VIZES ÉLŐHELYEK KEZELÉSE AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁSBAN

VIZES ÉL ŐHELYEK KEZELÉSE AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁSBAN

BOKARTISZ-FÜZET EK 4.

Kiadja a BOKARTISZ Kht.

BEVEZETÉS

AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁSRÓL SZÓLÓ TOVÁBBI KIADVÁNYAINK: Az ártéri tájgazdálkodás Ártéri gyümölcsészet Ártéri erdők kezelése Szántóföldi gazdálkodás az ártéri tájgazdálkodásban

A fenti kiadványok elérhetők honlapunkon: http://www.bokartisz.hu Ha kérdése van, kérjük keressen minket:

BOKARTISZ

Bodrogközi Környezetgazdálkodási és Tájrehabilitációs Közhasznú Társaság. 3963 Karcsa, Petőfi út 11. Tel: 47/542-027; Fax: 47/342-009 Drótposta: [email protected], [email protected] Készült az Európai Unió „Helyi kezdeményezéseken alapuló környezet- és természetvédelem a szlovák-magyar határ mentén (2002/000-604-01)” című Phare CBC programjának támogatásával

A füzet a következő szerzők munkáinak felhasználásával készült: Bardócz Tamás, Biró József, Ferschl Barbara, Molnár Géza, Pásztor Attila A pontos hivatkozásokat az Ajánlott irodalom, hasznos kapcsolatok című fejezetben adjuk meg. Szerkesztette: Kajner Péter Tördelés: Horváth Balázs Készült a TIMP Nyomdában, 2005-ben, újrahasznosított papírra. ISBN 963 86904 3 7

Az ártéri tájgazdálkodás a Kárpát-medencei folyók mentén elterjedt gazdálkodási forma volt. Olyan fenntartható vízgazdálkodási, mezőgazdasági módszerek összessége, mely lehetővé tette, hogy az ember a táj részeként működjön. Tevékenységével nem szegényítette, hanem gazdagította a természetet. Az ártéri gazdálkodás alapja a fokok, csatornák és tavak rendszere (fokrendszer) volt, mely lehetővé tette az árvizekkel érkező víztöbblet szétterítését, továbbve-zetését az ártér főfolyóhoz közelebbi területeitől a távolabbiak felé. Megoldható volt az elöntött területről a víz levezetése, ugyanakkor a szükséges mennyiség visszatartása is. Attól függően, hogy a víz milyen rendszerességgel és milyen mértékben árasztott el egy adott ártéri Fok működés közben területet, attól függően hívjuk az egyes térszinteket mély-, alacsony- vagy magasártérnek. Elsősorban a vízborítás lehetőségétől, másodsorban a föld minőségétől függött, hogy egy adott területen milyen mezőgazdasági haszonvételt folytattak. A módszert részletesen Az ártéri tájgazdálkodás című kiadványunkban mutatjuk be. A XVIII. századtól megindult folyószabályozások e művelési mód megszűnését eredményezték. A Tisza mentén a folyó által rendszeresen látogatott 38.500 km2-nyi terület 1.800 km2-re (az ország mai területén 25.000 km2-ről 1.200 km2-re) csökkent. Az ártéri tájgazdálkodás átadta helyét az intenzív mezőgazdaságnak. Az elmúlt 150 év tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy ez a tiszai Alföldnek nem vált előnyére. Természeti értékei szegényedtek, az időjárási szélsőségek (aszály, árvíz, belvíz) fokozódtak, víztartalékai csökkenőben vannak. Mindeközben az Alföld továbbra is az ország társadalmi, gazdasági szempontból hátrányos helyzetű területei között maradt. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése című program lehetőséget nyújthat arra, hogy az árteret szabályozott vízkivezetéssel reaktiválják. Így ellenőrzött körülmények között, az árvízi tározókban és a hozzájuk kapcsolódó mintaterületeken újra megindulhat az ártéri tájgazdálkodás. E rendszer egyszerre szolgálhatna árvízvédelmi, mezőgazdasági, vidékfejlesztési, természetvédelmi szempontokat. A BOKARTISZ-füzetek első öt kiadványa az ártéri tájgazdálkodás módszereinek újra meghonosításához kíván segítséget nyújtani. Bemutatjuk a tájgazdálkodás legfontosabb haszonvételeinek hagyományait és azt is, hogy mindez a mai gazdasági, társadalmi környezetben hogyan

1 A fok a magas partba vagy övzátonyba vájt természetes vagy mesterséges csatorna, mely az árteret mindig annak legalacsonyabb pontjától kezdve, alulról felfelé töltötte fel.

3

megvalósítható. Jelen kiadvány a vizes élőhelyek kezelésének módszereit és gazdasági környezetét mutatja be. További kiadványainkban az ártéri tájgazdálkodás elméletét és gyakorlatát, az ártéri erdők kezelését, illetve ártéri gyümölcsészetet, valamint az e rendszerbe illeszthető szántóföldi gazdálkodást mutatjuk be. Kiadványunkban elsősorban a bodrogközi tapasztalatokra támaszkodunk. Következtetéseink ugyanakkor a helyi adottságok figyelembevételével az ártéri tájgazdálkodás más mintaterületein is alkalmazhatók lehetnek.

idéző magaslatok talajába. A folyamatban nagy szerepet játszott az árterek természetes növénytakarója is. A folyó vízrendszere tehát erős párhuzamot mutat az emberi szervezet érhálózatával. A különbség csupán annyi, hogy míg szervezetünkben az artériák és a vénák térben, addig a folyóvölgyeknél időben különülnek el egymástól. Áradás idején minden vízfolyás ütő-, apadás idején viszont visszér.

1.2. A 1 T A V A K É S V I Z E S É L Ő HELYEK K E Z E LÉ S E 1.1 A

FOLYÓ

RENDSZERMŰKÖDÉSÉNEK

ÖSSZETEVŐI Mai körülmények között a vízrendszer legfontosabb mondhatni egyetlen eleme a folyó kisvízi medre. Az emberi beavatkozás tulajdonképpen erre az egy elemre igyekszik korlátozni a rendszer egészét, melyet csak kiegészítenek a hullámterek és a kiemelkedő árvízcsúcsok mérséklésére kialakított állandó vagy időszakos tározók, illetve a belvízlevezetést és az esetleges öntözést szolgáló csatornák. A folyó rendszerműködése szempontjából azonban a természetes vízrendszer elemei egyenrangúak. A folyó és az ártere közötti állandó kétirányú kapcsolat hiánya nemcsak az ártéren megújuló élővilág létlehetőségeit korlátozza, de hosszútávon a medence természeti viszonyainak drasztikus változásához vezet. Tehát a folyó és az ártere, annak valamennyi részletével együtt egymástól elválaszthatatlan egységet alkot. Vegyük számba ennek az egységnek a részeit: 1. A folyó kisvízi medre, mint rendszerének főütőere; 2. A mellékágak medre, mint a rendszer ütőerei; 3. Az erek, mint a rendszer erei; 4. A lecsapoló medrek, fokok, mint a rendszer hajszálerei; 5. Holtágak, tavak, palék, mint a rendszer sejtközti állománya;

4

6. A hátak, övzátonyok, ártéri szigetek talaja, mint a rendszer szövete, sejthalmaza. A felsorolásból, illetve a megidézett párhuzamból sejteni lehet: egészséges rendszerműködés esetén az árhullámok szétterített vízfeleslege nem az ártér felszínén gyűlt össze. A felszíni vízfolyások szerepe, hogy eljuttassák az élő-, és életet adó vizet a rendszer „sejtközti állományába”, a tavak és a palék, időszakos tározók medrébe, ahonnan a víz a szivacshatásának köszönhetően jutott a „sejtek”, „sejthalmazok”, „szervek” analógiáját

TAVAK ÉS A FOLYÓVIZEK KAPCSOLATA

A bodrogközi tavak kialakulásában két tényező játszott fontos szerepet: a talajvíz, illetve a Tisza kisvizeinek magassága, és a folyó munkája. A Tisza medrének beágyazódása előtt a talajvíz magassága miatt a Bodrogköz süllyedékeinek mélyebb vonulatain a Velencei-tóhoz hasonló jellegű nagykiterje-désű sekély tavak alakultak ki, mint Nagyrozvágy határában a Pallagcsa-tó, vagy Tiszakarád mellett a Szent István Palástja. A másik jellemző tóvonulatot a Tisza és mellékfolyói, illetve mellékágai alakították ki. Ezek a holtmedrek részben a folyó Kiterjedt tavak Tiszakarád mellett a II. pályáját kísérik végig, részben katonai felmérés térképén pedig – az egykori Karcsa, illetve a kisebb erek maradványai – megjelennek szerte a Bodrogköz egészén. Ma már azonban e két tényező közül egyik sem hat. A mélyebb területekről a belvízelvezető-rendszer viszi el a vizet, míg a folyószabályozásokat követően sem a Tiszára, sem a mellékfolyókra nem jellemző a kanyarépítésátvágás, a kisebb erek vízutánpótlása megszűnt. Új tavak tehát nem képződnek, a régiek nagy része megszűnt, jellemző a feliszapolódás. Igazán nagy nyílt tavat, holtágat a két Karcsán kívül csak a hullámtérben találunk, azonban ezek vízellátottsága is szélsőséges, a tavaszi nagyvizek mellett nyárvégére vízszintjük pár tíz centiméteresre apad, de akár ki is száradhatnak. A tavak mellett a táj fenntartásban kiemelkedő szerepet játszanak a különböző nagyságú erek és folyócskák, melyek szerepét teljes egészében a belvízelvezető csatornák „vették át” csakhogy míg a természetes vízfolyások egyszerre gondoskodnak a víz ide és elszállításáról a jelenlegi rendszer egyoldalú, képtelen a vízhiány pótlására. Az ártéri tó anyag és tápanyag forgalmát részben a folyóval való kapcsolata, részben a partja felől behúzódó részben a benne életteret találó élőlények határozzák meg.

A tó vagy holtág folyóval való kapcsolata az alábbiak szerint alakulhat:

KAPCSOLAT JELLEGE

HATÁSA

Állandó, kétirányú kapcsolat – ez esetben a tó minden áradásból kap vizet, tápanyagot és hordalékot, ugyanakkor a bejutott, és a tóban átalakított anyag legalábbis részben el is távozik

a tó vize folyamatosan cserélődik, kis mértékben mozgásban van. A víz és az élőlények szabad áramlása miatt a tápanyagforgalom kiegyensúlyozott

Időszakos, kétirányú kapcsolat – ez esetben a folyó minden árvízből kap vizet, de visszafolyás nincs

a tápanyagok eleinte lassan, majd egyre gyorsuló ütemben feldúsulnak. Ennek oka, hogy a tóban rekedt élőlények igen rövid időszakokban juthatnak vissza a folyóba, a tó tápanyagforgalma önmagába záródó rendszert alkot, melybe folyamatosan érkezik utánpótlás, ugyanakkor a visszaáramlás már korlátozott.

