Horváth Márk – Lovász Ádám Diskurzus a lokalitásról
„Ha a katasztrófa a múlt szétválása, akkor a zaj az összeálló jövő.1 Történelmi távlatból érzékelve a zaj egy grandiózus elágazás során levált a homo sapiensről a technotudományos komplexum révén, elérvén egy kritikus arányviszonyt, a folyamat során specifikus összeomlásokat és egybeolvadásokat produkálván. Az út végén a behelyettesítés sötét lehetősége sejlik fel. Thierry Bardini jelenünket az antropogenezis radikális elágazójaként írja le, egy olyan »félreérthetetlen most-ként«, ahol a késő-modern ember a szingularitásra való várakozás során valami teljességgel idegenné traszformálódik.2 A rendellenes elhelyezkedés élénksége Deleuze és Guattari nézetében a hiperkapitalizmus deterritorializációjának alapvető sajátossága, és ezen kiszorítás a zaj totalitásához vezet el.3 A zaj hegemóniájáról beszélünk. A hegemónia az uralkodás végleges állapota, az állandóság fázisa, amikor az újabb elágazás lehetősége felszámolódik. Az uralkodás (domination) periódusának karakterológiája a mester/szolga viszonyrendszerének elnyomás/felszabadulás során érvényesülő duális relációja, ahol az elidegenedés, a hatalomhoz való viszony és a konfliktus lehetősége még megragadható valójában, tehát az elnyomók és az elnyomottak szimbolikus kapcsolatrendszeréről van szó.4”5
Horváth Márk: Úgy tűnik, mintha a lokalitás nem lenne fontos jelenség a mai közbeszédben, sőt a nonlokalitás eszmeiségét pártolják? Hogy vélekedsz erről? Lovász Ádám: Én visszakérdeznék, ugyanis több kérdés merült fel bennem a kérdésfeltevés kapcsán. Mit értünk non-lokalitáson és mit értünk közbeszéden? Definiálnunk kell ezeket az alapvető fogalmakat, és meg kell fogalmaznunk, hogy mit értünk közbeszéden, mi az a kommunikációs forma, amelyet ezzel a jelzővel illethetünk. Mi az, amit beszédnek nevethetünk? Hol van a beszéd és a fecsegés a határa? Mi a közbeszéd, és mi a non-lokális? 1
Sadie Plant, Nick Land: Cyberpositive in Accelerate, London: Underground, 1994, 305. Thierry Bardini: Junkware: Posthumanities. Minneapolis, London: University of Minnesota Press, 2011, 7-8. 3 Gilles Deleuze – Félix Guattari: ’The Civilized Capitalist Machine’ In: Robin Mackay – Armen Avanessian eds.: Accelerate: The Accelerationist Reader, Falmouth: Urbanomic, 2014, 149-150. 4 Jean Baudrillard: ’From Domination to Hegemony’, In: Baudrillard: The Agony of Power. Los Angeles: Semiotext(e), 2010. 5 Horváth Márk: A zaj hegemóniája (részlet). Manuscript. 2
1
Horváth Márk: Non-lokalitáson alapvetően a nagy gazdasági folyamatoknak kitett jelenséget értem: úgy, mint a fogyasztás, a gazdasági jelenségek, a multikulturalizmus eszmeisége, ideológiája, amely egy olyan ideológia, amit én ma hegemónnak mondanék Nyugaton. Megkülönböztetném az ideológiát, egyfajta szellemi áramlatot, amelyet a nyitottság, a posztnemzeti érzület, a tolerancia, illetve a diverzitás értékei itatnak át. Emögött marxista szempontból a kapitalista gazdaság térnyerését és totálissá válását vélem felfedezni. Ez a gazdasági rendszer az elmúlt 500 évben sokszor cserélt álruhát, mintha ma egy színes, de kissé ütött-kopott maskarába bújt volna. Ez az, amit non-lokalitásnak neveznék. Lovász Ádám: Értem a kérdést: a kérdés tehát arra vonatkozik, hogy mit gondolok a non-lokális, világrendszernek is nevezhető szisztéma ideológiájáról és a legitimációs ideológiájáról, diskurzusáról? Fontosnak tartom Foucault diskurzus-fogalmát megemlíteni. Foucault a kommunikáció azon intézményesített formáját nevezi diskurzusnak, amely valamilyen rejtett vagy kevésbé rejtett hatalomnak a nyelve tulajdonképpen. Ha jól értem, az elmúlt 500 év tendenciájához kötöd a világrendszert és váltakozó nyelveit. Én e ponton némileg vitatkoznék, bár tudom, hogy ez csak részletkérdés. Immanuel Wallersten volt az, aki tudtommal Kolombusz felfedező útjaihoz, Észak-Amerika felfedezéséhez köti a kapitalista, vagy egyáltalában a világrendszer létrejöttét. Azonban már maga Wallerstein is megállapítja, hogy már sokkal régebb óta vannak regionális rendszerek, hatalmi rendszerek, amelyek mutatták a világrendszer sajátosságait. Eme ténnyel szembesülvén más kutatók, akik a világrendszer-paradigmához tartoznak, sokkal régebbi világrendszerekre is felhívják a figyelmünket. Janet Abu-Lughod írt az 1250 és az 1400 közötti arab kereskedelmi világrendszerről, amely szintén rendkívül kiterjedt és alapvetően kapitalistának volt tekinthető. Tehát már az arab középkorban is megfigyelhetjük egyfajta kapitalista világredszer működését, amelynek középpontja Kairó volt, a kor legnagyobb városa, és mindenesetre a térség legjelentősebb kereskedelmi központja. De említhetnénk akár Andre Gunder Frank elméletét, aki szerint már a bronzkorban létezett ‒ ugyan nem az egész földkerekségre kiterjedő ‒ kereskedelmi rendszer, de mindenesetre a Mediterániumot és a Közel-Kelet civilizációit összekötő kereskedelmi hálózat. Horváth Márk: Elnézést, hogy megszakítalak. Akkor a kapcsolati rendszerek meglétét és a non-lokalitás igényét te állandó jelenségnek véled? Ha jól értelmezem szavaidat, egyfajta komplexifikációról beszélhetünk? Tehát a világrendszerek egyre bonyolultabbá és kiterjedtebbé, egyre inkább non-lokálissá transzformálódnak? Mintha egy statikus pontból kiinduló erő, fokozatosan küzdené maga alá az egész világot? Ez az erő független lenne az embertől?
