TÁGABB KÖRNYEZETÜNK. Borza Tibor

TÁGABB KÖRNYEZETÜNK

Borza Tibor

2010

1

TARTALOM

Lenni vagy nem lenni? 4 Isá, pur és chomu vagymuk …………………………………………………………………7 Hol vannak az átmenetek? 9 Valós, vagy virtuális világban élünk? 13 Kvantumok világa 14 A tudás korlátai, áltudósok 17 Hol vannak a földönkívüliek? 23 Hogyan navigáltunk a GPS előtt? 24 Hogyan navigálnak az állatok? 28 Az isteni ember 29 Miért is kell az űrkutatás? 32

2

Ismereteket szerezni világunkról alapvető emberi tulajdonság. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akik az egész életüket erre szentelik és vannak, akik egyetlen kérdés megfogalmazásáig se jutnak el. Hogy ki milyen területen tevékenykedik életében, etekintetben meghatározó lehet, hiszen pl. a kutatófejlesztő tevékenységnek velejárója az érdeklődés. Kutató lévén gyakran tettem fel kérdéseket magamnak és környezetemnek egyaránt, melyek egy részére még sokáig nem tudunk megnyugtató választ adni. Ennek ellenére van értelme foglalkozni velük, mert ha a válaszig nem is jutunk el, szűkíthetjük a megoldás körüli bizonytalanságot. Meggyőződésem, hogy ezek a kérdések sokakat foglalkoztatnak, de idő hiányában csak felszínes ismeretekig juthattak el. Nekik is ajánlom ezen írást remélve, hogy kedvet kapnak a további információszerzéshez. A felvetett kérdések nem alkotnak kerek egészet, univerzális problémák mellett napjaink történéseivel is találkozunk. Igy például a navigávió, vagy az űrkutatás megjelenése a fajsúlyosabb témák között inkább foglalkozási ártalom.

3

Lenni vagy nem lenni? Annak a valószínűsége, hogy éppen mi szülessünk erre a világra, gyakorlatilag nulla. Csak a szüleink által potenciálisan életre kelthető egyedek száma több mint az emberiség összlétszáma. De a szüleink egymásra találása is vakvéletlen, végül is a Föld lakosságának nagy része szóba jöhet, ami a variációk számát tekintve sokszorosan meghaladja az Univerzumban található összes atom számát. És mégis itt vagyunk. Minden ember egyedi és megismételhetetlen én tudattal. Megoldás: Nem egy előre meghatározott egyén születésére vár a világ, (ennek az esélye valóban nulla lenne) hanem minden megszületett csecsemőnek idővel kifejlődik a tudata, amiben viszont már nincs semmi csoda. Vagy mégis? De ugorjunk vissza az elejére és kezdjük az élet definíciójával. Számos megfogalmazást találunk annak ellenére, hogy az élet meghatározása az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés. A tudomány is távol áll a megnyugtató meghatározásól. Materialista szemszögből az anyag legmagasabb rendű szerveződése. Jelenleg nem rendelkezünk az élet olyan meghatározásával, amelyet a tudományos közösség egyöntetűen elfogadna. Biológiai értelemben mindenesetre az élet a biológiai rendszerek, vagyis az élő szervezetek létezési módja. Bibliai értelemben az élet Istentől származik, teremtés által valósult meg. Korábban egyszerűbb volt a meghatározás, voltak akik megelégedtek az önálló anyagcserére és önreplikálásra képes tulajdonságokkal. Ma már ez a válasz nem kielégítő. Jól bevált recept szerint, ha valamit megakarunk ismerni, elemi egységeire szedjük és megnézzük miből áll. Na már most, atomi szinten nem lehet különbséget találni az élő és az élettelen anyag között. Ugyanazok az atomok alkotják mindkettőt. Ha az élet meghatározásából, kiemeljük valamelyik tulajdonságot, találunk kivételt alóla, na meg példát is rá, az élettelen oldalon. Egy konkrét példát említve, a vírus egyesek szerint élő, mások szerint meg nem. A hegyek, völgyek vagy éppen a felhők talán nem képződnek újra? Nem folyik anyagcsere a természetben is? Ha az érzékszervek kifejlődésére gondolunk, vajon nem reagál a természet is a változásokra, ha lassabban, is mint az élő szervezetek? Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki explicit formában akarja megfogalmazni az élet mibenlétét. Van olyan felfogás, hogy csak ott nincs élet, ahol nincs változás. Egyre inkább átmegy a köztudatba, az is, hogy a Föld, mint bolygó él, ha nem is biológiai értelemben. A belsejében áramló folyékony anyagok mozgatják a kontinenseket, azok változtatják a klímát, ami hatással van az időjárásra, stb. Ebből kiindulva, lehetséges, hogy egy halott égitesten, mint pl. a Hold elvileg sem lehet élet. Hogy nem alakulhat ki, az biztosnak látszik, az viszont nem, hogy egy „élő” bolygón feltétlenül megjelenik a biológiai élet is. Vajon mi kedvez az élet kialakulásához; ha nagy a változás egy bolygón, vagy ha csekély? Mi a kedvezőbb, ha egy adott helyen a hőmérséklet intenzíven változik, vagy ha közel állandó. Használ-e, vagy árt az igen aktív a szeizmikus tevékenység? Kellenek-e heves légköri jelenségek, stb? A földi életet alapul véve (mást aligha tudnánk) az élet kialakulásához a megfelelő körülmények viszonylagos állandósága szükséges, megfelelő változatossággal. Így pl. a víz alapvető az élet számára. Ez eleve megszab egy szűk korlátot, mert a víz a Földön 100 C fok felett elillan, nullánál megszilárdul. Érdemes elgondolkodni azon, mi mindennek kell teljesülnie, hogy az univerzumban legyen egy olyan kiegyensúlyozott hely, ahol a víz is jelen lehet. Az, hogy a Föld megfelelő távolságra van a Naptól, alapvető fontosságú. A Vénuszon pokol van, a Marson meg hideg. De ezt alapvetően befolyásolja a bolygót körülvevő gázréteg is. Kedvező üvegház hatású légkör esetén mindkét bolygón lehetne akár földi klíma is.

4

Egyre valószínűbb, hogy a Föld korai szakaszában ütközött egy másik bolygóval, aminek hatására forgástengelye elferdült és létrejött a szokatlanul nagy Hold. Mindkét tényező alapvető szerepet játszott/játszik a földi élet kialakulásában és fennmaradásában. A tengelyferdeségnek köszönhető évszakok miatt nem érvényesül a szélsőséges klimahatás. Az évszakok jóval kisebb (téli hideg, nyári meleg) kellemetlen hatásait pedig a Föld nagyrészén még tovább csökkentik a vízet megtartó mechanizmusok. Ezek a mechanizmusok azonban kevésnek bizonyulnának, ha a keringés idő többszöröse lenne az egy évnek és a jelenlegi évszakok drasztikusan hosszabbak lennének. (Ez a Naptól való távolság függvénye.) A Föld 24 órás tengely körüli forgása ugyancsak alapvető, mert ha pl. a Vénuszhoz hasonlóan 7 hónap lenne a forgásideje, akkor a Napos oldalon a meleg, az átellenes oldalon, pedig a hideg akadályozná a magasabb rendű élőlények kialakulását. Ez a hatás még a Föld bizonyos pontjain is, egy nap alatt a hőmérsékletváltozásban képes akár 40 fokot is produkálni. Nem nehéz elképzelni, hogy ha nem 24 óra, hanem több hónap lenne a Föld forgásideje, a földi sarkvidék hidegének, vagy az egyenlítő melegének a többszörösével kellene számolni. Nem is olyan természetes, hogy legyen víz folyamatosan, hiszen a Nap elpárologtatja, tehát pótolni kell. Ha lényegesen kevesebb lenne a tengerfelület, kevesebb vízgőz lenne a légkörben, tehát kevesebb csapadék esne. Ez se mindegy tehát. Ahol nincs vízmegtartó környezet, pl. a sivatagokban, ott nem burjánzik az élet. Folytatva a sort, ha nincsenek hegyek, ahol a víz hó és jég formájában tárolódik, hogy még nyárra is jusson, vagy ha nincs talaj és növényzet, ami képes visszatartani a víz gyors lefolyását, akkor ugyancsak bajban lennénk. Gondoljunk csak a lekopasztott görög-, vagy a Húsvét szigetekre, ahonnan kivágták a fákat hajóépítéshez, meg szobrok faragásához, majd az erózió megtette a többit, eltüntette a talajt. A folyamat nem indul újra. Ebből az következik, hogy nem elég a tenger, de hegységekre is szükség van. És a tengeráramlatokra, meg a légköri folyamatokra és még ki tudja mi mindenre. Tekinthetjük élőnek a bolygót, ha a Földhöz hasonló folyamatok játszódnak le benne? Biológiai értelemben nem, de ha a rajta lejátszódó folyamatok ismétlődését tekintjük, gondolok a belső áramlatokra, amelyek tektonikai folyamatokat indítanak el, akkor igen. Mert ha például nem lenne tektonikai lemezmozgás, nem képződnének hegységek. Az Alpokat az afrikai tábla közeledésének, a Himaláját pedig az indiai tábla mozgásának köszönhetjük. Ha leállna a hegyképződés, akkor az erózió és a defláció (ha egyáltalán megmaradnának ezek a jelenségek) hamarosan „biliárdgolyót” csinálna a földfelszínből, nem lennének folyók, sőt szárazföld sem. De ez még csak a kezdet. A Holdnak is jelentős szerep jutott. Nagy tömegével képes kordában tartani a föld forgástengelyét. Nélküle kimozdulna a tengely, és szélsőséges viszonyokat élhetnénk át. Jelenleg a mi földrajzi szélességünkön szabályos évszakok vannak, amiről nem beszélhetnénk változó forgástengely ferdeség esetén. Vannak szakemberek, akik szerint ha a Hold nem lenne, mi sem lennénk itt. A Jupiter is hozzájárult a földi élethez, mert hatalmas tömegével sok, a Föld felé tartó meteoritot térített el, vagy szippantott be, mint egy szűrő. A meteorittal való ütközés a földi civilizációt fenyegető egyik legreálisabb veszély. A meteoritok, üstökösök, kisbolygók, mivel Nap körüli pályán mozognak, sebességük többszöröse a Föld körül keringő műholdak sebességének, ami ütközéskor nagyobb pusztító energiát jelent. A Föld légköre a kisebb objektumokat megsemmisíti, mielőtt az elérné a felszínt. Szerencsére ritkán közelíti meg Földünket olyan méretű égitest, amely komoly pusztítást végez. Úgy tudjuk, hogy hatvanöt millió évvel ezelőtt egy a mexikói öbölbe becsapódó égitest pusztította el az élőlények jelentős részét. 1908-ban a tunguzkai meteor, becslések szerint 60 millió fatörzset döntött ki sugárirányban. Egy hasonló méretű égitest egy mai metropoliszt a földdel tenne egyenlővé. Hogy mikor jön a következő, nem lehet tudni. Ez

5

is egy versenyfutás. A kérdés az, vajon kellően fel tud-e készülni az emberiség a következő becsapódás elhárítására. Sajnos ma még távol vagyunk ettől. Amikor a politikusok döntenek a költségvetésről és leszavazzák az űrkutatásra kért támogatást, erre is gondolhatnának. Természetesen nem népszerű dolog a rövid távú, belátható célokat feláldozni az ismeretlen időpontban bekövetkező, bizonytalan kimenetelű veszély elhárítása miatt. Az űrkutatásra szánt költségek mértékének alakulása is egy jó mércéje az adott társadalom érettségének. Minden érvnél meggyőzőbben hívta fel a figyelmet, az emberiséget fenyegető veszélyeknek erre a típusára a Shoemaker-Levy 9 üstökös látványos pusztulása. A Shoemaker csillagászházaspár és David Levy amatőr csillagász 1993-ban fedezték fel, a róluk elnevezett üstököst. Amikor nagyobb teljesítményű műszerekkel is vizsgálni kezdték, kiderült, hogy nem egy test, hanem legalább húsz nagyobb darab sorolt egy vonalban. Még nagyobb volt a meglepetés, amikor kiszámították a raj pályáját, mert nem a Nap, hanem a Jupiter volt a fókuszpontban. Az történt, hogy az üstökös, még 1992-ben közel haladt el a Jupiterhez, aminek erős gravitációs tere letérítette eredeti pályájáról, az árapály erőhatás, pedig darabokra roppantotta. Az újabb és pontosabb számítások pontosan megjósolták a bekövetkező eseményeket. A meteorraj egyenesen a Jupiter felé tartott. A pontos előrejelzésnek köszönhetően sok obszervatóriumban követték az eseményeket. 1994 július 16 és 22 között Gelileo jupiterkutató szondával készítettek számos nagyszerű képet, melyek jelentősen hozzájárultak a Jupiter szerkezetének jobb megismeréséhez is. Sajnos a becsapódások a bolygó túloldalán következtek be, de mivel a Jupiter 10 óránként fordul egyet, röviddel az események bekövetkezése után látható lett a hatás. Lélegzetelállító volt, a jól kivehető óriási gombafelhő és a mintegy 1800 km átmérőjű tűzgolyó. A robbanások olyan kiterjedt légköri zavarokat okoztak a Jupiteren, hogy kis amatőr távcsővekkel is lehetett látni. Ez az esemény rávilágított arra, hogy a csillagászok figyelmeztetéseit komolyan kell venni, és áldozni kell egy ilyen katasztrófa elhárítására. Egyben fényes igazolást kapott az is, hogy a hatalmas Jupiter valóban ernyőként működik, mint egy porszívó magához vonzza a Naprendszer belseje felé tartó objektumokat, megvédve ezzel a földi életet. Ha ez a támadás a Földet érte volna, az élet ha nem is, de a földi civilizáció bizonyosan megszűnt volna létezni. Ha a Jupiter is meghatározó szerepet játszott a földi élet megmaradásában, akkor tovább csökken a lehetséges életfeltételek száma. Ezekre a folyamatokra az utóbbi évtizedekben derült fény, de nem tudjuk, mi mindent nem ismerünk még, ami nélkülözhetetlen volt az élet kialakulásához. Például a Föld belsejében lévő vasmag dinamóként működve létrehozza a Föld mágneses terét, ami távoltartja a Napból kiáramló, életet roncsoló részecskéket. Vagy az óceánokban működő áramlások (szállítószalag) hiányában szélsőséges éghajlattal kellene számolni. Minden újabb szükséges feltétel, csökkenti a potenciális lehetőségek számát, ahol egyelőre feltételezzük az élet megjelenését. Ezért lenne hallatlan fontos, hogy a Marson megtaláljuk a korai élet valamilyen nyomát, mert ez esetben egy csapásra kitágulna a lehetőségek határa, hiszen ettől kezdve legfeljebb a Naprendszerünkre mondhatnánk, hogy egyedi kivétel az Univerzumban. Sajnos minél többet tudunk, egyelőre annál inkább úgy tűnik, hogy pokoli véletleneknek kellett összejátszani, hogy a mai civilizáció kialakuljon. Mindez a teremtés verzió malmára hajtja a vizet. Bár ennek ellentmond, hogy itt a Földön az élet hamar megjelent majd napjainkig számos katasztrófa ellenére makacsul kitartott. Lehet, hogy az egyelőre igen bonyolultnak tűnő világ egyszer csak drasztikusan leegyszerűsödik a mindenség egyenlet megalkotásával? Legalábbis a megértés szintjén. Lehetséges, de erre még sokat kell várni. Addig a teremtés elmélet is megáll a lábán. Érdekes lenne megtudni végül is mit teremtett az Isten? A bibliai történet nem tartható, hiszen ott az

6

embert is ő alkotta meg, saját képmására. Tudományos körökben, már nem vita tárgya, hogy a Földön a legprimitívebb lénytől az emberig, felfűzhető a darwini evolúció során kifejlődött élőlények láncolata. Minden élőlényben azonos az örökítő anyag szerkezete, ráadásul nincsenek a folyamatban szakadások, nem jelent meg soha valami gyökeresen új felépítmény. Akkor tehát mit is teremtett az Isten? Mondjuk, hogy a legprimitívebb élőlényt és attól kezdve magára hagyta a művét. Ez az állítás sem áll meg hosszú ideig, mert belátható időn belül fellebben a még homályos pontokról a fátyol, és megoldódik az élettelenből az élő szervezetté alakulás spontán folyamatának titka. Sok eleme már összeállt, bár sok még feltárásra vár. Akkor lehet, hogy csak az élettelen világot teremtette az Isten? Ez se kevés. Az élettelen világ (Univerzum) valóban nehezebb dió, hiszen itt a semmiből kell létrehozni a világot (nem mintha az élő szervezet megteremtése nem lenne elég nehéz feladat). Itt csak akkor tudnánk kiváltani a Teremtőt, ha egy mindenség egyenlettel a kezdett pillanatától kiindulva, az Univerzum kialakulásának és működésének összes kérdésére választ tudnánk adni. Alapozva arra, amit e téren az utolsó évszázadban produkáltunk, ez sem reménytelen vállalkozás. Ha végül is sikerül a kezdettől (Nagy Bumm) levezetni az Univerzum fejlődését, akkor Isten visszaszorul a kezdet pillanatára. Ott viszont stabilan megveti a lábát, mert arra a kérdésre, hogy miért van egyáltalán valami, csak azt lehet válaszolni, azért mert létezünk. És miért létezünk? Mert Isten megteremtett.

