Yogiraj Boris Sacharov. A harmadik szem megnyitása

Yogiraj Boris Sacharov A harmadik szem megnyitása

Yogiraj Boris Sacharov A harmadik szem megnyitása Módszer és gyakorlat - A szellemi íjászat technikája - a tökéletes íjász

A fordítás az alábbi mű felhasználásával készült Yogiraj Boris Sacharow Das Öffncn des Dritten Auges 1959 Berlin

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához kötött.

www.hermit.hu e-mail:[email protected]

© Hermit Könyvkiadó Hungárián Translation © Hermit Könyvkiadó

Tartalomjegyzék

Előszó

9

Első rész Hogyan lett felfedezve az a módszer A „harmadik” szem A szellemi íjászat

13 15 27 38

Második rész Idő Lélegzés Testtartás Az íjászat technikája A tökéletes íjász

47 49 56 62 69 96

Tanítványaimnak ajánlva

Előszó Ma. a rádió, a radarkészülék és a sugarak korában, egyáltalán nem lenne szabad, hogy csodálattal töltsön el bennünket a szem nélküli, egyedül a látóideggel, sőt az agyi látócentrummal való látásérzékelés lehetősége. Az indiai tudósítás egy Mahrattavakról, aki „belső szemeivel” könyveket volt képes olvasni, vagy napjaink egy jógijáról, aki bekötött szemmel a londoni utca forgatagában autót vezetett, nem elszigetelten áll itt. Már Lombroso is, a világhírű tudós, egy vak nőnél hipnózis útján elérte a képességet, hogy lábujjal szagoljon, térdével ízleljen és fülheggyel olvasson, nem is szólva Colonel A. de Rochas, Dr. H. Durville és Ch. Lancelein sokoldalú kísérleteiről. Prof. Dr. D. O. Hebb, a montreali McGill Egyetem pszichológia szemináriumának vezetője, kis idővel ezelőtt egy rendkívül érdekes próbára vállalkozott. 46 hallgatójával végeztette el a következő kísérletet: Az ember mindegyik 'kísérleti nyulat' a saját helyiségébe tette. A szemeik be voltak kötve, a kezeik merev, hosszú mandzsettákba dugva, a test puha légmatracon nyugodott. Nem volt semmi hallani, látni-, beszélni- és tennivaló. Néhány órával később egy jelenség kezdett fellépni, amely a hallgatókat nagyon kínozta; végül hallucinálni kezdtek. Úgy 'láttak' és 'hallottak' dolgokat, ahogy az csak kábítószerélvezőknél vagy skizofréneknél esik meg. Az első három, akik a kísérletet már egy nap után feladták, 'színes korongokról és négyzetekről' számoltak be, melyek bekötött szemeik előtt vonultak cl. Csak egyetlen egy bírta végig a több mint 5 napig tartó teljes semmittevést. A legtöbben már 70-72 óra után kérték kimentésüket és visszatértek tanulószobáikba, előadótermeikbe; egyikük bírta 113 és egy pedig 127 órán túl. („Frankenpost” 1954, június 3.) 9

És mi lett ennek a kísérletnek az eredménye? Ugyanez az újság számol be a továbbiakról: „Hebb professzor ezeknél a kísérleteknél meghatározón célt j tartott szem előtt. Be akarta bizonyítani, hogy az unalom egy tudományosan megfogható 'betegség', amit a pszichológia korábban elhanyagolt.” Kísérleteinek az a szándék szolgáltatott alapot, hogy az agy viselkedésmódját kutassa, azaz, a szellemi reakciót vizsgálja, ha a kísérleti személyt minden benyomástól és élménytől elkülönítik, melyeknek stimuláló hatásuk van az érzékszervekre. A kanadai tudós a végsőkig folytatta immár a kísérletezést. Pontosabban mondva: hallgatói húsz dollár zsebpénz ellenében alávetették magukat egy megerőltető feladatnak: lustálkodtak. Lefeküdtek egy puha ágyra, ami egy klímaberendezéssel felszerelt, zajszigetelt szobában volt, szemüket elfedte egy szemüveg, ami csak sejtelmes, tejszerű fényt eresztett át. Kezeik vastag kesztyűkbe és karton csövekbe voltak burkolva, úgy, hogy semmilyen kapcsolatuk nem volt a külvilággal. A hallgatók eleinte egy valóban kellemes szórakozásnak tekintették a tesztet. Az első órákban aludtak, az ébredés után azonban egyre nyugtalanabbakká váltak. Lassanként az idegeikre ment a tétlenség. Miután kezdetben fütyüléssel és énekléssel kiszórakozták magukat, később megpróbáltak valamilyen probléma fölött gondolkodni. A legtöbb kísérleti személynek nem sikerült ez az elgondolás. Nem voltak képesek többé gondolataikra koncentrálni, ami még rosszabb, teljesen elvesztették gondolkodó képességüket. Némi idő elteltével hallucinációk léptek fel. Vonalakat és mintákat láttak, később prehisztorikus állatokat, sárga embereket, mamutfogakat, kísérteties óriáskezeket, amikhez hangok és hangzások társultak. „Fraenkische Presse”, 1954. okt. 15., 239. szám)

10

Ezek voltak a következményei ennek a hat napig tartó „lustálkodásnak”. És a végkövetkeztetés? A tudósításból idézve: A kanadai tudós ezután a kísérlet után arra a következtetésié jutott, hogy ez a módszer, az agy gondolkodási képességének árnyékolása alkalmasint megmagyarázza a kommunista kirakatperek úgynevezett vallomásait is. Az alábbiakban megmutatkozik, milyen fontos eredményekhez vezet, ha az ember a gondolatszubsztancia „lustálkodásának” ezt a művelését (jobban mondva: ellazítását) elhatározva a „végső következményig folytatja”. A harmadik szem megnyitása nem könnyű feladat. Ha nekem, 38 év fáradozás után sikerülne megmutatni az utat ebbe a csodaországba, akkor nem éltem hiába. Bayreuth, 1954. november B. Sacharow

11

Első rész Elmélet

I

Hogyan került felfedezésre ez a módszer?

Már régen történt. Amikor 17 éves fiúként, 1917-ben elkezdtem tanulmányaimat az indiai filozófia és szanszkrit nyelv terén, rábukkantam a Patanjali-jóga-sutra, a híres klasszikus Raja-jóga első részében egy helyre, ami rögtön felkeltette a figyelmemet. „A koncentráció azon formái, amelyeket rendkívüli érzékelések idéznek elő, a gondolkodás állhatatosságát eredményezik.” Swami Vivekananda kommentárja ehhez a részlethez a következőképpen hangzik: Ez természetesen a koncentrációból (dharana) származik. A jóginak, a gondolkodás összpontosítása következtében, néhány nap múlva, az orrhegyén csodálatosan kellemes illatok érződtek, a koncentráció révén a nyelvgyökerén hangokat hallott, koncentráció útján a nyelvhegyén csodálatos ízeket érzett, és koncentráció által a nyelvközépre azt az érzést nyerte, mintha valamivel érintkezésbe kerülne. Ha a gyakorló a gondolatait a szájpadlásra összpontosítja, úgy furcsa dolgokat pillant meg. Ha azonban valaki, akinek gondolata nyugtalan, elvégez néhányat ezekből a jóga gyakorlatokból anélkül, hogy bizalommal viseltetne irántuk, akkor el fognak oszlani kétségei, ha némi idő elmúltával ezeket a hatásokat saját maga megtapasztalja, és kitartást fog mutatni. (Swami Vivekananda: Raja-jóga)

15

Emberek ezrei olvasták ezt a részletet, közülük sokaknak ezek az érzékelések érintőlegesek voltak, csupán eszközként szolgáltak az állhatatosság és kitartás erősítéséhez a koncentrációhoz, de nyilvánvalóan senki nem jutott arra az ötletre, hogy e-zek mögött a szavak mögött (a kommentátor által hozzáfűzött „rendkívüli” hiányzik a szanszkrit eredetiből) valamivel több rejtőzik, mint csak „egy bizonyíték arra, hogy bizonyos szellemi érzékelések” ahogy Vivekananda könyvének egy másik részletében (Swami Vivekananda: Raja-jóga) mondja: „az érzékelt tárgy meg-érintése nélkül tapasztalhatóvá alakítottak lehetnek.” Engem azonban ezek a szavak, mint egy varázslat lenyűgöztek, mintha egyszerre csak felfedeztem volna az évezredek óta őrzött bejáratot a titokzatos Kheopsz piramis belsejébe. Fanatikus buzgósággal láttam munkához - koncentráció az orrhegyre - minden nap reggel mintegy 15-20 percig anélkül, hogy egy napot kihagytam volna. Az eredmény nem sokáig váratott magára: húsz nap múlva egy fokozatosan növekvő, a bizsergés csaknem fájdalmas érzése kelt az orrhegyen, akár derült égből a villámcsapás, és egy fölöttébb kellemes, édes illat. A másodperc egy tört részére fogott el, hogy aztán rögtön ismét eltűnjön, de annyira elegendőnek bizonyult, hogy engem eksztatikus örömbe hozott, melynek nyoma egész nap követhető volt. A következő reggel emelkedett energiával láttam ehhez a gyakorlathoz, de a hatás elmaradt. A rákövetkező napok sem hoztak semmit - csak az orrhegyen jelent meg ismét a figyelmet érdemlő bizsergés. Végül az áhított illat mintegy 12 nap után keletkezett, erősebben, mint előtte, és néhány szempillantással tovább tartott. Ismét eltűnt az illat a következő napokon - intenzíven gyakoroltam tovább, mivel egy rövidebb szünetet gyanítottam. Tényleg ez is történt, és végül kb. 1-2 másodperces koncentráció után elő tudtam idézni a „mennyei illatot” (divya gandha), és el is tartott néhány másodpercig. Megállapítottam, hogy tetszés szerint bárhol elő tudnám 16

idézni - a tömegben, a strandon, a piacon, ahol - Isten tudja! minden lehető és lehetetlen szaglik... egy varázsszer birtokában voltam, ami állandóan elkísért engem, Aladdinnak éreztem magam az „Ezeregy éjszakából”, aki csodalámpásával függővé tehette a szolgálatkész szellemet. Egy napon - ezt a gyakorlatot másoknak is a tudomására hoztam és meglepetésemre megállapítást nyert, hogy mindenki egy és ugyanazt az illatot érezte - az illat fajtája megváltozott: az, illat éppoly kellemes volt és édes, de egészen más. Esetlegesen, közben egy meghatározott szagot kívántam érezni, és tényleg megérkezett egy rózsa, egy szegfű, liliom, egy kedvelt parfüm megkívánt illata, és parancsomra egyszerűen itt maradt, erősebben és „zamatosabban”, mint a valóságban. Tehát képes voltam a kedvenc jó illatokat elővarázsolni. De jóllehet valódi mánia látszott rajtam elhatalmasodni: annak tudatában voltam, hogy ez nem jelent valami nagy vívmányt, hiszen alapjában véve ez a „képesség” nem más, mint egy úgynevezett hallucináció, tehát érzékcsalódás. Hatalmas energiával gyakoroltam mégis tovább. Egyik nap meglepett egy illat, amit nem akartam és kezdeti érzésként sem tudtam felismerni. Mostanáig minden kísérlet során ez az illat a füstölés kezdeti stádiumában használt sziámi mirhához hasonló, ezért jogos a feltételezés, hogy ilyen és hasonló füstöléseknek az a céljuk, hogy eksztázisba hozzák az embereket, de ez alkalommal a hatás egészen más volt és zavarttá tett. Valódi szimatkutyaként kezdtem a környezetemben levő minden tárgyat megszaglászni - de siker nélkül. Végül felfedeztem a mellékhelyiségben, régi sublótjában, egy régi, letépett darabkát toalett szappan csomagolásából... Tehát ez volt az. Együtt feküdt minden lehető limlommal, és jóllehet önmagában véve nagyon gyengén illatozó, de egyedül szagló darab volt. Magamon kívül voltam az Örömtől: nem érzékcsalódás volt, „hallucináció” sem, hanem valódi érzet, egy igazi „távszaglás”. 17

Ezen a módon - magam és később tanítványaim is - sok kísérletet folytattunk. Bebizonyosodott, hogy úgyszólván milyen szerepet játszik: én pl. a negyedik szobából képes voltam észlelni a leghalványabb gázszagot a konyhában, mielőtt a gáztűzhely mellett álló szolgálólány észrevette volna, hogy a gázcsap tévedésből felig nyitva volt! Vagy képes volt az ember egy lakásból a virágok illatát erezni, amik a szomszéd lakás bezárt ablakában álltak, amelyek nemegyszer a virágok fajtáit engedte felismerni és később oda átmenni és ott a helyszínen megbizonyosodni, hogy az illatot helyesen eltalálta. Ennek a jelenségnek a magyarázata kézenfekvő: az orrhegyre történő folyamatos koncentráció révén - jobban mondva annak érzésére - szempillantásnyira megakad a lélegzet. Ezáltal akaratlanul kívánságot érez az ember a belélegzendő levegő megszaglására, mikor minden pillanatban egy illat megérzését várja. Az orrhegy érzésére történő tulajdonképpeni Összpontosítás azonban emellett egy ugródeszka alárendelt szerepét játssza, hogy a szaglás kívánságát bevezesse. Ez az állandóan növekvő kívánság izgatja a szájpadlás fölött elhelyezkedő szaglóidegeket, „kihegyezi azokat”, úgy. hogy azáltal „rövidebb bullámhosszra” állnak, és ily módon finom illatokat képesek felfogni, amelyek a „normális” emberek számára a t ú l nagy távolság miatt már nem elérhetők. Ezt a képességet, ami hosszabb gyakorlással erősen kifejlődik, nem lehet teljesen elveszíteni, és az érzőidegek túlérzékenysége megmarad, ha maga a jelenség el is tűnik. Idáig minden világos. De hogy nyernek magyarázatot a további, fölöttébb furcsa jelenségek a finom ízérzékenységgel és távtapintással? Mert hát nem álltam meg a szaglásnál, hanem továbbléptem a nyelvhegy és nyelvközép koncentrációjára. Az első esetben már két nap múlva eredményt kaptam - nyilvánvalóan a koncentrációs képességem, hála az első gyakorlatoknak, jelentősen kifejlődött - és, ahogy elvártam, egy rendkívül 18

kellemes, édes íz jelentkezett, mintegy attól, amit korábban szagoltam. Azonban nagyon gyorsan ezt az ívelést akarati ellenőrzés alá vontam: aznap képes voltam kedvenc ízemet elővarázsolni. A legelképesztőbb eközben, az érzékelés szokatlan, csaknem természetfölötti élessége mellett, egy olyan hasonlóan erős jóllakottságérzés volt, hogy az embernek hosszú ideig azután nem volt étvágya az ilyen „mágikus” módra élvezett ételre! Itt is képes lenne az ember az érzékelés tárgyától való távolságot tetszőlegesen áthidalni, ritka jelenség: hiszen miközben az illat maga, egy messzeségen túli távolságból érkező emanációfajta, kipárolgás és végül is az állatok és a természeti népek által érezhetőek, az ízérzet mégis egy, - még ha futólagos - nyelvérintés által keletkezik. Maga, a néhány milliméternyi távolság megszakítja normális esetben ezt az érzékelést! Ez esetben a szokásos pszichológiai magyarázat nem segíthet. De az érzékelés jelen van, valahányszor el akarjuk végezni ezt a kísérletet, és megköveteli a folyamat értelemszerinti leírását, ami számunkra rendkívül fontos felvilágosításokat képes nyújtani. Vagy mindez hallucináció? A híres amerikai lexikoníró, Webster szerint (1953), aki művének összeállítása során, a tudomány minden területén vezető kapacitások közreműködésével dicsekedhet, a „hallucináció” szó azt jelenti, hogy „perception of objects with no realty, or experience of sensations with no external cause, usually arising from disorder of the nervous system, as in delirium tremens” (Tárgyak érzékelése, melyek a valóságban nem léteznek vagy külső ok nélküli érzékelés, rendszerint az idegrendszer zavarából eredően, mintegy alkoholdelíriumban). Mindenekelőtt szögezzük le, hogy ez a definíció a mi észleléseinkre nem igazán illik, mivel az azok által érzett szagok és ízek olyan tárgyaknak a sajátjai, melyek a valóságban léteznek, tehát van külső okuk és - ez különösen figyelemreméltó - általunk nem megsejthetők vagy egyszerűen elvárhatók. Hiszen éppúgy, mint a szaglással volt a helyzet, egy előre nem definiálható 19

íz nagyobb távolságból távérzékeltethető” Ha maga az ember megkísérelné a hallucináció fent említett tudományosan megalapozott meghatározását az általunk kívánt szaglás- és ízérzékelésre alkalmazni, melyeknek nincs kimutatható külső oka vagy valósága, el kellene ismerni, hogy ezek a „hallucinációk” további rendszeres gyakorlás útján a ténylegesen létező tárgyak valódi észlelésévé fejleszthetők - tehát többé nem hallucinációk. azaz a „zavarodott idegrendszer” állapota a lefolyt zavarok által teljesen normális lesz! Ha az ember koncentráció útján szaglóérzékét oly módon akarja erősíteni, hogy - amint a tökéletesen kifogástalan kísérletek bebizonyították - a távolságot és a materiális akadályokat képes áthidalni, akkor ez a képesség nem jelent hallucinációt; egyébként a természeti népeket, akik rendelkeznek ezzel az adottsággal, és mindenek előtt minden vizslát és egyéb állatot hallucinálóval kellene jellemezni! Hogy is áll a helyzet a távízleléssel? Vagy feltételezve, hogy mint az indiai Vedanta iskola magyarázza, gondolatelvünk egy ilyen érzékelés során az emberből kifele vándorol, amíg érzékelésének tárgyát el nem éri és aztán érez - tehát, képletesen szólva, hogy nyelvünket szellemileg oly messzire nyújtjuk, amíg a szomszédunk tányérját nem érinti, amit valójában nem tennénk! Ha ez előbbi igazi hallucináció is lenne, hiszen ez a szó a görög alyein-ből származik, azaz „szellemileg vándorolni”, és mivel, az indiai tanítások szerint, összes érzékelésünk ily módon jön létre, az öszszes normális érzékelésünknek hallucinációnak kell lennie! Vagy - és nem marad más választásunk - kénytelenek vagyunk elismerni, hogy érzékeink ilyen „távérzékelések” részeseivé válhatnak, mert éppúgy, mint ahogy a szaglás, az ízlelés is következésképpen érzékeinkkel észlelhető tulajdonságai a dolgoknak, mint a forma, szín stb. egy durván érzékelhetőn kívül, egy finomszerkezetű természetet, a „kisugárzás” egy fajtáját birtokolják. Azt jelenti, hogy az egész anyag a szín, a szag stb. sugárzása, ami annak határait, amit ujjainkkal tapintunk vagy nyelvünkkel 20

érintünk, végtelenül felülmúlja. Tudjuk azonban, hogy az ember a hanghullámok egész tengeréből normál módon csak olyan 7-8 oktávos tartományban, a fényből a vöröstől a violáig terjedő árnyálatokat képes észlelni. Minden mélyebb, valamint magasabb hang. minden más sugárzás, mint az infravörös, ultraibolya, röntgen, alfa-, béta-, gamma-, kozmikus sugár stb. észrevehetetlen marad és mégis létezik. Ebből következik hogy az ember, aki szaglóképességét az alkalmas gyakorlatok révén egyenest emberfölöttivé emelheti, más érzékét is képes kibővíteni. Mint Charles Lancelin számos kísérlete alapján kijelenti egy hipnotizáltnak összes érzékszerve érzékelő képessége a legmagasabb fokra, éppenséggel asztronómiai szintre emelkedik. Ezt mondja: Ha egy hipnotizált ember egyik kezébe egy kiló súlyt, a másik kezébe csak egy centigrammal nagyobb súlyt helyezünk, az alany azonnal jelzi a nagyobb súlyt. Ugyanaz, ha előtte két vonalat húzunk a padlóra, az egyik 3 méter és a másik 3,001 méter hosszú - azonnal meg fogja adni, melyik a kettő közül a hosszabb. Ha két vörösboros üvegből az egyiket a legcsekélyebb mennyiségű más színű folyadékkal összekeverünk, az alany hiba nélkül meg fogja mutatni, melyik bor lett összekeverve. Ugyanaz a helyzet az akusztikával: normál módon a hangokat 7 oktávos tartományban halljuk, de az alany, A. de Rochas szerint 62 oktávot észlel. Egy normális ember füle a percenkénti 8-tól 64000-es rezgéseket, egy hipnotizált alany füle 10 000 000 000 000 000 000 rezgést/perc érzékel. Ez több, mint a láthatatlan gamma sugárzás rezgése, és ezért látja az alany az emberek kisugárzását, auráját is. A hipnózisnak ebben az állapotában az alany az összes érzést nem mintegy az elválasztott érzékszervek, a látás, hallás stb. útján észleli, hanem egy új, hatodik érzék segítségével, ami nála az agyban, a szemöldökök között idéződik fel... De hogy lehet ezt elérni? Három évig gondolkodtam azon, 21

hogy mivel nekem a Jóga-sutrában (I,35.) megadott, koncentrációról szóló útmutatást követően a szájpadlásomon valami „fátyolos” jött elő, ez a koncentráció tényleg a „távollátásjelenség” állapotába hozhatna. Az összes többi kísérlet során „távszaglás” és „távízlelés” - végül is egy ingerről volt szó, vagy jobban mondva, a szagló- illetve ízlelőideg szóban forgó végződésének ultrarövidhullámára történő beállásról, amelyik közvetlen közelében van a koncentráció helyének (orr- illetve nyelvcsúcs). Maga a kifogás, hogy a szaglószerv előbbi esetében nem szorosan az orrhegyen, hanem csak a szájpadlástájékon található, azáltal vettetik cl, hogy ezen a koncentráción keresztül kioldódott feszültség fokozatosan - különösen a mellette szokásos mélyebb lélegzetvétel segítségével - a felső szájpadlás szférájáig nyúlik és azáltal ezt a szaglóideget érinti. Magyarázatot nyer azonban a koncentrációs hatás átvitele a szájpadlásról (ugyanazon célú „távollátó hatásra” koncentrálva) az üres garatüregen (lásd 1. sz. ábra) át fel mindkét látóideg kereszteződéséig (chiasma opticum). közvetlenül a hipofízis fölé. Végül is feltehetően csak a látóidegek ezen kereszteződéséről lehet szó, mint érzékelő-eszközről a finomabb és a normál szemmel nem látható fényhullámok részére. Ebben az irányban folytatott kísérleteim - a Jóga-sutra I,35-ben ajánlott „összpontosítások a szájpadlásra” gyakorlaton keresztül - pedig tényleg a „sajátos képek” spontán keletkezését okozták, de az ezek által elért sikerek fáradságos, éveken át tartó erőfeszítések ellenére sem fejlődtek tovább, míg végül pontos útmutatásokat nem kapott mesteremtől. Megtanította nekem a pontos módszert, hogyan kell kifejleszteni a „szem nélküli látást”. Ez azonban nem a szájpadlásra való koncentráció volt, hanem az ajna-csakrára, a finom központra a szemöldök közepén. Megerőltető tanulás volt. A legnagyobb súlyt a mester a gyakorlatok rendszerességére helyezte (tekintettel az intervallumra és ritmusra), valamint a szabályok betartására az élet mértékletessége fölött, de min22

denek előtt a látásom állandó felülvizsgálatára. Elsőként fel kellett ismernem a különbséget a gondolt és a valódi finomszerkezetű képek között. így tehát a következő gyakorlatokat végeztette velem: a feleségem előző este egy megbeszélt helyre tett valamilyen tárgyat (egy vázát virágokkal, egy szobrot többek között), és a következő reggel a negyedik szobából behunyt szemmel kellett látnom a tárgyat. Ezt a feladatot csináltam két éven át naponta, tehát legalább 700-szor; ha eltekintünk nagyon kevés „hibás nézéstől”, jól láttam. Mesteremet naponta láttam, és ez teljesen egyezett azzal, amiről feleségem és az ő, már korábban látnók barátnője tájékoztatott. Ezt a technikát erre fel tudomására hoztam barátomnak, F-nek és húgának E-nek, és mindketten a fejlődésnek el is érték ugyanazt a fokát, úgyhogy a mestert ők éppoly pontosan látták, mint mi. Barátom képes lett aztán még a mester portréjának megfestésére is.

