Zalán Tibor
Papírváros
The tree of knowledge hat been pluck’d - all’s knovn. Byron Végiggondolta az érzékek, az idegek és a gondolatok sivár kalandjait, amelyeket átélt, látta magát megmarva az irónia és a szellem kígyóitól, kifosztva és megbénítva a megismeréstől, félig felőrölve az alkotás lázától és rázó hidegétől, talajtalanul és lelki kínoktól gyötörve, kirívó ellentétek sodrában, szentség és gerjedelem közt ide-oda hajszolva, túlfinomulva és elszegényedve, rideg és mesterkélt elragadtatásokban kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen - és zokogott a bánattól és a honvágytól. Thomas Mann
2
az ajtóban állt, sovány teste beleveszett a nyomában hirtelen beömlő, valószerűtlenül erős kinti fényekbe, ekkor vettem csak észre, hogy sötétben üldögélek, és nem tudtam, mióta vagyok így, itt a sötétben, akkor egyébként azt sem tudtam, mit csinálok, mit csináltam addig, míg a csengő meg nem szólalt, hangosan és parancsolón szólalt meg, csak odatántorogtam az ajtóhoz, igen, tántorogtam, mert üres üvegekbe botlottam kifelé menet, vörösboros üvegek, már a csengésükről megismerem őket, a törésükről, régi elfajzás ez bennem, szeretek üvegcserepeken járni, no persze nem mezítláb, persze, hogy nem mezítláb, őrült azért még nem vagyok, gyerekkoromban, az más, akkor irtóztam az üvegtől, az üvegnek abban az eloldozott állapotomban még nem volt teste, és ez zavart, hogy nincs teste, csak lelke, és a lelke maga az anyaga, irtóztam megérinteni a kitakart lelkeket, noha nem tudtam, mi a lélek, és mi az anyag, de ösztönösen irtóznom kellett az anyagként megmutatkozó lélektől, azóta sincs ez másképpen, viszont most az üvegcserepek jólesően csikorogtak a cipőm talpa alatt, bevallhatom, nem is csikorgás volt ez, hanem már zene, kevesek számára felfogható magasabb költőiség, hiszen más a reccsenése a fehér üvegnek, mert a fehér üveg nem is reccsen, hanem magas hangon elroppan, érzékenyen, álmodozón, a zöld viszont vaskosabb, a zöld inkább testi, testi hang, közönséges és megragadható, a földhöz tartozik arisztotelészi értelemben, de most nem volt időm a zenéimmel foglalkozni, a csengő követelőzően és sajátságos ritmusban föl-fölugatott, féltem, ha nem érek időben az ajtóhoz, megfájdítja a fejemet az erős hang, mostanában egyre gyakrabban fáj a fejem, talán a rendszertelen táplálkozás miatt van, vagy a piák verik szét az agyamban a szerkezetek nyugalmát, azonban én nem sokat gyötröm mostanában a szerkezeteket, valahogy nincs mivel feltöltenem magamat, nincs min gondolkodnom, amiről érdemes lehetne, azon már vagy túl vagyok, vagy oly elérhetetlen messzeségbe szökött, hogy teljesen fölösleges nekem a leépülésnek ebben a fázisában vele foglalkoznom, s az ajtó felé haladtomban lesodortam az asztal sarkáról valamit, nem tudom pontosan, mit, előbb zizegett, azután pedig csattant, szétgurultak valamik róla, mintha gyerekek pralinés doboza esett volna a kövezetre, a külső papírdobozból előbb kiszédült, majd elszállt az a műanyag vacak, amelynek szebb változatait jégtartónak használtam a boldogtalan békeidőkben, vizet töltöttem formatervezett kis mélyedéseikbe, igen, jó volt whiskybe szórni ezeket az apró kis jégkockadizájnokat, volt siker, meg persze, volt whisky is még - akkor, meg néha felbukkantak kanadai barátaim, akik margarétázni szerettek velem, ez abból állt, hogy hoztak tequilát magukkal a messzi tenger fölül, itthon szereztünk hozzá triplisecet, meg persze onnan hoztak lime-ot is, nálunk akkor még nem lehetett kapni ezt a csúnya kis zöld növénymajmot, az én kis dizájnjegeimet lelkifurdalás nélkül megdarálták vagy összetörték, azután különböző arányban csorgatták hozzá e jégkristálytörmelékhez, pohármurvához a szeszeket, a vége persze mindig az volt, hogy seggrészegre ittuk magunkat, mert a sápadt kanadai margarétákra ráeresztettük a magyar vörösborokat, de hogy került az én szobámba pralinés doboz, főleg ki nyitotta ki, mikor, és miért hagyott benne, ha már kinyitotta, valamennyi pralinét, mely most szétgurult és egyesült a kövezet hideg sötétjében fölmeredő üvegszilánkokkal az ajtóban állt és azt kérdezte, itthon vagyok-e. A kérdés nem olyan logikátlan persze, amilyennek látszik, hiszen attól, hogy a lakásban tartózkodom, még nem biztos, hogy alkalmas vagyok az itthon-létre, az ő fogadására, egyáltalán nem lehetett biztos abban sem, hogy nem csapom rá az ajtót, ahogy ezt megtettem mostanában nem egy hajdani barátommal, túl későn nyomták meg a csengőmet ahhoz, hogy látványosan összeszűkülő szeretetmezőmbe még beleférjenek, így aztán nem tartottam szükségesnek magyarázkodnom előttük, akármit is mondani, kinyitottam az ajtót, ott állt valaki, aki emlékeztetett engem arra, hogy valaha én is éltem, és ebben a valahai életemben körülvettek különféle emberek, mind különféle okkal 3
tette ezt a körülvevést, és nyilván én is körülvettem őket, ha nem is mindet, illetve nem is annyit, ahány az én farvizemen evezett bele a nagy fene életbe és a semmibe, s íme, most megjelennek, de én már nem tudom hová kötni a megjelenésüket, őket, ahogy állnak félszegen az ajtó előtt, átlátok én a mosolyukon is, nekem ne mosolyogjatok, haver, nincs mire mosolyognod, de persze soha nem szólok semmit, csak állok és nézek, és nem várom meg, hogy legyen ideje megszólalni a palinak, egy lépés hátra a bal lábbal, azután kissé csámpásan hátrazárni a jobb lábat valamennyivel mögé, ez éppen elég, hogy testem az ajtókeret és a kinyitott ajtó réséből visszahúzódjék, már csak egy mozdulat, gyors és kíméletlen mozdulat, amellyel rácsapom a fickó pofájára az ajtót, azután vissza, be az ágyba, gyorsan valami bort a fejem mellől, ilyenkor nem szabad óvatoskodni a kakaóval, előfordul, hogy az egészet megiszom, amit az üvegben találok, főleg akkor, ha még majdnem teli van az üveg, megpróbálok elaludni, mert akkor nem kell gondolkodnom azon, mi is történt tulajdonképpen, akkor, és nem kell elképzelnem, ahogy az egykori barát leüget a lépcsőn, kilép a ház elé, kibaszottul kínosan érzi magát, talán még utálja is, engem nem utál, miért is utálna, végső soron azért jött, hogy rajtam segítsen, hogy baráti kötelességének tegyen eleget, amikor megpróbál kimozdítani abból a valamiből, amiben vagyok, ezen töpreng, amikor elhalad a szemközti ház előtti telefonfülke előtt, hogy miben is vagyok én benne, és nem szívesen gondolja végig, meg az is nyugtalanítja, mit fog mondani a feleségének, amikor kikerülhetetlenül fel fogja tenni az asszony a kérdést, hogy na, voltál-e nála, és ő előbb ingatja a fejét, kicsit, jobbra és balra, azután előre és hátra, majd kedvetlenül elmondja, hogy én egy mekkora fasz vagyok, egy hülye senki, tökrészeg voltam akkor is, amikor ajtót nyitottam neki, szerinte meg sem ismertem, és nekem már annyi, ebben maradnak, azután eltelik az este, belebújnak az ágyba, mindketten kissé nyugtalanok és feszélyezettek, mert ott vagyok közöttük az ágyban is, a fickó attól a pillanattól fogva, hogy elmesélte a találkozásunkat, ha ugyan azt egyáltalán találkozásnak lehet nevezni, féltékeny rám, és okkal, mert jól sejti, a feleségében feltámadt a kíváncsiság, és az anyai ösztön is munkálkodik már benne, előbbi az altestének a lassú és meleg hullámzásában, utóbbi abban a pihegésben érhető tetten, amely akkor éri el, mikor a fején keresztül magára engedi a könnyű hálóinget, akár a férfilehelet, lebeg az ing, ereszkedik a feje fölül rá a testére, és most a kezükkel keresnek, egymást simogató, markoló, marcangoló kezükkel keresnek, engem, engem, engem, engem, de az is lehet, hogy csak képzelgek olyankor, amikor ezt gondolom, de nagyon jók ezek a képzelgések, a sötétben, fölöttem repülők szállnak, valamilyen légifolyosó alá építhették ezt a házat, engem ez csöppet sem zavar, szeretem nézni az éjszakai repülőgépeket, ahogy araszolnak a nagy fekete vetítővásznon, folyton az üstökös jár az eszemben, ahogy egyedül, ahogy ott társtalanul, a magány űrmélyén át, amikor Ausztráliából repültem haza, valami vacak légköri viharba keveredett a gépem, vodkát nyakaltam és nem gint, egyedül én nem kötöttem be magamat, talán mert istentelenül féltem, igen, nagyon be voltam szarva, bámultam a sötétség felett hintázó nagy repülőszárnyat az ablakon túl, túl nagy volt nekem és úgy verdesett, mintha leszakadni akart volna az átkozott, ittam azt a kurva Popovot, és folyton hátra kellett mennem a sztyuvikhoz tonikért, mert a Popovot sem lehet sokáig egymagában inni, az ember nem viseli el, azok meg szörnyen dühösek voltak, percenként elkergettek a francba, én meg röhögtem rajtuk, ahogy ott ültek a falhoz szíjazva, fehér porcelán próbababák a műhomályban, és látszott rajtuk, hogy nagyon be vannak gazolva, ők nyilván tudhattak valamit, amit én nem, arról tudtak, milyen rácsattanni az égről a tengerre, persze ők sem tudhatták pontosan, csak nekik már a zsigereikben, ott lent, és az agyukba ivódott bele a félelem, mert aki folyton a halál torkában egyensúlyozza a kis pléhtálcákat, az nem akar meghalni az istennek se, azt hiszi magáról, hogy halhatatlan, az ő gépe leeshetetlen, akkor, ott, a rettegéstől nyirkos gépen, az éjszakában, kísértésbe estem, hogy a fekete sztyuvit becsalom a vécébe, éreztem magamban a szesz okozta diabolikát, meg azt is tudtam, hogy az éjszakai vihar idején az utasok még szarni is 4
elfelejtenek, becsalom a vékony feketét és a kézmosókagylón a magamévá teszem, ez a két szó jutott eszembe akkor, és szörnyen nevetségesnek tartottam, hogy én a sztyuvit magamévá akartam tenni, a sztyuvikat mindenki be akarja vonszolni egy félnapos repülés alatt a vécébe, hogy a magáévá tegye őket, barátom azt állítja, nem nagy ügy, viszont a sztyuvik valami nagyot tudnak homorítani, neki volt, ő már csak tudja, deduktív módszerrel ő már minden sztyuvit a magáévá tett minden mosdókagylón, lehet, hogy tényleg annyi ég és felhő rakódik meg a húsukban, hogy már nem is földi lények, istenem, micsoda képmutatás, a magamévá tételben benne kell legyen a lelki befogadás is, ahogy egy kurvát sem tárgyként érint meg az ember, de nekem akkor a lelkem nem a gépen volt, nem tudom, hol volt, annyi bizonyos, ha ott lett volna, nem játszom az eszemet a tonikokkal, hanem kussolok a helyemen és nagyon igyekszem elaludni
5
Meghalni elszunnyadni - és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő nem igaz, hogy a barátaimat cserben hagytam Az ajtóban állt, véznán, nem tudom, hány óra lehetett kint, de úgy gondolom, fiatalabb volt az idő, mint odabent a szobában, mert fények csapódtak bele a szemembe, mintha tavasz lett volna, olyan fények, erősek, de nem agresszívek, álltam a fényorgona zuhatagában, bizonyára szerencsétlennek látszottam ott, véznának, aprónak és öregnek, egyszerre bántam, hogy napok óta nem mosakodtam, talán nem is ettem, de lehet, ez sem fontos, csak váratlanul elhagyott az erőm, és nekitántorodtam az ajtófélfának, felém nyúlt, de rögtön visszakapta a kezét, azt akartam mondani, hogy nem vagyok leprás, de a beszéd túl nagy erőfeszítést követelt volna tőlem, s rettegve járt át a felismerés, hogy a mondatnak kezdete és vége van - és én nem látom az elkezdett mondatok végét Talán a pia miatt van egy nő (több nő) azért hagyott el, egyszer (többször), mert mindig másnaposan voltam, vele másnapos, persze nem is hagyott el, csak elment, az is elég, hogy elment, amikor megérezte, hogy nem tud már mit kezdeni velem olyankor, és én megértem, hogy el kell menni olyankor, csak szeretkezésre voltam alkalmas, semmi egyébre, egyre kevesebbet beszéltem, a végén már semmit sem, akár az ősember, megragadtam és beléhatoltam, majd megint és megint, az alkonyatba észrevétlen belemerülő szünetekben pedig hevertem, kiterülve a hátamon, szívtam a cameleket, hallgattam belül a repedések okozta finom, semmi máshoz nem hasonlítható zajokat, a lét hajszálrepedésein keresztül kiáramló zenéket, melyek bennem szólaltak meg, hallgattam, bámultam a plafon kék kis krátereit, pók, mondtam neki egyszer, zavartan mosolygott, mit akarsz vele, de nem magyaráztam meg, intellektuális szar, egy filmben mondja évekkel később egy nő, Catherine Deneuve játssza, jelentéktelen francia film, ám ez a mondat még sokáig verődik a koponyámban, ide-oda, ide-oda, intellektuális szar, az ilyen mondatok mindig megrendítenek, ide-oda verődnek bennem sokáig, pedig nem is rólam szólnak, csak megkérdőjeleznek egy szerepet, olyan szerepet, amely az enyém is lehet, lehet, nem lehet Az ajtóban állt, ruhája alatt fekete lepkék mintha nem érintette volna a testét a ruhája, hullámzott az anyag a sárgás, ráncosodó bőr fölött, alig lehetett észrevenni ezt a hullámzást, talán csak az érzékek mögött jelentek meg a lepkék, ott körvonalazódott ez a lepkefölismerés, a lepke egy szép madár, mondtam az iskolában, Mészáros tanárnő egészen közel állt hozzám, kezében eperfapálca, azzal sújtott le néha, a világ legtermészetesebb módján vert bennünket, s ezt mi is természetesnek tartottuk, hogy ver, kemény, nagy ütései voltak, és indok se kellett a veréshez, amikor olyan kedve volt, most azonban nem volt olyan kedve, fölöttem tornyosult, két hegy, hatalmas fehér mellei fölöttem tornyosultak, biztos voltam benne, akkor, hogy fehér a melle és tele van tejjel és rózsaszínűek a mellbimbói, s a melle attól olyan fehér, hogy örökösen kielégületlen, kis faszari férje volt a tanárnőnek, sokszor elképzeltem, lehettem vagy kilenc éves, hogy elkapom a nőt, amikor a házuk végétől elinduló kukoricásban kapál, gyakran meglestem így, hajladozva, de semmi lényegeset, engem érdeklőt vagy a fantáziámat izgatót nem láttam meg a testéből, mögéje osonok, hátulról kapom el, meglepődik, mert a kis urától nem szokta meg a kemény, férfias öleléseket, először persze nagyon felháborodik, megpróbál kiszabadulni, talán pofon is ver hátrafelé kapkodásában, ezzel persze csak tovább hevíti a véremet, akkoriban olvastam valamilyen törökből fordított filléres regényt, abban veri pofon a molnárlegényt a búzáját őrletni akaró mellyes asszonyka, s nyomban utána hagyja magát ledönteni a lisztes6
zsákok közé, száll a fehér lisztpor, és ordítva elégül ki a molnár alatt az őrlető asszonyállat, apám könyvtárában találtam a sárga könyvecskét, ezt a részt elolvastam vagy harmincszor, fontos rész volt az életemben, legalább annyira fontos, mint A három testőr Afrikában fedőlapján a lány fényképe, azóta sem tudom, kinek a képét tette oda a borítótervező, rövid hajú, vékony és fokozhatatlanul szomorú arcú teremtés volt, én éppen tüdőgyulladással feküdtem otthon, negyven injekció vézna kis seggembe, jött Ilonka, a védőnő, mosolygott és rettenetesen belém vágta a nagy tűket, egész nap magányos voltam és egyedül szenvedtem, szerencsére kölcsön adott néhány könyvet egy távoli rokon, köztük a Rejtőt is, én csak néztem a képen a fehérruhás lányt, mögötte pálma, mellette két légionáriuscsákó, lehet, hogy három is, de a borító jobb alsó sarkából valaki kiszakított egy darabot, akkorát, hogy a lány bal karját és mellét is ellopta, akkor persze még nem volt fontos, hogy látszik-e a melle, egyébként sem volt nagy melle, apró és vézna teremtés lehetett a modell, az arányos, de kismellűek közül való, finom arcát fiúsan rövid haj keretezte, szemöldöke vastagabb a szokásosnál, szája aprócska és nagyon piros lehet a valóságban, szeme fekete és ábrándozó, nyaka hosszú és vékony, s a fehér ing felhajtott gallérja ezt a kecsességet csak tovább fokozta, karját összefonta a mellén, elnézett valahova, nagyon távolra nézett, én meg őt bámultam minden injekció után, amikor már elment Ilonka, egy ideig csak néztem és vártam, adja meg a jelet, s mindig volt egy pillanat, amikor éreztem, rám néz, és vágyakozik rám, akkor vadul szájon csókoltam a titokzatos ladyt, hozzádörzsöltem a testemhez az arcát, meredő kis pöcsömhöz szorítottam, akkor még nem volt magömlésem, csak akartam, hogy könnyítsen rajtam Yvonne, így hívták a lányt a regényben, de nem könnyített, ellenkezőleg, nagyon fájt utána az ágyékom, később bemásztam mellé a takaró alá, a sötétben összebújtam Yvonne-nal és együtt aludtunk el, gyakran talált így rám anyám, olyankor mindig megdicsért, mert jó gyerek voltam, nem szaladgáltam, nem keltem fel, pihentem, s tudjuk, a pihenés a legjobb gyógyszer, és nekem feltett szándékom volt, hogy felfordítom Mészáros tanárnőt a kukoricásban, ez volt a legkockázatosabb terv, amelyet valaha megkíséreltek ebben a világrészben, a hátára döntöm és a bal lábammal leszorítom, tisztán láttam az ilyen pillanatokban, ahogy a hatalmas melleivel kínlódom, vaskos és bozontos öle izzadtan elémtárul, de innen soha nem mertem tovább vizionálni, vesszőcském akkortájt még mereven sem volt Mészáros tanárnő rendkívüli idomaihoz mérhető, ráadásul el sem tudtam képzelni, mi lenne akkor, ha Mészáros tanárnő lemeztelenített ölébe hatolnék, ha ezt akkor el merem gondolni, talán az iskolából is kimaradok, szégyenemben vagy ijedtemben Mészáros tanárnő émelyítő keverékillatában, kölni és testszag, égnek emelt arccal tanultam meg, hogy a lepke nem madár még csak rám sem sújtott az eperfavesszővel én akkor megéreztem, hogy Mészáros tanárnő lüktető szívén egy színes, széttárt szárnyú lepke alszik meglepett, hogy milyen kicsi, szinte gyerek, lehet, a fekete ruha okozta, vagy egészen eddig érzéki csalódás volt számomra ez a nő, apró, megráncosodott fejét laza fekete hajkorona lebegte körül, vállai alig szélesedtek ki a pofacsontja alól, eltűntek a lepkés lebegésben a mellei, el a csípője, egyenes volt a dereka, mint a kisfiúknak, fekete szoknyája térdig takarta csak a lábát, alsó lábszárai megdöbbentően vékonyaknak látszottak a fekete harisnyában, a félretaposott, lapos sarkú cipő gyermekméretűvé rántotta össze az egész jelenséget, világéletében csámpás volt, de ez jól állt neki, gyakran megtörtént, hogy spiccesen a társaság közepére kacsázott, minden férfi imádta, mert az a fajta nő volt, aki szüntelenül érezteti, hogy akár a másik partnere is lehetne, és nem lesz az, mert valójában nem csapodár, csak kacér, s ebbe nagyvonalúan az is belefér, hogy azt mondják rá, kicsit kurvás, azt játssza, hogy másoknak sikerélményt okoz, de soha nem sérti meg azok autonómiáját, s az övét sem 7
lehet megsérteni a társaság előtti leégés kockázata nélkül, most nem éltek a szemei, ezt kellett volna legelőször észrevennem, a szemeit, a halott szemeit a sápadt arcban, beesett szemeit, a kékesfekete, gyűrűző bőrlebenyek között a két hideg széndarabot, melyekben sem érdeklődés, sem érzelem nem villant meg, nem kérdeztek és nem mondtak semmit ezek a szemek, nem kértek és nem követeltek, lehet, hogy nem is láttak, csak felém fordultak, ismét megérinteni próbáltam a vállát, de nem sikerült, ez sem sikerült, nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg ott álltunk az ajtóban, egymással szemben, az ajtóban nyikorogva, szánalmasan és ócskán, kellemetlenül magas hangokat adva ki magából, sírva fakadt és ezt nem kellett volna. sírni nem a női sírás mindig felbosszant a sírás teljes kiszolgáltatottság, annak is, aki sír, annak is, aki a sírást elszenvedi viseli a síró a méltóságát oldja fel a könnyeiben a sírás vétlen tanúja pedig valami intimnek, valami nem feltétlenül akart bensőségességnek lesz a részese ne sírj, ezt kellett volna mondanom, na, ne sírj már, de nem tudtam megszólalni, és nem tudtam, miért sír, nem értettem, miért az én ajtóm elé jött el sírni ez is, rázkódott vézna kis válla, csuklott a sírástól, nevetséges volt és szánalmas, undorodva kapaszkodtam az ajtófélfába, szerencsére eléggé elfoglalt a saját állapotom, a küzdelem, hogy el ne vágódjam a küszöbön, nagyon messze voltam a borosüvegemtől, pár csepp bor bizonyára elég erőt adott volna ahhoz, hogy lökjek rajta egyet, vagy belecsapjak a szenvedő arcába, különös és megmagyarázhatatlan, miért indulatot vált ki belőlünk a másik sírása, elesettsége, de gyakran előfordul, hogy amíg vigasztaljuk, arra gondolunk, hogy a legszívesebben belerúgnánk, így suta, együttérző szavaink is elkacsáznak a fájdalma mellett a semmibe, azt kéne mondanom most, menj innen a fészkes fenébe bőgni, a bor, de nem volt az a pár csepp elérhető távolságban, csüngtem az ajtón, akár egy rongydarab, ő meg lehajtott fejjel zokogott, szabad keze a szoknyája mellett rángatózott, hol ökölbe rándult a kézfeje, hol teljesen, a hátrafeszülésig kinyílt, a másik kezében egy feketefedelű könyvet szorongatott, azzal csapkodta öntudatlanul a combját, akkor fel sem tűnt ez a könyv, meg az sem, hogy milyen fekete, csak a kínos helyzeten szerettem volna túl lenni kijött a szemközti házból a gimnazista lány, a szomszéd lánya, felém kacsintott, valamit mondott is, de nem hallottam, szél fújt, csapkodta a házak homlokán a zászlókat, de miért vannak a házak fellobogózva, nyilván ünnep van, ha pedig ünnep van, miért sír ez a nő az ajtómban, érdekes, hogy ünnepkor mindig fúj a szél, úgy látszik, ez az ünneppel együtt járó szolgáltatás, valamennyi szemét kormány el tudja intézni, hogy fújjon a szél, az ünnepi szél, pirítsa orcánkat és lobogtassa a zászlókat rendesen, a lány a túloldalon felnevet, visszanéz, mielőtt lefordul a sarkon, a lány a szomszéd házból, vele még elvarratlan ügyeim vannak, egyszer, van annak már egy éve is talán, akkor még néha eljártam itthonról, a buszmegállóban összeakadtunk, együtt ballagtunk hazafelé és beszélgettünk, iskoláról, irodalomról, sőt építészetről is, szent borzongással és értetlenkedéssel gondoltam vissza később erre a pár percre, hiszen azóta, hogy felhagytam az építészettel, senkivel sem beszéltem házakról, nem is értem, miért mondtam el neki, ki vagyok, pontosabban, ki voltam, lényeg az, hogy a kapuban megálltunk, zavarban voltunk mind a ketten, sajnáltuk, hogy megérkeztünk és a beszélgetésünket félbe kell hagynunk, akkor azt ajánlotta, menjek fel hozzájuk, van otthon az apjának tegnapról egy pofa bora, az öregei ugyan csak később mennek haza, de bizonyára nem haragszanak meg, ha ott találnak, szomszéd vagyok elvégre, meg..., de nem fejtette ki, mit jelent ez a meg..., talán a kettőnk közötti korkülönbségre utalt, annyi bizonyos, hogy azt morogtam, én is sajnálom, és hogy nem most megyek fel, majd 8
akkor fogom megbaszni - sajnos, ezt a szót használtam, megbaszni -, ha már nem teszek túl nagy kárt benne, hát persze elvörösödött és beszaladt a szomszéd lány, én meg hazabattyogtam, s utáltam magamat, mint a szart, mindig ilyenekbe keveredem, szomszéd lány, szomszéd lányok, ráadásul megsértem őket, mert egy paraszt vagyok, tuskó, senkiházi, szarjankó támaszkodj rám, majd beviszlek rettenetesen fájt a fejem az asztalnál ült, komoran, akár egy kísértet, nem kapcsolta fel a villanyt, a félhomályban arcából csak a csontok világítottak elő, kis halálfej, üres szemüregekkel, melyek érdeklődés nélkül meredtek felém, nem tudom, mennyit aludhattam, a nő nyilván végig bámult, bámulta az alvásomat és várt, csak tudnám, mi a fenét vár, az ágy fejénél kaparásztam, ott emlékeztem valamennyi borra, megértette a szándékomat, olyan hirtelenséggel ugrott fel, hogy szinte megrémültem tőle, talpa alatt csikorgott az üveg, ez jó, nem takarított ki, ahogy a többiek megtették volna, ez jó, nem használta ki, hogy aludtam, dugónyiszorgást hallottam, nyomban utána a kezembe nyomta az üveget, és nem szólt, ittam, de annyira megzavart a hirtelensége, hogy cigányútra szaladt az első korty, segített felülni, lapogatta a hátamat, talán még el is mosolyodott, szörnyű érzés, amikor úgy érzed, pillanatokon belül megfulladsz, rángatóztam, krákogtam és köhögtem, combját a vállamhoz nyomta, hideg volt a combja, de hogyan lehet egy nő combja hideg, köhögtem és megpróbáltam gondolkodni, még az is lehet, hogy halott, és a lepkék, a fekete lepkék a ruhája alatt, csöppnyi hálát éreztem iránta, amikor a köhögés megszűnt, s rögtön terhessé is vált a jelenléte, közben visszaült az asztalhoz, most pókra emlékeztetett, amelyik a hálója sarkában ül mozdulatlan, s áldozatát figyeli, hallgattam, bámultam a plafon kék kis krátereit, pók, kínáló mozdulatomat elhárította, nem ivott, talán megundorodott attól, hogy én üvegből ittam, de hogyan is lehetne másként innom, az üveget nem kell elmosogatni, s az üvegből ivásnak megvan az a rendkívüli előnye még, hogy a lehetséges kortyok számát akár tíz fölé is tágítja, ismét köhögési roham fogott el, most viszont már nem tudtam, mitől, a bor végigfolyt a szakállamon, le a nyakamba, éreztem a hűvösségét, ahogy kétoldalt patakzott lefelé a párnára, megint fölkelt az asztaltól, de most nem olyan hirtelen, valami ruhával letörölte a bort a szakállamról, tiszta mozdulatok voltak, a simogatás látszatát is elkerülők, megint visszaült, ugyanoda, elfoglalta ugyanazt a pozíciót, nincs erre jobb szó, ahogy ott ült, egyik kezét a fekete könyv fedelén nyugtatva, másik kezét az ölébe ejtve, utóbbi nélkülözött mindenfajta nőiességet, tárgy volt a keze és az öle is az volt, melyben nyugodott, nem tudom, mennyi idő telt el így, a köhögés teljesen kifárasztott, lehet, keveset vizionáltam is, mert olybá tűnt, álomból ébredek, amikor távolról, nagyon messziről és nagyon erőtlenül, a hangja a rossz érzések megelőzik a szavakat a fekete lepkék a függöny hullámzó zenéjében szerettem a barátomat olyan volt, amilyen mindig szerettem volna lenni magas, kisportolt, erős, állandóan jókedvű, tehát semmi mélyen emberi nem volt benne, a nők szerették, de nem úgy, mint engem, engem a nők azért szeretnek, lehet, már csak szerettek, mert különös vagyok, kiszámíthatatlan és összességemben ostoba, de ő a hódító volt, a férfi, akinél mindegy, hogy okos-e vagy ostoba, kedves-e vagy pokróc, szeret-e, vagy csak játssza, társ-e, vagy csak él a felkínálkozó lehetőségekkel, valaki-e az ágyban, vagy csak jajgatva élvez az első pár lökés után, neki minden jól állt, a gyengeség is, az ócskaság is, mindent elviseltek tőle a nők, az olyanok, akik velem kellett volna legyenek, hát igen, soha nem volt szinkronban a női ész és a női öl, a legokosabb lányok rakták szét a legszebb combokat előtte, nem törődve, mennyire megalázó számukra a futó baszás, mert erre volt igazán rendsze9
resítve, bár ez sem okozott túl nagy örömet neki, világ életében író akart lenni, prózaíró, aki hatalmas regényeket ír és világsikert arat, hát persze, ehhez azonban öt oldalt sem volt hajlandó megírni életében, így aztán mindig a mi íróüdvöskénk maradt, az enyém is, mert, természetesen, én sem tudtam a hatása alól kivonni magamat, én is elhittem, hogy tehetséges, bár ennek soha, semmivel nem adta egyértelműen a tanúbizonyságát, elfogadtam, hogy a tehetséges embereknek nem kell bizonyítaniuk, én mindenért megküzdöttem az életben, nem is tudom, miért lettem építész, elkészült házaimat soha nem néztem meg, nem tudom, hogyan élnek benne az emberek, hogyan működnek az irodák, hogyan tanulnak abban a három iskolában a gyerekek, melyeket én terveztem, még a legelején, minek a legelején, akkor még megrendelésre dolgoztam, és örültem minden megrendelésnek, napokig az ablaknál ültem, és bámultam a Dunán lefelé úszó gallyakat, gályákat, gályáknak neveztem őket, láttam a rabszolgákat, ahogy sötét izmuk megfeszül, hallottam a felügyelők dobjainak tompa buffogását, s mögöttük fölmagasodni láttam a házakat, melyek megtervezésével engem bíztak meg, nem ittam, akkor soha, amikor dolgozni akartam, nem is ez a jó szó, amikor dolgozni szerettem, tiszta voltam, szerettem magamat, apám korán meghalt, anyám meg valami palihoz férjhez ment, akkor kezdtem el csavarogni először, a nagybátyám a külváros mélyén talált rám, az ördög tudja, hogyan akadt a nyomomra, egy kommunában laktam, akkor még nagy dolog volt ez, s tiltották minden oldalról, Beatlest hallgattunk szakadásig, meg Rollingot, s a lányok esténként megengedték, hogy rájuk másszunk, ezek a lányok még sokáig kísértettek az éjszakáimban, valahogy szerencsétlen arcú lányok voltak, így, utólag visszagondolva, nem sokat élvezhettek, suhancok voltunk, azt hittük, minél keményebben döfködjük őket, annál férfiasabbak vagyunk, lehet, azok voltunk nekik, de évekkel később, amikor megláttam egy élvező nő arcát, megrettentem, s pontosan nem is tudtam, mi van vele, ezek a lányok csak kiszolgáltak bennünket, sokszor látom őket ma is, ahogy alkonyattájt körben ülnek valamelyik szárító színben, énekelnek és hajladoznak, a távolba merednek, de az is lehet, ez már a füvek miatt volt, szinte hihetetlen, hogy akkor nekünk volt füvünk, pedig a zsaruk úgy vigyáztak erre, mint az ördögök, szívtunk mi mindent, marihuánát, hasist szereztünk, de megtette a máklé vagy a ragasztó is, nagybátyám nem magyarázkodott, összesen annyit mondott, indulunk, van-e holmim, amit el akarok hozni, de nem volt, megcsókoltuk egymást, beszívtam a lányok szagát, még egyszer, utoljára, s elindultam a nagybátyám után a polgári élet, egyetem, diploma, tervezőintézet felé
10
Már nem emlékezett rá, pontosan nem, hogyan jutott le a kocsmába, de a lejutás pontosan azt jelentette, amit a szó bárki számára jelenthet, éppen annyit, hogy oda tartozott egy idő után, visszavonhatatlanul, mert a napja azzal kezdődött, hogy levánszorgott a söntésbe, bizonytalan mozdulatokkal a pulthoz vergődött, szájában előre megformálta a szavakat, ugyanazokat a szavakat, mindig ugyanazokat, a szavakat, amelyek természetesen mindig ugyanazt a semmit jelentették, hogy inni akar, hogy innia kell, pálinkát akar, legalább egy decit, vegyespálinkát, az rendben való, szerette a zsíros pohárszéleket, a vizes tapintású poharakat a szája közelében, gondolta persze, néha eszébe jutott, hogy olyan ez, mint a csók, a csók lehet ilyen, ahogy szétárad az íz az ajkakon túlra, beszivárog a fogak közé, az ínyeken keresztül le a húsba, a hús mélyén rakódik meg, akár a cseppkő, fehér és megrendítő kristályok formáját veszi fel az örökléthez, leszivárog és csak azért, hogy napokig, évekig, akár évezredekig csókízű legyen az ember húsa, a hús, tizennyolc éves szeretője tudta úgy csókolni, hogy nem maradt utána szomorúság a kristályok között, akkor sem, később se, meleg, piros ajka volt a lánynak, és a száját nem keserítették el a közösen megivott száraz vörösborok, az ennyire fiatal lányok száját még nem tudják elrontani a felnőttkor ostoba, ám elhagyhatatlan mérgei, belecsókolt a férfiba és nevetett a remegésén, ez persze még a kocsma előtt volt, bár nem olyan sokkal, komikus, mennyit készült rá, hogy elmesélje a lányt valakinek, utolsó emberi mozdulatait, egyszer már majdnem nekikezdett, hogy mindent elmondjon annak a véglénynek, aki a legtürelmesebben tudott az asztalánál kuporogni, jelentéktelen kis fasz volt, olyannyira, hogy az arcára sem emlékezett később, de akkor közel érezte magához, ám az is lehet, hogy saját magától távolodott el annyira, hogy képes lett volna megosztani az életét - az a darab volt már csak az életre emlékeztetés a vegetálásában, amit a lánnyal eltöltött -, megosztani ezzel a kocsmai svábbogárral, elébe tolt egy korsó sört, bámulta a másik repedezett körmeit, retkes mancsát, ahogy körbefonják a durva fekete ujjak a korsót, az jutott eszébe, ez még soha nem baszott tizennyolc éves lányt, nem is fog már, láthatóan teljesen impotens, különben is, ki a fene feküdne le egy húgyszagú figurával, egy ilyennel, de rögtön az is az eszébe jutott, hogy most ő is ugyanúgy nézhet ki, mint az a húgyszagú másik, ettől majdnem rosszul lett, s egy pillanatra vágyakozni kezdett az élet után, ahol tizennyolc éves lányok ölelkeznek negyven felé közeledő férfiakkal, annyira távolinak és hihetetlennek tetszett most a lány, a gyönyörű testével, elébe nyílt a drága gyermek, mit akart, mit akart akkor, pár mondatot el is hadart annak a másiknak, összefüggéstelenül és szégyenkezve, valamit, hogy Pest legszebb nője szerette, és őt szerette, fontosat akart mondani, a legfontosabb mondatokat kiválasztani a sör párolgásán túlról, a világ velem volt teljes, nagy fehér állatok álltak az ablakunk elé hajnalonta, énekeltek a nagy fehér állatok, nagy fehér énekeket, a szájukból előszivárgó nyál volt a holdfény, a lány az ablak előtt állt, meztelen háta kiragyogott a formájukat válogató fénykötegek közül, ártatlan volt és esendő és bolondító a meztelensége, egy ember áll az utcán, kés van a kezében és levágja a saját fejét, ilyeneket mondott, te pasas, teljesen megbolondítottál, én már csak ölelkezni tudok és kifelé bámulni az ablakon, meg vörösborokat inni számolatlanul, most meg min mosolyogsz, pedig hátra sem nézett, úgy látta, háttal, hogy a férfi mosolyog, belenevet a hajnalba, fáradtan és jóleső kiürültséggel, meg fogsz öregedni, te pasas, és meg fogsz halni, amikor elhagysz engem, igen, te fogsz elhagyni majd, ócskán és aljasul, majd valami nő jön el érted, de nem ő lesz az, aki még eljöhetne, érted, és te, pasas, meg fogsz halni emiatt, és kurvára büszke leszel, tehát nem fogsz megkeresni, megkeresni, hogy belémbújj, belémverd a nyomorúságodat, hanem félrehúzódsz és csendben beledöglesz abba, hogy nem lesz már kivel és miért élned, te pasas, ne mosolyogj, gyere nézd az utcán az embert, aki levágja a fejét, pont olyan szerencsétlen, mint te, lehet, hogy te vagy az máris, sőt, bizonyos, hogy te vagy az, édesem, ott tartogatod a véres fejedet a kezedben, a másik pedig csak 11
bámult rá, láthatóan semmit sem értett a beszédből, mi volt maga, kérdezte bágyadtan, festő, ugye, ha jól emlékszem, festő, valaki azt mondta, látta is a festményeit, ha azokat a mázolmányokat lehet festményeknek nevezni, nem volt maga valami nagy figura, no a festők, azok mind hülyék egyébiránt, maga is, fater, az, hogy ha itt dekkol egész nap, oké, fizet még egy sört, akkor tovább hallgatom a meséit a fiatal lányról, aki az ablaknál áll, egyáltalán, bevert neki előtte rendesen, a fiatal lányok szeretik, ha szétkúrják őket éccaka, tudott még baszni, vagy már rég nem, no, erről beszéljen nekem itt, ne a hajnali fényekről, úgy ütött bele az arcába, hogy fel sem emelkedett, a régi mozdulat volt az ütésben és az az erő, amelyre már ő sem emlékezett, nagyot reccsent a csont, a fekete arcú férfi lecsuklott a széke mellé, szemei fölakadtak, ő pedig bámulta egy darabig az ájult emberroncsot, majd ráöntötte a fekvőre a maradék sörét, a híg sárga lé, akár a lóhúgy, végigfolyt a nyakán, le az olajos padlóra, le a csikkek közé, kis patakot formálva befolyt a repedések közé, senki sem szólt bele, ebben a kocsmában nem volt szokás beleavatkozni a másik dolgába, nem érdemes nektek szart sem mondani, vetette oda a megrökönyödött csaposfiúnak, hát az már csak igaz, itt nem érdemes az embernek kinyitnia a száját, csak egy napig fáj minden fájás huszonnégy óra s nem jön rosszabb de az az egy nap egyre hosszabb szeretném egyszer megcsókolni a szívedet, hadarta a gyönyör felé sodródva, és akkor, abban a pillanatban nem is tűnt számára édeskésnek, amit mondott, nem is mesterkéltnek, ahogy mondta, valóban arra vágyott, hogy a gyerek lüktető meleg és véres szívébe belecsókoljon, beleharapjon talán, vadság nélkül, de nyersen és kímélet, kiszámítottság nélkül, a magányos férfiak elvadult határozottságával, akik már leszámoltak mindennel, amit viselkedésnek hívnak, minden olyannal, amit elvárásnak hívnak, utolsó erőit arra készült fordítani, hogy megrontsa a lányt, hogy jól rontsa meg, kilökdösse az addigi, kialakulásra vágyódó életéből, tönkretegye egy még hátralévő életre, szerencsétlenné tegye, olyanná, aki képtelen lesz többé a környezete normáihoz alkalmazkodni, és ez veszélyes játék is volt egyúttal, hiszen nem lehetett előre elhatározni, mi legyen vele, belőle, legyen kurva, legyen frigid, legyen állat, legyen kurva frigid, legyen frigid állat, legyen frigidkurva, legyen kurvaállat, bármi legyen, csak ne legyen az, ami volt, aki volt azelőtt, hogy ő megismerte, azon a napon, amikor minden úgy alakult, ahogy addig soha, nevetett, az ilyen fiatal és szép és ártatlan és szelíd lányokat jó tönkretenni, felkiáltott és nevetett, amikor meglátta közeledni a lányt, az ilyeneket tönkretenni jó, röhögött a barátja arcába, az megrökönyödve bámult vissza rá, te teljesen megőrültél, ez még gyerek, a lány valóban nem látszott többnek tizenhatnál, fekete rövid trikót viselt és élénkvörös nadrágot, mellbimbói elődomborodtak a trikó fekete anyagából, kerek melle éppen elfért egy normális férfitenyérben, ezeket a lányokat nyilván úgy teremtette az úristen, hogy a férfiak méreteihez igazította őket (mégis: hogy mekkora faszod van neked, rökönyödött meg a lány akkor, először és őszintén, azt ne tedd majd belém, kérlek, én még gyerek vagyok, fogta könyörgőre, nem is fér el bennem; majd meglátod, hogy lesz neki helye, mondta vigyorogva a remegő lánynak egy vacogó lányszobában, felér a méhemig, a fenét, egészen a szívedig ér fel, maga meg mindig odavan azzal a szívvel, folyton szív így, folyton szív úgy, odavagyok hát, és most gyere ide hozzám, nyúlj hozzám, a lány nevetett, szóval, a kislány most szív így, szív úgy...), dereka barnán és kihívóan világított a melleit is alig eltakaró ruhadarabocska, ruhácska és a nadrágot rögzítő feketemintás öv közötti jelentős csíkban, hosszú fekete haját lobogtatta a szél, szállt, lebegett fölötte-utána a nagy sötét zuhatag, ezt láthatóan nagyon élvezte, a fiatal lányok igazán tudják élvezni, ha amikor lobog a hajuk, és ha amikor piros nadrágban vannak, és ha amikor szemben velük éhes férfiak járnak, jött is egy éppen, beleütközött a lány vállába, bocsánat, kisasszony, semmi, kösz, de ma már basztam, nevetett, vagy inkább vicsorgott rá szemtelenül a lány, vagy úgy, lepődött 12
meg egy pillanatra, és vacsorázott már, hölgyem, nem, vacsorázni még nem, de idegen pasikkal nem szoktam vacsorázni menni, valamikor el kell kezdeni, ugye, és miért éppen magával kezdeném el, na ne marháskodjon már, te se marháskodjál, drága lány, ennél jobb pasit mikor fogsz találni ilyen alkalomhoz, bohóc, kegyelem, kegyelem, drága lány, csak most itt ne hagyj, maga vélhetően tökrészeg, így mondta, vélhetően, és ha igen, attól még nagyon jó szerető vagyok, tudja mit, menjen maga a picsába, nem, az nem jó, inkább a barátomat küldöm haza, de tényleg, mit képzel maga, hát nem érted, én már nem tudok nálad nélkül élni, na akkor itt hal meg az utca közepén, ember, a macskakövön, ugye szereted a mustáros bélszínlángost, azt sem tudom, hogy mi az, legyél a szeretőm, nem fél, hogy megrontásért lecsukják, ha téged megronthatlak, a villamosszéket is vállalom, banális duma, bácsika, az a baj, hogy maga annyi idős, mint az apám, talán több is vagyok, de nem baj, akkor is szeretnék belecsókolni a szívedbe, és mi lesz a barátjával, erőszakos pasas, áll itt és néz, nem látod, hogy már megy is a francba, na, menj már a francba tényleg, holnap felhívlak, mondja, mit akar maga tőlem azon kívül, ha megmondanám, úgysem hinnéd el, de azért, ugye, egyszer megmondja, majd meg, megmondom, majd, de tudja ugye, hogy nem vagyok amolyan kis kurva, te vagy a legklasszabb csaj, akivel valaha is találkoztam, mondja, maga most tényleg totálkáros, az hát, szerelmem, miért iszik annyit, mert nem találkoztam előbb veled, és az sem lesz baj, ha nem fekszem le majd magával soha, le fogsz feküdni, mert ennek így kell lennie, de nekem nem szokott jó lenni elsőre, és gyönyörű lesz már először is, meglátod, maga hangosan élvez, te hangosan élvezel öregember, vagy csak szuszogsz és rángatózol, én hangosan, ordítok, mint az oroszlán, ha a farkára lép az éjszaka, és sokáig bírod, hogy ne jöjjön ki belőled az a szar, sokáig nem fog belőlem kijönni az a szar A pirosnadrágos lány azért tudott sírni amikor sírt, ott kerengtek feje körül a nem emlékezett már rá, mik kerengtek a feje körül annak a lánynak, de bizonyos, hogy ott kerengtek a feje körül azok a valamik, valaha, amikor még jobb passzban volt, pontosan tudta, mik kerengenek a feje körül, mondta is neki, de a lány csak nevetett, eredj már, ha nem innál annyit, akkor nem vizionálnál, melletted én is teljesen rászokom az italra, nevetett, nevetett és üvegből itta a bort, mint a kocsisok, és ez tetszett a férfinak, bort üvegből, folyton szeretkeztek, addig csináljuk, míg bele nem fulladok az orrom vérébe, ezen nevettek és belekaptak újra egymásba, mi lesz ebből, te pasas, kérdezte meg néha a lány, de erre nem tudott mit válaszolni, türelmetlenül beléfurakodott, megint és megint, beleszögezte a szeretkezésbe a másikat, és a lánynak szörnyen imponált ez az örökösen készenlétben lévő férfiasság, mindig tudtam, hogy ilyen pasasom lesz, nekem ilyen pasas kellett már kislány korom óta, egy ilyen szuperhapsi, pedig már az elhagyásán törte a fejét, és ezt tudta ő is, elnézte az árnyékok játékát a fiatal testen, búcsúzott minden simogatásban, de élt a lány teste és éltek az esték, az éjszakák, az álmos és szeretkezéssel kezdődő reggelek, a lány teste és az élet fekete virágot láttál, különös volt, tehát letépted valamiért nem bocsátott meg neki a ledér isten, eldobta a trópusokra, ott volt valamilyen kiállítása, napokon át járta a lakatlan szigeteket, festett és megsemmisített mindent, ami a dél csillaga alatt a hirtelen feltámadt lázból született, éjszaka hívta fel a lányt, sörtócsában hasalt, üvegcserepek között, a lány hangja szomorú volt és fakó volt, több ezer kilométeres távolságból is meg lehet érezni egy nő hangjában a szomorúságot, mintha szelek költöznének olyankor a hangjába, mintha álmos, alkonyos ligetekből szólna olyankor hozzá, hiányzol és szeretlek, mondta a fakó és kétségbeesett hang, mondd háromszor, hogy szeretsz, de nem mondott semmit, kedvetlenül leejtette a kagylót a földre a sörbe, üresnek érezte magát és senkihez sem tartozónak, nagyon szerette volna, ha valakinek háromszor elmondhatja, hogy szereti, szereti, szereti, feltápászkodott, letántorgott 13
az utcára, sápatag lámpák remegtek a párás meleg pálmafái között, bágyadtan vigyorgó drogosok nyújtották feléje könyörgőn reszkető kezüket, fekete nőt akart, némát és feketét, talált is hamar a harmadik utcácska kőkerítésének támaszkodva, feketét, mint az ébenfa, nem beszélt hozzá, de maga elé engedte a falépcsőn, kurva nagy volt a kurva, de arányos, és nem elhasznált, mellei feszesek és súlyosak, és a combja sem rakódott meg még hússal, lehányta magáról a ruháit, rögtön hanyatt feküdt, és alázatosan várt, a férfi a Rákóczi térre gondolt, amikor autóval körözött a kurvák között, soha nem vette fel egyiket sem, szerette érezni a lányok tekintetében, hogy kellene nekik, ha már le kell feküdni, legalább egy ilyen izgalmas férfival, mint ő, a kurvák lelke nyilván hasonlatos a művészekéhez, folyton a bűnt kísérti és másra hagyja, másnak adja a feloldozást, ez az izgalmas bennük, a lelkifurdalás, amely utána kapja el az embert, igen, lelkifurdalás, a lányok már ismerték, nevettek rá és integettek neki, csókokat küldtek és haverkodtak vele, nem tudta pontosan, miért volt szüksége ezekre az autóutakra, ezekre a lányokra, akiket soha meg nem érintett, mi hiányzott neki, valami nagyon, nyilván, s valami nagyon taszította is ebben a világban, ruhástól feküdt rá a hosszú feketére, a nő felnyögött, csukd be a szemedet, mordult rá, amaz megtette, miért ne tette volna, gyakorlott mozdulattal nyúlt a férfiért és segített neki a behatolásban, fölemelte a csípőjét és apró, magas hangokat hallatott, és nevetett, amikor a férfi hörögve, rángatózva elélvezett rajta, húsos szája belecsókolt a nyakába, szokatlan dolog volt ez kurvától, talán megérezte a másikon a nyomorúságot, azután lekászálódott róla és kifizette a nőt, majd egy kósza, később is tisztázhatatlan eredetű sugallatra, felcsatolta a fekete karjára azt az aranyláncot, melyet a lánynak vásárolt a kikötőben, a fekete tűnődve nézte a különös ajándékot, nem volt nagy érték, de a mozdulat sokat árult el arról, aki adta, azután sóhajtva ismét lefejtette magáról a ruháit, és felmászott a hanyatt fekvő, hangtalanul síró férfira, és eljátszott rajta, vele reggelig, akkor bement a fürdőszobába, lemosakodott, az arany karláncot előbb be akarta dobni a vécékagylóba (milyen szép is lett volna, ha megteszi, istenem! gondolt vissza rá később), de a nő meggondolta magát, megelégedett annyival, hogy krákogott egyet és beleköpött a kézmosóba, a láncot pedig a blúza zsebébe gyűrte, ott ragyogott a kis aranyfolyam a nehéz fekete mellek fölött alkonyatig, akkor levetette a blúzát a fekete kurva, s bedobta a szennyesek közé, a szerencsétlen lánc kipottyant a repülő, verejtékszagú ruhadarabból, másnap reggel a takarítónő felvette, felvette és eltette, hazavitte és nekiadta a tizenhárom éves mosolytalan lányának, aki boldog volt és hordta éveken át, nos, a kurva dünnyögött, elmenőben hosszú mutatóujjával megérintette a szétdobált lábbal, hanyatt alvó férfi esendően lecsüngő farkát, lágyan, kurvalágyan, s behúzta maga mögött az ajtót hunyorogva lépett be a füstös helyiségbe, sörszag, fingszag, bagófüst, zaj, roncsok, az élet alattiság installációi, táncoló nyomoroncok összekapaszkodva és véresen vágyakozva valamire, amit a háromtagú zenekar zenét imitáló hangzavara idézett fel bennük, átvergődött a lábakon, a táncolókon, a részegeken, s fuldokolva lépett ki a kertbe, ahol foszladozó napernyők alatt ücsörögtek a szerencsések, akiknek jutott kint hely, leült egy szabad székre, nem kérdezett semmit, foglalt-e, szabad-e leülnie, nem szólt érte senki, a szomszéd asztalnál a Népszabadság újságíróit ismerte fel, hangosan vitatkoztak, ahogy az entellektüeleknek kocsmában illendő vitatkozni, okosak voltak, és a törzsvendégek babonás rémülettel hallgatták őket, minden ötödik szavukat értve csak, hátat fordított nekik, egykor cimboráinak, örült, hogy nem ismerik fel, később persze döbbenten vette észre, hogy ha felismernék, se ismerik fel, elnéznek a tekintete mellett, ugyanolyan haszontalan és kellemetlen kocsmatölteléknek tartják, mint a többit itt, az okádékukban alvókat, sört ivott, rögtön három korsót hozatott, ebben is volt valami, valami végleges elhatározás, hogy a vörösborokat sörre cserélte fel, a vörösboroknak méltóságuk van, a sörnek nincs, a sört csak inni kell, nem kell enni se hozzá, akkor jobban és gyorsabban hat, hamarébb butít el, a vörösborok mindig feldobták, kitágították az agyát, nagyon tudott festeni néhány pohár után, a sör mellett nem 14
kívánt semmit, még nőt sem, csak ülni, belebámulni az ernyők közé ereszkedő csillagokba, akkor már két hete megérkezett a trópusokról, azóta sem találkozott senkivel, ki sem mozdult a lakásából, legfeljebb a boltig vánszorgott el, ahol vett magának pár üveg bort és kenyeret, vörösbort evett kenyérrel két hétig, néha gyümölcsöt is szerzett hozzá, azt is csak azért, mert félt, hogy a vörösbor kenyérrel megöli, valahol azt olvasta, hogy az arabok a foglyaikat vörösborral itatták és birkahússal etették, és csak ezzel a kettővel, s a foglyok heteken belül éhen haltak, ezt pedig nem akarta, éhen halni semmiképpen sem, feküdt és itta a borokat, nem engedett be senkit a lakásba, nem csinált semmit a hanyattfekvésen kívül, a telefont is kitépte a falból, maradék vásznai szétrombolásán már túl volt, leszedegette a falról a barátai ajándékképeit, azokat is beleaprította a szemétbe, később lehúzta a rolót, nem volt már mit nézni a lakásban, a szükséges utakat a klozetig vagy a hűtőszekrényig sötétben is megtalálta, de ez még nem a rátalálás volt ez még az eltévelyedés bizonytalankodó kezdete volt az ember szíve még tele értékes és mély és zengő bánattal a kocsmába véletlenül tévedt, a levelesládájában talált levél volt az oka, a borítékon a lány írása, a lány írásával az ő neve, kicsit megdöbbent, amikor meglátta a nevét a borítékon, szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy neki neve van, ő van, létezik tehát, ez pedig szörnyen kiszolgáltatottá teszi a világ felé az olyan nemlétezni akaró embert, amilyen ő, reszketeg kézzel markolta a levelet, nem tudott vele mit kezdeni hirtelen, csak megrázta, majd elindult a bolt felé, de a bolt zárva volt, a lakásán pedig nem volt ital, a bolt zárva van, visszhangzott az agyában a reménytelenség, a bolt zárva van, ez a levél meg itt a markában, gyűrötten és verejtéktől elkoszolódva, a bolt zárva van, ismeretlen és megoldhatatlannak tetsző dilemma volt ez, hogy a bolt, amely mindig nyitva volt eddig és kongott az ürességtől, most zárva van, tanácstalan volt, és ha lehet, még boldogtalanabb, mit kezdhet az ember egy bezárt bolttal és egy levéllel a markában, akkor meglátta szemközt a kocsmát, a kocsmát, amely mindig is ott volt szemközt, de nem volt miért meglátnia eddig, félénken az ablakához vánszorgott, bent kurjongatás, vigalom, részeg élet, összeszedte minden erejét és lenyomta a kilincset csak egy kis tüzet, öngyújtót, ha szabad, nyiszorgott a mellette ülők felé, odalöktek elé egy lila reklámgyújtót, felkattintotta, a levél sarkához tartotta, de a papír nehezen gyulladt meg, talán a verejték áztatta el túlságosan, verejték csorgott végig az arcán, érezte, hogy nézik, sikerülnie kell, különben fel fogja egyszer bontani ezt a kurva levelet, és mi lesz akkor, ha elolvassa, mi lesz akkor, ha ismét meglátja a nevét leírva, végre lángot fogott a papír, kesernyés, kékes lánggal égni kezdett a boríték, valahonnan előkerült egy tagbaszakadt pincérfiú, aki kiragadta a kezéből az égő borítékot, a földre dobta és eltaposta, hatalmas talpa alatt a még mindig drága kéz írása, ha még egyszer gyújtogatsz itt, szétrúgom a töködet, sziszegte a fülébe a hatalmas legény, aztán engedékenyebben: na, nem kell úgy beszarni, haver, kapsz egy sört fájdalomdíjul, vigyorgott, megütötte erősen mindkét vállát, és ő érezte, ha csak átmenetileg is, de megérkezett
15
a lepke egy szép madár kakasbutter - reggelenként ezt silabizáltam ki a fürdőszoba ablakában időtlen idők óta kallódó piszkosfehér flakon falán, kakasbutter, a hajamra és az arcomra ömlött a forró víz, szememből pedig a könny pergett, ez persze csak a másnaposság okozta heveny könnyezés volt, semmi köze a síráshoz, nem idegesítettem magamat miatta túlzottan, bár nem láttam élesen a tárgyak körvonalait, nem tudtam megfejteni, mit jelent az az idétlen, ám mégiscsak talányos szó, kakasbutter, talán kakasvaj, de nyilván nem kakasvajat, hiszen az meglehetősen morbid asszociációkat kelthet egy sárgásodó, elhagyott flakon falán, a németben sincs, emlékezetem szerint - bár az emlékezetemért még én sem adnék egy árva garast sem magamnak - a kakas szónak semmiféle kakas-jelentése, bennem mégis kakasvajként rögzült a flakon faláról tudatomba került felirat, körülbelül ilyenkor fogtak el a köhögőrohamok, amit én a reggeli kávékkal és pálinkákkal magyaráztam, egészen agresszív és félelmetes rohamok voltak ezek, mintha a tüdőmön nedves és lusta állatszörnyek tekeredtek volna szét, leszorították és megbénították szerencsétlen légzőszervemet, nem akart a levegő se le, se föl, megállt valahol félúton, éreztem, ahogy meredt tömbként feszül a levegő bennem, de nem jut el hozzámig, és a pattanásokat hallottam a tüdőmben, nem sokkal később rángatózni kezdett a testem, villámlások és rejtélyes fájdalmak éledtek meg benne, föl kellett köhögnöm valamit ahhoz, hogy ismét oxigénhez jussak, de az a valami a torkom táján rendszerint megrekedt, beszorult, ordítva köhögtem, krákogtam, a rohamok utolsó szakaszában már összegörnyedve kuporogtam a zuhanytálca sarkában, vinnyogtam és testem megfeszült az erőlködéstől, az erőlködéstől és a halálfélelemtől, mert teljesen természetes és közeli rettenetként tűnt fel olyankor, hogy egyszer ezek a torkomba maró, csimpaszkodó állatok nem jönnek elő többé, sikerül nekik végleg belekapaszkodniuk elgyötört és fájdalmas torokhúsomba, kövér élő horgokként, vastag piócákként lógtak, tapadtak, szívtak a torkomban összegyűlt lerakódások, tudtam, majd elszívnak előlem minden levegőt, nos, akkor szétrobbannak az agyamban a pitypangok, szállnak a könnyű fehér, okos kis agysejtek a koponya-űr fekete éjszakájában, szemeim kifordulnak az üregükből, kezemből árván csusszan ki és ütődik hasamhoz félmerev reggeli faszom, mely az egyetlen biztosnak feltűnő kapaszkodóm olyankor, a köhögés rohamai között a létezéshez, lábaim szétcsúsznak, groteszk ügyetlenséggel merednek föl a térdeim zuhanytálca fehérre zománcozott fenekéről, talpam sárgán vigyorog a belépőre, de soha nincs belépő ezekhez a korai halálszínházakhoz, legfeljebb én magam lépek be magamhoz, magam fölé hajolok, s bámulom, ahogy a hajam szétterül a fehérségben, akár az angyaloké, zuhogva, csak a hajam lesz szép akkor is, majd a halálomban, befelé fog lobogni, lefelé emelkedik, száll, lebeg a sok vörös, összekapaszkodott nyugtalan kígyó a hideg halálzuhanyban egyszer valaki, egy könnyű fehér lány egy fehér folyosó délutánján váratlanul odalépett hozzám, megálltam, megálltam, mert megállt előttem, és belecsodálkoztam a szájába, alulról, de inkább oldalról nézett fel rám, mit akar, mit néz, de csak hallgatott, az ablak mellett álltuk, háta mögött, az üvegen túl egy férfi hatalmas ételes tartályokat pakolt fel szekérre, a szekér elé gőzölgő lovakat fogtak, lovakat ritkán látni mostanában, kocsik elé fogva szinte nem is, legfeljebb filmekben bukkannak fel néha, hatalmas fejüket idegesen föl-fölkapták, az ablak felé bámultak okos tekintetükkel, mintha csak érdekelte volna őket, mi történik odabent, velünk mi, a lovaknak meleg és ártatlan a szemük, fogalmazódott meg bennem, emiatt lehet, hogy a végén lelövik őket, átszáll a koponyájukon a golyó és vézna testű asszonyok vágódnak el olyankor a teraszokon, a falra sok vér fröcsköl és a revolvert tartó kezet is összemocskolja a szétspriccelő vér, fehér ruhában dőlnek el a kifáradt teraszok asszonyai, combjukon felcsúszik a leheletfinom anyag, láthatóvá válik hosszú fehér combjuk, sötét combtövük az utolsó gyönyör fölsugárzásában újrakezdődő 16
rángásokkal, a halál könnyed kacérsága ez, aztán sokáig süti a nap a dögöt, a felhúzott lábú véres kis fehér állatot, eltört lábú kihűlt lovacskát, a kocsis meg csak rakta a nagy ételes kannákat, csak rakta, meglehet azonban, már nem az ételt pakolta, hanem a moslékot felfelé, hogy szarban hentergő kövér disznói elé öntse otthon az egész büdös katyvaszt, megvakargassa a fülük tövét, ettől ismét eszébe jusson a két árnyalak ott az ablakon túl, a kihalt folyosón a két kísértet, mintha a kisebbik, akiben lányt vélt fölismerni, a magasabb hajába túrt volna a kezével, aki kócossága miatt lehetett akár nagyra nőtt nő is, az isten fasza se tudja manapság ezeket egymástól megkülönböztetni, de akkor miért túrt a kisebbik a hajába, ha nő volt a nagyobbik is, miért, mert azt jól látta, hogy beletúrt, elbolyongott keze a másik hullámos hajában, éppen úgy, ahogy most az övé bolyong, szórakozottan a disznók füle tövét vakargatva, de azután legnagyobb bosszúságára mindketten elléptek az ablaktól, és végre megszólalt a lány, halkan, vagy csak zavartan, tudtam, ki ez a lány és nem ismertem, beszélgettünk is már, de ez nálam nem jelent még semmit, így nem tudtam megszólítani sem, a szép lányok és jó lányok közé tartozott, akiktől általában nem akarok semmit, túlságosan munkásak, most egészen közel állt hozzám a lány, éreztem az illatát, a testszagot és a parfümöt, azt az illatkevercset, amely szétbogozhatatlanul kerengett a folyosón álldogáló nők körül, néztem kinyíló száját, ahogy elvált egymástól a két vörös, vastag pillangóvirág, apró nyálcsík lengedezett a két ajak között ezüstösen és védtelenül, majd elpattant az is, de még mindig nem szólalt meg a lány, csak tartotta tátva a száját, fogai fehéren ragyogtak föl a száj sötétkék odvát keretezve, frivolan nagy szája volt a lánynak, ígéretes és szemérmetlenül nagy száj, mely ártatlan kislányarcát váratlanul a kiélt nők kéjsóvár mosolyába tudta rándítani, engedje meg, hogy beletúrjak a hajába, kérte a világ legtermészetesebb hangján, csak lángoló arca árulkodott arról, hogy megrettent a saját bátorságától, talán a visszautasítástól való félelem is átjárta a testét, és a másik megérzett közelségének állati forrósága járta át a testét, és amikor bólintottam, apró kislánykezét bátortalanul fölemelte, ragyogó szemeit lecsukta, ujjai a hajamba siklottak, és akkor hirtelen meg kellett ragadnom a derekát, hogy el ne vágódjék fehér kis teste a fehér kövezete a rohamok pedig nemritkán hányásban végződtek, államat a mellemhez szorítva okádtam, végigcsurgott meztelen felsőtestemen a nehézkes, nyúlós vörös lé, le egészen az ágyék háromszögéig, először azt hittem, vér, később nem volt nehéz rájönnöm, hogy mindössze az előző éjszakai temérdek veresborok festették bíborszínűre a magamba erőszakolt ritkás táplálék darabos maradványait, megkönnyebbültem ilyenkor, megkönnyített, hogy élek, nem volt bennem semmilyen szégyenérzet, de mert a zuhany rózsáját nem mindig sikerült rögtön fölérnem, néha óráig hevertem a saját okádékomban, a bűzben, mely szintén én voltam, tisztán éreztem az énségemet a trutymón keresztül, én voltam, aki feküdt és én, akiben feküdtem, és amelytől nem tudtam, mert igazából nem akartam megszabadulni akkor már, állati és magányos létben vergődtem a fulladásos halál peremén, csak az volt számomra bizonyos, mégis jobb így, mint mereven feküdni egy koporsó szálkás fenekén, nagy kínoktól gyötretve is, a hideg csempébe kapaszkodva próbáltam meg fölállni, és pillantásom ilyenkor mindig a kakasbutterre esett, és ennek a látványától kicsit megnyugodtam, mert a kakasbutter akkor is biztos pont az ember életében, ha pár pillanat múlva a saját okádékába hanyatlik is vissza Ruhája alatt a fekete lepkék nyilván lenyugodtak már A sárga anyag így most hervadtan vesztegelt a vézna testen, a csontokra mintegy tréfából rárakott hihetetlenül kevés húsra tapadt, s ami máskor egyenesen kívánatos, hogy egy nőnek az alakját emelje ki a ruházata, nála meglehetősen szánalmas eredményt hozott, egy kupac csont- és hússzerencsétlenség üldögélt szemben velem, és elborzadtam a gondolatra, hogy ennek a nőnek én a szeretője voltam egykor, így még most is van valamilyen tartozása hozzám, vállai hegyesen szúródtak a plafon felé, nem, nem ennek a nőnek, egy egészen 17
másiknak voltam a szeretője, kezdtem magamban a meneküléshez, ez a mostani szerencsétlen lény legfeljebb karikatúrája annak, a réginek, a barátom feleségének, akit minden férfi el akart csábítani a társaságból, s lehet, nem csak mi, férfiak, de a szeretőink és feleségeink sem álltak ettől messze, nem is titokban, hanem nyilvánosan, ott, a többiek előtt folyt a csábítgatás, s tehette bárki, mert annyira biztos lehetett abban, hogy nem fog sikerülni a terve, hogy sem a kudarc, sem a nevetségessé válás érzetét nem kellett elviselnie, közösségi jóváhagyással folyt a kudarc kiharcolása, nem volt ellene mit tenni, nem volt védekezés, a nő ugyanis, rossz nyelvek szerint, mágnest hordott a csontjaiba ágyazva, férfimágnest (kakasbutter), így aztán, amikor felém fordította magát, úgy repültem az ágyába, mint a megbabonázott vasreszelékdarabka, amelyhez a kék-vörös mágnespatkó közelít, de mindezzel együtt figyelmetlen, jóllehet ügyes szerető volt, akit láthatóan nem érdekeltek szeretkezés közben a másikban feltörő érzelmek, az apróbb vagy még apróbb részletek, tette a dolgát némán és elszánt szívóssággal, kiszámítottan, akár a profik, mintha nem ő lenne a rendelő, mintha nem róla szólna az egész szeretkezés, mintha nem ő volna a megengedő, a magába engedő, mintha nem az ő egyetlen és kegyes mozdulatától függene, hogy itt lihegek a lába között, és nem a küszöbét kaparom tüzelő kutyaként, de nem, itt szó sem volt erről, amiből arra következtettem, ő legalább annyira tanácstalan, mint én vagyok, s nem szokott ilyet csinálni, csak elképzelni szokta ezt, s most, amikor megtörtént, aminek nem kellett volna megtörténnie, semmilyen irányban nem találta a vészkijáratot, kapkodni kezdett, előbb hozzájuttatta magát néhányszor a saját kielégüléséhez, azután, minden magyarázat és szenvedélyesség nélkül, gyorsított a tempón, láthatóan túl akart lenni az egészen, rajtam és a kalandon, amit látszólag ő akart, pedig én akartam, de már nem volt képes átadni a bűnt és a felelősséget nekem, akkor túl közel került volna hozzám és valóban visszavonhatatlanná válik az a valami, aminek a közepében lihegünk és sóhajtozunk, és én természetesen hiába próbáltam neki ellenállni, azaz fogcsikorgatva növelni együttlétünk idejét (még a Niagara zuhogó, jeges, töketlenítő zuhogására is gondoltam, ami egyik barátomnak halálos biztonsággal segít a gyors kielégülések elkerülésében), tudván, hogy nem lesz több alkalom arra, hogy érezzem, és főleg megmutassam neki, mit tudok, mert nyilván ez is sarkallt, amikor belevágtam abba, amit lehet aljasságnak is nevezni, bár ne nevezzük így, hiszen ketten szálltunk bele, vagy az is lehet, hárman, kérdés, a barátom mennyire volt okozója annak, hogy így történt és megtörtént, ugyanakkor nem vagyok benne bizonyos, hogy a barátom bármilyen szinten belevonható, akár a felelősség szintjén is, a mi szeretkezésnek álcázott nagy-nagy zavarunkba, minden akaratom összetört a szándékán (hullámtörők a hullámokon, milyen szép ez máskor, máshol), vagy mindösszesen csak az unalmán törtem össze, vagy csak ne malmozzak már a hasán annyit, mire észbe kaptam volna, már zokogva élveztem bele összegubancolódott, vonagló forróságába, na, most mit érzel, kérdezte a második cigaretta után flegmásan, ahogy a gyerekeket szoktuk, ha elvisszük őket a vidám parkba, de képtelenek vagyunk egyéb gondjaink miatt odafigyelni az örömükre, addig hallgattunk és a plafont bámultuk, fölfigyeltem rá, nem érintett meg a baszás óta, keze elnehezülten és fegyelmezetten hevert mellette a lepedőn, bár olyan közel szuszogott feje arcomhoz a párnán, olyan közel keringett hozzám színésznősen formás testében a vér, hogy az első egymást megtaláló mozdulat egy újabb testcsatát eredményezett volna velünk vagy közöttünk, amit persze talán mindketten akartunk is, de egyikünk sem mert kezdeményezni, nyilvánvalóan a barátom miatt, akinek szelleme távollétében is körüllebegett bennünket, s talán csak a gyönyör perceiben tudtunk megszabadulni tőle, lihegésnyi, sikoltásnyi időre, hebegő pillanatokra és szigorúan külön-külön, egyébként megállás nélkül körülötte járhattak mindkettőnk gondolatai, az ablakon túl nyár és délután, csatakos teste a szekrény politúrjában fürdőzött, ott lestem ki kajánul, ernyedtsége öntudatlanságától megelégedve, férfiember szeret megelégedve lenni magával, és ehhez mi sem szolgáltat jobb alkalmat, mint egy újabb nőben megmártóztatni magunkat, de ez a mostani 18