Isá, pur és chomu vagymuk Amióta az ember tudatára ébredt, de különösen amióta tudományos eredményekkel is büszkélkedhet, foglakoztatja a kérdés: honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk? Ezekre a látszólag egyszerű kérdésekre tudományos választ csakis akkor adhatunk, ha mélyére nézünk az anyagi világnak, amely sokak szerint olyan bonyolult és sokrétű, hogy az ember számára megismerhetetlen. És valóban, mihelyst sikerül egy réteget lerántani a természet titkairól, újabbakat találunk. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogyan sikerült létrehozni az anyagi világot, ha még a megértéséhez is kevesek vagyunk? Szükségszerű ez a bonyolultság, vagy létezhetne egyszerűbb világ is? Vannak, akik a könnyebb utat választva úgy gondolják, mindez kizárólag teremtés következtében jöhetett létre. A kreacionisták szerint ilyen magas szintű elrendeződést spontán keletkezéssel nem lehet magyarázni, csakis Isten közreműködésével, teremtéssel. Egy másik álláspont szerint a földi élet kívülről került a Földre, üstökösök, vagy meteorok közvetítésével. Hogy miért megnyugtatóbb az, ha egy lépcsővel kitoljuk a számunkra egyelőre megoldhatatlan problémát, nem világos, hiszen a kérdés ugyanaz marad, csak nem korlátozódik a Földre. Annyiból azért lehet lényeges, hogy ha kívűlről jött, akkor az élet igen általános az Univerzumban. Ha nem, akkor is lehet általános, de egyelőre nincs bizonyíték rá. Racionális szemlélettel az isteni teremtéssel nem jutunk sokra, mert megkérdezhetjük az isteneket ki teremtette? (Már a gyerekek is meg szokták kérdezni, hogy az Istennek van-e köldöke, azaz volt-e anyja?) El kell fogadnunk, a hit nem tart igényt a logikus, ok-okozati gondolkodásra. Az ember fejlődése során minden jelenség mögött amit nem értett, Istent látott. Ilyen jelenség pedig volt bőven és bár hihetetlen sokat közülük megoldottunk, újak keletkeztek, így mára sem csökkent a számuk. A történelem során isteni beavatkozásnak tulajdonított természeti jelenségek egész sorát értettük meg, és adtunk rá tudományos magyarázatot, de ez nem befolyásolta az egyházak, ill. a hívők véleményét. Nem gyakran hallani, hogy bocs, tévedtünk, ez valóban nem isteni jelenség.

7

Olyan ez mint amikor a kisgyerek nem mer lemenni a pincébe, mert fél az ördögtől. Kérdezi tőle az apja, láttál már ördögöt? Ne beszélj butaságokat, tudod, hogy nincsenek, válaszol a gyerek. Na látod, akkor lemégy a pincébe szénért? Nem. Miért? Mert félek az ördögtől. Ebből az aspektusból nézve, lehet csak igazán értékelni Darwin nagyságát, aki teológiai ismeretekkel felvértezve, egyik tanárának ajánlatára indult 5 éves földkörüli útjára, bizonyára nem azzal az útravalóval, hogy alkossa meg az evolóció elméletét. Összegezve azonban a látottakat, ki tudott törni abból a keretből, ami őt is fogva tartotta. Tudatában volt forradalmi tettével, mert igyekezett kellő óvatossággal és késleltetve nyilvánosságra hozni, de a bomba így is nagyot robbant. Nagy felfedezések általában akkor születnek, amikor a feltételek adottak hozzá, azaz megérett rá az idő. Darwinnal szinte egy időben Wallace is kidolgozta az evolúció folyamatát. A természeti törvények megismerése, szakadatlanul folytatódik, nap mint nap jobban ismerjük, értjük világunkat, de a kétkedők továbbra is kapaszkodnak a tudomány által még meg nem magyarázott jelenségekbe. Bár a tudomány által feltárt, korábban ismeretlen terület rohamosan nő, párhuzamosan ezzel a megválaszolatlan kérdések is szaporodnak, úgy tűnik mindig lesz mibe kapaszkodni. Az egyházi világteremtés időpontjának látványos változása, intő példa lehetne a szűklátókörüségének, hiszen a kezdeti néhány ezer év mára az ősrobbanásnál tart. (Még ma is vannak akik 6000 évben hisznek.) A lapos Föld dogmája is ebbe a kategóriába tartozik. Világunk felépítésének megismerése ellátja munkával tudósainkat még egy ideig és válaszra vár a legalapvetőbb kérdés is: Honnan származik az anyag? A részecskék világában találkozhatunk valamilyen magyarázattal. Lenyűgöző a kvantumfizikában az, ahogy a lét és nem lét között elmosódik a határ. Találkozik egy anyagi részecske egy anti részecskével és megsemmisítik egymást. Pontosabban energiává alakulnak. (Ez a jelenleg ismert leghatékonyabb energia keltés.) Ha nagy energiával tovább bombázzuk a kvarkokat, nem hogy széthasadnának, de még meg is duplázódnak. A bevitt energiából kvark lesz. Egyelőre úgy tűnik, nem lehet még kisebb részecskéket produkálni. De még az idő folyása is megfordulhat egy pillanatra. A kvantumos határozatlansági intervallumon belül keletkezhet egy részecske a semmiből, ami persze azonnal el is tűnik. A makrovilágban is természetes az energia tömeggé alakulása, ha pl. egy tárgyat gyorsítunk a fénysebesség határáig, majd még több energiával tovább akarjuk gyorsítani, akkor a bevitt energia a tárgy tömegét fogja növelni, korlátlan mértékben. (Napi gyakorlat a részecske gyorsítók használatánál.) Ennek az ellenkezője játszódik le a nukleáris robbantásoknál (maghasadásnál), ahol az atomok átalakulása következtében veszítenek az eredeti tömegükből, ami energiaként szabadul fel. (A tömeg - energia átváltási összefüggése a neves einsteni egyenlet.) Van olyan elképzelés, hogy a világ energiája összességében zérus, az általunk észlelt univerzum csupán egy egyensúly zavar következménye, egy kvantumfluktuáció. Egyesek számára az is elfogadhatatlan, hogy a valóban hihetetlenül bonyolult élővilág az evolúció során, lépésről lépésre alakult ki. Az analógia gyakran jó segédeszköz egy kevésbé ismert, vagy kevésbé elfogadott dolog megmagyarázására, ezért teszek egy kísérletet, az evolúció könnyebb befogadására. (Tudományos téren ez persze már régen nem kérdés.) Gondoljunk csak egy 10 milliós megapoliszra. Vajon elképzelhető olyan műhely, ahol megtudnának tervezni egy ekkora várost és annak olajozott működését? Hogy minden polgára

8

tudjon biztonságos körülmények között dolgozni, hogy a szemét eltünjön a városból, hogy megfelelő számú étterem, sportpálya, üzlet legyen, hogy kisiparosok ténykedjenek, hogy a közlekedés rendben legyen, hogy a levegője víze még élvezhető legyen, stb. Kizárt dolog. És mégis működnek ekkora városok. Nem konfliktusok nélkül. Éppen ezek a konfliktusok szabályozzák be a rendszert. Ha sok a kiskereskedő, akkor néhányan tönkremennek de a jobbak, vagy a szerencsésebbek megmaradnak. Ha vékony a vízvezeték és nem bírja a megnövekedett kapacitást, előbb-utóbb vastagabbra cserélik. A társadalom fejlődése is egy evolúciós folyamat. Önszervezéssel működteti magát, mindig egy-egy apró lépéssel haladva. Hogy mennyire nem bíznak az emberek abban, hogy a bonyolult rendszernek előre fel lehet mérni valamennyi kihatását bizonyítja, hogy az új rendszereket, eljárásokat kötelezően tesztelésnek vetik alá, hogy előkerüljenek a nem várt hatások, amiknek azután mindig csak egy részük derül ki. Ismeretes, hogy három égitest egymásra hatását, nem lehet egzaktul kiszámolni. Hogy itt a Földön mégis képesek vagyunk akár többszáz évre előre is megmondani pl. egy napfogyatkozás bekövetkezését, az csakis azért lehetséges, mert a Naphoz viszonyítva a Föld és a Hold tömege elhanyagolható. Ha a három égitest tömege közelebb állna egymáshoz, tehát számottevő kölcsönhatás lépne fel közöttük, akkor nem lehetne hosszabb időre előrejelzést adni. Valami hasonló határozatlanság áll elő egy igen sok paraméteres város életének a megszervezésekor is. Elvileg sem lehet tehát előre megtervezni egy metropolisz életét. Ehhez járulnak még olyan emberi tényezők is mint a divat, a megszokás, amiről még azt se lehet elmondani, hogy kauzális, hiszen nincs okozati összefüggés az események között. Megtervezni tehát lehetetlen, mégis működik. Ennek ellenére senki sem mondja azt, hogy a várost a Teremtő hozta létre, mert olyan bonyolult, hogy ember erre nem képes. Nem mondják, mert a szemünk előtt történik ráadásul nem sok millió év, hanem néhány emberöltő alatt. Valami hasonló folyamat az evolúció is. A folytonos visszacsatolás (annak van nagyobb esélye a fennmaradásra, ami/aki alkalmazkodni képes) és a mérhetetlenül hosszú idő, együttesen képes a valószinűtlenül bonyolult rendszerek kialakítására. A honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk kérdésre pedig annyi már bizonyosan válaszolható, hogy csillagporból lettünk és csillagpor leszünk. De hogy az idő alatt amig emberek vagyunk pontosan mi is történik atomi szinten, nos ezen a téren van még kutatni való.

Hol vannak az átmenetek? Megint találtak egy hiányzó láncszemet az ember és a majom közös őséhez. Lehet olvasni időnként. Ez bizony újabb csapás a kreacionistáknak, kiknek egyik legfőbb érvük az evolúció ellen, hogy nincsenek átmeneti lények. Szerintük, ha lenne evolúció, akkor létezniük kellene az átmeneti, torz élőlényeknek is, de ilyenek nincsenek, tehát egy csapásra lettek a fajok, ami csak teremtés következménye lehet. Valóban, miért nincsenek például olyan kutyák, amelyek majdnem medvék, és miért nincsenek olyan medvék, amelyek majdnem kutyák, és egyáltalán miért nincs átmenet a két faj között, amikor közös volt az ősük? Ennek a kérdésnek már a feltevése is hibás, mert lezártnak tekinti a kutyák és a medvék faját, pedig azok jelenleg is változásban vannak. Az élőlények mindig köztes állapotban vannak egy korábbi és egy későbbi állapot között, tehát minden faj egyben egy átmenet is. Egyébként ha jobban megnézzük a medveféléket, találunk majdnem kutyaszerű alfajt is.

9

Régi eldöntetlen kérdés, hogy egy ember tudatának, jellemének, kialakulásában mi játszik nagyobb szerepet az örökölt gének, vagy a környezeti hatás a nevelésen, ráhatáson keresztül. A lényeg az, hogy szerencsére egyik sem kizárólagos. Ha a gének mindent meghatároznának, nem működne az evolúció. De akkor se működne, ha csak a környezet számítana. Az öröklés és a környezeti hatás csak együttesen képesek az evolúcióra. Egy kis változást minden örökítő anyag elbír, ezért még az egypetéjű ikrek sem teljesen egyformák. Ezek az apró eltérések, ha a populáció periférikus környezetbe kerül, sok idő alatt, összességében elvezethetnek egy másik fajhoz. Az is lehetséges, hogy jelentős, ugrásszerű változás következik be mutáció formájában. Ha a mutáció hasznosnak bizonyul, megmarad. Nem úgy, hogy valaki eldönti, hogy ez hasznos, tehát maradhat, hanem mert a fennmaradásért folytatott kűzdelemben életrevalóbb, mint a nem mutáns társai és azok rovására elszaporodik, egy idő után kizárólagossá válik, ezzel egy lépést haladva a fajváltozás útján. Ha a mutáció haszontalan, pl. egy növényevő áldozatállatnak rövidebbek lettek a lábai, hamarabb utolérik a ragadozók, nincs esélye a fennmaradásra. Miért nem találunk igen sok átmeneti kövületet hová lettek ezek az élőlények? Számoljunk egy kicsit. Vannak fajok, amelyek 100-200 millió évesek és ez idő alatt alig változtak, pl a krokodil, cápa vagy a skorpió. A jól sikerült fajok, amelyek a környezethez való alkalmazkodásban elérték az optimumot, már nem, vagy alig változnak, pontosabban csak annyit, amennyit a környezetük megváltozása indokol. Természetesen ezeknél is működik a változási hajlandóság, meg a mutáció, de ha segíteni már nem segítenek a fajon, csakis árthatnak, tehát előnytelenek, ezért elvetélnek. Tegyük fel, hogy egy faj elkülönült populációja jelentősebb változás alatt áll, igyekszik alkalmazkodni az új környezethez. Az alkalmazkodás viszonylag gyorsan lezajlik. Gondoljunk csak a kutyák számtalan fajtájára. A fél kilógrammos mini kutyától, a 100 kg-os óriásokig minden megtalálható, elképesztően változatos szőrzettel, alakkal, fejjel, képességekkel. És ezt a kavalkádot néhány ezer év alatt az ember produkálta. Ha tehát a környezet gyorsan változik, a fajoknak is gyorsan kell azt követnie az alkalmazkodással, vagy eltűnik a színről. Az átalakulás nem úgy zajlik le, hogy a populáció egésze egyszerre változik sőt, maga a populáció szinte változatlan marad, csak egy elkülönített része kezd új tulajdonságokkat felvenni, ami ha az elkülönítés megvalósul, elvezethet egy új fajhoz. Ameddig egy faj fennmaradása 100 millió évben mérhető, addig mindössze ezer évekre tehető egy-egy újabb faj kifejlődése. De beszéljünk 100 000 évről. Ez még mindig ezerszer kevesebb, mint egy kialakult faj létezésének ideje, ami azt jelenti, hogy a kövületeik megtalálásának is ezerszer kisebb a valószínűsége. És ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a változás nem a nagyszámú populáció egészét, hanem annak csak egy elkülönült kis csoportját érinti, akkor még érthetőbb, hogy miért kevés az átmeneti fosszília. Ehhez képest nagyon is sok átmeneti leletre bukkantak már. Az evolúcióra eddig is számtalan bizonyíték került elő, ami bőven elegendő ahhoz, hogy feltételezzük, minden hiányzó láncszem meg van, csak idő kérdése, hogy rátaláljunk. (Ne feledjük, ahhoz, hogy egy sok millió éves foszília konzerválódjon, az állat pusztulásakor számos véletlen körülménynek kell bekövetkeznie, ami csak igen ritkán állt elő.) Ennek ellenére a majomember mellett megtalálták például az Archaeopteryx kövületet, amelynek már szárnyai vannak, de még a fogazata és farka a dinoszauruszokra jellemző. Mondhatjuk rá, hogy az első madár. A madarak megjelenését sokáig csakugyan nehéz volt evolúcióval magyarázni. Fel szokták tenni a kérdést, hogy vajon mi a valószínűsége annak, hogy egy ősállat elkezd csapkodni a mellső végtagjaival, hogy évmilliók múlva kinőjön a tolla és felemelkedjen? De nem így történt. Szumátra szigetén, ma is él egy érdekes faj, a repülő gyík. Ezeknek a gyíkoknak kialakult egy bőrlebeny a mellső végtagjaik és a törzs között, amivel felemelkedni nem, de siklani ragyogóan tudnak. Nyílván azért fejlődött ki, mert hatásos menekülő fegyver volt a ragadozókkal szemben. Ettől már csak egy lépés a