tobozmirigy

hipofízis

23

Három év múlva képes voltam képek látására, tetszés szerinti távolságból, ha csak néhány pillanatra is. A mester megmagyarázta nekem, hogy mostantól kezdve alkalmas lennek üzeneteit fogadni gondolatban. Próbaképpen adott nekem és a feleségemnek néhány gondolatátvitelt, melyeket aztán egymástól függetlenül szó szerint leírtunk. Ezek a telepatikus érzékelésre való alkalmasságom más bizonyítékai is nyújtották. Nekem azonban túl lassúnak tűnt az előrehaladás. Elméleti jógatanulmányaim megmutatták nekem az új lehetőségeket, így hát megkíséreltem gyakorlataimat, melyek egészen egyszerűek és ahogy nekem tűnt primitívek voltak, kiegészíteni: beképzeltem magamnak, hogy a ..harmadik szem” valódi kibontakozásának feltétlenül meg kell előznie a kundalini-erő felébresztését és ezért a pranayamát (lélegzés-technikát) növeltem egyre inkább. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy gyorsabb és jobb eredményeket érnék el, ha nem az ajnával, hanem a muladharával (központ a farkcsontban) dolgoznék. Ez azonban végzetes hiba volt. Hiszen mostantól minden romlott - látomásaim mindegyiket, valamennyi erőmet elvesztettem. Végtelen variációim a gyakorlatokban végérvényesen széttörték a ritmust. Gyakran faggattam erről a mestert és kértem tanácsát de folyton azt a választ kaptam: „Te valóban meghallasz engem, de úgy kell gyakorolnod, ahogy mondtam neked.” De már nem volt visszaút. Szigorúan és konokul folytattam még mindig további, sikertelen kísérleteimet. Alig néhány napig alkalmaztam a régi technikát, mivel kutató kínzószellemem egyre újabb elhajlásokra és „kijavításokra” űzött... Így ment ez néhány évig. Pedig minden látásomat (darsana) maradéktalanul elvesztettem, mintha nem is lettek volna, de azért gazdag ismerteket gyűjtöttem az elméleti jóga területén. Különösen a tantrákat (indiai okkult írások) tanulmányoztam. Kínnal teli kísérleteim folyamán, hogy a helyes utat magam találjam meg, arra a gondolatra jutottam, hogy mesteremet és 24

általa adott korábbi utasításokat próbára teszem: Romániában volt egy társnőm, egy látnók, akinek sok évvel ezelőtt ugyanilyen víziói voltak, mint nekünk. Ő szintén ismerte a mestert és fel tudta venni vele a kapcsolatot. Egészen közvetlenül tette meg javaslatát: szanszkrit nyelven (Ő nem ismerte ezt a nyelvet) kellene levelet írnom a mesteremnek, és ő „beterjesztené” neki ezt a levelet. Indiai írásban írtam meg a levelet, hogy az átadónőnek lehetetlenné tegyem a dekódolást. Ezenkívül ő hosszabb ideje egy román provincia kórházában ágyban fekvő beteg volt. tehát nem volt egyáltalán lehetősége a levelet egy szanszkrit szakértőnek olvasásra átadni. A „svindli” ezáltal ki volt zárva. A válasz pontosan érkezett, azonban oroszul: Jegyezd meg magadnak - nem muladhara, hanem ajna!” (megkérdeztem a mestert, vajon nekem a muladharára vagy az ajnára kell-e koncentrálnom!) Egyebekben teljesen stimmeltek az útmutatások, melyeket ezen a módon közölve kaptam azzal, amit korábban kérdeztem a mestertől. Mégsem győzött meg. Kísérleteztem tovább. 1937-ben ismertem meg Swami Sivananda Sareswatit. A meditáció helyes technikájára vonatkozó kérdésemre ugyanazt mondta „az ajnacentrumban”. De engedélyét kértem gyakorlataimat a muladharában folytatni, melyet végül megadott. Néhány évi eredménytelen fáradozás után megkérdeztem, vajon nem lenne-e célszerű, az ajnát ismét gyakorlattá tenni. Ő azonban ellenkezett: „You have made sufficient progress by concentration on muladhara chakra. Kindly stick to it. Do not make frequent changes.” („Elegendő haladást tettél a muladhara chakrára történt koncentráció által. Haladj azzal tovább és ne változtass”) Így telt el további tíz év. Eközben több mint kilencévnyi, a muladharára való összpontosítás után ismét voltak látomásaim, de ezek nem fejlődtek tovább. Azután jutottam arra a gondolatra, hogy mesterem technikáját másokon próbáljam ki. Néhány 25

hónap folyamán szereztem három különböző személyt, egymástól függetlenül, ugyanolyan víziókkal és élményekkel. Látták a mester arcát és kapcsolatot tartottak vele. Ez végül is arra ösztönzött, hogy kísérleteimet más központokkal és gyakorlatokkal feladjam, és mesterem technikáját az ajnával ismét elkezdjem. Ekkor, 23 év elmúltával léptem saját belátásomból ismét arra a helyre, ahol annak idején abbahagytam. Bizonyára gazdag tapasztalati anyagot gyűjtöttem c hosszú idő alatt, de meg kellett állapítanom, hogy ezen kísérletek során csak az bizonyult helyesnek, amit akkor a mesterem közölt velem. És világossá vált számomra, hogy mesterem szemei, melynek sugárzó pillantását soha nem felejtettem, egész idő alatt fölöttem őrködött, hogy láthatatlanul vezessen. És amikor második alkalommal találtam vissza hozzá elveszett fiúként, felhangzott hangja: „Nem vesztetted el ezt az időt, sokkal tovább haladtál.”

26

//. A „harmadik” szem

Miben áll hát a szem nélküli látás technikája? Ezeknél a jelenségeknél meglehet, mint már említettem, hogy nem a látóideg ingerléséről - vagy jobban mondva, nem egyedül arról - van szó, mivel a jóga-sutra I.35-ben megadott „koncentrációk a szájpadlásra” ezt a látóideget vagy annak csomópontját (chiasma opticum) alig képesek elérni. Kell lennie tehát egy másik pontnak vagy másik központnak, melynek izgatása döntő jelentőségű a látásérzékelés előidézésénél. Mesterem nem is bátorított, hogy a „koncentrációkat a szájpadlásra”, amiket még útmutatatásai előtt hosszú időn át gyakoroltam, tovább folytassam, hanem teljesen más technikát ajánlott. Egyszerű formája szanszkritul valóban titokzatosan hangzik: „OM megha me samhatah suniyatena, Kham ajnatam rajya-siddhaye”... „OM! A felhők általam helyes (részemről) tartózkodás révén összeterelődtek, A mennybolt megjegyzi az uralom megjegyzése céljából.” Mit jelentenek ezek a misztikus szavak? Milyen „felhőkre” és milyen „mennyboltra” gondoltak ezzel? Hogy ez nem fizikai égbolt és nem is fizikai felhők, az kitűnik abból, hogy ezek a felhőknek „helyes tartózkodásom révén” kellett összeterelődniük, tehát valamilyen kapcsolatban állnak lényemmel. És a „mennybolt” szó? A „kha” szanszkrit szó először is az emberi test nyílását jelenti (amelyből indiai felfogás szerint kilenc van - két szem, Kél orrlyuk, két fül, száj stb.) Ez a jelentés szemmel láthatóan 27

nem helytálló. A kha továbbá azt is jelenti, hogy „űr, légtér, éter”, amit éppenséggel mennyboltnak fordítanak. Ez a megfeleltetés sem tűnik helyénvalónak. Habár Swami Sivananda Sareswati is idézi az Öreg indiai jógi figyelemre méltó útmutatását, ami a mi figyelmünket is megérdemli. így hangzik: A jóga gyakornok, amelyik képes saját tükörképét az égbolton meglátni, azt is képes tudni, vajon vállalkozásait siker koronázza-e vagy sem. A jógik, akik teljes mértékben felfogták a koncentráció előnyeit, megmagyarázták: Tiszta napsütésnél kemény tekintettel szemléld meg saját tükörképed a mennybolton; amíg ugyanazt egy pillanatra az égbolton nem látod, hamarosan meglátod Istent is a mennyben. Az, aki árnyékát naponta látja az égbolton, hosszú életet nyer. Soha nem fogja életét veszteni baleset által. Ha az árnyék teljes mértékben látható, a jóga gyakornok győzelmet és sikert arat. Legyőzi a pranát és mindenhol sikerrel jár. A technika eléggé könnyű. Rövid idő alatt elnyeri az ember a gyakorlat gyümölcsét. Sok ember ezt két hét alatt éri el. Amikor felkel a Nap, álljon úgy, hogy teste árnyékot vessen a földre és azt minden további nélkül láthassa. Ekkor irányítsa szilárd tekintetét az árnyék nyakára egy darabig, majd aztán nézzen az égre. Ha közben az égen egy telt szürke árnyékot lát, az jó jel. Az árnyék választ fog adni kérdéseire. Abban az esetben ha nem látja az árnyékot, folytassa addig ezt a gyakorlatot, míg sikerül azt meglátnia. Ezt lehet holdvilágnál is gyakorolni. (Practical Lessons in Yoga, 219-220. o.) Ha maga a gyakorlat „elég könnyű” és az ilyen csábító perspektívákat fel kellene tárni, ez a vállalkozás, nézetem szerint, kárba veszett igyekezet lehet, mivel - mint később magyarázatot nyer - ez, mint ahogy persze az öreg jógi más útmutatásai is, az igazi technikát egy groteszknek tűnő külső forma mögött tarja elfátyolozva! Térjünk vissza ezért a „kha” szónkra. Egy további jelentése végül „a szemöldök közötti hely”. Itt található, 28

mint számos indiai istenalak ábrázolása is mutatja, a merőlegesen elhelyezett harmadik szem, ami a jógiknak a fizikai szem nélküli, „az isteni látással” (divya dristi) bezárólag minden varázserőt megad. így szól a saubhagyalaksmi-upanisad erről a központról, mint a bölcsesség szeméről (jnana-caksus), ami egy groteszk lámpás lángjához hasonló. Miként a satchakranirupana-tantra (37. vers) mondja: „Ha a jógi tudatának belső oldalait a támasztól (a külvilágra) elzárja és felbomlasztja, azon a helyen sugárzó szikrákat lát, ami mint egy sugárzó reggeli napként tűnik fel ég és föld között.” A jóga misztikus tanításában e/t a „harmadik szemet” ebben a lángban találhatónak gondolják. így mondják ezt a siva-jógában: „Képzeld el a szemöldök-központot egy olajlámpa lángjának alakjában, és annak közepén a bölcsesség szemét.” Emellett a jnana nem csak „bölcsesség” a filozófiai vagy vallási valóság tudásának speciális értelmében, hanem minden tudás, minden ismeret. Ezért érvényes ez a jnana-caksu a tudás szemeként a szó további értelmében, a mindentudás szemének, aminek nem csak minden jelen, hanem ugyanilyen mértékben a múlt és a jövő is feltárulkozik. A tripurasara samuccayában olvashatjuk: „Annál, aki a jóga meditációnak híve, létrejön az emlékezés a korábbi életekben végrehajtott tettekre, továbbá a távolbalátás és távhallás képessége.” A modern jógik is ezen a nézeten vannak. Az Egy jógi önéletrajza című művében, Paramahansa Yogananda ezt a központot „egy mindentudó szellemi szemnek” nevezi vagy „ezerlevelű fénylótusznak” (lásd Egy jógi önéletrajza). És Swami Sivananda így magyarázza: „Pont úgy, ahogy a fénysugarak az üvegen keresztül, vagy a röntgensugarak az átláthatatlan tárgyakon keresztülhaladnak, képes a jógi dolgokat egy vastag fal mögött is látni, egy lezárt borítékban lévő levél tartalmát megismerni vagy az elrejtett kincset a föld alatt az ő belső szellemi szemei segítségévei Ez a szellemi szem az intuíció szeme, divya drishti 29

vagy jnana chaksu.” Ez a „harmadik szeme”, a „Siva szemének” is nevezettet, hogy térbelileg határtalanul képesek legyünk látni, nem csak elméleti megfontolások által bizonyították. Csak azt kell még kideríteni, miként hidalja át ez a szem az időt is, tehát működik négy dimenzióban. Önmagában véve nem igényel több bizonyítást. Mivel ez a szem a térhatáson kívül áll, hatósugara is kívül esik a tér három dimenzióján, tehát a negyedik dimenzióban, az időben van. Ezért kényszerül időben is határtalannak lenni, az öreg jógi nyelvszokása szerint „trikalajna”, azaz a „három időt (múlt, jelen, jövő) ismerő” vagy mindentudó! Eközben külön kihangsúlyozandó, hogy (ahogy a gyakorlati kísérletek az idők kezdete óta minden öreg látnoknál, valamint napjaink józan kisérletei során bebizonyították) a harmadik szem érzékelőképessége és élessége, nem egyenlő az általunk ismert sugarak anyagfüggő megjelenéseivel, semmilyen módon sem enged, ha csak tetszőlegesen nagy tér és időkülönbségeket is áthidalni. Közismerten minden anyagi erő nagysága a távolság négyzetével arányosan csökken, ezen túlmenően a legerősebb sugárzások egy bizonyos vastagságú védőfallal (pl. a gamma-sugarak egy láb vastag vasfalon keresztül és a kozmikus sugarak egy ólomfalon át 2 méter vastagságig) felfoghatóak. A sugarak ellenben, melyek a harmadik szem által észleltek, amiket Charpentier-sugaraknak vagy N-sugaraknak is neveznek, nem csökkentik erejüket, még a legnagyobb távolság esetén sem, és nem állnak meg semmilyen anyagi akadály előtt, tehát finom természetűek. Nem csak térben határtalanok, hanem tértől függetlenek is. A gyakorlat is tanúsítja ezeket az elméleti következtetéseket, hiszen ha a legrégebbi időkből való érzékeléseket vagy egy hosszabb és magasabb szintű fejlődését a jövőből is igényli, így ezek a képek a jelenkor normálmódon felfogott eseményeinek sem pontosságától, sem élességétől, sem történelmi tényszerűségétől nem maradnak el. Ez csupán fejlettségi fok kérdése, a kérdés, milyen 30

tágra nyitott a „harmadik szem”, ez a „fény ezerlevelű lótuszvirág”- Ebben a vonatkozásban négy fokozatot különböztetünk meg általánosságban: A legalsóbb fokon a „furcsa dolgok” látomásai állnak. Groteszkül ható képeket látunk - nem valami beteges fantázia termékeit, hanem teljesen normális jelenségeket, alakokat vagy alakok töredékeit különös megvilágításban, szokatlan színárnya* latban vagy összefüggés nélkül a mindenkori gondolatiránnyal. Itt felmerülhet talán a gondolat, hogy „hallucinációkról” lenne szó. tehát olyan képmásokról, amelyek a valóságban nem létez* nck. De a valóság csak valami durvaanyagú, amit öt korlátozott érzékünk segítéségével vagyunk képesek érzékelni? Ha - mint fent megmutattuk - meghatározatlanul megnyújtatjuk, hol a határa a valóság érzékelésének? A mi napnyugati pszichológiánk meglehetősen tanácstalanul áll szemben ezekkel a „valótlan” és mégis érzékelhető ügyekkel - iskolai tudásunk gyakran hajlamos arra, hogy az ilyen groteszk jelenségeket a „hallucináció” semmitmondó és ellentmondással teli rovatába sorolja be. De mit szól ehhez az indiai pszichológia? A jógik egy úgynevezett manas - chakráról beszélnek vagy „gondolatközpontról”, amelyiket szimbolikusan egy hatlevelű lótuszvirág alakjában, pontosabban véve, érzékelő-centrumként (sensorium) hat idegszállal írnak le. Öt idegszál csatorna a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás és az ízlelés érzékelése részére, miközben a hatodik idegszál vagy svapnavah-nadi az ilyen belül keletkezett benyomások vezetőjeként szolgál, amik álmokban és hallucinációkban keletkeznek. Első pillantásra meglep bennünket ez a kapcsolat az egészséges (álmok) és az egészségtelen (hallucinációk) érzékelések között, de ez nem véletlen. A manas chakra hatodik viráglevele - az „ezerlevelű lótuszvirággal” áll kapcsolatban, ami szellemünk (jivatma) lakhelyének tekinthető, miközben a manas-chakra (sensorium) az ébertudat székhelye. Ez a tény szokatlanul nagy fontosságú, hiszen, 31

miközben az ébertudatunk a külvilág benyomásait az öt idegszál útján - a manas chakra öt viráglevele - vezetett érzéseket az öt érzékszervnek fogja fel, ugyanaz a tudat kénytelen, ha az öt érzék alvás közben nem működik, az álom- illetve fantáziaképeket éppen ezen a hatodik idegszálon - tehát közvetlenül az „ezerlevelű lótuszból”, a „harmadik szemhez” odavezetni! Ha az öt érzékszerv, alvás közben vagy másképp kikapcsolódik, elkezd a manas chakra „hatodik viráglevele” dolgozni és aztán különösen erőssé és naggyá fejlődik - elkezdünk alvás közben álmokat és ébertudatban ún. „hallucinációkat”, pontosabban fogalmazva, „különös dolgokat” észlelni. Ez nem pusztán elmélet: a legcsattanósabb bizonyítékot valóságosságukra, anélkül hogy tudnánk, saját nyugati tudományunk két pszichológusa, D. O. Hebb és Woodburn már bemutatta. Hiszen „kísérleti nyulaik” nem voltak beteg, hallucináló emberek, hanem éppenséggel normális, fiatal emberek - csupán öt érzékük volt egy időre mesterségesen kikapcsolva. „Hallucinációik” következésképp egy tejesen normális reakciói voltak a tudatnak a test és a lélek kényszerű ellazulására - ellazulás, amit a tudósok tévesen egyenlővé tettek a „lustasággal”. Ami még több: mindkét kutató hallgatói valami olyat teljesítettek, a-mi sokkal több értékkel bír, mint a lustaság kihatásainak szerény „felismerése” - ők először is „a tankörbeli problémáikra gondoltak”, és amikor a külső érzékek kényszerű kikapcsolása kellőképp előrehaladott volt, „prehisztorikus állatokat, sárga embereket, mamutfogakat” stb. láttak - tipikus bizonyítéka annak, ahogy a „hatodik viráglevél” funkcionálni és a „harmadik szem” benyomásainak kezdeteit vezetni kezdte! Ha ezek az emberek a szokatlan érzékelésükben tovább, szakszerűen és rendszeresen edzettek volna, akkor tökéletesen új távlatot fedezhettek volna fel ebben az irányban, és tudományunk a kutatás egy új, ragyogó lehetőségével és ismeretével lenne gazdagabb. Mégiscsak van a tudománynak bizonyítéka arra, hogy az ún. 32

