MUNKATÁRSAINK
Az életem szakadatlan munkában •It el. Néha magam is hitetlenkedie néztem kézirataim, könyveim, új¡ígcikkeim hatalmas kötegét, azo\ at a lapokat, amelyek képzeletem remtette figurákat, történeteket, | iprengéseim visszfényét, hitemet és I ágyamat, sorsom és mások sorsáí ak felérzését zárták magukba. Csoi álkozni azon tudok igazán, hogyan !olt időm mindehhez, akkor, amikor I arcoltam az élet más területein is, em kevés kockázattal s ellenfeleim yakori tőrszúrásait hol kivédve, hol Iszenvedve, amikor nem kevés nergia kellett életem kiegyensúlyoott fenntartásához, egy rend mcgeremtéséhez, ahol mindent a hegére akartam tenni, gondolatban, íttben, érzelemben, emberi relá| iákban, de még környezetem táryaiban is. Honnan vettem az időt., ogy ugyanakkor festettem is, és [ eveltem a fiatalságot, szenvedéyem és gyönyörűségem pedig a lapzerkesztés volt, aminek hódoltam ddig, amíg sorsom és más erők ezt ehetővé tették. Hogy volt időm kávéházi asztalok mellett naponta •rákig vitatkozni, hogy volt időm zeretni a szerelmet, és hogy volt döm pihenőképpen horgászni, amitez, tudvalévő, hogy hajnali négytor kel a tisztességes horgász és I ste 9-ig ül a vízen egy szál desz:án. i Honnan vettem ezt a rengeteg dőt, csak egyképpen tudnék válazolni: soha mást nem tettem, csak imit tenni akartam, amit tennem tellett. Tetteim és én egyek voltunk, labozással, tépelődéssel, örömtelen, inmagamai ki nem elégítő alkotással, és alkudozással soha nem bíbeődtem, mondani pedig az igazat I nondtam, vagy azt, amit legjobb tudomásom szerint annak hittem. Ügy hiszem, ezért volt erőm és időm az életemhez. 1
KASSÁK
LAJOS
Ti XIX. évfolyam 7. szám 1965 július
TARTALOM NYERGES ANDRÁS: Versek KASSÁK LAJOS: Valóság és ígéret (vers) SIMOR ANDRÁS: Háborús bűnösök (vers) ORAVEC JÁNOS: Bivaly szombatja (elbeszélés) ARATÖ KÁROLY: Csoda az udvarban (vers) NÉMETH FERENC: Anyám (vers) KELEMEN JÁNOS: Versek SERFŐZŐ SIMON: Bizony (vers) LÖDI FERENC: Tükör előtt (vers) MOCSÁR GÁBOR: Fecskék és miatyánk (elbeszélés) ... BERCELI A. KÁROLY: A nap fia (vers) SZÉKELY DEZSŐ: Határtalanul (vers) TŐZSÉR ÁRPÁD: Hanka (vers) SIMÁI MIHÁLY: Magas táblákban zúg a szél . . . (vers) HAZAI
515 516 516 517 524 524 525 526 526 527 538 539 539 539
TÜKÖR
TÓTH BÉLA: Gépek, emberek (III. rész) LOVRITY ENDRE: A holnap munkásai BÁLINT SÁNDOR: Kiss Lajos (1881—1965) KISS LAJOS: Az erős tálas
540 546 550 551
FÓRUM TÓTH
MIKLÓS: Tézisek,
tanulságokkal
553
MŰVÉSZET KELEMEN TIBOR: Filmbaráti kör? AKÁCZ LÁSZLÓ: Két színházi bemutató DÉR ENDRE: Párbeszéd a művészetről, I. „A szintézis korát éljük" SZELESI ZOLTÁN: Bényi László kiállítása Szegeden ...
555 557 559 562
ÖRÖKSÉG CSAPLÁR FERENC: A szegedi fiatalok színpadmozgalma •••... 533 KOVÁCS JÓZSEF: Karikás Frigyes írásai az Űj Előrében ••• 566 1 Tiszatáj
513
KILÁTÓ KANYÓ ZOLTÁN: Bertolt Brech a líráról 568 DIETRICH LÖFFLER: Jegyzetek három, német szocialista regényről 570 HELMUT PREISLER: Versek (Veress Miklós ford.) . . . 573 BERND JANTZSH: Gablenz külváros (Veress Miklós ford.) ••• 574 SARAH KIRSCH: MIFELÉNK (Veress Miklós ford.) . . . 574 DALOS GYÖRGY: Dante ünneplése a Szovjetunióban 575 TANULMÁNY HORVÁTH ISTVÁN KÁROLY: „Róma legélőbb történetírója" HÚSZ
576
ÉV
OLTVAI FERENC: 20 év a szocializmus útján
579
KRITIKA TAMÁS ATTILA: Juhász Ferenc költészetéről. Virágzó világfa — válogatott versek 581 VERESS MIKLÓS: Az orosz líra századai — Rab Zsuzsa: Sárkányölő 583 KELEMEN JÁNOS: Fejlődésrajz és esztétikai' tanulmány — Kassák Lajos: Egy lélek keresi magát 585 VÖRÖS LÁSZLÓ: A hatodik verseskönyve — Rákos Sándor Táguló körök 586 FEJÉR ÁDÁM: Ű j regény a sorsfordulóról —Fekete Gyula: Ezeregyedik esztendő 587 SERESS JÓZSEF: A hit és szorongás novellái — Galgóczi Erzsébet: ö t lépcső felfelé 589 SZEDERKÉNYI ERVIN: Szembenézés múlttal é s jövővel — Pákolicz István: Messzenéző 590 Krónika 592 ILLUSZTRÁCIÓK BÉNYI LÁSZLÓ BUDAY GYÖRGY FISCHER ERNŐ SÜLÉ ISTVÁN VINKLER LÁSZLÓ WINKELBAUER PÁL
Műmelléklet I. 552 567, 575 és Műmelléklet II. 549 Műmelléklet III. 523 TISZATAJ
I r o d a l m i és kulturális f o l y ó i r a t A M r g y a r Írók Szövetsége Dél-magyarországi C s o p o r t j a é s a Csongrád Tanács lapja Megjelenik h a v o n k é n t Szerkeszti a szerkesztő bizottság Főszerkesztő: ANDRASSY LAJOS K i a d j a a Csongrád megyei L a p k i a d ó Vállalat Felelős k i a d ó : KOVÁCS LASZLO
megyei
Szerkesztőség: Szeged, M a g y a r Tanácsköztársaság ú t j a 10. T á v i r a t c í m : T i s z a t á j , Szeged, Saitóház. T e l e f o n : 23-30, 51-93. Postafiók 153. K i a d ó h i v a t a l : Szeged, M a g y a r Tanácsköztársaság ú t j a 10. Telefon: 31-16, 35-00. P o s t a f i ó k : 153. T e r j e s z t i a Magyar Posta. Egves s z á m ára 5 forint. Előfizetési d í j a : n e g y e d é v r e 15. f é l é v r e 30, egy évre 6C forint. Előfizethető a Posta Központi H í r l a p i r o d á b a n (Budapest, V. József N á d c r t é r 1.) é s b á r m e l y kézbesítő postahivatalnál). Egyéni előfizetések a 61.260, közületi előfizetések a 61.055 c s e k k b e f i z e t é s i l a p r a (átutalások a z MNB 8. egyszámlára) k ü l d h e t ő k be. Kézirátot n e m ő r z ü n k m e g & n e m a d u n k vissza, i n d e x s z á m : 25916. — Szegedi N y o m d a Vállalat
NYERGES ANDRÁS
KÉRDÉSEIM A nappal kérdőjellé görbült, hurokká vált az éjszaka. Így ébredek: lógok egy ágon, s nem bírja súlyomat a fa.
Ó, de jó lenne tudni néha, kell-e hát az ember szava? Vagy ez a kérdés se más már: egyféle monománia?
Ki Ki Ki Kit
Ki Ki Ki Ki
hozott engem a világra? táplált és ki oktatott? nem vállal ma gyermekének? nem érdekel, ki vagyok?
oltott be szüntelen lázzal? önt most rám jeges vizet? fél attól, ha érte szólok? némul el, ha felelek?
Kié minden keserűségem? Kiért szól számon a panasz? Kinek készül, ami itt készül? Kinek igaz, ami igaz?
Kérdésektől sebes a szájam — de milyen csönd gyógyítana? És megint kérdőjel a nappal, s ágára köt az éjszaka.
A napok túlrohannak rajtam, hátukat látom — így futok, meg se köthetek, fölragadnak s visznek léggömb-pillanatok.
Néha már a jövő szól hozzám, öt földrész kiáltana rám — de csak akkor gyógyít a válasz, ha téged is gyógyít, hazám.
MAGYARÁZAT Az arcom egyre kövérebb, a kedvem egyre soványabb. Nem azért eszem, hogy éljek. Azért zabálok, hogy hányjak. Rámnéztek — virul a látszat. Magamba nézek — és félek. Ö, ha lehetnék soványabb! Ú, ha lehetnék kövérebb!
Tudnék ám
bolondozni,
és jönne régi
kedvem,
s nem volna Jövőnket
aggódni.
elnapolni
azt hittem, ó, úgy
mért
lehetetlen,
hinnék
hitemben!
JÁROK Járok utcákon, hidakon, járok gyalog, hát szabadon, eldédelgetem bánatom, oly jó, hogy nem lát senkise.
Öv ismerősöm, rokonom, tiltás vár minden utamon, fegyelem is köt, fájdalom, ki ne törj, szól ez is, az is.
Hol járok, érzem talpamon, s közben bajom fogalmazom, vers lesz, mi volna alkalom, s arcom szürkül, hangom fakul.
Majd csak megszokom, gondolom, sosem szokom meg, ordítom, veszekszenek kínjaimon, én hallgatok, én pusztulok.
KASSÁK LAJOS
VALÓSÁG
ÉS
ÍGÉRET
Most az erdőkre mezőkre a lankás hegyoldalakra figyeljetek. A nedvdús fiatalság hónapja. Füvek áttörik a föld harmatos kérgét madárfiókák megmozdulnak a tojáshéj alatt kopogtatnak érzik a nap melegét. A fehér piros kék sárga és egyéb csíkos pettyezett színek szétburjánzanak, Élet támad fel a halottból. A kő alól forrás tör elő friss jó víz. Nincs gátlása többé semminek folyók kiáradnak medrükből termékeny iszapot hordanak a partra kaptárokból kiszálltak a méhek napfényt és mézet szüretelnek. Minden él színt formát és hangot változtat és ígér valamit az embernek. Máris látható azon a tájon ahol tehenek dúsabb lesz a termés.
disznók
jártak
S'IMOR ANDRÁS
HÁBORŰS
BŰNÖSÖK
Láttam őket vajas kenyérrel, láttam őket gyerekük mellett, láttam őket söröspohárral, mikor ujjong a legényegylet,
Nincs élményem róluk beszélni, marhavagon szagát nem érzem orromban és a szögesdrótról én csak olvastam egy regényben,
láttam őket viccet láttam őket civil láttam őket derék járni holdfényben
belém csizmasarok se rúgott, nem evett meg a marharépa, kávéházakban meditálok s szerényen verset írok néha:
mesélni, ruhában, szüzekkel katonásan.
Doktor Mengele nem ügyelt rám, csupán anyámból főztek szappant, s engem a boldog utókornak sértetlen testtel tovább adtak. :516
Pisztollyal biztos bután bánnék, bár kivégezni lenne kedvem, pedig én szemlélő se voltam a régenvolt nürnbergi perben.
ORAVEC JÁNOS
BIVALY
SZOMBATJA 1.
A sánta gondnok háromszor is megrázta az embert: — Ébresztő! Hé,-Bivaly! Világ lustája! Felkelni! A fiatalember kinyitotta a szemét, és elmosolyodott: — Hány óra van, Gyuri bácsi? — Nem mindegy az? - nézett le rá az öreg. - Itt az ideje. Auf! A többiek már reggeliznek. Bivaly felült, aztán kilépett a vaságyból. Megropogtatta ujjpereceit, nyújtózott. Az öreg a vetetlen ágyon ült, onnan nézte az erős, zömök, barna bőrű fiút. Cigarettát nyálazva morogta: — Nem hiába akasztották rád annak a koszos igavonónak a nevét. Bivaly vagy te . . . — Ne károgjon öreg — mondta a fiatalember, miközben szaporán öltözött a vasszekrénynél. — Inkább csinálja meg az ágyamat. Délben fizetek egy féldecit. Máma fizetés van. Apák napja . . . Később az üzemi konyhán felhörpintette a bádogcsuporból a már kihűlt kávét. Papírt kért a szalonnához és a kenyérhez, miközben mosolyogva megkérdezte a kövér felszolgálólányt: — , Mit álmodott, Teruska? — Gömbölyűt, oszt elgurult — válaszolt a lány kedvetlenül. Bivaly a csomagot a munkaruha kabátzsebébe erőszakolta, és továbbrobogott. Ilyenkor nyáron a felazolás a szabadban volt, az iroda mellett egy girgány almafa tövében. Kecskelábú asztalt álltak körül a bányászok és várták, hogy a nevüket szólítsák. Á névsorolvasás már tartott, mikor Bivaly odaért. Leült a cimborája, Tóni mellé. Ülve fogtak kezet. — Mi van, Bivaly? — Szombat, Tónikám. Egész nap. És fizu. — Fekete Gyula — hallatszott az aknász hangja. Bivaly felállt: — Igen... — A nyolcas számra mégy, az öreg Csonkával — folytatta az aknász. — A hetes ereszkébe. Van ott egypár törött ácsolat. Kicserélitek. Szerszámot vigyetek magatokkal . . . Az öreg Csonka már elindult. Bivaly Tónira nézett. Nem szeretett az öreggel dolgozni. Érti a szakmáját, de gyenge, beteges ember. Hívő volt valamikor. Nem lehet káromkodni mellette, és az öreg sokat beszél. És túl becsületes. Nem lehet veleje pénzt k e r e s n i . . . Most valami szakszervezeti felelős. Bélyegeket á r u l . . . A lejtakna előtt szó nélkül elvette az öregtől a fűrészt és a stangát. A fejszét nem adta ki a kezéből a vékony, idős ember. Félreálltak egy kicsit. Fáradt, sápadt emberek kapaszkodtak fel a meredek lejtőn, ki a napvilágra. Lámpájuk már alig pislákolt. Az éjszakások. — Jó szerencsét..., szerencsét..., szerencsét... — hallatszott a szapora köszönés. íratlan törvény, hogy a leszállók köszöntik a kiszállókat. Bivaly a lámpájával bajlódott. Kicsavarta az égőt, kiszúrta, odaveregette- egy vascsőhöz, aztán belefújt, mint valami sípba. Elhatározta, hogy ma rendbe hozza a lámpát. Nem fog mindig idegeskedni vele leszállás előtt. De aztán eszébe jutott, hogy ma szombat van, és elmosolyodott. Már tudta, hogy a lámpához hozzá sem fog nyúlni. Csak ma tartson ki, A lámpa vidáman égett. Az öreg ránézett, mintha csak azt mondta volna, hogy na, gyerünk, aztán elindult lefelé. Úgy tűnt el a meredek lejtőn, mintha a bánya magába szippantotta volna. Bivaly felnézett az égre. A szakadozott esőfelhőkön áttört a kelő nap erős :517
fénye. Talán jó idő lesz délután. Sütni fog a nap. Ma szombat van, és fizetés. J ó időnek kell l e n n i . . . Szaporán lépegetett lefelé a hűvös aknában. Égő lámpája úgy csicsergett az erős huzatban, mint valami énekesmadár. Látta maga előtt az öreg l á m p á j á n a k imbolygó fényét. Nemsokára utolérem — gondolta magában. Majd csak eltelik ez a műszak is. Délután randira megyek. Marikával. Elmosolyodott, meggyorsította lépteit. A stanga egyik végét eltartotta magától, hogy nekiérjen a t á m f á k n a k . Hallotta a szapora kopogást. Játszott, mint gyerekkorában, mikor botot húzott végig a sűrű kerítésen. 2.
Igyekeztek a munkával. Szombaton mindenki siet. Minél hamarabb végezni. Aztán kifelé. Megfürödni, átöltözni. Pihenni, szórakozni. Szombaton gyorsan telik az idő. Szaporán jár a kezük, a nyelvük, szaporábban ver a szívük. A szombat jó nap. A legjobb nap a héten. Még a vasárnaptól is jobb. Különösen jó, ha fizetés is van. Igyekeztek a munkával. Az első ácsolatot könnyen kicserélték. Felakasztották a lámpát, és leültek enni. Bivaly az öreget figyelte, aki komótosan a térdeire r a k t a a bőrtarisznyát, kibontotta az újságpapírból a zsíros kenyeret, és hagymát tisztított hozzá. Kis papírcsomagot is kapart elő a tarisznya aljából. Megereszkedett, vizes só csillogott benne. A hagymának hosszú, zöld szára volt. Nem vágták le a zöldjét, mint az üzemi konyhán szokták. Ma reggel húzhatta ki a kertjéből az öreg. Fordítva ette. A zöldjével kezdte. Vágott belőle egy kisarasznyit, a sóba mártotta és rágni kezdte. Ahogy fogyott a zöld, úgy. vágott egyre kisebb darabokat a hagymából. Fel sem nézett az öreg, mikor megkérdezte: — Gyula, maga nem eszik? — Nem, Sanyi bácsi. Nem vagyok kajás. — Mit adtak a konyhán? — Szalonnát. Füstöltet. De olyan, mint a pacal. — Adok hozzá hagymát — és már nyújtott is egyet feléje. — Enni kell, mert nem lesz ereje. Bivaly nem felelt. Nem is köszönte meg. Zavarban volt. Itt mindenki Bivalynak szólította, csak az öreg szólt hozzá a rendes nevén. Hagymát adott neki. Furcsa érzés fogta el, és mintha hirtelen meg is éhezett volna. — Gyula, maga árva, ugye? — Az vagyok, Sanyi bácsi. Szótlanul ettek. Az öreg zsíros kenyeret hagymával, és a zöldjénél kezdte. Bivaly szalonnát hagymával, de a zöldjét nem ette meg. Néha átnyúlt az öreg térdére, és belenyomta a hagymát a sóba. Mikor végeztek az evéssel, Bivaly cigarettát dugott a szájába, és rágyújtott. Az öreg a térdén kisimított újságot olvasta. Bivaly nézte az öreg mozgó, betűző ajkát. Ügy tűnt neki, mintha dupla szája lenne. Az egyik, az eredeti, zsírosan fénylett, a másik lejjebb, illetve feljebb követte a száj vonalát, és szénporból volt. Nem is tudta, miért kérdezte meg: — Sanyi bácsi, maga hivő volt, ugye? Bivaly szerette volna a kérdést mindjárt visszaszívni. Az öreg ráemelte tekintetét, és hosszan, vizsgálódva nézte. Látta, hogy nem gúnyolódik. Halkan felelt: — Az voltam, legény. Hivő. Baptista. Bivaly megkönnyebbült, és gyorsan másra terelte a szót: — Ír valami érdekeset az újság? Az öreg nem válaszolt. Bivaly érezte, hogy kell még valamit mondania, ezért gyorsan hozzátette: — Én csak az utolsó oldalt szoktam olvasni, ahol a sport van. A többi tele van politikával. Ilyen tárgyalás, olyan találkozó. Békés egymás mellett élés, villásreggeli meg mi minden. Szóval csupa p o l i t i k a . . . Az öreg ránézett, összehajtotta az újságot, és visszatette a tarisznyába. Háromélű reszelőt vett elő, és nekiállt élezni a fűrészt. Sírt a lába közé szorított acéllemez. Bivalynak megborzongott a háta. Kezébe vette a lámpáját, és vizet eresztett rá. :518
A lámpa mohón kortyolt, és erős, kékes fénnyel felvillant. Az öreg abbahagyta a reszelést, és oldalt felpillantott a fiatalemberre: — Láttam a múltkor a városban egy helyes fiatal lánnyal. Udvarol? — Á á á . . . nem. — Bivaly elpirult. — Jencinek a menyasszonya. Sanyi bácsi talán emlékszik rá. Jenci, aki bevonult katonának. -Aha. |—Na. Hát az övé. Csak én szoktam vinni szórakozni, amíg ő oda van. Így szól a megállapodás. Táncolni viszem, meg cukrászdába... Rém okos lány. Iskolába jár... — Derék dolog — szólt az öreg, és tovább reszelt. Sokáig nem szóltak, csak a fűrész sírt a reszelő alatt. Aztán az öreg felállt, lerázta nadrágjáról a csillogó reszelékport, és Bivalyhoz fordult: — Pedig ideje lenne már megnősülni. Hány éves maga, Gyula? Huszonhárom. — Lakást is kapna. Most a fiatalok könnyebben kezdhetik az életet, mint az én koromban. Meg kell nősülni, legény. Családot kell a l a p í t a n i . . . Helyes kislány. Nagyon magához illik . . . Bivaly, mikor látta, hogy az öreg nem viccel, megdöbbent. Az öreg kimondta azt, amit ő nem mert bevallani magának. Hirtelen úgy érezte, hogy tennie kell valamit. — Lemegyek üres csilléért, Sanyi bácsi. — Jó. De siessen ám! Bivaly megfordult, és elindult a szállítóvágat felé. Hallotta, hogy az öreg utána kiáltott: — Ha megérkezett a deszka, kopogjon a csövön. Majd lemegyek segíteni. Sietett, botladozott a sínpár között a talpfákon. Szigorúan maga elé nézett, de az esze másutt járt: Nagyon hozzám illik — ezt mondta az öreg. Mindig is irigyelte Jencit. Sohasem voltak igazi barátok. Marika miatt barátkozott Jenci vei. Hármasban szórakoztak, de mindig egyedül ment haza a munkásszállásra, mert Jenci elkísérte a lányt. Nagyon rossz volt ilyenkor egyedül ballagni. Aztán, mikor Jenci megkapta a behívót, rábízta a lányt. A búcsúestről Marika meg Jenci hamarább elmentek, 8 meg Tónival és Imcsuval tovább ivott. Ekkor határozták el, ők hárman, hogy minden fizetéskor küldenek Jencinek egy-egy százast. Kipótolni a kis zsoldot. Aztán később Tóni, szegény, a fogatlan Tóni, visszaköltözött a munkásszállásról a feleségéhez. Imcsu technikumba került. Egyedül maradt. Levelezett Jencivel, és hűségesen vigyázott Marikára. De hát, lehet úgy vigyázni egy szép lányra, hogy ne szeressen belé az ember? Csupa izgalom volt mindig, mikor a találkára ment. Ü j ruhát, inget, nyakkendőt, karórát vett. Gondosan borotválkozott, és bicskával tisztogatta körmeit. Félt a találkozástól, mégis mindig sietett a lányhoz. Ma szombat van. Ma hatkor találkoznak a cukrászdában, utána táncolni mennek a vasasok klubjába. Ma biztosan jó idő van. Biztosan süt a nap. Leért a szállítóvágatra, ahol néhány gyenge fényű villanylámpa világított és himbálózott a szignadrótra felakasztva. Fiatal, fürge fiúk hajladoztak a csörömpölő csillék között. Fülét elöntötte a szállítás zaja. — Jókor jöttél — kiáltott az egyik csillés. — Megérkezett a deszkátok. Gyere, kiváltjuk. Meghúzta a szignadrótot. A szállítás hirtelen leállt, a csillék mozdulatlanul nyugodtak. Csak a hosszú drótkötél himbálódzott, nyújtózott zajtalanul. Bivaly gyorsan odaugrott a csilléhez, csupasz mellét és szőrös arcát odaszorította a rozsdás vaslemezhez. Forró volt a csille oldala, szinte sütött. Ontotta magából a meleget. Bivaly ujjongva felkiáltott: — Jó idő van kint! Süt a nap! Hallod, cimbora? Süt a nap! A csillésfiü bólintott, összemosolyogtak. Az ereszkében kínlódva tolta felfelé a csillét. Átkozottul nehéz ez a bükkfadeszka — morfondírozott magában. Kopogni kellett volna a csövön az öregért. De ha már nekiindult, feltolja egyedül. Csak egy pillanatra állt meg. Sisakos fejét nekitámasztotta a csillének, két kezével a sínkoronát markolva, előre taszította a csillét. :519
Olyan mélyre görnyedt, hogy a talpfa alól felfröccsenő sár izzadó arcába csapott. Érezte, hogy ropog a foga alatt a vizes homok. Köpött egyet, és lihegve suttogta: — Az istenfáját! Azért sem állok m e g ! . . . Kint süt a nap. S z o m b a t . . . Fizetés . . . Marika... Mikor fűrészeltek, Bivaly fütyörészni kezdett. Az öreg megállt a munkával, megtörölte homlokát, és rászólt: — Ne fütyüljön, Gyula. Itt nem l e h e t . . . Bivaly dühös lett, megrántotta a fűrészt. Az éles, sokfogú szerszám kiugrott a vájatból, és felszakította Bivaly húsos hüvelykujját. — Az istenit! — szisszent fel. — Ne káromkodjon — szólt ismét rá az öreg. Bivaly szájába dugta vérző ujját, megszívta, majd kiköpött: — Ne fütyörésszen, Gyula! Ne káromkodjon, Gyula! Mit papol nekem állandóan! Mi maga? Prédikátor? Az öreg nyugodtan nézett rá: — Ne ordítson, inkább kösse be. Bivaly koszos zsebkendőt terített a sebre, de nem tudta egy kézzel bekötni. Az öreg szorította meg a kötést. — Nem f á j ? — Nem! — Nem túl szoros? — Nem! Szótlanul fűrészeltek tovább. Bivaly a fűrészt nézte. Meg a két kezet, ami mozgatta. Az öregét meg a magáét. Fanyarul mosolyogva megszólalt: — Jól kiélezte, öreg, ezt a fűrészt. A másik ránézett, de nem szólt. A fűrész egyenletesen járt oda-vissza. 3. Mikor kiértek az aknán, a napfény Bivaly szemébe vágott. Nagyokat szippantott a friss levegőből. Süt a nap! Szombat van! Fizetés! Meg kellene mosni a csizmát, meg kellene reperálni a lámpát, meg kellene fürdeni, átöltözni. De nem! Első a pénz! Már az irodánál járt, mikor eszébe jutott az öreg. El sem köszönt tőle. Visszanézett. Az öreg az akna szájánál beszélgetett valakivel. Bivaly megrántotta a vállát, és továbbment. Az iroda előtt sorban álltak a bányászok a fizetésért. Bivaly elment mellettük, de rászóltak. A leghangosabban egy fiatal csillésfiú követelte, hogy álljon a sor végére. — Ide figyelj, öcsikém! — szólt rá Bivaly. — Én neked nem vagyok játszópajtásod. Én neked nem vagyok Bivaly. Én neked Gyula bácsi vagyok. Megértetted? Szórakozz a nagymamáddal. A fiú ijedten nézett rá, a többiek szótlanul figyelték. De aztán kirobbant belőlük a nevetés. Bivaly is elnevette magát. Legyintett, aztán belépett az irodába. Amíg rákerült a sor, a boglyas, agyonfestett, állapotos pénztárosnőt nézte. Ennek már az ujjai is dagadnak — morfondírozott magában, és elképzelte, hogy az újszülött is ilyen viharfrizurás, csuparúzs, nagy hasú gyerek lesz. Kapkodva írta alá a fizetési listát, a borítékból számolatlanul gyűrte zsebre a pénzt. Mikor a fürdőben leszedte sérült ujjáról a zsebkendőt, a seb ú j r a vérezni kezdett, de nem törődött vele. Csak akkor sziszegett, mikor a szappan csípni kezdte. Gyorsan lemosdott, aztán sokáig engedte magára a hideg vizet. Megtörülközött, és csak úgy pucéran végigfutott a kövön. Frissen mosott inget vett magára és az ú j ruháját. Öltözködés közben énekelni kezdett: — Csooó, csooó, bambinooó . . . A zoknit húzta, mikor a gondnok bebicegett: — Űgy ordítasz, hogy elijeszted még a zsenge fát is. :520
I- Csak énekeltem, Gyuri bácsi — nevetett Bivaly. — •Azért a hajad megtörülhetted volna. Csupa víz. Bivaly tovább nevetett. Mikor felhúzta a cipőt, mind a ketten azt nézték. — Hát ez nem megy — mondta a gondnok. — Üj ruha, csámpás cipő. — Úgy gondolja, Gyuri bácsi? -Ügy. Nézegették az elnyűtt cipőt még egy darabig, aztán a gondnok kibökte: — Vehetnél egy ú j szandált. Van rá pénzed. Bivaly ránézett: — Ügy gondolja, Gyuri bácsi? — Ügy — és kacsintott az öreg. Bivaly lerohant a boltba. Kért egy pohár sört és egy pár. szandált. Leült egy zöldségesládára, ivott a sörből, és próbálgatni kezdte a szandálokat. Sörös korsóval a kezükben körülállták a bányászok, és nevetve biztatták. — Patkó kell neked, nem szandál! — Ezt a csauszínűt vegyed! — Fuszeklit is vegyél hozzá. Nájlont! — Meg mindjárt egy jegygyűrűt is. Bivaly felnézett. Homlokáról egy kövér izzadságcsepp gördült a szeme sarkába. Felhajtotta a sörét, és rámutatott az egyik szandálra: — Ezt viszem. A munkásszállás előtt leült a forró cementlépcsőre. Levette a régi cipőt, a használt zoknit, és az újat húzta a lábára. Az árnyékáról vette észre, hogy a gondnok telette áll. — j Ez jó lesz — hallotta a hangját. — Ügy gondolja, Gyuri bácsi? — Ü g y . . . Hanem be kell kötni az ujjad, mert vérzik. Gyere, majd én bekötöm. Igaz, hogy nem szabályos az elsősegélyládából, de h á t . . . Bivaly felállt, és utánament. Lábán nyikorgott az ú j szandál, kezében vitte a csámpás cipőt. 4. Kilépett a kis postahivatalból, és elindult. Egy dombot kell megmászni, a. másik oldalán megvárni az autóbuszt, hogy a városba jusson az ember. A dombtetőn megállt, leterítette a fűre zsebkendőjét, és ráült. Fullasztó meleg volt, nagy csmd Távolabb egy gyerek lustán mászott a fára Bivalynak úgy tűnt, mintha egy roppant erő húzná lassan felfelé. A magas fűben lánygyerekek hajladoztak színes szoknyáikban. Piros, kék, fehér, sárga, rózsaszín ruhájukban olyanok voltak, mintha nagy, színes virágok imbolyognának, himbálóznának a szélben. A távolban, a műúton meglátta a közeledő buszt. Felállt, zsebregyűrte a zsebkendőt, és lefutott a megállóhoz. Futás közben jutott' eszébe, hogy nem is ebédelt. A cukrászda előtt, a sarkon, vett egy csokor virágot. Bal kezébe fogta, hogy a. lány lássa m a j d bekötött ujját. A kirakatüvegben megnézte magát, megigazította, nyakkendőjét, és belépett a cukrászdába. Szeme nehezen szokta meg a félhomályt, de biztosan ment a sarokasztal felé, ahol a lány várni szokta. Hirtelen megállt. Az asztalnál ketten ültek. Marika mellett ott volt Jenci is, katonaruhában. Mosolyogtak.. — Bivaly! — állt fel a katona, és átölelte. Bivaly érezte testén Jenci szorítását, és a válla fölött a mosolygó lányt nézte. — Bivaly! öreg cimborám! — lelkendezett Jenci — gyere ülj le —, és széket húzott alá. Bivaly elpirult. Ügy érezte, mintha rajtakapták volna valami titkos találkán, mintha a barátja belelátna. Sérült ujja és homlokán egy ér lüktetett, az ú j szandál szorította. Gyorsan átadta a virágot a lánynak. Marika beleszagolt a virágcsokorba. — Nekem hoztad? — Neked. Egymásra néztek. Jenci sört töltött a poharakba, és az előbbi hangnembenfolytatta: 52L
— Szabadságra jöttem. Három napra. Hallod, Bivaly? Három napra. — Miért nem írtad meg? — nézett most már a barátjára Bivaly. — Megírtam . . . Marikának. — Ja? . . . — Jutalomszabadság! Bivaly nagy lélegzetet vett, és felemelte a poharat: — Hát akkor ezt megünnepeljük. Sörrel ugyan nem szokás koccintani, de a barátságra lehet. Ittak. Bivaly a pohár homályos üvegén keresztül nézte Marikát. Az üveg eltorzította, csúffá tette a lány mosolyát. Bivaly gyorsan letette a poharat. Már tudta, hogy el kell mennie. Mondott valami kifogást, elköszönt. Fájt neki, hogy nem nagyon tartóztatták. Az utcasarkon megállt a virágárus előtt. Nézte a virágokat, érezte az illatukat. A virágillatból csak az első szippantás bódító — morfondírozott magában. — Csak az első szippantás érdekes, azután megszokja az ember. A virágárus asszony egy csokrot nyújtott feléje, és mosolygott. Bivaly hirtelen dühös lett. Köpött egyet, és elindult az utcán. Ügy érezte, hogy az ú j szandál nemcsak a lábát, hanem a szívét is szorítja. Egyre gyorsabban emelgette a lábait, egyre jobban sietett. Néha •nekiment valakinek, és elkáromkodta magát. Egészen az „Aranykapcáig" átkozódott: — Hát ezért készültem én? — és megoldotta a nyakkendőjét. — Virágot vettem? — és lerántotta ujjáról a fehér kötést. — Ű j szandál kell nekem? — és belerúgott egy jókora dinnyehéjba. — Cukrászda kell nekem? — és belépett a büdös, koszos ivóba. Egy fél deci kevert, egy korsó sör. fgy ittak. Ez biztos recept. Bivaly idősebb, vékony ember mellett ült egy nagy hordón. Winkler úr valamikor borbély volt, most gépkezelő a bányában. Aktatáskájában mindig magával .hordja az ollót meg a beretvát. Bárhol, bármikor megnyír, megborotvál bárkit. Fillérekért. A bányában, a szivattyú mellett is. Állandóan részeg, és állandóan zöld svájcisapkát visel. Kétszer volt már elvonókúrán, de mit sem használt neki. A fizetését csak a feleségének adják ki. Ittak. Winkler úr elmondta, hogyan államosították üzletét, és ezzel fejezte be: — Ne nősülj meg, Bivaly. Érted? Soha ne nősülj meg. Bivaly nem figyelt rá. A maga gondolataival volt elfoglalva. Néha az ó r á j á r a nézett. Még mindig a cukrászdában vannak — gondolta magában. — de lehet, hogy már átmentek a vasasokhoz táncolni. Bivaly ú j r a hozta a négy poharat. Kettő kicsit, kettő nagyot. — Ne nősülj meg, Bivaly ,— motyogta Winkler úr, miközben koccintottak. Bivaly ránézett, és mivel' azt hitte, hogy viccel az öreg, elmosolyodott. Illendőségből. De aztán megint komoly lett. Sokszor megjárta az utat a hordótól a pénztárig, onnan a pultig, s vissza a hordóig. Ittak. Szabályosan, tempósan, szakadatlanul. Winkler úr nekitámasztotta rzöld svájcisapkás fejét a falnak, és elaludt. Szeméből könny szivárgott. Bivalyt még nem teperte le az ital. Magában állandóan azon gyötrődött, hogy ők mit csinálnak? Most biztosan' tincolnak. Vagy talán sétálnak és fogják egymás kezét? Leug.rott a hordóról, és a nyitott ajtóhoz lépett. De az utca üres volt és sötét. Csak egy gazdátlan, szamaras kocsi álldogált a villanypózna tövében. Visszaült a hordóra, lehajtotta a soron következő fél decit és a sört, és megrázta a mellette levő k a r j á t : — Igyon, Winkler úr, hiszen szombat van, és fizetés! — Szombat, szombat — motyogta a borbély, és megragadta a poharat. — Szombat van, de ne nősülj meg soha sem. — Lehajtotta a szeszt. Mikor Jenci egy idősebb, barna, agyonfestett nővel betért az italboltba, Bivaly lecsúszott a hordóról, eléjük állt. — Beszívtál, Bivaly — mondta mosolyogva Jenci, és átölelte a nő vállát. — Mi közöd hozza? — Semmi. Iszol valamit? — és a pénztárhoz fordult. — Nekem te ne fizess — sziszegte Bivaly, és maga felé fordította a katonát. — Marikát hol hagytad? :522
Jenci ismerte a barátját. Gyorsan pénzt dugott a nő markába, és a pénztárhoz küldte. Bivalyt a hordóhoz húzta. Csak ott válaszolt. — Hazakísértem. — Miért? — Csak. — Miért küldted haza? — kiáltott most már Bivaly. — Ma szombat van! Szombaton táncolni szokott! Jenci meghökkent, de aztán ő is kiabálni kezdett: — Mit követelődzői? A te menyasszonyod, vagy az enyém? Csak nem gondolod, hogy az első szabad estémet egy szüzikével fogom eltölteni? ! Bivalyt meglepte a kijelentés és a hang. Sokáig nem tudott szólni, csak erőlködött. Nem tudta világosan, csak érezte, hogy most Jenci elrontotta a lány szombatját. Megmarkolta a katonán a lemberdzsekket, és úgy sziszegte: — Tudod, mi vagy te? Te egy csirkefogó vagy! Rongyember vagy! Ma szombat van. Marikának ma táncolni kell! — Bivaly, ne hülyéskedj — szólt ijedten Jenci. — Nem hülyéskedek — mondta fojtott hangon Bivaly, és arcul csapta a katonát. Feldöntött egy útjába került széket, és a kijárat felé támolygott. A pofon nem volt nagy, gyorsan napirendre térek fölötte az italboltban. Jenci szégyellte magát, dühös volt. Bivaly után akart menni, de a nő megfogta a karját. Néhány szendvicset hozott a pulttól, és etetni kezdte a katonát. Jenci utálkozva fogadta el a pirosra festett, hosszú körmű ujjak közül a szendvicsdarabokat. Mikor Bivaly visszatántorgott, az italboltban csend lett. Jenci feléje fordult. Sokáig farkasszemet néztek. Bivaly szólalt meg. Hangja nyugodt volt, mintha beletörődött volna mindenbe: — Csirkefogó vagy. Rongyember. A hordóról felnyalábolta a részeg borbélyt, és magával vonszolta. A kijárattól visszaszólt: — Hát, csak ezt akartam mondani neken . . . Jenci. A katona hangosan elkáromkodta magát, és kisietett az italboltból. Bivaly már messze járt. Jobb kezével a részeg borbély hónalját markolta. A völgyben feltűntek a bánya fényei. Megálltak. Bivaly cigarettát dugott a borbély szájába, és ő is rágyújtott. Hűvös északi szél oltotta el az égő gyufaszálat. Néhány kövér esőcsepp csapódott az út porába. Bivaly ránézett világítós számlapú karórájára. A szombat utolsó óráját élte.
Winkelbauer
Pál: Elefánt 523
ARATÓ KÁROLY
CSODA
AZ
UDVARON
Dél van — a rongybabákkal játszó úgy vágódik ki most a nyárba, ahogy a virágok, első szerelmek pukkanva törnek napvilágra.
gyermek
• Elhűlve nézem: hihetetlen! Az ólak túlvilági fényben égnek, csillog a szemétdomb s a kertben szanaszéjjel sült tökök heverésznek. Csak most veszem észre: sarkantyús, kakasunk félelmetes árnya, ím, rajzszögekkel van odaszegezve a szomszéd ház homlokfalára.
hetyke
Csak most látom: vadul pörögve szállnak a magasban szikrázó tollak, míg idelent a tyúkok nyögve a porba izzó tojásokat tojnak. Némán figyelem, amint tovaballag egyetlen malackánk: röfögve megy világgá — zöld zászlókkal szaladnak a part menti füzek előtte. Dél van — váratlanul maroknyi gyerekkorom süt rám egy pillanatra! Üvegvárat látok ragyogni, pedig csak düledező, ócska pajta.
NÉMETH FERENC
ANYÁM Melyik égtáj alá rejteztél előlem szegény földszagú fekete anyám, gyermekkorom komor, setéttollú őre, te mellszaggató, keserű madár? Hol átkozódsz mostan, piszkebokor foglya, e négy égtáj alól hová vonultál el magadat emésztő tüskebokor ágra? ímhol fiad kérdez s nyilalló szemeddel csak nézel a beforrt köldökű világba. Jaj én kinőttem forró, verdeső rejtegető kopott szárnyad alól — istenkiáltó barna éneked elhalkult a mámorosvirágú bodzabokrok között a kertek alján — merre :524
vársz
anyám?
KELEMEN JÁNOS
SPANYOLORSZÁG Nem kellett az utolsó kenet mikor hóhér elé állították Ügy akart meghalni ahogyan élt kihunyó öntudata élt tovább e végső győzni-akarásban ahogy halottak ujján még nő a köröm Reccsent az áll a rózsafüzért szájába Atya Fiú és Szentlélek ámen De a homlokára vörös szemfedő
tömték nevében
fagyott volt.
vér
ÉZSAU A. fiatal füzek áradó vízben meztelen térdük kivillan mossák feltűrt ingben suhogó gondolatainkat
állnak
Te egyedül kószálsz galléroddal bástyázod tekinteted kerülő utakon lesed a csaholó árnyakat s csörgeted zsebedben a júdáspénzt a magányt Szíved martalékul árulással kitömött
dobtad a gyűlöletnek báb maradtál
Egy jóllakásnyi lencséért eladtad az éhséget jószágod örökséged a lázadást egy tálnyi nyugalomért eladtad a dolgos napokat a szorgos éjszakákat eladtad álmaid Légy hát száraz sirokkó komor utaidon pók mely a szelek szakadt hálóját szövi árnyék kinek neve sincs már Látod nem érted, villog a nyírek ezüst és másokra mossák a vízben térdepelő a fények suhogó gyolcsát
bokája füzek
:525
SERFŐZŐ SIMON
BIZONY Tudjuk
fűben
már nagyon az állam, mikor, hogy élt, kenyerestarisznyája merre futott s azt is hol találtuk meg, ragyogó fácán szerelmét tudjuk, ki, miért rontotta milyen gyalogos ösztönű szoknyáiról lerojtolódott és azután —,
el
fölvágva,
meg, mamuskák utakon,
és azt is, mit tett értünk a törvény, mit védett sikítva, honnan támasztotta szép erőit a porban, midőn ballagtunk már mindenfelé,
föl
mi tanítattuk tovább, filléreinkből, s hogy nem ettünk eleget, asszonyaink tele lettek idegességgel, s ebbe beleöregedtünk, , bizony
LÖD! FERENC
mi is tettünk e rendszerért valamit, s jó lenne tudni, hogy ezt majd nem csak halálunk után emlegetik.
T Ü K Ö R ELŐTT Friss jó napot! Hát megvagy? Megvagyunk? — köszöntem rá a nagytükörre otthon. Elnéztem benne gyűrött arcomat, és nevettem, hogy muszáj volt zokognom. Árkok, barázdák, vértelen sebek, elhallgatások életrajzaimból — Ismer, kit közös köldök köt velem, másoknak Janus-arcom csupa fintor. S mégis, hogy mennyi önigazolás, a múlt, jelen és jövő számvetése járatta táncát körbe! — fáj a láb. Körülkerültem életem estére. Birtokba vettem földet és eget s ez olyan új volt — bömbölte a szél (A felszínről csak homokot kavart, a lélek útja lentről fölfelé visz.) Körözni ott, hol titok, tárna-mély küldi gyémántját, szenét föl a fényre, s majd úgy maradni tiszta kövület, benne és vele végül összeégve.
:526
is.
