VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
VISSZAKÉZBŐL avagy a bűncselekmények áldozatainak igényérvényesítése polgári jogi eszközökkel
TARTALOMJEGYZÉK
Bevezetés I. A viktimológia főbb területei II. Áldozat és sértett III. Áldozatvédelem Magyarországon - létezik, de működik-e? IV. A magánfél a büntetőeljárásban V. A polgári jogi igénytől a peres eljárásig Esetleírások K. Katalin (magánlaksértés, rongálás) R. Miklós (bántalmazás hivatalos eljárásban) Z. Sándorné I. (polgári per a rendőrség ellen) Z. Sándorné II. (polgári per a rendőrség ellen) Jogellenes fogvatartás I-II. M. László - rendőri atrocitás (bántalmazás hivatalos eljárásban) F. László - kártalanítás (kártalanítás) T. község (kényszervallatás) Gy. Béla (hivatalos személy elleni erőszak)
Bevezetés A tanulmány alapvető célja annak vázlatos áttekintése, hogy a hatályos magyar jogban a bűncselekmények áldozatainak melyek a jogi lehetőségeik, amennyiben igényérvényesítőként
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 1 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
bűncselekmények áldozatainak melyek a jogi lehetőségeik, amennyiben igényérvényesítőként lépnek fel. A “sértetti vagy áldozati mivoltot” egyrészt a viktimológia szemszögéből vizsgáltuk, másrészt a sértett, áldozat eljárásjogi helyzetét igyekszik bemutatni összefoglalónk. Természetesen nem törekedhettünk a teljességre, hiszen a témának pusztán a töredéke is könyvtárnyi irodalmat ölel fel. Elsősorban az volt a célunk, hogy a NEKI ügyeiből leszűrhető, illetve ahhoz kapcsolódó jelenségeket vizsgáljunk meg, illetve elemezzünk. Kiindulási pontunk a sértetti mivolt kétféle megközelítésének elhatárolása volt. Ez azért különösen fontos, mert nem támaszkodhatunk kizárólag az egyik megközelítés megállapításaira, elsősorban azért, mert olyan fogalmakkal dolgozik, amelyek a hatályos eljárásjogban nem alkalmazhatók. Ez az elhatárolás tulajdonképpen nem tudományos igényű, nem önálló kutatáson, hanem a vonatkozó irodalom egy részének felhasználásán alapszik. Az áldozat vagy sértett kategóriáját három tudományterület is a magáénak vindikálja; e részterületek a fogalmat eltérő értelemben használják és kezelik. Tanulmányunk vonatkozásában a viktimológia és a büntetőeljárási jog által kimunkált kategóriák érdemelnek figyelmet, míg a büntető anyagi jogi passzív alany fogalmának vizsgálata kívül esik vizsgálatunk fókuszán. Előre kell bocsátanunk, hogy a kriminológia egyik részterülete, a viktimológia által elemzett áldozat-fogalom és a kapcsolódó elméletek, eredmények nem tartoznak szorosan a dolgozatban elemzett témához. Mégis szükségesnek mutatkozott egy rövid ismertetést adni e körben, mert árnyaltabbá és érthetőbbé teszi a később elemzett kérdéseket. Lényegében alappontnak tekinthető: az áldozat, illetve sértett az a személy, aki egyrészt sérelmet szenvedett a bűncselekmény folytán, másrészt pedig – és elsősorban erre koncentrálunk – megtérítési igénnyel léphet fel azzal szemben, aki felelőssé tehető a bűncselekmény folytán okozott kár megtérítéséért. Ez utóbbi vonatkozásban pedig két lehetséges “irányvonalat” vázolunk (és elemzünk) majd: mindkettő egy tőről fakad, mégis más jellegűek. Az egyik a büntetőeljárás részeként érvényesíthető polgári jogi igény (tehát az ún. adhéziós eljárás), az utóbbi pedig a klasszikus polgári per, a civil jogvédelem területe, amelynek keretében a sértett (immár felperesként) a polgári bíróság előtt érvényesíti igényét. Tanulmányunk tulajdonképpeni magva ez utóbbi két procedúra alapvető jellemzőit kísérli meg bemutatni, a sértett/áldozat szemszögéből.
