Viszonzatlan Szerelmek novellafüzér
1 Eltelt három és fél év, és az érzéseim változatlanok. Belefásultam az állandó fájdalomba. Jó, fájjál, baszki. Lüktet, sajog, de végül is mindenhez hozzá lehet szokni. Ügyes voltam, hogy rá tudtam venni, hogy találkozzunk. A „kilenc és fél hétig” tartó kapcsolatunk óta félévente kicsikarok egy találkozást, ez tart életben. Ilyenkor úgy kell tennem, mintha nekem mindegy lenne, és csak valami kósza ötlet lenne a találkozás lehetősége. Tudom, hogy neki viszont tényleg mindegy: ha nem velem találkozna, akkor mással. Mint utólag kiderült, nagy hiba volt túl hamar lemenni a Fintorba. De nem bírtam, és lementem, és nekiálltam masszívan inni. És vártam. - Szia, látom, egyedül vagy. Gyakran jársz ide? – szólított meg csacsogva egy lány. – Én még csak most vagyok itt először – és az ismeretlen lány nekiállt locsogni vég nélkül. Fáradtan hallgattam, rohadtul nem érdekelt, ki ez a lány. Úgy emlékszem: talán egy szót sem reagáltam. És akkor belépett végre ő. A szívem, ahogy szokott: először megállt, majd megugrott kétszázra. - Sziasztok! Ki ez a hölgyemény? – első kérdés. De nem gondoltam semmi rosszra. Bemutattam egymásnak őket, habár még én se tudtam a lány nevét. - Mit isztok? – és folytatódott az este, hármasban, a lánynak eszébe sem jutott távozni, habár láthatta, hogy most már „nem vagyok egyedül”. Fogalmam sincs, miről beszélgettünk hárman. Csak arra emlékszem, hogy egyre jobban beborultam, és közben igyekeztem felszabadultságot színlelni. A nagy színlelés leglátványosabb lépése az volt, hogy többször felálltam az asztaltól, és átmentem ismerősökhöz pár percre beszélgetni. Feszültségem persze a csúcsponton volt, és fél szemmel állandóan a mi asztalunkat néztem. Az egyik köröm túl jól sikerült. Mire visszaértem, a szerelmem már az ismeretlen lánnyal együtt a falnál állt összeborulva, és a jól ismert mozdulataival simogatta és csókolta a lányt. A fájdalom, a csalódás és a döbbenet egyvelege megsemmisített. Egy-két pillanatig döbbenten néztem őket, majd a helyszínt szó nélkül elhagytam. Máig sem értem, hogy történt, hogy nem ugrottam le a Völgyhídról, hazafelé menet. De az biztos: ha ezt túléltem, mindent túlélek.
2 Közös nyaralás, barátokkal. De jó! Ott leszünk hatan-nyolcan, egész nap fekszünk, főzünk, eszünk-iszunk, sétálunk, pihenünk, beszélgetünk. Már alig vártam. - Jön Alex is – mondta a barátnőm. Hm, Alex. Őt már régóta nézegetem: nagy lobonc hajú, bajuszos-szakállas gitáros. – Szerinted van nála esélyem? – Simán – mondta a barátnőm. A nyaralás első napja valóban jól telt. Röhögések, evészet, ivászat, némi dalolászás este. És igen, eljött az első este. Párokat összeboronálni szerető barátnőm igen jó érzékkel közös ágyba ágyazott, Alexnek és nekem. Ilyenkor úgy kell tenni, mintha mindez magától értetődő lenne. - Figyelj, Alex, a félreértések elkerülése végett én szívesen alszom a lenti szólóágyon – ilyeneket kell mondani, mert hogy, ugye, valamit mégiscsak kell mondani. De valahogy mégiscsak maradtam, mert hogy ez így szokott lenni. Elkezdtünk aludni. Egészen megnyugodtam: hála Istennek nem lesz semmi. Alex azonban nagyon hangosan horkolt, amit én megpróbáltam mindenféle módon megszüntetni. Erre felébredt, és ezúttal nem aludt vissza… Tizenkét órán át szeretkeztünk, szünet nélkül, végtelen lassúsággal és gyöngédséggel. Életem leggyönyörűbb együttlétét éltem át. Így telt a második éjszakánk is. Utána azonban Alexnek vissza kellett mennie dolgozni. Én persze addigra már sült szerelmes voltam. A nyaralás hátralévő