„hallucinációk” nem az érzékszerveken keresztül keletkeznek. Ugyanezt a bizonyítékot szolgáltatja az indiai jóga tudomány is, amely kijelenti, hogy az ember, ha sikerül neki, egy kis időre kikapcsolni érzékeit (pratyahara), „érzékfölötti” észleléseket képes felfogni. A gondolatok minden igazi koncentrációja többekevésbé azt a célt szolgálja - megvonja az öt külső érzéktől a szellem figyelmét, többé-kevésbé kikapcsolja és elősegíti a „hatodik viráglevél” kibontakozását. Ennek a gyakorlatnak az első közvetlen következménye, a fenti fejtegetések értelmében, teljesen érthető és normális jelenség: az álmok egyszerre csak tartalmasabbak, világosabbak, logikusabbak és élénkebbek lesznek. Ha az ember normál módon egyáltalán nem vagy csak ritkán álmodik, már az első nap után olyan gyakorlatok által meghatározott álmot lát, ami mélyen belepréselődik az emlékezetbe. A további hónapok folyamán elkezdődnek a gyakorlóknál a képek, víziók és alakok az ébertudatban (az érzékelés kikapcsolása alatt a koncentráció során) mutatkozni. Ezek nem beteges jelenségek, hanem éppúgy normálisak, mint a gondolataink, amik egyébként - mint később látni fogjuk - szintén ily módon keletkeznek, és nem mint feltételeztük, az agyunk által előállítva, hanem általa csupán regisztrálva. Jönnek és mennek - senki nem tudja honnan és hová. Ezek idegen testek, egyformák egy hógolyóval, amit minden játékos meglök és terel, terjedelme gyarapszik vagy kisebb darabokra esik szét. Így veszik birtokba időnként tudatunkat, mint váratlan vendégek egy vendéglőt, hogy legközelebb ismét kivonuljanak. Aki ezt kétségbe vonja, üljön le kényelmesen, lazítsa el a testet és a tudatot, kapcsolja ki az összes zavaró momentumot és engedje szabadon gondolatait anélkül, hogy valamilyen módon elfojtaná vagy félbeszakítaná. Néhány perc múlva meggyőződik arról, hogy tudata váratlanul olyan érdekes, abszurd, sót olykor-olykor ocsmány gondolatokat regisztrál, amire semmilyen magyarázatot nem képes találni sem a múltjában, sem neveltetésében, sem gondol33

kodási irányzatában. Undorodni fog tőlük és meg fogja szakítani az egész vizsgálódást- De a kísérlet megéri. A látomások második foka akkor következik, ha a gyakornok elkezd rendet vinni az első fokozat élményeibe. Ez arról ismerhető' meg, hogy az első fokozat kepei, a „különös dolgok”, amik normálisnak bizonyulnak, mivel ezek ismert jelenségek, ismert tárgyak képeiként, ismeretlen szemszögből kerülnek meglátásra. A pillanat elágazódása, ami mindig egybevág a legkisebb ellenállás útjával, keresi meg a finom sugarak a legkisebb szellemi ellenállás irányát, ami nem feltétlenül „fokozatos''. Ez nyilvánvalóan annak a ténynek a magyarázata, hogy jóllehet, a második fok képei a megkívánt tárgyat tényleg ábrázolják, ugyanannak részleteit mindig valami másnak vártként adják viasza - egy állapot, ami a leginkább alkalmas a valóságot és nem csak a dolgok elfogadott és előrelátott alakját - önszuggesztió vagy képzelődés - kiemelni. Rendszerint mindent helyesen, de valahogy másképp látva: egy házat látunk gyakran a sarokról vagy a tetőről nézve, ahogy korábbi szemlélődéseink során még sose. A második fok egyik további érdekessége: a képek mozgása filmhez hasonló vagy egy táj a félhomály gyenge megvilágításánál vagy éjszaka. Végtére is ezek a képek kezdetben olyan gyengék mint a kifakult fényképek és színüket és fényüket csak további kísérletek folyamán nyerik vissza. De saját mozgásuk és saját életük független a megfigyelő akaratától és ezért nem fantáziájának képmásai. Később rendelkeznek még egy feltűnő tulajdonsággal: választ adnak egy közvetlenül feltett kérdésre: alig gondoltunk a látomás közben akaratlanul egy kedvenc részletre, pillanatnyira feltűnik a képen, gyakran azonban „valamivel korábban”, mint az ember kérdését észlelné. Ez ennek a szellemi sugárzásnak az „időtlen” karakterét bizonyítja. Ezenfelül csodálattal állapítjuk meg, hogy ezek a sugarak minden akadályon áthatolnak - számukra nem léteznek védőfalak, sem határok vagy meghatározott korlátok, hiszen meglehet, a gya34

korló még nem mászta meg a szükséges fejlődési fokozatot. Ennek a fokozatnak a képei többnyire a jelenhez vagy a közvetlen múlthoz tartoznak, ritkábban egy távolabbi múlthoz és csészén ritkán a jövőhöz. Lehetnek azonban mások gondolatképei is, különösen, ha a koncentráció tárgya egy vallásos szimbólum vagy bármi hasonló, amelyről már emberek ezrei hasonló meditációt folytattak vagy folytatnak. Egy azonban biztos: ezek nem saját fantázia termékek, amik, ha maguk éveken át egy jelképre irányultak, százszor gyengébbnek, élettelennek és mulandónak tűnnek, mint a nevezett két fokozat valódi érzékelései. A harmadik fokon a képek tökéletes tisztaságot és színpompát fejlesztenek ki, melyek semmilyen módon nem maradnak le a fizikai szemünkkel észlelhető képek mögött. Csak egy rövid pillanatra tartanak és lassan oldódnak szét, melyben csaknem percekig „utánizzanak”, mint a villanykörték, melyek áramát kikapcsolták. Ez az utánizzás a tipikus ismertetőjele ennek a harmadik fokozatnak, éppúgy, mint a képek jellemző világítása általában. A finomszerkezetű anyag egy világító szubsztancia, amit a régi idők okkultistái „asztrálfénynek” neveztek. A lezajló fokozat látomásaival ellentétben, amelyek gyenge fénnyel töltöttek fel és hosszabb időre mintegy filmszalag takarékosan megvilágított képei állandó mozgásban vonulnak belső szemcink előtt, ennek a harmadik fokozatnak a jelensége hirtelen lángol fel és sajátos érzést okoz, mintha az ember „kibújna a bőréből”, vagy égnek állna a haja. Ez az eksztatikus érzés az egész látomás alatt tart, és lassan hamvad el, melynek során hátrahagyja parázsló nyomát. Tehát további iskolázás révén kell megkísérelni ezen érdekes érzésen át - néha könnyű viszketés a Háton - a zavartalan szemlélődést és a pillanatnyi érzékelés meghosszabbítását. Az említett víziók (darsana) három fokozata apránként fejleszti ki egyiket a másikból, és a pontosság lassú növekedésével 35

mutatják be a finomszerkezetű világ valódi (nem gondolt) képeit, durvaanyagú világunknak ezt a hűséges tükörképet. Többe vagy kevésbé minden ember által könnyen elérhetők, akik veszik a fáradságot az igazi technika elég lassú alkalmazására. A nők, hála a nagyobb állhatatosságuknak, erre alkalmasak, mindenek előtt azonban a vakok, a fény utáni rendkívül erős vágyakozásuk és látomások iránti óhajtásuk következtében. Ebből következően minden embernek, aki gondolkodni képes, megvan ez a „második látás adottsága”, teljesítménye végül is csak saját türelmétől, kitartásától és koncentrációs képességétől függ. A negyedik a mesterfokozat. Ha a tudat lassú beállítása, ez a „szellemi távcsövezés'', egy meghatározott tárgyra, mint egy „gyújtópontra”, az előbb történt három fokozat tipikus ismertetőjele volt, amik csak egy érzékelést és azzal a tárgy megismerését is lehetővé tett, akkor egy térbeli érzékelés - egyidejűleg minden oldal felé - jellemző erre a legmagasabb fokra, ami, ha tökéletesen uraljuk, az emberből adeptust csinál - olyat, „akinek már nincs több tanulnivalója”, hiszen mindent lát, amire szellemi tekintetét, „harmadik szemét” rá szeretné irányítani. Nincs szüksége immár egy könyvet se fellapoznia, hogy mások tapasztalataiból tanuljon, ezekből logikus következtetéseket vonjon le, ami a szokásos földi halandóktól az érzékelő képességeik térbeli, időbeli korlátozása és egyéb akadályok miatt folyton megtagadva marad - semmi sem marad harmadik szeme számára elrejtetten! Ennek a mesterfoknak a kezdeti állapota példájaként legyen itt megemlítve Paramahansa Yogananda személyes élménye: Mintha egy titokzatos szivattyú szívta volna ki a lélegzetemet a tüdőmből, testem teljesen nyugodt volt, mégsem tétlen. Ezt követte a tudatom eksztatikus eltávolodása- Mérföldekre messze, kiláttam a Gangesz folyam fölé, balra tőlem és a templom fölött ki Dakshineswar egész környéken át. Az összes épület fala világítóan átlátszó volt, és rajtuk keresztül megfigyel36

tem, ahogy az emberek távoli földeken ide-oda járkálnak. Lélegzetemet visszafojtottam, testem sajátságosan nyugodt volt, és mégis szabadon tudtam mozgatni kezeimet és lábaimat. Több nercig (ettem kísérletet szemeim bezárására és újra kinyitására, és mindkét esetben tisztán láttam Dakshineswar egész környékét. Testem egy éteri anyagnak látszott a levegőben, lebegésre készen. Fizikai környezetem teljesen tudatos volt, láttam magam és tettem egy pár lépést, anélkül azonban, hogy ennek a lelki látomásnak a fennmaradását megszakítottam volna... („Egy jógi önéletrajza”) És ennek a legmagasabb fokozatnak a beteljesedését Ewans Wentz a következőképpen írja le: A nagy jógi telepatikusan figyelte meg kisebb élőlények életét, annyira pontosan, amennyire egy kutató egy mikroszkóp segítségével sem képes, és a legtávolabbi napok, bolygók és ködfoltok jellemzőit írta le, amiket teleszkóp korábban nem tudott láthatóvá tenni. Éppoly hatásos a saját test fiziológiai folyamatainak megfigyeléseiben, szüksége van ennek tanulmányozásához, mérgek és kórokozó csírák megállapításához, ami nem igényel sem boncolást, sem viviszekciót. Gyógyszer és szérum annak számára szükségtelenek, aki lelkét testének és minden anyagi kapcsolat teremtőjeként és uraként ismeri el. Neki nem szükségesek gépek, hogy levegőben, vízen és földön átkeljen, hiszen szavai szerint el tudja hagyni fizikai testét és a fénynél gyorsabban a Föld minden részét eléri, vagy a sztratoszférán túl más világokba siklik át. („Jóga és Tibet titkos tanításai”)

37

III. A szellemi íjászat

„Az Upanishad' a nagy fegyvert íjként ragadja meg A nyilat feltevé, élesíti Meditációval Azt megfeszíti Brahma Létére Irányzott gondolata És eltalálja, ó, a derék, célként A maradandót.” (Mundaka-Upanishad II.2,3)

Az Upanishad, ezen misztikus szavait a jógik gyakran idézik azért, hogy a meditáció és az eksztázis technikáját bemutassák, melyre a következő' versben is kinyilvánított kommentárjukat találjuk: „Íjként OM, nyílként lélek. Célként Brahma lett kijelölve; Bele, nem hanyagul célba véve, Hatol be az ember, mint nyíl a célba.” Ez messze több mint misztikus elmélyülés Istenben. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az „Upanishad” szó „írások minőségét” jelenti, „aminek a Veda titkos jelentésének megfejtése a feladata.” (Böthlingk)

38

A szöveg szokásos értelmezésében, mint a Brahmával történő (Isten) egyesülés fölötti meditáció, bizonyára semmi titokzatosságot nem tartalmaz, hiszen tiszta kifejezésmódban beszél minden Upanishad. De a jógik magyarázatai sem közölnek sokat, amint a példa kedvéért, Swami Sivananda következő szavaiból is kiviláglik: Képzeld el OM-ot íjként, a gondolatelvet nyílként és Brahmát (Istent) célkorongként magad előtt. Célozz nagy figyelemmel erre a korongra, és aztán, miként a nyíl a célkoronggal egyesül, egyesülsz te is Brahmával. („Practical Lessons in Yoga”) Nyitva marad a kérdés, hogyan kellene ezt csinálni. Eugen Herriegel joggal állapítja meg: A kelet-ázsiaiak számára átláthatóik ezek a titokzatos formulák és jártasak is bennük. Velünk szemben kétségtelenül teljesen tanácstalanul végzik. Ebből következően nem marad más hátra, mint még tovább gyakorolni. Jó ideje magunk, európaiak számára sem titok többé, hogy a japán tudományok belső formája, egy közös eredetre vezethetők vissza: a buddhizmusra. Ez érvényes az íjászat művészetére, ugyanabban az értelemben és mértékben, mint a tusfestésre, a színművészetre, a tea ceremóniára, a virág elhelyezés művészetére és a kardművészetre is. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy mindent egy szellemi magatartásnak tételeznek fel és azokat sajátosságuk szerint tudatosan gyakorolják, melyek emelkedett formájukban a buddhizmushoz tartoznak és a papi emberek letét határozzák meg. Persze ezalatt nem a buddhizmust kell éppenséggel érteni. Nem a kimondottan spekulatív buddhizmusról van ez esetben szó, amit elérhető irodalmuk kedvéért egyedül Európában ismerünk és kívánunk megérteni, hanem a „Dhyana”- buddhizmusról, amit Japánban „Zen”-nek neveznek, és ami első sorban nem spekuláló, hanem valami, ami közvetlen tapasztalata szeretne lenni annak, amit a Létező alaptalan alapjaként ész ki sem talált, hi39

szén nem egyszer még olyan egyértelmű és nem ellenálló tapasztalásokat is képes volt megragadni és értelmezni: tudjuk azt, amiről nem tudunk. Ennek a döntő tapasztalatnak a kedvéért vágott bele ebbe az útba a Zen-buddhizmus, amelyik egy módszeresen gyakorolt önmagunkbamerülés révén oda kell vezessen a megnevezhetetlen alap és létnélküliség legmélyebb alapjához, még tovább: a vele való egyesüléshez. És ez, tekintettel az íjászatra, talán egészen ideiglenes és éppen ezért kérdéses megállapítást jelent: a szellemi gyakorlatoknak köszönhetően az íjászat technikája tudománnyá vált, és ha ez úgy illik, hogy mint művészietlen művészet érjen véget, vannak misztikus gyakorlatok, és az íjászatnak azáltal semmilyen körülmények között nincs értelme, látszólag íjjal és nyíllal, hanem belső önmagunkkal valamit véghezvinni. (Eugen Herriegel: Zen az íjászat művészetében) Az itt említett művészetek a szellemi fejlődés (jóga) fokozataiként, meditáció útján ismerhetők fel. mintegy a következők szerint: „Színjátszás művészete”, vagyis a művészetet önmagában az életben, s pusztán Isten drámáiban (lila) szemlélni = yama és niyama (etikus fejlődés a jógában). „Kardművészet”, mint művészet, magunkat a sérülésektől és a fájdalomtól megvédeni = asana (a test fölötti uralom). „Virág elhelyezés”, mint a szellemi lótuszvirág nevelésének és gondozásának művészete a finomanyagú testben = pranayama (légzéstechnika). „Teaceremónia” mint művészet, a bölcsesség kvintesszenciáját (a teáét) élvezni anélkül, hogy a felszolgáló gésák (érzékcsalódások) eltérítenének = pratyahara (az érzék elvonása). „Tusfestés” annak művészete, miként kölcsönözzünk saját gondolatképeinknek plasztikus formát = dharana (gondolatkoncentráció). 40

„Íjászat” mint művészet, a valóság megismerését (az egyetlen „el-nem-múló”) célkorongként gondolatelvvel, mint nyíllal eltalálni = dhyana (meditáció), mely végül is egyesüléshez vezet a céllal = samadhi („egyesülés”, beteljesülés). Az íjászat tulajdonképpeni technikája, mint olyan, azonban nem nyer magyarázatot ezáltal, úgyhogy nekünk, mint Herriegel gondolja, „nem marad más hátra, mint még inkább felkészülni”* ugyanis ennek az Upanishadnak az eredeti szövegét, ami bizonyára ennek a Zen-buddhizmusnak is alapjául szolgál, pontosabb vizsgálatunk alá kell vonni. Eközben ne hagyjuk magunkat tudatosan a második vers kimondottan misztikus értelmezésű szövegétől befolyásolni, és miközben egyedül az első vers* re koncentrálunk, vizsgáljuk meg, vajon itt nem valami - ami csaknem mindig megesik az ó-indiai szövegekben - titkos értelem van-e elrejtve. Szó szerint ez áll az első versben: Az íjra, ezt a titkos tanokban említett (aupanisada) „nagy fegyvert” megragadva, helyezd fel a nyilat, ami az odaadás által beélesedik; ugyanazt a szellemi beállítottságra (bhava) irányzott tudattal (ayamya) feszítsd meg, ismerd meg (viddhi), ó, barátom, éppen ezt a elmúlhatatlan célt. Ez a fordítás első ránézésre még zavarosnak tűnik. De közelebbről megszemlélve mélyebb betekintést nyerünk a pontos technikába. Először is az aupanisada szó azt jelenti: „a titkos tanokban említett”, ami a mi feltevésünket, hogy egy titokról van szó, igazolja. Továbbá az upasa szó többet jelent, mint egyszerűen „meditáció”. Ez az upa-as gyökeréből származik, „mellette ülni”, „várakozással mellette ülni”, „figyelni”, „figyelmét irányítani” többek között. Ez az első pontos jellemzése a meditáció első fokozatának (trataka), melynek az a célja, hogy a lehető legélesebb beállítódást (bhava) idézze elő a meditáció tárgyára és fenntartsa az egész meditáció alatt. Amya nem csak „feszítendőt” jelent, hanem sokkal inkább „hátrahúzandót”, és ezáltal az ayamya tad bhata-gatena cetasa „a nyilai a bhavával ide-oda járkáló tudat 41

segítségével visszahúzni” - ez a tulajdonképpeni titok, amit keresünk, amint éppen mutatja: nézzen egy ideig rendületlenül valamilyen tárgyra, így a tudata annál a tárgynál tartózkodik - ez az az érzés, amikor mintha egy szellemi csáp nyúlna ki a szemlélődés tárgyához. Most csukjuk be a szemünket, és azonnal behúzódnak ezek a csápok, amikor a tudat az orrgyök helyére kerül vissza. Nyissuk ki a szemünket ismét, akkor a tudat ismét kint van, zárjuk be, visszajön az orrgyökbe: a tudat tehát egy szempillantással vándorol. Nos, tegyünk még egy további kísérletet. Képzeljük el, miután bezártuk szemünket egy tárgy megszemlélése után, ezt a tárgyat szellemünkben. A tudat - igyekezetében, hogy megőrizze a tárgyat -, lassan a fej belseje felé veszi útját, ahol tulajdonképpen a tudat székhelye van. és ez a hely a fej közepén egészen világosan érezhető, mint egy érzékelhető' nyomásérzet. De ez azonban nem tart sokáig, hiszen egy idő után hirtelen az az érzése az embernek, mintha egy pillanat lenne, és ha tudatával ismét kifelé irányulna! A tudat tehát mindkét irányba vándorol: ameddig az ember valamire koncentrál az orrhegyében, befelé mozog és ott nyomást teremt. Ez a nyomás pontosan azon a helyen keletkezik, ahol a hipofízis a vonal közepe fölött található, ami oldalvást a fülnyílásokat köti össze. Mihelyst azonban a tudat eltolódik e centrum fölé útban még tovább a fej belseje felé (a tobozmirigy felé), aztán a pillantás (a bezárt szemeké) ismét egészen előre nyomul, a nyilat kilőtték! így tehát rátaláltunk a szellemi íjászat nyitjára. A folyamatot a következő szakaszokra osztjuk: Az íj megragadása. Mivel az íjat az OM szótag jelenti, ez a szótag bevezető ismétlése, ami a szellem szükséges összegyűjtését idézi elő és ezenfelül, helyes kiejtése során (A-O-U-mmm, mintha egyetlen hang lenne a már A-ba helyezett susogó visszhanggal) még titkos célt követ, magánál a halk súgásnál, a hipofízis egész környéke a susogás által izgalmi állapotba kerül 42

(meg fogjuk mutatni, miért szükséges ez). A nyíl felrakása. Mivel ez a gondolatelvet (saját Önmagunk szelleme vagy atman) jelenti, ez egy meghatározott objektum kiválasztása „célkorongnak”. Célzás a célkorongra a már említett trataka vagy upasa ”odaadás” a tárgyra, aminek a célja, a szellemi (eidetikus) beállítódás (bhava), a tárgy „érzésének” - nem elképzelésének - előidézése. Az íj megfeszítése az íj hátrahúzása (ellentétes a célratartással!) a húrral (a tárgy szerinti húrral - figyeljünk közben a szó közös eredtére!) vagy a tudat („nyíl”) mozgására az íj feszültségnek (görbület) központja felé - a fej belseje felé. Ez a feszítés (a tudat koncentrációja!) pusztán ezen az eidetikus elmélyedésen keresztül történik a tárgy „érzésébe”. Amikor ez a feszültség (koncentráció) eléri a csúcspontot, akkor következik a lövés kioldása - a nyíl (a tudat) eleresztése (ellazítás), ami most a célkorong (a tárgy) irányába repül. Az íjász a célra néz, a találatra várva, amit többé nem tud befolyásolni, hiszen már nem tartja a nyilat (nem koncentrálja többé gondolatát) - arra figyel, vajon a nyíl a célkorong közepébe (a tárgy víziója) talál-e vagy a mellé (nem szándékolt „furcsa dolgok” látomása Id. előző fejezet), vagy a földre esik (nincs látomás). Az utóbbi esetben új nyilat kell felhelyezni (a koncentrációt elölről kell kezdeni). Ezért mondják az eredetiben „ismerd fel” vagy „figyelj” (viddhi) a múlhatatlan célra és nem csak egyszerűen „találd el” (a szanszkrit szó ezúttal vidhya lenne és nem pedig viddhi!). Hiszen a nyíl elengedése után már nem lehet változtatni, csak azt lesni, vajon valami szél (más gondolatirány) nem téríti-e el a már repülő nyilat úgy. hogy az elvéti a célt. Ez a figyelem - nem kizárólag Istenre (a Brahma szó nem szerepel az első vers szövegében), hanem minden kedvelt tárgyra irányulhat - a meditáció ismertetőjele, ami ellentétben a koncentrációval (az íj megfeszítésével) a szellem egyre inkább tökéletessé váló feszültsége. 43

Ha a szellemi íjászatban szerzett titok megismerését összehasonlítjuk a mester által megadott szanszkrit formulával, úgy meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy mindkettő ugyanarról szól. Hiszen a szanszkrit formula két részből áll - a feszültségből, aminél a „felhők” (gondolatok), a tudat helyes visszatartása (hátrahúzás) által összeterelődnek (a központra) (az íj megfeszítése koncentráció útján), és a lazítás (a nyíl elengedése meditáció révén), miközben a „mennybolt” (kha, a szemöldökök közötti hely vagy orrgyök) megfigyeli (a „célkorongra” figyel), hogy uralomra tegyen szert (az „íjászat” tudományának uralása). A nagy agy pszichológiájából tudjuk, hogy a szemöldök közepén mindenekelőtt a homloküreg, tehát egy üres tér van, ahol biztosan nem található központ. És mégis minden indiai szöveg egybehangzóan a bhrumadhya-dristiről beszél, a „szemöldök közepére nézésről”. Egyfelől tehát megállapíthatjuk, hogy ez a „bölcsesség szemét” az olajlámpás lángban, a szemöldök-központban képzelik, másrészt azonban ugyanaz a szöveg azt mondja: A szemöldök-központ (mint (egy) nyeles-bütyök (nalakanda), ami saját hangját kelti, miután ennek a központnak nem elölről az agyban, hanem közvetlenül a hangrezonancia közelében kell lennie, vagy legalábbis ott éreznie a beszéd során. A „harmadik szem” valódi pozíciójára vonatkozó útmutatást - meglepő módon - nyugati tudományunk adja meg: Emlékszünk arra a testi alkatra, amilyen az ősembernek volt. Azok mint alacsonyabb rendűek, homlokszeműek voltak. Ez a homlokszem az őskor jellemző szerve volt. Egyszerű szem a látáshoz nem volt; hiszen a magasabb állatoknak akkoriban mint később is azokon a homlok- és parietális szemükön kívül két. jól fejlett normál szemük is volt. Tehát csak egy szén' lehetett egy értelemhez, amit a későbbi állatok és emberek nélkülöztek vagy inkább elvesztettek úgy, hogy ők a szervvel már nem vagy csökevényes állapotban rendelkeztek - a nagyagyból kinőtt tobozmirigy. Azonban a nagyagy a székhelye a világnézetet mechanizáló 44

intellektusnak, aminek most különösen részesei vagyunk, és amint a koponyafejlődés mutatja, több is mint egy feltehetően visszafejlődött kőkorszaki ember, jóllehet ez is, amint a harmadkori emlősállatok, még egy „agyóriás”. Ezeknél a tökéletes homlokszemmel rendelkező ősrégi állatoknál azonban az agy különlegesen kicsivé vált. Tehát a nagyagy az intellektus helye, melynek megszerzésével és kibontakozásával lassanként a démoni természetszemlélet elveszett, így a nagyagy teljes visszalépése és az ez alatt kialvó parietális szervek teljes kifejlődése éppen ennek az érzéknek a fizikai működését kellett hogy jelentse, ami nekünk a reflektáló intellektusnak legtöbbnyire javára vált - a természetszemléletének. Ezzé az elveszett természetszemléletű belső lénnyé váltak a parietális és homlokszemek, vélhetőleg a fizikailag ható, látó- és gyakorló szervek. A zsákmányt vagy az ellenséget távolról látni vagy megigézni, egyik sem lenne már általunk érezhető feladat és képesség, tehát természetszemlélet és mágia a legnagyobb mértékben. (Edgar Dacqué, „Ősvilág, monda és emberiség”) Ez egy további tudományos bizonyíték lehetne arra, hogy fáradozásaink, amik az intellektus egyoldalú fejlődése folyamán elvesztett természetszemléletet és mágiát a tobozmirigy újra kifejlődése által („harmadik szem”) visszaszereztük, ezáltal egy természetes törekvés. Feladatunk csupán abból áll, hogy ezt immár harmóniában az intellektussal kezdjük el. A második rész ehhez a normális és harmonikus kibontakozáshoz mutatja be a gyakorlati utat.