Időszakos, egyirányú kapcsolat – ez esetben a tóba csak a nagyobb árvizek jutnak be, a visszaáramlás nem jelentős

a tó oly mértékben feltöltődik, hogy csak a nagyobb árvizek látogatják meg, s a mederből a víz visszafolyni már egyáltalán nem tud

A kapcsolat teljes hiánya

elsősorban emberi beavatkozás következtében alakul ki és csak a mentett oldali holtágakra jellemző. A tápanyag feldúsulása és a tó eleinte lassú, majd egyre gyorsuló ütemű feliszapolódása azonban itt is bekövetkezik

A tápanyag feldúsulása e tavakban egy egymást erősítő hatásmechanizmus következménye. A növekvő táplálék ugyanis egyre nagyobb tömegű élőlény eltartására képes. Az élőlények, elsősorban a növények növekvő tömege azonban a vegetációs periódus végén egyre nagyobb mennyiségű hulladékkal, rohadó növényi maradékkal terheli a tó vizét és medrét. Miután e hulladék a következő vegetációs időszak növényeinek tápanyagforrása, a folyamat egyre nagyobb méreteket ölt. Végül a tó medrében több méternyi iszap is képződhet. Amennyiben a rendszer zárt marad, tehát nem történik tápanyag kivitel, a tó eutrofizálódik: feliszapolódik, majd feltöltődik. A több évszázados folyamat végeredménye az egykori mederben kifejlődő puha- vagy a vízellátás változásainak függvényében: keményfaliget.

6

1.3. AZ

ÉLŐHELYKEZELÉS

LÉNYEGE

E folyamatot jelentősen mérsékelhetjük a tápanyag egy részének kitermelésével. Ennek egy tó esetében a legegyszerűbb módja a halak elszaporítása, a vízi növények feletetése, majd a halak rendszeres lehalászása. E módszer azonban csak akkor működik, ha a halállomány pótlásáról is gondoskodni tudunk. Példának okáért, ha ismerjük a halak legkedvezőbb szaporodásához szükséges feltételeket (tiszta, mélyvizű

mederszakaszok váltakozzanak gyorsan felmelegedő sekélyvizű laposokkal, a tónak legyen megfelelő vízjátéka, a tavaszi nagyvíz idején lehetőleg április-május fordulóján a víz borítsa el a parti növényzetet). A tájgazdálkodás első lépése tehát ezek biztosítása. A táj anyagcsere folyamataiba történő beavatkozás komoly veszélyeket is rejt magában. Ha a biológiai produktum kivonása egyoldalú, nem akadályozza meg a tápanyag feldúsulását, csupán átstrukturálja azt, a flóra vagy a fauna más-más alkotóelemeinek teremtve ezzel kedvező létfeltételeket. Ez egyfelől azzal a veszéllyel jár, hogy e fajok gradációval tömeges elszaporodással, válaszolnak e fordulatra, másfelől pedig, hogy az általunk, pontosabban a kialakult gazdasági szerkezet által preferált élőlények, (adott esetben a halak, a termesztett növények) élettere szűkül, termőhelyi adottságaik romlanak. „Egy halász, aki valamely élővíz hozamából él, okosan teszi, ha azt mindig csak annyira halássza le, hogy a túlélő halak az ivadékoknak még éppen azt a maximumát hozhassák létre, mely a lehalászott mennyiséget újra kiegészíti. Hogy ez az optimum hol van, azt csak igen bonyolult maximumminimum számítással lehet meghatározni. Ha túl keveset halásznak, a tó túlnépesedik, és nem növekszik fel elég ivadék, ha túlhalásszák, akkor meg kevés tenyészállat marad ahhoz, hogy azt az utódmennyiséget előállítsa, mely az adott élővízben táplálkozhatna és felnövekedhetne.” Ha a tó egy természetes rendszer alrendszereként maga is élőrendszer, önszabályzó mechanizmusai minden különösebb számítás nélkül kialakítják az optimális anyagcsereforgalmat. Így a folyókban és a mellékükön kialakuló ártéri tavakban élő halak esetében a tápanyagforgalom számszaki számításai helyett elegendő azon mozzanatok áttekintése, melyek természetes körülmények között meghatározzák a halak szaporodását, ami a növényevő halak esetében a folyók árvizeihez kötött. Áradáskor az elborított növényzetre rakják le az ikrákat a halak, s az ivadék az ártér sekélyvizű, gyorsan felmelegedő, bő táplálékot biztosító laposaiban, tavaiban nő fel. A folyó s ártere közötti állandó kétirányú kapcsolat emiatt a halfauna létének egyik legfontosabb feltétele. Az áradó, az ártér mélye felé áramló vízzel jutnak ívóhelyükre a halak, s az apadó vízzel juthatnak vissza a folyó medrébe. Ilyen körülmények között a halállomány szinten tartásához elegendő lehetővé tenni, hogy a halak évről évre a lehető legnagyobb tömegben jussanak ki az ívóhelyekre. Ha ezekre az adottságokra tekintettel tervezzük meg az együttműködő halgazdaságot, legelőbb egy olyan csatornarendszert kell kiépíteni, amely biztosítja a folyó és az ártéri ívóhelyek közötti állandó kétirányú kapcsolatot. Ehhez olyan árkokra van szükség, melyek az egyes ártéri öblözetek legmélyebb pontjait kötik össze egymással, s az öblözetek alsó végein kapcsolódnak a folyóhoz. Az emelkedő árhullám ugyanis magasságától függően akár egykét méternyi szintkülönbség kiegyenlítésére is képes, és apadáskor az ily módon kivezetett víz a természetes esésvonalakat követve vissza tud térni a mederbe. A legmélyebb pontok összekötésének legkézenfekvőbb módja, ha a kisebb vízmosások, vízállások medreit igazítjuk ki, ill. kapcsoljuk össze egy-egy vezérárokkal, s a többit a víz munkájára bízzuk. Az eredmény így a természetes vízfolyások vonalát idéző kis csatornák

7

sorában fog testet ölteni. Az ívóhely és az élőhely közötti állandó kapcsolat megteremtése már önmagában elősegíti a halállomány elszaporodását, a halászat lehetőség szerinti teljes felfuttatása érdekében azonban a rendszer több elemmel is kiegészíthető. Ezek leglényegesebbike az ártér kapuit elzáró halrács, melynek segítségével szabályozni lehet a halak vándorlását, alkalmazásának lényege, hogy áradás idején nyitva áll, így a halak akadálytalanul juthatnak be az ártérre. Apadáskor azonban elrekesztik ezeket, a leívott halak egy tekintélyes részét ezáltal fogva tartva az ártéren. A kisebb halak, ill. a szaporulat viszont a cégék, ill. a cégékbe helyezett varsák résein át visszajuthat a mederbe. E rendszerben a maximum-minimum számítást az ivadék lehetőségszerinti elkülönítése helyettesíti. Ez biztosítja ugyanis, hogy az adott térben a lehető legnagyobb számú ivadék fejlődhessen ki. A tájgazdálkodás lényegét tehát a fenti példa alapján az alábbiak szerint foglalhatjuk össze: a gazdasági haszonvételek alapja az egyes élőhelyek fenntartása, adottságainak optimalizálása, és az ezáltal nyert biológiai produktum gazdasági hasznosítása.

2. V I Z E S É L Ő H E L Y E K H A SZONVÉTELEI 2.1 A

8

VIZEK

JELENTŐSÉGE

A

MÚLTBAN

A lecsapolások előtti Bodrogköz vízviszonyai teljes mértékben meghatározták az itt élők életfeltételeit. A nagy területet időszakosan, vagy állandóan borító vizek, nem járultak hozzá az intenzív szántóműveléshez, vagy állattartáshoz. A vízhez, illetve a vízjárta helyekhez, mégis számtalan haszonvétel kapcsolódott, melyeket a lakosság ésszerűen használva fel, összes létszükségletét kielégítette, a lakástól a ruházkodáson át az élelmezésig. Volt rá példa, hogy a lecsapolások utáni ínségesebb esztendőkben is, mikor a megnövekedett szántóterületek – melyek elsősorban nem a szélesebb rétegek érdekeit szolgálták, de a művelésük az ő gondjuk volt – nem hoztak elég hasznot, az egyre inkább visszaszoruló vízi világ egészítette ki táplálkozásukat. A mára teljesen megváltoztatott életkörülmények és igények nem teszik lehetővé a fentebbi haszonvételekkel való élést, jórészt az emlékek, tapasztalatok hiányából adódóan, melyek már a régebbi néprajzi gyűjtések alkalmával is csak az öregek emlékeire támaszkodtak. Mára odáig jutottunk, hogy az intenzív mezőgazdaság termékei, melyek kedvéért változtatták meg a Bodrogköz természetes viszonyait, kevesebbet érnek, mint amelyek akkoriban, a lecsapolások környékén úton-útfélen megteremtek, csak le kellett hajolni értük.

2.2. HAGYOMÁNYOS HALÁSZAT A folyók ölelte Bodrogköz egészen a XIX. század végére eső lecsapolásokig páratlanul sokrétű vízi világgal rendelkezett. Folyói mellett jelentős, nagy kiterjedésű természetes tavai, mocsarai, számtalan kisebb nagyobb ere, vízfolyása létezett. Az itt élő emberek az évezredek során megtanulták, hogyan lehet felelősséggel kiaknázni ezt a természetes éléstárat. Tudásuk, tapasztalatuk, apáról fiúra szállt, hiszen a lehetőségek meghatározták életmódjukat. Az A Karcsa és a Bodrog között egykori folyók, mocsarak, tavak akadálytalan húzódó erek a II. katonai felmérés lehetőségeket teremtettek, a halászat minden térképén. A képen látható a Karos formája iránt, legyen az csoportos, vagy akár menti Nagy-rét, míg a jobb alsó felében a Hosszú-rét nád- és alkalmi halászat. A legnevezetesebb és legtöbb lápvilágának részlete halat adó folyónak mindenkor a Tisza számított. Már a középkortól kezdve valóságos legendák keringtek róla: „Minden egyéb folyóvizek felett bővölködik halakkal, úgyhogy a régiek azt szokták mondani, hogy a Tiszának egy harmad része halból áll… Vagynak benne mázsás harcsák, 30-40 fontos pontyok és csukák, melyeket szekerenként hordanak Kassára, Eperjesre, Debrecenbe és más városokba.” (1790). Az egykor legendás halbőséget az ivadékok számára megfelelő környezeti feltételek megléte biztosította. A nagy termőerejű talaj fölötti, meleg, sekély vízrétegben előforduló alsóbb rendű növények és állatok nyújtotta tápanyagmennyiség ugyanis épp az ilyen árterek környezetében volt adott, amely időnként szárazra került. Az egykor meglévő fokokon keresztül vízzel lassan borított rét ideális nevelő és ívóhelyet biztosított. A folyók szabályozása éppen ezeket a körülményeket számolta fel a legszembetűnőbben. Az összeszűkített és az átvágásokkal csatornaszerűvé tett folyók folyása felgyorsult, hidegebb, és magasabb áradások keletkeztek. Megszűntek a halak által kedvelt ívóhelyek, mert hideg és mély vizekben nem ívnak a halak, és a gyors áradásban az ikrák és ivadékok elpusztulnak. Ezért nem örültek a folyószabályozásnak a halászok, mivel század részére csappant a halállomány és a halászat eredményessége. Ahogy öreg halászok mondják: „A víz elviszi a halat”. Fontosabb szempont volt, hogy a folyókat kiegyenesítsék, szabad száguldást adva a vizeknek. Pedig a régi halászok zsákmányuk kétharmadát épp a gödrökből, tőkék alól nyerték ki. Mára azonban az idő bizonyította, hogy a szabályozások csak időlegesen képesek megoldani az évszázados árvizek okozta problémákat, a természet mindig új és új rekordokat dönt – emberi „segítséggel”. A halászati lehetőségeket fokozták az egykor rendszeresen jelentkező nagyobb áradások, melyek rendszeresen megtisztelték a Bodrogközt. A parasztemberek vetésének kikelését gyakran előzte meg árvíz, így a művelet megismétlésére kényszerült. Még a világháború utáni időkben is előfordult, hogy az egyszerű paraszthalászokon kívül nagyobb gazdák

is halásztak, mert „földjükön gyakrabban állt a víz, mint maguk”. (D. Varga László). Hogy ne töltsék tétlenül a két vetés közötti időt, és kárpótolva is legyenek érte, más dolguk híján „kapálat helyett halásztak”. Egyedül, vagy a szomszédos – szintén elárasztott – föld tulajdonosával, tapogatóval, kétközzel, gyalommal. Volt aki, mivel adottságai olyanok Tapogatózás voltak, egyszerűen lement kertje végébe és „otthon halászott”. Nagy várakozás előzte meg, az úgynevezett zöldági vizeket, amikor is a víz elárasztotta a réteket, kaszálókat és morotvákat. Leginkább az ár után visszamaradó pocsolyák voltak az alkalmi halászatokra a legkedvezőbb helyek. Ezt nem is tartották igazi halászatnak, de a tapogatózást, kisebb szákos halászatot mégis sokan űzték.