MOCSÁRT GÁBOR
F E C S K É K ÉS M I A T Y Á N K Az újságcikk meglehetősen felzaklatta. Az utolsó mondatokat már el se olvasta. Egy távoli faluról szólt a tudósítás, ahol százhatvan személygépkocsi van a parasztok birtokában. Hitte is, nem is. Van ilyen egyáltalán? Lennie kell ilyen falunak, s ott kell hogy legyen, a Duna—Tisza közén: „Hatszáznegyven kerekű falu" ,— ez a cikk címe. Nehezen tudott belenyugodni — s bár rendszerünket dicsérte — mégsem tudott szívből örülni a százhatvan autókeréknek. Keserűséggel arra gondolt: elérjük-e mi ezt valaha, itt, Mártonkán? Csak húsz autókerék lenne a parasztok alatt! Húsz! Akkor nyílt az ajtó, Kisvárdi nyomult be, a főkönyvelő, ö t Kincsesné követte. A főkönyvelő már az ajtóban kiabált, jobb kezében ingerülten lengette a szemüvegjét: — Kérem, elnök elvtárs, az elvtársnőt agyon akarták verni az elvtársak! A szószoros értelmében . . . Az ember esze m e g á l l . . . S miközben Murin érdeklődőn szemügyre vette a halál karmaiból szabadult Kincsesnét — sárga blúzt viselt az asszony meg kockás szoknyát, tenyérnyi kockák a barna szoknyán, ami még inkább megnövelte Kincsesné irdatlan fenekét —, t a nácstalanul töprengett: kinek mi oka lehetett rá, hogy ezt az asszonyt agyonverje. Kincsesné — arcán szenvedelmes mártíromsággal — pihegve és üldözötten nézett az elnökre. A főkönyvelő folytatta tovább, helyette is. — Saját t a g j a i n k . . . , a saját tagjaink, kérem. Odakint a Simontanyán. Juhászok! Saját tagjaink! Murin még most sem értette, sőt, most nem értette igazán. — Az elvtársnő hivatalosan lett oda kiküldve, megállapítani a juhászok teljesítményét, k é r e m . . . Murin különöset gondolt: erre a célra keresve sem lehetett alkalmasabbat k i küldeni: Kincsesné valóban fel tudná mérni, mire képesek a juhászok. De nyilvánvaló: nem ilyesmiről volt szó a Simontanyán. Kisvárdi az eddig hallgató asszonyhoz fordult: — Mondja csak el maga. Maga mondja el, a saját szavaival... Mire Kincsesné végre megszólalt: — És azt is mondták, hogy felgyújtják a hodályt. — Felgyújtják? Nohát, beszéljen már. Az asszony közelébb jött. Murin széket tett oda, hogy üljön le. — Ök ott a hodályból a juhok trágyáját hordják ki. Hatvan centi vastagságú a trágya... — Amit éveken át a juhok, u g y e b á r . . . De Murin intett, hogy persze. Tudja 6 azt, csak beszéljen az asszony, nem, kell zavarni. j— És aztán egy köbméterben a táblázat szerint tizenegy mázsa van. Én a táblázatból néztem ezt ki nekik . . . — A munkaegység könyvben, van, ugyebár egy t á b l á z a t . . . Murin megint, most már ingerülten legyintett: annyi esze neki is van. — Mikor én annak alapján kiszámoltam, hogy a kihordásért mennyi m u n k a egység j á r . . . — . . . neki estek, kérem . . . — . . . és azt mondták, hogy inkább fel kellene gyújtani a hodályt, és azt is agyon kéne verni, aki ezt így kiszámította. — Vagyis őt — s Kisvárdi az asszonyra mutatott, — Öt, aki kiszámította. A j u h á szok, kérem szépen. — Ne őrjítsen már meg — Murin már alighanem értette, miről van szó —, csakugyan agyon akarták magát verni? — Engem nem. Csak azt, aki kitalálta. Mert ők négyen vannak, és a táblázat szerint egyre egy és fél munkaegység jut n a p o n t a . . . , és azt is mondták, ők huszonkét forintért dolgoztak egész nap . . . :527
Murin hirtelen számolt: a munkaegységre tavaly tizenötöt fizettek — másfélre huszonkettő ötven jár, a juhászok jól számoltak. Murin úgy döntött, hogy kibiciklizik Simontanyára, megnézi, mire megy a juhászokkal. Egészen fantasztikus ez — s még jobban dühbe gurult, amikor arra gondolt: neki itt, mióta Mártonkán elnök, egyébre se jut ideje, mint az ilyen tűzoltó munkára. Hol itt lobban fel valami, hol amott i z z i k . . . Elhatározta, m á r az első mondatát úgy fogalmazza meg, hogy kiderüljön: azért jött, mert tisztázni akarja, mi jár nekik, s mi nem. S azt is megmondja: sztrájk meg fenyegetőzés — ilyesminek semmi helye a szövetkezetben. A nap erősen tűzött, hát a gömbakácok árnyékát kereste a biciklivel. Murin hajlamos volt rá, hogy leegyszerűsítse a dolgokat, úgy remélte: könnyen megoldja majd, hiszen ez is csak egy vita a többi közül, ami sajnos, ebben a szövetkezetben gyakran adódik. Mikor jövünk m á r egyenesbe, úristen ..., százhatvan gékocsi, egy faluban, a parasztok alatt..., nem igaz abból egy szó s e . . . S mivel arra is hajlamos volt, hogy emberi dolgokban kevés tökéletességgel is beérje, a juhászokra gondolva, úgy tartotta: ha olyanok, hát olyanok, majd megbékélnek..., de százhatvan gépkocsi? Még ha benne van a falu neve az újságban — akkor is! A- darálónál járt. Halk és kitartott morgás, zümmögés jelezte, hogy dolgozik bent, az udvar mélyén a daráló. A bejárati kapu a sarkaiból kifordulva hanyatlott be az udvarba, odabent a kútnál, a vályú körül, sárban disznók, az öreg Holló disznai, mert az öreg itt lakik. Murin kiabálást hallott. Az ő nevét kiabálták. Odafordult, fékezett, megállt: Holló Imre, a növénytermelési brigád vezetője intett neki a ház elől, hogy álljon meg. Itt járhatott az apjánál. A brigádvezető odasietett, nem is köszönt, egy papírlapot mutatott neki: — Ne. Murin — No, Aztán
Nézd. Olvasd. belepillantott. Az első sornál hangosan felnevetett. csak nevess. Nevess, ha neked ez tetszik. Murin nem nevetett. Ez állt a papíron: Mi atyánk Ki vagy a mennyekben Mi bent vagyunk a tsz-ben Az öregek a határban A fiatalok az irodában A vezetők a kocsmában A rokonok a magtárban A tsz vagyon kincs Aki nem lop annak nincs Bocsásd meg a mi vétkeinket Mi is megbocsátunk Az ellenünk vétkezőknek Ámen
— Modern — mondta Murin —, és visszaadta a papírt Holló Imrének. — Se pont, se vessző. — Azt elhiszem. Se pont, se vessző. De még szerencse, hogy a nö betű feljebb áll, mint a többi — s bökdöste a sorvégeket —, minden nö betű feljebb áll. — Ezt mire mondod? — Nem sok írógép van a faluban. Améken a nö betű feljebb áll, azon írták ezt a miatyánkot. Tiszta sor. — Ezt — s állával a papírra intett — ki akarod nyomoztatni? — Mint a vöcsök..., mint a vöcsök! Ha ez nem izgatás, lázítás, akkor mi a jóisten az? Hát ötvenhat nem így kezdődött? — A — mondta Murin —, nem kell abból olyan nagy ügyet csinálni. Vicc az egész. Írhatták a tanácsházán is. Valamelyik gépíró t r é f á b ó l . . . , ennyi, no. — Vicc? Hát, majd meglátjuk. Majd meglátjuk. — S Holló Imre összehajtogatta a papírt, beletette a levéltárcájába. :528
— Most hova indulsz? — Kimegyek Simontanyára. Ott a j u h á s z o k . . . , nem is tudom, kik ott a juhászok . . . — Bocskai a vezetőjük. — Az a veres képű? — Az. Nagypofájú az is. — Valami vita van a munkaegység beírása körül. — Feszes nekik a norma, mi? Szorít? Ott van Ilia is, annak is nagy pofája van. Aztán Murin elment. Mivel szerette leegyszerűsíteni a dolgokat, magában megjegyezte: ennek a Hollónak mindenki nagypofájú. A múltkor együtt voltak egy öreg nyugdíjas temetésén. Amikor hazafelé jöttek, Holló Imre megjegyezte: — Ennek a vén szivarnak is mindig nagy pofája volt. Most odalent aztán j á r h a t a pofája neki is. Murin m á r kiért a faluból, tengeriföld mentén karikázott, s hangosan felnevetett: a halott most m á r pofázhat. Ijedten körülnézett, nem hallja-e valaki. Aztán hullámzó lucerna zöld habjai közt haladt, s éppen ebben a zöld békességben öntötte el hirtelen rossz érzés: megfejtette, miért haragszik Holló Imre annyira a miatyánkra, s miért a k a r j a kinyomoztatni, kinek a gépén írták. Magára értette. Mintha róla írták volna: rokonok a m a g t á r b a n . . . a tsz vagyon kincs, aki nem lop, annak nincs. Mintha jégeső verné, arca hirtelen megkeményedett. Holló Imrének a testvére a magtárban dolgozik. Magtáros. Az a p j a darálós. 0 meg brigádvezető. Erről sokat beszélnek Mártonkán. Kicsiny fahídra ért, a híd alatt pocsolyás erecske poshadozott, békalencse zöld szőnyege borította a vizet. A bicikli kerekei alatt, mintha géppisztoly kelepelne, pattogósan ugráltak a híd deszkái, nem voltak jól leszögezve. Murin keményen markolta a kerékpár kormányát, arca figyelőn előre meredt, de ahogy a hídról lesuhant, arcvonásai — mintha egy kemény marok öklömnyire zsugorította volna — továbbra is merevek és kemények maradtak: a lélek hídja remegett tovább benne bizonytalanul, azért. Meg félt is egy kicsit a juhászoktól, akikhez igyekezett, csak nem merte magának bevallani. Végső Imre a tenyerébe vett egy alélt fecskét, s vitte a juhászokhoz. — Barátom, megint hoz egyet —, mondta Hamza Imre, s a hodály földjébe szúrta a villáját. A többi is abbahagyta a munkát. Várták az éjjeliőrt. Végső Imrének voltaképpen m á r reggel letelt a szolgálata, de a fecskék miatt nem tudott Hazamenni. Figyelte viselkedésüket, s leginkább röptüket, ahogy villanva a fészkükre szálltak, s m á r annyira ismerte pusztulásuk mikéntjét, hogy előre tudta, mikor melyik következik. A soron következő fecske röpte imbolygóvá vált, puha lett és céltalan, alig talált a fészkére. Ott egy darabig megült, tollát felborzolta, kis, élénk, okos fejét behúzta, szinte ráejtette a törzsére, s borzasan gubbasztott. Bágyadtan cipogott egy darabig, szemeit álmosan nyitogatta, meg-megrázta a csőrét, mintha ki a k a r n a belőle hullajtani valami idegesítő piszkot, s pár hangos csippegés után leejtette magát a fészkéről. Végső Imre tudta, ez az utolsó repülés. Az egyre bénultabban verdeső fecske m á r nem tudott kisuhanni az istálló kitárt a j t a j á n , pedig onnan vakító napfény zuhogott be, fény, ami olyan erős volt, hogy akár vállaira vehette volna a kis fekete-fehér madarat, de nem: a fecske tétován s szárnyaiban csak a repülés ösztönös mozdulataival verdesett a levegőben, mind alacsonyabbra szorította valami érthetetlen teher, végül leszállt az istálló földjére, szárnyaival még akkor is billegetett, segített volna magának, hogy menjen, bújhasson valami 6ötét zugba, mert az állat szeret elbújni, ha a halálát érzi. De feje félrebicsaklott, s elnyúlt a földön. Végső Imre akkor m á r ott volt felette, lenyúlt érte, kezébe vette. A két szárny még kinyúlva remegett, de erő m á r nem volt bennük. Idétlen, repedt körmeivel felfeszítette a fecske csőrét, belefújt, lehelt inkább, mintha isten lenne, s lelket adna belé, de a fecskének ez m á r nem használt. Rendszerint akkor moz•dult utolsót, amikor Végső Imre éjjeliőr nyitott tenyerén a juhászok elé tartotta a hodályban. Aztán odatette a többihez, a hodály fala mellett felsepert kicsi, kemény földű tisztásra. A juhász kutyája szokott itt hűsölni, az feküdte simára a földet. Végső Imre "Tisza t á j
529
mindig ú j r a kezdte a számolást. Már húszon felül tartott. Reggel óta ennyi fecske hullott alá az istállóban, amely most üres volt, nem voltak benn a jószágok: legeltek, távol, a Síródomb alatt. Végső Imre hanyatt fektette a döglött fecskéket. A kékesfekete szárnyak két szigorú vonala közt puhán és védtelenül tárult fel fehér hasuk, okos kis f e j ü k félrebillent, s már rájuk találtak a hangyák. A kissé nyitott csőröket tapogatták szorgalmasan, s jöttek-mentek a hírnökök, csápjaikkal üzenetet továbbítottak: h í v t á k a többit. A juhászok eleinte, míg egy-kettő pusztult el, azt hitték, valami megütötte őketA tollúk közé füjkáífak, keresték az ütés helyét, de nem találták. Járvány volna, valami betegség, ami beléjük esett, s végez egyikkel-másikkal? — ezen töprengtek a nyolcadiknál. Baromfiak közt is szokott vész pusztítani, más nem lehet. Ü j r a megvizsgálták a dögöket, csőrüket kifeszítve a szájukba néztek, nem lepte-e be penész vagy valami romlás a nyelvüket, torkukat, aztán megnézték a kicsi hátuljukat, nincs-e hasmenésük, de sehol se találtak semmi elváltozást. Tanácstalanok voltak a juhászok és tehetetlenek. ,— Mennyi fészek — mondta Bocskai —, ez mind üres lesz? — Ilyenkor már nincs hatalom, ami megállítsa. Végső Imre szomorúan ingatta a fejét, annyira meg volt illetődve a tompa é j jeliőr, hogy szót sem tudott ejteni. Óvatosan, puhán, mintha gyereket tenne a bölcsőjébe, idétlen nehéz ujjaival elhelyezte a legújabbat a többi mellé. Azt is hanyatt fektette, s újra kezdte a számolást, mert olyan híg az agyveleje, hogy mindig elfelejti, pedig az imént számolta, hányadik ez már. Egy, k e t t ő . . . , h á r o m . . ., 6 ujjaival a sorban fekvő áldozatokra mutogatva, huszonötig számolt. — Érthetetlen — motyogta Ilia János —, ilyet az isten se látott m é g . . . Murin akkor ért oda, biciklivel. Messziről látta, hogy a juhászok. nem dolgoznak. Persze, sztrájk. Mire lehet menni velük? Ezek voltak azok, négyen, akik azt üzenték, agyon kéne verni, aki a táblázatot k i t a l á l t a . . . , s hogy a hodályt fel k é n e gyújtani. Az ott, szakadt ingben, szemére húzott kalap a fején, mogorva, mintha most is belül, hang nélkül átkozódna, Hamza Imre. Az a nagy veres, hogy a képe majd kicsattan, Bocskai Sándor, a másik kettőt névről még nem ismeri, Bocskait is azért csak, mert érdekes a neve: felfigyel az ember olyan juhászra, a k i t Bocskainak hívnak. Találkozott ő már paraszttal, akinek Rákóczi, s tejbegyűjtővel, akinek Petőfi Sándor volt a neve. A hodály végében a nagy hányás: a kihordott juhtrágya. Ezen van a vita. S öt ember tanakodik az épület sarkánál. Az ötödik Végső Imre, éjjeliőr.. A nap erősen tűzött. Árnyékot keresett a kerékpárnak, aztán odament hozzájuk.. Félreálltak, hogy helyet csináljanak az elnöknek. Félkörben álltak a huszonöt tetem fölött. Murin köszönt a juhászoknak, azok morogva fogadták, s Bocskai a fecskékre intett: nézze, mi van itt. Murint láthatóan megdöbbentette a látvány: a kis fehér hasú madárdögök mintha régi korabeli katonák lennének, talán a f r a n ciáknál voltak ilyenek, látta valami képeskönyvben: fehér mellényük volt a f r a n c i a katonáknak, a frakkjuk kék, s mintha ilyen napóleoni katonák feküdnének elesetten, holtan, sorban a csatamező szélén. — Fecskék? — rebegte Murin. — Azok — mondta az egyik juhász, akit Murin nem ismert, névről legalábbis nem, mert nem volt semmi feltűnő rajta. Épp olyan volt, amilyennek az ember a. juhászt elképzeli: kopott csizma, foltozott szürke cájgnadrág, szennyes kék ing. fekete pörge kalap, kis kemény kötésű fekete ember, a lábai kissé görbék, nyilván, mert gyerekkora óta mindig a nyáj mellett álldogál. — Döglik egyik a másik után. Van, amelyik röptéből egyenesen leesik, csak verdes a szárnyával, aztán vége. — Huszonöt. Reggel óta huszonöt. — Ez, kérem, borzasztó. Valami vész ütött beléjük. — Van egy tó — mondta a negyedik juhász —, inkább csak pocsolya, a mi: szállásunk előtt. Mikor a nap megy lefelé, alkonyattájt m a j d elverik egymást, a n n y i röpköd ott. Alacsonyan, a víz felett, hogy a vizet szinte megcsapják a szárnyukkal. :530
Mintha csak játszanának. Röptükben csivegnek, csivitelnek. A víz felett sok bogár jár. Akkor vacsoráznak. Aztán elmennek a f é s z k ü k r e . . . — összebújnak. Az istállóban egymást éri a fészkük. — Rengeteg van — mondta Végső Imre. — Mint a villám, cikáznak. De egymásnak még véletlenül se mennének. Ügy el tudják kerülni egymást. — , No, a tó fölött — mondta a negyedik juhász — nem lesz most már, aki röpködjön. Ez itt — s odamutatott a tehenek istállójára, meg amoda, a másik tanyára, ahol juhok s disznók szállásolnak — mind elpusztul. Fél óra múlva a négy juhász meg az elnök a hodály túlsó végénél ült, az á r nyékban. A fecskéket otthagyták, úgysem tudnak rajtuk segíteni. Akkor éppen Murin beszélt. — Én elhiszem, hogy megvan az okuk a nyugtalanságra. Én ezt megértem. El is hiszem. Kevés a pénz. Tudom. De akkor is, olyasmit m o n d a n i . . . — Világos. Világos, hogy maga, elnök elvtárs, ezt nem érti. Sok mindent ért, mindent mégsem ért. De ha köztünk lett volna évek óta, akkor megértené a mi nyugtalanságunkat. Murin m á r megjegyezte: aki ezt mondta, Ilia. Nemcsak villogó szemeiről, hanem arról is, hogy ennek voltak legfeketébbek az ujjai — a trágyakihordás nem tiszta munka. — Más is nyugtalan. Mit gondolnak — én nem? Azt hiszik, magam miatt? Persze, az is lehet, hogy magam miatt is. De ha az ember nyugtalan, akkor gondoljon arra is: miért? Én úgy fogom fel: azért legyünk folyton nyugtalanok, hogy holnap nyugodtak lehessünk. Csak az ilyen nyugtalanság ér valamit. Bár lehet, hogy ez nem világos... — De világos — mondta Bocskai, a veres arcú juhász. — Úristen, mi is, ha így elnézem magunkat, mennyit nyugtalankodtunk. És miért? Semmiért. — Hát igen — mondta Ilia —, én, kérem, nem voltam mindig juhász. — Én se — mondta Bocskai —, azelőtt paraszt voltam. Mint a többi. Miközttink csak ez a két ember az igazi juhász — s odaintett a cájgnadrágosra meg Hamza Imrére. — Persze, nekik is megvolt a maguk baja, de nekünk, p a r a s z t o k n a k . . . az a nyugtalanság, hát annak semmi értelme nem volt. — Megj átszőttük, elvtárs, az őrültet. Munkában, mindenben — vette át a szót Ilia, s Murin megfigyelhette: ez a két ember mennyire ismeri, érti egymás mozdulatát. — Szokták mondani: h a j t j a magát, mint az őrült. Nekem tizennyolc hold földem volt, hát megértheti az elvtárs, hogy meg kellett játszani az őrültet. — Amit a ceruza le mert írni, azt mi, elvtárs, beadtuk. Be, ha beleszakadtunk volna; akkor is. Nem volt az, bizony, játék. — Nekem, ha hiszi, ha nem, a tizennyolc hold föld után két év alatt 37 ezer forint adót vetettek ki. Meg a beadást, aminek se az elejét, se a végét nem láthatta az ember . . . , az sohase volt rendben . . . — De a nemzetet — mondta Ilia, s juhtrágyától fekete ujját fenyegetően mozgatta —, de a nemzetet fenntartottuk! Murin komoran hallgatta őket. A két régi, „igazi" juhász nem sokat beszélt eddig. A másik kettő, Bocskai meg Ilia, izgalmában feltérdepelt, úgy magyarázott nekihevülten. — Amikor az apósomnak — mesélte Ilia — kihozták a hátralékot, én mentem be helyette a tanácshoz, mert ő a gondolatától is rettegett már. Bementem én magam. Elvtársak, ha csak a fejemet nem hozom be maguknak a tenyeremen... — Nekem egyik évben hetvenkét mázsa kenyérgabonám termett. Mire mindent rendeztem, tizenhét kiló maradt. Elhiszi? Tizenhét! Miért hazudnék? Vonaton hoztuk ki a kenyeret a városból, elkobozták, az újság azt írta: a kulákok élik fel, azért nincs a városban kenyér, vonaton hordják haza, hogy a disznóikkal feletessék... — Micsoda ádáz munkát végeztünk..., micsoda ádáz m u n k á t . . . , és ugye: itt vagyunk, benn vagyunk a téeszben. Hát ezt megspórolhattuk volna. — Nem csak mi — s Bocskai Iliával szembefordult —, nem csak mi, hanem . . . ezt aztán a rendszer is . . . Mit átéltünk és — itt vagyunk. Ennyi nyugtalanság u t á n . . . 2"
531
— De a nemzetet — ismételte Ilia —, de a n e m z e t e t . . . — Ott vagyunk, ahol kezdtük. Mindennek az elején vagyunk. — Tudja-e, Murin elvtárs, miért éppen Damjanich a mi szövetkezetünk neve? — kérdezte az addig némán hallgató Hamza Imre. — Miért éppen ezt, a nevet választottuk, amikor megalakultunk? Murin a fejét rázta: nem tudta. Eddig soha nem is gondolt rá, hogy ennek valami jelentősége volna. S különben is, ő akkor — az átszervezéskor a szomszédos járási tanácsnál dolgozott, honnan tudhatná? — Minden téesznek adnak nevet — mondta —, Ságvári, Petőfi, Kossuth, Vörös Csillag, Damjanich, melyiknek mit. — Aha! — kiáltott Hamza Imre. — Viszont nálunk más a helyzet. Ezt jó, ha tudja. Ha éppen itt lett elnök, jó, ha tudja. A négy ember nevetett. — Maga azt mondja, minden téesznek adnak nevet. Persze, adnak. Legtöbbször nincs a keresztelőnek semmi jelentősége. De ennek, a mienknek, van. — Mit gondol — kérdezte Ilia —, miért éppen Damjanich? Tudja, ki volt Damjanich? — Aradi vértanú. Ki ne tudná! — Há! De milyen! — rikkantott Ilia. ,— Hát — szerb. Rác. — De milyen? Aradon milyen? — s fekete szemei villogtak, úgy nézte Murint, nagyon tetszett neki, hogy Murin nem tudja, Aradon milyen volt Damjanich, azonfelül, hogy vértanú volt és rác. — Mondd el t e . . . , mondd -el te magad! — biztatták a többiek. — Neked jutott eszedbe. Mondd el te magad. — Az anyja Máriáját — kiabált lelkesülten Bocskai —, amikor átszerveztek bennünket, az alakuló ülésen ott ült fenn az elnökség — s felmutatott a hodály teteje irányába —, mindenféle kiküldöttek, meg akik átszervezték a falut, az útépítő vállalat emberei, ott ültek fenn ők, szemben velük, itt ültünk mi. És erre feláll Ilia János — rámutatott Iliára —, feláll János és bejelenti, hogy a mártonkai parasztoknak pedig az a kívánsága, hogy Damjanich hős tábornokról nevezzék el a most alakuló szövetkezetet. Mi aztán, mint aki megháborodott, elvtárs, helyeseltünk, tapsoltunk veszettül, és az elnökség is tapsolt, helyeselt, pedig fogalmuk sem volt, hogy miért éppen Damjanich nevét a k a r j u k . . . , nohát, az istenedet, meséld el n e k i . . . Ilia hunyorogva nézett Murinra. Ravaszság volt a nézésében meg mérlegelés, mintha azt vizsgálná: érdemes-e neki elmesélni. Ügy találta, hogy igen. Összecsapta a kezét, majd az elnökre mutatott: — No, ez csak annyi, hogy el kell gondolkozni. Maga, Murin elvtárs, tudja-e pontosan, hány falu van a mi járásunkban? Magának ezt tudnia kell. — Ezt tudom. Tizenhárom. ,— Éppen tizenhárom. Nohát, hány vértanú volt Aradon? Murin benne volt a játékban. Ráfelelt. — Tizenhárom. — Tehát ott is tizenhárom. Ki volt az utolsó, aki végignézte mind a többinek a kínját? Murin tudta, hiszen tanulta. — Damjanich. — Az. Jól tudja. Damjanich. Törött volt a lába, nem tudott gyalogolni, szekéren vitték a vesztőhelyre. Nagy szakálla volt. Mikor a hóhér a kötelet a nyakába tette, azt mondta neki: vigyázz, fiam, össze ne borzold a szakállamat. Így volt? Így hát. Ezt is tudjuk. — Ilia mohón körbenézett, a társai arcát figyelte, azok meg Murint, mert ők már tudták: most jön az, amiért a mártonkai szövetkezet Damjanich nevét viseli. — Hát kérem — Ilia meghintáztatta magát a térdein előre-hátra —, hát a járásban kit szerveztek át utoljára? Mártonkát. Ki nézte végig mind a tizenkettőnek a kínját? Mártonka. Ezért gondoltuk mi, hogy legyen a mi szövetkezetünk Damjanich. Ez lett. :532
S belemarkolt maga mellett a fűbe. Kitépett egy marékkal — csenevész, ritka, veresnad'rág füvet tépett ki — juhbogyók is akadtak meg a f ű tövén, azt is felmarkolta Ilia, s odacsapta, ami a markában volt, a juhhodály alacsony, omladozó falához. Mind a négy juhász nevetett. Velük Murin is. — Maga azt mondta, nyugtalan. A jövő miatt nyugtalan. Vagy nem így mondta? Miirin újra meg akarta magyarázni, miféle nyugtalanságra gondolt az imént: úgy látszik, nem értették őt meg jól a juhászok. Nem ilyen egyszerű a dolog. Szerinte az emberben kell legyen valami nyugtalanság, nem önmagáért, nem az éppen futó, múló dolgokért, hanem azért, hogy a jövőben, mások, talán a fiaink nyugodtabban élhessenek. Így kell érteni az ő nyugtalankodásait. De Hamza Imre kérdésére nem tudott válaszolni, mert 'Bocskai folytatta: — Azt hiszi, mi nem vagyunk nyugtalanok? Azt hiszi, nekünk jó az, hogy a munkánk semmit se ér? Ezt magyarázza meg: ha mi kihányjuk ebből a hodályból a trágyát, akkor az nekünk huszonöt forintot ér, ha jó a számolás. De ha a másik faluban, egy másik hodályból négy másik parasztember végzi el ugyanezt a munkát — ott hatvan-hetven forintot ér. Pedig ugyanaz az ország..., ezt magyarázza meg! — Most olvastam az újságban .— akarta mondani Murin, s a Duna—Tisza közti hatszáznegyven kerekű faluról akart beszélni, de Ilia belevágott: — Azt hiszi, mi nem látjuk a dolgokat? Ütjük, vágjuk, aztán sehol semmi. És amennyit nyel az ember, ráadásul. Jó — szegények vagyunk. Gyengék vagyunk. De emberi bánásmódban is szegénynek kell maradni? Muszáj szegénynek maradni? Ebből sincs elég a pénztárban? Vagy a magtárban? He? Persze, hogy Bocskai folytatta. Nagyon értik ezek egymást. — Maga persze, nem ismerte Furtait, azt a nyikhajt, ugye, nem ismerte? — No, arról a szarjankóról — mondta békítőn Hamza — nem is érdemes beszélni. — De! De igen! Érdemes! Maga nem tudhatja, mennyi mérget eszik meg az ember — az ilyenek miatt. Amíg egyszer aztán kiejti a száján, hogy inkább fel kéne g y ú j t a n i . . . — s a hodály szalmatetejére intett — ezt is. Ilia megint belemarkolt a csenevész, ritka szálú fűbe, megint odacsapta a hodály falához — Én már a nevét se tudom — legyintett Hamza. — De én igen. Ide hozták induláskor agronómusnak, valami állami gazdaságból. Segítsen nekünk — azt mondták — az indulásban. Bent vagyok egyszer az irodában, és végighallgattam, amint egy idegennek meséli, hogy is indul nálunk a közös gazdálkodás. Az idegen minden adatot jegyzett. Azt gyanítom, valami újságíróféle lehetett. Mondja aztán ez a . . . n y i k h a j . . . , hogy vetek, azt mondja, kétszáz hold lucernát, mert azt mondja, fel akarom fejleszteni az állatállományomat. Most van nekem harminc k o c á m . . . , a lovaimból, azt mondja, minimum húszat el kell a d j a k . . . , veszek, azt mondja, három zetort, hát így beszélt, az a másik meg jegyezte. — Nem tudta, hol tart az illető — jegyezte meg Murin, s bár nem ismerte, nem tudta, kiféle, miféle az a Furtai, szerette volna, ha itt van most, és hallja, hogyan beszélnek róla a juhászok. — Az azért megvolt benne — mondta Bocskai —, hogy úgy is tett, ahogy b e s z é l t . . . — Az biztos — folytatta Ilia —, úgy bánt itt mindennel, mintha csakugyan az övé volna az, ami a miénk. El is vitték a z t á n . . . — Az ám — s Hamza felélénkült —, leültették. Sikkasztott. Most már jól emlékszem r á . . . , ez volt az, aki sikkasztott. Ahá! — De csinált az mást is. Egyszer bementem az irodába. Ez, emlékszem, jól emlékszem — s Ilia megvakarta a keze fejét, csíphette már a kosz —, akkor volt, amikor még nem volt tisztázva, hogy ki jegyzi bele a kis könyvünkbe az elvégzett munkát, volt az irodán egy írnok, azt kerestem, hogy írja be nekem, mert egy héten át lucernát vetettem meg borsót. Ezt magyaráztam az írnoknak, akkor az a nyikhaj felfigyelt, odajött. Pardon, öregem, azt mondja, pardon, hogy beleszólok, de ezt magának ki igazolja? Mit? kérdeztem ,— mit ki igazol? Hogy maga azt a munkát elvégezte. Hát — mondtam neki — a föld. A föld, ami be van vetve. Mit felelhettem mást? Erre az a nyikhaj azt mondja: a föld, azt mondja, nem igazol semmit. A föld :533
nem tud se írni, se o l v a s n i . . . De uram — mondtam neki —, hát értse meg, onnan jöttem. Ha a föld nem tud írni, hát akkor ez a csizma beszél! — s elébe tartottam a csizmámat, csakugyan a vetésből jöttem egyenesen, akkora sárkoloncok lógtak róla, mint az öklöm. Akkor — mondtam neki — a csizmám i g a z o l j a . . . Ez? — megint csak nevetett az a csibész. — Jöhetett maga, tata, hazulról is, lézenghetett maga egy hétig otthon i s . . . , a maga csizmája, öregem, amíg hazulról idáig jött, addig is besározódhatott... — Mire te — kérdezte Bocskai, s lángolt a dühtől amúgy is veres arca — mit feleltél? Megfeleltél legalább neki? Ilia hallgatott. Fűszálat rágcsált sokáig. Kiköpte, aztán megint köpött egyet, zöldet, keserűt, úgy szólalt meg. Nem. Erre még felelni se tudtam. Felálltam, eljöttem. Otthagytam beíratlanul egyheti munkámat. ;•• A hodály túlsó oldala mellett feltűnt az ütődött éjjeliőr. Bukdácsolva, tasziszléptekkel jött, járásáról is leolvasható, milyen gyenge, tompa, esendő lélek Végső Imre. Éppen hallgatott az öt ember, a négy juhász meg az elnök, amikor megállt előttük, és egyik kezét, a nyitott ujjaival felemelte, sírós volt a hangja, s döbbent, mintha maga se hinné, amit mond: — Negyven. Most számoltam a negyvenediket. A négy juhász a földet nézte. Nem felelt egyik se. Egészen másfelé járt most az eszük. Végső Imre megfordult, és elbukdácsolt, hogy tovább számolja a fecskék pusztulását. De pár lépés után visszaszólt: — Pedig a pocosokat nem is számoltam! Akkor Murin felugrott. Kiabált. — Marhaság! Maga aztán akkora marhaságot c s i n á l t . . . A négy juhász meglepetten nézett föl a kiabáló elnökre. — Azzal a sáros csizmával..., azt a sáros csizmát bele kellett volna rúgni a fenekibe . . . , hogy beleragadjon a gatyája, érti? — Na látja — mondta csendesen Ilia. Felállt ő is, és a nadrágja hátuljáról leveregette a piszkot. — Na látja, maga is ezt a tanácsot adja. Pedig maga az imént azt mondta: nem érti, miért mondtunk mi olyanokat annak az asszonyak, Kincsesnének. De akkor maga mondja meg, mit csináljunk az olyannal, aki velünk azt a gazemberséget csinálja, hogy egész napos munkánk után huszonöt forint jár nekünk . . . Végső Imre ..., látja, ott az a Végső Imre . . . Murin odafordult, s látta, hogy az éjjeliőr megint kijön az istállóból, átcsoszog az udvaron, újabb fecskét hoz a tenyerén. — . . . Végső Imre szerencsétlen ember, ismerheti, milyen. Minden napra kap háromnegyed munkaegységet, mert Holló Imre, a brigádvezető úgy akarja, hogy ne legyen otthon, amikor ő eljár Végső Imre feleségéhez. Látja, milyen ártatlan lélek? Sír az,, csak nem mutatja. Kérem, én nem sajnálom tőle. Isten l á t j a a lelkem, nem sajnálom. Nehéz kereset az ilyen..., de háromnegyed munkaegység jár neki, csak azért, hogy ne legyen szeme..., ez nálunk így megy. Nálunk, látja, ilyen a törvény. — Maga, elnök elvtárs — mondta Hamza Imre, nem t u d j a még, amit mi. Ez az igazság. Nem tudja úgy átgondolni a helyzetünket, akármennyire is akarja, mint m i . . . Bocskai is felállt. Arca, mintha megsápadt volna, a vörösség megfakult az arcán. — Azt mondta ennek az embernek, hogy miért nem rúgta bele a gatyát annak a nyikhajnak a fenekibe, aki úgy beszélt vele. Maga, azt hiszem, nem gondolta komolyan, amit mondott. — Pedig komolyan gondoltam. — Akkor ebben az egyben téved. Nézze meg jól annak az emernek a csizmáit. Murin jól megnézte Ilia csizmáit. Kemény, kérges a feje, s a talpa lehet másfél centi vastag. Egymásra verte a csizmadia a talpbőrt, valahányszor ú j r a talpalta. A csizma orra felfelé kunkorodott, nyilván nagyobb volt két számmal, mint Ilia :534
lába, hogy télen sok kapcát lehessen benne hordani. - Nyáron aztán felkunkorodik a csizma orra. — Na látja. Jánosnak elég takaros lábbelije van. Erős, vastag a talpa, nem könnyen kopik el. De elhiheti — s Bocskai kinyújtott ujjával mutatott Ilia nevezetes csizmájára —, elhiheti, hogy elkopna Ilia csizmája, ha mindenkibe belerugdosott volna, aki ővele életiben úgy bánt, mint az az agronómus..., ezt elhiheti nekem. Na de — legyintett Bocskai — , nincs ezen mit beszélni. Ki kell számolni, mi jár nekünk, aztán — Jézus. Kiszámolták. Murin a füvön ült, a négy juhász köréje térdepelt, úgy figyelték, mint dolgozik a ceruzája. A hodály hossza huszonöt méter, szélessége öt méter. Namármost. Huszonötször öt, az annyi mint százhuszonöt. Annyi? Annyi. A trágyaréteg vastagsága hatvan centi? Annyi. Murin leírta: 125 x 60 7500 — Ez most mi? — kérdezte Hamza Imre. — Ez a hétezerötszáz, micsoda? — Köbméter — mondta Bocskai. — Ennyi köbméter. — Csakhogy — mondta Murin — ki kell tenni a tizedespontot. Amikor kitette, kiderült, hogy nem hétezerötszáz köbméter, hanem csak hetvenöt. . — A juhtrágya súlya köbméterenként 11 mázsa. Ezt tudományosan, kísérletileg állapították meg. Ennyi a norma. A négy juhász egymásra nézett, de egyik se szólt, csak figyelték, hogy Murin szoroz. 75 x 11 75 825" — Ennyi mázsát hánytak ki — . s az eredményre bökött. — Most megnézzük, mit mond erre a könyv. Elővette a munkaegység-számítási könyvet, s kikereste a megfelelő táblázatot. A táblázat szerint, ha a kitermelt juhtrágyát talicskán tíz méterre szállítják, akkor száz mázsa után 1,25 munkaegység jár. Mivel itt 825 mázsáról van szó, és az átlagos szállítási távolságot — hiszen hodályon kívülre kellett vinni a trágyát — mondjuk, tizenhatnak vesszük . . . , akkor 825 x 16 Ezt a számítási logikát a juhászok már nem bírták követni. Szuszogva figyelték, mint szoroz Murin, s bele nem szóltak volna, attól tartottak: belezavarodik. Murinnak, persze, ment a számolás. Elhatározta: nem bánja, ha aztán a szeme előtt" felgyújtják is a hodályt, nem enged abból, ami az ő számítása szerint megilleti a négy juhászt. S amikor mindennel elkészült, megmondta nekik: — Na kérem. Azért a munkáért, amit maguk négyen elvégeztek, összesen tizenhat és fél munkaegység jár. Fejenként tehát négy egész és egytized. Meg egy kis töredék... — . . . Meg egy kis töredék — mondta csendesen Bocskai. Slost már mind a négyen körülállták a földön ülő Murint, s a papírt nézték. — Ez persze, más — mondta Ilia. — Négy egész egytized, meg egy kis töredék — ez egészen más. — Miért? Kincsesné mennyit mondott? — Másfelet. Fejenként másfelet. Másfél? Murin töprengett: hogy a jófenébe tudott másfelet számítani? S elhatározta, megvizsgáztatja az asszonyt: tud-e az egyáltalán számolni? — Csakis úgy lehet — mondta —, hogy. valahol tévedett. Valamit kifelejtett a szorzásból... — . . . A számolásból..., úgy lehet, kifelejtett valamit — mondta Bocskai töprengőn. Ilia pedig megkérdezte: — Mondja, elnök e l v t á r s . . . , maga azt gondolja, úgy gondolja, hogy ez a Kincsesné tud egyáltalán számolni? Ért az ehhez? — Vagy pedig azért van őrá bízva ez a munka, mert ő is benne van a Holló rokon:535
ságban? — ezt pedig Hamza kérdezte, s Murinnak eszébe jutott a miatyánk. — M e r t 5 ugyan Kincsesné, de a születésére nézve Holló, Holló B o r b á l a . . . És ekkor végtére megszólalt a negyedik juhász is, aki mindeddig hallgatott. A cájgnadrágos. — Tetszik-e, elnök elvtárs, ismerni a legújabb miatyánkot? Minin azt mondta: nem ismeri. Hallani akarta ugyanis. A cájgnadrágos feltartotta a hüvelykujját. — Mi atyánk, ki vagy a m e n n y e k b e n . . . Kinyitotta a mutatóujját: mi bent vagyunk a téeszben. A középső u j j következett: a fiatalok az irodában. Aztán ujjain tovább számolta a sorokat: az öregek a határban, a vezetők a kocsmában, a rokonok a magtárban, a téesz vagyon kincs, aki nem lop, annak nincs, bocsásd meg a mi vétkeinket..., s a tizedik u j j á r a ez jutott: mi is megbocsátunk ez ellenünk vétkezőknek, ámen. — Nincs t ö b b . . . , nincs több. — Végső Imre csak ennyit tudott kinyögni, amikor újra megjelent. — Mi nincs több? — kérdezte Murin. — Fecske. Mind . . . , mind . . . —s tenyerét a föld felé fordította, úgy mutatta: mind lehullt. — Se a fészekben, se a levegőben. — Végső Imre szemei m á r véresek voltak az álmosságtól, egész éjjel virrasztott, azután meg a fecskék miatt nem bírt hazamenni s aludni. — Rettenetes — mondta Ilia —, erre szó nincs. Mi bajuk lehet? — S Murinhoz fordult: — mindent elkövettünk, néztük a szájukat, a torkukat, azt is megnéztük, nincs-e hasmenésük, nincs. Mi okozhatta? Valami vész ütött b e l é j ü k . . . — Fecskékbe vész? — kérdezte Hamza Imre. — Ilyet még soha se hallottunk. A fecske, tudnivaló, élelmes madár. Látott-e már valaki fecskét, megdögölve? Nem jelentkezett senki. Murinnak azonban, amióta meglátta az első döglött madarat, valamit járt az eszében, de annyi minden gond szakadt rá, számolnia is kellett — csak most ért meg benne a sejtés. Végső Imréhez fordult. — Mondja csak, tata, maga itt volt hajnalban is? — Igenis. — Jártak itt idegenek? — Idegenek? Fene se tudja, ki idegen, ki nem. Nagy zöld gépekkel jöttek. Búgatták a gépeket. — Hosszú csöve volt a gépnek? — Hosszú. Fúvattak vele. Valami p o r t . . . , bántotta az ember szemét, annyit fúvattak. Bocskai Sándor élesen felkiáltott. — Permeteztek! A növényvédők! Azok? Murin felelt: azok. A • tejház körül annyi volt a légy, hogy m a j d kiverte az ember szemét. A KÖJÁLL irtásra kötelezte a téeszt. Idegméreggel permeteztek a legyek ellen. Végső Imre ú j r a megerősítette: — Fújtattak. Harmonikás csövön fújtattak. Én kérdeztem, de nem feleltek, nekem semmit sem mondtak. Bocskai legyintett: nem akarta megsérteni Végső Imrét azzal, hogy hangosan kimondja az igazat: látták magán, hogy ütődött, hát mit beszéljenek? — Idegméreg — mondta Murin —, a rovarok központi idegrendszerére hat, azt bénítja meg, úgy pusztulnak e l . . . A fecskék elkapkodták a mérgezett legyeket, s amikor aztán annyi volt a begyükben, hogy a méreg r á j u k is hatni k e z d e t t . . . — Öh, szerelmes isten — kiáltotta Ilia —, a fecskék ezt honnan tudhatták volna? — Idegméreg? — Bocskai hevesen ingatta a fejét. — I d e g m é r e g . . . , e h h . . . , akkor minden világos. Mind a hatan elballagtak a hodály másik végéhez, ahol a fecskéket Végső Imre kiterítette. Uramisten, nyögte a cájgnadrágos, mikor az éjjeliőr művét megpillantotta. Szép, tiszta, rendes munka volt. Két sorba fektette, két nyílegyenes sorba a kékkabátos madarakat. A nemrég még villámként cikázó kékesfekete szárnyak mintha megfakultak volna, a szikes por szürke fátylat húzott rájuk. Az apró sárga lá:536
bacskák mintha a nap zuhogó sugaraiba markolnának bele, a csivitelő csőrökön hangyák mászkáltak, millió kecses mozdulat hevert megdermedve a kopár tisztáson. Bocskai Sándor ásót vett elő, s pár lépésnyire onnan, belenyomta a földbe. A többiek nézték, mit művel. Gödröt ásott. Nem segítettek neki, hiszen bár két sorban feküdtek a fecskék, testük oly parányi, hogy kicsi gödör kell ennyi soknak is. Hamza Imre alájuk tolta a lapátját, s felszedte őket. Mikor elég mély lett a gödör, belefordított egy lapát fecskét. Aztán a másodikat, majd a harmadikat. Néhány lehullott a lapátról, azokat Végső Imre kézzel helyezte bele a gödörbe. Aztán Bocskai rájuk húzta a földet. Ha magában csakugyan van az a nyugtalanság, amiről nekünk beszélt — mondta aztán az elnöknek —, akkor maga a legközelebbi közgyűlésen feláll, és elmondja azt a miatyánkot — s a cájgnadrágosra mutatott — úgy, ahogy az az ember elmondta. Megmondja, hogy itt tanulta, mitőlünk. Mi vállaljuk. És akkor megkérdezi majd, mit tegyünk, hogy ez a miatyánk ne legyen érvényes..., egy sora se legyen érvényes. Ha ezt megkérdezi, akkor mi majd megfelelünk. A feleletünk az lesz: szabadíts meg minket a gonosztól... Murin majdnem felnevetett. Tisztára bibliai szöveg — hogy hatna ez vajon a közgyűlésen. De látta az emberek arcán, hogy nincsen helye a nevetésnek: mind a négy juhász konokul és szigorúan Bocskaira figyel. — Nekünk — s Bocskai a cájgnadrágosra mutatott — olyan miatyánk nem kell. Magának az a dolga, hogy minden sorát megmásítsa. — Rokonok a m a g t á r b a n . . . — szólt közbe Ilia. — Hát ez az p é l d á u l . . . — s Bocskai arca újra kigyúlt, csattanóan kivörösödött —, bízza ránk, érti, ne maga csinálja, bízza miránk» majd mi kiválasztjuk, ki tudjuk ml választani, ki legyen a magtárban, ki a mi darálónkban, ki legyen a brigádvezető... Maga csak kérdezzen, mi majd megfelelünk. — És ha megkérdezem — mondta Murin, és tudta, hogy ezzel elszánta magát —r maguk megszavazzák? — Meg. — Akkor jó. Én — megkérdezem. — Mert ha a miatyánk egyik sora se érvényes — mondta Ilia, s jól megtaposta a fecskék sírját —, akkor az se, hogy megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek... Ekkor már dél közeledett. Hát — mondta Hamza — mi a dolgunkat elvégeztük. A hodályt kitakarítottuk, a dögöket eltemettük, akár el is mehetünk innen. — Hát maga — kérdezte Ilia Végső Imrétől — nem álmos? — De — , hebegte az éjjeliőr —, most már igen. Csak ezeket a szegényeket — s a frissen behányt fecskesírra mutatott — nem akartam magukra hagyni. De most már... S elindult ő is a többiekkel. Útközben Murin — mert nem először volt dolga idegméreggel — elmagyarázta az embereknek, hogy a permetezésnek milyen a természete. A méreg, egy idő múlva, kipermetezés után, elveszíti a hatóerejét. Nem kell attól félni, hogy örökké üresek maradnak a fecskefészkek. Tavasszal — figyeljék — megjönnek majd máshonnan az idén kelt fiatalok, és elfoglalják a régi fészkeket. A fecskék máshol nem pusztulnak el, csak itt permetezték ki azt az idegmérget. — Úgy szerettem elnézni, ahogy etették a fiaikat — dünnyögte álmosan Végső Imre. — Ne féljen, tata — s Hamza Imre hátba ütötte a kókadt éjjeliőrt —, a fecskék szaporák. Ne féljen semmitől, nézheti őket ezután is. De érdemes is — s némi gondolkodás után hozzátette —, mert igazán kedves madarak.