1. A viktimológia főbb területei A (kriminál)viktimológia a kriminológia részterülete. A viktimológia jelentősége többek között az, hogy a kriminológia által vizsgált bűnözésre, a bűncselekményekre és azok elkövetőire az áldozat és a bűnözés, illetve a bűnöző kapcsolatának elemzésén keresztül von le következtetéseket. A viktimológia azonban nem pusztán segédtudomány. Eredményei, kutatásai nem csak a kriminológiának és egyéb részterületeinek szolgálatában állnak, hanem önálló, letisztult területnek tekinthetőek. Fő vizsgálódási területe a bűncselekmények áldozatainak “helyzete”; “a viktimológia az áldozatok tudományos igényű tanulmányozását jelenti”. A viktimológia végső soron azt vizsgálja, hogy miként lehet valakiből áldozat. Ez a meglehetősen kacifántos megfogalmazás azt takarja, hogy ez a tudomány a bűnözésnek és a bűncselekményeknek olyan szegmensét vizsgálja és egy olyan sajátos szempontból, ami elsősorban nem az elkövető irányából közelít a kutatás és vizsgálódás tárgya felé. “Áldozattá file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 2 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
elsősorban nem az elkövető irányából közelít a kutatás és vizsgálódás tárgya felé. “Áldozattá válni” eszerint majdhogynem olyan formán lehet, mint bűnelkövetővé. Számos olyan tulajdonság és élethelyzet adódik ugyanis, ami növeli, fokozza az áldozattá válás lehetőségét. Hindelang, Gottfredson és Garofalo ún. életmódelmélete szerint a társadalmi szerepek és az időbeosztás változása miatt az emberek különböző életstílusokat követnek, és a különbségekből fakadóan egyeseknél nőhet a viktimizációs kockázat. Itt mindenekelőtt olyan körülményekre kell gondolnunk, mint például a családi környezet, ismeretségi kör, munkatársak, az otthonon kívül, nyilvános helyen eltöltött idő. Talán érdemes megjegyezni, hogy e kritériumok között azért cezúrát lehet húzni: vannak ugyanis olyan körülmények, amelyeket az egyén nem, vagy csak számottevő nehézséggel tud megváltoztatni, illetve elkerülni, így pl. a családi környezetét, esetenként a lakókörnyezetét. Ezzel ellentétben azt, hogy valaki kikkel érintkezik rendszeresen vagy előszeretettel, milyen a baráti, ismeretségi köre, milyen szórakozóhelyekre jár, azt elsősorban maga választhatja meg. Mindezektől függetlenül persze az adott körülmény “áldozattá válási kockázatot” növelő vagy csökkentő jellege ezektől független, tulajdonképpen objektív mérce. Az életmódelméletek mellett említésre méltó teória az ún. ismétlődő viktimizáció. Az elmélet azt állítja, hogy a bűncselekmények eloszlása alapvetően nem egyenletes: az egészhez képest kevés számú ember és hely (földrajzi terület) érintett és sújtott a bűncselekmények által. Ezen túlmenően bizonyos bűnözési gócpontok alakulnak ki, ahol igazán magas mind az elkövetett bűncselekmények száma, mind az áldozattá válás lehetőségének kockázata. Nézetünk szerint a fenti két elmélet szorosan egymáshoz tapad, egyiket a másiktól elválasztva nem szemlélhetjük. Mielőtt a további, a viktimológia tudományába betekintést engedő ismertetőnket folytatnánk, érdemes egy kitérőt tennünk, a tanulmány alapvető témájára utalva. Ismeretes, hogy az összefoglalónk olyan ügyek ismertetését tartalmazza, amelyekben a sértett (áldozat) sérelmét, jogainak csorbulását a rendőrség állományába tartozó személy(ek) okozták, esetenként pedig a kártérítési felelősség a rendőrség, mint testület vállán nyugszik. Érdemes lenne mindezek miatt a viktimológiának olyan “ágát” kialakítani, amely az ehhez hasonló, azaz pl. a rendőrök által elkövetett bűncselekmények áldozataival foglalkozik. Természetesen erre a felvetésre is adható egy meglehetősen egyszerű válasz, miszerint a rendőri jelleggel visszaélve vagy azt felhasználva elkövetett hivatali bűncselekmények áldozatai elsősorban azok, akiket valamilyen okból eljárás alá vontak, akivel szemben intézkedtek vagy akit kihallgatnak, akár tanúként, akár gyanúsítottként. Kérdés, hogy ezen a tág csoporton belül van-e fokozottabban veszélyeztetett, azaz “könnyebben áldozattá váló” csoport? Példának okáért a kisebbséghez tartozó személyekkel szemben a rendőrség gyakrabban végez ellenőrzést, igazoltatást, vagy a kétes hangzású