helyzet valahogy nem azt a jófajta megelégedést hozta, amit máskor érezni szoktam, ez a mostani teli volt megbánással és szorongással, tanácstalansággal és félelemmel, holott soha nem érdekeltek a fölszarvazott férjek - ne legyen soha lelkifurdalásod, amikor felszarvazol valakit, magyarázta egyik kocsmázásunk alkalmával a barátom, nyugodj meg, ha épp nem is abban a percben, amikor elköveted, de még ebben az életedben, amelyből talán van vissza még valamennyi, viszontszarvaznak téged is, ha nem ő, hát valaki más, aki emiatt akár ő is lehetne -, a szükséglet és kényszer felmentő játékának gondoltam ezeket a szerelmeket, mert valójában azok voltak mind, szerelmek kicsiben, vagy nem is mindig kicsiben, szeretkezések nagyban, a lényeg, hogy amíg öleltem őket, a feketéket és a vöröseket, a sárgákat és a barnákat, a szőkéket és a zöld tincseseket, a lustább magasakat és a nyughatatlan kicsiket, a nagy mellű gőgöseket és a kis mellüket először zavartan a kezükkel eltakarókat, a folyvást fecsegő aranyos ostobákat és a hallgatag okosakat, valamennyiüket szerettem, sőt, szerelmet éreztem mindük iránt, ami persze el is múlt még akkor, a gyönyörből megébredés utáni órán, s talán nem is a barátom miatt éreztem a lelki gyötrelmeket, hanem, bármilyen meglepő, magam miatt, mert arra mindig adtam, hogy a baráti körömben felbukkanó nőket tabuként tekintsem, a maguk létében nemteleneknek, és akkor itt vagyok, csapdába szorult vérző faszú állat, mellettem fekszik a legjobb barátom felesége, aki hülyeségeket kérdez, mert mit is kérdezhetne ilyenkor, ha meg akarja őrizni és éreztetni akarja a különlévőségét, a dolognak persze nem is annyira az elvi, nem is annyira a gyakorlati része izgatott, ha egyáltalán a barátom megcsalását lehet ennyire és így, kettőbe hasítottságában tartani, hanem annak a különösségnek a megszűnése, kényszerű felszámolása, de inkább felszámolódása, annak az illúziónak a feladása, hogy jó vagyok amikor elvette a kezét a hajamból, és a vörösség már-már a kellemetlenségig elhatalmasodott az arcán, a nyakán, száját még mindig rátátva a jövendő ürességre, biccentett a fejével, hogy valamit mindjárt mondani fog, csak megvárja, míg viszonylag alacsony termetéhez képest hatalmas melle alá visszatér az élet, a vállára tettem a kezemet, és nem húzódott el az érintésem elől, meleg volt a válla, nem a kezemen, az ágyékomban éreztem ezt a melegséget, a lüktetését és remegését, majd mégis visszavonta a tartásból a testét, nem kelletlen, de idegen mozdulattal, mit kér, kérdezte, mit kér ezért, s a kérdés akár provokációnak is beillett volna a képtelen folyosói helyzetben, én ott egy lánnyal, akinek lángol az arca, hullámzik a melle, nem kap levegőt az izgalomtól, az ajtók bármelyikén kiléphetnek a kollégáim, a főnökeim, mert akkor még voltak ilyenek, s ha voltak, természetesen nem a tervezéssel, hanem az én ügyeimmel foglalkoztak egyfolytában, éreztem, ahogy addig simogató kezem belemarkol a vállába, erős, de inkább durva kapocsként akaszkodik bele a húsába, meg az is földerengett bennem, meg fogom alázni ezt a lányt, mert olyan jó, és egyúttal annyira ravasz és ironikus ezzel a haj-dologgal, amiről bizonyára ő sem tud, hogy nem hagyhatom futni, a szemében egyszerre szorongást fedeztem fel, jól elkülöníthetően nem félelmet, annak a szorongását, aki pontosan tudja, mit fognak neki mondani, mit fognak csereértékként kérni tőle, s nem lehetett tudni biztosan, mitől fél jobban, az akarástól-e vagy az elutasítástól, de volt ebben szorongásban büszkeség és gőg is, a megmutatkozni akarás vágya, mindent kérek cserébe, mondtam, de a hangom cserben hagyott, színtelen, rekedtes kis hangocska volt, nem a birtokolni akaró, ellenállást nem ismerő hímé, de ez őt láthatóan a legkevésbé sem zavarta, ellenkezőleg, jól eshetett neki lelepleződött bátortalanságom, végre elmosolyodott, ellazult a teste, nem lehetne kicsit konkrétabban, mi az a minden, amit akar, téged, suttogtam - meg fog kapni undort és szánalmat éreztem, és emiatt természetesen lelkifurdalást is, a dolgokon való könnyed átlépés csak a nagyon erős vagy nagyon lelketlen embereknek szokott elsőre sikerülni, nekem egy ideje soha, valójában bánatot vagy fájdalmas szeretetet kellett volna éreznem, de arra sem voltam képes, mert 19
szánalmas volt, ahogy ott ült, láthatóan egykori léte felismerhetetlen romjai között, szomorú arcából alig pislogtak elő fénytelen szemei, nem volt bennük várakozás, nem volt várakoztatás sem, hogy akar valamit, vagy hogy majd akarhatna valamit, mondani valami fontosat, ami miatt megzavarta szépen berendezett magányomat, na persze, ki merem ezt is mondani, berendezett, hiszen én tudatosan készültem fel arra, hogy az összes szálat elmetszem, ami bármilyen formában a múltamhoz köt, emlékek és hívások nélkül iszom magam a halálba, no nem direkte, gyorsan és önpusztítóan, hanem a magam sajátos tempója szerint, ami gyakorlatilag majdnem ugyanaz, egy besötétített, örökké zárt szobában, üres üvegek között, üvegcserepeken zenélő léptekkel, néha persze ki kell mennem a napfényre is, pedig azt nehezen viselem, a fényt nehezen, első időkben éppen ezért csak estefelé merészkedtem elő a barlangomból, éppen olyan szürkületi óra magasságban, amikor még nyitva találtam egy-két boltot, hol asztali vöröset és kenyeret vehettem magamnak, de ezek az időpontok azért nem váltak be, mert a rendes és becsülettel dolgozók, közöttük természetesen a valahai barátaim is, ilyenkor kerültek elő a munkából, s lódultak meg a közértek irányába csipszeket venni a gyerekeiknek, szörnyűek voltak a találkozások, némelyek rám néztek és elszörnyedtek, és köntörfalazás nélkül kérdeztek rá, öregem, hogy a picsában csúsztál le idáig, olyan is volt, aki pénzt akart a markomba nyomni, na bumm, legfeljebb egy csipsszel kevesebbet visz a kölyöknek, a családi kényszeretetéstől amúgy is túl dagadt már szegény, na, vedd csak el, ne izélj már, majd ha nekem megy szarul, akkor te is ki fogsz segíteni, nem, nem foglak, baszod, erre sértődötten továbbálltak, és még ők voltak a jobbak, mert a régi ismerősök nagyobbik része úgy tett, mintha nem venné észre rajtam a kopást, a lecsúszás egyértelmű jegyeit, a ruházatom hitványságát és elhanyagoltságát (azt hiszem, egy kívülálló szemében nem sokban különbözhetem a csőlakóktól), a sokadik napi szagomat, gyulladt szemeimben a kialvatlanságot, az örökös másnaposság computernél pontosabb kijelzéseit bőrön, mozgáson, tekinteten, öregem, jól nézel ki, így indítottak a legtöbben, kár, hogy ilyen ritkán lehet látni téged, nagyon elbújsz a dolgaid mögé, na, min dolgozol, kérlek, egyszer meg kell látogass bennünket, nem lakunk messze ide, már emlegetett az asszony is, emlékszel, amikor részegen végigmentél a rendőrség kőkerítésén éjjeli fél háromkor, mekkora buli volt, öregem, a rendőrök kiszaladtak, és felszólítottak, hogy azonnal gyere le, te meg azt kiabáltad nekik vissza, hogy lőjetek le, majmok, úgyis arra vagytok kiképezve, mi meg ott kuporogtunk a szemközti park bokraiban, fogadjunk, hogy most is ilyen vagy, öregem, hiszen semmit sem változtál, csak rád kell nézni, hajtod még mindig a csajokat, mi, jó neked, baszd meg, nekem is ez kellett volna, tudod, erre most itt van az asszony, meg a kölykök, jó-jó, ne nézz így rám, valakinek polgárnak is kell lenni, nem lehet mindenki hős, Che Guevara, na, megyek is, aztán ne tűnj el, adok egy névjegyet, a fenébe, épp most nincs nálam egy se, neked ugye... nyilván nincs névjegyed, ja persze, a kis nonkonformista, a névjegy derogál neki, sebaj, majd legközelebb, hiszen úgyis találkozunk, öregem, hát nem, találkozunk, te is idejársz, ebbe a kis koszosba vásárolni, és akkor összehozunk valamit, és már pucolnak is, mint akiknek dinamitot dugtak a seggébe, hogy azután messzire lekerüljék a boltot, a környéket, talán még el is költöznek, nehogy véletlenül sor kerüljön egy második találkozásra velem, igen, talán mégiscsak várt valamire, legvalószínűbben kérdésre, ami persze nagyon kézenfekvő lett volna abban a helyzetben, csak rettenetesen fájt a fejem, és nem tudtam azt se pontosan, van-e még itthon borom, vagy valami innivalóm, meg féltem is a kérdezéstől, aki kérdést tesz fel, az óhatatlanul hajlandóságot mutat a másik életének a részesévé válni, és valami azt súgta, hogy bármilyen kérdésre is ugyanazt a választ fogom kapni, a mondatot, amiért idejött, a hírt, amivel fölzavarta hínáros nyugalmamat, tehát mégsem vállalkoztam arra, hogy összetörjem a csendet, meg aztán lehet, hogy nem is a kérdést várta, hanem a választ, vannak ilyen helyzetek, amikor a választ várjuk attól, aki a kérdést sem ismeri, a kérdés létezésével sincs tisztában, mégis, valami csalhatatlannak feltűnő ösztön odahajt bennünket a legindifferensebb 20
alakhoz, akihez odahajthat, és mit ad isten, az esetek túlnyomó részében valamilyen választ kapunk is, vagy úgy véljük, kaptunk, de csak bámultam görcsös magába zárkózottságát, meg sem próbáltam beleélni magamat a helyzetébe, az empátia az én körülményeim között a leghamisabb és legveszélyesebb viszonyulás lenne mindenhez, hiszen nincs honnan beleélnem magamat a másik nyomorába, na igen, ha valaki mutat elbaszottabb állapotot az enyémnél, és filozofice még alá is tudja azt támasztani, akkor lehet szó empátiáról, de addig csak a fejfájás, a legrosszabb fajtából való fejfájás gyötört, és csak halovány reményeim voltak az elmulasztására, jelesen, kipróbált magánreceptúra, egy bizonyos alkoholszint meghaladása a fej heveny fájdalmainak biztos elmúlását eredményezi, igen ám, de az én sötét odúm nem tévesztendő össze az italdiscontokkal, ahol glédákban állnak a legjobb szeszek, nekem üvegszilánkok és az elmúlt életemből itt maradt szörnyek között kell fölkutatnom, nem éppen hősies pozitúrákat erőltetve magamra, a nem teljesen szárazra lecsókolt és a sötétben járás közben össze nem tört palackokat, amit most mégsem tettem meg, nem is tudom pontosan, miért, hisz meg is tehettem volna, mert az az áldatlan és nem várt helyzet állott elő, hogy kettőnk közül kétséget kizáróan ő volt a szerencsétlenebb, a kis sárga ruhájában, ruhája alatt a döglött fekete lepkékkel, s már éppen azon voltam, hogy kipréselek magamból valami kedveset, na jó, nem feltétlenül kedveset, de olyan emberit, vagy emberszerűt, amire nem lehet majd azt mondani, hogy megtörtént, de azt sem, hogy nem volt elhangzása, amikor a hajam felé nyúlt, szórakozott volt a mozdulat, vagy inkább kétségbeesett, az is lehet, tájékozatlan, öntudatlan, mit tudom én, milyen mozdulat volt, a lényeg az, hogy megkönnyebbülésemre nem ért hozzám, csak annyit mondott halk, nyarvogó, kellemetlen fejhangon, mely a sírás és a hangzásban megfogyatkozott sikoltás közül kerül ki, hiányoztál, nagyon kellettél volna, és én akkor megéreztem, hogy vége a jól megálmodott csúfos végnek, vége az üvegtörmelékek nyugalmának, a csengőtlen nappalok részeg mozdulatlanságának, és valóban, a nő megszólalt ismét, hervatagon, könnyes hangon, meghalt, és te ezt tudtad, te rohadék, és mégis itt döglesz a sötétben, fölemeltem a fejemet, keze az üveg nyakát markolta, nem védekeztem, tartottam a fejemet, arcomat az ütésnek, de nem akart bántani, a helyzethez meglehetősen illetlenül, foggal tépte ki a dugót, azt köpte felém, bele az arcomba, és hosszú, nehéz kortyokban inni kezdett, s akkor úgy éreztem, végtelen sokáig fog így inni, mert végtelen sok megivatlan bor van az életében, hát még az enyémben komolyan mondta, szinte szertartásosan, mint aki otthon, esténként már készült erre a dacos odaadásra a tükör előtt, vagy az ágyban, ha leoltották a villanyt és a hold olyan ingerlően bámult be az ablakon, hogy nem lehetett ellenállni neki, a kéz elindult és a szájában előre formálgatta hozzá a szavakat, m e g f o g k a p n i, de a megkapás módjáról természetesen semmit sem tudhatott, képzetei lehettek, melyeket filmekből vagy filléres regényekből lesett el, az is lehet, csak a fantáziája szállt el néha, szállodai szobákra, végtelennek tetsző autóutak pihenőjére, egy tengerpart mellett ringó jacht kajütjére gondolt talán, nem sejtette, mert nem is sejthette, hogy egy kölcsönlakás kölcsön ágyának kölcsön félórája lesz az ölelkezésünk színtere és ideje, kivehettem volna hozzá persze egy szállodai szobát is, ha egy kicsit is a menőt akartam volna megjátszani mások előtt, nagyon be tudott volna vonulni oda, a flancos szállodába a melléhez tapadó aprócska fehér blúzában, a seggére feszülő égkék farmernadrágban, a magas hegyes sarkú cipőcskében, állati jó csaj, állapítottam meg magamban ezen az első találkozáson, amikor így jelent meg a félig nyitott ajtóban, az a fajta macska, akinek a megpillantásakor elcsordul még a harcedzett vén rókák nyála is, vagy azoké leginkább, hiszen nekik sikerül mind ritkábban becserkészni az ilyen bombázókat, szabad bejönnöm, nem látszott rajta csalódás, szinte körül sem nézett, lerúgta a cipőit, biztos hogy olyan házban nőtt fel, ahol az előszobában le kell rúgni a cipőjét még a vendégeknek is, csinos kis kontyocskába fogatta össze a haját, látszott, nagyon felkészült erre a találkozásra, bontsd ki a hajadat, parancsoltam rá türelmetlenül, a hajadat, ja, a hajamat!, lusta és ellenséges 21
mozdulattal emelte ki sörényéből a vastag ezüstcsatot, majd ugyanazzal a nem sietős, de határozott mozdulattal vágta a sarokba, ott is maradt örökre talán, ha a lakást kölcsön adó ismerősöm meg nem találta, el nem ajándékozta, vagy ki nem dobta, én ugyan nem mozdultam érte, büszkeség és miegymás, ő meg végképp, a csat, később megtudtam, az apjából eredeztethetően utálta a parancsolgatós megszólalásokat, az enyémeket is, így ez a csat már mindig erre a pillanatra emlékeztette volna, hogy rámordultam, holott ő nekem készült azzal is, a csattal, nem kérdezett, az ölembe ült, háttal nekem, fészkelődött kicsit, azután, amikor megtalálta a legkényelmesebb ülést nyugtalankodó ágyékomon, elcsendesedett, hosszadalmasan és bánatosan néztük az ismeretlen szoba ismeretlen kellékeit, a falra szerelt üveg virágtartókat, a modern képeket sűrű egymás mellett, szabályosan, azonos magasságban és távolságra egymástól, a mértani rendben elhelyezett foteleket, a sarokban álló bárkocsin felhalmozott rettenetes mennyiségű piát, az ám, nem iszunk valamit, én soha nem iszom alkoholt, félfordulatot tett és keményen végigmért, ekkor eszméltem rá, hogy a megadás ekkorra már régen lefejtettem róla a blúzát, és hatalmas mellét markolásztam, másik kezem akadályoztatás nélkül a bugyija alatt kalandozott - és az ellenállás milyen jól megfért benne, nyilván idegenségem okozhatta, hogy a vágyakozás adakozó gesztusait mindig visszavette nyers beszólásaival, a visszavonások és a gúnyig elhatoló elbizonytalanítások először még tetszettek is, később azonban olyan mértékben zavartak, hogy miattuk kezdtek terhessé válni a találkozásaink, az baj, akkor most mi lesz velünk, kérdeztem kissé megszeppenve, de neki láthatóan nem okozott problémát az, hogy egyikünk nyilvánvalóan alkoholista, másikunk pedig még az élet első borait kóstolgatja, ha ugyan kóstolgatja, most éppen láthatóan nem, nem kell megijedned, te nyugodtan ihatsz, amennyi jól esik, engem pedig ne félts, mert én már nagykislány vagyok, egyáltalán nem kell leitatnod, ha elérkezik a pillanat, és még itt sem tudtam meglepetésemben beleszólni a monológba, holott valamit nyilvánvalóan kellett volna, valami keményet, hogy azért mégsem, hogy nem ilyen szimpla ez a dolog itt kettőnk között, mert valami talán történik azon kívül is, hogy egymásba borulunk, vagy ha ő másként gondolja, hát bele se kezdjünk, de a mondataiban volt valami ellenállást nem tűrő határozottság, ami megbénította bennem a fölháborodás és a méltatlankodás hangjait, meg fogod kapni, amiért idejöttünk, és ettől megint ideges lettem, mert ennyire profánul nem lehet beszélni a történetünkről, még akkor sem, ha a helyzet ennyire profán is lehetne, és ekkor hasított belém a fölismerés, hogy úgy fogunk egymással lefeküdni, hogy azt sem beszéljük meg, mi vezényelt bennünket a másik karjába, hogy több-e ez egyszerű üzletnél, és hogy több, azt mindketten tudjuk, és, és, még meg sem csókoltál, feszítette hátra az államat, még meg sem, kényeskedett a hangja, ez nekem eszembe sem jutott, tényleg, ilyenkor azt kell, megcsókolni, de ez nem megy, így nem, azután, hogy figyelmeztet rá, már nem, kezemet kihúztam a bugyijából, felálltam, eközben persze le kellett ráznom magamról a fölizgatott lánytestet, lehuppant a szőnyegre, előbb gyűlölködve nézett rám, azután csábosan tartotta, kínálta fölfelé a száját, de tudtam, most nem szabad megtennem, most miatta nem, így csak sokáig farkasszemet néztünk egymással, már nem tudom meddig, de egyszerre meggondolta magát, elhagyta a tekintetemet, közelebb mászott a fotelomhoz, nyugodt és természetes mozdulatokkal a sliccemhez nyúlt, szégyenkezés nélkül bontott ki a nadrágomból, föltérdelt hozzám, és kívánós mosollyal a szájába vett, dühösen és szenvedéllyel szopta a faszomat, olyan erővel rángatva markában a szabad részt, hogy időnként felkiáltottam kínomban, közben pedig szerettem volna felemelni, magamhoz vonni, csókolni a száját, végigdőlni vele a szőnyegen, megsimogatni a mellét és a csípője hajlatát dédelgetni a bajszommal, de a lány minden jelzésemet, mozdulatomat visszautasítva a szájával csinálta végig a szertartást, ami alatt képtelen voltam eldönteni, hogy dühében vagy izgalmában rángat akkorákat rajtam, hogy a fájdalomtól fel kell ordítanom, de nem, nem volt ez a fájdalom kellemetlen, ellenkezőleg, az élvezet részévé vált a túlerős mozdulatok okozta fájás, nem új dolog, de a gyönyör és a kín 22
kétségtelenül határos egymással, vannak helyzetek, amikor egyik a másikkal gyakorlatilag felcserélhető, és ez egy ilyen helyzet volt, majd amikor hörögve és elhasznált rongydarabként hanyatlottam vissza a fotelba, odaállt elém, egy könnyed mozdulattal letörölte az álláról és az ajkáról a fölösleges csöppeket, előre nyújtott kezét talányosan a homlokomhoz érintette, az érintés simogatásban folytatódott, oldódott bele, be kellett csuknom a szememet, annyira szép volt a gyöngédségnek ez a nem várt szelíd hullámverése, és annyira nem tudtam értelmezni, mit jelent ez az egész, az előző erőszaktétel után ez a mostani simogatás, próbáltam elaltatni magamban az okoskodót, hogy nem kell mindent értelmezni, van, aminek az értelme annyira önmagában rejtekezik, hogy bármilyen spekuláció megsérti a létezését, próbáltam jelenvalón átélni a lány pillanatait, magyarázatok és bölcselkedések nélkül, ami pedig a magamfajta elbaszott entellektüelek és az életet folyton elveszítő figurák számára létforma és az átélés előli menekülés, hiszen amit nem élünk át, azt kívülről tudjuk szemlélni, kívülről és felülről, felülről és ítélkező pózból, így azonnal fölébe tudunk kerekedni minden olyan életmozzanatnak, ami valójában elgázolt bennünket, megalázott - mert boldoggá és esendővé tett, akkor éreztem ajkamon, csukott szemhéjamon meleg, húsos száját, csókjai azután a fülemhez vándoroltak, nyelvével végigtapogatta a fülkagyló nyitott folyosóit, végül csak annyit súgott, félig nevetve, félig komolyan, szerencséd, hogy jó az ízed, most már komolyabb dolgok után is nézhetnénk - gyere! Már nem rá néztem, már nem néztem sehova, csak ürességet láttam magam előtt, nem feketeség volt és nem fehérség, azokhoz képest sem behatárolható, leginkább semmilyenség volt, van ilyen, kell lennie, mert láttam, bár kifejezni nem tudom, a kifejezni akarás néha a leglényegesebb dolgok átélésétől foszt meg bennünket, így meg sem kísérlem, annyival fontosabb számomra az élmény birtoklása, azt hiszem, a megsemmisülés fénytelensége és színtelensége volt ez, olyan, amilyet a barátom láthatott meg abban a pillanatban, amikor meghalt, és mindez amiatt alakulhatott így bennem, az élőben, mert nem éreztem sem megrendülést, sem bánatot, legkevésbé gyászt, a semmit éreztem, mely tart a tenyerén, ringat, a semmit, amely elrendezi a dolgokat körülöttem, a semmit, amely a legbizonyosabb levőség a létezésben, nem éreztem tehát megrendülést, fájdalmat még kevésbé, természetesnek tartottam, hogy meghalt, akkor még nem tudtam egészen pontosan, mitől természetes ez, de biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb az érzet önmagától elhozza számomra a magyarázatot, ám, ha pontos akarok lenni, én ezt a halál-dolgot már évekkel ezelőtt átéltem vele kapcsolatban, ahogy annyi mással is, amikor elkezdődött bennem a régebbi élet felszámolása, monomániás megsemmisítése, a mindennel leszámolás, ami jó volt, ami rossz volt, tehát az egésszel, ami volt és főleg lehetett volna, azt már végképp elképzelhetetlennek tartottam, hogy valami a múltamból kicsírázzék, elkövetkezett tehát a leszámolás, ami más nézőpontból mindennek a fölszámolása, ennek fő vonulata természetesen a barátok temetése kellett legyen, hetekig temettem is őket fáradatlan, mindnek megadtam, ami járt neki, dísztemetések voltak ezek, ahol semmit sem bíztam a véletlenre, előző nap délutánján kiástam a sírjukat, recsegett-ropogott az ásó és a kapa akarata alatt a föld, előbb poros fekete göröngyöket dobáltam félre, azután zsíros, nyüzsgő, gilisztás sötét földtortákat, később eljutottam a hűvös agyagig, ilyenkor már csak a fejem búbja látszott ki a gödörből, néha nagyon megizzadtam persze, mert a lefelé haladást akadályozó gyökereket csákánnyal kellett elmetszenem, néha combvastagságúakat kellett szétforgácsolnom ahhoz, hogy tovább haladhassak, de nem volt előttem akadály, takaros kis sírgödröket ástam ki az én hajdani társaimnak, ügyeltem arra, hogy az oldaluk függőleges legyen és egyenletes, a gödör alját pedig gondosan elegyengettem, akár vízmértékkel is lehetett volna ellenőrizni, mennyire precíz munkát végeztem, mivel csak így, abszolút vízszintezéssel tudtam nekik egyforma nyugalmat és álmot biztosítani, rengeteg virággal, gyászoló tömeggel terveztem meg a másnapot, hófehér és világoskék koporsókat húzattam ezüst griffmadarakkal a ravatalozó elé, 23
külön, névre szóló és személyre írott gyászbeszédekkel tiszteltem meg őket, melyeket menekülő és fölhevült agyam kreált számukra, gondoskodtam róla, hogy ott álljanak a koporsó mellett a régi szeretők és a jelen feleségek, sőt, a már nem szerethetett fiatal és megszeppent szeretőket is meghívtam közéjük, együtt békességben és könnyek között, meghatóan szépek voltak így, a nők, akik megmenthették volna, akik megmenthettek volna bennünket, akik az életben együtt mégse, soha, szülőket természetesen nem hívtam meg ezekre az alkalmakra, a szülők mindent elrontanak a sok sírással, hangoskodással és személyeskedéssel, a halálban méltóság kell legyen, így hát a temetésben is erre kell törekednünk, főleg, mert én voltam a komor pap, aki néma szolgákkal a fejükhöz állt, fekete csuklyát viseltem, hogy ne ismerjenek rám a gyászolók, gyászbeszédként régi történeteket meséltem az elhunytról, pontosabban a meghalasztottról, vidám, gyakran frivol történeteket, úgyhogy egyegy gyászbeszéd alatt a gyásznép többször és hangosan felröhögött, a tinédzser lányok pedig ennél is tovább mentek, mert egyfolytában vihogtak egész beszéd alatt, sutyorogtak és egymást bökdösték, egy idő után szokásommá vált, hogy prédikálás közben kerestem azoknak az álszenteskedőknek a megrökönyödött tekintetét, akik hajdani életünket megkeserítették, s ha rátaláltam valamelyikre, olyan ostorozását kezdtem az illetőnek, hogy egy idő után futva, a sírokon átbotladozva menekült ki a temetőből, de én gondoskodtam róla, hogy a kapukat időközben benője az árvacsalán, az is lehet, még most is ott bolyonganak a nyomorultak, nyilván tébolyult aggyal és szívvel, a sírok labirintusában, mert mondom nektek - így a prédikációban -, nincs nagyobb bűn az álszenteskedésnél, s hogy elejét vegyem a szertartás ilyen irányba eltolhatóságának, megszentelésül a koporsóra loccsantottam egy pohár eges (Freud által szándékolt elírás - jeges) whiskyt, ami nem kis önfeláldozás egy olyan ember részéről, aki csak a legszerencsésebb konstellációk egybecsendülésekor jut hozzá e nemes italhoz, én azonban a barátaimtól még halálukban sem vontam meg semmit, került, amibe került, loccsant a whisky, nem mondom, a pohár alján maradt kevéske anyagot ott helyben magamhoz vettem, ami miatt egyáltalán nem volt lelkifurdalásom, a módszert gyermekkoromban néztem el a papoktól, akik áldozás után a megmaradt bort rendben beszlopálják az ezüst serlegből, számat gondosan beletöröltem a szemfedőbe, amit részben mindenki búcsúcsóknak gondolt, részben pedig nem mondott ellent a régi közvetlenkedéseinknek, majd a koporsót elcipeltük a kiásott gödörhöz, ott ismét mondtam pár keresetlen szót, de már nem pazaroltam több whiskyt az elhunytra, virágkötélen engedtük le a koporsót, selyempárnán nyugodott barátaim elcsöndesült feje, ekkor ledobtam magamról a reverendát, s mert meleg volt, tűzött a fejünkre a nap, félmeztelenül - rossz nyelvek szerint gyakran meztelenül - álltam neki a koporsó elföldelésének, ami verejtékes, poros és piszkos munka volt, ezt kimondottan utáltam, a koszorúk folyton fölsértették a karomat, ilyenkor csorgott a vérem, melyre rászállt a por, rászáradt a nap, viszketett a nyakam, a szám teliment kosszal, s még csak nem is köpködhettem, a gyászolók azután elvonultak, én meg ott maradtam egy szomszéd sírkövön ülve, ültem és kifújtam magam, aztán felkerekedtem, ittam néhány korsó sört a temetőm melletti kocsmában, szívem szerint vörösborokat ittam volna, de a kocsmákban nincsenek igazán iható borok, ez már csak így van, ültem és ittam és vártam, nyugodjék le végre a nappali hőség, foghassam a szerszámaimat, és elinduljak végre kiásni az új sírgödröt a következő barátnak, de ezekről nem beszélgethettem vele, nem mondhattam el neki az én hosszú és lelket próbáló szertartássorozatomat, melynek során már régen föld alá került a barátom is, mert úgysem értett volna belőle semmit, azt sem mondhattam el, hogy éppen két napja vittem friss virágot a férje sírjára, azt sem, hogy sikerült az egyik főhelyet megszereznem számára a temetőmben, való igaz, nem azért mondanám, egy dombocskáról van szó, majdnem egy kisebb hegyről a sírkert közepén, ahonnan az egész halottak városára rá lehet látni, a sír fölött két hatalmas szomorúfűz áll, nem én ültettem őket, de szép és jelentős 24
tételek temetői viszonylatban is, és tizenhárom bagoly lakik a lombjaik között, akik, mikor eljön az este, hangos szárnysuhogással kiszállnak onnan, és amikor a barna hajnalban karmaik között áldozatokkal térnek vissza, panaszos sikoltások és vinnyogások töltik be a fák környékét, éppen úgy, mint amikor lányokat vittünk fel az albérletünkbe, kócos kóborlányokat az utcáról, pályaudvarokról, diszkókból, akik kérették magukat, vagy egyáltalán nem akartak lefeküdni velünk, csak enni akartak vagy melegen lenni, meginni néhány pohár bort, mi pedig egy idő után összenéztünk, ragadozó tekintettel és rezzenéstelen arccal, vártunk, hogy az áldozatok adrenalin-szintje felszökjön, a lányok pedig veszélyt szimatolva, akár a kis állatok, abbahagyták ez evést, letették a poharat, nem nassoltak tovább a mogyoróból, mi pedig csak vártunk, ha kérdeztek, nem válaszoltunk, ha mozdultak sem mozdultunk, majd egy előre megbeszélt biccentésre nekiláttunk a lányoknak, akik dőltek jobbra-balra, mint a tekebábuk, recsegtek a gombok, szisszentek a cipzárak, szakadtak a melltartók kapcsai, kik mégis miután kisikoltozták, kinyafogták, kisírták, kivinnyogták magukat - a mellünkön akarták hagyni örökre a fejüket, hát nem volt mit mondanom neki, ennek a hajdani szeretőmnek, mindössze annyit nyögtem ki, hanglejtés nélküli kérdésként, szép volt-e a temetése, és én tudtam, miért kérdezem, mert nem lehetett szebb az enyémnél, az általam rendezett temetésnél, de hibát követtem el, mert a nő közelebb fészkelte magát hozzám, így éreznem kellett a savanyú szagát, öregasszony-szag volt ez, a magukat elhagyó, sohasem izzadó száraz nőké, kellemetlen, émelyítő savanyúság, összeszorítottam a fogamat, s nem húzódtam el a közeledése elől, ha akarod, elmesélem, enyhült meg, de nem akartam, aludni akartam, visszarészegedni abba az állapotba, amiben voltam, mielőtt megérkezett, nem tudok fölöslegesebb pénzkidobást megemlíteni, mint amikor egy részeg embert kijózanítanak, kezét a karomon nyugtatta, nem volt súlya a kéznek, lepeérintés, madársuhanás, ez az érintés megint az övé volt, a régi nőé, meséld, mondtam bizonytalanul, mert nem tudtam magam sem eldönteni, miatta akarom-e meghallgatni, vagy az én temetésem körül történt valami tökéletlenség, mesélj, tettem hozzá nehézkesen, jó, akkor engedd meg, hogy idefeküdjem melléd, kérte verébhangon, de én nem akartam ezt, én már mindent bántam, hogy beengedtem, hogy hagytam megszólalni, hogy elkárogta a barátom halálát, nem akartam, hogy mellém feküdjék, nem engedem meg, mondtam erőtlenül, karommal védekezőn eltakartam az arcomat, de ő gyengéden félretolta tiltakozásomat, s a következő pillanatban éreztem, hogy mellettem fekszik, mert alig észrevehetően megrezzent a matracom, finoman, lágyan, mintha több száz fekete lepke szállt volna le rá azt a nyarat Északon töltöttem, elszakadva mindentől, ami az itteni világhoz kötött, jártam a svédországi fenyveseket, horgásztam és bárokban ücsörögtem piros italok fölött, hajnalonta néha verejtékben ázva riadtam fel, hogy nem készültem el időre az újabb tervekkel, kimeredt szemmel bámultam a sötétben, hol vagyok, miféle ismeretlen szoba sziluettje rajzolódik ki a az éjszakai szem által felbontott feketeségben, valamit szerencsére mindig fölismertem, így azután visszaejtettem fejemet a párnára, és megpróbáltam megint elaludni, vagy ha szerencsém volt, és valamelyik svéd lányt ágyamba sodorta a szél, akkor felébresztettem szegényt, s kísérletet tettem belemenekülni a melegségébe, bár utóbbi ritkán sikerült az átivott, átmulatott éjszakák után, dörmögtek csak és nagy kezükkel visszatoltak a helyemre, hosszú combjukat védekezően a mellükhöz felhúzva, hátat fordítva aludtak tovább, mint a kisgyerekek, néha felhívtam persze őt is, megérzésre, amikor gondoltam, hogy otthon van, de megérzéseim nem jöttek be, mindig más vette fel a telefont, legtöbbször az apja, és nekem érthetően nem volt szabad feltűnnöm a szülők horizontján, ilyenkor tehát nem szóltam bele a kagylóba, s mert nem értem el őt, egyre sűrűbben és kétségbe esettebben telefonáltam és hallgattam bele a beszélőbe, a zord atya pedig káromkodott és anyázott hallgatásomra, ha nem volt lélekjelenlétem gyorsan letenni a telefont, de nem ez zavart legjobban, sőt, ezzel egyáltalán nem is foglalkoztam, sokkal inkább izgatott, 25
hogy mi történt, mi van a lánnyal, miért nem várja a telefonomat, miért nem készül a hangomra, és egy idő után már minden napszakban hívtam, a napom szinte csak azzal telt el, hogy hívtam és hívtam, megismertem az anyja, a kishúga, a nagyhúga, de még a vőlegénye hangját is, és hallgattam nekik makacsul, csak ő nem mozdult, csak ő hallgatott kétségbeejtőn valahol a messzeségben, s minél tovább tartott a hiánya és a hallgatása, mennél véglegesebbnek tűnhetett fel a nemvárása, annál pontosabban éreztem, el vagyok veszve, nekem erre a nőre szükségem van, ismét bebizonyosodott tehát, sokadszorra, hogy a másik fontosságát csakis a hiányával mérhetjük az életünkben, és nekem nagyon, kurvára hiányzott a hajamban bolyongó meleg kezével, a nagy mellével, a szeretkezéseinkre ráboruló sírásával, kacagásával, sikoltozásával szenvedtem, mert nem tudtam elképzelni, mi történhetett vele, s azt még a legjobb megoldásként kezeltem volna, hogy talált magának valakit, egy fiatalabbat, szebbet és jobbat nálamnál, ami az ő korában és az ő szépségével nem lenne túlságosan bonyolult művelet, csak azt tudnám biztosan, hogy minden rendben van körülötte, nyugtatgattam magamat, talált valaki mást, és most boldog, és így a jó neki, de mégis, épp ettől a gyáva altruizmustól fúródott belém a tüske, mélyen a bőr alá, be a húsba, húson át a tüdőbe, gyomorba, májba, szívbe, és mindinkább elgennyesedtek a sebek, ótvarosként bolyongtam az egészségesek között, így ismerkedtem meg a féltékenységgel, már gyűlöltem mindent és mindenkit, ami és aki körülvette őt, féltettem tőlük és méltatlanoknak tartottam őket hozzá, holott semmit sem tudtam az őt körülvevő tárgyakról és emberekről, haza akartam menni, hozzá, érte, de nem tudtam, hová menjek, hogy menjek, mikor menjek, hogy menjek-e, mehetek-e még, végre egy telefonomat ő vette fel, halk volt és fáradt a hangja, beteg, majdnem meghaltam, egy hónapig feküdtem a kórházban, gyereket csináltál nekem, te marha, el kellett vetetnem, és utána vérezni kezdtem, és nem akart elállni a vérzés, egy hónapig folyt a vérem de hát te védekeztél, szorongattam hűvös kis kezét a zöld kávéházban, ahová elutazásom előtt gyakran beültünk, lefogyott, szemei tompán keresgéltek valamit az arcomon, nem válaszolt, szórakozottan kavargatta a kávéját, azelőtt soha nem ivott kávét, máskor ne menj el fél évre, végighúztam ujjamat az ajkán, megborzongott, máskor ne menj el egy napra se, de azután megint hidegség és idegenség vette körül, azt mondtad, védekeztél, összeszűkült a szeme, hallgatott, a kávéját kavargatta, és elképzeltem, ahogy kis motyójával ballag a kórházba, háttal láttam, akár egy szánalmas csavargó kisgyerek, csámpázva és célok, tervek nélkül megy a felnőttek világában, üldögél egy koszlott folyosón a sorsára várva, tiszta arca kiragyog a szürkés, hideg csempéből, melynek a hátát támasztja, mellette, körülötte hasonló szerencsétlenek, kövér ápolónők - fontoskodva huhogó baglyok jelennek meg időnként közöttük és undorodva szólongatják be őket, nem érnek hozzájuk, a pestisesekhez, az aljas kis pesti kurvákhoz, akik csak basznak, basznak, de amikor jön a gyerek, akkor idedugják a seggüket, és lelketlenül kikapartatják magukból az ártatlant, szabad idézet ápolónők nyilatkozataiból, föláll, s mint aki álmában lépked, elindul az ápolónő által mutatott irányba, az még ráordít, hogy nem a sétatéren van, de a hosszú hajú emberkét, aki készül elveszíteni a szíve alatt éledező ragyogást, ez egy csöppet sem zavarja már, megy, mint aki a holdon jár, mint aki másik bolygón jár, mint aki a saját kivégzőhelyére tart, pedig itt nem őt végzik ki, ő az, aki a méhében várakozó babszemnyi megváltót mégiscsak elárulja, elképzeltem, ahogy lassított mozdulattal becsukja maga után az ajtót, elképzeltem, ahogy a fehér terem közepére megy, ruhájától előbb megfosztatik, azután felfekszik az asztalra, lábát szétterpeszti és felteszi a két hideg állványra, elképzeltem, ahogy így fekszik sokáig, sokáig, sokáig, közben ki- s bejárnak az emberek, járnak körülötte, belebámulnak széttárult szemérmébe, jól megnézik, azután továbbállnak, hordágytologató suhancok, élveteg, faszverő öregedő orvosok, leszbikus ápolónők, elképzelem, ahogy a nagykörút gyalogos forgalmát beirányítják a kórházba, a bagolyképű ápolónők feltartott kézzel irányítják a forgalmat, és 26
elhaladtában mindenkinek rá kell pillantania a széttárt combú nőre, sőt, köpködni is szabad, bele a pinájába, a hasára, a mellére, és tilos eltakarni a gyerekek szemét, hadd lássák, milyenek is ezek, akiktől majd tartózkodnia kell egész életében, elképzelem, ahogy egy fehér orvos közelít hozzá mosolyogva és tréfálkozva a vassal, belehatol tövig a lányba, mintha közösülne vele a hideg tágító, a fogó, a kaparóvas, matat az orvos, közben a nyaralását intézi, Korfu, persze, de tengerre nézzen a szoba, hát persze, a pénz nem számít, édes, addig telefonáljon, amíg nincs elfogadható ajánlat, édes, na, menjen már, én gyorsan elintézem ezt a dolgot itt, édes, azután mindent megbeszélünk nyugodt körülmények között, elképzelem, ahogy leszáll az ágyról, iszonytatóan egyedül, megalázva és kifosztva, kiszédeleg az ajtón, végigmérik, hát ezt még el sem kísérte az a szemét hapsija, na kislány, veled aztán rendesen kicsesztek, lerogy egy székre, szédül és hányingere van, egy sorára váró asszony kísérője végül megszánja, hív neki egy taxit, a taxis cinkosan rámosolyodik, semmi baj, kislány, föl a fejjel, pár nap múlva már megint cicázhat a barátjával, nem nagy ügy, napjában hatot is viszek haza a magukfajtából, az élet nem áll meg (csak halk toccsanással befejeződik egy vödörben mosolyodott el sírósan magában), de hiszen védekeztél, kapaszkodtam bele az egyetlen mondatba, fölnézett, mosolygott, kicsit eszelősen, átfonta mindkét karjával a nyakamat, hát persze, de úgy látszik, ellened nem lehet védekezni szeretném, ha elkísérnél az AIDS-vizsgálatom eredményéért, hívott föl egyszer, egyetlen egyszer telefonon, addig soha, azután pedig már nem, ezen megdöbbentem, a telefonon és a vizsgálaton, de nem akart magyarázkodni, telefonban nem, most, rögtön induljak, hagyjak ott mindent, mert velem akar elmenni a leletek eredményéért, most minden kiderül, az életéről van szó, és nekem fontos kell legyen az élete, és igazat mondott, mert semmi sem volt fontosabb számomra akkoriban, mint az ő élete, azonnal felálltam az asztaltól, és a meglepett munkatársak rosszalló tekintetétől kísérve kirobogtam a tervezőintézetből, ki az utcára, esett az eső, csak nehezen vergődtem át a városon, mindenki dühöngött és szabálytalankodott, szidtam a teremtőt, aki esőt és nagyvárost teremtett, végre sikerült kerülő utakon megközelítenem a kiskörutat, már messziről megláttam, ahogy a Múzeum kerítésének rácsához támaszkodva várakozik, nem volt esernyő nála, arcát az esőcseppeknek föltartva állt, mint aki áldozik az eső istenének, a járókelők ránevettek, de ő ezt nem vette észre, többször is rá kellett dudálnom, mire visszatért az életbe, virgoncan intett és már röpült is felém, ázott kis verébként szállt be az autóba, nem csókolt meg, csak belém nevetett, szétrázta hajáról a vizet, és rögtön elpanaszolta, hogy állandóan láza van, rosszullétek környékezik, fáj a feje, és valaki azt mondta neki, ez még AIDS is lehet, próbáld meg, hát megpróbálta, elment és megcsináltatta és mára készült el az eredmény, de miért engem viszel magaddal, először csodálkozott a kérdésen, azután ingerültség töltötte ki az arcát, kelletlenül, de határozottan válaszolt, mert csak tőled kaphattam el, ha elkaptam, de akkor megöllek, de nyomban nevetve vicsorította rám a fogait, ki mástól, aztán csak mentünk hallgatva a klinika irányába, és én tudtam, hogy valóban meg fog ölni, ha kiderül, hogy megfertőztem, és egyre jobban szorongtam, a szorongás azután félelemmé nőtt bennem, amíg az autóban várakoztam rá, mert én soha nem csináltattam ilyen tesztet, annyira biztos voltam magamban és a szeretőimben, és most komolyan megijedtem, mi lesz akkor, ha valóban, ha valóban tőlem kapott el valamit ez a szegény gyerek, akinek kettévágom az életét ezzel, de nem is az életét, az ifjúságát, és nem szerettem a bőrömben lenni, halványan az is földerengett bennem, hogy akkor nemsokára én is meg fogok halni, így kell lennie, ha a kór bennem lakik, azt hiszem, öngyilkosságot fogok elkövetni, ha bebizonyosodik, hogy megfertőztem valakit, vagy ha annyi csak, hogy fertőzött vagyok, valószínűleg megmérgezem magam, patkányméreggel, mert az illik az ilyen helyzethez, ráadásul a patkányméreg rettenetes szenvedésekkel jár a halál előtt, és állt az idő, csak az eső verte egykedvűen az autóm tetejét, vajon ő hogyan veszi tudomásul ha, sírni fog, összeroppan, tántorogva jön az autóhoz, vagy idáig támogatja 27
két műtősgyerek, de boldogan szaladt ki a kapun, oda vihetsz, ahova akarsz, azt tehetsz velem, amihez kedved van, és én nem kérdeztem többet, és mentünk, és nevettünk, az arcomat cirógatta és az ágyékomon kószált a keze, szállt velünk az esőben az autó, tudod mit, elviszlek oda, ahol először, ezen nevetett és elmentünk oda, szegény barátom, egy szál gatyában gyanútlanul üldögélt a computere mögött és valami rendszertant böngészett, hivalkodó jókedvvel törtünk rá és azonnal kirúgtuk a lakásából, tréfálkozva dühöngött és fenyegetőzött, ami persze félig komoly volt, de ez akkor nem túlságosan érdekelt bennünket, még be sem mutattad a barátnődet, majd itt hagyom, s ha hazajössz, bemutatkozik ő maga, kacagtunk és kacagva fészkeltük be magunkat a vackába, az üveg virágtartói, a mértani bútorok és a kimeríthetetlen bárkocsi közé, és akkor, éppen akkor, amikor meg akartam neki mondani, hogy az a ritka esemény adódott az életemben, hogy boldog vagyok, és vele élni is tudnék, bár az is lehet, nem éppen akkor, csak a tudatom szépíti egybeesésbe azt, ami önmagában szörnyű és sírni valóan banális, az ölembe ülve, nevetve mondta, hogy van egy rossz híre, de nem is olyan lényeges, ha akarom, elmondja, de ha akarom, most nem rontja vele a hangulatot, nem szóltam, mert rossz érzéseim támadtak, hogy azt fogja mondani amitől félek, és akkor azt mondta el, amit vártam, de nem a tudatomban jelent meg ez a várakozás, hanem az ösztöneimben, ezért erősebb volt és alaktalanabb és taszítóbb is egyúttal, és csak a lány szavaival nyerte el végleges körvonalait, lefeküdtem egy férfival, nem fontos, egyszer csak, kíváncsiságból, el kellett volna löknöm magamtól, de még nem volt hozzá erőm, sötét és nehéz nedvek töltötték meg a végtagjaimat, nem bírtam mozdítani őket, tőle miért nem kaphattad el, és rögtön a kimondás után szégyelltem a kicsinyességemet, mert ő gumit használt, vágta az arcomba, és ekkor már a számat is betöltötték a nehéz, fojtogató sötét nedvek, képtelen voltam bármit is mondani, az orvos volt, aki az abortuszt elvégezte, csicseregte a titok súlyától megkönnyebbülten, én akartam, nem tudom miért, talán mert olyan jó illata volt a kezének, csak ekkor tudtam megmozdulni, el akartam menni, de nem engedett, szinte megvadult és hihetetlen erővel visszanyomott a székre, letérdelt elém, kigombolta a sliccemet, kibontott az alsónadrágomból, és erőszakosan, idegesen és elkeseredetten nekem látott, keretes elbeszélés, jutott eszembe, stílusa azért van ennek a kis dögnek, el kell ismerni, annak ellenére, hogy rendesen tönkretett, összeszorítottam a fogamat, most nem kiáltoztam a fájdalomtól, megpróbáltam a kielégülésemet is elkerülni, hogy valamivel visszaalázzam, de képtelen voltam bármit is tenni, értette a módját, hogyan robbantsa szét minden akaratom ellenére testemben a gyönyört, most már mehetsz, lökött el magától, amikor fogamat csikorgatva elélveztem, úgyis el akartál menni, te sértett mácsó, hát eredj, kapkodva gombolkoztam be, álltam fel, fölkaptam az asztalról a slusszkulcsomat, nagy igyekezetemben azonban kirepült a kezemből, amin ő nevetett, nem akarta, kezét is a szája elé kapta, de nem bírta megállni, hogy ne nevessen, a leglehetetlenebb helyzetekben is képesek vagyunk nevetni, amikor pedig sírnunk vagy átkozódnunk kéne, gyűlöltem tehát a nevetését, kihalásztam a fotel alól a kulcsot, nem néztem rá, amikor elhaladtam mellette, de láttam őt, beleégett az emlékezetembe, ahogy ott áll félmeztelenül, kócosan, ragyogó fiatalsága keserű diadalmában, mintha egy pillanatra a kezét éreztem volna a karomon, kezét, hogy visszatartson, vagy a hangját hallottam volna, ne menj el, mintha, de akkor már mennem kellett, mert bennem volt a dühödt és bosszúálló menés, nem fordultam meg, nem búcsúzkodtam, rácsaptam az idegen lakás idegen ajtaját a lányra, akiért percekkel azelőtt még az életemet adta volna, elmosolyodtam, mert eszembe jutott a barátom, aki így lehet, tényleg meg fog ismerkedni vele, ha időben hazaér, kiléptem az esőre, élveztem a hajamat, arcomat verő hideg cseppeket, nem szálltam be az autómba, gyalogolni akartam, sétálni az esőben, szétáztatni a ruhám, a testemet, a lelkem, s talán szétáztatni az esővel hajamban bolyongó nyugtalan kis fehér kezét
28
Azt már nem, hogyan jutott le hogyan, le, oda A lejutás kifejezés természetesen nem az lebuj fizikai megközelítésének a módozatára vonatkozik, sokkal inkább az életformát célozza meg, és mégis, mindez abban az időben történt, amikor végre olyan anyagi helyzetbe került, amikor szinte mindent megengedhetett volna magának, amit addig nem, történetesen a legdrágább kurváktól a legelegánsabb éttermekig, történetesen, sőt, együtt a kettőt, a legnagyobb pesti nőket vihette volna a legelegánsabb budai vendéglőkbe, sőt, előre, szállodai szobákba kérhette volna ezeket a legdrágább madarakat és a legdrágább ételeket szolgálták volna fel körítésül hozzájuk, na persze, megtette ezt is néhanap, megtette régebben, és keserű volt tőle a szája íze, nem, szó sem volt itt az ilyenkor elvárható demokratikus érzelmekről, a tömegben élők helyzetét és főleg véleményét ő magasról szarta le, egyszerűen nem szerette az emberszagot, sőt, kimondottan undorodott az emberszagtól, mert azt emberektől, emberekből származónak tartotta, sajátlagos emberi terméknek összefoglalólag, történt például, hogy egy zseniálisnak tetsző színházi előadásról - volt persze a díszletek tervezéséhez némi köze, különben miért megy az ember színházba, ha nem önmagát viszontlátni - azért kellett kijönnie, mert a mellette ülők valamelyike levedzett, vagy a híres rendező, vagy az akkor még éppen csak fölfelé kapaszkodó jelmeztervező, ezt így mondta később, olyan sűrű, olyan ásványi szaga volt annak a valamelyik embernek, vagy éppen olyan emberszaga annak az ásványnak, hogy nyilván már nem légneműen áradt a szag, hanem szétfolyt és elárasztotta a termet, emelkedett és fuldoklásra kényszerítette a közelben ülőket, és neki talán túl alacsonyan volt a feje, menekült a szag és az ember elől, üres tereket akart és az üres terek hatalmas levegőmennyiségével tölteni meg a tüdejét, kétségbeesetten ugrott fel, bukdácsolt át a méltatlankodó szakmai és kritikusi térdeken, a büfébe tántorgott, ahol pár perccel később a falhoz vágott egy ásványvízzel töltött poharat, amit sör helyett lökött elé a túlfestett, ráncos kis öregasszony, na ne izélj már, baszd meg, én nem szeretem a balhét, morgott a valaha jobb időket megélt aszott teremtés, miután előkandikált háttéri kötögetéséből a pohárrobbanás hangjára, felidegesíteni azért nem hagyta magát az elé táruló látványtól - jelesen egy poharát a falhoz vágó megvadult nézőpolgár -, na, húzódj ide a sarokba, megkapod a sörödet, ha annyira oda vagy érte, tudod jól, hogy előadás alatt nem lehet szeszt forgalmaznunk, na, fogd és idd, azután húzz el a picsába, fiacskám, ne nonkonformizáld ezt a kellemes színházi atmoszférát, és tényleg elébe nyomott egy üveg jéghideg sört, hát így, létformájává mégsem vált a drága és választékos élet, mint látható, lépten-nyomon felugatott benne a prolimadár, így hívta magát, vagy talán csak az attitűdöt azokban a ritka percekben, amikor szeretetben volt önmagával, na, az a valaki, aki nem is igazán proli, csak elhanyagolt létállapot-termék, inkább csak palimadár, azt a látszatot keltve, mintha valami magasabb erkölcsiség itatná át a döntést, a döntést, hogy nem enged gyökereket a felső tízezer eljegyezte világban, nos, ő éppen ebben az időben, a csúcs közelében, az ő nagyonközelükben érzett leküzdhetetlen vágyat arra, hogy a szomszédban üzemelő Két korsóba leszokjon, mert a Két korsó oly mértékben volt koszos és elhanyagolt, hogy már-már kéjes borzongás fogta el, amikor először belépett, majd később is, valahányszor, és kért egy korsó sört - az első kettőből kérte az egyiket, akkor még rapszodikusan, a maga kedvére, nem szükségből, passzióból csupán ... A havas eső lágyan lengedezett az ablakból kiszűrődő savanykás fényben és hosszú, zsíros fing tekergőzött a Két korsó söntéspultja fölött, szerfölött rossz emésztésről, leginkább gyümölcs és töményital, pálinka, legfeljebb vodka keveredéséről árulkodott, hatalmas és feldolgozhatatlan élmény volt a kocsma ilyen fokú elgázosítása, mert szimatolva felvetették 29
rózsaszín orrlyukukat még a törzsvendégek is, pedig az öreg patkányok már hozzászoktak az évek során az összes hasonló megpróbáltatáshoz, most mégis gyanakodva méregették egymást, még nem fogalmazódott meg, de már körvonalazódott a bennük derengő gyanú, hogy valakit irgalmatlanul pofán vágnak, egyszóval, állt a levegő, és a levegőben az elviselhetetlen szagú szellentmény, amikor belépett, belépett és a kabátjáról lerázta a havat, úgy képzelte el, hogy a kabátját elborította a hó, pedig csak néhány elolvadt pihenyom pettyezte a zöld szövetet, ezért inkább őrültnek, vagy még inkább rühesnek tűnhetett fel a helybeliek szemében, komótosan lerázta a nem létező havat, lassított mozdulatokkal a pulthoz lépett, úgy tűnt, lábujjhegyen jár, mert cipőtalpa nem hagyott koppanásokat maga után, arcán nem látszódott a joggal elvárható meglepődés, úgy ment, mint aki véletlenül sem érzékeli, hogy az orrát iszonyatosan csavarja a hatalmas fingszag, a pult fölött odahajolt a nagymellű csaposasszonyhoz, egészen közel, hozzá, hogy érezze az asszony nehéz verejtékszagát, már majdnem befészkelte orrát a két rettenetes emlő közötti csatakos völgybe, a nő pedig rémülettel vegyes szédülettel tűrte a nem mindennapos közeledést, így maradtak egy darabig, fényképeszkedésnyi ideig talán, majd enyhe mosollyal a bajusza alatt azt dörmögte, suttogta, lehelte a mellek közé, hogy mindösszesen egy jéghideg korsó sört akar, egy korsót az olcsóbbikból, ami kőbányai világost jelenthetett, majd derűsen visszahúzódott, az asszony rázott egyet nem mindennapos felsőtestén, arcán alábbhagyott a pirosság, már csak az ezüstösen alágördülő verejtékcseppek árulkodtak iménti fölhevüléséről, a férfi állát most a pult hideg bádoglemezén támasztotta meg, a szentségit, de fingszag van itt, asszonyom, pedig ma hullócsillagos az ég, légüres térben beszélt, senkit sem szólítva meg, anélkül szólalt meg, hogy körülnézett volna, és az álló levegő ettől a pillanattól még inkább megállt, mert innentől irányt kapott az általános elégedetlenség a rettenetes bűz miatt, néhányan már emelkedtek is, hogy beverjék az ismeretlen tolakodó pofáját, de bizonytalanság is lehetett bennük, mert egymásra pislogtak, a másikat várták, az első pofon senkinek nem akaródzott, csak az első pofon hiányzott, a többi azután már megszámlálhatatlanul következett volna abból az elsőből, az idegen férfi pedig, kihasználva a többiek elbizonytalanodását, váratlanul megfordult, és angyali mosollyal a következő szózatot intézte a kocsma népes vendégseregéhez: Barátaim, ami elő van írva számunkra a sors könyvében, azon változtatni vajmi kevés lehetőségünk van, mi több, erőnk meg egyáltalán nincs. Imígyen, bele kell törődnünk abba, ami számunkra rendeltetett, jelesen, hogy itt rettenetes fingszagot okozott valamely megtévelyedett kartársunk. E bűz megállítására, megfékezésére, enyhítésére avagy megsemmisítésére nincs földi fölhatalmazottságunk. E fingszag itt fog terjengeni mindaddig, amíg rá nem lelünk az okra, ami miatt e penetrancia megjelent és életünket innentől kezdve tönkretenni látszik, s kellő alázattal és gondossággal a nyilvánvalóan elkövetett hibát ki nem javítjuk. Mivel sorsszerűnek tűnik fel e rettenetes bűzcsík megjelenése, ahogyan az üstökösök is meghatározott ezredévente jelennek meg égboltozatunkon, nem definiálhatjuk senki aszociális tevékenységének végtermékeként, így az őt kieresztő társunk felmentődik a kollektívában elkövetett rusnyálkodás vétsége alól. A szózat elzengése után visszafordult a pulthoz, minden további magyarázat nélkül kortyolgatta a sörét, hátát mutatva az elképedt embereknek, akik mégsem verhették le hátulról a szemétkedő alakot, a kocsmai etikett az ilyesmit ugyanis a legszigorúbban tiltja, a hátulról leverést, s az igazat megvallva, minden kétséget kizáróan rendelkezett a szónokok és látnokok karizmájával, összevissza beszélt ugyan, de amit mondott, abban számukra nem megláthatóan, de mindenképpen érezhetőn rendszer húzódott meg, gondolatmenet véres vonalát vélték fölfedezni, és abban is bizonyosak lehettek, hogy a szíve is a helyén van, kocsmában ugyanis nem szoktak hátat fordítani a frissen érkezettek az őslakosoknak, ráadásul úgy, hogy előtte 30
összevissza pofáznak, mert itt pofonok még vétlenség esetén is könnyen csattannak el, összesen azzal a tancélzattal, hogy a dolgok és a szerepek pontosan a helyükre kerüljenek a megzavarodott csaposasszony pedig a megzavarodott csaposasszony pedig már a második korsó sört tolta meggypiros képpel, hullámzó keblekkel a vendége elé, s ez is gondolkodóba ejtette a hely töltelékeit, mitől jött zavarba az asszonka, aki pedig már hallott egyet s mást csapbéli tevékenysége során, sőt, még cifrábbakat is, ahogy az sem volt titok az állandó vendégek között, hogy némely alkalmakkor, s hogy ezek az alkalmak mikor és miért következtek el, megint nem tudta senki, az asszonka, aki magánosan pergette otthon a naptára lapjait, arra is hajlandó volt, hogy a tehetősebb vagy csinosabb vendégekkel zárás után elinduljon szerény, ám annál ígéretesebb hajléka felé, ott folytatni az elszaladt idő miatt félbemaradt beszélgetést, az asszonka pedig oda-odapislantott a jött emberre, nem találta szépnek, csúnyának se nagyon, setétes haja őszbe vegyült már, arca kissé széles, de nem bántóan bumfordi, szája fölött bánatos, lefelé csorgó bajuszt hordott, képe borostás és színében kissé beteges, sok napot az idén se láthatott ez a kép, szemei, melyek most is a két melle közötti titokzatos, kék völgybe lecsorduló ezüst verejtékcsíkot figyelték, élénkek, de gunyorosak, az ilyen szemektől félni kell, mert egészen biztosan gonosz emberéi, s ami külön megragadta már a belépésekor, szemöldökének találkozásánál mély ránc húzódott meg, azt a látszatot keltve, hogy tulajdonosa folyamatosan haragszik valakire, még akkor is, ha szája mosolyra rándul, termetre amúgy nem volt hitvány, de nem is tehetős, olyan méretes, már amit a bő, nadrágon kívül vetett fehér paraszting engedni láttatott belőle, és az asszonka, aki már nagyon-nagyon régen nem élte át azt az érzést, hogy az ő verejtékszagáért valaki belehajol a mellébe, immár végképp nem tudta, hányadán álljon ezzel az emberrel, csak annyi fogalmazódott meg benne, hogy el kéne mennie innen, mert ha marad, hosszú életet nem jósolhat neki senki, parázslik körülötte, mögötte a kocsma, s maradás esetén még akkor jár legjobban, ha agyonverik, mert ahogyan a felhevült bikák az asztaloktól feléje néznek, élve maradva többszörös nyomorékként tengetheti hátralévő napjait, mert hogy kezét-lábát kitörik, az már bizonyosnak látszott, kezdődött is a mozgolódás, az asszonyok, mert voltak ők is szép számmal az asztaloknál, megkísérelték visszatartani fölhorgadt uraikat, szeretőiket, a tüzelő és sértett kanokat, de azoknak csak olaj volt a tűzre a megfeszülő izomra tapadó finom kéz, nem gát, de megerősítés, itt rendet kell tenni, vetítődött az agy hátsó vásznára, győznie kell az igazságnak, az igazság pedig, melynek lakhelyét csak kevesen sejthették a jelen lévők közül, számukra az volt, hogy ebben az ő kocsmájukban jött-ment ember ne pofázzék, ne meresztgesse az ő pincérnőjükre a szemeit, ne szagolgasson be a ruhája alá, ne prédikáljon, s főleg ne kérje ki magának, hogy fingszag van, ha az van, hát az van, égett valamennyi férfiban alaktalanul a megszégyenítettség, de leginkább a vadászterületükre behatolás keltette lelkükben a legtöbb feszültséget és indulatot, így nem kellett sokáig várni, hogy valaki felálljon, sőt, az is tudható volt előre, hogy a kocsma legnagyobb verekedője, egy tagbaszakadt, lapos orrú veszélyes fickó emelkedik fel elsőnek az asztalától, azt rebesgették róla, hogy valamikor bokszolt, sőt, maga Papp Laci foglalkozott vele, csak aztán elitta az eszét és tehetségét, meg valami aranycsempészés is volt, summa summarum, lejutott, estéket szemezett végig az asszonkával, pontosabban csak ő leste minden mozdulatát, az meg eltartotta magát tőle, így hát neki számlázódott a legnagyobb sérelme ennek az embernek a betoppanásával, bizonytalan léptekkel indult meg a söntéspult felé, látszott rajta, komor bika járásán is, hogy nem abban az órában kezdte meg az ivászatot, elhaladt a biliárdasztal mellett, mire azok elcsendesedtek és befejezték a golyók lökdösését, érdekes, hogy ez a rendkívül sok intelligenciát követelő játék milyen népszerű a kocsmákban, talán azt igazolva, hogy a részeg emberek természetes adománya az intelligencia, ami azonban ebben a pillanatban nem volt a csapszék felé tántorgó lapos orrú emberre jellemző, mert tekintetéből köd gomolygott és 31
csillagtalan, fekete éj, egy-két bámészkodót elsodort útja közben sötét imbolygásával, hé te, dadogta gyűlölködve már messziről a háttal ülő férfinak, hé te, ismételte meg, de az nem fordult meg még erre sem, eleresztette a füle mellett a részeg számára egyértelműnek tetsző megszólítást, hé te, ismételte meg harmadszor, a felháborodástól immár dörgősre kieresztett hangon a verekedni készülő bokszoló, de ezzel együtt is hatástalan maradt a belépője, mert az újonnan jött ember még mindig nem volt hajlandó megfordulni, pedig látta a bajt, látta az asszonka szemében a rémületet, a könyörgést, hallani vélte, hogy azt pihegi, menjen el, az ég szerelmére, ember, menjen el, az üvegekkel bőségesen megrakott polc tükörkockáiban pedig látta a közeledő óriást, de nem zavarta, állát ismét a söntéspult nedves bádoghidegébe támasztotta, mint aki várja az első ütést, de még nem az következett, az erős kéz egyelőre megragadta a vállát, s próbálta maga felé fordítani, de benne volt annyi erő, hogy ne tudja ezt megtenni, így a részegnek kellett szembe kerülnie vele, ezt azonban csak akkor tudta volna megtenni, ha behatol a söntéspult szemközti oldalára, amit az asszonka haragosan villogó tekintetét látva meg sem kísérelt, üggyel-bajjal hát felkapaszkodott ő is egy magas székre, így hajolt be a férfi arca elé, ehhez fejét neki is a pult ragacsába kellett hajtania, bárki avatatlan szemlélő azt gondolhatta volna, két gondterhelt barát beszélget bensőségesen sör melletti részegségében, egy darabig fixírozta a másikat, de mert az még így sem nézett rá, megragadta a haját, maga felé fordította az arcát, és belekiabált, itt senki sem szokott fingani, nyilván te fingottál, csirkefogó, azzal diadalmasan el is engedte áldozata üstökét, aki rögtön előző, szomorkás pózába helyezkedett vissza, s látszólag ismét az asszonka domborzatának elmélyült tanulmányozásába fogott, de ez nyilvánvaló álság lehetett a részéről, noha a domborművek valóban számot tarthattak bármely ínyenc permanens érdeklődésére akár Odesszában azon a télen nem esett a hó, akkor legalább is nem, amikor ott járt, az is lehet, Odesszában soha nem esik a hó, bár ez elképzelhetetlen, ismervén a várost, amelynek kis utcái ugyancsak hóhullásosak a romantikus járókelők számára, idegen városban a holdfény is havazás, a Patyomkin-lépcsőn szerelmespárok és kimenős matrózok imbolyogtak, usánkába bujtatott fejek és szőkésen előlobogó szilaj tincsek, a kikötőben hatalmas felderítőhajók parkoltak becsukott radargombákkal, távolabb, egy elkerített tengerrészben, komor tengeralattjárók várakoztak sorsukra és a bevetésükre, sötét hátukat, szögletes púpjukat szemérmetlenül megmutogatva a bámészkodó civileknek, mindez meglehetősen békésnek tűnhetett fel, annak ellenére, hogy a halálnak ezek a gépei szörnyű rombolást tudtak volna véghezvinni egy bolond pillanatban, mondjuk, ha parancsot kapnak rá, hogy kezdjék el lőni a saját városukat, iszonyatos tűzerejük lehet ezeknek a halálköpőknek, ilyen parancs persze nincs, tűnődött a lépcsősor tetején ülve, bár parancs az parancs, melyet valakinek ki kell adnia és valakinek teljesítenie kell, s ez alól általában csak akkor van kibúvó, ha a két végpont közé egy harmadik, vagy több harmadik szorul, ilyenkor beszélünk megfontolásról vagy halálról, és akkor sok vért látott, mert arra emlékezett, hogy egy katonatársa sorozatot engedett a tulajdon fejébe, őrök között lépkedett a szemüveges, pattanásos kis fickó, egyszerre csak gondolt egyet, lekapta az egyik őrszem válláról a géppisztolyt, elvigyorodott, egy szemvillanás alatt kibiztosította a fegyvert, s mielőtt bárki meg tudta volna akadályozni, homlokához rántotta a csövét, és meghúzta a ravaszt, agya, vére szertefröcskölt a lépcsőn, falra ragadtak a szétvágódott agyvelőkocsonya-darabkák, a parancsnoki épületben fölfelé indulók még napokkal később is találtak koponyacsontokat a különféle szegletekben, a rapcsos műkő pedig minden felmosás ellenére még hetekig makacsul őrizte a foltot, a fiatal élet szétlocsolt nagy sötét foltját, véremlékét, akkortájt éppen ezzel a fiúval barátkozott, depisek voltak mindketten, de azért tervezkedtek, leszerelésük után együtt akartak nekivágni a szeleknek és az utaknak, nevető szájú lányokat álmodtak felszedni a Balaton partján, együttest alapítani és híressé válni, vagy, ahogy annak idején Guevara, 32