10

szárnyak kifejlődése. Az evolúció alapszabálya, hogy az egyedre nem érvényes. Tehát a leendő madár hiába csapkod a mellső végtagjaival. Mégha sikerülne is elérnie, hogy a kezdetleges tollazata feldúsul, a génállonmánya változatlan marad, tehát a tanult új tulajdonság nem örökítődik át. Ha viszont valamelyik utódja véletlenül dúsabb tollazattal születik, ami előnyösebb, dominánssá válik a fajon belül és ez a tulajdonság továbbörökítődik. Igy működik ez evolúció, ez egyedre nem, csak a populációra érvényes. (Az egyedre kétségtelenül hatással van a környezet, gondoljunk csak az élsportoló úszó, vagy súlyemelő testfelépítésére. Ez a gyors változás azonban nem öröklődik.) Visszatérve az átmenetekre, találtak olyan rája kövületet is, amelynek szemei még az átellenes oldalon vannak. Ez egy tipikus átmenet. Mivel az egy oldalra vándorlása a szemnek előnnyel járt, be is következett. Nagy szenzációnak számított annak a kövületnek a megtalálása, amely átmenet a hal és a földi élőlények között (Tiktaalik roseae). A feje még a halra emlékeztet, de már vannak végtagjai, és a nyak is kezd kialakulni. És hosszasan sorolhatnánk még a furcsa élőlényeket, amelyek rövid ideig létezhettek, de az evolúció legjelentősebb bizonyítékai. A Nature hasábjain lehetett olvasni, hogy valószínűleg megtalálták a farkos (szalamandrák) és a farkatlan kétéltűek (békák) közti régóta keresett átmeneti alakot. Ez a lény a Gerobatrachus hottoni ("Hotton öregebb békája") nevet kapta. Nem igaz tehát, hogy ma nincsenek átmenetek. Szinte minden fajon belül nagy a változatosság. Így például sokféle ló van, nagyok, kicsik, karcsúak zömökek, attól függően, mi volt előnyös az adott populációnak az adott környezetben. A változások egyik ága elvezett a szamárig, ami már egy másik fajnak számít. Mivel lehet közös utódjuk (öszvér) genetikailag még igen közel állnak egymáshoz. Tehát tanúja vagyunk egy másik faj születésének. De ugyanez érvényes a macskafélékre is. Ki ne hallott volna a tigris és oroszlán közös utódjáról, ami arra utal, hogy ez a két faj nem olyan régen még egy volt. A fajok átalakulásának talán a legmeggyőzőbb példát a medvék szolgáltatják. Amelyik populáció olyan helyre került, ahol az állati eredetű táplálék megszűnt, áttért a bambusz táplálékra és ebből lett a panda. Hogy a bambuszt meg tudja fogni, emberi hüvelykujj nem lévén, a tenyerén kinövesztett egy csontot. Egy másik medvefaj csak termeszekhez jutott táplálékként, ezért visszafejlődött a szemfoga és megnyúlt a nyelve. Ez lett az ajakos medve. Az a medve, amelyik ott ragadt a fagyos északon, szinte kizárólag fókával táplálkozik, fehér bundát növesztett és rendkívüli mértékben kifinomult a szaglása. Ezenkívül a jegesmedve képes arra is, hogy hónapokig ne egyen és ne ürítsen. Más emlősfaj a benne felgyülemlett mérgek hatására már régen elpusztulna. Hóbarlangjában télen megszüli a bocsait és anélkül, hogy táplálákot venne magához, táplálja őket egészen tavaszig. Egyébként a jegesmedve bőre barna. Végül, megfigyelték, ahogyan egyre több olvad el Grönland jegéből, a jegesmedvék egy csoportja kezd visszabarnulni. Az evolúció tehát folyamatos, minden időben tetten érhető. Hallani olyan vélekedéseket, hogy az előlények egyes tulajdonságai túlméretezettek, jóval nagyobb képességekkel rendelkeznek, mint amire a fennmaradáshoz szükségük van. Ebből is az következik – mondják - hogy megtervezték, megteremtették őket. Példának felhozzák az emberi agyat, amelynek szerintük csak a töredékét használjuk ki. Kétségtelenül elgondolkodtató eljátszani azzal a gondolattal, hogy ugyanazt az emberi agykapacitást, ami alkalmas mondjuk a kvantummechanika befogadására, őseink nagyrészt arra használták, hogy egymás fejét verjék be egy bunkóval. Ilyen körülmények mellett vajon miért fejlődött mégis a mai szintre az agyunk? Nem könnyű bebizonyítani, hogy mennyi az agy kihasználtsága, de bizonyosak lehetünk, hogy minden képességünk kizárólag valamilyen kihívásra adott válasz eredménye. Nincs túltervezés abban a hiszemben, hátha jó lesz egyszer valamire. A látszólag túlzott agykapacitás szükséges a folyamatosan befutó érzetek (ingerek) feldolgozására, a döntések

11

meghozására. Az a faj, amelyik lassan reagál egy gyakori veszélyes jelenségre, nem marad fenn. Egy ragadozó zsákmányszerző rohama során mind az áldozat, mind a ragadozó maximumon járatja az agyát, hiszen a másodperc tört része alatt kell számtalan jó döntést hozniuk. Lehet, hogy egy adott feladathoz az agyunk kapacitásának csak a töredékét használjuk. De vannak helyzetek, amikor ez kevés. Elképzelhetetlenül nagy memóriára lenne szükség, ha az ember az élete során minden látott képet elraktározna. Pedig valami ilyesmi történik. Elméletileg az ember nem felejt, csak nem tudja előhozni a tárolóból. Ha sokáig nem hozza elő (az esetek döntő többségében ez történik) annyira elhalványul a kép, hogy gyakorlatilag törlődik. Jól működik a szeparáció, csak arra figyelünk fel és raktározzuk el, ami arra érdemes. A járdán sétálva látjuk, de nem figyelünk a szembe jövőkre. Ha viszont egy ismerős jön szembe, az agyunk automatikusan bekapcsol, és a találkozót rögzíti. Ha valami szokatlan dolog történik, akkor is bekapcsol, elemzi a látottakat, hallottakat, és ennek megfelelően dönt. Aki több tárolt információval rendelkezik, jobb döntéseket hoz, tehát több esélye van a fennmaradásra. Így azután az agy kapacitása soha nem lehet elég nagy. Hogy miért nem még nagyobb annak biológiai oka van. Egyszerűen nem lehetne megszülni a nagyobb fejű csecsemőt. Egyedül az embergyerek így is korábban születik, mint kellene, és csak ezután indul rohamos növekedésnek a fej. Ehhez persze az kellett, hogy az ember képes legyen a magatehetetlen csecsemőt a méhen kívül gondozni. Az állatok erre nem képesek, ezért nekik egy alacsonyabb szinten van lekorlátozva az agyuk. Nem dolgozott tehát előre a teremtő, semmilyen élőlény sincs túltervezve. Ha mégis találunk példát rá, az egy korábban megszerzett képesség lehet, amire a megváltozott körülmények miatt már nincs szükség. Például a már repülni képtelen baromfiak nem azért kaptak szárnyat annak idején, mert túltervezték őket, hanem mert szükségük volt rá. Ahol nem voltak ragadozók, luxussá vált a repülés, hiszen a táplálákot a földön szerezték be. Egy még jelenleg is fellelhető nézet szerint az élet során egyre fejlettebb rendszerek jönnek létre. Egyesek szerint azért, mert egy rendező elv ezt diktálja. És valóban, ki vitatná, hogy az egysejtűnél fejlettebb a többsejtű lény, vagy a hüllőktől fejlettebbek az emlősök, azon belül is az ember. És mivel ez egyben időbeli sorrendet is jelent, a kérdés tehát eldőlni látszik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Nincs semmilyen rendező. Az evolóció két pillére: a véletlenszerű változások a génekben és a kihívásokra való reagálás képessége (kiválasztódás) együttesen jár be egy útvonalat, amit adott esetben tekinthetünk fejlődésnek, de akár visszafejlődésnek is. Visszafejlődés pl. a földi emlősállat viszatérése a vízbe, elveszítve a lábait. (Pontosabban mellső- és farok uszonyokká alakult.) Számos madár szárnyainak az elvesztése sem igazán tekinthető fejlődésnek. Kérdés, hogy mit tekintünk fejlettebb lénynek? Ha a bálna a vízben találta meg a számítását, akkor igenis fejlődés, hogy uszonyai lettek a lábaiból. Mitől lenne fejlettebb egy emlősállat, a krokodilhoz képest, amelyik túlélte még a dinoszauruszok pusztulását is. A baktériumok amelyek már közel 4 milliárd éve léteznek nem tökéletes lények? Igen nehéz lenne megfogalmazni a „fejlettebb” kifejezés kritériumait. Az evolúció nem rendező elvek szerint működik, de kétségtelen, hogy egy már meglévő szervezet ha felvesz egy újabb tulajdonságot bonyolultabb, tehát fejlettebbnek tűnik. De ez se általános például az emberi koponya egyszerűbb, mint a tüdős hal koponyája, pedig 400 millió év van köztük. A rendező elv minden esetben a kiválasztódás. Például a szem lépésről-lépésre alakult ki, és valóban a látási képesség fokozásával egyre bonyolultabb, fejlettebb lett. De nem azért mert valaki ezt előírta, hanem mert a jobb látás előnyt jelentett. Tehát, bár sokan hisznek valamilyen általános rendező elvben, ami a fejlődés irányába mutat, nincs ilyen, mint ahogy visszarendeződés sincs. Attól sem kell tartani, hogy a gerincesek evolúciója elvezet az egysejtűekig.

12

Valós, vagy virtuális világban élünk? Neves tudósok is foglalkoznak azzal a lehetőséggel, miszerint a világegyetem nem valós, hanem csak egy virtuális valóság. Tulajdonképpen számunkra egyre megy, de azért ha mégis kiderülne, hogy valami szuperszámítógép virtuális világában létezünk, klasztrofóbia érzésem lenne, a szigorú korlátok miatt. Az is lehet, hogy ezek a korlátok megvannak, de szerencsére elég nagyok ahhoz, hogy ne legyen bezártsági érzetünk. A fény sebessége egy véges univerzumot szab meg számunkra, amin túl nem láthatunk és semmilyen kapcsolatba nem léphetünk a horizonton kívüli világgal. Az univerzális állandók korlátként is felfoghatók. (A standard modell 19 állandót tartalmaz, amelyek tapasztalati értékek. Akkor beszélhetnénk mindenség egyenletről, ha ezek az állandók kiadódnának az elméletből.) Miért ne lehetne elválasztani elválasztani az objektív valóságot a virtuálistól? Hányszor halljuk, hogy „csípj meg nem álmodom e”. Lám ilyen egyszerű. Sajnos nem egészen. Minden érzet, legyen az a látás, a szaglás, a tapintás, a hallás, vagy az ízlelés, az agyunkban válik azzá ami. Az érzékelőink jelsorozatokat állítanak elő, és küldik az agyközpontba. A központi idegrendszer ezekből a jelekből állítja elő azt, amit képként, ízként, stb. jelenít meg számunkra. Ha tehát sikerül lemásolni ezeket a jelsorozatokat és közvetlenül bejuttatjuk az agyba, pontosan azt fogjuk érezni, mint amikor az esemény valóban megtörtént. Ülök egy sötét szobában kapom a megfelelő impulzusokat és hip-hop, máris a Marson sétálok, egy virágos kertben, aminek érzem az illatát. Kiváló szimulációk már ma is vannak, de ezek még támaszkodnak az érzékszerveinkre. Képeket vetítetnek, szagokat permeteznek. Ezek még kezdetleges technikák. Az igazi megoldás, amikor az érzékszervek által generált adatokat kapjuk meg közvetlenül, ill. kapcsolják rá a megfelelő idegpályákra. Kezdeti eredmények már vannak. Például mesterséges optikai érzékelő megfelelő impulzusait már juttatták eredményesen, közvetlenül a látóidegekre. Egy kép megjelenítése is tanulási folyamat eredménye. Érzékszerveink letapogatják az előttünk lévő valóságot, majd ezekből a jelsorozatokból úgy áll össze a kép, hogy korábban már az agyunk által memorizált elemeket összedolgozza, abból kiindulva, hogy ehhez és ehhez a jelsorozathoz ilyen és ilyen kép tartozik. Az agy kreativitása azután kifoltozza hiányzó területeket. A foltozást kísérlettel is igazolhatjuk. Időnként mutatnak a TVben egy nem bemutatható arcot, dúrva felbontású képtorzítóval letakarva. Ilyen képet nézve, ha beszűkítjük a szemünk látóterét (blendeként használva) a fényerő ugyan lecsökken, de a kép kiélesedik a felismerhetőségig. Valójában az agyunk pótolja ki a hiányzó nem jól látható képrészeket, a korábbi ismeretei alapján. Ha tehát a megfelelő jeleket e megfelelő idegpályára kapcsolunk, tökéletes érzékbecsapásban lehet részünk, de ehhez a saját érzékszerveinket ki kell kapcsolni, különben bezavarnak, ezért alvásban, vagy ahhoz közeli állapotban lehet eredményesen stimulálni az agyat. Visszatérve a virtuális világhoz tegyük fel, hogy egy felettünk álló lény szórakozik velünk saját élvezetére. Bizonyítékaink vannak arra, hogy itt a Földön már jóval 3 milliárd évvel korábban is létezett az élet, de az utolsó 500 000 évet leszámítva bosszantóan unalmas volt, zömmel az egysejtűek élték világukat. A csodalény halálra unhatta magát. És egyáltalán hogyan él ilyen pokoli sokáig? Az idő persze relatív, az ő rendszerében lehet mindez csak egy pillanat. De nem csupán a Földet kell figyelnie, a megfigyelhető Univerzum is több mint 100 milliárd galaxisból áll, egyenként 100 milliárd naprendszerrel. Nem lehet sok szabadideje. De megtehette például azt is, hogy a világmindenség programot csak nemrégen indította, és ez a fejlett program visszamenőleg is mindent a helyére rakott, hogy ne legyen ellentmondás. Bizony itt teremtői képességekre volt szükség, mert az utóbbi néhány száz évben, ahogy fejlődik a régészet, egyre másra kerülnek elő ősleletek, de nincs hiba, nincs tévedés. Az emlősöket nem lehet megtalálni, pl. 300 millió éves, a madarakat 150 millió, és az emberszerű 13

lényt se 10 millió éves kőzetekben. Akárhová nyúlunk, tökéletes rendet találunk. Illetve ha mégsem stimmel valami, akkor előbb utóbb kiderül, mi tévedtünk, amit hamarosan korrigál valaki egy átfogóbb elmélettel. Nem változnak a fizikai törvények, nem változnak a játékszabályok. Mi értelme van egy olyan játéknak, amibe nem lehet belenyúlni, nem lehet a szabályokat módosítani? Tegyük fel, hogy a lény beállította a kezdeti paramétereket, majd magára hagyta a rendszert, hadd fejlődjön magától. Egyszer majd belenéz, és eldönti, hogy kikapcsolja-e a programot (világvége) vagy érdemesnek tartja még a folytatásra. Ez a hobbyja. Ez esetben, a kezdet kezdetén, neki már ismernie kell minden elméletet, amelyeket az emberek később levezetnek, sőt kijelenthető, hogy az emberek nem is képesek olyan eredményt produkálni, amit ő már ne ismerne. Ellenkező esetben zavar keletkezne, mert ha olyan területet érintenének az emberek, amit szuperlény még nem ismer, ellentmondások sorozata következne be, hiszen a program erre nem lenne felkészítve. Ez esetben teljesen feleslegesen törjük a fejünket, mert minden, amit elérünk csak gyenge utánzat. Ha viszont mégse ismerne minden összefüggést, további gondja is lenne a programjával, mert annak időben visszafelé is hibátlannak kellene lennie, hiszen ezek a fránya emberek már sok milliárd évre visszamenőleg is, ki tudnak mutatni jelenségeket. A virtuális világ léte nem igazán meggyőző, hinni persze lehet benne. És valóban csak hit kérdése, mert mondhatjuk, hogy a szuper lény mindent tud, minden összefüggést ismert, de az adott programra bízta, hogy fejlődésük során mindebből mit fognak feltárni a virtuális emberek. Tehát az Univerzum minden porcikáját úgy állította be a programon, hogy az megfeleljen azoknak a törvényeknek is, amelyeket még csak a jövőben fogunk feltárni. Nem lehet tévedés.

Kvantumok világa Világunkat a legkisebb alkotóelemek tanulmányozása nélkül nem ismerhetjük meg. A mikrovilág vizsgálata során, viszont megdöbbentő furcsaságokkal találkozunk. Ebben a világban csak a részecske helyének valószínűsége mondható meg, de hogy pontosan hol van azt nem, sőt a részecske puszta léte is csak akkor valóságos, ha mérést végzünk rá. Niels Bohr után szabadon: akit nem akaszt ki a kvantumelmélet az nem értett meg belőle semmit. Ennek persze az inverze nem igaz. Akit magával ragad, még igen távol van a megértéstől. Feynman egyenesen azt mondja: bizonyosra vehetjük, hogy a kvantumelméletet senki sem érti. És valóban, ha valaki veszi a fáradságot és hobby szinten belekóstol a részecskék világába, óhatatlanul belebotlik néhány részletbe, amit nem képes felfogni. Ha segítséget kér hozzáértőktől, a helyzet csak rosszabb lesz. Itt van mindjárt a kétréses kísérlet, ami talán legjelentősebb eleme a kvantummechanikának. Adott egy fénykéve, aminek az útjába helyezünk egy lemezt. A lemezen van egy keskeny rés. A lemez után elhelyezünk egy ernyőt, ami felfogja a résen áthaladó fényt. A fotonok, ahogy illik, mint a puskagolyó, átmennek a résen és leképződnek az ernyőn. Ha lecsökkentjük a fény erősségét annyira, hogy egyszerre csak egyetlen foton legyen a rendszerben, amelyek az ernyőn nyomot hagynak, akkor elegendő idő után pontosan azt látjuk az ernyőn, mintha egyszerre engedtük volna át a fotonokat. Eddig tehát minden rendben. Bizonyítottuk, hogy a fény kvantumokból, fotonokból áll, tehát részecske. Most olyan lemezt tegyünk a fény útjába, amelyen két, igen közeli rés van, és világítsuk meg ismét. Az ernyőn egy váltakozó erősségű interferenciaképet kapunk, ami pontosan a két rés között a legfényesebb ott, ahová a foton nem is juthat, mert útjában áll a két rés közötti lemez rész. Természetesen megvan a magyarázata ennek a jelenségnek is, ha a fényt hullámként kezeljük. Pontosan az játszódik le, amit láthatóvá is tehetünk egy vízfelület segítségével. Ez is rendben van, már régóta tudjuk, hogy a fénynek kettős természete van, részecske is meg hullám is.

