WATANABE Takako: Herend, Magyarország és elhunyt édesanyám emléke Szeptember végén Magyarországra látogattam egy régi barátnőmmel. Hét éjszakát töltöttünk Budapesten és ez alatt Hollókőn és Herenden is jártunk. Minden nap új emberekkel találkoztunk és új dolgokat fedeztünk fel; egy teljes nap sem lenne elég ahhoz, hogy mindent elmeséljek, ezért most főként Herendről szeretnék beszámolni. Az igazat megvallva, nem is olyan régen szinte semmit sem tudtam Magyarországról. A gimnáziumi világtörténelem órán azt tanították, hogy a magyar ázsiai eredetű nép. Ez annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, de valami miatt ezt az egy dolgot megjegyeztem. Tizenévesen minden álmom az volt, hogy tornász legyek, de 18 éves koromtól porcelánokat és
kerámiát
(főként
kávés
csészéket)
is
gyűjtöttem.
Emlékszem,
az
akkoriban
Magyarországról hallott információk közül, csak az maradt meg, amit az 1970-es években megismert aktív magyar tornászok meséltek Herendről, ahol a porcelán készül. Az ok, ami miatt végül is elhatároztam, hogy Magyarországra látogatok, az volt, hogy úgy gondoltam, hogy a TV-ben nemrégiben bemutatott budapesti gyógyfürdők talán a betegségemre (a reumához hasonló, a test merevségével és erős fájdalommal járó krónikus betegség) és közérzetemre is jó hatással lesznek. Emellett még egy ok, ami miatt most ősszel utaztam az volt, hogy egyik barátom, akivel már 30 éve ismerjük egymást, a munkája miatt éppen Budapesten tartózkodott és várható volt, hogy hamarosan áthelyezik. Augusztustól a TV-ben rendszeresen sugárzott, a magyar konyháról és épületekről szóló műsorok még inkább felkeltették az érdeklődésemet. Szerencsére szeptember közepére az egészségi állapotom is stabilizálódott és az orvos sem ellenezte az utazást, sőt, inkább örömmel fogadta, hogy ilyen kihívással nézek szembe. Magyarország iránti érdeklődésem jó néhány évvel ezelőtt kezdődött a herendi porcelán miatt. A vágyódás, hogy Magyarországra eljussak eszembe juttatta elhunyt édesanyám emlékét is. Szinte magától értetődő, hogy a herendi porcelánról a technika, a minőség és a dizájn jut eszünkbe, de mivel nagyon drága, ezért számomra szinte elérhetetlennek tűnt. Sok évvel ezelőtt egy napon anyukám a „Nyári kert” nevű sorozatból egy herendi csészét vett ajándékba nekem egy áruház antik vásárán. Annyira drága volt, hogy egy havi nyugdíját költötte rá. Kiskoromtól kezdve jó minőségű dolgokat kaptam anyukámtól, ezért mottója, hogy „a jó minőségű dolgokra szeretettel és hosszú időn keresztül vigyázunk” belém ivódott. (Micsoda pazarlás ilyen első osztályú dolgot adni nekem!) Sajnos anyukám három éve elhunyt. Utána a viszonylag könnyen beszerezhető Apponyi és Rothschild sorozatból vettem
1
festett herendi csészét egy hazai áruházban. Mindig édesanyám jut eszembe, amikor nézegetem és használom őket. Ezért azt is mondhatnám, hogy édesanyám volt az, aki először kapcsolatba hozott Magyarországgal. Herend Budapesttől 100 km-re nyugatra, a nyári szabadságok idején pezsgő Balatontól északra található. Autó nélkül meglehetősen nehezen megközelíthető. Mi délelőtt 11 órakor a Déli pályaudvarról induló vonattal utaztunk Veszprémig, majd taxival mentünk a 13 km-re fekvő Herendre. (Az oda-vissza útért a 3 órás várakozási idővel és borravalóval együtt 5000 Ft-ot fizettünk. Az útikönyvben az szerepelt, hogy az út oda-vissza körülbelül 4000 Ft, de a sofőr angolul is beszélt és nagyon kedves volt. Nagyon meg voltunk vele elégedve. A veszprémi állomáson volt még egy taxi, de a sofőr angolul sem tudott, és amikor írásban megkérdeztük tőle a viteldíjat, megtudtuk, hogy az odaút 5000 Ft, az oda-vissza út 8000 Ft, a várakozási idő 2000 Ft, ezért nem őt választottuk.) Ahogy kiszálltunk a taxiból a múzeumnál, egy fehér-narancssárga oroszlán szobra fogadott bennünket.
