A harmadik szem
Ugyanazon az utcán sétálunk. Ugyanazok a fények simogatják arcunkat, mégis a fény-képmestere mást lát benne. Felvételei egy új világot varázsolnak elém.
Sokszor megfordultam egy városka fõterén. A harangtorony girbe-gurba fémdíszítménye, a göcsörtös platánfa látványa szívem mélyén, az emlékeimben él. Aztán láttam egy fényképet. Ismerõs volt, mégis úgy csodálkoztam rá, mintha azt a helyet még sosem láttam volna.
Ez biztosan annak a harmadik szemnek a bölcsessége, mely mindent belülrõl lát. Ahol a fény-árnyék kergetõzõ játékának sajátos ritmusa van. Ahol rembrandti titkokat fejt meg, egy, a félhomályból sejtelmesen elõbukkanó rongydarab. Ahol kéken ívelõ formákat görbére hajlít a mediterrán napsugár. Ahol az élet parányi illanó pillanatán tûnõdik egy ráncoktól telebarázdált élet. Ahol az örök fiatalság titkát kutatja egy nõi akt fénybeölelt testén. Azzal a harmadik szemmel még egy pohár sem ugyanaz. Minden átnemesül a fény karjaiban.
Látom tekintetében a nyugtalan keresést. Az izgatott hunyorgó szemet, mely már hajszoltan kergeti a megálmodott képet, gondolatban már méri a fényeket. Aztán bekövetkezik az elõre eltervezett pillanat és a Véletlen alkotó cinkostárssal való összekacsintás. Lencsék finomra csiszolt világa, színes szûrõje kibabrál velem. Már én sem azt látom, amit eddig, már én is a harmadik szem játszótársa lettem. Lázasan nyúlok a furcsa szerkezet után, hiszen csak egy kattintás az egész!
Lehet, hogy ebben a pillanatban benne rejlik az Élet?
Sass Sylvia
Emlékül a világ
Engem még a katicabogár is megtámad, akik
összes macskájának
ismernek, jót derülnek rajtam, hallva az állatos történeteimet. Volt, hogy tehén zavart be jeges patakba, ló felállt elõttem két lábon és mellsõ lábaival fejem fölött kalapált, volt, hogy olyan kutya, ami a gazdája szerint évek óta nem ugatott, rám morgott és vakkantott. A macska viszont gyermekkorom óta szeret. Szûk utcán sétálok, sehol egy lélek, aztán valahonnan – mert a macska ilyen – elõkerül kedvenc állatom, hozzám dörgölõzik majd nemsokára a hátamat, nyakamat veszi birtokba. Alig van olyan kirándulásom, nyaralásom, ahol valamilyen mintázatú kóbor cicával ne lennék lefotózva. A kirakatban láttam Õt. Porosan, koszosan évek óta ott állva, úgy nézett rám, hogy nem lehetett otthagyni. Aztán itthon tovább bûvölt tekintetével, így hát lefotóztam, a szobánk falára került és immár Õ uralja a teret. Így kivívta azt a megtiszteltetést magának, hogy bárki jön hozzánk, megcsodálja.