2
Lovász Ádám: Valóban megfigyelhetünk egy olyan társadalmi tendenciát, amely ezeket a világrendszereket összetettebbé teszi. Összetettebbé és bonyolultabbá formálja. Ugyanakkor óva intenék attól, hogy akár még a mai globalizálódott formájában is totális jelenségként értelmezzük ezt a folyamatot, mivel még a mai napig is a globális non-lokális viszonyok ‒ noha kis híján szinte mindenkinek az életét érintik, és non-humán aktorok sokaságát is bevonva a munkamegosztásba ‒, viszont számottevő vidékek léteznek amelyek nem, vagy alig vannak bekapcsolva a globális gazdasági folyamatokba, a külkereskedelembe, vagy legfeljebb a világrendszernek csupán olyan melléktermékeivel találkoznak, ráadásul közvetve, mint a globális fölmelegedés. Valóban elmondható, hogy egyikünk sem mentes a lokális közösségek horizontjain túlmutató non-lokális jelenségektől. Viszont a lokalitás továbbra is fontos szerepet tölt be az emberek életében. És nem elhanyagolhatóak a helyi lét sajátosságai. Horváth Márk: Nyilván az eddigi kérdéseimből érezhetted, és ismered gondolatiságomat. Egy válságra kívántam utalni már az első kérdésemmel. Érzékeled ezt? Lovász Ádám: Az első kérdésben jelzett közbeszéd témáját többféleképpen is értelmezhetjük. Én a közösség beszédekén definiálnám, vagyis egy realitással bíró, valós közösség őszinte kommunikációjának tartalmaként foglalnám össze. A közösség, úgy tűnik, jól regisztrálja a válságokat, erről bőven van tudomásunk, viszont a probléma nem a diskurzusokban vagy a közbeszéd strukturájában rejlik, hanem a bennünket fenyegető ökológiai- és gazdasági krízishelyzetre adott határozott válaszok terén van jelentős gond. A jelenlegi bevándorlási válság, amely fenyegeti Európát és a szélesebb térséget, egy wallersteini értelemben vett rendszer szintű bifurkáció, vagyis széthasadás, fragmentálódás következménye. Amikor egy világrendszer ilyen stádiumba érkezik, a különböző térségek közötti munkamegosztás rendje felbomlik, ez nagyfokú népességmozgásokkal és háborúkkal is együtt jár. Wallerstein és saját nézetem szerint is, a kapitalista rendszer legalább az 1970-es évek óta egy ilyen szakaszban találja magát, és úgy tűnik, egyre csak fokozódik a helyzet, és egy negyedik világháború előszobájában vagyunk. Horváth Márk: Említetted a ’70-es éveket és a fragmentáltságot. Erről nekem a posztmodern állapot, Lyotard vagy Baudrillard filozófiája jutott eszembe, de említhetném a mozgás nagy gondolkodóját, a „piknolepszia” teoretikusát, Paul Viriliot is. Lyotard a metanarratívák végéről, Baudrillard szimulákrumokról, míg Virilio a sebesség terrorjáról és a harmadik világ idehozataláról beszél. Sőt, Baudrillard is Afrika felé irányítja a figyelmünket. Na nem azért, hogy segítsünk rajtuk, hanem hogy megpillantsuk a jövőnket! Mit szólsz ezen felvetésekhez, amelyeket én kapcsolatba hozok az áltad említett gazdasági krízissel? 3
Lovász Ádám: Hasonló tendenciák, mint például az igazság fogalmának relativizációja, távolról sem mondhatóak újnak a filozófia történetében. Nagy Sándor birodalmának felbomlása és a hellén világ gazdasági és kulturális válsága idején, valamint a Római Birodalom kései évszázadaiban szintén előtérbe került az igazsággal szembeni szkepszis a gondolkodásban, mely tendencia távolról sem elvonatkoztatható a gondolkodás tereként definiálható társadalmak állapotától. Horváth Márk: Tehát a geopolitikai események egyben mentális összeomlást is jelentenek nézetedben? A két jelenség összefügg: melyik az ok és melyik az okozat? Lovász Ádám: A kérdés érdekes, azonban álláspontom szerint ez esetben képtelen eldönteni, hogy mi az okozat és mi az ok, mivel mindkettő, a mentális fragmentálódás és a gazdasági, társadalmi hanyatlás lehet egymásra ható tényező. Lehetlen, különösen évszázadok távlatából megmondani, hogy a Római Birodalom bukását egészen pontosan mi okozta, a helytelen adópolitika vagy a kultúra rothadása, vagy a vidékek elnéptelenedése; mindössze annyit tudunk regisztrálni, hogy mindegyik mellett szólnak érvek. Horváth Márk: Ez a Lyotard-i posztmodern állapot vagy esetleg a Lyotard által kívánt pluralizmus ideájának összeomlása? Lyotard a The Postmodern Explainedben hangot adott csalódottságának filozófiájának kicsiny hatásása miatt például a funkcionalista építészet