10

nehezen tudták ellenőrizni.

A szükség is rávitte az embereket a halászatra, mivel a paraszti étrend, kevéske termésük nem nagyon biztosított változatosságot, főként ínségesebb időkben. Heti három-négy alkalommal szerepelt halétel a háztartásoknál. Az igazi böjtöt a parasztnak az jelentette, ha már hala sem volt. A harmadába, vagy napszámba járó embernek a mezei munka alig, vagy egyáltalán nem biztosította még az alapvető megélhetés feltételeit sem, így rá volt utalva, hogy kiegészítő jövedelemszerzésként halászattal is foglalkozzon. Voltak vidékei a Bodrogköznek, ahol ez nem volt ilyen elsődleges szempont, de az ott élők is a víz hátán töltötték „szabadidejüket”. A halászat rendszerességéről elmondható, hogy a mezőgazdasági munkák függvénye volt, mindig a mezei munkának rendelték alá. Ha megtudták, hogy árad a víz, uzsonnakor otthagyták a mezei munkát, és elindultak halászni. Ha a zsákmány ígéretes volt az egész éjszakát a vizen töltötték, egymást váltva mentek vacsorázni, aztán vissza a vízre. Mikor a falutól távolabbi vizek bizonyultak kedvezőbbnek, a halászat idejére napszámost fogadtak maguk helyett a földekre. Szerencsés időszakban a napszámosok bérének ötszörösét keresték meg a halfelesleg értékesítésével.

A halak járása függ az egyes halak természetétől a vizektől és a napszaktól, valamint az időjárástól is. A sikeres halászathoz művelőinek ismerniük kell a különböző fajtájú halak ívási idejét, szokásait, előfordulási helyeit. Ezek, s a víz állapota szabja meg az alkalmazható eszközök, módszerek sorát. Szerszámhasználat szempontját tekintve a folyóvízi halászat a jelentősebb, mivel itt használható a legtöbb hálóféle, árvízkor, illetve visszavonulása idején azonban csak néhány eszközzel lehet vízre menni: tapogatóval, emelővel, kétközzel, kisebb gyalommal. Az apadás növeli a sikeres halászat esélyét, mivel a halak akkor igyekeznek vissza a folyóba. A legkedvezőbb halászidő íváskor, vagy hajnalban, illetve napszállatkor, tiszta, csendes időben van. Tűző napsütésben, erős szélben hínár alá bújnak a halak, vagy a sás, nádas rejti őket. Közvetlen vihar előtt elrejtőznek, esőben, illetve eső után viszont jól foghatóak. A folyók, tavak, erek, később a csatornák mind eltérő jellegű halászati módszereket követelnek meg. A belőlük kifogható halak is más és más természetűek, melyek szintén alkalmazkodást kívánnak meg ha a halász eredményes akar lenni. Vannak ragadozó illetve békés halak. A ragadozó halak közül a hazánkban legnagyobb harcsa (Silurus glanis) a folyók fenekén a vízmosta gödrökben tanyázik. Kedveli a borús időt. Következő jelentős ragadozónk a csuka (Esox lucius), melynek több alfaját említik a Bodrogközben: gergelycsuka, vagy jegescsuka, mátyáscsuka, tarkacsuka, tőkéscsuka. Egyik leggyakoribb ragadozó halunk. A csendesebb melegebb vizet kedveli. Szereti még a nagyobb köveket, szívesen tartózkodik árnyékban, vagy a nádas részeken. Lesből vadászik a nála apróbb halakra. Egyik legigényesebb halunk a süllő (Stizostedion Lucioperca), kősüllő (Stizostedion Volgense) a kavicsos, vagy homokos tiszta, nagy felületű vizet kedveli. A kecsege (Acipenser ruthenus) fenéklakó, előszeretettel húzódik kövek alá. A társas életmódot kedvelő, félénk természetű balin (Aspius aspius), boing, ragadozó őn a parttól távolabbról vadászik a kishalakra. Az amerikából behurcolt törpeharcsa (Ictalurus nebulosus) a kubikgödröket, melegebb állóvizeket részesíti előnyben és nemes halaink ivadékainak kártékony pusztítója. De elvétve előfordul angolna (Anguilla anguilla) is. Növényevő halaink legkedveltebbje a ponty (Cyprinus carpio), melynek számos alfaja előfordul. Tőponty, nemes ponty vadpotyka, tükörponty. Csapatostul vermel a tószéli nádasokban, sásos, gyékényes részeken. Van amelyik a tízkilós súlyt is eléri.

A kétközhöz kettő, a gyalmozáshoz öt-hat, a jégről való halászat tíztizenkettő halászt igényelt. A halászokat csak a munkájuk egésze illette, a zsákmányból azonban felébe-harmadába részesülhettek csak, az adott folyószakaszt, vagy egyéb halászvizet bérlő felvásárlók kénye-kedve szerint. A bérbe adók és a halászok között írásos szerződés nem volt, így a részesedést mindig a piaci helyzet befolyásolta. A halászoknak választott képviselőjük volt, a halászgazda, aki a halászattal kapcsolatos ügyek intézését rendezte, Ő váltotta ki a halászjegyet, amely alapján a társulat minden tagja egyenlő jogokkal és kötelességekkel bírt. Az 1888. évi XIX. Tc. szabályozta, illetve korlátozta a károsnak ítélt halászati formákat, megszabta az egyes halak foghatósági idejét, legkisebb kifogható méretét is. Azonban ezen rendelkezések betartását a terület jellege miatt is

Az egykor gyakori áradások gyakori alkalmat biztosítottak arra, hogy az egyébként nem igen halászó ember is kipróbálhassa ügyességét. Ehhez ismerni kell a szó szoros értelmében vett halfogás technikáját. A vízben kitapogatott halat határozottan a kopoltyújánál kell megragadni, s egy ügyes dobással a partra vetni. De az ily módon, eszköz nélküli kézi halászatnál is ismerni kell a halak mozgását viselkedését, mert egyszerűnek tűnhet látva, vagy akár leírva, de elengedhetetlen a halászó ember tapasztalata, ébersége, ügyessége, tapintása. Az utóbbi adottság ennél a halászati módnál szó szerint értendő, hiszen a zsákmány leginkább az érzékeny tapintáson múlik. Eszköztelensége révén ez a módszer leginkább a gyerekek, a fiatalabbak (ügyességi verseny, próba) illetve az orvhalászok körében elterjedt. Egyszerű halászati módszerek

11

közé tartozik még az egyszerű kosaras halászat, amikor a kubikokban, gödrökben visszamaradó nyüzsgő haltömeget kosárral, vagy egyéb hasonló alkalmatossággal merítik ki. Nem hagyható ki a sorból az ütőhalászat sem, amikor a fülledt időben a víz színéhez közel hűsölő halakat kábítják el, vagy ölik meg egy evezőcsapással, majd merítőhálóval szedik a csónakba. Környékünkön ez a mód leginkább télen elterjedt, amikor a jég alatt látszó hal feletti jégre csapnak fejsze fokával, minek következtében a hal elkábulva oldalára fordul. Ekkor ki kell vágni a jégből a halat. A kézzel történő halászat legegyszerűbb eszköze a tapogató, melyet régen nádból, vagy vesszőből készítettek, nagyjából kosár alakúra, csak fenék nélkül. A tapogatókasnak olyan magasnak kell lennie, hogy a felé hajló halász el tudja érni az alját, s könnyen ki tudja szedni a leborított halakat. Ma már láthatjuk a technika fejlődését a készítéséhez használatos anyagokban. Előszeretettel alkalmaznak apró szemű dróthálót, úgynevezett csibedrótot a kas készítéséhez, vagy perlonhálót. A kávák is készülhetnek drótból, lemezcsíkból, de előfordult küllő nélküli biciklikerék, ráf is. Ezzel az eszközzel tapogatják a kiöntéseket, kubikgödröket, általában minden sekélyebb vizet. Fél lábszárig érő gazos vízben, vagy derékig érő part menti vizekben sáros szegélyekben, de akár sárban is alkalmazható. A sekély víz feltétel a könnyebb haladás miatt és fontos, hogy a víz magassága nem haladhatja meg a kas magasságát, mert akkor a hal kiugrik belőle. Ahol a tapogatós halat sejt, leborítja és a csapdába esett halakat a kézi halfogásnál már ismertetett módon kitapogatja és kiveti a partra. Az egyes halak (pl. a compó, kárász) lefekszenek a tapogatóban, nem ütik meg az oldalát, így mindig át kell kavarni a kasban a vizet. Kedvelt módszere az orvhalászoknak. Az egyedül dolgozó (orv)halász leghasznosabb eszköze az emelőháló, vagy tesziháló, teszi-veszi. Alkalmazása nagy türelmet igényel. Alkalmazási területtől függően mérete 2×2, vagy 3×3 méter között változó négyzet alakú szákból áll. A szákot két keresztbe kötött félabroncsra, a keresztfára feszítenek. A keresztfák találkozásánál csuklószerűen erősítik a 3-4 méter hosszú rúdra, amelynek szabad vége Teszizés a parton van, a halász lábánál. A rúd túlsó végére gyakran kötnek kötelet, amelybe közönként kis fapálcikák, vagy golyók vannak kötve a biztosabb kihúzás céljából. Ha a vízbe eresztett hálón a hal ütközését érzik, rögtön kiemelik, de öt-tíz percenként szabálytalan időközökben amúgy is ellenőrizni kell. A kétközháló a legkisebb hálók közé tartozik. 10 méternél ritkán hosszabb, magassága 1-2 méter, amelyet két végén karókhoz erősítenek. A karóknál fogva, mindkét végére egy-egy embert igényel. A sekély tavak, áradásból visszamaradt Kétközháló