A múzeummal szemben, az oroszlán felőli épület ablakánál vettünk jegyet a 14 órakor kezdődő manufaktúralátogatásra, amelyen angol nyelvű idegenvezető volt. Két óráig még volt egy kis időnk, így megnéztük az üzletet, majd a kávézóban süteményt ettünk. Végre elérkezett a manufaktúra látogatás ideje! Kiállt elénk egy magas, jóképű idegenvezető és először a színházterembe vitt bennünket, ahol egy filmben (japán felirattal) röviden bemutatták Herend történelmét. A filmben a porcelánokat bemutató szép hölgyekről azt gondoltam, hogy hivatásos modellek, de kiderült, hogy a gyárban nap, mint nap dolgozó munkások voltak. A “főszereplő” a porcelán volt, ezért a modellek tetőtől-talpig feketében voltak. A film után helyiségről-helyiségre megismertük a porcelángyártás teljes folyamatát. 2
Bemutatták az összes gyártási folyamatot, beszéltek a kaolinról, mázról és egyéb alapanyagokról, bemutatták a modellezést, formázást és az egyes darabok összeillesztését, a kosárfonást, az áttöréses díszítést, sőt, még a kontúrrajz- és mintafestést is. A formázás ismertetésekor, pontosan úgy, mint a tévé főzőműsoraiban elmagyarázták például, hogy “Ha ezt kiégetjük, akkor ez lesz belőle.”, s egy félig elkészített darabon be is mutatták. Az áttörés és a festés során a szemükkel és minden idegszálukkal egy pontra koncentrálva, egyesével faragták ki és festették meg a finom vonalakat és pontokat. Akaratlanul én is lélegzetvisszafojtva néztem őket. Ezt a csodát látva elállt minden szavam és én, aki általában mindig fecsegek, szóhoz sem tudtam jutni. Ők pedig csak díszítettek és díszítettek. (Ez volt az, ami miatt még a lélegzetem is elállt!) Látva az egész folyamatot és ezt a nagyszerű kézműves technikát, úgy érzem, hogy a herendi porcelán még inkább felértékelődött számomra és a termék iránt érzett rajongásom még jobban elmélyült. Bár Herend egy kis manufaktúra, az ott dolgozókról látszik, hogy tapasztaltak és olyan darabokat készítenek, amelyeket azután értékesítenek is. A minden idegszálukkal koncentráló munkások egy-egy ecsetvonás között ránk mosolyogtak. Egyvalaki fejét kissé oldalra döntve, nagy odafigyeléssel, sziromról-sziromra festett egy rózsát, egy nagyon vékony ecsettel árnyalta a virágszirmokat, az állatok bundáját szőrszálankét húzta meg. Elnézve őket úgy éreztem, hogy büszkék a munkájukra és szívből szeretik azt. A magunkfajta turistáknak nyújtott szolgáltatás igen életvidám és lendületes volt; például angolul beszéltek hozzánk és az egyik díszítő asztalnál festés közben lévő figurák és tányérok előtt még az ecsetet is megfoghattunk. Örültem, de ugyanakkor rettenetesen izgultam, nehogy ráejtsem az ecsetet a tányérra és tönkre tegyem, amit ilyen hosszú ideig készítettek. A lenyűgöző, körülbelül 1 órás manufaktúravezetés után megnéztük a túloldalon lévő múzeumot. A múzeummal egy épületben található a belső kerttel rendelkező gyár is. A múzeumban van egy olyan terem is, ahol jó néhány kitömött állat volt. Talán azért, mert a díszítő mesteremberek többször is gyakorolják a kerti bogarak és madarak, erdei állatok festését és színezését. Lehet, hogy a kitömött állatokat is felhasználják a gyakorláshoz? A múzeumban egy kemencét is kiállítottak, a felső szintet több teremre osztották és az egyes termekben korszakok, stílusok és témák szerint állították ki a darabokat. Az ismertetés szerint, 1708-ban Európában elsőként Magyarországon sikerült kemény porcelánt előállítani, de akkoriban a Magyarországot irányító Osztrák Császárság az osztrák nemzeti érdekek miatt akadályozta a magyar ipar fejlődését és annak érdekében, hogy az 1718-ban Bécsben alapított porcelán manufaktúrát megvédje, betiltotta a magyar gyárak 3