részében belső szállóigévé is vált: „tudom, hogy nem ide tartozik, de az Alex…” – ugyanis semmi másról nem tudtam beszélni, csak róla. Boldog voltam! Valami azonban – rossz megelőző tapasztalatok – azt súgták, hogy ne sokáig örüljek ennek az állapotnak. Ráadásul vissza kellett utaznom Pécsre, folytatódott az egyetem. Alig két napja voltam Pécsen, amikor a barátnőm telefonon felhívott. - Hajni, ne legyél nagyon ideges, de jobb, ha tőlem tudod. Szóval egy közös lányismerősünk tegnapelőtt beállított két bőrönddel az Alexhez, és már két napja nála lakik – kis szünet. Válaszolni képtelen voltam, nagyon jól tudtam, kiről van szó. – Hidd el: két napig ő tényleg szerelmes volt beléd. De csak addig. Ő ilyen. Kérlek, ne sírjál, és próbáld meg szépen elfelejteni őt. - Jó – válaszoltam alig hallhatóan. Elkínlódtam a számítógépteremig. Alex igazi úriember lévén mailt írt nekem. Sose felejtem el. „Sok minden történt velem, amit még nem merek neked leírni.” Sose felejtem el a saját válaszomat sem. „Amiről nem mertél írni, arról ne írjál ma sem, és holnap sem, és semmikor.” Ennyi volt az egész ún. megbeszélés. Két év elteltével egészen összeszedtem magam ahhoz, hogy végre újra szóba álljak Alexszel. - Szeretnék neked valamit mondani, amiről szerintem nem tudsz. Nekem egy egész évbe telt, mire túltettem magam azon a két éjszakán, amit együtt töltöttünk – vallottam be akadozva. - Szerintem megérte – válaszolta ő. Érdekes válasz volt… Főleg, hogy az egykori közös lányismerős ekkor már rég a felesége volt, és az első gyermeküknek örültek éppen.
3 Ő sosem volt számomra közömbös, de az első nagy áttörést az hozta, amikor meghívott az együttesébe. Akkor még nem gondoltam, hogy ebből baj lesz, de lett. Gyakorlatilag már az első próba alatt kialakult bennem az újabb szerelem előtere. Az előérzetet már ismertem, és nagyon tudatosan elkezdtem ellene harcolni. Abban bíztam, hogy kemény munkával, odafigyeléssel, ésszel le fogom győzni a kialakulni készülő új érzést. De csak annyit értem el vele, hogy talán két hónapra sikerült valamennyire feltartanom az érzést, és akkor egyszer csak rám robbant az egész. És már megint egy értelmetlen szerelem, jaj, nem akarom. A dolog tehát kialakult, és azon voltam, hogy ha már kialakult, akkor minél előbb leépítsem, tudatos munkával. De nem ment. A viszonzatlanság pusztító, leépítő. Kiült az arcomra és az egész külsőmre a meggyötörtség. Titokban kell tartani, leplezni kell, mindenki előtt. Őrjítő. Előző szerelmeim alatt is ilyen idegesítően viselkedtem? Minden bizonnyal. Most már, hogy ennyire tudatos vagyok, teljesen meg vagyok ütközve a saját viselkedésemen. A szokásos kérdés: hogyan lehetne ezt minél gyorsabban elmulasztani, és nem süllyedni egyre tovább a méltatlanba? Szívfájdító döntést hoztam: kiváltam az együttesből. Abból a helyzetből léptem tehát ki, ami akkor a legszebb dolog volt az életemben. De ki bírja csak nézni az imádott férfit, nem vallhatok be neki semmit, nem mutathatok ki neki semmit, és hozzá sem érhetek? Döntésemet persze nem értette senki. A szerelmem meglepő kéréssel állt elő: beszéljük meg utoljára, személyesen az egész együtt-zenélősdit, és egyúttal ott alszik nálam, a budapesti albérletemben. Ez aztán a váratlan fordulat. Amire egész idáig gondolni sem mertem, hogy valaha bekövetkezik: megtörtént. A leendő együtt töltendő este minden lehetséges részletét aprólékosan átgondoltam. Mindenre felkészültem. Átgondoltam az esti étkezést, a reggeli kávézást, a tisztálkodás kérdéseit, felszereltségét, a takarók számát