan az úton túl, messze kiláthatott a szabad mezőkre. Ott várt és a percek örökkévalóságok voltak. Senkit sem látott a közelben, hang sem hallatszott sehol. Néhány perccel fél három előtt lovasok tömör, sötét csoportja bontakozott ki a távolból, az útra térve. Gyors ügetésben közeledtek, zárt sorban, és a komor csapat bárhol és bármikor feltűnést keltett volna. Amikor beértek a városba, kissé meggyorsították az iramot és vágtatva közeledtek – most kétszáz yardnyira voltak, aztán száz- majd ötvenyardnyira... Ekkor Duane hátravonult az előcsarnok lépcsőjére, és ott állt a széles bejárat közepén. A füle zúgott, de ezen keresztül is hallotta a vaspatkók éles kip-kopját. Csak az út sarkáig láthatott... és egyszerre csak izmos lábú, poros pejlovak bukkantak fel a sarkon. A hirtelen megállított lovak idegesen ágaskodva toporzékoltak. Duane látta, amint a vörös Poggin magyarázott valamit társainak és gyorsan leugrott a lováról. A többi követte. Úgy viselkedtek, mint békés farmerek, akik üzleti ügyben jöttek. Semmilyen fegyvert nem lehetett látni náluk. Poggin hanyag tartással indult a bank felé, kissé meggyorsítva lépteit. A többi szorosan egymás mellett, utána. Blossom Kane bőröndöt vitt a bal kezében. A lovaknál Fletcher maradt és már rendbe is szedte a kantárokat. Poggin lépett be elsőnek az előcsarnokba, egyik oldalán Kane, a másikon Boldt jött vele, de kissé

mögötte. Amint belépett, rögtön megpillantotta Duane-t. – Ördög és pokol! – kiáltotta meghökkenve.

Valami megpattant Duane-ban, amint lélegzetfojtva fürkészte Poggint. – Félelem volt?... – Buck Duane! – szitkozódott Kane. Egy pillanatig, ahogy szemben álltak – Duane fönt a lépcsőn és Poggin az előcsarnok küszöbén – Poggin felnézett Duane-ra és Duane lenézett a banditára... De csak egy szempillantásig. Aztán Poggin felhördült, mint az ugrásra készülő jaguár... majdnem éppen oly gyorsan Duane is kirántotta a fegyverét. A revolverek csaknem egyszerre durrantak el... de Duane ütést érzett, mielőtt megnyomta a ravaszt. Szemei előtt apró, furcsa pontok táncoltak – és éppoly gyorsan táncoltak kavargó gondolatai is. Célzásra emelt revolvere lazán mozgott a kezében. – Poggin előbb lőtt!... Szaggatott hörgés fullasztotta ziháló mellét, de azért csak húzta, egyre nyomta a ravaszt találomra. Körülötte lövések dördültek el mindenfelől. Vörös láng- és füstoszlopok, éles kiáltások!... ez volt, amit legutoljára látott és hallott. Aztán összerogyott. Ez volt hát a vég?... Igen, a vég – a vég! Homályosuló szemekkel látta, hogyan esik el Kane – aztán Boldt. – De micsoda szörnyű gyötrelem! Keserűbb a halálnál!... Poggin még állt, hátát a falnak vetve, oroszlánsörényével, véres arccal, nagyszerűen, mint a legendák mesés hősei – és revolvere még egyre vöröset okádott! Minden elhalványult, sötét lett. A mennydörgés elhalt. Duane úgy érezte, hogy úszik a végtelenségben. És ott jött – szembe jött vele Ray édes arca, fehéren, sötét, tragikus szemekkel – egyre halványodva, mind jobban elmosódva...

XXI. FEJEZET Fényfolt jelent meg Duane szeme előtt – homályos, különös fény, amely jött és ment. Hosszú ideig zúgó és mélyen dörmögő hangok surrogtak mellette, mindent betöltve. Álom volt, tartalom álmok nélkül – görnyedés szörnyű teher alatt – sötétség, világosság, hang, mozgás és bizonytalan, sötét fogalom az időről – nagyon hosszú időről. Tűz volt – alattomos, emésztő tűz. Sötét tűzfelhőbe került, amely viharként ragadta magával. Aztán szobát látott homályosan. Furcsa szobát, amely idegen volt neki – idegen emberek mozgolódtak körülötte, süket hangon beszéltek, mintha messze, nagyon messze lennének, és ő csak álomban hallaná beszédjüket, amelyet nem ért. Aztán megint tisztán látott, visszatért, de valószínűtlen öntudattal – még mindig mintha idegen világban járna – tele a távoli, bizonytalan dolgokkal. – De hiszen akkor ő nem halott?... Mereven feküdt, mint a kőszikla, mint a hatalmas hegység... vagy ez a hegység nem is ő, hanem csak ránehezedik, hogy nem bír mozdulni tőle lenyűgözött teste, a lassú, tompán lüktető haláltusában... Most női arc hajolt föléje – fehér és szomorú szemű – hasonlatos azokhoz a tragikus árnyakhoz, amelyek hajdan üldözték és halálra kínozták a lelkét – de ez az arc édes és beszédes volt... Aztán férfiarcot is látott, amint mélyen a szemébe nézett és mintha a távolból suttogta volna: „Duane, Duane... ó, megismert!” És megint ráfeküdt a gyilkos, borzalmas, néma sötétség. Amikor aztán megint a fény következett – most már tisztábban – ugyanaz a komoly férfiarc hajolt föléje... MacNelly volt. És ezzel visszatért a múlt.

