Hima Gabriella
Kultúrák kommunikációja
(Esti Kornél németországi tanulmányútja)
Hogy az idegenszerőség komikus hatás kiváltására képes, ismert fenomén. Természetesen nem azért, mintha az idegenszerőnek a komikus jelleg esszenciális sajátossága volna. A diskurzus- és rendszerelméletek, amelyek az alteritás- és interkulturalitás-kutatások elméleti és metodológiai alapját képezik, abból indulnak ki, hogy az idegen nem eleve meglévı adottság, hanem viszonyfogalom, ami nem eleve észlelhetı, csakis egy bizonyos viszonyba helyezés formájában. Nem maga a különbözés tesz valakit vagy valamit komikussá, hanem a különbözés institucionalizálása, ami a különbözés észlelését egyáltalán lehetıvé teszi. A különbözés önmagában nem létezik, a különbség nem más, mint jelentéstulajdonítás.1
Az útibeszámolók gyakran nevettetı történetként olvashatók, mert a mindenkori elbeszélı a különbözı kultúrák találkozását maga is különösként (ezt németül a „komisch“ szó jelöli)2 tapasztalja, és a különbözést céltudatos elbeszélıi stratégiaként veti be. Jelen elıadás témájául egy fiktív útleírást választottam Kosztolányi Dezsı Esti Kornél ciklusából, mégpedig a Tizenkettedik fejezetet, „melyben az elnök, Baron Wilhelm Eduard von Wüstenfeld, az ı német diákéveinek halhatatlan alakja és az ı atyamestere, az egész fejezeten át csak alszik”3. Az
1 Vgl. Hahn, Alois: „Die soziale Konstruktion des Fremden”, in: Die Objektivität der Ordnungen und ihre kommunikative Konstruktion, Walter M. Sprondel (Hg.), Frankfurt a. M., 1994. pp. 140-166, Hellmann, Kai Uwe: „Fremdheit als soziale Konstruktion. Eine Studie zur Systemtheorie des Fremden”, in: Die Herausforderung durch das Fremde, Herfried Münkler (Hg.), Berlin, 1998, pp. 401-459., Lévinas, Emmanuel: „Ist die Ontologie fundamental?”, in: Die Spur des Anderen. Untersuchungen zur Phänomenologie und Sozialphilosophie, Freiburg/München, 1983, pp. 103-119. 2 Nem véletlen, hogy a német „komisch“ szó jelentése – különös, sajátos – etimológiailag összefügg a komikummal (leegyszerősítve: ami vidámságra hangol, bohózatba illik, amin nevetünk). 3 Kosztolányi Dezsı: Elbeszélések, Magyar Helikon 1965. 696-720.
epizód az úti beszámolók egyik népszerő mőfaji hagyományát, a nevelésregényt idézi, mégpedig szó szerint: az utazó és egyidejőleg elbeszélı fıszereplı kimndottan azzal a céllal érkezik német földre – a tökéletes individuumok országába – hogy tanuljon, hogy képezze magát. Az elbeszélés súlypontja így nem az idegen életvilág egésze, hanem annak csak egy szelete: az oktatás, a tanulás, a képzés, a mővelıdés. Az alvó elnök bizonyos értelemben a német mővelıdést testesíti meg. Erre utal a városi mővelıdési szervezet neve, „Germania“, amelynek von Wüstenfeld báró az elnöke volt. Esti elbeszélésének azonban csak elıtérbe állíott tárgya a német kultúra, tudás, mőveltség, valódi tárgya az Esti által állandóan reflektált ún. német habitus.4 Esti nem önszántából érkezik Németországba: atyai parancsra hagyja el – nem saját hazáját, hanem – a másik idegen országot, azaz kedvenc tartózkodási helyét, Franciaországot, hogy, úgymond, befészkelje magát egy másik új kultúrába, mentalitásba és nyelvbe, nevezetesen épp a németbe. Az új, idegen világ újradefiniáltatja vele saját identitását. Az idegen, mint a saját konstitúciós elve, a narráció logikájává lesz. A keretelbeszélés, amelyben az ábrázolt szintjén mindjárt az ábrázolás szintje is játékba kerül, a közvetlen tapasztalat fikcióját hozza létre. Hogy az elbeszélı a minden megértési és értelmezési lehetıségen túlnövı fantasztikus fenoménekrıl tudósíthasson, a személyes emlékezés módszerét alkalmazza. Az emlékezés egyfelıl kiegyenlíti az idıbeli különbséget a megtörtént és az elbeszélt között, másfelıl a személyes hangvételen keresztül megteremti annak elıfeltételét, hogy a fantasztikum és az idegenség provokatív alteritása egyáltalán hihetı
4
Pierre Bourdieau „habitus“-fogalma, melynek meghatározásában Panofskyra támaszkodiok, úgy értelmezhetı, mint sémák mindenkori együttesének markáns megjelenése, amelyeket az egyén saját kultúrájának különbözı intézményeiben (iskola, rádió, tv, mozi, színház stb.) a kollektív örökségbıl elsajátít. Noam Chomsky grammatikai terminológiájában ez a fogalom olyan bensıségessé vált minták rendszereként definiálható, amelyek lehetıvé teszik egy kultúra összes tipikus gondolatának, észlelésének és cselekvésének „elıállítását”.