alapítását. Jóval később, az 1820-as évek reformmozgalmai révén, 1826-ban Stingl Vince egy kis porcelánműhelyt alapított Herenden. Ezután Stingl nagy összegeket áldozott máz nélküli kerámiák fejlesztésére és mázazással kapcsolatos kísérletekre, de csődbe ment és a műhely Fischer Mór kezébe került, aki folytatta a kísérleteket és modernizálta a manufaktúrát. 1842ben megkapta a császári udvar beszállítója címet, majd egyre több nemesi családtól, például az Esterházyaktól, vagy a Széchenyiektől kaptak megrendelést, így porcelánjaik sok nemesi család gyűjteményébe is bekerültek, miközben a motívumok is gazdagodtak. Az 1851-es londoni, az 1867-es párizsi és az 1873-as bécsi világkiállításon is megjelentek termékeikkel és népszerűségük miatt egész Európában és szerte a világon elterjedt a hírük. A múzeumban csak lélegzetelállítóan gyönyörű és értékes porcelánok voltak, kezdve a nemesi és az uralkodó osztály tagjait és növényeket ábrázoló mintáktól a 18. század második felében, Európában népszerű chinoiserie mintákon át az art nouveau-ig. Voltak meiseni, sevresi és bécsi porcelánokra emlékeztető minták is, és volt közöttük japán tájképre emlékeztető is. Láttunk egy igen különös alkotást. (Hát ez mi lehet? Általában ilyen motívumokat nem festenek tányérra.) A „képes tányér“ nem ételek felszolgálására, hanem díszítésre szolgál, ezért a kerámiagyártásról szóló feljegyzésekben „képfestés“-ként említik. 1843-ban egy tűz nagy károkat okozott a herendi gyárban, erről az eseményről készült a kép. Másnap, a budapesti Iparművészeti Múzeumban is rábukkantam egy ugyanilyen képre.
A gyár boltjában nagyon sok olyan porcelán volt, amit szerettem volna megvenni. Voltak olyan porcelánok is, amelyeket Japánban nem árulnak. Természetesen kiemelkedő minőségű termékek és nem olyanok, amit bárki könnyedén meg tud vásárolni. Azon töprengtem, hogy egy remekbeszabott csészét vegyek-e, vagy inkább több, egyszerűbb hétköznapi darabot. Végül három, megfizethető darabot vettem. Egy kis, virágos csészét, amire nem emlékszem, hogy Japánban láttam volna és a maga egyszerűségével pontosan passzolt ehhez a nyugodt
4
pillanathoz. Egy áttöréssel díszített darabot, mert láttam a gyártási folyamatot és nagyon szerettem volna egy ilyet. Végül egy bonbonniert, aminek a tetején a kedvenc állatom, egy cica látható. Nagy becsben fogom tartani őket, mert számomra ennek az utazásnak az emlékeit hordozzák. Volt még fehér alapon kék és pirosas díszítéssel Tupini Corne d’Abondance is, amiből Japánban egy csésze 100.000 jennél is drágább, a chinoiserie stílusú sorozatból való Tang figura itt Magyarországon szintén nem volt megfizethetetlen árú, de úgy döntöttem, hogy majd legközelebb! ( Ha javul az állapotom, havonta több tízezer jen orvosi kezelési költséget tudok megspórolni!) Ezt mondogatva és egy kicsit bánkódva hagytam Herendet a hátam mögött.