14

Eddig a bevezető. A probléma ezután jön. Érjük el két rés esetén is, hogy csak egyetlen foton legyen egyszerre a rendszerben. Ennek a fotonnak ugye el kell döntenie, hogy melyik résen halad át. Interferencia nem alakulhat ki, mert ahhoz mindkét résen át kellene haladnia, de egyetlen foton, nem vágható ketté. És láss csodát, a sok, egyenként indított foton lenyomat bizony interferencia képet hoz létre. Egyesek úgy fogalmaznak, hogy a foton tudja, hogy egy, vagy két rés van a lemezen, és annak megfelelően másképp viselkedik. De ez még nem minden. Próbáljuk kilesni, hogy melyik résen megy át a foton, helyezzünk ezért a rések után egy-egy detektort. Az eredmény: Ha a detektorok ki vannak kapcsolva interferenciát látunk, ha be vannak kapcsolva, akkor valamelyik bejelez és részecskeként csapódik az ernyőbe. A két detektor soha nem jelez egyszerre, tehát vagy az egyik, vagy a másik résen halad át a foton. Az a fránya foton mintha tudná, hogy be vannak kapcsolva a detektorok vagy nincsenek. Megpróbálták becsapni a fotont, és megtervezték a késleltetett kétréses kísérletet. A lemez és az ernyő közé helyezték a detektort, amelyet egy véletlen generátorral be, ill. kikapcsoltak. Úgy méretezték a rendszert, hogy miután a foton elhagyta a lemezt, a generátornak legyen ideje a műveletet elvégezni mielőtt a fény elérné a detektort. Amikor a foton elérte a lemezt, még senki nem tudta, hogy be lesz-e kapcsolva a detektor, vagy nem. Az eredmény ezúttal is az lett, hogy ha be volt kapcsolva a detektor részecskét tapasztaltak, ha nem volt bekapcsolva, interferenciát, tehát hullámot. Úgy tűnhet, a foton még az előtt tudja, hogy be lesz-e kapcsolva a detektor mielőtt a lemezt elérné, mert ha nem lesz bekapcsolva az egyik résen megy át, ha be lesz kapcsolva mindkettőn. Neki már a lemez elérésekor döntenie kell arról, amit még a kísérletet végző személy sem tud. Mit lehet kezdeni ezzel a jelenséggel? Ezen a rejtélyen már sokan gondolkodtak. Született is néhány elmélet, amelyek matematikailag működnek, de ép ésszel nehéz követni őket. (Sokvilág elmélet, időben hátra haladó foton, minden lehetséges pályán való haladás, stb.) Segít valamit, ha elfogadunk egy tapasztalatot. Majdnem a helyére kerülnek a dolgok. Fogadjuk el, hogy a foton részecskeként indul, részecskeként érkezik, de hullámként terjed. A hibát ott követjük el, amikor pontszerű részecskében gondolkodunk akkor is, amikor az valójában hullám. (Ráadásul valószínűségi hullám.) A foton, tehát akár egyedül, akár tömegesen van jelen, hullámként halad a rendszerben, ezért nem okoz neki problémát egyszerre átmenni mindkét résen. Ha csak egy rés van, akkor is hullámként terjed, átmegy rajta, de interferenciát nem tud létesíteni, mert nincs mivel. Ha a rendszerbe bekerül egy detektor, és a foton megérkezik oda, a részecske oldalát mutatja meg, azért mert már megérkezett, hiszen csak út közben hullám. (Ha nem akarunk gondot magunknak, akkor csak azzal törődjünk, amit mérni tudunk, mert meglepetés csakis ott van, ahol/amikor nem végzünk mérést.) A hullámot úgy lehet elképzelni, mint egy energiacsomagot, amely hullámként, fény sebességével terjed. A hullám kitölti az egész berendezést, vannak helyek, ahol a részecske nagyobb valószínűséggel fordulhat elő, és vannak, ahol kisebb ennek a valószínűsége. A lényeg, hogy valamilyen valószínűséggel az egész berendezésben lehetséges az előfordulása. De előfordulás csak akkor következik be, ha a foton útjába helyezünk valamit és megérkeztetjük. (A kapott valószínűség - legyen az akár egy milliomod - közel sem elhanyagolható, mivel makroszinten egy kiskanál anyagban milliárdszor milliárdnál is több részecske található, vagy egy villanyégő elképzelhetetlenül sok fotont bocsát ki egyetlen pillanat alatt.) A felfoghatatlan valóság az, hogy akkor tapasztalunk csak részecskét, ha megfigyeljük. A vízválasztó tehát a megfigyelő jelenléte. Ez okoz fejtörést immár 90 éve a tudós társadalomnak. A részecskét „gondolkodó” tulajdonsággal felruházva egyesek misztifikálják ezeket a jelenségeket. Az emberi tudattal is kapcsolatba hozzák, mondván, hogy csak a tudat

15

képes a hullámfüggvény összeomlasztására, hogy az átalakuljon részecskévé, azaz valós anyaggá. Amikor bekapcsoljuk a detektort, tehát odanézünk, részecske lesz, de ha nem nézünk oda, (ki van kapcsolva a detektor) akkor marad hullámfüggvény. Még azt is megkockáztatták egyesek, hogy az egész Univerzum csak azért létezik, mert figyeli valaki. Ez a megközelítés jól jött a hívőknek. Van azonban a részecskéknek egy másik, talán még rejtélyesebb tulajdonsága is, ami az un. EPR kísérlet következménye. A múlt század 20-as éveinek közepén párhuzamosan, egymástól függetlenül, ráadásul egészen más alapelvből kiindulva Heisenberg és Schrödinger is kidolgozta az elméletet. Ez szerint a részecskék világában a határozatlanság főszerepet játszik. Többek között ez a fejlemény, egy sor kiváló tudóst arra ösztökélt, hogy rávilágítson az elmélet nem teljes voltára. Ezek közé tartozott Einstein, de maga Schrödinger is. Kollégáival Einsten tanulmányozta a kvantummechanika egyenleteit és észrevették, hogy az elméletnek olyan kimenetele is lehet, amely ellentmond a relativitáselméletnek. Pontosabban olyan eredményre vezet, ami ellentmondásban áll a tapasztaltakkal, többek között megengedi a fénysebességnél nagyobb sebességet, ami – Einstennél ki tudhatta ezt jobban -.nem lehetséges. Az EPR rövidítés az 1935-ben megjelentetett cikk szerzőinek kezdőbetűje: Einstein-Podolsky-Rosen. A cikkben a szerzők rámutatnak arra, hogy az elmélet szerint ha egy kvantumrendszerből ki tudunk lökni két részecskét, azok továbbra is egy rendszert alkotnak egészen addig, ameddig a hullámfüggvény össze nem omlik, mondjuk az egyik részecskére végzett mérés következtében, amikor is a hullámból valós részecske lesz. Ebben a pillanatban viszont, mivel egy rendszerről van szó, a másik részecskével is történik valami. Pl. ha fotontról van szó, akkor polaritást vált. Ez visszavezet a Pauli féle kizárási elvhez, ami kimondja, hogy egy rendszeren belül, azonos kvantumállapotban nem lehet két részecske. A lényeg az, hogy a két, eredetileg egymás mellett lévő részecske bár fényévekre is lehetnek már egymástól, kapcsolatban állnak, és ha az egyikkel történik valami, akkor a másiknak is módosúl az állapota. Ezt nevezte Einstein kisérteties távolhatásnak. Úgy gondolta, információ átadás nélkül ez a jelenség nem történhet meg, az információ pedig nem mehet gyorsabban, mint a fény. Következtetés, a kvantummechanikát alátámasztó egyenletek nem teljesek. Ezt gondolták Einstein és társai ezt fejtették ki ebben az írásban. Nem lett igazuk. Legalábbis ennél a speciális esetnél. Einstein nem élte már meg a vázolt kísérlet megvalósítását, amelyre több évtizeddel később, elsőként a svájci CERN-ben került sor. Kiderült, hogy az egyenletek helyesen jósolták meg a valóságot. A két részecske 27 kmre volt egymástól, amikor a mérést végezték. Azt kapták, hogy ha lenne valamilyen kommunikáció a két részecske között, akkor annak a fény sebességének a sokszorosával kellene haladnia. Ez az érték nagy valószínűséggel, csak a mérési pontatlanság miatt nem végtelen. A részecskék megváltozása tehát egyidőben történik. (Működik a kísérteties távolhatás.) Na már most mi van itt? Mit kezdjünk ezzel a jelenséggel? Honnan tudja a másik részecske, hogy történt valami az elsővel, iszonyú távolságból? Bohr ezekre a felvetésekre azt válaszolta, hogy a részecskék kapcsolatban állnak egymással, egy rendszert alkotnak. Józan ésszel elfogadni, hogy egy rendszert alkot két részecske amelyek fényévekre is lehetnek egymástól aligha lehet. Vannak, akik ezt úgy fogják fel, hogy a részecske egyszerre két helyen található, úgy mondják: nem helyhez kötött. Szerintük nem sérül a relatívitás elmélet, mert sem anyag-, sem információáramlás nem történik. De akkor hogyan értesül a másik részecske az eseményről? Vannak olyan elképzelések, hogy ez a világ nem az igazi, annak csak valamilyen leképzése. Kapaszkodóként említenek egy akváriumot, amelyben van egy hal. Ha oldalról nézzük egészen mást látunk, mint ha előlről szemléljük. Ha egymástól függetlenül a két oldal szemlélője leírja a hal alakját és mozgását, más eredményre jut, pedig valójában ugyanarról a

16

halról van szó. Ezzel olyasmire céloznak, hogy a mi világunkban ez a két részecske elkülönül, de a mélyebb, a valódi világban összetartoznak. A szuperhúr elmélet (még kidolgozás alatt) is magasabb dimenziók bevezetésével kísérli megmagyarázni a mindenséget. Sokak szerint mindezek ellenére Einstennek igaza volt, lennie kell itt még valaminek, ami teljessé teszi a kvantumok világát. Az EPR jelenségre alapozzák a kvantumszámítógépet és a feltörhetetlen titkos írást, ill. üzenetküldést is. Ez utóbbi a kvantum kriptográfia. Azért feltörhetetlen, mert a kapcsolt részecskék előbb említett, azon tulajdonságát használják fel, hogy ha valamelyikhez hozzányúlnak, a másik is megváltozik. Az EPR kísérlethez hasonlóan két kapcsolt részecskét eljuttatjuk a küldő, ill. a fogadó állomásra. A küldő állomáson megmérjük a részecske valamely tulajdonságát. Ebben a pillanatban a fogadó állomáson is változás áll be, tehát a szöveg olvashatatlanná válik. Ezután a küldő állomáson leolvassák a változás kódját, majd ezt hagyományos úton eljuttatják a fogadó állomásra. A megkapott kód segítségével helyre lehet állítani, a szöveget. Ha valaki megnézi az üzenetet mielőtt a kód megérkezik, a részecskék tulajdonságai megváltoznak, tehát a levél megsemmisíti önmagát, ha nem a megfelelő kulccsal nyúlnak hozzá. Csak egy lehetőség van a szöveg megfejtésére, de annak rendelkeznie kell a küldő állomáson leolvasott kulccsal. Az eddigiekből is kitűnik, a műveletet nem lehet a fénysebességnél gyorsabban végrehajtani, mert a kulcsot át kell juttatni valahogy. A másik érdekessége, hogy valójában nem egy adott részecskét juttatunk el egy másik helyre, hanem egy másik részecskét hozunk olyan kvantum állapotba, mint volt az egyik a művelet előtt. Mivel két azonos kvantumállapotban lévő részecskét nem lehet megkülönböztetni, és mivel az eredeti részecske megváltozott, mondhatjuk, hogy az eredeti részecske máshol bukkant fel. Ezt lehet egy részecske teleportálásának nevezni, ami egy kiterjedt objektum mozgatásától még fényévekre van. Ha mégis egyszer sikerül a teleportálás, az elküldött embernek minden atomja kicserélődik. Vajon mi történik az illető gondolataival, emlékeivel, stb. azok is átmennek a részecskékkel? Van még mit kutatni a tudósoknak. Egy-egy részecskét már sikerült néhány méterre átjuttatni, pontosabban néhány méterrel odébb előállítani az eredetivel teljesen azonos részecskét. A teleportálás még egy ideig a sci-fi területe lesz. A kvantum számítógép és a kriptográfia ezzel szemben reális cél.

A tudás korlátai, áltudósok Az igazán jelentős tudományos eredményeknek ösztönző hatásuk van. A felkészült kutatók mellett, sok önjelölt is szeretne valami hasonló sikert felmutatni, belépve ezzel a hallhatatlanok közé. A szabadalmi hivatalok tele vannak „korszakalkotó” találmányokkal, de ami rosszabb, a média is nagy teret szentel az áltudományosságnak. Kutatói pályafutásom alkalmával nem egyszer találkoztam személyesen is álkutatókkal. Egy alkalommal telefonon bejelentkezett egy fiatal filozófus, aki engedélyt kért, hogy az Obszervatórium alapvonalán távolságméréseket végezhessen, mert be szeretné bizonyítani, minthogy Einsten speciális relatívitás elmélete téves. Mérjen csak nyugodtan válaszoltam, mivel senkit nem zavar és az alapvonal használata nem jár költséggel. Rövidesen ismét hívott, az volt a kérdése, hogy egy kiselejtezett távmérőt tudnánk-e neki adni, mert azt kissé átalakítva kapja meg a számára szükséges műszert. Ha eddig lett is volna valami kétségem, a felvetett probléma komolyságát illetően, ezután nem volt kérdéses. Legközelebb elég későn, már a lakásomon hívott fel. Hosszú körmondatokban ecsetelte, a biztos módszerét, majd elpanaszolta, hogy vannak akik kételkednek benne. Miután megjegyeztem, hogy én nem kételkedem, mert a hallottak alapján biztos vagyok abban, hogy

17

az elgondolása téves, a fiatalember magából kikelve értetlenkedett, hogy ha nem hiszek a módszerében, akkor miért segítettem neki, becsapva ezzel őt. Az áltudósok egyik jellemzője, hogy a nem kifejezett tagadást helyeslésnek tudják be és máris építkeznek rá. Sok kutató került már kellemetlen helyzetbe azzal, hogy hivatkoztak rá áltudósok pusztán azért, mert nem fejtették ki ellenvéleményüket az adott helyzetben. A 70-es 80-as években katonai vonalon is végeztek műholdmegfigyeléseket. Egy ilyen részleg parancsnoka egy már idősebb, szigorú katona volt. Nem lehet tudni miért őt választották ki az állomás parancsnokává, de egy jóval későbbi esemény valamit elárul. A katonás parancsnok több évvel nyugdíjazása után megjelent a Csillagvizsgáló Intézetben, hóna alatt egy vastag kézirattal és kereste az Intézet vezetőjét, aki éppen egy megbeszélés közepénél tartott egyik munkatársával. Előadta, hogy írt egy tanulmányt a Naprendszer kialakulásáról, és szeretné, ha avatott szakemberek kezébe kerülne véleményezésre. Átvették és megígérték, hogy el fogják olvasni. A katona nem hagyta ennyiben, váratlanul felcsattant, miszerint őt le akarják rázni, nem veszik komolyan, pedig nem ezt érdemli. A kényelmetlen szituáció után természetesen átnézték az anyagot és meglepődtek, mert jelentős munkát, sok lexikális ismeretet láttak a dolgozat mögött, amit ettől az embertől valóban nem vártak el. Az más lapra tartozik, hogy az írás kimerítette az áltudomány szinte valamennyi ismertető jelét. Ehhez hasonló esetek nem ritkák, arra is van példa, hogy beletalálnak valamibe. Az persze más kérdés, hogy állításaikat alá is kellene támasztani, de ilyesmivel nem fárasztják magukat, egy két mondattal elintézik, hogy ez ugye természetes. Előszeretettel hivatkoznak olyan példákra, amikor valami nagy felfedezést tett egy-egy nem képzett szakember. Példálóznak Einstennel is, aki valóban nem fizikus volt, de azért részesült fizikai képzésben. Nem is akárki, Minkowsky volt az egyik tanára. (Mellesleg, ha Einstein nem lett volna Minkowsky szerint “lusta kutya” és kellően megtanulta volna a matematikát, sok év fejtörést megspórolhatott volna az általános relatívitás elméletének kidolgozásában. Így iskolatársa, Grossman seítségére szorult.) Valóban nem az előképzettség a döntő, de anélkül jelentős eredményre nem lehet jutni, ill. a kisérletezés területén véletlenül is fedeztek fel nagy dolgokat, pl. Pasteur. Az áltudósok nem ritkán nagyobb hírnévre tesznek szert, mint a valódiak. Egy-egy ”jól sikerült” áltudományos mű, valóban élvezetes olvasmány, ahogy a semmiből, képes felépíteni a leglehetetlenebb elméletet is. Hazai példa is van bőven. A XX. szd. első felében pl. egy Kalmár Elek nevű szerző megjelentette kétnyelvű füzetét, amelyben megmagyarázta az üstökösök eredetét. Kalmár Elek a lőcsei gimnázium igazgatója volt, de nem érte be oktatói ambiciókkal, helyet kért a nagy felfedező tudósok táborában is. 1939-ben megjelent “áltudományos” műve, Az üstökös mégsem test című művében "Ki akarom mutatni, hogy az üstökös nem test, hanem fénytünemény: a napnak egy tükröző rétegen visszavert képe. Mert ha ezt a tényt tesszük vizsgálódásaink alapjává, sokat megtudhatunk azokról az égi rétegekről, melyekről mostanában a rádió visszaverődési tünetei adnak hírt nekünk." Ebben munkájában még fel nem fedezett bolygók létezésére is rávilágít. Jellemző, hogy legnagyobb figyelmet az általa feltételezett új bolygók elnevezésére szenteli, amihez úgy véli mint felfedezőjüknek “joga van”. A hazai csillagászok a 80-as években évente rendeztek vidám hangulatú csillagásznapot. Többek között egy-egy megadott témára képtelen írásbeli művekkel lehetett pályázni a “Kalmár Elek” díj elnyerésére. Érdekes, hogy az áltudomány képviselői ahányan vannak annyi félék, mégis egységes, tömör jellemzést lehet adni róluk. Nézzük Migdal, a kiemelkedő orosz elméleti fizikus definicióját: Az áltudománynak vannak állandósult, majdnem változatlan vonásai. Az egyik: nem

