Vukman Péter Moszkvától Londonig. Nagy-Britannia és Jugoszlávia a szovjet-jugoszláv konfliktus idején (1948-1953) (Az elıadás 2010. március 1-én hangzott el az MTA Történettudományi Intézete Balkántörténeti
kutatócsoportja
és
a
Balkán-tanulmányok
Központ
által
szervezett
mőhelybeszélgetésen.)
Vukman Péter 2005-ben végzett a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, történelem és angol szakon. Államilag finanszírozott doktorandusz hallgatóként 2005ben felvételt nyert az egyetem Történettudományi Doktori Iskola Modern kori programjára, ahol A. Sajti Enikı professzor asszony vezetésével a Kelet-Európa és a Balkán története alprogramon Jugoszlávia hidegháborús történetével foglalkozott. Disszertációja, mely a Moszkvától Londonig. Nagy-Britannia és Jugoszlávia a szovjet-jugoszláv konfliktus idején (1948-1953) címet viseli, a brit-jugoszláv kétoldalú kapcsolatok formálódását vizsgálja a fenti idıszakban. Értekezését 2010. március 5-én sikerrel védte meg. A következıkben értekezése legfontosabb megállapításait ismertetjük.
Az eszkalálódó szovjet-amerikai konfliktus mellett Sztálin 1948-tól újabb „mini hidegháborús” frontot nyitott leghőségesebbnek tartott csatlósa, a Josip Broz Tito vezette Jugoszlávia ellen. Ellentétük felszínre kerülése új kihívás elé állította a jugoszláv kommunista vezetést. Jugoszlávia szocialista táboron belüli kiközösítésével Titóék nemcsak legfontosabb külpolitikai szövetségesüket veszítették el, de a szakítás következményei súlyos hatást gyakoroltak a jugoszláv gazdaságra és gyakorlatilag megszőntek a balkáni ország és a keleteurópai népi demokráciák közti kapcsolatok. Mindezek nyomán a jugoszláv vezetés számára megkerülhetetlenné vált a külpolitikai nyitás. Habár Tito több irányban is tapogatózni kezdett (mint például a nyugat-európai szociáldemokrata mozgalmak vagy a nemrég függetlenné vált India, Burma felé), rövidtávon legkifizetıdıbbnek a jugoszláv-nyugati kapcsolatok helyreállítása szolgált, amely leginkább a világháborút követı arrogáns és expanzív jugoszláv
külpolitika miatt hidegült el. Kölcsönös érdeke volt ez a balkáni „renegát” államnak, de NagyBritanniának és az Egyesült Államoknak is. A kapcsolatok fokozatos javulásától Tito elsısorban gazdasági segítséget (ezzel pedig a jugoszláv kommunista rendszer belsı konszolidálódásának biztosítását) és a Szovjetunió esetleges támadása esetén katonai támogatást várt. A nyugati hatalmak pedig a szovjet tábor egységének megszőnését ideológiai és katonai téren kívánták kiaknázni. Habár a segélyezés terheinek legnagyobb részét az Egyesült
Államok
állta,
a
hivatalos
jugoszláv-politika
(„Tito
felszínen
tartása”)
formálódásában Nagy-Britannia is jelentıs szerepet játszott. A világháborút megelızıen ugyanis az Egyesült Államok nem rendelkezett balkáni hatalmi ambíciókkal. Nagy-Britannia azonban Görögország és a Földközi-tenger keleti medencéjének védelme okán jobb helyismerettel és valós érdekekkel rendelkezett a térségben. Témaválasztásomat az is befolyásolta, hogy a szovjet-jugoszláv konfliktus idején játszott brit szerep nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi szakirodalomban is kevéssé feldolgozott. Miközben az 1948-1953 közti jugoszláv-amerikai kapcsolatokról és ezzel összefüggésben az Egyesült Államok konfliktusban játszott szerepérıl több forráskiadvány, szaktanulmány és monográfia is megjelent, amelyek áttételesen Nagy-Britannia szerepével is foglalkoznak,1 a brit-jugoszláv kapcsolatok alakulását önálló monográfiák formájában a nemzetközi szakirodalom csak 1949-ig dolgozta fel.2 Emellett résztanulmányok foglalkoznak a kétoldalú kapcsolatok egyes vetületeivel, elsısorban azzal, hogy a brit diplomácia milyen szerepet játszott a jugoszláv-görög közeledésben.3 Ennél is kevésbé ismert a magyar