vizek, csatornák szerszáma, amellyel a vízbe gázolva, a part felé kerítenek, vagy két csónakon igyekeznek minél több halat partra húzni. Ritkábban kifeszítve is használják, ilyenkor hajtják bele a halat. A nagyháló főleg a partra való halászat eszköze. Gyalomhoz hasonló hosszú há-ló, csak a közepén nincs segge, azaz zsákja. Alkalmazásához olyan lapályra van szükség, amely alkalmas a nagyháló egyik végének kikötésére, lerögzítésére. A csónakra, ladikra rakott hálót egy félkör mentén lassan a vízbe engedték, egész, míg a háló fogytával partot értek. Ekkor ki lehetett húzni a partra. A kihúzási és megkötési helyet tanyának nevezték. A nagyhálónak a hal nekiment, de ha átjutott rajta a mögé helyezett tükörháló biztosan megfogta. A Balassa Iván által a hálók királyának nevezett gyalom a Magyar halászok legnagyobb szabású hálója volt. Szélessége 2-3 méter, hosszúsága nemritkán elérte a 120-140 métert. A háló közepén lévő zsák (segg) fogta meg a hosszú hálóval bekerített halat. Az állóvizeken és a csendesen folyó vizeken is legalább 6-10 ember mozgatta. Alkalmazása fejlett munkamegosztást és ügyességet igényelt, főleg télen. Dolgoztak vele folyókon, de a nagy tavakon is, mint pl. a Pallagcsa, vagy a Szent István Palástja. A gyalom a jégről való halászat legalkalmasabb szerszáma volt, amely a legkedveltebb halászati módok közé tartozott – mivel télen kevesebb házimunka adódott – egy Jég alól halászat csapat 36 embert is kitett. 12 szákos, 12 vágó, 12 hajtó. Ha egyidőben, nem ritkán több csapat is halászott, több mint 100 fő is dolgozott, azaz egy akkori falu munkaképes férfi tagjaiból szinte mindenki a jégen volt. A mai napig a legelterjedtebb halfogó szerszám a Bodrogközben a varsa, amelyet verse néven is ismernek. A rekesztőhalászat eszköze, vidékünkön kétszárnyú, kétszárnyékú változata volt alkalmazásban. A XIX. századig és a XX. század elején még vesszőből fonták, majd fonálból, vagy néhol apró szemű csibehálóból készítették. Mind a folyó, mind az állóvizekben alkalmazható eszköz, melynek a téli halászatok idején is szerepe volt. Kisvizekbe a folyás ellenében helyezték. Az áradástól függően nyitották szárnyait szét, vagy zárták össze. A nádasok szélén egyesével, vagy csoportosan állították egymással szembe. A kecsegén kívül mindenféle hal fogható vele. (A kecsege tüskéi miatt nem kedveli a búvóhelyeket.) A halak a varsaszárnyak mentén, a bejáró sípon (versiken) – amely a bevezető káva utáni szűkület- keresztül jutnak a belsejébe, melyből már nem tudnak kijönni a kávák által merevített hengeres alakú hálóból. Attól függően, hogy milyen mély vízben alkalmazták változott a varsa mérete,

Tiszai halász varsával

a kávák átmérője, illetve a rögzítőkarók hossza. A varsa nem igényel állandó jelenlétet, 2-4 naponta kell ellenőrizni, csónakról, vagy sekélyebb vizeknél a partról- már ha ezt más meg nem tette a halász helyett a varsa ugyanis épp jellege miatt, ki van szolgáltatva a „ráérős” embereknek, akik nem csak a halakat lopják ki belőle, de gyakran tönkre is teszik. A víz szélére telepítik tavakban és állóvizekben, (régebben előfordult, hogy ötösével) egymással szemben váltakozva, hogy a hal biztosan csapdába essen. Télen a jégen kb. 1 méteres alapú egyenlő szárú háromszög alakú léket vágtak a folyás felé, és ebbe szúrták le a három rögzítő karót. Ilyen esetben is varsacsoportokat alkalmaztak a nagyobb zsákmány biztosítása céljából. Ekkor azonban gyakoribb ellenőrzésre volt szükség a fagy miatt. A rekesztéses halászatról fellelhető dokumentumok tanúsága szerint mindenféle rekesz készítése és fenntartása a kis halászok feladatai közé tartozott. „A Tolderdején felül egy nagy rekesz, annak bécsinálásához a tavaszi árvíz apadáson, minden esztendőnként tartoznak venni a hotykaiaktól 17 forint árú fát maguk költségén.” (1774.) A rekesztőhalászat lényege, hogy ha a halat az útjába állított mesterséges akadállyal a halász az általa kívánt irányba tereli, ott könnyebben megfoghatja. Legjelentősebb fogóeszközei e módszernek a vész, vagy szégye, és a gereggye. A két eszköz közötti különbség vidékünkön, hogy a vész folyón épült a folyó teljes szélességében, míg a gereggye állóvízre a víz közepéig, vagy még annál is rövidebben. A rekeszeket az embermagasságot meg nem haladó folyóvizekbe állították, méghozzá a folyásra olyan szögben, hogy a fal a folyással szembe igyekvő halakat mindenképp a vészfőbe vezesse. Állóvizekben, gyékényes tisztásokon is a hal vonulási irányára merőlegesen helyezték el. A vész falait nem lehetett sem túl mély, sem túl sekély vízbe telepíteni, mert ha alacsony volt, a halak átúsztak felette, a túl magas falakat meg a szél kidönthette. A falakat legtöbbször karvastagságú ágakból, legtöbbször lassú folyású erekbe, tavakba építették a fentebbi módon. Befonták vesszővel, száraz ágakkal, gallyakkal rakták körül, és csak a közepén hagytak egy kb. 1,5 méteres kaput rajta, hogy a vonuló halak útját arra tereljék, ide állították a halászok szákjaikat. Lehetett csónakról is halászni, vagy a kapuhoz szerelt úgynevezett kullantóról ülve is. Ezt a módszert ma már nem alkalmazzák.

14

Hasonlóan az „elmúlt vizek ködébe” veszett az egykor általános csíkászat és pákászat is. A mára szigorúan védett csík egykor minden napos eledelnek számított a Bodrogköziek étrendjében. Értékes ínyencség volt még a fejedelmi és földesúri udvartartásokban is. Herman Ottó a Bodrogközt a klasszikus csíkászó tanyák közé sorolta. Csíkot az egész év során lehetett fogni a csíkvarsával, amelynek versikje és a kas vékony vesszőből készült. Ezt a csíkászok maguk kötötték és ahol a csíkjárást tudták gátat emeltek, és abba helyezték el. Minden nap feljárták a csíkászó helyeket és a csíktökbe öntötték a fickándozó csíkokat. A csíktök levágott tetejű szárított kobaktökből készült fűzfavesszőből kötött kantárral. A csíkok a csíktökből a gyékényből font csíkputtonyba kerültek. A csík a kiszáradt lápok iszapjában még hosszú ideig megélt, ezért az ilyen helyekre ásóval mentek csíkot ásni. A csíkok tárolására a házaknál 1-2 méter mélységben csíkvermet ástak és vizet töltöttek bele, majd lefedték.

A veremből kilyuggatott lopótökből készült csíkmerővel szedték ki a csíkot feldolgozás céljából. A csíkot igénytelensége miatt hordókkal szekéren távolabbi városok piacaira is szállították, gyakran egész Munkácsig! A csíkász házát messziről meg lehetett ismerni az udvar fáit befutó lopó-, és kobaktök termésekről. A Bodrogközben fuvászként is emlegetett „rétes emberek” a vízszabályozások folytán fokozatosan eltűntek. Vadászok, halászok és madarászok voltak, hallal, csíkkal, vadmadártojással, sulyommal kereskedtek. Éveken át éltek a lápokban, legtöbbször különleges okok miatt. Ez lehetett a családjukkal, vagy a törvénnyel való összeütközés is. Sokan kiváló lápi jártasságuk miatt az úri vadászok kísérői voltak, akik cserébe ellátták őket olyan dolgokkal, pl. jobb ruha, töltény, apróbb iparcikkek, amelyeket nem tudtak előállítani. Magányukat csak néha zavarták halászok és nádvágók. ő meghajtás.

2.3. VÍZINÖVÉNYEK Sulyom (Trapa natans): Sekély állóvizek, tavak, lassú folyású morotvák, kiöntések gyakran előforduló vízinövénye. Hosszú vékony szárán tetraéder alakú tüskés termés ül. Levelei mozaikot alkotva zöldesbarna szőnyegként fednek be nagy vízfelületet. Termése, ízre a szelídgesztenyére emlékeztet, azonban tápanyagtartalomban meg is haladja azt. Lassú, nehéz és sok türelmet igénylő begyűjtése ősz elején ladikból magáról a növény száráról történt, de ősz végére érett be igazán, amikor a hűvös éjszakák már lehűtötték a vizeket. Ilyenkor többen ültek csónakba, és a csónak farából hosszú, vékony kötélre kötözött bundadarabot, juhfarkat engedtek óvatosan a vízbe. Lassú, óvatos evezést igényelt e foglalatosság, ugyanis az érett termés ekkor már könnyen levált száráról és leszállt a vízfenékre. Időnként kihúzták a kötelet és leszedték a bundadarabról a szarvánál fogva belegabalyodott terméseket. Ekkor átválogatták a zsákmányt, az ép csak érésben lévőket visszadobták a vízbe, a szép éretteket a ladik aljába halmozták. Voltak, akik a víz szélén lebegő sulymot egyszerűen gereblyével kaparták partra. Sulymot halásztak lékről is, csak akkor nem kötélre kötötték a juhfarkat, hanem rúdra. Két ember egy hét alatt öt-hat zsák termést is be-gyűjthetett. A sulyomból fehér lisztet és kenyeret is készítettek. Nagyjából megszikkasztották, héját és belső hártyáját eltávolították. A belsejét szellős, napos helyen szárították majd vigyázva, hogy meg ne égjen

15

langyos kemencében aszalták. Hűlés után mozsárban megtörték és minden nedvességtől óvták. Kézimalmon, sódarálón megőrölték, szitálták. Száraz helyen is csak rövid ideig lehetett eltartani. A sulyomlisztből jó kenyeret süthettek, vagy puliszkát készítettek belőle. Ma már legfeljebb túlélési kézikönyvekben szerepel a sulyom felhasználása. A bodrogközi helynevekben a következő említések találhatóak: Révleányvár: Kis-, Nagysulymos, Sulymosi járó. Kenézlő: Sulymostó, Tiszakarád: Sulymos-tó (1623), Kispatak: Sulymostó, Szerdahely(1853), Rad (1806), Polyán (1864): Sulymostó. Ma a sulyom védett növény, így étkezési célú hasznosítása elképzelhetetlen. Illetve nem teljesen: kínai importként érkezik hazánkba, ínyencek csemegéjeként. A Bodrogköz másik nagyon fontos lisztelő növénye volt egykor a vízikása, vagy harmatkása (Glyceria fluitans) melynek barnás tok védte termése apróbb mint a kölesé. Hajnalban szedték, mikor még harmatos volt, mert könnyen kipergett. Ladikkal keresték fel a termőhelyeket a lehajló fejek alá rostát tartottak, s a szárát verve hullatták bele a magvakat. A napon szárított szemeket famozsárban hántolták és így készítették el kásának, vagy tepsibe rakták és olajjal meglocsolták. Vízikásával etették a kacsákat és libákat is. Lisztet készítettek még a gyékény (Typha angustifolia) és a káka (Schoenoplectus) kikapart belsejéből is. Utóbbiakat főként nem tápanyagként vették számításba, erről máshol teszek említést.