vagy a tőke által primitivizált művészetek területén. Te általánosabbnak mondanát ezt a kudarcot? Lovász Ádám: Lyotardnál ugye a posztmodern állapot a metanarratívák hitelvesztésére adott intellektuális reakció. Mivel egyetlen metanarratíva sem bizonyult célravezetőnek, kiváltképpen nem a modern metanarratívák, Lyotard metanarratívának, mint olyannak a végét tartja elfogadhatónak, annak beismerését, hogy egyetlen diskurzus sem képes az emberiség egészének számára megoldásokat kínálni. Egy lehetséges alternatív megközelítés e dilemmákra az, hogy lényegüket tekintve egyetlen valaha létezett diskurzus sem kínált az emberiség egésze számára kielégítő szerepet betöltő ígéreteket. Valójában a történelem során soha nem létezett univerzalista diskurzus, mivel vagy rejtetten, vagy nyíltan egy kisebbséghez szóltak. Még a leginkább demagóg politikai ideológiák sem. Elég a marxizmus-leninizmusra gondolnunk. Lenin az emberiség egészének emancipációját ígérte, viszont nem győzte hangsúlyozni a demokratikus centralizmus szervezeti elvét, amelyet ‒ egyébként megjegyezném, hogy ‒ számos iszlamista szervezet is elsajátított, például a Muszlim Tesvériség is ezen elv alapján működik, de említhetném akár az Al4
Kaidát is, amely szintén Lenintől vette át ezt az ideológiát. Mit mond ki a demokratikus centralizmus? A pártszervezeten belül ‒ legalábbis elvileg ‒ demokrácia van, azaz a vezetők demokratikus elvek alapján választódnak ki, vagyis a szervezet tagjainak egy bizonyos, privilegizált köre választja ki a vezetőket, és így a társadalom párton kívüli része, sőt még az átlagos párttagok is kirekesztődnek a döntéshozatalból. Miközben az adott szervezet elvben a társadalom egészét képviseli. A Muszlim Testvériség, az AlKaida vagy a Bolsevik Párt, minden muszlim vagy minden proletár nevében cselekedett, azaz univerzalista módon konstruálta saját diskurzusát, azonban a gyakorlatban képtelenek voltak univerzalista módon eljárni. Az univerzalizmus csak egy idea, amely nem igazán megvalósítható a politikai gyakorlatban. Ezt kitűnően elemezte Robert Michels német politológus. Az úgynevezett metanarratívák ezért sohasem voltak igazán „meták”, mivel egyrészt az emberiségnek csak egy szűk csoportjára vonatkoztak, másrészt univerzalizmusuk, és adott esetben egalitarianizmusuk csupán látszat volt. Horváth Márk: 1968 májusának eseményeit, amelyeket később Baudrillard „orgiaként” regisztrált, meghatározták a Szituacionista Internacionálé gondolkodói, mint Guy Debord vagy Raoul Vanegeim. A radikális emancipációt és a kapitalista spektákulumoktól való felszabadulás igényét demokratikus „szituációk” megteremtésével kívánták elérni. Tudvalevő, hogy Debord közel senkit nem hagyott érvényesülni az emancipáció ezen ligájában, ezért a ’68-as eseményekre lényegében elfogyott a társaság; Vanegeim pedig nyaralni ment „forradalom” helyett. Úgy látszik, vannak dolgok, amik nem változnak? Lovász Ádám: 1968 felfordulásai távolról sem példátlanok, elég csak az első világháború utáni lázadásokra és zavargásokra gondolni Európa-szerte és az Egyesült Államokban, sőt még Ausztráliában is. Az ilyen események tekinthetőek „demokratikus szituációknak”, de mint minden szituációnak, a gyors elmúlás és elavulás várt ezekre a kezdeményekre. A nép nem a történelem mozgatója. Hanem bizonyos olyan rejtett erők és tendenciák mozgatják a világot, amelyeknek még az emberhez sincsen sok közük, nemhogy a néphez. „A rejtett erők által előhívott szelek felkorbácsolták a lángoszlopokat, amelyek kíméletlenül lerombolták az embert és annak nyomait (a Hagia Sophia megmenekült a tüzek elől). Az ember, mint a hálózatok kapcsolódásának externális költsége, halálra van ítélve. Halálra ítéli a komplexitás tüze. »Emberi« történelmünk, mint kitudódik a társadalomtörténetből, sosem volt egyéb, mint lángoszlopok, szikrák, útvonalak és szelek együttese. Végleges eltűnésünket és alámerülésünket követően ezen aktorok továbbra is jelen lesznek. Bármennyire is traumatikus, a társadalomtudósnak sem szabad visszariadnia azon ténytől, hogy minden nem oldódik meg a hálózatok láthatóvá tételétől, a nyilvánosságba való bekerülésüktől.6 Sokkal inkább 6
Bruno Latour (1993) We Have Never Been Modern, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1993, 141.