45

Második rész Gyakorlat

I. Idő A szellemi íjászat gyakorlása néhány előkészítő gyakorlat útján, mint a testhelyzet (ülés), légzés, egyebek mellett zajlik le. Az erre alkalmas idő kiválasztása is nagyon fontos, mint a következő tényekből is látható: Miként megmutattuk az elméleti részben, a szellemi íjászat abban a formában ölt testet, hogy az elképzelés vagy jobban mondva, a belső beállítás („érzés”) a tárgyra, a fej belsejéből (hipofízis) és erről a helyről kifelé a „harmadik szem” irányába vezet. Mivel a szándékos szellemi megismerés vagy szimbolikus nyelven Upanishad „találat a célba”, csak akkor megy végbe, ha egy belső szellemi kapcsolat, egy érzékeny összeköttetés jön létre a tárgy („célkorong”) és a „harmadik szem” között. Ez megtörténik nemcsak a „szem nélküli látásnál”, hanem tulajdonképpen a természetes érzékeléseknél is, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi esetben csak a tobozmirigy perifériája érintkezik a rezgésekkel, miközben az első esetben magának az „ezerlevelű virágnak” részben és egy pillanatra érintődnie és nyitottá váltnak kell lennie. A benyomások befelé vándorlása - a jógik misztikus nyelven „vándorlás a kha-ba” nevezett - normális módon automatikusan zajlik le és a koncentráció és a meditáció során egy hatalmas emelkedés tapasztalható, amit - mint már említettük - a hipofízis tartományában (hypophysis cerebri, agyfüggelék), egy fizikailag észlelhető nyomásként érzünk. Amit egy tárgy hosszabb szemlélésénél minden gondolat koncentráció nélkül érzünk, egy halvány nyomásérzetet ezen a tájékon, ha a szemek azután egy pillanatra csukva maradnak, ami még jelentékenyen erősödik, ha eközben kíván valamit az ember: például, hogy a tárgyat arról a helyről el kellene venni. Ezt minden ember azon49

nal bizonyíthatja. A hipofízis tájék ezen ingerlése - a jógában a hipofízist tekintik az akaratközpontnak - környezetünk minden vizsgálatánál bekövetkezik, melynél akarat kinyilvánítása megy végbe és annál erősebb. minél inkább esteledik. Ennek következtében ezeket a napközbeni benyomásokat bizonyos értelemben magunkkal visszük aludni. Már mutattuk, hogy a gondolatközpont „hatodik viráglevele” (manas-chakra) annál erősebben ingernek van kitéve és ezáltal fejlődik is, minél inkább valamiféle kikapcsolt más dologra és benyomásra koncentrálunk. Mivel azonban ez a „hatodik viráglevél” a vezetés érzékelésünk számára az „ezerlevelű lótusszal” vagy a „harmadik szemmel”, ezáltal alvás közben (amikor az egyéb érzékek ki vannak kapcsolva) egészen különös fajtájú álomképek keletkeznek, amik a szokásos, „normális” álmoktól jelentős mértékben különböznek: miközben a napi benyomások a manas-chakrában (gondolatelv) raktározódnak és alvás közben „újravirítanak” és azáltal a groteszk és bizarr, alapjában véve valótlan álomképek váltódnak ki. ezek a triviális álomképek keverednek össze a „hatlevelű viráglevél” fejlődése során (a koncentráció és meditáció jóga-gyakorlásai által) fokozatosan és lassan behatoló érzékelésekkel, a „harmadik szemből”, oly gyengén és röviden, ahogy ez kezdetben alig lehet észlelni. Az eredmény egy úgynevezett „valódi álom” alvás közben, az ébertudatban egy intuitív sugallat, a meditáció alkalmas állapotában a megkívánt látomás, és végül beteg állapotban az úgynevezett „hallucináció”. De ezek mind lényszerű jelenségek, melyek a részben és időnként megnyíló „harmadik szem” tevékenysége útján keletkeznek, és immár egyre hatékonyabbá váló „hatodik viráglevélen” keresztül vezetnek. Amint a jóga-tan állítja, a „harmadik szem” álomtalan alvásban nyílik ki teljesen és egészen. Mi azonban nem emlékszünk rá, mert tudatunk, a manas-chakrában van lehorgonyozva és kikapcsolva marad. A jógagyakorlat egész feladata abban áll, 50

hogy az ember a tudatát a gondolatcentrumból (manas-chakra) a „harmadik szembe” vigye át, és azáltal a legmagasabb (mester) fokozatot érje el a vízióknak, miközben az első három foknál a tudat a manas-chakrában időzik a „harmadik szem” időnkénti bekacsolásával. Ebből következik, hogy minél közelebb van az éjszaka, annál többet és könnyebben kapcsolhat be a „harmadik szem”. Ezáltal a legmegfelelőbb idő' az ilyen gyakorlatokra tulajdonképpen az éjszaka vagy legalábbis az este, a kora reggel ellenben alkalmatlan idő, hiszen meglehet, hogy az ember speciális kísérleteket végez, a gondolatcentrum és az akaratcentrum éber állapotáért, úgymond „felrázza álmából”. Miközben éjszaka (elalvás előtt, hiszen elalvás után a gondolatcentrum nehézkes) a „szemnélküli képek” a „kha egyszerű megfigyelése által” (kham ajnatam, a „mennybolt” megfigyelése) már néhány perc múlva elérhetők a gyakorlaton keresztül, az ilyen képek részére reggel ébredés után 1-2 óra intenzív koncentráció szükséges! A következő példák ezt tanúsítják: Adódik, hogy értelmetlen árnyékok, melyek sötétben, lezárt szemcink előtt tűnnek fel, a látomások kezdetei, amelyek a szükséges koncentráció elérése során kezdtek lerajzolódni, éppúgy mint egyes tárgyak kiemelkednek a sötétségből. Látomások tűnnek fel, ha a sötétben a szemünk elé nézünk, és megkíséreljük különválasztani, ami eközben homályosan kezd kirajzolódni. Ezek a víziók kívánságra keletkeznek (víziók 2. fok), azonban mindig a teljes önfelejtés pillanatában (laya). Ma, korán reggel, intenzív koncentrálás során az ajnára (szemöldökközép) a feszültség átvitelének érzése során a hipofízis helyén, egyáltalán semmi sem érkezett az egyórás meditáció ellenére. Azonban egy egyszerű szemöldökközépre nézéssel, minden alkalommal, ha a tudat a koncentráció feszültségétől erőre kapott, a látomások egész tisztán felragyogtatták (a „gyújtópontban”) (víziók 3. fokozata) - a tájék részét (A jegenye lombja a 51

házunk előtt). Tegnap, elalvás előtt az egyszerű nézés következtében a sötétben lehunyt szemmel mintegy 1-2 perc múlva értelmetlen látomások egész filmszalagját eredményezte, (látomások 2. fokozata) (Kivonatok a naplómból) Feltehetően nem mindegyik sötétben való nézelődés eredményez minden gyakorlat nélkül ilyen víziókat! Ehhez intenzív tanulás szükséges. De bennünket ebben a pillanatban az a tény érdekel, hogy azoknál, melyeket ebben a tudományban tapasztaltak- a siker könnyűsége jelentősen függ-e attól, hogy mely nappali illetve éjszakai órában végezték az ilyen kísérleteket. Általában leszögezhetjük, hogy ugyanabban a mértékben ahogy a tudat feszültsége a nap folyamán felébredéstől a mely, álomtalan alvásig egyre inkább kívülről (a szemlélődés minden tárgyáról) átszállítódik a hipofízis fölött útban a tobozmirigyig befelé - tehát a „kha-ban vándorol” - a mindenkori látomás fajtáját a szükséges koncentráció megváltoztatja: mondhatjuk, hogy a tudat állandóan és szakadatlanul önkényesen valósítja meg az „íjászat” jelenségét. Mivel a külvilág dolgainak vizsgálata a „nyíl és a cél felhelyezését”; a dolgokra történő koncentráció az „íj megfeszítését”; és a csendes gondolkodás a napi problémák elvárható megoldásai fölött a „nyílvessző kirepítését” ábrázolja. Az utóbbi eredményezi aztán az általános intuitív választ is kérdéseinkre - „találat a céltábla közepébe”. Ezzel összefüggésben a tudatos „íjászat” koncentrációja is - gyakorlatunk során - legyőzetik egy bizonyos falnál; jóllehet ez alkalommal a technika minden elemének - a nyíl és a cél felrakása, az íj feszessége és a lövés kioldása - meg kell lennie, hogy egy elemet mindenkor a napszak szerint külön kiemeljünk úgy, hogy az ember kora reggel főként a célzásnál (trataka és manduki-mudra) tartózkodjon, dél körül túlnyomórészt az íj megfeszítésével (sambhavi 52

-mudra) foglalkozzon és este - napnyugtától elalvásig - gyakorlatilag a nyílvessző kiröppentésével (khecari-mudra), a sötétségben zárt szemmel történő, előírt vizsgálatát (kham ajnatam) végezze. Ezen túlmenően minden napszaknak megvan a maga elő és utóideje, amit minden gyakorlónak figyelembe kell venni, amikor a neki alkalmas gyakorlóidőt választja ki. Feltétlen követelmény azonban, hogy az egyszer kiválasztott időt be kell tartani: ezt az időt már nem szabad megváltoztatni, hanem mindig ugyanabban az időben kell gyakorolni; egyébként elveszti az egész a ritmusát. Ez előfeltétel. A jógik számára a napfelkelte- és nyugta ideje különösen becses, mivel ebben az időben a természetben, az emberekben, továbbá a külső világban mely nyugalom és napos jelleg sugárzódik ki. ami önmagában a nagyváros őrületében nem érezhető. E két időből mi talán a naplementét részesítjük előnyben - nem túl későn, mert civilizációnk következtében más idő- és munkabeosztás szokásos mint az indiaiaknál. Hajnalonként, hát még aztán napfelkeltekor - különösen tavasszal, nyáron és ősszel - alig vagyunk képesek gondolatközpontunkat kellőképpen ébren tartani egy mélyebb koncentráció számára. Természetesen minden olvasó fenntarthatja magának a saját idő kiválasztását, abba kell csak belegondolnia, hogy az általa választott idő megmaradjon. Visszatérünk „íjászatunkhoz”. Ha - mint fent bemutatást nyert - a „harmadik szem”, a tudat fokozatos vándorlása következtében álomban és különösen álomtalan alvásban magától kinyílik, úgy abból következnie kell, hogy gyakorlataink az „íjászatban”, amiket a „hatodik viráglevél” nagy mértékben fejleszt és azáltal a benyomások vezetését a „harmadik szemtől” a manas-chakrához (a tudat helye) elősegíti, álmaink tartalmát Jelentősen befolyásolja. A gyakorlati tapasztalat megtanít bennünket, hogy tényleg így áll a dolog: ezeknek a szellemi gyakor53

latoknak az első közvetlen sikere egy különösen eleven és erős álomélmény. Az álmok az első naptól kezdve gyakorlatok szerinti, rendkívüli, csaknem élő élességet, logikát és világos összefüggéseket élnek meg, amiket a valós életben ez idáig még soha nem figyeltek meg, csak átéltek. Ily módon beszélhetnénk egy érdekfeszítő, páratlan álomélményről, amelyik több álommal kapcsolódik össze, sőt belenyúlik a valóságba. A következő példa szeretné ezt bemutatni: „Látom magamat egy embercsoportban, amely, égő fáklyákkal felfegyverkezve, földalatti barlangokat szemlél. Minden barlangban, mint a múmiák, fehér kendőkbe bepólyázott és bebalzsamozott holttestek vannak, és a mirha enyhe, kellemes illata érződik a levegőben. Egyvalaki azt mondja a processzióból, ez talán a római Szent Péter Bazilika lenne... A napon egy iskolás lányt látok, aki jól ismeri Rómát és többször meglátogatta a Bazilikát. Kérdem őt, vajon ismernek-e valamilyen katakombát és földalatti barlangot a Bazilika alatt. Nemleges választ kapok. A következő napon ez a hölgy siet hozzám izgatottan és kezembe nyomja az újságot, melyben az áll: Rómában, a Szent Péter templom feltárása során ekkor és ekkor (álmom pontos napján), első alkalommal fedeztek fel földalatti folyosókat, melyek egy ókori római temetőhöz vezetett, és alatta egy még régebbi egyiptomi temetőbe, bebalzsamozott múmiákkal. (A naplómból) Az ilyen vagy ehhez hasonló „álmok” a komolyan gyakorlónál nem ritkák, úgyhogy a „véletlen” esetleges kifogása teljesen helytelennek tűnik, főképp, hogy soha nem voltam Rómában és nincs ott semmilyen barátom, aki ha a sír kihantolásánál jelen is lett volna, valamilyen telepatikus üzenetet átadhatott volna nekem. Ezen a módon gyakran meglátogattam „álmomban” Párizst anélkül, hogy bármikor ott lettem volna valóság54

ban. és olyan részleteket és útkanyarulatokat figyeltem meg, amiket velem bizonyítottan senki nem közölhetett, és amiket utána legnagyobb meglepetésemre egy filmben ismételten „felfedeztem”, és ezáltal „látogatásom” megerősítést nyert. Minden olvasó, aki ezt az utat elég hosszú ideig járta, c tekintetben kezet rázhat velem, hiszen saját tapasztalatán és nem a hitetlenkedők esetleges kifogásain és szkepszisén múlik a dolog! A „szem nélküli látás” képességünk eszerint álmainkból fejlődik ki. Élességén, logikai összefüggésén és élő valóságán fel lehet mérni a gyakorlatok hatását és hatékonyságát. Ez a tény megengedi bizonyos mesterfogások és részletek fontos és szükséges ellenőrzését, különösen, ha a gyakorlatokat közvetlenül alvás előtt próbáljuk ki. Ezeken gyakorlatokon keresztül lehet kideríteni, hogy a minden jóga-szövegben állított összefüggés a Hold, mint jelkép és a „harmadik szem” között inkább ésszerű megfontolásokra, mint valódi megfeleltetésre épülnek - ellentétben a Nappal, mivel a Napkorong megfigyelése (szellemileg) a meditáció során az álmokat azonnal és lényegesen befolyásolja, és más tekintetben is érzékennyé teszi, miközben ugyanaz a meditáció a Holdkorong fölött az álmok semmilyen érezhető élénkülését nem idézi elő, ahelyett azonban az alvajárás észlelhető szimptómáját okozza, ha azt teliholdas éjszakán folytatják. A gyakorlatok álmokra történő hatásáról később még beszélünk. Összefoglalva még egyszer alá kell húznunk, hogy a gyakorlatozásra választott idő nem játszik lebecsülendő szerepet, mivel a siker a szellemi íjászat tudományában jelentős mértékben függ attól. Gyakran kínlódik évekig a gyakorlatot végző anélkül, hogy eszébe jutna, hogy alapjában véve a gyakorlatokra kiválasztott időpont nem felel meg személyes hajlamának és ezért marad el a siker.

55

II. Légzés A gyakorlat alatt és - ahogy nyomban látni fogjuk -, közvetlenül azelőtt, van egy további fontos tényező, sőt talán mindenek előtt a legfontosabb, mely azáltal egy fizikai előfeltétellé válik a gyakorlat sikeréért, tulajdonképpen a napszakok által oly feltételes, részletes mesterfogások végrehajtásáért, röviden - az „íj” könnyebb működéséért munkálkodik. Ahogy az igazi íjász lövésre állítja be magát, összeszedi magát, íját próbaképpen megfeszíti, hogy annak összesűrűsödött erejét és a húr rugalmasságát kipróbálja, úgy kell a „szellemi íjásznak” belső erőit összeszedni és mindenek előtt saját szellemi „feszítőerőnket” felülvizsgálni. Hiszen az egész siker egyes egyedül attól a képességtől függ, hogy képes-e magát tökéletesen ellazítani (a „nyilat” remegés nélkül elereszteni) - és ez koncentrációjának (az „íjfeszítésének”) hatóerejével függ össze. Ehhez első sorban egy különleges légzéstechnika segít hozzá. Ez tulajdonképpen a jógi munkaeszköze, mivel a légzés a gondolatkoncentrációval van legszorosabban összekötve: ha például valamilyen utcai zajra koncentrál az ember, akkor pillanatnyilag elakad a lélegzete - és fordítva: ha visszatartja az ember a lélegzetét, az addig kószáló gondolatai egy irányra korlátozódnak. Ez a tény már régóta arra ösztönözte a jógikat, hogy a jógatechnika két lehetőségét kidolgozzák - a raja és hatha-jógát. Miközben az első út a szellemiből és a gondolatiból kiindulva a testet és azzal a légzést akarja uralni, a második a gondolatokat és végül is a szellemet akarja a légzéstechnika útján ellenőrzés alá vonni. Mivel az igazi jógának mindkét elemet - a raja és a hátha - fel kell ölelnie, nem lenne értelmetlen, legalábbis gyakorlatiatlan, mint ez gyakran előfordul, az egész munka megkönnyítésének a lehetőségét elhatározni. Az olvasó győződjön 56

meg maga a kézenfekvő példákból a gyakorlatban: Ma egy új jelenséget, - amit persze már az utóbbi időben gyakrabban - figyeltünk meg: víziók; még homályosak, de mozgással és a színezés nyomával (3. fokozat kezdetei), kezdenek kirajzolódni és egy csaknem megszakítás nélküli szalagokká fejlődni, ha az ember, korábbi koncentráció nélkül, egyszerűen kontemplatívan, tekintetét a kha-ra irányítja. A lélegzetet eközben teljesen észrevehetetlenné kell tenni. Ha maga az ember, a ritmikus lélegzés néhány másodperce után, folyamatos légzésmódot tart fenn, a látomások elkezdődnek minden erőfeszítés, koncentráció és efféle nélkül fellépni. Ez bizonyítja, hogy a szemöldök középre nézés során, nagyszámú látomás tűnik fel, ha az ember szakadatlan légzéssel kezdi és érzékelhetetlen légzésre tér át. Egyedül magától a ritmikus légzéstől (az ajna-tájékon keresztül) keletkeznek ezek a látomások. Ha minden koncentráció nélkül (a kha általi vizsgálódás nélkül), egyszerűen folyamatos lélegzést végzünk egy ideig, idővel beáll a meditatív állapot és az észrevétlen légzés. A víziók kezdenek megmutatkozni (hatha-jóga elv). Megfordítva: ha az ember különösebb koncentráció nélkül, egyszerűen igyekszik egy bizonyos képet szellemében megtartani, először a folyamatos és észrevétlen lélegzést alkalmazza. A látomások kezdetei (gyengén világítóak) megindulnak, (raja-jóga elv). Kora reggel egy fél óra hosszat a lazító légzést gyakoroljuk, ami magától folyamatossá válik. Homályos víziók, melyek kaleidoszkóp szerűen követik egymást, kezdenek mutatkozni, többek között, több alkalommal Benares nem világos körvonalai tűnnek fel, amit látni kívántam. Az álmokon keresztüli ellenőrzésünk {„álom-teszt”) egyértelműen bizonyítja a légzés hatását a látomás képződésre: Bebizonyosodik, hogy az észrevétlen légzés gyakorlata elal■

57

vás előtt - és nem magának a napkorongnak a szemlélgetése markáns álmokat idéz elő. (A naplómból) Mivel a légzés ezeknél a gyakorlatoknál annyira fontos szerepet játszik, ami alatt folyamatos és észrevétlen lélegzet értendő. A jógában egész sora van a légzésgyakorlatoknak - így nyolc főgyakorlatot neveztek meg, de ezeket kezelhetjük egyik vagy másik egymást követő fokozatainak (vö. könyvemet, „A nagy titok”, a jóga gyakorlatok rejtett oldala). Céljainkra elegendő pusztán az egész sorozat utolsó gyakorlatát, az úgynevezett „kevalit” uralni. Ez egy duplagyakorlat, ami megszakítás nélküli és észrevétlen légzésből tevődik össze. Pedig lehetne ennek a légző folyamatnak mindegyik részét önmagában is gyakorolni, az előbbit vagy bhrarmarit („méhszerű” - folyamatos légzés) és a másodikat, a murccha-t {„bódító” - észrevétlen légzés), de ez nemegyszer feltétlenül szükséges, mivel a második automatikusan kioldja az elsőt, mihelyst ez (a folyamatos légzés) a gyakorlat elérte a szükséges lendületet. Miből áll a kevali technikája? Egy előgyakorlattal kezdjük, egy, egyébként nagyon sikeres légző gyakorlattal, ami nyugtatólag hat az egész testre, különösen az idegekre. Ezt Indiában talayuktának hívják („ritmussal összekötve”) és a következőképpen végzik: Ritmikus légzőgyakorlat (előgyakorlat): Az ember egyenesen ül (fej, nyak és hát egyenes!) és egyformán hosszú ideig lélegzik be és ki - mintegy 3 vagy 4 másodperc hosszú egy belégzés és pontosan olyan hosszú a kilégzés. Jelentékenyen segít eközben, ha ezt a lélegzetvételt lendületszerűén, mint amilyen az ingalengés, a lehető legplasztikusabban képzeljük el, amikor ez az inga áthaladna a testen (ahogy 58

pl. a szemöldök közép) befelé és kifelé. A lélegzetvétel hossza nem játszik szerepet, csupán a légzés egyformasága (a be- illetve kilégzésé) a fontos. Idővel (maga a gyakorlat alatt is) kíséreljük meg. a mindenkori lendületet (a be- vagy kilégzés hosszát) fokozatosan meghosszabbítani 3 másodpercről 4-re vagy 5-re, stb. Mint a példák mutatják, maga ez az előkészítő légzésmód a képek keletkezését idézi elő a „szemnélküli látás” közben. Ha elértük ennél a ritmikus előgyakorlatnál azt a fokot, amelynél megerőltető a lélegzet további meghosszabbítása, akkor legjobb áttérnünk a kevali gyakorlatra: Kevali (főgyakorlat): Megkíséreljük immár az átmenetet - a belégzésről a kilégzésre és fordítva - lehetőleg kitörölni, úgy hogy gyakorlatilag kialakuljon a folyamatos légzés. Jóllehet emellett igyekszünk a be- és kilégzés közötti határokat kiküszöbölni, ezáltal magától keletkezik egy légzésszünet (levegővel a tüdővel). Ez az első része ennek a gyakorlatnak - a folyamatos légzésnek. Ha ezen légzés során egy bizonyos emelkedést tapasztalunk, az azonnal áttér a második rész fölé - az észrevétlen légzésbe, amelynél a szünet levegő nélkül keletkezik. Az első része ennek a kevali-légzésgyakorlatnak a gyakorlóval úgy fordul elő, mintha tüdeje levegővel lenne töltve, miközben ő csak alkalmasint kilélegzik, hogy új levegőt vegyen. A második rész, ami mindig automatikusan az elsőből származik, mihelyst a lélegzettartás határa (kapacitása) túllépésre kerül, olyan benyomást kelt, mintha felhagyna a lélegzéssel - olyan észrevétlennek tűnik. Ez a kevali egy szellemi íjász (jógi) fő felszerelése, mivel kiegyenlíti ez a különleges légzésmód technikájának mindkét alkotórészét - a koncentrációt („az íj feszítése”) ugyanannak az első részével (folyamatos lélegzés) és a meditációt („a nyíl eleresztése”) a második résszel (észrevétlen 59

légzés) befolyásolhatja és emelheti; éppúgy, mint a koncentráció mindig kéz a kézben lép fel a folyamatos légzéssel úgy, hogy annak egy másikát hívja elő, a meditáció is és az észrevétlen légzés egymással a legszorosabb kapcsolatban állnak. Aki ezért „íjász” mesterré szeretne válni, annak uralnia kell ezt a kevalit. De más, sokkal nagyobb előnye is van ennek a légzőgyakorlatnak: képes a szív tevékenységét oly mértékben befolyásolni hogy az ember a szívet idővel teljesen az ellenőrzése alá vonja. A gyakorlat igazolja ezt a hatást: Az ember egy kívánságra koncentrál, a szemöldök közepére nézve, a lélegzet magától megszakad. Ennek a gyakorlatnak a meghosszabbításánál szünetel a légzésfolyamat, továbbá belégzésnél és a kilégzésnél is, miközben maguktól keletkeznek szünetek - jobban mondva, a légzés lassabban megy tovább, de egyre inkább észrevehetetlenül. A szívverés lelassul. (A naplómból) A kevali legfontosabb tulajdonsága a második részében (észrevétlenben) van, ám a pratyahara („az érzék kivonása”) egy lehetőség a külvilág benyomásait kikapcsolására úgy, hogy a tudat egy kedvelt tárgyra koncentrálódhat minden eltérés nélkül: Déli 1 óra körül: 5 perc koncentráció után a hipofízisen (erős nyomásérzettel a fejközépen) feltűnt egy egész éles látomás (3. fokozat) - egy világító arc, különös szemek, melyek néhány másodperc múlva lassan „kihunytak”. Magát a feleségemmel történő beszélgetést a mellékhelyiségben ez nem zavarta (a légzés észrevétlen volt). Ha az ember közvetlenül kezd el az észrevétlen légzéssel foglalkozni és még hozzáfűzi a nézést szemöldök közepére (kham ajnatam), a légzés nem a folyamatos fokhoz tér vissza, hanem légzésszünetek alakulnak ki, a légzés csaknem teljes kihagyásával, és (este) - látomások. 60