Esküvõt csak vészhelyzetben fotózok. Vagyis nagy a veszélye annak, hogy aki felkér és nem megyek el, az nagyon megharagszik rám. Persze, ezek a felkérések mindig a baráti körbõl kerülnek ki. Lehetetlen elutasítani. Mivel nem pénzért teszem, ezért bevallom, van úgy, hogy jobban élvezem, mintha fizetnének érte. A két kép története: Egy magyar származású, Franciaországban élõ divattervezõnõ felkért, hogy egy fél év múlva lesz a fia esküvõje, aki Franciaországban született, de amennyire vannak véletlenek, véletlenül egy magyar lányt vesz feleségül, ezt az eseményt kéne fotóznom. Õ jó elõre szól, ne találjak ki semmit, kijelentette: ezt márpedig nekem kell fotózni. A csoportképen szerepel a három testvér és a menyasszony. Namost, a lány láthatóan japán apuka, magyar anyuka „eredménye”, a szakállas fiatalember és a võlegény egy francia apától származik, a menyasszony Magyarországon született, magyar származású szülõktõl. A lánytestvér Chicagoban, a võlegény Párizsban, a fiútestvér Montpellier-ben, a mama Saint Pargoire-ben él. Az esküvõ után a menyasszony is Franciaországba költözik. Ami érezhetõen és láthatóan összeköti õket, az a magyar nyelv, mert a mama volt olyan intelligens, hogy nem kis fáradsággal megtanította minden gyermekét magyarul. Nagyon jól beszélik a nyelvet és a magyar kultúrában talán jártasabbak, mint sok honfitársunk. A võfély, mikor a vacsorához invitált mindenkit, a közel harmincfõs francia „sereg” elkezdte énekelni a Marseillaise-t. Persze, a magyarok alig várták, hogy vége legyen, mert inteni sem kellett, mindenki belekezdett a magyar Himnuszba. Szemekbe könnyet csalogató érzés volt. Az esküvõrõl körülbelül száz felvétel készült, sok közülük még nekem is tetszett.
Megkeresett a Múlt-Kor történelmi portál fõszerkesztõje, hogy kellene készítenünk egy olyan fotót, amivel egy ideig reklámozni tudná a vállalkozást. Sokat kérdezõsködtem, hogy miért, minek, meddig, mennyiért, mikor már majdnem az agyára mentem, akkor kezet fogunk, jöhet a fotózás. Délelõtt tízre bent volt mindenki a mûteremben, mind a heten, mindenki tette a dolgát és a megálmodott kép lassan valósággá kezdett válni. Ekkor már délután kettõ óra volt, itt egyedül én és Gubás Gabi színmûvésznõ – mint stylist – nem voltunk türelmetlenek és idegesek. Két óra tizenöt perc, elcsattant az elsõ felvétel, még ezt követte egy pár, és két óra húsz perckor a fotózás befejezõdött. Már csak a bontás volt hátra és várni holnap a labort, na, vajon milyen lett. Bár a képen nem lehet észrevenni, de a besütõ napsugár egy sárga fóliával ellátott vaku, az asztal a padlásról lehozott öreg ajtó IKEA-s kecskelábakon, a falon batikolt vászon, a könyveket én már nem is tudom honnan szereztük. Ja, és bent villant még öt vaku. Hát csak ennyi. Valóban csak egy kattintás és kész. Ezt a reklámfotót a Múlt-Kor öt évig használta.
Londonban jártam, egy saját kiadású könyv miatt, melynek az lett a címe, hogy „Valahol Európában”. Ugye, úgy tûnik, ezt a címet loptam, de én a mai Európáról beszélek. A kísérõm megkérdezte, akarom-e látni a mi Lánchídunk elõdjét. Hát már hogyne! – mondtam és már robogtunk is Marlow-ba, a Londontól egyórányira fekvõ településre. A Temze folyón épült fel ez a híd, a mi Lánchídunk próbájaként. A világon az elsõk között próbáltak ki függesztett hidat. Ha az mûködik, akkor megépül Budapesten a Híd. Mûködött, így felépült nálunk a Lánchíd . Érdekes élményben volt részem... Odajött hozzám egy angol úriember, megszólított, hogy innen nem szokták a hidat fotózni. Mutatott az ujjával ellenkezõ irányba, és szinte utasított, menjek át oda, onnan szokták. Elõször tapasztaltam meg az angolok konzervativizmusát.