2.4. NÁDGAZDÁLKODÁS A nádasok természetvédelmi jelentősége igen nagy, de gazdasági hasznuk is jelentős lehet. Művelésük gyakorlatilag csak a nád aratásából áll, így egyike a leginkább extenzív földhasználati módoknak. Természetés környezetvédelmi szempontból legfontosabb szűrő-funkciójuk (pl. Kis-Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó stb.), számos védett és igen értékes gerinces és gerinctelen vízi életközösség élőhelye. Több védett és veszélyeztetett szitakötőfaj, telepesen költő madárfajok, a vízhez kötődő más fajok menedéke a heterogén nádas. A telepített nádasokat ma már szennyvíztisztításra is használják.

16

A nádas kezelése egészen leegyszerűsítve a szukcesszió lassítását jelenti, melynek célja, hogy az itt található élőlények számára kedvező életfeltételeket őrizzünk meg, illetve fenntartsuk a nádas szűrő funkcióját. A nádas-mocsár beavatkozás híján fokozatosan, a cserjésedési fázison keresztül erdőséggé alakul. Gyorsítja az erdősülést, ha a nádas vízutánpótlása természetes folyamatok vagy a vízkormányzás hatására csökken. A bodrogközi tájrehabilitáció kulcseleme a vízkormányzás kialakítása. A vízfolyások élő kapcsolatának megteremtésével a nádas területek kiterjedése is nőni fog, célszerű ezért már a tervezés mostani

szakaszában rögzíteni a kezelésük gazdasági és természetvédelmi céljait, elveit. A nád aratását télen végzik, a természetvédelmi követelményeknek és előírásoknak megfelelően. Európában és hazánkban is uralkodóvá vált a gépi aratás, kézzel már szinte sehol sem aratnak. A gépi aratás természetvédelmi szempontból rosszabb, mint a kézi, mivel homogenizálja a nádast, ezen túlmenően fagymentes időben letapossa a nádat, és olajfolyás is szennyezheti a területet. A mozaikosság kézi aratással biztosítható. A gazdálkodási célok előtérbe kerülése sok helyen oda vezetett, hogy a gyengébb minőségű területeket elhanyagolják, nem aratják, miáltal ezek a területek még jobban leromlanak. Gazdasági szempontból sem feltétlenül hasznosíthatatlan a rosszabb minőségű nád: felhasználható energianyerésre vagy gombatáptalaj készítésére. A jó minőségű nádat tetőfedésre használják elsősorban, de készülnek belőle, nádszövetek, nádlemezek, nádpanelek. Az aratást mindig fagyott talajon kell végezni az élővilág védelme érdekében. A nád minőségének sem kedvez, ha nem a jégről aratják, mert ha a levágott nád csonkjának belsejébe víz jut, akkor kirohad, elpusztul. A jég fölött kb. 15 centivel kell vágni, hogy ezt elkerüljék. Az új hajtásokat sem szabad levágni. A nádaratás és a nád kiszállításának végső időpontja a természetvédelmi szabályozás szerint február 15-e. A gyakorlatban sokszor azonban még márciusban is folynak ezek a munkák, veszélyeztetve az élővilágot. A le nem aratott nádasokat ugyanakkor sokszor leégetik, és ez nagy pusztítást okozhat. A környezetvédelmi szempontokat figyelembevevő nádgazdálkodás gyakorlatának megteremtése döntő jelentőségű a természeti értékek megőrzése érdekében.

A szukcesszió kezelésére – egy sor nádas élőhelyen – alkalmazott főbb eljárások (Forrás: Hawke-José, 2002)

Ökológiai szempontból a legjobb, ha a nádas mozaikos, azaz van benne régi és új nád is, hiszen vannak élőlénycsoportok, amelyek az egyikben érzik jól magukat, de a másikban nem. Mozaikos nádas kialakítása a nádvágás kétéves forgóban, november 15. és február 15. között megvalósított ütemezésével elérhető. Egy tagban azonban ekkor is legfeljebb 10 hektáros sávok vághatók. A túl sok avas nád (pl. az aratás elhanyagolása miatt) elősegítheti a feltöltődést. Az avas-friss nád optimális aránya mindig az adott helyzettől függ, például, hogy mekkora a nád vitalitása. Az égetést a hazai jogszabályok tiltják, bár egyes természetvédelmi szakértők szerint ez is hasznos módszer lehet a nád megújításában (különösen a rendkívül leromlott állapotú nádasok kezelésének megkezdésekor). A szakmában e kérdés körül viták vannak, mi a tájrehabilitáció során – az elővigyázatosság okán – egyelőre kerülni kívánjuk az égetést. Az égetést szigorúan szabályozott keretek között kell lebonyolítani. Ilyenkor a leégett terület körüli területekről népesül be a kiégett rész.

3 . V I Z E K H A S Z N O S Í T Á S ÁBÓL VÁRHATÓ JÖVEDELEM A jövedelmet hozó tevékenységek közül itt csak a halászattal és a nádgazdálkodással foglalkozunk. Az egyéb vízinövények hasznosítása elsősorban táplálékként egyelőre nagyon szűk piacot jelentene, feltárása további munkát igényel. Komoly jelentőségű lehet a csatornák, tavak tisztításánál kitermelendő biomassza hasznosítása energianyerés céljából. Erre legalkalmasabbak a kisméretű, helyi biomassza erőművek lehetnek. Ennek pontos lehetőségeit is fel kell még mérni.

3.1 A HALÁSZAT JÖVEDELMEZŐSÉGE MAGYARORSZÁGON A természetes és mesterséges vizes élőhelyek halászati hasznosításának három alapformája jelentős hazánkban: · Extenzív haltenyésztés: A mesterséges vagy természetes tóba a gazdálkodó által tervszerűen népesített és takarmányozott halakat lehalászva nyújthat bevételeket. · Természetesvízi halászat: A hatályos jogi szabályozásnak megfelelő módon, a halászati vízterület természetes halszaporulatát halászva jut bevételekhez a gazdálkodó. · Horgásztatás: Olyan komplex szolgáltatás, amikor a tenyésztett vagy vadon élő halakat horgásztatás útján értékesíti a gazdálkodó. Magyarország haltermelésének meghatározó szegmense a tógazdasági haltermelés, melynek fő hala a ponty. A 3 éves termelési technológia alapjai gyakorlatilag évek óta változatlanok, a termelés napjainkban is extenzív

termelési módnak tekinthető. Az alábbiakban csak a természetesvízi halászattal és horgászattal foglalkozunk, tekintve, hogy ezek tehetők az ártéri tájgazdálkodás szerves részévé. Az elsősorban folyóinkon és nagy tavainkon folyó kereskedelmi halászat jelentősége átalakulóban van. Míg korábban a kereskedelmi halászat bevételei főleg a kifogott és értékesített halmennyiségből származtak, napjainkara a horgászjegy értékesítés sok halászati vállalkozásnál meghaladja a halértékesítés bevételeit. Bár a halászok, horgászok jelentésein alapuló statisztikákat fenntartásokkal kell kezelni, becsülhető, hogy a 2004. évben már az összes természetesvízi halfogás 60%-a volt horgász fogás, ami jól jelzi, hogy a halászati hasznosítók egyre kevésbé a halászatot tekintik elsődleges bevételi forrásnak a természetes vizeken. A horgászat erőteljes méret és faj szelektivitása miatt, ez a tendencia fontos feladatot ad az állományszabályozásban jelentős szerepet játszó halászatnak a természetes vizek ökológiai állapotának fenntartásában. Élő hal és haltermék külkereskedelmünkre jellemző, hogy azt a haltermékek importja uralja. A piac feleslegének levezetését is szolgáló élő ponty export folyamatosan visszaszorult, elsősorban a csehországi pontytermelés európai dominanciája miatt. Napjainkra jórészt csak jó minőségű tenyészhalainkkal vagyunk versenyképesek az európai ponty piacon. Piaci hal exportunk jelentős volumenét a busa lengyelországi exportja adja. A természetesvízi halfogások értékesítése főként közvetlenül a fogyasztók felé, a kiskereskedelembe (éttermek) és a feldolgozók felé történik. Ebben az esetben a halász általában őstermelőként értékesíti a frissen fogott halat. Jellemzően a természetesvízi halászok egy vállalkozás (Kft. Szövetkezet) keretein keresztül kapnak halászati engedélyt, amelynek felében fogásuk egy részét le kell adniuk a vállalkozásnak, amely ezt rendszerint feldolgozza. Az egyik legnagyobb és igen jól működő ilyen halászati vállalkozás például a Bodrog és a Tisza folyó egyik felső szakaszának legnagyobb halászati hasznosítója a Szabolcsi Halászati Kft. Általában a halászat ősi mestersége családon belül száll „apáról fiúra”, hiszen a sikeres halfogáshoz az eszközök helyes használatán túl a vizek alapos ismeretére is szükség van. A magasabb értékesítési árat hozó években mindig megnövekedett élő ponty importtal kell számolni, melynek eredete elsősorban Csehország. A piac bővítését és az értékesítés éves elnyújtását egyaránt szolgálhatja a halfeldolgozás fejlesztése. Szakemberek egybehangzó véleménye szerint a fogyasztók egyre jobban keresik a feldolgozott termékeket, nő az áruházláncok beszállítói igénye az ilyen termékek iránt. A hazai halfeldolgozók helyzetéről 2001-ben készült egy tanulmány, amely alapján részletesen kidolgozható a halfeldolgozás fejlesztésének stratégiája. Az édesvízi halak feldolgozására jellemző, hogy a jelenlegi technológiai színvonalon a végtermék árában nehezen érvényesíthető a többlet ráfordítások értéke. Ez is az oka, hogy feldolgozóink inkább az alacsonyabb feldolgozottsági fokú termékek (tisztított hal, hal szelet) beszállítására törekednek.

19

A feldolgozókból a fogyasztó elé kerülő haltermékek előállítása során jelentős élelmiszerbiztonsági problémákat kell megoldani. Feldolgozóink többségében ezért kiépült, vagy kiépülőben van a HACCP rendszer, de további beruházásokra is szükség van az élelmiszerhigiénia maradéktalan biztosításához. Az EU elvárások teljesítéséhez várhatóan még az állatvédelmi és a környezetvédelmi rendelkezésekhez igazodó technológia kialakításához kell további fejlesztéseket végrehajtani. A belföldi termelés és a külkereskedelem alapján számított halfogyasztási mutatók alakulásában jelentős a hazai termelés szerepe, de összes halfogyasztásunk évek óta 2,5-3 kg körül mozog, ami messze elmarad az EU 23,4 kg/fő/év vagy a világ 16,1 kg/fő/év2 átlagától. A mutatók változásának tendenciája azonban, mindenképpen lassú növekedést jelez.