A kintről származó lárma és a zaj nem zavarnak. Koncentrációnál, Összekapcsolva a kevalival, a tudat mintha „elfátyolozódna” úgy, hogy egy hirtelen vagy éles zaj sem okoz sokkot, mint ez egyébkent egy tárgyba történő elmélyedésnél mindig előfordul. (A naplómból) Paramahansa Yogananda mondja a kevaliról: Ez a koncentráció és a meditáció egyik tudományos módszere. Megtanítja az idegáramlások lekapcsolását az érzéktelefonokról. Megmutatja, hogyan vonja meg az ember a tudatát és idegi erejét az öt érzéktelefontól, és azáltal hogyan tegye lehetetlenné az érzékelés átfolyását. Ez a módszer jobb, mint a kísérlet a meditálásra a gondolatelvekkel egyedül, mert ez a módszer nem csak a gondolatelvet, hanem az életerőt is lekapcsolja a figyelem által eltérített öt érzéktelefontól. (Swami egyik leveléből) Az érzék „elfátyolozódása” (megvonása) a kevali lélegzésmódon keresztül, ennek a gyakorlatnak a beteljesedésén át vezet, magának a maradék levegőnek a teljes kifújásához és ezáltal feltételes, az érzet tevékenységének tökéletes kikapcsolásához, és a negyedik, vagy másfelől egy jógi mester eksztázisában a látomások mesterfokához (lásd Yogananda eksztatikus élményeinek leírását, ami közben folyton az volt az érzése, mintha a levegőt a tüdejéből egy pumpán keresztül teljesen kiszívták volna. („Egy jógi önéletrajza”)

61

III Testhelyzet

Van meg néhány fontos tényező, ami fölött gyakran átsiklik az ember, legalábbis alábecsüli, jóllehet az csaknem éppoly döntő, mint a légzés, - ez a testhelyzet vagy az ülés (asana). Ez a fejezet a jógában egy külön tudományt alkot, és gondosan figyelni kell rá - mert ezáltal a test megnyugszik és a gondolatelv zavartalanul, szorongás nélkül vagy teljesen fájdalommentesen koncentrálódhat egy tárgyra, ahogy ezt minden jóga könyvben mondják: jobban mondva a helytelen ülés bizonyos körülmények között egész fáradozásunkat semmissé teheti. Ezt a pontot meg szeretnénk magyarázni: miben áll végül is a légzéstechnika pranayama -, amiről éppen beszéltünk? Nem egyedül a légzés meghosszabításában, hiszen a prana sokkal több mint légzés - ez életenergia, ami a testben fenntartja az életet és nem csak a tüdőt, hanem a szívet és más szeneket is tevékenységre serkent. Ennek következtében a pranayama annak az életenergiának a funkció meghosszabbítását idézi elő (lásd „A nagy titok”), ami a testben mindig „Nap-lélegzetként” (a jobbfelőli, mágneses-pozitív testoldal) és a „Hold-lélegzetként” polarizálódik (a bal, mágnesesen negatívan feltöltött testoldal). Minden ember könnyen meggyőződhet erről, ha lélegzetet pontosan megfigyeli: fel fogja fedezni, hogy a lélegzet mindenkor csak az egyik orrnyíláson áramlik szabadon, közben a másik többé-kevésbé „leállítódik”, emellett ez a kapcsolat szabályszerűen minden két órában cserélődik. Az egyik (bal) testoldal teremt életenergiát a Világmindenségből, a másik, a jobb közvetíti azt az egész testen át. Ameddig mindkét életenergia egyensúlyban van, az ember egészséges marad; ha diszharmónia lép fel, megbetegszik. Ez Ősrégi elmélet, ami egyébkent a most oly divatossá vált ó-kínai „akupunktúra - eljárás” alapját képezi, és megfelelő kísérletekkel bi62

zonyítást nyert, hogy a jógiiban az egész tan kiindulópontja, a testhelyzetekben (asana) van; nem egyedül a vérkeringést lehet azáltal a helyes mederbe terelni, hanem - és szerfelett fontos ezeket a mágneses áramlásokat helyes módon össze kell kötni, mindenekelőtt az egész mágneses „hálózatot” zárni kell. Legyen szó akár a vér megtartásáról a meghatározott testrészekben vagy szervekben - esetleg a térdekben a lótuszülés során vagy a hasnyálmirigyben a „térdcsóknál” (lásd „Titok”: ábrák) , úgy a nem kevésbé fontos hatások egész sorozata maradna magyarázat nélkül és ebből következően a láb- illetve kézhelyzet nem is játszana szerepet. Hiszen a vérkeringés ugyanazokon keresztül semmiképpen sem akadályozott vagy támogatott. Első sorban - az „íjászat” kísérletünknél szinte kizárólag - ezeknek az áramlásoknak az összekapcsolásáról van szó, amitől a siker jelentős mértékben függ, és nem csak azért, hogy az ember „megtanuljon, szilárdan és egyenesen ülni”. Patanjali mondja jógasutrajában (II,48) az üléshelyzet uralásának eredményéről: „Ezáltal jut túl a Nem-gátlás az ellentéteken (dvandvas)”. A dvandva szó ellentéteket jelent, mint hideg-meleg, fájdalom-gyönyör stb. Mivel az ilyen ellentétek a testben pusztán a mágneses áramlás megzavart egyensúlyán át is erősen érezhetők, ebből a versből egyértelműen kitűnik a követelmény, a két mágneses áramlásnak ezt az egyensúlyát, amik egyébként szintén ehhez a dvandva-fogalomhoz tartoznak, ismét helyre kell állítani. Ez azok összekapcsolásával történik, mint ahogy a gyakorlati példák megdönthetetlenül bizonyítják. Először is az a kérdés, milyen üléshelyzetek előnyösek az „íjászat” során. A keleti népek előnyben részesítik - mint rögtön látni fogjuk, hogy joggal - az összes ülésfajtát, egymás alá- illetve fölé hajtott lábakkal, mint a „törökülést” (a mi szabó ülésünket), a „lótuszülést” (gyakran buddha-ülésnek nevezettet), v agy a „tökéletes ülést” ellentétben a nyugatiakkal, akik rendszerint csak karosszékben vagy széken érzik magukat jól. 63

Minden ülés közül kétségtelenül a legjobb a lótuszülés (padmasana, 2. sz. ábra), mert a mágneses áramlások tökéletes öszszekapcsolását, mind a lábakban mind a karokban megteremti, éspedig oly módon, hogy ez eleinte az egész alsó testrészt (a combhajlatig) gyakorlatilag kikapcsolja, és másodjára, a mágneses potencia nagy koncentrációját a kezekbe és lábakba érik el, amik egymást megérintik (a kezeinket az ujjainknál öszszekulcsolhatjuk).

padmasana

muktasana

Yajnavalkyasana

maitreyasana

64

Mivel azonban a lótuszülés látszólag nehéz és legalább 1 éves tanulást kíván meg, - hogy aztán ne is maradjon meg olyan sokáig, az ember könnyen abbahagyná a kísérletezést, ha végül csak arra jönne rá, hogy az áramlás lezáródott - a sokkal könynyebb ülést, az ún. Goraksasanát foglaljuk el, aminél mindkét talpunkat és kezeinket is összetartjuk. De a gyakorlat meglehetősen negatív eredménnyel szolgál. Mivel a mágneses áramlások koncentrációja nagyon gyorsan érzékletes forróságot okoz a hátgerincben (farkcsont), ez csalhatatlan jele az áramok valódi összekapcsolódásának: Ha a sugárzó Nap szemlélődését a hipofízisben végezzük és közben lótuszülésben maradunk, nemsokára belső forróságot érzünk a hátgerincben (muladhara), ami aztán a hátgerinc hoszszában a nyakig emelkedik fel, A goraksa-ülésbe való átmenet során vagy a lábak kinyújtásánál ez a forróság abbamarad és ismét jelentkezik, ha visszatérünk a lótuszülésbe. Kora reggel, fél hatkor, padmasana (lótuszülésben) ülve az OM (lásd következő fejezet) vizsgálatával kapcsolatban, érezhető belső forróság lépett fel a muladharában, ami a Nap fölötti meditáció forróság-hozzárendelésénél kha-ban az egész testre kiterjedt, és erős melegségérzetet és forróságot okozott. A lábak kinyújtásánál azonban eltűnt, a gyakorlat folytatása ellenére. A goraksa-ülésben mutatkoztak a forróság nyomai, és elérte eredeti erősségét a lótuszülés felvételekor. (A naplómból) Hosszabb ülés során megteremtődik ugyan a goraksa-ülés, idővel a forróság is, de jelentősen gyengébben. Ez mutatja, hogy ez az ülés alacsonyabb értékűnek tekinthető. Ezért ajánlatos nem utolsó sorban jó előkészületként a lótuszüléshez - az utóbbi könnyű fellazításaként, a muktasanát elfoglalni. Ugyanannak két variációja van - az egyik, a tulajdonképpeni muktasana, amelyiknél a bokák egymásfölé kerülnek, és az un. Yajna65

valkya-ülés (2c. ábra), aminél egymás mellett fekszenek. Mivel mindkettő elég nehéz, az első variáció előfokozatként szolgál a későbbi lótuszüléshez, és a második (yajnavalkya) az előbbi előfokozatának. Hogy könnyebben uraljuk, először (ugyanezen gyakorlaton belül is) ezt a yajnavalkya-ülést (egymást érintő lábakkal) és azután az ellazított lótuszülést vesszük fel. Muktasana-ülés: Ma korán koncentrációt folytattam a Napra az OM jelével muktasanában (szemöldökközép) húsz percen belül. Halvány jelei mutatkoztak a melegnek a farkcsontban. Lótuszülésbe történő átmenetkor óriásivá nőtt a hőség, a „fujtató” révén még erősebb lett, és elterjedt az egész testen. Amikor aztán kinyújtottam lábaimat és keresztbe fektettem a kezeimet a térdeken, csökkent a hőség éppúgy, mint a muktasanában. A padmasanában (lótuszülés) ülés ismét felemelte a belső hőséget, mely a nyakból és az arcból sugárzott ki, a visszatérés a muktasanához azonban csökkentette és visszaküldte a farkcsonthoz. Ez a hatás ismétlődött minden alkalommal a két üléshelyzet váltásakor. Yajnavalkya-ülés: Délben kham ajnatam (a szem előtti sötétség várakozásteljes vizsgálata) negyedórán át, észrevétlen légzéssel és yajnavalkyaüléssel. Látomás nincs, de erős hőségérzet van. Délben koncentráció a kívánságra, hogy megragadjon a tudatban egy ismerős arc az emlékekből. Néhány perc múlva megjelent egy vízió, mozogva és nevetve, úgy, mint más értelmetlen képek. (A naplómból)

66

Ezekkel valóban bizonyítást nyert ezeknek a gyakorlatoknak a használhatósága. Ami a szokásos „szabóülést” illeti, ez már azért sem kerül szóba, mert aközben az ember nem ülhet egyenesen (fej, nyak és hát függőlegesen). Ezenkívül teljesen eltűnik a lótuszülésben kifejődött forróság a hátgerincben a szabóülésbe történő átmenet során, miközben az imént tárgyaltakban - muktasana és yajnavalkaya - csak gyengébb. A szokásos európai ülés során a karosszékben vagy a széken, ami egyébként keleties is és a buddhistáknál maitraya-ülésként 2 d ábra) ismert, ugyanaz a szabály érvényes: a mágneses körnek zártnak kell lennie - a lábaknak vagy egymással kell érintkezniük vagy (jobb) a felsőcomboknak kell kereszteződniük (semmiképpen sem szabad a lábakat egymás mellett tartani). A következő példák tanúsítják ezt: A széken ültem és különböző lábhelyzeteket próbáltam ki. Látomások leginkább akkor jelentkeztek, a keresztbetett felsőcombokkal való ülés során, amikor a kezek a térdeken voltak. Tratakanak (lásd következő fejezet) és koncentrációnak egy tárgyra, egy egész sor mozgásban levő látomása volt és a fények kezdetei és „utánizzása” (víziók 3. fokozata) idéződtek fel. Eközben maitreya-ülésben ültem, keresztbetett felsőcombokkal. Amikor a lábaimat párhuzamosan raktam, a látomások abbamaradtak. (A naplómból)

67

A kéztartást is figyelembe kell venni, hiszen azok befolyásolják - bizonyára mágneses átkapcsolás útján - a légzést és azzal a koncentrációt is! A legjobban a következő gyakorlati példákon látjuk: Megállapítást nyert, hogy a kéztartás hatással van a koncentrációra. A tudat, ami már elérte a meditációs fokot, a folyamatos légzéssel visszatér a koncentrációhoz, ha az ember a kezét a térdére (cin-mudra) helyezi. A kezek egymásba hajtásával ismét bekövetkezik a meditáció. Miközben lótuszülésben a térdeken elhelyezett tenyér koncentrációval előidézi a folyamatos légzést, (tehát a szünet meghosszabbítását levegővel), a kezek a talpakon (keresztben vagy direkt) rögtön növelik a kilégzést és a levegő nélküli szünetet. (A naplómból) Összefoglalva még arra szeretnék rámutatni, hogy mesterem kiváltképp a maitraya-ülést ajánlotta keresztbetett combokkal és kezekkel a térdeken.

68

IV Az íjászat technikája

Megérkeztünk vizsgálódásaink legutolsó és legfontosabb fejezetéhez - magához a gyakorlathoz. Megállapítottuk, hogy ez az ügy nem beteges illetve betegséget okozó, hanem éppenséggel normális fejlődést mutat, amit évmilliókkal ezelőtt sajátítottunk el és a roppant hosszú idők folyamán cl is hanyagoltuk, így ezáltal ahelyett, hogy még teljesebb, harmonikusabb kibontakozáshoz jutottak volna, a megfelelő szervek elcsökevényesedéséhez, és az attól függő képességek elvesztéséhez vezetett. Később felfedeztük, hogy ezek ugyan látszólag csekély és lassú de mégis megállapítható fejlődése továbbra is zajlik az agyban ezeknek a szerveknek az állandó ingerlésével (hipofízis és tobozmirigy). Igyekezetünk, hogy ezt a fejlődést tudatosan a kezünkbe vegyük és felgyorsítsuk, azt az abszolút szükséges és egyetlen logikus következtetést mutatja ebben a helyzetben, ami lénylegesen az ábrázolt, csodálatosan ható szellemi képességek harmonikus kibontakozásának kívánt eredményét az intellektus kára nélkül előidézni képes. Már csak egy kérdés maradt nyitva, hogyan ölt alakot ez a kibontakozás technikailag. Először ránk akaszkodik a kérdés, meddig tarthat ugyan az általában az általunk figyelembe vett és speciális technikán át felgyorsítandó gerjesztése az akaratközpont és a „harmadik szem” teljes kibontakozásának - hiszen mellesleg erről van szó. A jógatan ezt az időtartamot, - mely egybecseng a modern geológiai megfontolásokkal, - mintegy 1 millió évre becsüli, amíg az emberi agy a szükséges érettséget ebben a vonatkozásban eléri. És tekintettel a folyamat lehetséges gyorsítására és ennek az időnek a lerövidítésére, megnevez egy meghatározott procedúrát, amely minden szellemi és nem csak misztikus fáradozásnak az alapját kell, hogy képezze - az úgynevezett mantrát vagy „va69

rázsigét”, ahogy ezt a szót találóan definiálták, ha ez, mint sajnos csaknem minden nyugati szó ama kísérlet során, hogy indiai terminológiát magyarázzon, a „mantra” fölöttébb tartalomgazdag fogalmát csaknem a felismerhetetlenségig szétrombolta. Hiszen az „ima” nem egyedül mantra, éppoly kevéssé „varázslat”, amely a beavatatlanok istenimádásához vezet a dzsungelben, vagy babonával fenyeget. Etimológiailag a mantra egy „gondolkodás” (man) általi „védelem” (tra), tehát egy olyan szellemi formula, ami elhárítja a „gonosz” hatalmakat. Teurgikusan azonban ez a jelentés kiterjed a legmagasabb szellemiségtől a legmagasztosabb isteni filozófián keresztül, a „feketemágia” legmélyebb szakadékaiba. Éppúgy, mint egy természeti erő, mint az elektromosság vagy az atomenergia, a legnagyobb mértékben jótevő vagy gonosz lehet, a tudás és a jó vagy rossz szándék szerint, így a mantra ereje is áldást hoz vagy a vesztésbe taszíthat. De felvilágosult évszázadunkban igazán gyerekesen hangzik, hogy egy „varázsige” vagy ahogy nevezni szeretnénk, segít egymillió év hatalmas idejét áthidalni. És mégis van az öreg bölcseknek egy megállapítása, hogy ezt a millió évet egy mantra ismétlésével tizenkétmilliószor átugorja az ember, és ez egyáltalán nem olyan nagy bolondság, ahogy ez az első pillanatra tűnik. A jóga-tanítás szerint minden mantrának, eltekintve a koncentrált gondolkodástól, amely a lényegét alkotja, titkos ereje van, mely egy részben, az egész kifejezés leglényegesebbjében, a híjában („csíra”) van elrejtve, és ennek a kifejezésnek a többezerszeres ismétlése révén fejlődik ki és kerül felhasználásra. Mindenek legnagyobbika és leghatalmasabbika a bija és következésképpen minden mantráké a szent OM szótag. Bennük, ahogy minden más bijában is, benne van a nazális OM (a susogó Mmmm), amelyik, ebből a tanításból következően, éppen a mantra titkos erejét rejti magában. Hogyan lehetséges ez? Vegyük szemügyre először az OM szótagot, mint egy hang70

zót, ami egy pszichológiai hatást vált ki. Az ember úgy ejti ki az „AOUmmm”-ot, mint egy hangzót, amelyben sem az A, sem az 0, sem az U nem hallható külön, és a susogó M-nek már az elejétől együtt kell hangzania. Ebben a susogó M-ben (a bijákban szokásos „ng” torokhangkent, mint a gang szóban ejtjük) van a probléma teljes megoldása: a susogás a lágy szájpadlás fölé helyeződik át, az egész hipofízis tájék és a susogó m-ként is a teljes Kha-terület (a szemöldökközéptől a tobozmirigyig!) rezgésbe jön. Ehhez társul még egy mély és egyre erősebbé váló koncentráció. Ez a koncentráció a m-m-m-rezgéssel egyre erősebben ingerli elsősorban a hipofízist akaratközpontként, és aztán a tobozmirigyet is, melyet „harmadik szemként” bontakoztat ki. Az általános biogenetikai törvény szerint először egy funkció szükségessége alakul ki és csak azután az érintett szerv. Megfordítva: ha a funkció elhanyagolódik és végül kimarad, elkorcsosul a szerv. Ily módon szükséges ennek a funkciónak a felelevenítése a testben, hogy azáltal a szerv automatikus újrakibontakozását - a tobozmirigy - okozza. Ez a legcélszerűbben úgy történik, ha az ember az Ombiját a koncentrált kívánsággal kapcsolatban, a kha-ban látva, ismétli. Ennek a mantrának az ismétlése nem kell feltétlenül hangosan történjen - elég gondolatilag végezni; csak minden alkalommal a susogó M-et kell a lágy szájpadlásra préselt nyelvgyökön keresztül hangsúlyozni és ily módon biztosítani az egész Kha-részlet rezgését. Ezt a gyakorlatot egy szóval „nabho-mudrának” hívják, és a következőképpen hangzik: „Akárhol is található mindig a jógi, akármit is tesz, a nyelvét (nyelvgyököt) folyton fenn (a lágy szájpadláson) kell tartania és szüntelenül visszatartania a légzést” („Gheranda-Samhita” III,2)