Beszélni akart. De az ajkai gyöngék voltak, alig bírta mozgatni őket. – Poggin! – suttogta. Első öntudatos gondolata Poggin volt. Az uralkodó szenvedély – az örökkévaló ösztön... a revolverharcos átörökölt rögeszméje! – Poggin meghalt, Duane; szitává lőtték – felelte MacNelly ünnepélyesen. – De hogyan harcolt... Két emberemet megölte, legalább ötöt megsebesített. Tigris volt. Három revolvert használt el, amíg leterítettük. – Ki menekült meg? – Fletcher... az egyetlen, aki a lovaknál volt. A többit elintéztük. Duane, elvégeztük a nagy munkát!... Elvégeztük: érted?... A férfimunkának vége!... Nos, ember, hát... – Mi van... vele?... – nyögte Duane halkan. – Longstreth kisasszony mindvégig az ágyad mellett volt. Segített az orvosnak. Gondozta a sebeidet. És, Duane, az elmúlt éjjel, amikor közel voltál a végedhez... olyan közel, azt hiszem, hogy csak hajszál választott el... az ő lelke tartott vissza. Csodálatos lány az, Duane! Sohasem csüggedt, sohasem vesztette el a bátorságát. És hogyha majd téged hazaviszünk, ő is velünk jön. Longstreth ezredes mindjárt a harc után Louisianába utazott. Én tanácsoltam neki. Nagy izgalom volt itt. Legjobb volt, ha elmegy. – Van remény, hogy... meggyógyulok? – Remény? Ugyan, ember! – kiáltott MacNelly vidáman. – De mennyire meggyógyulsz! Csak féltucat golyót cipelsz majd magadban élted fogytáig. Hanem ezt kibírod!... Hallod-e, Duane: egész Délnyugat tele van a históriáddal. Soha többé nem lesz okod szégyellni a nevedet. A törvényenkívüliség bélyegét eltörölted. Texas azt hiszi, hogy az egész idő alatt titkosrendőr voltál. Nemzeti hős vagy. És most gondolj az otthonodra, az anyádra meg erre a nagyszerű, nemes lelkű lányra... a jövődre, pajtás!...

* A rendőrök hazaszállították Duane-t Wellstonba. Amióta Duane számkivetésbe vonult, vasút épült Wellstonig, és a város megnagyobbodott. Zajos tömeg vette körül az állomást, de elcsöndesedett, amikor Duane-t hordágyon leemelték a vonatról... Tengernyi arc tolongott a közelében. Némelyikre emlékezett – iskolatársak, régi szomszédok. Számtalan kéz integetett feléje – ujjongással fogadta a város, amelyből egykor szöknie kellett, hogy megmentse az életét. Valami holt dermedtség engedett fel benne most, hogy ismét itthon volt, de ez a fogadtatás valahogy bántotta és elborult a szeme. És a fehér ház... a régi otthon! – Milyen idegen és mégis, milyen kedves!... A szíve erősen dobogott. – Hát olyan sok-sok év múlt el?... Olyan ismerős és mégis idegen volt minden és mennyire megnőtt, megváltozott körülötte a környezet! Rendőrtársai bevitték a házba és lefektették, megigazították a vánkosát. A ház csendes volt, bár tolongtak benne az emberek. Duane szeme a nyitott ajtón csüggött... És most belépett rajta, akit várt – a karcsú lány, fehér ruhában, sötét, könnyektől fátyolos szemekkel, átszellemült arccal. Kézen fogva vezetett egy öreg, ősz hajú, méltóságteljes matrónát, akinek arcán mély szomorúság ült. – Az anyja!... Gyönge volt, de egyenesen járt, sápadt volt és reszketett, de megőrizte a méltóságát. A fehér ruhás lány halkan fölsikoltott, és Duane ágya mellé térdelt... És ekkor az anyja ideges mozdulattal tárta szét mind a két karját. – Ez férfi! – kiáltotta fájdalmasan. – Nem az én fiamat hozták vissza... Ez a férfi az apja! Hol a fiam? Fiam... óh, én édes fiam!... *