5
arra döbbenünk rá, hogy már mindnyájan halottak vagyunk.7 Ezen körülményt lesz köteles a jövő non-antropocentrikus társadalomtudománya alapvetésként, kiindulópontként kezelni, másképpen a társadalmi folyamatok és aktorok valós súlyához képest eltérő fontosságúként fogja kezelni a társadalmi folyamatokat.”8 Horváth Márk: Szavaid miszticizmusba hajlanak. Istenekről beszélsz, esetleg hipertárgyakról? A latouri cselekvő hálozatot akarod helyzetbe hozni? Esetleg arra utalsz, hogy a tradicionalista világkép adekváltabb lenne? Jobban regisztrálja az ember szerény helyzetét és képességeit? Melyikre gondolsz ezek közül, vagy esetleg mindegyikre? A gondolatokat lehet egyáltalán elválasztani egymástól, érdemes egy ilyen általános poszt-humán gondolatot részeire bontani? Lovász Ádám: Tulajdonképpen mindegyikre gondolok és egyben semelyikre. Tény és való, hogy a már elhangzott komplexifikáció, a társadalom összetettebbé tétele, egyben hipertárgynak, a latouri értelemben erős aktornak tekinthető. Szintén igaz, hogy a tradicionális felfogásmódok, a különböző hibrideket és szörnyeket jobban regisztrálták, mint az antropocentrikus tudományos megközelítésmódok, azonban figyelembe kell vennünk azt is, hogy ma egészen eltérő hipertárgyakkal is szembenézünk, mindamellett, hogy a világrendszer mai dilemmáinak vannak történeti előzményei és hasonlóságai más világrendszerekkel. Azonban sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a mai világrendszer kihívásai eltérőek a hagyományos, tradicionális társadalmakat érő kihívásoktól, és ennél fogva új megoldások szükségeltetnek. Bolygónk ugyanis apokalipszis előtt áll, sőt, már javában zajlik az apokalipszis, ahogyan erre Timothy Morton felhívja figyelmünket. Mint Morton írja, a globális felmelegedés korában a tudomány vészfék funkciót kell, kéne, hogy betöltsön. Azonban már rég késő, már javában nyakunkon a baj.9 Horváth Márk: Olyan misztikusokat olvasván, mint Echkart mester, Savonarola vagy Kierkegaard, úgy érezhetjük, a vallás komoly vészfék volt az emberi túlkapásokkal szemben. Felvethetjüke a felvilágosodás felelősségét a jelenlegi helyzet traumájáért, mint tették Adornóék. De gondolhatunk akár a buddhizmusra is. De bármely beszámolót olvasván a paraszti, lokális gazdálkodásról, arra juthatunk, hogy ez a létmód egyfajta transzcendens kapcsolatot biztosított a Földdel? Hogy vélekedsz erről?
7
Jean-Francois Lyotard: The Inhuman. Reflections on Time, Stanford: Stanford University Press, 1991 [1988], 9. Horváth Márk – Lovász Ádám: Komplex keveredés (részlet). Manuscript. 9 Timothy Morton: Hyperobjects. Philosophy and Ecology After the End of the World, Minneapolis: University of Minnesota Press, 2013. 8
6
Lovász Ádám: Martin Heidegger írja, hogy a világban a rothadás, romlás tendenciája nem visszafordítható, és nem meghaladható. Ez azt jelenti, hogy ha már egyszer megindult a lejtmenet, a hanyatlás, a világkorszak hanyatló irányultsága, ezen irányultság nem visszafordítható. Beszélhetnénk a múlt romanticizálásáról, azonban ez a beszéd az értelmet nélkülözni fogja, mivel jelenlegi egzisztenciánk végzetesen eltávolodott ama állapottól. Természetesen a társadalomtörténetnek nyilvánvalóan van létjogosultsága, akárcsak a valláskutatásnak, azonban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a világromlás már javában tart, és zuhanunk a szakadéba. A felvilágosodás felelőssége felmerül, felmerülhet, ugyanakkor már a felvilágosodás utáni-utáni időket éljük. A felvilágosodás ellen harcolni a 21. században kissé idejétmúlt, mert már azok az értékek is meghaladottak, amelyek a felvilágosodás alapját adták, vagy azon diskurzusok is, amelyek magukat szembepozicionálták a felvilágosodással. Latour nézetében anti-modern nézőpont helyett sokkal radikálisabb szemszögből közelíteném meg a kérdést, ugyanis anti-modernitás helyett non-modern konstrukciókra van szükség. Horváth Márk: A Sohasem voltunk modernek-re gondolsz Latourtól? Lovász Ádám: Pontosan ezen műre gondolok, amelyben kifejti az úgynevezett „non-modern alkotmány” körvonalait. Eszerint meg kéne tartanunk a tradicionális megközelítésmódokból az ismeretlen iránti tiszteletet, valamint az ember jelentéktelenségébe vetett hitet, vagy a hibridek pre-modern kezelésmódjait, ugyanakkor a modernitásból az innovációt és a technológiát mindenképpen megőrzendő értékként tekinti Latour.10 Horváth Márk: Virilio szerint a technikában eredendően benne van a tragédia lehetősége, mint járulékos forma. „A hajóval feltalálták a hajóroncsot is”. A gázkamra sem lett volna elképzelhető a 11. században. Virilio a technikából bensőleg származó gyorsulást is problémának tekinti. Mozgásszabadság helyett, a mozgás diktatúrájáról beszél. Most, amikor az Európia Unió kvóta-jelleggel tenné kötelezővé a bevándorlók befogadását, talán nem a mozgás diktatúrájának működéséről beszélhetünk? Nem lehet összefüggés a technika, a lokalitás háttérbe szorulása és a kulturális alámerülés között? Összekapcsolható Latour és Virilio diskurzusa? Lovász Ádám: A technika tragikus jellegére azt lehetne válaszolni, hogy maga a születés is tragédia, azonban már megszülettünk, tehát érdemes azért szembesülnünk az élet kihívásaival, és Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek: Szimmetrikus antropológiai tanulmány, Budapest: Osiris, 1999 [1991]. 10