5* 537
BERCZELI A. KÁROLY
A NAP FIA A kisvárosra gondolok megint, hol anyám várt reménykedve engem, s aztán kíntól egyszer csak felhördült rekedten, s én megszülettem — Nagy július volt, forró, rekkenő, az asszonyok kábák, mogorvák, s a bába is szótlan végezte dolgát, úgy fojtogatta őt a hő — Tombolt a nyár alföldi pokla, s anyám is izzadt, vergődött sikoltva, míg magzatát világra tolta, de tudta: ki kell bírnia! — így lettem én a Nap fia — A Nap fia — S mint régvolt nagy kiket büszkévé tett ez eredet, én is sugárzó trónra hágok, és csörgő pénz helyett szétszórom nyári kincsemet —
királyok,
Gyümölcsöt? Búzát vagy virágot? Azt is! De inkább tiszta fényt, a Nap legdrágább ajándékaként! Oly fényt, amelynek kristály igaza a lelkeken is áthatol, s áttetsző és laza lesz tőle majd e sárhaza, mely sűrű és komor — Oly fényt, amelynek sugarában a sok dühödt különbség egybeforr, s fehéren izzunk valahányan a Nap tüzes csóváitól — Oly fényt, amely kiűzi tán azt a sanda rémet, mely bennünk honol, s olyan világosságot áraszt e földön szerte, mint sehol — Ez lenne a nagy nyári
kor!
S a fény mellé még egy kis meleget kívánnék — állva trónomon —, olyant, mely engem is megérlelt, úgy anyám méhében egykoron — Oly hőt, mely annyiunk hűlő szívét a Nap nyarával töltse meg: hogy tudjunk élni még egymáshoz kissé közelebb — :538
lehet,
SZÉKELY DEZSŐ
HATÁRTALANUL Földek vacogó sárgasága erdők öltöznek rabruhába a nyár vére már megaludt benne vergődnek térdenállva kutyaláncot-tépő faluk
Hazátlan tücskök barna gyásza ha meghalnék is bennem fájna Tiporj sörényes elmúlás az őszirózsák árvasága közt a tekintet gödröt ás
Vadvíz-tanyákon ijedt lárma lábam előtt a szél szilánkja mint eltévedt puskagolyó Szeptember izzó koponyája kiszúrt szemmel is látható.
Ö homok aranyszemcsés láva zúdulj pompeji éjszakámra törd át az álom küszöbét Takarj be forgószelek szárnya határtalanul mint az ég.
TŐZSÉR ÁRPÁD
HANKA Hankám, elnézlek, s úgy sajnállak. Megbánod még, hogy jöttél társnak. Megbánod még, hogy szeretsz engem. Vasnehéz sors az én szerelmem.
Tele van dacos rémüléttel. Mindenkitől fél, mégse retten. Amennyit szűköl, annyit tombol, s mindig napfényes rétre gondol.
Smaragd makkosban vadkan csörtet, tapodja rengőn a szűz földet. Nincsen erkölcse, csak vad vére. Nincs könyör benne — szeresd érte.
De ha kijön, a rengetegből, kerekre tágult szemmel eldől. Nem tud betelni a csodával, hogy még van rét, és van madárdal,
Nincs körülötte csak tank s pisztoly. Naponta támad, naponta iszkol. Naponta horkan vérig sértve. Naponta meghal —szeresd érte. Hordja lőtt sebét sok rossz szónak. Nem bocsát meg már halandónak. Élete harc, s ha néha béke, akkor sóvárgás — szeresd érte.
S rohanna, futna ő is arra, a felismert „kell" visszahajtja: Hogy majd örökre elhagyhassa, csörtet vissza a vérbe, gazba. Látod, Hankám, én így élek. A sok igen s nem majdnem szétvet. Szerélem, pisztoly, bűn és érdem. Lázadás, törvény, s nincs ki értsen. Szeress érte, s tán ne szeress
mégsem.
SIMÁI MIHÁLY
MAGAS TÁBLÁKBAN
ZŰG A
SZÉL...
Villámok ellen hegyezett sárga nyilakban utazom. Beveti lánggal fejemet a félelem s a nyugalom.
II Csönd szelte át a hangomat, s madárdal; tiszta, hajnali, Messziről egyre tágasabb hallelujákat hallani.
Felcsapó arca égbe-vesz annak, ki sisteregve él. Körül nagy, kékes, üveges, magas táblákban zúg a Szél.
Kezemben új nap terjedez, sugarasan kelő kenyér. Körül nagy, kékes, üveges, magas táblákban zúg a Szél. :539
HAZAI
T Ü K Ö R
GÉPEK, E M B E R E K III. rész Nem ismerem a várost, csak nagy késedelemmel és kerülővel jutok el a p á n t marós által adott címre. Már javában tatarozza ladikját. Nem is ladik, hanem motorcsónak, csak ő szerényíti vissza. Szép hasas, vörösfenyőből készült jószág. Az őszszel már beleszivárgott a víz. A múlt héten kijavította a hibát, most lecsiszolja s áthúzza nitrólakkal. Kéz alól vette. Olcsón. 8 ezerért. Azelőtt apjától örökölt csónakkal járta a Tiszát. Az egész család szereti a vizet. Igazi pihenés. Estefelé bográcsban főznek. Amit otthon főznének. Itt még a krumplipaprikás is jobban esik ilyenkor, mint otthon. Ez a legolcsóbb szórakozás. És pihenés. Sokan azt hiszik, hogy luxus. — Mióta dolgozik a gyárban? — Mindig innét ettem a kenyeremet, mióta a magam szárnyára kerültem. Húsz éve. A háborút megúsztam szárazon. Eleinte leégett vagonokat javítottunk. Meg mindenféle bazári holmikon dolgoztunk. Akkoriban teddide-teddoda ember voltam a gyárban. Hamar nősültem, a gyerekek is sietve jöttek. Gépre kerültem. Megszerettem. A tűzveszélyes nitrót lezárja, az ecsetet kiszáradás ellen a vízbe ereszti, invitál, hogy üljünk szélárnyékba, és gyújtsunk rá, mert mindjárt okosabb az ember, ha füstöl a feje. A gyár is akkor üzemel, ha kojtol a kéménye. De mire leülnénk, jön egy másik férfi. Mintha már láttam volna. Bemutatkozik. — Váltótársam — mondja a pántmarós, és helyet szorít annak is a gerendadarabon. — Ülj le, pajti, told ki az ormányodat te is egy cigarettával! — Köszönöm, nem akarok zavarni, csak én meg a motoromba szeretnék lelket verni, mert úgy hentergett ősz óta, ahogy letettem. Lassan kinyílik az idő, a tavasz itt tapossa már a sarkunkat. — Tudja — kezdi a pántmarós —, ez a komám is olyan vízibolond, mint én. A Tisza nélkül már elmenekültünk volna a világból. Gyerekkorunkban r á k a p tunk. A szüleink féltek, ha már somfordáltunk a víz felé. Mondták, vigyázzatok, kölkök, ha belefulladtok, haza ne gyertek! De nem ezért jött maga ide, hogy erről fecsegjek, ugye? — Érdekel engem ez is. — De hát mi, leginkább, mert szót érthetünk másról is! — Ha húsz éve itt dolgozik, bizonyára magát is agitálták annak idején, hogy menjen tanulni, miért nem ment? — Hamar nősültem. 21 éves koromban született az első gyerek. S aztán még kettő. Az felszívott néhány esztendőt. 30 éves koromban, amikor már a gyerekektől is lehetett volna kiszabadítani egy kis időt, és itt is megnyíltak az esti iskolák, úgy voltam vele, hogy öreg vagyok én már bolondnak. Persze, látom a tévében, hogy ötvenéves fejjel is belepréselődnek emberek az iskolapadba, de nem kívánkozok én azoknak se a bőrükbe. Valahogy jobban szeretek a magam bőrében tartózkodni. Meg a z u t á n . . . Ez már mérgesíteni szokott. Miért? Csak az az ember, aki tanult? Aki érettségizett? Sokszor nem is értem, hogy a végén mi lesz m a j d itt. Aki érettségizik, az már szégyelli a kapát. Ha mindenki elszalad, ki marad a gépnél? Csak a hülyék? Fura náció vagyunk. A bátyám nyugati fogságba esett. Hollandiában, azt mondja, főiskolai végzettséggel szántott-vetett a paraszt. És nem véletlenségből, mert másutt nem kapott állást. És nem egy ember, hanem általános volt a magas iskolai végzettség a legkülönbözőbb kenyérkeresetekben. Ügy volt az már a háború előtt is. Beszélnek itten a művelt Nyugatról. Hát valami ilyesmiben kell keresni elsősorban a kinti műveltséget. A bentit, én úgy nézem, a rongyrázásban. Hát mondom. Magyarország minden bútorgyárát íróasztal csinálásra kell átállítani, hogy annak a sok okosnak legyen mi mellé leülni. Persze, tudom, ez csak az egyik oldala a kérdésnek. Mert ha nem is iskolában szedtem össze a fejem tölte:540
lékét, valamit sejtek azért, hogy ebből a rohamos számszerű iskolai felfutásból átfordul a helyzet a minőségi változásba. Egyszer teli lesz az íróasztalok környéke annyira, hogy újabb ember már nem fér oda. Aztán kezd majd a nép a finomabb szakmák felé törni. Olyanok felé, amikben már műveltség is kell, de mérhető a produktivitás is. Aztán jönnek mindig lejjebb-lejjebb olyan szakmákba, amit manapság csak említeni is fintorogva szokás. Egyrészről a tanultak szállnak be a manapság nem intelligens szakmákba, a másik oldalról, meg azt gondolom, a technika megy eléjük ezeknek az embereknek, mert okos, tiszta gépek készülnek, működnek, ami mellett nagy fáradalmak nem zabálják fel az ember erejét, s ami mellett nem lenézni való szégyen dolgozni. És hát a mentalitásnak is át kell alakulni. Ma még szívesebben mondják az emberek, bemutatkozásnál, hogy tanácsi dolgozó vagyok, mint azt, hogy gyári munkás. Ma még a tanácsi dolgozó, noha sokszor kevesebbet keres, mint én, előbbre valónak tartja magát, a gyári dolgozónál. Esetenként nem is oktalanul. Kevesebbet keres, mint én, de közelebb ül a tűzhöz. A tűzhöz való közelség törvénye az épülő szocializmusban is uralkodik. Itt volt ugye egyik haverunk esete. 15 évig zavartuk egy műhelyben vele a gépet. Az ő családi helyzete olyan volt, hogy attól tanulhatott. Az öregekkel lakott, azok pásztorolták a gyerekeit. Tanult. Érettségizett. Most is tanul, azt hiszem, tovább. De érettségi után kiemelték. Apró kis technikusi ügykörben kapirnyássza a papírt, talán nem is haszontalan a munkája. Ezt nem vonom kétségbe, de ha találkozunk, s elhiszem, hogy őszintén mondja, visszavágyakozik közénk. Ám valamit elért. Lakást kapott. Két év alatt. Innét az üzemből tíz évig ácsingózott, nem kapott. Ez is dühösít. Nagy kalappal köszönnek nekünk, a falakra is kiírják: éljen a munkásosztály! De a munkás csak így juthat hozzá valamihez, kerülő úton? Mi? Fájlalom, hogy kevesebb lakást építhetünk, mint amennyire szükség lenne, de azt még jobban fájlalom, hogy a meglévővel sem úgy bánunk, ahogy elvárná az ember. Nem sajnálom a haveromtól a lakást, de ha itt marad közöttünk, máig sem kap. Hát hol a jóistenben élünk? Szabad ilyet cselekedni? És mi lehet ott, ahová én el sem látok? Talán jobb is, hogy nem tudom, mert megütne a guta. Hát ezt akarjuk mi? És így? Sokszor kétségbeesek. Mintha szándékosan csinálnánk a ballépéseket. Sokszor hajóvontató burláknak érzem magam. Az enyém az, hogy húzzak. Ne érdekeljen a hajó terhe, az út és a cél, ahol m a j d kikötünk? Én kommunista vagyok! De ki apellál manapság az én hitemre, kommunista meggyőződésemre és véleményemre? Odafönt igen. Ügy személytelenül apellálnak. Erre lent, kevés szó esik már erről. Hát miért? Néhányan együtt tartunk komákkommunisták, kocsmában is elkezdünk mozgalmi dalokat énekelni. De nem azt, hogy mi mozog a zöldleveles bokorban. Csak éppen rendőrért nem kiáltanak, úgy néznek ránk sokan. Ügy mosolyognak a bajusz alatt, mintha korszerűtlen öltözékben közlekednénk az utcán, mintha őstengerekből kiszorult bámulni való furcsaságok lennénk. Vagy ez már csak fiatalkorunkból itt maradt szép emlék csupán? Időszerűtlen? Megváltoztak a viszonyok. De hiszen a mi munkánk is benne van. Mi akartuk, meg akarjuk változtatni a világot, de ez a világ ilyen lesz? És hol ¡esz benne nekünk helyünk? Olyan hangsúllyal fejezte be, hogy éreztem, a kérdésre azonnali választ vár. Nem néz rám. Bakancsa talpával simogatja a földet, dóznit pattint, kínál, rágyújtunk, mind a hárman. Nem nógat. Csüngeti szájszélén a cigarettát, két kezével kapaszkodik a gerenda sarkába. A másik ember, a váltótárs mozgolódik. A füstöt mélyre szívja, kombinált fogóval csipkedi el a kialudt gyufaszálat. — Utálom a fogadatlan prókátorokat, és ne haragudjon, hogy szólok, a komám tudja jól a véleményemet, hiszen akkor ismertük meg egymást, mikor magunkat. Karikát együtt zavartunk a Piroska városban, talicska elé is egyszerre fogtak bennünket apáink csikónak. Meg sok mindenben együtt mentünk itteni leülésünkig. De csak kettőnk véleménye teszi ki maga előtt az egészet. Ezen sokat civakodunk a haverral. Ö ma is csak az árnyékot tapogatja. Igaz, ha én mondom neki, azt veti ellenembe, hogy én meg csak ott látok, ahol süt a nap. Azért mondom, hogy kettőnk véleménye teszi ki az egészet. Hogy mennyi bajunk van, azt mi nem csak az újságból tudjuk. És minket nem is elsősorban a pénzbeli bajok sajtolnak. Hanem a világ, szóval a mi világunk féltése. És hát a koma azt is fájlalja, hogy manapság a pártnak nincsenek látványos produkciói. — Ugyan már. Eredj a fenébe, örökké ezt zümmögöd! — Igenis ezt fájlalod! Az volt a kommunista, aki felvitte a gyárkéményre a vörös lobogót. Akkor voltunk kommunisták, ha körüldekoráltuk a gyárat, egész éjjeleken át jelszavakkal meszeltük teli a várost. És falujáró korszakunkban a paraszt röhögésére olyan ócskaságokat is kijavítottunk, amit azok már tíz évvel előbb a szemétre dobtak. De mi mentünk. És nem akarták kedvünket szegni a :541
munkássággal szövetséges paraszt testvéreink, hát adtak mindig csinálnivalót. Hogy a jól végzett munka érzésével távozhassunk. És osztottunk földet, kalapáltunk jó forintot, ülnökök voltunk, vagyonőrök, „R"-gárdisták és minden, amit csak egy szóval is kimondott a párt. Nélkülünk semmi sem történt. És mi erre büszkék voltunk. Láttuk az eredményeket. Az ördögöt is kiűztük volna a lyukjából, ha éppen azt kívánták volna tőlünk. Hittük, hogy jól csináljuk, hogy hasznos, amit teszünk. Hogy kell, hogy az nagyon fontos, hogy nélkülünk nem történhetne itten semmi. Hogy mi mindenért felelősséggel tartozunk, ami ebben az országban történik! Aztán azokban a szomorú időkben voltak, akik csak az eredményekért vállaltak felelősséget, a hibákért nem. Azt is nekünk kellett elvállalni. S fizetni érte a tandíjat. Most is fizetgetjiik. De ma, hát ma nincs szükség semmiféle mutatványra, harsonás kampányra, mert az úgysem oldana meg semmit. Apró, türelmet igénylő, finom munkára van ma szükség. S a jelszavak sem olyan hollárésak, de ha megnézzük, egyedül célravezetők. Munkafegyelem, műszaki fegyelem. A nagy hőstettek korában is csináltuk ezt. De sokszorosan eltakarta a nagyon fontos szabályokat a frázis. Mozgalmi dalok. Sok igazad van. Nem énekelünk. De helyette megforgatjuk, hogy mit tudnánk segíteni a brigádunk két iszákosának. Kigyógyítottuk őket? Csak el ne kiabáljuk. Nem isznak. Igaz, két év óta fizetéskor kézen fogva vezetgetjük őket haza. Látványos munka? Hány ember tud erről? Nem is lényeges. Én ezt is szép, emberi foglalatosságnak tartom. Én fontos korszaknak tartom a mostanit. Az ember, ha nagyot akar cselekedni, előbb kicsit megcsillapszik, megnézi, mit tehetne, s akkor nekiindul. Ebben a korban lehet emberesedni. A kommunista mai feladata egybeesik az állampolgár feladatával. Te azt kiáltod erre, hogy most gyógyulj ki a kommunista hitedből? Nem. Szó sincs erről. Csak ma másképp kell kommunistának lenni, mint amakkor kellett. Amakkor ökölbe szorított kézzel köszöntünk, ütöttünk, a fejünk alá is úgy tettük, ha aludni mentünk, hogy mindig kéznél legyen a kéz. Kellett. Soroljam, hogy miért? Mindenki tudja. De most már kinyithatjuk a tenyerünket. Jó, nagy meleg kéz a miénk. Elfér benne egy ország mindenestül. Kis lógók, nagy lopók, szem- és köpönyegforgatók, régi világbeliek, törtetők ezrei és a becsületes milliók. Mert azért mégiscsak a becsületesekből áll a többség. Hibák. Van belőlük bőven. De leltárba lehet őket szedni. A jót, ahová besüt a nap, az isten statisztikai hivatala sem tudja leltárba szedni. Nem is kötelező hozsannát énekelni fölötte. De néha meg kell látni, hogy úgy szépen csendesen, kis és nagy disznók által feltúrt útjainkon bukdácsolva, ha nem is száguldunk, haladunk előre. Nagy meleg karéj a mi tenyerünk. Meleg? Forró. A legszuronyosabb harag is el kell olvadjon benne! Most ezt csináljuk. Ennek van itt az ideje. És ha kell, becsukhatjuk mi a tenyerünket, nem? S akkor megint ököl. Nekem jobban tetszik a nyitott tenyér. Látni is szebb. És akkor okos az ember keze. Hát nyitott kézzel szoktunk dolgozni is. Nem? — Csak azt nem tudom, hogy mi a fenéért nem mégy te el költőnek, vagy prédikátornak, mert olyan szépen beszélsz, hogy m a j d sírva fakadok a gyönyörűségtől. De azért nem szeretném, ha most úgy állítanál be engem, mint aki az öklözést óhajtja vissza, mintha csak ahhoz értenék. Én nem tudom olyan jól megtalálni a szavakat, mint te, de nem is tudom olyan mindent rendben lévőnek látni a gondokat, mint te. Hiába beszélünk itt ilyen szépen. Meg kell mondani, hogy sokszorosan több bajunk van, mint amennyinek az erőfeszítéseink, hitünk, becsületünk után szabadna lenni. Én ezért sajgók. Hát olvasom én is az irányelveket. Szeretem, hogy pontosan tudják a bajainkat. Pontosan. A centrálé teljes gőzzel dolgozik. A voltmérők messziről mutatják, hogy megvan a szükséges feszültség. De m i r e ide leér az áram a vezetékeken, transzformátorállomásokon, kapcsolókon keresztül,, valahogy legyengül. Nem h a j t j a úgy a társadalmat, ahogy én elképzelem, és nem világít úgy, ahogy szeretném. Miért? Mert extra igényeim vannak? Valahol mintha elszökne a feszültség, mintha lopnák az áramot! Nem akarok én hős lenni. Csak azt szeretném hinni, hogy nem hiábavaló a létem, hogy én itthon vagyok, hogy én most sem hiányozhatok, hogy én itt nem vagyok vendég! — Nézze, ha már arra kíváncsi, hogy miből, hát én elmondom. Nem loptam én a rávalót. És nem azt a világot éljük, hogy ezért bajom lenne, mert mondom, nem loptam. Pénzemet sem adtam uzsorakamatra, mert olyan ember is van, aki abból él. Nekem nagyon kellett az agyam tekerni, hogy ezt a kis viskót a fejem fölé emeljem. A ház kell. Nem csupán azért, mert aki erre a korára nem tud fészket ragasztani magának, az nem is igazi ember, az csak olyan emberforma. Harminc-* kilenc éves koromig árendában laktam. Aztán elhalt apám, anyám is odaszorult hozzám. Gyerek van, kettő. Nagyocskák. ö t e n háltunk a szobában. Hát az sem mehetett már így tovább. Hajtott a nyomorúság. Arra gondoltam, ki kell v á g j a m magam a bajból. A magam erejéből, mert ugyan ki segít énrajtam? A brigádban :542
felemeltünk már két házat, de a pénzalap ott is megvolt hozzá vetve előre, meg azután mire a legutolsó dudacserép fölkerült a gerincre, hát jól bele is hempergőztek a komák az adósságba. Most míg élnek, fizetnek. Én meg úgy srófoltam az agyam, hogy nem azért élek, hogy lakjak, hanem inkább azért lakok, hogy éljek. Már legalábbis én így számoltam el magammal. Ha nem kölcsönből akarok házat verni, valami más úton kell a pénzt elősajtolni. A pénz nagy úr, és ravasz valami. Ahol kevés van belőle, ott nem szeret. Egyszer pénzmagot kell szerezni. A pénzmag nehezen ereszt gyökeret. 1500 forintból elduggatni ilyen család mellett, hogy az meggyökerezzen, lehetetlen. Abból csak éppen elvan az ember, ha nem nagyon nyitogatja a buksza száját. Mert ha nagyra nyitja, szökik a pénz, mint a politúr. Amúgy én, nem mondom, az éhkoppot nem verem. Szereztem pénzmagot. Elduggattam. Persze, nem egyedül járok ebben a cipőben. Így aztán egyik barátommal összefogtunk, ö lett a főnök. Én a segéd. Volt egy rozoga tábori kohónk, ócskásnál szedtük össze a nyersanyagot, aztán, ja, de majd elfelejtettem mondani, hogy mit is csináltunk, öntöttünk. Bizsutériát. Mindenféle cifra vacakot, amit nők hordanak nyakban. Vásári bazárt. Amikor kezdtük, állami cég nem babrált ilyesmivel. A kisebb gond is nagyobb volt annál, hogy piacosok által kitapogatott igényeket az állam foltozzon be. A gyár traktorokat csinált, nem nyakláncot. Mi aztán öntöttük. Tízezrével. A kofák helybe jöttek érte. Nem mondom, hogy aranybánya volt, de hát én ebből tudtam hajlékot feszíteni a fejem fölé. Néha féltünk. Se ipar, se adó. Tilalmas dolgot nem szabad csinálni. Fogadkoztunk is a komámmal, ha egyszer kimászunk a bajból, ha egyszer betetejézzük a házunkat, abbahagyjuk. Nem akartunk mi vagyont gyűjteni, csak egy orrhossznyi előnyt nyerni, hogy levegőhöz jussunk. 1500 forint körül nincs levegő. Az úgy ráfeszül az emberre, hogy alig lehet vele megmoccanni. Fullákoltam már. Mondom, nem éheztem, de annál azért több kell a mai embernek. A kívánalmak megvannak, és nagyon magasra tudnak nőni, csak a tehetség topog lassan utána. Aztán némelyik ember bele tud törődni a sorsába, a másik meg nem. De hogy melyik ember görgeti előre a világot, azt nem egyféleképpen ítéljük meg. Nem tartom én nagyeszű embernek magam, de néha elmorfondírozok rajta, hogy hát elvárnák az embertől azért, hogy hollárét kiáltson. Nyugodjon bele abba, ami van. Mert ez a. miénk. Minden úgy jó, ahogy van. Sokan belenyugodnak. Fáradtságból, fásultságból, vakságból, kényelemszeretetből, és persze tehetetlenségből. A nyugtalanokat lepisszentik. Nekem is mondják, hogy mindig a legkoszosabb malac vakaródzik a legtöbbet. De én nem bánom. A kosztól akarok szabadulni. Igen. Fürdeni akarok a saját fürdőszobámban. Amikor szükségét látom. Hát olyan nagy igény ez? Vagy várjam meg, míg kisegít az állam? Nem vagyok én annyira kedvence neki, hogy rám legyen az első gondja. Annyian vannak előttem, hogy én bizony nem győzném kivárni a soromat. Tülekednem kellene. Azt nem szeretem. Még a kenyérboltban sem. Ott is felhevül az epém. Mire, ha élnék olyan sokáig, hogy végit várhatnám a sornak, ott állna az állam üres marékkal, mert a szemesnek épül a szocializmus. Egy írás jut eszembe, még az elemi iskola Betűország Virágoskertjében olvastam. Máig is megvan ez a könyv. Hát ebben az írásban az úristen éppen öltözteti a madarakat. A nagypofájú, nagy madarak, túzokok, sasok, pávák, varjak, szarkák és egyebek fel is próbálnak minden tollgúnyát, és válogatnak a vastagjából, letiporva a csiribiri apró madárnépet. Estére kelvén kiöltözik mindenki. Már néptelen is az úristen laka, csak valami motoszka hallatszik még. Hát egy apró kis csupasz madár pityereg, fél lába letaposva. No, te szegény, így neki az úristen. Hát te, itt dideregsz? Nem is tudok rád adni semmit, mert nincs. Egyetlen egész gúnya nem maradt. Csak szedelékek. Amit nem vittek el a többiek. És ebből öltöztette fel az utolsót. Ö volt a cinke. Azért olyan tarka a gúnyája. Hát én úgy egyeztem magammal, hogy én csak egy cinke vagyok, aki felöltözködhet szedelékből. De én ezt nem vártam meg. Nem, az istenit neki. Nem születtem sasnak, elviselem, de a magam erejéből járok, és nem tátom a számat az államra. Igaz, beszélni sem tudok vele. Velem nincs egy szava se. Oda se tudok férkőzni hozzá. Eleinte írtam. Ő is írt. Hogy elismeri igényjogosultságomat, de nem tud segíteni. Ez szépen meg lett mondva. Nem tud segíteni,, mert sokszor partra hordja a földet. Elnézem az egyik állami házat. A nagyon rászorulók költöztek bele. Jól is van. Nem kételkedem. Csak feltűnt nekem, hogy több mint fél éve ott álldogál a ház előtt egy árva CH-s rendszámú Moszkvics.. Na, mondom, ennek a gazdája tényleg rászorult az államra, hiszen garázst sem tud szerezni magának. De majd az állam segít abban is. Megteszi. Aztán még: jobban nézegetem a házat. Méregből. Az éhes ember mérges. Hát a kapu alatl ilyesmi is kiírva, de az is állandóan, hogy „Saját termésű bor 25 literes tételekben eladó. X. emelet Y. ajtó." Hát ez jó. Ez a szegény szőlősgazda is csak az állam által menekülhetett az éhhaláltól. Nem azt mondom, hogy csak ilyen van. De5* 543
«
van ilyen is. És azt is szoktam mondani, hogy régóta nem Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, hanem Magyarország. Míg úgy másztam, mint a házatlan csiga, kiabáltam. Lepisszentettek. Azt mondták, aki kiabál, annak nincs igaza. Most m á r nem kiabálok. Csak figyelek. És szomorú leszek. Az öntudatomra úgy hivatkoznak, mintha arra biztatnának, hogy kössem be szemem, és közben azt mondják, hogy lássam be. Mit lássak be? Soha nem lehet velem elhitetni, hogy ezt csak így lehet csinálni. Hát itthon vagyok talán? A mienk ez talán, vagy semmi közöm hozzá? Ma sok szeme van az embernek. A tv, az újság megmondják, hogy csak úgy porzik. De hol a foganatja? Azt hiszi, nem érzem rosszul magam, amikor fürdőzök magamban, lubickolok, hogy én mi áron szereztem meg azt, amim van? Komolyan rosszul érzem magam, és azt hiszem, soha nem tudom lemosni magamról, hogy ehhez görbítenem kellett az útjaimat. Miért kényszerülök én erre? Az anyagmozgató is lát ám manapság. Ki van nyitva a szeme. Ma az anyagmozgató is tudja, hogy némelyek úgy cserélgetik az állami lakást, mint magamfajta cinege az ünneplő ruhát. Évente. Látjuk, és mérgesek leszünk. Meg szomorúak. A mi nevünkben, a mi hatalmunk árnyékában teszik. Az anyagmozgató kicsi ember az üzemben. Nem fontos, hogy sokat csárogjon. Nem is az üzemmel van baja. Engem, onnan kézigránáttal sem tudnának kirobbantani. Van hat-nyolc gépem, azokat ellátom anyaggal. Lesem, hogy elemésztik a kocsirakományokat, akkor másik szekérrel fuvarozok oda. A megmunkált darabokat továbbviszem, amerre a munkafolyamat kívánja. Nekem arra van gondom, hogy gép ne álljon anyaghiány miatt. Még sose állt. Miattam nem. Az anyagmozgató kicsi ember az üzemben, de van olyan fontos, mint bárki más. Merem állítani, hogy mérnök nélkül, ha "egyszer megtanulta a gyár, hogy mit kell csinálnia, hónapokig termelhetnénk, de anyagmozgató nélkül fél óráig sem tud hasznosan füstölni a kémény. — A fiam úgy tanulhatott ötvenegyben, hogy megtagadta önálló kisiparos apját. Én módoltam ki, hogy tagadjon meg. Tudtam, ha mellém ragasztom, soha nem lesz belőle semmi. Akkor már nem volt jövője a magániparnak. Én meg különösen szemszúró voltam abban a kisvárosban. (Nem idevaló vagyok.) Főtéri bútorüzletemet az asszony vezette, én meg otthon egy-két inassal géperőre dolgoztam. A kulák kategóriába nem fértem bele, földem nem volt, hát csak olyan sima kizsákmányolónak számítottam. Soha nem bírtam megszokni ezt a kategóriát. Az első korlátozó rendelet megállamosította a házam. Két év múlva vettem másikat. Azt is bekebelezték. Ma irigységnek vélem. A kisiparosok között is nagy volt az egzisztenciális harc. Előkelő asztalosnak számítottam. Jobb családok, ha jobb bútort akartak, hozzám fordultak. Büszke voltam rá. Ma sem szégyellem. Vagyont nem örököltem, nem szereztem. A szaktudás meg a türelem biztosított nekem mindent. Azt nem mondhatom, hogy a számítás, vagy a sarcolás. Soha semmiféle konjunktúrát nem tekintettem versenylónak. És nem ültem rá. Iparos voltam, akinek a holnapjára, holnaputánjára is gondolnia kellett. Egyszer csaltam életemben. Amikor a fiammal megtagadtattam magam. Beteg voltam bele. Mintha igaziból történt volna. De azt is fájlaltam volna, ha nem engedem, nem küldöm mérnöki pályára. Jól ismertem. Konstruktív, tiszta fejű gyerek. Tőlem örökölte? Valamit, valószínű, örökölt. Az asztalosszakma is konstruktív. A gondulatunkban előre látjuk azt a bútort, amit készen esetleg csak hat hónap múlva teszünk le a kezünkből. Sokáig beteg voltam én ebbe a csalásba. De a fiam megvigasztalt. Valóra vált, amit kiterveltem. Nem akármilyen mérnök szökkent belőle. Várostervező. Elismerik. Kikérik tanácsát, külföldre küldözik. Ezt akartam. Mást soha. Hogy belőle legyen valaki. A természet is mindig ezen munkál, hogy az utódot biztosítsa. Ezért virágoznak a fák, gyümölcseiket ezért hozzák, ú j r a és ú j r a nekizöldellnek, dacolnak viharral, elemi csapással, hogy az utód legalább olyan, vagy különb legyen náluk. Az emberek között sokszor átkozott mentalitás ez. Agyondajkáljuk utódjainkat. Elrontjuk ezzel a felfogással, mert végül a gondtalanságban nem becsülnek meg semmit. Könnyen kerül kezük közé, könnyen elveszítik. Szerencsémre nem mondhatom, nem hálátlan a fiam. Becsületes helyem van gondolkodásában, de néha megbánt. Ha mondom valami kapcsán, hogy az én időmben nem így volt, meghallgat, nem szemtelen, de kézlegyintéssel elintézi. „Ma nem így van! És ezt, mi öregek, tudomásul kell vegyük!" Két mondat, amit közöl, és nekem hetek kellenek, mire helyére rakom a gondolatot. Nem azt, hogy miért nincs úgy, mint régen. Mert eljutottam manapság oda, hogy semmit vissza nem kívánok a régiből. A gyerekkoromat sem. Halottakat énekeltem el ötven krajcárért. Aztán koporsósnál inaskodtam. Aztán piaci asztalosnál segédeskedtem tíz évig. összegyártottam annyi mosóteknőt, hogy be lehetne vele borítani a várost. Persze, szabad kézzel készült minden. A famegmunkáló gépet akkoriban csak képekről :544
ismertem. Aztán ipart váltottam. Évek alatt jöttem rá, hogy szeretik munkámat, meg is fizetik. Vagyonom nem volt. Csak házam. És m a j d n e m ellenséggé tettek! A kategóriákkal. Én aztán elmenekültem. A fiam negyedik évfolyamos volt. Látni lehetett, hogy ember lesz belőle. Beadtam az ipart. Ötvenötben. Azóta m á r hívtak vissza. A tanács ipari osztálya közölte velem, hogy adnak műhelyt, k é r j e k engedélyt, támogatnak, kell az asztalos. Ű j bútorra is, de főleg javításra. Én magam is látom. Néha betör a kotló egy ablaküveget, nincs üveges, aki befoldja. Nincs asztalos, aki a törött lábú széket kigyógyítsa. Őszintén szólva, eleinte, amíg csak pad mellett álló öregjános voltam az üzemben — kicsit haraggal, mert mondom, sokat hecceltek adóval, anyagkiutalással —, bizalmatlanságból nem figyeltem a tanács fölhívására. Ügy voltam vele: ti akartátok, hogy így legyen* hát most m e n j e n az ipari osztály, okosa, és javítsa ki a Mihály bácsi ajtóját, vagy csináljon a Piros néni ócska sublótjából modern kredencet. Menjen az adóhivatalnok, aki olyan sokat tudott heccelni, és csináljon a tsz-nek berendezési tárgyakat. Eleinte sértettségből meg bizalmatlanságból nem mentem vissza. Őszintén szólva, ez is megvolt bennem. Hogy persze, mert semmivé tettük a kisipart, hamarább, mint ahogy kellett volna, most jó lenne valamicskét visszacsinálni belőle, mert a lakosság zúgolódik. Igaz, itt vannak a vegyesipari ktsz-ek, de olyan magas rezsivel dolgoznak, hogy azt nem bírja elviselni akárki emberfia. Mondom, sértett voltam, és húzakodtam. Gondoltam, ez csak mézesmadzag. Gyere vissza, toldozz, foldozz! De engem itt megismertek a gyárban. Megbecsültek. Két év után csoportot bíztak r á m , most meg művezető vagyok. Soha nem hittem volna, hogy megszokja, megszereti az ember a gyári életet. Szabályos élet ez. Míg maszekoltam, se vége, se hossza a munkának. Meg a gondnak. Honnan vegyek deszkát, lemezt, festéket, politúrt, vasalásokat? Valami mindig hiányzott a munkához. Spekulálni kellett, sokszor egészen az orgazdaság, a gazemberség küszöbéig. Soha nem léptem át. Szeretek nyugodtan aludni. Szeretek magammal békességben élni. Azt t a n u l t a m : becsület. Sokan mondják, hogy hülyeség. Nem igaz! Egyetlen mentsvára a nyugalomnak. A nyugalom az egészség. Az egészség a hosszú élet. Szeretnék sokáig élni. Szeretnék az unokám lagzijában táncolni. Minden koros embernek ez a célja. Az enyém legalábbis. Persze, nem mondhatom, hogy szinekúra az életem. Olyan kerék vagyok az üzemben, amelyik a munkás és a vezető között forog. Forgat a r á m bízott huszonöt ember gondja, de forgat a vezérkar is. Felelek minden mozdulatért. Az emberek érdekeiért, a normáért, a másik oldalon a minőségért. A minőség első felelőse a művezető. Hibásan semmit nem engedek ki a kezemből. Az én piros plajbászom rajzolja be először a hibákat. Én nem lehetek elnéző lefelé, és picsi-pacsizó fölfelé. Ha r a j t a a kézjegyem a kimenő munkán, az biztos, nem hibás. Bennem megbíznak. Aláírásom garancia. Erre büszke vagyok. Ebből nem is engedek. Látja, kicsi híja, hogy ez a rendszer tök ellenségévé nem tett. Nagyon kicsi híja. Csak pár hónap kellett volna, és egész életemben szidója leszek ennek a rendszernek, kétkézi munkás létemre, amelynek tulajdonképpen a l a p j a a mindenkori munka. Ha egy évvel később dob a sorsom az üzembe, talán most ülök, vagy nem is élek. Mert 56-ban, 55-ös mentalitásommal és jogos sérelmemmel bolondságot csináltam volna. Vak voltam a dühtől. Most, hát elmondtam már. Abszolút nyugalom csak a temetőben létezik. Itt is vannak összezörrenések. A lazább, tunyább emberekkel naponta meg-megzörrenünk. Mert mondom, én hanyagságot nem tűrök el. Végeredményben ezért kellünk a külföldieknek is. Nem? Nem azért, mert a belgák büszkélkedni akarnának a csongrádi bútorgyár termékeivel. Kitapasztalták, hogy jó munkát kapnak. És hát nem is drágán. Ez bizonyos. A kereskedők megtollasodnak rajtunk. Itt nálunk még olcsó a munkaerő. De kénytelenek vagyunk a dollárért olcsók lenni. Kell a dollár. Hogy a másik oldalon jelentkező igényeket is ki t u d j u k elégíteni. Hogy hetven dollárokat t u d j u n k adni annak, aki külföldre készül. Megzörrenek a felsőbbséggel is néha. Mert az is az én dolgom, hogy embereim hátrányos helyzetbe ne kerüljenek. Aztán van a huszonöt ember között komolytalanabb, aki velem vitázik, ha nem veszem át az elfuserált munkát. Dühösködik, szitkozódik. Hogy az is munka, amit én csinálok? Csak parancsolgatok. Meg t u d j a tenni mindenki. De mondom, te paraszt voltál, mikor édesapád egész napi ugarolás után hazament, s arról panaszkodott, hogy elfáradt, miért nem mondtad neki, hogy hazudik. Mitől f á r a d t el? Csak a gyöplűt tartotta. A lovak dolgoztak! Sok ember nem tudja, hogy a művezető is elfárad. Így van. Néha azt gondolom, hogy az a rendszer, amelyiknek m á r m a j d n e m nekimentem, most az én védelmemben van. Védem a minőséget, az érdekeit. És a fiam se akárki. (Folytatjuk.) TÓTH BÉLA 3 Tiszatáj
545