és jogilag értelmezhetetlen, de a rendőrség által előszeretettel alkalmazott “elszámoltatást”. Szikinger István felvázolja, hogy ebben az esetben nyilvánvalóan növekedni fog a feltárt bűncselekmények száma is, és az elkövetők is nagyobb számban kerülnek kézre. Ilyenkor azonban öngerjesztő folyamat indulhat be, amint a felderítési mutatóknak a kisebbség körére viszonyított arányának növekedése miatt tovább fokozódik a rendőrségnek erre a körre, közegre gyakorolt nyomása. Mi következhet ebből? Szikinger szerint a felderítettség ebben a körben tovább nőhet, azonban a rendőri erők az ekképp folytatott tevékenység miatt jóval kevesebb energiát, időt fordít más (elsősorban a többségi) csoportok vizsgálatára, így a két (több) csoport vagy csoportok közötti felderítési, bűnelkövetési arányok még tovább nőnek, egészen addig, amíg már “tudományosan megalapozott” nem lesz a jogsértések és a csoport összekapcsolása. Mindezekből azonban egy további, bár tudományosan nem bizonyított következtetést is felvethetünk. Ha helyénvaló az a file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 3 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
további, bár tudományosan nem bizonyított következtetést is felvethetünk. Ha helyénvaló az a megállapítás, hogy a rendőrök által ilyen minőségükben elkövetett bűncselekmények olyan személyeket érintenek, akik az adott rendőri intézkedést vagy eljárást “elszenvedik”, akkor adódik a következtetés, hogy azok a személyek, akik ilyen eljárásnak vagy intézkedésnek gyakrabban vannak alávetve, gyakrabban eshetnek áldozatául a rendőri erőszaknak. Még egy merész lépéssel azt is megfogalmazhatjuk (elméleti szinten), hogy hazánkban példának okáért a roma származású személyekkel szemben meglehetősen gyakori a rendőri intézkedés. E vonatkozásban nem lényeges, hogy az intézkedés vagy eljárás okkal történt-e vagy alaptalanul, az intézkedések gyakorisága mérvadó. Ha ez a kijelentés helytálló, akkor az is megállhat, hogy romák gyakrabban szenvedik el a hivatali visszaélés, kényszervallatás, bántalmazás hivatalos eljárásban és egyéb hivatali bűncselekményeket. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy ez nem ténymegállapítás (hiszen ilyen vizsgálat tulajdonképpen nem is lenne lefolytatható), pusztán egy elméleti okfejtés eredménye. A viktimológia egy másik felosztását ismerteti Görgényi Ilona, amely felosztás szerint a kriminálviktimológia és az általános viktimológia mellett helyet kap a modern vagy emberi jogi szemléletű viktimológia. A másodikként említett megközelítés alapvető jellemzője, hogy művelői az áldozattan teljességgel önálló tudománnyá fejlesztésén fáradoznak, ily módon arra törekedve, hogy ne pusztán a bűncselekmények áldozataival foglalkozzanak, hanem általában véve az áldozatokkal, jelesül a természeti katasztrófák vagy balesetek áldozataival is. A viktimológia harmadik ága szintén elég széles: “mindazokkal foglalkozik, akiket megfosztottak az élethez, egészséghez, tisztességhez és biztonsághoz való jogaiktól, legyenek természetes személyek vagy kollektív áldozatok”. 2. Áldozat és sértett Mint korábban említettük, három különböző fogalom elhatárolása szükséges az áldozattan körében. A passzív alany, mint büntető anyagi jogi kategória e helyt most kevésbé releváns, ezért figyelmen kívül hagyjuk. Nagyobb figyelmet kell szentelnünk viszont az áldozat és a sértett fogalmainak. Az áldozat viktimológiai fogalom, míg a sértett eljárásjogi (a passzív alany pedig anyagi jogi). Az idevágó elméletek többsége egyetért abban, hogy az áldozat fogalma jóval szélesebb, mint a sértett fogalma, hiszen az áldozat fogalma kiterjeszthető a közvetett sértettekre, a jogi személyekre is. Ehhez természetesen hozzá kell tenni, hogy a sértett, mint a büntetőeljárás egyik szereplője lehet jogi személy is, ezt semmi sem zárja ki, sőt, a Büntetőeljárási törvény (továbbiakban Be.) 58.§-a kifejezetten említést tesz jogi személyekről is a sértettek körében. Tekintettel arra, hogy hatályba lépett az új büntetőeljárási törvény, érdemes az új Be. vonatkozó rendelkezéseit is górcső alá venni. Szerencsénkre a sértett eljárásjogi definíciója nem változott, megegyezik a korábbi eljárási törvénnyel: eszerint sértett az, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. Az új Be. 58.