nekimenni valami dzsungelnek, hogy ketten robbantsák ki az igazi világforradalmat, akkor persze még nem tudhatták, hogy az általuk oly’ szeretett és félistenként tisztelt Che félig balek, félig pedig üzletember volt, aki a kubai kábítószeres utakat kellett volna megtisztítsa néhány emberével Fidel Castróék biznisze számára, forradalom, lófasz, lófasz-forradalom, persze más idők voltak azok a vérrel terjengősek, feküdt a vaságy kényelmetlen, szúrós pokrócán, fejét a gyomrához leszorítva, s arra gondolt, hogy a srác már tudja, milyen az ólom íze az agyban, ő már megzabálta az első és utolsó ólmot, s ez neki még hátra van, az már tudja, milyen, ha fejlövést kap az ember, milyen, ha belehal a fejsérülésébe, és nagyon kezdte irigyelni a parancsnoki épület valamelyik szobájában mereven fekvő kis hullát, mert neki megadatott valami, amit ő nem biztos, hogy át fog élni valaha is, s ez a fegyver általi elveszés, ami férfias és magával ragadó, az oroszok hangoskodva kerülgették a lépcső közepén ücsörgő fickót, kedélyesen legyintettek rá, csak egy bolond külföldi, az oroszokban mindig megvolt ez a derűs lenézés a külföldiekkel szemben, ugyanakkor egyfajta kisebbrendűségi érzés is keveredett a túl jól sikeredett rálegyintésekbe, a sapkánkkal verünk agyon benneteket, ha elindulunk rátok, mondta Vitya, az egyetemista, amikor egyszer részegen összevitatkoztak valamin, arcát a szája sarkától a szemöldökéig hatalmas vörös forradás csúfította el, ez az első pillanattól fogva félelmetessé és kiszámíthatatlanná tette a nagy darab fickót, akit amúgy kenyérre lehetett kenni, de nyilván csak amúgy, mert volt benne valami ravasz és fenyegető, az asztalon halszeletek és vastag üvegben szamohon, így mondta, h-val, tiszta szeszre emlékeztető, legalább hetven fokos ukrán pálinka, az anyjától hozta a hét végén, úgy bizony, testvér, erősködött az ukrán-orosz, de ő akkor már nem nagyon törődött a részeggel, a szomorú lányt nézte, aki a sarokban gubbasztott, ötvenhat kilós (később egy utcai mérlegre állítva lemérte, hány kilót kell emelgetnie szeretkezés közben), szőke, nagy szemű, franciás alkatú lány volt, állítólag van ilyen, hogy franciás alkat, nagyon fiatal és Jelenának hívták, természetesen a szomorúsága keltette fel az érdeklődését, Vitya azonban, a vágott arcú ukránorosz mind erőszakosabban hadonászott hatalmas késével a levegőben, melynek a végén egy fél hal lengedezett hervadtan, Jelena Sznyegirova, Havas Ilona, ízlelgette a szájában később a lány nevét, hetekkel később, amikor már ott állt az induló vonat ablakában, a lány lent sírt a peronon, este volt, a délutánt még nála töltötte, húsában még nem hűlhetett ki az utolsó ölelése, (osztány na vszegdá!) maradj itt örökre, (moj számíj horoscsij muzs) én legjobb férfim, olvasta le a szájáról, pergett a könnye, nagy kendő volt a fején, igazi orosz téli kendő, végigterült a fehér kelme a vállán, a hátán is, madárka, most öregnek látszott és megszomorodottnak, szegény kis madárka, kék a lába, törött a szárnya, jaj, de gyöngén állt ott az ormótlan hálókocsi ablaka előtt, most akkor megint iszunk, ordította a vágott arcú, vizespoharakból itták a szamohont, amely annyira erős volt, hogy nem bírta a nyelvük, ezért a fenékig kiivott poharak után nyomban haldarabokat kaptak a szájukba az italozók, ilyenkor némán rágtak és a verejtéküket törölgették, legalább hatan ültek az asztal körül, ismeretlen, furcsa tekintetű, bizarr öltözetű oroszok, valamennyi seftelt valamivel, általában farmerrel, női bugyikkal, nőkkel, fűvel, nyugati szappannal, valamennyi teli volt pénzzel és kurvára unta, hogy Európa még messzire van, és nem mondta meg nekik, hogy Európa onnan is messzire van, ahonnan ő érkezett, csak bólogatott részeg egykedvűséggel, és itta egyik pohár után a másikat, tetszik, mi, tetszik neked a mi Lénánk, fészkelődött Vitya közelebb hozzá, arcában érezte a másik nehéz pálinka- és hagymaszagát, két véres, részeg szem táncolt bele a horizontjába, bólogatott, hát persze, hát persze, erre a vágott arcú ukrán-orosz a fejével átintett a lánynak, aki nyomban felkelt, s mintha előre megbeszélték volna, táncolni hívta őt, na, menj, bátyuska, ne félj tőle, vigyorgott a sebhelyes, nem lepődött meg azon, hogy a lány kérte fel, errefelé ebben nincs semmi különleges, hiszen azokon a házibulikon is, ahol megfordult, 33
leggyakrabban lányok kértek fel lányokat, s ezt ő azzal magyarázta, hogy a háború után, amikor rettenetes férfihiány lehetett az országban, kialakult egyfajta szégyen- és erotikamentes kétneműség az orosz nőkben, nehezen állt fel, ráadásul valaki hátulról röhögve meglökte, rázuhant a lányra, aki jámboran tartotta meg zuhanó részegségét, nem lépett, csak beletámaszkodott partnere forróságába, egy darabig ebben a különös összekapaszkodottságban imbolyogtak, érezte, hogy kívánja a másikat, a nyakába tolta az orrát, fiatal testszag és még valami tartózkodóan finom illat áradt föl orrán át a szemébe, jó kölnit használ a lány, hunyta le a tekintetét, így ismét nem vehette észre, hogy a vágott arcú újra int a lánynak, immár a kezével mutat az ajtó felé, arca kemény és nyoma sincs rajta az előbbi gyermekes részegségnek, gyere, suttogja a fülébe, s ő hagyja magát kivezetni a folyosóra, sötét, zegzugos lépcsőházban mennek, azután benyitnak egy ajtón, ott két ember ül, rakosgatnak, talán pénzt számolnak a koszos asztalon, a lány mond nekik valamit, amit ő nem ért, mire gyorsan és mentegetőzve elpucolnak, kulcsra zárja utánuk az ajtót, s a félig összecsuklott sráchoz megy, átöleli és végigdől vele az ágyon, kék szeme van, ujjong fel benne a ráismerés, kék, kék, kék ég, ég kék, részegen és mohón csókolja a lány meleg és jó illatú vastag száját, keze türelmetlenül markol bele a mellébe, a hasába, meglepődik, hogy amaz hagyja, de csak egy pillanatig tart a meglepetése, már a hátát fogdossa felhevülten, ő pedig húzza a részeg fiú kezét az öléhez, tenyerét betolja a bugyija alá, részegségében is csodálkozik ezen és fél ettől, még nem volt dolga így nővel, ott a keze a lány szőrös szeméremdombján, de nem tudja, mit kell ilyenkor tennie, érzi, hogy süllyed és forog a másik elviselhetetlenül fülledt és verejtékes sötétségében, a lány magába vezeti az egyik ujját, ettől megijed, meleg és nyirkos, nedvesek már a szőrök is, érzi a tenyerében a ragacsos nedvességet, ez most nem jó, bárgyún nyitja ki a szemét és néz az arcába, de a keze már bent van, és ettől boldogság és riadalom verődik össze az agyában, köd, forgás, amaz eltolja az arcát, kapkodás a lélekben, most a saját ágyékánál érzi meg a lány kezét, becsúszik a félig lehúzott farmer nyílásán a keskeny, hűvös tenyér, ujjai kitapogatják, majd szégyentelenül megragadják veszettül ágaskodó férfiasságát, szorítja a faszomat, és ez nagyon jó, hasonlót persze már tapasztalt, de csak nadrágon keresztül, így jobb, a tenyér bőrének a finomsága, az más, más melegben lennie, a másik meleg tenyerében lüktetni, a lány húzza magára, ő durván lerántja a melltartóját, de érezhetően örömet okoz a másiknak a hirtelen mozdulattal, föltárulnak a fehér mellek ágaskodó vörös bimbóikkal, most gyöngéden odahúzza a fejét és hagyja, hadd csókolja őket, az pedig, mint aki az eszét veszítette, csókolja-harapdálja, tépi-szaggatja, most a lány, minden ködön és forgáson keresztül pontosan megérzi, odailleszti magához, bele a pinájába, harsan a fölismerés benne, most belemegyek, benne leszek egy pinában, és óriásit lök, amekkorát csak bír, és benne van, a lány feljajdul, nem érdekli, ha fáj neki, ő okozza a fájást, s ez a fontos, érzi, hogy bent van, meleg, sötét, forró, nedves és szoros ragyogás veszi körül, egy darabig mozdulatlan gőggel áll ott benn, őbenne, a lány önkéntelenül kezdene bele a himbálódzó mozgásba, de nem veszi át a ritmusát, nagyokat lök rajta, részeg tudata azt súgja, úgy a férfias, ha hatalmasan beveri neki, szét fogom baszni, a lány hátrafeszíti a fejét, hangosan liheg és kiabál, és neki is egyre jobb, egyre melegebb, mintha viszketne, de nem tudja megvakarni, mert benn van, belül, egy igazi nőben, igazán, és mintha növekedne is a vesszeje és feszítené szét a másik testét, már alig fér el benne, de csak egy pillanat még, és döbbenten érzi, hogy kezdi elveszíteni a merevségét, hiába lökdösi mind nekikeseredettebben, egyre csak hitványul, zsugorodik, majd egy újabb nagy lökés után lankadtan és szánalmasan ki is csúszik, a lány nevet és átöleli, ő pedig megrettenve menekül a vállába, menedéket keres a mellén, hasába fúrja az arcát, nem akarja, hogy amaz lássa a könnyeit, pontosan nem tudja, mi történt, hogy miért lankadt le ilyen szánalmasan, csak csuklik a sírástól, akár egy kisfiú, akit meglestek pisilés közben, biztosan impotens vagyok, a kurva anyámat, az vagyok, impotens, szakad ki belőle a kétségbeesés, és míg fekszik a kimerült, boldogan mosolygó lány meleg hasába temetkezve, eldönti, hogy meg 34
fogja ölni magát az asszonka sejti, hogy neki kéne itt rendet tennie, de nem szólalna meg az istennek se, tudja, csak rontana a helyzeten, ha kinyitná a száját, erőt vesz magán és megpróbál kívül maradni az eseményeken, visszahúzódik a legtávolabbi sarokba az üvegei közé és a sehová sem nézést vállalja, a bokszoló imbolyogó ültében egyfolytában tölti magába a sört, a másik meg továbbra is csak a melleit bámulja, feltűnően és vállaltan ostobán, gunyoros tekintetében nem látszik sem félelem, sem kihívás, még csak beletörődés se, mintha minden jó lenne így, vagy éppenséggel így lenne igazán jó, mintha nem lenne torkához szorítva az a nem is annyira képzeletbeli kés, mintha nem készülnének apró darabokra törni a csontjait a körülötte várakozó, feszülten figyelő vadak, minek van ez még mindig itt, áll belé a kétségbeesés, ha már nem is iszik, elmehetne, motyogja maga elé, de nem megy, állát a pult nedves bádogpereméhez szorítja és bámulja őt, én voltam az, kérem, tépi ketté a kocsma megsűrűsödött csöndjét egy öreg hang, mindenki a váratlan irányba fordul, a magát a pulthoz támasztott fickó kivételével, aki változatlanul a saját szomorúságával és az asszonka bájaival foglalkozik, én voltam, na, ismétli meg az öreg, gyönge kis sziluettje ott imbolyog az utcai ablak előtt, mindenki ismeri, egyike az állandóan itt kártyázó részegeseknek, inas, borotválatlan kis öreg, most meg dacosan bámul körbe, és senki sem érti, mit akar, mit mond, miért avatkozik bele a történésekbe, de makacsul csak áll tovább, kihívóan méregetve a nála többnyire nagyobb és fiatalabb férfiakat, ebben a kihívásban van persze félelem is, annak a félelme, aki nem szokott felállni és nem szokott belekiabálni a baljós csendbe, pedig a kis öreg akár kiabálhatna is, mert bár nem látszik, valójában kemény legény, ő megjárta mindkét világháborút, volt vöröskatona és fogoly a fehérterror alatt, átélt néhány ölést és megöletést, csak az első mellébe volt nehéz belevágni a bajonettet, legyinget néha, a torkát elvágni, az más, abból rögtön fröcskölt a vér, megvan az eredmény, réved vissza a szerb frontra, ahol egy Huszelin Rancsics nevű fickóval voltak sokáig sorstársak, mindketten tisztiszolgák, különös alak volt ez a Huszelin Rancsics, szép, magas, fekete férfi, török vagy albán, vagy más talán, minden esetre belevaló legény, annyi szent, akivel minden balhét el lehetett vinni, ő javasolta például az emberünknek, aki akkor még szintén délceg fiatal legényke volt, hogy a szájában vigye fel a hadnagynak a reggeli kávéját, az elöljárót ugyanis az első emeleten kvártélyozták be, Brod mellett vagyunk ez idő tájt, a hegyekben, a konyha pedig az alagsorban találódott, reggelenként azután, ha az ember álmosan viszi felfelé a lépcsőn tányérkán egyensúlyozva az aprócska csésze kávét, óhatatlanul kilöttyen abból valamennyi, általában a teteje, barnára festve az alátétet, amiért a tiszt ordít és fenyítést emleget valahány alkalommal, nos, a Huszelin Rancsics gondolta ki, hogy emberünk a konyhából kilépve a csészéből szippantsa föl a szájába a kávét, tartsa meg benne, amíg fölér, s a hadnagy ajtaja előtt eressze vissza a fekete löttyöt a csészébe, s lám, nincs az alátéten kilöttyenés, lesz dicséret, akárki meglássa, fontos azonban, hogy véletlenül se nyeljen ez idő alatt, mert akkor vége a kávénak és az akciónak is, dobogó szívvel próbálta ki, persze, miért ne próbálta volna meg, önnön bátorságába és szemtelenségébe beleszédülve lépett az első ilyen alkalommal a hadnagy szobájába, aki azonnal az alátétet vette szigorú vizsgálat alá, forgatta, megtapogatta, nem nedves-e valahol, de nem talált gyanús jelet, erre már széles mosolyra szaladt szét a szája, derék, nyugtázta fennhangon is, derék, édes fiam, látod, meg tudod te ezt csinálni, amikor odafigyelsz, nos, ha ilyen igyekvő leszel továbbra is, és nem lesz folt, gondoskodom az előléptetésedről, és ettől kezdve természetesen minden reggel a szájában vitte fel az ajtójáig a kávét, és hamarosan a csillagjai is gyarapodtak a váll-lapján, nyugalom volt éppen, a fronton várakozó csönd, ilyenkor a legjobb a tisztiszolgáknak, semmi dolguk, egész nap ténferegnek, udvarolgatnak a helybeli asszonyoknak, mert egy tisztiszolga mégsem egyszerű proli baka, annak az udvarlását másként fogadják a nők, és főleg elfogadják, 35
aztán a törékeny idill szerencsétlenül ért véget azzal, hogy egyik délután a Huszelin Rancsicsot két órára kikötötték, a procedúra úgy zajlott, hogy előbb derékig lemeztelenítették, a kezét hátracsavarták és szorosan összekötötték, majd egy hosszabb kötelet dobtak át az udvari fa magos ágán, erre húzták fel a hátrakötött kezénél fogva a Huszelin Rancsicsot, úgy, hogy a lába nem érte már a földet, lógott, himbálódzott furcsán hátra ficamodott kézzel a szerencsétlen, egy ideig ordított a rettenetes fájdalomtól, majd annak rendje és módja szerint elájult, ekkor parancsra vödör hideg vizet loccsantottak rá, s ismét megéledt és ordított, amíg újra el nem ájult, erre megint jött a vödör hideg víz, ez így ment egy darabig, azután váratlanul elfáradt és elcsendesedett, nem lehetett tudni, ébren van-e, vagy ájultan lóg a kötélen, ez volt számára mégis a legrosszabb talán, mert verejtékben ázó testét megszállták a legyek, dagadtra marták-csípték a szerencsétlent, nem kímélve a száját, fülét, szemét sem, körülötte settenkedő szánakozó társai alig ismertek rá a rettenetesen nagyra és alaktalanra földagadt, eltorzult arcban a férfi megnyerő, örökké ravasz és vidám vonásaira, a két óra elteltével valaki újabb parancsra levágta, krumpliszsákként zuhant a földre, nyekkent és kiáltásszerűen nagyot nyögött, de nem tért magához, hátra vitték az istállóba, lemosdatták, arcára nedves, ecetes rongyot tettek, felsőtestét ugyanilyen lében fürdetett törülközőkbe csavarták, és sok erős pálinkát töltöttek makacsul összeszorított fogai között a szájába, igyekeztek, életre kellett hozniuk, hiszen este már ismét neki kellett a tisztnek a vacsorát szervíroznia, közben az is kitudódott, hogy valami helybeli menyecske és bizonyos elkésés van a büntetés mögött, azt beszélték, a Huszelin Rancsics addig hancúrozott egy itt összeszedett asszonnyal, míg lekéste az ebédidőt, tisztje pedig, aki türelmes és következetes ember volt, csak várakozott, csak várakozott, azután, amikor a legény jó tíz perces késéssel és az ebéddel megérkezett, már nem fogadta el a felvitt ételt, egykedvűen csak annyit mondott a vele készenlétben várakozó legényeknek, kikötni ezt a gazembert két órára, és amikor beesteledett, és mindketten lehordták a vacsoraedényeket, és mindkét tiszt megvált tőlük reggelig, ami azt jelentette, hogy feltöltekeztek itallal és megérkeztek hozzájuk a számukra szervírozott asszonynépek, a Huszelin Rancsiccsal elindultak fel a hegyre, nem tudta, hová, de mert a barátja kérte, elkísérte titkos útjára, fürgén és biztos léptekkel haladtak a rengetegnek tetsző sötét erdőben, legalább fél órája mehettek, amikor végre pár házból álló településhez értek, az egyik ablaknál megálltak, a Huszelin Rancsics csendben megkocogtatta az üveget, egyszer, kétszer, végre egy fekete hajú, vékony arcú asszony kinézett bentről, csak egy villanás, s már el is tűnt, de szinte azon nyomban kinyílt a bejárati ajtó, csak a Huszelin Rancsics ment be hozzá, egyedül, ő távolabb ült le egy sziklára és a csillagokat számolgatta, meg arra gondolt, ha hazaérkezik, neki is lesz majd kedvese, ilyen fekete hajú, vékony arcú talán, akinek az ablakán csak kopogtat, s az rögtön be is engedi, irigységet érzett, milyen jó lehet a társának ott bent, a meleg asszonyágyban, úgy igen, úgy el lehet felejteni a kikötést is, remek fickó ez, délután még félholtan hever az istállóban, most meg szerb asszonnyal cicázik odabent, csak azt nem értette, miért hozta őt is magával, jó idő eltelt már, amikor ismét résnyire nyílt az ajtó, és kiintegetett rajta a Huszelin Rancsics fekete keze, hívta, menjen be, amit ő nem értett meg igazán, egy újabb miért, akarattalanul engedelmeskedett a hívásnak, a félhomályban szegényes szoba tárult elé, mintha mindent kézzel faragtak, fabrikáltak volna, az asztalon petróleumlámpa pislogott, a földön rongyok széthányva, a falon képkivágatok, naptárképek, csak később vette észre az iménti nőt, a durva ácsolású ágyon feküdt a sarokban meztelenül, kísérteties mozdulatlanságban, arcát állati rémület torzította el, ő erre kérdőn nézett a másikra, baszd meg, mordult rá türelmetlenül a Huszelin Rancsics, ennek már úgyis mindegy, baszd meg te is, de ő képtelen volt megmozdulni, nézte a nő kiszolgáltatott aranyló meztelenségét, kerek, mellyes, faros kis asszony volt, kemény húsú, rengő mellű, amikor észrevette, hogy a fiú milyen vágyakozva bámul széttárt combjai közé, a számára még ismeretlen feketeségbe, könyörögve és hívogatón tárta feléje a karját, cédán, mint a kurvák, és kiszolgáltatottan, mint 36
aki az életéért nyújtózik, ő pedig már végképp semmit sem értett, félelmet érzett és szörnyen zavarban volt, megrettent a nőtől, a beavatódás lehetőségétől, makacsul rázta a fejét, nem, nem kell, nem akarom, pedig szörnyen megkívánta az ágyon fekvő aranyasszonyt, aki valamit hadart a maga ismeretlen nyelvén, amit megint csak nem értett, annyi volt világos mindössze a számára, hogy nagyon izgatott és nagyon fél valamitől ez az asszony, de az ő szerepe mi ebben a játékban, erőltette az agyát, szép nő, jó vele, vigyorgott botladozó nyelvvel a Huszelin Rancsics, csak ekkor vette észre, hogy üres üveg áll az asztalon, olyan, amilyenben pálinkát szoktak a helybeliek tartani, ez részeg, villant át az agyán, de a gondolkodás helyét gomolyogva elfoglalták a roppant erős érzetek, a női meztelenség felkavaró látványa, a kívánás, melytől szinte a ruhája is összerázkódott, nem, mondta mégis gyáván, nem lennék képes rá, kár, nevetett túl hangosan a Huszelin Rancsics, előre hajolt és kettőt villant a keze, mindkétszer a duzzadt mellek közé szúrt, a nő még dobálódott egy darabig, szájából véres nyál bugyborékolt elő, fröcskölt a vére, rá a bajonettet szorító kézre, a fehér vászonnal letakart ágyra, rossz szúrás volt, állapította meg magában, mindkétszer elvétette a szívét, a szívét nem akartam, magyarázta a Huszelin Rancsics, mintha csak elértette volna a gondolatát, a szíve az enyém, csak az enyém, és véres kézfejével megtörölte a homlokát, többé nem fogok elkésni miatta, bólogatott maga elé elégedetten, én figyelmeztettem, hogy megölöm, ha elkések miatta, na, most megöltem, s szórakozottan paskolta nehéz, véres kezével a halott asszony combját, némán ültek fölötte egy ideig, azután kiparancsolta a szobából, nyilván el akar búcsúzni tőle, gondolta, ismét kint üldögélt a sziklán, megpróbálta megkeresni az időközben elfordult csillagképeket, szegény kis féreg, járt az eszében az asszony, talán még most is élne, ha lett volna bátorsága befeküdni a combjai közé, lám, az ő gyávasága siettette a halálát, milyen kár érte, szép asszony volt, kerek és feszes, az isten is szerelemre teremtette, zajt hallott, hátra nézett, s azt látta, lángokban áll mögötte a ház, futás, vetette oda neki az árnyként felbukkanó és az erdő feketeségében azonnal el is tűnő Huszelin Rancsics, rohantak lélekszakadva, ő vakon a másik zörgése után, mert látni nem látott semmit, végtelen ideig rohantak az örök éjszakában, azután valahogy csak reggel lett, ott álltak megint a konyhában, a Huszelin Rancsics, meg ő, már épp készült a szájába venni a kávét, amikor a másik cinkos mosollyal intett, hogy kövesse, ment utána, bár ez most nem volt az ínyére, be a Huszelin Rancsics sötét hálókamrájába, egy dobozkát vett elő, megsimogatta, gyöngéden elmosolyodott, a szíve, itt van benne, elhoztam a szívét, és elétolta a kicsiny lőszeresdobozt, akarod, hogy megmutassam, még akkor délelőtt érte jöttek, és soha többé nem látta senki a századból a Huszelin Rancsicsot, én voltam, én fingtam, tette hozzá önérzetesen a kis öreg, eloszlatva a maradék gyanút a mondandója körül, s hogy kellő hangsúlyt adjon a szavainak, komótosan behörbölte a maradék sörét, száját megtörölte az inge ujjában, s úgy maradt, virtuskodóan állva, mintha önmaga korai emlékművét mintázná meg, a kocsma lakói láthatóan nem voltak felkészülve erre a fordulatra, nyomban a teljes tanácstalanság lett úrrá rajtuk a bejelentést követően, izgatottan kezdték volna tárgyalni, akkor most mi is a teendő, de egy újabb nem várt esemény borította fel a mármár megtalálni vélt egyensúlyt, a pultot állával támasztó fickó ugyanis lassan megfordult, lassan lecsúszott a valaha bárokban szolgált magas székről, lassan és szertartásos komolysággal - félig kiivott korsóját maga elé tartva - a kis öreghez vonult, előbb csak a kezét ragadta meg, s szorongatta valószínűtlenül sokáig, azután meg is ölelte, arcát két oldalról háromszor megcsókolta, hát akkor te vagy a kiválasztott, bátyuska, ölelte ismét a csókok után magához, ti asszonyok és leányok, vendégeljétek meg a kiválasztottat, nézett körbe az asszonyokon és lányokon, ti pedig, férfiak, serrel és minden neki tetszővel köszöntsétek e jeles férfiút, intett szemtelen vidámsággal a dolgára várakozó kivégzőosztagnak beillő férfitársaság felé, s jó példával járván elöl, a maga félsörét nyomban a kis öregbe erőltette, de nem mozdult senki, 37
hogy a példáját kövessék, sőt, egy jól öltözött fiatalember idegesen felállt, és azt kérdezte, honnan ez a nagy magabiztosság itt a kiválasztottság kérdésében, mert..., sajnos azonban nem volt ideje kifejteni a véleményét, a bokszoló ugyanis - később sem megmagyarázható indíttatásból -, részegségét megszégyenítő gyorsasággal felállt, (elmondható lenne, az est igazi csodája mégiscsak ez a felállás volt), nem kisebb intenzitással az illetőhöz nyomult, út közben egyszer sem tévesztve el az irányt, nem sodorva le semmit az asztalokról, nem döntve fel senkit a biliárdozók közül, megragadta a gallérjánál fogva, és kipenderítette a nyitott ajtón át az utcára, majd megfordult, visszaballagott a helyére a pulthoz, és csak annyit mondott a döbbenettől elkerekült szemű asszonkának: egyszer meg kellett neki is érkeznie a lépcsőkön pedig tél volt, a tenger felől érkező szél gyilkosan borotválta a homlokát, átsütött a csonton és agyáig fölcsapódott, ilyen időben voltak Maríjával színházban, azaz mégsem volt teljesen ilyen, mert a hideg mellé az eső is esett, Bulgakov-darabot néztek meg, az előadásból már csak arra emlékezett, hogy sokat műhavazott szegény Puskin fejére, míg végre sikerült agyonlövetnie magát a színpadon, élesebb emlék, szünetben kaviáros szendvicset majszoltak a lánnyal, Maríjá zongoraművésznek készült, hosszú, érzékeny ujjai voltak, futamosak, a lelkében állandóan szólt a zene, még oroszabb lelke volt, mint az oroszoknak, pedig ukrán volt ő is, mint a vágott arcú Vitalij, persze nem ismerték egymást, honnan ismerték volna, Maríjába egy állófogadáson botlott, pontosabban a lány őbelé, különös figurák voltak ott, mindenki zabált és hangoskodott, leginkább egy Szimonov nevű költő maradt meg benne, aki ősz volt és öreg és tátott szájjal, csámcsogva ette a virslit, a kísérete pedig ájult tisztelettel figyelte - és nyilván jegyezte - a mester szavait, azt mondták, ő írta a Várj reám s én megjövök kezdetű verset, de nem ismerte, tehát a bejelentés nem okozott számára túl nagy érzelmi kavarodást, miért kellett volna pont ezt a lehetetlen című verset ismernie, ráadásul magányos volt és idegen, leginkább talán éhes, el-elcsippentett egy-egy apróbb falatkát a pincérek fürge tálcájáról, de a jóllakás lehetőségétől, látván az összeverődött társaság szilaj étvágyát, egyre messzebbre került, ezért radikális lépésre szánta el magát, megállított egy fiatalabb felszolgálót, és felszólította, hagyja ott neki az egész tálcát, majd ő kiszolgálja magát, merthogy éhes, a pincér természetesen megrémült ettől a forradalmi, egyben parazita ötlettől, s főleg a tálcáját a kezéből kirángatni akaró elvadult fickótól, szégyenlősen vallotta be, neki nem lehet a kezéből kiadni a tálcáját, rendben van, hadonászott a szerencsétlen orra előtt még ingerültebben, akkor álljon itt mellettem, amíg azt nem mondom, hogy elmehet, azzal leült egy ablakmélyedésbe, kibújt a cipőjéből, zoknis lábait maga alá húzta, és a tréfa ízére közben ráérző - bár az is lehet, valamelyik homályos sarokból a mindent látóktól és figyelőktől bátorító jelet kapott - pincér hathatós segítségével nekilátott az immár komolyabbnak ígérkező vacsora eltüntetéséhez, a hosszú barna hajú, fekete nagyestélyibe öltözött lány ekkor állt meg mellettük, egy darabig nézte a burleszkbe illő jelenetet, azután finnyásan elhúzta a száját, s mint aki menni készül, lassan maga elé rakta az egyik lábát, anélkül azonban, hogy egy centit is elmozdult volna előző helyzetéből, mire a férfi rászólt, rossz oroszsággal és elég durván, hocses eszty szo mnoj? (akarsz enni velem?), s ez a szemtelenség úgy felháborította, hogy innentől kezdve képtelen volt megtenni az első igazi lépést, maradt s ellentámadásba lendült, gúnyosan levett egy sajttal töltött virslit a tálcáról, lassított mozdulattal a szájába tolta, rágott kettőt-hármat, mint a reklámban a manökenek, és kényeskedve azt csicseregte, já hocsu pity sto nyibugy (inni akarok valamit), de a gúnyos mondattal nem a várt hatást érte el, mert a pincér lóhalálában hozta a behűtött pezsgőt, ráadásul egy egész üveggel kettőjüknek, nem volt visszaút, az utazás elkezdődött, érezte meg zsigereiben a lány, Maríjának hívnak, nyújtotta megadóan és békét keresően a kezét a férfi felé, aki két markába zárta a keskeny, finom kézfejet, majd egyenként vizsgálta meg, becézte titkos simogatással a hosszú ujjakat, és legnagyobb megrökönyödésére csak annyit nyögött ki végül, u menyá nyet imenyi (nekem 38
nincs nevem), neve pedig mindenkinek van, erősködött megharagudva a lány, de én nem vagyok mindenki, fogadjunk, hogy ezt egy rossz amerikai filmből lested el, bosszankodott Maríjá, lehet, de akkor sem tudsz mit kezdeni azzal, hogy nincs nevem, hogyan szólítsalak, ha meg kell szólítanom téged, ha majd kell, hívj a szerelmednek, és amikor Maríjá végre szerelmemnek szólította, akkor éjjel, színház után, olyan érzés fogta el, mint aki megérkezett, elernyedt a lelke, hagyta, hogy szétömöljék párnán, lepedőn, szőnyegen, az odesszai ég összes feltúrt kárpitján, majdnem egy hónapig finom idegenekként jártak egymás mellett, költészetről, építészetről, természetesen legfőképpen zenéről beszélgettek, a lányt meglepte tájékozottsága a modern zenékben, s ő örült, hogy imponálni tud neki, szó sem volt közöttük kimondott szerelemről, kért vagy felajánlott testiségről, már az első este egykedvűen bevallotta neki Jelena létezését (Jelenának is Maríjá felbukkanását, némiképp ködösebben, köhécselve), és a lány finom női ösztönnel megérezte, a legjobb, ha meglebegteti kicsit a dolgot, néha kézen fogva jártak az utcán, koncerteken ültek egymáshoz bújva, mozikban, színházakban keresték az alkalmat, hogy a másik leheletét érezzék a nyakukon, arcukon, mégsem lépték túl azt a bizonyos határt, a Bulgakov-darab után azonban valami megtörtént, nem is megtörtént, inkább bekövetkezett, ő a ruhatárban felejtette az esernyőjét, és nevetve indultak vissza érte, amikor váratlanul zuhogni kezdett az eső, pillanatok alatt bőrig áztak, a színház pedig, természetesen, már bezárt, álltak egymással szemben, ronggyá ázva, csatakosan, és nevettek, nevettek, majd összenéztek, és mindketten ijedten ébredtek fel, véget ért a történet első fele, itt ért pontosan véget, az addig visszafojtott összes vágy és elhallgatás egyszerre tört elő belőlük, vadul csókolták, harapták, marták egymást, botrányos karolásban kóvályogtak el a lány lakásáig, még be sem csukódott mögöttük az ajtó, már egymáson, egymásban voltak, boldogtalan szomjúsággal és szenvedéllyel ölelkeztek, szaggatták a másik ruháját, húsát, szívét, s amikor nem tudtak már többet ölelni, Maríjá odaült a zongorához, Chopint játszott, halkan és szomorúan, őt pedig lenyűgözte a látvány, derengő meztelen lánytest hajladozik a zongora fekete hangjai között, fölötte a sötétítő függöny mély bíbora parázslott, akár ha egy barokk festményhez lenne berendezve a jelenet, hosszú haja leomlott egész a fenék szétdomborodásáig, anakronisztikusan szép és harmonikus volt a látvány, szédülés fogta el, háta mögé tömte az összes párnát, hogy ülni tudjon, de nem tudott, végigdőlt az ágyon, köhögő roham tört rá, légszomjtól görcsösen rángatózott a teste, a lány riadtan hagyta abba a zongorázást és hozzáröppent, ölébe vonta a fejét, de orrát csiklandozták a hosszú, göndör szeméremszőrök, ráadásul a lányból kiáradó erős és agresszív szagban felismerte saját belélövellt anyagának a bűzét, hazugság minden művészet, dadogta logikátlanul, magára kapta a ruháit és búcsú nélkül kirohant a szélbe, az esőbe, az utcán öltözködött és gyalog botorkált el a szállásáig, fröcsköltek a taxik és a nagy Volgák, menjetek a picsába a kibaszott világító vörös csillagaitokkal, dühöngött, mert mindenhol a szemébe ötlöttek a korszak parázsló jelképei, végre elérte a kaput, csak hosszadalmas próbálkozások után sikerült kinyitnia, ebből érezte, hogy berúghatott akár, ez a Szimonov, ahogy tátott szájjal zabálja a virslit, hogy ez mekkora egy fasz, méltatlankodott, aztán belebotlott, az ajtaja előtt ott kuporgott Jelena, kékre fagyva, akár egy kupac koldusasszony, ugye, máskor nem mész el hozzá, emelte felé könyörögve a kezét, legszívesebben leköpte volna a szerencsétlent, vagy belerúgott volna, talán meg is tette, később egyáltalán nem emlékezett erre, a váratlan fordulattól összeszedte magát, elsőre beletalált a zárba, s az állapotából kitelő teátrális mozdulattal tárta ki az ajtót a lány előtt, eredj, fürödj meg, mordult rá, ugye nem mész el többé hozzá, ígérd meg, megígérem, engedte, hogy a lány megragadja a kezét és ragadós csókokkal borítsa, nem megyek el, mert holnap elutazom, a lány, komor arcától és feltámadt szomorúságától megriadva, szorosan és kétségbeesetten ölelte, még mindig reszketett a hidegtől, szomjasan itta magába a másikból áradó részeg melegséget, túlforróságot, arcát odanyomta az övéhez, mennyi időre utazol el, kérdezte reszelős hangon, na vszegdá (örökre), 39
mondta nyugodtan, na ja, útra kelünk, megyünk az őszbe, mondta egy idegen nyelven, majd lányostól végigvágódott a zongorás, ökörvér színű szőnyegen rám másként esik a fény magyarázta a bokszolónak, aki gyulladt szemekkel bólogatott, láthatóan egyetlen szó nem hatolt el már a tudatáig, nem tudta, hol van és ki beszél hozzá, csak a korsójáig látott el, azt járatta aritmikusan a bádog és a szája között, körülöttük a kocsma idillikus képet mutatott, nagy szeretet munkált a részeg alom melegében, az asztalok képviselői sorban a kis öreghez járultak, sört vagy fröccsöt vittek neki, ő pedig, a kiválasztottak méltóságával, nem válogatott az italokban, nem bírált, hanem jutalmazott azzal, hogy mindent elfogadott és mindent megivott becsülettel, ha úgy adódott, egy-két kedves szót is mondott némelyiknek, hogy majd közben jár a gyermekük gyógyulásáért, imádkozik, hogy sikerüljön új lakáshoz jutniuk, s a jutalmazottak hálás áhítattal hallgatták, jóllehet nem volt gyerekük, vagy eszük ágában sem volt új lakás után kepeszkedni, de tisztában voltak vele, a kiválasztottaknak is megvannak a kötelező terminus technicusai, némely asszonyokat még a kocsma hangos tetszésnyilvánítása közepette meg is csöcsörészett, a férjek szeme láttára, akik vagy vakbuzgalomból, vagy béketűrésből szemet hunytak a dolog felett, úgyis öreg már, veszélytelen, hadd legyen jó neki is, lassan be kéne zárnia, kezdek álmosodni, mondta az asszonkának éjfél táján, aki ellenségesen vicsorította felé a fogát, ha álmos, akkor miért nem megy haza, de az az állát ismét a pult bádogához támasztotta, nem válaszolt, ellenben újra csak a mellei tanulmányozásába fogott, a bokszoló hangosan hortyogott a vállán, a kiválasztott hasonlóképp, félúton fönnakadva az asztala és a széke között, de kibasztál velem, ember, vakkantott fel néha álmában, ha nem viszel el, meg fogok fagyni valamelyik villanyoszlop tövében, nézett az asszonka szemébe, és ha én nem lennék, kérdezett vissza az vékonyan, derengő gyanúval, a fene sem tud kiigazodni ezen az emberen, a férfi nem válaszolt, de érte nyúlt, tenyerébe vette az arcát, sokáig nézte a sokat szenvedett, valaha szép vonásokat, majd félig nyitott szájába suttogta bele, mintha madár etetne fiókát, ha nem lennél, abba én most biztosan belehalnék, ezt azért tudjad, kis bolondom
40
a fürdőhelyen azon a nyáron különösen sok volt a verekedés A saját köhögésemre riadtam fel, de még mielőtt megmozdultam volna, észrevettem, hogy a vállamon nyugszik a feje, súlytalanul és szerencsétlenül, akár egy férges dió, jellegtelenre összeszáradt arcocska reszketett közvetlenül az enyém mellett, melyet még az ébredés göcsörtjei is átrajzoltak, hirtelen nem tudtam, hogyan került a karom a feje alá, vagy a feje hogyan a karomra, mindegy persze, és persze csak bizonyos nézőpontból az, hiszen, ha én magamtól nyújtottam oda, akkor akármit is gondolhat most, még olyat is, hogy képes és hajlandó lennék föleleveníteni azt a régi dolgot, amikor a barátom is velünk, még, de erről nem szívesen, ám, ha ő furakodott a vállamhoz, amíg aludtam, nem vagyok köteles semmiféle testi közelségnek tekinteni a helyzetet, hacsak tolakodásnak nem, hunyorogva fürkésztem szétszivárgó tekintetét, mintha még aludnék, pedig dehogy, és csak nézett felém szerencsétlenül, rettenetes, ha egy nő még a szemét sem tudja tisztán megtartani, ráadásul kellemetlen, savanyú szag csapott meg hirtelen, szag, ami nyilván belőle jött, és mégsem belőle áradt, nem testi szag volt tehát, hanem egészen más, a lelkéből, a pórusain át szivárgott föl ez a kellemetlenség, talán semmi kis életének a szétbomló maradéka, penészedő, félig megemésztett történetei, emlékei párolognak föl ilyenkor, mint a föld kérge alól a mérges gázok, melyek a természetfilmekben elpusztítják az egzotikus völgyek gyanútlan kígyóit és a rájuk vadászó gyönyörű tekintetű hatalmas sasokat (ennek a gondolatnak a szépségétől kicsit elbódultam, túlkomolyság azért nem lépett fel, persze), bárhogy igyekeztem is, nem bírtam sokáig a szagot, megpróbáltam visszafojtani a lélegzetemet, de ettől azonnal köhögnöm kellett, moccant, segítőkészen felém fészkelődött, az arcomért nyúlt, ez a mozdulat megrettentett, megkönnyebbülésemre mégsem ért hozzám, homlokom fölött haladt el a lassított simogatás, arcom csontjaiban éreztem a kezéből áradó hideget, szertartását végző pap mozdulatára emlékeztetett, aki nem érint, csak jelzi az isteni jelenlétet, sóhajféle szakadt ki belőlem, erre csikorgósan felmosolyodott, erős kényszert éreztem, hogy valamivel oldjam a kínos helyzetet, legalább másítsak egy keveset rajta, ezért a fejem fölött óvatosan, hogy zajt ne csapjak, hátranyúltam, abba az irányba, ahol a maradék bort remélhettem, s valóban, kibontott szájú üvegeket találtam az ágy fejénél, egyenként érintettem meg ujjam hegyével valamennyit, csak érintettem, már meg sem kellett billentenem az üvegeket, főleg nem kellett fölemelnem őket, évek során finomult ki bennem az a különös képesség, hogy érintésre is pontosan meg tudtam állapítani, van-e bor bennük, sőt, azt is, hogy mennyi, de most nem jártam szerencsével, az összes tapintásra üresség volt a válasz, a fölösleges erőfeszítéstől megint megfájdult a fejem, de már nem mertem több mozdulatot megkockáztatni, a nő pedig, aki eddig mereven feküdt az oldalamon, s úgy tett, mintha nem venne semmit sem észre pokoli szenvedésemből, meglepő gyorsasággal lecsúszott az ágy túloldalán a földre, valamit motozott, s egyszerre, mintha csak bábszínházat játszanék, megjelentetett eltűnése helyén egy üveg bort, no nem teljes üveget, de legalább a háromnegyede megvolt még, tartotta türelmesen, várta, mikor veszem el tőle, ezt akkor egyfajta elfogadtatási játéknak véltem a részéről, de nekem nem sok kedvem volt ivás helyett játszani a sértődöttet, engedni kényszerültem, bár kétségtelenül terhes volt számomra a jelenléte, a szívességtétele nélkül is, lassan nyúltam az üveg felé, föl ne kavarjam az eltűnte után lecsöndesedett, kocsonyásodó homályt, annál hevesebb mozdulattal ragadtam meg a palack testét, amikor elértem végre, de nem tudtam elvenni tőle, olyan erősen tartotta, hogy megmozdítani sem bírtam, beledermedtünk hát ebbe a különös, groteszken erőlködő helyzetbe, és sejtésem se volt, játszik-e, vagy komolyan nem fogja elengedni a zsákmányát, a gyomrom tájékáról a hangomat hallottam fölszivárogni gyengén, engedd el, az isten szerelmére, de egyáltalán nem reagált rá, így az is elképzelhető volt, meg sem szólaltam, csak akartam a könyörgést, belül nyilván könyörögtem is, és mert nem érkezett kétségbeesésemre válasz az ágy mögül, ismét ráncigálni kezdtem azt a kurva 41
üveget, de most már végképp nem volt elég az erőm ahhoz, hogy elvegyem tőle, közben a testemben agresszív és fájdalmas alkoholkívánás áradt szét, az első korty nehezen csillapítható szomja hasított a nyelvembe, némán, egyre vadabbul küzdöttünk egymással az üvegért, mit akarsz, ugye, meg akarsz ölni, te ribanc, lihegtem, amikor már biztosan tudtam, hogy nem leszek képes megszerezni tőle a bort, de most sem válaszolt, feküdt vagy kuporgott az ágy másik oldala alatt-mellett, s irtózatos erővel tartotta azt az átkozott üveget, az én erőm pedig egyre fogyott, már szúrásokat és lüktetést éreztem karomban, ujjaimból hirtelen elillant a tartás, nagyot sóhajtva kénytelen voltam elengedni, visszahanyatlottam a verejtékemben ázó párnára, köhögés fogott el újból, de mintha csak megszokásból, és közben láttam, hogy az üveg lassan oldalt fordul a kezében, kibuggyan a száján a bor, vörös patakban folyik a lepedőmre, s én képtelen voltam megakadályozni ezt, és mind magasabbra emelkedett az üveg alja, az ágyat elfoglalta a hatalmas vörös folt, a színjáték végén pedig a nő feje is megjelent az üveg magasságában, töklámpás, jutott eszembe, gyermekkorom kedves játéka, épp olyan torz volt, ahogy vészjóslóan imbolygott a félhomályban, erre kicsit elvigyorodtam bent, bor kell, bor, sziszegte, hát akkor rágd szét érte a lepedődet, te szemét, és most újra éltek a szemei, tisztán kivehető gyűlölet sugárzott belőlük és vérszagú diadal, nézett rám, mint aki most fizet meg mindenért, mindenért, amit azért nem tartott fontosnak elmagyarázni vagy részletezni, de rá kellett jönnie, hogy nem ismer eléggé, mert maradék erőmet összeszedve nehézkesen hasra fordultam, arcomat belefúrtam a lepedő vörös mocskába, és szívni, kirágni kezdtem a hitvány szövetből a bornedvességet, hörögve szaggattam a lepedő rostjait, felsértett ínyem vére hamarosan összekeveredett a nedves lepedőből kiszívott kesernyés borízzel, még láttam, mert egy pillanatra fel tudtam emelni a fejemet, hogy sír, de nem volt időm foglalkozni a sírásával, sietnem kellett, a matrac be ne igya az életem fenntartásához nélkülözhetetlennek feltűnő tócsát, rágtam, nagyokat nyögve végtelen ideig szívtam és ütemesen nyeltem, azután elájultam, annyira elhasznált voltam, egy lepke súlyától is elveszítettem volna az eszméletemet, utolsó pillanataimban még éreztem valami szokatlant, valami idegent és embertelent, olyasmit éreztem, mint amit érezhet az olyan ember, aki boldog, talán Hogy miért, azt senki sem tudta, de az bizonyos, hogy amikor megérkeztünk, azzal fogadtak bennünket, nagyon kell vigyázzunk, különösen éjszaka, a fürdőhelyen azon a nyáron különösen sok volt a verekedés, egyébként olyan meglehetősen céltalan verekedések ezek, magyarázták, minden ok, indok és figyelmeztetés nélkül támadnak rá védtelen emberekre a fiatal suhancok, ütik őket, ahol érik, a jobb holmikat lehúzzák róluk, de ezt természetesen egy percig sem vettük komolyan, hangoskodva elhelyezkedtünk a szanatórium keleti szárnyában, és amíg vártunk, a terasz előtt hajladozó hatalmas pálmákra figyelmeztünk, a legkisebb fiút zavartuk el sörért, és még nem ért vissza, Törppapának csúfoltuk alacsonysága és véznasága miatt, de őt ez látszólag csöppet sem zavarta, ellenkezőleg, mintha egyenesen hízelgett volna neki, hogy a társaságunkban lehet, noha ő volt közöttünk a legidősebb, természetszerűen vállalta a csicskás-szerepet, a vonaton is csak fizetett és figyelmeskedett, teát és söröket szállított a hálókocsinkba, két végtelennek tűnő napig utaztunk, míg elértük a tengert, egészen addig ittunk és aludtunk, vagy éppen hajszoltuk minden eredmény nélkül a vonatban felbukkanó csajokat, és vártuk a nagy találkozást, vele, ki jobban izgatott bennünket nőknél és italoknál együttvéve, a magasból pillantottuk meg először, mintha szerpentinen araszolgatott volna lusta vonatunk, egyre magasabbra és magasabbra kanyarodtunk, vakító reggeli napfényben ázott lent, nagyon messze, a tenger, mégis, mintha közvetlenül a lábunk alatt hullámzott volna, fiúk, ez kibaszott szép, érzékenyedett el Richter, aki matematikus volt, okos és kiszámíthatatlan lélek, szia tenger, te fasz, s vadul villogni kezdtek szemüvege mögött a szemei, hosszú mutatóujjával ábrákat rajzolt a vonat ablakára, mágikus ábrák lehettek, mert nem érintette az üveget, és rajzolás közben átszellemült az arca, soha nem láttuk még ilyennek, igaz, nem ismertük túl rég 42
óta, s a megismerkedésünket követő időszak is elsősorban kocsmákban ücsörgéssel telt, zavaros, romantikus pusztulásmítosz, legyintett rá később egy ismerősöm, uncsi kis ügyek, rég túl vagyunk már ezeken, de akkor még nem voltunk túl rajtuk, zavartan összevigyorogtunk Mátéval a megérintett lélek láttán, röhögni nem mertünk rajta, lehet, mert magunkban is éreztünk valami méltóságteljes meglepetést, Máté volt a szépfiú négyünk között, magas, kisportolt, erős, állandóan jókedvű, tehát szerencséjére semmi veszélyesen emberi nem volt benne, a nők szerették, jobban és nem úgy, mint engem, ő a hódító volt, a férfi, aki mindegy, okos-e vagy ostoba, kedves vagy pokróc, szeret-e, vagy csak játssza, társ-e, vagy csak él a felkínálkozó lehetőségekkel, valaki-e az ágyban, vagy csak jajgatva élvez el az első pár lökés után, neki minden jól állt, a gyengeség is, az ócskaság is, mindent elviseltek tőle a nők, az olyanok, akik velem kellett volna legyenek, hát igen, soha nem volt szinkronban a női ész és a női öl, a legokosabb lányok rakták szét a legszebb combokat előtte, nem törődve, mennyire megalázó számukra a felkínált futó baszás, szinte csak erre volt igazán rendszeresítve, bár ez sem okozott túl nagy örömet neki, világ életében író akart lenni, prózaíró, aki hatalmas regényeket ír és világsikert arat velük, hát persze, ehhez azonban öt oldalt sem volt hajlandó megírni életében, így aztán mindig a mi íróüdvöskénk maradt, az enyém is, mert, természetesen, én sem tudtam a hatása alól kivonni magamat, én is elhittem, hogy tehetséges, bár ennek soha, semmivel nem adta egyértelműen a tanúbizonyságát, elfogadtam, hogy a tehetséges embereknek nem kell bizonyítaniuk, bár én mindenért megküzdöttem az életben, nem is tudom, miért lettem építész, s ha az lettem valamikor, az vagyok-e még, büntessük meg a Törppapát, javasolta a bájosan szadista Máté arisztokratikus kedvességgel, túl sokat kellett várni a sörre, az ötletet készséggel hagytuk jóvá, így amikor a kis ember lihegve és verejtékezve megérkezett, valamennyien rávetettük magunkat, és mindenféle magyarázkodás nélkül rettenetesen összegyűrtük a szerencsétlent, aki sértődötten el is vonult a szoba legtávolabbi sarkába, amitől persze nem hatódtunk meg túlságosan, számolatlanul ittuk a langyos söröket, ez a sör olyan, mint a húgy, vakkantott fel valaki elégedetlenül, tudom, én húgyoztam bele, hallottam évekkel később egy ócska filmben a párbeszéd válaszoló mondatát, és húsz év múlva csattant fel az akkori nevetés, de már magam voltam és a visszhangom is elhagyott akkorra, ittunk és dühöngtünk, egy elegáns szanatóriumban mégiscsak lehetne legalább egy-két üveg hideg sör, a vad zöld pázsiton könnyű léptek, nagyon szőke finn lány haladt el a terasz előtt, nem sietve és nem is ráérősen, épp helyén valónak tűnt fel a tempója, én ezt a nőt szeretem, állt fel teátrálisan Máté és a terasz korlátjához sietett, én ezt a nőt szeretem, ismételgette makacsul néhányszor, persze röhögtünk a jeleneten, és ez a nő, Sylvie, igen derekasan viselkedett, amikor Mátét összeverve meghozták egy döglött estén, ruhátlanul, összekucorodva hevert a furgon mocskos platóján, vacogott és állati rémület volt a szemében, minden érintésre összerándult, a teste teli volt sebbel, szája erősen vérzett, ütésnyomok és karmolások szaggatták szét a finom vonásokat, egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni akkor, csak feküdt, mereven feküdt napokig, nem evett, a nagy kék eget bámulta egykedvűen, Sylvie pedig egész idő alatt körülötte szorgoskodott, főzött és mosott rá, tisztogatta és borogatta a sebeit, hideg söröket töltött a sebektől feketéllő ajkak közé, mert teát nem volt hajlandó a beteg a szájába venni, elvarázsoltan turbékoltak e különös egymásraszorultságban, kezdettől fogva a teraszon laktak, így nem zavartak vele senkit, oda vitte ki Máté az ágyát, amikor egy este valóban megjelent Sylvie-vel az oldalán, senki sem tudta, honnan szerezte elő, hiszen a teraszjelenet óta hírét sem hallottuk a lánynak, fehér ruha volt rajta, finnsárga bőre észbontóan ragyogott ki a könnyű és finom anyagból, Sylvie itt fog lakni, mondta Máté, csak úgy mellesleg, elhaladtában mellettünk, erre nagy és gyanús csönd támadt, csak Törppapa morgott, hogy itt aztán nők ne aludjanak, de őt senki sem vette komolyan, mindenki tudta, hogy nem volt még dolga nővel, azért a méltatlankodás, mely természetesen irigységet takart, akkor este vacsorázni sem voltak hajlandóak velünk, kivonultak a teraszra, és rögtön 43
szeretkezni kezdtek, mi pedig kártyáztunk hajnalig, és hallgattuk a nyögéseket és sikoltásokat, azután néhány még keményebb éjszaka következett, amelyeket miattuk voltunk kénytelenek ébren tölteni, halkan kommentáltuk egymásnak a teraszról beszűrődő monoton hangjátékokat, melyek szünetében egy-egy árnyék suhant be kintről, egyszer egy kényes atlétatest, másszor egy lengő mellű, lobogó hajú amazon, mindketten mindig meztelenül, és sohasem együtt, röhögtünk, mert a Törppapa ágya felől állandó nyikorgást hallottunk, rejszol a kis fasz, röhögött Richter, anyád rejszol, te bunkó, vicsorgott ágya felől Törppapa hangja, s persze nem hagyta abba az onanizálást, különösen akkor hatalmasodott el a nyikorgás, ha Sylvie lebegett át figyelemre méltó idomaival a szobán, ilyenkor áldottuk a holdfényt és fiatal szemeink teljesítőképességét, melyek infraberendezésnél élesebben emelték ki a félhomályból a fiatal test édes vonalait, Máté Sylvie-nek sem mondott semmit arról az estéről, ha fölemlegettük, elkomorodott és hallgatásba merült, az orvos szerint sokkot kapott, a jegyzőkönyvet felvenni kiérkező rendőrt is erről tájékoztatta, majd megnyílik egyszer, de erőltetni semmiképpen sem szabad, aki ettől a hivatalos közléstől láthatóan megkönnyebbült, visszadugta gyűrött jegyzettömbjét műbőr táskájába, és sietős léptekkel elment, hogy soha többé ne térjen vissza kihallgatni a pórul járt külföldit, lassan mi is napirendre tértünk a dolog fölött, Sylvie jelenléte megszokottá szürkült egy idő után, már nem vártuk az éjszakai meztelen kifutásokat a fürdőszobába, fülünkben a természetes zajok közé jelentéktelenedtek a teraszi szeretkezések sóhajai, hörgései és sikoltásai, a lány ottlakásából csak később támadt egyetlen konfliktus, amikor Máté vészjósló arccal rontott ránk a teraszról, melyik aberrált fasz emelte el Sylvie bugyiját az éjjel, ordította bele a szoba áporodott levegőjébe, bosszankodva kászálódtunk ki homályos reggeli merevedésünkből a bántóan erős mediterrán valóságba, de mielőtt barátunkat még melegebb égtájra küldhettük volna el, egyetlen ugrással Törppapa ágya mellett termett, lerántotta róla a takarót, a takaróval együtt repült a bugyi is, Máté diadalmasan fölragadta, majd undorodva vágta a méltatlankodás és megszégyenültség között dönteni nem tudó, félig még alvó Törppapa képébe, mosd ki, te állat, tiszta ragacs az egész, de Törppapában közben a méltatlankodás kerekedett felül, kipattant az ágyból, és szokatlan bátorsággal ott termett Máté mellett, ez ilyen volt már este is, kérlek, tagolta el a mondókáját, külön hangsúlyt helyezve a kérlek szóra, erre valamennyien röhögni voltunk kénytelenek, az anyád volt ilyen, édeske, harsogta a felháborodástól őrjöngő Máté, de abban a pillanatban csattant a kis ember ökle az arcán, majd, mire föleszmélt volna, ismét kapott egy nagyot és pusztítóan pontosat az orrára, szemét elöntötte a könny, állára patakzott a vér, hörgött, mint a nekivadult állatok, előrelendült, hogy széttrancsírozza a nekibátorodott véznaságot, de mi már rajta voltunk Richterrel, ledöntöttük a svábbogaras padlóra, egy elegáns szanatórium keleti szárnyába hogyan kerülnek svábbogarak, villant át rajtam (hamarosan emberpoloskák is, de erről később), arcomat a kövezet hidegére szorította le Máté lába, egyszerre nem tudtam, hogy kerültem alája, valószínűleg egy pillanatra elkábultam az eséstől, ahogy Mátéval együtt lezuhantunk, azért erősen fogtam a combját, tartottam, a pálinkát, a pálinkát hozd már, hallottam valahol a fejem fölött Richter hangját, s amikor végre ki tudtam szabadítani Máté lábának fogságából a fejemet, azt láttam, hogy Törppapa üvegből önti a pálinkát a velünk viaskodó, eszét vesztett hősszerelmes szájába, aki egy darabig prüszkölt, köpködött és nyelt, hogy azután megadja magát a sorsának, elernyedjenek a tagjai, mindketten lazítottunk a szorításunkon, s amikor már semmilyen ellenállást nem tapasztaltunk, elengedtük a testet, nem mozdult, feküdt vérben és pálinkában ázó arccal, hanyatt a kövezeten, megöltük, törte meg a beállt csendet Törppapa tárgyilagosan, ezt nem lehet megölni, te marha, röhögött Richter, csak egy kicsit berúgott, bele is rúgok, megint röhögött, és tényleg belerúgott, azután az ajtó felé pislantva megcsendesedett, tessék, madám, mutatott rá a földön fekvő testre, Sylvie került elő rémült képpel valahonnan, a magáé, hadonászott a részegek ostoba bátorságával Richter, viheti a teraszra, aztán kezdhetnek mindent elölről 44
Amikor magamhoz tértem, először a plafonon rejtelmes lassúsággal araszoló pókot láttam meg, abban a keskeny sávban kísérelt meg helyváltoztatást, ahová egy vékony fénycsík szökött be valahonnan, erős, életre való állat volt, ezüstösen ragyogtak körülötte a fonalai, régen lehetett takarítva itt, tűnődött el bennem valaki, de csak legyintettem rá, ismét éreztem a savanyú szagot, fejem viszont puha, alig érezhetően lüktető hideg párnába merült, ez jó volt, sejtettem, ha elengedem magam, ismét beleringat az álomba, erről azonban hamarosan le kellett mondanom, mert kiderült, hogy a párna női öl, a nő öle, ettől megint rám jött a frász, nyugodj, kicsi, itt vagyok veled, suttogta a közelemből, de én nem nyugodtam meg a kedveskedő, mégis szárazan pergő szavaktól, ellenkezőleg, kétségbe ejtett az új helyzet, hogy ennek a nőnek az ölében vesztegel a fejem, rosszullét fogott el, mert éppen szándékaimmal ellentétesen kezdtek a dolgok alakulni, a savanyú szagtól pedig hányinger, mégsem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy irányítani kezdjem a sorsomat, rászánjam magamat valamire, már-már annál a pontnál tartottam, hogy érdemesebb lenne lassacskán kijózanodni, legyen bármi is az ára ennek, leginkább persze belehalnék, ez is világosan fogalmazódott meg valamelyik elhagyott agyszegletemben, mindegy, legyen úgy, vagy ha mégis megmaradnék, vége lenne a hátralévő időre megálmodott hanyatló nyugalmamnak, mindegy, zakatolt bent, be kell áldozni a nem kis erőfeszítéseket követelt éveket, s rögtön utána kirúgni innen ezt a tolakodó párát, de nyomban irtózatot keltett bennem annak a gondolata, hogy fel kell majd állnom, fülembe belevijjognak a sötétítő függöny szétszaladó karikái, elönti a szobát az a sok rettenetes fény, láthatóvá válnak a kövezetet vastagon elborító üvegszilánkok, közöttük a kenyérdarabok, szalámivégek, szétlocsolt italok megfakult, vagy még penészedő foltjai, összetapadt papírzsebkendők, gusztustalan és szégyenletes terhüktől átitatódva, alsógatyák, elrongyolódott trikók, ingek vastag koszcsíkkal a nyakukon, a pralinés doboz és a belőle elszállt, formatervezett műanyag vacak, amelynek szebb változatait jégtartónak használtam a boldogtalan békeidőkben, mindegy is mi, az ár összességében mégiscsak túl nagy volt ahhoz képest, amit ez az alám fészkelődött, összeaszott jószág képviselt, valamit megérezhetett a bennem tusakodó indulatokból, mert tartózkodóbb lett, nagy kurvák vagytok ti, férfiak, csattant fel keserűen, mondhatott volna persze mást is, de ahhoz valakinek kellett volna lennie, legalább annak, aki fiatal korában volt, s hogy nem válaszoltam, megkönnyebbülésemre elvette a homlokomról a tenyerét, végre, szakadt ki belőlem a sóhaj, megpróbálkozhattam volna persze, hogy értelmezzem, mit akar ezzel az indulatoktól fölpuffadt közhellyel mondani, vagy főleg, akarni mit akar vele, vagy velem, de az igazat megvallva, nem érdekelt túlságosan a dolga, azon tűnődtem ismét, hogyan kerülhetek ki ebből a kényelmetlen helyzetből, mármint, hogy a fejem valaki ölében, akihez semmi közöm, lebegve a savanyú szagok között, lebegve a hidegségek között, mert nemcsak a combja volt hideg a nőnek, hanem az öle is, mintha jégbarlang szája lenne a pinája, meddő hideget árasztott fejemre, tarkómra, hova lett a borom, suttogtam gyámoltalanul, agonizálva e váratlanul rám szakadt jégkorszakban, száraz volt a nyelvem, kicserepesedett, merev gyökérdarab, amit nem lehetett forgatni, csak idétlenül mozgatni le és fel, hova tetted, nem volt nyálam, hogy visszaadjam nyelvemnek a nedvességét, így a megszólalás forró levegője azonnal heveny fájdalmat okozott a számban, megittad, nevetett, szétrágtad a lepedőddel együtt, vagy csak úgy tett, mintha nevetne, szerencsétlen jószág, karolta át váratlan hévvel, valamitől egészen felbátorodva, a nyakamat, és nem emlékszel semmire, s valóban, legnagyobb meglepetésemre vörös foltokkal tarkított rongyok közt hevertem, amik lehettek éppenséggel egy széttépett és összemocskolt lepedő maradványai is, néztem, és egyszerre észrevettem a soványságomat, szánalmas voltam, ahogy takaratlan meztelenségben hevertem a lepedőn, de hogyan vetkőztem le, téptem föl az agyamat, mikor, s történt-e valami, nyilván ő volt, de miért, ha levetkőztetett, és a feltépett agyban nem találtam semmi értelmezhetőt, ne nyúlj hozzám, nyafogtam, s elhúzódni próbáltam, takarj be, de erőszakos volt és erős, tartott 45
ellenségessé merevedő karral, nem megbaszni akarlak, nyöszörögte, beszélgetni, beszélgess velem, nem voltunk valami nyerő páros, hát nem, ugye, nem akarsz semmit se tudni, ráncigálta a nyakamat, minden szónál rántott egyet rajta, mint egy profi birkózó, és már nem hatolt el hozzám a fájdalom, csak fáradt szégyen fogott el a meztelenségem miatt, hiába, hogy a szeretőm volt valamikor, most megalázott a kényszerű föltárulkozás előtte, azt hiszem, az ember a volt szeretői előtt tud a legszégyenlősebben viselkedni, egyébként hogyan, másrészt pedig régen nem gondoltam a testemre, nem foglalkoztatott, csak használtam, mert volt, és mindig kéznél volt, használtam, vagy inkább használtam el, strapáltam le, s attól a pillanattól fogva, hogy testileg sem érezhettem különbnek magamat annál a másiknál, az addigi méltóságérzet ugyanis csak-csak tartotta bennem a lelket, valahogy azt sem zárhattam ki, hogy a savanyú szag belőlem árad szét és árad vissza nyomban belém, hogy a saját rothadásom, megemészthetetlen múltam és életem szaglik föl, s tér vissza tovább romlasztani, rohasztani a bensőmet, ugye, rossz szagom van, suttogtam felé erőtlenül, föladva addigi tartózkodásomat, nyugodtan megmondhatod, és nem várakoztatott sokáig a válasszal, rossz, ingatta magát a töklámpa, de nem ez a baj, hangjában nyoma sem volt a győztes fölényének, indulat sem már, együttérzés rajzolta át a vonásait, a végén talán még inni is ad, kezdtem reménykedni, de nem, annyira azért nem hatódott meg a gesztusomtól, hogy beszédbe elegyedtem vele a lelkedben rohadsz, öreg a lelkedben rohadsz valami angyal, ezüst keze lehetett, állt meg a hátam mögött, és súghatta, hogy vágjak bele az arcába, keményen és kíméletlenül, eddig még soha nem ütöttem meg nőt, nem is tartottam magam képesnek erre, hogyisne, egy nőt megütni, az indulatot persze ismertem, ami az ütést elindítja, azt mindenki ismeri, aki férfi, és valaha szeretett egy nőt, csak a mozdulatot nem, ami közvetíti a büntetésbe és megalázásba súlyosodó felháborodást, csak arra a megütésre találtam ugyanis mentséget, amit a kétségbeesés vagy felháborodás indít el, így hamisnak éreztem volna bármilyen egyéb indulattól is felbátorítva megütni egy nőt, a legnagyobb problémám az lett volna ugyanis, ennyire már ismertem magamat, hogy tenyérrel vágjak-e bele az arcába, vagy fonákkal, visszakézből, a kézfejemmel csapjak le rá az orra táján, a mozdulat pillanatától tehát már nem volt őszinte sem az indulat, sem a gesztus, ráadásul nekem ahhoz sem volt elég erőm, hogy fölemelkedjem a párnáról, mégis fölemelkedtem, mintha ezüst kéz emelt volna, nyilván az vezette a karomat, szorította ökölbe az ujjaimat, lendítette előre, és a töklámpás megint eltűnt az ágy mögött, száraz kis puffanást hallottam, majd sokáig csönd, és még több csönd, kézfejemben pedig megsűrűsödött az a pillanatnyi érintés, ami a száraz kis arcba csapódáskor keletkezett, égetett, és a beállt hallgatással mind elviselhetetlenebbé vált az ütés emléke, akarsz még beszélgetni, zuhantam vissza előző helyzetembe, na, miről beszéljünk, kapkodtam levegő után, mert elhagyott az angyal, és maga után hagyta nekem az ütés okozta ijesztő fáradtságot, sokáig nem válaszolt, azután halkan, tárgyilagos hangon, mintha ítéletet hirdető bíró lenne, ugyanott fekve, ahová a pofon levitte, miért élsz még mindig, ha nem érdemled meg az életet Közelebb hajolt hozzám, egészen közel, érezhettem édeskés kölnijének az illatát, kivehettem a bőre pórusait, a férfias ráncok között gubbasztó fáradt verejtékcsöppeket, különös táj volt ilyen közelről az arca, élettelen, akár a hold az ember tolakodó megjelenése előtt, kezdődő részegségének tudtam be, hogy az illendőséget félretéve belemászik a pofámba, egész felsőtestével közelített, így bizalmaskodása egyben fenyegetést is hordozott, a kölnin már átütött sörtől és a cigarettától áporodott szájszaga, még nem beszélt, de látszott rajta, hogy fontosat akar mondani, csak most figyeltem föl arra, mennyire izgatott, meg kell mondjam neked, hadarta, és zavarában nyomban nyelt is 46
egyet, ez persze komikus volt, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne röhögjek fel hangosan, hanem igyekezzem érdeklődő képet vágni, ez félig-meddig talán sikerült is, mert valamivel nyugodtabb tempóban, de változatlan belső vibrálással folytatta, meg kell mondjam, bár nem tartozik rátok, így mondta, rátok, pedig csak kettesben ültünk az asztalnál, és ismét nyelt, most már lassú kortyokkal a söréből, isten tudja, hányadik korsónál tartottunk, délután óta fent ültünk egy világítótoronyból átalakított emeleti söröző teraszán, alattunk az éjszakai tenger mormogott egykedvűen, melyből tegnap délután kiemelkedett, akárcsak hatalmas őskori szörny lenne, alig száz méterre tőlünk, fürdőzőktől, előbb csak sötét körvonalait vettük észre, bálna, bálna, kiabálta valamelyikünk, és félelemmel keveredő izgalommal lestük a kísérteties lassúsága miatt egyhelyben lebegni látszó hatalmas víz alatti árnyat, ez nem bálna, kontrázott egy másik hang, ez nem mozog, és tényleg nem láttuk a mozgását, csak később győződhettünk meg róla, hogy emelkedik felfelé, mert egyszerre megjelent a hullámok fölött, ha nem bálna, akkor micsoda, fogott el bennünket a pánik, mert túl közel volt hozzánk, s mi túlságosan mélyre úsztunk be a tengerbe ahhoz, hogy visszafordulhattunk volna, ez cápa, a fehér cápa, rebegte még valamelyikünk, cápának túl nagy, és nem elég fehér, és nem elég mozgékony, nyugtattuk magunkat, később még az oldalán végighúzódó narancssárga csíkot is ki tudtuk venni, szörnyű ormótlan volt, nem tudtuk, csak éreztük rettenetes méreteit, sokáig állt ott, a tornya pedig nem nyílt ki, gyanítottuk, hogy a gyomrában várakozó katonák vannak, és ezek a katonák látnak minket, ezek lőni fognak, baszd meg, ordította Törppapa, és egymagában a part felé kezdett csapkodni, mi pedig a szájnyílásunkig merülve, hogy minél kisebb célpont legyünk az átkozottnak, vacogó fogakkal vártuk, mi fog történni, sokáig semmi sem történt, nem háborús filmben vagyunk, suttogta Máté, de nem értékelte a humorát senki, a szörny egyhelyben állt és bámult bennünket láthatatlan szemeivel, azután, amikor már nehezen lehetett bírni a várakozást és a mozdulatlanságot, mintha megszánt volna bennünket, lustán merülni kezdett, mi pedig ekkor rémültünk meg igazán, mert amíg szemben láttuk várakozni, addig tudtuk, hol van, de innentől kezdve bárhol lehetett, legázolhatott bennünket, valakiből kitört az ordítás, ami átragadt a többiekre, önkívületben, sikoltozva hajszoltuk magunkat a part felé, már különkülön, nem törődve a másikkal, ordítva csapkodtunk, mintha elment volna az eszünk, mindenki a saját életéért úszott, később pedig, amikor már kirepedezett tüdővel, szétszórva hevertünk a parti homokon, Richter cinikusan felröhögött, ez egy tengeri trójai faló volt, és jól beszoptuk, de most nyugodt és sötét volt a tenger, persze, a tegnapi eset óta nem tudtuk ezt a nyugodtságot úgy szemlélni, mint előtte, ösztöneinkben hatalmas vasszörnyek fenyegető életterévé keményedett a tenger, ahova pedig annyira szerettünk a szanatóriumból éjszaka leereszkedni, le a fákkal és bokrokkal benőtt hegyoldal ösvényén, jó volt csúszkálni, belekapaszkodni a velünk csatangoló lányok meleg húsába, összerezzenni az ismeretlen eredetű éjszakai hangokra, melyekről nem tudhattuk, állatoktól, vagy közelben rejtőzködő emberektől származnak-e, rendeltünk még egy sört, mert percek óta csak némán ittunk, anélkül, hogy észrevettem volna, elkalandozott mellőle a figyelmem, s ő ezt megértően eltűrte, ki tudja, mióta várakozott már, hogy befejezze elkezdett mondatát, ez egy nagy csoda, intett megbocsátóan fejével a tenger felé, valamit akartál mondani, próbáltam rendbe tenni előző neveletlenségemet, kétszer is elkezdted, igyekeztem visszaszerezni a bizalmát, szomorkásan csillogtak a szemei, ugye, te észrevetted, tette fel befejezetlenül a kérdést, de én nem vettem észre semmit, főleg ott, úgy, ráadásul ő volt az első olyan, akivel találkoztam, meg sem értettem, mire céloz, de amikor kimondta, egyszerre érthetővé vált számomra szégyenlős tartózkodása minden közös megmozdulásunkban, visszahúzódása harsányságunktól, hogy miért nem a tengerre járt le velünk fürödni, miért szerette, ha elmegyünk vele előbb a szanatórium közös zuhanyzójába, miért fürdött olyan hosszan és lassan, elsőnek érkezett és utoljára hagyta el a penészedő falú, rideg fürdői homályt, miért vállalkozott olyan kész47