A HOLNAP MUNKÁSAI „Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani!" — vallanak immár megalapozott bizonyossággal József Attila nagyszerű sorai. És századunk másik nagy költőjének hasonló ihletésű szavai felelnek: „Nem adatik meg ez mindenkinek". Azonban — hogy egyelőre a képletes beszédnél maradjak — nemcsak a költőknek szokott lenni Horatius óta ars poeticájuk, hanem mindenkinek — legalább ifjú korában. Közönségesen hivatástudatnak nevezzük ezt, de legkevésbé tartozik a közönséges érzelmek közé. Nem, még egy kazánfűtőnél sem. Többszörösen nem annál, aki az ú j generációt kívánja felkészíteni az életre, az alkotásra. A pedagógusnak bár nem adatik meg a legszélesebb körben munkálkodni — és csupán ennyiben sántít a párhuzam. — de megadatik tanítani, a rábízott közösséget f o r málni és felvértezni az önálló 'boldoguláshoz szükséges kellékekkel. A diadalmas Daidaloszok és Ikaroszok korában ő a szocialista ember Pygmalionja. Nem csekély szempont, hogy selejtmentesen és korszerűen lássa el feladatát, vagyis hivatása, magaslatán állva. • Többé-kevésbé köztudott, hogy a pedagógusok társadalmi helyzetének helyreigazítására az illetékes felsőbb szervek is törekszenek a fizetésemelésen keresztül. Az sem titok, hogy a probléma alapos megoldása a cél; mint ahogy az sem, hogy erre rögtön — tehát egy év távlatában — nem kerülhet sor. Azonban addig is, amíg népgazdaságunk fejlődése azt lehetővé teszi, érdemes a pillanatnyi helyzetet ebből a szempontból is mérlegelni mintegy a méltányos megoldást elősegítő szándékkal. Ügy hozta a véletlen, hogy ugyanabba az iskolába kerültem, ahová tizenöt évvel, ezelőtt jártam. Akkor tanulni, most tanítani. Akkor — tizenöt évvel ezelőtt — az iskola fölért egy szórakozóhellyel. Az órák nagyrészt licizéssel teltek el (más változatát snúrozásnak nevezik), s a súlyos rézből készült tízfilléresek idővel patkánylyukszerű üregeket vertek a falba. Nagy viták közepette hasaltak egyesek a lyuk elé, szalmaszállal méricskéltek, s a nagy izgalomban jólesett egy-egy körbeadott cigaretta is. Mindebből sok titokban maradt. Általában az óra felének elteltével az ügyeletes kém jelentette a tanár közeledtét, aki belépve nem talált semmi rendellenest. De nem is keresett. Irt a naplóba, a könyvből felolvasta vagy csak egyszerűen föladta a következő fejezetet — és kezdődött minden elölről. A tantestület azóta csaknem teljesen kicserélődött, de a feltételek is megváltoztak. Győzött az új, győzött a jobb, a többé-kevésbé tudatos munkaerkölcs. A pontos órakezdés, a szabványszerű felkészülés, a szemléletes oktatás közönséges dolog lett. Á kamaszkedv viharát pedig hasznosan vitorlájába fogta az úttörőmozgalom. Az idősebbek meglelték munkájuk értelmét, s a legfiatalabbak el sem hiszik, ha fenti élményem hozom elő. De így helyénvaló! Akik a jövőbe tekinteni vágynak, s vad türelmetlenséggel kívánják anticipálni azt a különb, csak az ő m u n k á j u k hozzáadásával elérhető állapotot, azok nem is törődhetnek azzal, hogy mi kivetnivaló volt, hanem azzal csak: mi maradt még! A nehezével kezdem. Szó esik manapság a pedagógusok illetményéről különböző folyóiratokban is. (Még több az érdekeltek körében.) Kimutatásokat lehet olvasni arról, hogy mennyire kevés az a fizetés, amit különösen fiatalabb nevelők kapnak; milyen sok jogosnak tetsző igény nem elégíthető abból ki. Valóban a l a p vető probléma. Két éve részt vettem egy megyei értekezleten. Itt is ez a kérdés került a fókuszba. Csak azok a hozzászólók kaptak viharos tapsot, akik markáns kontúrokkal rajzolták meg a pedagógusok hátrányos helyzetét, s találó hasonlatokat használtak társadalmi „rangjukat" illetően. Az anyagi oldal gyakori emlegetése szinte m á r kicsinyeskedésnek hatott. Nincs szándékomban rekonstruálni az értekezletet, csupán egy dolgot ragadok ki, amely a vitaindító előadásban hangzott el; sűrítve — viszonylag nagy idő távlatából — valahogy így: Legyen a fiatal pedagógus a falusi értelmiség motorja, felhajtó ereje; mutasson példát arra, hogyan kell lépést' tartani a modern kor változásaival, s mindig megújuló műveltségével maga is váljon példaképpé más értelmiségiek számára! A kissé Móra Ferenc-es beszéd befejezéseként pezsdítőleg is hatott ez a távlatnyitás. A hivatástudatot ébresztgető szándékot is csak helyeselni lehet. Engem azonban elszomorított. Szerintem ugyan nincs igaza annak, aki azt állítja, hogy a pedagógusnak egyikalapvető szükségletéről le kell mondania ahhoz, hogy a többit teljes mértékben k i :546 *
elégíthesse. Bizonyságként a saját példámat hozhatom. Feleségem keresetével együtt (ő nem pedagógus, és fizetése az enyémnél is kevesebb) kettőezer-négyszáz forint körüli összeg folyik be a családi kasszába havonként. Igaz, mellékes jövedelem is akad, de tegyük fel, hogy ez levelezőként való továbbtanulásommal együtt járó kiadásokat szűken fedezi. Marad tehát az eredeti összeg, amelyből két kisgyermekünkkel együtt étkezünk, ruházkodunk, fűtünk, lakbért fizetünk; megfelelő berendezésű lakásban lakunk, szórakozásként pedig megelégszünk a televízió műsorával. Autóvásárlási gondjaink természetesen nincsenek, de az egyelőre különleges szükségletnek számít. Aki tehát alapvető egyéni szükségletet, mint nem kielégíthetőt említ, az vagy csal, vagy nem tud jól beosztani. Azonban az is igaz, hogy nemcsak az autó jelentkezik, mint különleges szükséglet. Minden polgári egzisztencializmus nélkül állítható, hogy a már említett, a fiatal nevelők feladatára célzó követelmény helyes. Ki legyen inkább példaképe a falusi értelmiségnek, mint a pedagógus? Alapvető szükséglet ez a társadalom szempontjából — és különös szükséglet a legtöbb pedagógus szempontjából. Ez az, ami elszomorított engem. Nézzük csak meg közelebbről az erők szembenállását! Az egyik oldalon az orvos, az állatorvos, a gyógyszerész, esetleg egy-két mérnök, sőt az agronómusok is ma már több helyen irigylésre méltó jövedelemmel, mint a példát követendők; a másik oldalon a pedagógus, mint kijelölt példakép. Tegyük fel, hogy a műveltség általános érdekű fokmérője, az irodalom és a művészetek kiváló ismeretének eszközével kívánna példát mutatni pedagógusunk. Rendelkezésére áll a rádió, a televízió, a helyi filmszínház, a községi könyvtár, a legközelebbi vidéki színház tájelőadásai. Az „ellenfélnek" mindez, és még néhány szombat esti pesti színházi ínyencség, múzeumok, tájak, műemlékek közvetlen ismeretének élménye, esetleg egy-egy külföldi utazás. Engedjük meg azonban, hogy a pedagógusnak foglalkozásához mégis közelebb áll a folyamatos művelődés igénye is — bizonyos megszorítások között (ha idejét arra fordíthatja), lehetősége is. Tapasztalatom szerint klubokban, helyi jellegű rendezvényeken a szorosabb ismeretség mégis csak olyan esetben jön létre, h a az egyetlen orvos, vagy egyetlen gyógyszerész jobb híján kénytelen pedagógusok társaságát elfogadni. Mert a múlt polgári felfogásának szomorú tanújaként és a jelentős jövedelemkülönbség következtében még létezik, ha nem is általában, az a bizonyos szakadék a társadalmi rétegek között. Marad az egyéni megoldás: Kölcsönös családi látogatások. Reprezentatív, nagyvonalú vendéglátás az egyik oldalon és megerőltető, fölösleges jótékonyság a másikon. Hát ebből nehezen fog kibontakozni épületes kapcsolat, amely a példamutatás pilléreként szolgálna. Pedig nagyon is kívánatos lenne, hogy az, aki az iskolában a tanulók számára valóban példakép — helyzeténél fogva! — példakép legyen, egyike legyen az osztatlanul köztiszteletben állóknak szűkebb közössége előtt is. Sajnos nemcsak, s nem is elsősorban az értelmiség néz keresztül a pedagóguson, hanem ami még veszedelmesebb, a falu mai kispolgársága is. Létezik ilyen réteg? Keserű szájízzel kell kimondanom az igent. Azokra gondolok. akiknél a tudat nem képes utolérni a létet, azokra, akik egy kis szerencsével, egy kis szorgalommal jól jövedelmező, de alacsonyabb végzettséget igénylő állást töltenek be; arra a félművelt típusra, amely a szép ruhában, a kényelemben, a szórakozásra szánt idő értelmetlen és ugyanakkor költséges elverésében, a külső-séges magamutogatásban képes csak örömét lelni; azokra az autós jelöltekre vagy irigyelt tulajdonosokra, akik nem holmi szellemi vetélkedőben, hanem csupán a „ki, mit tud fitogtatni" nagy versenyén kívánnak ünnepelt hősök lenni. Gondolom, nem kell csodálkoznunk rajta, hogy a szerényebb anyagi körülmények között élő pedagógus nem kelt számunkra feltűnést, és nem kíváncsiak rá, hogy mit fog mondani az a náluk sokkal ügyefogyottabb alak — egy tudományos ismeretterjesztő előadáson. Mi hát az eredmény? Nemcsak az, hogy a hivatásának élő pedagógus nem tud hatni kellő mértékben környezetére, hanem sok esetben az hat rá vissza kedvezőtlenül. Hogyan? Asszimilálódni kíván, meg akarja váltani a belépőjegyet, s ő is arra kezd csak ügyelni, hogy mit tud kihozni foglalkozásából — és mit mellette. Az objektív hiányosság így válik szubjektív romboló erővé. Nem szabad azonban elfogultnak lennünk. Lássuk meg a magunk szemében is azt a bizonyos gerendát! Bármennyire kerülném is, vissza kell térnem ahhoz a nem vitatott tételhez, hogy a pedagógusok kielégítő megélhetést nyújtó jelenlegi fizetése anakronisztikussá vált, amennyiben elmarad más társadalmi rétegek jövedelmétől. Ki lesz tehát pedagógus? Az, akiben a hivatástudat elég erős leküzdeni a nagyobb jövedelemért való versengés természetes ellenállását; I*
547
az, akinek eredetileg esze ágában sem volt, de lemaradt — képességeit, vagy akaraterejét félreismerve — más, jövedelmezőbb foglalkozás elérésében, s teljesítőképességének valamelyik oktatási fok az egyik non plusz ultrája. Természetesen lehetne további alcsoportokat és okokat keresni (például valakinek tulajdonképpeni hivatása felé útjába esik e pálya), de ez a megengedhető egyszerűsítés jobb összehasonlítási alapot nyújt. Nemde szerencsésebb lenne az összetétel, ha az előbbiek közül azok, akikben a hivatás érzése csak éppen felvillant, helyettesíthetnék az utóbbiak jelentős hányadát? Mert a nevelő foglalkozása hivatás abban az értelemben is, hogy nem lehet iskolában maradéktalanul elsajátítani mesterségbeli fogásait. Gyors helyzetfelismerést tételez fel sokszor, amit skatulyázó-kaptafázó iskolából hozott ismeretekkel nem lehet pótolni. A pedagógiai analfabétizmus szomorú példáiba akaratlanul is belebotlunk, de meggondoljuk-e, hogy egy-egy ilyen ballépés azt jelenti esetleg, hogy jövő társadalmunk egyik értékes tagját degradáltuk sokkal silányabbá — valahányszor . . . Lehet, hogy ritka kivételképp korszerűen oktat és nevel az, aki mellékesen sertéseket hizlal szerződésre, és azért dicséri a fizika szakot, mert sokan óhajtanak abból különórákat venni. Itt is nyitva marad a kérdés: Hátha még a pénzszerzésre fordított időt is hivatásának szentelné? De milyen munkát végez az, akinél a szemlélet is hi'bás? Szabad legyen feltenni még egy kérdést: Nem túlzott-e az a társadalmi megbecsülés, amely fizetés formájában ezeknek az embereknek m u n k á j u k ellenértékeképp jut? Vagy mit szóljanak a jámbor falusiak ahhoz, hogy akivel télen mint osztályfőnökkel, vagy előadóval találkoztak, nyáron a MÉK-nél mázsásként látják viszont? Emeli-e a pedagógus tekintélyét, ha kapva kap a tyúkoltásokon s hasonló pénzszerzési akciókon? Ezért nem csodálkozom azon a bizony vékonypénzű kezdő kartársnőn, aki nem a fizetés miatt panaszkodott, hanem azt kérdezte magától és a világtól: Hát lehetséséges, hogy egyszer én is ilyen nyárspolgár leszek? A kétségbeesett kérdés mégsem eléggé jogos. Ami kiváltotta, napjainknak nem igazi arca, hanem álarca csupán. Nincs tendencia jellege. Igazságtalan lenne azt a holnap tegnapi munkásairól kategorikus elmarasztalásnak értelmezni. Meggyőződésem, hogy vannak sok évet megért fiatalok és barázdátlan arcú öregek. Mégis — értelmiségről lévén szó — megengedhető bizonyos vízválasztó, ámbár sematikus elhatárolás. Másk'épp is mondjam: A kor lelke munkál. Mégis a fiatalok azok, akik rugalmasabbak is felé hajolni, érzékenyebbek is vele szemben. Az anyagiak és a közmegbecsülés csekély volta is őket érinti leginkább. Ezen kívül a becsületes pedagógust még egy harmadik ág is húzza. A fölösleges adminisztratív munka, amelynél többe kerül a leves, mint a hús; és a túlzott irányítás, amely ugyan jó mankó — a fantáziátlan, hozzá nem értő nevelőnek. Az egységes központi szándék ugyanis a megvalósítás stádiumában igen tarka képet mutat. Nem az egyéni megoldás tekintetében értem, ami természetes, hanem a követelmény tekintetében, amelyet általános helyi normaként megadnak. Nem szándékom pedagógiai belső berkekbe merészkedni, azonban állításomat alá kell hogy támasszam egy példával. Nem kétséges, hogy helyes a nevelés hangsúlyozása, de megvalósítása csak a tanított anyag kapcsán történhet és nem légüres térben. Sokszor a legjobb nevelési érv „status nascendi" jut a tanártól a tanuló birtokába, úgy, hogy a tanár még az oktatás megkezdésekor sem tudta, hogy az a folyamat része lesz, még kevésbé, hogy az lesz a leghatásosabb. Pedig m á r előre agyonadminisztrálta magát: A rendes felkészülésen túl készített egy saját tárgyához való és egy, az osztálya számára használandó átfogó nevelési tervezetet. (Ha készített, és nem az ellenőrzés előtti délutánra vár, amikor késő éjszakáig fölmér, tervez, és különböző dátumok jelezte időben „kiértékel!") Ha már oly kevés a bizalom, nem lenne célravezetőbb szóban, szúrópróbaszerűen meggyőződni a nevelő ismereteiről a konkrét esetre vonatkozóan? Hiszen hogy a sok irkafirkából mit, mikor, hogyan valósított meg, úgysem lehet ellenőrizni azon keresztül, hogy azt elkészítette-e? Jóllehet, mindez ilyen formában a legfőbb irányító szervnek eszébe sem jutott. Az ilyen jellegű követelménynek legközelebbi eredménye az, hogy egyesekbén csömört okoznak munkájuk iránt, s talán jól adminisztrálnak, de kevesebb lelkesedéssel nevelnek. Aki sokat markol, keveset fog. Ha az adminisztratív munkát nem is lehet teljesen kiküszöbölni, jó lenne megadni, mintegy súlypontozásként azt a minimumot, amely fontos is, és az átlagra méretezve elvégezhető is. Mert nem minden gyakorló pedagógus szereti a pedagógiát, mint elméleti tudományt. Babits sem szerette, hogy előkelőbb példát keressek. Általában nem lenne helyesebb valamiképp a munka tárgyán ellenőrizni a helyes ismereteken alapuló, de egyéni módon elért teljesítményt? Ez mindenesetre emelné a pedagógus személyének jelentőségét saját szemében is. Mert támadhat :548
egyesekben olyan érzés — oklevél ide, oklevél oda — a sok irányítástól, hogy ő maga is egy kicsit iskolás. A biztonságérzés pedig a nevelő jó tulajdonságai között az egyik legalapvetőbb. Ezzel szemben legyen mindennapos követelmény, hogy a nevelő nélkülözhetetlennek érezze a folytonos önképzést. Kívülállók között elterjedt vélemény,' hogy a pedagógusoknak sok a szabad idejük. Nem vonom kétségbe, hogy ez a nézet sokszor helyes megfigyeléseken, tapasztalatokon alapszik. Kétségbe vonom azonban, hogy annak a pedagógusnak, aki elsőrendű kötelességét teljesítve az iskolában hasznosan eltöltött időn kívül, nemcsak a sürgősebb esetekben kerít sort egyegy családlátogatásra, nemcsak futólag tartja meg a szülői értekezletet, nemcsak kelletlen-kénytelen vállalkozik ismeretterjesztő előadásra, nem beszélve egyéb, a művelődést érintő feladatokról — lenne eladó ideje. Legfeljebb nyáron. De csak abban az esetben, ha ő is úgy akarja, és nem tekinti ezt az időt jó alkalomnak az erőgyűjtésre, a megújulásra, saját magának a bővített újratermelésére. Ez a szellemi légáramlás komolyabb biztosíték lehetne adminisztratív látszatmunka helyett az ellen is, hogy valakinek a munkamódszere megmerevedjék. Meg kell emlékezni azonban más biztosítékról is. Nagyon sok múlik a vezetésen. Egyrészt legyen a vezető olyan munkatárs, aki példaképe tud lenni beosztottjainak; másrészt legyen a munkatársak között olyan légkör, hogy ne lehessen egy közérdekű vitában előre tudni, a hozzászólók közül kinek lesz igaza! A lehetőségek természetesen nagyon sokfélék, helyenként változók. Magától értetődő eligazító szempontnak tartom azonban, hogy a pedagógusnak társadalmi munkája is elsősorban a művelődésügy legyen: Tudatformálás az iskolában és a felnőttek körében egyaránt. Legyen a falusi pedagógusok között is olyan, aki képes a művészeteket a kor szellemében megkedveltetni, és ezáltal kulturált szórakozást teremteni a felnőttek számára, legyen olyan, aki próféta tud lenni saját hazájában, és képes korszerű színvonalon' továbbadni a tudomány legújabb eredményeit; de valamennyien legyenek olyanok, akik képesek megteremteni az ehhez szükséges alapot, az igényt, mert különben egy fecske nem csinál nyarat! A pedagógusnak ahhoz is köze van, hogy egy könyvtárnak milyen arányú az olvasottsága; hány folyóirat található a községben, és hányat lenne illő ott még találni, ö van hivatva biztos alapot építeni és hasznos segítséget nyújtani munkájával a produktív termelési ágak fejlődéséhez; közvetlenül, vagy közvetve köze van a technikai-anyagi kultúrához is. Tudnia és vállalnia kell ezt elsősorban a pedagógusnak, de nem egyedül neki. Ahhoz, hogy valóban hivatása magaslatán álljon, szükséges az egész társadalom megértő támogatása mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben. Elszomorító, hogy még előfordulnak hiányosságok, de kevésbé, mintha szem elől tévesztenénk a célt: lehessen minél előbb minden pedagógus a holnap igaz munkása! LOVRITY ENDRE
Süle István:
Komp 549
K I S S LAJOS 1881-1965
Meghalt Kiss Lajos, a magyar népismeret egyik legnagyobb, legeredetibb szavú mestere és tanítója, Vásárhely fia. Nem tartozott semmiféle iskolához, irányzathoz. Tudjuk, hogy hangja, szemléletmódja utánozhatatlan és ismételhetetlen. Kiss Lajos a magyarság életének különösen válságos, de élményekben és prob-' lémákban páratlan szakaszába született bele. Olyan szakaszba, amely sorshelyzetében summázott és ú j távlatokat nyitott egyszerre. Ady, Móricz, Bartók, személyek szerint Rudnay Gyula, Tornyai János, Koszta József, Györffy István, Móra Ferenc nemzedékéhez tartozott. Látszólag kevéssé harcos egyéniség, hűségében, emberi helytállásában azonban méltó minden tiszteletünkre. A szegény embet és A szegény asszony életéről, a vásárhelyi Ádám és Éva világáról írt klasszikus művei, de a többiek sem mérhetők szűkös szakmai mértékekkel. Érezzük, hogy milyen fáradságos gyűjtői és kutatói erőfeszítések vannak bennük, elsősorban mégis a belső hitelességükkel, humanista igényükkel ragadnak még. Ennek a hitelességnek bélyegét nem is a beléjük épült adatok és kompozíciós öszszefüggések, gyermekkori élmények és erkölcsi tanulságok adják meg, hanem Kiss Lajos személyisége, ide kívánkozik a szó: a lelke határozza meg. Kiss Lajos színésznek indult, és múzeológus lett belőle. Mindegy: emberségéből bármire is telt volna. Az efféle átváltásokban mégis mindig van valami jelképies, a véletlenekben pedig valami nagyszerűen végzetes. Utolsóéves növendék volt, amikor egy olcsó pesti vendéglőben megismerkedett egy Györffy István nevezetű egyetemi hallgatóval, idehaza Vásárhelyen pedig Tornyai János festőművésszel, aki szűknek találva Párizst, fölleli az ismeretlen birtokot: a szülőföldet, korának nagy európai és magyar válságában pedig egy barokk papok padjának megmentésével és kifejtésével (1904) az archaikus emberit, amely gyermekkori ismerősünk és eszményképünk egyszerre. Amikor Kiss Lajos színésznek készült, ösztönösen már éreznie kellett a szó hatalmát és ajándékát. Ez még az ő gyermekkorában a szép magyar beszéd vásárhelyi tündöklésében mindent megelevenített. Korunk nagy nyelvi és fogalmi h á r nyatlásában már a kontraszthatás elvénél fogva is mind többen érezzük, hogy ezt a hajdani írástudatlan népet nagy emberi elesettségében, szégyenletes sórshelyzetében is az élő szó hatalmas adománya, a látás és látomás páratlan készsége jellemzi. Mindent a fejében kell tartania, hogy az életről szüntelenül tanúskodhassék. A nép világának és műveltségének elsősorban alighanem az emlékezet a hordozója. Az emlékezet, amely az emberi mű halhatatlansága, a lét folytonossága érdekében állandóan megküzd a mulandósággal. Kiss Lajos — ha úgy teszik: Proust paraszti kortársa — a népi emlékezet helybeli nagy mestereinek: mesémondóknak, virágozó fazekasoknak, hímvarró szűcsöknek, ékes beszédű gazdasszonyoknak rendjéből származik, akiknél a szó még mágikus, telített valóság. A munka, ha még olyan nehéz és hálátlan is, nem robot, hanem életmű, kompozíció, kegyelmi állapot. Ha valaki, akkor Kiss Lajos megértette a szegény ember és szegény asszony kozmoszát, ennek az életnek, munkának nagy tanulságait, de útvesztőit, méltatlan jutalmát is. ; Kiss Lajos vőfélyes szóval, de szelíd kérlelhetetlenséggel mutatott íjá, hogy vannak, akik a napos oldalon járnak, és vannak, akik állandóan küszködnek. Valami népmesei bölcsességgel azonban mindig meg tudja értetni velünk, hogy balgaság volna a könnyen élőket irigyelnünk, a szegényeket pedig sajnálnunk vagy kerülnünk. Valami emberi komplementaritás ragad meg az ő népábrázolásában: az archaikus európai emberségből és barokk világérzésből sarjadó paraszti világdráma, amelynek politikai és tudományos szabatosságán nyilván többször is kétségeskedhetünk, de belső, emberi hitelessége, emberi tanúságtétele vitathatatlan. Kiss Lajos mindig mondogatta, hogy nem járt Magyarország határán kívül. Nem kívánkozott ki a hazából, még összehasonlítás kedvéért sem. Szülőföldjének bejárásához, értelmezéséhez is egy fáradhatatlan emberélet kellett. Amikor aztán megismerte és magához ölelte: a világot szorította szívéhez. BÁLINT SÁNDOR
:550
KISS LAJOS
AZ E R Ö S TÁLAS* A cserepeseknek az a szokása, hogy munka után, leginkább télen, mikor az idő miatt nem dolgozhatnak, egy-egy megszokott helyre, rendesen éltesebb cserepeshez összejönnek beszélgetni. A Patócsék háza is olyan hely, ahol minden este összegyülekeznek. Most is sokan vannak. A kemence körül, gyúrópadon, korongban, kinek hol jut hely. Egyforma sápadt arcú emberek ülnek. Kajla kalap a fejükön, sáros kötő előttük, kurta szárú pipa a szájukban. Pipálnak meg panaszkodnak. A megélhetés súlyos gondja, mely egész nap nehezedik lelkükre, ilyenkor megosztódik: megkönnyebbülnek. Mikor a panaszkodásban kifáradnak, a múlt időkkel hozakodnak elő. — Nem is így volt ezelőtt! — tereli a szót egy vékony dongájú cserepes. — Más világ volt! — mondja meggyőzően az öreg Patócs, a tálasok József bácsija, ki ott ül a padka közepén. — Más világ volt, barátim — ismétli az öreg. — Vidámság, jókedv, tréfa járta fél-fél éjszakáig. Az emberek is mások voltak. Hússal élt a cserepes, nem krumplival. Bor volt jó és olcsó. Tíz krajcárért adtak egy iccét. A jó bor pedig kedvet csinál, neveli az erőt. Nem úgy, mint a mostani, hogy a vakszemnél dolgozik mindjárt. A tálasok ölesek voltak meg erősek. Ott van Kokovai András, micsoda ormótlan nagy ember volt! Morvos, faragatlan arcú, erős, vastag nyakú, másfél arasz a válla a nyakától mérve, rossz volt ránézni. Sürün eljárt hozzánk, itt •ült a padkán, a helyemen-, jól vélek rá. Vén volt már, fölhúzta egyik lábát, így — mutatja —, a nagy lába ujját kitartotta, hogy annál fogva húzzuk el, de nem tudtuk kihúzni a lábát, olyan erős ina volt. Éppen mázőrlő követ kerekítöttünk, ami — tudnivaló — két mázsa ú] korában. Ki tudja felemelni? Próbálták, egyik is, másik is, de mozdítani is alig bírták. Nézte, nézte Kokovai, nemigen szólott, csak nézett és pipált. Igen csöndes ember volt. Egyszer felkel, odamegy a kőhöz szép csendesen, nyugodtan megfogja, fölemeli, és háromszor egymás után körülkerüli a házat. Azzal visszaült, ahogy volt, egyik lába felhúzva. Elámultunk mindnyájan, még a pipa is kialudt a szánkban. Hanem Kiskarika előugrott, hogy felemeli, erre-arra, aki így meg úgy. Bereczki Pálnak hívták volna ütet, de az édesanyja, hogy olyan kis alacsony, kerek asszony volt, és sebesen járt, szintúgy gurult, mint a karika, hát rajta maradt ez a szó. Kiskarika olyan kicsi, mint amilyen nagy Kokovai, de emígy vesés ember, idejére nézve negyvenesztendős. Csak nyekögve beszélt. — Ne kutyálkodj, Palkó — mondja csöndes • Kokovai, mert ü mindig nevin szólította. Kiskarika csak kiállott, próbálta fölemelni. Nevették a többiek, mert alig mozdult a kő. Ahogy egy kicsit fölemelteformán, olyan ügyetlenül fogta, hogy kicsúszott a kezéből a kő, és egyenesen nekigurult a Kokovai lába élének. Le is vitte róla a bőrt egy kicsit, Kiskarika meg hasra vágódott. A vén Kokovai megharagudott, de csak annyit mutatott belőle, hogy megrúgta a követ. Keresztülment a Karika lábán, megnyomta olyan formán, hogy úgy vették fel Karikát. Nem sokat ártott ez Kiskarikának, mert mindenfele azt beszélte, hogy * (A szerző „Vásárhelyi Kistükör" című utolsó, életében megjelent könyvéből.)
:551
csúffá tette az erős Kokovait, mert ő, mármint Kiskarika, felemelte a követ, áe az öreg a lábára ejtette. Ebből pletyka lett. Borozás közt még azt is nyekögte egyszer, hogy így veri meg, úgy veri meg, mert ő még az új templomot is elmozdítja. Fülébe ment Kokovainak ez a nagy erőlködés, zokon vette kegyetlen, de nem mutatta. Telt az idő, haladt a nap. Egy tavaszi este Kokovainál gyűltek össze. Karika is elment, de ingyen se gondolta, hogy öreg fú rá. Tüzelték az edényt, s mint ilyenkor szokták, adták-vették a szót egymásnak. A pitar földje tele volt forgáccsal, mert megjegyzendő, hogy ezelőtt nem szelezéssel tüzeltek, mint most, hanem nagy fenyőfatönköket, maguk a tálasok hasították föl. Annak az éles hulladéka volt szanaszéjjel a földön. Odaszól egyszer Kokovai Karikához: — Mit beszéltél, te Palkó? Elhallgatott mindenki, Palkó meg belevörösödött, de tagadott. — Még hazudsz is! Azzal megfogta nagy, széles tenyerével a nyakát meg a horgasinát — most is látom —, ugyan az anyjuk is csakúgy tudja, mint én — aztán fölsöpörte vele a konyha földjét. Karika jajgatni se tudott. Ami ruha volt rajta, tisztára lement róla, a szálka kihasogatta a bőrét, azzal kitette az udvarra ezen szavakkal: — Te csak gyerök vagy! Nagy csönd lett, sajnálták Kiskarikát, mert csak úgy folyt a vér belőle. Azzal odaszól a feleségének Kokovai: — Anyjuk, gatyát adj rá, mög ingöt! Annak a nagy embernek a gatyájába ment el Kiskarika. Hogy nézeti az ki! Mosolyogták, akik előbb szánakoztak rajta.
Buday György 552
fametszete
F Ó R U M 0
TÉZISEK, .TANULSÁGOKKAL A jugoszláv filozófusok már jó ideje élénken foglalkoznak az elidegenedés problémájával. Számos publikáció közül, amelyet e témával kapcsolatban közzétettek, különös figyelmet váltott ki az a fejtegetés, amely Pedrag Vranicki zágrábi filozófus professzor tollából származik. Vranicki 1964 júliusában a Novi-Sadon megrendezett: „Marx és a mai valóság" c. tudományos tanácskozáson terjesztette elő téziseit, s legutóbb leközölte a Contemporenao, az olasz párt folyóiratának melléklete is. Azóta hírt kaptunk arról is, hogy a zágrábi filozófus ú j folyóiratot szervezett „Praxis" címmel, amely újabb fórummal gazdagítja a sokszínű jugoszláv filozófiai életet. Vranicki téziseit annál is inkább érdemes figyelembe venni, mert olyan t é mával kapcsolatban fejti ki álláspontját, amelyet nálunk Magyarországon is sokat vitatnak. Legutóbb a Valóság c. folyóiratunk számos cikket közölt a témával kapcsolatban. A Valóság-vita egyik konklúziója éppen az volt, hogy még további részletes elméleti kimunkálásra vár az elidegenedés szocializmusbeli megnyilvánulásának problémája, s ez filozófiai életünk egyik halaszthatatlan feladata. Nem állíthatjuk, hogy az elidegenedés és a szocializmus problémáját illetően túlságosan tisztázottak már az elméleti kérdések. Annyi azonban bizonyos, hogy nemigen akad nálunk ma már olyan filozófus, aki tagadná, hogy az elidegenedés jelensége létezik a szocializmusban. Éppen ezért nem csoda, ha kíváncsian tekintünk Pedrag Vranicki téziseire, ahol a szerző az elidegenedésről, mint „a szocializmus központi problémájá"-ról fejtette ki véleményét. Vranicki határozottan ellentmond azoknak a véleményeknek, amelyek a szocializmustól idegen jelenségnek tartják az elidegenedést. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a szocializmusban az elidegenedési formák „eltérő hangsúlyt és jelentőséget kell hogy kapjanak". Ezzel a felfogással általában egyet is lehet érteni. A probléma ott kezdődik, hogyan értelmezzük ezt az eltérő hangsúlyt és jelentőséget". Vranicki fejtegetéseinek középpontjában a személyi kultusz problémája áll. Téziseiben abból indul ki, hogy mindenféle mítosz az elidegenedés megnyilvánulása, s a továbbiakban rámutat, hogy ilyen mítoszok a szocializmusban tovább élnek, sőt „a sztálinizmus korunk tipikus mitológiája". Véleménye szerint „A szocializmus sztálini szakasza nemhogy leküzdötte volna a burzsoá társadalom alapvonásait, vagyis "a bérmunkát és a bérviszonyokat, amelyekből a társadalom egyéb torzulásai következnek, csupán e viszonyok ú j formáit dolgozta ki." Ezért vonja le a következtetést ugyanott „a gazdasági elidegenedés, tehát vele együtt a politikai elidegenedés problémája nem szűnt meg, sőt a szocializmus létfontosságú problémájává vált." Vranicki ennek a koncepciónak az alapján fejti ki véleményét a párt szerepéről, amelynek nem az a feladata, hogy a politikai és állami hatalom másik típusát megalkossa, hanem, hogy megszüntesse azokat. A „sztálinizmus" bűneiül rója fel a a szerző azt is, hogy „a kultúra különböző területeit á politikai harc eszközévé változtatták, meghatározott célok elérése érdekében" — s ezzel ezek a területek elveszítették autonómiájukat, őszinteségüket, a keresés szabadságát. A fentiekből is érzékelhető, hogy Vranicki sajnálatos módon összekeveri az: elidegenedés gazdasági kifejeződését, annak alapját és megnyilvánulási formáit, és egyformán értékeli azokat. Amikor Marx annak idején az elidegenedés formáit, a gazdasági elidegenedés megnyilvánulásait vizsgálta, határozottan különbséget tett: a megnyilvánulási formák és azok lényege között. Az elidegenedés forradalmi felfogása Marxnál — eltérően a korabeli filozófia és nemzetgazdaságtan ténymegállapító és igazoló álláspontjától — éppen ott kezdődik, amikor feltárja az elidegenedés és magántulajdon, elidegenedés és munkamegosztás lényegi összefüggését. Marx: 1844-es híres kéziratának, a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak éppen ez a központi problémája. Ha nem vesszük figyelembe a marxista elidegenedés-felfogás leglényegesebb eredményét, szükségképpen hamis következtetésre kell jutnunk. Ki ne ismerné, hogy milyen lényeges különbség van ebből a szempontból a kapitalizmus, és szocializmus között, függetlenül attól, hogy a szocializmus fejlődésének bizonyos 553
-történeti szakaszát a személyi kultusz is jellemezte. A szocialista országok legtöbbjében az elidegenedés leglényegesebb alapja és kifejezője, a kizsákmányolás és magántulajdon visszavonhatatlanul megszűnt. Ezzel az elidegenedési formák alapjaikban rendültek meg, s egyben a kollektív tulajdon létrejöttével és megszilárdulásával a termelőerők s az egész társadalom humanizálásának objektív feltételei teremtődtek meg. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a továbbiakban már nincs jogosultsága az elidegenedés és a szocializmus, az elidegenedés és a személyi kultusz összefüggése vizsgálatának. A személyi kultusz kétségtelenül gátolta az objektív feltételek realizálását, antihumánus tendenciáival éppen a társadalom humánus lényegével került szembe. Ha úgy vesszük, maga'is egy sajátos elidegenedési formát jelentett, amelynek lehetőségét éppen az teremtette meg, hogy szükségszerűen is léteztek, mint ahogy léteznek az elidegenedés más formái is. A társadalmi munkamegosztás szocializmusbeli szintje és formája, elosztási rendje, amelyek a termelőerők fejlettségének, illetve viszonylagos fejletlenségének felelnek meg, magában a szocializmusban is objektív alapul szolgálnak az elidegenedési formák és jelenségek létezésének. Ha ehhez hozzávesszük a magántulajdon lenyomatát és felszívódását az erkölcsben, ideológiában, társadalmi pszichológiában, akkor világos, hogy. egy hosszú történelmi folyamat szükséges ezek leküzdéséhez. De lehetetlen az elidegenedés szocializmusbeli konkrét formáinak és jelenségeinek vizsgálatát elvégezni anélkül, hogy figyelembe vennénk: a szocialista tulajdon természetében, mint kollektív tulajdon, az elidegenedés leküzdésének bázisa. A. szocializmus minden előremutató gazdasági és művelődési tendenciája, amely ezen az alapon bontakozik ki, az elidegenedés megszüntetése, a harmonikusan fejlett személyiség kialakulása, az emberi szabadság kitágulása irányába hat. Az elidegenedés legáltalánosabb felfogása szerint igaza van Vranickinak: „Amíg az ember tevékenysége idegen marad az embertől (politika, vallás, piac, pénz stb.) és következésképpen szembehelyezkedik vele, mint felette álló hatalom, addig az •elidegenülés jelensége nem szűnik meg." A politika, a vallás, a piac, a pénz — és valóban sorolhatnánk tovább a formákat - általában az elidegenedés megnyilvánulásai és történelmi távlatokban szükségképpen meg is kell szűnniük. Ezeknek a szocializmusban is létező formáknak a vizsgálata itt már korántsem végezhető el ilyen általános szinten. A szocializmusban az elidegenedés ilyen önállósult formái belső ellentmondást mutatnak. Míg általában az elidegenedés formái — nem beszélve itt a vallásról, amely külön probléma — konkrétan az elidegenedés megszüntetésének eszközei is lehetnek. Pusztán általános elvont filozófiai szinten konkrét ítéletet alkotni ezeknek a formáknak társadalmi értékéről, helyéről és szerepéről egyfajta misztifikációhoz vezet. Az általános vizsgálódás, ha valóban tudományos alapokon kíván maradni, nem nélkülözheti a konkrét történeti értékelést. Pedrág Vranicki éppen azért, mert eltekintett az elidegenedés alapjának konkrét vizsgálatától, s attól a lényeges különbségtől, amely ebből a szempontból a kapitalizmus és szocializmus között van, az elidegenedés megszüntetéséért folyó harc feladatait is egyoldalúan, direkt-formában határozza meg. Intézkedések a bérviszonyok megváltoztatására, az állami bürokrácia leküzdése, az állam elhalási folyamatának erősítése stb. általában lehetnek az elidegenedés leküzdéséért folyó harc feladatai, de sokkal inkább lényeges és konkrét a szocializmus mobilizáló tényezői számára az elidegenedés alapjainak rombolása, a társadalom humanizálása feltételeinek fejlesztése, erősítése, a termelőerők szintjében, a szocialista termelési viszonyokban. Túlságosan szűk és önmagában álló lenne az a megállapítás, hogy a politikai formák „csak akkor bizonyulnak pozitívnak és történelmileg haladónak, ha saját megszűnésüket, saját elhalásukat is siettetik". — Mindez azt a következtetést is sugallja, hogy a szocializmusnak nem általában az elidegenedés a központi problémája, hanem az elidegenedés megszüntetésének gazdasági-társadalmi •alapja. Vranicki tézisei mindenképpen gondolkodásra, vitára késztetnek, ugyanakkor tanulságul is szolgálnak: Az elidegenedés vizsgálatát a szocializmusban csakis a marxista elidegenedés-felfogás forradalmi vívmányai alapján, s a jelenségek konkrét történelmi elemzésével lehet elvégezni. TÖTH MIKLÓS
:554
MŰVÉSZET FILMBARÁTI (MEGJEGYZÉSEK
A SZEGEDI
KÖR?