Azt hittem, hogy két nap után csak nekem van olyan érzésem, mintha már jártam volna itt, de nem. Összes ismerõsöm, barátom, akiket megkérdeztem, és már jártak itt, mindenkinek hasonló érzése volt. New York egy ismerõs ismeretlen, hiszen alig múlik el nap, hogy ne látnánk filmekben, híradóban, így aztán mire az ember „kikeveredik”, már a méretek sem lepik meg és a fényképezõgéppel a kezében alig tud újat mutatni. Jól megfér egymás mellett a klasszikus templom és felhõkarcoló, az utolsó menetrend szerinti „Peking” gõzhajó, a Wall Street széle. A Brooklyn hídon sétálva csak az volt érdekes, hogy amin sétálunk, az egy izgõ-mozgó falécekbõl összeállított járda. Errõl a hídról is annyi fotó készült már, hogy ott kellene kóborolnom hetekig, hogy megtaláljam azt a szöget, ahonnan talán újat tudok mutatni. Így hát maradtam a klasszikus, kusza sodronyok és a monumentális pillér lefotózásánál. Azért a két kakukktojás a mi Váci utcánk.
Természetet fotózni – ha már ott vagyok – szeretek, de nem jelent nekem kihívást. Ha van az embernek egy fényképezõ a zsebében, elõkapja és a tûzvörös felhõket, a szép pillangót vagy a kinyílt virág bibéjét lefotózza és ha szerencséje volt, megfelelõ módon exponált, már majdnem kész siker. Nem kívánom lebecsülni a profi természetfotósokat, de az egy szakma. Akkor, amikor a National Geographic-nak derékig a mocsárban nagyorrú majmokat vagy sziklán függeszkedve sasokat kell fotózniuk, az kihívás! Az egy más világ, rengeteg felszerelést, sok pénzt és fiatalságot igénylõ feladat. Azt hiszem, a mi kis országunkban nagyon kevés ilyen lehetõséggel bíró ember van, így aztán csak csodálom a gyönyörû felvételeket a különbözõ természeti magazinokban, kiadványokban. Azért a körülbelül kétezer felvételembõl véletlenszerûen megmutatok egy-párat. Az „Angyalkák” valójában szúnyogok, a „Kismadár”ról rengeteg kép készült, de nekem ez a kedvencem, ahol egy madarat látok kiabálni. Lehet, hogy azt ordítja: „Mama éhes vagyok!”. A balatoni naplemente tényleg egy zsebbõl elõkapott fényképezõgép és a bokorra egy vakuvillantás, máris egy kicsit trópusi naplemente-hangulata lett a képnek. A gleccserfotóhoz jó minõségû objektív kell, UV-szûrõ, a felvétel iránya a Nap, egy kevés alulexpozíció, aztán majd aki látja, felkiált: „Ez nagyon jó!” – és már sikerem is van.
1887-et írunk. Nem tévedés, akkor készült az az objektív, amivel Novák Emil barátomat lefotografáltam. Történt, hogy egy nap megjelent hóna alatt egy favázas, erõsen hiányos géppel és egy objektívvel. Aztán így szólt: „ Na, ezt próbáljuk ki, vajon hogy rajzol ez az optika!”. Mivel nem volt a géphez matt üveg, amire éleset állítottunk volna – biztos láttak már ilyet, amikor a fényképész egy fekete lepel alatt valamit matat –, kénytelenek voltunk rögtönözni, és egy fehér reklámszatyor lett kinevezve matt üvegnek. Aztán megállt a modell, nekem meg majdnem a szívem, hogy vajon milyen lesz? Hát ilyen. Gyönyörû! Ugyan egy percig kellett a barátomnak mozdulatlanul állnia, de megérte. Polaroid anyagra készült az eredeti, így aztán egy van belõle, nem is lehet ezentúl több, hisz nincs negatív, csak úgy, ha szkenneljük és utána nyomtatjuk. Az eredetit annyira féltem, hogy egy borítékban a fiók alján õrzöm.