§-a kifejezetten utal a jogi személy sértettre, amikor azt mondja, hogy több sértettnek a sértetti jogok gyakorlására jogosult természetes vagy jogi személyt maguk közül kell kijelölnie. Egyéb részletszabályokban is kibővültek a sértett eljárásjogi lehetőségei, ezekről a későbbiekben ejtünk szót a polgári jogi igény és az adhéziós eljárás taglalásánál. A kriminológiában használatos az “egyszerű sértett” elnevezés, amikor is a sértett sem a vádat nem képviseli, sem polgári jogi igényt nem érvényesít. Az áldozat fogalmát illetően egy normatív jellegű, valamint egy elméleti megközelítést említhetünk. Az előbbi az ENSZ 20/34. sz. határozata, amely a Nyilatkozat a bűncselekmény és file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 4 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
említhetünk. Az előbbi az ENSZ 20/34. sz. határozata, amely a Nyilatkozat a bűncselekmény és a hatalommal való visszaélés áldozatainak nyújtandó igazságtétel alapvető elveiről címet viseli. Ennek 1. pontja az áldozat fogalmát a következő módon határozza meg: “Az ’áldozat’ azokat a személyeket jelenti, akik – egyénileg vagy közösen – sérelmet szenvedtek, beleértve a testi vagy szellemi sérülést, érzelmi szenvedést, gazdasági veszteséget vagy alapvető jogaik lényeges csorbítását olyan cselekmények vagy mulasztások által, amelyek sértik a tagállamokban érvényes büntetőtörvényeket, beleértve a hatalommal való bűnös visszaélést tilalmazó törvényeket.” A deklaráció következő pontja szerint az “áldozati minőség” akkor is megilleti az egyént, ha az elkövetőt nem kerítették kézre, illetve tekintet nélkül arra, hogy letartóztatták-e vagy sem, elítélték-e vagy sem, az áldozat fogalmát pedig kiterjeszti a közvetlen áldozat közeli családtagjaira és eltartottjaira is, valamint azokra, akik az áldozatnak nyújtott segítség közben – emiatt vagy ezzel összefüggésben – szenvedtek sérelmet. A nyilatkozat első részének utolsó pontja a hátrányos megkülönböztetés tilalmát is kifejezésre juttatja. Fontos még megjegyeznünk, hogy a nyilatkozat ezen A) pontja a bűncselekmények áldozatainak fogalmát határozza meg, míg a későbbi B) pont a hatalommal való visszaélés áldozataira vonatkozó rendelkezéseket említi. A nyilatkozat fenti áldozatfogalmához hasonló jellegű az Emberi Jogok Európai Bíróságának áldozat-megközelítése. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 34. cikke szerint “A Bíróság kérelmeket vehet át bármely természetes személytől, nem-kormányzati szervezettől vagy személyek csoportjaitól, akik vagy amelyek azt állítják, hogy az Egyezményben vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben biztosított jogok valamely Magas Szerződő Fél részéről történt megsértésének áldozatai. A Magas Szerződő Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy semmilyen módon nem akadályozzák e jog hatékony gyakorlását”. A Bíróság gyakorlatában az áldozati minőségnek alapvető feltétele, hogy az áldozat valóban az ügy érintettje legyen, az ügy jogi érdekét vagy jogát befolyásolja (csorbítsa), azaz védelemre szoruló jogi érdeke legyen az ügyben. Ezen felül a bíróság áldozatként veszi figyelembe pl. az áldozat családtagját is, így olyan esetben, amikor a szülő gyermeke halála miatt fordul kérelemmel a Bírósághoz; ilyenkor itt is “közvetett áldozatról” beszélhetünk. Az ENSZ deklaráció áldozatfogalma meglehetősen tág. Némi bizonytalanságot okoz annak eldöntése, hogy a “személyek” körébe a jogi személyeket bele kell-e értenünk. Nem vitás, hogy az újabb kriminológiai szakirodalom már nemcsak említés szintjén, hanem a tudományos kutatás terepeként foglalkozik a jogi személyekkel. Mindazonáltal némi ellentmondás sejlik fel a nyilatkozat pontjai között, hiszen míg az egyik személyeket említ és a sérelem körében a gazdasági veszteséget is felsorolja, amelyek tipikusan a jogi személyekre (is) vonatkoztatható. Ezzel szemben a következő pont már “egyént” említ, mint áldozatot. Az “egyén” kitétel alatt azonban nem érthetünk jogi személyt, és ezt a szűkítést támasztja alá az is, hogy a nyilatkozat áldozatként említi a közvetlen áldozat közeli családját és