18

szenvedheti a cáfoló okfejtéseket. Ehhez jön a nagyképűség és műveletlen pátosz. Az áltudomány nem aprólékoskodik, csak globális problémákat old meg, és lehetőleg olyanokat, amelyek után kő kövön nem marad a létező tudományban. Kisebb jelentőségű munkája rendszerint nem is volt. Soha semmi kétsége, és feladata csak a tompaeszű emberek meggyőzése a saját nyilvánvaló igazságáról. Szinte mindig nagyszerű közvetlen gyakorlati kiutat ígér ott, ahol ilyesmi nem lehetséges. Az űrkutatás területén is tapasztalható, hogy laikusok között a lehetséges és a lehetetlen között elmosódnak a határok. Egy-egy ismeretterjesztő előadás után, kötetlen beszélgetés keretében mindig akad egy “jól tájékozott” résztvevő, aki sorolja a képtelenségeket, pl. hogy milyen megfigyeléseket végeznek az űrből. Nem jelent akadályt a gépkocsi rendszám leolvasása, emberek épületen belüli megfigyelése, telefonok lehallgatása minden közvetlen kapcsolat nélkül, stb. A krimi filmek csak erősítik ezeket a hiedelmeket. Bemondják, hogy műholdas követőt helyeztek el az illetőn és máris látják egy monitoron ahogy mozog egy épület belsejében. Nincsenek korlátok. Ahol a műholdas szó elhangzik, ott nincs apelláta. Ha ezután a meghívott előadó megpróbálja visszafogni a fantáziálást, látszik a csalódás a hallgatóságon, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy bizonyára nem a legjobb előadót kérték fel. Pedig valóban nem lehet pl. minden határon túl javítani az űrből készült képek felbontó képességét. A Föld légköre komoly akadályt jelent, szóródást okoz az eletromágneseses hullámokban, ezért nehéz elképzelni egy dm-nél élesebb felbontást. A TV sorozatokban mindez úgy játszódik le, hogy „nem lehetne kinagyítani?” De igen, jön a válasz és már látjuk is az emberi ábrázatot, vagy a rendszámot. Ha valami nem éles, kinagyítják és kész. A kutatók abban különböznek a laikusoktól, hogy mialatt őszintén rácsodálkoznak egy-egy jelentős eredményre, látják a korlátokat is, és le tudják választani a valóságról a fantáziálást. Élvezik a sci-fi történeteket, amiben a fény sebességét meghaladva hipertérben közlekednek a hősők, vagy teleportálják magukat, de tudják, hogy a mai tudásunk szerint mindez elérhetetlen. Kellő ismeretek hiányában az emberi hiszékenység nem ismer határokat. Számos területen az információ hiány miatt ezen nem is lehet csodálkozni. Igen sok függ attól is, hogy milyen környezetből származik a hír. Ki ne hallott volna, még a rádiózás kezdetén, az USA-ban sugárzott Orson Welles rádiójátékról, amiben helyszíni tudósítást közvetítettek a Földet megtámadó marslakókról. Nagy pánik lett belőle. Kell azonban lennie egy határnak, ahol az iskolában szerzett ismeretek birtokában le kell tudni választani a hamis információt a valóstól. Sajnos ez a határ, még a diplomásokban sem mindig tapintható ki, sőt még a szakterületen belül sem. A nyolcvanas években cseh fiatalok készítettek egy nagyszerű „dokumentumfilmet“, amely szerint a tudósok rábukkantak egy eddig még nem ismert állatra amelyet a környezetszennyezés következtében hozott létre az evolúció. Olajfalónak hívták, mert használtolajat és műanyagzacskókat evett, de rosszul érezte magát az oxigéndús erdőben. Ami a dologban érdekes, a film nem leplezte le hogy az egész egy figyelemfelkeltő blöff. A Magyar Televízió esti műsora többször is foglalkozott a témával. Ebben a katartikus pillanatban az olajfaló egyszerre vált jelképévé az ember romboló ostobaságának és a természet építő bölcsességének. Még biológia tanárok is hitelt adtak a filmnek, állították, hogy valós állatról van szó. Országos vita kerekedett. Eldőlni látszott a kérdés, amikor úgy két hét múlva bejelentették a TV-ben, hogy véget vetnek a találgatásnak, és egy esti riportban bemutatják élőben is az olajfalót. Az ország nagyobbik fele győzelemittasan várta az adást, ahol végre “pofára esnek” az okoskodók, akik nevettek az egészen. Amit bemutattak a TV-ben az egy ügyesen elkészített

19

műállat volt. Az élőben való bemutatás az élő adásra utalt, és nem az élő állatra. Érdekes lett volna megtudni, hogy a megtévesztettek hány százaléka vallotta be utólag magának, hogy ezt a tévedést elkerülhette volna, ha jobban támaszkodik saját ismereteire. Ami gondolkodóba ejti az embert: aki hallott az evolúcióról, annak mégiscsak kapizsgálni kellene, hogy egy méretes emlősszerű állat, kifejlődéséhez évezredekre, évmilliókra lenne szükség és nem néhány évre. Nem is beszélve az iróniáról, mi szerint az állat rosszul van az oxigéntől és fáradtolajat eszik. Az ember, ha az adott területen járatlan, nehezen tudja elválasztani a lehetségest a lehetetlentől. Az űrkutatás lehetőségeit kezdetben csak néhányan ismerték, ezért a valós események mellett, közszájon forogtak/forognak a túlzó, elérhetetlen eredmények is. Nagy a felelősége az iskoláknak, ott kellene rendet vágni a fogalmak között, ott kellene rászoktatni a gyerekeket, hogy az addig szerzett információjuk alapján gondolják át egy-egy kétes hír valódiságát, és ne fogadják azt el kritikátlanul. Sajnos ez nem érdeke a politikusoknak se, de nem érdeke az egyházaknak se. Nekik éppen a kritikátlan hitet kell elfogadtatni az emberekkel. És bár a történelem számtalan példát szolgáltat a félrevezetésre, ill. annak súlyos következményeire, az emberek újra és újra elfogadják a téveszméket. Van azután ellenpólus is, a hitetlenek csoportja. Nem hisznek abban, hogy Gagarin valaha is repült, de abban se, hogy az amerikaiak voltak a Holdon. Kockáról-kockára átvizsgálják a rendelkezésre álló korabeli filmanyagokat, majd rábökve valami ellentmondásra (pl. különböző időpontokban készített részleteket más sorrendben vágtak össze és az egyik szereplőn találtak valami eltérést), kijelentik, hogy az egész hamis. Nem gondolnak bele, hogy milyen hihetetlen összeesküvést kellett volna megvalósítani, mondjuk a Hold repülések során. Be kellett volna avatni az irányítóközpont embereit, a fellövésnél a közönséget, azt a sok szakembert, akik részt vettek a fejlesztésben, stb. és valahogy egyik sem árulja el, hogy blöff az egész. De a több évig tartó események közvetítések megszervezése, vagy a Holdról a Föld képének az elkészítése sem lehetett egyszerű, holdutazás nélkül. Összességében egy ilyen tökéletesen kivitelezett összeesküvéshez több pénzre lenne szükség, mit amibe az Apolló program került. Szakmám, a geodézia berkeiben is volt néhány nevezetes eset. Az állami földmérés egy magas beosztásban lévő szakembere, részt vett egy a perui Nazca vonalak titkát feltáró társaság munkájában. Több hetet töltött a helyszínen, méréseket végzett, majd egy cikket közölt egy szaklapban, belemagyarázva valamit a vonalak jelentésébe. Túl sokan nem olvasták ezt a lapot, nem is lett volna baj belőle, ha egy földrajzos szakember kezébe nem kerül, aki felháborodottan magyarázta, hogy ezzel a bizonyítási módszerrel akár a Balaton képét is ki lehet hozni a vonalakból. Az eset után egy darabig az illetőt távol tartották a lapban való megjelenéstől. Nem ő volt az egyetlen geodéta, aki veszélyes vizekre evezett. Egy másik, külföldre szakadt hazánkfia, eredetileg földmérő, felfedezte, hogyan is építették a piramisokat. Szerinte szintenként haladtak úgy, hogy minden szintet vízzel árasztottak el, amiben hajók szállították a faragott kökockákat a helyükre. Az egyik kereskedelmi TV is leadta a nagy felfedezést, és hogy hitelesebb legyen, még egy riportot is készített egy egyiptomi kereskedővel, aki nagy híve lett az új elméletnek. A kereskedő elmondta, hogy eddig nem értette a dolgot, de most már minden világos, köszönhető mindez a magyar tudósnak. Azzal zárult a riport, hogy az egyiptomi gyerekek már ezt fogják tanulni az iskolában. Az ilyen és ehhez hasonló műsorok jelentős károkat okoznak a fejekben, hiszen rombolni mindig könnyebb mint építeni. Szomorú, hogy a nézettetségért szinte mindent feláldoznak a TV csatornák. Még ennél is szomorúbb, amikor bizalmat árasztó személyiségek odaállnak egy

20

egy álkutató mögé. Különösen a gyógyászatban fordult ilyesmi elő gyakran. Minden kritika nélkül elfogadják azokat a bizonyítékokat (rendszerint egy-egy eset) amelyeket elmesélnek neki: A tipikus szöveg: Valakiről az orvosok már lemondtak, elkezdte a csodakúrát és íme még mindig él, sőt jól van. Kell ennél több bizonyíték? Még hozzáteszik, hogy a gyógyszer lobbinak természetesen érdeke, hogy ne legyen ebből a szerből semmi, ezért ahol csak lehet keresztbe tesznek. Azt sajnos nem kérdezi meg az ügyért kiálló riporter, hogy vajon miért nem akarják a szert alávetni egy szabályos tesztelésnek, ahol fehéren-feketén kiderülhetne a tényleges hatás. Sokkal egyszerübb panaszkodni és szidni az országot, ahol a legnagyobb tehetségeket üldözik. (Ilyenkor kerül megemlítésre az a tény is, hogy Szentgyörgyi Albert kivételével valamennyi nóbeldíjasunknak külföldre kellett távoznia az érvényesüléshez, pedig ez nagyon más történet.) Sajnos az ilyen csodagyógymódok mögött végül is az üzleti érdek húzódik, mert a bajba jutott családok nem igen mérlegelik a lehetőségeket, mindent feláldoznak, csak hogy segítsenek beteg szeretteiken. A gyógyászattól eltekintve a “lángeszű” feltalálók között nem általános a haszonszerzés. Az igazi megszállottak soha nem látják be tévedésüket, meg se hallják az ellenérveket, viszont minden, ami passzol az elméletükbe, tovább növeli meggyőződésüket. Ami nem passzol, azt félresöprik. (Bár nem feltalálói kategória, de Kolumbusz is úgy halt meg, hogy Indiát fedezte fel, és mindvégig gyűjötte a bizonyítékokat.) Nem ritkán előfordul ez igazi kutatókkal is. Max Planck szerint a tudományos igazságok előbb-utóbb érvényre jutnak, de nem úgy, hogy belátják a tévedésüket azok, akik korábban ellenezték, hanem úgy, hogy lassan kihal az a generáció, amely nem volt képes az új gondolatokat befogadni. Régi igazság ugyanis, hogy amit nem tudunk, azt még megismerhetjük, de amiről azt hisszük, hogy tudjuk, azt már soha nem fogjuk megismerni. Az ezredforduló körül, a tudomány és áltudomány közötti csatározásban, történt tragikomikus eset is, amilyenekre számítani lehet a jövőben is. (Ez a fejezet az Internetről lett letöltve) Egy "kutató" mérnök, az intelligens plazmagömbök "felfedezője" beperelte a Magyar Tudományos Akadémiát és a vele "bűnszövetkezetben" tevékenykedő Almár Iván professzort, hogy összeesküdtek a magyar nép ellen, amerikai pénzügyi támogatással bűnös módon eltitkolják előle, hogy léteznek és köztünk vannak az általa felfedezett földön kívüli eredetű megfigyelők. Kérte a bíróságot, állapítsa meg, hogy vannak ufók, az alpereseket elmarasztalva pedig kötelezze őket bocsánatkérésre nemcsak vele, hanem az egész magyar néppel szemben. A több mint száz oldalas "bizonyítási anyag" az egyszerű fizikus számára bizonyára mély megdöbbenést fog kelteni, mivel nyelvezete, szóhasználata, érvelése és főképpen logikája mindennek ellent mond, amit tanulmányaink során tanárainktól tanultunk! "AZ ÖSSZEESKÜVŐ SZERVEZET Az összeesküvő szervezet neve: Committe for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal (CSICOP) Magyarul: Állítólagos Paranormális Jelenségek Tudományos Vizsgáló Bizottsága, amely amerikai szervezet és (A hazugságra szövetkezett összeesküvők megj.) nemzetközi hálózatát koordinálja! Bevallottan! Csak a zárójelben álló valódi célt nem mondják meg, és: éppen tudományos vizsgálat nincs, helyette vannak részeges ivócimborák és csaló diákok! A látható igazi céljuk: hazudozásra, az emberek tömeges félrevezetésére való szövetkezés!

21

Az összeesküvés és fő szervezői, mint mindig, most is névtelenek, de a leírtakra vállalkozó magyar tudósok névsora 1991-ből: Szentágothai János, Beck Mihály, Bencze Gyula, Réthelyi Orsolya, Ádám György, Almár Iván stb. Nevük: Tényeket Tisztelők Társasága! Ami abszurd megtévesztő álnév, és sokakat bizonyára a »tudományos szocializmus« képtelen szóösszetételére emlékeztet! Éppen ők nem tisztelik ugyanis a tényeket, de a kommunista propagandára még jól emlékezhetnek korábbi tanítómestereik Marx, Lenin, Micsurin és Gagarin kapcsán. De, ezek az önátmentők még ma is képesek arra, hogy a kommunizmusban szerzett tudósi címeik és beosztásaik révén, mint régen, most is megregulázzák az érdeklődő fiatalabb tudósokat, ha esetleg meg mernék nézni a gabonaköröket és a plazmagömböket. Pechükre a plazmagömbkutató bizottság öt tudósa már nyugdíjas és becsületes - ővelük nem boldogultak!" A Verőczei kontra MTA és Almár Iván per első tárgyalásán a bíró a felperes ufókutató keresetét elutasította. Természetesen az "első magyarországi ufóper" tovább fog folytatódni, amíg intelligens plazmagömbök nem potyognak az égből! Ellenpontként talán ismét Migdal tömören és kimerítően megfogalmazott véleményét érdemes idézni, amelyet a természettudományok művelői kivétel nélkül osztanak: "A tudomány nemcsak a lehetséges határait állapítja meg, hanem könyörtelenül elválasztja a sejtéseket - még a valószínűnek hatókat is - a bizonyított állításoktól. Ha nem lenne elhatárolási szabály, a tudomány belesüllyedne a babonák és ingatag feltevések tengerébe. A valószerűt a bizonyítottól elkülönítve, a tudomány kideríti, mely állításokat kell tovább vizsgálni... Mint minden szakmának, a földmérőknek is megvannak a kellően meg nem alapozott, de annál meglepőbb tévhitei, amelyek azonban távol állnak az áltudománytól. Még az egyetemen tette fel az egyik legkiválóbb tanáruk a következő kérdést? Mit tesz a geodéta, ha távol minden lakott településtől, szomjas, de a vize ihatatlanul átforrósodott a nagy melegben? A válasz valóban meglepő. Tüzet rak. Majd miután csak parázs maradt a tűzből, meglocsolja vízzel, a párolgás hőt von el, amibe helyezve a vizes kulacsát, lehül benne a víz. A megoldásban az a megtévesztő, hogy a párolgás valóban hőt von el, mégse próbálkozzunk ezzel a trükkel, mert aligha vezet a kellő eredményre. Ugyancsak a vízivással kapcsolatban jól a hallgatók fejébe véstek egy valóban hasznos tanácsot. A legjobb, ha a földmérő nyáron, munka közben nem kezd el inni. Ha ugyanis iszik, megindul az izzadással járó folyamat, ami még több folyadékot kíván. Ki lehet bírni, és ajánlatos is ivás nélkül a napot, majd munka után mehetnek akár a kocsmába is. Egy másik hiedelem, hogy nappal is lehet látni a csillagokat, csak elég mély kutat kell ásni, és abból kell kinézni. Ebben meg az a trükk, hogy ha mégsem látjuk a csillagot, akkor mindig lehet azt mondani, hogy nem elég mély a kút. Ez igazi tévhit, mert az égbolt kékségét a Nap által megvilágított levegő részecskék okozzák, ami független attól, hogy a szemünket mennyire sikerül a környező fényektől elszigetelni. Sok évvel később ezekkel a tévhitekkel szembesítettem a volt tanáromat, aki minden érvelés ellenére tartotta korábbi véleményét, megerősítve azzal, hogy ő nem kérdőjelezi meg hajdani professzora állítását. Becsületére legyen mondva azt elismerte, hogy egyik állításról sem győződött meg személyesen.