legyen. A lenyőgözıen csodálatos jelenségek, a felettébb elképesztı megfigyelések és állítások épp a személyesség miatt hatnak autentikusan. Németországba érkezvén Esti egy kis fürdıhelyen száll ki a vonatból, hogy lemossa az út porát. Senkitıl sem kell megkérdeznie, hol a tenger, mert az útmutatás több, mint egyértelmő, a tíz méterenként felállított „Tengerhez“ feliratú útjelzı táblák révén. A partra érve azonban „elhől”: „A fövenyparton, a víztıl egy méternyire, egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez teljesen hasonló fehér zománctábla, ezzel a szöveggel: A tenger.“ (K.D. kiemelése, 698) A latin világból idecsöppent magyar diák „ezt eleinte merıben fölöslegesnek” érzi: „Hiszen elıttem tajtékzott a háborgó végtelenség s nyilvánvaló, hogy az Északitengert senki sem téveszti össze egy köpıládával vagy egy gızmosodával.“ (698) De erre mindjárt következik egy visszakapcsolás az érkezı idegenben már elıítéletszerően mőködı német habitusra, amennyiben Esti kajánul belátja, hogy „ifjúi felületességében” tévedett: „Éppen ebben volt a németek igazi nagysága. Ez maga volt a tökéletesség. Bölcseleti hajlamuk követelte, hogy lezárják a tételt s az eredményre rámutassanak, amint a számtantudós is gyakran írja egy levezetés közben 1 = 1-gyel, vagy a logikai bizonyításban is gyakran megállapítják, hogy Péter = Péter (és nem Pál).” (698)
Esti az új idegen kultúrát a saját és a már elsajátított másik idegen kultúra (elsısorban a francia) szembeállításának fénytörésében észleli, miközben természetesen maga az észlelı is az észleltek észlelésének tárgyát képezi. Az egymás kölcsönös észlelésének leggyakoribb formája a meglepıdés.
A darmstadti kádármestrnél is, ahol késıbb egy kis diákszobát bérelt, „meglepetések sora” fogadta. A kádármester apja, például, aki pedig „egyszerő embernek látszott“, minden este a következıképpen kérdezte ki ıt: „Nos, fiatalember, mondja el nekem. Mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg?” (kiemelés K.D., 698) A magyar diákot összezavarja ez a német gondolkodásra oly jellemzı kategorizálás. „Pallérozatlan” agya majd szétrobbant az erıfeszítéstıl, hogy osztályozza aznapi élményeit – a kapormártást a menzán, a sétát a parkban Minnával és Hegel olvasását a könyvtárban – , amelyek számára addig egybefolyónak tőntek. A németeknek nemcsak filozófiai gondolkodásuk mélysége szédítı, hanem mőveltségük is „káprázatos“: „A gimnáziumból az egyetemre mennek, de akkor se fejezik be a tanulmányaikat, s élek a gyanúpörrel, hogy utána valamennyien beiratkoznak a világegyetemre is. A világegyetem miriád csillagjával ott van a számításukban, sıt, elıjegyzési naptárjukban is. Még a leányok és asszonyok is úgy emlegetik, mint valami közismert mulatót.” (699) Itt már a nık is a férfiakkal egyenrangú földöntúli intellektuális lényekként jelennek meg, nem kevésbé rejtélyesekként, mint a férfiak. Hogy ezt a meglepı, új tapasztalatot bekebelezze, analógiákra van szüksége, amiket a már jól ismert francia nıknél vél megtalálni. A német nık is „érzelmesek és regényesek”, mint a franciák, csak „a francia nıknek inkább a szemük nagy, a német nıknek pedig inkább a lábuk”. Ezen kívül a német nık „roppant ıszinték. Hibájukat se titkolják “: „Egy bájos, elvált asszonyka, alig kezdtem udvarolni neki, a hársfák alatt, egy sárga, ıszi délutánon bevallotta, hogy a gyerekszüléstıl aranyércsomót kapott, s emiatt sokat szenved ma is. Mindezt nem az én érdeklıdésemre tette, pusztán azért, mert ez ıszinte és emberi. Szédületes egy világ ez.” (699)