Amikor Duane már lábadozott, csöndes boldogság volt neki: ott ülni a nyugati ablaknál, nézni Jim bácsit, amint a botján faragcsál, és hallgatni, amit mesél. Az öregembert már megtörte az idő. Sok érdekeset mesélt ismerős emberekről – emberekről, akik megnőttek és megházasodtak, tönkrementek vagy boldogultak, elmentek vagy meghaltak... Legtöbbet mesélt azonban a revolverről, banditákról, harcokról és bujdosókról, ami bántotta Duane-t. És Jim bácsi nem tudta felfogni, hogyan bánthatják Duane-t ezek a történetek?... ő, szegény már gyerekes lett és borzasztóan büszke volt az unokaöccsére. Mindent tudni akart, ami Duane-nal történt hosszú bujdosása alatt. Legjobban mégis azokról a golyókról szeretett beszélni, amik benne maradtak Duane testében. – Öt golyó... igaz? – kérdezte már századszor. – Öt az utolsó alkalommal... Ebadta! És hat volt benned már előbbről? – Annyi, bácsi – felelte Duane. – Öt és hat. Ez tizenegy. Ebadta! Az már aztán igazán egész férfi, aki ezt mind magában cipeli! De azt hiszem, Buck, hogy többet is kibírnál. Ott van az a néger, Edward, mindjárt itt Wellstonban. Egész mázsa golyó van benne. Meg se kottyan neki. És ott van Cole Miller. Ezt én magam is ismerem. Gonosz fráter volt annakidején. Azt mondják, huszonhárom golyót cipel. De ő kövérebb, mint te... több hús van rajta. Hát nem furcsa, hogy a doktor csak egyetlenegy golyót tudott kiszedni belőled... azt, amelyik megállt a mellcsontodban?... Negyvenegyes kaliber volt, szokatlan töltény. El akartam tenni emlékbe és kértem is, de Longstreth kisasszony nem akart megválni tőle. Tudod-e, Buck, hogy Poggin revolverében megtalálták az utolsó golyót és az ugyanolyan kaliberű volt, mint amit kivágtak belőled?... Ebadta, megölt volna, ha benned marad! – Igazad van, bácsi – felelte Duane és kedélyére ismét ráfeküdt a régi, izgatott,

komor hangulat.

De Duane-t szerencsére, nem bízták gyakran az öreg hősimádó Jim bácsi kényekedvére. Longstreth kisasszony volt az egyetlen, aki rögtön észrevette Duane lehangoltságát, ha mellette volt, és minden izgalomtól megóvta a beteget. Egy délután, amikor Ray is mellette ült a nyugati ablaknál, táviratot kapott Duane. Együtt olvasták el. Így szólt: „Megmentetted a rendőri intézményt... Köszönöm ezt neked Ray mellette térdelt és Duane megérezte, hogy Ray most arról akar beszélni, amit eddig mindig gondosan kerültek. A lány arca még sápadt volt ugyan, de forró vérhullám lüktetett a hideg márvány alatt és sötét szemei, bár szenvedők és nyugtalanok voltak, mégse voltak már tragikusak. – Örülök, hogy megszerezhettem MacNellynek ezt az elégtételt – szólalt meg Duane. Ray nem válaszolt és gondolatokba merült. Duane kissé megrázkódott. – A fájdalom... nem akar szűnni? – aggódott Ray szerető gyöngédséggel. – Nem. Egyforma. Mindig egyforma is marad – sóhajtotta Duane. – Tele vagyok golyókkal. De nem törődöm ezzel a kis fájdalommal. – Akkor hát... a régi hangulat... a félelem? – suttogta Ray szorongva. – Mondd meg, kérlek! – Igen. Üldöz... De nemsokára jól leszek és kimehetek... Csak félek, hogy akkor majd... visszajön a régi pokol! – Nem, nem! – kiáltott föl Ray biztatón. – Valami részeg cowboy, vagy őrült elüldöz a revolverével minden városból, ahová csak megyek...”Buck Duane” – jajdult föl keservesen. – Megölni Buck Duane-t!... Ezt akarják majd, hogy beszéljenek róluk! – Csitt!... Ne beszélj így!... Ide hallgass! Emlékszel arra a napra, amikor hozzád jöttem és kértelek,