7
nem szabad keseregnünk azon, hogy megszülettünk. Hasonlóképpen felesleges, sőt ártalmas dolog azon szomorkodni, hogy technikai civilizációban élünk, hiszen abban élünk, és nagyon sok alternatívja ennek már nincs. Már az antropocén korszakban élünk, vagyis abban a földtörténeti korban, amelyben az ember geofizikai erővé vált. Nem tudunk visszamenni egy olyan korszakba, ahol nincs technika, és nem szabad túlhangsúlyozni a technika balesetkitermelő jelentőségét. Elvégre az ember is egy evolúciós baleset, egy mutáció eredménye. Sokkal inkább arra kell helyezni a hangsúlyt ‒ amint erre mind Latour, mind Virilio felhívja a figyelmünket ‒, hogy tudatosítani kell önmagunkban azokat az oksági viszonyokat, amelyek összekötik a hipertárgyakat és a technológiai alapú termelést, és hozzátenném: a fogyasztást, pusztítást és eldobást. Egy számottevő hiányossága a szociológiának, különösen a kultúrszociológiának, hogy rendkívül sokat kutatták a fogyasztás jelenségét, viszont az eldobás a szeméttelepek működésével, egyáltalán a szemét rekurzivitása kevéssé kerül számításba. A gyorsásagra válaszolva annyit mondanék, hogy szerintem nem feltétlenül probléma a sebesség, ha megfelelően tudunk élni vele. Kétféle alapvető válaszlehetőség adódik a megnövekedett sebességre. Az egyik, a sebesség és mozgásban való önfeledt tobzódás, amint erre példa lehet a Formula 1 versenyeken a közönség őrjöngése. Horváth Márk: A szemét jelentőségével kapcsolatban Bardini Junkware című könyve jár körül hasonló gondolatmenetet. J. G. Ballard Crash című műve is eszedbe jutott itt?11 Lovász Ádám: Akár az említett regényre is gondolhatunk, igen. Mint emlékezetes, abban a regényben is a technológiailag katalizált mozgás áldozatul veszi az autóutasokat. Viszont létezik egy alternatív megoldás, tundiilik, amennyiben megfelelő integritással rendelkezik egy személyiség, úgy képes a sebességgel oly módon élni, hogy közben nem bomik fel a személyisége. A sebességgel való célravezető bánásmód ezért megköveteli a személyiség kellő szilárdságát. Ez minden tapasztalással így van, nem csak a technikailag katalizált sebességet illetően. Ami a mozgás diktatúráját és a menekültáradatot illeti, Európa régóta szenved egyfajta öngyilkos, posztkoloniális pszichózisban, amely szerint a jelenleg élő európai nemzedékeket valamilyen felelősség terhelné az imperializmus során elkövetett bűnökért és kizsákmányolásért. Ezen nézetet a legmesszebb menőkig tagadnia kell minden felelős gondolkodású döntéshozónak és európai állampolgárnak. Nem hagyhatjuk, hogy jövőnkről bürokratikus, a nép igényeitől, sőt, a realitások talajától elszakadt brüsszeli bürokraták döntsenek. Mindezen megfontolások mellett meg kell említenünk a jelenlegi világrendszer hatalmi szervezeteinek felelősségét a jelenlegi krízisben. A humanitárius segítségnyújtás leghangosabb szószólói jellemzően az olyan hatalmi intézményeknek a
11
J.G. Ballard: Crash, New York: Picador, 2001
8
képviselői, mint például az Amerikai Egyesült Államok kormánya, vagy az Európai Unió és intézményei, amelyek egyébként hozzájárulnak a probléma előteremtéséhez. Horváth Márk: Pontosan mire gondolsz? Lovász Ádám: A menekültek jellemzően, olyan összeomlott társadalmakból érkeznek, mint például a polgárháborúban lévő Szíria. Annyit tudni kell, hogy a polgárháború nem valamilyen időjárási jelenség, amely izolációban, véletlenszerűen fordul elő (noha a globális felmelegedés miatti időjárás is lehet ok), hanem nagyhatalmi játszmák színtere. Teljesen rendjén van, hogy az USA médiája aggódik az Európába érkező bevándorlók biztonsága miatt, azonban az Egyesült Államok, valamint arab szövetségeseik azok az országok, amelyek felfegyverezték és továbbra is felfegyverzik, támogatják a szír lázadókat. Horváth Márk: Értem mire gondolsz. Noam Chomsky is hasonlókkal támasztja alá azon érvét, hogy „Amerika a világ legnagyobb terroristája”. Mintha visszatértünk volna beszélgetésünk kiindulópontjához. Hiszen egy lokális helyzetbe avatkozik bele geopolitikai okokból a centrum, majd ezen lokális destruktivitás