22

Hol vannak a földönkívüliek? Az emberiség történetében semmihez sem hasonlítható legnagyobb esemény lenne földönkívüli civilizációval való találkozás. Nem hasonlítható ahhoz, amikor a nagy felfedezők pl. amerika földjére lépve találkoztak benszölöttekkel, hiszen ott ugyanaz a faj találkozott. Ez irányú érdeklődés szinte minden emberben meg van, ezért gyakran felteszik azt az egyelőre megválaszolatlan kérdést, hogy miért nincsenek itt a földönkívüliek? Mivel a Föld az eddigi ismereteink szerint átlagosnak tekinthető, de legalábbis nem egyedülálló, máshol is lennie kell civilizációnak. Az ember miután nagyjából elérte jelenlegi adottságait úgy százezer év alatt eljutott a jelenlegi szintre. Nehéz azt gondolni, hogy mi vagyunk az első tudatos lények az Univerzumban. Mivel már akár 1 milliárd évvel korábban is létezhetett ilyen fejlettségű civilizáció, jogos a kérdés, hol vannak? Mi lennénk az elsők? A végtelen sok csillagot látva ez valószínűtlen. Úgy tűnik, ahogy növekszik a világ megismerésének ismeretanyaga, úgy csökken az intelligens civilizáció kialakulásának valószínűsége. Pozitív fejlemény, hogy a Földön amint lehetséges volt, megjelent az élet. A 4.5 milliárd éves földön már 3.8 milliárd évvel ezelőtt beszélhetünk életről. Pedig az első néhány százmillió évben a feltételek nem lehettek igazán kedvezőek. Ebből az következik, hogy ahol a feltételek adottak, ott viszonylag hamar beindul a gépezet. Csak a mi naprendszerünkben több alkalmas hely is lehet, bár egyelőre nem sikerült kimutatni földön kívüli életet, igaz kizárni se. Egy szellemes mondás szerint olyan káprázatosan nagy és változatos a világ, hogy mindezt nem pocsékolhatják erre a kevés emberre. Sokak szerint igen sok helyen érhette el a fejlődés a fejlettebb élőlények szintjét, amely sok esetben el kell, hogy jusson az intelligens társadalomig. Itt a Földön hajszálnyi peremfeltétel változással akár egy millió évvel korábban is eljuthattunk volna erre a szintre, tehát máshol akár többmillió évvel is előttünk lehetnek. Ne feledjük amikor a mi naprendszerünk kialakult, már közel 10 milliárd évvel voltunk a Nagy Bumm után. Persze az is igaz, hogy a magasabb rendű elemek, csak a második generációs csillagok környezetében, tehát már szétrobbant szupernovák maradékaiból összeállt naprendszerekben lehettek jelen, a 10 milliárd év tehát jócskán lecsökken, de azért így is volt idő bőven, hogy ne mi legyünk az elsők. Mi esély van arra, hogy egyedül vagyunk? Ha viszont nem vagyunk egyedül, akkor hol vannak a többiek? Hawking azt mondja: A fizikus három alternatívát lát. - Nincs földön kívüli élet, - a civilizációk hamarabb pusztítják el magukat mint felfedeznék egymást, - primitívebbek, mint mi vagyunk. Hawking a harmadik megoldást látja legvalószínűbbnek, szerinte az élet kialakulása aránylag gyakori lehet az univerzumban, de az intelligencia kifejlődése roppant ritka. Jó kérdés, hogy mit értünk intelligencia alatt? Az ókori emberek is intelligensek voltak, mégis igen távol álltak ezektől a kérdésektől. Ebből a szempontból talán a bolygóközi kapcsolatokra képes civilizációt nevezhetjük intelligensnek, mint pl. a homo sapienst a rádiós korszaktól kezdve. Igaza lehet Hawkingnak, mert itt a Földön pl. a dinoszauruszok százötvenmillió év alatt sem jutottak semmire. Esélyük sem volt a kiugrásra. És ekkor kezdődik még csak a java. Az öntudatra ébredés, nagy ritkaság. És a tudatos ember is, hol van még a kapcsolatfelvételtől? Hogy beindul-e a technikai fejlődés, az sem szükségszerű. A rómaiak szellemi képessége semmivel nem maradt el a mai emberétől, életvitelük is gyakorlatilag azonos szinvonalú volt, mégsem jutottak el a technikai forradalomhoz.

23

Nem volt hajtóerő, ami kikényszerítette volna, lehet mondani. Volt elég rabszolga, akik biztosították a jólétet, nem kellettek gépek. Ezzel a felfogással azonban nem stimmel minden. Az igazi hajtóerőt a technikai haladáshoz mindig is a háborúk, a katonai szembenállás hozta ki és nem annyira az életszínvonal biztosítása, ill. az életminőség emelése. Azt pedig nem állíthatjuk, hogy a rómaiak nem háborúztak. Inkább az a rejtély, hogy a görögök miért kezdtek el bölcselkedni? Őket aligha a szükség vitte rá. Az, hogy nincsenek itt a földönkívüliek valóban elgondolkodtató. Jelenlegi tudásunk szerint az irdatlan távolság gyakorlatilag nem teszi lehetővé a fizikai kapcsolatot, hiszen ha közel fény sebességgel is közlekednénk (aminek egyelőre nem látjuk még a reményét se) akkor is évtizedek, évszázadok kellenének egy másik civilizáció eléréséhez. Azután vannak akik szerint itt lehetnek, csak nem vesszük észre őket. Csak hogy ha egy civilizáció pl. méretben annyira eltér a miénktől, hogy nem vesszük észre, akkor nincs is jelentősége, hogy itt vannak vagy nincsenek, hiszen nem tudnak beavatkozni az életünkbe. Mondhatjuk azt, hogy azért nincsenek itt, mert mások nem előztek meg annyira, hogy itt lehessenek? Vagy mi vagyunk az egyetlenek. Az emberiség történetében hányszor volt már, hogy az önmagát központba helyező tanítások nem jöttek be. (Ezt az érvelés ebben az esetben nem használható, hiszen itt biztosan nem emberekről van szó.) Az is lehet, hogy valamely civilizációnak minden adottsága megvan a kapcsolatra, csak az érdeklődés hiányzik, vagy éppen tiltják a törvényeik az idegenekkel való kommunikációt. Ezek azonban nagyon mesterkélt érvek. Egy két esetben elfogadható ez a magyarázat, de ha annyi élet van amennyit a csillagok száma alapján gondolhatnánk, akkor ez az érvelés nem állja meg a helyét. Fogadjuk el inkább Hawking féle második verziót, a fejlett civilizációk megsemmisítik magukat, mielőtt elérnék az űrutazáshoz szükséges tudást. Ez valóban reális perspektíva. A túlnépesedés egyelőre úgy tűnik megállíthatatlan, ami igen súlyos konfliktusok forrása lehet. A környezetszennyezés - amely egyre inkább globális méreteket ölt - elleni harc is inkább írott malaszt. Az építési tilalmak betartása, széndioxid kibocsátás korlátozása, erdők irtásának, vagy az állatfajok kipusztításának megállítása, reménytelennek tűnik. Ezt látjuk egy emberöltő alatt. Mi várható akkor ezer, vagy millió év alatt. Az egymás elleni háborúkról ne is beszéljünk, pedig egy nukleáris katasztrófa ugyancsak véget vethet az emberiségnek. És ide sorolhatjuk a természetes katasztrófákat is. Azokból is van néhány, amelyik képes kipusztítani a földi civilizációt. Meteorit becsapódás, szuper vulkánkítörés, ill. ezek hatására bekövetkező drasztikus klímaváltozás, betegségek, stb. A kérdés, hogy hol vannak az idegenek, sajnos tehát még egy ideig megválaszolatlan marad.

Hogyan navigáltunk a GPS előtt? Munkám nagyrészét a műholdas helymeghatározás területén végeztem, ezért mindig is foglalkoztatott, a navigáció kérdése. Aki járatos a GPS/GNSS rendszerek részleteiben is, még többre értékeli a nehézkes korabeli technikákat. A navigálás képessége nem csak az embereknél, de az állatvilágban is létfontosságú. A mai napig homály fedi az állatok tájékozódási képességeit, de az embereknél is egészen a műholdas helymeghatározásig misztikus tisztelet ővezte a navigáció tudományát. Nézzük meg hogyan navigáltunk a kezdetben és hogyan navigálunk ma, hátha ihletet kapunk az állati tájékozódás rejélyének megoldásához?

24

A szárazföldi navigálás (tájékozódás, odatalálás) évezredekig elbeszélések, tereptárgyak felidézésével történt. A jelenkorban utcaszintű elektronikus térképek segítik a tájékozódást, vagy műholdas helymeghatározásra támaszkodunk. A legjobb, ha a kettő egy rendszerben található. Izgalmasabb kérdés, hogyan történt, ill. történik a navigálás ott ahol nincsenek tereptárgyak, hogyan navigálunk az óceánokon? Az emberek már az ókor előtt is hajóztak, de sajnos nem sok nyom maradt a korabeli technikáról. Az ókorban behajózták a földközi tengert, néha ugyan eltévedtek, de előbb utóbb hazataláltak (lásd. Odüsszeusz). Az óceánok mentén sokáig a partközelben maradtak. A navigálás kezdetben az irány ismeretére korlátozódott, és hozzábecsülték a megtett utat, ami nagyjából azt jelentette, hogy pl. félnapi vagy éppen 3 napi hajózásra van a cél. Ha egy-egy vihar elsodorta őket, akkor megvolt a baj, hiszen abszolút helymeghatározást nem tudtak végezni. Az irány megállapításakor a Napra esetleg a csillagokra támaszkodtak. A Nap persze változtatja a helyét az égbolton, ezt valahogy figyelembe kell venni, de hogyan? Már a vikingeknek is volt olyan segédeszközük, amely kompenzálta a Nap napi mozgását, persze az aktuális időpontot valahogy meg kellett becsülniük. Nagy áttörést jelentett az iránytű feltalálása a kínaiak részéről, jóval az európai nagy felfedezések előtt. A mágneses tér segítségével borult időben is tudták tartani az irányt. A nagy felfedezők korában a navigálást, a geodéziában jól ismert fogalom, a sokszögelés technikájával végezték. Lényege az, hogy mérték az azimutot (északkal bezárt szög) és a távolságot, és ahogy haladtak rajzolták fel a térképre. A távolsághoz a sebesség meghatározásával jutottak. Bedobtak a vízbe egy deszkát, amelyre fonalat erősítettek. A fonalon, kb. 15 méterenként volt egy csomó. Ahogy a hajó haladt, a fonal csavarodott le, és számolták hány csomó tekeredik le az idő alatt, ameddig egy homokóra lepergett. Ez közel fél percnek felet meg. A csomó mértékegység ma is használatos: 1 csomó = 1.85 km/óra. Az irány mérésében elkövetett 1 fok hiba, 100 km után közel 2 km hibát okoz, de a gyakran imbolygó hajón, 500 éve, aligha tudtak 1 fok pontosan mérni. A távolságmérés még nagyobb gondot okozott, mert akár 5%-os hibát is véthettek, hiszen nem folyamatosan, hanem csak időnként mérték a sebességet. Ennél a módszernél a hibák a megtett út függvényében halmozódtak. Nem véletlen, hogy két sziget (San Salvador és Samana Cay) is gondolhatja úgy, hogy Kolumbusz náluk lépett először partra. Távolságuk úgy 120 km. Ez jelzi tehát a korabeli navigáció pontosságát. Gyakran elő is fordult, hogy egy már térképezett szigetet nem sikerült sokáig megtalálni. Volt egy ígéretesebb módszer is, a földrajzi helymeghatározás technikája. Itt csillagok segítségével abszolút módon határozták meg a helyet, ami már nem függött a megtett úttól (de az idő mérésétől még igen), tehát mindenütt azonos pontosságot biztosított. A módszer a jól ismert szélesség és hosszúság meghatározását jelentette a Föld felszínén. A szélességet a Poláris, vagy ismertebb nevén a Sarkcsillaggal a legegyszerűbb megmérni, mert a függőlegessel bezárt szögét levonjuk 90 fokból és máris megvan a szélesség. Billegő hajón, szextánssal végezve a mérést, akár 50 km-t is hibázhattak a földrajzi szélességben, hiszen egy fok mintegy 110 km-nek felel meg. Nagyobb problémát jelentett a hosszúság meghatározása, mert az 1700-as évek második feléig, az ingaóra, majd a kronométerek feltalálásáig, csak olyan órák álltak rendelkezésre, amelyek naponta hibáztak akár fél percet is. A hosszúságmérés lényege a következő. Ha egy adott meridiánon, pl. Greenwich-nél éppen déli 12 óra van, mert a Nap éppen akkor delel, akkor az egyenlítőn mérve úgy 1700 km-el nyugatra a Nap még csak 11 óránál jár, keletre viszont már du 1 óránál tart. Ebből következik, hogy a helyi idő és a Greenwichi idő különbsége éppen a földrajzi hosszúságot adja meg idő mértékegységben. Ha már Greenwichnél tartunk, ma már nem igen ismert, hogy amikor 1884-ben összehívtak egy nemzetközi konferenciát, hogy megegyezzenek a kezdő meridiánban, az olasz küldött

25

kompromisszumos javaslata oldotta fel a megoldhatatlannak látszó problémát. Eszerint elfogadják az angol Greenwichet, cserébe az angolok elfogadják a métert. Ebben maradtak. (A yard használata bizonyára az elhúzódó áttérésnek tudható be.) A gond az, hogy ameddig a helyi időt a Nap segítségével mindenhol meg lehet határozni, addig a kezdő meridiánhoz tartozó helyi időt utazó óra használatával és korlátozott pontossággal lehet csak ismerni. Minden elkövetett 1 időperc, közel 30 km hibát okoz, ha az egyenlítőn hajózunk. Egy navigációs hibából eredő tengeri katasztrófa után a XVIII szd. elején az angolok létrehoztak egy Hosszúság Bizottságot, amely meghirdetett egy pályázatot: Aki 1 fok pontosan meghatározza a földrajzi hosszúságot annak 10 000, aki fél fok pontosan, annak 20 000 font üti a markát. (Mai értékben mintegy 100-al lehet szorozni.) Próbálkoztak pl. a Jupiter holdjaival. Úgy gondolták, hogy a Jupiter és holdjainak a látott képe, a Föld bármely pontjáról ugyanúgy néz ki. Tehát valamelyik hold előbukkanása, vagy eltűnése a Jupiter mögött képes biztosítani az egyidejűséget. Ezeket előre jelezve, már csak a helyi időt kell megmérni. A módszer pontossága azonban messze elmarad a hasznosíthatóságtól, ezért több más javaslattal együtt elvetették. Végül egy Harrison nevű eredetileg asztalos mester kapta meg a kitűzött díjat több évtizedes kitartó harc után, amit kronométereinek elfogadásáért vívott a Hosszúság Bizottsággal. A kronométerek már meglepő pontosságot biztosítottak. Így például amikor James Cook öthónapos kutató útjáról visszatért, az órája csak 15 másodpercet késett. Egy másodperc 500 m hibát jelent az egyenlítőn, és mintegy 300 métert Magyarország szélességén. Tehát ezzel a technikával se tudtak több ezer km távoli pontra 10 km-nél pontosabban navigálni. Hozzá kell tenni, amint kikötöttek, a szárazföldön pontosabb mérést tudtak végezni. A földrajzi helymeghatározást egészen a 80-as évekig a geodéziában is használták. A módszer csúcsműszere a Wild-T4 nevű teodolit, a csillagászati mérés legérzékenyebb, legprecízebb műszere volt. Jellemző rá, hogy még az észlelő személye is kapott egy korrekciós értéket, amit személyi hibának neveztek. Ezzel a műszerrel elérték az egy méteres pontosságot, ami az eddigi kilométeres hibák mellett, fantasztikus eredménynek számított. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a geodéziai mérések akár hetekig is eltartottak, szemben a néhány perces hajón végzett méréssel. Nagyon sok világító tornyot lehet látni a mai napig. Vajon milyen szerepet játszottak fénykorukban? A part menti hajózásban komoly szerepet kaptak ezek a tornyok, amelyeket úgy 30-40 km-ről lehetett megpillantani, és így sikerült az addig összegyűlt navigációs hibát még a kikötő előtt korrigálni. Segítségükkel kerülték el a veszélyes zátonyokat is. A rádiózás elterjedésével a világító tornyokat felváltották a rádióadók. A navigátor meghatározta az adóktól való távolságot, majd kimetszette saját helyét a térképen. Az egyik legtovább élő ilyen rendszer a Loran C. A repülés és a hajózás még a GPS korában is támaszkodott ezekre a rádiós rendszerekre. A rádiós mérések alapjaiban változtatták meg a navigációt, de a korlátok itt is megvannak. Egy kikötőben, a kis távolság miatt lehet mikrohullámú (méteres hosszúságú) frekvenciát alkalmazni, ezért a pontosság akár a métert is elérheti. A mikrohullám megközelítőleg egyenes vonalban terjed, ezért csak kis távolságokig használható. Az óceán közepén több ezer km-t kell áthidalni, ami csak a hosszú hullámon lehetséges. A nagyobb távolságra való sugárzás ára, tehát hogy növelni kell a hullámhosszúságot több km-re, ami egyben a pontosságot is megszabja. Leszögezhetjük, hogy a tengeren, vagy a sivatagban, ahol nincsenek tereptárgyak, de rossz látási viszonyok mellett bárhol, égetően szükség volt egy olyan technikára, amely képes a 100 m alatti pontosságra. Ehhez pedig globális megoldásra volt szükség.