PÁLYÁZATAI

A természetes vizek halgazdálkodással összefüggő fejlesztéseit csak hazai forrásból támogató alap jórészt az állami jegyek és a haszonbérleti díjak bevételeiből áll össze, kezelője az FVM Vadgazdálkodási és Halászati Főosztálya. A számlával igazolt költségek 50%-a pályázható támogatási az alábbi jogcímekre: · haltelepítések · halőrzés eszköz fejlesztése · téli halvédelem eszközeinek beszerzése A halgazdálkodással összefüggő kutatásra és ismeretterjesztésre a teljes megvalósítási költség 75%-a igényelhető támogatásként.

A gyakorlatban a kétfajta hasznosítási mód egy adott vízterületen egymással keveredik és halászati hasznosító kiad halász és horgász területi engedélyeket is.

A pályázatok minden évben a nemzeti támogatások részeként tavasszal kerülnek kiírásra.

Kis-, illetve nagyszerszámos kategóriát a Halászati törvény nem jelöl meg, nem különít el Az elnevezés csupán attól függ, hogy a halászatra jogosult mennyi és milyen eszközt engedélyez a halásznak, illetve mekkora darabszámtól számít egy-egy halászt kis-, illetve nagyszerszámosnak. A nagyszerszámos halászok általában, bérelnek egy-egy folyószakaszt, holtágat, ahol halásznak és a bérleti díj mintegy területi jegyként működik. Egyes helyeken a halásznak havonta a minimál bérnek megfelelő mennyiségű halat kell leadniuk a halászatra jogosultnak, más helyeken efféle kötelezettségük sincs a halászoknak, ami a vizek kirablásához vezet. A szabadidős halászok alapeszközének a 3×3 méteres emelőhálót tartják.

Minőségi haltenyészanyag kihelyezésének támogatása

A szabadidős halászok éves fogását erősen befolyásolja a vízjárás, az áradások száma, milyensége. Az utóbbi öt év átlagában elmondható, hogy az egy főre jutó halfogás 20- 280 kg között mozog. A halászati hatóság minden évben szervez tanfolyamot a szabadidős halászok számára, ami az elmaradott, munkahelyben szegény térségben esetenként a családok megélhetését jelenti. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében például 2001-ben 35 fő, 2002-ben 38 fő míg 2003-ban 65 fő tett sikeres vizsgát.

20

HALGAZDÁLKODÁSI ALAP

3.2. EURÓPAI UNIÓS ÉS

TÁMOGATÁSI

ÉS

HAZAI

PÁLYÁZATI

LEHETŐSÉGEK

A

HALÁSZATBAN

Ez a támogatási forma szintén a nemzeti támogatási rendszer keretén belül működik és kizárólag a halastavakra továbbnevelési céllal kihelyezésre kerülő, minősített (OMMI minősítés) pontyfajták egynyaras ivadékának kihelyezését támogatja. A támogatás mértéke kihelyezett haltenyészanyag kilogrammonként legfeljebb nyolcvan forint. Támogatás csak háromszáz kg/hektár haltenyészanyag kihelyezésének mértékéig igényelhető.

A Nemzeti Fejlesztési Terv, Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Programjához (NFTAVOP) kapcsolódó halászati pályázatok A halastavi termelők és a természetes-vízi halászok által pályázható fontosabb támogatási jogcímek a következők: · Tógazdaságok és iparszerű haltermelő rendszerek építése, felújítása, halkeltetők korszerűsítése (Kódszám: 1.3.1), a termelési kapacitás növelése (új egységek építése és/ vagy a meglévők bővítése) (Kódszám: 1.3.11). · Természetes vízi halászat (Kódszám: 1.3.3) támogatható beruházásai: A hagyományos természetes belvízi halászati tevékenységet folytatók új halászati eszköz beruházásai (nem siklótestű halászcsónak, illetve a beszerzett halászcsónakhoz szállító utánfutó, függesztett motor, hűtőláda, jéggyártó gép). A támogatást a halászati szervezetek kollektíven, vagy a halászok egyénileg vehetik igénybe. Ezek a pályázati jogcímek már lezárultak, nem pályázhatók.

A fok a magas partba vagy övzátonyba vájt természetes vagy mesterséges csatorna, mely az árteret mindig annak legalacsonyabb pontjától kezdve, alulról felfelé töltötte fel. 1

21

A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv Agrárkörnyezetvédelmi Programjának (NVT-AKP) támogatásai Az egész országra kiterjedő, horizontális programok közül a Vizes élőhely programok jelentős mértékben érintik az ilyen területek halászati hasznosítását is. A program keretében a gazdálkodók terület alapú támogatást igényelhetnek, amennyiben vállalják az egyes célprogramok előírásainak betartását. Így támogatást kaphatnak: · Extenzív haltermelésre, de csak a halastóként nyilvántartott területeken. · Nádgazdálkodásra. · Szántóföldek átalakítása vizes élőhelyekké a gyakran belvízzel borított területeken. · Vizes élőhelyek kialakítása és fenntartás a legalább időszakos sekély vízborítottság biztosításával. · Vizes gyepterületek, mocsarak, lápok gondozására. Ezen támogatási programok közül csak az első kettő indult meg 2004/2005. évben a további programok beindítása a 2006. évi jelentkezési periódusban várható.

Ívóhelyek kialakítása célprogram A támogatás célja a vizes élőhelyek biodiverzitásának növelése és fejlesztése, a környezeti terhelés csökkentése, valamint a természetközeli szaporodóhelyek kialakítása a vizes élőhelyek, álló- és folyóvizek halállományának fejlesztése céljából. Jogosultsági feltételek: a) legalább 0,3 ha terület, b) vízi élőhelyekhez, álló- vagy folyóvizekhez közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó gondozott felületű gyepterületek (vízellátás/ elárasztás lehetséges). A támogatás mértéke a programba bevitt terület után 117,65 euró/ha.

Zsombékosok, mocsarak, lápok gondozása célprogram A támogatás célja a vizes élőhelyek megőrzése és fejlesztése, táplálkozóés költőhely biztosítása rovarok, kétéltűek és madarak számára, valamint a környezeti terhelés csökkentése. Jogosultsági feltétel szerint a legkisebb támogatható terület 0,5 ha mocsár, láp, zsombékos terület.

Extenzív halastavak fenntartása célprogram

A támogatás mértéke a programba bevitt terület után 101,96 euró/ha.

A támogatás célja a biodiverzitás szempontjából fontos gazdálkodási rendszerek fenntartása (Ramsari Egyezmény, Natura 2000), valamint a táplálkozó és költőhelyek, szaporodóhelyek biztosítása rovarok, kétéltűek és madarak számára.

Nádgazdálkodási célprogram

Jogosultsági feltételek:

Jogosultsági feltétel szerint a legkisebb támogatható terület 1 ha, amely nádasként szerepel az ingatlan-nyilvántartásban.

a) legalább 1 ha nyílt vízfelületű halastó, b) az a) pont szerinti terület halastóként van nyilvántartva az ingatlannyilvántartásban. A támogatás mértéke a programba bevitt terület után 203,92 euró/ha (kb 51 000 Ft/ha).

Szántóföld átalakítása vizes élőhellyé célprogram

22

· a második évtől a programba bevitt területek után 133,33 euró/ha.

A támogatás célja az erre alkalmatlan területek kivonása a szántóföldi művelésből, ezáltal a vizes élőhelyek területének növelése és fejlesztése, valamint a környezeti terhelés csökkentése. Jogosultsági feltételek: a) a legkisebb támogatható terület 0,5 ha, b) űrfotók alapján kiadott igazolás a szántóföld rendszeresen belvizes (öt év alatt három esetben előforduló) állapotáról. A támogatás mértéke: · az első évben a programba bevitt terület után 317,65 euró/ha,

A támogatás célja a náddal borított vizes élőhelyek megőrzése és fejlesztése, táplálkozó- és költőhely biztosítása rovarok, kétéltűek és madarak számára, valamint a környezeti terhelés csökkentése.

A támogatás mértéke a programba bevitt terület után 86,27 euró/ha.

3.3. A HALÁSZAT MAI BODROGKÖZBEN

SAJÁTOSSÁGAI

A

A halászat módszereit bemutató fenti írásban a múlt és jelen idő használata szándékosan keveredik, ugyanis a halászati módok – már amelyik még a megmaradt vizek jellegéből adódóan alkalmazható – nem változtak az idők során. Ahogy az a mindennapi élet más területein is megfigyelhető, az eszközök készítéséhez alkalmazott anyagok változtak elsősorban. A hálók ma többnyire perlonzsinórból készülnek és a varsák káváját is pvc bevonattal ellátott acéldrótból készítik. Ez adódik a beszerzési lehetőségek egyszerűségéből, az alkalmazott anyagok tartósságából és olcsóságából. Az eszközök előállításához szükséges szakértelem megőrződött az

azokat alkalmazók egyre kisebb körében. Igaz, ahogy fentebb olvasható a halbőség csökkent, de az a kevés ember, aki halászattal foglalkozik nem a fogható halak hiányára panaszkodik elsősorban.

„nyáron már estére nem hal”. A legjobb egy helyben létesülő feldolgozó lenne, pl. halászlékocka is készülhetne. A hűtőautó a költségei miatt nem térülne meg.

Helyi halászokkal folytatott beszélgetések tapasztalatai azt mutatják, hogy hal még akadna ugyan, csak eladni nem lehet a kifogott mennyiséget. A megkérdezett halászok mindegyike a Tiszán végzi tevékenységét, a Bodrogról nem sikerült halászt meghívnunk. Az alább részletezendő okok miatt egy hivatásos nagyszerszámos halásszal sikerült találkoznunk, aki már 41 éve űzi mesterségét, így komoly rálátással rendelkezik a bodrogközi halászat múltját és jelenét illetőleg. A többi megkérdezett halász (kisszerszámos) munka mellett jár halászni, többnyire varsával. Legfőbb nehézségnek az értékesítést tartják. A megváltozott fogyasztási szokásokból adódóan halat csak házalva lehet eladni, a fogyasztóknak, de a kereskedők helybe nem jönnek érte. A rendszerváltás előtt a termelőszövetkezetek is átvették a halat, sőt, volt, hogy 100 mázsát (!) eladtak karácsonyra, míg most 10et sem. Akkor még várták, hogy jöjjön a hal, most van, hogy úgy telik el egy hét, hogy a halászokra senki sem csörgeti meg a telefont. Ennek okát a halászok a pénztelenségben látják. A mai Magyar társadalomban a halfogyasztás visszaszorulóban van. A fogyasztók elsősorban a szálkátlan halakat vásárolják, élő halat kevesebben vesznek boltban, mert a halat meg kell ölni és tisztítani. A halkonzervek mellett a bevásárlóközpontok és ABC-k hűtőpultjai hatalmas kínálatot nyújtanak a fagyasztott, sőt előkészített- nem ritkán tengeri- haltermékekből, olyan árakon, amelyekkel a helyi halászok nem igen tudnak versenyre kelni. A halászok átlagosan évente 12-13 mázsát tudnak értékesíteni háztól és a rokonságuknak odaadni. Ritkán tudnak egyszerre nagyobb mennyiséget eladni, ilyen alkalmakat legfeljebb a környékbeli rendezvények jelentenek. Hetente egyszer értékesítenek tömeghalat, (keszegfélék, stb.) de erre nem akad sem piac sem kereskedő, 2 kilogrammot sem sikerül értékesíteni naponta. Ezért inkább nem is fognak annyit, a varsa hálóját 6-7 centiméteres közökkel kötik, hogy csak a nagyobb halak maradjanak a hálóban. A halászcsárdák, halkereskedők (Rakamazon, Tiszateleken, Kisvárdán) átveszik a 10 kiló és 40 kiló közötti (vagy a feletti) példányokat, de sokszor áron alul, túlkínálatra hivatkozva és visszaélve azzal, hogy a halász úgy is eladni kényszerül, másnak nem nagyon adhatja el, és újra visszatér, hisz a halászat mára elsősorban szenvedély, életforma inkább mint megélhetés. A legközelebbi halfeldolgozó Nyíregyházán található, de oda nem érdemes szállítani, a harcsának 900 forintért veszi át kilóját, a nem nemes halak kilójáért pedig 100 Ft-ot fizet. A kereskedők, és a fogyasztók a háztól való eladásnál a harcsáért, süllőért 1100 Ft-ot adnak kilójáért, a többi fajta pedig 350 Ft/kg áron kel el. A fogás bizonytalansága mellett gond még, hogy a halat fagyasztva nem adhatják el háztól, mert erre nincs engedélyük.(A halászatot a 78/1997. (XI.4.), 1997 évi XL, az értékesítést az élelmiszerekre vonatkozó 2003.évi LXXXII. Tv. szabályozza.) Élve a legjobb eladni, de a pucolást nem kerülhetik el mert