eltartottait, hiszen ez utóbbiak jogi személyhez kötése kizárt. A leginkább megengedő megközelítés szerint azonban a jogi személyeket is az áldozatok körébe kell sorolnunk, legalábbis az 1. pont ezt támasztja alá, míg a 2. pont tulajdonképpen csak a természetes személyekre vonatkoztatható. A viktimológiai irodalomban ismert továbbá a közvetett és közvetlen, specifikus és nem specifikus valamint a potenciális áldozat fogalma. Görgényi Ilona szerint ezek a fogalmi eltérések, illetve különbségek nem pusztán bizonytalanságot tükröznek, hanem azt is, hogy a viktimológiának “szüksége van az áldozat fogalmára”. Az áldozat fogalmának rövid áttekintése után a sértett fogalmát kell röviden megvizsgálnunk. A sértett eljárásjogi kategória, és lényegesen szűkebb értelmezési tartománya van, mint az áldozat fogalmának. Az árnyaltabb értelmezés kedvéért mind a jelenleg még hatályban lévő, file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 5 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
áldozat fogalmának. Az árnyaltabb értelmezés kedvéért mind a jelenleg még hatályban lévő, mind a rövidesen hatályba lépő büntetőeljárási törvény (a továbbiakban Be.) sértettre vonatkozó szabályait ismertetjük, fő vonalaiban. Mindkét jogszabály úgy határozza meg a sértettet, mint akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. Ez az ún. “egyszerű sértett” fogalma. Ebben a “redukált” értelemben a sértettnek az az attribútuma, hogy a büntetőeljárás alapjául szolgáló bűncselekményt “ő szenvedte el”. Nem kívánunk belebonyolódni a passzív alany és a sértett fogalmi elhatárolásába, csupán szemléltetésképpen két eseti döntésre utalunk. Lopás esetén a polgári jogi igényt nemcsak az eltulajdonított dolog tulajdonosa, hanem a dolog időleges őrzője és használója is előterjesztheti – mondja ki az 1992. 163. számú eseti döntés; ezzel egyező álláspontot képvisel a Fővárosi Bíróság 1991/32. számú döntése. A sértett jogosítványai némiképp eltérően alakulnak az új Be. szerint. Míg a korábbi szabályok szerint a bírósági eljárást megelőzően jelenléti joga némiképp korlátozott volt, addig az új eljárási rendelkezések szerint – bár továbbra sem lehet jelen valamennyi eljárási cselekménynél – szélesebb körű jogosítványok illetik meg. Így például a nyomozás során jelen lehet azoknál a nyomozati cselekményeknél, ahol a gyanúsított is részt vehet. A nyomozás alatt is megtekintheti azokat az iratokat, amelyek őt érintik, míg erre korábban nem volt lehetősége, csak a nyomozást követően. A bírósági szakban korlátozás nélkül részt vehet, jelenléte azonban nem kötelező, ebben nem történt változás: idézését csak akkor rendeli el a bíróság, ha tanúkénti kihallgatása vagy szembesítése válik szükségessé. Az egyéb iratok tekintetében a sértett megtekintheti a szakvéleményt, az egyéb iratokat pedig akkor, ha ez nem sérti a nyomozás érdekeit. A hatályos eljárási rendelkezések szerint további jogosítványai az indítványtételi és észrevételi jog, amelyek az eljárás bármely szakaszában megilletik, továbbá jogairól és kötelezettségeiről a hatóságtól felvilágosítást kérhet. Az új szabályozás némiképp eltérően alakul: indítványtételi és észrevételi joga megmaradt, a felvilágosítást azonban a hatóságtól kérés nélkül is jogosult megkapni. Ez lényeges változás, hiszen a kérelemre történő felvilágosítás helyébe a hivatalbóli tájékoztatás lép. A kérdés feltételének indítványozási joga változatlan maradt. Az új jogszabály már nem pusztán a magánfél személyében történt jogutódlás esetén enged “perbelépést”, hanem a sértett elhunyta esetén is. Az 51.