1 A teljesség igénye nélkül lásd: Heuser, Beatrice: Western Containment Policies in the Cold War. The Yugoslav Case, 1948-1953. London-New York, Routledge, 1989., Lees, Loraine M.: Keeping Tito Afloat. The United States, Yugoslavia and the Cold War. University Park, Pennsylvania State University Press, 1997., Markovich, Stephen C.: American Foreign Aid and Yugoslav Foreign Policy. In: Peter J. Potichnyj-Jane P. Shapiro eds.: From the Cold War to Detente. New York-London, Praeger Publishers, 1976. 78-96. A forráskiadványokra vonatkozóan: Ceh, Nick ed.: U.S. Diplomatic Records On Relations With Yugoslavia During The Early Cold War, 1948-1957. New York, Columbia University Press, 2002. A témáról magyarul is olvasható: Byrnes, Mark S.: A Titónak nyújtott amerikai segély. Külpolitika, 2001/1-2. 2 Lane, Ann: Britain, the Cold War and Yugoslav Unity, 1941-1949. Brighton, Sussex University Press, 1996. 3 A görög polgárháború és Jugoszlávia kérdésére lásd: Stefanidis, Ioannis: United States, Great Britain and the Greek-Yugoslav Rapprochement, 1949-1950. Balkan Studies, 1986/2., 315-343. és Lars Baerentzen-John O. Iatrides-Ole L. Smith eds.: Studies in the History of the Greek Civil War, 1945-1949. Copenhagen, Museum Tusculaneum Press, 1987.
történetírásban az, hogy a brit külpolitika aktorai miként vélekedtek a kelet-európai szovjet csatlósállamok (köztük Magyarország) konfliktusban betöltött szerepérıl. Dolgozatomban ezért azt a célt tőztem ki, hogy rekonstruáljam Nagy-Britannia Jugoszláviával kapcsolatos külpolitikai gondolkodását a fenti idıszakban. Elsısorban annak bemutatására tettem kísérletet, hogy miként vélekedtek a brit külügyi apparátus különbözı szereplıi, csoportjai a konfliktusról, annak várható fejleményeirıl, következményeirıl. Arra törekedtem, ne csak magát a „végeredményt,” a külpolitika nyilvánosan is látható lépéseit mutassam be, hanem az oda vezetı „utat” is. Ezt a metódust azért választottam, hogy bemutassam a brit döntéshozók belsı dilemmáit, kétségeit, sıt tévedéseit, és elemezzem a konfliktus által kiváltott lehetséges alternatívákat. Célul tőztem ki, hogy mindezt elsısorban brit külügyi levéltári források alapján rekonstruáljam. Ezért forrásaim elsısorban a londoni The National Archives-Public Records Office-ból származnak, ahol a brit külügyminisztérium politikai iratai mellett a védelmi minisztérium általános és hírszerzési fondjait, a birodalmi vezérkari fınök és a katonai hírszerzési igazgatóság iratcsomóit, valamint a kereskedelmi minisztérium egyes fondjait néztem át. Áttekintettem továbbá a kabinetiratokat. Londoni kutatómunkám anyagi kereteit a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj kutatói ösztöndíja biztosította számomra. További levéltári kutatást végeztem a Magyar Országos Levéltárban és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Az általam áttekintett brit levéltári források alapján úgy látom, hogy a brit diplomácia már 1948 februárjában, tehát még a konfliktus nyilvánosságra kerülése elıtt érzékelte, hogy „valami nincs rendben Tito körül.” Példaként utalnék itt a bukaresti brit diplomáciai testület 1948. február 4-i táviratára, miszerint az elızı este rendezett diplomáciai fogadáson Gheorghe Apostol szó szerint a következıt mondta, miközben Tito arcképére mutatott: „Vegyétek le ezt a disznót!” Két nappal késıbb pedig már arról érkezett jelentés Londonba, hogy Tito arcképének
eltávolításához hasonlóan, Georgi Dimitrov arcképét
is eltávolították.