71

„A légzés visszatartása” - mint a fentiekben magyaráztuk - a koncentráció elősegítésének követelménye, ami folyvást összekapcsolódik a lélegzet-visszatartással (a levegőével), és melyet az OM-mantra ismétlésével kell felerősíteni: „Ennek az OM-nak az ismétlése és az elmélkedés annak jelensége fölött (az út)” (jóga-sutra, I,28) Az öreg indiai bölcsek, tudomásunk szerint, ismerték az anyagcsere csak a legutóbbi évszázadban felfedezett titkait, a belsőelválasztású mirigyek tevékenységét és a hormonképződést. Ezenkívül tudtak még arról a szerepről is, amit ezeknek a mirigyeknek és a velük legszorosabb kapcsolatban álló idegfonatok és finomszerkezetű központok (chakrák) a testi, lelki és isteni harmónia megteremtésénél játszik. Ennek a tanításnak a következtében ment végbe az embernél az, ami az általunk megbeszélt meditációs gyakorlatok által valósul meg, egy szellemi anyagcsere. Ezek a mantra-rezgések gerjesztik lassanként a fejcentrumok (hipofízis és tobozmirigy) fölött a test egyéb központjait (chakrák) is, melyek fizikai eredetei a megfelelő mirigyek, mint a pajzsmirigy, a thymus-mirigy, a hasnyálmirigy, a mellékvesék, az ivarmirigy és a farokcsontmirigy. Il y módon keletkezik a durvaanyagú kölcsönös kapcsolatnak és az oly felpezsdült fizikai körforgásnak megfelelően - a hipofízisnek mint szabályozónak a fő hatása révén - egy finomszerkezetű körforgás is, a „szellemiek minden állomásán”, a chakrákon keresztül (a „lótuszvirágokon” vagy misztikus „körökön”) - tehát összesen 12 (7 a leszállóágú mozgás során és 5 fölfelé-menőben). Egy efféle körforgás 12 állomáson keresztül, ami egyébként a gyakorlat előrehaladtával tisztán fizikailag is észlelhető belső forróságként érződik a hátgerincben - mint már mulattuk - megfelel egy év normális fejlődésnek úgy, hogy 1 millió év gyakorlatilag azonos 72

számú „keringésekre” cserélődik ki. Ebből következik, hogy a mantra 12 millió ismétlése, aminek bijája ilyen hatást vált ki, tényleg képes az 1 millió év rémisztően hosszú idejét jelentősen lerövidíteni. Hiszen az OMhangzó előírt módon való ismétlése csak 2 és 1 másodpercig tart, úgy, hogy 12 millió ilyen ismétlés összesen 8333,33-t eredményez. Egy egyórás napi gyakorlat során ez 8333 1/3 nap vagy kereken 23 év. Ha az ember az ilyen gyakorlatok számára több időt képes rászánni, ez az időtartam ennek megfelelően lecsökken, a példa kedvéért nyolcórás gyakorlás csak 3 évet tesz ki. De ki az, aki képes az indiai jógikon és a nyugati szerzeteseken kívül egész idejét ilyen szellemi tevékenységnek áldozni, ki lenne képes ezt a 23 évet kivárni illetve kitartani a napi nyolcórás gyakorlatok alatt? Meg kell tehát kísérelnünk, a 8333 1/3 órát nem a gyakorlat idejének meghosszabbításán keresztül, hanem az erőfeszítés növelése által lerövidíteni. Erre a célra szolgál a „szellemi íjászat” számunkra elméletileg ismert és már csak gyakorlatilag megtanulandó technikája. Ez a technika három részre oszlik: 1. „A nyíl felhelyezése és a célzás” (trataka) „A nyilat feltevé, és élesíti odaadóan”, szól az Upanishad szövegben. Mit ért azonban az „odaadás” alatt? Hogy a „nyíl” (gondolatelv) „meditáció” - tehát az „íjászatban” való ismételt gyakorlás útján - nem éleződik, ez már azért is világos, mert hiszen a nyű a tartós lövöldözés által eltompul. Következésképpen nincs egyszerű ismétlése a gyakorlatnak, ami azt, jobbanmondva a gondolatelvet kiélezi. Másodszor, a nyíl élezéséről az íjászat előtt gondoskodunk. Az eredeti szó upasa - „várakozással teli ott ülni” - tájékoztatást nyújt: ha már egy indiai szöveg meditációra gondol, akkor mindig a „dhyana” szót használja, legalábbis azonban valamilyen a dhi gyökből levezetettet. Az upasa fogalmát ellenben a legtalálóbban „eidetikus beállítottságnak” for73

dítjuk európai nyelvre. Rögtön látni fogjuk, mennyiben képes ez az eidetikus beállítottság a gondolatelv nyilát „megélesíteni”. A görög eidolon szó „képet” jelent. Ezáltal ez egy ráhangolódás egy képre, amelyik egyelőre imagináriusan létezik még csak a képzeletben. Elsősorban lennie kell egy képnek, a kívánt tárgy plasztikus ábrázolásának. Ha azonban ez a tárgy a látomásban valóban látható, rendszerint mindig valami másnak látszik, mint amit az ember elképzelni szeretne. Tegyük fel, egy bizonyos embert szeretnénk látni víziónk eredményeként. Itt illünk a képe előtt. Most mit kellene tennünk? A legtöbb könyvben azt tanácsolják, hogy úgynevezett „központi-tekintettel” - a kép szemöldökközepére koncentrálva nézzünk erre a képre, hunyorgás nélkül. Ily módon állítólag az egész arcot egyszerre láthatjuk, ami egyébként sosem fordul elő, hacsak nem úgy, hogy az ember az egyik szemről a másikra (vagy másik arcvonásra) tartósan átugrik. Ráadásul ezt a tekintet rögzítést hunyorgás nélkül kell lefolytatni. Más szóval - mozdulatlanul kellene a szemöldök közötti pontra odanézni, figyelmen kívül hagyva a könnyeket, amik már ennek a pislogás nélküli nézésnek 1-2 perce után elhomályosítják látásunkat, hiszen - így mondják nekünk - ezek a könnyek maguktól el fognak tűnni az ismételt gyakorlás révén. Ez tökéletes tévedés. Először is, mert az ember összetéveszti az okot az okozattal, másodszorra, éppen az ellenkezőjét kell tennie. A kép egyik részéről a másikra kell átsiklanunk. Hiszen nem a gondolatok koncentrációja fog, ahogy magukban az indiai jógakönyvekben magasztalják, a hunyorgás nélküli látás által kifejlődni, hanem fordítva: ha a koncentráció elér egy bizonyos fokot, magától jön a pislogás nélküli nézés és minden további gyakorlás nélkül akár egy fél óráig vagy még tovább is fenn lehet tartani. Harmadsorban, ezt a gyakorlatot hindi nyelven tratakának hívják (a tra - „megóvni” és at - „kószálni”-b6\), azaz a tekintet kószálása (takata) a - tárgyon - azért, hogy minden 74

eltérést kikerüljön (tra). (Lehetne, ahogy némelyek feltételezik, egy „védelem az elkószálástól”, úgy mondják fordítva, - valami „atakatra”.) A tekintetnek ez a kószálása szükséges, mert a tekintet és a gondolat legfeljebb pár másodpercig marad rögzítetten a kép bármilyen részletére. A következő pillanatban a tekintet már - és vele együtt a gondolat is - egy másik részletre húzódik át, és mindkettőt vissza kell hozni. Ezt a folyamatot egész életünkön keresztül ismételjük, ha igyekszünk egyvalamire koncentrálni, de ez nem hoz bennünket a koncentrálóképesség törekvésében egy lépést sem előre. Sokkal célszerűbb, ha arra összpontosítunk, hogy a tekintetnek ezt a figyelemreméltó tulajdonságát és a vele szoros összefüggésben álló gondolkodásét kihasználjuk, azáltal mi addig (néhány másodpercre) nézünk a képnek (vagy tárgynak) minden a részletére, ameddig a tekintet rögzíteni képes, aztán azon nyomban átsiklik egy másik részletre, így a tekintet és a gondolat nem nyújt alkalmat (helyesebben szólva meditációban) a gondolatok egymáshoz fűződésének megszakítására a koncentrációban. Ezt értjük mi trataka alatt. A tekintetnek ez a kószálása azonban még fontosabbat céloz meg, mint pusztán egy szakadatlan koncentrációt. Hiszen a trataka még nem a gondolat koncentrációja a tulajdonképpeni értelemben - csupán egy előkészület arra. Ez csak „a nyíl felhelyezése és célzás”', miközben a koncentráció az „íj megfeszítését” ábrázolja. De a „célzás” feltételezi, hogy a nyíl hegye a kar remegése ellenére a célkorong közepére irányuljon: a gondolatelvnek (nyíl) állandóan a tárgy (célkorong) közepére kell irányulnia - a nyílhegy kezdeti kószálása ellenére. Az összehasonlítás az íjászattal talán még találóbb lenne, ha a célkorong rövid vizsgálódását (tanulmányozását) kiegészítenénk, mivel a trataka mint gyakorlat kétrészes: annak az első része a fent említett tekintet-kószálás - a célkorong vizsgálata, miközben a második részt behunyt szemmel végezzük. Ez, a 75

célzás a célkorong közepébe, ami az egész íjászat során folytatódik, sőt akár a találat elvárásaként a nyíl kilövése után is megvan. Ahogy az ember a célzás során már nem az egész célkorongot vagy annak egy részét veszi szemügyre, úgy a tratakának ez a második része sem jelenti a gondolatelvnek a további kószálását, hanem behunyt szemekkel a tudat irányítását a tárgy középpontjára. Ez csak akkor sikerül, ha a „nyíl” éles. Az objektum szemlélésekor nem valami törekvésről van szó, hogy egyes részletei ugyanannak emlékezetébe belepréselődjenek, azért hogy a tárgyat behunyt szemmel képszerűén elképzeljük - egyes egyedül arról van szó, hogy az ember „érzést” a tárgy részére, egy arra való eidetikus beállítódást, egy szabályszerű sóvárgást (látás-vágyat!), egyszóval odaadást érjen cl. Ez az odaadás, jóllehet pusztán egy előkészület a koncentrációhoz, átnyomul mint egy aranyfonál az egész technikán: minél erősebb ez az odaadásteljes beállítódás, annál „élesebb” a tudat „nyila”, annál könnyebb az „íj megfeszítése”, ami egyedül ezen az odaadáson keresztül (upasa vagy bhava) foganatosítódik meg, hogy annál biztosabb legyen a „találat a feketébe”, Ezáltal ez a beállítódás, a várakozásteljes mellette-ülés (upasa), az egész íjászat hajtóereje. A siker ezen az odaadáson áll vagy bukik: ha a gyakorlónak nem sikerül a valódi eidetikus érzést az általa kiválasztott tárgy részére felkelteni - akár, mert a tárgy számára semmitmondó és ezért semmilyen kapcsolatot nem érez azzal, akár más okokból - akkor elvéti a nyíl a célját vagy nem a közepébe talál, hanem máshová vagy egyszerűen a földre esik. De elég az elméletből. Mielőtt tárgyat választunk magunknak, Figyelembe kell venni még egy óvó rendszabályt - a „Buddha térkeresztjét”- Helyezkedjünk el egy meghatározott asanába és minden oldal felé - előre, hátra, jobbra, balra, fentre és lentre - küldjük el a kiengesztelés, a béke, a jóakarat gondolatát, valahogy így: „Boldog76

ság minden lénynek, béke minden lénynek, barátság minden lénynek” Minél gyakrabban tesszük ezt, annál jobb lesz nekünk. Később tapasztaljuk, hogy a nyitott „harmadik szem” egy szabályszerű hidat ver ahhoz, amit ezzel a szemmel látunk: a gondolatok a látomás tárgyára hatást gyakorolnak - és ha a tárgy erősebb, mint mi, annál erősebben fog ránk visszaütni. Óvakodjunk ezért a gyűlölet gondolatait vagy az uralkodást, az elnyomás alacsonyabbrendű kívánságait ezen a módon másokra átvinni: ki mint vet, úgy arat! Ez a harmonikus beállítottság másfelől az egész környezetre jó védelmet nyújt magunk számára is, hiszen elhárítja a hasonlóan rossz gondolatokat: minden gondolat egy anyagi lény, aminek formája, színe és súlya van. Nos, válasszunk magunknak egy tárgyat. A legjobb egy napkorong az OM jelével.(3. sz. ábra). Egy nap vagy holdkorong egyedül nem nyújtaná tekintetünknek a kóborlás semmilyen lehetőségét és ezáltal az egész tratakát kétségbe vonja. Az ember kivág egy darab aranyozott papírból egy kört és ugyanazt felragasztja egy kék alátétre, aminek az „égboltot” kellene ábrázolnia. Erre a körre ragasztjuk még az OM szótag fehérjeiét, és ha szeretnénk, egy pár arany sugarat. Ez nem gyerekesség - sokkal inkább értékes segítség a szemünk számára, amint rögtön látni fogjuk: vegye elő ezt a „napkorongot” és nézzen rá 3-4 másodpercig, de mielőtt még tekintete elcsúszna, kezdje el a tekintet kószálását - először a sugarakra, aztán másoljuk le lassan az OM-jelet. Ennek alapján térjen vissza a napkoronghoz, aztán a sugarakhoz kb. 2-3 percig. Ekkor hunyja be a szemét: meg fogja pillantani a sötétben a behunyt szemei előtt a napkorong nyomait, amely lassan eloszlik. Ha ez a nyom nem jelentkezett volna, ha nem használtunk volna alátétet, akkor amit pl. a vakoknak úgy kell csinálniuk, egyszerűen a Nap elképzelésére koncentrálnunk. Némely indiai jóga-könyv ajánlja emellett a Nap valódi vizsgálatát. De ez annak a ténynek az elismerése, hogy az „égbolt” az indiai írásokban nem a fizikai mennybolt, hanem a 77

hely a fejben, a szájpadlás fölött. Ezért a Nap megvizsgálása mindig csak imaginárius legyen!

Még egy nyomot hagy hátra a lerajzolt napkorong vizsgálata: a hipofízis tájékon (1. sz. ábra) egy tisztán érezhető nyomásérzést keletkeztet, amelyik azt bizonyítja, a hipofízis központ (ajna-chakra) be van kapcsolva (a „nyíl” összeköttetésben áll az „íjhúrral”). Ez a dolog nem úgy áll, ahogy kora reggel, ha a tudat még nem tökéletesen éber, akkor minden további fáradozás hiába. A legjobb eszköz, hogy a hipofízisnek ezt az érzetét és azzal együtt saját magát is bekapcsoljuk, a manduki-mudra (,,békapecsét”): a nyelvgyököt a lágy szájpadlásra helyezzük, ebben a helyzetben párszor dörzsöljük hozzá, ami által ez az érzés rögtön jelentkezik. Ez a nyelvhelyzet - a nabho-mudrából ismerjük - a légzésgyakorlatok és a koncentráció során folyamatosan ajánlott. 2. „Az íj megfeszítése” (sambhavi-mudra) „Feszítsd az íjat a szellemi beállítódásra irányult tudattal”, hangzik a formula. A szellemi beállítódás (bhava), a tárgy iránti odaadás, ami a tratakán keresztül gyarapszik, az egyetlen feszítőerő, amivel az „íjhúrt” kell felhúzni. Az íjnak ez a megfeszítése a lövés legfontosabb része - a koncentráció. De arra kell összpontosítani - a tárgyra, azaz annak képzetére a tudatban - tehát an78

nak külső formájára, vagy a centrumra, amelyben ezt a formát látjuk; mindenekelőtt a szemöldökközépre, a hipofízis-központra vagy arra a másik helyre a fejben, mintegy a fej csúcsára, ahol a hinduk a „Brahma kinyitását” egy kiskaput képzelnek el a Nirvánához? Az ilyen kérdések megtévesztik a kezdőt, és évekbe, évtizedekbe, sőt egy emberöltőbe kerül, amíg az ember kitalálja, hogy ezek a kérdések fölöslegesek, mert kizárólag a gondolatelv találja meg a helyes utat és helyes irányt, ha a koncentráció megfelelő. És mikor megfelelő? Ha az, az előző fokozatból spontán fejlődik ki - tehát a tratakából, a tárgy iránti „odaadásból”, egy szóval - ha az ember a tárgy érzésére koncentrál. A szöveg érthetően beszél arról, hogy ez a megfeszítéssel beállítódásra irányult tudattal történik. Mit jelent azonban a koncentráció a „tárgy érzésére”? Ha ez gondolatkoncentráció, akkor nem azt kell jelentse, hogy gondolatainkat a tárgyra, más szóval mi magunknak kell gondolatainkat erről a tárgyra összpontosítani? Minden jóga-könyvben le van írva, hogy a gondolatokat uralni, koncentrálni, vagy - az egész jóga-fejlődés végén - meg kell szüntetni? Ilyen követelményeket azonban - és ez eléggé meg fogja lepni az olvasót - csak a nyugati jóga-könyvekben találunk, az autentikus eredeti írásokban azonban soha. Erre a nyugaton - és, ha maguk a hinduk által a nyugatiak számára íródott is - úgynevezett „gondolatkoncentrációra” nincs megfelelő kifejezés a szanszkrit szövegben. Koncentráció, jobban mondva, amit az ember pontos megnevezés hiányában ellenértékként arra használ, hindiül dharanának („rögzítés”) neveznek, és nem azokra a gondolatainkra vonatkozik, amik nem tartoznak lényünkhöz, jobban mondva tudatunk „vendégei”, hanem gondolati lényegünkre (citta), amit a hinduk lélekként ábrázolnak- Gondolataink csupán hullámok annak felszínén, szélrohamok által előidézve (kívánságok tőlünk és más emberektől, ha magunknak ilyen szélrohamokat fenn akarunk tartani). Ezáltal a dharana a gondolati szubsz79

tancia rögzítését (citta) jelenti, nem pedig a hullámokat. Ebből következik a koncentráció célszerűtlensége, sőt elérhetetlensége, azaz egy gondolat megtartása, miként ezt mindenütt gyakorolják és magasztalják. A citta (tudat) rögzítődik éspedig egy olyan állapotban, amely egy meghatározott gondolat során keletkezik, de nem magára a gondolatra. És mi ez az állapot? Ez a tárgyérzés, ami az utóbbi vizsgálatakor kívánságként keletkezik, ezt a tárgyat megragadja. Más szavakkal - az ember egy gondolat érzésére összpontosít, nem magára a gondolatra. Most értjük meg. miért kell egy, a tárgy iránti „odaadásnak” kifejlődnie: minél erősebb ez az odaadás, az eidetikus beállítottság - vagy még egyébként upasának vagy bhavának is lehet nevezni-, annál erősebb nyomot, annál világosabb érzést hagy hátra gondolkodásunkban. Tehát nem az elképzelésre koncentrálunk vagy a tárgy külső formájára, hanem a kívánságra, hogy ezt a tárgyat sötétségben, bezárt szemeink előtt lássuk. Hiszen a tárgy érzése nem más, mint egy belső letapogatása, egy szem nélküli „látása” annak, és a kívánság, hogy tovább ne az akaratcentrum bekapcsolásaként lássuk. Ebből következik a végérvényes formula: az ember mintegy a tárgy érzésébe lát, mintha bepillanthatna magába a tárgy „ezen érzésébe”. Emellett megkíséreljük rögzíteni ezt az érzést, oly sokáig, amíg lehet. Praktikus példánkban, a napkorong az OM-jellel, ez a koncentráció, a fáradozás, hogy a napkorong érzését felfogjuk (az érzést, hogy a Nap a szemöldökközepében található), összekötődik azzal a kívánsággal, hogy ezt a napkorongot (első alkalommal OM-jel nélkül, később azzal) valóban megpillantsuk. Gyakorlatilag ez annyi, mint a nézés a szemöldökközépbe (bhrumadhya-dristi) anélkül, hogy kancsalság következne be. A madhya szó azt jelenti, „középen keresztül”, ezzel az egész: „a nézés középre a szemöldökközépen keresztül”. Ez a szemöldökközépen keresztüli nézés közvetíti nekünk nyomban a hipofízis érzését 80

és pótolja a manduki mudrát: ez egy figyelemre méltó tény hogy olyan nagyon szeret az ember a szemöldökközép érzésére összpontosítani, ami e helynek az érzését kelti, ugyanis a hipofízistájék. E kettő segédeszköz - a nyelvgyök helyzet a lágy szájpadláson (manduki mudra) és a koncentráció a szemöldökközép érzésére (bhrumadhya-dristi) - csak reggelenként szükséges, a-míg a nyomásérzet a hipofízis tájékon nem kizárólag a tratakán keresztül (vagy annak hiányában, mint egy vak esetében) keletkezik, amit az ember napközben, különösen este. minden további nélkül érez. Az egyetlen eszköz, ami szükséges azért, hogy a koncentrációt (az „íj megfeszítését”) elérjük, a nézés a tárgy érzésébe, magával a kívánsággal, hogy lássuk. Ez ennélfogva nem elképzelés, pusztán egy elvárás: az ember segít ennél, melyben az ember sóvárgóan az egészet vagy az egyes részeket látni kívánja, mintha az ember ezt „a szeme előtti sötétségben modellezné”. Az ily módon nézett tárgy - egy érdekes tény - elkezd a fej belseje felé mozogni éppúgy, mint az íj nyila mozog a lövésiránnyal szemben. Eközben egyidejűleg észreveszi, hogy lélegzete elakad - megszakad. Ez a jel. hogy az összpontosítás helyes. Ez a koncentráció (dharana) állandó kísérőjelensége, és ezáltal normális, úgy hogy nem kell emiatt nyugtalankodnunk. Rosszabb lenne fordítva, ha a lélegzet nem akadna el. Hiszen ékes bizonyítéka lenne annak, hogy koncentrációnk nem stimmel. Ha elakad a lélegzet, pusztán meg kell kísérelnünk, a koncentráció megzavarása nélkül, a belégzésről a kilégzésre történő átmenetet kitörölni. Ekkor jön a kérdés: meddig kell koncentrálni? A jóga-tan kijelenti, hogy az érintett központ nyitott állapotba kerül, ha az ember képes a dharanát (a gondolatelv rögzítését) két órán át fenntartani. A gyakorlat időtartama ennek megfelelően a képességtől és időtől függ, amivel a gondolatelvet (a tudatot) a tárgy81

hoz rögzítjük. Itt azonban egy másik szabály érvényesül. Hasonló egyébként, ahogy materiális síkon az elektromos energia esetében: a teljesítmény arányos az energia négyzetével! Ez azt jelenti, hogy ha az ember két óra helyett csak egy órán át képes a koncentrációt kitartani, teljesítménye nem feleakkora, hanem 1 a négyzeten = 1 eredetit tesz ki, fél óránál, azaz az előírt 2 óra idő negyed részénél csak 1/16 a teljesítménye stb. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy az embernek nem 1, hanem 16 teljes napi koncentrációt (napi fél órát) kell végeznie. így alakul ki a következő táblázat: napi 2 óránál napi 1 óránál napi 1 óránál napi 20 percnél napi 15 percnél napi 10 percnél napi 6,3 percnél

= = = = = = =

1 nap 4 nap 16 nap 36 nap 64 nap 144 nap 365 nap = 1 év

Általánosságban adódik a formula: d = (120/t)2 Aminél t = 120 ......... Ahol t a gyakorlat időtartamát és d a napok számát adja meg (a részleges) a centrumnak (a „harmadik szem” példánkban) kinyitásához. Ezek a számok természetesen csak megközelítően pontosak. Hiszen nem egyforma minden materiális erő, koncentrációs képességünk a gyakorlással együtt nő és ezáltal lerövidül a napok száma. De ez a táblázat mégiscsak szükséges, hiszen megmutatja koncentrációnk veszélyes arányát a teljesítményhez képest, és így egyrészt türelmetlenségünk valamelyest csillapul, másrészt rámutat arra az időpontra, amelyen felül a hatás már nem vagy kevesebb biztonsággal várható el, feltéve, hogy buzgalmunk en-