FILMMÜZEUMI
VETÍTÉSEKRŐL)
Balázs Béla mintegy két évtizeddel ezelőtt írt arról, hogy a filmművészet esetében előbb van szükség megértő közönségre, s csak azután jöhetnek létre ú j műalkotások, míg más művészeti ágak képviselői közönség nélkül is alkothatnak értékeset — a jövőnek. Ilyen közönség nevelését kívánják szolgálni a csaknem minden civilizált országban létrejött „Filmbarátf'-szervezetek. A Filmkultúra szavait idézve: A „filmbarátok" elméletileg is művelt tagjai mint előre biztosított közönség kínálják magukat a producensnek, hogy merjen ú j jót is próbálni. A kérdés az, hogy a fenti gondolatoknak mennyiben felelnek meg a filmbaráti körök, közelebbről: a szegedi kör. Az értékelés szempontja kettős. Egyrészt: milyen filmek „élvezetére szövetkeztek" a nézők, másrészt: mennyire nevelnek „előre biztosított közönség"-et ezek a filmek és a hozzájuk kapcsolódó elméleti előadások. Nézzük először az e félévben vetítésre került filmeket, ö t francia (A vén gazember, Bűn és bűnhődés, A nagy hadgyakorlat, Ilyen nagy szív, Jules és Jim), egy szovjet (Szentpétervár végnapjai) és egy dán (Szürke fény) került eddig bemutatásra. A korábbi évek bemutatóival szemben abból a szempontból tehát fejlődésről beszélhetünk, hogy nemzetiségi eloszlás tekintetében bizonyos egységesülés jelentkezett. Ez előnyös, mert a közönség egy ország filmjeiről egységesebb képet kap így — viszont ebből a sorból teljesen „kilógnak" az e félévi Szentpétervár végnapjai és Szürke fény; tematika vagy stílus szempontjából sem kapcsolódnak a többihez. Az egyetemi filmspeciál-kollégiumon nagyon jól bevált az a módszer, hogy a hallgatók egy-egy féléven keresztül a német „kamarajátékfilm"-mel, a szovjet némafilmművészettel, a francia realizmus filmművészetével és az olasz neorealizmussal ismerkedtek meg. Így módjukban volt egy-egy korszak filmjeit a maguk összefüggéseiben s ezért értőbb szemmel látni. A filmmúzeumi vetítések szovjet filmjei viszont például az utóbbi években féléves időközönként kerültek bemutatásra, így a nézők nehezen tudnak összefüggést teremteni Eizenstein Patyomkin páncélos-a Dovzsenko: A föld-je és Romm: Sivatagi tizenhármak-ja között. Az utóbbi a nézők előtt nem a húszas évek szovjet némafilmművészetének alkotó továbbfejlődéseként szerepelt, s így a későbbi sematikus szovjet filmek emlékeinek hatása alatt egyegy naivabb része — igazában méltatlanul — élénk nevetést keltett. Pedig, ha ezek a filmek, a Szentpétervár végnapjai, vagy még régebbről a Sztrájk egy félév vetítéseit alkották volna, a köztük meglevő szerves összefüggés, problémáik — amelyekre a bevezető előadások felhívták a figyelmet — a nézők számára hosszú időre tartós emlékké válhattak volna. A harmincas évek francia filmjei is különböző félévekben kerültek bemutatásra. Pedig nagyon jó képzettségű nézőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki évekre visszamenően emlékezzék L'Atalante, A nagy ábránd, a Párizsi háztetők alatt, Az alvilág királya, A vén gazember, a Bűn és bűnhődés kapcsolataira, azokra a jegyekre, amelyek alapján a harmincas évek francia filmjeit francia realista iskolaként tartják számon a filmtörténészek. Emellett nem is mindig a legkiválóbb, legjellemzőbb filmeket vetítették, hiszen A vén gazember és Az alvilág királya bemutatását legfeljebb ha a bennük szereplő színészek játéka indokolhatta. Gondosabb, körültekintőbb, hosszú távra készítendő műsorfélévekre lenne tehát szükség. Legalább kísérletképpen érdemes volna egy-egy ország filmtörténeti időszakainak legkiválóbb filmjeit bemutatni egy-egy féléves kurzus keretében, s utána a közönség széles körű bevonásával megvitatni a szerzett tapasztalatokat. (De persze más — tematikai, stílustörténeti stb. csoportosítás is elképzelhető.) A 30-es évek amerikai filmművészetéből például az eddigi szegedi filmmúzeumi vetítéseken inkább csak a színvonaltalanabb alkotásokat láttuk, amelyeknek egyetlen erénye a kiváló színészi alakítások sokasága volt (Walewska grófnő, Krisztina királynő, Waterloo bridge, Édes anyaföld stb.) A televízióban bemutatott e korszakbeli amerikai filmek: a Zola, a Becsületből elégtelen, a Boszorkánylányt vettem :555
feleségül javítottak csupán valamit ezen a helyzeten. Érdekes volna John Ford legkiválóbb művei közül is a Besúgót, vagy az egyik legjobb vadnyugati f i l m k é n t számon tartott Hatosfogat-ot, az O'Neill műből készült Hosszú az út hazafelé-t bemutatni, vagy Frank Capra trilógiájának első két részét, a Váratlan örökség-et, (Mr. Deeds), és az így élni jó-1. S ott van Milestone Nyugaton a helyzet változatlan c. h í res műve vagy az amerikai igazságszolgáltatásról Fritz Lang Téboly-a, s ugyanerrőL a témáról szól a nagyszerű Elia Kazan (mennyire ismeretlen nálunk, pedig legutóbbi filmje, a sok vitát kiváltott önéletrajzi Amerika, Amerika — korunk egyik legjelentősebb rendezőegyéniségét mutatja be!) Bumeráng-ja a negyvenes évekből. Nem szóltunk Preminger bűnügyi filmjéről, a Valakit megöltek-ről, jelentős antifasiszta filmekről, mint Shumlin Őrség a Rajnán-ja, vagy Kertész Mihály izgalmas Casablancá-járói, Orsón Welles Az óra körbejár c. művéről, Capra Ezért harcoltunk c.. dokumentumsorozatáról. S végül, de nem ütolsósorban, a filmtörténet egyik l e g n a gyobb remekműve, Orsón Welles Aranypolgár-a is ezen időszak alkotása. E filmek többségét a budapesti Filmmúzeum bemutatta, s ezek olyan tematikai, műfajú, stílusbeli gazdagságot mutatnak, amelyek felhívnák a figyelmet a „másik" Hollywoodra: azokra az alkotókra, akik a harmincas, negyvenes évek viszonyai között olyan lendülettel indultak, mintha meg sem állnának az időálló remekművekig, s aztán, csekély kivétellel visszahullottak a hollywoodi álomfilmgyártásba. Lehetne olyan féléves programot összeállítani, amikor nagyjából napjaink filmművészete kerülne sorra. Akár három kiemelkedő olasz rendező (Antonioni, Fellini, Visconti) munkásságának keresztmetszetében látnók a lassan tegnappá váló olasz filmművészetet, s így napjaink legújabb olasz filmje sem lenne annyira -„érthetetlen", mint ahogy néha a nagyközönség reagálásából következtetni lehetne. (Gondolok itt Ermanno Olmi A jegyesek c. jelentős filmjének, vagy a Nyolc és fél-nek a fogadtatására.) Akár a korábbi évek lengyel filmművészetével ismerkednék a. közönség, mint Wanda Jakubowska Az utolsó állomásá-val, Munk Ember a vágányon-jávai, az Eroicd-val, Wajda A mi nemzedékünk és Csatorna c. filmjeivel. De ugyanígy az újabb francia filmek is helyt kaphatnának egy félév műsorában, s nem állna elő az a furcsa helyzet, hogy az egyaránt cinéma vérité Emberi piramis, Ilyen nagy szív, vagy az „új hullámos" Zazie a metróban, Jules és Jim időben elég távol kerülnek egymástól a közönség emlékezetében, s ezt e filmek jellegzetességeinek megértése sínyli meg. De szükség lenne azoknak az „új hullámos" filmeknek legalább filmmúzeumi bemutatására is, amelyet szegedi mozi nem mutatott be (pl. Henri Colpi Ilyen hosszú távollét c. műve), vagy amely annak idején nem hívta fel magára a nagyközönség figyelmét (Truffaut Négyszáz csapás-a). Ekképp a Zazie a metróban n é mely jeleneteit sem minősítené sok néző érthetetlennek, s az e félévben látott „talányos film", a Jules és Jim is érthetőbbé lenne. Ez a film egyébként egyik legjobb példája a modern film gazdag kifejező eszköztárának. Gondoljunk a szerelmesek egymásratalálásakor történő kép „kimerevítésére", vagy azokra a diafragmákra, amikor a kép egyik sarka fokozatosan nagyobbodik, illetve kisebbedik, s úgy látjuk az egész képet. A dokumentumfilmbetét is szemléletesen utal az idő múlására, csakúgy, mint a filmben látható, picassónak különböző festői korszakaiból való képek. A félév másik érdekes filmje, az Ilyen nagy szív volt, amely napjaink sokat vitatott irányzatának, a cinéma véritének alkotása. Reichenbach műve az irányzatban rejlő lehetőségeket példázza mind művészi, mind társadalompolitikai szempontokból. A Párizsról szóló Leo Ferré-dal a hős hangulatát fejezi ki, míg a r e j t e t t kamerás-felvételek az egész történet hitelét emelik. Kitűnő a rádió reggeli a d á sában szóló Rossini-zenére bemutatott veszekedő utcai alakok portréja. A film befejezése rendkívül szemléletesen fejezi ki a film egyik legfontosabb tanulságát (hogy ti. a bokszoló életében sikerek és kudarcok váltogatják egymást, s ezt csak kitartó gyakorlással, állandó edzéssel lehet leküzdeni). A vereséget szenvedett „Faye úr" hazaindul, de ez az- indulás már egy nyertes mérkőzés u t á n i - h a z a menéssel fejeződik be. A minden magyarázat nélküli merész vágás azzal jelzi a két mérkőzés különbségét, hogy egyrészt gratulálnak a hősnek, másrészt Faye más ruhában és motor nélkül indul haza hajnalban, miközben az ébredő Párizst látjuk. A harmadik sokatmondó és -jelentő film a Szentpétervár végnapjai volt. Pudovkin egyik legkifejezőbb képszerkesztése, a hol a harcteret, hol a tőzsdét bemutató montázs: elhullnak a katonák, s közben emelkednek a részvények. A b e vezető előadás találóan mutatott rá .ezzel kapcsolatban a kísérletező kedv és a kiemelkedő műalkotások létrejötte közti összefüggésre: e kísérletek voltak az „előlaboratóriumai" annak a fejlődésnek, amely a szovjet film felfutásához vezetett. :556
Három érdekes, színvonalas, problémákat fölvető filmet is műsorra tűzött tehát a sorozat — összefüggés azonban nem volt közöttük. A filmbaráti kör tehát még nem tölti be azt a szerepet, amelyre hivatott. A filmek kiválasztása sem a legmegfelelőbb, a közönség egy része viszont nem az igazi műalkotások élvezésére és befogadására: filmkultúrájának gyarapítására szövetkezett (1. a Föld, a Sivatagi tizenhármak, vagy a Zazie a metróban fogadtatását), hanem inkább a kommersz jellegű „nagy" filmek" megtekintésére (Walevoska grófnő, Waterloo bridge stb.).' A további vetítések és a hozzájuk kapcsolódó — akár kissé rövidebb — előadások hivatottak ezen is segíteni. Ilyen jellegű fejlődés eredményeképp majd valóban arra szövetkezhetnek a filmbarátok, hogy új, nagyszerű filmalkotások „előre biztosított közönsége" legyenek. KELEMEN TIBOR
KÉT S Z Í N H Á Z I NYÁR Williams
műve
BEMUTATÓ
ÉS FÜST
a Szegedi
Nemzeti
Színházban
Kevesebb húron, de hangosabban s talán még a szokásosnál is több érzelemmel játszik Tennessee Williams a Nyár és füst című drámájában. E korai műve szinte tobzódva használja ki a színpad adta lehetőségeket, s az elképzelt látvány felidézéséhez szokatlanul alapos előírásokat, sőt — nyugodtan mondhatjuk — kényszerűen betartandó szerzői utasításokat ad. Nemcsak a színpadkép kialakítását írja elő, de a kísérő zene hangulatát is hosszan részletezi, a szereplők játékához pedig — mintha maga volna a rendező — terjedelmes játékmesteri instrukciókat mellékel. Mindez együtt nemcsak azt mutatja, hogy már pályája kezdetén kitűnő mestere volt a színpadnak, de azt is, hogy a közönség érzékeinek birtokbavételét mindennél fontosabbnak tartja. A Nyár és füst-ben ezek a mesterismeretek még szinte uralkodnak az egész drámán. A szerző itt majdnem több gondot fordít a hatásos közvetítésre, mint annak megfogalmazására, amit közvetíteni akar. Hogy ez ilyen látványosan sikerül is neki, elsősorban azzal magyarázható, hogy a darab alapgondolata — könnyebb fajsúlyú lévén — könnyén enged a látványos tálalásnak. Alma Winemüller önmaga hamvába hulló szerelmének története — bár e drámában is az örök williamsi témát, az erősek között szükségszerűen elbukó gyengébb ember lassú sorvadását rajzolja meg — még korántsem olyan általános erejű, s olyan gondolati intenzitású, mint későbbi darabjai. A Nyár és füst-nek emberileg, de főképp társadalmilag kisebb a kitekintése, mint későbbi drámatestvéreinek. Alma egyéniségalakulásán — helyesebben -torzulásán — kívül inkább csak külső jelzésekben tűnik elő az amerikai „dél" társadalmának jellegzetes világa, amelyről a későbbi Williams oly szuggesztív, s többé-kevésbé átfogó képet is ad. (Elég itt A vágy villamossá-ra, vagy a korábban filmen s most a budapesti Nemzeti Színház színpadán is látott Az ifjúság édes madará-ra utalunk.) Bozóky István rendező választása azért esett a Nyár és füst-re, mert „Williamsnek ebben a művében érződik legtisztábban, legemberibben az intellektus és az ösztönök összefonódása." Ez a megállapítás kétségkívül igaz, de jogos az az igény is, hogyha már egyszer Williamset játszanak Szegeden, akkor az legerőteljesebb, legjellemzőbb műveinek egyike legyen, hiszen — a színház lehetőségeit ismerve — egyhamar nem kerül sor újabb Williams-bemutatóra. De számoljunk a tényekkel, s nézzük a darab színpadi megvalósítását. Bozóky István rendező a színház műsorfüzetében a darab csehovi jellegére utal, értve ezen a darabnak a csehovi drámákhoz hasonlatos gondolatiságát és a feldolgozás lírai módját. Tegyük" még ehhez hozzá, hogy a Nyár és füst megírási módja — írói technikája — is egyben-másban a Csehov-darabokra emlékeztet. De mindezeket figyelembe véve sem érthetünk' egyet a rendezés alapkoncepciójával, amely magát az előadást is — úgymond — „csehovira" vette. A csehovi drámák „szordinós" visszafogottsága, belső izzása ugyanis csak kevéssé illik Williams látványosabb, színesebb világához. Más, harsányabb, mozgalmasabb, lüktetőbb a század első évtizedeinek — ráadásul jellegzetesen „déli" — Amerikája, amelyből a Williams-hősök előlépnek, s megint más a múlt század végének sötét színeket idéző, fojtott levegőjű Oroszországa, amelynek alakjait Cse:557
hov rajzolja elénk. Más világ, más hősök — szükségszerűen más írói feldolgozás, amely természetesen más színpadi megvalósítást követel! Annál kevésbé tudjuk ezt a felfogást elfogadni, mert a „visszafogott" r e n d e zés következtében maguk a színpadi figurák is halványabbakká lesznek, színeik kifakulnak, egyéniségük karaktere elmosódik, s ez végső soron az írói szándékra üt vissza: a szereplők nem úgy, nem olyan intenzitással, s nem olyan hangsúllyaL közvetítik a gondolatokat, mint ahogy az feladatuk lenne. (Például a szöveg szerint John, az i f j ú doktor, a dráma első részében kiégett, szenvedélyektől űzött fiatalember, aki kiábrándultsága ellen az éjszakai mulatókban keres orvoslást — a dráma végére viszont többé-kevésbe kiegyensúlyozott polgárrá lesz, aki orvosi egzisztenciája mellé megfelelő emberi biztonságot is teremt. (Ö a williamsi „erős" ember, akinek életútja megfelelő mérce, vagy inkább h á t t é r Alma elbukásának érzékeltetéséhez.) A szegedi Nyár és füst Johnja viszont szinte alig változik. Az alakítás íve — ellentétben a szövegbeli Johnéval — rendkívül lapos, s ilyenformán épphogy csak jelzi, de nem ábrázolja a cselekmény során bekövetkező lényeges jellembeli változásokat. Alma színpadi alakja — ha kevésbé is —, de ugyancsak megsínyli a rendezés „csehovi" koncepcióját. Kevesebb s tompább színből áll össze, s kevésbé megrendítő „mennyországjárása", majd „pokolba indulása". S a darab többi figurája is. hasonló átalakuláson megy át. A közreműködő színészek szerepformálási lehetőségeit a rendezői koncepció szorítja korlátok közé: a figurákból csak azt játszhatják el, ami az előadás meghatározó jegyeihez igazodik. Jászai László — John — a némi enerváltsággal k e vert, de később magára találó férfias erőt, Demjén Gyöngyvér — Alma — az egzaltált túlfűtöttséget, ami később rezignált lemondásra vált át. így aztán m i n d kettőjük szerepformálásából többnyire hiányoznak azok a tipikus felhangok, amelyek a Williams-drámákat Williams-drámákká teszik. Még Demjén. Gyöngyvér az, aki jobban meg tudja közelíteni az író által megírt figurát. Amennyire visszafogott s fegyelmezett a rendezés a két főhős beállításában — furcsamód —, oly engedékenységet mutat a klubösszejövetelek színpadra állításánál. E jeleneteket a színészek — divatosan szólva — „paródiára veszik", így megtörik a dráma tragikus alaphangulatát, s végső soron ez is az írói szándékot, sérti. A néző persze így is jó darabot, tetszetős színházi produkciót lát — a fenti megjegyzéstől eltekintve — egységes rendezésben, csak nem egészen azt, amit a darab olvastakor maga is elképzelt. CSALÁDI Abody
Béla
drámája
a Békés
KÖR megyei
Jókai
Színházban
Ritka darab — eddig háromszor volt eredeti bemutatója. Előadta egyszer az egri Gárdonyi Színház Nyomozás címen, bemutatta a rádió Együtt a család nevén, s'most a Békés megyei Jókai Színház plakátjain a Családi kör cím olvasható. Persze a dráma nem maradt ugyanaz, a szerző a színház m ű sorfüzetében maga vall a változtatásokról: „A régi darabról kiderült, hogy legfeljebb ötletnek, nyersanyagnak használható. Üjat írtam belőle, ú j szereplők segítségével, ú j helyzetekkel..." A rendező — Máté Lajos — filológusi pontossággal még a legutóbbi változtatások helyét is megjelöli: „ . . . a II. felvonás egészében, a III. felvonás jelentősen megváltoztatva jelenik meg a békéscsabai színpadon." A többszöri átdolgozás ténye azt mutatja, hogy az írót nem hagyja nyugodni a felvetett probléma, de egyben azt is jelzi, hogy a megközelítés csak nehezen, többszöri nekifutásra sikerül. Az író célja egy emberi — tipikusan értelmiségi — magatartás bemutatása. E magatartás legjellemzőbb jegyeinek felvillantásához megfelelő történelmi keretet keres: egyetemi tanár hősét a második világháború hátországi eseményeinek forgatagába helyezi, olyan kiélezett helyzetbe, amely Miltényi professzort mind magánemberi, mind tudósi mivoltában válaszadásra kényszeríti. Miltényi vagy pusztító kezekbe adja az általa feltalált különös képességű szerkezetet, vagy a tudta, nélkül kommunista szervezkedővé lett fiát küldi a biztos halálba. S míg Miltényi az emberiesség, az értelem nevében fia életéért könyörög, s a rendőrségtől a szociáldemokrata képviselőig szaladgál, fiának sorsa megpecsételődik. Miltényi tipikus, magatartásáról így vall a szerepet alakító Körösztös István: „Becsületes talpig: :558
ember, aki azonban a rettenetes korban tudatosan akarja áltatni magát, s ez a pillanatnyi vétsége elkerülhetetlenül tragédiához vezet." Hiteles történelmi keret, világos, „sakk-matt" összecsapás, karakteres kulcsfigura — de egy kicsit azért már ismert. A tudós dilemmája — könyvben is, d r á mában is — annyiszor megidéztetett már, hogy Abody ehhez a meditáló tudósi magatartásrajzhoz nem sok újat tud adni. A kort is leginkább az ismert típusalakok népesítik be; a kimérten pattogó rendőrtiszt, a bokacsattogtató, fajvédőegyetemisták, a mellébeszélő szociáldemokrata. Mindez együtt azt eredményezi,, hogy a néző hiába érti meg, s érzi át Miltényi tragédiáját, ez a magáévátevés meglehetősen felszínes marad. Erőtlen az indulatkeltő inger — kicsi a kiváltott, hatás is. A darab dramaturgiai megoldásán erősen érződik, hogy a Családi kör tulajdonképpen rádió-előadásra készült. Rövid, gyors váltású jelenetek követik egymást, amelyeket a szituációra jellemző hanghatások, illetve zenei betétek kötnek össze. A második felvonás Canossa-járása túlzottan vékony szálú, s kicsit iskolás jellegű cselekménybonyolítás. A hosszadalmas professzor—altiszt jelenet pedig édeskés jovialitásával töri meg a tragikusabb hangvételt. A dráma sötét világát olykor egy-egy szatirikus mondatpetárda fénye világítja meg. Ezek nem mindig a legalkalmasabb helyen törnek elő, de a néző mindannyiszor felszisszen: ezekben az elejtett, s funkciójukban is mellékes kitételekben az igazi írói hang mutatkozik meg. Abody drámájának szatirikus felhangjai erősebbek, tisztábbak, kifejezőbbek, egyszóval művészileg igazabbak a darab tragikus, alaphangjánál. A színpadi produkció látványos, tetszetős munka. Máté Lajos rendezőt leginkább az előadás nem lankadó lendületéért, jól megtervezett ritmusáért dicsérhetjük. Azért viszont már kevésbé, hogy a szereplőket jobbára a mai utcai divat szerint öltözteti, holott a felidézett kornak is megvolt a maga — nemcsak darutollas,, díszmagyaros —, de jellegzetesen polgári ruhaviselete is. Suki Antal díszleteit nem értjük. Pontosabban azt az elvet nem, amelynek, szellemében egymás mellé helyez naturalista stílbútorokat és egy absztrakt csontvázakat utánzó, feltehetően a háború borzalmait szimbolizáló, ráadásul még valami sejtelmes rendeltetésű textíliával is körülnyalábolt jelképhátteret. A kettő nem megy együtt. Miltényi professzort a már idézett Körösztös István játssza; erővel, nagy k i töréseiben is fegyelmezetten. De őrajta is múlik, hogy alakításának egésze inkább egy középiskolai tanárt, mint egy világhírű tudóst idéz. Tarczal Pál nyomozótiszt szerepében Szoboszlai Sándort láttuk. A sok „pozitív" figura után ezúttal egy történelmileg is, emberileg is negatív figurát bíztak, rá. Szoboszlai ezt a feladatát is jól megoldotta, de alakítását ezúttal kevésbé éreztük markánsnak. Igen karakteres figurát formál Dánffy Sándor, mint szociáldemokrata ügyvéd-képviselő. Jablonkay Mária rövid szerepében is felhívja magára a. figyelmet. AKÁCZ LÁSZLÓ PÁRBESZÉD
A MŰVÉSZETRŐL.
I-
,,A S Z I N T É Z I S KORÁT É L J Ü K " . . . * Fischer Ernő, a Szegedi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára sajátos k a rakterű művészegyéniség, egyike azoknak a magyar festőknek, akik úgy alakították ki elsőrendűen intellektuális jellegű, de érzelmi vonatkozásokat is kisugárzó, árnyaltan zenei hatású művészetüket, hogy mindazt a tartalmi és formai vívmányt, mely a festőművészet történetében a legértékesebb eredményként esszenciálódott, iparkodnak egyéni mondandójuk minél teljesebb érvényrejuttatására felhasználni. S ezt oly magasrendű művészi hőfokon képesek véghezvinni, hogy a szintetizálás folyamata a legkevésbé sem mossa el egyéni művészi arcélüket, sőt, senki máséval, össze nem téveszthető módon vetíti elénk újszerű, eredeti mondanivalójukat. Szenvedélyesen érvelő, szuggesztíven vitatkozó beszélgetőpartner Fischer Ernő. Amilyen elmélyült-feszülten keresi képein a legmegfelelőbb vonalat, a legkifejezőbbszínfoltot, oly intellektuális gonddal — ugyanakkor rokonszenves érzelmi intenzitás* A dél-alföldi művészeink „ars poeticáját" ismertető riportsorozat I. része.
5* 559
sal is —. keresi a legmegfelelőbb kifejezést, a legvilágosabban hangzó mondatot — művészi elvei kifejtéséhez. Szívesen vitatkozik, önmagával is, másokkal is. — Épp ez az egyik legnagyobb örömöm — mondja, — hogy ti. végre nyílt, szenvedélyes vita „dúl" minden művészeti területen, az őszinte viták légkörének kialakulása hitem szerint igen termékenyítően fog hatni mai festőművészetünkre. Szenvedélyes állásfoglalás nélkül nincs előrehaladás, szenvedély nélkül nincs művészet sem. Művészeti elveimet illetően faggatsz. Máris itt vagyunk egyik leglényegesebb elvemnél, a szenvedélyességnél. Ahogyan a vitában — éppúgy a műben is a tre-mendum-jellegűt szeretem, a jó értelemben vett meghökkentőt. Az idillien kiegyensúlyozott mű — a posvány szagát terjeszti, halotti hangulatot áraszt. Nem igazi műalkotás az, amelynek nincs tremendum-jellege, megrázó lényege. A „megdöbbentés" ténye eleve magában foglalja azt a bizonyosságot, hogy az illető mű mögött — karakter húzódik meg. Olyan igazi egyéniség, aki a valóságról, az „adott világ varázsairól" olyat képes közölni, amit más még nem érzékelt, s nem is fogalmazott •meg előzően. — Örülök, hogy kimondottad: a művésznek a valóságról kell vallania. FISCHER: Igen, a valóságról, csak az a kérdés: mit? József Attilát kell idéznem >ebben a tekintetben: „Az igazat mondd, ne csak a valódit." Az igazságkereső •művészek közé sorolom magam — s úgy érzem, nem ok nélkül. ,— Minden kornak minden igaz művésze az igazságot kereste. FISCHER: Csakhogy nem minden kor vetette fel ilyen egyértelműen, ilyen lényegbehasító kegyetlenséggel az igazságkeresés problémáját. Persze, hogy minden korban minden igazi műalkotás közvetített valamiképp az igazság felé. De az •előző korszakok jellemzője mégiscsak az volt a művészeteket illetően — s ez áll talán az irodalomra is —, hogy elsődlegesen a maga sajátosan esztétikai örömével hatott a művészet. Ám ilyen „drasztikusan", ilyen, önmaguk iránt is következetes könyörtelenséggel még sohasem keresték az emberek — s az emberiségen belül a művészek — az igazságot. Ez nyílván abból következik, hogy ilyen nagy, átfogó és egyúttal komplex, bonyolult problémái az emberiségnek még sosem voltak. A művészetek tehát lényegükből következően akarják megszólaltatni ezeket a társadalmi és létigazságokat, , ,az igazságot'', mely ilyen hallatlanul intenzív feszítőerővel még soha nem jelentkezett. Ennyire összetett problémák elé, s ilyen életrehalálra menő határozottsággal még soha nem állította problémák elé az emberiséget álét. Ily végletes módon, ilyen szélsőségesen a problémák sem voltak ennek előtte fölvetve soha. — Ebből meggyőződésem szerint annak is következnie kell, hogy a „rendteremtés" iránt is ma a legnagyobb az igény. FISCHER: Szükségszerű, hogy amikor emberi létünk a legvégletesebb differenciáltságot. mutatja, ugyanakkor a szintézis iránti leghevesebb igény is fellépjen. Az ember nem tud sokáig a ziláltság szellemi állapotában élni. Ügy vélem, a szá.zad közepéig a művészetek analitikus korszakát éltük. Azt hiszem, az irodalomban is inkább az analitikus jelleg dominált. Most a szintézisre törekvő korszak ' következett el. A szintézis hármas egységet feltételez: a tudomány, az etikum és az esztétikum komplexitásba-kerülését. A művészet napjainkban nem véletlenül „kutatta" ki a tudománnyal határos érintkezőpontjait s nem véletlenül törekszik ahhoz •a relációhoz, amelyben a tudomány, az erkölcs és az esztétikum egységet képez. E tényezőknek bizonyos magas szinten totalitásban kell lenniök. Ma már a tudomány •is odáig jutott, hogy a tudósok ténykedésük közben „esztétikai" jellegű problémákhal is szembetalálják magukat. Nem véletlenül probléma például a matematikai képletek arányának, harmóniájának kérdése. Tudott tény, hogy Einstein az egyik új képlet előtt így nyilatkozott: „Én ezt a képletet nem találom eléggé esztétikusnak!" "Véletlen dolog ez? A legkevésbé sem, mert az emberi lélek legmélyén a dolgok szintézisben vannak; a legmagasabb szintű tudományt sem lehet ma már művelni •a művészettel rokon alapállás: intuíció nélkül. Másfelől a művészet is odáig fejlődött, hogy egyik elsődleges szándéka — a valóság és lét igazságainak megismerése, .s a megismert törvényszerűségek tekintetbe vétele. ,— Konkréten, festés közben hogyan jelentkezik Nálad ez a probléma? FISCHER1: Például úgy, hogy a gravitációs erőt én, a képzőművész is kénysze•rülök felfogni s érzékeltetni adott műveimen belül. A modern szemléletű képzőművész a lét törvényeinek felszínre hozására kényszerül. Hogy mást ne említsek hirtelen: a szerkezet, lét-modell érvényesítésére, felszínre juttatására törekszik elsőrendűen a konstruktivizmus, kubizmus és így tovább. Persze a tudománnyal :560
Bényi László: Búcsúban (fent) — Szüret (lent) Vö: Szelesi Zoltán: Bényi László kiállítása Szegeden (562. I.) I.
Fischer Ernő: Notre Dame Vő.: Dér Endre: Párbeszéd a művészetről
IL
I. (559. I.)
Vinkler
László: Letarolt erdő (fent) — Gyökerek
(lent) III.
K É P E K A SZEGEDI S Z A B A D T É R I
Éva: Tőkés Anna,
Ádám: Lehotay
J Á T É K O K TÖRTÉNETÉBŐL
^Z EMBER TRAGÉDIÁJA
- 1933.
Árpád
(Liebmann
Béla
felvételei)
-való reláció tekintetében magától értetődően sok probléma adódik. A tudománnyal •való „rokonság" érvényesítésének határai vannak, szigorú határai, melyeket — a képzőművészet sajátosságaiból következően — nem lehet túllépnie a művésznek. Ha túllépek a hataron és arányt veszítve csak és kizárólagosan a „törvényt" igyekszem dokumentálni a műalkotás születése közben, menthetetlenül a tudomány abszolúte objektív álláspontjára jutottam — s ez a művészi szubjektum teljes feladásával jár. Megfigyelhető, hogy a modern képzőművészeti törekvéseknek abból az ágából, mely •a „tudományszerűséget" a végletekig viszi — kimarad az ember... S az „élemb'erielenedetf művészet — abszurdum, mert a művészet lényegének feladását jelen-: lené. — Az „elembertelenedett" művészetnek nincsenek etikai vonatkozásai sem. FISCHER: Márpedig szerintem ez a leglényegesebb a három említett tényező közül: az etikum. Az etikum fogalma nálam összekapcsolódik a szenvedés fogalmával. Etikumon mindenekelőtt az emberiség nagy fájdalmai iránt érzékeny etikai •alapállást értek, a „pokoljárók" alapállását: „Aki dudás akar lenni, pokolra, kell unnak menni..." Mélyebb járatú művészet az, mely tartalmát nem az élet hedonisztikusabb, boldogabb régióiból meríti kizárólagosan. Az „abszolút" boldogság — abszolút idillhez vezet. S az abszolút idill — a művészet halála. Az egyik legnagyobb hajtóerőt jelenti az emberiség fejlődésében az, hogy teljes felelősséggel vagyunk képesek viselni a nehézségeket, s a nehézségek okozta szenvedést, mely az. embertől soha nem lehet távol: hiszen a betegséggel, halállal mindig számolnunk kell. Lehet akármilyen boldog is áz alkotó ember egy-egy nagy felfedezés, elérésekor, egyegy nagy eredmény láttán, megint csak ott áll, hogy ki kell szenvednie magából a következő eredmény állapotát~ hogy ismét boldoggá lehessen. Az emberi „küzdelem" permanens jellegét kell konstatálnom, ebből következően igyekszem kialakítani filozófiai töltésű művészetemet. Ez a filozófiai hátterű, nagy emberi összefüggéseket érzékeltető és megértő, nagy formátumú művészet az ideálom, ennek szolgálatába igyekszem állítani szerény képességeimet. ' — H a az általam ismert figurális kompozícióidra gondolok — akár az ú j a b b Harlekinre például, mely szuper-magányosan, szenvedőn, a „miért" problémáját fölvetve tekint titokzatosan a világba —, valóban azt kell megállapítani, hogy a szenvedés, a f á j d a l o m iránti érzékenység a domináló a képeken. Ilyenfajta érzékenységet árul el emlékezetem szerint a „Cirkusz" című kompozíció is. Itt is döbbenetes módon fejeződik ki — az óriási, titokzatos térbe, a trapézok pókhálórendszerébe jelzésszerűen beléhelyezett figurákkal — a küzdő emberre leselkedő veszélyek sokasága. FISCHER: Igen, bár műveimben meglelhető valami végső, optimisztikus kicsengés, az én dolgaimra tagadhatatlanul bizonyos aláhangoltság a jellemző —'egészüket tekintve. örök példaképem Rembrandt. Nála a mély, a „basszusig" lemenő hangvétel a domináns, a szenvedő emberrel való legteljesebb azonosulás kifejezése7 képpen. Ebből adódik képeinek páratlanul gazdag és soha el nem évülő „hangszere-: lése". Magam is szeretném olyan differenciált rezgését érzékeltetni a szín- és vonalvilágnak, a ritmusrendnek, amellyel az emberi lélek legfinomabb rezdülései is kifejezhetők. Ami pedig az esztétikumot illeti, úgy érzem, én már visszatértem azokból a kutatási állapotokból, melyeket analitikus jellegű módszerekként vetett fel a művészetek története. Ha úgy tetszik, végigéltem a magam impresszionisztikus, tassisztikus, kubisztikus állapotát, s úgy érzem, felgyűjtöttem a magam számára mindr ezek kifejezésben eszközeit is, s ezek birtokában — kétségtelenül szintetizáló szándékkal — a kitágult, nagy volumenű valóságot iparkodom ábrázolni, túlmutatva az egyedi témákon. Ügy érzem, most már a tárgyi valóság felülete mögött képes vagyok •megkeresni azokat a szimbólum- vagy modellrendszereket, amelyekben a valóság egyre újabb szférái találkoznak a valósággal. Tehát a minden irányba megnyílt, kitágult, megnagyobbodott, kozmikus méretű valósággal kell számolnom. Amikor az ismert az ismeretlent, a véges a végtelent, a megfogható a megfoghatatlant (művészetről lévén szó) idézi. A ma művészete ott kezdődik, ahol a művész képes bizonyos gyújtópontot kitűzni az ember és a természet között, melyet vizuálisan valahogy kihelyezettnek kell elképzelnünk, ha kell, akár „fényévnyi"- távolságra is kihelyezettnek, hisz ott még mindig az ember kutat... Az alkotó szellem korszerű művészi fejlődését csak ilyen dialektikus állapotban tudom elképzelni, amely uz életnek és énnek, tapasztalásnak és eszmélésnek, a valóság kozmikus méreteinek és véges önmagunknak áthidalásából áll. Egyszerűbben: a „gyújtópont' kitűzéséből, tőlünk való távolságának meghatározásából és megteremtéséből. " DÉR ENDRE Tiszatáj
561
BÉNYI LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSA
SZEGEDEN
Bényi László nem csupán festő, hanem művészettörténész is. Azok egyike, akik az alföldi mesterek, Tornyai és Endre Béla körének alkotásait a hazai és külföldi tárlatrendezések révén legeredményesebben népszerűsítették, Koszta József és R u d nay Gyula művészetéről pedig sikeres könyveket is írt. Képeinek kiállításán mégsem valami elméleti megfontolásoktól agyonkínzott festményprod'uktumokat láthatott a közönség, melyeket egy esztétikai kérdésekkel és hagyományfel táró kutatással foglalkozó művészeti írótól várni lehetett volna; hanem éppen ennek ellenkezőjeként, a tárlat legjobb képein a természeti látvány és az élet egyéb jelenségeinek magas hőfokú művészi élmény-megragadása tükröződött. Bényi László alkotásainak legtöbbje friss hatású, sűrűn változó arculatot m u tató tájábrázolás. Az alföldi tanyavilágtól kezdve (Faluvége, Boglyák), a d u n á n t ú l i lankákon. át (Tihany, Csopaki erdő), elvisznek ezek a képek egészen a kéklő egű olasz tájakig (Velence, Ostia), s e sokféle témából áradó finom érzés és h a n g u l a t érdekesekké és vonzókká teszi műveit. Mondanivalóit általában határozott, gyors ecsetvonásokkal felrakott bársonyos tónusú, teltmeleg színek tolmácsolják, s ezek á művész valóságrögzítő igyekezetének szenvedélyes hevületét is jól kifejezik. Az egymástól eltérő jellegű tájegységeken belül megfestett más-más év- és napszakváltozataival (Patakpart télen, Tavaszi fák, Alkony, Este), hol drámaian mély h ú r o kat penget, hol pedig költőien lágy akkordokat teremt. Képeinek láttán olyas vélemény alakul ki bennünk, hogy Bényi ecsetjét a múló hangulat varázsának megragadása iránti vágy h a j t j a , s a pillanatnyi élményhatástól sarkallva, gyakran megelégszik a látott dolgok felszínrajzának benyomásszerű rögzítésével. Voltaképpen e szenvedélyes ábrázolókészség és impulzív élettelítettség által kapcsolódik az alföldi mesterek alkotóvilágához, s jellegzetes festészeti hagyományaikat modern hangszerelésű műveiben kamatoztatja. A mondottakból úgy tűnik, mintha Bényit — minden mást kizáróan —, csak á natúra hihetetlen bőségű jelenségei érdekelnék, holott ez koránt sincs így. Természeti képein gyakran feltűnik az ember is, különösen a falun élő nép, akinek örömét (Körhinta, Gyerekek a vízparton), vagy bánatát (Temetés-variációk), velük: együtt érezve fejezi ki. Legszebb figurális kompozícióját (Eszterke olvas), azonban saját kislányáról festette meg. Színpompás látványt nyújtó, könnyeden megjelenített virágcsendéletei a szem és szív számára spontán gyönyörködést keltenek. *
Szeged közönségének már volt alkalma megismerni Bényi László nevét. Tizenöt évvel ezelőtt, 1950 nyarán ő rendezte újjá a Móra Ferenc Múzeum képtárát. Hosszú idő után általa kerültek méltó megvilágításba Munkácsy Honfoglalás-ának i t t őrzött nagy szén- és színvázlatai, melyeket jelentős művészeti és tudományos értékű dokumentumokkal gazdagított. Ez alkalommal hozta létre az „Alföld tája és népe" c. képzőművészeti kiállítást is, melyhez méreteiben és színvonalában hasonló állandó; jellegű tárlata a szegedi múzeumnak sem régebben, sem e rendezvény kényszerű lebontása óta nem volt. Meg vagyunk győződve, hogy Bényi Lászlót ezentúl nemcsak érdemes munkásságú művészettörténészként, hanem szívesen látott, tehetséges festőként is számon tartják' Szegeden. SZELESI ZOLTÁN
S62
Ö R Ö K S É G
A SZEGEDI FIATALOK
SZÍNPADMOZGALMA
Az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság, mely egy csapásra véget vet a kapitalizmus ideiglenes konszolidációjának, nemcsak a munkásosztályt és a parasztságot s ú j t j a : megrendíti a középrétegek gazdasági egzisztenciáját is: az értelmiség jelentős része proletársorba hull. A kelletlenül jött sorsközösség felkelti szociális érdeklődését; a tömegek felé fordítja. Ez a tömegek felé fordulás báziskeresés; ez jellemzi a 30-as évek elejének csaknem minden számottevőbb irodalmi-művészeti mozgalmát itthon és külföldön egyaránt: különösen a színpadművészet törekvéseit. Az 1931 őszén szerveződő Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, melynek tudományos, művészeti és politikai elveit már kezdettől fogva „kollektivizmus"; tömegkultusz, individualizmusellenesség jellemzi, nagy intenzitással fordul a „legkollektívebb" művészet: a színházművészet felé; a Kollégium tagjainak sokoldalú tudományos, művészeti tevékenysége szintetizálódhat itt, nem lebecsülendő Hont Ferenc személyes hatása sem. Mint első tettre vagy inkább kísérletre, előzményre, hivatkoznunk kell az Igen csoport 1925 novemberében a szegedi városi színházban tartott matinéjára, ahol többek között bemutatásra került Berezeli „A bányász" c. egyfelvonásosa Hont rendezésében. Berezeli és Hont a két teoretikus. A haladó nyugati színpadművészet, elsősorban Gemier és Reinh'ardt nyomdokain haladva elvetik a l'art pour l'art színház gondolatát, a tömeggel, a közönséggel való kapcsolat megteremtését, illetve helyreállítását sürgetik. Mindezt párhuzamosan egy időben két forma: a kamaraszínház és a szabadtéri tömegszínjáték keretein belül próbálják megvalósítani. Berezeli drámái — Útitársak, Tigrisek, Fegyencek, Fiatalok, A lángész, Margit és Márton — jellegzetes expresszionista kamaradarabok: alapélményük az elidegenedés érzése, az ember és a társadalmi valóság közti kapcsolat megbomlása, világgá akarnak kiáltani valamit, hősei nem élő emberek, hanem csak szenvedélyek, eszmék szócsövei, jellegtelen papírfigurák, a pacifista tendenciák mellett fellelhető a lázadó anarchizmus, szembetűnő a freudi mélylélektan hatása. Berezeli nem jut túl az idealista társadalomszemléleten: a társadalmi helyzetet megváltoztathatatlan valóságként mutatja be, mítoszt teremt, ugyanakkor lemond a művészi emberábrázolás alapvető követelményéről is. Hont, Gemier tanítványa, az egyre sokasodó európai példák — Reinhardt, Gemier, Meester szabadtéri játékai, a marxista—leninista világnézet és a szocialista realizmus jegyében létrejött orosz tömegjátékok — nyomán elsősorban — szinte mondhatni a kizárólagosság igényével — a szabadtéri tömegszínjátékkal akarja a színház és a közönség közti megbomlott kapcsolatot helyreállítani. Hont és Berezeli elvei — melyek mai szemmel sok vonatkozásban korrigálást vagy árnyalást igényelnek — a konkrét történelmi helyzetbe, a 20-as, 30-as évek teljes színházi válság felé közeledő népszínműves, semmitmondó polgáridrámás színháztörténeti korszakába helyezve okvetlenül bátor, forradalmian ú j állásfoglalásként tartandók számon. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a Művészeti Kollégium közössége nem marad meg a szavaknál, hanem már kezdettől fogva — csodálatra méltó energiával és kitartással — hozzálát gyakorlati megvalósításukhoz is. A küzdelem a „szórakoztató üzemmé aljasult" színház ellen, a világnézeti alapon álló hitvalló színház megteremtéséért már 1928-ban megkezdődik: a Párizsból hazatért Hont kezdeményezésére megalakul Szegeden a „Színházbarátok köre" a közönség és a színház kapcsolatainak fejlesztésére. A következő esztendőben ismét csak Hont a francia Copeaut példáját követve kamaraszínház, önálló kísérleti színpad megteremtésén fáradozik eredmény nélkül: a kísérletezés a városi színház falai közé szorul. Hont Shaw- és Pirandello-darabokat rendez, majd Berezeli drámáit, az „Isteni színjáték"-ot, és „A lángész"-! Minden újabb vállalkozás előtt hosszas csatát kell vívni a dilettantizmust, a tartalmatlan semmitmondást patronáló, az üzleti szempontok és címek felé kacsintó műsorpolitika ellen. Az „Isteni színjáték"-ot a bemutató előadás, „A lángész"-t a főpróba után „leveszik" a színház műsoráról. Mégis jelentős kísérletek ezek, méltán állíthatók a fővárosiak — Forgács Rózsi 5* 57
563 «
kamaraszínháza (1923—24), Pasalovszky Ödön kísérletei (Cikk-cakk estek, Rendkívüli Színpad stb. (1927-30) - mellé. A Szegedi Fiatalok színpadmozgalmá kapcsolatot teremt a baloldali munkásmozgalommal: csatlakozik a KMP eszmei vezetése alatt álló, a 100% által irányított szavalókórus mozgalomhoz: 1931 tavaszán Hont a szegedi munkásotthonban szavalókórust szervez. A művészeti-politikai munkába 1931 őszétől a többi kollégiumi tag is bekapcsolódik: Radnóti és Berezeli kórus verseket ír, Széli István a betanításnál segédkezik. A szavalókórus a mozgalmi rendezvényeken nagy sikerrel adja elő József Attila, Radnóti, Kassák, Lukács László és Berezeli verseit. A Juhász Gyula által alapított Munkásszínpad Berezeli Fiatalok c. drámáját m u t a t j a be. 1932 áprilisában, a szegedi kommunista sejt és a félillegális OIB-csoport lebukásakor az egész szavalókórust letartóztatják, jó néhány tagját másodfokon börtönbüntetésre ítélik. A színpadmozgalom idáig megtett ú t j a a 30-as évek balra orientálódó avantgard művészeié: az izmusokon — jelen esetben az expresszionizmuson — keresztül, a forradalmi munkásmozgalomig. A Művészeti Kollégium legnagyobb szabású gyakorlati vállalkozása 1932—33-ban a szegedi szabadtéri játékok megteremtése. A gondolat a Gemier mellett dolgozó Hontban születik. Gemier hatására „áhítatos szellemű szabadtéri magyar népszínjátékot", misztériumot kíván a szegedi Dóm elé. „Fölhasználhatjuk — í r j a — a magyar misztérium maradványokat, és ezeket azután kiegészítheti és átdolgozhatja .valamelyik kiváló magyar író." Nem nehéz felismernünk a kommunista Hont nézeteiben a népi ideológia hatását. 1932 nyarán „Magyar szentek" címmel élőkép-sorozatot rendez a szabadtéri játékokon: a „magyar feltámadás" allegóriáját megjelenítő utolsó képben „a Szózat hangjaira magasra emelt, egymást keresztező sarló és kalapács mögött vonult be a játszó- és nézősereg a kivilágított templomba." 1933 augusztusában — elsősorban a Kollégium áldozatos és kitartó m u n k á j a nyomán — misztériumjáték nem lévén kéznél, „Az ember tragédiája" kerül színre Hont rendezésében, a Kollégium elnökének, Buday Györgynek díszleteivel. Az expresszionizmus hatása érezhető Hont rendezésében: Piscator „praktisches-Theater" és Jessner „Zeit-Theater" elméletének jegyében „aktualizálni" igyekszik a darabot: az individualizmus és a kollektivizmus közötti harc ábrázolására törekszik, holott Madách drámájának, a társadalmifilozófiai eszmények és megvalósult formájuk közötti feszülő ellentmondás a d j a a .lüktetést. A Kollégium közössége közönségpszichológiai vizsgálatokat végez az egyetemi hallgatók körében, kidolgozza a vizsgálatok alapelveit és módszereit, Hont sürgeti az időközben feloszlott Színházbarátok Társaságának újjáalakulását. 1934—35-re, rövid ideig tartó csüggedés és zavar után Európa-szerte rendeződnek az antifasiszta erők. Hont 1934 nyarán Csehszlovákiában kapcsolatot teremt a KMP ott-tartózkodó vezetőivel, 1935 januárjában megindul a Kollégium színháztudományi szemléje, „A színpad". „A színjáték — í r j a Hont a '•'•Színpad és m u n kásosztály« c. tanulmányában — ma a politikai küzdelem harci eszköze. Napjainkban erősebben, mint valaha. Azokban az országokban, ahol a politikai küzdelem élesedik, a színjáték egyre határozottabban szolgálja a politikai célkitűzéseket." A Kollégium bekapcsolódik abba a nagy európai — a népfrontpolitikát és az antifasiszta harcot szolgáló — színházmozgalomba, melynek Németországban 1933-ig Brecht és Piscator, Franciaországban Gemier, Spanyolországban pedig Lorca a legkiemelkedőbb vezetője és harcosa. Az első szám összefoglalja a Kollégium közössége által eddig végzett sokoldalú színháztudományi és művészeti munkát. A központi probléma és végső cél az ú j magyar dráma megteremtése a világnézeti, társadalomalakító színház jegyében. Gemiert, Piscatort és Jessnert idézik, tanulmányt közölnek Brechttől, részleteket a Mahagonnyból Radnóti Miklós fordításában. Bálint György az „első amerikai tömegdrámá"-nak. Elmer Rice „Mi, a nép" c. alkotásának broadwayi bemutatójáról ír részletesen. Az ú j dráma — véli Hont — szintézis eredményeként jön m a j d létre: a munkásés parasztszínjáték és a régi színháznak a fejlődés vonalában mozgó elemeiből. A legfontosabbat, a világnézeti tartalmat, „az osztályöntudat és az osztályellentét érzését" a munkásszínjátszás adná. A helyesen értelmezett népfrontpolitika: az antifasiszta érők a munkásosztály vezetésével való összefogásának elve transzportálódik Hont elméletében. Ortutay viszont a népi ideológia hatására visszatér Hont 1929-ből származó „magyar népi misztérium" koncepciójához. Az 1933-ban elkezdett előmunkálatokat folytatva, a közönség és a színpad kapcsolatát közönségszociológiai kutatásokkal is mélyíteni kívánják. Erre vall a „fütty és taps"-ról közölt vitaanyag. :564
„A színpad"-ot nem kizárólagosan a Kollégium megnyilvánulási lehetőségének szánják, hanem vitafórumnak is; már az első számban ankétot hirdetnek a „színjátszás legaktuálisabb problémáiról": a színház társadalmi és mai szociális funkcióiról, a színház és a társadalom összefüggéseiről, a színház és a feltörekvő ú j osztályok közötti kapcsolat megteremtéséről, az ú j drámáról, a jövő fejlődéséhez szükséges újításokról, reformokról. Egy színházelméleti folyóirat alapítása állami támogatás nélkül vidéken hallatlan bátor és a meglepetés erejével ható tett abban a korban, amikor a színházelméletet mint tudományt mindössze Ambrus Zoltán és Hevesi Sándor néhány könyve jelenti. Az első szám nem is marad hatás nélkül. 1936. május 10-én, jórészt a Szegedi ^Fiatalok kezdeményezésére megalakul a Színháztudományi és Színpadművészeti Társaság. Az alakuló ülésen szinte az egész Kollégium részt vesz, Hont lesz a Társaság titkára, Tolnai Gábor a jegyzője, választmányi tagnak választják Buday Györgyöt, Ortutay Gyulát, Tomori Violát, Bálint Györgyöt, a tagok sorába lép az egész Kollégium, így Radnóti is. Hont olvassa Cel az előkészítő bizottság programtervezetét, mely a következő feladatokat, tennivalókat tartalmazza: közönséglélektani, szociográfiai vizsgálatok, gazdasági jogi vonatkozások, a színpadi alkotás elemeinek történeti, lélektani, esztétikai megvilágítása, az ú j magyar írók érvényesülésének elősegítése, a magyar népi játékkincs összegyűjtése, a színésznevelés módszereinek kidolgozása a lélektan alapján, a rendezőképzés elősegítése, a színpadtechnika és a vidéki színészet, a színházépítés, a színházi zene, a film, a rádió problémáinak vizsgálata stb. , A programtervezet a Kollégium színpadművészeti elméleti munkaterületeinek összefoglalása kiegészítésekkel: az egyes részfeladatok szinte nevekhez köthetők. A Szegedi Fiatalok színpadmozgalma véglegesen kilép á provinciális és kollégiumi keretek közül: országos méretűvé szélesedik. A Társaságban a Kollégium tagjain és a haladó szellemű színházi szakembereken kívül helyt kapnak a hivatalosak is: „az összes pesti korrifeusok". Hontnak sokszor engednie kell elvei és meggyőződése rovására, vagy kompromisszumkötéshez folyamodnia. „A színpad" első száma után a többi már korántsem tartalmaz annyi bátor hangú, az égető kérdésekkel érdemben foglalkozó írást, egyre inkább eluralkodnak a mának nem sokat mondó, ám terjedelmes színháztörténeti írások, s olyanok is napvilágot látnak, melyekkel Hont és a Kollégium nyilvánvalóan nem ért egyet. A mai színház válsága a legállandóbb téma, a korántsem egységes nézőpontú, de egyaránt elkeseredett hangú, bíráló tendencia a jellemző, az útmutatás, a megoldások keresése már kevésbé. Hont és Tomori Viola foglalkozik a színészképzés problémáival, erős pszichológiai megalapozottsággal, a politikai, világnézeti színház követelményeiből kiindulva. Az ú j színészi magatartástípus kialakulását, illetve kialakítását — akár az ú j drámát — a háromösszetevőjű szintézis útján képzeli el Hont: „A művészi továbbfejlődés szempontjából Magyarországon a hivatásos színművészet, a társadalomalakító munkásszínjátszás és az eredeti parasztszínjátszás jöhet számításba." Továbbra is figyelemmel kísérik a szegedi szabadtéri játékok sorsát: Hont bemutatásra javasolja Jákob Biedermann, francia jezsuita Cenodoxus c. drámáját. A drámát Radnóti fordította németről magyarra, egy részlet meg is jelenik~„A színpad" 1936. évi 7—8. számában. 1937 nyarán az első rendezés tanulságait továbbfejlesztve ismét Hont rendezi a Tragédiát a szegedi Dóm téren. A Kollégium színpadművészeti tevékenysége — mely 1933 óta az elmélet területeire szorult — 1937-ben visszatérhet a gyakorlati munkához: 1937. január 10-én Hont a Bethlen téri színházban a „Korunk színháza" c. előadása alkalmával bejelenti a Független Színpad mozgalmának megindulását. „A színpad" és a Színháztudományi és Színpadművészeti Társaság által célul tűzött feladatok gyakorlati megvalósítására törő, eredményeit továbbfejlesztő Független Színpad története és érdemei Serfőző Lajos kutatásai nyomán már ismeretesek. A Szegedi Fiatalok a 20-as évek végén, a 30-as évek elején induló színpadmozgalma a magyar antifasiszta népfrontmozgalom legnagyobbszabású kulturális mozgalmává szélesedik. CSAPLÁR FERENC
K A R I K Á S F R I G Y E S Í R Á S A I AZ Ű J E L Ö R É B E N EGY ELFELEDETT
LATINKA-BALLADA
Karikás Frigyes első ízben 1954-ben jelentkezett az amerikai Ü j Előre hasábjain, Az öreg Lavrov című novellájával. Az 1923-as év mintegy fordulópontot jelent az Űj Előre és a világszerte emigrációban szétszóródott, forradalmi magyar írók kapcsolatában. Gábor Andor és Illés Béla mellett, akik nevével már korábban is találkozhatunk a lap irodalmi rovatában, Bécsből, Berlinből, Párizsból, s nem utolsósorban Moszkvából mind sűrűbben érkezik novellát, verset tartalmazó posta az Űj Előre New York-i címére. Barta Sándor, Hidas Antal, Illyés Gyula, Kiss Lajos, Zalka Máté és mások küldik írásaikat, s mind gazdagabbá válik — éppen a Kun Béla vezette, úgynevezett „moszkvai szerkesztőség" m u n k á j a révén — a tájékoztatás a fiatal szovjet állam politikai és gazdasági helyzetéről, irodalmi és kulturális életéről, és gyarapodik az oroszból fordított művek száma. 1926—27-ben Karikás írásai közül már csaknem az egész Harminckilences Dandár felsorakozik az Űj Előre irodalmi mellékleteiben, Korbély János, Az én Dobai Gábor bátyám, Petri Koczka Péter, mely mindegyikében megmutatkozik Karikás eredeti elbeszélő tehetsége. De az Ű j Előrében mutatkozik be először Karikás Frigyes, a költő is, először az 1927 újévi számban megjelent Űjévi cselédfohásszzal, s még ugyanebben az évben a népballadák hangját-hangulatát idéző, megrázó versével, a Latinka Sándorral. (Illés László és K. Nagy Magda hívták fel először a figyelmet Karikás verseire és költői tehetségére a „Karikás Frigyes ismeretlen írásai" című közleményükben, az Irodalomtörténeti Közlemények 1961-es évfolyamában. Az Űjévi cselédfohász valamelyes eltérést mutat az ott kéziratból közölttől, de a két versnek az Ű j Előrében történt megjelenéséről nem tesznek említést.) Karikás költeménye — már a téma azonosságából következően — közeli rokonságot mutat Hamburger Jenő közismert Latinka-balladájával. De míg Hamburger balladájában a tragikus eseményt énekli meg, Latinka Sándor életének utolsó perceit s meggyilkoltatását, Karikás a „holdvilággal hóttak járnak" néphit világába illeszti bele Latinka alakját. Éppen ezáltal sikerül megteremtenie a ballada hangulatát, s érzékeltetnie, hogy a proletárforradalom emléke, s vele Latinka alakja mennyire elevenen él a magyar nép emlékében. KOVÁCS JÖZSEF
LATINKA SOMOGYI I. Az iccaka én is láttam . . . Lenn a cselédházban háltam, Dehogy háltam, háltam vóna, Hogyha épen tudtam vóna. Ház mögött a szeles ólba, Üres hassal, térdig hóba. János bátyám vén kocája Sivított az iccakába. Mintha fülembe rít vóna, Cseléd-disznó cseléd-sorja. Egyszer csak úgy éjfélt verve, Mintha késsel volna szelve Elhallgatott a vén jószág. Nosza, mondom, ezt már hajtják! Csak úgy mezítlábra kelve Pitvarajtót maj' kiverve (Szél hasított csontot, velőt) Ott álltam a faház előtt. :566
SÁNDOR LEGENDA II. . . . Fehér lepedő volt rajta, Hófehér az ábrázatja, Szeme odva feketéllett, Mégis bennvót minden élet. Szeginy-élet, cseléd-élet. — (Az éjhomály szerteszéledt.) Sebes lábát fagy mardosta, A vén kocát csitítgatta. III. Sándor bátyám, ides bátyám, Én leszek a Beke István, Kaposvárott, emlékezzen, Együtt nyúztak az egyesben. Akkor kend még szemmel látott, Velem egy-két jó szót váltott, Nem feledem Hetembe, Itt van most is a fülembe,
Sándor bátyám, ides Ides bátyám, Sándor
bátyám, bátyám.