Csörög a telefon, holnap délután jön fotózásra Gallusz Niki, a reklámokból is jól ismert elõadómûvész. „Mert hülye azért nem vagyok.” – legalább ezerszer hallottuk. Négyre ígérkezik, fél ötkor megjön, és kijelenti, hogy neki már fél négykor el kellett volna mennie. Abszolút idõzavar. De ez szinte bármelyik „sztár”-ra jellemzõ. Így aztán kollégáim dublõrködnek. Kénytelenek vagyunk rajtuk beállítani a fényt és a földön megjelölni, hogy majd az éles fotózásnál a mûvész hová álljon. Ezzel nem kis idegességet és idõt spórolunk meg. Láthatóan a kollégáim már unják, ott állni a falnak dõlve, vagy csak úgy zsebre dugott kézzel ácsorogni, a felülrõl jövõ fénycsóva elõtt. De hát a muszáj az nagy úr: így aztán senkirõl nem készült még annyi fotó a világon, mint kollégáimról. Pedig õket még tudomásom szerint senki nem nevezte „sztár”-nak. Azért profikkal – mint például Pataki Ági, akire egy generáció csodálattal nézett –, jó dolgozni, mert látja a világítás típusát, tudja, milyen felhasználásra kerül a fotó, ha kell mosolyog, pózol, saját magát sminkeli, aztán ránéz az eredményre, újra mosolyog és elköszön. Hát ennyi volt.
Ez a két felvétel másfél millió forintjába került a megrendelõmnek. Bár mind az enyém lenne...!, de nem, mert a két díszlet költsége több, mint hatszázezer forint volt. S hogy még mibõl jött össze? Tervezési, szállítási költségek, a helyszínen öt fõs stáb, villás targoncás, stylist, modell és persze a tíz méter hosszú, fekete hátteret is a kukába lehetett dobni fotózás után. Ezt követték még az utómunkák. Nemsokára viszont láthatjuk a képnek egy részletét a Lakáskultúra 2008. februári számában. Hogy megérte-e?... Büszkék vagyunk. Munkánkat már két éve láthatja az ország apraja-nagyja. A kézzel festett üveget, a tulipános ládát, a faragott széket. Húsvét környékén a kézzel festett tojásokat, a csikós szûrt és megannyi, szebb napokat látott tárgyat. Mindezt a királyi tévének elnevezett m1-en, egy-egy mûsor szünetében. Drukkolunk, hátha nézettségben utolérjük a tv-macit vagy Kudlik Júliát. A remény vesszen utoljára!
Egyre többször fordul elõ, hogy olyan emberek keresnek meg, akik életük nagy fordulópontjait akarják megörökíteni. Ezekre az eseményekre általában harminc éves koruk környékén kerül sor. Valaki azért jön, mert állapotos, késõbb meg azért, hogy már a gyermekét megszülve, álljon a kamera elé. Mások – fõleg nõk – azért jönnek, mert olyan jeleket vesznek észre magukon, amelyek az idõ múlására utalnak. Tûzoltás. Ez már csak rosszabb lesz. Lóg, mélyebb, megereszkedett… Kihívás, mert ugye ebben a digitális világban egyszeriben mindenki fotós lett és persze a gyermekét is – aki természetesen a világon a legszebb – úgy fotózzuk le, ahogy neki otthon nem sikerült. És az a mi szemünkben természetes. Nem sikerülhetett, mert kevés a fény, minden zavaró foltocska rajta maradt a képen, egyszóval nem több, mint egy emlékkép. Hozzá kell szoknunk a gyermeksíráshoz és lassan, ahogy nõnek a gyerekek, talán visszajárnak majd. Azt hiszem be kell szereznem egy bilit is. Van, akinek szemtengely-ferdülése van és nem tetszik az otthoni fotón, hát itt megoldjuk. Fél arcára fésüljük a haját, rutinosan világítunk és már tetszik is magának. Bizony azért a kontaktlencse is elég nagy kihívás, hiszen bizonyos szögben opálossá teszi a szemet, de van, hogy ez dob a képen. Hátha visszajön az az idõszak, amikor a családok pár évente meglátogatják a mûtermet és megörökíttetik magukat az utókornak. Én mindenesetre bízom benne.