A csatornákon és holtágakon a megkérdezettek egyike sem állít varsát, és csak ritkán halásznak ott. Egy szakasz lehalászása egy nap alatt megvan ugyan, de oda legfeljebb csak két hónap múltán mehet szerencsét próbálni. A kanálisok elgazosodnak, túl hosszú és nehezen ellenőrizhető szakaszokat alkotnak. Ha több halász is megélhetne és az őrzés az orvhalászoktól megoldható lenne a halászok tisztítanák a csatornát. A tisztulást elősegíthetné a honos növényevő halak telepítése. A halászok ma egyedül dolgoznak, mert kevés a bevétel és csak varsát nézni akad segítő, többnyire szívességből. Óriási problémát jelent a halászoknak az orvhalászok tevékenysége, akik amellett, hogy konkurenciát jelentenek nekik, sokszor kifosztva varsáikat, még tönkre is teszik azokat. A kisszerszámos halászok engedélye a Tiszán egy kilométerre (ez 10 varsa) varsánként 7000 forintba kerül egy évre. A kisszerszámos halászok maximum 16 varsára válthatnak engedélyt. A nagyszerszámos halász annyi kilométert bérelhet, amennyit bír a Szabolcshal Halászati kft-től. Az engedélyek mindig egy évre szólnak, de az igényeket a helyekre a következő év február 15.-éig fenntartják. A jó és nem jó halászhelyek bérlete ugyanannyiba kerül, egy kilométeren egy halász működhet, de horgász akármennyi, ami nem kevés bosszúságot okoz a halászoknak, a horgász-halász viszony ugyanis nem teljesen felhőtlen. A varsák feljárásához ladik is szükséges. Ha vásárolják, 70000 és 80000 Ft a piaci ára. A legjobban használható a 6-7 méter hosszú stabil ladik, fenyődeszkából készül. (Régen csak a deszkából készült vízi alkalmatosságot illették ladik névvel, a csónak egy darab fából készült égetéssel és kivájással, ma már ilyet nem használnak.) A lemezből készült csónak nem alkalmas halászatra, mert libeg és dübög. A műszálas anyagokból készült csónakot, meg biztosan ellopnák. A ladik alapanyagokkal együtt, ha a halászok maguknak csinálják 40 ezer Ft-ba kerül. Ha nem sodorja el egy hirtelen áradás, vagy nem köti el egy tolvaj karbantartástól függően 5 évente van szükség új ladikra, ugyanis hamar korhad. A karbantartás hagyományosan tavaszi munka, ilyenkor kerül sor a szurokkal történő tömítésre és a sérült deszkák cseréjére, illetőleg pótlására. Járulékos költségként jelentkezik még a kötelező felszerelések megvásárlása, amelyek meglétét a rendőrség vízi járőrei ellenőrzik. Mentőmellény (kb. 3-10000 Ft), csáklya, fehér fényű lámpa, horgony, (változó, 2-3000 Ft közötti árak) és ha motorhajtású a csónak még poroltó (4-6000 Ft) is kötelező. Az evezők is 2-4000 Ft/db áron mozognak. Egyéb, nem elhanyagolható költségként merül fel még a terület megközelítéséhez és az eszközök szállítására használt gépjármű – általában motorkerékpár, vagy személygépkocsi – üzemanyag és egyéb fenntartási költsége is. A halászok lehetőséget látnának még a tározókban kialakított halastavakban

25

is, amennyiben nem olyan jellegűek lennének, mint a cigándi belvíztározó halastava, amelyben manapság ritka vendég a víz. Becslésük szerint 100 hektáros vizen, 150 centiméteres állandó vízmélység mellett, halbőségtől függően három ember élhetne meg halászatból. Az őrzés végett azonban egy embernek állandóan kint kellene tartózkodni, és ez a körülmény egy halászkunyhó építését teszi szükségessé. De az is félős, hogy a „ráérő emberek” télen ezt is megrongálnák. A halászhelyeket pedig – ahogy eddig is tették – karban kell tartani, kaszálással, illetve az áradás következményeként felhalmozódó gallyak, ágak és egyéb természetű hordalék eltakarításával. A fogyasztói szemlélet változásával és a magán- és köztulajdon biztonságának helyreállításával egykor talán elképzelhetővé válhat, hogy a bodrogközi halászat azzá válik, ami egykor volt. A mára magányos tevékenységként űzött szenvedélyből közösségformáló, a természeti értékeket fenntartó, jövedelmező haszonvétel lehet.

3.4. A

NÁDGAZDÁLKODÁS

JÖVEDELME

A kezelt nádasokat jellemzően a gazdálkodók bérlik, hiszen ezek állami tulajdonban vannak már (nemzeti parkok, természetvédelmi területek) vagy korábban is abban voltak (vízügyi igazgatóságok). A gazdálkodás beindításának egyetlen feltétele van, a nád letermelése, ezt követően már további feldolgozás nem feltétele csak lehetősége a gazdálkodásnak, a nád kévében is értékesíthető. A további feldolgozás megteremtése igen kockázatos jelenleg, induló vállalkozásoknál mindenképpen a kévében való értékesítés tűnik ésszerűnek. A hagyományos gondolattal szemben (magasabb feldolgozottságú termék több jövedelem) itt a valóság azt mutatja, hogy egy-egy feldolgozási forma megteremtése nagy beruházással, a folyamatos állandó értékesítés hiánya miatt kudarccal járhat. A nádgazdálkodás beindításának várható költségei számítással jól megközelíthetők, beleértve a nád telepítésének költségét is. A várható bevételek azonban nem prognosztizálhatók, mert önmagában a gazdálkodás különböző támogatások nélkül a jövőben nem fog megállni saját lábán. A természetvédelmi és foglalkoztatási együttes érdekek vezethetnek oda, hogy a támogatások segítségével a gazdálkodás jövedelmezővé válik (mint a mezőgazdaságban általában).

26

A természetvédelmi követelmények alapvetően befolyásolják a nádgazdálkodás költség oldalát, kb. duplájára, háromszorosára emelik. A korábbi hagyományos vágási idő november közepétől március végéig, április közepéig tartott. Így hosszabb idő alatt, a változó időjárási körülmények között kevesebb eszközzel is le lehetett termelni a nádat. A nádvágás jelenlegi szabályozás szerinti február 15-i lezárása miatt a korábban jellemző, telente 100 nádaratásra alkalmas nap 20-ra csökkent. Az aratási időszak kiszámíthatatlan, teljesen időjárásfüggő, a fagyott talajon ideális. A bizonytalanság és az aratási időszak rövidülése miatt is

növekedtek a költségek a korábbiakhoz képest. A költségek a legszélesebb skálán mozoghatnak. Egy Dániábó1 beszerzett nádaratógép kb. jelenlegi áron 35-40 millió forint, napi teljesítménye 3000 kéve. A rövid termelési időszak alatt nincs esély arra, hogy megtérüljön a beruházás, ha egyéb feltételek nem játszanak közre (természetvédelmi nádaratás). A vállalkozók saját maguk építenek nádaratógépeket, módosítva különféle fűkaszákat, de ezek használhatósága változó. A dán aratógép naponta 3000 db 65 cm-es körméretű, tisztítatlan (termelői) kévét tud kitermelni. 5,9 db termelői kévéből lesz 1 db, 1 m-es körméretű tiszta kéve. Főbb költségek az aratásnál: üzemanyag, alkalmazottak bére, kötözőzsineg. Utóbbi 1 kévére számítva 55 Ft a tisztítatlannál, 45 Ft a tisztítottnál. Az említett dán gép üzemeltetéséhez 3-5 fő kell, akik hivatalosan napi 6, de gyakorlatilag inkább 8-10 órát dolgoznak. A Hortobágyi Nádgazdaság Kft.-nél a munkások teljesítménybérben dolgoznak, a learatott kévék után kapják a bért, így havonta bruttó 180 ezer Ft-ot keresnek. Ez a törzsgárdára vonatkozik, az idénymunkások-nál a munkadíj eltérő lehet. Mivel a munka erősen idényjellegű, nyáron kevés a feladat, télen segédmunkásokat is alkalmaznak. Aratási időszakon kívül a saját dolgozók a nád feldolgozásával, szállításra történő előkészítésével foglalkoznak. A továbbfeldolgozás során 1 m2 nádszövet 0,12 db kévéből gyártható, a nádszövet folyómétere 120 szál nádat tartalmaz. A kézi aratás a munkaerő költsége miatt drágább, és gyengébb minőségű anyagot produkál, valamint a termelés lassabb. Egy modern gép levágja a nádat, méretre vágja, leveleit leszedi, osztályozza, és kévébe köti . Gyakorlatilag már a kész, jó minőségű kéve hagyja el a nádarató gépet. Kézi munkánál mindezeket aratás után kell külön munkafolyamatban elvégezni. Elmaradott, munkanélküliség sújtotta térségekben viszont előny, hogy tőkeköltsége elhanyagolható, hiszen csak kasza kell hozzá és ember. Az értékesítést minden cég önállóan saját maga szervezi meg. A hazai legnagyobb cégek (pl. Hortobágyi Nádgazdaság Rt., Fertői Nádgazdasági Vállalat, Nád-Ker Rt.) döntő részben exportra termelnek, a hortobágyi cég pl. 90-95 %-ban, a Nád-Ker 80%-ban (célországai Németország, Ausztria, Hollandia, Olaszország, Franciaország, Dánia). Hollandiában, Dániában, Észak-Németországban nagy kultúrája van a nádtetőnek. A forint erősödése (és a minimálbér érvényesítése) az exportcégek helyzetét rontja. A magasabb költségeket a nyugati piac nem ismeri el, olcsóbb beszerzési forrásokat keres és talál Romániában, Lengyelországban, Törökországban és Ukrajnában, valamint újabban Fehér-Oroszországban és a balti államokban. A hazai nádtermelési lehetőség és a piac kicsi, ezért néhány cég van csak, amelyek az ország távoli részeibe is elmennek aratni, vagy éppen tetőt fedni. A jó marketingstratégiával működő nagyobb cégek a hazai építőipari kiskereskedelmi áruházláncokban is meg tudnak jelenni (pl. Nád-Ker).