§ (3) bekezdése szerint a sértett halála esetén (akár a büntetőeljárás megindítása előtt, akár a közben halt meg), helyébe egyenesági rokona, házastársa, élettársa vagy törvényes képviselője léphet, és ekkortól ez utóbbiakat illetik meg a sértetti jogosítványok (valamint, egyházi személy halála esetén – rokonok hiányában, meghatározott feltételek esetén – annak egyházi elöljárója is helyébe léphet). A korábbi szabályozás a jogutódlást csak a magánfél körében, és csak a polgári jogi igény vonatkozásában engedte meg és csak az örökösök körében; ugyanakkor az új Be. ez utóbbi szabályt érintetlenül hagyta, hiszen annak jogpolitikai indoka változatlan. Álláspontunk szerint a meghalt sértett jogutódja nem kizárólag a polgári jogi igény vonatkozásában rendelkezik jogosítványokkal. Az “egyszerű sértett” – az adott helyzet szerint – többféle minőségben szerepelhet a büntetőeljárásban: lehet feljelentő, magánfél, magánvádló, az új szabályok szerint pedig pótmagánvádló is. Király Tibor említést tesz még a sértettről, mint “a szakértői vizsgálat passzív alanyáról”. Ezen felül a sértett lehet tanú is, álláspontunk szerint azonban a tanúként megjelenő sértett az egyszerű sértetthez képest minőségileg nem több, bár nyilvánvalóan külön szabályokat, a tanúra vonatkozó rendelkezéseket ekkor alkalmazni kell rá (pl. tanú vallomástételének akadályai, vallomás megtagadása, elővezetés, stb.). file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 6 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
vallomástételének akadályai, vallomás megtagadása, elővezetés, stb.). A magánvádlóval, illetve az új Be. által visszahozott pótmagánvádlóval külön nem kívánunk foglalkozni. Annál inkább a magánféllel, a tanulmány későbbi részében. Most azonban visszakanyarodunk az áldozatokhoz, azonban kevésbé elméleti, inkább gyakorlati megközelítéssel, amint azt nézzük meg, milyen lehetőségeket biztosítanak az áldozatnak büntetőeljáráson kívül, illetve azt megelőzően. 3. Áldozatvédelem Magyarországon – létezik, de működik-e? A BM Kiadónál 1999-ben megjelent Áldozatvédelem című könyv egyik fejezetét a magyar jogi helyzet elemzésének szenteli, összevetve azt a nemzetközi jog előírásaival, dokumentumaival és ajánlásaival, valamint azokkal az elméleti felvetésekkel, amelyek a téma kapcsán különböző elvárásokat, elképzeléseket vázolnak fel. Nincs lehetőség arra, hogy a könyv, vagy egyes fejezeteinek egészét áttekintsük, így csak néhány kiemelésre szorítkozunk. Ugyanezen kiadvány közöl olyan normatív előírásokat, amelyek vagy nemzetközi dokumentumok (így pl. az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 21. sz. ajánlása az áldozatoknak nyújtandó segítségről és az áldozattá válás megelőzőséről), vagy egy adott állam áldozatvédelemmel foglalkozó dokumentuma. Ez utóbbi körében az Egyesült Királyság Belügyminisztériuma által kihirdetett Áldozatok Chartája-t ismerteti teljes egészében a kiadvány. A Charta irányelveinek első, majd utolsó mondatában manifesztálódnak a “jogalkotó” törekvései: “Az áldozatok többsége nem hibáztatható. […] valamennyi áldozat megérdemli a különleges elbánást pusztán az okból, amin keresztülment”. Ennek a szemléletnek kellene uralkodnia a hazai hatóságok eljárásaiban is. Erre nézve vannak is törekvések Magyarországon. Az 1074/1999. Kormányhatározat vázolta fel a főbb jogalkotási feladatokat és intézkedéseket a bűncselekmények áldozatai és hozzátartozóik védelme, káruk megtérülése érdekében. A határozat mellékleteként szerepel az a kritérium- és előírásrendszer, amelyeket akkor kell figyelembe venni, ha (meghatározott) bűncselekmény áldozata kárenyhítés iránti igényt jelent be az állam felé. A bűncselekmények felsorolása azt mutatja, hogy mindenekelőtt erőszakos jellegű bűncselekmények áldozatairól van szó, illetve olyan esetekről, amelyekben az áldozat életét vesztette (ekkor nyilvánvalóan hozzátartozója jelenthet be igényt), illetőleg testi épsége vagy egészsége károsodott. A Kormány ezekkel a rendelkezésekkel párhuzamosan intézkedett az Országos Bűnmegelőzési Tanács, illetve az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítvány létrehozásáról. Az előbbi elsősorban előkészítő, koordinatív, elemző, irányító funkciót tölt be az áldozatvédelem körében, míg az utóbbi célja – többek között – a potenciális és tényleges áldozatoknak a személyes biztonságot nyújtó környezet kialakítására irányuló tevékenység, együttműködési formák kialakításának támogatása, valamint a kárenyhítési kérelmek elbírálása, e körben a szükséges intézkedések megtétele. Nem vitatható, hogy e kezdeményezések és intézkedések hatalmas lépést jelentenek az áldozatvédelem területén, hiszen – a nemzetközi előírásoknak megfelelően vagy azokhoz közelítően – már nem pusztán a sértettet, mint a büntetőeljárás (gyakran margóra kerülő) szereplőjét “karolják fel” az állam és intézményei, hanem az áldozatokat is, azaz igyekszik ezeknek segítséget nyújtani a bűncselekmény elkövetése után minél rövidebb idő alatt, mind mentálisan, mind anyagilag. 1999-ben a Belügyminiszter és ennek nyomán az Országos Rendőr-főkapitány is meghatározta az alájuk rendelt szervezet áldozatvédelmi feladatait. Előrelépés tehát, legalábbis normatív szinten, érezhető. De mi a helyzet a gyakorlatban? file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 7 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