82

nek folyamán - összehasonlítva az Om-mantra ismétlésének 23 évével mégiscsak csökken - az idő nem süllyed. Mint mondtuk, a koncentrációnak a gyakorlat egész időtartama alatt egy tárgyra kell irányulnia. Eközben segít nekünk egy egyszerű, de fölöttébb hasznos mesterfogás: képzeljük el, hogy a Nap egyre világosabb. Ennek a gyakorlatnak a sikere magától értetődően nem a „harmadik szem” tökéletes kinyitása. Ez csupán a siker első szikrája, ha valójában az elsőtől és már a hatás, éjszaka, az első koncentráció utáni feltűnő jeleitől, mármint ha különösen az élő és éles álomtól eltekintünk. Ezek csak az első fok látomásai („furcsa dolgok”). Ily módon bátorítólag is képesek hatni a gyakorlóra, így még nem annak a jelei, hogy az ember immár a magasabb fokozat gyakorlataihoz is hozzákezdhet. Legfeljebb hébe-hóba lehet megkísérelni, vajon nem valami, a víziók második fokozata került a felszínre, aminek, a „furcsa dolgokon” kívül, a megkívánt tárgyak is kitűnnek. Ha a tudat koncentrációja során úgymond teljes súllyal támaszkodunk azzal a kívánsággal a tárgy iránt, hogy sötétben, behunyt szemmel lássuk, a legcsekélyebb emlékezésnél feltűnik az érintett tárgy víziója: így megjelent a házam elülső oldala, az utcai térség az erkélyről, a nyárfák és egy hölgy, aki az utca hosszában haladt. A sötétbe elmerülés bezárt szemekkel rengeteg mozgásban levő víziót eredményezett, ha nem is világosakat. Egy ilyen futólagos gondolat során láttam egy szempillantásra az időt, amit a faliórám megadott. Amikor kinyitottam a szememet, meggyőződtem, hogy ez stimmel. A koncentráció a napkorongra, - különösen az OM-jellel, nyújt azonban egy másik megerősítést is, hogy ez a gyakorlat okozza: a már sűrűn említett belső forróságot a hátgerincben, eredményeként a „misztikus kundalini erő felébresztésének”, ahogy a hinduk költői kifejezésmódjával mondják. Ez a hőség e83

melkedik fokozatosan fel a hátgerincvelő csatornában. Ezáltal minden központ és végül a „harmadik szem” is vagy „az ezerlevelű lótuszvirág”* mint egy igazi virág, amelyik tél közben egy üvegházban kivirágzik, kinyílik. Azért, hogy ennek a hőhullámnak az emelkedése zavartalanul végbemehessen, ajánlatos egy meghatározott légzőgyakorlatot végezni, ami „fújtató” (bhastrika) néven ismert. Fújtató-légzőgyakorlat: Az ember egyenesen ül (fej, nyak és hát függőlegesen) és gyorsan váltakozva be és kilélegzik (rekeszizomból), mintegy 20szor egymásután, mint egy légpumpa (erőfeszítés nélkül). Aztán mélyen és lassan belélegzünk, a levegőt a lehető legtovább visszatartjuk és ismét (egyszer) kilélegzünk. Az egész háromszor ismétlődik, minden alkalommal egy gondolatkoncentrációval - a farkcsontra, a napfonatra (jobban mondva a hátgerincre ebben a magasságban) és a nyaküregre (a hátgerincre ebben a magasságban). Ennek a légzőgyakorlatnak minden ismétlése során észrevesszük, hogy a hőség, ami a gyakorlat előtt egy meghatározott területen összpontosult, ezáltal felszítódik és a következő pontig (tehát a farkcsonttól a napfonathoz és onnan a nyaküregig és magasabbra) emelkedik fel. Ezt a három légzőgyakorlatot végzi az ember a napkorongra történő koncentráció közben, mihelyst hőség jelentkezik, és halad tovább a koncentrációval. Gyakran mutatkoznak idővel az 1. és néha a 2. fokozat különböző töredékei, például tulajdon arcunké stb. Hogy ez biztosan történjen, ne kezdjük az emberekkel történő gyakorlatokkal és tájakkal, mielőtt egy meghatározott jel nem mutatkozik, tudniillik a láng víziója. Ez egészen világosnak és sugárzónak tűnik és igazi lángnyelvként lobog. Ez a látomás éppoly éles mint egy a fizikai szemünkkel való normális látás - tehát ugyanannak a 3. foka. Ez csalhatatlanul eljön minden gyakorló84

nál mégpedig több alkalommal és meghatározza a pillanatot, amelyben ő a szellemi íjászat legmagasabb fokát - a khecarimudrát - („vándorlás a khá-ba”, a „nyíl elengedése”) elkezdheti. Ez az a lángnyelv, amit „el kell nyelni”, azaz a lágy szájpadlás nyitása által a tobozmirigyig hatol. Ezt az egész folyamatot sokan durvának találták, hogy a fizikai nyelvet meghatározott manipuláción át a garatüregbe dugják: a jógi ezáltal leküzdheti az éhséget, a szomjúságot, a betegségeket és a halált, így élve is cl lehet temetni. Néha e helyett a láng helyett egy sugárzó fény látomása tűnik fel. A koncentráció során a hipofízis érzésére megfelel most valami; a koncentráció nyomását gyengíteni - aztán jelennek meg a világos víziók, pl. a tökéletesen világító gyertyafény (lobogó). Egyszer, erős a kívánságra történő koncentráció közben, a szemöldökközépre nézve, megjelent egy gyertyafény látomása, egy pillanatra, de egészen tisztán és élesen. Látomások keletkeznek a Nap szemlélésekor a szemöldökközépben. Ma hirtelen feltűnt egy Napra történő koncentráció közben a láng egy tiszta víziója, mintha valaki ezt a lángot a szem előtt tartaná. (A naplómból) Ez a láng látomás akár reggelenként is feltűnik, jóllehet a reggel rossz idő az ilyen gyakorlatok részére. Egy törekvés során, hogy a Napot megtartsam (reggel) a koncentrációban, beáll azonnal a folyamatos légzés és aztán az észrevétlen légzés, és a második stádiumban megjelenik a látomások tömege a színekkel, és egyszer a igazán világos láng. Ma korán, a Nap vizsgálatakor azonnal előidéződött ajnában a farkcsontban a belső forróság. Ez a forróság a meditáció egész ideje alatt tartott (észrevétlen légzésnél), eltűnt azonban az áttérésnél a Napkorong rögzítésekor (dharana), a szünetmentes 85

légzésnél. Azért azonban megjeleni egy fölöttébb kivehető és világos, akár észlelhető gyertyafény látomása, ami minden irányba lobogott. (A naplómból) A jegyzetfüzetemből bemutatott példák világosan mutatják, hogy ez a láng látomás nem „véletlen”, nem „beképzelés”, hiszen teljesen váratlanul jön, és amellett oly világító és éles, hogy minden más jelenségen keresztül áttűnik 3. „A nyíl elengedése (khecara-mudra)” „Ismerd fel a maradandó célt”: ezekben a szavakban rejlik ennek az utolsó cselekménynek az egész titka - „A lövés kioldása”. Az íjász, miután a nyilát kilőtte, mozdulatlanul néz a lövés irányába, vajon a közepébe talál-e. Pont így kell a szellemi íjásznak, miután a tudat megfeszítése (a „nyíl” eleresztése) megvalósult, folyton a céljára tekinteni. Miközben az íjász a nyíl repülését az eleresztés után már nem képes befolyásolni - az egyetlen, ami a kilőtt nyilat az általa megadott lőiránytól eltérítheti, csak egy hirtelen széllökés lenne - a szellemi íjász azonban képes ezt a „széllökést”, ami az Ő tudatában keletkezik, ellenőrzése alá vonni. Ennek a kontrollnak azonban nem egy új koncentrációnak kell lennie, ami egy új lövéshez hasonlóan egy új nyilat lőne ki, egyáltalán nem koncentráció, mivel az „az íj újrafeszítését” okozná. Ami a „nyilat” illeti, ellentétes az „íjhúr” (a gondolkodás) feszültségével, egyszerre azonban nem a passzívan mellette ülő: „ismerd fel a célt”, hangzik a formula. Nem szabad egy másik gondolatot („széllökést”) engedélyezni, hiszen az ilyen gondolatok rögtön megváltoztathatják a nyíl irányát mégpedig e gondolatnak megfelelően. Ez azt jelenti: a „nyíl” a „cél” (tárgy) helyett az új célt találja el - éppen ezeknek a gondolatoknak a célját. Másfelől a „célfelismerésnek” ez az állapota nem is más 86

eltérítő momentumok aktív elfojtása. Más szavakkal - ennek a „célfelismerésnek” az időtartama és hatékonysága közvetlenül az „íjfeszítés” lendületétől, a koncentrációtól függ. Mivel azonban minden erő a külső környezet ellenállását (a mi esetünkben a gondolatelv kifáradását) idézi elő, adódik az áramlási vonal általános törvénye szerint, egy fáradási-minimum görbe, ami egyszerre a teljesítmény-maximumot is ábrázolja (4. sz ábra).

Miután a kiindulási ponttól a görbehossz maximum 3/4-ére a eltávolodott, a görbe teljes hossza annál rövidebb, minél meredekebb annak emelkedése. Gyakorlatilag ebből következik, hogy gyors „felfutásnál”, például az (1.) esetben a kulminációs pontnál (maximum) már 45 másodperc után, a teljesítmény még gyorsabban (további 15 másodperc múlva) a nullára esik vissza, miközben a maximum legfeljebb 10 másodperc és az összidőtartam 1 percre rúg. Ha ellenben a felfutás a kulminációs pontig, mint a (2.) esetben 20 perces időtartamtól (ez az ilyen gyakorlatok számára normálisan ajánlott időtartam) 15 percig tartót vesz igénybe, ennek megfelelően a maximum is 20-szoros, ugyanis 3 1/3 percet tesz ki! Mivel azonban a „harmadik szem” csak ennél a maximumnál nyílik fel, magától értetődő, hogy ennek a maximumnak a hossza és ezzel együtt a gyakorlat lefutásának hosszúsága játssza a főszerepet. Ezáltal magyarázatot nyer a körülmény, hogy minél erősebb az erőfeszítés a koncentráció során, annál rövidebb ideig tart - az elvárás ellenére - az effektus, a látomás. A fontos következtetés ebből a következő-keppen hangzik: minél feszítettebb a koncentráció, annál hosszabb a látomás! Hogy értendő ez? Ha a koncentráció (dharana) önmagában már az „íj feszítése”, 87

hogyan lehet hát megfeszített? Itt segít nekünk, mint már oly gyakran, és ez az oka, amiért újra és újra az indiai terminológiát kell használnunk - a dharana fogalma (A gondolatelv rögzítése), amit csak szegényesen lehet a „koncentráció” szóval pótolni, hiszen ez utóbbi alatt mégis csak egy bizonyos erőfeszítést, a gondolkodás nyomását értünk, miközben a rögzítés nem más, mint „önmagunk megtámasztása” (simulás) a tárgyra a saját súly nyomásával - az erőfeszítés minimumával. Más szavakkal: a dharana pontosan azt jellemzi, amit éppen az áramvonal törvénnyel vagy a teljesítmény-maximum görbével kapcsolatosan gondolunk - egy további bizonyítéka annak, hogy a régi bölcsek a mechanika modern alapelveiről mennyire tájékozottak voltak. A gondolatelvet úgymond csak „a saját súlyával” kell a tárgyra nyomni - nem többel és nem kevesebbel: ha túl erősen nyomjuk, túl meredeken emelkedik fel a teljesítménygörbe, és a teljesítmény lerövidül; ha kevéssé nyomjuk meg, akkor a görbület ellaposodik és lelassul a siker. Ez a koncentráció titka. A különbség a koncentrációbeli feszültség és a meditáció (mint „az íj ellazítása a nyíl kilövése után”) valódi feszültsége között egyedül a légzésben van: minél szilárdabban kísérli meg az ember a tárgyat, annak belső alakját tartani, annál inkább lelassítja a belégzést, amíg eléri a maximumot - aztán ellentétbe fordul, és a kilégzést lassítja le. így a meditáció (kontempláció, a tárgy szemlélete, khá-ban) bekapcsolódik. Ebből adódik, hogy a koncentráció elmélyítésére a belégzés, a meditáció elmélyítésére a kilégzés hosszabbítandó. Ha, végül a légzés olyannyira lecsökken, hogy tökéletesen észrevehetetlenné vált, megjelennek a víziók, az elsőtől a legmagasabb (4.) fokozatig, miközben a légzés egyre inkább elenyészik és a negyedik fokozatban teljesen (futólagosan) abbamarad és kilehel. Ezzel összefüggésben a tudat is abbahagyja abban a pillanatban a víziót-az ember elfelejtkezik Önmagáról: ezt az állapotot layának nevezik mindkét vo88

natkozásban - a légzésre és az öntudatra is. Van azonban egy további lényeges különbség a koncentráció és a meditáció között, amit találóan az íjászat technikájával összehasonlítva jellemeznek. Az irányzásról van szó, amelyben a figyelem megkezdődik. Ha az embernek koncentráció közben a tudatát a szemöldök közepére (közepén át) kell irányítania, azáltal olyan érzés keletkezik, mintha a tárgy, jobban mondva az érzés vagy annak belső alakja, egyre inkább a fej belseje felé húzódna - a nyílhoz, a célzáshoz hasonlóan, szembefordítva a lőiránnyal - így az embernek már a meditáció alatt a „harmadik szemre” kell fordítani a figyelmét. Ezáltal nyomban kezdődik az érzés, mintha a belső tekintet a szemöldökközépre irányulna. Ez a tény, ami mindjárt tisztázódhat, alkalmat adhat ennek a technikának a félreértésére, és nyilvánvalóan így keletkezett az abszurd kancsalítás a szemöldökközépre illetve az orrhegyre. Az olvasónak azzal tökéletesen tisztában kell lennie, hogy a (belső) tekintet irányzása a szemöldökközepe helyére semmi esetre sem kancsalítást, hanem pusztán a tekintet átvitelét idézheti elő éppúgy, mint a nézés a „harmadik szembe” (a fej központjába, ahol a koncentráció során nyomásérzet keletkezik), azonnal egy pillantást ismét előre - a szemöldökközépre - vet. Ebben a dupla értelemben kell az embernek az ősforrás minden előírását a hírhedt orrhegyre nézés (még inkább orrgyökre!) vagy szemöldökközépre nézés vonatkozásában értelmeznie. Ekkor felmerül a kérdés: ha a tekintet irányítását kettős értelemben kell végrehajtani, mikor végezze az ember az átmenetet a második részhez, a közvetlen nézéshez a szemöldökközépre (előidézve a harmadik nézés által a „harmadik szembe”) a meditáció közben? Más szavakkal - mikor kell az embernek átváltania a koncentrációról a meditációra? Ez az átmenet nem magától történik. Abban a pillanatban, amiben a koncentráció során kívülről a fej belseje felé haladó tárgy (az érzés vagy annak 89

belső alakja) a nyomásérzet (hipofízis) helyét átlépi, azonnal érzi, hogy belső tekintetével maga a tárgy is a szemöldökközép fölött, eredeti helyzetébe kerül: az ábrázolódik jelképesen a „nyíl eleresztése” révén, ami immár a célkorong irányába repül. Ha az olvasó szeretne egy következő kísérletet tenni - a fej centrumára összpontosítani egy pillanatra és aztán a figyelmét erről a központról csak kissé a tobozmirigyre elmozdítani: azonnal érezni fogja, tekintete miként lövell előre, a szemöldökközépre. Van tehát két automatikusan egymást követő koncentrációs fokozat: a koncentráció a tulajdonképpeni értelemben, mint a gondolatelv rögzítése (dharana) egy tárgyon. Ezt a fokozatot a folyamatos légzéssel (meghosszabbított belégzés és légzésszünet levegővel) és a figyelem szemöldökközépre irányításával jellemzik. Ezáltal keletkezik az „íj megfeszítése” (ld. 1. sz. ábra) a meditáció a tulajdonképpeni értelmében, mint egy tárgy megszemlélése (indirekt) khá-ban (szemöldökközép) vagy a kontempláció (dhyana). Mindig az észrevétlen légzés kíséri (meghosszabbított kilégzés és légzésszünet levegő nélkül a tüdőben) és a figyelem irányítása a „harmadik szemre” (a fejközépben levő helyre, ahol a koncentráció nyomása keletkezik). Ezáltal lesz „a nyíl kilőve”. Mivel ezek a fokozatok, mint mondtuk, automatikusan kioldódnak, a meditáció minden megszakításánál (a „nyílröpte”) egy új gondolattal („széllökés”), az eredeti gondolatirányon át kell az embernek arra figyelnie, hogy ezek az egymástól elválasztott különböző fokozatokat ne cserélje fel. Szabad az embernek pl., nem az első fokot észrevétlen légzéssel vagy a másodikat folyamatos légzéssel végeznie, míg koncentrációkat a „harmadik szemre” illetve meditációkat a szemöldökközépre irányítania. Ebből következik a „szemnélküli látás” végérvényes technikája: Ajánlatos, jóllehet nem feltétlenül a „szemnélküli látáshoz” 90

tartozik, amikor az első előkészületet, egy, az 1. fejezetben leírt gyakorlatokat a „mennyei illat” megszerzéséhez vagy a „mennyei ízéhez” néhány (20-30) napig gyakoroljuk. Hiszen a siker ezen érzékeléseknek egyetlenjében szokatlanul erős bizalmat és kitartást kölcsönöz és ezen felül egy helyes koncentráció képzetét hozza létre. Miután a légzőgyakorlatokat, valamint az alkalmas testhelyzetet uraljuk, kezdjen az ember a tratakával a napkorongra (papíron): annak 2-3 perc vizsgálata után hunyja be a szemét és kívánja, hogy ezt a napkorongot (jobb az OM-jellel rajta) sötétben, behunyt szemmel lássa, melyben gondolatainak rögzítését keresi. A nyelvhelyzetet - a nyelvgyökkel a lágy szájpadláson (nyelvcsap) - az OM-hangzó (lélekben) állandó ismétlését eközben figyelembe kell venni. Miután a „furcsa dolgok” és akár a válaszok is a gondolt kérdésre megmutatkoztak, igaz, először a láng látomásának megjelenése után, kezdjen az ember az emberi képekkel: keresünk magunknak egy ismerőst vagy egy rokont, akivel erős lelki kapcsoltban áll, vagy egy ismert személyiséget - akit gyakran látott és meg is tudja tartani „érzésében”, és tratakát végez ennek a személyiségnek a képére néhány percig. Ha az arcvonások vizsgálatakor ennek az embernek az „érzése” rögzül, behunyjuk szemünket és arra a kívánságra koncentrálunk, hogy ezt az „érzést” illetve a tárgy „belső alakját” a tárgynak sötétben, behunyt szemmel szilárdan megőrizzük. Ekkor ez a tárgy és vele együtt az „érzés” is a fej belsejébe vándorol, és nem szükséges közben a tárgyat erőszakkal a szemöldökközépen tartani. A tárgy „érzése” az egyetlen, amire az ember a gondolatelvét irányítsa. A légzésnek folyamatosnak kell lennie, a kezeket legcélszerűbb, ha a térdeken tarjuk. Ha érzi az ember, hogy a tárgy „vándorlásában a khá-ba” (a szemöldökközéptől a fej centrumáig) a fejközéphez közelít, akkor rakja össze az ember a kezeit (az ölében) és próbáljon meg. 91

a tárgy ..érzésébe”, mintha azon a helyen lenne, ahol a nyomás korábbi koncentrációja keletkezik, „belenézni”. Mihelyst a belső tekintet ismét a szemöldökközépre „lövell”, szemügyre vesszük a tárgyat a „harmadik szemben”, jóllehet, a tekintet a szemöldökközépre irányul. A légzésnek észrevétlennek kell lennie. Az egyetlen, ami szükséges, az a tárgy látomásának megvárása a „harmadik szemben” (közvetetten a szemöldökközépen). Mihelyt az ember belefeledkezik ebbe a szemlélődésbe, feltűnik a tárgy látomása, annak egy része, és a fejlődés fokozata szerint elmélyül és lassan szétoszlik, izzó nyomot hátrahagyva. Az egyetlen, ami ezen a fokon szükséges, az a gyakorlás. Kellőképpen hosszú gyakorlat után, ha ugyanazt a tárgyat vesszük ismét, képes az ember a „nyilat” egy késdobálóhoz hasonlóan, „íj” nélkül elküldeni, melyben az ember közvetlenül a „harmadik szemből” (tobozmirigy) kiindulva vagy a szemöldökközép helyett, a fej parietális helyén (kutacs), ahol a haj göndörödik, látni éppúgy, hiszen innen átvivődik a tekintet azonnal a szemöldökközépre. Tehát közvetlenül a meditációval kezdünk a „harmadik szemben”. Végezetül még néhány példa a gyakorlatból, melyek a „szem nélküli látás” lehetőségeinek szem előtt tartásához vezetnek. Koncentráció a szemöldökközépre - először trataka nélküli kívánság, egy meghatározott tárgyat látni, aztán a centrum érzése, aztán összpontosítás a lótuszvirágra (helyette a napkorongra) és végül a megkívánt tárgy megadta azok látomását mozgásban és ezenkívül más látomások tömkelegét, különösebb fáradozás nélkül. A koncentrációt egy tartós hőség kísérte a farkcsontban és folytatódott 1 órán keresztül. Ma tökéletesen éles látomás az 3. fokozatból - egy szép jelenés életnagyságban, valamennyire ferde, csaknem az arcán fekve, mozgó szemhéjakkal, lassan szétosztó. Trakatával kezdünk egy falitérképre (hogy megkapjuk a nyomást a fej központban) és 1-2 perc múlva a tudatot ebbe a fejközpontba helyezzük át 92

közvetlenül meditációval és észrevétlen légzéssel. A vízió 5 perc múlva érkezik. (A naplómból) Ajánlatos azonban először a szemöldökközépre nézni, miáltal a koncentráció áthelyeződik a „harmadik szembe”, hogy aztán a „harmadik szembe” nézzen, amin keresztül a tekintet visszatér a szemöldökközépbe. Más szavakkal - az embernek a „harmadik szemmel” kell a szemöldökközépbe néznie. Közben a légzést észrevétlenné kell tenni. Néhány perc múlva elkezdődnek aztán a „furcsa dolgok” látomásai. Ezt a gyakorlatot azonban nem kell megszakítani, mihelyt ezek a látomások jönnek, tovább kell folytatni a gyakorlatot: a víziók kifejlődnek és a „furcsa dolgok” után kívánságra feltűnnek a látomások, amik végül világítani (3. fokozat) kezdenek. Mivel minden történés hátrahagyja hű lenyomatát a finomszerkezetű világban (akasha), a-mely feloldhatatlan (az ún. Akasha-krónika), egy kutató kimeríthetetlen forrást találhat tanulmányai részérc. Itt következzék legjobb tanítványom, Gábriellé F. asszony néhány csúcsteljesítménye: Az idő 1230-tól 1.15-ig éjszaka, eidetikus állapotba (koncentrálás a tárgyra a szemöldökközépen, lásd fent), aztán khá-ban (ua. mint a „harmadik szemben”). Még egyszer, mint este, koncentrálás a híres audienciára, amit Goethe tett Erfurtban Talleyrand jelenlétében Napóleonnál, (az estén csak Napóleont láttam). Ez alkalommal láttam őt ülve és Goethét állva és beszélve. Talleyrand nem volt látható. (A történészek nem egységesek abban a kérdésben, vajon ő tényleg az egész audiencia alatt jelen volt-e). (Ma érkezett meg a nyomtatványa a palesztin-képekkel.) Idő 12.30-tól 1.15-ig. Ujjhegyeimet a terítékre helyeztem. Pendaletem; Khá-ban kívánságra koncentrálok, Jerikó völgy, ahol Salamon temploma állt és Jeruzsálemet látom; Salamon 93