ségesen, hogy megmossa a hátunkat, az én hátamat még soha nem mosta meg apámon kívül senki férfi, talán, ha testvérem lett volna, az más, akkor talán természetesebben vettem volna tudomásul az érintéseit, de az egykékben, épp az állandó szülői sterilitás miatt, erős taszítás alakul ki az idegen emberi tapintásokkal szemben, különös és borzongató volt tehát, amikor a zuhanyzóban mögém lépett a szappanával, meztelen volt természetesen ő is, lassú, alapos mozdulatokkal kente, maszatolta át a hátamat, néha a fenekemet is, ilyenkor zavarba jöttem, de csak nevetett, egészséges fogait elővillantva, voltál katona, mit izélsz, és én nem izéltem, de most, hogy a korsója fedezéke mögül azt lehelte felém, buzi vagyok, érted, ne mondd, hogy nem vetted észre, az összes akkor elhessegetett zavarom előkerült, fogalmam nem volt, mit lehet, vagy kell ilyenkor mondani, nem baj, szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam, mert valami szánalomféle keveredett a meggondolatlan szavakba, alaptalan megbocsátásféle, hiszen azt sem tudtam pontosan, mi az, amit mondott, s főleg mit követett el, csak annyi tapasztalatom volt erről, amennyi a külvilágból csapódott belém agresszívan, s tokozódott be feldolgozatlanul a lélekhúsba, olyasmi, hogy nem egészen kóser a dolog, minimum abnormális és szégyellni kell, vagy inkább szokták, de ezek halvány derengések voltak, valójában tanácstalan voltam és értetlen, a kollégiumban kezdődött, fogott hozzá a magyarázkodáshoz, bár nem kértem erre, nyilván a megdöbbenésemen és értetlenségemen akart enyhíteni, az is lehet, megérezte az iránta feltámadt idegenkedésemet, amit nem voltam képes kivédeni, noha tudtam, éreztem, hogy alaptalan változás megy végbe bennem, s legfőképpen erkölcstelen is belenyugodnom, hiszen soha nem lépett túl azokon a kereteken, amelyeken túl tolakodóvá, vagy kellemetlenné vált volna a viselkedése, mégis, mégse, egy olyan szobába kerültem, ahol már hárman, a felsőévesek, itt egy darabig hallgatott, ilyenek voltak, amikor erre rájöttem, megpróbáltam elkerülni közülük, de elkaptak és mind a hárman megerőszakoltak, aztán megint és megint sorra vettek az elkövetkező éjszakákon, és én nem mertem beárulni őket az igazgatónak, kicsi és védtelen voltam hozzájuk képest, bizonyítani sem nagyon tudtam volna, mit művelnek velem, és attól is féltem persze, hogy elkerülök a kollégiumból, s nem leszek képes albérletet fizetni egyedül, azután meg, ezt nyilván nem nagyon fogod megérteni, egy idő után azt vettem észre, hogy már nem is olyan kellemetlen, már nem megalázó, hogy jó, hogy egyre türelmetlenebbül várom a közeledésüket, elmúlt a szégyen is belőlem, és tudod, váltott váratlanul témát, amikor Mátét összeverve meghozták, akkor én egész éjszaka zokogtam, s mintha, amíg erről beszélt, most is könnyek jelentek meg a szemében, ekkor értettem csak meg, miről van szó, miért mondta el nekem a titkát, reménytelenül szerelmes Mátéba, aki természetesen Sylvie-vel élt még ekkor is a teraszon, s ezt mindenki tudta, ő is, csak hát az érzelmeinek nagyon nem tud parancsolni az ember, ismét szeretetet éreztem iránta, erősebb és mélyebb szeretetet, mint azelőtt bármikor, nagyon szenvedsz, kérdeztem félénken, s anélkül, hogy akartam volna, megsimogattam abroszon reszkető kézfejét, nem válaszolt, bólintott, mert már sírt, és mert a sírást én nem nagyon viselhetem, férfiakét pedig különösen nem, merre van itt a klozet, ragadtam meg szelíd és bizalmaskodó, a részegségtől kissé szétesett mozdulattal a vállát, az alagsorban, lent, felálltam, ekkor éreznem kellett, hogy a sörök és a tenger teljesen elnyomták a fejemet, mire visszajövök, már ne sírj, szóltam hátra biztatólag, s akkor még nem gondoltam, nem is gondolhattam, hogy meglehetősen sok idő fog eltelni addig, míg ismét látni fogjuk egymást, elhaladtomban egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom a magas bárpult szélében, a pult mögött tüsténkedő telt fehér asszony diszkréten elmosolyodott a mozdulatomra, a lépcsőt szerencsére gond nélkül megtaláltam, meredeken vezetett lefelé a kilátótorony oldalához tapadva, botladozás közben hol a tengert láttam, hol a fehér falú nyaralókat, a lépcsősor alján egy rendőr állt, idegenül és meredten nézett, szórakozottan lóbálta kezében megtermett gumibotját kinyitottam a szememet, idegen fehér falakat láttam, emberek jártak el mellettem, belebámultak a képembe, mozgott a szájuk, 48
de nem hallottam, mit mondanak egymásnak, azután egy női arc hajolt fölém, fájdalmat éreztem a karomban, elsötétült előttem minden olyasmit kellett volna mondanom, ne haragudj, de nem jött ki hang a számon, akkorra már bántam, nyilván, hogy megütöttem, ismeretlen érzéssel kellett szembenéznem, mégpedig azzal, hogy én is egyike lettem a megütőknek, ráadásul egy nő megütője, ócska és simlis kis figura, szarházi, aki a gyengébbet veri, nyoma sem volt bennem a várt elégtételnek, még kevésbé büszkeségnek, na lám, mégiscsak férfi vagyok, ám se férfiasság, se mégiscsak, rohadtul szégyelltem magamat, hiába volt jól elhelyezett kis ütés, pontosan a helyén, nem erősebb a kelleténél, épp akkora, hogy feldöntse, még mindig ott hevert az ágy mellett, ahová levitte a pofon, a törött üvegeken, bizonyára összevagdalták szegényt a cserepek és szilánkok, bár ezt sem akarhattam őszintén, inkább tartottam tőle, hogy ez megtörténhetett, már a pofon is túlzás volt az én szintemen, nem még az üveg és a vér, ráadásul kicsit féltem is tőle, hogy bosszút áll, s ennek nem csak az esélye volt meg, erővel is rendelkezett hozzá, ezért bátor lépésre szántam el magamat, hozz bort, szóltam rá hidegen és követelődzőn, mielőtt még bármit válaszolhatott volna, megelőztem, bort, azután majd beszélünk, nem felelt, a várakozásban felismeréssé vált a kellemetlen érzet, hogy valami töri a hátamat, komoly nehézségek árán kikapartam magam alól a valamit, a fekete könyv volt, amit eddig folyton a kezében szorongatott, el nem tudtam képzelni, hogy került alám, nyilván akkor, amikor odafészkelődött a vállamra, történhetett, ezt a könyvet meg vidd a francba, de nem mozdult erre sem, így egy pillanatra visszatartottam a lélegzetemet, s megkönnyebbülten hallgattam egyenletes szuszogását, hála istennek, nem csaptam agyon, alszik az árva, mélyen és békésen, szánalom, de rögtön utána harag fogott el, láttam már, nekem kell lemennem, le a sarokig, ahol a közért van, de a gondolattól is irtózat fogott el, hogy kilépjek az utca fényeibe, még ha a szomszéd lány biztosan szembe jött volna, talán, ha ő talán, de nem jött senki, kövér napfény sárga zsírjában ázott az utca, én meg vonszoltam rajta végig magamat, fuldokolva benne, túl az első rosszulléten, amit a felkelés okozott, úgy rángatott a fejem, mintha vizet lötyögtettek volna benne, jobbra-balra kilengett a felsőtestem, egy idő után szerencsére kiegyenlítődött a folyadékszerűség, megnyugodott odabenn a valami, és végre fel tudtam egyenesedni, óvatosan, fel ne ébresszem, kikerültem a földön alvó testet, talpam alatt csikorgott az üvegtörmelék, fehér üveg, zöld üveg, zöld üveg, még egy zöld, de ez most megint fehér volt, élvezettel figyeltem a roppanásokat, mosakodásra azonban nem vitt rá a lélek, csak beletöröltem kifelé menet valami fogasról lelógó ruhafélébe az arcomat, szórakozottan dobáltam magamra elöl lévő ruháimat, gatyát nem vettem, minek, a nadrág úgyis eltakarja azt, ami nem tartozik a nagynyilvánosságra, különben sem tudtam, merre keressem valamikor, valahová ledobott alsóneműmet, a régen kikapcsolt hűtőszekrény tetejéről kapartam össze valamennyi pénzt, nem sokat, talán két-három üveg borra elegendőt, gondosan összeszorítottam a szemhéjamat, úgy léptem ki az ajtón, pár percig álltam és szenvedtem ott, mert lezárt szemhéjaimon keresztül iszonyatosan támadott a fény, kevéske, de nagyon hasznos és szükséges várakozás után, a lehető leglassabban, résnyire nyitottam a szememet, az irritációnak megnyíló szem így is nyomban teliszaladt könnyel, végigcsordult az arcomon a forró és sós víz, amikor pedig végre megállt a könnyezés, cserepesedni kezdett a szemfelszínem, szúrós érzet, szárazság foglalta el az addigi csapadékbőséget, nem várhattam tovább, bizonytalan léptekkel indultam útnak, szerencsére kevés járókelő akadt az utamba, mindegyik megbámult és kikerült, rossz állapotban lehetek, szövegeztem meg magamban fölöslegesen azt, amit amúgy is tudtam, tekintetem a lábamra esett, nem volt rajtam cipő, a vastag gyapjú zokni mindkét orrán nagy lyuk tátongott, komikusan kandikált ki belőle hosszú, piszkos-fekete körömben végződő nagylábujjam, ennek ellenére eszemben sem volt visszafordulni, mentem elszántan a célom felé, kinőtt zoknijaimban, hadd röhögjenek, ha kedvük telik benne, csak bátran, nesztelen léptekkel a bolt felé, ahol szintén utat engedett mindenki, amit rémült, sőt, viszolygó elhúzó49
dásnak is nevezhetünk, meg kellett állapítanom, ez a fogadtatás minden képzeletemet felülmúlóan hervasztó volt és elkeserítő, leprásként kezeltek az emberek, még inkább összeroppantam azonban amiatt, hogy megint emelték a bor árát, tenyerembe vettem a pénzemet, sötét, hámló tenyérben feketéllettek az érmék, legfeljebb két üvegre futotta, természetesen a leghitványabbakból, kellett neked olcsó pusztulásmítosz, barátocskám, a pénztárhoz érve ismét zavart keltettem a vásárlók között, tüntetően nem állt be mögém senki a sorba, inkább felduzzasztották a másik kettőt, és vártak, várakozás közben pedig rólam beszélgettek, fél füllel hallottam, azt kifogásolták, miért italra költöm a pénzemet, hogy nézek ki, és persze, csakis a pián jár az esze az ilyeneknek, toprongy, emberi roncs, csőlakó, ehhez hasonlókat mondtak, féreg, segítettem ki őket tettetett vidámsággal, ja, és még az emberiség szarcsimbókja is, szóltam vissza nekik a vállam fölött, erre elhallgattak, közben valahonnan előkerült az üzletvezető, kopaszodó, pocakos, hajdani agitproptitkár-fajta férfiú, hozzám lépett, fizessen kérem, és azonnal hagyja el a boltomat, olyan mozdulatot tett, mint aki meg akarja fogni a karomat, de félúton meggondolta magát, visszarántotta a kezét és a háta mögé dugta, épp ez volt a szándékom, uram, próbáltam meg lebilincselően rámosolyodni, pontosan, hogy fizetek és megyek, de ez nem volt elég neki, ezentúl nagy ívben kerülje el az üzletemet, sziszegte a galléromba, tudja maga, hogy én híres építész vagyok, motyogtam neki cinkosan, hát hogyne, szaladt szét a szája, én meg a walesi herceg, na, ehhez mit szól, hülyékém, de ezt én nem hittem el, még akkor is ezen gondolkodtam, amikor a házam elé értem, miért éppen a walesi herceget mondta, mondhatott volna akármit, ezzel annyira megzavart, hogy a pénztárosnőnek nem az odakészített hamutartójába szórtam, hanem egyenesen a kezébe nyomtam a pénzt, mire eszelősen fölsikoltott, leszórta a pult alá az érméket, és a pénztárpult csapóajtóját feltépve, sivalkodva, a pénzek által megérintett tenyerét messze eltartva magától, elrohant a raktár irányába, látja, mit csinált, az istenit a fejének, csattant fel az üzletvezető, menjen már, mire vár, és fenyegető pózba vágta magát, de nem mozdultam, az apróra várok, kérem, nekem pénz jár vissza, erre ő is feltépte, bár ellenkező oldalról, a csapóajtószerű pult tetejét, valamit matatott a pénztárgép oldalán, mire az kiköpte a rekeszes pénzesfiókot, belemarkolt a százasokba, és odaszórt néhányat elém, fogja, és tűnjön el innen, az arca lángolt az indulattól, nem is indulat volt ez már, hanem gyűlölet, nem tudtam megmozdulni, szerencsére a vásárlók nem méltatlankodtak, nem szóltak közbe, csak álltak és vártak, ekkorra ugyanis a másik két pénztárnál is szünetelt a mozgás, a pénztárosok a gépük mellől kihajolva, érdeklődve figyelték a fejleményeket, nekem nem jár ennyi vissza, kérem, mondtam halkan, igyekeztem nyugodt maradni, nehogy megfájduljon a fejem, mert akkor végem, az ember farkasszemet nézett velem, vidd a pénzt és takarodj, sziszegte, de ekkor már teljesen megbénultam belül, a kezemet sem bírtam megmozdítani, néztem a geci kis agitpropost, aki ki akar tiltani a boltjából, a maga helyében én nem mernék letegezni egy értelmiségit, azoknak az időknek már vége, tanácsoltam neki szelíden, a pénzét pedig dugja fel magának, eresztettem rá a slusszpoént, most rajta volt a megdermedés sora, ettől kicsit megnyugodtam, visszatért a normális lélegzetem, ismét mozdult a lábam, a karom is, elvettem a két üveg kocsisbort a futószalagról, a százasokat pedig egy híján lesöpörtem a földre, azt megtartottam, elvégre járt vissza pénz, és méltóságteljesnek feltűnő, hangtalan zokniléptekkel elhagytam a boltot, jó a csukád, haver, szólított le az ajtóban egy szerencsétlen, nem adod el, kapsz egy százast, ha befogod a pofádat, azzal a kezébe nyomtam az üzletvezetőtől megvont százast, de a hálálkodását nem vártam meg, ahogy csak rossz lábaimtól tellett, húztam magam hazafelé, már rettenetesen vágytam egy korty borra, reszkető kezem csak harmadszorra talált bele a kulccsal a zárba, de nem tudtam elfordítani, csak később jöttem rá, hogy azért, mert már van a kulcslyukban egy másik kulcs, mégpedig belülről, az a ribanc megtalálta a pótkulcsomat, nyomtam a csengőt, természetesen minden eredmény nélkül, semmilyen mozgást nem idézett elő odabent a csengetés, az erőm pedig, melyet megsokszorozott a várható borok ígérete, a szokásos hirtelenséggel 50
elillant, lecsúsztam az ajtófélfa mellett a földre, előráncigáltam a szatyromból az egyik üveget, meglendítettem, és a nyakát lecsapva róla, mohón a számhoz kaptam, de rögtön fel is ordítottam, mert a csonka nyak hegyes pereme beleállt az ajkamba, erőt vettem magamon és a fájdalmon, inni kezdtem a meleg lőrét, ekkor persze előkerült a szomszéd lány, vihorászva mért végig, na mi az, szomszéd bácsi, pihengetünk, pihengetünk, kérdezte szemtelenül, egy kisfiú volt vele, Andorka, Andorka, szarok a markodba, kiabálta, és csúfondárosan rám öltötte a nyelvét, sőt, egy követ is felkapott az aszfaltról, és felém dobta, szerencsére nem talált el, nem bántam túlságosan, de nem egészen értettem, miért szólít Andorkának, Andorka gyermekkorom fagylaltosa volt, triciklin járta a külvárost, mérte a citrom- és vaníliás gombócokat, a környék hülyéjét Bárónak hívták, hát persze, könnyebbültem meg, honnan is tudhatná ez a kisfiú, hogy én nem az Andorka vagyok, hanem a Báró, hiszen akkor még nem is élt, amikor egy reggel majd arra ébredsz, hogy olyan vagy, mint az apád emberek jártak el mellettem, belebámultak a képembe, mozgott a szájuk, de nem hallottam, mit mondanak egymásnak, azután egy női arc hajolt fölém, fájdalmat éreztem a karomban, elsötétült előttem minden, forgolódás valamilyen sötét és forró, sokáig tartó nedvességben, melyet csak pillanatokra szaggatott fel Sylvie meztelen teste, szőkén és szemérmetlenül nyomakodott hozzám, az arca felé nyúltam, de áthatolt rajta a kezem, közben szörnyen szégyelltem, hogy ezt teszem, hiszen ő másé, és nem is kívántam így soha, vagy talán mégis, és a szégyent ez tette nehezen elviselhetővé, iszonyatos erővel szívott magához, magába a teste, a mellére tapadtam, üggyel-bajjal kibontottam magamat a páncélszerűen rám dermedt nadrágomból, ám hiába akartam beléhatolni, nem éreztem a teste ellenállását, egyszerűen átzuhantam az ölén, mindenébe ugyanígy hatolhattam volna bele, vagy akár sehogy, átjárható volt az egész teste, ami borzalmat keltett abban a pillanatban, mintha ködből, vagy inkább füstből állt volna össze, gomolygott, égő avar illata terjengett a sötétben, aztán apámat láttam, halott apámat egy hosszú jegenyesoron ballagni, háttal el, egy kutya baktatott mellette egykedvűen, korcs kis jószág, nem volt benne semmi játékosság, könnyedség, ami a kutyákban azért lenni szokott, valamit kiabáltam utána, nyilván, hogy állj meg, fordulj felém, apa, de nem fordult meg, pedig nagyon szerettem volna az arcát, látni, mert hátulról is kivehettem, hogy van arca, mint régen, és forgás ismét, sokáig, verődés boltozatokhoz, fájdalmas nyilallások mindenfelé a testben, és megint a nő, de most nem nyúlt hozzám, nézett, azután csak annyit mondott, menjen fel az emeletre, és mosakodjon meg, ezen csodálkoztam, egy idegen nő hogy beszélhet velem így, mi köze hozzám, egyáltalán, hogy kerül ide, később persze a kérdés is megfordult, én hogy kerültem ide, ahol ez a nő van otthon, és kisebbnagyobb rendszerességgel fölém tolja a lepény képét, nem volt csönd, de nem volt zaj sem, minden letompított volt, vagy csak úgy éreztem, a plafont tudtam először azonosítani a körülöttem keletkezett rendetlenségben, plafon, tehát fekszem, s mert két, egymáshoz nagyon közeli fal egyikének tövében volt a fekhelyem, melyről hamarosan meg tudtam állapítani, valami sebtében felállított pótágy, rájöttem, egy koszlott folyosón fekszem, amit megerősített az is, hogy mindenféle emberek járkáltak mellettem, anélkül, hogy ügyet vetettek volna rám, hol vagyok, kérdeztem egy jóságosnak feltűnő ráncos öregasszony-arcot, aki rövidke időre megállt mellettem, a táskájában matatott, végül rám pillantott, és el is komorodott rögtön, megcsóválta a fejét, s szótlanul arrébb ment, s ez a fel nem oldott bizonytalanság arra késztetett, hogy magammal foglalkozzam a továbbiakban, például azzal, hogyan kerültem ide, de hiába törtem a fejemet, mindösszesen annyira emlékeztem, hogy egy emeleti sörbár lépcsőjén ballagok lefelé, hol az éjszakai tengert látom, hol a lenti fehér falú nyaralókat, meglehetősen viharvert állapotban vagyok, egy rendőr áll a lépcsősor alján, és engem néz, én pedig rávigyorgok, de innentől semmi, mintha megszűnt volna a létezésem, eltűnt a rendőr, valami baj lehet velem, eszméltem rá a helyzetemre, nagy baj, mert nem tudok fölemelkedni, 51
a fejem visszahúz a párnára és zúgás lakik benne, s mintha csak az egyik szememmel látnék, a szám teli van idegen anyaggal, ami büdös és keserű, vagy inkább sós, álmosságot érzek, de nem tudom lecsukni a szememet, mert ismét megjelenik a nő, felfigyelek rá, hogy fehér köpenye van, amilyen az ápolónőknek, segítek, mondja, meg kell mosakodnia, ezzel zavarba hoz, miért kellene segítenie nekem, egyáltalán, honnan tudja, hogy segítségre van szükségem, nem vagyok beteg, legfeljebb gyengén másnapos, és nyomban kicsire szorul össze a gyomrom, Máté villan az eszembe, akit egyszer bedugtak valami mocskos detoxikálóba, rácsos ágyban ébredt reggel, átdorbézolt éjszaka után, mint egy állat, föl sem tudott emelkedni a szomorú alkotmányban, dührohamot kapott és egész nap ordított, a rácsot rángatta és verte, estefelé bejött két nagy állat, lefogta, és az orvosnő belenyomott egy injekciót, amitől olyan lett, mint akinek elgurult az egyik kereke, állandóan mosolygott és bárgyú dalocskákat énekelt napokon át, ugye nem, nyögtem ki, amikor a nő fölemelt, ugye, nem csináltam semmi rosszat, csak a fejét rázta, a hónom alá nyúlt és megtartott, mert a lábam nem engedelmeskedett, rá kellett jönnöm, még járni sem tudok egyedül, meleg volt a teste, puha és biztonságos, teljesen rá kellett nehezednem, hogy haladjunk, lépcsőkön botorkáltunk felfelé, erős orvosságszag terjengett mindenhol, ugye, kórházban vagyok, hol lenne, nem is szanatóriumban, vakkantotta durván, és mentünk, vagy inkább vonszolódtunk tovább, a férfizuhanyzó bejáratánál megállt, berúgta az ajtót, s a bent mosakvó-fürdő emberekkel mit sem törődve, odahúzott egy mosdókagylóhoz, majd jövök, mondta, miután meggyőződött arról, hogy meg tudok állni a magam lábán, a vállán lévő törülközőt átdobta az enyémre, s elviharzott, pedig most lett volna szükségem igazán támaszra, mert a tükörben elém táruló látvány minden addigi sejtésemet fölülmúlta, a fejemet hatalmas fehér, átvérzett turbán takarta, s a kötés egyik szememet is teljesen lefedte, az arcom feketéllett az alvadt vértől, az ajkam egy nagy, vörösen tátongó repedés mentén a kétszeresére dagadt, vér borította a nyakamat, az ingemet is alvadt vér a mellemen, le egészen az övemig, nem tudom ki, de rettenetes mészárosmunkát végzett rajtam, fölemeltem a kezemet, és az is feketéllett, meg sem mostak ezek a dögök, úgy operálták szét a fejemet, persze nem lehettem biztos abban, megoperáltak-e egyáltalán, vagy csak bekötöztek, a sok állástól és bámészkodástól erősödött a szédülésem, így szó sem lehetett mosakodásról, kapaszkodtam a repedt kézmosó peremében, azután elsötétült minden megint apa lent feküdt az árokban, hóna alatt egy összelapított tortát szorongatott, apa a tortával az árokban, az én szép, kicsi, törékeny, részeg apám a rendőr jóságosnak látszott, alig élemedő férfiú, aki reggelenként lenyomja a minimum harminc fekvőtámaszt, malackás bőre vígan rózsállott elő kékes inggallérjából, kicsi tokarengedezés, még épp férfias kivitelben az is, apró, élénk és folyton derűs szemek, jártak ide-oda, fürgén és felhőmentesen, hát így a rendőr, aki az ágyam szélén ücsörgött, türelmesen egyensúlyozva a billedékeny alkalmi jószágon, meghagyandó, nem igazán a rendőröknek valók ezek a kórházi pótágyak, de férfias szuszogással vissza- és visszatornászta magát az esetleges dőlésekből, megrendülésekből, ilyenkor hangos olyh’-t kiáltott, szája szétszaladt a fején, megvakarta a tarkóját, a mozdulattal, na látod, öcsém, az igazi rendőr még a pótágynak sem dől be, időnként pedig megpaskolta az arcomat, egyszer még bele is csippentett, nem erőszakosan, amúgy apás-babás alapon, tekintete ez idő tájt jósággal és elérzékenyüléssel volt tele, szinte könnye csordulásáig ügyelt arra, hogy ne érezzem a megérkezésétől kezdve árvának magamat, ami szükségképpen azzal járt, hogy valóban nem éreztem magamat annyira elesettnek, jó elestél, bátyuska, heherészett fel időnként, a betyár mindenit, és tovább vakargatta a tarkóját, én pedig időről időre elaludtam, ébredéseimkor pedig ott ült a rendőr fölöttem, ugyanabban a tarkóvakaró pózban és ugyanabban a negédes tekintetben, ami egy idő után, árvaság-feloldás ide vagy oda, egészen terhes kezdett lenni, amit ő alighanem megérzett véres tekintetemből, mert folytonos vigyorgása tűnődésbe, majd észrevehető csalódásba csapott át, haza kellene már menned, 52
bátyuska, mondta végül egyszerűen és csöppet sem kedvesen, megpróbáltam felemelni a fejemet, nem sikerült, de amikor közöltem ezt vele, csak nevetett és csóválta gallérja fölött a rózsaszín, feszes malacbőrt, nem a fejeddel mész haza, bátyuska, hanem a lábaddal, azt próbáld meg felemelni, megpróbáltam és sikerült, az a pillanat volt, amikor bárminek elfogadtam az igaz voltát, a lábemelési csodatételnek is, emberem felállt, utat engedve ezzel a felkelésemnek, ami elég gyalázatos mutatványként sült el, mivel a lábam ugyan felemelkedett, sőt, a fenekem is, de a fejem ott maradt a párnán, ennek következtében fél testemmel leestem, a másik felével felakadtam egy pillanatra a pótágyra, de a Villon óta lehúzónak tudott segg ragaszkodott a magasabb régióihoz, így lerántotta azt is a kövezetre, a kurva anyját, futott át az agyamon a fájdalom és a következő ájulást megelőző gondolat, itt is svábbogarak vannak, de mennyi svábbogár, mégpedig, menni fog ez, bátyuska, csak ne hagyd el magad, tizenhét kilométerre vagyunk a szállásodtól, meg se kottyan egy ilyen fiatalembernek az ilyesmi, pattanj fel, vár otthon a meleg ágy a bábuskáddal, és én először gondoltam a helyzet komikumára, vagy inkább fantasztikumára, vagy inkább mindkettőre, hiszen ki tud különbséget tenni olyankor ezek között, amikor az ember szétvert fejjel fekszik a kövezeten, fölötte áll egy csupa egészség, élet és vidámság malacrózsaszín képű rendőr, de a feje olyan magasan van, amit soha el nem érhet halandó fekvő, és szólongat, nógat, indulásra ösztökél, lám, már meg is ragadja a karomat, fáj, nyögöm az első rántására, elmúlik, böffen felém egy flegma fokhagymás bíztatás, de a hangnem rögtön átcsap méltatlankodásba, bátyuska, ha te nem emeled a nagy seggedet, akkor én hiába rángatlak, hát nem érted, hogy haza kell menned, és hangjában már türelmetlenség is bujkál, nem maradhatsz itt tovább, suttogja lejjebb eresztve a gyönge malacbőrt, de nem magyarázza meg, orvul a derekam alá nyúl, egy hirtelen mozdulattal fölránt, ordítok a fájdalomtól, ami főleg nem tetszik a hivatali személynek, nem érti, hogyan fájhat a derekam, ha a fejem verték szilánkokra, bátyuska, ha ordítasz, hát én verem be a pofádat, és megint nevet egészséges fogazata, és már állunk is, erősen tart a hónom alatt, biztonságot ad a karolása, vállára hajtom a fejemet, akár a szerelmesek, szép pár vagyunk, vihog, csak össze ne vérezz, húzni kezd, roppant fájdalmaim vannak, mintha a koponyámba nyúlna a kezével, s ott megragadva valamit, vonszolna a nyúlós homályon át, most szépen kimegyünk innen a szabadba, vízvezetékszerelő-kék ajtók előtt haladunk el, várakozó nyomorultak között, akik ügyet sem vetnek ránk, legfeljebb a rendőr láttán húzódnak félre bátortalanul, a lábam erőtlen vonszolódik utánunk, mintha egy fehér úszósapkás fókával táncolna a rendőr az álarcosbálon, de büdös vagy, bátyuska, lihegi, csak úgy magának, az ember, de kibaszottul büdös, a különös pár végre ellebeg-vonszolódik a bejárati ajtóig, a rendőr térdmagasságba emelt lábával kitámasztja a kivételesen zöldre mázolt tömör faajtót, egy határozott mozdulattal, hatalmas nyögés kíséretében kipenderít a föltárulkozó résen, leírhatatlanul erős fény csapódik a szemembe, el- és megvakulok abban a pillanatban, ne, a kurva anyádat, ne, üvölti, a rettenetes fényhomályban valami olyasmit látok, hogy egyik kezével a rendőrsapka után kap, a másikkal énutánam, de mindkettőnket elvéti, a sapka mögéje pottyan a túlméretezett sárrácsra, én elé, legurulva a lépcsőn, áll a rendőr, vakarja két kézzel a tarkóját, a rózsaszín malacbőrön verejtékek gyémántjai peregnek lefelé, lefelé a gyémántok, a rendőr tündöklő gyémántjai a nap tűzött a dögre, teljesen elveszítettem az időérzékemet, nem tudtam már, mennyi ideje ülök kábulatban a saját ajtóm előtt, rettenetesen unatkoztam, és közben elkezdtem bűzleni, húgyoznom is kellett, mégsem vitt rá a lélek, hogy behúzódjam a kerítés melletti ecetfa árnyékába, a kocsmával pedig meg sem próbálkoztam, féltem, felismer az asszonka, s visszafektet egy hajdanvolt történetbe, ahol már semmi keresnivalóm, bent a nő teljes némaságba burkolózott, csak remélhettem, hogy nem pusztította el magát, párszor azért odatapasztottam a fülemet az átmelegedett papundeklihez, de semmit sem tudtam hasznosítani a fülem és a forró ajtólemez találkozásából a nehezen 53
viselhető fájdalmon kívül, a zajtalanság persze meg is nyugtatott, nem pakolászik odabent az anyáskodó élőlények legerősebb reflexének engedelmeskedve, legfeljebb elhever, alszik, kipihen, relaxálja az előbbi huzavona fáradalmait, a borom viszont sajnálatos módon a végét járta, többször megfordult a fejemben, melyben egyébként, ezzel párhuzamosan, elkezdődtek a szokásos nehéz lüktetések is, hogy végleg kizáródtam a saját életemből, a megszerkesztett pusztulásból, erőltetett, modoros pusztulásromantika, forgattam a felöklendezett szavakat megdagadt nyelvemen, erőltetett az anyád, a pusztulás megéléséhez, sőt, átéléséhez elhatározás kell, fantázia és némi bátorság, mondjuk nem kevés, nem pedig romantika, ha az ember a saját kipárolgásától szédül a saját ajtaja előtt, közben szörnyen kell húgyoznia, mégse mer, az nem romantika, még csak nem is élet, s főleg nem mindösszesen kitaláció, mert mitől lenne élet a kétségbeejtő semmittevés, más, valami finomabb ez, egyfajta értelmiséginek készült, valójában önfeloldó szédület, amikor valaki abból a világból kísérli meg a kilépést, amelybe már belerágta magát, féreg hosszú évek szívós munkájával az almába, visszamenőleg összetörni az érettségi bankett vendéglői porcelánjait, lehúzni a gyűrűsujjról a diploma emlékéül kapott pecsétgyűrűt, és a pontos vonalakkal megkomponált tervrajzokkal együtt lehúzni egy látszólag semmit sem érő, mert mérőeszközökkel nem lehatárolható, létforma bugyborgó klozetjén, kivonni magam a saját életemből, bogarat a páncéljából, csigát a házából, taknyot az orromból, és természetesnek elfogadva halálra ítélésem eme módját, sértődés nélkül fosztani meg magam fénytől, értékektől, ítéletektől, szándékoktól, vakablak alá vetni meg az ágyamat, elindítani végtelenbe tartó utazásomat a múlt nehéz szagú díszletei között, miközben minden rezdülésemet figyelni abban a másik időben, egyúttal a másik időbe beleereszkedő jelenvalóságomat is, hallgatni a keletkező hajszálrepedéseket, nyomon követni, hogyan mélyülnek és szélesednek sebekké, hogyan forrják vissza magukat és hogyan válnak tályogokká később, természetes tehát, hogy valami elutasítja bennem a tapasztalatot, mely egyszerre jelentené a kilépésemet magamból és a más beengedését magamba, ezt egyetlen módon kerülhettem ki, ha átoldom magam a gondolataimba, s megpróbálom külső kiterjedésemet, az arra fordított figyelmet, az arról való gondoskodásomat a minimálisra redukálni, s ez már sikerült volna is, jóllehet az éhenhalás árán, lásd a cigány lovát, de ez a nő, ez a szikkadt fekete nősténykreatúra most idejött és belerondított a gépezetbe, porszem csak, jelentéktelen tétel, de a szerkezet máris szétroncsolódott, azzal, hogy beékelődött valahova több magány, több erő azért beengedhetne, cserében, hogy kiengedett egy csomó, az érkezéséig otthonossá szelídült magányállatot, dobolt a halántékomban a meleg, lehet, már be is húgyoztam, rémültem meg, azzal az istenverte könyvvel meg mit akart, ki sem nyitotta, bele se néztem, csak hurcolja magával, mint a Bibliát, vagy mintha bíró a büntető törvénykönyvet, elborzadtam, mert megjelent előttem pengevékonyra összehúzott, ezüstté feszített szája, igen, most bent vannak ketten, a nő meg a könyv, bent basszák egymást, és hullámzott velem a lépcső, amin ültem, az én életemben még soha nem volt egyetlen olyan pont sem, amelyik szilárd lett volna, csoda, hogy eddig egyszer sem kaptam tengeri betegséget, bár még kaphatok, ha ennyire süt a nap és ennyire hánykódik seggem alatt a felforrósodott, rapcsos műkő a tarkómnál fogva odanyomott a falhoz, sárgára mázolt, kék ablakkeretes ház előtt álltunk, s a szabad kezével vadul integetett az utcán elhaladó autóknak, de egyenruha ide, egyenruha oda, le se szarták rendőrünket az autósok, aki egyre idegesebb lett, időnként elengedett, és az úttest pereméig futott, hogy radikális nyomatékát képezze hivatali akaratának, ilyenkor viszont lassan, hangtalanul lecsúsztam a fal mellett a földre, úgyhogy vissza kellett futnia a járda foghíjas kövezetén vergődő véres kupachoz, felrángatnia, a fülébe kiabálnia, ne, bátyuska, ne basszál már ki ennyire velem, így sohasem fogunk hazatérni, a hangja messziről jött, de erős volt mégis, és hasogatta a fejemet, forogtak velem a szemközti park hatalmas öreg fái, majd hirtelen mind fölkerült az égre, ne, bátyuska, 54
az összes szentre kérlek, már megint elestél, szedd össze magadat, mindenki bennünket néz, dühöngött, majd egy idő után már nem törődött velem, csak a megállítandó autókra vadászott, összekuporodva hevertem a fal tövében, cipők koppantak, csosszantak az arcom mellett, szinte a számba léptek, de egyik sem csodálkozott el rajtam, szájpadlásom kiszárította a nap, föld ízét éreztem, barna, meleg távoli földszagot, majd a rendőr erős markolását a tarkómon, húzott maga után egy furgonhoz, feldobott a platóra, csakúgy nyekkentem, fejem odaütődött a fölforrósodott vaslemezhez, az ütéstől rögtön megjelent a téglagyár kéményének az alkonyi sziluettje, horgászbotokkal ballagunk a hűvösödő délutánban, szitakötők és őket üldöző fecskét felhői között, a zsákban köles volt már, köveket kellett egy zsákban cipelnem, anya ide most leülünk, bátyuska, és megírjuk a jegyzőkönyvet, így, te csak üldögéljél és basszál az alkotmányra, majd én megcsinálok helyetted mindent, mintha te diktálnád, éppen úgy, szépen, akkurátusan, egyes szám első személyben, ahogy előírva és megtanítva van, értem a dolgomat, ne félj, nem először csinálom, még csak nem is másodszor, hehe, én minden nap ilyeneket csinálok, mert egy hivatalos jegyzőkönyvet nem olyan egyszerű elkészíteni, ahogy azt elképzelik a civilek, ehhez rutin és lélek kell ám, bizony mondom, lélek, mert roppantul bele kell helyezkednem a helyzetedbe, mondhatni, helyzetbe hozom magamat veled, amint látod, szeretek eljátszódni a szavakkal, mert az is egy művészet, és tőlem semmi sem idegen, ami művészet, hiszen a művészet lényege éppen az, hogy olyan nagyon emberi, de megpróbálok megmaradni az objektivitásomban, még akkor is, ha jegyzőkönyvezéskor ki kell lépnem a bőrömből, át a tiédbe, bele egészen, fogom, mit fogom, megragadom és kitalálom az életedet, hát nagy disznó vagy te a bekötött, savanyú fejeddel, édesem, visszaélsz azzal, hogy vékony vagy és fiatal, még nem látszik rajtad a sok alkohol, ami éjszakánként átitat, akár a szivacsot, baszod a csajokat szakmányba, sok kis rihonya, csak tudnám, miért kedvelik az ilyen kialvatlan koponyákat, mint te vagy, én ügyelek arra, hogy minden nap meglegyen a nyolc óra alvásom, felelős munkán vagyok, nem lehet csavarogni közben a vakvilágban, reggeltől estig csak feladatot látok el, eljárok az ilyenek ügyében, mint te, aki részegen elesik egy sörbár nyilvános vécéjében, tiszta szar a ruhád, okádék rád nézni, meg bűzlesz is, hogy az embernek kifordul tőled a bele, az más kérdés, miért kell összeszarni a piszoáros részt az állampolgároknak, nem európai dolog, amikor ott van a lyuk a szarnak fél méterrel arrébb, persze kényelmesebb lekuporodni a betonra, és a klozet közepére szarni, hogy a teremtő dugaszolná el 55
csutkával a seggük lyukát, valamennyinek, na én a múltkor alaposan helyben hagytam egy ilyen középre szarót, belépek, hát azt látom, hogy ott kuksol a piszoáros rész kellős közepén, és kimeredt szemmel szarik, se szó, se beszéd, leakasztottam oldalamról a gumibotomat, és puff a tarkójára, de akkorát, hogy ha nem akarja, akkor is összeszarta volna magát, de többet nem sértettem rajta testileg a gumibottal, mert a fenyítési határok kiszabásának mértékében mutatkozik meg egy rendőr rátermettsége, csak belerúgtam egyet, hogy elhemperedett a falig, no, annak se lesz kedve még egyszer odapiszkítani a piszoáros rész közepére, undorodtam tőle, ahogy tőled is, én az ilyenektől zsigerileg undorodom, és mégsem hagyhattalak a kórházban, mert a szabály, az szabály, és hova lenne a világ, ha az ilyen semmirekellők foglalnák el a kórházi pótágyakat a valós problémákkal az egészségügyhöz forduló becsületes állampolgároktól, ráadásul nem is vagy a mifajtánk, miért nem maradtok otthon, barátocskám, az a te szerencséd, hogy a törvény védi az ilyeneket is, na jó, nem mondom, hogy rossz a törvény, de lehetne kicsit szigorúbb, megnézhetné, kinek ad engedélyt arra, hogy belépjen hozzánk, itt tartózkodjék, sörbárokban buzuljon, mert ne gondold, hogy nincsenek meg az adataink arról a másikról is, egy helybéli állampolgárt molesztált a szanatóriumban, szexuálisan próbálta aberrálni, aki persze azonnal jelentette nekünk, hogy színlelőleg ment bele a közösülésbe, különben nem tudott volna bizonyítékot szolgáltatni számunkra, és nem tudtuk volna elkezdeni az említett személy hivatalos megfigyelését, szóval, azzal a ferde hajlamú egyénnel édelegtél a bár teraszán, s a fentebb említett okok értelmében innentől kezdve figyelve voltál te is, picinyem, aztán meg részegen belekötöttél az ott posztoló rendőri személybe, de ezt természetesen a te érdekedben nem fogom beírni a jegyzőkönyvbe, rángattad a gumibotját, és azt a jogszerűtlen kérdést tetted fel neki, hogy miért lóbálja egy rendőr éjnek idején a sörbár följáratánál a gumibotját, mire a kolléga, nagy türelemről, mi több, önuralomról árulkodóan, nem lépett fel tettlegesen, csak arra ügyelt, hogy a gumibotja illetéktelen kezekbe ne kerüljön, felülkerekedve önérzetén, mely azt kellett volna diktálja neki, hogy ott, helyben nyomjon pofán, mert hiába gondoljátok, ti, civilek, hogy nekünk, rendőröknek, nincs önérzetünk, éppenséggel hogy van, több is, mint nektek, csak a miénk szabályilag le van fojtva, ezért nem gyakorolhatjuk 56
parttalanul, ahogy azt a társadalom más rétegei teszik és meglehetősen felelőtlenül bánva az ilyen témakörű tetteikkel, és a kolléga még azt is elnézte neked, bátyuska, hogy a körétek sereglett, még nem azonosított lumpen elemek, cinikus éjszakai élősködők hangos tetszésnyilvánítása kíséretében megcsavargattad az egyik gombját, aztán gondolj már bele, ember, ha ezt nem egy idegen ország állampolgára teszi, aki ilyen formán teljes bizonyossággal állítható, hogy visszaél országunk vendégszeretetével, hanem egy hazai állampolgárunk, biztos lehetsz benne, hogy a szolgálatot teljesítő rendőrposzt úgy ellátja a baját, hogy a tulajdon anyja sem ismer rá a gonosztevőre, és ilyen módon és mértékben a példa statuálása is le van rendezve, de téged mindenféle egyéb törvények védenek, melyek mögé bújva, legalábbis azt gondolod, kifejtheted diverzánsságra hajló tevékenységedet, na tehát, a sörbár nyilvános vécéjének piszoár-részébe érve, te megszédültél, mert éppenséggel több emberre való vodka és sör lángolt már a beleidben, megszédültél és elestél, belecsapódtál, öntudatodat elveszítve, a friss meleg szarba, a fejedet pedig beverted valamelyik piszoár szélébe, attól sérült meg a szemed, repedt föl a szemhéjad, szakadt föl a szád, tört le a fogad, és ha minden igaz, szenvedtél agyrázkódást, azután meg hiába is próbálod majd azt állítani, ha felébredsz, barátocskám, hogy utánad ment a jogosan sértődött, az emberi mivoltjában mélyen fölsebzett hivatalos személy, és gumibotjával eszméletlenre kalapált, mert noha teljes mértékben ezt érdemelted volna, azok után, amit megengedtél magadnak egy hivatalos személlyel szemben, ennek nem adunk hitelt, mert részben egyetlen tanút sem tudsz majd a súlyos rágalom megtámogatására előállítani, másrészt köztudomású, hogy rendőri szerveink az állampolgárok védelmére, és nem klozeton való eltángálására hivatott cselekedni, és még ha úgy is lett volna, ahogy te majd gyalázatosan állítani fogod, ezzel is mentve felelősségedet a részegségben és a garázdaságban, valamint ferde hajlamú személyekkel való sörözésed tényálladékában, legfeljebb annyit érsz el vele, hogy egy hosszan elnyúló tárgyalás végén fognak elítélni hatóság elleni erőszak bűntettében, fajtalankodás bizonyított tényálladéka miatt, valamint rágalmazás okán, és szerencséd lesz, ha tíz év múlva hazakerülsz, úgyhogy azt tartom a legjobbnak, bátyuska, ha ezt a kis jegyzőkönyvet szépen aláírod a véres mancsoddal, és elfelejtjük az egészet, 57
úgy ahogy van, ebcsont beforr, a tied is, aztán hazamész és nyomod továbbra is a kis csajaidat, és buzulsz azzal a másik latorral, és soha többé nem teszed be a lábadat egy olyan országban, ahol nem szeretik a hozzád hasonló figurákat a fény olyan volt, mint a forró, bugyborékoló arany, elviselhetetlen ragyogás az ég hatalmas, vadul körbeforgó üstjében, belefolyt a szemembe a megolvadt fényesség, még a sistergést is hallottam, ahogy szétégette a szemgolyómat, felordítottam, rángatózva vertem magamat a sziklás vörös földhöz, a mélyben kordét húzó szamarak, sovány kis jószágok vonszolódtak, fehér tógás emberek hajtották őket a fejjel lefelé világban, a rakományuk dinnye volt és töméntelen mennyiségű, magasra felpúpozott bodzavirág, és azt is megéreztem, hogy valahol rajtuk túl, de még a közelben, hullámzik, ver a tenger, de annak is forró a vize, füst borítja a hullámzását és valaki jár a vízen, valaki nem hajó, lép és időnként széttárja a kezét, mint a légyszaros régi vásári képeken, fehér köpenye a sarkát veri, ez persze nyilván csak képzelgés volt, állapítottam meg később, mert a tengeren nem járkálnak csakúgy a megváltók ébredés után, ha lehet ébredésnek nevezni azt az állapotot, amikor az ember ájulásból nyeri vissza az eszméletét, a világ ilyenkor nem egyéb szétrázódott emlékek és benyomások bántó zűrzavaránál, sokáig nem láttam semmit, és sokáig tartott, amíg az arany teljesen átitatta a húsomat, attól kezdve már nem volt elviselhetetlen, csak kínzó a forróság, hiszen magam is lángoltam, belül a bőrömön, arany lángok terjedtek szét mindenütt bennem, a csontjaimat sem kímélték, és az arany hamu még akkor is ott kavargózott a mélyemben, amikor visszatért belém az élet, legelőbb hányinger formában látta jónak visszatérni, ami attól kezdve - egy ideig - állandó kísérője volt az életemnek, de nem tudtam hányni, csak öklendeztem és alvadt vér savanyú ízét éreztem szétszabadulni a számba, feltolakodott az orromba, amitől még rosszabbul lettem, forogni kezdtek a lombok a fejem fölött, azokat láttam meg először, így viszont pontatlan, mert nem kezdtek forogni, hanem forogtak, attól a pillanattól fogva, hogy látni kezdtem, látni például őket, lassan kerengtek a húsos levelek, mintha egy madár is üldögélt volna valamelyik ágon, hát persze, ha ág, akkor madár, főleg, ha lomb, szép fekete madár, esetleg kék a lába, zöld a szárnya, út mellett lehettünk, mert állandó zúgást hallottam, amikor a hallás is visszatért végre hozzám, közeledő és távolodó autók zúgását, a fejemet nem tudtam még feléjük fordítani, a fejem túlságosan nagy volt ahhoz, hogy vézna nyakamon mozdítani tudtam volna, akár a rajzfilmekben, elrajzolt és nevetséges volt, ahogy megjelent agyamban magamról a lenyomat, még ennél is jobban zavart azonban, hogy a nyelvem kiszáradt gyökérdarabként meredt föl a számban, fájt, ha megmozdítottam, pedig beszélnem kellett volna, úgy éreztem, évek teltek el azóta, hogy utoljára megszólaltam, ám a beszédhez legtöbb esetben nélkülözhetetlen a nyelv mozgatása, sőt még a gondolkodáshoz is szükség van a nyelvre, a szájban lévőre is, bármennyire értelmetlennek tetsző ez a feltételezés, a tüzelő fadarab pedig nem mozdult, emiatt úgy kezdtem hinni, nagy darab rosszul megkonstruált fasz mered ki a torkomból, ettől még rosszabbul lettem, hogy fasz lakik a tulajdon számban, még akkor is elképesztő volt a gondolat, ha nem idegené került bele, hanem ott termett benne, vagy termelődött, erőt vettem magamon, nagyot rándultam, legalábbis azt képzeltem, hogy nagyot, a valóság azonban az, alighanem csak épp észrevehetően megmozdultam, és ez a mozdulat volt a jel a rendőrnek, aki a jegyzőkönyv megírásával piszmogott, hogy megint elkezdjen velem foglalkozni, előbb csak a fejemet emelte meg kissé, hogy rózsaszín, verejtékes arca belekerüljön a látószögembe, barátságos volt az arc, és olyan közel az enyémhez, hogy észrevehettem a szemsarkaiban meghúzódó barázdák között a finom hegesedéseket, biztosan bokszolt fiatal korában a fickó, azóta már elhízott persze, mert akárhogy is, a rendőri foglalatoskodás, hacsak nem kommandós az ember, lustálkodásra ingerlő, már csak azért is, mert a hatalom tudata önmagában is hizlal, 58
ami összefüggésben lehet a sok nevetéssel, ahogy mondani szokták, a nevetés hizlal, a hatalmat birtokló személyek pedig szívesen nevetnek, ez a magabiztosság következménye, a szorongó ember a legritkábban keveredik bele a jóízű nevetésekbe, szája sarkában barnás nyálfoltok csillogtak, amiből arra következtettem, hogy emberem iszik, mégpedig rövidet, az pállik ki a szájsarkokban, gusztustalan volt ez a váladékkal megfestett szájszél, pár évvel később a televízióban láttam ilyet, amikor a neves költő, kiről mindenki tudta, hogy legalább annyira neves alkoholista, fekete-fehér filmen a verseit mondta, egyáltalán, van-e komikusabb dolog, mint ha az ember a saját verseit mondja, lassan, vontatottan beszélt, fehér inge fölé szürkének tetsző pulóvert húzott, nem volt túl elegáns, lakott a megjelenésében valami rendezetlen, a nagy költő a kis pulóverben, biztos ki volt könyökölve, vagy megritkult azon a tájékon az anyag, az is lehet, hogy akár a hivatalnokoknak, akik effektíve sokat könyökölnek, neki is nagy bőrfoltokkal takarták el az elhitványult anyagot, az ilyen feltételezések persze tartalmaznak egy-egy nagy adag rosszindulatot is, ami nem azt jelenti, hogy utálnám a költőket, noha nem szeretem túlzottan őket, ronda fajta, sok van belőlük, és lépten-nyomon mutogatják magukat, az ember meg éveken keresztül dolgozik egy-egy épületen, hogy aztán, az elkészülés másnapján, már a kutya se tudja, ki csinálta, de nem is ez háborít fel a legjobban, hanem az, hogy senki se kíváncsi rá, épp rá, az épület csinálójára, a rendező azért felfigyelhetett volna a híres ember szájára, meglehet persze, hogy éppen ez volt a szándéka, ilyen ez a kor, a legnagyobb költők szája szélén is mindennapi nyom az elszáradt pálinkás nyál, a rendezők meg szeretik, főleg a realizmus nevű ostobaságnak bedőlő rendezők, ha egy beállított beszélgetés nem tűnik beállítottnak, na, egy pállott szájú költő aztán hiperrealista lenyomata egy hiperszürrealista kornak, mi másnak is hívhatnánk azt a bizonyos szocializmust, szürrealizmuson természetesen nem álom, hanem rémálom értendő, ilyen értelemben Orwell volt a kommunista éra legnagyobb oniristája, a rendőr a rekkenő hőség ellenére sem volt nagyon büdös, bár az is lehet, az volt, csak a szaglásom nem tért még vissza az orromba, vagy hova, szeme nyájasan, azt is mondhatnám, aggodalmasan figyelte egy ideig az arcomat, hunyorított, sőt, kacsintott, ami egy rendőr esetében csöppet sem normális dolog, azután látványosan lassú mozdulatokkal egy ásványvizes üveget emelt a szájához, és inni kezdte a vizet, láttam a buborékokat, ahogy szaladnak az üveg megemelt feneke felé, a rendőr ádámcsutkája ritmikusan fel-alá mozgott, és ha volt szándéka a szertartásos ivással, jól számított, a számat, amelyben éppen egy lüktető, érdes fasz szomjazik, engedelmesen kinyitottam, és vártam, hogy megesik rajtam a szíve, hátha, de nem szánt meg, kiitta mind a vizet, még azt is megtette, hogy elemelte szájától az üveget, és az utolsó cseppeket magasról hullatta alá a hatalmasra tágított vörös résbe, ami én voltam a lábánál, majd a szeme sarkából huncut kegyetlenséggel rám villant, és önkéntelenül elröhögte magát idétlen tátogásom láttán csak aláírnod kell a jegyzőkönyvet, minden készen van, megszövegeztem helyetted, bátyuska, na, nesze, írd alá, azután kapsz vizecskét, egy egész üveggel ihatsz, tömpe ujjai a szemem elé emelték a papírt, közel, hogy el tudjam olvasni gyermekesen ákombákom betűit, csinos kis jegyzőkönyv, munkával telt évek tapasztalata benne, hogyan is gondolnád, hogy ez a mi nagy országunk így fenn tud(na) maradni az idők árján, ha mi nem dolgoznánk rendesen és teljes szakértelemmel, úgy ám, a rendnek kell lennie, de a rend nem lesz magától, ezt csak az idealisták állíthatják, minden valami miatt lesz, a rend is, és a rend miattunk lesz, én miattam, meg sok ezer hozzám hasonló kis hangya miatt, akik morzsáról morzsára hordják össze a nagy birodalmat, helyezik el a kellő rendbe a jelentéktelennek látszó kicsiny molekulákat, mert csak gondolj bele, mi történik akkor, ha a testedben nem a helyükön mozdulnak a sejtek, megmondom, földobod a pacskerodat, baszd meg, az történik, mert a nagy egész, a test, csak akkor tud működni, ha a kis diribdarabok éppen a megadott helyen mozdulnak benne, hát akkor hogyan gondolod, hogy másként van a társadalom testében, jössz te, ugye, és azt gondolod, hogy azt csinálsz itt nálunk, amit akarsz, 59
mert hát te egy fasza gyerek vagy, szabad és bátor, szabad akarat és bátor baromság, játszod az eszedet a mi derék, munkára nevelt állampolgáraink előtt, s gondolod, mindezt büntetlenül megteheted, ám a számításodba ott csúszik az első hiba, hogy ahogy a testedben is vannak védekező sejtek, amelyek a másként működőket azonnal lokalizálják és megsemmisítik a nagy egész zavartalansága érdekében, hát megvannak a társadalomban is ennek a megfelelő sejtecskéi, mi vagyunk azok, bátyuska, jelentéktelenek de nem pótolhatóak, lásd, egy percre sem veszítettünk szem elől, arra vártunk, mikor kezdesz olyan tevékenységbe, mellyel megzavarhatod a nagy egész, az állam működését, és te elkezdted azzal a ferde hajlamú haveroddal ott a bárban, fönt, még csak az együttmutatkozás szintjén, ami nem alábecsülendő gesztus, mi másból kell a gondosabb következtetéseket levonnunk, mint a gesztusokból, ki kivel, hol ül le, aztán meg itt van a te tengeralattjárós süket dumád, láttál te, faszt láttál, kisfiam, nem tengeralattjárót, neked sejtelmed sincs, mekkora hatalmas tengeralattjáróink vannak nekünk, alig férnek el a tenger alatt, akkorák, nem kis picsányi teknők, amilyennek te leírtad annak a buzi haverodnak az egyiket, egyszer egy akkora tengeralattjárót fog a mi népünk tervezni és megépíteni, hogy elfoglalja az összes óceánt, kiszorítva belőlük az utolsó csepp vizet is, a saját tengereikbe fullasztjuk bele a most még gyanútlanul pöffeszkedő ellenségeinket, erre persze nem fognak számítani, hogy egyszer csak fogja magát, és kilép a tenger meg az óceán a medréből, és kurvára elönti őket, még az Empire State Building hegye sem fog kilátszani a hullámokból, lesz sírás meg rívás a víz alatt, kicsit kár persze, hogy onnan nem hallatszik, mert megérdemelnénk, hogy halljuk a halálhörgésüket, meg minden, ez a mi népünk igen, nagyon is megérdemelné, és ne mondd nekem, hogy szadista állat vagyok, mert éppenséggel nem, hiszen már előre sajnálom a gyerekeket és az öregeket, akiknek ártatlanul fog a tüdeje megpattanni, bár utóbbiak aktív korukban számtalan disznóságot és fegyelmezetlenséget elkövethettek, de ez privát ügy, a mi világunk nem a szánalomé és a sajnálaté, hanem az igazságé, amely nem ismer sem szenvedést, sem megváltást, az igazság tiszta és hideg, mint a jéghegyek, hanem mit papolok én neked olyan dolgokról, amiket úgysem értesz meg, írd alá a jegyzőkönyvet, és visszaviszlek a szanatóriumba, kész, passz, így a rendőr, filozofikus kedvében, az aranyfolyamok szüntelen zuhogása közben a kutya oldalról közelített, oldalról fordította hozzám a fejét, kicsiny fekete-fehér korcs volt, olyan, amelyik sohasem nő meg akkorára, hogy bárki is komolyan vegye az ugatását, szánalmas kis dög volt, az ilyeneket a jobb érzésű emberek elkergetni szokták egy idő után a házuk tájáról, kilökik és bezárják mögöttük a kaput, ezek meg üldögélnek egy-két napig ott, arra várva, hátha ismét kinyílik nekik az a kapu, és lehet megint ugrándozni a gazda körül, de nem, a gazda szól a szomszédnak, aki fölkapja a kutyát és elviszi az autóján a város határán túl, ott egy bottal rettenetesen megveri, mert az most meg őt nem akarja otthagyni, néhányszor fejbe is rúgja, hogy értsen a szóból, de a kutya nem ért, akkor a szomszéd föladja, kiköp és visszaül az autójába, a kutya pedig csak szalad, szalad kitartó kétségbeeséssel a port okádó jármű után, azután kifárad, lelassul, megáll, és sokáig bámul az eltűnt autó irányába, ennek is benne volt a tekintetében már megjelenéstől fogva ez a megszomorodottság, nem kezdtem el félni tőle, pedig én betegesen tartok az állatoktól, ez alól egyedül a halak a kivételek, mert azoknak sok víz kell ahhoz, hogy kárt tegyenek bennem, ráadásul nekem is a vízben kell lennem hozzá, s ez nem tartozik a kedvelt foglalatosságaim körébe, úszni se nagyon tudok, soha nem is tanultam, gyerekkoromban nagy baggergödrökben próbálkoztunk elsajátítani a fennmaradás tudományát, kopaszon és hatalmas klottgatyákban csattogtunk le a vízpartra, s ereszkedtünk bele meztelen seggel a hideg vízbe, de csak addig a felismerésig jutottunk el, hogy ha folyamatosan csapkodunk a kezünkkel és a lábunkkal, akkor nem süllyedünk el, haladni persze ezzel a módszerrel nem nagyon lehet, de hát az is valami, ha nem fullad bele az ember a túlzott nedvességbe, sokáig az életem metaforájának is tartottam ezt az úszás-dolgot, amikor még 60
szerettem metaforákba zárni az életemet, pontosabban metaforákban lelni meg az életformáimat, ilyen volt ez is, az ember csapkod és csapkod, és a szája ettől ugyan a víz fölött marad, de nem halad semerre, nem jut el sehova, nem csap be a célba, ha van egyáltalán cél, nem előz meg senkit, ha lenne is kit megelőzni, egy idő óta azonban már tudom, hogy ezek a szimpla fizikai empíriák teljesen használhatatlanok az emberi élet leírásához, mert itt vagyok én, lám, aki jó ideje már, hogy meg se moccan, egyetlen karcsapást sem tesz, és mégis fenn marad, lebeg azon a bizonyos vízen, pedig már régen el kellett volna süllyednie, le kellett volna merülnie a fénytelen vízfenékre, puffadt fehér vízihullaként kellene funkcionálnia, halak derengő eledeleként, s fenét, vígan (annyira persze nem vidáman, mint ez itt megfogalmazódni tud) éli a lebegés-világát, s az is lehet, ha szerencséje van, a mások által összegányolt, állandóan fölvert víz egyszer elmozdítja jobb égtájak illúziója felé, ha ezt nem is akarhatja olyan nagyon, ám nem fejeztem be a kutya-ügyet, a halakét sem, de azt már nem is fogom, nyilván csak elindítani akartam vele valamit, vagy ellenpontozni próbáltam, arról beszélhettem - de ez már homályos érzet csak, az azóta elhasznált nagy mennyiségű kifejezés takarásában, az akkori szándék- és értelemháló rendesen összegabalyodott -, a halak tehát vízhez kötöttek, állapíthattam meg nagy bölcsen, de egy kutya csak jön-megy, és máris az állkapcsai között roppan a bokacsontom, ez a meleg kis állat azonban még nálam is megfélemlítettebb lehetett, mert amikor hozzám ért, rögtön a talpamat kezdte el nyalogatni, ami előbb kellemetlenül hatott és megijesztett, utóbb azonban kétségtelenül meleg és borzongató érzeteket keltett bennem, s még csak nem is a hízelkedésnek a nyilvánvaló formája váltott ki elégedettséget, noha az is, hanem ahogy nedves és meleg nyelve végigkutatta a talpam számtalan árkát és barázdáját, csiklandó, régen tapasztalt inger derengett fel az ágyékomban, amire olyan értetlen csodálkozással eszméltem, mint amikor először éltem át erotikus álmot, vagy inkább ejakulációba torkolló félálmot, gyámoltalanul és ismeretlen mozdulattal nyúltam a combom felé a megforrósodott éjszakában, de már késő volt, mert melegség és addig nem tapasztalt boldogság ömlött végig rajtam, és rajta, azon a másikon is természetesen, aki akkorra már fölidézhetetlenül belefoszlott a falderengésbe, az éjszakai kutyaugatásba, az ablakon át látszó Göncölszekér valamelyik csillagába, meglepődtem magamon, mert jó ideje távol álltak tőlem ezek a testi megingások, de most, a hullámzó betonon és az izzásig hevült levegőben engednem kellett az egyre fokozódó izgalomnak, lehunytam a szememet, hagytam, hogy a kutya tovább nyalja a talpamat, mind hevesebben és egyre nagyobb hozzáértéssel, Christine, csúszott ki a számból és verődött a kőhöz az egyetlen szó, amit ebben az állapotban kimondhattam, a kutya egy pillanatra megállt, nyilván azt gondolta, hogy őt szólítom, azután folytatta a megkezdett munkát a talpamon, én pedig már nem voltam ott, nem voltam máshol sem, a nyelvét éreztem, bársonyos vörös nyelvét, ahogy lassú és nedves csíkokkal végigbarangolja a testemet, már nem tudom, hol vagyunk, és milyen meztelenségben, s ezt sajnálnom kell, hiszen a fölösleges dolgokkal együtt kilúgozódtak a fontos boldogságképek az agyamból, csak a nevét tudtam megszólítani, és a nevével már senkit, az arcát és a testét nem tudta megidézni többé az agyam, csak nyelvének kereső tapogatását, megőrjítően lassú haladását rajtam, mintha homokban feküdtem volna, vagy meleg sárba hempergőztünk volna bele, az óceán sekély vizében pancsikoltunk volna, s mintha a hangját hallottam volna, mintha az mondta volna, fogadjunk, hogy nem bírod ki sokáig volna, és én válaszoltam volna, de a rekeszizmom annyira föltolta a tüdőmet volna, hogy egyetlen hangot sem tudtam kiadni volna, csak nyögdécseltem volna, és légszomjamban levegő után kapkodtam volna, míg a ragyogó meztelenség fel-alá járt rajtam volna, és míg haja szétterült a hasamon és az ágyékomon volna, magasra emelt feneke, ha láthatnám, megidézhetném volna nem bírtam tovább, elengedtem magamat, magamtól a testemet, mely bő áradással szabadult meg azonnal a fölösleges terhétől, előbb csak a nadrágomat itatta át a nedvesség, azután a szöveten áttörve, bugyogva indult meg a lépcsőn, 61
le a járda betonja felé, fürge aranysárga iramlással, a kutya abbahagyta a nyalogatást, megszagolta a tócsát, aztán mégsem ivott a friss húgyból, visszasomfordált hozzám, de most már nem foglalkozott a talpammal, az oldalamhoz fészkelődött, és mintha azt mondta volna, aludjunk, szemét lehunyva csöndes szuszogásba fogott, tétován megérintettem az oldalát, nem reagált, erre óvatos és gyöngéd mozdulattal beletoltam ujjaimat a poros bundájába, meleg, erős szőrei voltak, ismét lehunytam a szememet, ismét felsóhajtottam, éreztem, ahogy ujjaim lassan megmozdulnak a meleg szőrök között, ismét azt mondtam félhangosan, Christine, és a kutya ismét rám pillantott, de csak egy villanás volt az egész elsőre föl sem fogtam amit a rendőr leírt a jegyzőkönyvben, az én szavaimnak kellett volna ott lenniük, de csak az övéi lehettek ott, hiszen én egy szót sem szóltam azóta, hogy a kórházból elcipelt ide, az erdőszéli fához, buta és elhasznált szavak a papíron arról, hogy mennyire szégyellem magam amiatt, hogy lerészegedtem, és hogy találkoztam egy rendőrrel a sörbár vécéje előtt, aki udvariasan és jó szándékúan figyelmeztetett arra, hogy többet ittam a kelleténél, és vigyázzak a testi épségemre, nem pedig, hogy azonnal fejbe vert a gumibotjával, amint elhaladtam mellette, s arról sem esett szó a jegyzőkönyvben, hogy elég szerencsétlenül talált el, mert az ütés lecsúszott, súlyos szemsérülést okozva nekem ezzel, olyan súlyosat, hogy elképzelhető, arra a szememre nem fogok látni többé az életben, nem, sérüléseimet az okozta a primitív betűk rendezetlen halmaza szerint, hogy én a klozetba belépve megcsúsztam valamely állampolgár frissen odarakott szarkupacán, részegen nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, és elvágódtam a kövezeten, fejemet beverve egy piszoárba, és a jegyzőkönyv utolsó soraiban mindezért még bocsánatot is kérek, s azért is, hogy egy baráti ország vendégéhez méltatlanul viselkedtem
62
Jegyzőkönyv Alul irott az alábiakban az igazat és csak is az igazat mondom, és ami it le irva van, az tartalmaza hüen az igaságot. Fojo hó 10.-én az az tegnap a J. határában található K. sörbárban ültem K.L. társasságában, aki nem tagadhatom hogy homoszekszuális, mitöbb ezúton a Tiztelt Hatóság tudomására hozom, hogy az, kimondodtan buzi, ez a fajtalansága pedig természetesen kártékony a társadalom egészére nézvést. K.L. a beszélgetés során tájékoztatot arról, hogy hely beli fiatal koruakkal ohajt és már sikerrel tart is fennt kapcsolatokat, s konkrédt elkébzelései vannak arrol, hogy bekapcsolodik a szervezet alvilág homoszekszuálisokat is tömörittö tevékenységébe. Ugyan akkor ki jelentem, hogy K.L.-lel nem tartok fennt szekszuális kapcsolatot, ez irányú agresziv tolakodását határozotan visszautasitotam (tanu erre mind két melletünk ülö asztal tejjes közönsége), igy eröl nehéz szivel lemondot. Mivel hejbeli partnereitöl szolgáltatásai okán saját nekem elmondot bevallása szerint sok fizetéstt kap, szórta a pészt a sörbárban, illetlenül nagy arányu italozásra kapatva ezzel engemet is. Igy eshetet meg, hogy lerészegedésem olyan mértéket öltöt, aminek következménye képen nem tudtam cselekedeteimet kontrollállni. Amikor a föld szinti toálettre igyekesztem, ott egy szolgálatot teljesittö rendörrel találkosztam, aki figyelmesztetet, hogy ha továb fojtatom az italozás nagymérvüségétt, magamra nézve is károssat cselekszem. Én azonba ahelyet hogy a bölcs és jó szándékot mekfogatam volna, kötöszködni kesztem a szolgálatát teljesitö rendörrel. Lakaptama fejéről a sapkát, és aszt a magaméra akartam rakni, amit ö nem akart, mert az neki a kincstári ruházatához van tartoztatva. Ekkor dulakodás kezdödöt, ő huszta a sapkát, én meg vontam, mi ketten sokájig huszkottunk a férfivécé elöt. Végül nem birtam tovább az erős és jozan ember ellen a kéziharcot, el engettem a sapkát és megakartam ütni. A rendőr udvariassan figyemesztetet, hoty tarcsam vissza magamat, de nekem nem használt a jó szo, mert megin megakartam ütni a szolgálatot teljesittö rendört. De ő nem veszitette el a türelmét és mind veszéjesebbé váló randalirozásomnak egy a szolgálati szabájzatban előirt gumibot figyelmesztető ütésel sem semmiképp se hatástalanitott. Az ütés, ha letvolna sem volt nagymértékü, csak éppen akora, let volna, hogy gátat vesen az agresziv és elenséges tevékenységemnek. Többet nemtudok mondani, mert önként elestem és valoszinüleg bevertem a fejemet a toálett betonkövezetében, vagy az egyik piszoárban, eszt onnan gondolom, hogy most nem látok egyik ijen szememre, és azon van egy rettenetes nagy kötés, amit nem okoszhatot a rendőr gumibottya, mert ő ép csak akorát ütöt volna, amekorára szükség let volna ahoz, hogy mint emlitettem, meg akadályozzon a randalirozásomba. De még eszt se tete, hanem figyelmesztetet udvariassan előb. Szégyelem magam amiat, ami történtt, vendéghez méltatlan magatartást tanusitotam eben a vendégszeretö helyen, ahol nincsenek hozzá szokva az ilyen csunya viselkedésekhez. Kérem mindenkinek a bocsánatát, hogy ijet cselekettem, igérem hogy nem fordul elő többet velem, hogy iszok és lerészegedek, mencségemre legyen szolgálva, hogy K.L. nyilvánvalóan szándékal lerészegitet, hogy velem, kihasználva tehetetlen álapotomat, szekszuálisan közösüljön, amit szerencsére a hivatását magas fokon tejjesítö rendör megakadályozot. Remélem, hogy nem toloncolnak ki megtévett magatartásom miat, és bocsánatkérésemet elfogaggyák. Az esemény létrejötének okában kiváltóként csak magam vagyok bene nagyon...