hogy ne menj ki Poggin-hez? Óh mily rettenetes óra volt!... De legalább megismertem a valóságot. Láttam a küzdelmet ölési szenvedélyed és hozzám való szerelmed között. Már akkor megmenthettelek volna, ha tudom, amit most tudok. De csak most értem, hogy mi hajt téged. És most már tudom, hogy soha többé nem lesz alkalmad a revolverhez nyúlni... hála Istennek! Duane úgy kapott e szavakon, mint a fuldokló a szalmaszál után, de nem tudta szavakba foglalni, ami a lelkében viharzott. Ray gyöngéden átölelte Duane nyakát és halkan suttogta: – Nem lesz rá alkalmad soha... Mert ezentúl mindig velem kell lenned... Mert mindig ott leszek közted és a közt a... rettenetes dolog közt! Úgy látszott, hogy Ray teljesen bizonyos a hatalmában. Duane pedig úgy érezte, hogy ez a nő, aki most a karjaiban tartja, sokkal erősebb, mint az a másik volt, aki azon a végzetes napon hiába kérte, hogy ne menjen ki Poggin elé... – Egybekelünk és elmegyünk Texasból – suttogta Ray és piros vére sötéten tolult az arcába. – Ray!... – Úgy van: egybekelünk, habár uraságod nem nagyon siet megkérni engem. – De, drága... meglehet, hogy gyereked lesz... fiú – felelte a férfi rekedten. – Fiú, aki az apja vérét örökli! – Kérem is az Istent, hogy fiú legyen – fogadta Ray komolyan. – Mert én nem félek attól, amitől te félsz. Aztán meg, ha úgy lesz is... félig az én vérem lesz. Duane érezte, hogy vihar tör ki a belsejében. És félelmét elnyomta a boldogság. Oly gyönge lett,

mint a gyermek, a szerelem ragyogó glóriájától, ami a nő szeméből feléje sugárzott. Hogy szeretheti őt... Hogy merhet olyan bátran szembenézni a vele eltöltendő élettel?... Ezek a gondolatok viharzottak a lelkében, mialatt Ray még mindig ölelte a nyakát, szorosan hozzásimulva... A szépségét, a hűségét, a szerelmét akarta hát a lány közéje és a rettenetes múlt közé állítani. Ezekben rejlett a hatalma, és el volt szánva rá, hogy föl is használja ezt a hatalmat az ő megmentésére!... És Duane nem mert arra gondolni, hogy elfogadja ezt az áldozatot! – De Ray... te drága, nagyszívű lány – tört ki belőle a keserűség –, én szegény vagyok. Semmim sincs. És... nyomorék is vagyok! – Ó, majd meggyógyulsz – mosolygott Ray. – És én gazdag vagyok... És nekem van, tudod? Az anyámról elég maradt rám. Ő pedig mindent az apjától örökölt... Érted?... Magunkkal visszük anyádat és Jim bácsit is. Louisianába megyünk, az én régi hazámba. Messze innen, ahol senki sem ismer. Birtokom van ott, azon gazdálkodunk. Van ott ló meg szarvasmarha és irtani való erdő... Ó, sok-sok dolgod lesz. Ott felejteni fogsz, majd megszereted az én hazámat... Meglátod, milyen szép, öreg hely. Vannak ott ligetek, ahol egész nap fütyül a rigó, a fülemüle pedig egész éjjel dalol! – Drága, drága... Nem, nem lehet az! – kesergett Duane. Tiltakozott, de már érezte, hogy engedni fog, hogy már egy pillanatig sem bír ellenállni. – Milyen szörnyű hatalom is ez az őrületes szerelem!... – Boldogok leszünk – suttogta Ray. – Tudom... Jössz! Jössz! Jössz! Szemét behunyta – hosszú szempillái olyanok voltak, mint a legyező – és remegve kínálta oda édes, forró, sóvárgó ajkát. Duane túláradó szívvel hajolt föléje. Aztán szorosan magához vonta, miközben fátyolos szeme a távolba merengett, túl az alacsony dombokon – nyugat felé, ahol a nap aranyosbíbor színben

hanyatlott alá – messze túl a Nuecesen és a Rio Grande-on, amelyeket soha többé nem fog látni... És ebben az ünnepélyes és izgalmas percben elfogadta a boldogságot és szembenézett az új élettel, bízva abban, hogy ez a bátor és gyöngéd nő erősebb lesz, mint az a sötét és végzetes szenvedély, amely beárnyékolta múltját.

Vége

TARTALOM I. FEJEZET II. FEJEZET III. FEJEZET IV. FEJEZET V. FEJEZET VI. FEJEZET VII. FEJEZET VIII. FEJEZET IX. FEJEZET X. FEJEZET XI. FEJEZET XII. FEJEZET XIII. FEJEZET XIV. FEJEZET XV. FEJEZET XVI. FEJEZET XVII. FEJEZET XVIII. FEJEZET XIX. FEJEZET XX. FEJEZET XXI. FEJEZET