templomának romjait, de nem mint a kép. hanem inkább frontálisan. Jeruzsálem - nem újság nézetből, hanem a belváros élénk nyüzsgése az utcácskákban. Idő 1 órától 1.15-ig éjszaka. Eidetikus- kha. (Magamat arra a kívánságra összpontosítva, valamit lássak Jusztiniánusz császár palotájából, melynek romjain oly gyakran álmodóan ültem a Márvány-tengernél és ha lehetséges, magát Jusztiniánuszt. Úgy tűnik nekem, mintha egy tengerre nyitott csarnokban lennék, mozaikok a falakon, egy vízmedence, karosszék piros és lila párnákkal, egy férfialak rövid fehér tunikában, tömött barna szakáll, barna haj aranypánttal, éles szemek, középmagas, egy átszellemült típus... Láttam egy várost a tengernél, hajók a kikötőben, lépcsőfokok felfelé egy óriási templomhoz. Egy magas alak, de nem durva, átlátszó, természetfölötti szemek, nagy, tisztaságot sugárzó... (A naplómból) E könyv helye nem engedi meg, efféle érdekes kísérletek további bemutatását. Figyelemre méltó lenne még azonban számtalan kísérlet, amiket ennek a tanítványnak a jegyzeteiből vettem át, mely éjszaka zajlott le. Hogy ezeknek a lehetőségeknek a mágikus voltát aláhúzzuk, - telepátia, távhatás, távgyógyítás - további két példát még bemutatunk. Egy ideig Berlinben B. operaénekesnél éneket tanultam. Egyik nap ismételt csöngetésem eredménytelen maradt, ajtaja be volt zárva. Meglepődve szokatlan pontatlansága fölött, arra gondoltam, mi történhetett vajon vele. Ebben a pillanatban láttam belső szemeimmel valami érdekeset: láttam egy nagy, régi stílusban bebútorozott szobát, magas ablakokkal, a széles napsugarak befolytak a szobába, melyekben porszemcsék táncoltak, mint egy szobában, ahol régóta nem takarítottak. A parkettán a napsugarak alatt feküdt egy teljesen ismeretlen idős férfi. Már 94

régóta halott volt, és az elmúlás erős szaga volt érezhető a szobában. Ez a látomás valahogy megrázott, jóllehet sem a szobát, sem a halottat nem tudtam felismerni. Mivel azonban a zeneórám elmaradt, ki akartam használni az időt és a városba mentem. Alig kanyarodtam be azonban a következő utcán, amikor B. úr nagyon megtört arckifejezéssel jött velem szemben: Kedves Sacharow úr, kérem bocsásson meg nekem, de valami szörnyű történt: az én Öreg uram, aki egészen visszavonultan élt régi lakásában az óvárosban, ahol minden kéthétben egyszer meglátogattam, kopogásomra nem nyitott ajtót. Amikor az ajtót a rendőrséggel betörettem, felfedeztem, hogy már két hete halott. Képzelje el: a padlón feküdt az erős napsütésben és teljesen oszlásban volt, még mindig követ ez a szag... Egy hölgy, aki húsz éve csak altatószerekkel tudott elaludni, mégpedig 6-7 szemnyi abnormális adagtól, arról panaszkodott, hogy immár nemegyszer ilyen mennyiségű tablettával sem képes elaludni. Tanácsoltam neki, hogy hipnotizáltassa magát egy idegspecialistával. A hölgy kijelentette, hogy ezt már minden siker nélkül megtette, és megállapították, hogy nem hipnotizálható. Azt tanácsoltam neki, hogy menjen haza, és ezen az estén 11 órakor gondoljon rám. Én 11 órakor koncentrálok rá egy félóráig, azzal a kívánsággal, hogy nyugodtan és mélyen aludjon. A következő reggel örömmel teli hangon hívott fel: a kérdéses éjszakán tilalmam ellenérc bevett egy fél tablettát, de az nem lett volna elegendő, hogy alváshoz segítse. Mindazonáltal az egész éjszakát végigaludta - 20 év után az első alkalommal altatószer nélkül. Két ilyenfajta kísérlet után szokását végérvényesen feladta és most már altató tabletták nélkül is boldogul.

95

V A tökéletes íjász

A gyakorlók közül a legjobb, akinek szelleme a dhyanában levő, a látnokok legjobbika képes egy másik testbe átmenni gyorsan, mindent-tudóan, mindent-látóan, minden lénynek jót tevőn, minden írás értelmét ismerve, az egység tanát hirdetve, feltűnik ő, szokatlanul nagy ereje révén ismert, hosszúéletű és alkalmas a három világ dolgait megteremteni, folytatni és elenyészni hagyni. (Satchakranirupana-tantra, 34) Eddig a „szellemi íjászat” technikáját túlnyomórészt három fokozatban, amik minden ember számára elérhetők, ábrázoltam és csak futólag említettem a negyedik és utolsó fokot, ami a mesterség legmagasabb beteljesüléséhez vezet. Vizsgálódásunk nem lenne tökéletes, ha ezt a mesterfokot éppoly pontosan nem írnánk le és azáltal nem tennénk fel a koronát erre a fejlődésre. Keleti hagyományok misztikus iskoláiban megvan ennek a szellemi tanulásnak minden fokozata a teljes egységében, ha elhomályosult kifejezésekkel is, kiszámolt és kidolgozott, és ezért mély intuitív belátást igényel, hogy ezeket a titkokat, amiket csak a beavatottakkal osztottak meg, meg lehessen fejteni. Ez megmagyarázza egyébként a tényt, amiért ez az anyag maga az indiai könyvekben korábbi dátumokkal oly megtévesztőén és köztünk szólva ellentmondásosan is mutatkozik, hogy igényes és képzett olvasó azt mint „tudománytalant” és akár „dőrét” utasítja el, és a beképzelt rövid úton „kijavítja”, legalábbis megkísérli „kiegészíteni”, miáltal napjainkban oly sok az „íjász-specialista” - és gyakorlatilag egy igazi „íjász” sincs! Ahhoz, hogy egy ilyen szellemi tanulásban részt vegyünk, a tanulónak igen szigorú etikai fegyelemnek kell magát alávetni, 96

és megfelelni a négy lényeges erénynek - megkülönböztető erő (viveka), szenvedélymentesség (virága), jó életvitel (satsampatti) és törekvés a megoldásra (mumuksatva). Persze ezalatt nem valami megkülönböztető képességet kell érteni az életsiker értelmében vagy az elemi szenvedélyek legyűrését, mint a féltékenység, a gyűlölet vagy a bosszúvágy - a szellemi tanulónak sokkal inkább az igaz és a hamis, a jó és a rossz, az örök és a mulandó közötti különbséget kell megtanulnia. Ezekből az első képességekből spontán keletkezik aztán a többi tulajdonság: az elutasítás minden ellen, ami hamis, ami rosszakaratú és mulandónak megismert; a jó életvitel, ami hat részre oszlik - a gondolatok nyugalma (sama), az önuralom (dama), a nyugodt magatartás (uparama), a türelem (titiksa), a bizalom (sraddha) és a céltudatos figyelem (samadhana) - és végül, az akarat a felszabadultságra, egy belső eloldottságra minden világitól. Ez utóbbi tulajdonság minden elöljáró adottsága, hozzápréseli a szellemi-keresőt ahhoz, amivé csak lenni szeretne - a méltó beavatásához. E nélkül, a szellemi előkészület nélkül nem talál mesterére - még ha az egész világot fel is kutatná érte. Van azonban neki, így senkihez sem kell odamennie, hogy találkozzon mesterével - a mester jön Őhozzá. Hiszen hosszú éveken át, mielőtt arra az elhatározásra jutott volna, hogy mestert keressen, ő már várt rá. Ennek a szellemi várománynak az előfeltételei a legszürkébb ősidők óta ugyanazok maradtak és éppoly kevéssé megdöntötték, mint a világ természeti törvényei. Másrészt, a tanulótól semmilyen tökéletességet nem várnak el csak őszintén fáradoznia kell ezen tulajdonságok kifejlesztésén. De még mielőtt ezeket kellő mértékben elérte, képes már a meditáció szellemi gyakorlataival - a dhyanával - foglalkoznia egy durvaszerkezetű tárgyat ragad ki. Így kezdődik gyakorlata. Ennek a durva meditációnak néhány hónapja után (sthula-dhyna) jönnek az első látomások - a „sajátos képek” és mintegy egy év múlva a mester víziói - elő97

ször tűnnek fel majd sugárzó, mindent elhomályosító szemei, és további gyakorlás után szemtől szembe látja az ember. A figyelmes és misztikusan tanult olvasó ebben valóban az analógia nagy kozmikus törvényének hatását fogja megpillantani. Minden titokzatos törvény legfontosabbikát a következőképpen lehetne megfogalmazni: ,A kisebb körök központjai forognak a nagyobb körök központjai körül.” így pl. a nappalok és éjszakák két hetet alkotnak, ha a Hold gyarapszik, a világos hónapfél („a Hold napja”), a nappalok és az éjszakák ha fogy a Hold, „sötét” hónapfelet alkotják, éppúgy alkotja a hat hónap, ha a Nap észak felé megy az „év nappalát”, ha dél felé megy „az év éjszakáját”. Az emberélet néhány évtizede éppúgy a „nappalt” és mintegy éppoly hosszú ideig tartó lét a túlvilágban az „éjszakát” alkotja, egy mindenkori inkarnációját stb. A mi esetünkben egy lezárt tartomány fejlődésének egyes fokai alapját képezik ugyanazon törvényeknek, mint a mindenkori fokozat beosztásai. így ismétlődik (nagyobb ciklusban) a misztikus fejlődés minden fokán ugyanaz a sorrend, ahogy a meditáció fokozatai a mindenkori fejlődési fokokat alkotják: a meditációnak mint olyannak, négy foka van - „a nyíl felhelyezése és célzás” (trataka), „az íj megfeszítése” (sambhavi-mudra), „a nyíl eleresztése” (khecari-mudra) és „a találat várása” (laksyam viddhi) vagy „figyelés a célra”; így a négy fejlődési fok meditációs gyakorlatai a tanulótól a mesterig alapul véve, éppúgy az említett fokozatokat. Ugyanaz a dolog a látomásokkal is: egy mindenkori meditáció látomásai ugyanabban a sorrendben lépnek fel, ahogy az érintett meditációs gyakorlatokat is egyenként kell kifejlesztetni. A-kár túlsúlyban is lehet az uralkodó momentum főtendenciája, de az alapviszony mindig ugyanaz marad. Ez a tény megengedi nekünk matematikai biztonsággal a mindenkori és következésképpen a négy (mester)fokozat alapjellemét és a megfelelő meditációs fokozat általános karakterét is levezetni. Ezt a megfeleltetést a következőképpen rögzíthetjük: 98

1. Az első meditációs fok durvaanyagú (trataka) és látomásai a „sajátságos képek”. Az első fok misztikusa is foglalkozik elmélyüléssel a durvaanyagú tárgyakba (sthula-dhyana) és ennek a vizsgálódásnak az eredményét (smadhi) „szemlélődés kétséggel”-nek hívják (savitarka) bármennyire nem képes az általa a látomásban látott objektumot azonosítani. De ha meg tudja tenni, akkor ez a szemlélődése „kétség nélküli” (nirvitarka). 2. A második meditációs fok a koncentráció (sambhavimudra), mely folyamatos légzéssel jár. Látomásai „válaszok a gondoltakra” (pratijalpana) és hasonló módon vizsgálódások „meggondolásokkal” (savicara), amennyiben ezt még nem rögzíti, hogy vajon a múlthoz, a jövőhöz vagy a jelenhez tartozik, és vajon saját vagy idegen gondolatok által idéződött-e elő. Ha azonban ezek a megfontolások megbuknak - ahogy az ilyen gyakorlatoknál állandóan adódik a megkívánt utóvizsgálat -, akkor ezeket a szemlélődéseket „meggondolás nélkülinek” (nirvicara) nevezik, és az általa nyert ismereteket „valóságtöltetűnek” (ritambhara prajna), mivel azok, mint láttuk, a tér és az idő minden akadályán át hozhattak, „hiszen vonatkozik”, ahogy Patanjali (jóga-sutra 1,49) kiemeli, „különleges sajátossága miatt, egy másik területre, mint bizonyíték vagy következtetés”. Mégis nem ez a teljes „utolsó” igazság, hanem önmagában tartalmaz igazságot - vagy a múltból vagy a jövőből, és nem feltétlenül a jelenből: hiszen éppen egy finomszerkezetű, időtlen szférához tartozik és a legeslegmagasabb fokra tart igényt, hogy ezt az ismeretet a tényleges jelennel (illetve egy másik megkívánt idővel) vonatkozásba hozza. Itt sokszorosan megnyilvánul az úgynevezett „látnokok” figyelmen kívül hagyott törvénye, amely szerint a látnoki tekintet „felülről lefelé”, tehát a szellemiből a fizikaiba, és nem fordítva fejlődik. Ha fennállt a második meditációs fokozat gyakorlata a világító tárgy vizsgálatából - a sugárzó Napból -, akkor párhuzamosan ezzel az alsó fokkal, a gyakorlatot a misztikus fejlődés 99

második fokára egy hasonló - tudniillik a jyotir-dhyama - meditáció a sugárzó fény fölé helyezi, amelyben az első fok tárgyát látjuk. És hasonlóan a második meditációs fokhoz, ami a fényvizsgálat révén erős forróságot idéz elő a hátgerincvelőben és az egész testben, keletkezik a fénymeditáció által a „kígyót űz” (kundalini) - egy allegorikus megnevezése a kozmikus életerő behatolásának (prana) a finomszerkezetű csatornákba és centrumokba, a „lótuszvirágokba” (chakra), melyek a misztikus tűzön keresztül kivirágoznak és kinyílnak. Ezért gyakorolják ezen a második fejlődési fokon az igazi jógát - legfőképp a hatha aspektusában. 3. Ha ez a „kígyótűz” a szemöldökközépben magasra emelkedett, megnyilvánul a „Kundalini Istenség” egy lángnyelv alakjában a misztikus szemének, éspedig nem allegorikusán, hanem a (behunyt) szemei előtt jelenik meg, mint egy valódi, lobogó láng. Ez a pillanat jelzi a harmadik meditációs fokot és szintúgy a misztikus harmadik fejlődési fokát is, amely mostantól kezdve a meditációhoz egy „pont” fölött (bindudhyana) bonyolódik le. Mit jelent ez a „pont”? A hindu bindu szó tulajdonkeppen „cseppeket” jelent és jelenti a cseppformákat is a lángokban! Ez a híres khecari-mudra, ami a „nyel, nyelés” látszata alatt elrejtve tartott „lángnyelv” bedugása a koponya nyílásba (kha. koponyalyuk a hipofízis és a tobozmirigy között, átvitt értelemben „az égbolt térsége”, felül a szájpadláson, a szemöldökközép és a tarkó között) - a már nézett láng szemlélete (samadhi), amit „szemlélődés gyönyörrel”-nek neveznek a jógában, és a gyakorlónak teljes ismeretet ad (pratyaksa, a „direkt szem előtti” érzékelés) és azáltal minden erő spontán kibontakozását, úgymint boldogságot (ananda) adományoz. Hiszen a jóga erejének titka a képesség, az uralandó tárgyat a „harmadik szemben” (az ajna-chakra révén) a forma, a szín és a kisugárzás tökéletes tisztaságában (ezen a fokon a néző a sugárzó fényben és a tökéletes színpompában utánizzó hatásban) látni. Miként az „agni-jóga”, az elvá100

randó világtan új jóga fajtája magyarázza:

egy tárgy tiszta képe harmadik szemünkben számunkra megfoghatóan közel van. ha a tárgy képét minden vonal és szín tökéletességében keltjük fel, úgy az ember közvetlenül befolyásolhatja. Az ember uralhatja..., függetlenül a távolságtól ereje alá hajthatja... A szokásos tárgyaktól a távoli bolygókig ki lehet terjeszteni ezt a hatást. („Hierarchia”)

Így idéződik elő - hogy egy példát mondjunk - az egy lánggal összetekeredett arany kígyó látomása a muladharában (a farkcsontban), ami világos fénynél a fejig emelkedik és kinyitja a központokat; egy ember vagy a kedvelt embertömeg tobozmirigyének víziója helyezi ezen embereket tökéletes ellenőrzés alá úgy, hogy azok minden gondolatát, amiket megosztottak a jógival, egy kiváló érzékcsalódást mintha hipnózisban lennének, képszerűén élne át. miáltal a híres „kötélkísérlet” és hasonló „hipnózis csodája” megmagyarázható lenne. Az emberi köldök centrum hasonló látomása eredményezi a pontos és kedvelt, röntgenhez hasonlító betekintést a test belső struktúrájába stb. Az olvasó eme képesség alkalmazási módjának teljességét találja a Patanjali jóga-sutrának a harmadik fejezetében, melyben még sok egyéb erőt, melyek ugyanilyen vizuális úton valósulnak meg, bemutatnak. A tantrákban is, mindenek előtt a tripurasarasamucayában, részletes leírásait lehet a különböző központokban (chakra) kibontakozó erőkről találni, amely írásokra már utaltam az olvasónak. 4. Egy jógi összes fizikai erejének tökéletes kibontakozása azonban nem a legmagasabb fokozat, amint azt Patanjali, - aki ezeket az erőket „pótlékként” (upasargah) - jellemezte, továbbá azt mondja: „Azonosságon keresztül ezek az erők a rossz magvait szétrombolják és keletkezik a megoldás.” (Y. S. III. 51.) 101

Megoldás (kaivalya) alatt a jóga a szellem anyagtól (prakriti) való teljes megszabadítást, az isteni tökéletesség újramegszerzését érti. Ezért a jógit a negyedik fejlődési foknak ehhez a magasztos célhoz kell vezetnie. Folyamodjunk újból a négy meditációs fokhoz - ez alkalommal annak utolsó fejezetéhez - ahhoz, ami az analógia törvényének következtében a négy fejlődési fok alapjellemét határozza meg. Pontosan mondva, számos erő (siddhi) tartozik az önmagában nehezen felismerhető negyedik meditációs fokhoz, „a célra figyeléshez” (laksyam viddhi). Hiszen azok a tökéletes önfelejtés pillanatában keletkeznek (laya), a tudat a céllal történő egybeolvadásakor. A mundaka-upanisad ezt mondja erről: „OM az íj, és Önmagunk (atman) a nyíl és Brahma a célkorong; figyelemmel találd el és egyesülj vele, mini a nyíl.” (M. Up. II 2,4) „A nyíl egyesülésének a célkoronggal” eszerint először az egész negyedik fejlődési fokot kell jellemeznie. Később ezen a negyedik fejlődési fokon kell minden erőnek spontán, minden gyakorlás nélkül kialakulnia. Ha már most a kérdést a másik oldalról is megvizsgáljuk, akkor a bölcs Gherandánál (lásd „A nagy titok”) csupán három meditációt - a durvát, a világítót és a finomat, miközben persze ő az utóbbi kettős karakterére - találunk, mely mint a „Nagy Kundalini Istenség” vizsgálódására és a „Brahma mint pont”-ra utal. Ő azt mondja: Nagy szerencse révén bárkinél felébred a Kundalini, így önmagával együtt kilép a testből a szem nyitása által (a magasban) és vándorol a királyi úton, mozgása miatt azonban nem látható. A jógi azonban sikert ér el a meditációban (dhyana jóga) a smabhavi mudra által. Ez a titokzatos finomszerkezetű meditáció (suksma-dhyana), ami maguk az istenek számára is nehezen érhető el. (ibid. VI. 18-20.) 102

Ennek a „nagy Kundalini istenségnek” lobogó lángnyelvként való szemlélését a harmadik fokozatban már megéltük. A „Brahmának mint pontnak” a vizsgálódása tehát, a meditáció tárgya kell hogy legyen a negyedik fokon. Másrészt Gheranda mondja a VII. fejezetben: A sambhavi mudrán keresztül megy végbe Önmagunk megismerése (atmappratyaksa): bindut Brahmaként látni, összekapcsolódik azáltal a tudat (manas). Helyezd Önmagad a Kha közepébe és Khá-t önmagad közepébe. Tehát kháként látva, ne zavartasd magad. Folyton boldogsággal tele megy az ember így az eksztázisba (samadhi) át. Ez tehát a negyedik fok meditációja: a fej helyébe (manas chakra, a hipofízis és a tobozmirigy között), ahol az ember (samhavi mudrán át) a lángnyelv vízióját átélte, „helyezzük önmagunkat”, azaz koncentrál az ember az Én-érzésre (az egyébként mindig itt létezik), mintha eggyé válna ezzel a lánggal (bindu, ahogy tudjuk, nem egy „pont”, hanem „csepp”, aminek láng formája van). Hiszen bindut (a harmadik meditációs fokét) kell egyrészt immár Brahmának tekinteni, és azzal össze kell kapcsolni a tudatot. Másrészt, amint ugyanez az Upanishad két strófával előbb mondja, ez a Brahma „lángoló” (arcimat), finomabb mint a legfinomabb, és el kell találni (önmaga nyilával)! Minden ilyen szubtilis meditáció következménye önmagunk felismerése vagy „atma-prazyaksa”, ahogy Gheranda kijelenti. És Patanjali hozzáfűzi: ...Elmélyedés révén (samyama) önmagunkba jő a tudás önmagáért (purasa). Ezáltal felkelti az (abszolút) hallást, az érzést, a látást, az ízlelési és a pratibha szaglását.” így folytatja tovább: Elmélyedés által (samyama) a lélek (sattwa) és magunk (purusa) megkülönböztetésébe hozzájutunk a Mindenható erőhöz (abszolút uralom minden lény és körülmény fölött) és a Min103

dentudáshoz. Ezt a formát samandhinak nevezik („az öntudatra irányult”) (asmita, az asmi verbális formából, azaz „én vagyok”) és ez a szemléletmód a misztikus fejlődés negyedik fokán van. De ez még nem is a legmagasabb. Maga az általa nyert „megdicsőülés” (pratibha), ahogy valóban sejtjük, ami minden erőt spontán, mindengyakorlás nélkül, samyamát vagy hasonlót adományoz, mégha azok a következő fokozat ereje után vadászok által legyőzetnek, azonban ez még nem a végérvényes megoldás (kaivalya), ami, ahogy fentről láttuk, csak a legmagasabb vairagya megszerzése, minden erő és körülmény iránti érzéketlenség, mint „formában létezés” (ruparaga) vagy „Forma nélküli létezéssel” (arupa-raga) szemben, a negyedik felszentelés (paramahamsa) misztikusának részesei, és őt adeptussá (jivanmukta, „élő megváltóvá”) koronázzák. Ez a megváltás a smathi legmagasabb formáján keresztül történik, és az „erény felhőjének” (dharma megha) nevezik el. Aki ebből a tökéletes tudásból, amely semmit nem tartogat önmaga számára keletkezik, „ha tudásának végtelensége előtt”, amint Patanjali zárómondatában kihirdeti, „minden leplezés és tisztátalanság meghátrált és minden felismerhető csekélységnek tűnt”

104