63
idáig jutottam az olvasásban, az arany ködök lassan vérködökké komorultak bennem, még mindig képtelen voltam megszólalni, értetlenül meredtem arra az átkozott papírra, amelyen szemenszedett hazugságok sorakoztak rólam meg a rendőrről, aki összevert, megráztam a fejemet, hogy jelezzem a rendőrnek, nem írom alá a vallomásomat, aki meglepő nyugalommal reagált elhatározásomra, a rózsaszín malacbőr alig rándult picinykét, ha nem, hát nem, galambocskám, időnk van, én várhatok, hanem a nagy napsütés csak nem tesz jót neked, majd meglátod, azzal arrébb tolt, úgy feküdjem, egyáltalán ne érjen árnyék, a nap pedig kegyetlenül verte legyöngült testemet, valószínűleg ismét elájulhattam kopogtattak az ajtón, ki az, kérdezte a sötétben valaki vékony hangon, én vagyok, Kátya, hallatszott kintről egy még vékonyabb női hang, az ágyakban gyanakvó mocorgás, mit akarsz, Kátya, be akarok menni, miért akarsz bejönni, Kátya, mert nincs hol aludnom, vannak szobatársaid, van szobád, nem hajlandóak beengedni, a kulcsot is benne hagyták, miért nem engednek be, azt mondják, menjek az arabjaimhoz, miféle arabjaid vannak neked, Kátya, a kikötőben vannak arab barátaim, miért nem hozzájuk mégy, mert itt lakom, és veletek akarok élni, de hát hajnali négy óra van, engedjetek be, könyörgöm, nincs szabad ágy, Kátya, elférek bármelyikőtök mellett, fáradtak vagyunk, Kátya, menj el, én is az vagyok, könyörgöm, nem engedünk be, fogd fel végre, nem akarok semmit, csak aludni egy ágyon, nem akarjuk, hogy itt aludj, Kátya, keskeny kettőnek az ágy, én majd a falhoz lapulok, ígérem ekkor Richter halkan megszólalt, engedjétek be, mellettem elalhat, csak már fejeződjék be ez a megalázó szarozás, és a zár csikordult, fehér nőalak surrant be a keskeny résen, hol vagy, Richter, suttogta, itt, az ablak mellett, a nőalak a hang felé vette az útját, megállt Richter ágya előtt, kapkodó mozdulatokkal kibújt a ruhájából, mi valamennyien lélegzetünket visszafojtva bámultuk hirtelen támadt karcsúságát, ahogy fölnyújtózkodott, hogy fején keresztül húzza le magáról a ruháját, majd kecsesen leejtse magasra tartott kezéből a könnyű anyagot a koszos földre, nem hordott melltartót Kátya, vékony volt, és nagy telt mellek szabadultak elő a holdvilágban, letolta a bugyiját is, könnyed mozdulattal kilépett belőle, szemérme feketén gomolygott tekintetünk magasában, hang nélkül bújt be Richter mellé, akit egyszerre valamennyien nagyon kezdtünk irigyelni, mert lemeztelenedéséig semmi érdekeset nem fedeztünk fel ebben a Kátyában, egy 64
volt a körülöttünk futkorászó kis csajok közül, most azonban, hogy feltárultak bámulatos értékei, valamennyien ostobának tartottuk magunkat kezdetleges férfigőgünk miatt, csak semmi fondorkodás, dörmögte Richter, alvás van és kész, erre valamennyien a falnak fordultunk, mintha valóban aludni akarnánk, de valamennyi idegszálunkkal a Richter-ágyra álltunk rá, ahol a várható történések természetesen elkezdődtek, először Richter elfojtott, méltatlankodó hangjait regisztrálhattuk, na, ne bomolj már, baszd meg, én ehhez fáradt vagyok, majd elindult a szomszédos ágy ütemes recsegése, amiből arra következtethettünk, Kátya nem tartotta a szavát, szinte egyszerre kezdtünk el álomi sóhajokat hallatni, és fordulni nehéz alvást színlelve a csatatér felé, a látvány lenyűgöző volt, Kátya, mint egy elvadult boszorkány, gátlástalanul, őrjöngve lovagolta Richtert, aki egyik kezét a szájába tömte, hogy ne adjon ki egyetlen árulkodó, férfiúi méltóságát veszélyeztető hangot sem, a másikkal megpróbálta az elviselhetőségig fékezni a lány rohamait, akinek a mellei föl-alá dobálódtak, fenekét vadul forgatta a nagy szerszámon, szégyentelenül és megrészegedve tört a gyönyöre felé, amit egy, a hörgés és vonyítás közötti, rekedt hang felszakadásával jelzett felénk, majd könnyed, két ujjas mozdulattal azonnal kihúzta magából és eleresztette a még mindig alélt Richtert, szégyentelen lustasággal lekászálódott róla, bocs, fiúkák, heherészett felénk, aludjatok mélyen, mert ez meg fog néhányszor ismétlődni reggelig, és valóban így történt, mert hiába fordultunk be valamennyien szégyenkezve ismét a fal felé, amikor végre elaludtunk volna, rendre felhangzott Richter ijedt nyögése, majd kezdődött elölről minden, az ágy ütemes nyikorgása, a fehér mellek hatalmas dobálódása a hold felé, a kerek és kemény fenék csattogása barátunk ágyékán, majd a már megismert sikoltás-hörgés-vonyítás, amit a mi újbóli és újbóli fal felé fordulásunk követett, mígnem egyszer azt érzem, hogy valaki mögém siklik, hangtalanul és puhán, be a paplanom alá, dermedten fekszem és megmozdulni sem merek, hallgatom az ágy reccsenéseit, ahogy a test közel fészkelődik a hátamhoz, így kellett tennie, hogy elférjen a keskeny vaságyon, legcélszerűbbnek látszik számára, hogy átveszi a testem görbüléseit, fenekem táján érint meg először, legnagyobb rémületemre férfi nemi szerv nyomakodását érzem, épp a fenékvájatomhoz nyomódva találja meg a helyét, engedj itt aludnom, szuszogja Richter a fülembe, a csaj már kiszívta az agyamból is a velőt, mondja, s már alszik is, hozzám nyomakodva, Kátya még néha, elégedetlen félálomban elrikkantja magát, hol vagy, Richter, te szemét, de már senki sem foglalkozik vele, alszik a szoba, s alszik a hátamba, fenékvájatomba nyomódva Richter a reggel szomorú és kialvatlan, Kátya rég eltűnt valahová, szerelem-illatát sem őrzi már a pokróccal leterített ágy, ülünk az asztalnál, komor férfiak, előttünk egy üveg kubai fehér rum, négy vizespohár, közöttünk a tanácstalanság, mit tegyünk a lánnyal, aki láthatóan hozzánk akar költözni, ide ötödiknek, Richter tiltakozik, hogy az ő gondja legyen Kátya ellátása, mi pedig rohadt irigységgel, amit persze leplezünk magasabb szempontokra való hivatkozással, közöljük, hogy nem vállaljuk át Kátya eltartását, elaltatását, kielégítésének lehetetlenségét, iszunk és röhögcsélünk az elmúlt éjszakán, szegény Richter, ha így halad, vízhűtéses faszt kell neki beszereznünk Kátyához, szellemeskedik valaki, már egy korty sincs az üvegben, amikor megérkezik a lány, valamennyien be vagyunk rúgva, sápadt és meggyötört, ugye, itt alhatok ma is, rebegi, és mi gonoszul azt mondjuk neki, hogy nem, soha többé nem alhatsz itt, Kátya, és Richter komoran hallgat, nem támadja, nem védi, nem vesz részt a mi dolgunkban, Kátya a fejéhez kap, erről el is felejtkeztem, és a szatyrából előhúz egy üveg bontatlan fehér rumot, ezt ittátok, ugye, és elénk teszi az asztalra, most kaptam az araboktól, baszd meg, löki oda valamelyikünk kérdő tekintetére, mi közöd hozzá, miért adták, és máris reccsen a kupak, csorran a cukornádlé, azonnal önkényesen határozok, abban az esetben ezentúl is nálunk lakhat Kátya, ha minden lefekvés előtt leteszi az üveg kubai fehér rumot az asztalra, szemét alak vagy, húzza el a száját Kátya, és poharat keres magának, csendes egykedvűséggel isszuk bele magunkat az éjszakába, Richter ágya megkezdi a 65
szokásos nyikorgását, de ez a vicc már csak újszülöttnek új, fekszünk falnak fordulva, alszunk is valamelyest, amikor ismét reccsen az ágyam, akár az előző éjszakán, csak nyugodtan, motyogom, csak nyugodtan, és hagyd a seggem békén, de Richter most nem tapad a hátamhoz, hanem határozott mozdulattal a hátamra fordít, kinyitom a szememet, és látom, nem Richter az, hanem Kátya, aki szó nélkül megmarkol és fölnyársalja velem magát, nem nehéz feladat, hiszen a nyikorgások miatt valamennyien álló fasszal aludtunk el, a lány forró és nedves, fékezhetetlen kedvvel kezd el baszni, két tenyerébe szorítja az arcomat, hallom, ahogy Richter és Törppapa kuncog az ágyában, megpróbálom magam alá gyűrni, de a lány ezt nem engedi, végig ő akar irányítani, fölnyúlok, a mellébe markolok, kapaszkodom, szeress, lihegi a számba, mielőtt hörögve elélvez, és láss csodát, határozottan úgy érzem, szeretem ezt a nyarvogva élvező kóbormacskát az arcomba loccsantott vízre ébredek, a rendőr derékig kigombolt ingben ül a fa árnyékos felén, mellkasi szőreit vakarássza és érdeklődve figyel, úgy tanulmányoz, mint botanikus a gombostűre felszúrt bogarat, na, bátyuska, az ég szerelmére, alakul-e már a jobbik véleményed, kivillannak arany fogpótlásai, a napocska csak-csak meghozza a jobbik eszedet, teszi hozzá, és farkasmosolyt erőltet az arcára, mondanám, de nem tudom, én inkább úgy érzem, szétrohasztja az eszemet a forróság, az aranykavargás, megpróbálok feléje kúszni, ezt észreveszi, és jobb fényes fekete cipőjét odanyújtja a kezemhez, megragadom, ő pedig kedvesen maga felé húzza a lábát, de nincs elég erőm megtartani magamat a lábán, kicsúszik kezem közül a pompás rendőri lábbeli, fejem a kőbe ütődik, ismét a sötétség és ismét a régi képek Kátya már nincs az ágyamban, csak a foltok emlékeztetnek rá a lepedőmön, meg a száraz hártyák finom repedezése a hasamon, érzem, a többiek, Törppapa és Richter, cinkosan összemosolyognak a hátam mögött, nélkülem ülnek az asztalhoz is, és azon nyomban hozzáfognak Kátya sorsa fölötti ítélkezéshez, közéjük ülök én is, nem hívnak ugyan, de hagyják, a lány nem maradhat itt, vezényel Törppapa, fehérmájúságával mindenkinek megzavarja az éjszakai nyugalmát, perverz hajlamokat erősít meg bennünk, könyörtelenül ki kell tehát rúgni, fehér rum ide, fehér rum oda, de inkább belénk, és a tervezgetés egész nap folyik, egyre jobban elhatalmasodó részegségben, este természetesen Kátya a fehér rummal lép be, az üveg hatására a nyakába borulunk, fogdossuk és ismét befogadjuk, halat is hozott, amit remekül lehet csipegetni a fehér rum mellé, újabb éljenzés, de Kátya is elemében van, szétvetett lábbal ül az ágyon, fehér bugyija ordenárén kelleti az alatta tátongó éhes barlangot, énekelünk is, meg táncolunk, elsősorban Törppapa rángatja szorgalmasan a lányt, befurakszik a fejével a két duzzadó mell közé, szerencséje van, éppen felér odáig, Kátya nem bánja a tolakodását, nagyokat nevet és bele-belehúz a vizespoharába, kifáradunk, tántorgunk és ostobaságokat beszélgetünk, lehányjuk magunkról a ruhát, Kátya is ezt teszi, először látjuk teljes világosságban a testét, nem szégyenkezik, kihívóan néz vissza ránk, jól nézzetek meg, most még ingyen van, ezúttal nem Richter ágyában kezdi a szerelmeskedést, hanem engem részesít a beavatás előnyében, rám mászik és dudorászva rajtam lovagol, hagyom, hogy ringasson az öléből szétáradó melegségében, elengedem magam, de amikor kinyitom a szememet, azt látom, hogy Törppapa áll az ágyunk mellett és meredten bámul bennünket, ez a szerencsétlen meg mit akar, huppan vissza az ágyékomra a meglepett Kátya, nem tudok mit mondani, én sem értem a dolgot, de Törppapa nem hagy bennünket sokáig kétségek között hánykolódni, velem is, velem is, lihegi elborult aggyal, ma éjszaka végre velem is, és elővakarássza pizsamájából a mereven is szánalmas, kicsi szerszámát, Richter hangosan felröhög valahol a hátsó félhomályban, igen, velem is, lihegi elvadultan a kis fickó, és Kátya szája felé nyomakodik a farkával, ne, az anyádnak nyomkodd, tiltakozik felháborodva Kátya, és elrántja a fejét a fenyegetően közelítő nemi szerv elől, mindent azért nem, abbahagyja a huzagolást, le akar szállni rólam, de már ott 66
van fölötte a röhögő Richter, megragadja a vállát és visszanyomja az ágyékomra, arra kényszeríti, hogy továbbra is maradjon rajtam, csak akkor alhatsz itt, Kátya, ha vele is csinálod, nem, rángatózik a lány, megpróbál kiszabadulni a szorításából, riadalma valóságos és nagy, de Richter kegyetlen és szörnyen részeg, másik kezével a lány nyakát kapja el, fejét durván odarántja Törppapa ágyékához, a száddal, ribanc, ott még van rés, csattan föl, egy pillanatra mozdulatlanság és tanácstalanság a testben, melyben ott lüktetek még mindig, azután lassan ismét mozogni kezd rajtam a lány fehér feneke, fejét Richter tartja Törppapa combja fölött, ütemesen nyomkodja föl és le, föl és le, azután a lány fuldokolva köhög, majd rögtön utána hányni kezd, Törppapa mellénk huppan a váratlanul rátörő gyönyörtől elszédülve, karjával át akarja fonni a nyakamat, de ez már nekem is sok, nagyot taszítok rajta, a földön csattan, vinnyogva csendesedik el, tudod mit, így már nincs is kedvem hozzád, dörmögi bele a lány könnytől és hányadéktól maszatos arcába Richter, miközben visszakászálódik az ágyába, a kis ribanca, morogja, s már alszik is, Kátya két tenyerébe fogja az arcomat, rázza, mint akinek elment az esze, a kurva anyádat, kiabálja, a kurva anyádat, és nem ütöm meg, mert minden részegségem ellenére megérzem, az anyázás igazából nem nekem szól, ez egy egyetemes anyázás, tudod, Kátya, suttogom a fülébe szelíden, vannak dolgok, amiknek be kell következniük, dolgok, amiket az embernek át kell élnie, akkor is, ha betegen, leprásan, lelkileg eltaknyolódva és lerongyolódva kerül is ki belőlük, Kátya, nyilván igazad van, amikor gyűlölsz engem, mert gyáva voltam, mert ócska voltam, amikor nem védtelek meg ezektől az állatoktól, de hát, Kátya, magad kerested magadnak a bajt, hiszen tudnod kellett volna, hogy három részeges suhanc csak bajjal jár, különösképpen akkor, ha a három közül csak kettőt engedsz a gyönyörű lábad közé, de ezt már nem hallotta a lány, maszatosan és tönkrebaszva horkolt, hideg falat ölelve magához álmában az arcom helyén csak véres lyukat érzek, szemembe belecsorog a verejték, nem tudom kinyitni, hiába vagyok ébren, a másikon izzik a kötés az erős naptól, na, fiam, aláírod végre a jegyzőkönyvet, vagy teljesen megetesselek a nappal, kedélyeskedik a rendőr valahol a szemhéjamon túl, képtelen vagyok a legkisebb mozdulatra is, valamit megint az arcomba locsol, mert megkönnyebbülök, később az jutott az eszembe, lehet, hogy lehúgyozott a szemete, de akkor nekem kellemes volt a langyos folyadék, ami az arcomba spriccelt, feloldotta a nap okozta merev bőrmaszkot, ismét meg tudtam mozdítani az izmaimat, elfintorodtam, talán bólintottam is, mert közeledni éreztem a rendőrt, az árnyéka mindenesetre eltakarta előlem a napot, ami nehezen leírható megkönnyebbülést szerzett, tudod, mondta halkan és magyarázólag, nekem gyermekeim vannak, akik nagyon szeretnének olyanok lenni, amilyen te vagy, de soha nem lesznek olyanok, mint te, mert nem fogom megengedni nekik, hogy úgy végezzék, mint te, a saját szarukban és vérükben fetrengve a napon, ők az én példámat fogják követni, rendőrök lesznek, akik az ilyenek fölött ülnek, mint te, és várják, hogy mikor jön meg az eszük, aztán, ha megjött, és aláírják a jegyzőkönyvet, akkor hazaviszik őket, és amikor végeztek, csak akkor mennek haza a családjukhoz, semmi dínom-dánom, semmi züllöttség, semmi cafrang, az én feleségem nem szép, te biztosan megmosolyognád, de kedves, és kitartott mellettem jóban-rosszban, jókat főz és soha nem mondja, amikor ágyba kerülünk, hogy nem akarja azt, na tudod, igenis tudja, hogy nekem a napi kimerítő robot után jár a megkönnyebbülés, még olyan is előfordul, hogy a kezével csinálja, amikor neki olyanja van, s ez nagy dolog egy vallásos asszonynál, mert az az én drágám, a szájával persze soha, nem is engedném meg neki, az már perverzió, ahogy az is, hogy ti seggbe dugjátok a nőket, ez undorító és közönséges, a női nem meggyalázása, ennek létjogosultságát egyedül az olyan esetekben ismerem el, ahol nincs megfelelő fogamzásgátló a nem kívánt terhességek megakadályozására, mint például Kubában, ez a lehetetlenség azonban nem áll fenn nálunk, én tehát szeretnék hazamenni a gyerekeimhez, meg a feleségemhez, szeretném elfogyasztani a vacsorámat, szeretném megcsókolni a gyermekeimet 67
elalvás előtt, szeretném megcirógatni az asszonykám domborulatait, mindez azonban csak abban az esetben válik lehetségessé, ha te aláírod ezt a kibaszott jegyzőkönyvet, amivel a te megpróbáltatásaidnak is vége szakad, nem csak az enyéimnek, elviszlek a szanatóriumba, sőt, tudok egy jó helyet, ahol jéghideg italokat árulnak, a vendégem vagy egy pohár kvaszra, biztos nem ittál még ilyet, kiváló ital ebben az embertelen hőségben, de a hozzájutáshoz az kell, bátyuska, hogy ne akadályozd tovább a munkámat Kátyát utoljára a kikötőben láttam, az után az este után eltűnt a szobánkból, s mi gyorsan napirendre tértünk az eltűnése fölött, más lányok segítettek feledni futó forróságát, de a kikötőben mégiscsak belébotlottam egyszer, annál a kocsmánál, ahol a keményebb matrózok szoktak inni és verekedni, lefogyott, s ez jól állt neki, mi van, kutakodott az arcomban, mi a fenét csinálsz te itt, a tengert jöttem megnézni, hát akkor eredj lejjebb, mert itt hamar kikapják a bámészkodó szemedet, nevetett, és lejött velem a mólóhoz, hatalmas hullámokat vert a part köveihez a tenger, nagy volt a hold és roppant szép a lány, tudod, hogy én szerettelek, te Kátya, próbáltam magam felé húzni, de kisiklott az ölelésemből, még az is belefér, mondta, a köveken egyensúlyozgatott, játszott, akár a kislányok, de mi a szart kezdhettem volna én a te szerelmeddel, és nevetett, engem nevetett ki, és igaza volt, mit kezdhetett volna a szerelmemmel, ócska kis fazonnak éreztem magam a nevetésében, most arabokkal élek, akik nagyon udvariasak és mindenben a kedvem keresik, csacsogott, ne gondold, hogy kurvát csináltak belőlem, ellenkezőleg, hasist adunk és veszünk, tiszta üzlet, én vagyok az egyik közvetítő, hát persze, hogy elmondom neked, legyintett, kinek mondjam el, ha nem neked, azért hiányoztok néha, fiúkák, hogy ti mekkora marhák vagytok, és a kezét nyújtja, segítsem le az egyik magasabb szikláról, ugrik, teste az enyémhez csapódik, de ez a vonal, úgy látszik, valóban beégett nála, mert láthatóan nem érez semmit a közelségemre, de annak a kis rohadéknak egyszer még kikaparom a szemét, lobban fel benne a düh, aztán lecsillapodik, megfogja a kezemet, ballagunk egymás mellett, mint két tétova szerelmes, holott mi az egymás szerelméből nem vettük ki a részünket, csak egymás testét bitoroltuk valamilyen állandóan részeg törvénykezés szerint, te figyelj, most kapsz tőlem egy kis hasist, de ígérd meg, hogy soha többé nem kutakodsz utánam ezen a tájékon, különben kivágatom a barátaimmal azt a fene nagy szerelmes szívedet, és megfőzöm ebédre, néz rám gunyoros szeretettel, és látom, nem tréfának szánja, amit mond, egy kis zacskót csúsztat a kezembe, aztán vigyázz vele, nehogy túl magasra szállj, és már a nevetése is a sötétségből hullámzik elő, a föld nyeli el, egy rés a sziklák között, vagy valamelyik tengerparti ház kapuja, máig nem tudom, állok egyedül a víz és a hold fényében, kezemben egy zacskó, benne hasis, amit még aznap éjszaka el fogok szívni, lebegni fogok a szállásunk folyosóján, talpam nem érinti majd a földet, ködök között haladok és vértekbe öltöztetett harcosok között egy fölfelé tartó végtelen lépcsősoron, és már tudom, én hazatérek, egy darabig ácsorgok majd a kapuban, nézem a hatalma fenyőfákat a kertben, csak azután csöngetek, anyám lép ki a verandára, meglát, összecsapja a kezét, megtántorodik, el kell kapnia az ajtófélfát, hogy ne vágódjék el, szörnyű látvány lehetek, ahogy állok ott szétvert fejjel, könny és vér csorog végig az arcomon, anya, nagyon egyedül vagyok, akarom majd mondani, de nem mondok semmit, erre ő is elsírja magát, ketten maradtunk, fiam, mondja, amikor végre kiér a kapuhoz, apád meghalt, amíg odavoltál, ráborulok, és ő hagyja, hogy összekönnyezzem-vérezzem rázkódó fejemmel a ruháját, igen, én haza fogok menni, de Kátya majd örökre itt marad, itt az arabjaival, itt a tengerével és a hatalmas holdjával, Kátya, akit meg akartunk alázni, ostoba nagyfiúk, de nem tudtuk, mert tisztább volt talán nálunk, és pontosabban értette a dolgokat, mint mi, s most elengedett végleg, most, amikor pedig úgy éreztem, hogy ő tudna megtartani engem, éppen ő, valami tartás akkor nagyon kellett volna nekem hová futnak a vonatok, motyogtam, számban szétáradt a langyos víz, bizonyára árnyékba húzott a 68
rendőr, amíg aludtam, mert kevésbé érzem a nap rettenetes ütéseit a halántékomon, sok a gengszter itt minálunk, csendül a fülem mellett a jól ismert hang, hiába jó a rendszer, komikus képre nyílik a szemem, emberem szórakozottan tologatja fején előre-hátra a sapkát, igazából azokkal kellene nekem is foglalkoznom, a gengszterekkel, mert azon a vonalon lehet megugrani, és én is végre arra a helyre kerülnék, ami tehetségem és elhivatottságom okán megillet, elfogni egy veszélyes embert, bevetődni az üvegen keresztül az ablakon, forogni kettőt-hármat a padlón, közben kibiztosítani a pisztolyt, aztán, elkerülve a sortüzeket, beléjük engedni az összes ólmot, rezzenéstelen arccal, akár a robotok, mert egy igazi zsaru onnan ismerszik meg, hogy nincs a szívében naplemente, amikor ölni kell, szóval ez kellene legyen a sorsom, de mindig jön egy telefon, szarba-vérbe fagyva fekszik egy külföldi alak egy nyilvános hely klozetjében, a kurva anyját kell olyan komolyan venni ezeket a fekvő alakokat, de ha parancs van, akkor parancs van, menni kell, és én megyek is, kiganyézlak, kórházba vitetlek, aztán meg nem akarod aláírni a jegyzőkönyvet, hát mondd meg, mi ebben nekem az üzlet, ha nem lennék ennyire elhivatásos, hát basznék én itt ücsörögni veled egész nap egy fa alatt, arra várva, az igazság pillanata mikor érint meg, és mikor írod végre alá az igazságot, mert azt elnapolni nem lehet, s én ilyen tájban éreztem meg, hogy ezt a meccset elveszítettem, mert a rendőr nem volt többé ellenfél, egy álmodozó kis nyomoronc volt, kamasz, aki azt hiszi, hogy belőle valaha is Schwarzenegger lesz, egyébként sem tudom, mi értelme van az egész jegyzőkönyv históriának, az ENSZ nem fog miattam nyilatkozatban tiltakozni, a gumibotos rendőr ellen soha az életben nem indul eljárás, hiszen tanúi csak a fönti beszélgetésnek maradtak, nyilván körbeültettek bennünket besúgókkal, a lépcsőalji verekedés szemtanúit pedig rögtön szétkergették, ha ugyan kellett kergetni őket, a fájdalom állandó áradása elkezdte felőrölni a maradék ellenállásomat, nem láttam érelmét kinek, minek ellenállni, ott van Máté esete, akit félholtra vertek, megkínoztak, megfosztottak a ruhájától, és meztelenül hazakergették az éjszakában, mi történt abból is, semmi sem történt, a rendőr megjelent és elment, Máté makacsul hallgatott és mindenre rábólintott, szomjas vagyok, nyögtem ki végre hosszú idő után az első szót, szomjas vagyok, egy bogár mászott a rendőr vállán, a váll-lapon éppen, kicsiny piros-fekete bogár, talán katonabogárnak hívják, de nem tudom biztosan, gyermekkoromban nagyon sokat láttam a betonon napozni, a betonon katonabogarak napoztak, a kutyában nyilván bolhák laktak, mert erős viszketések és csípős érzések jelentkeztek rögtön a társbérletünk legelején, ő persze békésen szuszogott a hónom alatt, nyilván meg is könnyebbült, hogy élősködői egy részét sikerült átruháznia rám, a katonabogarak vidáman bagzottak a napon, fene egy jószágok, az ember fejét szétrobbantja a hőség, ezek meg csak kefélnek és kefélnek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a lángokban álló világban csakis a párzás az egyetlen autentikus cselekedet, mit mondjak, volt idő, amikor én is ezt hittem, amikor még fiatal voltam, és akarattal rendelkeztem, minden napszakban és minden szegletében a világnak képes voltam párzó mozdulatokat kezdeményezni, a rám száradt húgy bűzleni kezdett, nem ártana lemosakodnom, fogalmazódott meg bennem az elszántság, ahhoz természetesen be kellene mennem, füleltem, de odabent nem moccant senki, zajt legalábbis nem okozott, vagy alszik a nő, vagy beledöglött a gonoszságába, ha kopogtatnék, igen, ha kopogtatnék, egészen pontosan éreztem ennek a lehetőségnek a hasznosságát, igen, talán ha kopogtatok, de azzal meg fölzavarnám a kutyát, aki békésen alszik oldalamba fúrt fejjel, el kéne neveznem, ez így illenék, mert már látom, hogy visszavonhatatlanul hozzám szegődik az átkozottja, ezt persze semmiképpen sem fogom megtenni, hogy is ne, ha neve van, akkor el kell temetnem, ha megdöglik, keresztet kell a feje fölé raknom, még mit nem, az én rovásomra ne dögöljön meg senki, én se döglöm meg senki rovására, ezért is lenne jó, ha ez az asszony odabent eltakarodnék, mert ha földobom a pacskert, akkor kényszert fog érezni az eltemetésemre, mi több, akár egy özvegy, fogadja a kondoleálókat, fekete ruhában lesz, könnyek áztatják aszott kis 69
citromképét, sóhajtozik és a kezét tördeli, én meg ott nyújtózkodom végre a leszögelt dobozban, na ne, ez elképesztő, tapostam rá a szerelmeskedő katonabogarakra, a lyukas zoknin keresztül éreztem, ahogy kemény kis testük megadja magát a nyomás alatt, pattan és szétmállik, dörömbölni kezdtem az ajtómon, majd bősz ordításba fogtam, engedj be, te cafat, a tulajdon házamba akarok bemenni, valahonnan hangot hallottam, ne izéljen már, Bevízkém, kinek beszél ez a marha, ütődtem meg a mondaton, én nem vagyok Bevíz, ordítottam vissza a leggorombább káromkodások kíséretében, miféle társasjáték része lettem én itten, kérem, még hogy Bevíz, egyetlen ilyen emlékképem van, amikor valakit Bevíznek hívtak, az is színházi, ez a Bevíz egy tutyimutyi alak, színdarab-figura volt, akinek valami zűrje támadt a feleségével, meg a családjával is, azt hiszem, nem engedték be a tulajdon lakásába, ráadásul azt állították, hogy nem ismerik, a felesége állította ezt, amikor a csöngetésre kinézett az ablakon, a fickó végig csak állt szerencsétlenül a kék hivatalnoköltönyében a kapu előtt, közben megitták a kőbányai sörét, és felzabálták a disznósajtját, igen, mintha világosodnék az agyamban, a felesége szeretője zabálta meg, aki valamilyen okból ott lakott náluk, meg ott lakott a főnöke is, aki jól megbaszta ennek a Bevíznek a lányát, majd elvette feleségül, ott bolyongott bent a régi szeretője meg a tőle való zabigyereke, ezek is ki-kidugták a fejüket az ablakon, a római pápa is feltűnt az erkélyen, valahogy ott lakott mind az egész világ a zűrzavaros darabban, csak ez a Bevíz nem tudott bemenni az ajtón, mert - ja, még a Clinton is ott lakott, az amerikai elnök, a gorilláival -, csak ez a Bevíz nem tudott hazamenni valamilyen okból, azt hiszem, nem volt megmagyarázva, miért, azon kívül, hogy a kulcsa beletört a zárba, de ettől függetlenül még bárki beengedhette volna őt, és elég rossz vége lett különben a játéknak, mert infarktust kapott és bekrepált, a színen mindenféle angyalok kezdtek el szálldosni ezüst szárnysuhogással, nem sokkal később olvasom az újságban, a Bevízt játszó színész egy konyhakéssel harakirit követett el, magába szúrta a rettentő kést a konyhaszékén ülve, és szétvagdosta vele a beleit, csúnya játék, nem is csodálom, az a darab roppant egy genya ügy volt, úgy beszéltek benne a színészek, hogy még én is elpirultam tőlük, a közönség fele kiment előadás közben, és hangosan anyázta a szerzőt, aki egészen biztosan ott ült valamelyik hátsó sorban, és égett a pofájáról a bőr, ha csak be nem volt nyomva, ezek mind ilyenek, anyáztatnak a színpadon, aztán meg azt szeretnék, hogy a közönség könnyes szemmel imádja az ordenáré zsenijüket, hogy meghalt-e, azt már nem tudom, mert annyira nem érdekelt a Bevíz-ügy, a dörömbölés zajára megvadult a kutya és a bokám felé kapott, erre ijedtemben rendesen oldalba rúgtam, egyszer megharapott egy kutya, vagy csak álmodtam, hogy a lábamba mart, de akit egyszer már megharap egy kutya, vagy egyszer már álmodott egy megharapásról, szörnyen tud félni, nem is félni, kétségbe esni, és a kétségbeesés az azonnali cselekvést váltja ki az emberből, jelesen a hatalmas rúgást, önvédelem, reflex, miegymás, az eb, hogy ne mindig a kutyát használjuk, vinnyogva hentergőzött a lépcsőfokokon lefelé, nyomban meg is bántam indokolatlan szigoromat, no, gyere, te kis árva, nyúltam furdalásos szánakozással utána, még épp elértem korcs kis farkát, azt ragadtam meg, vinnyogva ellenkezett, forogni próbált, sértődötten, hogy most már valóban meg is harapjon, de ügyes voltam és elszánt, így hagyta, hogy odahúzzam magamhoz, határozottan értelmes kis feje van, állapítottam meg, amikor egyvonalba került a szeme az enyémmel, szórakozottan simogattam a gerincét, mi lesz vele, töprengtem, mi akkor, ha sikerül bejutnom, be oda, nyilván nem jöhet utánam, hogyisne, egy kutyával csak gond van, több, mint egy gyerekkel, mert az ember porontya előbb-utóbb valahogy majd csak felnő, és nincs vele napi gond, de a kutya soha nem nő fel, csak öregszik, így a gond se foszlik soha szét körülötte, az ember a gondot csak egy ideig tudja szeretni, azután kilúgozódnak a vállalás nemességéből az éltető ízek, az önbecsülést jótékonyan felpumpáló visszajelzések sem tudják egy idő után megmozgatni a belső tartalékokat, a gond elveszíti a gondoskodás értelemben megkaphatott melegségét, teherré válik, undorító, deprimáló kényszerességgé, púppá a háton, pörsenéssé a seggen, 70
hazudik, aki azt állítja, szeret gondoskodni a másikról, csak a szerepzavarát akarja leplezni vele, etetni, itatni, nem beszélve arról, hogy minden nap többször meg is kell sétáltatni, hogy el tudja végezni a dolgát, bennem pedig egyre fogyóban a szándék, hogy megmutatkozzam a továbbiakban a napfény világának, nyomban elundorodtam a megfogalmazástól, a napfény világa, patetikus és semmitmondó szöveg, az is lehet, persze, hogy mindösszesen ennyi mondandóm maradt a világról, amelynek a napja is kínozni tud csak, ellehetetleníteni létezésemet a rapcsos kövön, öklömmel megint verni kezdtem az ajtót, még szerencse, hogy nem volt elég erő bennem, különben betörtem volna a verejtékező papundekli-lemezt, ütöttem, ahogy csak bírtam, és egyfolytában ordítottam, ahogy csak a számon kifért, s most nem hiába, de nem ám, mert résnyire nyitódott az ajtó, bentről savanyú homály ömlött ki, egy citromfej körvonalazódott a homályömlés mögött, aszott kis asszonyarc, valahonnan ismerős, idegenül meredt rám, mit keres itt, erre még nem válaszoltam, mert jobbnak láttam azonnal akcióba lendülni, vállammal nagyot taszítottam az ajtón, de nem tudtam a rést megnagyobbítani, a ringyója ugyanis, gondolom, számítva erőszakosságomra, beakasztotta a védőláncot, így csak felmázolódtam a forró farostlemezre, ezen mintha elmosolyodott volna, az is lehet, elfintorodott, mintha, egy minthán azért nagyon sok múlik, ezt hadd mondjam el, itt például az, hogy tovább rohadhattam a kövön, és nem mintha, de nagyon is életszerűen, a nő azt kérdezte, kicsoda maga, és mit akar, mint abban a szaros drámában, ki maga, és mit akar itt, hát ki lennék, én vagyok, és bemenni akarok, maga nem lakik itt, én magát nem ismerem, mondta a nő, és az ajtó becsukódott az arca előtt, rázárva ismét a savanyú homályt, hanyatt dőltem, a kutya szűkölve próbált kiszabadulni alólam, lehunyt szemmel feküdtem a lépcső kövén, miközben tisztán hallottam, hogy a nézők felállnak a helyükről és hazamennek, taps és ünneplés nélkül, a székek felcsapódnak és elhallgatnak, egy pillanatig csönd, azután benyomul a takarítószemélyzet, egy vastag női hang csattan fel, szóljanak a díszletezőknek, hogy vigyék ki a színpadról azt a dögöt, és nehéz léptek közelednek, érzem, hogy megragadnak, hogy néz ki, ember, összehúgyozta magát, emelnek és visznek, zajt és zúgást hallok, azután csönd, hűvösség, azután csönd és hideg, azután pedig sötét, pedig a katonabogár a rendőri váll-lapon még akkor is ott gubbasztott, amikor már hétmérföldes robogással közeledtünk a szanatóriumhoz, én a teherautó platóján hevertem, a rendőr valami sámlin üldögélt fölöttem, egyik kezével az oldalfába kapaszkodott, a másikban a tányérsapkáját szorongatta, igen, ezekkel a sapkákkal mostanában elég sok bajom van, gondoltam, de ő szerencsére nem látott bele a gondolataimba, sőt, elégedetten pislogott felém, ha nem is barátságosan, barátságossága abban a pillanatban elpárolgott ugyanis, amint a jegyzőkönyv aljára rávakartam, kezétől segítve, a nevemet, a naptól és verejtéktől meggyötört papírlapot villámgyorsan a táskájába süllyesztette, vizet ugyan nem adott még ekkor sem, de ígéretét félig-meddig beteljesítve, arrébb húzott a napról, így félárnyékba került a felsőtestem, ami leírhatatlan változás volt az eddigiekhez képest, ő maga kiment az út mellé, és megpróbált autókat leállítani, de úgy látszik, itt mindennapos helyzet, hogy egy rendőr integet az autósoknak, mert eszük ágában sem volt megállni az integető alaknak, csak zúgtak-zúdultak tovább, mintha észre sem vennék a méltatlankodó hivatali embert, nohiszen, vinnyogtam magamban, ez a te hatalmas rended, ami a hozzád hasonlók vállán nyugszik, erre, mintegy válaszul, mégis sikerült egy teherautót bepaliznia, koszlott kis jószág, legfeljebb disznószarszállításra alkalmas, amikor a vékony, fiatal férfi kikászálódott a pilótafülkéből, a rendőr mellette termett, és jó pszichológiai érzékkel, ellentmondást nem tűrő hangon rámordult, ott van a dög a fa mellett, segítsen feldobni a platóra, az ember először halálra rémült, azt hitte, hogy egy hullát kell felpakolnia az autója platójára, kezével megpróbálta eltolni maga elől a látványomat, de a rendőr a karjánál fogva vonszolni kezdte a helyszín felé, ami én voltam, így kénytelen volt szembesülni velem, megpillantva szomjúságtól verdeső számat, kissé megnyugodva és felbátorodva azt kérdezte, 71
mi történt ezzel, mire a rendőr barátságtalanul csak annyit mondott, semmi köze hozzá, nagyon szomjas lehet, állapította meg a sofőr, dögöljön meg, vetette oda a rendőr, szeme villanásával jelezve, hogy nem kívánja tovább folytatni ezt az el sem kezdett beszélgetést, lehajoltak és nagyokat nyögve fölemeltek, egyik a vállamat fogta, a másik bokámnál a két lábamat, ordítottam a fájdalomtól, olyan volt, mintha egy nagy konyhakést forgattak volna meg a fejemben, amazok nem sokat törődtek velem, feldobtak a teherkocsi platójára, tényleg, akár egy dögöt, a szanatóriumnál álljon meg, kiáltott utána a rendőr a platóról, aki nyilván beszállhatott volna a vezetőfülkébe, ám az feltehetően szabálytalan lett volna, még dögállapotban sem tanácsos magára hagyni a megfigyeltet, utaztunk hát ketten, a rendőrrel, nagyon látszott rajta, hogy készült hazamenni végre a ronda feleségéhez, aki néha megrángatja kézzel a faszát, meg az ostoba fiaihoz, akiket már születésük előtt rendőrré predesztinálta a sorsuk, megvan a jegyzőkönyv, el van simítva a dolog, velem meg majd csak lesz valami, fél szemmel is ember az ember, ebcsont beforr, a forradások meg egyenesen férfiasítják az ember arcát, azért, biztos ami biztos, amikor leemeltek a szanatórium szomszédságában a platóról, a rendőr komoran figyelmeztette a sofőrt, tanácsosabb azonnal elfelejtenie, amit látott, ha nem akar magának kellemetlenséget, a galléromnál fogva tartott, most járnunk kell, sziszegte, járunk egyet, bátyuska, lépned kell szépen, és lépkedtünk, lassan és fájdalmasan, nagysokára elértünk az italárus napernyőjéig, egy nagy pohár hideg kvaszt ennek a forró fejű fiatalembernek, kedélyeskedett a rend őre, izzadós, terebélyes asszonyság meregette egy hordóból a gyanús külsejű nedűt a sorban állók poharába, összecsapta a kezét, amikor meglátott, mit tettetek ezzel a szegény fiúval, ember, hát nektek már semmi se szent, és a kezembe nyomta a korsót, vedd úgy, hogy nem hallottam, sziszegte a rendőr, ostoba jószág, ha tudnád, milyen veszélyes elem, akkor nem járna a pofád, veszélyes, veszélyes, mindenkire ezt mondjátok, berzenkedett tovább nagy bátran az asszony, legalább a vért lemosnátok róluk, mi közöd hozzá, vonszolt arrébb a rendőr, végre inni kezdtem az italt, mohón, szinte önkívületben, észre sem vettem, hogy fele a mellemre ömlött, csak azt éreztem, hogy szétárad bennem a hidegség, hogy a szomjúság verdesése alább hagy, hogy kitisztul az agyam is, hogy a fájdalom állandósult érzetét átveszi valami megváltó zsibbadás, szeretetfélét éreztem és hálát, mindkettő a rendőrre irányult, azon vettem észre magam, hogy szeretném ezt a derék férfit átölelni, háromszor orcán csókolni, érezni a malacbőr finom verejtékillatát, a rendőrkabát posztójának a durvaságát, később sokat gondoltam erre az érzésre, erre a megelőzhetetlen és minden bizonnyal rossz irányba tartó érzelemre, ami talán a hála határtalansága miatt támadt fel bennem, s mindegy is volt egyszerre, hogy a szenvedésből megváltó a szenvedés előidézője volt, banális történet, a kínzottnak egy idő után erős érzelmi kötődése támad a kínzójával, akár akarja, akár nem, s ezt a rendőr is megérezhette, mert megenyhült a tekintete, gyere, bátyuska, most visszaadlak a tieidnek, aztán áldás békesség, morogta kedélyesen, ismét megragadott, és elvonszolódtunk együtt a szanatórium főbejáratáig, ott kirángatta a különös kettősünktől babonás rémületbe dermedt portást a fülkéjéből, vidd az idegent a szobájába, és hozzátok rendbe, adta ki az utasítást, ellentmondást nem tűrő hangon, mossátok meg, dugjátok ágyba, figyeljetek rá jobban, mert nagyobb baj is lehetett volna, no, ég áldjon, támasztott oda a falhoz, és elindult kifelé, egyszer azért még visszafordult, a kvaszra a vendégem voltál, legyintett a kezével, és jókedvűen becsapta maga mögött a nagy sötét, faragott kaput
72
Havazni kezdett, halkan és visszavonhatatlanul, a ritkás pelyhek rá-rálibbentek az ablakra, egy pillanatra megkapaszkodtak az üvegen, azután vagy megcsúsztak, és a gittelés felhólyagzott festékén végezték, vagy rögtön elolvadtak, hideg égi csóknyomattá változtak, elhomályosították az ablakon túli két hatalmas vörös templomtorony rajzolatát, dús kékbe vésett aranytornyok közé szegezték a napot, mondta egyszer az a lány, akit végül egy költő vett helyette feleségül, erről a mondatáról sokat töprengett később, már hogy olyan tornyokat kellene építenie, amelyek állandóan dús kék égbe lennének vésve, ehhez leginkább eget kellene építeni, egy új eget, vagy a régit átépíteni az egyre megszokottabbá váló fakó kékesszürkéből dús kékbe, és az már régi tapasztalata, hogy ilyenkor nem elég egy átfestést megrendelni az Istentől, a téren sietősebbre fogták az emberek a léptüket, amiben nem volt egyébként túl sok logika, hiszen nem eső cseperészett, hanem hó szállingózott, ebben a szóban, szállingózott, benne volt az ártatlanságon kívül egy nagy adag linkség is, ahogy az a sok kis fehérség az egyetlen nagy kékségből kiválik, és az ablak előtt mórikál, táncol, játssza a telet, télnek persze már lennie kell, december utolsó napja van, ilyenkor, régen, amikor még gyerek volt, javában állt a földön a hó, hatalmas tömbökben fehérlett reggelente az udvaron, apával mindig hóembert építettek, ez nyilván csak hétvégeken volt lehetséges, amikor hazaingázott hozzájuk, ilyenkor a nem létező kistestvére helyett is játszania kellett vele az apjának, láthatóan szeretett mókázni az apró, vékony és inas ember, nagy élvezettel tanítgatta, hogyan lehet egyetlen hólabdából hatalmas görgeteget összehizlalni a friss hóban, a hóember méretei mindig meghaladták az övét, de olykor még az apjáét is, ojja sájgajépa, ojja sájgajépa, hozta neki a répát a konyhából, nagyokat kacagva az örömtől, és, mint aki fél, hogy kinevetik a selypessége miatt, magát összeszedve még hozzátette, ojra sárgajépa, de már kapta is fel az apja, dobálta a magasba, egyre magasabbra, az eperfa tetejéig, a téglagyári tó befagyott jegéig, a gyártorony kormos pereméig, föl egészen a felhőkig, az égig, és még ki tudja, meddig dobálta föl őt az apja, sűrűn az eszében járt, mióta meghalt az örege, minden hajdan megtörtént mozzanat váratlanul jelentőssé lett és átértelmeződött, most is ott ült az ölében, és a nehéz, berepedezett, durva kéz a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel érinteni, próbálta simogatni az arcát, már az ajtóban állt, amikor eltávolodtak ezek az apai rátalálások, nagykabátja mindkét zsebét lehúzták az üvegek, két literes borosüveg, mindkettő megbontva, visszanézett a rendetlen és kopott szobára, a látvány örömtelen volt és különösen éles, ilyenkor, az ünnepre készüléstől megváltoznak a látvány arányai, így a napi élettérre rácsodálkozás is szétmozdítja a megszokott síkokat, feltűnt neki, mennyire koszos az ablak, az alatta lévő ágyon festőinek nevezhető rendetlenség, igazából csak iszonyatos hanyagsággal szétdobált ruhák halma, poharak, üveg, az ágy lábánál rettenetes mennyiségű szennyes, zoknik, ingek és gatyák, ahogy a nő nélkül élő férfi csak úgy ledobálja őket magáról, amikor éjszaka részegen és magányosan hazatér, vagy épp ellenkezőleg, részegen és valakivel, akit sikerült összeszednie a városszéli kocsmában, hazatér, de másnap nincs mosogatás, nincs porszívózás, nincs takarítás, csak sörért való lekúszás, csak életmentő pálinka utáni matatás van, vagy éppen menekülés, iszonyatos tempójú vesszőfutás a kijózanodás okozta depresszió elől, meglátta a hatalmas hólyagszerű lámpaburán, amit oly nagyon szeretett egykor, azóta persze már nem, a megrakódott port, a porba mintha valaki írt, vagy ábrát karistolt volna, de az ajtó távolságából már nem tudta kivenni a jelek értelmét, lehet, valamelyik látogatója tréfájáról van mindössze szó, az is lehet, egy elmulasztott üzenet, lehetőség karcolata őrizte ott halványodó magát reménytelenül, az élete változhatott volna meg, talán, ha meglátja, elolvassa a maguk idejében a hozzá intézett jeleket, bámulta a széken egymásra rakódott ingrétegeket, különös ritmustalanságban szétdöntögetett cipőket a földön, a cigarettacsikkekkel megtelt tányérokat, hamutartókat, virágalátéteket, a szekrény oldalára egy nyakára tekert nadrágszíjjal fellógatott Lenin-szobrot, ami nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás, kegyetlen humoránál csak a kockázata volt 73
erősebb, és jóllehet, bárki belépett a szobájába, s az őszinte meglepetés heves arcjátékai után a legnagyobb és legzavarosabb elismeréssel szólt erről az egyszemélyes politikai demonstrációról, most egyáltalán nem tűnt fel neki olyan óriásinak a poén, sőt, szinte okádéknak találta az ötletet, és fölöslegesnek a hatalom ilyen nyilvános provokálását, így van ez már az ilyen napokon, az ember utálja magát, de nyilván nemcsak a jeles nap okán, hanem mert semmi szeretni valót nem talál magán, magában, és valóban nem talált, rácsapta a szoba reménytelenül tömény látványára az ajtót, elindult a két üveg kocsisborral „jólérezni magát a városban”, ezeket már megvette előre, annak az embernek a durcás elhatározásával, aki pontosan tudja, hogy neki már csak ez a két liter kocsis fog örömöt és melegséget okozni ebben az istenverte hidegségben, az ünnep miatt felfokozódott egyedüllétet persze nehéz lesz feloldani, a hétköznapokban talán még megszolgálták volna az árukat ezek a borok, sajnos, fehérek és zöldszilvánik, nem mozdulnak rá olyan hirtelen agresszivitással az idegrendszerre, mint az erősebb, olajos és testes vörösborok, tompa költőiség van bennük, lágyság az elnyújtott pusztításban, így vajmi kevés eséllyel vágott neki a hangulatfeldobó sétának, melyet előre megtervezett, pontosan tudta, ha ki fog lépni a kapun, rögtön jobbra fordul, nem vág át a téren, ahogy szokása nap mint nap, nem néz föl az ablakra, ahol valamikor, egyetlen egyszer, meztelen lányt látott napozni, a fiatal, nyilván egyetemista csaj incselkedve, minden szégyenkezés nélkül nevetett le rá, amikor kacéran hátrahajtotta a fejét, és észrevette, hogy odalent ácsorog egy fickó, naná, valaki mindig ácsorog odalent, teljes testével fordult feléje, láttatni engedte kislányos melleit, a barna bőréből kiugró még barnább mellbimbóit, a hasa alján feketéllő szőröket, meghajolt, mint kedves bohóc a szigorúan amatőr cirkuszban, amitől elmosolyodni kellett, és ez a mosoly egyúttal az erotika kioldását is jelzi a jelenetből, visszafordult, és a napnak felkínált háta már nem sugározta lefelé ugyanazt a testiséget, ami a megpillantásakor áradt feléje, nem ment át a téren, ahol Mátéval és Richterrel egyébként annyit üldögélnek, bámulva, néha leszólítva a fiatalabb nőket, rámutogatva az épületekre, én itt leszek tanszékvezető, én pedig itt fogom megreformálni az intézetet, persze senki sem gondolta komolyan, akkor még nem, hogy itt valamifajta változások is elkövetkezhetnek, még kevésbé gondolták, hogy ezeket a változásokat ők fogják előidézni, mert hihetetlen és lehetetlen volt elgondolni, hogy ők lesznek - nem is olyan sokára - azok, akik átveszik a szerepeket, elsősorban a vezető, tágabban értelmezve pedig a bármilyeneket, szívták a bagókat és itták a zöldszilvánit, apám, ha az életnek vannak császárai, azok minden bizonnyal mi vagyunk, hőzöngtek az ócska bortól túlságosan is hamar megszédülve, miközben üres volt a zsebük, az egyetemre csak akkor jártak be, ha másnaposan valami okból betévedtek oda, szó szerint értendő itt a betévedés, a kifáradás valamilyen automatizmusa vitte őket az előadótermek békés csöndjébe, ahol lehetett nyitott szemmel aludni, amíg az izzadós tanársegéd gyűrött fejjel előhozakodott a sok értelmetlen, áltudományos, számára sem pontosan érthető hablattyal, jobbra fordult, az út lefelé vezetett a folyóhoz, kifelé a lakhelyétől, ezen a részen ritkán barangolt, nagy és rideg hivatali házak álltak itt, az egyetem klinikái, vagy valami fenyegető ilyesmik, az esti fények között most olyanok voltak, mint a díszletek, ornamentika a semmi fölött, de nem is ez a legfontosabb megközelítés, az utcai lámpafények, akár ha minden színházban lenne, megvilágították a koromtól sötét falakat, és e megvilágított felületek olyanok voltak, igen, teljesen olyanok, mintha megfestve lennének egy előre kitervelt, általa nem ismert színjátékhoz, mintha az előző este jól-rosszul bemázolták volna őket az erre kijelölt segédmunkások, néhol elnagyoltra sikerültek az ábrázolt részletek, mások pedig kitűntek a falfelület aprólékos kidolgozásával, magyarán, egy közepes színműhöz elgondolható díszletezés formáját vették fel, ezt egyszer rendesen át fogom gondolni, határozta el, egykedvűen haladt tovább sorsának ezek között az előre elrendezettnek látszó installációi között, határozott irányba, meg nem határozott cél felé, csak annyit tudott, hogy nem akar találkozni senkivel, ismerőssel főleg nem, és ez a rész, a városnak ez a szeglete teljesen 74
alkalmasnak tetszett egy teljesen magányosnak elgondolt sétához, elkerülhetőnek a felületesen érdeklődő kérdés elhangzásához, melyre persze senki sem szokott választ várni, na, hol fogsz szilveszterezni öregem, látod, a szemrehányás megfogalmazásához, nem kellett volna otthagynod épp most a nődet, megállt a parton, a nappal szürke folyó most úgy tudott ragyogni, mintha nem ő lett volna, aki pár héttel előbb elnyelte az egyik barátját, alig volt húszéves a srác, verseket írt, talán jobbakat, mint a legtöbb húsz év körüli fiatalember, mindösszesen úszni akart egyet az év utolsó vizsgájának záróaktusaként, hiszen olyan nagy és kerek olyankor ez a kurva világ, az utolsó után, begyalogolt a holdvilágnál az olajosnak tetsző hullámok közé, és a Vaskapunál dobta fel később a víz a felpuffadt hulláját, most ő állt ott a folyónál, olyan magányosan, mint a holdkarikába beletartott kisujja, a legelső érzete nyilvánvalóan az volt, beereszkedik a szelíden hömpölygő víz jégtáblákkal táncoló hullámai közé, hogy majd olvadáskor, a Vaskapunál, foszló hullaként jelenjék meg ismét, csak egy pillanatra megint, az élők között, ettől a lehetőségtől megundorodott, nem, hulla azért nem akart lenni, túlságosan is komikus, hogy egy magányos pillanat miatt, mert mi egyéb egy szilveszter este, foszló húsú, felpuffadt hullaként zaklassa majdan a túlélőket, csak mert abban az adott pillanatban senki sem kérdezte meg tőle, mit akar, miféle melegségbe akarja belehajtani a fejét, a hídnál megállt, ilyen szép híd a világon sincs, nézte az impozáns ívű vastraverzeket, csak a folyó zavaros ma, a folyó, amelyik bennem folyik tova, ivott a jobb oldali zsebét lehúzó üvegből, ami azt is jelentette egyben, hogy nem akart ezzel, az utólag meglehetősen jelentéktelennek feltűnő gondolattal sem foglalkozni többet, elhagyta hát a folyót, és a hatalmas tér felé vette az útját, ahol szintén nem remélt ismerőst, hiszen a dóm előtt felállított szabadtéri színház széksorait megtartó rozsdás és otromba vastraverzek egyenesen elriasztották a város lakóit attól, hogy jártukban-keltükben ezen a téren vágjanak keresztül, ez a vasakkal betömött hatalmas üresség jóformán csak arra szolgált, hogy az ott lakó diákok elsurranjanak árkádjai alatt a lakhelyükig, illetve a lakhelyüktől eljussanak az egyetem épületéhez, irányként természetesen többször jöttek szóba a környékbeli kocsmák, a szorgalmi időszak befejeztével aztán ők, a diákok is átadják a helyüket - és legtöbben a szobáikat is - a hangyaként nyüzsgő turistáknak, akiknek a nyári színházi szórakoztatása miatt ezt a teret is elcsúfították a fantáziátlan káderek és a káderek által elfantáziátlanított, magukat színházi szakembereknek hívott, kiürült voltművészek, a téren valóban csönd várta, a hó immár komolyabb pelyhekben, ám változatlan egykedvűséggel hullott a széksorok közé, nem ment be az árkádok alá, nem akart a szobrok és domborművek tekintetébe beleakadni, vágyott arra, hogy a hajára hulljanak a súlytalan kristályok, lassan ment, időnként hol ezt az üveget, hol amazt húzta meg, mintha valami különbség is lett volna a kettő között, jól esett ez a laza semmibe csúszás, vagy legalább annak a kísérlete, hogy eljusson oda, épp a jobb oldali üveget emelte a szájához, amikor hangot hallott a feje fölül, a hang csengő volt és fiatal, erős és vidámságos, az egyik első emeleti ablakból kiáltott le hozzá valaki, hé, te srác, hová mész, és ő megállt, mert rajta kívül nem látott senkit a téren mozogni, felnézett, és valóban neki szólt a hang, hozzá kiáltott le a lány, aki derékig kihajolt az ablakon, hosszú hajára figyelt föl először, barna, ekkor még nem láthatta a szemeit, melyek, mint később megállapította, a legkülönösebbek voltak az egész zavarba ejtő jelenségen, álmosak és álmodozóak, huncutok és csodálkozók egyszerre, nehezen leírhatóak voltak ezek a szemek, keskeny vágásuk ellenére például nagyok, zölden, és nem barnán, mint azt várni lehetne, nyílóak a világra, megállt, mert nagyon nem értette, miért érdekli ezt a szépnek nagyon szép lányt szilveszter estéjén az, hogy ő, éppen ő, hova megy, nem válaszolt, csak nézte a nyitott ablak fényéből előragyogó tüneményt, mit is válaszolhatott volna, hiszen maga sem tudta, hova megy, mindössze annyiban volt biztos, hogy megy valahova, viszik a zsebében a borok, azt mégsem válaszolhatja ezen a nagy és látványos téren kinyíló ablakból kihajló nagyon szép és szelíd jókedvvel érdeklődő lánynak, hogy ő bizony berúgni tart sehová erről a nagyon nagy és üresen álomszép térről, és a lány, 75
mintha csak megérezte volna a zavarát, újabb és pontosabb kérdéssel könnyebbített a helyzetén, mit csinálsz ma este, és ebben a kérdésben már volt valamennyi kihívás, meg, bármilyen különös, segélykérést is kihallott belőle, kék ing volt a lányon, munkás-kék, amilyet általában férfiak hordanak, középiskolás szerelmének volt ilyen inge, kék, Kismadárnak hívta, Little Bird, hosszú ideig mindössze ennyit tudott angolul, ezt rebegte a lehetetlen éjszakákon a kollégiumi szoba fölmeredő melegében, hatvan diák egyetlen nagy hálószobát horkolt és lihegett be hajnalig, Little Bird, valahányszor kimondta ezt az akkor egzotikusan csengő semmiséget, mindannyiszor érezte, hogy soha nem fogja a kalitkájába zárni a számára mindennél drágább és a lehetőségeinél természetesen szabadabb madarat, ma este be fogok rúgni, és beleölöm magam a folyóba, vigyorgott fel a kérdezőre, hát azt fogom csinálni, és ha itt, most, egy film íródnék, akkor a vágás után hőseinket egy elegáns, vendégekkel túlzsúfolt, félhomályos második emeleti polgári lakás nagyobbik szobájának távolabbi sarkában látnánk táncolni, s bár e regényírás lassúsága ezt megengedő módban kezeli, nem feltétlenül tartja elfogadható módszernek, így LÁNY
Komolyan kérdeztelek. (Hangjában enyhe könyörgés, hangyányi megbántottság.)