IV. Hej, de bitang lett az ilet, Minden ember cseléddé lett. Földre néző bús cseléddé, Korbács-tűrő vén cseléddé, Mintha vére hüt ki vóna, Mintha mindenki úr vóna, Mintha szóga egyse vóna. Láncra verik az apámat, Teherbe verik húgámat, Sírba teszik az anyámat, Elhajtották a marhámat. Sose járt itt ilyen tatár! Otthon van nálunk a zsandár, Az vigyáz a major-rendre. Azt mondják, hogy így van rendbe, Cseléd ember így van csendbe. Bizony, van baj garmadával! Ügy elmennék a halállal, Senki se tartana vissza. De gondojjuk, majd megissza Valaki a levét ennek! S így a napok tovamennek.
Nem pattogó, nem ég lánggal, Mégsem hamvad a világgal. Lassan érik vad parázsba, Tüzet ver majd hét határba. Terjed a tűz hét világra, Nagy majorról kis tanyára. Egy országból másikba csap, Minden cseléd kapára kap. Jaj, csak soká ne tartana, Jaj, csak mindjárt felcsaphatna, Hej, csak kiáltanék nagyot, Olyan verekednén vagyok! Nem birom ki, ides bátyám, Belehalok, Sándor bátyám, Sándor bátyám, ides bátyám, ides bátyám, Sándor bátyám! VI. Vén koca a széles ólba, Belébutt a szalmás hóba, Megnyugodott, békén maradt, Sándor bátyám tovahaladt. Lenézett a havas földre, Minden világos lett tőle, Csak a kastély sárga orma Mintha belepirult volna. Kin' a fagyon Lassan haladt,
V. Azért úgy a hamu alatt Sándor bátyám tüze gyullad.
. . . Csakhogy
Fischer
Ernő
soká soká
álltam, láttam.
egyszer
én is
láttam.
rajza 567:
K I L Á T Ó
Folyóiratunk „Kilátó" rovatának jelen számát német vonatkozásúanyagokból szerkesztettük. A szegedi József Attila Tudományegyetem Germán Filológiai Intézete munkatársai szerzői közreműködésével készült szerény összeállításnak mindenekelőtt a fasizmus feletti győzelem 20. évfordulója, s egy ezzel kapcsolatos helyi esemény, a május10—15 között Szegeden megrendezett német-magyar barátsági hét kölcsönöz aktualitást. A József Attila Tudományegyetem rendezésében lezajlott barátsági héten részt vett és „A Német Demokratikus Köztársaság — hozzájárulás Európa békéjének megvédéséhez" címmel előadást tartott Wilhelm Meissner, az NDK magyarországi nagykövete. A barátsági hét sikeres programjában szerepelt még Franz Köhler sajtóattasé előadása, német filmest és irodalmi műsor, valamint könyvkiállítás(A Szerk.)
BERTOLT
BRECHT A
LÍRÁRÓL
A gyűjteményben közölt cikkek, jegyzetek témaköre rendkívül heterogén. A z egység itt is, akárcsak a szerző egyéb műveiben, a meghökkentő, látszatra nemegyszer banális felszín alatt meghúzódó, kimondatlan, félig megformált, de logikailag egyértelműen kényszerítő hatású gondolatokban, a gondolatoknak szigorúan racionális, dialektikus játékában található meg. „A tónusnak az a bizonyos könnyedsége, amellyel ezekről a dolgokról beszélnek, nem szabad, hogy megtévesszen a szempont komolyságát illetően." Noha a gyűjteményben közölt cikkek jobbára Brecht későbbi, a „dekadens' r korszak utáni éveiből valók (a legkorábbi 1927-ből), az írásokban — ha hézagosan is — felvázolódik a szerző reflektív, a költői mesterség elméleti-technikai kérdései számba vevő szemléletmódjának — s így áttételesen ars poeticájának — genezise. A kiindulás a költői gyakorlat vonatkozásában: erőteljes, szenvedélyes szakítás a századforduló német irodalmának világával, kifejezési eszközeivel, költői-emberi magatartásával, „ezekkel a csendes, finom, álmodozó emberekkel, egy elhasznált burzsoázia érzékeny rétegével; nem akarok tudni róluk!" Ebből az igen élesen a r tikulált ellenérzésből egyértelműen adódik a következtetés: egészen új alapvetésre van szüksége az irodalom, az adott esetben a líra területén. Brecht ezért három értelemben is túlmegy a líra tulajdonképpeni határain, hogy az idegen területekről ú j anyagot, ú j módszereket és eszközöket: egy ú j líra alapköveit hozza magával: egyszer történetien, vissza a lutheri népnyelvig, amelyből szinte spontán módon fakad a Schiller által naivnak nevezett költészet és szemléletmód; másodszor s a j á t kora nyelvét, formakincsét illetően: a modern kor irodalmon kívüli nyelvrétegeibe általános és ösztönös formáiba hatol be; harmadszor logikailag: a lírai t a r t a l m a t mintegy megfogalmazása előtt tudati szintre emeli, objektivizálja, s ezt a tisztán fogalmi magvat mint „alapgesztust" a verssorok alá helyezi. Az írások tükrében úgy tűnik, hogy Brecht történelmi felfedező ú t j á n a k értékelése bizonyos kiegészítésre szorul: az ősi nyelvi alap és a népi formakincs úgyszólván hallgatólagosan került a brechti líra alaprétegébe, pontosabban szólva ez a kérdéscsoport — legalábbis az itt közölt gyűjteményben — legfeljebb egy hivatkozás erejéig (Luther) képezi a reflexió tárgyát, viszont annál intenzívebb ebben a vonatkozásban a szó legáltalánosabb értelmében vett klasszikusok műveivel való foglalkozás. Brecht elemzései nem az irodalomtörténeti kutatás, hanem a költői gyakorlat szempontjait követik, és pontosan a sajátosan ú j költészet és esztétika létrehozásának, kimunkálásának a fentiekben a költői gyakorlat vonatkozásában vázolt vonalán haladnak. Minden elfogultság nélkül szedi ízekre a múlt nagyjainak alkotásait, hogy egy-egy formai vagy tartalmi elemet kiemeljen, és a saját költészetébe mentsen át; ismeretlen, eddig homályban maradt részletekre vetít sajátos szemszögből rikítóan erős fényt, s ha szokatlanok is a szemünk előtt megjelenő arányok, nem torz ez a kép, a kifejtett vélemény sajátos igazsága tagadhatatlan. Brechtnek a népdalról vallott felfogása a múltból a jelenbe vezet: „úgy tűnik — írja :568
—, mintha a haladó polgárság költői és zeneszerzői a legnemesebb népi kincs ú j formába való ötvözésével megfosztották volna nyelvétől a népet." Ezért nem a népdal hagyományos formái igazgatják, hanem a nép között ma is élő, sokszor homályos eredetű, de a „kisemberek" körében népszerű daltípusok, mint pl. a ballada, a moritat, vásárokon előadott dalok (Bünkelgesang), a jazz. Ezekhez a hagyományokhoz, félig-meddig természetesen, ösztönösen kialakult alakzatokhoz hideg és józan, a társadalomtudomány kiművelt és a gyakorlati, művészeti, politikai életben kifinomodott logika párosul: „A lírikusnak nem kell félnie az értelemtől."' Nem a tudatalatti, hanem a tudatosan végiggondolt tartalom határozza meg a brechti vers jellegét. Ez a felfogás az alapja verskritikáinak, elemzéseinek is: a vers lényege fogalmilag megragadható. Ez a nézet nem állítja szükségképpen szembea logikai és az érzelmi szférát; jóllehet Brecht a kor antiintellektuális lírai irányzataival vitatkozva néhányszor elragadtatja magát, és a költészet „használati értékének" kizárólagossága mellett érvel („na jó, de mit bizonyít ez?"), az elméleti cikkekben levont következtetés is az, hogy „nem lehetünk meg a szép fogalma nélkül". Brech vizsgálódásai nemcsak külső, távoli és idegen, hanem belső, sajátos területekre is elvezetnek bennünket. Az érdekes és szembeötlő momentum nem annyira az öninterpretáció közvetlen eredménye, hanem a költői pálya egészéről alkotott dialektikus, történetiségében megragadott vázlat. „Megelégedéssel tölt el az az elképzelés, hogy eredményeimet... mintegy visszavonulásban vívtam ki." A hagyományos, régi formákkal csak akkor hagyott fel, ha már „a lába alatt égett a talaj", ha a régiből már nem tudott semmit sem kisajtolni. Hagyomány, a meglevő formakincs, ábrázolásmód és a szigorúan ellenőrző-kutató értelem állandó ellentmondása tartotta mozgásban ezt a költészetet, s vitte egyre sajátosabb, s ugyanakkor egyre egyszerűbb, letisztultabb formák felé. Ennek a belső fejlődésnek a legjelentősebb eredményeit elméleti szempontból .a rímtelen, szabálytalan ritmusú verselésről írott tanulmány foglalja össze. — A verselés technikájában — a költői gyakorlat e részletkérdésében — beállott változások indítékai teljesen egybeesnek a költő sajátos irodalmi forradalmának egészét kiváltó és meghatározó pszichológiai, társadalmi és esztétikai momentumokkal. Egyrészt a hagyományos kötött ritmusformáktól való menekülés váltotta ki ezt a folyamatot: „nagyon szabályos ritmusok kellemetlen, elzsongító, álomba ringató hatással voltak rám, akárcsak a nagyon szabályosan visszatérő zajok (esőcseppek kopogása a tetőn, gépek zúgása), az ember mintegy transzba esik, éspedig olyanba, amelyről ugyan feltételezheti, hogy egykor izgatóan hathatott, azonban ma már hatását vesztette." A fejlődés menetét másrészt az irodalmon kívüli, ösztönösen kialakult népi formák: az adott esetben spontánul létrejövő ritmikus szólamok (rikkancsok rigmusai, tüntetők szavalókórusai stb.) határozzák meg. A döntő szerep itt is a klasszikus hagyományé, ugyanis Brecht öninterpretációja alapján is verselése olyan sajátos parlandóként fogható fel, amelyek lényege a hagyományos kötött ritmusformákkal való szembenállás, a közte és a kötött ritmus közötti diszharmónia, ez a parlandó tehát lényegében elidegenített kötött ritmus. S végül „szabálytalan ritmusok esetében a gondolatok jóval inkább megkapták a nekik megfelelő emocionális formákat", tehát a szabálytalan ritmus pontosabban kottázza le a gondolati összefüggéseket, szabálytalanságával szembectlőbben emel ki egy-egy jelentésében hangsúlyos szót, másrészt lehetővé válik a gondolat és a ritmus bizonyos fokú emancipálódása, s ez lényegileg a brechti V-Effekt nyelvi alapja, megvalósulásának elsődleges elméleti feltétele. Emellett a költő reflektív szemléleti módját s annak fejlődését felvázoló összefüggő kép mellett számos apróbb mozaikszerű megjegyzés, gondolat található a gyűjteményben, ezek mindegyikében sajátosan, mindig ú j színekben tükröződik Brecht egyénisége és gondolatvilága. Rendkívül érdekes és tanulságos a Lukács-féle realizmus koncepció ellen írt tanulmánya. (A realista ábrázolásmód sokrétűsége és hatóköre), valamint sok más, hasonló tendenciát hordozó megjegyzés. Milyen sokat, árulnak el például a késői korszak lírájáról, az epigrammáról szóló jegyzetek... De nemcsak a Brecht-kutatók, hanem az irodalomelmélet általános kérdései után érdeklődők is számos ötletet, indíttatást kaphatnak ettől a gyűjteménytől. Hasznos, érdekfeszítő, meggondolkoztató olvasmány. (B. Brecht: Über Lyrik. Auíbau Veriag,. Berlin—Weimar, 1964.) KANYÖ ZOLTÁN
DIETRICH LÖFFLER*
JEGYZETEK HÁROM N É M E T S Z O C I A L I S T A
REGÉNYRŐL
R. Baumgart egyik, a mai nyugatnémet regényről szóló tanulmányában Böll, •Grass és Johnson művének elemzése révén arra a meglepő eredményre jut, hogy ezek a regények egy különös miliőben játszódnak — „kis, szűk látókörű, kevéssé mozgalmas világban. Ügynevezett kisemberek népesítik be őket, társadalmi helyzetüket illetően a fent és lent közötti csendes középen á l l n a k . . . " Ezek a regények tehát a kispolgárságot, illetve annak sajátos miliőjét ábrázolják. Baumgart felteszi a kérdést, miért éppen ezt a miliőt választották regényeik hátteréül a fenti szerzők. A választ abban véli megtalálni, hogy ezek az írók a realista elbeszélő módhoz ragaszkodnak. A marxizmusban járatos olvasó azonban egy olyan kérdésre fogja a figyelmét koncentrálni, amelyet Baumgart ebben az összefüggésben alig érint. Ezek a regények kritikus szemmel vizsgálják a nyugatnémet valóságot, és a jelent a legáltalánosabb értelemben vett — fasiszta múltból levetkezve igyekeznek felfogni. Valóban, minden irodalomnak, amely a múlttal le akar számolni, foglalkoznia kell a kispolgársággal és annak legújabb német történelemben játszott szerepével. Az első németországi nemzetiszocialista kormánytól kezdve, amely 1929-ben Thüringiában, szociális felépítését tekintve jellegzetesen kispolgári tartományban jött létre, egészen a szövetségi köztársaságban jelentkező neofasiszta tendenciákig mindenütt megmutatkozik az, hogy a kispolgárság szolgáltatta és szolgáltatja a fasizmus tömegbázisát. Ez vezetett ahhoz, hogy a polgári történelemfilozófiában, és sok értelmiségi tudatában is, a fasizmus és a kispolgárság -azonosul. Ez az azonosítás hamis, mert tagadja a nagytőke döntő szerepét. Ezért nagyon következetesen jár el Baumgart akkor, amikor ezt a sajátos kritikai magatartást látva, ezeknek a regényeknek perspektíváját „hátratekintőnek" nevezi, és mint túlságosan szűket, elveti. A perspektíva leszűkítésével ugyanis ezek az írók lemondanak a fennálló mai világnak lényeges vonásaiban való ábrázolásáról. A szövetségi köztársaság uralkodó társadalmi erőinek megjelenítésére csak allegorikus -formában kerül sor, s ezáltal ezek a művek irodalmi hatékonyságukból sokat vesztenek. A modern világ ábrázolása — jegyzi meg Baumgart — többé-kevésbé a bulvár regényre hárul (pl. itemarque). Hasonló elmefuttatásokkal gyakran találkozunk a nyugatnémet lapok irodalmi kritikáiban. A legrövidebben, de egyúttal a legpregnánsabban Walter Jens, a Gruppé 47 egyik vezető tagja fogalmazta meg ezt a tényt: „az a véleményem, hogy azt a világot, amelyben élünk, irodalmilag még nem sikerült rögzíteni." Ezt a nyugatnémet irodalommal kapcsolatos kifogást szemünk előtt kell tartanunk akkor, amikor az NDK legújabb regényteremtését vesszük vizsgálat alá. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy Strittmatter, Neutsch, Christa Wolf — akiket a Német Demokratikus Köztársaság irodalmi fejlődésének jellemzésére kiragadunk — regényeivel ú j fejlődési fokot ért el a szocialista német irodalom, hanem ezeknek a műveknek egyúttal döntő jelentőségük van a német nemzeti irodalom egésze szempontjából is. (Nem érdektelen megjegyeznünk, hogy ezek a könyvek a legújabb "keletnémet irodalom azon alkotásai közé tartoznak, melyeket megjelenésük után Nyugat-Németországban is hamarosan kiadtak.) A nyugatnémet írókkal ellentétben a Német Demokratikus Köztársaságban élő szerzők célja az, hogy a közvetlen jelenről lehetőleg átfogó képet alkossanak. A cselekmény hordozói olyan emberek, :akik egyúttal a társadalmi rendet is meghatározzák. A szereplők jellemét, a regény cselekményét és konfliktusát egy olyan momentum határozza meg, amelyet a nyugatnémet irodalom alig-alig érint: a munka. Az ötvenes évek úgynevezett „ipari regényeitől" eltérően ezekben az ú j regényekben nem fizikai munkafolyamatok másolatát kapjuk, a külsődleges munkamenet részletei nem szoríthatják többé háttérbe a társadalmi és emberi problémákat, itt a munka az életet meghatározó társadalmi jelenségként jelenik meg. Hogy milyen érdekes problémák adódnak ebből a felfogásból, arra a következő rövid tartalmi ismertetés keretében igyekszünk rámutatni. Strittmatter regényében Ole Hansen újgazda, akit Bienenkoppnak (gúnynév — kb. „méhes fejű") neveznek, „új típusú parasztszövetkezetet" alapít. Ezzel halott barátja, Anton Dürr, végső akaratának akar eleget tenni, akinek halála Ramsch * A cikk szerzője a szegedi József Attila T u d o m á n y e g y e t e m Hektóra, (A szerk.)
:570
G e r m á n Intézetek n é m e t
fűrésztelep-tulajdonos lelkismeretét terheli. Makacsul, néha különcködve, de sokszor nagyon találékonyan igyekszik Bienenkopp, az ú j szövetkezetet megvalósítani. Ramsch fűrésztelep-tulajdonos hiába igyekszik, hogy terve végrehajtásában megakadályozza. Váratlan nehézségekkel torlaszolják el azonban Bienenkopp útját olyanok is, akiknek pedig segíteniük kellene őt. Frieda Simson polgármester asszony lélektelen adminisztrációja és korlátolt dogmatizmusa miatt kárba vész a gyümölcsöző munka jelentős része, és a körzeti vezetőség funkcionáriusai is inkább hátráltatják, mint segítik Bienenkoppot. Ezeknek a konfliktusoknak hatása Bienenkopp számára végzetes. Amikor a termelőszövetkezet földjén márgát fedez fel, amelyet trágyázásra igen jól hasznosítana, kotrógépet kér a vezetőségtől, hogy a szükséges trágyamennyiséget kitermelhesse. De „odafönn" nem bocsátanak a rendelkezésére kotrógépet. Ekkor Bienenkopp ismét' egyedül indul útnak. Két nap, két éjjel dolgozik egyedül a mezőn. Amikor a parasztok rátalálnak, már haldoklik. Christa Wolf „Kettészelt ég" c. regényében visszaemlékezés formájában pereg le előttünk a történet. Rita Seidel idegösszeroppanás után a kórházban fekszik, és visszaemlékezik a Manfréd Herrfurth kémikussal eltöltött évekre. Vele ment a városba, tanítónő lett, a férfi közben elvégezte az egyetemet. Szerelmükre egyre súlyosabb teher nehezedik. A polgári családból származó férfi az 1961. augusztus 13-a előtti időszak nehéz politikai megpróbáltatásai elől nagyképű cinizmusba menekül. Magatartását néhány, a környezetében lejátszódó esemény is alátámasztani látszik. Nem tudja elviselni, hogy hosszú és alapos munkával kidolgozott, jól hasznosítható újítását elutasítják, és helyette egy rosszabbat, éretlenebbet vezetnek be. Egy nap Nyugat-Berlinbe megy. Rita Seidel utána utazik, de vitájuk eredménytelen marad, nem értik már meg egymást. Neutsch „A kövek nyoma" c. regényének cselekménye rendkívül összetett, sok szereplőt foglalkoztat. Három személy áll az előtérben: Hans Balla, egy ácsbrigád vezetője, Katrin Klee építészmérnöknő és Horrath, a vállalat párttitkára. Balla idézi fel az első konfliktust. Bár kiválóan dolgozik, de nem tartja magát a tervhez, és eredményeit mások kárára éri el, ugyanis meglopja társai anyagkészletét. Sok pénzt keresni, sok nővel élni és függetlennek maradni — ezek az ideáljai. Horrath, az ú j párttitkár, erős kézzel rendet próbál teremteni az építkezésen, megjelenése fenyegeti Balla eddigi pozícióját. Balla mégis Horrath mellé áll, amikor a többi brigád fellép a párttitkár terve: a három műszakos termelés bevezetése ellen, de csak azért, hogy megmutassa, ki az úr ezen az építkezésen. Fellépése következtében szorosabb kapcsolatba kerül Horrathtal. A kibontakozó barátság azonban felbomlik, amikor Balla megtudja, hogy Katrin Klee gyermeket vár a hős Horrathtól, ez utóbbi azonban a Katrin ellen megindított pártfegyelmi során nemcsak hogy hallgat, hanem ítélkezik is Katrin fölött. Ez a hazugság széttöri Horrathnak Katrinhoz fűződő szerelmét és házasságát is. Amikor később bevallja elvtársainak Katrinnal folytatott viszonyát, már semmin sem lehet segíteni. Leváltják, és végül is el kell hagynia az építkezést. Katrin is megtörten távozik a munkahelyéről. Balla azonban, éppen Horrathhoz fűződő barátságának, a vele folytatott őszinte beszélgetések hatására emberileg megerősödik, kiteljesedik: kitűnő munkás lesz, aki minden erejét latba veti az újért, a jobbért. Feltűnő, hogy ezek a regények nem végződnek megnyugtatóan: Bienenkopp a bürokratizmus és dogmatizmus labirintusában elveszti életét, Rita Seidel szerelme Németország megszállottsága miatt szertefoszlik, Katrin Klee is csalódik szerelmében, Horrath elbukik magánélete és társadalmi feladata közötti ellentmondáson. Azonban egyik regényben sem szükségszerű ez a befejezés, a pusztulás, bukás, csalódás nem következik szükségszerűen a regényben ábrázolt alaphelyzetből. Ez különösen Strittmatter regényében mutatkozik meg világosan, hiszen Ole Bienenkoppnak végsősorban egy jelentéktelen dolog miatt kell meghalnia, éspedig akkor, amikor már elveit jobbára sikerült a valóságba átültetnie. A regény körül kialakult vita ezért éppen ebből a meglepő befejezésből indult ki, és mindig ide tér vissza. Strittmatter a gyakran feltett kérdésre: miért kellett Bienenkoppnak meghalnia, azt válaszolta, hogy egy esetleges happy end az ábrázolt ellentmondásokat elbagatellizálta volna. Az író szándéka az volt, hogy a szocialista társadalom építése közben adódó ellentmondásokat élesen kiemelje, és hogy az olvasóval szemben messzemenően őszinte legyen. Ez a szándék vezette a többi írót is. Ezért itt nem a szocialista építés negatív jelenségein gyakorolt egyoldalú kritikáról van szó — mint ahogy egyesek Strittmatternek a funkcionáriusokról adott, néha karikatúraszerű rajzát fel akarták fogni —, sem pedig csalódott emberek érzelmeinek hideg regisztrálásáról — így magyarázták félre mások Christa Wolf regényének problematikáját —; ezek a szerzők műveikben éppen azért élezték ki a végsőkig a meglevő ellentmondásokat, hogy az olvasó annál egyértelműbben döbbenhessen rá korának nagyságára. :571
Erre mutat ezeknek a regényeknek egy másik érdekes vonása is. Az ábrázolt ellentmondások egyik műben sem osztály-ellentmondások. Ahol osztály-ellentmondások lépnek fel, pl. Ramsch fűrésztelep-tulajdonos és Ole Bienenkopp vitájában, a cselekmény magvával szemben másodlagos szerepet játszanak. Még Christa Wolf regényében is ez a helyzet. Amikor Rita Nyugat-Berlinbe megy, hogy Manfreddel beszéljen, nincs közöttük vita a férfi elhatározását illetően. Manfréd ugyanis egy kapitalista konszernnél akar dolgozni. Rita ezt a másik világot, amelyben Manfréd sem tud otthonosan mozogni, egyszerűen nem érti meg. A Német Demokratikus Köztársaság szocialista társadalma ezekben a regényekben önmagában lezártan jelenik meg — megvannak a maga sajátos törvényei és normái, amelyeket a másik, a kapitalista világ szokásai nem befolyásolhatnak. Ezért ezeknek a regényeknek a hősei általában olyan fiatalemberek, akik az NDK-ban nőttek fel, és akik a kapitalizmust és a fasizmust közvetlenül nem ismerik. Számukra a szocializmus magától értetődő dolog, amelyet a lehető leggyorsabban fel kell építeni. Ezért a célért szállnak síkra, éspedig a fiatalságra jellemző módon: gátlástalanul és minden fölösleges tekintélytisztelet nélkül. Kétségtelen, hogy a szocialista társadalom abszolút értelmében nem tekinthető lezártnak: a kapitalista és fasiszta múlt természetesen még mindig bizonyos szerepet játszik. Ellentétben a nyugatnémet regényekkel, ahol a kispolgárságon gyakorolt kritika automatikusan a fasizmus kritikájává válik, a szocialista regényekben az ilyen kérdések csak elvétve bukkannak fel. A fasiszta mázolmányok megjelenése a schkonaui építkezésen a reakció utolsó fellobbanásának bizonyul, amikor Balla, már mint párttag, az új, lemezes építési eljárás bevezetéséért küzd. Ez az esemény jelentéktelen epizód marad, nincs nagy jelentősége az eseményeknek további folyamatában, hiszen a fasizmus nem komoly veszély többé, mert társadalmi bázisa hiányzik. Csak mint a szocializmus építésének extrém ellentéte jelent meg. Még egy másik vonatkozásban jelentkezik a fasizmus késői utóhatása, és ez sokkal veszélyesebb, mint az előbb említett vonás, mert szinte észrevétlenül keríti az embert hatalmába. Horrath, egyik Ballával folytatott beszélgetésében, nem becsületes eljárásnak, s így bukásának az okát is abban látja, hogy amikor a világ először tárult ki tudata előtt, fasiszta rendszer volt uralmon, és először ennek a rendszernek a fogalmait, normáit ismerte meg. Strittmatter is sejtetni engedi, hogy Frieda Simson lélek nélküli tevékenysége is a fasiszta nevelés eredménye, s bár ideológiailag jelentős változásokon ment keresztül, ettől a hatástól nem tudott teljesen megszabadulni. A szocialista jelenről szóló csaknem valamennyi regény r á m u tat erre a jelenségre. Noha a kapitalizmus és a fasizmus gyökereit sikerült kiirtanunk, nem tűntek még el nyomtalanul jelenünkből. Tehát ezekben a regényekben mégiscsak megtalálható a múlttal való foglalkozás, leszámolás. Csakhogy itt a múlt problémáinak szemlélete nem „hátratekintő" jellegű, mint ahogy Baumgarten a nyugatnémet regényről megállapítja, hanem előrenéző, mert a szocialista társadalom gyökerestül felszámolta ezt a veszélyt, és minden embernek megadja a lehetőséget arra, hogy megtalálja a helyét a jobb, emberibb társadalom felépítésében. Ezeknek a regényeknek lemondó vagy akár tragikus befejezése ellenére egyértelműen tudatosul az olvasóban, hogy ez a meglevő társadalom tovább halad, előre a maga útján. Bienenkopp ránk hagyja fiát, Márktét, és sok más olyan embert, akik az ő iskolájában nevelkedtek; Horrath elbukik ugyan, de Balla a helyére lép, Rita is meggyógyul, miközben az emlékezetében lejátszódó történet szomorú végéhez ért. Az egyes ember halála vagy csalódása nem érinti az egész társadalmat. Ha az egyik kiválik a sorból, helyére más lép, akit talán éppen ő nevelt; ha valaki nem is éri el egyéni céljait, saját boldogságát, megmarad számára az a bizonyosság, hogy a társadalom mindenkor megadja neki a lehetőséget az újrakezdésre. És éppen ez a döntő mozzanat: ezek a regények azt tudatosítják az olvasóban, hogy az általa is épített szocialista társadalom — reményei és óhajai beteljesülésének záloga.
:572
NÉMET KÖLTÖK
VERSEI
HELMUT PREISLER
TRAUDEL BERG 1923-1937 Képzeld
el:
Alig vagy aki
És képzeld
tizennégy
éves, és van egy [szerelmed,
zsidó!
És apa és anya rádzárja És képzeld
az
ajtót.
eV
Dtt rádtalál apád és anyád, és ütéssel kényszerít útnak, és mindennek elmond, mit nem is [érthetsz, de ami üldöz, amíg a szíved nem mer dobbanni már .. .
el:
Egy nyárvégi napon sikerül a tópart sűrűjében találkoznod vele végre.
egyszer
Apák és anyák! Szűz testtel szajhaként pusztulva megbocsájtani hogy lehet ezt?
HOLGER
el
LOTOS
1915-1943 Sziklák sebesre vernek, Nap mint nap köveket Sziklák megtörik hátad, Nap mint nap köveket
ha töröd törtünk.
a
ha hordod hordtunk.
sziklát.
a
sziklát.
Örök sebesre vernek, tehetsz te bármit, megtörik hátad, bárki lehetsz is. Nap mint nap őrséget álltak. Nap mint nap köveket törtünk, a követ, őrséget álltak, Nap mint nap.
hordtuk
És egy napon letettem a súlyt, az őrt lerántottam a mélybe magammal. Az üvöltő zuhaj hűs volt sebemre. S az eséstől kinyúlt a hátam. :573
F R I E D H E L M GLUGER 1894-1940 A politikát föl se vettem; ízlett a reggeli kávé. Katonák de nekem
Zörgettek; Hökkenten és mentem,
meneteltek; ízlett a kávé.
Narviknál
helyi
híreket
bújtam,
otthagytam a kávét, ahova mondták. hideg
a sír.
BERND JENTZSH
GABLENZ
KÜLVÁROS
Tizenegy ház a vessző és az utca gondolatjel, gázlámpák közt árbocsudáran fut a zöldbe fönn. A szél, másodpilótám orrbaszúr, nyakamba nyergel, sültillatokkal ablak ugrik elém: köszönöm a fogadást s virágokat e mezözöld-üveggel. Antennataréjok szelik a kobaltkék ég-plexit hártyákra; fönt az ég rádió- és tévédrót-szita. Két készülék harsog zenét: ez indulót, az dixit. Megkérdezek egy fűcsomót: hol a romantika.
SARAH KIRSCH
MIFELÉNK Mifelénk a hangyanépség bizonygatja, hogy nincs semmi kétség: normális adottság a mozgás hat lábon, s e. véleményük osztják némely konyhai svábok. Ugyanígy keresték igazuk zöld döglegyecskék, kik morsepontot nyomva zümmögik: a repülés a dolgok lényege, s a legunmodernabb a lift. Egy giliszta ezt vágja vissza: az alapvető szerintem
:574
azon
ősrégi gilisztaszokás, hogy nem történhet máshogy csupán hason. A halak az úszást védik; mások úgy vélik, s kijelentik játszi vidámsággal, hogy nyáladzással lehet csupán előre (Ők csigáék, s elbújnak,
haladás
mászni.
ha veszélyes
a
tájék.)
En, a százlábú kollegiális tisztelettel ezeket közölhetem: bármit mond bárki, szörnyen nehéz lehet kétlábon járni. VERESS MIKLÓS fordításai
MOSZKVAI
DANTE ÜNNEPLÉSE A
TUDÓSÍTÓNK
LEVELE
SZOVJETUNIÓBAN
A Béke-világtanács határozata értelmében világszerte megünneplik Dante születésének hétszázadik évfordulóját. A Szovjetunióban folyó előkészületekről tájékoztatott Mihajlov elvtárs, a Gorkij Világirodalmi Intézet tudományos munkatársa. Az Akadémiai Kiadó Dante összes műveinek megjelentetésével készült fel az eseménysorozatra. A kétkötetes művet méltán nevezhetjük majd az eddigi legteljesebb szovjet-orosz nyelvű Dante-kiadványnak. (Dante művei a Szovjetunióban ugyanis az oroszon kívül még ukrán, grúz, lett, litván, észt és más nyelveken is megjelentek.) Az évfordulóra megjelent Dante-kötetet a kiadó „Világirodalmi Emlékek" sorozatban adták ki, s az akadémiai kiadványok esetében szokatlanul magas, harmincharmincötezer példányban. A kötet tartalmazza Dante összes olasz és latin nyelvű művét, a Divina Commediát, (Lozinszkij klasszikus fordításában), a Vita Nuovát és a verseket (fordításukban fiatal költők és műfordítók is részt vesznek), valamint a leveleket. A kiadványt pár korabeli illusztráció és bőséges jegyzetanyag egészíti ki. Május 10-én ült össze az Akadémia Dante-ülésszaka. Az ünnepi előadások egyrészt Dante műveinek elemzését tartalmazták, másrészt Dante hatását a kortárs irodalomra és az utókorra. (Néhány cím: „Dante és a reneszánsz", „Dante hatása Johannes R. Becher életművére", „Dante és Blok" stb.) Az ülésszakon elhangzott előadásokat, más idevonatkozó művekkel együtt kiadják az Akadémia Dante-cikkgyűjteményében. Golenyiscsev-Kutuzov professzor, Dante egyik legismertebb szovjet kutatója könyvet ír Daniéról. Dzsivelegovnak, a nemrég elhunyt Dante-kutatónak szakirodalmi jellegű könyve után ez a könyv inkább népszerűsítő jellegű. GolenyiscsevKutuzov egyébként Lozinszkij mellett oroszlánrészt vállalt az ú j Dante-kiadás fordításaiban is. Alekszejev akadémikus, aki ugyancsak a Világirodalmi Intézet munkatársa, májusban részt vett az olaszországi Dante-ülésszakon, melyet Firenzében és Ravennában, „Dante két városában" tartottak. Itt felolvasott nagy sikerű előadásának címe: „Dante és Botticelli". DALOS GYÖRGY
Fischer Ernő rajza 575:
TANULMÁNY HORVÁTH ISTVÁN KÁROLY
„RÖMA
LEGÉLŐBB
TÖRTÉNETÍRÓJA"
MEGEMLÉKEZÉS C. SALLUSTIUS CRISPUS HALÁLÁNAK KÉTEZREDIK ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL Római írók közt, mint a n n y i t u d ó s szava vallja, Crispus, a történész bizton az élre k e r ü l ! (MARTIALIS: Epigr. XIV, 191)
Ha az ókori hagyománynak hihetünk, 1 ez év május 13-án múlt kereken 2000 -esztendeje, hogy elhunyt az európai irodalom történetének egyik ritka érdekes egyénisége, Caius Sallustius Crispus, akit nagy „tanítványa" és követője, Tacitus, másfél •évszázad múltán — az utókor elismerésének lobogóját meghajtva — rerum Romasiarum florentissimus auctor-nak (Ann. III, 30), „Róma legélőbb történetírójá"-nak nevezett. De élő maradt Sallustius műve Tacitus és Martialis kora után is. Csodálatos tömörségű írásainak lenyűgöző belső feszültsége ugyanúgy csábos példakép •maradt a prózaírók szómára a pogány latin világ utolsó századaiig, amiként az erkölcsök romlásának megrázó képét néhány mondattal megeleveníteni tudó művészete inspirálta a keresztény írókat, az antik Róma összeomlása után is, az egész középkoron át. S bár a reneszánsz idején valamelyest háttérbe szorult áhítatos tisztelete az „örök mintaképek"-nek kikiáltott Cicero és Livius kultusza mögött, a halhatatlan klasszikusnak kijáró tiszteletről azért soha el nem felejtkeztek a humanista doctorok, maga Petrarca sem. Hazánkban is eleven hagyományként élt évszázadokon át. Kazinczy Ferencnek — hogy a sok közül csak egy példát említsünk .— egyik legkedvesebb olvasmánya volt: összes műveinek magyarra fordítását még az osztrák börtönök penészes levegőjében határozta és kezdte el, s a fordítás csiszolgatása, szebbé-jobbá dédelgetése négy évtizeden át, élete végéig kedvenc időtöltése maradt. Az utóbbi évtizedek során aztán mintha lanyhult volna az érdeklődés Sallustius, az író iránt — és nemcsak nálunk, Magyarországon. A tudós szakembereket a sallustiusi életmű -elsősorban mint történeti forrás érdekelte. Most, halálának kétezredik évfordulóján, már csak ezért is kötelességünknek érezzük, hogy az emberről s az íróról is megemlékezzünk. *
Csupa ellentmondás, csupa föloldhatatlan ellentét az egész ember, mint életm ű v e s a kor, amelyben élt és alkotott. Mikor született (i e. 86-ban), m á r egy fél évszázada tartott a belviszály az elgyötört Itáliában, amelyet ők maguk is bellum civile-nek, polgárháborúnak neveztek. Akkoriban valósította meg Sulla véres kezű diktatúráját, melynek során először tette törvényessé „a haza nevében" a besúgást, a följelentést és a tömeggyilkosságot. Még csak tizenkét esztendős volt, amikor Spartacus fölfegyverzett rabszolga-osztagai, miközben kétségbeesve keresték a kiutat a szabadság felé, végigrémítették az ájulatba dermedt Itáliát. Alig múlt húszéves, mikor kapcsolatba került azzal a „földalatti" szervezkedéssel, amelynek élén a m a j d a n legnagyszerűbb remekművében megörökített Catilina állott, hogy aztán Caesarhoz csatlakozva részt vegyen mindama pártharcokban, intrikákban és nyílt politikai küzdelmekben, amelyek az i. e. ötvenes évek Rómájának „életét" jelentették — anélkül, hogy világosan látta volna, miért is folyik a harc. Annyit tudott, hogy végeredményben az ember boldogulásáért. De mi az, hogy „ember"? Az egyén? Aligha, hisz léte és sok nagy elszánása a történelem nagy áradásaiban igen tö1 Az egyes antik közlések egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaznak. Így a ChroniIkon Paschale közlése szerint i. e. 39., Hieronymus szerint viszont a 36. év volt Sallustius halál á n a k éve, amihez azonban az egyházatya azt is hozzáteszi, hogy Sallustius „négy évvel az a c t i u m i ütközet előtt halt m e g " . Az ütközet szilárd alapot szolgáltató d á t u m á b ó l (i. e. 31.) kiindulva jutották el a k u t a t ó k az 1. e. 35. esztendőhöz, mely a szakirodalomban m a m á r végérvényesen elfogadott tudományos ténynek számít.