és vastagságát, és az alvás összes lehetséges kombinációját, ami négyelemű mátrix. Saját magamat is a lehető legjobb formámra készítettem elő, mindenféle értelemben, és mindezt úgy tálalva, mintha minden spontán történne. Szándékosan nem a legszebb ruha, nem a legszebb hajviselet, nem a legszebb pizsama – mindenből csak a második legszebb. Amíg a szerelmemre vártam, feldolgoztam egy számot. Életem egyik legjobban sikerült zongorakísérete lett. Épp végeztem vele, mire végre megérkezett. Kint várt rám egy buszmegállóban, én pedig kimentem hozzá. Annyira örült a szívem, amikor messziről megláttam. Nekem háttal álldogált. Melléléptem, megszólítottam. Ő hátrafordult, mire én megremegtem és teljesen elgyengültem. De régen láttam már ezt a szempárt. Azt se tudom, milyen színű a szeme, mert még soha nem tudtam rendesen belenézni. Most is egyből lesütöttem a szemem, és elindultunk a ház felé. Még puszit sem adtunk egymásnak – nem szoktunk. Keveset beszéltem, a torkom össze volt szorulva. A szerelemem most azért jött ide, hogy búcsút vegyen tőlem: távozom az együtteséből, ahol pedig imádok játszani, és elvileg őt sem fogom látni soha többé. Az igazi okot megmondani pedig nem szabad. Egyrészt ezt írják elő a női „szaktanácsadó” könyvek, másrészt tudom, hogy nem viszonozza. Hazaérkeztünk, és hajnali fél háromig beszélgettünk. Én végig feszengtem, végig nem tudtam feloldódni, nagyon keveset beszéltem. Itt van nálam a szeretett férfi, akit most látok utoljára. Nem is próbáltam felszabadultságot színlelni, arra sem volt erőm. Végig oldalt fordulva beszélgettem vele, csak profilból látott, mert szokás szerint nem tudtam ránézni, másrészt éreztem, hogy süvít kifelé belőlem a rengeteg érzés, és inkább a falba menjen bele, őt legfeljebb az oldalszele csapta meg. Egyáltalán nem közelítettük meg egymást egy méternél közelebb.
És jött az este leggyötrelmesebb része: aludjunk. A legstandardabb megoldást választotta a négyelemű mátrix lehetséges helyzetei közül: ő a földön, én az ágyon. Tudtam, hogy ez lesz, legfeljebb reménykedtem, hogy nem. Levetkőzött, mire én udvariasan elfordultam. És bizony mindenki a saját helyére feküdt, és ott is maradt. A villanyt eloltottam. Négy óra alvásidőnk volt mindössze, a reggeli felkelésig. Így aztán kezemre, alkaromra, könyökömre támaszkodva négy órán át néztem őt. Négy órán át. Néztem a haját, az arcát, a vállát, a karját, a kezét. És néztem. Ő sem aludt jól, bár neki prózai oka volt: kemény volt a fekhely. Négy órán át néztem, négy órán át gyötrődtem. Nem fantáziáltam semmin, mert fantáziálni bármikor tudok, ilyen helyzet pedig csak most van. Pusztán az esztétikai része érdekelt, és persze a tudat, hogy ezt a szépséget most látom utoljára. Aztán fél hét lett, és kelni kellett. Agyongyötörve, de mindezt nem kimutatva kávét készítettem kettőnknek. Persze, most még kevesebbet beszéltem, mint azelőtt. Az igazi szerelem néma. Anyegin sem tudott megszólalni a verses regény végén. Elballagtunk a metrómegállóig, közben semleges dolgokról beszélgettünk. Jött a metró, és mindenféle különösebb búcsúzkodás, és persze csók nélkül felszálltam. A metró elindult, és mentem dolgozni. A szerelmem pedig ott maradt, másfelé ment. Nem tudom, hogy bírtam ki azt a munkanapot. Aznap este zenekari próbát tartottam az új, női együttesemmel. Egy kedves ismerősünk készített rólunk néhány fényképet a próba alatt. Az összes fénykép vállalhatatlan lett. Az arcomra olyan szinten kiült a meggyötörtség, hogy még soha nem készültek rólam ennyire csúnya képek.