Megjegyzem, hogy a román lépés mozgatórugóit a bukaresti brit diplomaták még teljesen félremagyarázták és Ernest Bevin brit külügyminiszter pár nappal korábbi alsóházi beszédével hozták összefüggésbe. Geoffrey Arnold Wallinger, aki ekkor a Foreign Office déli osztályának Jugoszláviával foglalkozó referense volt,
1948. február 13-i összefoglaló
elemzésében azonban már Tito önálló külpolitikai ambícióit vélte – helyesen – meghúzódni a jugoszláv és a bolgár vezetıvel kapcsolatos bukaresti hangulatváltozás hátterében. Az általam vizsgált levéltári források mégis azt támasztják alá, hogy a brit külügyminisztériumnak hiányos, pontatlan értesülései voltak az 1948. február 10-i moszkvai találkozóról. A Tájékoztató Iroda 1948. június 28-i határozata, amelyben a szervezet kizárta a Jugoszláv Kommunista Pártot, pedig teljesen váratlanul hatott. Ezt jól jelzi, hogy Charles Peake belgrádi nagykövet (1946-1951) éppen az Orient Expresszen utazott hazafelé, hogy feletteseivel a közelgı dunai hajózási konferenciáról konzultáljon. A határozat hírérıl a ljubljanai brit konzultól értesült. Cecil King, a belgrádi brit nagykövetség diplomatája azonban azonnal felismerte a konfliktusban rejlı lehetıséget – találóan az 1054-es nagy keresztény egyházszakadáshoz hasonlította azt –, de a várható elınyök gyors kihasználásában óvatosságra intette a külügyminisztériumot és a nagy lelkesedést mutató Egyesült Államokat. A fokozatosan eszkalálódó konfliktusról készített beszámolók, amelyek, különösen kezdetben, igyekeztek a tények ismertetésére szorítkozni, egyre komolyabban foglalkoztak az ellentétek
politikailag
hasznosítható
lehetıségeinek
mérlegelésével.
Úgy látom,
a
meglehetısen óvatos brit külpolitika kezdetben a kivárás politikájára helyezkedett és hasonló óvatosságra intette az Egyesült Államokat is. Az Egyesült Államok diplomatáiban fogalmazódott meg elıször az is, hogy a jugoszláv gazdaság megsegítésével kellene biztosítani Tito „felszínen tartását.” A nyugati segítségnyújtás gazdasági hátterében az állt, hogy a jugoszláv ötéves terv irreális célkitőzései és a népi demokráciák gazdasági blokádja miatt Jugoszlávia súlyos gazdasági helyzetbe került, amin tovább rontott a korszakban többször visszatérı aszály. Ez már az éhínség rémét is felvetette, amelynek következtében jelentısen gyengült volna Tito rendszerének belpolitikai stabilitása. Ez pedig nem szolgálta volna sem az Egyesült Államok, sem pedig Nagy-Britannia érdekeit. Nagy-Britannia azonban a gazdasági segítségnyújtást bizonyos jugoszláv engedményekhez kívánta kötni. Ilyen volt a Jugoszláviában a második világháború után államosított brit javak jóvátételének rendezése, illetve a görög-jugoszláv határ lezárása. Ez utóbbira vonatkozó döntését Tito 1949. május 5-én tudatta elıször Fitzroy Macleannel (mint ismeretes, nyilvánosan július 10-én az Adriai-tenger partján fekvı Pulában elmondott beszédében jelentette be), míg a jóvátételek kérdését 1948. december 2-án sikerült rendezni, amit aznap egy rövid távú kereskedelmi és egy pénzügyi megállapodás megkötése követett. Lehetıségeihez képest Nagy-Britannia segélyek, hitelek és kölcsönök formájában ezt követıen jelentıs gazdasági segítséget nyújtott Jugoszláviának. Igaz, nagyságrendekben ez elmaradt az Egyesült Államokhoz képest, de a rövidtávú kereskedelmi megállapodást
hosszútávú egyezmények követték, majd 1951-tıl évente közös amerikai-brit-francia háromhatalmi fellépésre került sor. A gazdasági nehézségek miatt azonban Nagy-Britannia 1953 februárjától kezdve egyre erısebben hangsúlyozta, hogy a segélyek helyett valódi gazdasági együttmőködésre kíván áttérni. A gazdasági segítségnyújtással párhuzamosan folyt Tito rendszerének katonaipolitikai megsegítése. Már a konfliktus nyilvánosságra kerülését követıen felmerült annak a lehetısége, hogy a Jugoszláviával határos szovjet típusú országok hadseregei a Szovjetunió részvételével vagy anélkül katonai támadást fognak indítani Jugoszlávia ellen. Habár ennek