FIÚ
Én sem vicceltem. (Teszi magát, valójában az izgalomtól alig tud megszólalni.)
LÁNY
Nincs kedved eljönni egy buliba velem? (Nevet a hangja, valójában fél, mert nem szokott ilyesmit csinálni, utcára leszólni ismeretlen embereknek, tehát nem tudja azt sem, milyen reakcióra számíthat a másik részéről.)
FIÚ
Túl jó nő vagy te - énhozzám. (Ez a mácsó őszinteség persze csak fogás. Amellett van benne valami mélységes mély és szomorú felismerés, egy szilveszterkor magányosan kószáló tizenkilenc éves fickó nem lehet elég jó egy ablakból kihajoló nőnek. Hacsak)
LÁNY
Nem is látsz. (Ez genyózás. A lány, akit majd hívjuk J-nek, épp eleget hajol ki magából ahhoz, hogy a fiú láthassa, arcra szép, mi több, feltűnő jelenség, alakilag a körtemellűek fajtájába tartozik, azok közül is a duzzadtkörte mellűekébe, dereka vékony, erős és kissé széles válla mindenképpen kerek csípőt és hosszú combokat sejtet, kemény feneket és)
FIÚ
Nem inkább te nem látsz? (Az elgyávulás nyilvánvaló. J. bátran és határozottan nyitott, a fiúnak azonban időre van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán érvényes válaszhoz jusson el a dialógusban. Egy ilyen visszakérdezés teljesen befagyaszthatja a beszélgetést, és a nagy lehetőség végül nagy semmibe durran bele.)
LÁNY
Én hívtalak... (Ahá, a sértődöttség. Egyébként teljesen jogos. A figura meg van kínálva, ám nem tud, vagy nem akar, reagálni. A legrosszabb megoldást választva, riposztozik. Ezen könnyű átlátni, a dolog még csak nem is nevetséges, egyenesen bosszantó. A manusz egy seggfej.)
FIÚ
Én meg nem akarok menni. (Támadás a bástya ellen. A visszautasítás nyilvánvalóan mozgósítani fogja a lány adrenalin-készletét. Nem akar? Hogy jön ahhoz, egyáltalán, hogy nem akar? Erre nyitni kell, hacsak nem)
LÁNY
Egy ilyen jó nővel? (Megy a labda. Enyhe utalás téve a fiú gyávaságára. A lány előre menekül, ott kell rúgni, ahol a másik elgyávult. Az ágyékába bele. Teli) 76
FIÚ
Pont egy ilyen jó nővel. (Nem hangzik valami meggyőzően. Nincs riposzt, nincs ellentámadás, amit eddig megemelt az irónia, az most visszacsúszott a kiábrándító valóságba. Hősünk valóban nem érez magában annyi bátorságot, hogy)
LÁNY
Nyisd szét a kabátodat! Hadd nézzelek meg! (Új front megnyitása. Váratlan és előre ki nem számítható lépés. Hallható, ahogy dőlnek a másik bábui.)
FIÚ
Hülye. Nem vagyok exhibicionista. (Durva húzás, mintha valaki felrúgná vesztésre álló bábuival együtt a táblát. Bántalak, mert nem merlek érinteni. Mert nem merlek. Mert)
LÁNY
Nem azért kértelek. (Jaj, itt komoly bajok vannak. J. mintha megijedne, hogy ilyen dúlást végzett a fiú állásában, ezért ostobán és váratlanul beáldoz. Beáldoz, de mit? Beáldoz, de kinek? Hova)
FIÚ
Ha nem azért, akkor miért másért? (Bulldogharapás, a megérzett gyöngeségre azonnali és agresszív reagálás. Nem túl sportszerű, de hatékony. Némiképp kisszerű. Persze)
LÁNY
Túl modorosan fogalmazol. (Kezd visszatalálni az előző, rendkívüli manőverező képességéhez. Stilisztikai támadás, kivédhetetlen. Valóban modoros a ha, komoly ember csak zavarában vetemedik ilyen haházásra. Vagy még akkor sem.)
FIÚ
Igaz. Mi a faszt akarsz a kabátom szétnyitásával? (Becsapódott a lövedék. Fröcsköl a vér. A szerencsétlen áldozat kapkod fűhöz-fához, közönséges és durva, harapna, ha lenne mivel. Fogai kiverve.)
LÁNY
Hülye. Azt akarom megnézni, milyen ruha van rajtad. (J. a saját eszközeivel veri vissza a maradék ellenkezést. Nincs esély amott. Akár el is hajthatná a)
FIÚ
Amilyen a kezembe akadt. (A vesztes hangjai ezek. Nem ellenállás, csak az önkiadás szomorú gesztusai. Némi szégyenérzet a szöveg valóságtartalma miatt.)
LÁNY
Eredj már! (Dramaturgiailag a legszebb pont, mondhatni, a rövid párbeszéd a csúcspontjára ért. Mennyi odaadás, megadás, feladás a nyolc hangban és egy felkiáltó jelben! Csak nő tudja ilyen szépen fölemelni a ronggyá vert ellenfél pofáját a fűrészporból.)
FIÚ
Milyen régen hallottam ezt, hogy eredj már. (Nyilvánvaló hazugság. Nap mint nap használja közös szlenget beszélő barátaival. Csak az intonáció, a hang, ami rajta)
LÁNY
Akkor eredj már, még egyszer, és ne kéresd magad. Mutasd, mi van rajtad! (A cselekmény fölpergetése a szereplő által. Kioldás a görcsből, egyúttal az előzőleg fölvetett, de megoldhatatlannak látszó kérdés újbóli beszélgetésbe emelése.)
FIÚ
Mi lenne, ing. (Ostoba, mint minden férfi. Nem tudja olyan gyorsan követni a nő lélekváltozásait, ahogyan azok végbemennek. Időt akar, merev, értetlen. Nem válasz. Mi több, nemválasz)
LÁNY
Nincs pulóvered? (J. előkészíti a következő ütéskombinációt. Még nem tudja, de érzi a kérdésben benne rejlő otrombaságot. Mi van, ha tényleg nincs pulóvere? Egy utcáról fölkapott srácról még az is elképzelhető, hogy nem rendelkezik pulóverrel.)
77
FIÚ
Nincs. (Jó érzékkel vette át a jelenet irányítását. Most szánható, most bocsánatot lehet kérni tőle, most a messzire elvetett súlyk)
LÁNY
Miért nincs? (Sajnos, csak gyengécske utánlövés. Az irányítás átmenetileg, a bekövetkezett személyes sértés okán, a fogadónál.)
FIÚ
Hogy, ha belém harapsz, ne akadjanak szálak a fogaid közé. (Várható volt, hogy a fiú könyörtelenül kihasználja a hirtelen ölébe pottyant lehetőséget. Kétirányú támadás. Megtorolni a múlt sérelmeit, bátortalanul - mi másra utalna a jól időzített szemtelenség - rákérdezni a jövő lehetőségeire.)
LÁNY
Gondolod, hogy beléd akarok harapni? (Szofisztikus kérdés. Aki ilyen kérdést tesz fel, az természetesen akar. Harapni. Nem kicsit.)
FIÚ
Ha nem, akkor miért szólítottál le? (A kígyó itt harapta meg a farkát. A bergsoni hólabda megdagadva visszatér az őt elindító fehér kézbe. Nevetés. Olvadás)
Nézi az ablakból előhajló fehérséget, a váratlan szerencsét, vagy talán a csodát nézi, a lányt, aki hirtelen kihajolt egy ablakon és belehajolt a létezésébe, lehajolt hozzá, áthajolt időn és sorson keresztül, meghajolt egy reményvesztve üzengető reménytelen sors üzenete előtt, lehajolt az árvaságához, odahajolt a szűköléséhez, amit nyilván meghallott a hóesés falán túlról, visszahajolt egy régebbi pillanatba, amikor lenézett, és talált valamit a földön felejtve, a földre leejtve, összehajolni készült egy szétszéledő lélekkel, aki szenvedett és az összefogására várt Felállni pedig, teljesen fölállni, ami a fölegyenesedésnek a szinonimája, nem állíthatnók, hogy egyszerű dolog, valahogy úgy kell, az ember előbb gondosan lerakja mindkét kezét a lépcső rapcsos kövére, egymástól ideális távolságban, szétterpesztett ujjakkal támaszkodik a két tenyerén, hogy az alátámasztási felületet minél nagyobbra növelje, azután a térdeit maga alá húzza, amennyire csak tudja, ettől a feneke fölemelkedik a levegőbe, föl a magasba, kicsit komikus így, akár a büdösbogár, ilyenkor az ember, legfeljebb abban különbözik a problémás nevű állattól, hogy neki a páncélnak látszó domborulat a seggére nőtt, azután meg kell próbálni ezt a domborulatot följebb emelni, még följebb, egészen addig, míg arányváltozás nem áll be az ember tartását illetően, jelesen, hogy a súlypontja följebb kerül, mint azt a kuporgás feltételezné és megkívánná, ekkor nagy erőfeszítések árán elengedi a rapcsos követ, amelyet felületes szemlélettel eddig lefelé nyomott, valójában csak megtartott, hogy föl ne zuhanjon az égbe, és elkezdődik a felegyenesedés komplikált és ezer veszélyt rejtő aktusa, legelőbb nem szabad visszaesni, ami legtöbbször az elengedés nem kellő pillanatának a kiválasztásakor következik be, ilyenkor az embernek még mindig van (azaz, csak lenne) egy lehetősége a pofára visszazuhanás mellett, mégpedig az, hogy a bekövetkező tragédiát meg tudja akadályozni a két tenyérrel történő kitámasztással, de ez viszonylag ritkán szokott sikerülni, mert az ember keze nem a kitámasztásra találtatott fel, hanem a szerszám megfogására, hogy így legyen ember végre az ember, s mióta az lett, ez a két, viszonylag vékony szerszámfogó sok hasznosat nem csinál, ezek után pedig, aki meglát, egy-egy visszazuhanás utáni törött arccal, nem gondol arra, hogy tudományosan megmagyarázható az állapotom, hanem azt mondja, hogy jól megverték a részeges disznóját, de most, hogy sikeresen eljutottam a második fázisba, és már-már bizonyos, hogy nem fogok visszazuhanni arccal a lépcső kövére, diadalmasan nevetek oda rájuk, a köpködőkre, hogy íme, az ember csak föláll és elindul, el, új kalandok felé, új vizekre új hajóval, a hajó itt azért is viszonylag pontos, mert a haladás meglehetősen lassú és hullámvölgyekkel tarkított, már álltam, nem túl férfiasan és egyenesen, de följebb volt a seggemnél a fejem, aki próbálta, tudja, hogy ez sem akármi, előre csúsztattam a lábamat, megpróbáltam áthelyezni rá a testsúlyomat, de elsőre nem sikerült, némi riadtsággal visszabillentem előző helyzetembe, 78
várakoztam, rákészültem, billenés ellen föl, most viszont sikerült, ez a legfontosabb lépés, az elmozdulásé, testsúlyom az elülső lábamon, súlypontom e láb felé kimozdul, ez lehetővé teszi az elindulást, ami meg is történik pillanatokon belül, a mozgásnál viszont egyensúlyi kérdések kezdődnek el, és küszöbölődnek ki szerencsés esetben, a kutya érdeklődve és láthatóan meglepetten kapja föl a fejét, elmozdul a biztos és meleg pont, elkezdődik valami nagyon konvencionális, ami máshol és máskor is megtörtént, ez a gazda sem jobb, mint az eddigiek, ez is mozog, helyet változtat és ettől kiszámíthatatlanná válik, sikerült hamar eltalálnom a kezdeti lendületet, így viszonylag fürgén és egyenletesen haladtam egyelőre még előttem is ismeretlen célom felé, a kutya engedelmesen követett, ezen annyira meghatódtam, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, nevet adok neki, de csak egy pillanat volt, hagymázos állapot, ami fel is bosszantott kissé, jól feléje rúgtam a dögnek, meg ne érezze az elgyöngülésemet, persze nem sikerült eltalálnom, olyan lassan mozdult feléje a lábam, hogy egy lajhár is kényelmesen kerülte volna ki a rúgást, vicsorított egyet, mintegy tudomásul véve a helyzet hierarchikusságát egy kerítés peremén ült mintha csak viccelni akartak volna: zöldre festették a tulipánmintás rácsot pirosra a tulipán szirmokat fehérre a levelek erezetét valaki nyilván viccelődni akart a nemzeti komolysággal, ennek a bolond rácsnak támasztotta a hátát, egy utcára kihajló ecetfa árnyékában furulyázott, mégpedig magyar népdalokat, ami egy évtizeddel előbb is modorosságnak vagy műparasztiságnak tűnhetett, nagy és csontos arca volt, haja mosdatlan csomókban hajlongott alá vézna vállára, gyanúsan fehér inget viselt, de az is lehet, gyanúsan viselte azt a fehér inget, ami lelógott majdnem a térdéig, elnyűtt farmernadrágján figyelmet érdemlő szakadások éktelenkedtek, melyekről lerítt, hogy nem divat-topisság miatt keletkeztek oda, hanem igazi hánykódás szögei akaszkodtak bele hol itt, hol ott, ezek a szakadások valahogy sorsot képviseltek rajta, a nadrágon, nem kevés volt nyomorgást és szenvedést, sarut hordott, amihez nem húzott zoknit, az elfeketült, bőrből készült lábbeliből bánatosan meredtek elő lábujja sárgás körmei, az egész figurában volt valami krisztusi és valami ellenszenvesen keresett és csinált, nevetségesen agresszív, érthetetlenül pimasz, magyarázat nélkül huppantam le melléje, nem reagált, bólogatva hallgattam a játékát, nem reagált, és ennek örültem, mert jó volt ott ülnöm és bólogatva hallgatnom, nemtörténésben lennem, átvéve ritmust és külső lüktetést, de egy idő után elhallgatott a furulya, az arc lassan felém fordult, végigjárt rajtam a tekintete, tetőmtől a talpamig, és csak annyit mondott, hol húgyoztad össze magadat ilyen rettenetesen, ember, majd egy mellékes mozdulattal inge mélyébe rejtette a furulyáját, ilyenre nem lehet mit válaszolni, így jött ki, morogtam, így jött, ki, az más, és intett, hogy követhetem, elindultunk mi hárman, ő, én, meg a kutya, libasorban vonszolódtunk, elhaladtunk a diadalív alatt, ahol elröhögtem magam, vonulnak a győztesek, erre megállt, kutakodóan a szemembe bámult, szép kutyád van, mi a neve, kérdezte anélkül, hogy a kutyára egyetlen pillantást is vetett volna, majd amikor megtudta, hogy nincs a kutyámnak neve, legalábbis, tőlem még nem kapott, élvezettel bonyolódott bele a névadás kalandjába, Atmának fogjuk hívni, ez egy komoly és szép név, a kedvenc filozófusom hívta így a pudliját, tette hozzá, látva értetlenkedő tekintetemet, Atma, ez a szó a brahminok nyelvén világlelket jelent, hát nem tartod nagyszerűnek, hogy egy ilyen fontos lényt csináltam a kutyádból, világlelket, igaz, ez nem pudli, hanem a legkibaszottabb korcs, amit valaha láttam, de hát hadd éljen ő is, ha mi élünk, baszod, vihogott, meg sem várta, mit szólok az elhamarkodott keresztelőhöz, meglódult, s pillanat múlva messze lobogott előttünk a fehér ingében, én meg mentem utána, mintha hipnotizált volna, pedig semmi, és semmi nem utalt arra, hogy erre az emberre számíthatok, arra sem, hogy legalább valami hasznom származik az ismeretségből, áporodott italszagot húzott maga után, amit most épp 79
meg tudtam állapítani, mivel a boltban vásárolt borokat már korábban elpusztítottam, ha romantikus lennék, azt mondanám, volt valamilyen lángolás az emberemben, aki váratlanul állj-t vezényelt, engedelmesen megtorpantunk Atmával, most persze meg émelyít, megémelyít, hogy azonnal elfogadtam a nevet, egyáltalán, akaratom ellenére néven szólítom azt a tolakodó lényt, aki erőszakosan idecsatlakozott hozzám, körülnéztem, egy koszlott, nyitott ajtajú kocsma elé érkeztünk, ez itt az Englischer Hof, magyarázta hevesen a vezetőm, itt lesz egy kis elintézni valónk, semmin se lepődjetek meg, és intett, hogy üljünk le a lépcsőre, kimerülten leroggyantam, az igazsághoz tartozik, már nagyon vágytam erre a kis leülésre, fájtak a lábaim, hiányzott valami, amiről egészen pontosan tudtam, hogy mi, csak azt nem, hogy hány deci, fölnéztem és elcsodálkoztam, nem az Englischer Hof felirat virított a bejárat fölött, hanem az, hogy Békás Tanszék, ennek nem sok értelmet találtam, még annyit sem, mint amennyi az Englischer Hofból kihámozta számomra magát, a furulyás a legnagyobb óvatossággal az ajtó pereméhez lapult, úgy, hogy bentről ne lehessen látni őt, hallgatta a kiszűrődő zajokat, mintha szét akarta, vagy tudta volna választani a sokféle röhögcsélést, nyarvogást, jajgatást, majd minden átmenet vagy logika nélkül elordítódott, de olyan hirtelenül erős hangon, hogy valósággal kettészelte az alaktalanul kifelé áramló beszédfolyamot, zavaros és büdös áradatot, Bandi, bent-e vagy-e, Bandi?, és nyomban röhögni kezdett, egész vézna testében rázta a nevetés, olyan volt, mint egy csínytevő gyerek, aki élvezi, hogy borsot tör a többiek orra alá, ráadásul ebben az akcióban olyasféle anonimitás is megjelent, ami csak félig volt az, és a másik felében szándékosan nem, hiszen a nevezett Bandi, kiről egyelőre semmit sem tudhattunk azon kívül, hogy egy megszólításban benne foglaltatott, következésképpen létezővé tétetett, ismerte hangról az őt megszólítót, és jött is nyomban a vastag válasz, az anyád van idebent, Galadér, ne várd meg, hogy kimenjek, baszd meg, mert a beledet körbetekerem a nyakadon, ganyé, erős, agresszív, hadarós hang szólamlott a többiek fölé, de a Galadérnak titulált emberke mit sem törődött a fenyegetőzéssel, elégedetten dörzsölte össze a két tenyerét, alakulnak a dolgok, szállásod már alighanem van egyetlen rohadt tiszta inget sem talált, szennyest pedig mégsem akart magára venni, ha már ilyen megtiszteltetésben van egyszerre része, hogy igazi nő hívja meg egy igazi bulira, benyúlt hát Máté szekrényébe, akivel ez idő tájt néhanapján együtt lakott, az együttlakás attól függött, mikor melyiküknek sikerült átmenetileg befészkelődni valami módosabb spiné lakásába, illetve mikor rúgódtak ki, többnyire erélyes gyorsasággal, onnan, kihalászott egy selyemforma anyagból készült mintás sárga inget, az akkori divat szerinti majdnem legmodernebb szabásút, elégedetten nézegette magát a tükörben, pillantása az asztalon árválkodó, félig maradt borosüvegre esett, felemelte, de nyomban gőgösen vissza is lökte az írógépe mellé, ma nagy kanállal fogok enni, morogta félhangosan, a legnagyobb kanállal, amivel csak enni lehet, vigyorodott e cinikusan, ezek a kihagyhatatlan helyzetek roppant tetszettek neki, bele a közepébe, ha meghívta, nyilván benne foglaltatik a meghívásban az is, hogy eleget tesz a kéréseinek, az pedig, hogy milyen kérései lesznek, teljesen egyértelmű az esti párbeszéd után, lehet, hogy egyedül csak azt, természetesen azt fogja kérni tőle, ha kell egyáltalán kérni az ilyesmit, pulóvert továbbra sem talált, így megintcsak ingre kapta fel a nagykabátot, a képére és az állára, pontosabban, pelyhedző szakállára kent valami illatosat, azután elégedetten szemlélte magát pár pillanatig a szekrény ajtajára gyárilag fölerősített tükörben, nem vagy szép, de azért még érdekes lehetsz ennek a leszólító lánynak, biztatta, vagy inkább hergelte magát, megint felnevetett, nyersen és fölényesen, mint aki már megnyerte a csatát, annak a férfinak az öntelt vihogása volt ez, aki eleve megalázkodó helyzetben találta a legyőzendő nőt, megbánod még te ezt, drága gyermek, dialogizált az árkádok fölött izgatottan készülő távoli lánnyal, meg, amikor sikoltozva alattam vergődsz, még egy utolsó elégedett pillantás a tükör felé, cigaretta a száj sarkába, gyufalobbanás, megvilágított arc, a jelenetre rácsapódó ajtó 80
egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, két idegen az egyre erősödő havazásban, a hó egyébként minden bizonnyal a legmegfelelőbb díszlet egy ilyen menéshez, elég elegáns és kellően lírai, J. illatozott, ahogy a bulira feltunkolódott lányoknak illatozniuk illik, megfordult a fejében, hogy megfogja a kezét, de minden ilyen, előre megfontolt érintés olcsónak tűnik fel abban a pillanatban, ahogy nem magától jön létre, nem a természetes akarat hozza elő, hanem egy valamilyen, nem kellően mélyről irányított elszánás koreografálja, így hát nem érintette őt, pedig a bőrön keresztüli üzeneteknek minden bizonnyal nagyobb a hatásuk és a fontosságuk, mint a verbalizált, ezáltal közhelyesített egyértelműségeknek, nem kérdezte, hová mennek, a lány haladására figyelt, ha fordulást érzett a mozgásában, vele fordult be az utcasarkon, ha megszaporázta a lépteit, utána lendült, pedig nagyon sok mindent szeretett volna elmondani neki, és talán még annál is többet kérdezni tőle, bár a kérdések mindig a behatolás szándékát erősítik meg, az illetéktelenség térhódítását, hová lettek az üvegeid, érdeklődött kedvesen a lány, s hogy pontosítsa a helyzetet, beléje karolt, arra azonban okosan figyelt, hogy a fiú ne tudja megérinteni a mellét, ami szintén megszokott játék férfi és nő együtt haladásakor az utcán, a véletlen állapot, mintha akaratlanul hozzáérne, közben nem mintha, hanem valóságosan közvetítődik a mell finom nyomása-ellenállása az arra hivatott szervhez, na igen, éppen oda, ezt nem értik meg a nők, hogyan lehet egyetlen érintésre álló fasszal reagálni, lehet, hogyne lehetne, nagyon is lehet, sőt, csak úgy lehet, a boromat otthon hagytam, lesz talán ott, ahová megyünk, elég, és annál jobb ital is, érte utol a lépteit megint meggyorsító lányt, de a körülírt kérdésre nem kapott választ, hogy hová mennek, mi fog történni velük ezen a kétségkívül meglepően alakuló estén Úgy jött mellettem, mint egy riadt kiskutya, meg nem szólalt volna a világ minden kincséért sem, nem is sejthettem, mi jár abban az csinos kis fejében, inkább konoknak láttam, isten bizony, az volt az arckifejezésében, konokság, hogy majd ő megmutatja, meg nekem, de nyilván meg másoknak, pontosan talán ő sem tudta, mit akar megmutatni, mit akar, miért, és kinek akar, mutogatni végtelen ideig tartónak tetszettek a lépések, úgy ment mellettem, félig előttem, mint egy idegenvezető, csak mentünk, és csak a hó, néha belénk ütköztek vidám fiatalok, nyilván elrettentek a savanyú képünk láttán, mert nyomban kikerültek minket, megvallom, a kezdeti magabiztosságom jócskán alábbhagyott ennyi közömbösség és kedvetlenség láttán, ekkor még nem tudhattam, hogy a hallgatása másfajta szomorúság fölött építkezik, mint képzeltem, honnan is tudhattam volna, a lány arca be volt zárva előttem, szép és titokzatos volt, hideg, annak az embernek a tartózkodása volt a tekintetében, aki láthatóan, de be nem vallottan, fél 81
Majdnem elájultam a saját bátorságomtól, amikor az ablakból leszólítottam, soha nem tettem volna ilyet máskor, csak már annyira magányos voltam akkorra, hogy mindegy is lett volna, kihez szólok, és mit mondok neki, csak legyen valaki, akire nézve hallom a saját hangomat, egészen addig a pillanatig azt hittem pedig, amíg meg nem láttam a kopott kis kabátjában, a két üveg kocsisborral a zsebében, a kerengő mellett szédelegni, hogy lelkileg fölkészültem arra, egyedül töltöm a szilveszter estét, majd éjfélkor képzeletben koccintok a kedvessel, aki valahol India partjainál hajókázik éppen, Lajosnak hívják, de talán ez most nem fontos, váratlanul belém állt azonban valami, rémület vagy ellenkezés, lázadás vagy az állhatatlanságom beismerése, nagy szart az Indiai-óceánon hajózó matrózomnak, én igenis el akarok menni bulizni a társaimmal, de egyedül nem, nem egyedül, és már, mintha hívtam volna, jött is odalent, és már nyitottam is a számat, persze tudom, innentől egy csomó dologban lehet, nincs visszaút, ha nincs, hát nincs, mondjuk rá, hogy ez egy olyan vihar, amikor a hajó kormányozhatatlanná válik, és sodorja az áradás, és sodortatja magát az áradással, bocs, Lajos, Lajosom a legszebb ebben a szótlan haladásban mégiscsak az, hogy már ekkor összetartozónak éreztük magunkat, ott dobogtam, lüktettem a meleg markában, az oldalfényben azt láttam, valami apró vágás van az orrán, ettől az egész orr szörnyen erotikussá vált, követtem az illatát, nem tudom, milyen parfümöt locsolt magára, de elképzeltem, ahogy áll egy szekrényajtóra gyárilag fölerősített tükör előtt, és egy halványzöld üvegcséből kölnit permetez a két melle közé, oda, a két melle közé, oda végre előjött ez a Bandinak aposztrofált személy, vérben forgó szemekkel jelent meg a napsütésben ázó utcán, piros kockás flanelinge szakadtan himbálózott szakadt testén, ő tán még Galadérnél is kehesebb volt, seszínű haja göcsörtös szálanként meredt föl az égre, és arra is megesküdtem 82
volna, így első látásra, hogy bogáncsok ragadtak belé (és honnan), szája sarkában sötét nyomokban ott ült a nagy mennyiségű délelőtti pálinka, zavaros, apró vörös szeme nyugtalanul hol belém, hol Atmába kapott, úgy állt komoran fölöttünk a barátságtalan ember a kocsmaajtóban, akár egy akarata irányáról még nem határozott isten, így nem volt nehéz első pillantásra megsejtenem benne valami eredendően rosszat, bár meglehet, nem ő volt rossz, a rossz csak körülötte termett, az erőterében volt valami kegyetlen és sátáni, benne volt a tekintetében, a mozdulataiban, a pórusaiból áradt kifelé a vesztes és a veszejtő erős és zavaró szaga, a közelsége nyugtalansággal töltött el, amit hirtelen leplezni sem tudtam, erre, mintha csak kihallotta volna a gondolataimat, szélesen elvigyorodott, lassított mozdulatokkal, alulról fölfelé szántva, gondosan megvakarta a tökét, a műveletet befejezve hasát felpúpozva nyújtózkodott, akár egy kényes, vén kandúr, biztonságban érezvén magát a birtokán belül, már megint ki az apám faszát hozol a nyakamra, Galadér, engedte el magát, ahhoz képest túlságosan hangosan, hogy a kutyával a lábánál kuporogtunk alázatosan, Galadér pedig egyenesen a szájába lógott, annyira közel volt az arcuk egymáshoz, hogy a hangos beszédtől a Bandi szájából időnként előfreccsenő nyál épp a szeme között landolt, inkább add meg az öt rongyomat, te szemét, mert tényleg leszaggatom a kurva vesédet, tegnap is beütött volna valami rendes üzlet a lengyel ringyókkal, de nem volt egy árva dellám se, miattad, te kurvapecér, mert megbíztam benned, én állat, hogy a picsában lehettem ilyen köcsög, hogy egy agyilag zokni, jellemileg nulla hernyóra rábíztam öt rongyot, a kezemet vágnám le inkább tőből, semhogy még egyszer elkövessek ilyen ostobaságot, az isten valamennyi ege egyszerre rogyna rád, te tripperes barom, hadarta egyszuszra, de Galadérnak, nyilván már szokva volt az effajta beszédhez, a szeme se rebbent, szeretettől elcsöppenő mosollyal végigvárta a nagy állat hadari átkozódásait, azután előhúzta az ingderekából a furulyáját, a szájához kapta, és válaszként, mintha csak kevert műfajú komédiát látnánk egy erre kiválasztott, kellően lepusztult utcaszínházban, elindított egy futamot, édesanyád ezt szerette, te Bandi, ezt e, szerette, és cifrázva fújni kezdte a Hej, halászok, halászokat, nem hittem a szememnek, a borostás állat pillái abban a pillanatban elnedvesedtek, ahogy az első hangok eljutottak a füléig, mélyeket sóhajtva lekuporodott, vagy inkább klasszikus gesztusokkal megjeleníthető tehetetlenséggel lerogyott mellém a kőre, buggyant, majd csorrant a könny, eldurvult arcát két roppant ökle közé szorítva zokogott a Bandi, a kurva anyádat, Galadér, vert rá néhány nagyot öklével a lépcső hiányos műmárványára, tovább rontva annak az állagát, csuklott egy retteneteset, fújt egy orrot, amúgy kézzel félrecsapatva a taknyot, közvetlenül fülem mellett zúgott el a tekintélyes méretű váladék-ufó, szívbajt hozva rám, a furulya egy idő után, ahogy az várható volt, drasztikusan elhallgatott, hinnye, hogy mindig megríkatsz a drága édesanyám emlékével, te selyma, utóbbi fordulat meglepett, a szó olyan finom választékosságra utalt, amit ki nem néztem volna a szeszlángos férfiúból, hosszan, talán hirtelen fölszakadt gyöngeségét leplezendő, vakarni kezdte a mellkasán nőtt dús, vörhenyes szőrzetet, akár a majmok, még bolhászkodott is a szőrrengetegben, Bandi egyetemet és főiskolát is végzett, hízelkedett feléje a furulya békítő takarása után Galadér hangja, miközben felém mutogatott, igaz-e, Bandi, hát mondd már, nehogy azt higgye ez az ember, hogy te egy bunkó kocsmalakó vagy, erre Bandi ébredőn fölemelte a fejét, rám meredt, sokáig tartott a nézése, és nem mondott semmit a nézésével, az is lehet, már régen kihalt tekintetéből a valódi üzenet, a fenyegetésen vagy a kihívó méregetésen kívül semmi más nem maradt meg benne, azt én, bólintott végül, beleegyezőleg, egyetemet meg főiskolát, baszd meg, nem látszik rajtam, ne bámulj ki ilyen ostobán a hülye fejedből, még mindig úgy deriválok, mint az álom, apám, én voltam a legtehetségesebb az egész évfolyamon, itt megtorpant valami miatt, mintha emlékezni kezdett volna, vagy az is lehet, az önsajnálat hullámai borították el, mindenesetre feszült pillanatok voltak, a véglényeknek az a kiszámíthatatlan életremegése zajlott, amikor rálátásuk támad a saját helyzetükre, amikor indulat és gyűlölet ébred meg bennük a külvilág 83
felé, amely akárhogyan is, gennyesen és megalkuvóan, hazugan bár és elveket nem ismerve, de formák és keretek között tartva önmagát, és mindenek fölött a termékenység látszatát keltve, élettereket teremt saját magának, kizárva abból mindenki olyat, aki ezeket a kereteket bármilyen módon is sérti, vagy kétség tárgyává teszi, ilyen állapotban természetesen minden kitörés elképzelhető, alvó vulkánon nem jó táncolni, összébb húztam hát magam, mert bár küllemre nem nézhetek ki sokkal különbül, mint ez a Bandi, sőt, széthúgyozott nadrágomban egyenesen taszítólag hathatok még ezekre a kocsmatöltelékekre is, mégsem azonosítom magamat velük, még mit nem, ezek a nyomoroncok lecsúsztak, én meg lecsúsztattam magamat, alóluk kifordult a föld, én kifordítottam magam alól a támaszkodásra alkalmas felületeket, így a végeredmény is csak külső jegyekben lehet azonos, illetve még úgy sem, a kettő csak külső megjelenésében hasonló erősen, fölállt, az árnyéka fölém hajolt, éreztem a cseresznyepálinkák és az olcsó fehérborból készült nagyfröccsök jellegzetes kevercsbűzét, rám áradni a szájából, na, mire vártok, gyertek be, odabent csak-csak hűvösebb van, a kutya természetesen kint marad, úri ember kutyát és cigányt nem tűr meg az asztala közelében, és nevetett, fogatlan szája belevicsorgott a napsütésbe, milyen jó, jutott az eszembe, hogy akárhogyan is, de ránk mindig süt a nap már a villanegyedben jártak, a gondosan elterveztetett kertekben fenyőfákra erősített színes égősorok szórták a posztkarácsonyt, a világ még egyszer ünnepelni készült, mit készült, javában ünnepelt, ebbe kéne bekapcsolódnia most neki is, de híján volt mindenféle magabiztosságnak, szándéknak, persze italnak elsősorban, a lány végre elárulta, a gyógyszerészkar dékánjának a lányához mennek, ő rendez az évfolyamuknak bulit, rajta kívül csak orvostanhallgatók lesznek ott, ez kellően megrémítette, mit kezd ő egy csomó nagyképű és műveletlen orvostanhallgatóval, a két egyetem között nemzedékről nemzedékre öröklődő háború dúlt, legföljebb abban egyeztek meg, hogy a jogászok, mint külön kaszt, valamennyiüknél bunkóbbak, jobbnak látta hát ezen túl nem firtatni ezt a dolgot, a lánynak arra a kérdésére, hogy mivel foglalkozik, azt válaszolta, alkalmi munkákból él, nem vették fel az egyetemre, naná, hogy ő is orvosira jelentkezett, de sajnos, nem efesként, egyébként pedig, micsoda baromság az, dühöngött színpadiasan, hogy azok élveznek előnyt a felvételnél, akiknek fizikai dolgozó az anyjuk vagy apjuk, legjobb persze, ha mind a kettő az, nem pedig az olyanok, akik valóban tudnak és tehetségesek, jön majd a bugrisok értelmisége, hát tehet ő arról, hazudta tovább heves indulatokat mímelve, hogy a faterja menő ügyvéd, de a lányt a várakozása ellenére egyáltalán nem hatotta meg a mese az ügyvéd papáról, így innentől kezdve egyfolytában szégyenkezhetett, az öregére gondolt, a kis kubikosra, aki tolta maga előtt a rettenetesen nagy taligáját, tolta időtlenül a földkráterekből kilapátolt földet a mind hatalmasabbá növekvő talicskán, lám, most megtagadta, pedig még kényszerítve sem volt erre az ostoba nagyotmondásra, az én apám is efes, sima melós, bökte ki a lány, hosszú hallgatás után, kocsis, ezt hallva nyersen, de nem sértőn felnevetett, kocsisok már pedig nincsenek, csak a filmekben, hogyne lennének, dühöngött J., majd egyszer eljössz hozzánk Ó-ba (ha akarsz), akkor meglátod, milyen szép lovai vannak, meg kocsija az én apámnak, a kapuban végre megérintette úgy a kezét, véletlenül, egy pillanat volt mindössze, amikor a kapucsengő visszajelzett, és ki akarta nyitni a lány előtt a nehéz, kovácsoltvassal kombinált üvegajtót, ügyes legyél, és ne izgasd magad a többiek miatt, bátorította J. a fiút a lépcsőn felfelé, és nem volt alaptalan a lány nyugtalansága, mert a többiek az első pillanattól fogva rettenetesen ostobán és agresszíven viszonyultak hozzájuk, igen, hozzájuk, nem csak hozzá, együttesen utálták őket, a lánynak nem bocsátották meg, hogy elkövette ellenük azt a merényletet, hogy egy idegen, valamennyiüket alulöltözött fickóval állított be közéjük, a válogatott orvostanhallgatók még válogatottabb társaságába, aki, mint az első öt percben már kiderült, még sohasem látott papírpoharat, nem ivott francia konyakot, nem szeretett öltönyben járni, nem is rendelkezett olyannal, nem hallgatott semmit semmilyen egyetemen, és ezt be is 84
vallotta, ami azt jelentette a számukra, hogy egyáltalán nem is létezett, csak úgy tett, mintha a világon lenne, ezzel még jobban felbosszantotta őket, csak nem a kukából turkáltad elő a hapsidat, mert nagyon úgy néz ki, vagy talán ez a legújabb divat, engedte meg magának a legdurvább beszólást az egyik öltönyös, befésült fiú, közben sokat sejtetően markolászta a nője vastag csípőjét, J. ekkor, először, megfogta úgy a kezét, ő megértette az érintés üzenetét, nem rezzent, mint aki nem hallja, amit a faszfej mond, bár nehezére esett eljátszania a süketet, de az ujjakat, melyek az övére fonódtak, innentől kezdve nem engedte el, szorította, mintha abba kapaszkodnék az örvények között, végre megszólalt a zene, táncolni mentek, csak ők ketten, a többiek jó színháznak találták nézni a párost, a tágas szobában, melyből a tánc miatt kihordták a bútorok nagyját, mindössze a székeket és a fal mellé tolt asztalokat tartották meg, egyikre a karácsonyfát állították, volt hely táncra is, nézésre is, a számok közötti szünetekben, zavarát elleplezendő, odalépett az egyik asztalra állított Seguin-konyakos üveghez, teli töltött két papírpoharat, egyiket a lánynak nyújtotta, koccintott vele, J. először szabadkozott, de azután, ő is megértve valamit, szó nélkül lehúzta a pohár teljes tartalmát, a drága nyugati göngyöleget a földre szórták, később megtaposták, nem szólt érte senki, utálkozással vegyes érdeklődéssel bámulták továbbra is őket, várták, mi történik a mindinkább mértékét vesztett, elszabadult párral, ő pedig, függetlenül immár a zene diktálta ütemektől, magához húzta, derekánál fogva erősen magán tartotta a lányt, aki engedelmesen simult bele az erőszakába, ettől kezdve csak lassút táncoltak, ha egyáltalán táncnak lehet nevezni az egyhelyben állást, részeg és szerelmes ringatózás, a lány mellei a bordájához préselődtek, álló fasza a másik köldöke körül nyomakodott, térdét J. meleg combjai közé nyomta, még nem csókolták meg egymást, de már egymás szájába beszéltek, ostoba kis mesét talált ki a szegény pásztorfiúról, aki találkozik a királylánnyal, a tanmese pásztorfiúja nyilván ő volt, a királylány pedig J., aki áttüzesedett arccal adta át magát a szájába átsuhogó, konyakszagú forró szeleknek, úgy tapadt rá J.-re, mint fagyöngy az éltető nedveket kínáló anyaágra, életet akart átszívni magába ebből a bátor és tanácstalan lányból, bele akart harapni a gyökereibe, ez utóbbi csak homályos érzet volt benne, ittak, aztán megint ittak, észre sem vették, hogy már a mesékről is leszoktak, a szavak is megszűntek számukra jelenteni, egyedül a testük beszélt, és a bennük lángoló rettenetes mennyiségű ital, homályosodni kezdett a nézőtábor, a közelükben álló fenyőfa, melyen a piros gyertyákat kisegítendő, több tucat színes villanyégő ontott a műanyaghangulatot, már rettenetes távolságban látszott lebegni, a zene is mind messzebbről hallatszott, kapaszkodtak egymásba és bújtak egymáshoz, tapadtak egymásra, kiveszem a szívedet és megzabálom vacsorára, suttogta lelassult nyelvvel, véres lesz az állad, motyogta a lány, az a baj, hogy nem vagyok jól, tette még hozzá bizonytalanul, megálltak, tenyerébe fogta J. arcát, mondd ki, súgta a félig nyitott ajkak közé, mondd ki végre, és utána elmegyünk, el innen, de a lány már nem volt abban az állapotban, szemhéjai elnehezültek, mit mondjak ki, szótagolta, nem értek, már semmit sem értek, eltorzult az arca, egész testében összerándult, lassan görnyedt lefelé, mintha még várna valamire, a fiú azonban, aki egy hangyányival jobb állapotban volt nála, nem tétovázott, egyik kezével még erősebben fogta át a derekát, szabad tenyerét azonnal a rángatózó lány szájára tapasztotta, aki abban a pillanatban el is hányta magát, lábaiból kiszállt az erő, tarts ki, mindjárt kint leszünk, kezdte el az ajtó felé húzni, ujjai közül - nem akarta megfojtani J.-t azzal, hogy teljesen betapasztja a száját - zavaros hányadéklé csorgott kifelé, milyen különös, szaladt át rajta, hogy ezekből a szép testekből is ugyanolyan mocskosan jön elő a trutymó, mint belőlünk, meglepetésére nem undort érzett, ellenkezőleg, valami erős szeretet- és szolidaritásféle ébredt szét benne, eddig csak kívánta és meghódítani akarta a másikat, ettől a pillanattól fogva azonban már a szerelméért kezdte meg a küzdelmet, húzta kifelé a teremből a magatehetetlen testet, arcok csapódtak a tekintetébe, szörnyülködő, ordító arcok, valamibe beleakadtak vonszolódásuk közben, nagyot rántva szabadította ki magukat, és tovább, váratlan fényzuhogást észlelt a hátuk mögött, majd hangos 85
csattanást, nem volt képes megfordulni, de biztos volt abban, hogy a fenyőfa volt, valaki kinyitotta az ajtót, a hangok annyira összezavarodtak, hogy nem volt képes egyetlen értelmes információt sem kihalászni a katyvaszból, az ajtó becsapódott mögöttük, ott álltak a fürdőszoba előtt, a kézmosó csapjáig vergődött el félájult terhével, a lány fejét a csap alá nyomta, megnyitotta rá a hideg vizet, J. rémülten kapta föl a hidegre a fejét, és hányta azonnal telibe a tükröt, az alatta lévő polcocskán katonás rendben felsorakoztatott tisztálkodó eszközökkel, márkás parfümökkel együtt Te sosem voltál Ybl-díjas, húgyos fasz, sosem, egy ilyen, mint te vagy, biztosan nem kaphatott semmiféle díjat, szögezte le Bandi ellentmondást nem tűrő indulatossággal, amikor a parkban nekiültünk a közértből frissen lopott boroknak, lendülettel szónokolt, nem hagyott szóhoz jutni, a munka nem szégyen, ne vágj fel nekem azzal kisfiam, hogy valaki voltál, nem voltál te kutyafasza sem, és főleg most nem vagy senki, nézz magadra és hányjál bele a saját pofádba, látod, még nekem is van rendes munkám, megdolgozom becsülettel a kis pénzemért, egy postás sem futkorászik annyit a levelekkel, amennyit én a kurvák és a stricik között nyomulok munkaidőben, mert úgy képzeld el, ideadja a strici a levelet, és azt mondja, eredj, arany tököm, ezt vidd el, most rögtön, az Alexandrához, ott szteppel ma is, tudod, a Horváthon, rögtön a templom mögött, persze, a tekintetedből látom, fingod sincs, miért mondja ezt nekem egy strici, és miért nem megy el ő maga, ha mondandója támad, a kurvájának, nos, aranyom, elárulhatom neked, azért, mert a strici nem egészen olyan ember, mint te, vagy én, vagy mint mi, mert elsősorban is teli van pénzzel, ezért meg kell gondolnia, hogy elmenjen-e egy teljes sarkot csak úgy, haszon nélkül, a maga energiáiból pazarolva a járást, másrészt pedig, egy jó stricire mindig vadászik legalább egy-két jó rendőr, és mikor kapják el az ártatlant, na, mikor, hát nyilván, amikor a nője, akire felügyel, valami pasival szobára indul éppen, se perc, és lenyomják a földre, rátaposnak a bakanccsal a nyakára, aztán mehet a börtönbe, ilyenkor aztán előkerülhetnek más, régen elfelejtett erőszakok is, és hát, hogy ne kerüljenek elő, ezért van tartva itt a Bandi, aki úgy ismeri a környéket és a zsarukat, mint a tenyerét, meg a kurvákat és a striciket is, no, ez a másik tenyér, természetesen kibaszott megbízható vagyok, nézz csak erősen, belőlem senki egy kurva szót nem tud kiszedni, nem ám, baszod, senki semmit, és annak ellenére bíznak bennem, hogy mindenki tudja a placcon, hogy ősztől tavaszig minden évben rendesen le vagyok csukva, már a zsaruk se fárasztják magukat a vallatásommal, érzem, eljön a hideg, fogom magam, bebaszok néhány felest és puccos kirakatot, az ékszerboltok ilyenkor a legjobbak, csak nagyon kell vigyázni, hogy semmi se tűnjön el mások által addig, míg a fakabátok be nem szirénáznak, mert akkor rablás van a dologból, így meg, hogy nem nyúlok az áruhoz, csak garázdaság, és az meg éppenséggel nem kell, hogy rabló legyek, olyan is van, hogy letépek egy-két dagadt macát a körúton, aranyilag, el se szaladok, várok nyugiban, a maca meg teli torokból ordít, a ridiküljével ütlegel, erre összegyűlik a tömeg, anyáznak a pöcsöm járókelők is, mert vannak kurva sokan ahhoz, hogy a fejüket ne rúgjam le, aztán végre megjönnek a zsernyákok, akkor néznek a bámészkodók a legnagyobbat, Bandi, az anyád kurva istenit, a rendőrök, amikor meglátnak, megint be akarsz jönni, be hát, biztos urak, mondom nekik, de előbb egy körre hadd hívjam meg kedves magukat, és akkor leülnek, ne éljen a halott anyám, baszd meg, ha nem így van, leülnek velem egy körre a fapadosba, amit tetőtől talpig tényleg én fizetek, csak utána kaszliznak be, odabent van meleg, meg háromszor per nap étel, meg könyvek, annyit olvasok, hogy lassan szemészhez kell járnom, a legjobb könyveket, Bibót meg Boldizsár Ivánt szimultáne, már a smasszerek is csak röhögnek rajtam, amikor bevisznek, Bandikám, te jobb vagy, mint a leveli béka a dunsztos üvegben, ha te megérkezel, tudjuk, itt a hideg, lehet az új kabátot venni a gyereknek meg az asszonynak, de miért is kezdtem el ezt mondani neked, szóval, ja, hogy belőlem nem szednek ki semmit, az kurva isten, ezt már megtanulták minden őrsön, hogy a Bandiban áll az információ, mint a három napos szar, persze, ne irigyelj ezért a 86
munkáért, mert valamennyit ugyan beletesznek a markomba a strigók, de nem nyúlhatok a csajaikhoz, még akkor sem, ha lepakolom értük a dellát, mint bármelyik más kuncsaft, azt mondják a rohadtak, hogy összeférhetetlenség forog fenn, vagy mi a fasz, rosszabbak ezek, mint a szakszervezet, ami a kurvák jogait és kötelességeit illeti, meg az enyémeket, noha nem vagyok kurva, a szó eredeti értelmében, egyszer egy újságíró, vagánynak látszó kis fickó, azzal a dumával, hogy szociográfiát akar írni a prostik világáról, fölajánlotta, anonime megírja a tapasztalataimat, és honoráriumként annyi nagyfröccsöt fizet, amennyit meg tudok inni a beszélgetések közben, mondom, ebből nem lehet gond, ő nyomja a fröccsöket, te meg, Bandi, a szöveget, éppen annyit, amennyi paritásos a fröccsökkel, aztán vártam is a csávót az aluljáróban, a megbeszélt helyen és időben, vártam rá vagy fél órát, de vagy nem jött el, vagy csak jól elkésett, még az is lehet, hogy fölnyomott a yardon a szemét, lényeg az, várok ott, egyszer csak jöttek tenger sokan a rendőrök, általános razzia volt, vagy mifene, pechemre épp nem az én ismerőseim mocorogtak oda, egyből el is kaptak, mondom, biztos urak, biztos, hogy jó helyen taperásznak kendtek, mert hogy épp nyár van, én meg késő ősszel szoktam bevonulni a legényszállásra, de csak mondják, ezt most elbasztad, kisfiam, fölnyomtak, lesz ez két év is, hát lett közel három, mert halmazati, kiderült, hogy egy régi kisiklásra derítettek közben fényt, jelentéktelen verekedés, meg markecolásféle dolog esett meg az időben arrébb, befújt valaki, mert a befújtás az könnyen megy, az a módszerük bent, hogy ha közreműködsz, néha ülés nélkül is elengednek a főzsaruk, a lényeg summája, hogy valamelyik tetűagyú köpött, és onnantól kezdve rögtön körözés alá állítottak, jegyzőkönyv volt róla, ezt kapd ki, baszd meg, már egy teljes éve nem csináltam semmit, csak postáskodtam, esküszöm az anyám életére, semmi könnyelmű belletrisztika, semmi hóbelevanc, erre egy régi pötty miatt pont elkapnak, bebasznak a kibaszott sittre, be a germók közé, vége az addigi privilégiumodnak, ami miatt addig nemcsak biztos, de egészségileg ajánlatos is volt a bemenetel, már az első este úgy basztak seggbe vagy hatan, hogy édesanyám arca sem jutott az eszembe hetekig, a nagy szégyentől pedig az voltam, Ybl-díjas, te nagypofájú buzeráns, öntött el a méreg, igenis kaptam Ybl-díjat, ahogy te trippert a kibaszott börtönödben, ha akarod, elmesélem, hangoskodott az önbecsülésem, milyen egy Ybl-díj átadása, de nem akarta, ismét elosontak Galadérrel bort lopni, mert kifogytunk, bosszankodva kapaszkodtam Atmába, nagy ég, milyen társaságba keveredtem, s mikor jutok vissza az én kis szobámba, sírhatnékom támadt, az eb együttérzően nyaldosta a talpamat, na jó, esett meg rajta a szívem, neked egyszer majd elmondom azt a díjátadást, ha annyira érdekel, és egy időre lakni is eljöhetsz majd hozzám Olyan szeretettel és gyöngédséggel mosta le a hányadékot az arcáról, hogy sikerült mozdulataival átmenetileg megnyugtatnia a lányt, már bágyadtan elmosolyodott, gondosan kimosta még a száját is, ennek ellenére sem szólalt meg sokáig, nyilván sokkot kapott, fordította le magának a helyzetet, hagyta, hadd rendeződjenek J.-ben a síkok, feküdni akarok, lefeküdni, motyogta gyengén egy idő után, és keresnie kellett a helyet, ahol pár órát pihenhetett a lány anélkül, hogy a többiek megzavarták volna, de bármerre tágult, mindenhol voltak valakik, így aztán nagyon megörült, amikor a lakás homályos szegletében egy fehérre meszelt falú szobácskát talált, egyetlen buzi orvostanhallgató nélkül, leginkább spájz lehetett, mert körben polcok álltak a falak mentén befőttekkel megrakva, s legfontosabban ott volt egy vaságy a fal mellett, pokróccal letakarva, az agya nem nagyon mozgott, képtelen volt felismerésekre, csak azt tudta teljes pontossággal, hogy a lányt meg kell menteni, körülöttük mindenki ellenség, bevonszolta a megtalált lyukba, végigfektette a szinte magatehetetlen testet a pokrócon, ő maga nyomban az ajtóhoz tántorgott, gondosan bezárta, nehogy rájuk törjenek amazok, itt jó minden, és kihalt, jelent meg az 87
érzékeiben, később talált néhány üveg bort is az ajtó mellett, az egyikből kiverte a dugót, a félájult lány nem kért, ráhümmögött az elutasításra, hosszasan ivott, azután szórakozottan bámulta a lány fehér combját, a szoknyája a bugyijáig csúszott fel, megtörölte a száját, a nézésre, talán megérezte, J. halványan mozdult, mit akarsz, kérdezte tőle tanácstalanul, fázom, suttogta az vissza, lassított tekintettel nézett körül, de nem látott sehol takarót, kimenni pedig semmiképpen nem akart, odafeküdt a szétterült test mellé, óvatosan hozzábújt, én leszek a meleg takaród, ha akarod, s bár választ nem kapott, rögtön átölelte, a forróságától vacogó lény engedelmesen fészkelődött hozzá, mondd ki, lihegte bele a szájába akaratosan és türelmetlenül, mondd ki, ismételte meg kétségbeesetten, és a lány most végre nem kérdezett vissza, igen, suttogta gyengén, minden határozottság nélkül, igen, ettől olyan erős kívánás tört rá, hogy szinte az eszét veszítette, belemarkolt a másik húsába, kitépte, fölszaggatta, egy erős mozdulással föléje fordult, ráfeszült a testére, a kemény combok engedelmesen csúsztak szét és nyíltak meg alatta, a lány nagyot sóhajtott, erre még sietősebb lett számára minden, türelmetlenül rángatta le magáról a nadrágját, a lány bugyiját le sem húzta, csak mutatóujját beleakasztva húzta félre a keskeny alsó pántot, nem kapta meg a várt segítséget, így neki kellett megmarkolnia saját magát, és a másik testébe irányítani fájdalomig merev férfiasságát, a lány felsikoltott az erős és türelmetlen behatolástól, igen, jajdult fel, önkívületben bontotta ki a mellét, csókolta zavarodottan, de nem volt türelme hozzá, kapkodni kezdtek mindketten, rángatták egymást, vad lökdösődésbe fogtak, egymástól független ütemben próbáltak elvergődni a gyönyörükhöz, és csoda volt, hogy ez mindkettőjüknek sikerült, még úgy is, hogy a lány végzett később, a már alig-merev vesszőn ringatva fel magát a csúcsra, és már hullásuk közben hallották a dörömbölést, amit észre sem vettek szeretkezés közben, állandóan dörömböltek és átkozódtak odakint, feküdtek félig egymáson, félig egymás mellett, eloldódva a világtól, talán aludtak is keveset, a dörömbölőkben azonban nem volt irgalom, végül csak ki kellett nyitniuk az ajtót, mindenki ott szorongott a szűk folyosón, bent maradt az összes virsli, üvöltöttek az arcukba, rohadt szemetek, elbasztátok a szilveszterünket, fölsegítette az ágyról és magához szorította a fejét mélyen lehajtó J-t, jó, semmi baj, megyünk már, mondta a hozzá legközelebb állónak, menjetek is a kurva anyátokba, de rögtön, ordította vissza az arcába a fickó, egy pillanatra megállt előtte, valami azt súgta, pofán kéne vernie az anyázót, szerencsére rögtön az jutott az eszébe, hogy az anyázásnak többes számban az égvilágon semmi értelme nincs, megyünk persze, de a te kurva anyádba, röhögött fel durván, elégedett volt magával, egyes számban volt megvédve a becsület, érezte, hogy J. türelmetlenül ráncigálja a kezét, végighaladtak az átkozódók és fenyegetőzők sorfala között a szobáig, ahol a szétégett szőnyegen hevert a ledöntött fenyőfa, megperzselődött roncs, nagy dolgok történhettek itt, súgta J.-nek, történelem voltuk, drága lány, fölnyalábolta az előszobában a két kabátot, J. csak a lágy sárga fényekkel megvilágított közös folyosón kezdett el sírni Zengett a magas szöveg a park hitehagyott fái között - Az emberi élet végtelen fáradalmaival, nyomorával és szenvedéseivel úgy tekintendő, mint magyarázása és körülírása a nemzés aktusának, azaz az élethez való akarat határozott igenlésének; ehhez tartozik még, hogy a természetnek adós a halálával és ő szívszorulva gondol erre az adósságára. - A fölváltva fizetendő vám: születés és halál fejében azonban folyton itt vagyunk és egymásután élvezzük az élet minden kínját és kéjét, úgy, hogy egyet sem szalasztunk el: éppen ez az élethez való akarat igenlésének gyümölcse. A haláltól való félelem tehát, mely annyi fáradalom ellenére is az élethez köt, voltaképpen csalóka: épp oly csalóka az ösztön, mely az életbe csábított. E csábítást szemlélhetni objektív két szerelmesnek sóvárgó tekintetében: legtisztább kifejezése ez az élethez való akaratnak, midőn magát igenli. Mily gyengéd itt és szelíd! Jóvoltot akar és csendes élvezetet és szelid örömet önmagának, másoknak, mindenkinek. Ez az Anakreon témája. Így hízelgi és csábítja bele önmagát az életbe. De ha egyszer benn van, akkor a gyötrelem megteremti a bűntényt és a bűntény a gyötrelmet: iszonyat és 88
pusztulás fedik a csatatért. Ez az Aischylos témája - szavalta fölhevült arccal Galadér, akinek, mint kiderült, ez volt a furulya mellett a másik nagy attrakciója, végtelen mennyiségben tudott idézeteket mondani filozófusoktól és költőktől, de ezt Bandi nem értékelte nagyra, még egy ilyen szöveg, horkant fel, és én roncsolom szét az agyadat, nem te az enyémet, Galadért azonban, és a másfél liter frissen megivott zöldszilvánit, már ezzel sem tudta megállítani - A nemzés aktusa továbbá úgy viszonylik a világhoz - állt fel a padra a prédikáláshoz, két karját az ég felé fölemelve -, mint a megoldás a rejtvényhez. Ugyanis a világ nagy kiterjedésű a térben és ősrégi időben; alakjainak sokfélesége kimeríthetetlen. Azonban mindez csak az élethez való akarat jelensége; ez akaratnak központosulása, gyújtópontja: a nemzés aktusa. A világ belső lényege tehát ez aktusban fejezi ki magát a legvilágosabban. Figyelemre méltó e tekintetben, hogy azt „akaratnak” is mondják általában, pl. ez igen jellemző szólásmódban „azt kívánta a nőtől, hogy tegye meg az akaratját”. Amaz aktus, mint az akarat legvilágosabb kifejezése, tehát a világ magva, foglalatja és veleje. Ezért általa kezdjük belátni saját lényünket és cselekvésünket: ez megoldása a rejtvénynek. E szerint az „ismeret fája” kifejezés alatt is azt értjük: mert a vele való megismerkedés után mindenki felvilágosodik az élet felől, amint Byron mondja... de a bámészkodók már sohasem fogják megtudni, mit mondott Byron a fáról és a megismerésről, mert Bandi bámulatosan gyorsan fölugrott a helyéről, két kézzel megragadta a követ, amin eddig kuporgott, hatalmas nyögéssel, akár a súlyemelők, a feje fölé emelte, és a filozófiai kistraktátust tartó furulyás felé lódította, aki bármilyen gyors és ügyes volt is, nem tudott elugrani a terméskő elől, a vállán találta el, úgy pergett le a padról a gyönge test, mint a villanydrótról ledobott fecske, megmondtam már, hogy hagyd ezeket a kibaszott okoskodásokat, pusztítják az agyamat, rohangált föl-alá Bandi, Galadér pedig egyfolytában átkozódott a földön fekve is, időnként fel-felordított a fájdalomtól, lehet, hogy eltört a vállam, te állat, megállás nélkül pergett a könny a szeméből, húzódtam, nem akartam beleavatkozni a dolgukba, húzódtam el, de Bandi, újabb tárgyat keresve tombolásához, felém fordult, ökölbe szorította a kezét, szemei úgy vöröslöttek, hogy a logika szerint nem láthatott volna velük semmit, pedig látott, mégpedig jól, mert pontosan az arcom felé csapott, lehajoltam, így sikerült elkerülnöm a hatalmas ütést, de nem a rúgást, az irgalmat nem ismerő, verekedésben jártas negyvenhármas férfibakancs telibe kapta a hasamat, azonnal fölbuktam, már rajtam is volt, csépelni kezdett, tehetetlenül tűrtem az első fél tucat pofont, melyek szerencsére közel sem voltak olyan erősek, mint az őket fölvezető, célját tévesztett balegyenes, úgy látszik, ellenfelemet is kimerítette a levegőben elzúgatott ütés és a gyomromba küldött rúgás, közben persze éreztem, hogy belül, a szám sarkától elindulva, kétoldalt felreped az arcfalam, számat megtöltötte a véríz, Atma sietett a segítségemre, aki belekapott az igazságosztó bokájába, erre az egy pillanatra félbehagyta a szétverésemet, és megpróbálta lerugdosni a lábáról a szerencsétlen kis korcsot, meg kell védenem, vetítődött belső vásznamra a parancs, védd meg a kutyát, nem gondolkodtam, így nem is tétováztam, két felől ragadtam meg a haját, minden erőmet beleadva lerántottam magamhoz, addigi passzivitásom után ezen annyira meglepődött, hogy védekezni sem tudott, kihasználva a pillanatnyi szünetet, és újabb erőket átcsoportosítva, a füle tájékán haraptam bele a nyakába, azután még gyorsan, többször egymás után a fülébe is, erre még jobban ordított, és egyre erősödő ütésekkel megállás nélkül csépelte a fejemet, ekkor már vérben ázhatott a teljes arcom, mert nem láttam semmit, egy idő és több tucat pofon után lemászott rólam, ekkor gyorsan kitöröltem a szememből a pirosat, így homályosan láthattam, hogy fölöttem tántorog a nagy kővel, most megöllek, baszd meg, kiabálja, és lehet, hogy meg is ölt, mert a következő pillanatban elszakadt előttem a világ - se kép, se hang se kép, se hang, azután meg csak kép, plafon, fal, a falon képek, Egry József valamelyik Balatonja, meg Czóbel Béla pirosnál pirosabb pipacsai, valamennyi berácsozva, lejjebb ereszkedett a tekintetem, egy orvosféle és egy ápolónőféle üldögélt, szintén berácsozva, 89
mellettem, beszéltek, de a hangjuk nem jutott el hozzám, nekem beszélhettek, mert felém hajolva tátogatták a szájukat, akár a halak az akváriumban, szépek voltak és lassan lebegők, föl akartam ülni és leszállni hozzájuk az ágyamról, erre bevertem a fejemet valamibe, a rács volt, ebből rá kellett jöjjek, nem a képek és a fehér ruhások vannak berácsozva, hanem én, ez lenne hát, ez, amitől mindig féltem, a detoxikáló, egyébként tisztának látszó környezet, az orvos kedveskedő mosollyal egy pohárkát nyújtott felém, megráztam a fejemet, ebben a pillanatban legalább másfél mázsa tüzes kő ütközött egymásnak, vegye csak el, olvastam le a szájáról, nem fogja megbánni, csöppet sem volt agresszív, inkább kért az arca, mint parancsolt, elvettem és lehúztam, a várt orvosságíz és -szag helyett megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy pálinkát adott, nem is rossz ez a kocsma, mondtam, és ők, mindketten, nevetni kezdtek, én meg ijedten jöttem rá, hogy a saját hangomat sem hallottam az előző beszédnél, ami nem hagyott kétséget bennem afelől, hogy a verekedésben megsüketültem
90
[A beszélő szerepe, illetve kiléte, feltehetően már rég problémássá vált valamennyiük számára az olvasás során, igen, kénytelenek vagyunk teljesen természetes reflexnek elfogadni, hogy tudni akarjuk (a többes szám itt egyértelműen általános alanyt jelöl, és az olvasóra vonatkozik általában, mert a mű írója egyben nem lehet a mű olvasója is, bár így ez sem igaz, ennyire durva elnagyoltsággal, olyan megszorítással talán tartható, hogy a szöveg létrehozásának pillanatában a szerző még nem létesítheti magában az olvasó státuszát), hogy ki beszél, ha van beszéd, márpedig beszéd van, egyenesen beszédfolyam van, Beszéd van Folyam, akár egy holland pikturalista, hangzik és halkul el, azt kellene mondani, hogy én beszélek, de az én beszélek rajtam kívül senkinek sem hordoz a szöveghez fölfejthető jelentést, valaki pedig beszél, mert folyamatosan gyarapodik a szöveg, és azzal megint nem előre haladunk, ha bejelentjük, hogy a szöveg írja magát, szó hív elő szót, mondat mondatot indukál, mert bár ez elfogadható állítás, még mindig nincs megoldva a hely, ahol az indukciós folyamatok lezajlanak, ez az építész például, egy kicsivel szakmaibb körülbástyázással, egészen jó beszélője lehetne a történetnek, ha ugyan érdemes az itt rögzíteni próbált emlékfoszlányokat történetnek hívni, illetve a belőlük létrehozott laza láncolatot cselekménynek nevezni, de vajon mennyire hihető a beszélő szerepében az építész, amikor egyes szám első személyben történik a narráció, én tekintek ki a regényből, vagy tekintek be a regény világába, de hogy én ki vagyok, azt a regény szempontjából sem tudom a legkisebb pontossággal sem definiálni, hiszen az építész valamennyi megszólalásakor én szólalok meg, de az én valamennyi megszólalásom az építész megszólalása kell legyen, és bevallhatom, az is, valamint el kellene dönteni, hogy kinek az emlékfoszlányai épülnek regénnyé ebben a műben, az enyémek-e, noha nem történtek meg velem, abban a formában, ahogy itt találhatóak, semmiképpen, vagy vele történtek, az építésszel, aki viszont addig a pillanatig nem létezett, amíg ez a regény megíródni nem kezdett, nincsen tehát javasolható megoldás a beszélő helyzetének a meghatározására, én természetesen semmiképpen sem azonosítom magamat vele, szükségesnek tartom egyúttal hangsúlyozni, hogy el sem határolom magamat tőle, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vagyok tudatában annak, a létezőség kategóriáját melyikünk érdemli ki igazán, arról a nevetséges, ám romantikusan szép mozzanatról nem is beszélve, hogy föltehető halkan, egymás között, a kérdés, én álmodom-e az építészt, vagy az építész álmodik engem, aki írom őt, a teremtés, vagy létrehozás szavakat célszerűtlennek tartom hangzásuk és némely konnotációjuk okán itt az álommal fölcserélhetőségbe hozni, ezzel természetesen azt is kimondtam, hogy ezt a szövegmunkát nem a cselekmény irányítja, melyhez olyan kategóriák rendelhetőek hozzá, mint történet, hitelesség, valóság(hűség), erkölcsi ítélet, következetesség, átláthatóság, előrehaladás ok-okozati alapon, és még sorolhatnánk azokat az elvárásokra rímelő feltételeket, melyek itt nem teljesülnek, hanem a szavaknak, mondatoknak azok a tudatossággal nem fölismerhető erő-terei, melyek pontosan szerkesztik egymás mellé a nyelv végtelen lehetőségeket kínáló állományából a jószerével érvényes egyetlennek feltűnő szópárokat, mondatkövetéseket, olyan szokatlan munkára van fogva tehát a nyelv, ami leginkább a költői szövegformáláskor figyelhető meg, a költők azok, ha nem üres fecsegés a némely teoretikus által is megtámogatott fölvetés, miszerint a vers nem gondolatokból, hanem szavakból áll, ez esetben pedig az építészemmel együtt egészen egyszerűen a saját munkám hátráltatójává válunk, hiszen, mint a szövegalakulást rögzíteni hivatottak, képtelenek vagyunk azt a természetes tempót átvenni, amivel a tudatban fel- és eltűnő szavak megteremtik a közvetlen kapcsolatot magukhoz, az író ebben a megvilágításban nem egyéb nehezéknél, a nyelv nevű léghajó szánalmas nehezéke, emiatt vélem lényegtelen kérdésnek az összes reflexés tisztázó tudatmozgás ellenére a beszélő kilétének, legfőképpen pedig milétének a kérdését, ezért fordulhat elő az az írói trehányságnak látszó szerencsétlenség (és vajh’, hányszor tapasztaljuk a legnagyobb mesélők, Dumas vagy Jókai Móric munkáit lapozva), hogy a hős a 91
regény egy pontján festő, a másikon pedig már építész, noha a két foglalatosság művelése időben nagyjából egybe is esik, nos, amikor a trópusokra kellett elküldenem a követelőző szavak miatt az általam kreált figurát, vagy az engem kreáló valóságterméket, akkor az volt a leghitelesebbnek feltűnő megoldás, ha festőként utaztatom el oda, avagy ő akart úgy elutazni, tudja a fene innen visszanézve tíz esztendőt, a későbbiek során azonban az kérődött a szavak hálója felől, hogy építész legyen, ami ilyen irányú tájékozódásra, mi több, komoly építészeti stúdiumokba kényszerített, s bár még egyetlen fontosabb mozzanat sem árulja el ebbéli fölkészültségemet, elképzelhető, hogy a szöveg eljut majd egy olyan kritikus pontjára, amikor csakis azáltal képzeli hitelesíteni magát, hogy építészeti terminológiába burkolózva jelenik meg, amit egyébként már alig várok, hiszen egy építésznek építészetről beszélni mindennapos és egészen biztos unalmas téma, de egy írónak, aki soha nem tervezett házakat, valami gátlástalan mámor lehet] a ruháim, hasított belém, a ruháimmal mi történt, amikor konstatáltam magamon a barna-piros csíkos pizsamát, nem kimondottan vonzó darab, de tiszta, és magam is úgy illatoztam benne, akár az illatszerbolt púderozott farkú kisinasa, feküdtem a patyolatfehér párnán egész nap patyolattisztasági állapotban, alkalmi szobatársaim mind elhagyták már a helyet, valamennyien visszatérő vendégei ennek a rácsokat ugyancsak szerető szállodának, behozzák őket, és rögtön ébredésük után ki is rúgják, menjenek isten hírével, pár nap múlva úgyis megint itt dekkolnak majd egy-két tisztító éjszaka erejéig, még azt is elengedték, aki meztelen vergődött egész éjjel a szomszéd ágyban, és tetőtől talpig összekente magát a saját szarával, úgy bűzlött, hogy nem lehetett megmaradni, köhögtünk, kiabáltunk, ez rosszabb, mint a gázkamra, vertük a rácsainkat, de sem az orvosokat, sem az ápolókat nem hatotta meg a protestálásunk, nem voltunk a szemükben emberek, nyilván nem, így aztán beletörődve hanyatlottunk vissza a szagba, orrunk egy idő után megszokta a nem mindennapi kipárolgást, végül mi nevettünk a legnagyobbat, amikor fuldokolva bejöttek a smasszerek, és kivakarták az ürülékéből izgága kollégánkat, nem volt idős ember, inkább elhasznált, szürke bőre vastag csíkokban lógott le róla, széjjel az ágyon, mintha lesoványodott óriásgyíkot tartottak volna abban a ketrecben, időnkén felüvöltött, hogy azonnal kimegy és enni ad a lovaknak, én már azt vártam, hogy előjön a pókokkal, meg az egerekkel, ahogy a klasszikus tünetekről azt könyvekben olvasni lehetett, de nem jött elő semmivel, mások jöttek elő, és kiengedték őt is, velem azonban kivételt tettek, hiszen én új és nekik valónak látszó madár voltam, aki bár nem ígérkezett visszatérő vendégnek, már elkövette azt a hibát, hogy hagyta idehozatni magát, meg kellett tehát bizonyosodniuk arról, hogy a megfelelő időben és a megfelelő állapotban adnak vissza a társadalomnak, amely azért fizeti őket, hogy ne kapkodják el az ilyenek útrabocsátását, persze minden könnyebb lett volna, ha hallom, mit akarnak tőlem, de a verekedés után elhagytak a hangok, olyan üres csend honolt a fejemben, amilyet csak a rádióstúdiók teljes hangszigetelésében lehet elképzelni, fájdalmaim viszont egyáltalán nem voltak, csak tompaság és zsibbadtság uralkodott a testemen, ami éppen megfelelt egy rettenetes másnaposság természetes tüneteinek, sőt, ez a hatalmas csönd arra is jó volt, hogy az ilyenkor legtöbb kínt és bosszúságot okozó erősebb hangok nem jutottak el hozzám, béke volt bennem és nyugalom, nem haragudtam Bandira se, erre a kese vademberre, és féltettem Galadért, ha rá gondoltam, akinek bizonyára eltörött a válla, amikor Bandi hozzávágta a hatalmas terméskövet, amin oly sokáig nyugtatta a szaros fenekét, próbáltam felidézni, mi is történt igazából, mi okozta Bandi váratlan és megfékezhetetlen tombolását, de csak addig jutottam, hogy nem szereti a filozófiai traktátusokat, amit Galadér viszont igen, arra emlékeztem, hogy az élet akarása és a szexualitás viszonyáról idézett bámulatosan hosszadalmasan és nehézkesen valaki seggfejtől, amikor egyszerre tombolni kezdett a vademberünk, s ennek oka csak részben volt magyarázható a nagy mennyiségű közösen megivott zöldszilvánival, mélyebben húzódhatnak meg az árkok, a törésvonalak, melyek a robbanáshoz 92