(Ó, ha anyukám élne! Szeretettel készítenék neki kávét és miközben ebből a csészéből iszogatnánk, annyi mindenről szeretnék vele beszélgetni!) A taxival visszamentünk a veszprémi állomásra, aztán ismét vonatra ültünk és visszaindultunk Budapestre. Amikor Budapestre értünk, már a lenyugvó nap sugarai festették meg az eget. Az állomás környékén a munkából hazafelé igyekvő emberek jöttek-mentek és olyan nyüzsgés volt, amit nem tapasztaltunk az elindulás előtti déli órákban. Herendre nincs közvetlen vonat. Veszprémbe oda-vissza közlekedő vonat is csak 2 óránként jár, a vonat régi és kényelmetlen is, ráadásul elég nehéz kiigazodni a Veszprémből Herendre közlekedő buszokon is. Nekem, aki hozzászokott a kényelmes városi közlekedési hálózathoz, autó nélkül nagyon fáradságos volt Herendre eljutni, de ha már eljöttem, úgy gondoltam kitartó leszek. Mindegy, hogy vonattal vagy bérelt autóval, de egyedül nem lett volna bátorságom elmenni, szerencse, hogy volt egy barát, aki eljött velem, így juthattam el Herendre. (Igazán nagyon köszönöm!) A magyarok kedvesek, úgy éreztem, hogy bár nem beszélem a nyelvet, de el tudok valahogy boldogulni, ezért úgy gondolom legközelebb már egyedül is szét tudok nézni a környéken.
5
Az állomástól gyalog sétáltunk végig a Vár nyugati fala mentén húzódó Attila úton, majd beültünk egy magyarokkal teli étterembe. Erről jut eszembe, hogy olyan kép élt bennem a magyarokról, hogy csendes, visszafogott emberek, de ebbe az étterembe lépve a véleményem lassacskán megváltozott. Persze természetes, hogy mindenhol vannak mindenféle emberek. Valahogyan az ebben az étteremben dolgozók rendkívül energikusak voltak, leginkább olyanok, mint egy tokiói belvárosi bár tulajdonosa, vagy mint egy madridi vagy andalúziai bár vidám főnöke. Még egy harcsából készült ételt is megkóstoltam, az illata nem volt rossz és nagyon ízlett. Ebben a kicsit latinos légkörben kellemesen megvacsoráztunk. Akkora adag volt a grillezett libamáj (azt mondták, hogy libamáj, de inkább kacsamáj volt), hogy nem bírtuk megenni és a felét meghagytuk. Megkérdezték, hogy el akarjuk-e vinni a maradékot? Étterme válogatja, de ennek az étteremnek a vezetője szerint Magyarországon nincs abban semmi szégyellni való, ha valaki csomagolást kér, teljesen átlagos. A vacsora után a pincér taxit hívott nekünk és miután gyönyörködtünk a Gellért hegyről elénk táruló éjszakai panorámában, a ránk váró taxival visszamentünk a szállodába. Így ért véget a Magyarországon töltött ötödik nap. A Budapesten töltött hét nap alatt minden nap kúráltam magamat a gyógyfürdőben, és eközben ellátogattam a Várhegyre, a Parlamentbe, az Operába, a Városligetbe, az Andrássy útra, A Vásárcsarnokba, a Váci utcába és hasonló híres turista nevezetességekhez is. Metróra szállva belekóstoltunk egy kis retró légkörbe, és a dunai hajókázás során megcsodáltuk a csodálatosan kivilágított éjszakai várost. Azokon az éttermeken kívül, ahová a helyiek járnak, elmentünk még a híres Gundelbe és Onyx étterembe, valamint reggeliztünk, ebédeltünk a történelmi Gerbaud-ban, a Centrál Café-ban és a Művész kávéházban is. A buszpályaudvaron és az aluljárókban árult pékáru is olcsó és elég finom volt. A szöveg után megpróbálok néhány képet is csatolni.