lehetısége az általunk vizsgált idıszakban végig fennmaradt, ezzel mind a brit, mind az amerikai elemzések csak a legkevésbé valószínő alternatívaként számoltak. Sem az 1949. augusztus 18-i szovjet jegyzék (ezt a jugoszláv vezetés ultimátumként értékelte), sem a koreai háború kitörése nem hozott ebben változást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem modellezték volna a támadás várható irányát és a jugoszláv védelmi képességeket. Ha a támadás valóban megindult volna, akkor a brit elemzések többsége szerint Jugoszlávia (hasonlóan a második világháborúban alkalmazott partizán-hadviseléshez) az ország középsı részén lévı hegyekben indított volna gerillaháborút. Ez azonban ellentétes volt a brit érdekekkel. A brit katonai vezetés ugyanis Jugoszlávia megtámadását egyre inkább egy általános háború kitörésével hozta összefüggésbe. Így inkább a tévesen ljubljanai résnek (a szlovén fıváros valójában egy, Ausztria felé szőkülı medencében fekszik) nevezett térség – és ezáltal Olaszország – védelmében voltak érdekeltek. A katonai támadás lehetıségével összefüggésben a brit diplomatákat élénken foglalkoztatta a jugoszláv határon, köztük a jugoszláv-magyar határon is állandósuló határincidensek, amelyekre az idegháború részeként, a propagandaharc megszokott kellékeként tekintettek. A katonai támadás lehetıségével függött össze az is, hogy NagyBritannia figyelemmel kísérte a csatlós haderık növelését, különösen 1951 után, amikor összlétszámukban és felszereltségükben is megelızték a jugoszláv hadsereget. Habár a csatlós haderık növelését a brit elemzések a koreai háborút követı általános fegyverkezéssel hozták összefüggésbe, stratégiai helyzete miatt elıtérbe került Jugoszlávia felszerelésekkel, fegyverekkel történı megsegítése, a védelmi tervek összehangolása és Jugoszlávia beillesztése a nyugati védelmi tervekbe. Miután Jugoszlávia hivatalosan is katonai felszereléseket kért Nagy-Britanniától (hivatalos formában legelıször Franciaországtól kértek segítséget 1950 novemberében), több kétoldalú megbeszélésre került sor. Közülük Milovan Djilas 1951 januári, valamint Koča Popović és Todorović vezérkari fınök 1951. májusi látogatását emelném ki. Habár a brit minisztériumok között vitához vezetett Jugoszlávia
katonai megsegítése, a külügyminisztérium nyomására végül a többi minisztérium sem zárkózott el ettıl. A segítségnyújtás korlátozott voltával azonban a Foreign Office-ban is tisztában voltak, ezért is javasolták, hogy a jugoszlávok inkább az amerikaiaktól kérjenek fegyvert és felszerelést. A kétoldalú tárgyalások mellett Tito felszínen tartásának fontos részét képezte a védelmi tervek összehangolása. 1952. február 20-án a VI. György király temetésére Londonba érkezett Ivan Ribar jugoszláv elnök és Peko Dapčević vezérezredes, helyettes vezérkari fınök megbeszéléseket folytatott a brit vezérkarral, amely során hivatalosan is bejelentették, hogy készek védelmi tárgyalásokat kezdeni az Egyesült Királysággal. Ennek megvalósulását azonban megnehezítette a jugoszlávok bizalmatlansága. Thomas Handy amerikai tábornok 1952 november 15-20. közötti belgrádi missziója ezért eredménytelenül zárult. A tárgyalások megfeneklésébe a jugoszláv fél gyanakvása mellett az is belejátszott, hogy a háromhatalmi misszió feladata az információszerzésre korlátozódott, konkrét kötelezettségeket a tábornok nem vállalhatott. Megjegyzem továbbá azt is, hogy az Egyesült Államok már 1951. végétıl a ljubljanai rés védelmére kívánta korlátozni a katonai jellegő megbeszéléseket. További nehézséget okozott, hogy továbbra sem sikerült a trieszti kérdés kétoldalú rendezése. Érthetıen ez a kérdés központi szerepet töltött be Anthony Eden brit külügyminiszter 1952-es belgrádi látogatásán, de az álláspontok ebben a kérdésben ekkor sem közeledtek egymáshoz. Az olasz-jugoszláv kapcsolatok romlásával egy idıben javultak a jugoszláv-osztrák és különösen a jugoszláv-görög-török kapcsolatok. A formálódó balkáni szövetség