következményeként non-lokális, átfogó, bürokratikus megoldást szorgalmaznak. Nem arcátlanság ez egy kicsit, illetve a felelősség megtagadása? Mintha a világrendszer egyensúlyának fenntartása ilyen terror-események révén lehetne csak kivitelezhető. Tehát az állításom a következő: újfent a lokalitás (Szíria) kárára a non-lokalitás zsarnokoskodik. Egyet értessz meglátásommal? Lovász Ádám: A centrum annak érdekében, hogy még az összeomlás dacára is megtarthassa a vezető pozícióját, minden lehetséges eszközt igénybe vesz. Érdekessége a szír eseményeknek, hogy a polgárháború egy nagyhatalmi szembenállás erőterében zajlik. Az egyik oldalon az USA és szövetségesei, beleértve a pozícióját féltő Szaúd-Arábiát, a másik oldalon pedig Kína, Oroszország és Irán mérkőznek meg egymással a Közel-Keleten, sőt Ukrajnában is. Két világpólus szembenállásáról beszélhetünk, akárcsak az úgynevezett hidegháború folyamán, amelynek során egyébként 20-25 millió ember vesztette életét fegyveres konfliktusokban. Ezért joggal nevezhetjük a hidegháborút a harmadik világháborúnak. Wallerstein a 20. századot a „győzedelmes liberalizmus évszázadának” nevezi. Sokatmondó, hogy ez az évszázad egy konstans világháború volt, elejétől végéig. Nézetem szerint még mindig a 20. században élünk, legalábbis geopolitikai szempontból. Sőt, az Eurázsia birtoklásáért folyó küzdelem az 1820-as évekig mutat vissza, azonban erre most időhiány miatt nem térek ki.
9
Horváth Márk: Nem abszurd és perverz mindezek után „fejlődésről” beszélni? Egyszerűen a centrumországok diskurzusának emancipatív jellege elvonja a figyelmet a világ és a környezet összeomlásáról. Mintha a feminizmus és a melegek jogai felülírhatnák a fent elemzett jelenségeket, legalábbis a diskurzus szintjén spektákulumként vagy szimulakrumként „tovább hajtják a fejlődés motorját”. Bizonyos szociobiológiai kísérletek teljesen hasonló tendenciákat igazoltak egereknél a túlzsúfoltság hatására, mint amiket „emberi jogi dicsőségként” és az „emberi faj fejlődéseként” mutatnak be. Lehet-e, hogy ezen jelenségek kiváltó oka megegyezik? Az értékek berobbanására gondolok, amit Badrillard A rossz transzparenciája című művében egy hármasságban foglal össze: transzszexualitás, transzesztétika és transz-gazdaság. Mintha utóbbi barbarizmusát és az élet lehetőségét is felszámoló destruktivitását az előbbi két jellegzetesség igazolásával próbálnák fenntartani, elfedni. Baudrillard és az én álláspontom szerint, illetve a szociálbiológiai kísérletek tanulsága szerint a három jelenség alapja egy és oszthatlan, a népesség túlkoncentrációja, maga a „rossz átláthatósága”. Ez a kérdés nyilván a lokalitáshoz vagy annak felbomlásához is köthető. Hogy vélekedsz asszociációm helyességéről vagy helytelenségéről? Lovász Ádám: A három jelenség között kétségtelen némi korreláció tapasztalható, viszont nem mondanám annyira erősnek a homoszexuálisok emancipációs törekvései és a kapitalizmus közötti korrelációt. A világrendszer mint olyan 500 éve létezik, a melegjogi aktivizmus pedig, ha jól tudom, körülbelül az 1970-es évek közepe óta. Érdekes gazdaságtörténeti adalék, hogy 1973-tól datálja Wallerstein a kapitalista világrendszer jelenlegi, alapvetően hanyatló fázisát, bifurkációját, ugyanis ebben az évben volt az úgynevezett olajválság. Mint minden világrendszer esetében nyilvánvalóan, a fennálló, vagyis az Egyesült Államok ‒ Nyugat-Európa ‒ Japán hármas kombójának rendszere is igyekszik saját kulturális normáit ráerőltetni az alávetett régiókra. Nyilvánvaló, bizonyos szempontból releváns lehet Baudrillard felvetése, noha a transzszexualitás elenyészően kevés embert érint, és igazából nem érdemel különösebb társadalomelméleti figyelmet, legalábbis szerintem. Baudrillard természetesen nem csak a szoros értelemben vett transzszexuálisokat, vagyis a nemi átalakuláson átesetteket érti, hanem általánosságban azt a kulturális szétfolytságot, feloldódást, amely szerinte a mai Nyugatot jellemzi. Ebben van igazság, viszont számos olyan egyén létezik manapság is, akik határozott személyiséggel rendelkeznek, és jó kérdés, hogy a múltban vajon valaha is többséget alkottak az integratív, szilárd személyiségek. Egy bizonyos fokig minden társadalomban léteztek hibrid személyiségek, feloldódott egyének, legfeljebb e jelenségek különböző kezelési módjaik tértek el. A gyakorlatban minden kultúra kialakította a maga procedúráit, és nem beszélhetünk olyan paradigmáról, amely minden kultúrában azonos lett
10
volna. Azon diskurzus, mely szerint a másságot vagy a devianciát a tradicionális társadalmak nem tűrték, vagy nem bírták volna kezelni olyan kielégítően, mint a fennálló, „toleráns” társadalom, egyáltalán nem helytállóak.