A kölcsönös ámulás – „...egyik csodálkozásból a másikba estem...” (697) – a kölcsönös értetlenség formája: „Titokzatos nép ez, mondhatom. Nincs nép, mely ennyire titokzatos volna...” (698) „Ismétlem: kifürkészhetetlenül titokzatos ez a nép...” (700) Fantasztikus világ... Sokszor nem értettem, amit ık mondtak. Sokszor ık nem értették, amit én mondtam. Ez a két hiány nem semmisítette meg egymást, hanem növelte.” (700-701) A bérkocsiban a nyelvtanulás bővöletében élı Esti „ámuldozik” a túl kevés borravaló miatt ıt csepülı, és üvöltözve káromkodó, sıt, még ostorával Esti felé is suhintó kocsis nyelvi kompetenciája fölött , „hogy mily remekül használja a rendhagyó igéket, mily mesterien egyezteti az alanyt az állítmánnyal, mily változatos a szókincse”... (701)
De mikor Esti az „irón”-ját keresgéli, „hogy mindezt följegyezze”, akkor a kocsison van az ámuldozás sora. A német humor, legalábbis annak az a válfaja, amely Esti vendéglátóinak evési kultúrájában megnyilvánul, nemhogy nevetésre nem fakasztja a magyar diákot, hanem még az étvágyát is elveszi. A „hosszúkás, rúd alakú, sápadtfehér, igen büdös sajt”-ot, amelyet vendéglátói „hullaujj”-nak neveznek („Leichenfinger” – K.D. kiemelése), jólneveltsége okán még megkóstolja. Sıt, ezt még le is öblíti egy vörös „ragadós váladék”-kal, amelynek „a gyár hivatalos címkéje” szerint „vérkelevény” a neve („Blutgeschwür” – K.D. kiemelése). Csak a mustártartóikkal nem tudott megbarátkozni, amelyekbıl minden jobb család asztalán állt egy darab: „Ez a mustártartó egy pirinyó, fehér porcelán, vízzel öblíthetı árnyékszéket ábrázol, a rácsappantható, barna fedıdeszkával, csalódásig utánozva mindent, csak fölírása árulja el, hogy: „Mustár” (/Senf/ – K.D. kiemelése). Ebben tartják ık a barna-sárga mustárt ... İk mulattak rajta ... kéjelegve kotorgatták a benne megalvadt pépet, és mint szenvedélyes csatornatisztítók, ecettel higították föl.” (700)
Az idegen, mint új, elsajátithatatlan tapasztalat, ismét a már realizált sajáttal, kulturálisan ismerıssel és meghittel kontrasztban nyeri el kontúrját. A németeknek ezt az „egészségesendiákos jókedvét” „a montmertre-i tarka-barka színházak minden vastag disznóságá”-val és „kétértelmőségél”-vel állítja szembe. Azt a fajta latinos-franciás humort Esti képes volt élvezni, de ettıl a germános nevetéskultúrától „idegenkedett”. Az inklúzió és exklúzió dialektikája két idegen kultúra egymásra vonatkoztatott rendszereiben zajlik, ahol a korábban elsajátított idegen kultúra már sajátként funcionál. Minden kultúrproduktum, beleértve a humort is, azon kultúra habitusát látszik megjeleníteni, amely azt kitermelte. Az interkulturális kontaktusok folyamatainak területére kiterjesztve ez azt jelenti, hogy egy bizonyos kultúra különféle fenoménjeinek recepciójából vissza lehet következtetni mind a recipiált, mind a recipiáló habitusra. Vagyis a nevetéskultúra területén is felismerhetık bizonyos preferenciák különbözı nevetéskultúrák iránt. Esti számára a latin nevetéskultúra meghitt, otthonos – a germán azonban idegen. A szöveg olyan kulturális mintákon és diszkurzív formációkon belül mozog, amelyek „szabályozzák, hogy az idegenrıl egyáltalán milyen módozatban lehet beszélni, milyen toposzok dominálnak az idegen leírásában, milyen sztereotípiákat alkalmaznak és milyen helyet jelölnek ki a leíró szubektum számára”.5 Kosztolányi szövegében sőrőn vannak elhintve kiélezett sztereotípiák, jelölt (Hölderlin, Bach, Goethe stb.) és jelöletlen (teutoburgi erdı, Kant, Walter von der Vogelweide stb.) mitológiai, filozófiai és irodalmi közhelyek. „Ez a kultúrreflexív elbeszélés együtt jár a magára az elbeszélı folyamatra való állandó reflektálással.”6 A megfigyelı és megfigyelt kölcsönös értékelésének vagy egymásról ítélkezésének alapjául nem igazság-, vagy realitáskritériumok szolgálnak, hanem különbözı észlelési minták, 5