4 Nem akarom elhinni, hogy már megint ott vagyok, ahol a part szakad, de igen: Ámor negyedszer is elbaszta. Reménykedtem, hogy már soha többé nem leszek ilyen helyzetben, de igen: betöltvén a negyedik ikszet, még mindig történnek velem szerencsétlenségek. Remélem, az utolsó novellámat írom ebben a témában. Tíz hónap kínlódás, tíz hónap reménykedés, többszörös feladás, többszörös újra nekifutás. Egy lépés előre, kettő hátra. Aztán meghoztam a világ legfájdalmasabb döntését: ha nem szeretsz viszont, ha ennyire nem jelentek neked semmit, akkor én feladom: nem tudom tovább vonszolni ezt a nehéz szekeret, egymagam. Mr Ignorancia fásult közönnyel tudomásul vette – mint ahogy soha nem érdekelte semmi, ami velem kapcsolatos, így aztán gyakorlatilag az se érdekelte, hogy szakítottunk. Utolsó technikai lezárások: nálam volt pár DVD-je, amit postán küldtem vissza. Ő pedig egy kisebb pénzösszeggel tartozott nekem, ami azért annyira nem volt kevés, hogy veszni hagyjam. Nem igyekezett visszaküldeni. Ezt se szívatásból csinálta: szimplán leszarta, visszakapom-e a pénzemet vagy sem. Úgy éreztem, nem bírok ki egy újabb személyes találkozást, de a tartozás ürügyén mégiscsak leszerveztem egyet, szakítás után egy hónappal. Igen, visszakaptam a pénzemet. De hogyan…? Elhatároztam, hogy szép leszek és kedves. Széppé akartam tenni a legutolsó találkozást. Habár nem volt udvarias tőle, hogy nem ajánlotta fel, hogy eljuttatja a pénzemet, „gyere ide érte, ha annyira kell”, de elhatároztam, hogy megmutatom, hogyan kell méltósággal elbúcsúzni. Nemcsak odamentem, de felvettem a legszebb ruhámat, amit tényleg minimum operába vennék fel, legszebb fülbevaló, legdrágább parfüm, szép haj, hogy megadjam a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami az istené. Azt is elhatároztam, hogy ha beszélgetésre kerül sor, kedves leszek, mosolygós leszek, a fájdalmat elrejtem, kedvesen, vidáman búcsúzom, és boldog születésnapot kívánok neki. Úgy akartam megmaradni az emlékezetében, mint egy csinos és kedvesen mosolygó, szerető nő. Óvatosan készülődtem otthon, nem kapkodva, közben erősen tartottam magam, nem szabad sírni, nem szabad sírni, mosolyogni kell, majd sírsz hazafelé úton. Ez volt, amit én elképzeltem. Ehhez képest… Odamentem a megbeszélt időpontban, és sehol nem volt. Nem baj, semmi baj, ne idegeskedj, majd megjön. 25 perc késéssel tényleg megjött, de akkor is a munkakör átvétellel volt elfoglalva, nem velem. Én a kocsiból néztem messziről, pont ráláttam. Sms érkezett, hogy most már ráér. Na és akkor jöjjön, amit és ahogyan elképzeltem. Odasétáltam, lassan, méltósággal, mosollyal az arcomon, ahogy elterveztem. Ő a zsebéből kivette az előre kiszámolt pénzt, a kezembe nyomta, és mindösszesen ennyit mondott: „see you later”, és azonnal hátat fordított. Mit tehettem volna, én is sarkon fordultam, a kocsihoz mentem, gázt adtam és eljöttem. Az egész találkozás szó szerint egy másodpercig tartott. A „majd sírsz hazafelé úton” volt a szépen eltervezett utolsó találkozás egyetlen része, ami tényleg úgy is történt. Otthon lassan levettem magamról az összes gondosan megválogatott ruhát, cipőt és ékszert, és folytatom az életemet. Egy üveg konyakért azért még kimegyek.