szükséges forróságot és feszülést rejtik, az is lehet, persze, meglehet, hogy egyáltalán nincs köze a szöveg tartalmának az indulatkitöréshez, mindössze olyan hívószót tartalmazott Galadér szövege, bár ez sem bizonyos, ami Bandiból a nem várt agresszivitást váltja ki, amúgy pedig be kellett vallanom, hogy kurvára nem érdekelt ennek az állatnak a lelki élete, és az sem, milyen szó mit vált ki a parttalan érzelmi világában, és ha nem keveredem bele én is a verekedésbe, akkor talán már azt is elfelejtem, hogy ez a két véglény a világon van, meglehetősen sok ilyen találkozás-kapcsolat van az ember életében, belebotlik valakibe, aki valójában fölösleges, és különösebb fontosságot nem képvisel az ő szempontjából, ám a helyzet úgy alakul, mert helyzet mindig van az alakuláshoz, hogy átmenetileg az a másik veszi át az élete irányítását, ilyenkor egy idő után az összes energiája arra megy el, hogy ezt a függőséget felszámolja, ami rettentő sok bosszúsággal és hiábavalóság-érzettel jár, az elpazarolt idő fölötti szégyen és aggodalom állandó présében, és bizonyára így alakul az én életem is, ha nem jön ez a köves-jelenet ott a parkban, ami után minden bizonnyal összeszedtek bennünket a rendőrök, és én kelthettem bennük a legsötétebb benyomást a húgyos nadrágommal, vérbe borult fejemmel, az ám, a ruháim, kérdeztem volna, de nem tudtam kérdezni, mert az az állapot, hogy magam sem hallottam saját magamat magamon belül, nem hallottam a hangomat, amikor beszéltem, azzal az elbizonytalanodással járt, hogy nem tudtam a hangképző szerveim fölött gyakorolni az eddigi ellenőrzést, ajkam innentől nem mozgott fölismerhetően, nyelvem tanácstalanul kalimpált a számban, nem éreztem rá a hangok régi helyére, fogaimon megcsúszott a nyelvem hegye, meghagytam hát magamat a gondolataimnak, és letettem róla, hogy a külvilággal verbális kommunikációba kezdjek, üzenni persze különféle fecniken tudtam volna, sőt, mint azt valamelyik század eleji magyar költő meg is tette, beszélgető füzetet nyithattam volna, melynek a lapjain elkerülhettem volna a kellemetlenséget, amely azáltal ért, hogy az orvosnőt nem vettem komolyan, pontosabban, nem vehettem komolyan, délelőtt az ágyamhoz állított, rám mosolygott azokkal a fehér és egészséges fogaival, szörnyen erotikusan tudta előengedni a szájából a ragadozó fogait, amúgy helyre kis teremtés volt, legfeljebb harminc éves, ápolónődivatot követett, ami kórházban azt jelenti, hogy átlátszó fehér miniköpenyt hord, alatta csipkés, duzzadalmait csak félig eltakaró melltartót, hasonló mintázatú bugyit, tangaformát, azt hiszem, azokat a piciny textíliákat hívják így, amelyek elöl csak a szeméremdomb előre formára vágott szőrzetét takarja el, hátul pedig bemélyed a fenékvájatba, azt a látszatot keltve, hogy a nőn nincs semmi, és valóban nincs, ha jól meggondoljuk, legalább is hátul nincs, doktornőm persze úgy tett, mintha nem venné észre, hogy az egész kórterem nyála, beleértve a kollégája, a másik ügyeletes orvosét is, aki történetesen férfinak látszott, utána csorog, amikor végigriszálja-ringatja magát közöttünk, utóbbi, mármint az orvos, ezt a nyálcsorgatást éjfél körül feltűnően pimaszul abbahagyta, miután két órán keresztül sem őt, sem az orvosnőt nem láttuk, amiből könnyen következtethettünk arra, hogy a szokásos orvos-ügyeleti jelenet zajlott le közöttük, azaz a pihenőszobában rendesen meghágta orvosunk a bombázó kolleginát, vagy, egy másik verzió szerint, és ez még inkább tetszett volna féltékeny nekünk, berendelt abba a bizonyos szobába egy ápolónőt, uszkve kettőt, természetesen a fiatalabbak közül, és az elhíresült kórházi szolidaritás jegyében leszopatta velük magát, amennyiben viszont energiája volt hozzá, akár hozzájuk, meg is dugta őket, maradjunk inkább a többes szám mellett, imponálóbb a férfiember fantáziálásához, még akkor is, ha közvetlenül semmi esélye sincs részt venni az akcióban, ez utóbbi eset bekövetkeztekor hasznosan reményünk lehet arra, hogy az orvosnő valahol máshol, legfőképp baszatlanul töltötte el a drága idejét, így is lehetett, erősödött meg bennem a doktornő iránti alaptalan bizalom, bár még sokáig nem tudtam elaludni, annak ellenére, hogy rám fért volna már egy kis vízszintes nyugalom, persze, akkor soha nem vagyunk képesek pihenni, amikor a szervezetünk végállapotba jut, mondhatni ki- és lemerül, hát egy ilyen éjszaka után jött a doktornő, friss sminkkel a körteképén, szája piroslott, ropogós cseresznye harmatos hajnalban, 93
jött, és valami kis ápolónővel kísérgettette magát, na, azon látszott, hogy ha nem a mi orvosunk szobájában teljesített szolgálatot, akkor egy másik ügyeleti szobában, de átsütött minden porcikáján, hogy dolgozás alatt volt, nagy szeme véresen és bután állapodott meg a rácsaimon, kiszűrve közülük szerénységemet, valamit mondott, és egy pakli kártyát tett le az éjjeli szekrényre, azután kikulcsolta a rácsomon a lakatot, kinyitotta fölöttem az ajtót, kisegített az idomtalan kalitkából, belém tömött egy marék andaxint, legalább egy tucatnyit, valamit magyarázott, és egy gyógyszeres dobozkát lóbált meg fenyegetően az orrom előtt, melynek az oldalán az állt, Haloperidol, soha nem hallottam még hírét sem ilyen gyógyszernek, lehet, nincs is, mindjárt elhatároztam, hogy annak majd azért ellenállok, igen, semmi Haloperidol, apám sem hagyta beoltatni magát tetanusz ellen, amikor a nyugdíjasokat ingyen és bérmentve oltatta be államunk és kormányunk, mintha a tetanusz valami járvány lenne az idősebbek körében, méltatlankodott, eloltatnak bennünket ezek a szemetek, akár a munkára már képtelen állatokat, és csak támogatni tudtam a meggyőződésében, hát nem, fiam, te tanult ember vagy, neked ezt tudnod kell, és én, bár nem tanultam orvosi ismereteket, megnyugtattam, hogy valóban arról lehet szó, hogy így akarnak megszabadulni a nyugdíjasoktól, akik púpként nehezednek a társadalom hátán, és óvtam, el ne menjen az orvoshoz, mert nem fizetem a temetése költségeit, inkább fizetek neki két sört a Háry Jánoshoz címzett borozóban, jól megúsztad a temetésemet, vihogott, és halálra ítélthez méltatlan gyorsasággal tüntette el a két korsót, nem, ezzel a Haloperidol-micsodával nem fogom hagyni keresztezni magamat, a véres szemű éjszakai madárka csak magyarázott, én próbáltam volna értésére adni, hogy nem hallom, mit gagyarászik, de ez csöppet sem érdekelte, mondta végeláthatatlanul a magáét, lerítt róla, elég volt neki az éjszakai a koncentrálásból, nincs több erőlködés, fintorogva állt tovább, amit nem értettem, mert a húgyos nadrágomat eltüntették rólam valahová, és úgy megmosdattak, akár a csecsemőket, ment a bujakóros felszabadítani a többieket, nekik nem adott semmit a reggelin kívül, sorra kikulcsolta, majd egy takarítónő szakszerűségével söpörte ki őket a kórteremből, magamra maradtam a paklimmal, amely természetesen nem magyarvagy römikártya lapjaiból állt, különféle idétlen ábrák voltak ezekre a kártyákra mázolva, homályos pszichológiai tanulmányaimból gyanút kellett fognom, valami képesség-tesztet akarnak elvégeztetni velem, és az ápolónő mozdulataiból annyit meg is értettem, az a dolgom, hogy válogassam szét két csoportba a lapokat, de a miszerintiség szempontjait nem értettem, nem érthettem, és bár lehet, hogy rájöttem volna a válogatás szempontjaira, ha alaposan megnézem és összehasonlítom az egyes lapokat, nem jöttem rá semmire, épp úgy voltam, bármilyen szellemi erőfeszítés elvégzése rémülettel és hányingerrel töltött el, így csak fölragadtam a paklit, összekevertem a lapokat, mintha én lennék az osztó egy képzeletbeli partin, és körülbelülre két félpaklit raktam szét belőlük, lecsaptam egymás mellé az asztalra munkám gyümölcseit, és békésen, bár nem teljesen szorongásmentesen, vártam, mit fog szólni az én kis orvosnőm, ha jön, és jött is nemsokára, derűsen, és ha lehet, még frissebben, mint előzőleg, a bárgyú ápolónővel történt megjelenésekor, az asztalra pillantott, valamit magyarázott, arcáról megelégedést és dicséretet véltem leolvasni, azután elringatta változatlanul világbajnok-kerek fenekét, de a két álomcomb visszatérése a terembe már közel sem volt ilyen harmonikus és párákat keltő, eltorzult a finom kis arc, már nem csak a fogak hófehér zománcát engedték megvillantani a vastag vörös ajkak, de a hatalmasra tátott résen át szinte a gyomráig leláttam, fölém tornyosultak a félig takart hókeblek, volt valami elképesztő ebben a némajátékban, hát nyilván, a hatalmasan ziháló tüdők az arcom magasában, hirtelen előkerült az orvos is, ebből gondoltam, baj lesz a kártyák meggondolatlan keveréséből, hosszan és feldúltan ismertette vele a kicsike a fejleményeket, az orvos szeme hol sunyin rám villant, hol a doktornő tágulószűkülő melltáji köpenykéjére, azután, mint aki mindent ért, komolykodva bólintott, kifelé magyarázott a folyosóra, ahonnan két imponálóan nagy, fehér köpenyes ember dübörgött be, a dübörgött itt nem hangutánzó szó, hiszen a hangok változatlanul nem akartak visszatérni 94
hozzám, inkább intenzitást hivatott jelezni, két oldalról megragadták a karomat, fölemeltek a levegőbe, és a következő percben már csattantam is az ágyam matracán, kattant a lakat fölöttem az ajtón, ebből megértettem, ezek nem fognak velem kukoricázni, humorérzékük annyi se, akár egy napon felejtett hintalónak, ezt a hintaló-kifejezést, észrevehető, nagyon szeretem, a két túlméretezett istenbarma elviharzott, eloldalgott a sunyinak és pipogyának egyszerre bizonyult kis orvos is egy idő után, csak az én szépem maradt még a rácson túl, engem nézett, esküszöm, nő engem így még nem nézett, jeges kések szaladgáltak fel-alá a gerincemben, egy pillanatra megfordult a fejemben, ez bolondnak fog nyilváníttatni, ebben a nőben benne van ez is, hogy bolondot csinál belőlem, hivatalosan, papírokkal alátámasztva, rezzenéstelen tekintettel, hideg gyűlölettel méregetett, annak minősít, zajongott a megérzés tovább bennem, és akkor lőttek a nagy felépítettségnek, akkor az aszott nő, ott a lakásomban tényleg, a nő, vajon mi a túrót csinálhat a fekete könyvével a feketeségével és a savanyú szagával és nem tudtam hirtelenjében eldönteni, mi lenne jobb nekem, ha észreveszi az eltűnésemet, vagy nem veszi észre, ha keres, és akkor nyilván megtalál, vagy úgy dönt, hogy a lakásból kizárásommal el is pusztított, akkor egy életre békém lesz tőle, amiben azért mindenképpen van egy elszomorító mozzanat, mégpedig a lakásom elveszítése, mert bár nem volt valami nagy érték az én kis szükségodúm, ami kis ügyeskedéssel egy átmeneti házmestertől játszódott át hozzám, némi kenés, némi bratyizás és egy átpasszolt régi csaj katalizálásával, mégiscsak éltem valahol, az én egyre körvonalazatlanabb pusztulásprogramom nem várt irányt vett, illetve elveszítette a végigjátszásához kitalált, kialakított színhelyet, kétségbeesésemben lehetett valami komikus, nyilván az arcom annyira összevissza járkált, hogy nem tudta nevetés nélkül megállni, mert elnevette magát, nevetett, de úgy nevetett, a végén még a könnye is kicsordult, azután magamra hagyott, én végre megpróbáltam kialudni egy fél élet álmatlanságát, mi mást is tehettem volna a rácsos, kissé szűkre szabott kalitkában, ahol nem tudtam fölegyenesedni, csak kuporgásra volt elég az a magasság, amit e különös lakhely tervezője engedélyezett, felébredésem után pedig gőzerővel láttam hozzá, hogy a ruháim után nézzek, ami nem jelentett bonyolultabb tevékenységet, mint a rácson kinyúlva az éjjeli szekrény fiókjában fölleljem a holmijaimat, és ott is voltak, valóban, no nem az összehúgyozott gönceim, csak a zsebek tartalma kiürítve, az viszont valószínűleg hiánytalanul, lehet, hogy kimosták a ruháimat, nyugtattam magamat, és nem égették el, de az is elképzelhető, hogy igen, akkor viszont valamilyen szeretetszolgálat kopottas nyugati göncei közül aggatnak rám néhány szalonképesebb darabot, a saját tárgyaim között nem volt kedvem matatni, bár így, napfénynél látni azokat, amiket csak tapintásról ismertem hónapokig, izgalmas játéknak tűnhetett volna fel, de az alsó fiókban, ahová nem jutott csekélyke zsebtartalmamból semmi, egy régi újságot találtam, amolyan folyóiratfélét, a sárgás, durva, leginkább szögeszacskópapírra emlékeztető anyagú borítón egymás alatt számok, egy piros négyes, egy fekete ötös és egy kék hatos, a négyesnek a felső része, a hatosnak az alsó fele nem látszott, azon kívül még egy kék keret is csúfította a fedelet, melynek bal oldalán, középtájon, a kissé megvastagított részében, alulról felfelé haladva helyezkedett el a neve, mintha fejjel lefelé, is, vagy nem úgy
95
annyi bizonyos, nem tegnapi lapról van szó, alighanem elhasznált egy-két váltás lepedőt ez a ketrecágy, mióta ezt itt felejtette valaki, nem túl nagy érdeklődéssel kezdtem lapozgatni, bár rémlett, hogy fiatalabb koromban hallottam róla, botrányszag szivárgott föl az emlékeimbe a múltból, meghatározhatatlan, megnevezhetetlen volt a dolog, aztán mégis, böngészés közben, egy írás, a szerzőjének hallottam már valahol a nevét, de semmi konkrét, sőt, semmi különös, ám ahogy az írásban haladtam előre, egyre erősebb volt az érzésem, hogy én jártam már ebben a történetben, én találkoztam a szereplőkkel, mi több, én magam voltam az utas, aki, de ha én voltam, akkor hogy kerül mindez egy másik ember hajdani történetébe, bele A napból izzó, vakító fátylak szakadtak le, s ereszkedtek alá, megperzselték a köveket, kezeid között - úgy tűnt fel - szétporladt a szikladarab, szálltak és megperzselték a fákat, ijedt madarak verődtek ki a lombok közül, s peregtek a völgyek mélyébe, mielőtt a megvadult végtelent hátán tartó tengert elérhették volna, lebegtek a forró, testetlen fátylak, s megperzselték az olajfák között szédelgő, vöröses szőrű szamarakat, szálltak, és megperzselték Mykéne kapujának ágaskodó oroszlánját, Epidaurosz kőkatlanában bugyborékoló arannyá hevítették a levegőt. Hullámoztak, kergetőztek a testetlen fátylak, és megperzselték az utak mentén nyújtózkodó leandereket, az olajligetek repedezett földjén elszenesedett papírcsíkokká rántották össze a kígyókat, lebegtek a napból kiszabadult szörnyű fátylak, s megperzselték a kocsmák teraszán pirosló asztalokat, a házak között kifeszített köteleken száradó ruhákat, a part homokjára terített halászhálókat, táncoltak az idő iszonyú csönddé tisztult zenéjére a fátylak, s megperzselték útjuk során a paloták lépcsői mellett ezüstlő gyomokat, az ég felé meredő faragott márványoszlopokat, szálltak és hirdették a világ végezetét, zöld tüzeket lobbantottak az emberek szemhéja alatt, s látomásaik támadtak a levegőben úszó trombitás angyalokról, kardos arkangyalok bíborruhás sorfala között látták aláereszkedni a Megváltót, egyszerű darócban, lobogó hajjal, olajággal a homloka körül. Az országút szélén lézengő dinnyeárusok fejéről összeaszva peregtek a földre a megnedvesített lapulevelek, káromkodva locsolták szőrös mellükre az üvegekben felforrósodott ivóvizet. Letelepedtek a hullámzó betoncsík mellé, lábujjaikkal együgyű ábrákat rajzoltak a vöröses homokba. Az autó érkezése olyan kísérteties és hihetetlen volt, hogy meglepetésükben még csak nem is integettek feléje, eladásra kínálván portékájukat; sötétbarna arcukban mélyebbre húzódtak a gyulladt szemek. Csak amikor elhaladt mellettük, pattantak fel, s hogy leplezzék izgatottságukat és mérgüket az elmulasztott lehetőség miatt, köptek utána. Rá sem pillantott a kilométerórára, lábát, melyet indulása óta görcs szorította a pedálra, a kanyarokban sem mozdította, nem törődött azzal, jön-e valaki szemből, s a tudatától ellenőrizetlenül maradt autó úgy száguldott a keskeny hegyi ösvényen, melyet egyik oldalról sziklafal, a másikról hatszáz méter mélység határolt, mintha minden lehetőségét feladta volna a megmaradásra. Homlokáról verítékcsöppek gördültek alá, belecsorogtak a szemébe, ettől úgy érezte, a tenger hullámzik körülötte, sós ízzel telt meg a szája, napszemüvegének sötét üvegén fényes karikák örvénylettek és haraptak egymásba, meredten figyelte az utat, tekintete behatolt a ciprusfák közé, áthatolt a bozótokon, feltörte a
96
pillanatokra felvillanó házak falát, asztalnál játszó gyerekek, recinát nyakaló férfiak és könnyű ruhájukat combtőig felhúzó asszonyok rajzolódtak tudata falára, megharapta a felsőajkát, de nem érzett fájdalmat, tehát Anna ajkába harapott, elmosolyodott, és megpróbálta kihúzni a halántékába szúródott töviseket. Fattenay-t már messziről észrevette, egy sziklán üldögélt, félmeztelenül, mellei barnán engedték magukhoz a tájat, lassított mellette, de a lány most egy távolabbi sziklán tűnt fel, bosszankodva gázt adott, napszemüvege a szélvédő üvegéhez csapódott, Fattenay mosolygott, úgy tűnt fel, int is feléje, melléje siklott, sikerült megmarkolnia a szoknyája szélét, ám a lány továbblebbent, csak fehér fátyoldarab maradt belőle az ujjai között, nézte, közben az autó nagyot szökkent egy szikladarabon, megcsúszott, szerencsére a fara nem érte el az út peremét, újra gázt adott, szemének szomjúsága minden nedvet magába szívott most, hiszen csak a lány nedvei lehettek egyedül valóságosak ebben a pokolban, ismét házak, kertek, fonott padokkal, út menti keresztekkel a szerencsétlenül járt utazók emlékére, apró szentélyek pislákoló lángjai, rohannia kellett, Fattenay elszökött valahová, utol kell érnie, Spártában talán megvárja, Fattenay már Spártában van, a főtéren ül egy teraszon, narancsot hámoz, s a gyümölcs vérével keresztet ír a homlokára, utol kell érnie Fattenay-t, aki a szemközti hegyen fut, talpa alól szőkén száll fel a por, úszik a levegőben, mellei szelíden hullámzanak a lépések ütemére; sietnie kell, Fattenay elszökik előle, Spártában fekete asszonyok rajzolnak keresztet vérével a kerti asztalok lapjára, sietnie kell, a sánta arab hegyisas képében már itt kereng a völgy fölött, utol kell érnie Fattenay-t, aki kacagva fut a túlsó oldalon, a jacht is felszedi a horgonyt, csak arra vár, hogy a lány súlytalan léptei megremegtessék a hajópallót a víz fölött, nincs idő kanyarokra, röpülnie kell, félre kell rántania a kormányt, hirtelen, balra. Az ég tele van sziklákkal, fejjel lefelé nőt fákkal, egy ösvényen szamár üget kínos lassúsággal, s közeledik ez a vörös homokú ég, Fattenay itt ül mellette, belemarkol a hajába, és felsikolt Ízisz szentélyében megalvadt homály karolta át, hunyorogva nézte a hatalmas fekete köveket, melyek ránehezedtek szemlélőjükre, lábára nyirkos kígyók tekeredtek, undorodva, de türelemmel álldogált, arra gondolt, milyen jó volna aludni egy keveset. Vörös képű amerikai turista hajolt az arcához, suttogva kért elnézést, hogy a lábára lépett, ő is morgott valamit, s a kijárat felé indult. Szemhéja alatt leanderek vacogtak, hatodik napja alig alszik valamit. Az istennő szentélyéből egyenesen a kocsijához ment, s visszafordult Korinthoszba. Útközben dinnyét és narancsot vásárolt, Argoszban megvacsorázott egy fogadóban, és csak sötétedés után ért a Blue Dolphinba. A sátrában átöltözött, fürdőnadrágot húzott magára, s a tengerpartra sietett. A sötétben mágikus fehér vonalak világítottak a tengeren, lekuporodott a kavicsokra, nem mert beleereszkedni a vízbe. Háta mögött a fogadó apró lámpásai piroslottak, hangos görög zenére ismerkedtek a külföldiek. - Sok a gazdag ember - állapította meg magában, anélkül, hogy megnézte volna, kik vigadnak a lámpások alatt. Már az első napon megérezte, ő itt amolyan csodalény az óriások birodalmában, pár drachmájával és szánalmas elképzeléseivel a világkultúra bölcsőjéről. - Pár drachmáért megváltani a jegyet a holdutazáshoz! 97
Induláskor még így gondolta. A hold most rendkívül távolinak tűnt számára, hidegnek és üresnek. Mégis belement a vízbe, lassú, nyugodt karcsapásokkal elindult a csillagok felé. A víz meleg és sós, mintha fekete vérben forgatná egyre irracionálisabbnak tűnő létezése, hagyja megnyílni magát, áttetszővé válik, határozatlanul lebeg, mint a medúzák, a szíve piros tengeri csillag, simogatja a tenyerén, de megszúrja az ujját, hát elveti magától, hínárok közé keveredik, a nyaka köré fonódnak, nem is növények, kenderkötelek, tépi, szaggatja őket, s mind szorosabban fonódnak rá, az éjszakára feltámadt szél ítéletet olvas, magasan fölötte holdpallosával vár az égi bakó. Megöletésétől elkedvetlenedve vánszorgott ki a partra, úgy tetszett, lénye most egy osztriga, melyet csillogó halászkéssel fel kell feszítenie, gyönyörködve néznie kell szervei puha lüktetését, azután citrom, gyerünk, nyelni, nyelni, nyúlós, hűvös íz a szájában, savanykás szag - úristen, lenyeltem magam! -, gondolta, s elégedetten elvigyorodott. Neszt hallott a háta mögül, sarkon fordult, de csak fehér suhanást látott a sötétben, nem messze tőle, a partnál horgonyzó jacht mellett. - Fattenay! Te vagy az? - szólította meg. Kellemes, mély férfihang válaszolt. - Van itt valaki? Feltápászkodott, s egykedvűen elindult a hang irányába. - Bocsásson meg, keresek valakit - kezdte el magyarázni, anélkül, hogy látta volna, kinek -, egy lányt, akivel tegnap találkoztam. Tudja, elkerültük valahol egymást, s azóta sem... kellemetlen... A hajó árnyékából magas férfi lépett elő. Vonásait csak nehezen tudta kibogozni a sötétben, nem tűnt görögnek, megnyerő, ám túlságosan puha, kissé petyhüdt arc nézett vissza rá. Már csodálkozott őszinteségén, s bánta, hogy kitárulkozott ennek az idegen embernek, akit nyilván nem érdekel az ő együgyű, jelentéktelen kalandja. - Megértem, uram, a görög nyár ilyen, egyedül itt iszonyú - azt hiszem, a tenger miatt van. Túlságosan nagy. (A férfi nevetett.) Az ember meg túlságosan kicsinek érzi magát, s szeretne valakibe belekapaszkodni. Lehetőleg csinos nőbe, mert főleg éjszaka elviselhetetlen a levegő. Megint nevetett, kezét a fiatal férfi vállára tette. - Most érkezett, ugye? - folytatta. - Látszik magán! Aki idejön, az először a tengerbe szeret bele. De a tengerrel nem lehet szeretkezni, uram, de nem ám! Így lehet az, hogy itt mindenki szeretőt keres magának, akkor is, ha a leghűségesebb férj, vagy a legodaadóbb szerető. Pontosan így van - bólogatott. A nevetésében van valami puha és idegesítő - állapította meg. Anna jutott eszébe, Anna, aki hajnalban szeretett szeretkezni, amikor már mindenki elaludt a földön. Azt mondta, ezért csak hajnalban. (Ő tudta, hogy ez lehetetlenség, mégsem ábrándította ki egyszer sem.) Mert jó volt a szemérmes Anna örömére várnia hajnalig, aki mesés szerető volt, és olyan volt a gyönyörében, mint aki zokog, ettől ő érezte költőnek magát, értelmetlen, ritmikus szavakat suttogott az önkívületben forgolódó nő fülébe. 98
Most viszont bántotta, hogy ez az ember tudja: meg fogja csalni Annát. És szeretett volna megszabadulni tőle. - Azt hittem, egy nő futott erre - mondta, válasz nélkül hagyva az előzőeket. - Igen, uram, a feleségemet láthatta. Akar megismerkedni vele? - Köszönöm, de késő volna már a látogatáshoz - hárította el a meghívást -, talán máskor. - Kár - mondta a férfi -, a feleségem sajnálni fogja, hogy nem találkozhatott önnel. Maga ugyebár német? - Nem - válaszolta kelletlenül. - Akkor? Hallgatott. - A komcsiktól jött? Bólintott. - Értem - tűnődött hangosan a férfi -, akkor mindent érteni vélek. A kezét nyújtotta. - Na, minden jót! Nőies, puha kézszorítása volt. Fölállok, és kifogástalan ...gal azt fogom mondani: szeretlek. A távolság közöttünk ötven méter, ezt kell majd megtennem. Addig nyugodtan szemmel tarthatom, a legkisebb és legféltettebb mozdulatait is követni tudom. Ez elégedettséggel tölt el. Őrült vagyok, és neki is azt fogom mondani: szeretlek. Végül is olyan mindegy. Szeretetemet már annyi másra elpazaroltam; hátradőlök a fonott széken, és orromra vándorló napszemüvegemet a helyére tolom. Öt napja vagyok Görögországban, szemhéjam alatt vöröslenek a leanderek. Várom, hogy megjelenjék szakállasan Zorba, és táncolni kezdjen a forró kavicsokon. Pénzt dobok neki, olyan vagyok, mint az unatkozó milliomosok. Pár drachmáért megváltani a jegyet a holdutazáshoz. Figyel a sánta arab. Reggelenként a WC-t mossa és mosolyog. Gyermekkorában lepkét kergetett és ürgét öntött a piramisok tövében. A falba kapaszkodik, mint egy denevér - ott lóg az eresz alatt. Véresek a körmei. Most ölte meg az ürgét, pár perce a söntés háta mögött. Láttam. Tekintetében fekete szárnyú lepkék verdesnek. Egyik az arcomra száll, megpróbálom lesöpörni, tele lesz a markom aranyporral. Szétszórom az asztalon, beleírom mutatóujjammal a nevemet. Szép vagyok a fekete lepkével az arcomon. Szívom a cigarettát, közben szemmel tartom őt. A macskát. Csak harminc méter a távolság közöttünk. Fölállok, és kifogástalan ...gal azt fogom mondani: szeretlek. A WC-n találkoztam a sánta arabbal. Éppen takarított, késleltetett mozdulatokkal bicegett a söprű után. Alázatosan félreállt, ekkor láttam meg a lepkéket. Meglepetésemben felkiáltottam. Parancsol, uram? - csodálkozott a arab. Semmi, semmi - morogtam, s elfordítottam a fejemet. A tükörben Gabriel Garcia bajuszos arcocskája hevert, kicsit összegyűrt állapotban. 99
Igen, a pillangók - súgtam oda -, a pillangók, uram. Könnyű szél görgette ki a látószögemből az arcot, próbálkoztam máshonnan is nézni, de nem sikerült újra meglátnom. Gyönyörű a teste. A távolság közöttünk tizenöt méter. Buján, szétvetett lábbal hever a parton, körülötte alligátorok ásítoznak. Egy mauserrel a lapockájába! Hallanám a húsba csapódó lövedék zaját, a vörös fröcskölés megszüntetné minden izgalmamat és félelmemet. Egyetlen rándulással felkapná a felsőtestét, nagy kék szemét kinyitná - csodálkoznának a nagy kék szemek. Szőke haja beborítja a partot, a sánta arab rozsdás bajonettal vág utat a vendégeknek a sátrukig. Pár szálat a parafa sisakom mellé tűzök - emlékül. Figyel a sánta arab. Hohó, barátocskám, én tudok az ürgeügyedről! Kapaszkodik az eresz peremébe, vastag aranylánca, kutyáról laza nyakörv, lelóg a földig. Furcsa érzés, de ez a férfi mintha valamit várna tőlem. Valamit tennem kell, azért figyel, szuggerál, azért küldte rám ezt a lepkét. Mocskos ügy. Agia Triasban kellett volna maradnom, a gyilkos görögnél. (Biztos, hogy gyilkos.) Amikor beléptem hozzá, úgy mért végig, mint egy hentes. (Hetvenhárom kiló vagyok, csonttal együtt. Persze, lehet, fogytam útközben.) Amikor megmutatta a szobát, melyet tőle béreltem arra az éjszakára, olyan izgatott volt, mintha legalábbis én akarnám őt felaprítani. Szikrázott a haja, ahogy tömpe ujjaival beletúrt. Éjszakára behajtottam a korhadt spalettákat, mert az utcáról bármikor be tudott volna ugrani hozzám ez az atlétaizmú ember. Az ajtóhoz odatoltam a szekrényt, keskeny pengéjű késemet pedig a párnám alá tettem. Hajnaltájban női kiáltásra ébredtem. A nő többször is kiáltott, valakit tagolt és kétségbeesett kiáltásokkal keresett. M E R I D I A M E R I D I A M E R I D I A A A A Á Á Á Á Á Á!!!! Ezt a nevet kiáltotta a nő. Ki akartam nyitni az ablakot, hogy a segítségére legyek, de a hang hirtelen visszahúzódott a kis sikátor titokzatos csendjébe. Hatra húztam fel a szívemet (mely holnap tengeri csillaggá változik, és eldobom), de a nagy izgalmak következtében már négykor csörgött. Leütöttem és tovább aludtam, kilencig. Ekkor elvonszoltam a görögömet a flipperasztaltól. Halálrészeg volt, vigyorgott, vagy három nyelven a barátjának nevezett, és kérte a százötven drachmát a szállásért. Hogy legyen nyomatéka is a beszédének, a nyakánál fogva odavonszolta elém a fiát, akin rögtön láttam, hogy nagyobb bandita lesz, mint az apja. Elöl hiányoztak a fogai, és ő is vigyorgott. Szerettem volna még száz drachmát adni a görögömnek, ha pofon vághatom a gyerekét, de nem értett meg, csak hajlongott, és egy szál virágot tartott puhán az ajkai között. Öt méterre vagyok a nőtől. A sánta arab elbicegett mosolyogni, innen tudom, dél elmúlt, elérkezett az idő, hogy fölálljak, és kifogástalan ...gal azt mondjam: szeretlek. Az is lehet, körözök fölötte, mint egy sirály, majd szárnyamból tollat hullajtok le rá. Ő föl fog ülni, és tudja, csak én lehettem, és sokáig nézi a pálmafákat. Szomorú lesz, mert tizenhétszer mondtam hiába magamban a nevét: Fattenay. Így hívom őt. Ezt a nevet rajtam kívül csak ez a fekete lepke tudja, itt az arcomon, de őt a sánta arab, ha eljön az ideje, visszaszólítja magához. Akkor továbbutazom. Az is lehet, persze, meglehet, hogy meghalok. Az országút széle tele van bölénycsontokkal. Egészen kifehérítette őket a nap, némelyik a felismerhetetlenségig szétroncsolódott. Félek, egyszer én is osztozom a sorsukban. Anna szerint, aki a szeretőm, pocsékul vezetek. Mikor elbúcsúztam tőle, piros háromszögek 100
táncoltak az arcán, és zavarában megsimogatta a tarkómat. Hajnalban szeretett szeretkezni, amikor az európai féltekén már mindenki aludt. Ilyen szemérmes és félénk szerető volt ő, de a gyönyör pillanataiban idegen és érthetetlen, csillogó szavakat kiabált, melyekből a világ legszebb antik nyelvű versét tudtam volna megírni. Agia Triasból küldtem neki egy lapot: Ha befizetnék a holdutazásra, kereszteld Meridiának a lányodat! Nem tudom, miért éppen ezt írtam, nem is értem, de talán neki így lesz fontos. A lap az Akropoliszt ábrázolja, jellegtelen esti kivilágításban. Nem baj. Csak jöjjön Zorba, a görög, s táncoljon a forró kavicsokon. Szemhéjam alatt vacognak a leanderek. A távolság mindössze három méter. Gyönyörű mellei vannak. Majd fogok egy szitakötőt, és ráteszem a mellbimbójára. Szikráznak a szárnyai a napon, és potroha pirosan, izgatottan remeg. A köldökét nézem. Valamikor ezen lógott ráncosan, kopaszon, vörösen kapálózva. Ronda kis báb volt, pfuj! Később meg ordított. Azután felnőtt valamelyik finn családban, kacagott, és ismét sírt, amikor a szauna mögött a combja közé ereszkedett az első férfi, vérzett, és hullámzottak a mellei a fájdalomtól. Féltékeny vagyok. Sárgásbarna a bőre, puha, mint a rozs színe. Öt napja nem váltottam emberi szót senkivel. Egészen cseppkőbarlanggá vált az agyam a sok benne rekedt szótól. Agia Triasban kiderült, hogy huszonhárom éves vagyok és szőke a hajam. Ez annyira megrendített, hogy vettem egy palack gyantázott vörösbort, és széttörtem a térdemen. Útra bocsátottam magam. Lecsúsztam család, iskola, város, ország sok-kapcsolódású talpfáin, loccs, mély és büdös közegbe merülök. Mikor ez megtörtént, könyörögni kezdtem, legyen kék a szemem, de a szemem könyörtelenül zöld volt, s hullámzott, mint a fű. A móló mellett sírtam egy sort, kagylók nyíltak meg könnycseppjeimért, ebből megértettem, egyszer mint gyöngyfüzér kerül sírásom valaki nyakára. Már az utcán barangoltam, amikor fehér kimonóban, a finom alkonyatban szembe jött velem egy japán nő. Sápadt arcából dőlt a hó, keskeny szemei szomorúsággal szánkáztak a havon. Szerettem volna megérinteni a nyakát az ujjammal, de két óriás termetű testőr követte. Gazdag szeretője valahol éppen a whiskyt nyakalja, tűnődtem, s ezt a kis cseresznyevirágot elengedte egy órára, hadd higgye, az életnek van valami magasabb értelme, amit ő kitartott eszével meg nem érthet. Nem tudom, de talán észrevette, hogy bámulom, mert pár lépésre tőlem megállt, egy görögdinnyére alkudott. Tovább kellett mennem, a gorilláknak kezdtem gyanús lenni, tenyeremben az ágaskodó kék lángocskákkal. Az utca sarkáról még egyszer visszapillantottam, de a cseresznyevirágot eltaposták az arra kószáló turisták. Sajnáltam, és Anna jutott az eszembe, akit ugyanígy sajnáltam. Az úton fogsz megdögleni, kisfiam, figyelmeztetett, keresztben feküdt rajtam, s nem hagyott aludni, pedig csak pár óra volt már az indulásig. Mindkettőjüket sajnáltam tehát, s a homlokomat egy kirakat hűvös üvegéhez nyomtam. Karcsú, festett oldalú kancsókból oltottam a rám törő szomjúságot, mélyeket kortyoltam a sós-csúszós folyadékból. A távolság megszűnt, lábaimnál hevert Fattenay, a szőke hajú, nagy mellű ismeretlen lány, szeme lehunyva, piros, félig nyitott ajkai alól előfehérlettek a fogai. Talán alszik. Megérintettem a karját, kinyitotta a szemét, csodálkozva nézett rám. Összeszorul a gyomrom, nem baj, ismerem ezt reakciót, egy pillanatra visszatartani a levegőt, erősen kifújni, újra levegő, a rekeszizmok engedelmeskednek, most mondani, most, most - - - szeretlek. Rekedtes, kamaszos, mindenesetre szabatos ...gal hangzik fel a Korinthoszi öböl kavicsos tengerpartján a vallomás. A lány felül, már nem csodálkozik, inkább kíváncsi, kezét nyújtja, kiszáradt nagy mancsaimban 101
elvesznek az apró kezek. Fattenay a nevem, mondja, szédülés fog el, fél perc, és elájulok vagy megőrülök, a teraszon megjelenik a sánta arab, mosolyog, amint szokott, kezemben tartom a semmit sem értő finn lány kezét, öt napja vagyok Görögországban, szemhéjam alatt vacognak a leanderek, a lányomat Meridának fogom keresztelni, s Fattenay azt mondja, Fattenay-nek hívják kifordult a kezemből a kék-sárga kiadvány, ebből ráijedtem, hogy kicsit elbóbiskoltam, nyomban utána kaptam, nem akartam, hogy megtalálják nálam, és elkobozzák, mielőtt végigolvasnám a történetet, mely kísértetiesen emlékeztet arra az enyém régire, amelyiket percek múlva, félálomban, megpróbálok végiggondolni, nem voltam benne biztos, hogy örülne a doktornő, ha olyan újságot találna nálam, amelynek birtokolhatóságáról előzőleg nem kértem ki a véleményét, s bár nem hiszen, hogy fogalma lett volna arról, mi az a Változó Világ, melyet a párnám alá rejtettem, mégis, a kialakult fegyenc-foglár viszony a hatalom gyakorlásával jár, amiben benne foglaltatik, hogy nekem a néhány alapfunkción kívül, úgymint légzés, látás, alapvető testi szükségletek, szomjúság, éhség, szarás-húgyozás, nincs jogom az ő engedélye, beleegyezése vagy javaslata nélkül bármivel is rendelkezni, bármit is magamhoz venni, bármit is használni, előbb meggyőződtem róla, hogy az újság sehol sem lóg ki a párnám alól, azután, ahogy már megígértem, félrebillent fejjel a rácsos ablakon túlról bevigyorgó holdat bámultam, már Velencében jártam, a Róma téri parkolóban ácsorogtam szerencsétlenül, ahol tankolni álltunk meg Christine-nel, de ő, talán mert megunt, vagy az ördög szállta meg, elhajtott nélkülem, én meg ott álltam egy szál oldaltáskával, semmire sem elegendő pénzzel a nagy telihold alatt egy idegen városban, egy idegen országban, egy innentől kezdve idegen és ellenséges bolygón, bankkártyám nem volt még akkoriban, ahogy most nincs megint, mit tehettem, gyalog beszivárogtam a Szent Márk térre, nem volt nehéz, minden sarkon nyilakkal és feliratokkal ellátott táblák jelezték, nyilván az amerikai bárgyú turisták kedvéért, merre kell fordulni az embernek, hogy a Szent Márkra elérjen, át kellet törnöm a lődörgő emberek ide-oda hömpölygő áradatát, a nagyobb vendéglők teraszán zenekar játszott, egyiken a Kék Rapszódiát húzták, szemközt vele pedig az Operaház Fantomjából énekelt részleteket egy álarcos fazon, félelmetes volt látni, hogy a hatalmas tér két oldalán rendezett szabadtéri koncertek nem zavarták egymást, ültem a földön és a szépen megvilágított kupolákat bámultam, de eluntam magam, eluntam a csókolódzó henye amcsi fiatalokat, a hangoskodó piperkőc olaszokat, a bágyadtan szédelgő kábítós hollandikat, a komor felsőbbséggel mászkáló, karót nyelt svédeket, a pecsenyeképű, kedves és fontoskodó angolokat, a vakuikhoz hozzánőtt sündörködő japánokat, a sikátorok felé vettem az irányt, ahol a gondolákon halkan énekeltek a finom szerelmesek, apró kőhidak alatt siklottak a kényes jószágok, árnyak a sötét vízen, a kalapos gondolás-legények karcsún magasodtak a vendégek fölé, olajos szemüket mélyen a fiatal nők tekintetébe szúrták, akik körül ettől hipnózisban forgott az éjszakai Velence minden varázslata, elhagytam a turistáktól hemzsegő utcákat, a valódi sikátorok baljós csöndjében siklottam előre Christine nyomában, nem tudtam, hol keressem, de éreztem, hogy látni fogom még az éjszaka folyamán, időnként különös férfiak jöttek velem szembe, zakója alatt egyikük sem viselt inget, szőrös felsőtestük hivalkodón sárgállott elő a többnyire sötét és elegáns szövet alól, a nők pedig, a nők, mintha kivesztek volna erről a környékről, egy vendéglő csalétekként kirakott pultja előtt álltam meg, sóvárogva bámultam a tenger gyümölcseit, a fekete kupacban várakozó osztrigákat, melyeknek a páncélját hűvös késpengékkel kell szétfeszíteni, melyeknek fehér és tárulkozó, puha húsára citromlevet kell csorgatni, majd úgy, élve kell kiszürcsölni a héjukból őket, nem törődve azzal, még mozognak, vagy talán éppen a mozgás az, ami felizgatja az osztrigát evő embert, bámultam a vékony ezüstszalaggal átkötött ollójú homárokat, a rózsaszínben és vörösben pompázó kisebb rákok meredt kupacait, a hatalmas tőkehal-szeleteket zöldségágyaikon, egy sánta arab került elő valahonnan, megérintette a karomat, fejével a vendéglő 102
belseje felé bökött, de nekem nem volt elég pénzem ahhoz, hogy beüljek valamelyik gyertyás asztal mögé, inkább visszahátráltam az éhes sötétbe, ismét a vizek partján bóklásztam, sokáig, végre megláttam egy gondolán elsiklani Christine-t, sápadt, elegáns férfi társaságában ült a törékenynek feltűnő jószágon, kiáltottam, de a hangomat másfelé vitte az éjszaka, az is lehet, vastag üvegfal választott el bennünket egymástól, mert nem fordította felém az arcát a szólításra, és nem nézett a vele lévő férfira sem, a vizet bámulta, követem őket, ahogy kikötnek a szemközi teraszon, egy olyan elegáns hotel teraszán, amelynek nem volt sem szárazföldi kikötője, sem szárazföldi megközelítése, a férfi a kezét nyújtotta Christine-nek, aki elfogadta a feléje nyújtott, fehér kesztyűbe bújtatott kezet, lassított járással mindketten átsétáltak a ragyogó szálloda aranyozott bejárati ajtaján, sokáig néztem utánuk, egy ház tövébe húzódva aludtam késő délelőttig, itt nem zavartak a rendőrök, mert itt turisták se nagyon jártak, akiket én zavartam volna az alvásommal, nem volt miért erre járniuk, álmomba behallatszott a Sóhajok Hídján átterelt rabok bilincseinek a szomorú csörgése, amikor kinyitottam a szememet éreztem, a hátamban erős fájdalmakat ébreszt a lekoptatott köveken eltöltött hosszú éjszaka, a lagúna irányába fordítottam a fejem, éppen akkor haladt el előttem a gondola - velük, a férfi már nem viselt fehér kesztyűt, Christine viszont igen, fehér kesztyű takarta karcsú kis kezét, a lány most sem nézett a vízen kívül senkire és sehova, ezzel szemben a férfi végigmért, feltűnt neki, ahogy félkönyékre emelkedve integetek feléjük, és szánakozóan elmosolyodott, valamit mondott, amit elnyelt előlem a távolság és a lagúna sötét vize, talán olyasmit hogy Firenze, talán azt mondta, igen, Firenze, de már átsiklottak a kecses kis híd alatt, és elnyelte őket a és nem találtam rájuk a szelíden tovacsorgó Arno partján, nem a finom boltocskáktól aranyillatú Ponte Vecchión, nem jártak a komoran hallgató Bazilikában és nem üldögéltek a Keresztelőkápolnában, nem tűnt fel Christine karcsú alakja a napverte hangos piactéren sem, a Santa Croce templomban viszont, hol sírok és kenotáfiumok nyugodt homályában Michelangelo, Dante, Machiavelli, Rossini és Galilei szelleme borítja le a csöndet, találtam valamit, egy papírlapot Christine kezeírásával, a lapon mindössze annyi állt, CUMAE, s hogy biztosan észrevegyem az üzenetet, még vagy tíz imádkozó pad lapján helyezett el ugyanilyen írást, boldog voltam és tanácstalan, boldog és halott, még nem tudtam, hogyan jutok el Cumae-ba, de abban már biztos voltam, hogy Sibylla jósnő birodalmában valami fontos fog kiderülni a számomra, talán ott vár a megoldás és tévedtem és azután onnan is tovább kellett mennem és egyedül és egyedül és egyedül és egyedül és egyedül hogy hogyan engedték be őket, arról fogalmam sem volt, valószínűnek tartottam, hogy egyszerűen beszöktek, elvégre két minden hájjal megkent gazemberről van szó, vagy topisságuk miatt bentlakónak hitte őket a személyzet, tény, amikor kinyitottam a szememet, ott ültek fölöttem, vigyorogva a rácsos ágy mellett, egyfolytában járt a szájuk, egymást túllicitálva magyaráztak valamit, amiből én az égvilágon semmit sem értettem, Bandi időnként elérzékenyülten törölgette a szemét, úgy látszik, nem csak az anyja kedvenc nótájával lehet a lelkére hatni, Galadér pedig a szokásos lendülettel, hadonászva szónokolt, már nem emlékszem, melyikük vette először észre, hogy nem értem őket, vagy fogta föl legalább, hogy a kommunikációba zavar keletkezett, valami különös a vevőnél, a változás annyi volt, hogy mindketten közelebb hajoltak hozzám, gyanakodva szemléltek egy darabig, 103
majd, mintha mi sem történt volna, ismét reménytelen szóáradatba csaptak, és megint eltelt valamennyi idő, céltalanul és eredménytelenül ment el mellettünk ez a valamennyi, hiszen ők közöltek, én nem értettem belőle semmit, majd újra ráléptek a fékre, megint rám meredtek, értetlenül és tanácstalanul, ekkor Bandi szája elindult a füle felé, benyúlt a kockás koszos inge alá, előhúzott onnan egy korsó habjavesztett sört, máig sem értem, hogyan lehet egy teli korsó sört csak úgy egy koszos kockás ing alatt viselni, hordani, becsempészni a detoxikálóba, intett, hogy dugjam oda a pofámat a rácshoz, mert nem fér be a korsó a szűk résen keresztül, persze, rögtön odafészkelődtem hozzájuk, arcomat rászorítottam a rácsra, persze, még így sem volt minden nehézségtől mentes a korsó kiürítése, előre kellett csücsörítenem a számat, alsó ajkamat megnyújtottam, mint a gyermekpersely kutyája, mielőtt lenyelné a kétforintost, ő pedig gondosan adagolva csorgatta belém az állott, meleg, savanyú sört, mely azonban annyira jól esett, hogy el sem mondhatom, a folyadék fele sajnálatosan a földre ment, de ez nem zavart rajtam kívül senkit, ekkor megint beszélni kezdtek hozzám, és én valahogy jelezni akartam, inkább ne fáradjanak, mert nem hallok semmit abból, amit felváltva gagyognak, igyekeztem hangokat megformálni, amiket ők nem érthettek tisztán, vagy egyáltalán, sehogy sem, mert Bandi fokozódó indulattal és türelmetlenséggel hallgatott és meredt rám, szokása szerint közvetlenül közelről bámult a pofámba, majd amikor már nem győzte türelemmel, határozott mozdulattal benyúlt a rácson és megragadta a fejemet, mintha nem a majomketrechez túl közel merészkedő bámészkodót ragadná meg a majom, hanem fordítva, a gyanútlan majom fejét kapja kezébe a látogató, de ezzel még nem elégedett meg, megdöbbenésemre háromszornégyszer erőteljesen beleverte a homlokomat a rácsba, ami persze fájdalommal járt, így torkom szakadtából üvölteni kezdtem, a kurva anyádat rángasd, te szemét, ordítottam, mire Bandi szemét, immár ki tudja hányadszor, elöntötte a könny, na látod, hogy tudsz te rendesen beszélni, kis pöcsöm, dicsért meg, én pedig rádöbbentem, hogy hallok, ismét és kifogástalanul hallok, hallom, amit mond, sőt, azt is hallom, amit mondok, később, amikor a doktornő érdeklődött, mondanám el, hogyan nyertem vissza a hallásomat, és lelkesedve elmeséltem, persze némiképp meghamisítva a dolgokat, hogy néhányszor keményen belevertem a homlokomat a rácsba, és üvöltöttem a fájdalomtól, tehát vagy az ütésektől, vagy az üvöltéstől tértek vissza hozzám a hangok, előbb felkacagott, aztán, hogy kötöttem magam a történetemhez, mind indulatosabban kérte ki magának, hogy hülyének nézzem, valószínűleg bevérzett a fülemben valami csiga, magyarázta, arra is gyanakodtak, hogy külső ütés hatására elmetsződött, a bekerülési állapotom azonban nem tette lehetővé, hogy szakorvossal vizsgáltassanak meg, de erre hamarosan, mindenképpen sort akartak keríteni, egy fül nem működik így, magyarázta, nem is a fül, hanem én működöm így, kapott el az idétlen vihogás, látom, maga nem akar hazamenni innen soha, viharzott ki a szobából felháborodva, szegény, ha tudta volna, ha kegyesen kiengedne, akkor se nagyon lenne hová hazamennem, és nem kötné a szabadulásomat mindenféle bugyuta teszt sikeres elvégzéséhez, Galadér remek formában volt, megállta egyetlen filozófiai idézet nélkül, ellenben elmondta, hogy Atma lent várakozik a kerítés mellett, nem megyek már úgy ki innen, akár egy kivert kutya, veregette megelégedetten a rácsomat, mert egy kivert kutya, meg még egy kivert kutya, az két kivert kutya, és két kivert kutya már semmiképpen sem egy kivert kutya, hiszen a kivert kutyaságban benne van az, hogy az embernek - pardon, kutyának - nincs társa, míg a két kutyában benne van, hogy egyik a másikkal legalább társi viszonyban van, és csak járt a szája, meg járt, a válla nem tört el, tájékoztatott fontoskodva Bandi, amikor ismét magához ragadta a szót, és engem sem vert fejbe a kővel, mert megbotlott abban az átkozott kis korcsban, amelyik folyton ott lábatlankodott körülöttünk, és a kőbe végül ő verte be a fejét, de nem annyira, hogy ne tudott volna Galadérral együtt meglépni, amikor a rendőrök bősz szirénázások kíséretében megérkeztek, tovább azonban nem jutott a történetben, mert megjelentek a nagy marha ápolók, és tétovázás nélkül kidobálták őket a folyosóra, miközben egyfolytában azt ordították 104
visszafelé, hogy várnak a Békás Tanszéken, ha kijövök, meg lesz szállás is, valami küldöncállás kinéz talán a Bandi mellett a téren, a nagy zsivajra persze előkerült a doktornő, aki hallva a szíves invitálást, kicsi fitymával a szája szélén felnevetett, és csak annyit mondott, arra pedig várhatnak még egy darabig ezek a haramiák, nekem pedig olyan érzetem támadt, itteni életem átlépett a büntető szakaszába, de ezt a hangnemet már nem tűrtem olyan bárgyún, mint süketségem derűsen együgyű idejében, önök bajban vannak, kérem, szólaltam meg önérzetesen, ni csak, a beteg tud beszélni, húzta el a száját a fitymáról a meglepetés felé a doktornő, lám csak, a gyógyulás útjára lépett, talán még hallani is hall, s nem volt kellemetlen a hangja, egy kicsit az orrából beszélt, de ez inkább csak affektálóvá tette a beszédét, ne olyan magas lóról, asszonyom, csak ne, kérve kérem, indítottam a szervát, önök több súlyos mulasztást követtek el, amikor nem vizsgáltattak meg a behozatalom után, de erre fölényesen megvonta a vállát a kicsike, téved, mert amikor a rendőrök idecipelték, hadd ne mondjam, hogy milyen állapotban, rögtön készíttettünk egy kétirányú koponyaröntgent, és a többi, és a többi vizsgálat, az hol maradt, erősködtem, de erre sem jött zavarba, az ön akkori állapota a tónustalan részegségre emlékeztetett a legjobban, nem tudhattuk, mi következik el, például, ha bedelirál, így mondta azzal az édes, nyíló-záruló cseresznyével az arcában, bedelirál, akkor süthetjük a vizsgálatainkat, a legjobb szerintem, ha nem okoskodik, és örül, mint majom a farkának, hogy megint hall és lát, erre már nem mondhattam semmit, először is, ha nem bizalmaskodásnak szánta a majom farkára tett célzását, akkor modortalan volt, és egy beteggel szemben nem engedheti meg magának az orvos, hogy fölényeskedik, még akkor sem, ha az én állapotom, vagy inkább használjuk a helyzet szót, nem fedhető le teljesen a beteg szóval, inkább az eltévelyedett (állam)polgár kifejezést éreztem volna találóbbnak, de nem várhattam el ettől kis nőtől, hogy nagy írókat olvasson szabad idejében, s még emlékezzen is rájuk vissza, ha viszont bizalmaskodásnak szánta, akkor meglehetősen bizarr a helyzetem, itt fekszem a rácsok mögött, ami a világ egyetlen kultúrországában sem szalonképes eljárás már, ahonnan szerintem rég ki kellett volna szedniük, és az orvosnő, aki összehúgyozva, vérbe borítva látott két rendőr között a földig lelógni két napja, a farkam és az öröm akarása közötti összefüggésre hívja fel a figyelmemet, meddig maradok még itt, kiáltottam utána, amikor az ajtónál járt, legalább ezt árulja el, nem fordult vissza, amíg nem lesz hajlandó együttműködni velünk, és nem csukta be maga után az ajtót legalább lesz időm végigolvasni a talált újságban a görög történetet az én történetemet az én A szárítókötélen felejtett ruhák éjszaka átnedvesedtek a meleg tengeri szél örvényeiben, mely szüntelenül hullámzott a sátrak és házak között, összerázkódott, mikor magára húzta fején át az ingét, ragyog a bőre a szövet alatt, meglepetésére ezt okozta a nedvesség, a kellemetlen érzés megszűnt, meghatározhatatlan büszkeség váltotta fel a csillogó bőr, a ragyogás miatt, nagyot húzott a metaxás üvegből, legyen bátorsága a vezetéshez, hiszen már csak a bátorságában bízhatott, keze, ujjai egyre idegenebbé váltak, észrevette, hogy gyakran akarata ellenére mozdulnak, s ez nem csak megijesztette, de ha lehet, meg is alázta. Az uralkodókat foghatja el ez az érzés, mikor rádöbbennek, hogy intézkedéseiket ravasz és mindenható minisztereik kijátsszák, sőt, intézkedésük nélkül is intézkednek, az intézkedés megtörténik: a feleslegessé válás lassú folyamatának a megérzése, a szellem és test különválásának férfi-nő viszonynál veszedelmesebb aktusa, ahogy az egyik ellenőrzése alól kikerült másik felszabadultságában képes a legnagyobb őrültségekre is. 105
A parton elszíntelenedett a hajnal, nem volt sem piros, sem sápadt, hajnal sem volt már, desztillált vízre emlékeztető, jellegtelenül feszült ég és föld között a levegő, szemközt Loutraki félszigete, mint kirágott belű, penészes kenyérkaréj, ha hátrafordul, látja Ó-Korinthosz fellegvárának köveit szikrázni, a galambok fényjeleit a szárazföld felől, s a Korinthosz Beach fehér teraszán vetkőző nők kihívó, keskeny arcát. A fogadó mellett Fattenay várakozott, vagy csak neki tűnt úgy, hogy várakozik, mert bizonyára szerette volna, ha várakozik, vékony blúzban állt ott, melyet a szem tapintásai könnyen birtokukba vehettek, kibonthatták rejtekükből a súlyos, a szövettől kicsit leszorított melleket, játszhattak velük anélkül, hogy a másik ellenkezhetett volna, de Fattenay nem akart ellenkezni, hagyta, hogy testét kedvére tapogassa pillantásával a másik, mosolygott, mosolyában fenyveserdők, fullasztó szaunák meztelen gőze, szarvasok és szarvasokra vadászó szakállas férfiak kavarogtak szétválaszthatatlanul, hagyta, hogy képzelete a rövid farmernadrággal alig eltakart ölét tapogassa, összeborzolja vöröses szőreit, elnézően csúsztatta szét combjait, s fogadta magába a parazsat, mely a gyomrában kapott lángra, s hamvaszotta el vérében a piros fátylakat; visszakívánta a férfit, de mosolyában vacogtak a fenyveserdők, mégis hagyta, hogy pillantása lábujjáig szánkázzék a bőrén, meddőn, az igazán nagyszerű pillanatok meddőségével. - Hol voltál tegnap? - förmedt rá köszönés nélkül a férfi, mintha bármiféle joga lenne kérdőre vonni a másikat, mintha egymáshoz tartoznának, pedig tudata mélyén derengett, hogy a lány nem tartozik neki elszámolással; észrevette az ezüst madarakat a kék falvédőn, Fattenay is közöttük repült, de neki nincs hatalma ahhoz, hogy lehozza onnan. - Jó reggelt! - hagyta válasz nélkül kérdését a lány, a kérdés pengve megpattant egy kavicson, s elmerült a homokban. Fattenay lehajtotta a fejét, irgalmas pillanatok egy primitív párbeszéd udvarában, amaz megszorította a karját, gyűrűje nyomot hagyott a bőrön, csak a bőr nem hagyott nyomot a gyűrűn, a kiszolgáltatottság pillanatai, amikor egy szorítás viszonzatlansága taszítja szét a földrészeket, s oltja ki a sínek mellett virrasztó piros fényű lámpákat. Kérni akarta a lányt; ezért kicsit hallgatott, kérni alárendelt viszony, két mondat, két tárgy, két jelenség, két ember, két egymástól különböző jel között, a kérő alámerülése tejszerű folyadékba, kérni akarta a lányt, induljon vele, Spártába, együtt haladjanak a narancsfák között, oldalt villanó tekintetében üljön a lány, vetítődjék rá a személytelen tájra, kérni akarta, hitte, ezzel kiöli a fenyveseket, a szarvasokat és vadászokat a tekintetéből, kifosztja a gyanútlant, eszközévé teszi, s ha beléhatol, az a pillanat lesz Görögország megölelése, a tenger megölelése, az öntudat orgazmusa, feloldódása a természetben, ősállapot, az önmegtermékenyítés ínyszakító aktusa. Narancsfák között haladtak, a gyümölcsök sárga esőcseppekként rezegtek az ágakon. Visszapillantó tükrét ráállította Fattenay arcára, hallgattak, így akarták a szemek párharcát megvívni, egymás életébe akartak hatolni, az arc mögötti tájat meglátogatni, a szemen keresztül belépni egy másik valóság máshogyan fantasztikus állományába, érintkezni a szétszaladó lehetőségek végtelent súroló vonalaival, Anna zokogását meghallani a meszelt falú szobából, egy ajtócsapódást; kívül maradt arc, illatok óriáskígyói tekerednek a tárgyakra, megérezni a közelgő halál kellemes hűvösségét. 106
Fattenay arca maszkként állt ellen, nem látott át a bőrön, a pórusok összezárultak, a szemöldök madárszárnyai nyugodtan csapkodtak a hegyek fölött, az ajkak mögött a fogak palánkja, az arc ellenállt, kihívta a haragját, szeretett volna kegyetlen lenni, így férfias, de az arc ellenállt minden érzésnek, még az ellenfél vereségének érzését is kizárta jóságos egykedvűséggel, ez kissé megnyugtatta és lecsillapította a férfit. Megállította az autót, hogy sétálni induljanak. Elöl haladt, csöndben mögötte Fattenay, átléptek az árnyékkapun, gyér, sárgás fű sercegett a repedezett földön, elveszítették maradék biztonságukat a megérzett szegénység láttán, elöl haladt, mögötte árnyékká hűlve Fattenay. „Hát ilyen lehetett az olajfák ligete!” Összetolódnak az idősíkok, most végre teremt a tudat, élvezi a képzelet luxusutazását az időben, jár az olajfák között, nézi a fák ezüstös fonákú leveleit, letör egy ágat, markába gyűjti a leveleket, széles mozdulattal szétszórja őket, pereg az ezüst, elárultattál!, kiáltja teátrális mozdulattal, Mária-Magdolnához emeli verítékező arcát, de Magdolna nem nyújtja felé a testét, a levelek peregnek, ezüst esőként hullanak, Fattenay támogatja, mi baj, kérdezgeti, peregnek az ezüst levelek, Magdolna nem nyújtja felé a testét, hogy belé törölje a szenvedését, Péter vagy, suttogja, háromszor tagadod meg magadat hajnalig, nem nyújtja felé az érintetlen kendőt, csak a hegyi ösvényen múlik el a rosszulléte, halálfélelem váltja fel. Az út mellett nincs korlát, egyik oldalon sziklafal, másik oldalon hatszáz méteres mélység, megalázkodás a kezek előtt, végtaguralom, könyörgés a kezeknek, a tudat roppant erőfeszítése, hogy a kezek megtartsák az élet négy kerekét, elkerülni a zuhanást, a forróság felfelé húzó ürességét, Fattenay félmeztelen, lehunyt szemmel a másik ülésen, ingerlőn és nemiségét tagadón, látszatodaadás csak, tudják mind a ketten, a mellek érett rezzenései, kurtizán-csömör, szűzlányok hártyatépő sikolya, lehullanak a függönyök, az ablakon benéznek a szomszédok s a járókelők, összenyomódott orrok az ablaküvegen, kivillanó nikotinos fogak, száraz ínyek, ijedten húzódik vissza Annából, rohan az ablakhoz, a szomszédok nevetnek, Anna nevet, Fattenay nevet, nevet a nevetés, ő is nevet, nevetnek az útszéli szentélyek mécsesei, nevetnek a szentélyek halottai, nevetés, nevetés Szégyen. Fattenay-ben nincs szégyenérzet, kitárja magát, hogy ezzel zárkózzék be a másik előtt, a férfi előtt, a hím büszkeségérzetét semmisíti meg a félmeztelenség, az intimitásban uralkodó férfiség trónfosztása ez a kitárulkozás, összecsomózása egy kötélnek, most felnyitja ártatlan, befelé táguló szemét, így fog majd nézni az elvesző part után a jacht korlátja mellől, befelé táguló magánnyal, megérinti a férfi halántékát, s mikor feltűnik Spárta, magára veszi ismét fehér blúzát, visszaadja a birtoklás lehetőségét a férfinak, aki, mintha csak megérezné ezt, simogatni kezdi a combját, fent, egészen a tövénél. A főtér egy virágos teraszán ülnek le, a pincér jeges limonádét és friss vizet hoz, a pohár harmatos oldalán ott maradnak az ujjlenyomatok, s a szájuk félhold alakú apró nyomai: csók a hideg anyagon, Fattenay szépsége, szőkesége és ledérsége nagy feltűnést kelt az unalmukat kávéházban elverő görögök között, ő pedig készakarva tett úgy, mintha a lány hozzá tartoznék, időnként végighúzta meztelen karján a kezét, napszemüvege mögül sokat sejtetően rámosolygott, szelíden és hízelkedve koccintott vele, s időnként a füléhez hajolt, bizalmaskodott. A lánynak
107
érezhetően tetszett a színjáték, vidám volt és nyugodt, szemei ragyogtak, bőrének rugalmassága megkétszereződött. A város a hegyek karéjában húzódott meg, mint a sasfészek, s őt elégedettséggel töltötte el, hogy kicsit spártai lehet, hozzá tartoznak most a házak kapuin kisurranó s más kapuk mélyén hirtelen eltűnő öregasszonyok, köszönteni tudta volna őket, nevén nevezni mindegyiket, bensőjében a Taigetosz sikongató mélysége tátongott, zuhanás sikoltott a csontjaiban, anyja arca, ahogy kőkeményen elővillan, őt hozzák pajzsra emelve a harcból vastag izmú harcosok, büszkén áll az anyja, közben elterelik az autósforgalmat, a főút közére ültetett pálmasor egyik fája alá fektetik. Fattenay is ott áll, mosolyog, nézi holtában, nem bomló anyag mégsem ezekben a pillanatokban, férfiassága megdicsőül, az anyagtalanná párlódott bátorsága túlnő a városlakók hétköznapi gyávaságán, mely hivatallá alacsonyult idők során, száját diadalmas mosoly pirosítja, óriás most, hős. Boldog és halott. Anna sír csak, szája sarkán a vércsepp. A diadal pillanatai után a mindent betöltő, maradandóan keserű ízek a szervekben, a pontatlanná mozdított érzékek, semmi köze ehhez a városhoz, ehhez a nőhöz, akit valószínűleg már jóvátehetetlenül szeret, nyugtalanul és kevés hozzáértéssel; láthatatlan csapóajtókon át lép létezése legértelmetlenebb megvalósulásaiba, anélkül, hogy ellenőrizné magát, az azonosulás legkevesebb szándéka nélkül, megvadult és hiperérzékennyé vált ösztönei irányították, hitt a gerincében futkározó bogaraknak, legyőzve akarta látni a lányt, akiről szinte semmit sem tud, akivel alig beszél, aki érdekesebb tudott lenni a legokosabb nőknél, érdekesebb azoknál a futó szeretőknél, akik szégyenkezve húzták le magukról a bugyijukat a temetkezési vállalat lefüggönyzött ablakai mögött, érdekesebb Anna intellektuális üzelmeinél, nem volt még partner, de máris érdekes, állatias, forró, lüktető, elvakart seb, fölszakított forradás a karon, hiszen ígéret volt, az életében megérzett hiány pótlásának egyetlen és elmulaszthatatlan lehetősége. Az asztal márványlapján nyugtatta a kezét, szemhéja alatt táncoltak a leanderek, bámulat Fattenay-t, mint az öregedő, nyálas férfiak, tettetett megbocsátással, túlzó gyöngeséggel, és bizonytalanul. - És mégis, ki vagy te? - kérdezte hirtelen feltámadt kíváncsisággal a lány, mire elfordította tőle az arcát. Nehezére esett volna most felelni, ezzel feladni az ismeretlenség bozótjának hűvös és kiszámíthatatlan nyugalmát, a játék egzotikumát, és hirtelen megértette, nem is lenne mit mondania Fattenay-nek, mert neve, foglalkozása, élete itt levált róla, elveszítette a jelentőségét az összes régi fogalom, újraintencionálódtak a jelek - ő csak ő immár, fölötte a görög ég szomjas kéksége, álarc nélkül az álarcosbálban nem lehet, előredőlt a székben, szemét összeszűkítette, nincs nevem, nem lehet, nincs nevem. Neve csak megjelölése valaminek, ami nem biztos, hogy még mindig az, amire egykor a jelet vonatkoztatták. Kézen fogva sétáltak a kisebb hegynek beillő domboldalon, a romok között, halálukba induló spártaiakról beszélt a lánynak, rövid kardjukról és göndör, gyapjas hajukról, bátorságukról és a nagy, tátott vörös virágokról az oldalukban, a homok szomjáról s a horizonton felejtett utódokról, kávéházak teraszán a külföldiek előtt hajlongó szomorú szobrokról, a fogatlanul vigyorgó hasas Aphroditékről, Szókratész gyilkosairól, a 403-as demokráciáról.