:576
rékeny t u t a j n a k bizonyul. A közösség részparánya? Csakhogy épp a közösség az, mely leginkább széthullóban van, nem bírja el önmagát. A közösséget kellene hát megmenteni? Ezt a k a r j á k az egymás után jelentkező diktátorok és diktátorjelöltek, Mariusok és Sullák, Caesarok és Pompeiusok — de a maguk egyeduralma érdekében, az egyén szabadságának elfojtása árán. Szörnyűséges, d u h a j haláltánc: a pénz, -a gyönyör, s a vigyorgó nyomor tánca ez, melyhez a korbács csattogása, a fegyverek csörgése s a halálhörgés szolgáltat kíséretet. S a Város mégis él. Az emberek reggel kitolonganak a fórumra, ú j pert, ú j cirkuszt vagy ú j diktátorjelöltet várnak, aki megvesztegeti őket. Az előkelők villáiban kacér úriasszonyok heverőjén születik meg a másnapi orgyilkosság vagy államcsíny terve. Róma él, mert Róma — úgy látszik — még rothadásában is halhatatlan. S az ember idővel megszokja. Az i f j ú Sallustius — jómódú szülők jól nevelt gyermeke — előbb írónak készül, aztán belekóstol a politikába is, mint minden valamirevaló római fiatal. Volt quaestor, praetor, tartományi helytartó, részt vett Caesar tisztjeként a polgárháborúban, aztán visszavonult a közélettől: politikai pályafutásának ismertetése, h a a külső momentumokat nézzük, ennyiben ki is merül. H a azonban, előbbi gondolatmenetünk folytatásaként, mélyebbre tekintünk, úgy egy látszólag mellékes, valójában annál fontosabb, szinte szimbolikus értékű tényre kell fölfigyelnünk. Sallustiusnak Cicero dühödt ellenfele volt élete végéig, s egy nagy valószínűséggel hitelesnek mondható Cicero elleni Sallustius-invectiva nem hagy kétséget afelől, hogy ez az ellenérzés nem volt egyoldalú. Maga a Romule Arpinas — némi modernítéssel: „Mucsáról szalajtott Romulus" — kitétel, amelyet Sallustius Ciceróval szemben használ, ebben a vonatkozásban önmagáért beszél. Kétségtelen, hogy a római kultúra két nagy géniusza közti ellentétnek politikai alapja is volt olyan konkrét esetekben, mint például a gyilkosság vádjával bíróság elé állított Milo tárgyalása, ahol Sallustius — Julius Caesar érdekeit képviselve — a vádlottat védő Cicero ellen támadott. A Romule Arpinas gúnyos aposztrofálása azonban m á r semmiképpen sem csak politikai ízű csúfondárosság Sallustius esetében, aki maga sem tartozott a római arisztokráciához, hanem „vidéki" ember volt, s Ciceróhoz hasonlóan legfeljebb őseinek lovagi censusával dicsekedhetett. Itt már két világnézet összecsapását kell gyanítanunk: az adott valósággal való kétféle leszámolás ideológiai kereszteződését. Cicero szerette volna elhinni élete végéig, hogy Róma megmenthető, ha legjobb fiai (arisztokraták és gazdag pénzemberek) összefognak, bár tudnia kellett saját tapasztalataiból, hogy ez az időnként realizálhatónak vélt összefogás még tervében is képmutatáson alapszik. Sallustius viszont tudta, hogy a Cicerók meghirdetett nagy hite legjobb esetben is óriási öncsalás. Ezért az álszent hitéért vetette meg Cicerót, ahogy az leszólta őt arcátlannak bélyegzett — mert bevallott — képmutatásáért. Sallustius csakugyan — már-már a szkizofrénia határáig — ketté tudott hasadni önmagában is, szét tudta választani önmagában a magánéletre berendezkedő egyént, s a közösségnek ideológusként-íróként megszólamló hangadóját. Döbbenetes az a spontán következetesség, ahogy ezt keresztülvitte. Miközben legjobb műveiben a mindenható pénz uralomra jutását, az általános élvezethajhászást, s az ezekből eredő elvtelenséget vádolja Róma hanyatlásáért, maga akkora vagyont harácsol össze törvénytelen eszközökkel, mint tartományi helytartó, Africa provinciában, hogy megépítheti azt a meseszép kertekkel övezett villarészt Rómában, a mai Monté Pinción, amelyről horti Sallustiani néven emlékezik meg a római történeti hagyomány, sőt még arra is van pénze, hogy Caesar halála után annak tiburi kastélyát és más jószágait megszerezze, s fényűzését fitogtatni vágyva — valóságos vagyont adjon Nomentanus Róma-szerte híres szakács-rabszolgájáért. Cicero tulajdonképpen hitt, vagy legalábbis szeretett volna hinni abban, amit elgondolt. Szubjektíve tán igaza volt. Objektíve azonban Sallustiusnak volt igaza, aki a minden pillanatban bármiben hinni tudó Cicerónak szemébe vágta a súlyosan vádló szavakat: „Kérlek, ó arpinumi Romulus, aki kiválóságoddal valamennyi Paulust, Fabiust és Scipiót felülmúltál immár, mondd meg végreis, milyen helyet foglalsz el államunkban? Köztársaságunk melyik pártjához tartozol? Kit tartasz barátodnak, kit ellenségednek? . . . az állam dolgáról mást mondasz, ha állsz, mást mondasz, ha leülsz, ezeket mocskolod, azokat gyűlölöd, te gerinctelen szélkakas, amiért aztán sem az egyik, sem a másik fél nem vesz komolyan." Igaza volt Sallustiusnak, igaza lehetett, mert ő maga semmit nem vett egész komolyan. Elég ideje volt rá, hogy a szkepszist megtanulja. Hogy megtanulja a minden becsületes törekvés hiábavalóságának pusztuló korszakok dekadens ideológiájára oly jellemző elvét. S hogy a becsületből is maradjon valami: legalább a Tiszatáj
577
becsületes képmutatást. Azt a f a j t a képmutatást, amely már ellentmond saját lényegének, éppen mert nyílt és becsületes. A társadalmat csak a generális orvoslás mentheti meg, amelyre a jelen reményt nem nyújt. Az egyénnek azonban addig is élnie kell. Az ideológus, ha becsületes akar lenni tisztultabb önmagához, egzisztenciájának racionális alapjaihoz, a közösség egészének érdekeiért, a társadalmi valóság megváltoztatásáért harcolhat csak, esküdt ellenségeként a gazdaságnak, a h a t a l o m vágynak, az élvhajhászásnak — legalábbis az ókori rabszolgatartó Róma adott k ö r ü l ményei között. Az egyén, az adott körülmények között, ha fenn akar maradni, csak abba kapaszkodhat, ami számára fogódzót kínál, mert elviselhetővé teszi a jelent: a gazdaságba, a hatalomba, az élvezetbe. Ellentmondás ez? Persze hogy az. Csak éppen nem az tehet róla, aki úgy kényszerült e kínos szituációba, hogy sem szűkebbértelemben vett énjéről (individuumáról), sem tágabb értelemben vett emberségéről (szociális elhivatottságáról) nem tudott lemondani, miközben megtagadtatott tőle a reális célok mágnese. Ez a fatális ellentmondás jellemzi egyébként Sallustius egész történetírói m u n kásságát is. Tulajdonképpen ő hirdeti meg az európai irodalom történetében először azt. az elvet, amelyet Tacitus óta a sine ira et studio elveként emlegetünk, mint a „harag és elfogultság nélküli" történetírás posztulátumát. ö í r j a le először, hogy m i n d e n féle hiú „reménységtől, félelemtől és pártérdektől ment lélekkel" fog hozzá Catilina összeesküvéséről szóló munkája megírásának (Cat. 4), s hogy „az igazságtól a polgárháborúk alatt sem térítették el a különböző pártok" (Hist. fragm. 6). S ebben van is némi igazság. Csak nem szabad az író vallomását szó szerint venni, illetver legalább annyira tudnunk kell, mint ő maga is tudta, hogy az igazság számára szubjektíve determinált. Mert ez az igazság (verum) kettős: egy elgondolt és egymegélt valóság igaza. Az utóbbihoz nem lehet mérnünk magunkat, hiszen abban az állándó változás kiszámíthatatlan törvényei uralkodnak. Az előbbi pedig csak absztrakt valami, még ha elvont formájában maradandóbb is, amennyiben az ember igazsága. így lesz aztán két főművének, a „Jugurtha-háború"-nak és a „Catilina összeesküvésé"-nek mindkét főhőse kettős arculatú történeti személy. Jugurtha ésCatilina egyaránt jellemtelen, erkölcstelen alakok (ha a hivatalos ideológia szemüvegén át nézzük), de kemény, szívós, céltudatos emberek (ha magasabb erkölcsi normákkal mérjük őket). A társadalmi valóság ködbe takart, fantomszerű rém a sallustiusi műben: egyes: alakok bukkannak fel csupán a homályból, félig mutatva magukat, mint R e m b r a n d t festményeinek fény-árny játékában, vagy Rodin plasztikájában. Amit akarnak, amiért küzdenek, az rejtély. Rejtély az író számára is. Hatalmat? De mire jó az? Szabadságot? De mit is jelent az, hogy szabadság? Mihelyt Catilinának konkrétan kell fogalmaznia, a szabadság helyett a gazdagság, a hatalom, a dicsőség és a bőséges; zsákmány jelszavával érvel katonái előtt. Csak azt tudják biztosan, miként Sallustius is, hogy mit nem akarnak: a jelen rendet, a vérgőzös, züllött haláltáncot, Róma fenyegető csődjét, és — mindenekelőtt — saját csúfos vesztüket. „Pozitív" hősei, a. hadseregben rendet teremtő Metellus, vagy a Catilina cinkosaira halálbüntetést k ö v e telő Cato épp azért maradnak tulajdonképpen mellékszereplők: ők csupán toldozóifoldozói egy elrongyolt, nagyobb perspektívában menthetetlennek látszó római valóságnak. Igazi hősei a „negatív" figurák. A történetíró Sallustius költészete hősök epikus tragédiájának és az abszolút: semmi értelmetlenségének furcsa filozófiai egyvelegére épül. Kezdetben az utóbbi dominál. A minden erkölcsi alap nélkül önhatalmáért küzdő numidiai király, J u gurtha alakjában még a szükségszerű elbukás szimbólumát vetíti elénk. Legérettebb^ művében, a „Catilina összeesküvéséiről szólóban, már nincs erkölcsi ítélet a mű végén. Tömör, szűkszavú hadijelentéssel zárul az állam rothadt rendje ellen f ö l támadt összeesküvők utolsó, végzetes csatájának leírása. „Majdnem mindegyikük: azt a helyet borította be holttestével, amelyen harc közben megvetette a lábát. N é hányan pedig, akiket a praetori cohors az arcvonalból kiszorított, valamivel arrébb,, de mégis valamennyien szemben kapott sebektől roskadtak össze." Az az író, aki ennyire „tárgyilagos" tudott lenni egy — 'mellesleg lebecsült — összeesküvő t á r s a sággal szemben, igazában sohasem volt tárgyilagos. Ha nem hitt is a Catilinák kalandorvállalkozásának sikerében, többre becsülte elszántságukat a Cicerók m e g játszott, naiv képmutatásánál. Talán tudta, hogy ő maga nem elölről kapta volna. azt az utolsó sebet, de titokban rokonszenvet érzett azok iránt az „elvetemültek'" iránt, akik fel tudták tenni életüket a semmire, amitől mégis mindent reméltek, ha. nem is az egész emberiség, de legalább a maguk számára. Ellentmondásokkal, feloldhatatlan ellentétekkel teli mű a Sallustiusé. De talárt épp ez teszi emberivé, Tacitus szavait megtoldva: „örökre elevenné". :578
HÚSZ
ÉY
20 ÉV A S Z O C I A L I Z M U S CSONGRÁD
MEGYE
ÜTJÁN
1945-1965
A felszabadulás 20. évfordulójára a KSH Csongrád megyei Igazgatósága hasznos összeállítással jelentkezett. Egy igényes külsejű kötetben közreadták Csongrád megye és Szeged m. j. város húszéves fejlődésének adatait. A munka kiadója az MSZMP Csongrád megyei Pártbizottsága, előszavát dr. Antalffy György írta. A húszéves fejlődés statisztikai adatainak közlése annál inkább tiszteletre méltó vállalkozás, mert megyénkben aránylag kevés műben foglalkoztak az egykori eseményekkel, vagy a húsz év valamelyik oldalának fejlődésével. Mindez figyelmezteti a kutatókat, még inkább a kiadás lehetőségével rendelkező szerveket, a pártbizottságokat, a tanácsokat, az egyetemet és a főiskolát, a múzeumokat és a levéltárakat, hogy a huszonötödik évfordulóra alaposan készüljenek fel, és a kutatóknak mielőbb osszák ki a feladatokat. A Csongrád megyei Igazgatóság munkatársainak nevével ez ideig alig találkoztunk a számukra leginkább közlési lehetőséget nyújtó Megyei és Városi Statisztikai Értesítő hasábjain. Ez a körülmény a helyi viszonyok mélyebb megismerésének egyik nehézsége. Reméljük, hogy a jövőben gyakrabban fogunk velük találkozni a megyei és a szegedi problémák statisztikai feltárásának a területén. A szerkesztők a húsz év társadalmi változásait és e változásokat megalapozó gazdasági fejlődést támasztják alá adataikkal. Majd mind a társadalmi, mind a gazdasági változások hatását mutatják ki a társadalom egyedeire vetítve. Ez a hármas tagozás alkalmas arra, hogy a történelmi időszak eredményeit fejlődésében láthassa a kutató és az érdeklődő olvasó. Statisztikusaink nehéz helyzetben lehettek, mert rendszeres statisztikai adatfelvétel birtokukban 1950 óta, a statisztikai hálózat területi szervezése óta van. Adataikat pedig a legtöbb esetben az 1949-es hivatalos országos felvétel óta tüntetik fel. Ráadásul zavarta a gyűjtést az a körülmény, hogy megyénk 1950 március 15-e óta az egykori Csanád megye megszüntetésével megnagyobbodott. Ekkor két járás került ide, a makói és a torontáli. Művükben adataik pontos lelőhelyére nem hivatkoznak, így nem állapítható meg, honnan meríthették adataikat. A z . összeállítás minden vonatkozásban rendkívül tanulságos. Az anyaggyűjtés' során valóban a leglényegesebb és a szembetűnőbb területeken lefolyt változásokat hozták felszínre. így fejlődött az ország is nagyban, de mennyire érdekes mmdez helyileg, egy-egy tájegység, egy-egy megye és azon belül legalább a városok esetében? Ez a beállítás teszi a kötetet élvezetes olvasmánnyá és ezért számos helyének még az iskolai oktatásban való felhasználása is ajánlatos. A megye húszéves fejlődését összefoglaló művel ugyanis nem rendelkezünk. Ez a mű az első, és statisztikusaink az úttörő munkát végezték el azzal, hogy a megye fejlődését legalább nagy vonásokban felvázolták. Közben itt-ott a fejlődés kritikájáról sem mondanak le. Ezzel szocialista értelemben is statisztikusi hivatásukat teljesítették. A népmozgalomban bekövetkezett változás a kötet egyik legérdekesebb és a legjobban kidolgozott fejezete. A szembetűnő változások megértését a jó módszerrel alkalmazott szemléltető táblák is elősegítik. Megyénk népmozgalmának f e j lődésében az általános politikai, gazdasági irányító tendenciák világos és szembetűnő tükröződésére mutatnak rá. Ezenkívül módjuk van a rajtunk kívül álló okokat is felidézni. Rámutatnak többek között, hogy a megye népessége 1941-től 1949-ig 5700 fővel csökkent, nagyrészt a háborús események következtében. Ezt a csökkenést 15 év alatt, 1949-től 1964-ig nem sikerült behozni. Jóllehet ezen időszak alatt a természetes szaporodás 26 600 fő volt. A csökkenés oka a lakosság egy részének elvándorlása, amely nagyrészt az ellenforradalmi időszakra esett. A lakosság ennek következtében csak 4700 fővel emelkedett. Mint jellemzőre mutatnak rá arra, hogy az ellenforradalom előtt, bár megyénkben fokozódott az iparosítás, ennek ellenére sem adódott elegendő munkaalkalom, ezért a lakosság egy része az iparilag fejlettebb területeken helyezkedett el. A vidék iparosításának előtérbe kerülésével, különösen 1960. évtől, megyénkben is megállt az elvándorlási folyamat. A társadalomban lejátszódó átrétegződési folyamatot először ebben a kis könyvben adták közre. Ezt azzal is szemléletesebbé tették, hogy 1930-tól mutatják be 5*
579
a mezőgazdasági keresők számának és százalékos arányának fokozatos csökkenését — 1963-ig. Érdemesnek tartjuk idézni, hogy e három évtized alatt Szegeden és a megyében a szocialista iparosítás következtében 55,2%-ról 34,5%-ra esett le a mezőgazdasági keresők száma. Ugyanakkor e harminc év alatt 32 000-rel növekedett a keresők száma. Az átrétegződésre világítanak rá 1949-ből és 1963-ból közölt adataikkal egyes munkaterületekről, mint a mezőgazdaság, az ipar, építőipar, közlekedés, kereskedelem, közszolgálat területéről. Végül is az átrétegződésben az a jellemző, hogy csökkent a mezőgazdasági és nőtt az ipari és a többi kereső ágakban foglalkoztatottak száma (13,3%-ról 20,6%-ra). A társadalmi átalakulás a megyében a lakosság egy részének jelentékeny elvándorlásával járt. Az elvándorolt népesség túlnyomó része községi lakos volt. Az átlagosnál rohamosabb léptékben — néhány Szeged környéki község kivételével — a kisebb népességű községek lakossága fogyott. A megyével ellentétben Szeged lakossága a nagyfokú bevándorlás következtében évenként átlagosan háromezerrel növekszik. A bevándorlást a város államigazgatási és gazdasági helyzetének változása és fejlődése tette lehetővé. Az elvándorlások mellett a lakosság számának csökkenéséhez az abortusok számának fokozódása is jelentékeny mértékben hozzájárult. Statisztikusaink mutatnak rá az ebből a tényből származó kedvezőtlen helyzetre. Ebben a tárgyban gyűjtött adataikat mi is érdemesnek tartjuk idézni: Az élveszületések száma az 1960. évtől érvényben levő abortusrendelet óta közel 40%-kal csökkent. Ezer lakosra 1956. évben még 18,0, 1963-ban már csak 11,1 élveszületés jutott. Ugyanezen idő alatt a művi vetélések száma megkétszereződött. Az élveszülések jelentős mértékű visszaesése miátt megyénk népességének természetes szaporodása igen kedvezőtlen. 1956. évben ezer lakosra még 6,7 természetes szaporodás jutott, 1963. évben már csak 0,3 — egytizede az országos átlagnak. A jelentős társadalmi változásokat, amelyek tehát a lakosság átrétegződésében és a keresők számának növekedésében jelentkeztek, az ipari-gazdasági fejlődés alapozta meg. A szerzők ismertetik a fejlődés egyes szakaszait, a hároméves és az ötéves tervidőszakokat. Rámutatnak a menet közben elkövetett hibákra, mint pl. a megfelelő tudományos megalapozottság nélkül erőltetett gyapottermesztés időszakában a Hódmezővásárhelyi Gyapotegrenáló üzem létesítésére. Már saját statisztikai felvételeikre támaszkodtak az első ötéves terv ipari eredményeinek vázolásánál. Ebben a fejezetben igen tanulságos rész a második ötéves terv ipartelepítési irányelveinek, a megélénkült beruházási tevékenységnek az ecsetelése. Kimutatják, hogy a megye ipari termelése 1964. év végéig, a második ötéves terv négy éve alatt, mind a tervtörvény előirányzatát, mind az országosan ténylegesen elért színvonalat meghaladó ütemben fejlődött. Évente 11,6%-al, országosan 9,1%-al emelkedett. Az iparon belül elemzik az építőipar helyzetét. A mezőgazdaság f e j lődésének bemutatását a földosztás eredményeivel kezdik, és a szocializálás szerkezeti és termelési eredményeit mutatják be az alkalmazott gazdaságpolitika tükrében. Az életszínvonal emelkedését, igen helyesen, rétegenként mutatják ki, és sokféle tényezővel bizonyítják, többek között a lakáshelyzet terén elért javulással, a közszolgáltatások növekedésével, az egészségügyi ellátás, az oktatás és művelődés egyes tényezőinek közlésével. A szerkesztők mondanivalóikat igyekeznek a párt politikai programjába ágyazni. A kis mű átlapozása után az a benyomásunk, hogy megyénkben és Szegeden ezek nélkül az ismeretek nélkül megyei vagy városi politikát csinálni megalapozott módon nem tanácsos. Az itt közölt adatokból a 20 éves fejlődés a maga szépítés nélküli reális képét mutatja. Az adott szűk korlátok között a községek fejlődését csak érinteni lehetett. Ha néhol az országos politikai fejlődésre utaló és néhol dagályos szólamokat elhagyták volna, néhány táblázattal ezen a hiányon is segíteni lehetett volna. A mű sok témát vet fel, és azokból a leglényegesebbet hozza. Hogy mennyi a részletesen is feldolgozandó téma, épp ez a mindössze 95 oldalra terjedő dolgozat mutatja meg. Az összeállítók azonban csak a statisztikai gyűjtésekre támaszkodtak. Nem végeztek mélyrehatóbb kutatómunkát a felszabadulástól 1949-ig, amely időszak adatai főleg a közigazgatási iratokban, tehát a levéltárakban találhatók, és ahol azokat fel kell kutatni. A huszonöt éves évfordulóra ajánlatos egy reprezentatív kiadványnyal kiállni, és az eddig kevésbé feltárt korszakot, éspedig a felszabadulástól az első országos felvételig, 1949-ig is kutatni és közreadni. Végül utalunk szerénységükre. Művükben a közreműködő munkatársak nevét nem említik, még a szerkesztés munkáját elvégző statisztikus nevét is homály borítja. Kár volt. Az olvasó szívesen ismeri meg a közreműködők nevét, és ez nekik is nagyobb önbizalmat ad szakirodalmunk műveléséhez. (Központi Statisztikai Hivatal, Csongrád megyei Igazgatósága, 1965.) OLTVAI FERENC :580
KRITIKA JUHÁSZ FERENC KÖLTÉSZETÉRŐL VIRÁGZÓ
VILÁGFA
- VÁLOGATOTT
VERSEK
„Az ember dolga: hogy embernek lenni érdem, hogy végső-bátor legyen az elrendeltetésben, az elhullásban és a fölemelkedésben — és nem hihetünk másban, csak e küldetésben."
Az a nem egészen két évtized, melyben a kötet versei születtek, nem szűkölködött eseményekben. Nem hitekben és megcsalattatásokban, gondolatokban és töprengésekben, tettekben és tehetetlen tűrésben. Ebben a korban: nagyszerű emberi lehetőségeknek és a teljes csőd, a pusztulás veszedelmének korában gyökerezik, ennek roppant gazdag és nem kevésbé ellentmondásos élményvilágából veszi anyagát Juhász Ferenc költészete. Alkotója nem annyira objektív módon szemlélődő, mint inkább a külsőként látottakat is bensőleg átélő egyéniség. „Én csontjaim, ti hasadoztok a küllők közt a tébolyult keréken, én kezeim, ti vagytok nagy ácsszögekkel a szálkás gerendára szögezve, én szemhéjam, téged gyaláz meg a csont-orrlikú sárga madárcsőr" — írja jellemző módon Dózsa kereszteseinek vesztét sirató eposzában. Félreismerhetetlenül ő maga a versében szereplő, mindenütt a halhatatlanság birodalmát kereső királyfi is, ő maga a fiát fából kifaragó szegény napszámos, aki életet teremtő munkája fájdalmában „Zokogott, mint hegyi sziklaforrás, zokogott, mint vihartépte erdő, zokogott, mint nehéz sziklaomlás, zokogott, mint orlcán-űzőtt felhő zokogott, mint meggyalázott asszony, zokogott, mint hófúvásos alkony." Juhász a világ egészének megszépült formában újraszületni nem tudását is mint legszemélyesebb gyötrelmét, mint magzatát világra-hozni nem tudó anyának szörnyű vajúdását éli át. S mert azoknak sorába tartozik, akik a személyes lét problémáiból kiindulva a világ egyetemes törvényeinek vallatásáig, az emberiség legfőbb kérdéseinek megválaszolni akarásáig emelkednek, költészetének világa rendkívül — néhol már buján — sokszínű: el lehet mondani, hogy életműve a magyar költészet egészében is egyike a legtöbbszínűeknek. Megtaláljuk ezt a színgazdagságot válogatott kötetében is. Hó és zúzmara kristályaival beezüstözött emberarc szépsége, szuszogó álmából ébredő kis emberi élet bensőséges melege ejti meg az első versek olvasóját — a halál rettenetének, az eltorzult lét sokféle tenyészetének látomásai riasztanak a kötet vége felé. Traktor vidám dohogását halljuk, majd később boschi víziók borzasztanak el; ködös őszi erdők gőgös vándorainak és nádcsőroppanásra, levélzörejre figyelmező királyfinak magányát éljük át, hogy máskor nyers erejű, féktelen örömű paraszti közösség indulatai ragadjanak magukkal. A vegetáció öntudatlan, ősi világa éppúgy megjelenik ebben a költészetben, mint a modern nagyvárosok gép- és kőrengetege, a gyermeki szeretet majd gyöngéd, majd fájón lázadó szava éppúgy megszólal itt, mint ahogy hangot kapnak a modern kor által fölvetett filozófiai problémák is. Ez a téma- és látásmódbeli sokféleség hozza magával a versek formájának legkülönbözőbb módokon megnyilvánuló változatosságát. Könnyed, dalszerű verselés és naiv egyszerűségű képek váltják egymást hosszúra nyúló, nehéz tagolással előremozgó, bonyolult szóösszetételekkel terhelt sorokkal, a próza ritmusától csak kevéssé eltérő mondatok olyanokkal, melyek legényes, keserű hetykeséget sugalló ritmusban „felelnek" egymásnak s táncok robajlásának ütemét idéző szakaszokká kerekednek. Vannak köl:581
teményei, melyekben a szavak világos képi-fogalmi jelentése a döntő, másutt hangulatkeltő, illetőleg asszociatív erejük jut fontosabb szeréphez a vers lazább szövetének kialakulásában. Némelyiknél a belső struktúra határozza meg minden mozzanatában a külső formát, másutt eleve meglevő verselési rendszer külső formáiba simul — vagy szorul — bele a mű. Közösségi érzés és az ember önmagára utaltságának tudata, kozmikus élményvilág és az élet apró részleteinek megláttatása, ősi, primitív elemek és modernség egysége, mindennek eredményeképpen pedig sokszínű életmű megalkotása: ezek a sajátságok leginkább József Attilával rokonítják Juhász Ferencet. De első pillanatra szembeötlők a kettejük közt levő jelentős különbségek is — sőt, ezek mutatkoznak meg korábban. Mindenekelőtt azért, mert Juhász esetében — főként későbbi korszakában — a feltörő érzelmekkel és indulatokkal kapcsolatos képek hallatlan bősége nemegyszer elfedi — főképp a verseket először olvasó előtt — a mű gondolati magvát. Nem csupán alkotójuk „látomásokkal áldott" képzeletvilága ennek az oka, sőt, bizonyos mértékben ennek ilyen mérvű felszínre törése is valami lilásnak a következménye. „Vágytam egyszerű, tiszta hitre, ami az embert megsegítse" — írja részben magyarázatul ő maga. Korának ellentmondásos világában a dolgok mélyére nézők számára csak rövid ideig adatott meg a hit „egyszerű, tiszta" formában, jórészt ezért jellemzi hát az ő érzékeny, nyugtalan belső világát inkább a kérdések fölvetése, a szenvedélyes keresés, mint amennyire a megtalált * igazságok adta határozottság. E nyugtalan keresés közepette a szabadságot éppúgy átéli nagyszerű lehetőségként, mint a teljes szertelenség csődjeként, a fegyelmet formát adó szép rendként, mint a szabadságot eltipró erőként. Az öntudatlan létezésben hol a világban való feloldódás fájdalom nélküli boldogságát, hol a magasabb rendű emberségre leselkedő veszedelmet látja meg, a valóságos világ vaskosan anyagszerű jelenségein egyszer gyönyörködve tekint végig, máskor a szellem szárnyalását földre lehúzni akaró, álmdk varázsos világából durván kijózanító erőt lát bennük. A több költeményének motívumaként szereplő sáskák is m a j d eltorzult emberarcot mutatnak, majd rettenetes gépek szerkezetét — de ő olykor ezt is bűvölten nézi, mert a pusztító szerkezet hibátlan rendjében is tud szépséget látni. És mert az egyszerre az egész mindenségről vallani kívánó, hatalmas lélegzetű, széles áramlású verseken belül is megmutatkozik ez a más-más nézőpontú, támpontot, fogódzót kereső szemléletmód, szükségképpen lazul fel néha a szerkezet, s e hasadékokon árad aztán be a gazdag élményvilágból fakadó, láncreakciószerűen egymást felidéző képeknek néha barokkos özöne. Pedig Juhászt nem elsősorban a szavak igézete jellemzi, hanem az a küzdelem, melyet a szép emberi élet lehetőségeiért vív. Azért, hogy „lélek és anyag kettős teljessege" legyen az ember, s ez az :,igazi megvalósulás" meggyőződése szerint „törvénye a jövőnek". „Ügy vágytam hozzád, mint békességre az emberiség, s féltettelek, mint a népek féltik, hogy elorozzák a boldogságban reményét, hitét" — í r j a a szeretett társnak, és képeiben, hasonlataiban másutt is ott él ez a hit, ez a legnemesebb értelemben vett szépre vágyás: a „megvalósult, boldog társadalom" álma, mely olyan, „mint egy gyönyörű üzem, amelyben fölzendíti a gépeket az áram, s ragyogva-énekel szerelmes-tudatában, messze-világitván a holdtalan éjszakában." „Emberszabású álmaink" megvalósulásáért tusakodik, pusztítás és embertelenség erőivel perel, a világot értő gondolat hatalma mellett tesz hitet. S mondandóját rendkívüli nyelvi készséggel tudja kifejezni: újszerű, sokszínű világ képét felidéző merész szókapcsolásokat, könnyed finomságot érzékeltető kifejezéseket éppúgy találhatunk kötetében, mint nyersen realisztikus, tömörségükben a régi magyar nyelv ízeit idéző sorokat. Lírának és epikának nyelvére egyaránt rátalált Juhász. De a nagy művészi kifejezőerőről tanúskodó részletek, az igényes és értékes gondolati mag nem minden esetben érnek igazán egéssze.* teljes értékű, magasrendű művészi alkotássá. Különösen epikai alkotásain érződik több helyütt a formálás elégtelensége: A Sántha család és az Apám — bár kisebb igényű — kerek, zárt egésze mellett kirívóak A halhatatlanságra vágyó királyfi és A tékozló ország egyenetlenségei: epikai „üresjáratai", néhol versszakokon, sőt sorokon belüli szem:582
lélet- és hangváltásai, a majd a jelenről, majd Dózsa seregéről, majd pedig általános ^ kérdésekről szóló lírai és epikai részeknek bonyolult és részben önkényes egymásba-ízelődései. A mindent egyszerre elmondani akarás, a feltoluló kérdések, a megelevenített képek sokasága és mindezzel kapcsolatban a sokszoros szóösszetételek és bonyolult mondatszerkesztések gyakorisága néha alig követhetővé nehezíti költeményeit, é zavaró körülményt pedig még fokozza a biológiai lét világából vett képeknek nemegyszer már fárasztó egyhangúsága. Lírai alkotásaiban is megvan ez: különösen olyanokban, mint A virágok hatalma, vagy a kötetcímadó ciklus más, hosszabb darabjai. József Attila találó kifejezését idézve pedig: az igazán művészi versnek „minden pontja archimédeszi", azaz a mű egészéből ki nem vehető, semmi mással nem helyettesíthető. Juhász Ferencnek vannak költeményei, melyekről ez korántsem mondható el, sőt: teljesebb művészi élményt adnak a belőlük kivett, egymás mellé állított részletek, mint az egész mű. Pedig nem csupán kezdeti korszakának tökéletesebben formált versei tanúskodnak írójuk szerkeszteni tudásáról, hanem olyan későbbi, immár nagyon is differenciált látásmódról tanúskodó, de anyagukon mégis úrrá levő, abba határozott rendet vivő alkotások, mint a Tanya az Alföldön, Bábonák napja, csütörtök vagy e kötetében nem szereplő késői költeménye: Ady Endréről mintázott portréja, (Sajnálatos egyébként, hogy az utóbbi évtized alkotásai csak e válogatott kötetben kaptak — vagy nem kaptak — helyet.) Ezekből a költeményekből olvasható ki leginkább a további fejlődés útja. A szertelenséget, a „korláttalan lét"-et A tékozló ország egyik részletében a halállal azonosította Juhász Ferenc. „A halottak époszát megéltem. S míg a holtakkal nem leszek egy-színű, az élet époszáért leszek tiszta, hű" — írja szinte válaszul az előbbiekre. A halottak époszának zárósoraiban. Ennek az ars poeticának az útmutatása szolgálhat legbiztosabb vezérfonalul a továbbiakban. A szarvassá vált fiú kiáltozása, \a Vers négy hangra szenvedélyes és magával ragadó szépségű soraihoz hasonlót aligha lehet önismétlés veszélye nélkül alkotni. És ha igaz is, hogy a „most", az „itt" partikularitásából a művésznek a végtelen felé kell tágítania költészetének világát, ugyanígy igaz az is, hogy a művészet nem nélkülözheti a „most"-ok és „itt"-ek határozott nézőpontjait. Lehetne még sok mindent mondani e kötetről, ami azonban már meghaladná egy bírálat feladatát és terjedelmét. Egy életműnek is beillő verstermésből ad válogatást a Virágzó világfa — erről az életműről már az irodalomtörténetírás hivatott részletesebb jellemzést adni. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965.) TAMÁS ATTILA
AZ OROSZ LÍRA S Z Á Z A D A I RAB ZSUZSA: A magyar műfordítás történetében szinte törvényszerűnek tűnik már, hogy költőink több nyelvterületről válogatják ki az egyéniségüknek, érdeklődésüknek megfelelő anyagot — természetesen engedve a kor ízlésbeli nyomásának. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc klasszikus és modern költőket megszólaltató sokoldalúsága nagy érdemeik mellett akadályozta is őket egy-egy nemzeti irodalom mélyebb bemutatásában. Az orosz költészet háttérbe szorítása társadalmilag-történeimiieg is törvényszerű volt, s ez részint a gazdag orosz líra leszűkített ismertetésében, részint nyelvi nehézségek miatt a fordítások harmad- sőt negyedrendűségében konkretizálódott. A modern műfordítás specializálódási törekvései ilyenformán a
SÁRKÁNYÖLŐ felszabadulás körül jelentkeztek először. Úttörő jellegű munka volt Győri-Juhász Jenő Orosz költők antológiája című műve, mely hatvanegy költő tolmácsolásával először tárta fel mélységeiben az orosz és — anyag híján vázlataiban — a szovjet líra gazdagságát. Folytatása azonban, sajnos, hosszú ideig nem következett, illetőleg kimerült az egyes régi és újabb költőket bemutató válogatásokban. Ezért üdvözölhetjük nagy örömmel és megkülönböztetett érdeklődéssel a magát az orosz költészet fordítására specializáló Rab Zsuzsa Sárkányölő című kötetét, melynek szerény alcíme Az orosz líra századaiból. A szerző rövid előhangban világítja meg a könyv célját: legkedvesebb orosz :583
költői legkedvesebb verseinek egy kötetbe terelésében. A valóságos érték több ennél. Azzal, hogy a dús és ragyogó orosz népköltészet és a XX. századi líra széles körű, a már ismert múlt századi nagyságok alkotásainak körültekintő válogatása mellett néhány ismeretlen vagy elmosódott arcot is megvilágít a hozzáértő gondos munkájával, képes megéreztetni egy nemzet költészetének folytonosságát, megláttatni hegyormainak és szelídebb dombjainak intim színességű tájjá egybeolvadó szépségeit. A kötet felépítésében és hangulati egységében rendkívül nagy szerepet juttat Rab Zsuzsa a népköltészetnek, illetve egy eddig magyar nyelven hozzáférhetetlen területnek, az egyházi énekeknek) is. E bemutatás jelentősége abban rejlik, hogy nem l'art pour l'art jellegű, nem egzotikum akar lenni, de alap az orosz líra megértéséhez. Kimagaslik a fordítások közül a híres bilina Szadko mesés életéről, a Fiatal apáca megkapó naivitású története, de hű tartalmi-formai tolmácsolásban zengenek föl a többi dalok is. A klasszicizmus mesterei, Szumarokov és Gyerzsavin után a szentimentalizmus ezeddig nálunk kevéssé ismert karamzini ízeit idézi meg, majd átkanyarodik a romantika világába: Zsukovszkij Dal-a csendül fel új, Demény Ottó fordításánál egyszerűbb, de egyszersmind nem enjambement-okkal modernizáló, hanem lezárt sorvégeivel és formai megoldásaival (Hogy élj, reménység, kérhetem még? Hogy légy a múltnak, mondhatom?) hívebb tolmácsolásban, azután az eléggé jelentéktelen Panajev költeményének végeztén a puskini líra mindig szívesen olvasott nagy alkotásának, az ösz-nek szuggesztív erejű és puskini könnyedségében is súlyos gondolatiságú magyar versével ragadja el az olvasót. Jeszenyin lírájának múlt századbeli elődje, Kolcov és a Fet-triászhoz tartozó idillikus Polonszkij egy-egy versben szólal meg; a középpont, s egyben előzmény a modern költészethez Fet művészete, mely Rab Zsuzsa fordításában alakul immár irodalmunk részévé. Az alig ismert Konsztantyij Szlucsevszkijt Kivégzés Genovában című verse (GyőriJuhász Kivégzés után Genfben címmel fordította, tévesen), a szimbolista Anynyenszkijt Nocturnó-ja reprezentálja. E sorba még hangulata szerint is nehezen illik a Gorkij-vers Markó legendája, hiszen utána a szintén szimbolista Zinaida Gippiusz finom, női lírája csendül meg. Bunyin és Brjuszov jól válogatott verseit ismét magyarra még nem fordított költők nevei követik: az akmeista Mihail Kuzmin és a futurista Hlebnyikov. :584
A súlypont, mint látható, a XX. századra esik. Két költőnő, az akmeistáktól induló Ahmatova és a futurizmusból kinövő Cvetajeva, valamint Paszternak és az ú j r a fölfedezett Oszip Mandelstam mellett a két nagy: Majakovszkij és J e szenyin magaslik ki az első évtizedek irodalmából. A Majakovszkij-vers: Pétervár utolsó meséje azt bizonyítja, hogy Rab Zsuzsa képes a markánsabb költemények fordítására is, és ú j színnel t u d ja gazdagítani a revízióra szoruló M a j a kovszkij-tolmácsolásokat. Egyben megmutatja, hogy azért közelebb áll a szívéhez Jeszenyin, akit 24 régebbi fordítás mellett két újabb képvisel: a Falusi szertartáskönyv misztikusságában is f o r radalmi versszakai és A csavargó vallomása, mellyel Jeszenyin egy eddig meglehetősen elhanyagolt korszakának kiemelkedően legnagyobb verse látott napvilágot magyarul. A fordítás legnagyobb értéke, egyben Rab Zsuzsa művészetének alapvető jellemvonása, a pasztellszerű képek kiváló tolmácsolása, most szerencsésen fonódott össze a jeszenyini „huliganizmus" keményebb hangjaival. A szovjet költőnemzedékek egymásutánisága jelzi azt is, hogy a legújabbak hangja már ott rejtőzött potenciálisan Bagrickij és Zabolockij sokáig egyoldalúan ismertetett lírájában. A legidősebbeket két formaművész: Szemjon Kirszanov és Leonyid Martinov képviseli. Az előbbi költeménye, a Kongó üres ház remekül eltalált hangulatiságával lep meg, kár, hogy az eredeti bravúros verselés tömörségét (O pusztoj dom, Sztrasno zsity v nyom) nem sikerült átmenteni a fordításba: Kongó üres ház. Ténferegve De szörnyű járni-kelni benne. A legfiatalabb nemzedék lírája e kötetben is bebizonyítja, hogy a mai orosz költészet is világirodalmi szintű. Különösen jól reprezentálja ezt a korszakot a Vinokurov- és Voznyeszenszkij-fordítások modern hangvétele. Rab Zsuzsa tolmácsolásában is előbukkannak a voznyeszenyszkiji formajátékok rikító színei (Roppant, dübörgő tam-tam-dobok rokkant sírása vagyunk...), de a legnagyobb érték a mély intellektualitású átéltség, mely legmagasabb fokát, érzésünk szerint, a Mesterek szinte már klasszikusnak nevezhető fordításában éri el. Érthetetlen viszont, hogy miért cseréli fel a kötet a két beatnik-monológot, melyek közül minden eddigi kiadásban a Gépek lázadása szerepelt másodikként. A már külföldön is hódító nevek után három kedves és tehetséges fiatal költőnő arcképeivel zárul a könyv. Maja Boriszova, Szvetlana Jevszejeva és Novella Matvejeva négy verse is záloga a n n a k a folytonosságnak, mely az orosz irodalom sajátsága, és amely e szubjektív vá-
logatásúnak jelzett, de mindenképpen megkapó hangulatú kötet egységét adja. Rab Zsuzsa fordítói tevékenységének állandó bővülése, képtechnikájának változatossága és az a képessége, hogy azonn a l reagál az orosz költészet minden újabb gazdagodására, biztosítéka állandó fejlődésének, melynek a Sárkányölő egy
összegezésre alkalmas, de egyben t o vábbmutató állomása is. A színvonalas kötet kiállítása méltó a tartalomhoz és a szegedi nyomdát dicséri: az ünnepi könyvhéten valóban ünnepi könyvet adott az olvasók kezébe. (Magvető Könyvkiadó, 1965.) VERESS MIKLÓS
F E J L Ő D É S R A J Z ÉS E S Z T É T I K A I T A N U L M Á N Y KASSÁK
LAJOS:
EGY LÉLEK
Hitvallás? Regény? Műhelytanulmány? Esztétikai vagy pszichológiai értekezés? Ez is; az is — sajátos műfajú, megkapó könyv. A kritika megszokott módszereivei nehezen megközelíthető. Dorogi Károly, „háta mögött le nem becsülhető sikerekkel' még mindig ígéretekkel a jövőre", életének egy pillanatában úgy érzi, „a terhek megsokasodtak fölötte, s az utak összeszűkültek." Egy műgyűjtő estélyén vagyunk, a harmincas évek tipikus alakjai között. Innen indul a lélek önmaga keresésére, hogy a regény végén ehhez a konklúzióhoz jusson: „Ha képeimmel elkészültem, rájuk sem szeretek n é z n i . . . szeretném már elhagyni vacak és gyámoltalan önmagamat is." Közben a festő újabb és újabb kísérleteinek, de egyben újabb és újabb emberi és művészi kudarcainak vagyunk tanúi. A regény szituációk sorozata, melyekben a szereplők kifejtik a művészetről alkotott véleményüket. Ennyiben az esszéhez, vagy a filozófiai dialógusok műfajához áll közel. De több ennél. Szigorúan komponált cselekménye van, kitűnően jellemzett alakokat vonultat fel, sorsokat mutat be. S végül korrajz: a benne szereplő művészek emberi sorsa, tépelődése, a vitáikon elhangzó esztétikai nézetek a társadalomról vallanak. Dorogi válságának története két pólus közt feszül, ez egyben a regény két szerkezeti csomópontja. Jutka, a finom és művelt, irigyelt úriasszony majdnem szerelmet vall Doroginak — így indul a történet. A vele folytatott beszélgetéseik ébresztik a festőt saját emberi és művészi válságának tudatára. „Maga is azok közül való, akik két életet élnek egyszerre" — mondja az asszony. „Azt már magam is észrevettem, hogy egy fehér angyal és egy fekete angyal viaskodik bennem állandóan. De mindketten értem harcolnak" — felel Dorogi, s
KERESI
MAGÁT
azokra panaszkodik, akik élete ellen t ö r nek. „Nem az ellén az életem ellen, h a nem a másik ellen, ami szabad és független szeretne lenni." A másik pólus Dorogi utolsó szerelme, Virág, aki a festő utolsó hónapjainak, végső kifakadásainak, vívódásának és véletlen halálának tanúja. „Egészen olyan szeretnék lenni, amilyennek te kívánsz engem, és téged olyannak szeretnélek látni, amilyen lenni kívánsz magadnak" — mondja a mesternek. Dorogi küzdelme önmagával ós a világgal nem áll egyedül a regényben, útja tipikus. Ahhoz a generációhoz tartozott, mely megcsinálta az ú j piktúrát. Közülük már csak hárman állják a sarat. Nemzedóktársainak, Partosnak és Ballaginak mélyrehullása, a közöny és értetlenség légkörében való vergődésealáhúzza Dorogi belső tragédiájának általános érvényét. Hősét úgy jellemzi az író, mint aki hű maradt a világváros kültelkéhez, s aki „még mindig a k i t a gadottak és meggyalázottak közé számítja magát". A kor Magyarországának azonban nem erre a hűségre van szüksége. Olyan figurák bizonyítják ezt,, mint a „szőke elefánt", a műgyűjtő mecénás, aki így okolja meg, mért nem akar képet venni Partostól: „Értse meg, félek a képeitől! Nagyon komoly festőnek tartom de lázadó." Kassák biztos kézzel használja a modern regény eszközeit. A műben nincs fölösleges elem: a belső monológok, a felmerülő emlékképek különböző aszszooiációsíkok részeivé válnak, melyek a hős lázálmában, a halálos ágyon kapcsolódnak össze, válnak jelképpé, egy mélyebb értelem hordozóivá. Ilyen viszsza-visszatérő motívum a gyermekkorból őrzött dédelgetett emlék, a cirkusz lépcsőjén fellépő lány víziója. Az író bölcsessége, fölényes pszichológiai tudása szép részletekkel ajándékozza meg az olVasót. Ilyen pl. az a 585:
jelenet, melyben Dorogi rezignáltán veszi észre, hogy tanítványa, Kató, szerelmes belé, vagy a kórterem falához támaszkodó öreg szolgának, Péternek a képe. „Mint egy ember alakú, nagy fehér komondor, tehetetlenül bámul maga •elé, mert meghalt a gazdája." De túl ezen, s elsősorban, a könyv Kassák művészi hitvallása, ars poetica is. Szinte esztétikai rendszerré állnak össze a Dorogi szájába adott szavak. Felmerül a kérdés, ez a regény szempontjából nem tehertétel-e? Ügy véljük, nem, mert a dialógusokban kifejeződő gondolatok egyben a hősök jellemzését, á cselekmény előrelendítését is szolgálják, s éppen az által válhatnak az író kinyilatkoztatásaivá, hogy felolvadnak a történetben, a jellemrajzban, a mű egészében. Elég utalni arra, hogy Dorogi a regény végén megbízást vállal a nagyiparosok klubja számára. De nem ké-Szíti el a freskókat: „Nevetségesnek tartom, hogy a nagyiparosok klubja számára freskót fessek . . . Mit fessek nekik anélkül, hogy maggyalázzam saját magamat?" Még idézni kell Dorogi-Kassák néhány ismétlődő gondolatát: „Tükör a művészetem, amiben önmagam tükrözöm" vagy: „Talán a művészet nem ábrázolás? — Nem. Egyszerűen csak alkotás. Az anyák gyereket szülnek, a föld növényeket teremt, a művész alkot. Nem
A HATODIK RÁKOS
azért alkot, hogy leutánozza a modelljét, hanem, hogy a műve által kifejezze m a gát." Ezek s más hasonló gondolatok a művészet bizonyos individualista felfogásáról árulkodnak, közel járnak a „művészet, mint intuíció", a „művészet, mint szabad teremtés" elvéhez. Nem érthetünk velük egyet. De megérthetjük őket, ha figyelembe vesszük a regény megírásának idejét (1941). A leplezetlen diktatúrák korszakában sokan a „tiszta művészet" elvének valamilyen formájához menekülnek, önmagukban keresik az igazságot, a művészetnek a külső hatalmakkal - szembeszegülő princípiumát. Kassák kiállja a világirodalmi ' párhuzamokat — utaljunk hát pl. arra, milyen haladó szerepet játszott ez az élv Puskin, vagy éppen a fasizmus történelmi pillanatában a hermetista költészet esetében: De a hermetistáknak, és DorogiKassáknak olyan kortársuk volt, mint József Attila. Ha tehát a regény hősének szájából elhangzó megnyilatkozásokat n e m is fogadjuk el, indokoltnak találjuk őket a művön belül, mint egy korszak bizohyos becsületes, útkereső művésztípusára jellemző gondolatokat, hozzátéve, hogy éppen e gondolatok, elvek korlátozottsága volt a Dorogiak válságának egyik összetevője. (Magvető Könyvkiadó, 1965.) KELEMEN JÁNOS
VERSESKÖNYV
SÁNDOR:
Nagyon elszegényítenénk Rákos Sándor költészetét, ha körülhatárolt élményterületeket, vagy az egyes költemények konkrét élményalapját keresnénk benne. •Gyűjteményes kötete, a Fák, viharban utószavában nagyon találóan, írja: „Alkotói módszerem nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé halad.: előbb a vers látomása, indulati súlya nyugtalanít, és csak azután akar megtestesülni, a fogalmakkal, szavakkal közölhető világ anyagába öltözni". Ez a költői látásmód, egyéniség eredményezi azt, hogy a kor, a valóság nagy -áttételeken keresztül, de ugyanakkor legkisebb rezdüléséig mélyen átérezve jelenik meg nála. Másokra és önmagára :is figyelő rendkívüli érzékenység, erős absztraháló képesség a két sarkpontja -ennek a költészetnek. Olyan érzékeny műszer az ő lírája, amely sohasem a tűnő, röpke benyomást, hangulatot jelzi, hanem ezeket folyamattá oldja, egybe dogja: :586
TÁGULÓ
KÖRÖK
Hiába intem magam bölcsességgel, hogy legyen elég a pillanat terhe, mikor egész múltam s egész jövőm hegyes szögekkel a szívembe verve. Ez a valamilyen formában mindig számos élményt szintetizáló költői szemlélet szükségszerűen állítja párhuzamba az ellentétes oldalakat. A kötet egyik legnagyobb verse, a Mérleg, az öröm és fájdalom emlékéit idézi, helyezi egymás mellé, A költő kiszolgáltatottsága és szabadsága c. költemény szintén az ellentmondások útjelzői közt találja meg a célt. Ez a magatartás vezette Rákost Gilgameshez is, mert maga is Gilgamesként harcolja és szenvedi meg jó és rossz, élet és halál, az emberi élet értelmének küzdelmét. De Gilgameshez hasonlóan n e m törik meg ő sara, h a n e m a nagy kérdésekkel való viaskodásban egyre inkább biztos irányra lel. Már a Fák, viharban utolsó ciklusa is
észrevehetően jelezte ezt az irányt: a magányosságból a közösségre találás útját. De ami gyűjteményes kötetében még jobbára önmagával folytatott vívódás, meditáció volt, az itt már szilárd talajra találás lett, céltudatos határozottsággá tisztult. „Ez a hatodik verseskönyv, úgy látom, ahhoz vitt közelebb, amit szívvel már elértem, s verssel is egyre inkább megközelíteni szeretnék: a befo. gadó, megértő, felszabadító emberi közösséghez" ' — írja magáról, és ezzel verskötetét is értőn jellemezve Rákos Sándor. A költemények, de maga a kötet címe is művészien illusztrálják ezt az előrelépést. A „táguló körök" a költőt és a felszabadító emberi közösséget fűzik egyre szélesebb körben, s egyre szorosabban össze. Ebben rejlik a világos válasz a kérdésre: - Zárt kapuként meredt elém a perc, ' a holnap, mint agy távoli földrész [partja, ködbeveszett — mondjátok hát, ki tette, hogy megint emberlakta földek fölé emelik gépem [a szelek? Rákös Sándor a szó legnemesebb értelmében vett humánum költője. Mélységesen emberi volt előbbi — és véglegesen m a sem eltűnt — vívódása is az emberért, de költészete ebben a kötetében még humánusabb lett. Tartalmában is, mert a Hitvallás, prózában szép eszméi nem maradtak üres szavak, hanem áthatják az egész kötetet, akár a múltról ír (pl. A múlt filmszalagjai c. ciklus), akár a jelenről, költészetről
vagy szerelemről, nagy sorskérdésekről vagy kis örömökről. De az lett formájában is. Alkotói módszeréből is következik, hogy költészetében a gondolatiság elsődleges szerepet játszik. A Táguló körök-ben ezt a mély gondolati tartalmat m á r legtöbbször művészien tudta formába önteni: egyszerű formába. Nem az egysíkúság értelmében, hanem a tartalom megszabta követelményeknek megfelelően. Több verse látszólag túlságosan is kihívó (pl. Mérleg), de ez a formai megoldás — nagyon hatásosan — a tartalom mélyebb kifejezését szolgálja, nem öncélú formai bravúr. Rákos ars poeticájának az a többször is hangoztatott igénye, hogy a •költő „legnagyobb kiváltsága nem a csillogás..., hanem a szolgálat", így nyer megtestesülést nemcsak költői magatartásában és lírájának tartalmában, hanem formájában is. Rákos Sándor — és egész nemzedékének — költői pályáját számos akadály nehezítette. Költői indulásuk a háború első éveire esett. A háborús időszak szétzilálta soraikat, sokat harctérre és háláiba küldött, másokat gyötrő kétségek, önmarcangolások emésztettek fel, bénítottak meg. A lassú magukra találást a személyi kultusz, m a j d az ellenforradalom zavarta meg, így talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy tehetségük igazi kibontakozása még most van folyamatban. Ezért kétszeres öröm számunkra ez a verseskönyv, mert erről az immár töretlen kibontakozásról, eszmei-művészi fejlődésről tanúskodik, egyben újabb költői eredményeket ígér. (Magvető Könyvkiadó, 1965.) VÖRÖS LÁSZLÓ
ŰJ R E G É N Y A FEKETE GYULA:
SORSFORDULÓRÓL EZEREGYEDIK
Az. évforduló ismét felidézteti emlékezetünkbe a háború élményét. Visszanézni érdemes, mert mindig ú j és ú j oldalát mutatja ez a húsz éve volt háború is, minden történelmi fordulón eddig ismeretlen arcát. Most két nemrég bemutatott filmen groteszk, vígjátéki jelmezbe burkolózott. A lengyel filmen értetlenkedve nézegettük, milyen önfeledten ugrabugrálnak a szereplők a háború félelmetes kulisszáinak tövében. A magyar film hősének elismeréssel adóztunk talpraesettségéért és józan gondolkodásmódjáért, bár nem sikerült annyira azonosulnunk vele, hogy mindig belefeledkezhessünk a mulatságos kalandok sorába. Fekete Gyula „komoly" regényt írt.