26

A globális technika egyet jelent az űrkutatással. Rálátni az egész Földre az űrből lehetséges. A navigáció, de a geodézia is várta az űrkorszakot, és már az első szputnyik jeleiből is megfigyelték a Doppler jelenséget, amire később egy egész navigációs rendszert alapoztak. Lényege, hogy ha közeledik felénk egy stabil frekvenciával sugárzó jeladó, akkor a jel frekvenciája megemelkedik, ha pedig távolodik az adó, akkor csökken a mért frekvencia. A frekvencia változása összefüggésbe hozható a megfigyelő helyével. A műholdas helymeghatározásnál a világító tornyok szerepét a műholdak vették át. A probléma csak az, hogy ezek a „világító tornyok” mozognak, mégpedig másodpercenként több km-t. Ekkora sebességre van szükség ahhoz, hogy a gravitáció miatti szabadesést kompenzálni lehessen. Amikor először találkoztam azzal a ténnyel, hogy a műholdak csak kőr, ellípszis, parabola vagy hiperbola pályán mozoghatnak, meglepődtem, hogy miért is nem egyenes mentén, amikor az a legrövidebb. Nos, könnyű belátni, hogy a gravitációs térben mozgó űrhajó mindig esik a nehézségi gyorsulásnak megfelelően. Erre rakódik rá a műhold valamilyen irányú sebessége, aminek eredménye csakis kúpmetszet lehet. 7-8 km-es sebességnél a légkör már olyan súrlódást jelent, hogy az objektumok felizzanak. A légkör igen sok meteorit bombát semmisít így meg, gondoljunk csak a hulló csillagokra. Ha persze az objektum elég nagy, akkor egy része eléri a Föld felszínét kisebb nagyobb problémát okozva. Első számú feladat volt tehát ezeknek a gyorsan mozgó műholdaknak a pillanatnyi helyét meghatározni, hogy felhasználhassuk őket a helymeghatározáshoz. Ha ugyanis tudjuk, hogy hol voltak a műholdak a mérés pillanatában, akkor legalább 3 holdra végzett egyszerű távolságméréssel, meghatározhatjuk a saját helyünket. Ez igen komoly feladat volt. Pályaszámításnak nevezzük. Kb. 15 évre volt szükség, mire nemzetközi összefogással, a számtalan, a műholdra ható, un. perturbáló erőt modellezve sikerült elérni, hogy egy napra előre néhány méteres pontossággal meg lehessen mondani a műholdak helyét. Ehhez alaposan meg kellett ismerni a légkört, a Föld gravitációs terét, a mágneses mezőt, és még egy sor, a mérést befolyásoló hatást is. A 70-es évekre ez sikerült, és az amerikaiak létre is hozták az első globális helymeghatározó rendszert az NNSS-t (Navy Navigation Satellite System), más néven doppleres rendszert. A Doppler technikával, kb. óránként lehetett mintegy 50 méteres pontossággal egy-egy pozíciót meghatározni, bárhol a világon. Főleg a tengeri hajózásban terjedt el, de a geodéziában is használtuk. Speciális geodéziai módszerekkel elérhető volt vele a dm-es pontosság. Ez volt az első műholdas rendszer, ami már alkalmas volt bizonyos geodéziai feladatok elvégzésére is. Az oroszoknak is megvolt a saját Doppler rendszerük Cikkada név alatt, de gyakorlatilag a civilek nem kerültek kapcsolatba vele. Döntő fordulatot a navigációban a GPS megjelenése hozta. Az NNSS rendszer tapasztalataira támaszkodva végzett fejlesztések eredményeképpen, a földfelszínén bárhol, a másodperc tört része alatt lehetségessé vált a helymeghatározás, kezdetben 100 méter, majd 2000-től 10 méteres abszolút pontossággal. A helymeghatározás tudománya hétköznapivá vált, a járművek klasszikus tengeri és légi navigációja mellett a GPS technikát beépítik a gépkocsikba, vonatokba, mobil telefonokba, sőt karórákba is. Felhasználási lehetősége szinte végtelen. Nem véletlen, hogy amerikai GPS mellett az oroszok kiépítették a GLONASS-t, az európaiak építik a Galileot, a kinaiak a Compass-t, stb. A globális navigáció (GNSS) a telekommunikáció után a második legáltalánosabban használt űrtechnikai eszköz. A több méteres pontosság sok felhasználónak nem elegendő, ezért általában országonként ki kell építeni egy kiegészítő rendszert, amelyre támaszkodva elérhető valós időben is a cm-es pontosság. A kiegészítő rendszer lényege az aktív GNSS hálózat, ami 40-60 km-es sűrűségben felállított referencia állomásokból áll. Mivel ezen állomások helye ismert, a

27

20 000 km távoli, műholdakra támaszkodó abszolút helymeghatározást, a max 40 km-re lévő referencia állomásokra támaszkodó relatív méréssel helyettesítjük, ami több nagyságrend pontosság javulást jelent. A nagy pontosságra mindenekelőtt a geodéziának van szüksége, de meglepő módon a mezőgazdasági termelés is igényli. Ezen felül számos területen használnak még szélső pontosságot (munkagépek vezérlése, robotközlekedés, régészet, stb.) Ez tehát napjainkig az emberi navigáció története. De mit kezdjünk az állatok ösztönös tájékozódó képességével?

Hogyan navigálnak az állatok? Több mint elgondolkodtató, hogy tudunk bálnákról, amelyek több ezer km-t tesznek meg rendszeresen és visszatérnek ugyanoda. A lazac 4 év múlva visszatalál annak a folyónak a torkolathoz ahol született, hogy felússzon rajta. A tengerben nincsenek ismerős tereptárgyak, amit memorizáltak volna. Mit tudnak ezek az élőlények, amit mi nem? Azt talán leszögezhetjük, hogy az állatok vándorlása, nem tudatos navigálással történik. Talán a tengeri áramlatok érzékelésével navigálnak, esetleg a víz hőmérséklete is segíthet. Abban bízom, hogy követő berendezések rájuk szerelésével többet tudhatunk meg. Mert, ha pl. ugyanazokat a helyeket sikerül rendszeresen megtalálniuk, akkor van mit megfejtenünk. De ha csak megközelítőleg követik le korábbi útvonalukat, és nem is rendszeresen, akkor még meg is lehet magyarázni. Van pillangó faj, amely észak-Amerikából dél-Amerikába röpül, sok ezer km-t megtéve. Nem kis teljesítmény agyuk méretéhez képest. Gyanítom, ezek nem navigálnak, csak betartanak valami egyszerű szabályt, ami vezeti őket az úton. Hogy mi lehet ez a szabály, az persze nem tudjuk. Méhek esetében sikerült megfejteni, hogy ha egy méh talál egy jó nektárforrást, hogyan adja át az információt kaptáron belül társainak. Elkezd táncolni. Amerre néz, mutatja az irányt, ahányszor megrezgeti a potrohát az mutatja a távolságot. Hihetetlen, de működik. Rejtély a madarak tájékozódó képessége is. A költöző madarak úgy tűnik, tanulják is a navigálást az idősebbektől. Ez még csak rendjén lenne. Hanem a postagalambok képessége, igazi rejtély. Kimutatták, hogy érzékelik a mágneses teret, érzékelik a Napot, sőt a csillagokat is. Ezeket felváltva, vagy együttesen használják, így tartva az irányt. Még ez is rendben van. Csakhogy a versenyeken zárt dobozban szállítják őket több száz km-re és ott engedik el. Hiába tudja az irányt tartani, ha nem tudja, hogy hová vitték, azaz nem ismeri a kezdő helyet. Neki el kell végezni mindenek előtt egy abszolút pozíció meghatározást. Ha délre vitték, akkor ezt meg kell állapítania, és északnak kell hazaindulnia. A galamb kirepül a dobozból, tesz néhány kört, majd elindul, általában a megfelelő irányba hazafelé. De hogyan? Nekünk GPS kell hozzá, vagy bonyolult földrajzi helymeghatározást kell végezni. Jó esély lenne a rejtély sikeres megoldására, ha a madarak soha nem hibáznának. De sajnos egy-egy versenyen a madarak akár 50%-a is eltéved és nem ér célba. Ez a bizonytalanság igen megnehezíti a dolgot. Olyan ez, mint amikor egy számítógép véletlenszerűen hibákat vét. Ember legyen a talpán, aki eredményre jut egy ilyen géppel. Egy triviális megoldás kínálkozik, ha azt mondjuk, hogy a galambok véletlenszerűen indulnak el, amelyiknek szerencséje van, és eltalálta a helyes irányt, az hazatalál a többi nem. Ez esetben azonban néhány százaléknak kellene csak hazaérni, mesze kevesebbnek, mint amennyi ténylegesen hazaér. Ráadásul egy-egy kiváló galamb több verseny győztese, tehát többször hazatalál, amit végképp nem lehet a véletlennel magyarázni. Tudniuk kell valamit. Egy ismeretterjesztő TV műsorban láttam, hogy a galambnak bekötötték a szemét, és úgy engedték útnak. A galamb landolt ház tetején, majd a hátralévő néhány métert a dúcig, már gyalog tette meg. Legfeljebb a mágneses teret érzékelhette, talán van valamilyen iránytűjük. Igen sok megválaszolatlan kérdés van még az állatvilág tájékozódó képessége körül. Sajnos

28

meg kell állapítanunk, hogy pl. a galambok abszolút navigációs képességének titka egy darabig még titok marad. Számos példa van arra is, hogy elhagyott kutyák, macskák is hazataláltak. Egy kutya arra képes, hogy kiszagolja merről is hozták ide, és elindul az ismerős szag után, ami lehet egy jó kezdés. Ezután addig csavarog, tartva durván az irányt, ameddig ismerős helyre nem jut. Ha egy állat hosszú bolyongás után megérkezik, arról hírt kaphatunk, de hogy hánynak nem sikerül ez a kísérlet, az soha nem derül ki. Önmagában az is bámulatos, hogy az állatok képesek rögzíteni a hely felismerésére alkalmas képsort, hiszen tudjuk, hogy egy kép tárolása mekkora memóriát igényel. .

Az isteni ember Ha egy társadalom fejlettségi szintjére jellemző a tudományra való támaszkodás mértéke, erkölcsi szintjére igen jó jellemző, az állatokkal való törődés. A kutyákhoz való viszonyulás megosztja az embereket. A kutyatartók általában imádják kedvenceiket, mások vagy közömbösek, vagy bizalmatlanok, sőt ellenszenvesek velük szemben. Pedig ha van állat amelyik különösen szeretetre méltó, akkor az a kutya. Az önzetlenségüket csak a játékosságuk múlja felül. Élnek-halnak pl. a labdáért. Sokan azt hiszik, hogy a kábítószert kereső kutyákat függővé teszik, ezért keresik olyan hévvel. Nem igaz! Ha megtalálják a kábítószert, labdát, vagy valami mást kapnak ajándékba. Memóriájuk - mint általában az emlősöknek - bámulatos. Gépkocsival közeledve ahhoz a helyhez, ahol kellemes élménye volt, például megkergethetett egy macskát, feláll, szaporázza a légzését, izgalmi állapotba kerül, alig várja hogy kiszállhasson. Több évre visszamenőleg képes előhívni az elraktározott képeket. Ez a tulajdonság az emlősöknek jól jön a faj túléléséhez, hiszen a vadonban sok esetben nincs második esély. De vajon mit állapíthatunk meg az állatok képességeiről összehasonlítva az emberrel? Hajlamosak vagyunk felsőbbrendűnek tekinteni magunkat, amire persze az eredményeket tekintve van is okunk. Nem egyszer, amikor egy kellemetlen helyzetbe kerülő állattal együttérzek, megkapom, hogy „mit vagy oda, az csak egy állat”. Ez a hozzáállás megdöbbent, hiszen nem hiszem, hogy jogot formálhatunk Isten szerepére. Pontosan azért, mert bizonyos értelemben ki vannak szolgáltatva nekünk, kötelességünk biztosítani számukra a normálisan elvárható életetminőséget. Szomorú a dologban az, hogy azok az emberek akik “az csak egy állat” állásponton vannak, általában nem rosszak, vagy lelketlenek. Egyszerűen így látták szüleiktől, környezetüktől, ahol felnőttek. Az állat egy munkaeszköz, egy tárgy és kész. Feltűnt, hogy kutyával sétálva nyugat-magyarországon, a szembejövők rendre rámosolyognak, sokan lehajolnak hozzá és megsimogatják. Cserébe az óvatlanok kapnak egy puszit. Ezzel szemben Keletmagyarországon a szembejövők óvatosan félrelépnek egy kicsit. Gondolom ennek oka az, hogy keleten a kutyát alapjában házőrzésre tartják és nem kedvencnek. Németországban szinte mindehová be lehet vinni a kutyát, a balkánon szinte sehová. Erről persze a kutyatartók is tehetnek, van tehát még hová fejlődni. De a helyzet nem reménytelen. Az emberi szemléletet aránylag gyorsan meg lehet változtatni. Ezelőtt 50 évvel a debreceni strandon szemtanúja voltam, hogy egy amerikából itt tartózkodó hölgy elkezdett kiabálni: vigyék ki! vigyék ki! mutatva egy fekete diákra, aki éppen úszni kezdett a medencében. Azóta amerikában színesbőrű elnököt is választottak. Az állatok esetében ez a folyamat talán lassabb lesz, de az állatvédő mozgalmak erősödnek. Az oktatási rendszerünkben sokkal nagyobb súlyt kellene helyezni a környezetünk, mindenek előtt az állatok védelmére. Az ember kevés útravalót kap születéskor, szinte mindent meg kell tanulnia. Az a kocsis, aki üti a lovát, mert az nem bír még többet elhúzni, nem foglalkozik a ló lelki állapotával, nem is sejti, hogy annak az állatnak is vannak érzései, hogy van egyénisége.