Münkler, Marina: "Ältere deutsche Literatur", in: Benthein, Claudia / Velten, Hans Rudolf (Hg.): Germanistik als Kulturwissenschaft, Reinbek bei Hambur: Rowohlt 2002, p. 326)
6
Vö. Gutjahr, Ortrud in: Benthein / Velten (Hg.) 2002, p. 363
mentalitástörténeti diszpozíciók, sıt, akár félreértések is. Esti az alábbi kérdésben összegzi következtetését: „De ki érthet meg egy népet?” (700) Az elbeszélı látszólag elfogadja a németek professzori szerepét, érzelmileg azonban ambivalensen viszonyul hozzájuk – a csodálat és a viszolygás között ingdozva. Mi az, amit az utazó a legjobbnak tart Németországban? Kétségkívül legjobb itt betegnek lenni. Mármint nem ez a legjob állapot, hanem ha már egyszer betegnek kell lennie, akkor a legjobb, ha ez Németországban történik meg vele. Egyszer például, amikor Esti beteg lett, háziasszonya „anyai szeretettel” és „tudományos szakértelemmel“ ápolta. A német orvosoknak pedig egyszerően „nincs párjuk“: „Legkisebbjük is fölér egy külföldi egyetemi tanárral. Nefelejcskék szemük megértıen pillant a lázas homlokra, kimondhatatlan tárgyilagossággal és szeretettel. Gyógyszereiktıl ... azonnal meggyógyulunk, mihelyt rájuk pillantunk.” (700)
Esti Németország-tapasztalatát egy ironikus óhajban summázza: „... csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetıleg másutt szeretnék... (700)
Ez a másutt konkrét alakot ölt: ez nem más, mint a saját hely (Magyarország) és a már sajáttá asszimilált idegen hely (Franciaország). Németországot, a tudósok országát, élhetetlen hellyé nyilvánítja, ami már a címszereplı nevében is kifejezést nyer: Wüstenfeld (magyarul kb. annyit tesz, mint kopár föld, pusztaság). A következı bekezdés bevezetése pedig még egyszer megerısíti ezt az ítéletet: „Én azonban nem is élni mentem oda, hanem tanulni.” (700) Az utazóban épp a németek humortalan oldala – ha úgy tetszik, komolysága – vált ki mosolyt, azaz a német habitusnak mint nemzeti karakternek tulajdonított perfekcionizmus,
absztrakt gondolkodás, rendszeretet (ez utóbbi szellemi értelemben is, mint kategorizálásra való hajlam), az olthatatlan tudásszomj, becsületesség és bölcsesség, míg az ún. német humorral szemben rezisztens marad.
A németországi tanúlmányúton lévı magyar diák viszonya az ottani kultúrához ambivalens. Ennek a viszonynak az ábrázolása közben az elbeszélı részérıl mind a német, mind a magyar öntudatot több közvetett, ám szigorú bírálat éri. Az ábrázolt és az ábrázoló habitusa mind az önleírásnak, mind az idegen leírásának szilárd alkotórésze. Kézenfekvı a feltevés, hogy a megfigyelt jelenségek nem az ún. német habitusra vonatkozó következtetések, hanem inkább olyan elıítéletek, amelyek terelik a megfigyeléseket. A narrátor által bevetett komikum, mint eszköz, egy nagyobb funkcióösszefüggésbe tagozódik be, amelyben az olyan komoly szempontok, mint az egyes nemzetek civilizatorikus alárendeltsége és fölérendeltsége, a helyükre kerülnek, és a nevetés nem az ártatlan vidámság kifejezése lesz, hanem az idegen nevetségesként való értékelése: a nevetés a másik kinevetése. Az elbeszélés valósággal szemlélteti azt a szociológiai tapasztalatot, mely szerint nevetéskultúránk elıítéleteken alapul, amelyek az idegennel való találkozáskor akadályozzák a spontán, elfogulatlan, felszabadult nevetést: az elıítéletek ugyanis distanciát teremtenek mind az idegennel, mind a nevetés elemi tapasztalatával szemben.