támogatása a nyugati hatalmaknak is érdeke volt. Ezáltal tartották elképzelhetınek, hogy Jugoszláviát a nyugati védelmi szövetségbe integrálják, anélkül, hogy tagja lett volna az Észak-Atlanti Szövetségnek. A formálódó balkáni együttmőködéssel összefüggésben merült fel a brit diplomatákban annak veszélye, hogy preventív támadásra kerülne sor Albánia ellen. NagyBritannia ezt mindenképp ellenezte, hosszútávon Albánia függetlenségének megırzésében volt érdekelt. Az eltelt öt év politikájának igazolását jelentette Tito számára, hogy Eden londoni látogatásra hívta a jugoszláv államférfit. A brit vezetés ezzel is demonstrálni kívánta, hogy az áthidalhatatlan ellentét nem a kapitalizmus és a szocializmus között, hanem a Nyugat és a Szovjetunió között van. A Moszkvától független, „különutas” szocialista országok azonban számíthatnak a nyugati hatalmak támogatására. A látogatást protokolláris szempontból bonyolította az új brit uralkodó, II. Erzsébet trónra kerülése és Tito államfıvé választása. Nagyobb nehézséget okozott, hogy a brit közvélemény, elsısorban a katolikus egyház
helyzete miatt, neheztelt Titóra. A látogatásra végül 1953. márciusában, pár nappal a nagy ellenfél, Sztálin halála után sor került. A Sztálin halálát követı fokozatos szovjet-jugoszláv közeledés – jelentıs normalizálódás csak Hruscsov 1955-ös belgrádi „Canossa-járása” után történt – nem jelentette a jugoszláv-nyugati kapcsolatok automatikus romlását. A jugoszláv vezetés ugyanis érzékenyen ügyelt arra, hogy továbbra is megırizze független külpolitikáját. Ennek részeként további gazdasági megbeszélésre, katonai tárgyalásokra került sor Jugoszlávia és a nyugati hatalmak között. Mindezt több vezetı brit és amerikai politikus látogatása egészítette ki. A szovjet-jugoszláv kapcsolatok javulása azonban jelentısen megnövelte Tito mozgásterét. Ez vezetett ahhoz, hogy sikerült rendezni a trieszti kérdést, Jugoszlávia fokozatosan kihátrált az egyre terhesebbé váló balkáni katonai paktumból és a függetlenné vált gyarmati országok felé közeledett, tevékeny szerepet vállalva az el nem kötelezett országok mozgalmának létrehozásában. Mint azt elıadásom elején említettem, londoni kutatásaim során azt is vizsgáltam, hogy miként látta a brit diplomácia a magyar-jugoszláv kapcsolatok alakulását a szovjetjugoszláv konfliktus idején. A kérdés részletes vizsgálata értekezésemben is nagy hangsúllyal szerepel. Elmondhatom, hogy számos brit irat foglalkozik a jugoszláv és a magyar diplomatákat ért kölcsönös inzultusokkal, a propagandaháború kezdeti formáival. Ezzel összefüggésben Zsivko Boarov ügyét, a Budapestrıl Tiranába tartó menetrend szerinti repülıgép 1949. májusi belgrádi kényszerleszállítását említeném meg. Természetesen Rajk László perérıl készült jelentésekkel is találkoztam. Rajk pere, mint ismeretes, a titóista perek mintapere volt. Azt tapasztaltam, hogy a brit diplomácia a perrel kapcsolatban sokszor pontosabb információkat szerzett Belgrádból mint Budapestrıl. A budapesti követségen többek között úgy vélték, hogy Péter Gábor lesz a per következı áldozata, de azt is feltételezték, hogy Rákosi Mátyás esetleg félelembıl tartóztatta le Rajkot. Habár Hilary Young, a követség munkatársa 1949. szeptember 27-én, Rajk elítélését követıen írt összefoglaló jelentésében helyesen ismerte fel, hogy a per a szovjet nagy perek mintáját követi és azt is helyesen valószínősítette, hogy ürügyet szolgáltathat a barátsági szerzıdések felmondásához, azonban kétségbe vonta, hogy a per megszövegezését oroszból fordították volna A fentiek meglátásom szerint egyben azt is jelzi, hogy a brit diplomaták milyen szők információs lehetıséggel rendelkeztek ekkor Magyarországon. Gazdasági vonatkozásban szeretném megemlíteni, hogy a szovjet gazdasági nyomás részeként Magyarország leállította az 1947-es párizsi békeszerzıdésekben elıírt jóvátétel szállítását. Emiatt a jugoszláv fél többször tiltakozott, Nagy-Britanniához 1949. szeptember
28-án fordult segítségért.