29

Minderre meg kellene tanítani még gyerekkorban, hogy más szemmel nézze a világot. Azok az emberek akik mindennek tudatában mégis kegyetlenek az állatokkal, már nem csupán tudatlanok, hanem bűnt követnek el. Az emberek többségében fel se merül, hogy összehasonlítást tegyen ember és állat között. Hogy is lehetne a kettőt egy napon említeni, még mit nem. Pedig biológiailag nem is nagy az a különbség, ami megkülönböztet bennünket az állatoktól. Nem tudják, hogy az állatoknak igen magas százalékban azonos a DNS molekulájuk az emberével. A csimpánzé például 95% (egyesek szerint 98%). De még a muslicáé is megegyezik 40%-ban. Mire is vagyunk olyan büszkék? Igaz, ez a kis különbség döntő szerepet játszott az emberré válás folyamatában. A kutatások azt mutatják, hogy nem is annyira a gén állományban van az eltérés, mint a fejlődést szabályozó parancsot adó génekben. Tehát ugyanabból az anyagból építkezünk, de igen eltérő eredménnyel. Az ember fejlett érzelmi adottsággal rendelkezik, képes kommunikációra, a tudás átadására, és nem utolsó sorban tudja magáról, hogy kicsoda. Mindezt nem mondhatjuk el az állatokról. Gyakran persze az emberekről sem. Meglepően sokan élnek szinte állati körülmények között, akiknek emberi származásukra nem lehetünk büszkék. De finomítsunk egy kicsit. Nézzük meg mi az, amiben az ember egyedülálló, és mik azok a tulajdonságok, amelyekkel az állatok is rendelkeznek. Fizikai adottságok terén a versenyben alulmaradunk, de mi a helyzet az érzékelő szervekkel. Bizony itt is hátrányban vagyunk, ugyanis minden érzékszervünk esetében találunk fejlettebbet az állatvilágban. A sas szemének a felbontó képessége lényegesen felülmúlja a miénket, több faj éjjel is lát. A kutya szaglását csak csodálni tudjuk, gondolom az ízek érzékelésére is lehetne nálunk jobb példát találni. A tapintást sok halfaj használja ki, a rendkívül fejlett érzékelőivel. Több faj használ ultrahangot, amire mi nem vagyunk képesek. Az információk begyűjtésében tehát nem vagyunk jobbak. Talán az érzelem. Ebben mintha kiemelkednénk. Összetettebb érzelmekre vagyunk képesek, mert a fogalmaink is bonyolultabbak. Hogy az emlős állatok is rendelkeznek fejlett érzelmekkel, azonban nyilvánvaló. Gondoljunk csak arra a nőstény majomra, amelyik napokig cipelte magával a halott kölykét. De a kutya is pontosan visszatükrözi a gazdi érzelmi állapotát. Sokan ezt úgy kezelik le, hogy “az én kutyám mindent ért”, pedig a legtöbb esetben a kutya a szituációból, meg a gazdi pszihikai állapotából érzi meg a bekövetkező eseményt. Az elefántok évekkel később is ha rátalálnak velamelyik elpusztult társuk csontjaira, gyengéden felemelik, megérintik. Ehhez bizony fejlett érzelem szükséges. Akkor nézzük a nyelvet. Az állatok nem beszélnek. Hangot adnak ki, de szavakat nem képeznek. Az emberi parancsszavakat látszólag megértik, de valójában az rögzült beléjük, mit kell tenni egy adott hangsor hallatán. A kutyámnak legalább egy tucat, egymástól jól megkülönböztethető ugatása van. Szűkölő hangot ad, ha játszani hív egy másik kutyát, türelmetlenül ugat, ha a gazdit hívja játszani, más hangot hallatt, ha kapja a vacsoráját, és másat, ha kér egy falatot, ami szerinte jár neki. Öröm hallatszik ki az ugatásából, ha megjön a gazdi és szomorúság, aggodalom, ha elmegy. Ki tudja fejezni dühét, félelmét, fájdalmát, tudtára tudja adni a többi kutyának, hogy itt vagyok, stb. Gondolom az etológusok ennél egy nagyságrenddel több jelentést is meg tudnak kölönböztetni. Mondhatjuk, hogy tudnak beszélni? Nem. A beszéd valóban emberi tulajdonság, ami alkalmas összetettebb kommunikációra. A nyelv, képes új fogalmak körülírására, megtörtént események felidézésére, sőt soha sem látott dolgok elképzelésére is. Az állatok kommunikációja inkább csak egy-egy konkrét helyzet kifejezésére alkalmas, pl. ez az én fennhatóságom, veszély van, vagy gyertek itt a zsákmány, stb. Ha tehát egy olyan embert veszünk alapul, aki használja is a nyelv adta lehetőségeket, akkor az állatok valóban nem hasonlíthatók vele össze. Ha viszont egy délamerikai esőerdőben élő

30

elszigetelt törzs beszédkultúráját tekintjük, akkor ezt már nem jelenteném ki ilyen határozottan. De nem kell a brazil öserdőig menni. Valahol olvastam, hogy úgy jó száz évvel ezelőtt, a yorkshirei bányászok is egy felmérés alapján mindössze 500 szót beszéltek. Velük szemben tudunk olyan emberszabású majomról (bonobó), aki emberi környezetben nőtt fel és több mint ezer szót értett. Persze más dolog érteni és megint más beszélni. Beszélni talán valóban csak mi tudunk. A delfineknek hasonlóan a miénkhez fejlett agyuk van, használják is kommunikációra, de sajnos nem sikerült még megértenünk őket. A beszéd az ember kivételes képessége, ami talán a legfontosabb tulajdonság, az állatvilágból való kiemelkedésben. A mi agyméretünk több mint háromszorosa a csimpánzénak, gondot is okoz ez a szülésnél. Az evolúció ezt úgy oldotta meg, hogy az embergyerek vagy másfél évvel korábban születik mint kellene. A lehetőség megteremtődött erre azzal, hogy az ember kétlábra állt, és a kezei felszabadultak a magatehetetlen csecsemő gondozására. Ez a nagy agyméret tette lehetővé a beszéd kifejlődését. A beszéd nem velünk született adottság. Ha egy embernél kimarad a nyelv (Maugli effektus) az eredmény siralmas, az illetőt nem is lehet embernek nevezni. Ehhez persze hozzátartozik, hogy ez esetben nem csak a beszéd marad ki, hanem minden más, emberekre jellemző életforma is. Jelentős különbség, hogy az állatok sok mindent megkapnak a génekkel, mig az ember igen keveset. Ebből adódik, hogy az embernek sokat kell tanulnia, ezért a tanulás képessége kiemelkedő. Ez a tulajdonság már csecsemő korban is jelentkezik. Ismert egy meglepő kisérleti eredmény, amit 7-8 hónapos gyerekekkel lehet elvégezni. Két csészét tesznek a gyerek elé, majd az egyik alá behelyeznek egy, a gyerek számára látható, érdekes tárgyat. Közben magyarázzák a gyereknek, hogy Pistike, ezt a tárgyat most idehelyezem a bal oldali csésze alá. Ezután Pistike odanyúl a bal csészéhez és addig ügyeskedik, amig kiveszi a tárgyat. Megismétlik a kísérletet többször, alapos magyarázattal kísérve, majd váratlanul a jobb csésze alá teszik a tárgyat. Most jön a meglepetés, Pistike ezúttal is a bal csészéhez nyúl. A gyerekeknél ez általános. Elvégezve a kísérletet állatokkal azt kapjuk, hogy az állatok nem hibáznak. Úgy tűnik az ember gyerekben a magyarázat elfogadása a bal oldali csészéről erősebb volt, mint a tárgy iránti vonzalom. Az ember gyerek figyel a magyarázatra is mert fogékony a tanulásra. A beszédben tehát verhetetlenek vagyunk, végre valami. De eszközöket is készítünk, és használjuk azokat. Az állatok nem készítenek, de ők is használnak szerszámot. Vannak majmok, amelyek botot dugnak a hangyabolyba, majd kihúzzák és besöprik a hangyákat a szájukba. Van madárfaj amelyik követ használ a tojás, a vidra pedig a kagyló feltöréséhez. Egy csimpánzokkal végzett kísérlet bizonyítja a tudatos eszközhasználatot. A kifutón kívül, naponta azonos időben banánt helyeztek el úgy, hogy a majom kézzel nem érhette el. Betettek hozzá egy kampót, ami megoldást kínált. A csimpánz hamarosan felhasználta a szerszámot. Néhány alkalom után, a majom magával vitte a kampót a belső ketrecébe és csak akkor hozta elő, amikor a banánevés ideje jött el. Mi ez, ha nem tudatos eszközhasználat. Ne keressünk az evolúcióban ugrásokat. Az ember minden tulajdonságának a kezdeménye megvan az állatokban is. Minden fokozatosan, sima átmenettel fejlődött (inkább változott). Az emberek tudatosan előre gondolva házat építenek, hogy legyen miben lakni. Ebben nem igen maradnak el az állatok sem, hiszen a madarak remekbe szabott fészkeket építenek, vagy gondoljunk csak a termeszek várára, a méhek kaptárára, vagy a hódok vízi várára. Az állatok azonban nem tudatosan, hanem beégetett kód alapján, ösztönösen cselekszenek. És vajon egy panelgyári betanított munkás mennyivel tud többet a házépítésről? Tudatos cselekvésről itt se nagyon beszélhetünk. (Tudom ez csúsztatás, ember alatt ez esetben az emberiséget kell érteni, és nem a panelgyári egyedet.)

31

Van azonban egy aduászunk, az agytevékenység, a gondolkodás. Ehhez mindenek előtt az kellett, hogy a létfentartás mellett maradjon idő más tevékenységre is, tehát ne egész nap legeljünk, együnk inkább táplálóbb húst is. Kellett, hogy maradjon a járás mellett szabad végtagunk, hogy eszközöket tudjunk készíteni, tehát két lábra kellett állni. Nélkülözhetetlen volt a nyelv, majd a gondolatok rögzítése, hogy a tudás akkumulálódjon. Ehhez már társadalomban kellett élni. Mindezzel párhuzamosan, mert egyre bonyolultabb feladatokat kellett megoldanunk, az agyunk is egyre bonyolultabb és nagyobb lett. Mindebből meg merem kockáztatni, hogy egy földön kívüli civilizáció egyedeinek a formája olyan drasztikusan nem térhet el a földi emberétől. A társadalomnak kulcsszerepe van. Egy emberöltő alatt a kőkorszakba találnánk magunkat, ha hirtelen megszünne az oktatás és az eddig megszerzett tudást nem adnánk át az utódoknak. Az a tudás, ami velünk születik igen csekély, ellentétben az állatokéval. Megfigyeltem egy alkalommal a kutyám meglátva egy siklót, nagyot ugrott ijedtében, pedig soha nem látott korábban kígyót. Ugyanakkor az életben maradáshoz szükséges zsákmányszerzés tudományát az állatoknak is tanulni kell. A nagy különbség tehát a társadalommá fejlődés képessége, amelyben megszervezzük az életüket, beleértve a fiatalok nevelését, tanítását. Ez nélkülözhetetlen az emberré válásban, de a társadalom nyomait azért megtaláljuk az állatvilágban is. Vannak állatfajok, melyek falkában nevelik az utódokat, vannak felvigyázók, vadászok, stb. A gondolatok rögzítése rajzban, vagy írásban, azt hiszem ez csak az emberre jellemző. Nem hallottam még, hogy egy állat bármit is alkotott volna saját gyönyörüségére, vagy más meghatározott célból. És talán a humor is emberi sajátosság. Az ember és a művészet elválaszthatatlan. Vajon a madarak éneke, tánca, felfogható művészetnek? Lehet, hogy valamikor mi is így kezdtük? Akárhová nyúlunk, kevés az éles határvonal, amit nyugodt szívvel meg lehetne húzni. Ezért amikor azt hallom, hogy “az csak egy állat”, nem vagyok büszke emberi mivoltomra, annak tudatában, hogy biológiailag csak egy hajszál a különbség. Ugyanakkor nagyon bízom abban, hogy ez a hajszál elegendő lesz a civilizációnk fennmaradásához, ami egyet jelent a földi élet földön kivülre történő exportálásával.

Miért is kell az űrkutatás? Időről időre meg lehet állapítani, hogy a közélet általános ismerete az űrkutatásról igen sekélyes. Sokan presztízskérdésnek gondolják, vagy ami még rosszabb, fölösleges pénzkidobásnak. Létezik persze egy kisebbség, akik szinte mindenüket feláldozzák, hogy ismereteiket gyarapíthassák. Belőlük kerülnek ki a lelkes űrkutatók, amatőr, vagy professzionális szinten, ők töltik be azt a kevés állást, amely részben, vagy teljesen erre tartanak fenn és ők tartanak ismeretterjesztő előadásokat országszerte. Ha a médiában szakemberek távollétében kerül szóba az űrkutatás, szinte mindig lehetne helyesbítést, helyreigazítást kérni. Egy alkalommal egy ismertebb közéleti személyiség az egyik TV csatornán annak kapcsán, hogy felmerült egy szonda küldése a Szaturnusz Titán nevű holdjára, feltette a kérdést, hogy mi közünk van nekünk (földi embereknek) a Naprendszer többi égitestéhez, mi keresni valónk van a Titánon? Nincs elég problémánk itt a Földön? Ez a hozzáállás sajnos tipikus. Az ok az ismeret hiányában keresendő, hogy a legtöbben nem tudnak, nem is akarnak elszakadni a földi valóságtól, a mindennapi problémáktól. Ezt az ismeret hiányt kellene az iskoláknak kitölteni, hiszen a szülőktől, akiket leköt a megélhetés nem mellékes feladata, ez nem mindig várható el.

32

Már a kisiskolásoknak is el lehetne mesélni, hogy mintegy 4.5 milliárd évvel ezelőtt kialakult a Föld, amint a felszíne lehűlt, megjelentek rajta az élet első jelei. A sejtmagnélküli, majd a sejtmaggal rendelkező egysejtűek, néhány milliárd év alatt a Föld környezetét (elsősorban a légkörét) alkalmassá tették magasabb rendű életformák evolúciós kifejlődésére úgy, hogy ez idő alatt jóval több faj halt ki a jelenleg számon tartottnál. Hogy mi értelme volt ezen élőlények létének? A válasz az lehetne, hogy egyrészt a fajuk fenntartása, másrészt létükkel megteremtették a feltételeket a sok millió fajt felmutató növény és állatvilág kialakulásához. Úgy 400 millió évvel ezelőtt a vízből kijött az első lábakkal és tüdővel rendelkező még halszerű lény, amelyből a káprázatos szárazföldi állatvilág keletkezett, melyek döntő többsége ugyancsak kipusztult. Ha megkérdezzük mi értelme volt, ill. volt/van a kipusztult és a meglévő állatvilág létének, akkor azt válaszolhatnánk, hogy a fajfenntartás és az élet néhány kellemes órájának megélése mellett, egy még tőlük is fejlettebb lény kifejlődésének a lehetővé tétele, az ember megjelenése. Az ismert világunk eddigi létének értelme, tehát a tudatára ébredő, gondolkodó élőlény megteremtése. Ez a lény már képes valóban feltenni a kérdést: Honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk? Mi dolgunk a világban? A válasz a szokásos: A fajfenntartás és az élet élvezete (már akinek kijut belőle) mellett, a világ megismerése, hogy a további fejlődéshez besegíthessünk az evolúciónak. Kíváncsiságunk határtalan, de nem céltalan. Egy verseny szereplői vagyunk, aminek nem ismerjük a kimenetelét. Ha előbb érjük el azt a tudást, amivel képesek vagyunk elhárítani azokat a fenyegetéseket, amik körülveszik világunkat akkor mi is teljesítettük feladatunkat. Ha a tudás megszerzésével elkésünk, akkor a természetnek ez a grandiózus próbálkozása megbukott a több milliárd éves földi eredmények egy időre semmivé válnak. Megszerezhetjük-e a szükséges tudást, ha a vizsgálatunk egyedüli tárgya a Föld? Kizárt dolog. Sőt, a civilizációnk fennmaradása is csak akkor biztosított, ha sikerül exportálni életformánkat a földön kívülre. Ha valamire tehát minden erejével koncentrálnia kell az emberiségnek, akkor az éppen az űrkutatás, a földi élet kiterjesztése. Nincs még egy egyetemes cél, ami csak megközelítőleg is felérne ennek jelentőségével. Aki nemet mond az űrkutatásra, az képletesen koporsóba zárja az emberiséget. Ha feladjuk az űrkutatást, akkor az anyagi világ általunk ismert legbonyolultabb szerveződését, az emberi gondolkodást, ami képes a világ megismerésére, hálátlan módon elfecséreljük. Éppen ezért nagy az emberiség felelőssége abban, hogy folytassa az űrkutatást és az univerzum felfedezését. Hawking az űrutazások finanszírozásának ellenzőit azokhoz hasonlította, akik annak idején Kolumbusz utazásaiban nem láttak fantáziát. Az Újvilág felfedezése is óriási lépés volt az emberiség számára. Az még reális, hogy száz évet kihúzzunk úgy, hogy nem pusztítjuk el a Földet és nem irtjuk ki magunkat, de hosszú távon elkerülhetetlenül bele fogunk futni valamilyen globális katasztrófába. Ezért a XXI. századot arra kellene fordítani a tudós szerint, hogy megsokszorozzuk az űrkutatásra és űrhajózásra fordított energiáinkat, és elkezdjük az idegen bolygók benépesítését. A fizikus szerint a világ GDP-jének mindössze negyed százalékát kellene űrkutatásra fordítani, és megvalósulhatna 2020-ig az állandó Hold-bázis, majd 2025-re eljuthatna az első ember a Marsra. Negyed százalékot megér a saját jövőnk - üzente Hawking azoknak, akik az űrkutatás helyett földhözragadtabb problémák megoldására költenék a pénzt. Olyan világban élünk, amit a tudomány és a technológia irányít, a fiatalokat azonban egyre kevésbé érdekli a tudomány - figyelmeztetett a fizikus, aki szerint az űrkutatás további

33

fejlesztése nemcsak alapvetően változtathatja meg az emberiség jövőjét, de akár azt is eldöntheti, hogy lesz-e egyáltalán jövőnk.

34