Civilizációnk, a szimulakrák által fertőződött ál-civilizáció, az inorganikusság léttelenségének kibomlása. A testet és a nemiséget ezért száműzi: organikusnak lenni eretnekség. Feloldódott minden érték. Evola azonban fatalitás helyett a benső értékekre és szilárdságra való támaszkodást, valamint a modern technológia és kulturális tendenciák szelektív alkalmazását helyezi előtérbe individuális megoldás gyanánt. Transzszexuálisok vagyunk mindannyian, képtelenség visszatérni pillanatnyilag a kiindulóponthoz, addig, amíg életben van a Világkígyó. Ennek dacára bizakodnia kell „a lélek-arisztokratának” abban, hogy a Világkígyó elpusztítható. A léttelenségből még teremtődhet lét.”12
Horváth Márk: És a transzesztétikáról hogy vélekedsz? Baudrillard Lyotardhoz hasonlóan azt nehezményezi, hogy a művészet nem a „mindenség” elmondhatatlanságát, megjeleníthetetlenségét fejezi ki, hanem a bármi művészet perverz banalitását. Ha bevisznek egy „felszeletelt bálnát” vagy egy „falloszokból kirakott gyermek arcot” a kiállítótérbe mint „performansz”, akkor a múzeumból kivett tárgyak sem jelentenek többé semmit sem. Bármit be lehet vinni, bármit ki lehet vinni. Ami bekerül a múzeumba, az azért művészeti alkotás, mert ott van, és ez fordítva is igaz. Ez a kulturális összeomlás egyik jele? Tulajdonképpen ez is érinti a lokalitás kérdését, hiszen a múzeum arra jött létre, hogy „megmentse” az olyan tárgyakat, amelyek amúgy megsemmisülnének odakint. A kérdésem a művészet és a lokalitás kapcsolatára irányulna. Lovász Ádám: Ahhoz, hogy a „mindenség elmondhatatlanságát” élvezhessük vagy kifejezhessük, nem szükséges a művészet eszközéhez nyúlni. A művészet mint önálló érték a 19. századi európai romantikához kötődik, előtte a művészet nem rendelkezett önértékkel, tehát az esztétika a transzcendens szimbolikus tartalommal való átitatottság révén rendelkezett relevanciával társadalmi szempontból. Horváth Márk: Ezek szerint a mai művészet banalítása ezen transzcendens totális hiányából eredeztethető. Üresség bent, üresség a művészetkben. Ez a helyzet?
12
Horváth Márk – Lovász Ádám: Az ikertornyok sohasem voltak: Szimuláció és valóság. (Részlet) Manuscript.
11
Lovász Ádám: Én azt mondom: üresség bent, üresség kint, üresség mindenütt. Egyáltalában a kint és bent mint fogalmak, nézetem szerint irrelevánssá váltak, és a sprituális fejlődés bizonyos szakaszán túlmenően ténylegesen akadályai „a szelídnél is szelídebb törvény” ismeretének. A művészetnek, ha egyáltalán van funkciója, vagy tágabb értelembe véve a megjelenítés rendeltetése a valóság ábrázolása. Amennyiben a valóság csúf, sőt katasztrofálisan rút, akkor képmutatás lenne szép művészetet alkotni. A művészet a hanyatló világkorszakban csakis undorító, undorkeltő lehet, amennyiben meg kívánja őrizni tisztaságát. A művészet tisztasága, a léthez való tiszta és őszinte odafordulásban kell, hogy megjelenjen. Őszintétlen, sőt hazug volna azon művészet, amely igényt tart a szép megjelenítésére az ökológiai válság idején.
„Kavarogtak benne a gondolatok, akárcsak a tengerben a víz. Nem akart továbbmenni, és alig tudott megszabadulni a meztelen gyermekek látványától. Úgy képzelte, hogy ártatlanul, érintetlenül fekszenek a köveken, ahol a réseken keresztül lehet látni egy tátongó sötét szakadékot. Ahol nem illeszkednek a kövek egymáshoz, füvek és mohák igyekeznek betölteni az űrt. Mintha mindegyik gyerek egy közös cél felé törekedne, és az olyan fogalmak, mint a meztelenség vagy a test, nemlétező kategóriák lennének a láthatatlan célhoz képest. Megkövült szemeikben észlelte egy különleges, megfoghatatlan világossággal nem rendelkező fény jelenlétét. Sosem érnek célba, örökké ott maradnak, míg a homlokzat le nem szakad. Igaz ennek ideje mintha azokban a pillanatokban megérkezett volna.”13
Horváth Márk: Beszélgetésünk zárásaként térjünk vissza még egyszer, utoljára a lokalitás kérdéseire. Ezen szakaszban kérlek, személyes élményeidről is számolj be, de tartsuk fent a beszélgetés eddigi, elvontabb, általánosabb jellegét. Véleményem szerint a mai kor annyira szélsőségesen individuális, hogy kizárólag individuális élményekről beszélni felesleges, megteszi ezt más helyettünk. Ha jól tudom nem Magyarországon születtél? Lovász Ádám: Valóban, Ausztráliában láttam napvilágot, ezért rendelkezem némi tapasztalattal egy Magyarországtól távol levő vidék lényegiségét tekintetében. Mesélhetnénk különböző személyes élményekről, viszont az olvasók számára sokkal hasznosabbnak ítélném a tengerpartnak mint lokalitásnak a leírását.