szinten, érezhető. De mi a helyzet a gyakorlatban? A NEKI több ügyben is biztosított sértetti képviseletet. Ezen ügyek közül egyetlen olyan eset fordult elő, amelyben a bűncselekmény következtében elhunyt sértett egyik hozzátartozója kárenyhítési kérelemmel fordult a rendőrségen keresztül a Közalapítványhoz. Támpontot jelent a rendőrség Bűnmegelőzési Szolgálatának 2001. és 2002. évi beszámolói áldozatvédelmi munkájukról, amelyek képet adnak arról, hogy az áldozatvédelmi rendszer miként és milyen eredménnyel működik. A következőkben ezeket a beszámolókat tekintjük át. Már itt ki kell arra térnünk, hogy a hazai áldozatvédelem rendszerét nem tudjuk ebben tanulmányban megvizsgálni a nemzetközi előírások és gyakorlat tükrében; ez egy külön tanulmány célja lehet. A beszámolókat dr. Szabó Zsolt az ORFK Bűnmegelőzési Osztályának osztályvezetője, országos áldozatvédelmi referens készítette. A 2001-es beszámolóban a szerző felvázolja a négy pilléren nyugvó hazai áldozatvédelem rendszerét. Az első pillér a civil szervezetek által végzett áldozatvédelmi tevékenység; ezek egyik legjelentősebbje a Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület tevékenysége. A második ilyen támasztékot a civil áldozatvédelmi irodák hálózata képezi. Ezek működéséről azonban bővebben nem szól a Jelentés. A harmadik pillér a már említett ObmT és a Biztonságos Magyarországért Közalapítvány; ez utóbbi Kárenyhítési Irodája 2001-ben közel 42 millió forintot fizetett ki kárenyhítés címén. A negyedik tartóoszlop a rendőrség áldozatvédelmi referenseinek tevékenysége. A referensi pozíció az országos rendőrfőkapitány 25/1999. sz. intézkedése alapján jött létre. Érdemes megjegyezni, hogy mind az intézkedés alapjául szolgáló BM utasítás, mind maga az intézkedés lényeges kitételeket tartalmaz az áldozatokkal, sértettekkel való bánásmód, eljárás tekintetében. Az ORFK intézkedés pedig még arra is kísérletet tesz, hogy meghatározza, ki tekinthető a bűncselekmények áldozatának: “[…] áldozatnak minősül a bűncselekmény természetes személy sértette és a bűncselekmény sértettének a Ptk. 685.§ b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozója. Az áldozattal egy tekintet alá eső bánásmódban kell részesíteni továbbá azt a személyt, akinek a bűncselekmény más módon közvetlenül lelki, fizikai vagy erkölcsi sérülést okozott, ideértve különösen a bűncselekményt felfedező tanút és a szemtanút, valamint a rendkívüli halálesetek által érintett személyeket és az eltűnt személyek hozzátartozóit is.” Az áldozatvédelmi feladatok ellátására a főkapitány kötelező feladatként határozza meg az országos, illetve a megyei áldozatvédelmi referensek kijelölését. A helyi rendőrkapitányságok vezetői szintén kijelölhetnek ilyen referenseket, de ez nem obligát feladat. Az intézkedés előírja a referenseknek, hogy folyamatosan kísérjék figyelemmel illetékességi területükön a bűnügyi helyzet alakulását, szerezzenek információkat mind az elkövetői, mind az áldozati oldalról, tartsanak kapcsolatot az eljáró szervekkel. E mellett az áldozatok jogainak érvényesülését is figyelemmel kell kísérniük, mindenekelőtt az egyes eljárások figyelemmel kísérése révén (különös tekintettel pl. idős, fogyatékos, gyermekkorú áldozatok ügyeire). Ami az áldozatokkal való kapcsolattartást illeti, annak körében a referens feladata, hogy kéthetente fogadóórát tartson, és ajánlja fel segítségét az áldozatoknak. Fontos a kapcsolattartás az áldozatvédő civil szervezetekkel, valamint a magasabb és alacsonyabb fokon működő rendőri szervek referenseivel. A rendelkezés propaganda-tevékenységre, és a médiával való szoros kapcsolat tartására sarkallja a referenseket.