A 2005. májusi, az Európai Unióhoz történő csatlakozással Magyarország egy piaccá vált a korábbi és jelenlegi országokkal. Megszűntek az addig létező, a kivitelt nem akadályozó csak nehezítő, költségnövelő tényezők (növényegészségügyi vizsgálat, vámellenőrzés, stb). Egyszerűbbé vált kisebb mennyiségek szállítása a külföldi piacokra? Főleg a határ közelében működő termelők kerültek kedvező helyzetbe a határok átjárhatósága miatt. Egyszerűbbé vált az áruk terítése, a megrendelők kiszolgálása rövidebb szállítási idővel történik. Költségtényezők közül jelentősen emelkedett a vashuzalár (kötözőanyag) 30-40 %-kal, az üzemanyagköltség (gázolaj) 25-30 %-kal, valamint a minimálbér emelkedésének a hatása főleg a nádtermék készítésre (nádszövet, nádlemez, stb.), mely terméknek kicsi a nyereségtartalma, és az áremelés érvényesítése nehézségekbe ütközik. Magyarországon jelentős dekoncentráció ment végbe a nádelőállításban és –feldolgozásban. A kistermelők egy része csak a nádarásban vesz részt, a learatott nádat tetőfedőnáddá és ipari alapanyagnáddá dolgozza fel, és ezt értékesíti. Más kistermelők a nádat nádszövetté és nádlemezzé dolgozzák fel, és saját maguk értékesítik a belföldi piacon. Az utóbbi években ezért nagy árverseny alakult ki a belföldi nádtermék piacon, mivel nem üzemszerűen, hanem háziipar jelleggel dolgoznak, ezért költségeik jelentősen alacsonyabbak az üzemszerűen dolgozó cégeknél. Magyarországon a vertikális „integráció” jellemző a nádgazdálkodásra. A kistermelők nádaratás végeznek bérmunkában a közepes és nagytermelőknek, a termékeiket (a termelőinádat, a tetőfedőnád egy részét, ipari alapanyag nádat) részükre értékesítik. A nádaratási terület megszerzésében és a termékértékesítésben meglévő éles konkurencia miatt integráció nem alakult ki.

4 . N É H Á N Y M E G O L D A N DÓ FELADAT

28

A vizes élőhelyek hasznosításában igen fontos szerepe van a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT), agrár-környezetvédelmi programjának, illetve azon belül a vizes élőhelyekkel foglalkozó célprogramoknak. 2005-ben azonban nem lehetett belépni a programokba, azoknak, akik ezt 2004 novemberében nem tették meg. Ők legközelebb csak 2006 évben jelentkezhetnek. Lehetővé kellene tenni, hogy a gazdálkodók évente tudjanak jelentkezni a programokra. Remélhetőleg a 2007-től induló Nemzeti Vidékfejlesztési Terv II. nélkülözni fogja azokat a súlyos lebonyolítási, intézményi hiányosságokat, amik a 2004-2005. időszakban jellemzőek voltak. Az NVT agrár-környezetvédelmi programok több vizes élőhelyet létrehozó intézkedése nem indult még el. Ezeknél a jogcímeknél a rendeletben megfogalmazott feltételrendszer nem határozza meg, hogy a támogatással kialakított vizes élőhelyeken milyen haszonvételi módok engedélyezettek. Ezen programok indításának idejére (várhatóan 2006), ajánlatos lenne lefektetni azokat az alapelveket amelyek betartásával a pályázó gazdálkodók valamilyen halászati haszonvételt tervezhetnének.

Így például a belvizes szántóföldek vizes élőhellyé történő alakítását célzó program vizes élőhelyein, halivadék extenzív nevelésére lenne elvi lehetőség. Szükséges a jogi helyzet tisztázása atekintetben, hogy a szántóföldeken létrejövő időszakos tavakon kié a halászat, horgászat joga. A Halászati Törvény következő módosításakor, el kellene érni, hogy legalább bizonyos mérethatár alatt egyszerűsödjön a terület tulajdonosa számára a halászati jog megszerzése. A horgászturizmus fejlesztése nem csak egy vállalkozás számára hasznos de segítheti az elmaradott térségek turizmusának fejlődését is. Szükséges lenne, hogy az ország azon területein ahol nagy számban vannak természetes vizes élőhelyek (Bodrogköz) speciálisan a horgászturizmus fejlesztését célzó pályázati támogatások legyenek elérhetőek. Ennek egyik lehetséges forrása például az Európai Uniós LEADER+ program, amely keretében az ilyen települések összefogásával formálódó Helyi Akciócsoportok kiemelten szerepeltethetnék vidékfejlesztési programjukban a horgászturizmus fejlesztését. Mind a természetes vízi halászat, horgászat, mind pedig a halastavi haltenyésztés esetében, országosan az egyik legnagyobb probléma az orvhalászat, illetve a hallopás. Ennek megakadályozására kevés törvényi lehetősége van jelenleg a hatóságoknak, amin a Büntető Jog ide vonatkozó részeinek változtatásával lehetne segíteni. Gyakran akadályozza a vizes élőhelyek hasznosítását a Természetvédelmi Hatóságok és a gazdálkodók nem megfelelő kapcsolata is. Itt a leggyakoribb hiba az szokott lenni, hogy a hatóság olyan korlátozásokat kíván bevezetni a valamilyen módon hatáskörébe tartozó területeken (védett területek, Natura 2000 területek, AKP területek), amelyek lehetetlenné, vagy gazdaságilag fenntarthatatlanná teszik a gazdálkodást. A gazdálkodó pedig semmit nem akar betartani a hatóság előírásaiból. Ez az ellentét sokszor feloldható azzal, ha két fél előre egyezteti egymással terveit elképzeléseit.

5. A SIKERES TÁJGAZDÁLKODÁS FELTÉTELEI Az ártéri tájgazdálkodás fent bemutatott haszonvételei feltételezik, hogy a vizes élőhelyek kiterjedése a Bodrogközben és a tiszai ártéren nőni fog, azaz tájhasználat-váltás megy végbe. A kiterjedtebb ártéri hasznovételek elérésének ma három fő gátja van: a vizes élőhelyek kis kiterjedése, a termékek iránti alacsony hazai kereslet, valamint a hagyományok eltűnése, az erre vállalkozó helyiek alacsony száma. Amint láttuk, mind a halászat, mind a nádgazdálkodás gyakorlatilag a vizes élőhelyek karbantartásával egyenértékű, összehangolt emberi közösségek munkáját igényli. Ha nincs lehetőség az ártéren a vízkormányzásra, a vizes élőhelyek gyarapítására, úgy a halfogás lehetősége is kicsi, de a nádasok

29

kiterjedése sem nagy. A tájrehabilitáció, az ártér reaktiválása szabályozott vízkivezetéssel éppen a vízkormányzás lehetőségét teremtené meg.

AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁSRÓL SZÓLÓ TOVÁBBI KIADVÁNYAINK

A nádgazdálkodás a nádas élőhelyek kiterjedésének növekedésével várhatóan fellendül majd. Valószínűsíthető, hogy a Bodroközben is az országosan ismert nagyobb cégek valamelyike fog megjelenni. Amennyiben a földtulajdonosok közül többen vágnak bele szántóföldjük vizes élőhellyé alakításába, érdemes lehet a nád közös kitermelésében és hasznosításában gondolkodni. Fontos feladat lesz az égetések meggátlása is.

Az ártéri tájgazdálkodás

A halászat fejlesztésének kulcsa a Bodrogközben reálisan ítélve elsősorban a helyi feldolgozás és elsősorban helyi fogyasztással, turizmussal összekapcsolt értékesítés lehet. Ma a térségben egyetlen halászcsárda sincs, a legközelebbi Tiszatelken található. A helyi fogyasztást népszerűsítő akciókkal (pl. halászléfőző verseny), kampányokkal lehetne elősegíteni. Távlati cél lehet egy kisebb helyi halfeldolgozó üzem létesítése is, szövetkezeti formában. A termékek értékesítésénél első sorban olyan módszerekre érdemes gondolni, melyek az élelmiszer-kiskereskedelmi láncok megkerülésével, közvetlenül a fogyasztót érik el. Ezeket részletesebben bemutatjuk Ártéri gyümölcsészet című kiadványunkban.

6. I R O D A L O M A füzet elkészítéséhez a következő szerzők munkáit használtuk fel:

Ártéri erdők kezelése Ártéri gyümölcsészet Szántóföldi gazdálkodás az ártéri tájgazdálkodásban ELÉRHETŐK HONLAPUNKON: http://www.bokartisz.hu

A BOKARTISZ a bodrogközi ártéri tájgazdálkodásértA BOKARTISZ Közhasznú Társaságot (Kht.) 12 bodrogközi önkormányzat és 3 civil szervezet hozta létre. Célja, hogy a fenti gondolatokból kiindulva megteremtse az ártéri tájgazdálkodás feltételeit a Bodrogközben. Azért dolgozik, hogy élők számára hosszú távon jó megélhetéshez jussanak és megőrizzék, gyarapítsák a természeti értékeket. A BOKARTISZ nevét a táj meghatározó folyóiról kapta: Bodrog – Karcsa – Tisza. A BOKARTISZ Kht. a tájgazdálkodási rendszer zi, az agrár-környezetgazdálkodással oglalkozó gazdák számára, segítséget nyújt gazdálkodással kapcsolatos pályázatok elkészítésében. Részt vesz a cigánd-tiszakarádi tározórendszer és a hozzá kapcsolódó tájgazdálkodási mintaterület előkészítésében.

(1) Bardócz Tamás: Vizes élőhelyek halászati hasznosításának lehetőségei. Készült a BOKARTISZ Kht. megrendelésére a Phare CBC kutatás keretében. Kézirat, 2005. (2) Biró József: Nádgazdálkodás. Készült a BOKARTISZ Kht. megrendelésére a Phare CBC kutatás keretében. Kézirat, 2005. (3) Ferschl Barbara: Ártéri gazdálkodás: hullámtéri gyümölcstermesztés vizsgálata Nagykörű községben. Tudományos Diákköri Dolgozat. Budapesti Corvinus Egyetem, Kertészettudományi Kar, Ökológiai és Fenntartható Gazdálkodási Rendszerek Tanszék. Budapest, 2004. október. (4) Molnár Géza: Kérdések és válaszok. Kézirat, 2001. (5) Molnár Géza: Az ártéri tájgazdálkodás élőhelyei és haszonvételei. Készült a BOKARTISZ Phare CBC kutatás keretében. Kézirat, 2005. (6) Pásztor Attila: Vizek terméseiről való írás. Készült a BOKARTISZ Phare CBC kutatás keretében. Kézirat, 2005.

BODROGKÖZI KÖRNYEZETGAZDÁLKODÁSI ÉS TÁJREHABILITÁCIÓS KÖZHASZNÚ TÁRSASÁG. 3963 Karcsa, Petőfi út 11. Tel: 47/542-027; Fax: 47/342-009 Drótposta: [email protected], [email protected]