13
Horváth Márk – Lovász Ádám: A megsemmisülés (részlet). Manuscript.
12
Horváth Márk: A tengerpart valóban lehet a lokalitásnak egyfajta szimbóluma. Én ezt sötét lokalitásnak nevezném, az állandó mozgás és dinamika egy helyből, a partról való megfigyelésének létmódját. Lovász Ádám: Oké, viszont nem tilos a vízbe bemenni, abban megmártózni, és ekkor az ember felfedezheti magában a tengerhez való kötődést. A tenger is egy létmód, annak minden fluiditásával és likviditásával együtt. Többféle tengerpart létezik, például a közelben volt egy sziklás partszakasz, ahol dinoszaurusz fosszíliák és növényi maradványok voltak találhatóak. Itt, egy kirándulás alkalmával egy dinoszaurusz lábnyomot találtam. A hüllő jelenlévő hiányát volt szerencsém végigtapogatni a kövön, vagyis annak dacára, hogy már nem létezett az élőlény, amely, ha jól emlékszem egy kisméretű növényevő volt, kísérteties jelenléte mégis szilárd formát alkotott. Horváth Márk: A hiány lehet szilárdabb, mint a lét? Lovász Ádám: A hiány az egyetlen szilárdság, amiben érdemes hinni.
„A vihar megnevezése (Pam) által hamis módon úgy tűnhet, hogy az ember képes rendet teremteni a kozmoszban, és ily módon bevonni saját világába még a mindent felforgató hurrikánt is, azonban ennek pontosan az ellenkezője történik. A hurrikán társadalmi cselekvése (beszédaktusa) sokkal erőteljesebb hatásokkal bír, mint az emberi nyelv megnevezési aktusa. Pam beszédénél mi lehet vajon objektiválóbb, amikor az házakat rombol le, és viharos erejű széllökéseket okoz? Azon benyomás kezd eluralkodni rajtunk, mintha az antropocentrikus szociológusok még a széllökések által arrébb hajított faágaknál is zavartabbak lennének. Max Webernél a »társadalmi cselekvés« kizárólag emberek közötti lejátszódó esemény.14 Egy emberi cselekvés csakis akkor válik »társadalmivá«, amennyiben a cselekvő tekintetbe veszi más, emberi szereplők viselkedését. Weber egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja a nem-emberi szereplőket, és így kirekesztődnek azok a kapcsolódási formák, amelyek nélkülözik a jelentéstartalmat vagy az intencionalitást. Két biciklis összeütközése »csupán esemény, akárcsak egy természeti jelenség.«15 Weber ugyan megengedhette magának az abszurditásba átmenő absztrakciót, azonban könnyen
Max Weber: ’The Nature of Social Action’ In: W.G. Runciman, (ed.): Selections in Translation, Cambridge University Press, 2007, 25. 15 Uo. 14
13
észrevehetnénk a hibát gondolatmenetében, amennyiben felszólítanánk Vanuatu lakóit arra, hogy tegyenek úgy, mint a társadalomtudós, azaz, ők is mellőzzék a természeti jelenségeket. Eszeveszettnek néznének bennünket, vagy egyenesen rosszindulatúnak. Arról van itt szó, hogy mivel a mindennapi társadalmi valóságunk szó szerint és átvitt értelemben hemzseg a különböző, emberi és nem-emberi aktoroktól, aligha lehetnek fenntarthatóak az olyan társadalomtudományi paradigmák, amelyek kirekesztik e szereplőket. Természetesen szó sincs arról, hogy minden egyes aktort figyelembe kellene vennünk; a mindennapokban és a tudományos életben egyaránt válogatnunk kell a különböző aktorok között, és rendszerint válogatunk is, amint erre Graham Harman hívja fel a figyelmünket: »Minden egyes pillanatban aktorok billiói által vagyunk körbevéve, és általában figyelmen kívül hagyjuk a számunkra haszontalan legyek, bogarak és elektronok sokaságát, amelyek hemzsegnek az általunk fontosnak ítélt tárgyak között. A legtöbb szabadalom sosem válik piacképessé, vagy meg sem valósul. A legtöbb regényt vagy tudományos publikációt egyáltalán nem olvassák el: nem kapnak bírálatot, hanem teljességgel figyelmen kívül maradnak.«16”17
16
Graham Harman: Prince of Networks. Bruno Latour and Metaphysics, Melbourne: re.press, 2009, 38. Horváth Márk – Lovász Ádám: Inhumán komplexitás: Társadalomtudomány az antropocentrizmus után. Manuscript. 17
14