Az általam átnézett források azt támasztják alá, hogy a brit
diplomácia valóban kész volt segítséget nyújtani Jugoszláviának – az Egyesült Államokkal még november 28-án is konzultált ez ügyben –, a közös nagyhatalmi fellépés azonban a Szovjetunió érthetı ellenkezése és ellentétes érdekei miatt meghiúsult, a kérdés pedig csendben lekerült a napirendrıl. A katonai nyomásgyakorlással, az állandósuló idegek háborújával összefüggésben Nagy-Britannia rendre foglalkozott a magyar-jugoszláv határon történt határincidensekkel, az emigráns szervezetek létrehozásával, valamint a magyar haderı fejlesztésével. Mivel a magyar és a bolgár fegyveres erık létszáma megsértette az 1947-es párizsi békében foglalt elıírásokat, az Egyesült Államok 1951 tavaszán több esetben is fontolgatta, hogy jegyzékben ítéljék el az érintett országokat, Nagy-Britannia azonban nem kívánta külön felvetni a kérdést, a fegyverkezés ügyét mindössze általánosságban érintették volna. A brit-jugoszláv kapcsolatok alakulása már a doktori értekezés megírása közben számos olyan kérdést megfogalmazott bennem, amelyek újabb kutatásokra ösztönöznek. Végezetül ezekrıl szeretnék pár szót szólni. Mivel jelen munkám elsısorban külpolitikai jellegő, így a konfliktus által kiváltott jugoszláv belpolitikai eseményekkel csak annyiban foglalkozik, amennyiben azt a külpolitikai összefüggések megismeréséhez elengedhetetlennek tartottam. Ezért további kutatás részét képezheti, hogy miként látta a brit külpolitika a jugoszláv belpolitika alakulását. Gondolok itt a jugoszláv önigazgatás kidolgozására és bevezetésére, a belsı ellenzék és fıként az egyházak helyzetére. Érdekesnek tartanám annak vizsgálatát is, hogy miként viszonyult Nagy-Britannia az 1956-os magyar forradalmat követı „második” szovjet-jugoszláv konfliktushoz. Azzal együtt, hogy ebben már nem annyira a szovjet-amerikai szembenállás, hanem a szovjet-kínai vetélkedés volt a meghatározóbb. Legfıképpen pedig a bevont források körével tartom szükségesnek az értekezésemben megfogalmazott állítások további árnyalását, azért, hogy átfogó képet kaphassak arról, hogyan látta a disszertációmban megfogalmazott kérdéseket a másik oldal, vagyis Jugoszlávia. Ehhez mindenképp belgrádi levéltári kutatómunkát tartok szükségesnek. A Magyar Tudományos Akadémia Történeti Intézete és a Szegedi Tudományegyetem Történettudományi Doktori Iskola kutatómőhelye közötti együttmőködés keretében pedig távlati célom közt szerepel, hogy Ritter Lászlóval közös forráskiadványban ismertessük meg a szakmával és az olvasóközönséggel az 1945-1989 közötti magyar-jugoszláv kapcsolatok történetét és a vonatkozó dokumentumokat.