108
Fattenay egy kígyótól megriadt, hozzárebbent, védelmet keresőn, ragyogott riadalmában, fagyöngy a férfi oldalán, aki engedte a nyirkos, hűvös-meleg testet bőrére olvadni, és - legyél az enyém mondta, - nagyon szeretlek mondta, - szükségem van rád, hogy mondta, s akadt el. Fattenay nyugodtan, asszonyos szomorúsággal simított végig az arcán, fejét szelíden ingatta, nem, nem, mozdulatait szabatossá tették az asszonyiság erős energiái, a férfiakat lerúgó mazoszadizmus, a vágy riadt védekezése, önpusztítása, nem lehet, ingatta a fejét, most még nem lehet. Talán ekkor értette meg, a megértés lemeztelenített aktusaiban, hogy Fattenay bolygóközi lény, más rendszerrel számoló csillagforgács, mely magához kap minden érzelmet, mint a mágnes, mint a szivacs, magába gyűjt minden nedvet, mint a láng, eléget minden érző anyagot: Fattenay a megsemmisítés kombinátja, a halál inkarnációja egy tökéletes szerkezetben; lehet, csak a Blue Dolphinba visszatérésük után értette meg, a megértés fejtetőtől sarokig hasító fájdalmában, hogy Fattenay koncentrátum, nedvei tengerek, csontjai sziklából, traverzekből épülnek, testét földből, agyagból és meleg iszapból gyúrták össze - szeme pedig a befelé végtelenülő kék semmi. volt ebben a történetben valami mélyen őszinte és hihetetlenül keresett, mesés és mégis hihető, csak az olyanok tudják átélni, többet mondok, elhinni az ilyesmit, akik megjárták a delíriumok poklait, a megkeseredett részeg világa ilyen lebegő, ilyen egymásba csúszkáló, ilyen fátylas, vérrel és ragaccsal összegyúrt, meg is hatódtam, amikor ezeket végiggondoltam, hogy én beavatott vagyok ebben a világban, hiszen kiderült rólam pár órával ezelőtt, hogy alkoholista vagyok, amit eddig is tudtam, de ezt most tudományos alapokra fektette valami új orvos, aki sokáig gyötört azzal, hogy kérdéseket tett fel azért iszik, hogy fesztelenül érezze magát társas összejövetelek során - nem azért iszik, hogy elfelejtkezzen az aggodalomról és a szorongásról - nem hatékonyabbnak vagy magabiztosabbnak érzi magát a munkájában, ha iszik - nem többet kell innia, mint régen, hogy ugyanolyan hatást érjen el - nem . . . folytatja-e az ivást, ha előzőleg elhatározta, hogy csak egy vagy két pohárral iszik - igen gyakran másnapos-e - igen alkalmazza-e a „kutyaharapást szőrével” elvet a másnaposság ellenszeréül - igen szenved-e reggeli remegésben - igen 109
ivással kezdi-e a napot reggel - igen elhagyja-e az étkezéseket az ivás miatt - igen érez-e bűntudatot az ivás miatt - ne legyen nevetséges, kérem, mordultam fel a bődületes ostobaság hallatán, az orvos följebb tolta a szemüvegét a szerintem nagyon is borvirágos orrán, hohó, te vízprédikáló, borivó mocsoláda, dühöngtem belül, de ebből nem mutattam kifelé semmit, hagytam, hogy kíváncsian végigmérjen, végigmért, majd, miközben ismét a kérdőíve fölé görnyedt, halkan és távolságtartón arra kért, csak igennel és nemmel válaszoljak a kérdéseire, ha lehet, és főként ne minősítsem a szakértők által gondosan összeállított kérdéssort, s bár nem szívesen teszi, figyelmeztetnie kell, nem vagyok abban a helyzetben, na érti, ugye, krahácsolt, megmondom az őszintét, nincs abban a helyzetben szívesebben iszik-e inkább egyedül - igen mulaszt-e munkahelyén az ivás miatt - nem jellemző megállt a kezében a ceruza, amennyiben nem barkóbázunk, drága uram, köszörülte meg a torkát ismételten, úgy arra kérem, próbálkozzunk meg kizárólag az igenekre és a nemekre koncentrálni, most például mi nem jellemző, emelte fel kissé a hangját, kezével rám mutatott, beszélhetek, a munkahely nem jellemző, mert már régen nincs munkahelyem, bólogatott, és miért nincs, ha szabad kérdeznem, mert otthagytam, megint bólogatott, felmondtak, mondom, hogy otthagytam, megint bólogatott, és nem az ivás miatt hagyta ott, képzelje el, hogy nem, megint bólogatott, hát akkor miért, azért, mert utáltam azt csinálni, amit csinálok, megint bólogatott, mit csinál, építész vagyok, megint bólogatott, értem, és mikor kezdett el inni, valamivel később, megint bólogatott, és, vajh’, összefüggésben van a kettő egymással, minden mindennel összefüggésben van, erre befejezte a bólogatást, ceruzája végével koppintott néhányat a papírlapon, mintegy jelezve, hogy ennyi volt a kitérő sérti-e a családját, esetleg egyes családtagokat az ivás valamilyen módon - most mit mondjak, nem jellemző ez sem kedvetlenül intett, hogy tovább, látja rajtam, nincs családom, bólintott kettőt muszáj-e innia a nap bizonyos szakaszában - igen szüksége van-e arra, hogy „feldobja magát” néhány óránként - igen hord-e magánál italt, például a kocsijában vagy a kézitáskájában - igen ingerlékennyé válik-e az ivástól - igen féltékeny-e a feleségére, amióta komolyan inni kezdett - megint azt kell mondanom, hogy nem jellemző tehát egyedül él, de valaha csak volt felesége, mordul rám, sose volt, vagy ha volt, akkor nem emlékszem rá, nem volt vevő a humoromra, fontoskodva megállt, ez volt a pillanat, amikor a szakértelméről biztosíthatott, igen, az alkoholizmusnak van egy olyan foka, amikor az ember felejt és csak felejt (← felejt a kurva anyád) okoz-e az ivás testi tüneteket, mondjuk gyomorfájást - igen nyugtalanná teszi-e az ivás vagy nem tud aludni miatta - igen szüksége van-e egy italra, hogy el tudjon aludni - igen elveszíti-e önkontrollját, ha iszik - nem 110
ismét meglepődés az arcán, van egy olyan gyanúm, ez sem hiszi el, amit mondok, pedig én tényleg megpróbálok pontos lenni, mi okom lenne hazudozni, az idő így is, úgy is telik, én meg így is, úgy is maradok még egy darabig, azon kívül pedig a kártyatrükköm után már óvatosabban viccelődöm inkvizítoraimmal, bólintottam, azután még egyszer bólintottam, erre ő is, és szent volt pár pillanatra a béke kevésbé kezdeményező, ambiciózus, figyelmes vagy hatékony, mint azelőtt - igen csökkent-e a nemi vágya - hát mit mondjak, doktor úr válaszoljon arra, amit kérdeztem, nos, hát nem olyan egyszerű, kelletlenül emelkedik ki a rubrikáiból, mi nem egyszerű, tisztelt uram, hát azt már csak tudja, csökkent-e a nemi vágya, vagy nem, és erre el kellett mondjam, a dolog azért sem olyan egyszerű, ahogy a kérdőíveiből kitűnik, mert ugye, a nemi vágy megfigyeléséhez szükségeltetik a nemi vágy, úgymint a megfigyelés tárgya, más aspektusból szemlélve a dolgot, a vágy kiváltója is, és kérem, nekem régóta nem volt szexuális téren partnerem, mit mondjak, szexuális terem sem volt, ez logikus ugye, így együtt, hogy tér és partner, kauzálisan, mert én meglehetősen régóta visszavonultan élek, tehát nem tudom, hogy amikor időnként merevedésem van, az a sűrűbbödést, vagy a ritkulást jelenti, pontosítva az eseményt a kérdőívnél tapasztalt terminológiához, növekvési, avagy csökkenési tendenciaként kezelendő-e, a reggeli húgymerevséget természetesen ne számítsuk ebbe bele, fej jár, ceruza lesújt, ne számítsuk bele, veszíti el a türelmét, folytassuk inkább, szívesen elbeszélgetnék magával még sokáig a nemi életéről, de nekem most nem az a dolgom, hogy cseverésszek a beteggel, hanem az, hogy a gyógyításához szükséges minél pontosabb információkat összegyűjtsem különösen kedvetlen-e - igen magányosabbá, elszigeteltebbé vált-e, elvesztette-e a barátait - igen, de hozzá kell tennem, a barátaim elvesztése nem úgy történt, hogy elhagytak volna alkoholos életmódom miatt, hanem én mondtam le róluk, egyenként és módszeresen, eltemettem őket magamban, képzelje el, de félbeszakított, gratulálok, hogy maga ilyen önérzetes ember, ha nincsenek, hát nincsenek, megérdemlik, hogy ne legyenek, spongya rájuk feleségének vagy gyermekeinek meg kellett-e változtatniuk az életvitelüket - például nem járnak el otthonról vagy nem hívnak vendéget - az ivás miatt - nem jellemző nehezebb-e kijönni Önnel, amióta iszik - senkinek sem kell velem kijönnie nem állhatta meg, hogy rákérdezzen, most akkor maga mizantróp, elképedt pofám láttán megakadt, de szerencsére nem magyarázkodott, feltételezem, ismeri a szót, vagy pedig olyanok a körülményei, hogy sohasem kell emberekkel érintkeznie, a dolog bonyolultabb, óvnám, emelte fel a ceruzáját, hogy hosszadalmasan fejtegesse ezt a bonyolultságot, nos, arról van szó, hogy én egy szobában élek, teljes elzárkózásban mindenkitől, és mindentől, ami a külvilághoz tartozik, gúnyosan felnyerített, szóval maga remete, ez nem olyan egyszerű, akartam megint a jó irányba terelni a beszélgetést, de már abbahagyta a nevetést, és megint nem adott a magyarázatra lehetőséget igyekszik-e olyan helyeken inni, ahol azt reméli, nem találkozik barátokkal vagy ismerősökkel, vagy ahol az Önétől különböző társadalmi hátterű emberek fordulnak elő - igen hat-e a az alkohol a lelki békéjére - igen ezen meglepődött, mondja, van magának lelki békéje, csavart két hatalmasat a húsos orrán, akár a zavar jelének is felfoghattam a mozdulatot, ha történetesen én figyelem meg őt, és nem ő engem, azok után, amiket az előbb elmondott, fűzte hozzá zavartan, nincs, doktor úr, akkor 111
miért igenezik itt nekem, vörösödött el a feje, hát azért, nehogy rám szóljon megint, adtam a hülyét, hogy túlbonyolítom a dolgokat, eresszen már le, rázta meg a fejét, az a baj, hogy maga nem ismeri az átmeneteket, hát akkor ismertesse meg velem őket, doktor úr, ettől fölszaladt a szemöldöke az égig, meg cinikus is, barátom, egyébként pedig nem azért vagyok itt, hogy a maga ismereteit növeljem, hanem azért, hogy a mi ismereteinket, önről, amit persze én is tudtam, amint az imént, ugye érez-e neheztelést, önsajnálatot vagy azt, hogy mindenki igazságtalanul bánik Önnel nem veszélyezteti-e az ivás az állását vagy a jó hírét - már nem itt elhallgatott, már azt hittem, megint a válasz pontatlansága miatt kapott dührohamot, de nem, az addigi válaszaim fölött morfondírozott, osztott, szorzott, majd komolyan és magyarázólag, mintha kisgyerekkel beszélne a kritikus fázisból most a krónikus fázisba fogunk átlépni aggódva gondolok rá, hogy ott is lesz mit keresnünk és csak ne tessék ezen vigyorogni, kérem megfordult-e komolyan a fejében, hogy öngyilkos lesz, miközben ivott - mindig úgy érzi-e, hogy képtelen megbirkózni az élettel, akár ivott, akár nem - igen szenved-e bármiben az alább felsorolta közül, amelyek (más ok hiányában) a mértéktelen ivás mellékhatásai: vérhányás, véres széklet, erős hasi fájdalmak, tántorgás akkor is, ha nem ivott, fájdalom a lábikrában, epilepsziás rohamokhoz hasonló rohamok, hallucinációk (delirium tremens), súlyos remegés vagy éjszakai izzadás - szabadna ezt lassabban, részletesebben szabadna, de örülnék, ha koncentrálna még egy kicsit vérhányás - hát, előfordult már... néha véres széklet - soha nem nézek hátra normális esetben az ember mindig megnézi az ürülékét, ellenkezett én nem vagyok rendes ember remélem, az ürüléke legalább rendes, hagyta rám, ezentúl nézze meg, mit pakolt le maga alá a klozeton, orvosilag javasolt erős hasi fájdalmak - gyakorta tántorgás akkor is, ha nem ivott - ez utóbbi eset, tíz éven belüli elő nem fordulása miatt, megválaszolhatatlan fájdalom a lábikrában - fájdalom mindenütt, drága uram epilepsziás rohamokhoz hasonló rohamok - nem tudom, odaszámíthatjuk-e azokat a köhögési rohamokat, amelyek reggel kapnak el, és fulladási panaszokat okoznak, de olyanokat ám, hogy összegörnyedek, és van, amikor el is esem oda, vakkantotta együttérzés nélkül, bizonyára oda hallucinációk - azt azért - még - nem nem kell annyira fenn hordani az orrot, kérem, megjönnek azok is hamarosan, ahogy elnézem magát 112
súlyos remegés vagy éjszakai izzadás - na látja, ezek aztán vannak, főleg az éjszakai izzadás, verejtékben ázva ébredek minden reggel, még akkor is, ha a bajszomra fagy a dér a hideg szobában, és egy pisztoly csövét érzem a mellkasomba nyomódni alakul a kép, köszönöm, most ha lehet, ismét igennel és nemmel válaszoljon, kérem jár-e ivászatokra, amikor is napokig egyfolytában iszik - már nem ritkábban lesz-e részeg, mint azelőtt - nem mérhető mielőtt megmagyarázná, értem, csönd, igen, nem képtelen-e bármilyen tett végrehajtására, hacsak nem erősíti meg magát egy kis itallal előtte - nem jellemző tudom, emeli fel a kezét, tenyerét kifelé, felém fordítva, mert nem akar semmit se tenni, végrehajtani, nem kell válaszolnia, elég, ha csak bólint, jól van, bólintott, látom, megyünk tovább, az utolsó kérdés képtelennek érzi-e magát arra, hogy abbahagyja az ivást, bár figyelmeztették, hogy az ital megöli elkezd-e mértéktelenül újra és újra inni, bár megpróbálta csökkenteni vagy teljesen abbahagyni és mielőtt bármit is mondhattam volna, önkényesen beikszelte az egyik rubrikát, a füle mögé dugta a ceruzát, ami jólesően lepett meg, mert azokra az ácsokra emlékeztetett, akiket gyermekkoromban annyira csodáltam, fent egyensúlyoztak a házak tetején, mértek és mutogattak, soha nem kapaszkodtak, colstokkal hadonásztak megállás nélkül, és amikor nem kellett a vastag ácsceruza, mellyel a gerendákra tudtak vastag vonalakat húzni, a fülük mögé dugták, akár az én legfrissebb orvosom, én is szerettem volna a fülem mögé dugni a ceruzámat, de elálló füleim voltak, így a ceruzák az első mozdulat után lepottyantak a földre, és kitört a hegyük, de még az ácsoknál is jobban becsültem azt a vézna kis figurát, aki a falucskánk határában működő régi téglagyárnak a kéményét építette újjá, illetve magasította meg egy-két gyűrűvel valamilyen rejtélyes okból, egy szörnyen meleg nyári napon terjedt el a hír, hogy megjött az építő mester, mi, gyerekek csapatostól özönlöttünk az utcára, hogy lássuk az embert, aki fel fog menni a téglagyári kémény tetejére, a hírben az is benne volt, hogy épp a téglagyári vegyesboltban tartózkodik az illető, odatrappoltunk, meztelen talpunkkal fölverve az út porát, lássuk a hőst, a Reich néni volt éppen a boltban, akit kevésbé szerettünk, mint a Reich bácsit, aki már elég öreg és fáradt volt ahhoz, hogy ne figyeljen oda mindenre, így könnyűszerrel lehetett elcsenni egy-egy stolwerket a pultjáról, a szerencsésebbjei, ami azt is jelenti, a bátrabbjai, krumplicukrot ragadtak magukhoz, miközben Reich bácsi lisztet mért, vagy mosószappant keresett valamelyik polc alján, a nagyobb fiúk a pult előterében felállított pohárból emeltek el egy-egy szál munkást, még az is előfordult, hogy symphoniát, és szívták peckesen az utcán, még valamelyik arra járó ismerősük ki nem pofozta a szájukból, Reich néni viszont, bár ő sem volt fiatalabb, rajta tartotta a szemét a bolton, egyszóval mindenen, így amikor megláttuk, hogy ő van szolgálatban, be sem mentünk a boltba, mert minek, azt mesélték róla, és a mesében családilag is érintve vagyok, hogy amikor Szaniszló nagybátyám és a Kocsis Feri összeszólalkozott ott a szódással, aki lovakat hajtó lévén, igen kivagyi ember volt, és a szó szót követése után oly szenvedéllyel estek egymásnak, hogy fröcskölt a vér, repültek a fogak, akkor Reich néni csak igazított hangyányit a szemüvegén, és szelíden, de ellentmondást nem tűrő hangon szólította meg a verekedőket, kérem, fiatal emberek, tessék odakint szórakozni 113
kicsi volt az ember, sokkal kisebb, mint amekkorára mi gyerekek számítottunk, nem mertük bevallani egymásnak, de roppant jelentéktelen emberke volt, sovány, mint aki soha nem kap enni, és a bőre annyira sötét, mintha szénpor rakódott volna meg a pórusaiban, lassan mozgott, rettenetesen lassan, és az arca olyan volt, mint a később megismert cowboy-filmek rezzenéstelen figuráié, pálinkát ivott, egyet, kettőt, számlálatlanul sokat, Reich néni adta, a toronyépítő meg csak itta, az emberek, mert a hírre nem csak a gyerekek szaladtak össze, elborzadva nézték, hogyan készül a fölmászásra a mitugrász ember, aki egyszer csak megérezte, hogy elég, fizetett, azután a bámészkodók sorfalát széttolva elindult az ötven méter magas téglagyári kémény felé, útközben egyszer megállt húgyozni, épp csak belépett a színbe a téglák közé, a lányok és asszonyok szégyenlős kíváncsisággal hajtották félre a fejüket, a férfiak és gyerekek pedig követték a példáját a művezető őszinte bánatára, akinek így elázott fél szárítószín téglája, az emberke pedig, gondosan begombolva kék munkásnadrágja sliccén a gombokat, elindult felfelé a kémény oldalára erősítőtett vaslétrán a magasba, föl a felhők közé, ekkorra már lent állt a falu népe, csak a betegek és a friss halottak maradtak távol, igazolt hiányzással, nézte a hőst, aki végül fölért, és biztosító kötél nélkül kezdett el járkálni/billegdélni a kémény peremén, a tömeg felmorajlott, azután megint és megint, mert minden lépésnél lezuhanni látta, egy idő után pedig, és ez is hozzátartozik az élet nagy törvényeihez, csalódottan hozzászokott ahhoz, hogy a kis ember nem esik le, hiába ivott meg az előbb egy fél üveg pálinkát, lassan szétoszlottak az emberek, mi, gyerekek se maradtunk ott sokáig, mert mi érdekes van abban, hogy egy gyufaszálnyi emberke nem esik bele a kémény ötven méteres lyukába, hagytuk a fenébe, ő meg egy darabig járkált, járkált, azután mit volt mit tenni, nekikezdett a torony építésének, egyetlen megmaradt néző nélkül, ami úgy nem lehetett valami szórakoztató elfoglaltság a füle mögé tolta a ceruzáját, örülök, hogy megismertem, motyogta, remélem, normálisabb körülmények között is találkozhatunk, habár hol, tette hozzá még halkabban, és kitotyogott az életemből, habár miért is a hős nem ilyen a hős részeg A Blue Dolphin fogadójában most néhány vendég lézengett, a fonott székek féltékenyen őrködtek nővendégeik szelíd fenéknyomatai fölött, a pincérek mosolyogva mérték a tengerpart kesernyés verítékét; mintha feltámadt volna a szárazföldi szél, megjelent a sánta arab, és sivatagokat szórt szét a parton, sötétbarna öltönyben állt a fal mellett, arany nyakkendőtűje figyelmeztetőn megvillant, aranykard, a föld alatti világ aranykése, aranykés a csönd hátában, már mesze nem volt alázatos, a takarító arca helyén magabiztos pecsét sötétlett, belső zsebe kidudorodott, lehetett benne fegyver is, ólmosbot is. Zsebkendő talán. Állta a tekintetét, bár nem volt képes megállapítani, kihívó vagy kíváncsi pillantások szúródnak-e a bőrébe, méregetés megalázó érzése gomolygott a fejében, ujjai az üvegre kulcsolódtak, semmi pótszorítások, persze, rájött az arab létének vizenyős voltára, aki olyan, mint azok az esték voltak, ott, ismeretlen udvarok csöndjében, szerelemre várakozott, a falak szappan- és mosdóvízszagot árasztottak, a téglákon undorító zöld moha taknyoskodott, hirtelen lángba boruló ablakok, kizuhanó, égő asszonyok, megszólal a gitárzene, már ég az összes színesre festett villanykörte a körben kifeszített zsinórokon, Loutraki kenyérhéját bemásszák a szentjánosbogarak, sokszínű máz mindenen, tárgyakon kúszik, rácsorog az arcra
114
Fattenay bukkan fel a sötétség üres vermeiből, piros ruhában, haját csat fogja össze hátul, egy férfival érkezik a semmiből, a fény újra megsemmisítő, sajgó medúza-testébe, háttal állnak neki, izgatottan hadonásznak, a férfinak idegesen megrándul a válla, egy pillanat még, és Fattenay-t visszaszippantja magába az éjszaka. Felugrott, lábát beütötte az asztal szélébe, s ez fájt, néhány ugrással a férfi mögött termett, néhány nagy és felesleges mozdulat, melyekben már benne van az elkésés bátor igyekezete, a féltékenység reakciója, a kielégületlen tudat agresszivitása, ott állt az idegen mögött, orrába édeskés parfümszag nyomult, egy pillanatra ránehezedett az agyára is, de lesöpörte onnan, mint hangyákat a napon felejtett kerti reggelizőasztalról, megérintette a karját, finoman és határozottan, ezüst páfrányok szakították át a csodálkozás kaucsukfalát, már nem lehetett védekezése tovább: a tegnap esti idegen állt előtte. A férfi, mintha nem ismerné fel azonnal, csodálkozva hátrébb lépett, hűvös, egyúttal energikus mozdulattal kiszabadította karját a váratlanul ráfeszülő ujjak szorításából, fürkészte ellenfelét, kifejezései lassú kényszeredettséggel felengedtek, elhúzta a száját. - Maga, barátom? - hangjában csipetnyi izgalom vibrált, az arab hatalmas árnyéka végigzuhant a teraszon -, megtalálta a lányt, akit keresett? Akkorra ő már kint úszott a nyílt tengeren, kihűlt magányába fagyasztva Fattenay-t, hibernálva későbbre, szerencsésebb pillanatokra, áthatolhatatlanabb időkre. - Kerestem valakit? Ja, igen, de már nem fontos. Egyébként, hogy van? A férfi észrevehetően meghökkent, de pillanatok alatt visszanyerte uralmát a lelke fölött. - Köszönöm. De látom - vigyorodott el -, még mindig egyedül. Igazán sajnálom... Nem akarom magam beleavatni a dolgaiba, s a világért sem akarnám az ajánlatommal megbántani, de... nekem van néhány kedves hölgyismerősöm, akik... szóval, megértett, vagy tévednék? - Nem akarom megérteni - mondta halkan. - Iszik valamit? - váltott hangnemet a férfi. - Még egyszer... - Ki volt az a nő, akivel az előbb beszélgetett? - csapott le rá váratlanul, ledöntötte a döngölt padlóra, öklével az arcába vágott, az arab vérző körmei megvillantak, nehéz testek görögtek a szikláról a mélybe, kiáltás, sikoltás, csönd. - Nő? Milyen nőre gondol? - kérdezte szórakozottan. - Az a szőke, kék szemű... fiatal, szép... Bántotta, hogy a szerelméről ilyen közönséges, jellegtelen, banális leírást kénytelen adni, de arról mégsem beszélhetett ennek az embernek, hogyan remeg a fény a lány hatalmas mellein, nem tetoválhatta a másik tudatába Fattenay gerincének a hajlatát; megkönnyebbülésére az arab lépett az asztalukhoz, alázattal hajolt az arcához, s titokzatosan, halkan morogta: - Egy nő - pillantását most sokat sejtetően a másik férfira ejtette -, egy nő kéri, hogy fáradjon hozzá az úr.
115
- Odavezetem - ajánlotta az arab, s választ sem várva bicegett vissza a sötétbe, nagy kópé maga, barátom, és én még azt hittem, vágta hátba az idegen férfi, de már nem törődött vele, ment a sánta arab után, semmit sem látott a sötétben, szemei előtt arany karikák szaladgáltak, érezte, érezte, hogy a tenger mellett haladnak, a meleg hullámok belenyaltak az arcába, haja átnedvesedett, víz alatti lebegés volt a éjszaka, női kezek simogatták a tarkóját, Anna szaga más, szelídebb volt, mint Fattenay-é, fényes kezek szántottak a homlokán, már nem értette, mi történik vele, bármelyik pillanatban leszúrhatja az arab, aki időnként beleveszett a teljes sötétségbe, tanácstalanul forgott körbe, kezét védekezően az arca elé tartotta, várta a szúrást a lapockái közé, szinte kiritkult talpa alatt az anyag, úszott, a feketeség kerítésén csillogó szavak, tiszta pengeélek csúsztak át, megismerte Fattenay hangját, elindult feléje, bár nem látta, s már azt sem tudja, létezik-e Fattenay, vagy csak a remény piros szövete, hóhérdaróca ő is, a tenger bokájáig ért, bentről, a víz felől halkan, szelíden szólongatta a lány, majd lágy kéz fogta meg a csuklóját: - Gyere, gyere... gyere... Sibylla szentélyének bejáratánál megalvadt homály karol át, hunyorogva nézem a hatalmas vörös köveket, melyek ránehezednek szemlélőjükre, lábamra nyirkos kígyók tekerednek, undorodva, de türelemmel álldogálok, arra gondolok, milyen jó volna aludni egy keveset, vörös képű amerikai turista hajol az arcomhoz, suttogva kér elnézést, hogy a lábamra lépett, én is morgok valamit, s a kijárat felé indulok, szemhéjam alatt leanderek vacogtak, hatodik napja alig alszom valamit, csak utazom, csak megyek, csak útban vagyok több napot elvesztegettem Nápoly fölött egy kialudt vulkán kráterében, Solfatarának hívják azt a környéket, egész éjszaka fortyogott a fülembe a vulkáni iszap hangja, hihetetlen volt és fölfoghatatlan, egy vulkán fölött alszol, amelyik tőled száz méterre szivárogtatja fölfelé a halálos sárga gőzöket, természetesen csak kis adagokban, nehogy bekrepáljanak a gyanútlan turisták, akik még fizetnek is azért, hogy ilyen egzotikumban van részük, alvás a vulkán fölött, (vulkán)por és hamu, a kénkigőzölgések kanárisárgára festik a köveket, ezekből apróbb darabokat jó pénzért vásárolhatsz is az őröktől, ha van jó pénzed hozzá, nekem nem volt éppen, se jó, se semmihez, hogy kerültem ide, tűnődtem, amikor első nap felébredtem egy francia lány sátrában és meztelenségében, hogy kerültem ide, egy francia lány sátrába és meztelenségébe, s nem az ide kerülésem mikéntje volt a kérdés számomra, hanem a miértje, a lányt én halásztam le valahol Velence külvárosában, rikítóra mázolt „kacsát” hajtott, rosszul, kacsázva vezetett, szőke, vézna és magányos francia diáklány, Yvonne, aki bejárja Olaszországot a szünidejében, hátán hordja a házát, nevetett, illatos kis csiga, nevettem, sátrazik, ez nekem olyan régi és már olyan idegen volt, hogy meghatódtam a látásán, én meg csak megyek, mondtam, amikor elhelyezkedtem végre mellette, irányban vagyok veled, ez tetszett neki, nálam megalhatsz, érintette meg hálásan a kezemet, amíg nem kell tovább menned, tette hozzá kis zavarodottsággal, és elkapta a kezét, és ennyi, befészkelődtem pár napra a törődésébe és a melegébe, de a szeretkezéseink után soha nem voltam képes mellette maradni a sátorban, légszomjam volt ettől a szőke francia lánytól, sok volt nekem a szeretete, túl hálás volt és nem eléggé nemtörődöm, amikor észrevette, hogy mennyire szeretem a grappát, az olaszoknak ezt a szemét és veszélyes törkölypálinkáját, vagy hogy mennyire nincs pénzem arra, hogy megvegyem, minden nap meglepett két-három üveggel, mindet meg is ittam, megosztva vele, természetesen, mert ő sem akart lemaradni semmiről, ami romlás és öröm, így azután kedélyes részeg lebegésben teltek a napjaink, kizárólag görögdinnyét ettünk grappával, étkezések után visszahúzódtunk a 116
sátrunkba, ömlött a verejték rólunk, egymásba, nem volt értelme annak, amit csináltunk, szeretkezni a legnagyobb hőségben, egy idő után már nem is csináltuk, csak úgy csináltunk, mintha csinálnánk, és ezen is jókat röhögtünk, Yvonne talán megérezte az elveszni készülő valakit bennem, vagy valamit tudott az ilyen utazásokról, akik valamit nagyon el akarnak veszíteni, mert túlfigyelmes volt, soha nem kérdezett és nem jegyzett meg semmit, egyedül akkor nevetett rajtam, amikor kitett Cumae központjában, bolond vagy te, napokig heversz egy sátorban, hogy megtegyél tizenhét kilométert, vagy nagyon gyáva vagy, vagy nagyon hülye, vagy nagyon jól érezted magad bennem, te csak vigyázz a gázokkal, simítottam át a hátát, azt üzenem Sibyllának, fintorgott kedvesen, hogy vegyen a gondjaiba, különben velem gyűlik meg a baja, ez nem Baia, hanem Cumae, jutott később eszembe, de a nem túl lényeges szójátékot elmulasztottam volna akkor is, ha ott, rögtön az eszembe jut, már csak azért is, mert franciául nem működött volna, nem értette volna, mit akarok a híres fürdőhellyel, meg a meggyűléssel, nagygyűléssel, édesem, működött tovább teljesen céltalanul az agyam, a kacsa fordult és ment, rendes nagy temető az ember lelke, érzékenyedtem el teljesen fölöslegesen, pótcselekvést pótcselekvés követ bennem, a szavak sem építik tovább az életemet, itt most itt van érzem a szagát a haja a kezembe akadt verdes, csapkod madárszív Sibylla szentélyének folyosóján a megalvadt homály, Christine a folyosó végén, talán, a fehér ruhájában, talán, abban, amelyikben először megláttam, a fehér ruhában, abban a fehérben, talán, Deiphobé szentélye közelében, talán, ki mély üregében jóslatokat lebegő levelek hátán ad a sorsról, s úgy, hogy a sok levelet teleírja igéivel, aztán rendben kirakja a szűz, majd rájuk zárja a sziklát, s barlangjában azok most nem mozdulnak a sorból; bármely finom fuvallatra, ha nyílik az ajtó s tárul sarka, repülnek azonnal a lepke levélkék, ő meg a mélyben e szállongókkal mit se törődik, nem teszi többé vissza, nem is köti egybe a verset, vár, Christine távol, vagy talán nem is olyan messze, hullámzik a Tirréntenger, idáig hallatszik, ahogy hullám hullámra visszahullik, egyre mélyebbre hatolok a trapézformára kivájt folyosó falai között, idáig hallatszik a nap tombolása, a hosszú folyosó lejt talán, oldalába vájva ablakkal ellátott üres beszögellések, hideg kuckók, innen szűrődik be a tengerfény, itt várakoznak, szoronganak, rettegnek a függönyök mögött a jövőjükre rálátni akarók, a falakból hideg árad, a néha felvillanó keskeny ablakok ellenére növekszik a homály, most magam vagyok, egyedül az egész szentélyben, sokat vártam erre a pillanatra, hogy egyedül, hogy csak Deiphobé, s mellette Christine, egy pillanatra meg kell állnom, növekvő izgalmam elfogyasztja tüdőm elől a levegőt, egyre sötétebb és fojtogatóbb a folyosó, érződik, hogy a vége felé közeledem, minden apró zaj, a sarum alatt megcsikorduló kavics jaja is visszhangozva és fölerősödve tér vissza hozzám, megállok, egy négyzetes alaprajzú teremnél az utazó, mely három boltozatos fülkéből áll, balra lehet a Sibylla-terem, megpróbál belépni, de egy lágy kéz visszatartja, nem is kéz, csak a porszem, ami évezredek óta lebeg a levegőben, visszataszítja, a porszemmé aszott Sybilla ontja felé mérgeit, a lélegzése is elviselhetetlenül hangosan dübörög itt, euboeiak szirtjének szörnyű üreggé szélesül oldala, száz kapuval, száz tág folyosóval, melyből válaszait száz hangon üvölti Sibylla, a hangzavartól szinte szétpattan a feje, két tenyerek közé szorítja védekezőn a halántékát, kérdezni akar, de csak elutasító ordítás kavarja a levegőt, Cúmae szentélyében hát így jósol a Sibylla, gyászteli, kétértelmű igéit üvölti a barlang, közben, míg a valót ködösíti, szivének Apolló szegzi az ösztökét, úgy rázván a bolond zaboláját, leroskad a finoman félresurranó kígyók közé, felkiált 117
Christine - - - nincs kinn, érkezik a válasz, azután megint Christine - - - nincs kinn, érkezik a válasz, azután megint Christine - - - nincs kín, és nem szólhat többet, egy sánta arab lép ki a szemközti boltív alól, lassan, kissé kacsázó léptekkel közeledik, felsegíti a földre rogyott férfit, a távolról derengő kijárat felé vezeti, és a harmadik terem, motyogja, megpróbál ellenállni, de hiába, a harmadik, hiszen ott kellett állnia neki, de az arab ujjai már fájdalmat okozva fonódnak a karjára, valami kemény tárgyat nyom az oldalába, fegyver az, elönti az arcát a verejték, menjen kérem, és megkérem arra, soha többé ne térjen vissza ide tudja, nagy szükség lenne itt magára, a legjobb volna, ha nem menne egy darabig haza, úgyis maradnia kell egy darabig, és amúgy is hallom, nem várja kint senki a két gazemberen kívül, nos, itt az alkalom, hogy hasznossá tegye magát, kedélyeskedett az orvosnő, aki a gyógyszerek elpusztítását jött ellenőrizte, az a helyzet, hogy belefogtunk egy nagyon fontos kísérletbe, színház- és zeneterápiával gyógyítjuk a drogos és alkoholista betegeinket, no nem itt, legyintett a háta mögé, hanem kint, külön, néhány valódi szocmunkással, és maga pontosan az a figura, akit a színpadon el tudnék képzelni, remek karakter, a két eddig feszesen összezáródó comb enyhe engedményt tesz egymásnak, ami egy keskeny, sötét, mindent összevetve, meglehetősen izgalmas és vélhetően fejlődőképes rést eredményez, meggyőződésem, hogy a szerepeket is meg tudná tanulni, gimnáziumokban, művelődési házakban lépünk fel, mindenütt, ahol meghívnak bennünket, ezek a kiruccanások a terápiához tartoznak, így kerülhetnek kapcsolatba önök, a szenvedélyek rabjai a külvilággal, a rés valamelyest veszít a sötétségéből, ami egyenes arányban áll a tágulásával, ezzel egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy nemi zsarolással próbálkozott, netán ígérgetésekkel befolyásolt, inkább annak az ösztönös női létezésnek a jellegzetes megnyilvánulását sejtettem meg benne, amikor a nőben megbúvó mély természet gondoskodik magáról és az érdekeiről, és hát, nézzen szembe a ténnyel, csacsogott zavartalanul, hogy magának is igen nagy, méltónak méltó próba, hogy vállalja el a nagynyilvánosság előtt, igen, mondja ki, így, jelen időben, alkoholista vagyok, mondja a faszom, így, jelen időben, zártam rövidre a monológot, megértvén, mire megy ki ez az újabb játék, de nem sértődött meg, ne beszéljen hülyeségeket, amit fölajánlottam, az nem állami ökörködés, mi vagyunk az egyetlen olyan szervezet, amelyik magánkezdeményezésre hozta létre a formáit, na ja, vakkantottam el magam, a formák, mondjuk, ez a rácsforma itt nem tetszik nekem igazán, megértem, én akár eljárhatok is az érdekében, és mosolygott, mint akit oda és azért visznek, közben föl nem fogtam, miért nem enged végre szabadon, ha színésznek jó vagyok, jó lehetnék szabad magyar állampolgárnak is, amúgy pedig mit kéne eljátszanom, madame, az ön úgynevezett színházában, kezdtem hozzá leendő szakmám gyakorlásához, illetve a szerződés körülményeinek a tisztázásához, Lear királyt vagy tán a dán királyfit, esetleg azt a nagyorrút, tudja, aki rettenetesen jól vív, csak éppen túl nagy a cserpákja ahhoz a Roxánához, vagy kihez, akibe szerelmes, és olyanokat mond, ha néha rájön a búbánat, hogy koldus vagyok a csókok lakodalmán, máig sem értem, miért, de nem sértődött meg, mi olyan darabokat adunk elő, amelyeket az önök elődei írtak, mármint építészeket hordanak be ide szakmányban, csattantam fel, nem, alkoholistákat hordunk be ide a saját szarukba és vérükbe fagyva, vannak, ugye, akik már jóelőtte összehúgyozták magukat, zárul a rés, de a mosoly még mindig nem fagyott le az arcról, a cseresznyepiros nyílik és zárul, ha nem, hát nem, megvonva a váll, én jót akartam, egyébként valaki érdeklődött maga után, de nem is értem a dolgot igazán, fölemelkedett, a fehér köpeny alatt most fekete csipkék feszültek meg, akár, mert maga azt állította, nem nős, a hölgy pedig úgy mutatkozott be, hogy a felesége Minden kezdet valamely befejezettségre épül, következmény, mely valaminek a befejeztével jön létre, tehát a folytonosság része, jóllehet lényegét a megszakítottság ténye adja meg. Hogy nekem megnyílott az éjszaka, s tudatom által ellenőrizhetetlen dimenziók nyíltak elébem, nem találtam 118
véletlennek, éppen eddigi életem elszakadásából következően kellett elérkeznie ennek az állapotnak, mely állapot szétszórt impressziók koncentrálódására vezethető vissza, mégis félek a szintézis szó kimondásától, hiszen a valóság annyira keveredik transzcendens elemekkel, hogy némely mozzanat eredője azokban a ködökben vész el, melyeket Freud mester tudatalattinak nevezett, de bárhol legyenek is, meg nem foghatom őket. Talán gondolatcsomók ezek, melyek közül nehéz a valóságot, a képzeltet és a sugalltat kiválasztani, amint a hínár szálai egymásba keverednek, s szétbogozhatatlan tenyészetet képeznek a víz alatti világból. Ennyit jegyzett füzetébe ideges betűkkel, közvetlenül a megérkezése után, sürgős és fontos feladatának érezte ezt tenni, pár lépésre a tengertől, a teraszon várakozó gazdag és éhes nőktől, a poharak falát halkan megcsendítő, párolgó jégkockáktól, még távol önmagától, aki elgondolkodva sört iszik majd a fonott székek valamelyikén, és figyeli a sánta arabot, ízlelgette új lakóhelye nevét, Blue Dolphin, kék delfin, érdekes, egzotikus elnevezés, néhány vézna fa a parton, száz lépésre innen a sokemeletes Korinthosz Beach, a part luxusszállója, fehér hulláma az égnek. Magánya kilométerről kilométerre nőtt, az út menti fehér kövek barikáddá halmozódtak benne, vásárlásai alibi-szükségletekből történtek, többnyire eldobta a beszerzett csecsebecséket, konzerveket, réz sörbontókat, a halhatatlanok apró szobrait, festett korsókat, vörös-fekete tányérokat, később már a barikád áttörését sem kísérelte meg, éhesen és szomjasan feküdt mögötte, az autó száguldott a hőtől megvadult utakon; mióta elindult, cseppkőbarlangnak érezte az agyát, sok apró, semmibe hulló gondolattal, melyek azonban hűvös nyomot hagytak a tudata falán. Negyedik napja volt Görögországban, szemhéja alatt kigyulladtak a vörös leanderek, iszonyú álmatlanság gyötörte, melyet kezdetben izgalmának tulajdonított, először járt külföldön, ezért minden új és felkavaró volt számára, agresszív és egyúttal zavaró, tanácstalanságában leitta magát, alaposan, módszeres elkeseredettséggel, ez pár órás eredménytelen, nehéz alvást hozott. Szervezetének legyöngülésére apró jelek figyelmeztették: elveszítette a napszemüvegét valamelyik üzletben, a kezébe vett pohárból kiloccsant a sör, látása erősen megromlott, elhatározta, pár napot pihenéssel tölt el, nem ül volánhoz, napozik a parton, aludni fog, sokat fog aludni, s még néhányszor alaposan leissza magát. Elszorult a melle, mert Nišre gondolt, ahol este kigyulladtak a sárga villanyok, fényüktől ilyenkor az emberek arcán viaszos bevonat keletkezett, egészen olyanokká váltak, mint a halottak, szürke házak között sovány arcú hullák surrantak végig, a hídon megálltak, árnyékuk nagyot csobbant a vízben. Reggel, amikor elindult a Halottak Városából, nem tudta elhessegetni magától a gondolatot: előző este valószínűleg ő is meghalt, most egy hulla gördül ki a kapun, s indul el aszottan, szomorúan Görögország felé, kezei, mozdulatai máséi, kölcsön kapta magához hasonlító gesztusait, idegen volt a nappali fény hatására visszaváltozott időszakos holtak között, nem nézett a visszapillantó tükörbe - fölösleges volt, halotti maszkja a szélvédő üvege mögött, sárga selyemzsinórra függesztve hintázott. Skopje előtt döglött madarat pillantott meg a hullámzó betoncsík szélén. Kicsiny madár volt, észre sem kellett volna vennie, szeme mégis rátapadt. A sóhajtás a sírás előjele. Csontjaiban hideg zuhanás. Anna, az úton fogsz megdögleni, én nem siratlak, áll a búzatábla közepén, szoknyája alá fekete bivalyok bökik játékosan puha, nedves-hűvös orrukat, apró minaretek tüskéi fúródtak a napba, a fehér autó ponttá zsugorodik, majd elolvad a távolság tenyerén. 119
A feketekávé-éjszakában görbe ujj kavar, hullámzik az ég csillogó zománca, törik és cseppfolyóssá oldja önmagát, meleg, derengő szavak a víz fölött, csillanó gyöngyszemek néger asszony verejtékező nyakán, lebegnek a sirály-idegű szavak a sötét két oldalról szorító párhuzamosai között, összefonódnak és kioltják egymást, belecsobbannak a felejtésbe, süllyednek és megtelepednek az elsüllyedt Atlantiszokon, kihűlnek fehérré magányosodott sziklák réseiben. Fattenay mellette, a jacht orrában, nem gyújtanak világot, úsznak a sötétség-cethal gyomrában, szántják a jelen-idő még meg nem poshadott vizeit, térbeli mozdulatlanságuk eltépi testüket tudatuktól, Ozirisz után Ízisz is széjjeltépetett hát, sikoltó vércseppek: könnyű testű madarak csattognak a korlát mellett, s az elszakadt tudat árnyék-inkarnációi lépkednek a hullámokon, nevetnek egymásra; osztrigák kihűlt testébe csókolt száraz ajka, és savanykás, sós íz csúszik a vérébe, a képzelet perverz mozdulatai, ahogy kitárulkozik, s nyomban össze is zárul, szorít és szívja a valóság megmaradt energiáit; beúszik a kocsma távoli, alulexponált foltja, asztalok poharakkal, megalvadt homály a poharakban, luftballonná nőtt buborékok az ösztönök finom füstjében, a korláthoz támaszkodva áll a sánta arab, elnéz valamerre, parancsot vár a sötéttől. Fattenay arca megcsillan a tenyérbe mert vízben, egy mozdulat, a legkisebb mozdulat is puha remegéssé oldja vonásait, kék, lusta mozgású halak lesznek a szemei, megcsillan hátukon az asztalon fekvő kés, léptek, a koponya két pontja között meghajlik a keskeny hajópalló, valaki megáll a sötét fedélzeten, őket nézi barna tekintettel, várakozva dőlt hátra a székében, Fattenay arca a szétnyílt ujjak közül visszacsorog a nemlétbe, a hajópalló leheletfinom rezdülése ismét, valaki a helyére ül a sötétben, akinek nem lehet idegen itt a jelenléte, tölt magának és kortyol, aranygyűrű karcol sárga ábrákat a sötétség bőrére, valaki a villanykapcsoló gombjához érinti az ujját, fény, mely elvakítja most, védekezőn kapja szeme elé a tenyerét, az ujjak réseit az idegen férfi arcának nyugodt, vértelen szeletei töltik ki. Mondatok, hosszú, hideg szünetvermekkel. Üdvözlöm a hajómon! Végre, ezt is megértem, hogy vendégül láthatom. Higgye el, nem mindennapos öröm. Amint kiderült, a feleségemet már ismeri. Tetszik magának? Töltök, ez a legkiválóbb konyak. Miért hallgat? Szerzett már magának barátnőt? Persze, persze, ez tapintatlanság volt. Egészségére. Miért néz így? Nem tudta, hogy ő a feleségem? Ne adja az együgyűt! Én viszont mindent tudok magukról. Spártát. Epidauroszt. Mykénét, és örülök, hogy találkoztak. 120
Maga nagyon tetszik nekem. Ne csodálkozzék ezen, kérem, elégedjék meg annyival, hogy nagyon... nagyon. Én kértem a feleségemet, természetesen én, hogy hozza önt ide. Ő most elment, és egy ideig nem is térhet vissza. Magának adom, vegye (bocsánat, vigye), ha tetszik. De ára van, és ön ezért van most itt. Nem kertelek, üzletember vagyok. Ez az üzlet tiszta. Üzlet. Maga lefekszik velem, s egy óra múlva megkapja a feleségemet is - ha akarja. Örökbe... ha akarja. Vagy pedig lesétál a hajómról, s az asszonyt nem látja soha többet. Ezt megígérhetem. Kérem, gondolja meg, mennyit ér magának... Megértjük egymást... Azután ital és sok ital, egyetlen szó nélkül. Piros labda gurul a lejtőn, sisteregve merül a vízbe, fáj, és felsikoltanak a fák, ezüst bicikliküllők a gerincen, madár emelkedik és szétszállnak a tollai, havazás a kitartott völgyben, szomjúság cserepesre száradt folyómeder fölött, feltámadó szél, mely összeborzolja a hajat, hánykódás a hullámokon, robbanás kiszakította gejzírek, égő gyújtózsinór a csigolyákban a velő, leszorítva, hason a sziklákon, fekete kecske vére csorran a szemgolyóra, s kialszik a fény, forgolódás, egy ponton az undorhoz rögzítettség, Fattenay fényesen, ég, mint a főnix-madár a liget mélyén, sercegve ég el, és éghetetlenek a fák, éghetetlenek a kövek, éghetetlen a víz, veríték zizzenő futamai, egyre vadabb hullámok, a halánték beszakad tőlük, Anna gömbölyűen, nagy hassal ül az ovális kerti asztalnál, a diófa alatt, arcán a jóság idegen vonásaival, kéz gyalut rángat nyers fatörzsön, sikoltások, egyre több sistergő labda a vízben, tapintások, melyekre lúdbőrzéssel felel a megérintett testrész, tolakodó, nyaldosó hullámok, szárnycsapások kialvó lendülete, Fattenay a lángok között, tomboló vörös lobogás, lángoktól megrettent kancák véresen forgó szeme, égre dobált fara, szelíd, meleg hamu, melyet a szél finoman szétterít a testparcellán, konyakíz a fulladásban, szűnni nem akaró hullámzás alatt lebegnek a tudat alacsonyrepülésre kényszerített gépei, várni: az esély kiszámított megsemmisítése, lassan mozgó Zeppelin a felhők fölött, állomási hálózsák melege és undorító szaga, hamu a szájban, bezuhant kerítések, a bokrok közül fölrepül a kutya, megharapja a képen tétovázó szarvast, nyöszörgés, szuszogás körvonalai vákuumban, a villamos törött ablakán kiugró kakas, megrongált ingák mértana, ordítás leképezései szeizmográfokon, megvadult hullámok s a gerincoszlop megmegújuló fájdalmai, hanyatt a szégyen napernyője alatt, a homok forrósága, ahogy szív és lüktet a szégyen, combokon végigsimító vereség, álom csak, egyre több piros labda merül sisteregve a vízbe, fáj, és összerándulnak a Blue Dolphin fái, sóhaj, már csak sóhaj - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - elválik 121
egymástól két meztelen férfitest, férfi-nő közösüléskor alig megjelenő harmonikus látvány, az egyik a tiéd, a soványabbik test, igen, mint a megolvadt mézeskalács, csorog róla a veríték, a falnak támaszkodva nézed a jelenetet; a másik lustán az ágy végébe hengeredik, beszél, újabb tévesztés, azt hiszi, bármit is kell még mondania, szeretnéd behunyni a szemed, tenyeredbe venni a fejedet s beszakítani a dobhártyádat, a másik feláll, pompás nemi szerve sötéten meglódul, belemarkolsz a bőrödbe, de nem érint meg, elhalad melletted, szeme rád villan, szerelmesen hódítani akaró szemek ezek, odatapadsz a falhoz, az undor és meglepetés szúrásai a hasadban, sajgó altesttel az asztalhoz ülsz, kagylókat, gyümölcsöket, hűtött italokat ringat a homály, valamibe beleiszol, kesernyés, száraz ital, Fattenay surran be az ajtón, maszatos az arca, egészen olyan, mint a kisgyerekeké, áll és szégyenkezik, előtted és nem miattad szégyenkezik, kibújik a blúzából, mellei előrebuknak, két ujjal húzza le a nadrágjával együtt a bugyiját, látod a szőröket a hasa alján, a combok befelé forduló teltségét, végigdől az ágyon, szemérmesen és megadóan, ülsz az asztalnál, és csak iszol, nincs erőd Fattenay-hez szólni, valamit mondani neki, talán azt, menjen a kurva anyjába. Fekszik előtted Görögország, hegyeivel, szikláival, vöröses szőrű szamaraival, romjaival és bolond egével, a tenger hullámzik a hajnalig-tiéd mocskos ágyon, bénít a lehetőség, az ára most nem számít, előtted fekszik Görögország, szőlőivel és narancsligeteivel, reklámjaival és milliomos nyomorával, meg kellene érintened, de félsz, elolvad majd ujjaid között, s egyszerre úgy tűnik, ez a nő volt már a tiéd, csömörnek hívják talán az érzést, dülöngélve mégis az ágyhoz mész, Fattenay szenvedélyesen átöleli a nyakadat, csókol, teste rádvonaglik, az álla alá nyúlsz, eltaszítod magadtól, egy darabig nézed, majd komikus gyöngédséggel, vagy inkább erőtlenséggel mondod meg neki, hogy nem, nem megy... Az első mozdulattal elvétette, a másodikkal már nyakon csípte és az utazótáskába hajította az apró homokkő Homéroszt. Körben pálinkás üvegek a kopár, letaposott földön, az energia kiszívott hüvelyei. Az egyikbe belerúgott. Mindent összecsomagolt már, táskáit az autó csomagtartójába dobálta, s elindult a partra, a jacht felé, Fattenay-ért, hogy magával vigye, magához vegye őt, mint egy bazárban vásárolt filléres színes holmit, melyért megfizetett, s a tulajdonjog hamarosan kiszáradó örömével még pár napig áhítattal megérintse. Fáradt léptekkel haladt a szétömlő hajnali forróságban. Meg sem rezdült, amikor meglátta az üres partot, nem kellett töprengenie, hogy megértse: a jacht kihajózott éjszaka, Fattenay-vel, az idegen férfival, elvitte lepkéjét a sánta arab is. Már-már sarkon fordult, amikor megérkeztek a kék delfinek. Nagy csapatban közeledtek, bugyborékolt, forrt körülöttük a sötét víz, magasra feldobódtak, testük rugalmasan megfeszült a levegőben, s visszazuhantak, közeledtek a kék delfinek, egymást kergetve, egymást soha el nem érve, csak érintve, nagy kék lepkék módjára lebegtek a magasban, és visszazuhantak, közeledtek a kék delfinek, majd könnyedén, mielőtt elérték volna a partot, a levegőbe emelkedtek, s elrepültek Loutraki irányába. Sokáig követte őket a tekintetével, míg apró, kék pontocskákká nem zsugorodtak, bágyadtan elmosolyodott, s lehunyta a szemét
122
az ajtófélfához támaszkodva állt, feketén és kifejezéstelen arccal, még kisebb volt, fakóbb és élettelenebb, mint amikor utoljára valaki kivette a kezemből a folyóiratot, míg aludtam, mert egyszerre nem volt sehol, és soha többé, berontott a kisnővér, rám mosolygott, kedvesen és megbocsátóan kikulcsolta a rácsot, váltás ruhát terített az ágyam végére, magáért jöttek, heteske, tessék öltözni, ezeket vegye fel, ettől megkönnyebbültem, mert a többes szám arra utalt, Bandi és Galadér mégis kiharcolta, hogy kivihessen innen, ami logikusnak tetszett, hiszen Bandinak állítólag van egy bejelentett lakása, az is lehet, más úton érték el, hogy mégse kelljen színjátszanom a szépséges doktornő gyógyterápiás társulatában, furcsa volt így fölkelnem, nem kellett körülnéznem, figyelnek-e a nyomoroncok, félnem, visszatuszkolnak-e a nagy fehér bundás állatok a rácsok mögé és alá büntetésből, nem tévedtem, régi ruháim helyett finom, de láthatóan használt göncöket kaptam, legelőbb a bokszergatyába akadt a tekintetem, sohasem használtam ilyet, de rögtön beláttam, vannak előnyei is a másikkal szemben, legvonzóbb a szellőzése, meg a bősége, ami hozzásegíti, hogy a golyókat nem nyomja össze, nem gerjeszt fölösleges izgalmakat, import holmi, egészen bizonyos, ilyeneket ígéretes fejlődésnek indult textiliparunk még nem gyárt, csak olyan fecskeszerűre futja, mint a fürdőnadrág, ezekben hamar elöregszik a gumi, megcsomósodik és tapintásra is gusztustalanná válik, vagy kilóg belőlük a varrásnál a férc, puha volt a bokszer, lágy és selyemből készült, gazdag ember hordhatta benne a seggét valahol Európában, a többi cucc normális, a méretemnél egy-két számmal nagyobb zöldkockás nadrág, piros flaneling, a puhább és vastagabb fajtából, kissé idejét múlt, magasított sarkú, sárga betétes félcipő, de a zokni, a zokni az maga a csúcs volt, törpéket hímzett a vastag anyagra valaki eltaknyosodott agya, a hét törpe férgelődött ettől kezdve a bokámon, megfordultam, hogy keressek egy tükröt, de félúton beledermedtem a mozdulatba, először azért, mert irtózva vettem észre magamon a változást, évek óta nem néztem tükörbe, nem volt fontos, hogy lássam magamat, hogy mit hordok, hogy a hajam meddig nő le a vállamon, hogy a szakállam mennyire bozontos és zsíros, most meg, a finom anyagokat érezve a bőrömön, tükröt akarok, ami azt jelenti, magamat akarom megint, és ez azt jelenti, az összes eddigi törekvésem dugába dőlt, a rekeszizmom úgy felszorult a tüdőm alá, hogy sokáig nem kaptam levegőt, ráadásul pedig megláttam, megláttam, hogy itt van, az ajtófélfához támaszkodva áll, feketén és kifejezéstelen arccal, még kisebb, fakóbb és élettelenebb, mint amikor utoljára láttam, félig az orvosnő takarásában, eljött magáért a felesége, kezdte ünnepélyes gúnnyal a doktornő, és nincs harag a szívében, megbocsátja a viselkedését, és őszintén reméli, hogy megváltozik, hogy ezentúl harmonikusan és boldogan fognak élni, néztem őket, néztem a rácsos ágyat, néztem a személyzet felületesre sikeredett ünnepélyességét, Atmát akarom látni, néztem körül tanácstalanul, Atmát, ki az az Atma, kérdezte a doktornő, a kurva anyádat fogod látni, nem az Atmádat, mondta az aszott nő, feketében, hát még mindig nem volt elég? -&-
123