ESZTENDŐ
Pedig a színtér, az időpont csaknem ugyanaz, mint a filmen. A főváros bekerítése után, a boml adózó magyar hadseregben vagyunk, Székesfehérvártól nem messze, a Dunántúlon. A motívumok közül 'is sok közös: nyílt paranccsal száguldozó motoros altiszt, mulatságos rékvirálások, egy kastély, nyilasok és királyi magyar katonák, németek és magyarok ellentéte. Tiszt és legénye állnak a történet középpontjában. Sorsuk és kölcsönös viszonyuk alakulása fűzi fel az eseményeket. Acsay főhadnagy földbirtokos-származék. Óvatos szkepszissel és valami lusta humánumérzettel felvértezve sodortatja magát a háborús kavargásban. 5* 81
Kriston — falujabeli gazdafiú, a zászlóalj legélelmesebb tisztilegénye. Ügy tűnik, az ő belső világa problémátlan, amolyan felszínes betyárbecsület kormányozza tetteit. Kötelezettségei csak szűk világán, a falun belül vannak, a többi, az a „másik part", más világ, joga van megszerezni azt, ami éppen szükséges. A szegényeket nem bántja, feleslegesen nem ijesztget, nem kínoz embereket, ha módja van rá, jószívű. Kriston Acsayt is az innenső parton levők közé sorolja, védelmébe fogadja. Miért is ne tenné, hiszen ismeri. Ot védelmezve öli meg a német katonákat, kedvében járva „hajt föl" móket, csen bort. A német fejbelövésekor Acsayból kitör a felkiáltás: „ocsmány munka volt", és önmagának is magyarázni igyekszik tettét. A legény csodálkozik: ellenség... De sajnálja a szerencsétlenül járt sofőrt, aki közeli ember volt, hallgatta a szavát, beszélgettek. A tiszt fagyosan leinti: „utána vagyunk". Az ő lelkét nem terheli, és mit számít egy sofőr. Kriston élvezi a gyöngyéletet. Van célja és van módja kibontakoztatni ügyességét. Egyik vállalkozásból simán bomlik ki a másik. Állandóan beszerez, felhajt, utánajár, kiszimatol, és büszkén számol be gazdájának az újabb eredményről. Egy pillanatra megdermeszti Acsay fenyegetése, hogy akármikor falhoz állíthatja a németek megöléséért, de kutyahűségét semmi sem ingathatja meg. Az átállni készülő repülős tiszt ajánlatát ösztönös nemmel utasítja viszsza, még csak el sem töpreng a dolgon, ugyanazzal az ösztönösséggel, amellyel rátámadt a gazdáját szorongató németekre, vagy amellyel m a j d földre veti magát, hogy fedezze Acsay menekülését. El se jut az agyáig Turgony indulatos felkiáltása.: „Szolgának születtél!" A legény esetében a kötelességtudás, az együttérzés, az emberiesség szűken praktikus, régimódi felfogása okozza, hogy a történelem erői fölötte, mellette, nélküle és ellenére söpörnek végig az országon, sőt ő maga is egy visszataszító tragédia előidézőjévé válik. Acsayt viszont a humánum tartalmatlanságig való kitágulása akadályozza abban, hogy a cselekvés porondjára lépjen. Jó és rossz összemosódik szeme előtt, nem látja nikor és hol, miért és mi ellen kellene közbelépnie. Ő sem száll be Turgony repülőgépébe, ölvedyék hitét szkepszisével rombolja, mert állítólag meg akarja győzetni magát, de Jagiczának, a nyilas századosnak a tisztikarból egyedül meri bevallani, hogy ismeri a csodafegyverről szóló viccet, egy falu visszafoglalásakor pedig hidegvérével meg:588
menti századát a pusztulástól. A b u j k á ló német tiszttel vitatkozva partnere f e jére olvassa, micsoda dolog kilépni a szakadék felé robogó autó volánja mellől. „A népek viszonylatában nem érvényes a felelősség?" — kérdi. De a valóságban ő sem képes logikája szerint cselekedni: a biztos pusztulásba taszítja legényét, miközben ő elrejtőzik a nádasban. A film alkotói a tizedest problémátlannak, „fejlődőképesnek" ábrázolták. Fekete arra vállaikózott, hogy kibontsa a magatartás mélyén meghúzódó tragikus lehetőségeket. Vállalt feladata megoldásához ő is az ú j történelmi forduló szellemében fogott hozzá. Igyekezett leküzdeni mindazt, amit manapság az ötvenes évek hasonló témájú műveiben sematikusnak érzünk. A cselekmény a németekkel együttműködő magyar h a d seregben, annak is elsősorban tisztikarában játszó dóik. A tisztek nem mind vadállatok, az ellenállást megkísérlő csoport tagjai tapasztalatlanok, ügyetlenek, a szovjet csapatok átmenetileg visszavonulnak, különbséget tesz náci párttagok és horthysta tisztek között, és így tovább. . Főhőseit ábrázolva az író összefüggésbe hozta ideológiájukat származásukkal és sorsukkal. Miután azonban ezt megtette, háttérbe tolta egyéniségüket, és sokszor egész élettelenül halljuk szájukból azokat a gondolatokat és gondolatfoszlányokat, amelyek akkoriban „a levegőben voltak." Nincs állandó eleven kapcsolódás egyéniség-pszichikum és ideológia között. Különösen erősen érződik ez a főhadnagy monológjában a P a rázsló lány ürügyén. Nincs eleven kapcsolat, és ezért nem láthatjuk, hogyan formálódik a gondolati anyag az egyéniség kohójában, és hogyan formálja az ideológia az egyéniséget. Annak ellenére, hogy nem feddhetetlen pozitív hősökkel és elvetemült ellenfeleikkel van dolgunk, sematikusak a regényalakjai. Acsay és Kriston alig több, mint ideológiájuk, és a regény csaknem kizárólag azt a célt követi, hogy bebizonyítsa ezen ideológiák helytelenségét. Pedig azzal az író és az olvasó tisztában volt már a mű kezdetén. A regény magjául kiszemelt „probléma" végül is nem vált kellő esztétikai tartalom hordozójává, ez a hajdan volt társadalmi képlet nem találta meg a kapcsolatot a jelennel. A következetesen megvalósított írói látásmód poázise helyett legtöbbször kiszólások, erős színek, naturalista részletek teremtenek mesterséges feszültséget. A főhősök sorsával közvetlenül össze nem függő epizódok ezért is tűnnék öncélúaknak: nincs belső, mélyebb kapcsolódás
a cselekményelemek között, (ölvedyék szétszóródása.) Itt-ott a szembetűnően markáns megoldások meg éppenséggel mintha az írói elbizonytalanodást takarnák. A postáskisasszony története eltorzítja Kriston alakját, az író szinte megrágalmazza hősét. Inkább megzavarja ez a motívum a mű belső logikáját, mintsem előkészíti a végkifejletet.
Az Ezeregyedik esztendő Fekete Gyulának nem legjobb regénye. A könyv arra ösztönöz, hogy mai szemmel, modernebbül lássuk a múltat, de hiányzik be-lőle az élet átfogó szemléletének, megértésének igénye, ami Az orvos halálá-nak legfőbb érdeme. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965.) FEJÉR ÁDÁM
A HIT ÉS S Z O R O N G Á S N O V E L L Á I GALGÖCZI
ERZSÉBET:
Az őszinte, közvetlen hang igen nagy erény, különösen ha mély átéléssel párosul. Ha úgy érezzük, hogy az író most úgy él benne az eseményekben, amiket elmond, s a hangulatban, amit műveiben idéz, mint a kisgyerek a mesében. Galgóczi novelláskötetében ennek lehetünk tanúi. Nem állítanám ugyan, hogy ezt minden novellájában sikerült megvalósítania, a novellák többségére azonban ez a jellemző. Különösen érezzük ezt Az üzenet, a Fejjel lefelé, a Kettős ünnep és A golyó címűekben. Nem okoznak zavart, csináltságot még az aránylag: groteszknek tűnő mozzanatok, képek sem. Az sem, amikor az uradalmi cseléd kilencéves kislánya az iskolában azt mondja a tanító kérdésére, hogy mi szeretne lenni: „színésznő, vagy kurva". Nem érezzük „gyerekszájszerű adomának" sem. Nagyon is hús-vér valósággá válik ez a novellában (A golyó), mint ahogy minden egyéb szörnyűség azzá válik itt. Az írónő nem tetszeleg, még kevésbé szabadszájúskodik, vagy vagánykodik. Egyszerűen az élményt, kislánykori élményét idézi. A kis ZsuzSka, akiről szó van a novellában, jobb sorsban szeretne élni, szép ruhát szeretne, hintót és irigyelt „megbecsülést". & ezt a gróféikon kívül csak a filmen látott színésznőknél és a gróf úr hintóin gyakran érkező „kurváknál" láthatja. Azok csodálatos szép ruhákban járnak, és hódolattal, „megbecsüléssel" veszik körül őket. Groteszk, de nagyon találó viszonylat ez a novellában. A golyó c. elbeszélésnek persze korántsem ez a lényege, hanem a cselédsors rendkívül realisztikus ábrázolása. Az apa sorsáé, akinek az orosz forradalomban szerzett sebesüléséből származóan benn maradt golyó van a tüdejében, s emiatt gyakran vért hány; az anya sorsa, akinek élete örökös mártíromság a beteg férj és sok gyerek mellett, és a kis Zsuzska sorsa, aki mégis kiláböl végül ebből a reménytelen hínárból, mert közben száznyolcvan fokot fordul a világ, és
ÖT LÉPCSŐ
FELFELÉ
Zsuzska álma, hogy színésznő lesz, valóra válhat. Galgóczi Erzsébet azonban korántsem elégszik meg ennyivel, hiszen ez nem mond még többet, mint hogy megváltozott a világ. Bár ez sem volna kevés, mert úgy mondja, úgy mutatja meg, hogy abból az élmény meggyőző ereje sugárzik, de mégis az írónak ma már arról is vallania kell, hogy hogyan változott át. Milyen is a változás után! S Galgóczi Erzsébet nem tér ki ez elől sem, írói, ábrázolóereje sem csökken. Sőt, mintha itt még kegyetlenebbül, kíméletlenebből igényessé válna, s szállna szembe mindazzal, ami rontja, nehezíti, keseríti életüket, s ami elrontott, helyrehozhatatlanul kisiklott emberi sorsokat teremt. Mert a kötet többi novellájának a közös, megfogható magva egy felszakadó kiáltás: jaj, emberek, testvéreim, szülők és gyermekek, parasztok, mérnökök, tsz-tagok, elnökök és mindenki, aki é l és felelős azért, ami itt van, vigyázzatok! jobban, szebben kell élnetek, és okosabban! Meg kellene végre értenetek, hogy valóban újul a világ, oldjátok fel gyomrotokban, idegeitekben a beteg, csomós görcsöket! Lényegében ezt a segélykiáltást tükrözi az Egyensúly halvány, zsibbasztó, rossz-álom-szerű grotesZkséggel megrajzolt osztályvezetőjével, s csaknem hasonló hangulatot áraszt a Kislány a mélység felett. Van ebben a két novellában bizonyos stíluskeresés, kísérlet is az objektív realista, a szimbolikus és az 'irrealizimus felé mutató ábrázolási mód között, de a további novellákban ez m á r csak árnyalást jelentő motívumokként érezhető. Legerősebben a Mínuszban, amikor a szabadságát falujában, szüléméi és testvéreinél töltő egyetemista Kriszti megdöbbenve eszmél rá, hogy az egészségesnek látszó falusi élet, falusi emberek helyett csupa rögeszmés, sérült lelkű embereket talál, s még nővére, akinél menedéket keresne megriadása elől, sem ért meg semmit iga:589
zán. Nem tud élni, képtelen fölismerni, mi tehetné szebbé, igazabbá, emberibbé és maibbá életét. Gürcöl, dolgozik, s miért? Hogy megvalósíthassa rögeszméjét, magasföldszintes házat építhessenek, amelybe m a j d öt lépcsőfok vezet. Mert ez most itt a módi, az számít valakinek, akinek ez van, mint régen, akinek földje volt. S ez ellen tehetetlen. Csak egy reménye, vigasztalása marad: nővére gyermekeit kirántja ebből a posványból. Tanár lesz, és oktatja a felnövő fiatalokat. A Két üveg bor és az Aknamező c. írások hangulata hasonló. Az Aknamező víziószerűen, rémregényszerűen szorongó légkörében az anya a fia ellen elkövetett emberölési kísérlet miatt áll a bíróság előtt. Íme a kísérteties, fenyegető kép az ügyész szájába adva: „Zöldellő, egészségesnek látszó rét. Egy fiatalember gyanútlanul mászkál rajta. Tizenöt évig. Akkor egy váratlan lépésével hozzáért az aknához, amit még a háború hagyott itt, s az akna felrobban." De hát valóban ilyen váratlan aknák leselkednek ránk mindenütt? — kérdezhetnénk az írót. Valóban ez lenne legjellemzőbb mai életünkre. Galgóczi Erzsébet megkísérli, hogy
itt-ott enyhítsen pesszimisztikus, olykor szorongásokkal terhes látásmódján, de nemigen sikerül. Legfeljebb egy-egy derültebb kép vázolásáig f u t j a erejéből (öregek), vagy félig sikerült, kissé sablonosnak is ható ún. perspektivikus történetig, amilyen a Mérföldkövek című „Tv-játék", amelyet azonban a sablonos optimizmustól szintén csak a lemondó enyhe kiábrándulásba futó befejezés „ment meg". Ezek ellenére, Galgóczi Erzsébet novelláskötetét mégsem mondhatjuk igazán pesszimistának, mert a hibák elkeseredett és fájdalmas kutatása mögött az egészséges, valóban új, szebb élet utáni olthatatlan vágyakozást érezzük, s az író egyre erőteljesebb ábrázolása bizonyára eljut m a j d a másik oldalt is felfedező élményekig, ahol n e m kell annyira félni a váratlanul robbanó aknáktól, ahol a múlt beteg gócai nem tudnak már annyira uralkodni, s újabbak sem föltétlenül képződnek. Mert úgy érezzük, hogy mai valóságunkban van m á r ilyen másik oldal, és Galgóczi Erzsébet művészete csak gazdagodna, h a élményévé válnának az ilyen' jelenségek is. (Szépirodalmi Könyvkiadó; 1965 )
'
SERES JÓZSEF
S Z E M B E N É Z É S A M Ú L T T A L ÉS J Ö V Ö V E L PÁKÖLITZ
ISTVÁN:
MESSZENÉZŐ
„Az ő gondja, hogy meg k e n vallani amit nem lehet ki nem mondani; súlyos igazát hirdeti halálig, és szava a sírból is kicsírázik." (Költő)
Négy éven belül immáron negyedik kötetét teszi az asztalra" — csendesen és szerényen, de céltudatos határozottsággal —, s ez már önmagában is csak keveseknek adatik meg. Különösen olyan költőknél ritka, akik megkésve és nehezen indultak, s utóbb se túl gyakran látogatta őket a múzsa. Pákolitz István ezek közé tartozik, s ha előző kötetei csak olvasói szeretetét és • a József Attila-díj kitüntetését hozták számára — ez az ú j kötet végleg feloldhatja benne azokat a görcsöket, melyek talán túlságosan is szerénnyé, visszafogottá, helyenként aggályoskodóvá tették korábban a hangját. Pákolitz verseiben két alapvető m a gatartásforma ötvöződött. Az egyik súlyos, modernül zsoltáros áradással, szaggatottsággal mondja el — kevés képpel, inkább közvetlenül az értelemhez, mint a szemhez vagy a képzelethez fordulva — főként vívódásait, belső küz:590
delmeit, s mindazt, a m i t lényegesnek tart a lélekben és a társadalomban. A másik a csodálkozó gyermek benne, aki örül fű-fa-virág szépségének, még az útszéli kis kavicsnak is. Ez utóbbi a harmóniát, kiegyensúlyozottságot, a n y u godt szemlélődés, a természeti és társadalmi szépség alapszövetét adta, a z előbbi nyugtalanságot, küzdelmet, oldottságot vitt verseibe, s a két m a g a tartásforma feszültsége nem túlságosan széles tematikai skálán is gazdag sokszínű költészetet eredményezett. A Messzenéző két szerkezeti t ö m b j e az aránylag kisebb terjedelmű verseket összefogó Jel ciklus, s az Évgyűrűk című, több mint ezerkétszáz soros „lírai r a j z a gyerekkorról". A kötet elején a z impresszionisztikusabb, hangulati ihletésű versek vannak túlsúlyban (Balatoni képeslap, Kánikula, Villányi bordal stb.). Legteljesebb hangulati élményt talán a Kisváros és a Mennybemenetel
nyújt, ezekben erősebb a képi szféra, külső formájuk igen tömör, fegyelmezett. Alaphangulatuk kissé ironikus, s mintegy ezekből nőnek ki a tömörség fokozódásával a költő „kisplasztikái" (Éjfél, Elégia, Üj iskola, Kisplasztika, Consummatum est stb.), amelyek általában határozottabbak, pattogóbbak, néha szentenciózusak, s nem ritkán csipkelődővé, groteszkké válnak (In flagranti, Fonák, Léggömb). Jellemző módon szatirikussá sohasem élesedik a hangja, ettől mindig visszafogja — alighanem tudatosan — az a szemlélet, melyet talán Móra c. verse murát legvilágosabban. A költő ismerői bizonyára indokolás nélkül is érzik a minden provinciális „dunántúliságon" és „alföldiségen" túlmutató alkati vonzást Móra és Pákolitz között, a versben kiemelt jegyek azonban még pontosabban jelzik ezt: „ . . . bár nem kavar vihart a Tiszatájon, / de homokban is megmaradó lábnyom / a Mű ...", „ . . . a színlelt alázat / egy szemvillanásban is égre lázadt." A ciklus végén, a kötet tengelyében elhelyezett nyolc-tíz vers a legjelentősebb. Ezek vallanak Pákolitz tiszta, becsületes, szocialista ars poeticájáról, amely elválaszthatatlan legmélyebb emberi hitétől, problémáitól (Költő, Jegyzet, Lecke). A Doktor Sándor emlékének ajánlott címadó Messzenéző, s a Dürrenmatt magánbeszéde az előző kötetek legmagasabb vonulatát (A sárga fal, Pilátus monológja stb.) építi tovább, egyéni vívódásait általánosabb emberi szintre emelve. Vívódásának alapvető tartalma az átmeneti korban élő ember kettősségének, a régi s az ú j lélekben folyó harcának megragadása — ál-optimista önáltatás, hazug illúziók nélkül, de felelősségtudattal és szilárd eszményekkel. A Dürrenmatt magánbeszéde még a feszítő kettősség feloldás nélküli belső rajza, a Messzenéző azonban már közvetlenül megfogalmazza a tehetetlen várakozás helyett a tudatos és tevékeny magatartáseszményt, amely „elébe megy az időnek, nem ölbe tett kézzel várja." A jövőbe tekintő ember talán még sosem élt át olyan mély megrendülést, mint korunkban, amikor a lélek, a tudat alaprétegeit, a millió érzelemmel átszőtt gyermek- s ifjúkort is meg kell vallatnia kinek-kinek, hogy tovább lép-
hessen. A Váci által megfogalmazott, „hogy gyűlölöm már, amit még annyira szeretek" ambivalenciáját érzi — szelídebben, de ugyanúgy döntésre kényszerülten Pákolitz is, amikor a kötet második részében, az Évgyűrűk-ben múltját idézi. S a gyermekkor felidézése szembenézés egyben a költőt indító közösséggel is. Az ettől való elszakadás tragikus következményeire a közelmúlt, irodalomtörténete is nem egy szomorú példát szolgáltatott, de a végig nem gondolt, görcsös ragaszkodás sem kevesebbet a múltba-merevülésre, az elzárkózásra, szárnyszegettségre. Nem kétséges, hogy a múlttal, a gyermekkorral s az elbocsátó közösséggel való számvetés Pákolitznál is a továbbfejlődés feltétele. Ügy érezzük, a megvalósult lírai rajzmeleg, őszinte, póztalan hangjával, kedves-szerény öniróniájával, szelíd derűjével nemcsak hangulati élményt nyújt, hanem annak megsejtését is, hogy új, magasabb fokú harmónia alakul a költőben, a múltjával s közösségével egységre jutott ember sokirányú vonzásai egyirányú erővé ötvöződtek. A mű 1919nek,. a költő születésének felvillantásával indul, s a hamvába hullt, de el nem pusztítható forradalomnak a kiindulópontra helyezése jelképes értelmű is. Közvetlenül csatlakozik saját megkésettségének, sokáig cipelt terheinek ú j r a felmérése is, s a sokáig elfojtott igény: a bennünk élő gyermekkel, a halálunkig kísérő „égszín szemű riadt kisgyerekkel", „a szívünkből felsíró angyallal" is mindig békességben kell élnünk. Pákolitz István ú j kötetében mintha mélyebb, gyümölcsözőbb egységgé olvadt volna össze a bevezetőben említett két magatartásforma. Belső feszültségei, vívódásai, látszólagos „magánügyei" mindinkább társadalmi érvényűekké válnak, s múlt-megidézése is a jövőt szolgálja. De legszebben ő maga írja. meg ezt az Évgyűrűk végén: „A tűnt idő el nem tűnő varázsa belülről övez: évgyűrű a fát; a megmért emlék erő is, remény is, szépsége akkor éltet majd tovább, ha lombom nemcsak hűs ányékot ád és csíz-, rigó-zenével takaródzik, de — mint a biztos célú szerelem — jóízű, áldott gyümölcsöt terem." (Magvető Könyvkiadó, 1965.) SZEDERKÉNYI ERVIN
591:
K R Ó N I K A
KÖNYVHÉTI
MÉRLEG
Az idei ünnepi könyvhétnek különös jelentőséget adott az, hogy h a z á n k felszabadulásának huszadik évfordulója alkalmából kiadóvállalataink számos reprezentatív kiadványt, antológiát jelentettek meg. amelyek mintegy keresztmetszetét a d t á k i r o d a l m u n k legújabb i d ő s z a k á n a k : a szocialista irodalom kibontakozásának és húszesztandei fejlődésének. E m e g m é r e t é s jegyében nagy számban jelentek meg a könyvhétre mai m a g y a r írók alkotásai — ú j m ü v e k , vagy korábbiak ú j kiadásban, válogatások, gyűjteményes kötetek. S élő i r o d a l m u n k t e k i n t é l y é n e k növekedését m u t a t j a az a tény, hogy szinte váratlanul nagy volt a kereslet ezek iránt a m ű v e k iránt, mind a széppróza, m i n d a líra területén. Megyénkben is jelentős f o r g a l m a t b o n y o l í t o t t a k le a könyvesboltok, könyvterjesztéssel foglalkozó vállalatok. Az Ünnepi Könyvhét a l k a l m á b ó l a Művelődésügyi Minisztérium és a Kiadói Főigazgatóság által Csongrád megyébe delegált í r ó k : Berkesi András, Csanádi Imre, Galambos Lajos, Gergely Mihály, Fábián Zoltán, F é j a Géza, Mezei András, Pándi Pál, P a p p László, Rab Zsuzsa és Váci Mihály könyveit érdeklődéssel vásárolták mindenütt. Növelték a vásárlókedvet a könyvhéten a megyében 20 helyen m e g r e n dezett író—olvasó találkozók, irodalmi estek, könyvsorsolással egybekötött kiállítások. Az ünnepi könyvhét megyei megnyitó estjét m á j u s 29-én este Szegeden a Tisza Szálló Koncerttermében rendezték meg, amelyen Galambos Lajos. Mocsár Gábor, p a p p Lajos, P á n d i P á l és Váci Mihály irc'.k léptek a termet teljesen megtöltő szegedi közönség elé. Megnyitó beszédet Döme Mihály megyei művelődési osztályvezető mondott. Az ünnepi est előtt Galambos Lajos, Pándi Pál, Váci Mihály a Szegedi Üjságíróklubban megyei és városi k u l t ú r m u n k á s o k k a l , tanácsi és pártvezetőkkel, valamint a megyében és Szegeden élő írókkal találkozott. A megnyitó ünnepi esten kívül Szegeden a Helyőrségi Tiszti Klubban, a J u h á s z Gyula Művelődési Otthon klubjában és a Somogyi Könyvtár G y e r m e k k ö n y v t á r á b a n rendeztek még jól sikerült író—olvasó találkozókat. A megyében Módmezővasárhelyen, Szentesen, Csongrádon, Ullésm, Marosleién, Gyálaréten, Eperjesszélen, Csanytelsken, Asotthalmon, Klárafalván, Nagvlakon, Forráskúton, Csanádpalotán, Sándorfalván voltak író—olvasó találkozók, a m e l y e k e n "a m á r előbb felsorolt s megyénkbe delegált írók mellett a helyie.k közül Akácz László, A n d r á s s y Lajos, Bárdos Pál, Dér Endre, Fenákel Judit, Kárász József, Kovács Miklós, Lődi Ferenc, .Németh Ferenc, Mocsár Gábor, P a p p Lajos, Polner Zoltán, Simái Mihály és Tóth Béla vett részt. A találkozók szervezése és lebonyolítása Általában jobb, zavartalanabb volt, m i n t az előző évben, ami a rendező szervek: a megyei és városi Könyvbarát Akcióbizottságok, a t a n á c s o k népművelési csoportjai gondos m u n k á j á t dicséri.
.JUGOSZLÁV
KÖLTÖ
LÁTOGATÁSA
Deszk község lakóinak június 13-án este érdekes élményben volt része. A nemzetiségi lakosságú községben irodalmi estet rendeztek, amelyen a közkedvelt Berkesi A n d r á s mellett részt vett Miroszlav Antics fiatal s nagy tehetségű jugoszláv költő is. Miroszláv Antics Szegeden az Üiságiróklubban helyi írókkal, újságírókkal is találkozott. A baráti hangulatú beszélgetés .során elmondta, hogy ezt a n é h á n y napot arra használja fel, hogy az élő' m a g y a r irodalom l e g ú j a b b ' alkotásaival ismerkedjék. Antics szereti és fordította m á r Radnóti Miklós verseit. Legutóbb a jugoszláviai m a g y a r költővel. Fehér Ferenccel közös kötetet adtak ki, amelyben Antics Fehér Ferenc húsz versét fordította szerb nyelvre, Fehér pedig Miroszlav Antics húsz versét ültette át magyar nyelvre. A kötet „Színak és s z a v a k " címmel látott napvilágot. Miroszlav Anticsnak eddig 9 könyve jelent meg, s műveit német, francia, angol, lengyel, bolgár és cseh nyelvre is fordították. (- P -)
.SZERKESZTŐI ÜZENETEK V. Jenő, Budapest: Beküldött írásai mellett ezt olvassuk (saját tollából származó önjellemzésként): •»V. Jenő nemcsak világszerte elismert költő, de édesanyanyelvünk fonetikájának legbelsőbb ismerője. Elnyomják. Ady Endre és József Attila sorsára akarják juttatni. A Szövetség áll mellette és részben a vidéki sajtó. . . . írásai mind remekbe .szabott alkotások . . . « önjellemzésének alátámasztására Idézünk egyik „alkotásából": „Én ezt a verset egészen értem, || Még mielőtt Bugaczra értem. || De mivel Rózsi otthon inget szegett, || A falba vertem be a szeget". Valóban más sorsot érdemel, mint Ady Endre és József Attila! Nem közölhető írásokat küldtek: T. Gábor, Szeged. I. György, :592
Budapest. N. László, Kecskemét. L. László, Szentes. H. József, Baja. B. József, Hódmezővásárhely. R. GáBor, Budapest. Á. László, Budapest. N. D. László, Szentendre. A. Rezső, Szeged. Cs. János, Szeged. M. A. Zoltán, Kecskemét. K. Zoltán, Orosháza. M. János, Albertirsa. E. Teréz, Szeged. F. É. Szeged. Sz. Miklós, Budapest. K. István Hercegszántó. G. K. M, HELYESBÍTÉS J ú n i u s i s z á m u n k b a n „Kis szegedi irodalomtörténet I." című összeállításában a következő sajtóhibák m a r a d t a k : Tar Benedek házaséneke 15 4 1-ből való, a híres XVI. századi szegedi orvos neve helyes ;n: Szegedi Körös (F r a x i n u s) Gáspár, Szegedi Lőrinc d r á m á j á n a k címe pedig: T h e o p h a n i a .
ÁRA: 5,—
Ft
KIS S Z E G E D I IRODALOMTÖRTÉNET n. A reneszánsz s a reformáció gazdag szegedi k u l t u r á l i s öröksége a XVII. századb a n alig g y a r a p o d h a t o t t tovább. A százötven éves török hódoltság emigrációba kényszerítette a város vagyonosabb, műveltebb polg á r a i t , . k i k a F e l v i d é k és a T i s z á n t ú l f e j l e t t polgárvárosaiban kerestek menedéket. Miközben Szegeden szilárdan berendezkedett a hódító — t ö r ö k szinház és h i t t u d o m á n y i főiskola, mecsetek és sörbet-kocsmák nyíltak — „e szegedi emigrációnak alkotó szelleme, építő energiái sajnos, ö r ö k r e elvesztek szülőföldjüknek, Szeged városának s z á m á r a " — írja Bálint Sándor, a város m i i l t j á n a k legkitűnőbb tudós ismerője. Szegeden készült említésre méltó XVII. századi irodalmi alkotás fgy n e m maradt ránk, csupán szegedi vonatkozású m ű v e k r ő l t u d u n k . K ö z ü l ü k m é l t á n leghíresebb a száz a d k ö z e p é n S z e g e d e n is m e g f o r d u l t nagy török utazó, Evlija Cselcbi színes t u d ó s í t á s a , A v á r o s 1634-ben s z a b a d u l t f e l a t ö r ö k h ó d o l t s á g alól, s a g y ő z e l m e s o s t r o m o t m o z g a l -
Barokk
metszet Atthan Mihály v e r s é h e z (1689.)
latin
inas b a r o k k m e t s z e l e k és k é p e k , emlékérmek és röplapok örökítették meg. A nagy e s e m é n y széles visszhangjából megemlítjük a bécsi Burg g y ű j t e m é n y é b e n őrzött nagyméretű gobelint, valamint Althan Mihály I n f e l i x T u r c a r u m c o n f l i c t u s a ö S z e g e d i n u m (A t ö r ö k k u d a r c a S z e g e d n é l ) c. 1639-ből v a l ó l a t i n v e r s e z e t é t . A z a l l e g o r i k u s b a r o k k m e t s z e t t e l is s z e m l é l t e t e t t d i s z t i c h o n o k b a n a költő üldözött szarvashoz hasonlítja Szegedet. A v á r o s egyetlen szellemi c e n t r u m a , a fer e n c e s t e m p l o m és k o l o s t o r , v i s z o n y l a g szer e n c s é s e n v é s z e l t e át a t ö r ö k h ó d o l t s á g o t : a szegény fráterek tevékenységét a török nem korlátozta, könyvállományuk a XVII. száz a d b a n is l o v á b b g a z d a g o d h a t o t t , s a z 1686 után erőteljesen kibontakozó kulturális fejleőéehen t o v á b b r a is j e l e n t é k e n y szerepet
j á t s z o t t n k . B á r a ( e l x i l á g o s o d á s k ü s z ö b é n ez már ugyan egyáltalán nem különösebb e r é n y , d e m é g é v s z á z a d m ú l t á n , a b a r o k k leá l d o z ó p e r i ó d u s á b a n is a r e n d h e z f ű z ő d i k — a piarista Dugonics mellett és előtt — Szeged irodalmi m ú l t j á n a k egyik legérdekesebb produktuma. Az i r o d a l o m t ö r t é n e t i k u t a t á s c s a k n é h á n y é v e i s m e r t K i s s I s t v á n (1733—1798) f e r e n c e s páter nevét, akinek J e r u z s á l e m i utazás c., t ö b b m i n t m á s f é l s z á z a d i g k é z i r a t b a n r e j t e z e t t ű t i n a p l ó j á t lS58-ban a d t a k i R ó m á b a n Pásztor Lajos. Első méltató!: Szauder József í s Klaniczay Tibor, s a l a p v e t é s ü k n y o m á n az ú j irodalomtörténeti kézikönyv ^.jelölték m á r Kiss István i r o d a l o m t o r t e n e t i h e l y é t : a magyar késöbarokk, rokoko elbeszélő irod a l o m b a n , m i n d j á r t Mikes K e l e m e n es Faludi Ferenc i n ö j ö t t illeszthető i r o d a l m u n k fejlov d é s é n e k f o l y a m a t á b a . A m í g M i k e s és F a l u d i a n e m e s i világi, illetve a jezsuita k é s o b a r o k k reprezentánsai, addig Kiss István a népies ferences b a r o k k n a k utolsó, n é m i k é p p már elvilágiasodott alakja. Nem jelentéktelen egyéniség tehát, életútja és m ü v e mindenképpen figyelmet érdemel, s részünkről ann á l is i n k á b b , m e r t b e k e l l őt sorolnunk Szeged irodalmi m ú l t j á n a k jelesei közé. „Eh m é l t a t l a n p o r és h a m u ; s ö t t . f é r g e k n e k e l e dele Páter Kiss István: M a g y a r édes h a z á n k nak Nemes Városában, Jász-Berénybe Urunk 1733-dik E s z t e n d e j é b e n , M i n t S z e n t h a v á n a k 18. N a p j á n j ö t t e m e- t s a l á r d v i l á g r a " — t u dósít születéséről ú t i n a p l ó j á b a n . I n n e n ism e r j ü k é l e t r a j z a n a k e g y é b g y é r a d a t a i t is. F i a t a l o n szerzetes lett, főleg alföldi f e r e n c e s zárdákban működött, legtovább Jászberényben, Kecskeméten s 1784-1791, 1798—1795 között Szegeden. Szenvedélyes utazó, kíváncsi e m b e r i s m e r ő volt, n y i l v á n k e d v é t lelte az országot bebarangoló szolgálatban, hisz m á r 1750-ben, 17 é v e s k o r á b a n , l e g y ő z v e m i n d e n b ü r o k r a t i k u s n e h é z s é g e t , „ P e s t r ő l elindulván h á r o m holnapok alatt gyalog és többnyire meszté-láb szerentsés pállya-futással' k ó m á b a z a r á n d o k o l t . 1766-ban p e d i g J e r u z s á l e m b e , ahol h á r o m évet töltött á j t a t o s szolgálattal. Hosszú, k a l a n d o k b a n gazdag utazása alatt latin n y e l v ű n a p l ó t vezetett, amit
P. KISS ISTVÁN
Jeruzsálemi Utazás
A Leveietí-Sl -* 3 jrjTtrleklI Irt» PÁSZTOR LAJOS
ANONYMUS ROMA
A
, Jeruzsálemi utazás' címlapja
1958
kiadásának
Fill iiiclliilfiiii jvr,loiimi; ,V?Vr."
£ IK.AAgjnn icttrm ¿C«?ár.{h',faqta, (3 ^ ( r i r a j í cm a . -/Tii/.i ¿ztt CñoHj iiomerüjá^olinaCr^/orír. í 'i cCobe laám•pc¡i%iüütai)tii.i,u)ef a Jgciíl t\'en¿b$cqPen . '/pr.ilitfAiWt viltbnÁia^iörcnífpFcii ^inim O c.nc újrr< n'Aj tíctfckneS^Hrt/ fá&,),itu.'jrd.\ Cat ve rctnncK rofiii ,fg i i w v ' & w ^ i / t ' ^ fievo "{cCa/ñi tfbiiy líjji iv/úuv ¡faiiilvtínm/tit' i '.Vitíj foFiitt^ií/fy-rn. '¡llinr'liciiifrelfy iqa Cpy ÁPrniajiiliQVUUtiQ &i¡rcrtiniiiFtíf((i(ira fjiifehtH íj CuCivnFcwfl-dCiViiíí'iinl. Cii femftn ^um-tiiCUnaéííli^Wiíiih-m/,u t"'« |cfl* K i sÁi-JCl-V^CiT.s I s t v á n e r e d e t plinth'!'. i k é z i r a tlietfcUlCmOfiilmhcj ának egy lapja 1792—1795 k ö z ö t t — t e h á t S z e g e d e n — d o l g o z o t t át m a g y a r r a . A b é k é s ö r e g s é g napjaiban a Tisza p a r t j á r ó l gondolt vissza u t a z á s á r a — h i g g a d t a n r e n d s z e r e z v e , m ű v é s z i elbeszéléssé f o r m á l v a a n y e r s , v e g y e s élmén y e k e t : P o z s o n y jy j e l e s p o n t p á s v á r o s á " - n a k , Bécs „sugáros tornya"-ir-ak s „ezen híres, nevezetes, az egész világon a tenger vizei között legmesterségesebben épült n e m e s Venetzia, m agyáról Velentzé"-nek látását, m e l y utóbbiról — a napló legszebb fejezetében — költői telitalálattal jegyzi ineg: „ m i n t h a az egész város a vízből eresztené fel a r o p p a n t szép p a l o t á k a t . " K é t h e l y t S z e g e d r ő l is e m l é kezetet tesz, s ezek a k o n k r é t jelenre való, a latin verzióban n e m szereplő utalások m é g r o k o n s z e n v e s e b b é teszik az Író szelíd h u m o rát, naiv á l m o d o z á s a i t Alexandriában — m e r t itt i s j á r t — a s z e n t m i s é n „ m i n t a m e g testesült a n g y a l o k , i m á d k o z t a k , énekeltek; n e m oly k a n á s z o s a n m i n t itt a l s ó M a g y a r o r s z á g b a " — k o r h o l j a az a l s ó v á r o s i g y ü l e k e zetet. Máshol m e g így fantáziál egy Szegedről „biszíos f r e g á t a g á l l j á k o n " m e g i n d í t h a tó világkörüli u t a z á s r ó l : „ P é l d á j á u l t é s z e m : ha megindulnék Szegedről a Tisza vizén, a k k o r a szárazföld t a p o d á s a n é l k ü l is elmehetek Alexandriába m i n d e n k o r vízen. Innét pedig egész A m e r i k á b a n , A f f r i k á b a n , sött I n d i á k b a n is, é s ú g y i n t é z h e t n é m a z u t a z á s t , h o g y négy esztendők alatt egész a földnek k e r e k ségét m e g k e r ü l h e t n é m Szegedről mindenütt a vízen és i s m é t S z e g e d e n u g r a n é k kl az v á r a l a t t v a l ó N e p o m u c é n o s Sz. J á n o s k é p é n é l , vagy ahol telzene, h a m i n g y á r t a B o s z o r k á n y o k Szigetinél is." „Az öreg Kiss István á b r á n d o z o t t el í g y S z e g e d e n a világ-atlasz fölött, s az utazás szeretete á r a d szavaiból" — k o m m e n t á l j a az útinapló e szép helyét Szauder József. Kiss István a régi m a g y a r irodalom e g y i k legszebb útleírását h a g y t a r á n k . „Kicsin és együgyűen írott" könyvében a vallásos buzgóság mellett egészséges kíváncsiság, „szemeskedés" munkál, innen az általa m e g f i gyelt — sokszor világias — jelenségek, tárgyak változatos bősége. Emellett elsősorban remek leíró t a l e n t u m a , r o k o k ó könnyedsége e j t meg, s szinte f e l e d n i t u d j u k , h o g y e j á m bor fráter világképe alapjaiban még középkorias, h o g y pl. é p ü l e t e s bibliai példázatokkal reméli vallásos buzgóságra serkenti a nagy francia forradalom éveinek kellős közepén — m o n d v á n : „ N e vigyázz te m á s r a , s e a j a k o b i n u s o k k l u b j a i r a . . ., m e r t t e k a tholikus személy v a g j . " Tíz évet töltött S z e g e d e n — é r d e m e s l e n n e felkutalni itteni tartózkodásának körülményeit. K . S. I .