6
Ha egy épület tűzben vagy háborúban megrongálódik, a magyarok állítólag az eredeti helyén újjáépítik vagy renoválják, és ismét használják. Mindkét világháborúban és az 1956-os forradalom során is sok épület rongálódott meg, sok helyreállított épületen érezni lehetett, hogy az itt élők büszkék a hazájukra és tisztelik az elődeiket. Azonban gazdasági problémák is vannak, úgyhogy nem olyan könnyű és magától értetődő a régi épületek helyreállítása, az állapotmegőrzés és újjáépítés. Kicsit elkanyarodnék a témától. Sok olyan épületet láttam, amit 7
nem újítottak fel és üresen állt, ezért hamar megjegyeztem az ingatlanos nyelv két szavát, azt “Eladó”-t és a “Kiadó”-t. Ahogyan azt már a beszámolóm elején is említettem, utazásom célja a Budapesten élő barátom és a fürdők meglátogatása volt. A megérkezés követő napon ez a barátom autóval megmutatta nekem a várost és Szentendrét. A városban két gyógyfürdőbe mentem el, illetve a Gellért Fürdőben minden nap voltam, mivel ott szálltam meg. Kellemes volt. A be-és kiléptetés minden fürdőben egységes, jól szervezett és könnyen érthető. A gyógyfürdő hatásaként a fájdalmaim fél naposra mérséklődtek. A japán gyógyfürdők vize forró és ezért kellemes ugyan, de öt perc után elvörösödik az arcom, a fejembe szökik a vér és szédülök, de az itteni gyógyfürdők langyos vizűek, ezért nem szédültem és nagyon jó volt, hogy olyan hosszú ideig tudtam a vízben maradni. Bő egy órát töltöttem a fürdőben és közben tornáztam kicsit a vízben, nyújtottam az izmaimat és ki-bementem a medencébe. A Rudas Fürdőnek, ahová kedden csak nők léphetnek be, különleges hangulata volt. Meglehetősen régi az épülete, kívülről nézve úgy nézett ki, mint egy kísértet járta ház (elnézést az érintettektől!), de a belső részét felújították, ami nagyon szép, rendezett. A fürdő dolgozói elég jól értettek angolul és nagyon barátságosak voltak. Legközelebb ha Magyarországra jövök, több vidéki fürdőbe, mint például az egribe is szívesen elmennék és szeretnék úti beszámolót írni a gyógyfürdőkről. Ha egy hónapig itt lennék és gyógyfürdőbe járhatnék, annak már meglenne a jótékony hatása. Utamnak köszönhetően sok mindent megtudtam Magyarországról. Szeretném még jobban megismerni az országot; a fejemben lévő listán sok minden szerepel, vannak olyanok, akikkel újra szeretnék találkozni, szeretnék ételeket és italokat megkóstolni, elmenni olyan éttermekbe és városokba, ahol még nem voltam és van még olyan herendi porcelán, amit szeretnék ugyan, de még nem vettem meg. Az utazás megtervezésében és kivitelezésében nagyon sokat segítettek a magyar kormány Turisztikai Hivatalának honlapján található információk. Végül szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki segített.
8