Ezeknek a fekete-fehér képeknek a fotózása nem az én fejembõl pattant ki. Felkértek egy munkára, miszerint egy könyvet szeretnének megjelentetni, lengén, de „keményen” öltözött hölgyekrõl, urakról. Az én feladatom modellek beszerzése és azok lefotografálása volt, míg õk vállalták volna a nyomdai kivitelezést és a könyv kiadását. Amikor a megrendelõmnek meg kellett volna finanszíroznia a további munkálatokat, akkor közölte, vagy keményebb dolgokat fotózunk, vagy kiszáll az üzletbõl. Maradtunk az utóbbinál, így már utólag nem bánom, hogy a nyakamon maradtak az elkészült fotók. Bár valószínû, ezekbõl könyv nem lesz, de jó volt egy feladatot megoldani, ügyesen mozgó, csinos lányok között dolgozni. A fekete-fehér világítást itt egy életre megtanultam, sokkal nehezebb, mint a színes képeké, hiszen ott a különbözõ színek is kiemelnek bizonyos részleteket, pl. vörös ajak, kék szem, szõke haj, és máris elkülönülnek egymástól a testrészek. Fekete-fehérnél ezt csak nagyon pontos világítással lehet megoldani.
Kiscelli Múzeum, „Aranyszem” díjátadó ünnepség. Elviharzik mögöttem Andrew Vajna, most veszem észre, hogy Dobó Kata milyen vékony, és szól a fõszervezõ: „István, ezen a helyen kell fotóznod, itt állítsd fel gyorsan a rögtönzött mûtermedet, amit elõre megbeszéltünk.”. A szoborcsoport mögé világítást rakok, egyetlen segítõmbõl csoportot próbálok összehozni, hogy fényt és távolságot mérjek rajta. Mire elkészülünk, megjelenik több filmes stáb és kérik, hogy azt a pár perces jelenetet a sztárokkal hadd vegyék már fel itt, mert olyan jól néz ki ez a sarok. A válaszom „nem”, hízik a májam. Hiszen ezek Hollywoodból jöttek Zsigmond Vilmos kíséreteként és én mégis azt mondom, hogy „nem”. Aztán jön egy kis megalkuvás, „na jó, ha én elvégeztem a fotózást, utána jöhettek”. Állványra kerül a fényképezõ, nem csak amiatt, hogy annak ott a helye, hanem mert belegondolok: Istenem, ha ez a sok sztár Kovács László, Illés György , Tóth János, Zsigmond Vilmos megjelenik, biztos remegni fog a kezem. Aztán megérkeznek. Hostessek kísérik õket, mosolyognak, kezet fognak, bemutatkoznak, aminek ebben az esetben csak azért van jelentõsége, mert õk nem ismernek engem. Megszólítom õket, hogy lazítsanak, próbálok én is, mert ugye a feszültség az ragályos. Végül sikerül, másnap szól a rendezõ, hogy nézzek meg egy hollywoodi weboldalt. Ezt teszem és látom a képeimet. Ez a nap jó volt, megérte az a kis feszültség. Úgy hozta a sors, hogy Novák Emil, Balázs Béla-díjas operatõrrel, aki annak idején a „Lindát” forgatta, késõbb meg a „Sacra Coronát”, összebarátkoztunk. Beszólt a mûterembe: „Gyere velem, összetoboroztam a Nagyokat, menjünk, fotózzuk le Õket!”. Összeszedtem a masináimat és útközben rákérdeztem, „De kiket?” „– Kiket? Hát a Törõcsiket, a Makk Károlyt, a Koltait, a Jancsót, na meg a többi nagy Öreget, mert a Cannes-i Fesztivál most ünnepli hatvanadik évfordulóját és ki kellene küldeni anyagot róluk.” Pár perc múlva már a rögtönzött mûteremben álltunk, felgyulladtak a fények, kezdtek megérkezni a mûvészek. Láthatóan nem lepõdtek meg az óriási lámpáktól, nem viselkedtek, csak kérdezték, hová álljanak, vagy üljenek. Kattogott a gép és Koltai megjegyezte: „Látom, rendes emberek vagyok, mert ti még filmre dolgoztok.”. Ebben a világban talán ez az egyik mérce!?