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 8 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
A már említett 2001-es jelentés kitér az ORFK áldozatvédelmi munkájára, továbbá a referensi tevékenységre is. Ami az utóbbit illeti, a Jelentés szerint több kapitányságról érkezett olyan tapasztalat, hogy a lakosság körében nem ismert az áldozatvédelmi referensi hálózat, illetve egyfajta érdektelenség mutatkozik az általuk tartott rendezvények iránt, továbbá a többség nem tud a kárenyhítési lehetőségről sem. E vonatkozásban megjegyzendő, hogy éppen a belügyminisztérium és a rendőrség feladata lenne a minél hatékonyabb és szélesebb körű figyelemfelhívás, “kampány”. Sajnálatos, de bizonyos fokig tudomásul veendő, hogy az állampolgárok java része nem fordít arra energiát és időt, hogy ilyen körben tájékozódjon, arról nem is beszélve, hogy az emberek valószínűleg addig nem is érdekeltek áldozatvédelmi témában, amíg maguk nem válnak áldozattá. Éppen azért kellene tenni valamit, hogy ez megváltozzon, de semmiképpen nem a rendőrségnek kell arra várnia, hogy hozzájuk forduljanak. A számadatok (egyes megyékben működő referensekkel kapcsolatban) annak bemutatására hivatottak, hogy a referensek hány eljárásban vettek részt (pl. Borsodban 90, Csongrádban 12 esetben jártak el). Az összes eljáráshoz képest ezek a számok nem tűnnek soknak, az mindenesetre látszik, hogy a referensek igyekeznek minél több eljárásba bekapcsolódni. Erre azonban sok esetben nincs lehetőségük, mert vagy nincsenek tisztában a folyamatban lévő ügyekkel, vagy nem kívánják a közreműködésüket. Ami megfontolandónak tűnhet, az az, hogy a referensek száma nem elegendő. Az erre adható válasz világosnak tűnhet: nincs se elegendő rendőr, sem elegendő pénz. Ilyenformán érdemes lenne olyan ésszerű átcsoportosításokat végrehajtani (amennyiben komolyan gondolják az áldozatvédelmi funkciót), hogy egy kisebb csapat legyen készen az áldozatvédelmi feladatokat végrehajtani. Már csak azért is, mert az e területen működő civil szervekkel való kapcsolattartás sem tűnik a jelentésből gördülékenynek. Amíg pedig nincs egy bejáratott mechanizmus e téren, addig nem várható semmi előrelépés. Ennek ellenére a jelentés arról számol be, hogy a kapcsolatfelvétel folyamatosan bővül. A 2002-es jelentés bizonyos fokú fejlődésről számol be, mindenekelőtt jogalkotási szinten. Így említi például az OBmT újrastrukturálását, az Igazságügyi Minisztériumban miniszteri biztos, a BM-ben helyettes államtitkár foglakozik az áldozatvédelmi feladatokkal, a kormány pedig újabb határozatot alkotott a bűnmegelőzéssel kapcsolatban. A “mindennapok áldozatvédelme” azonban a jelentés szerint nem sokban változott. A szerző (szintén Szabó Zsolt) leszögezi, hogy e területen a rendőrség felelőssége fokozottabb, hiszen nincs országos áldozatvédelmi hálózat. Ennek dacára – a jelentésben említett felmérések szerint – továbbra is fő gond, hogy a rendőrség, illetve áldozatvédelmi referense nem tudja “eladni magát”, azaz nagyon kevesen ismerik e rendőrségi funkciót. Ráadásul a megkérdezett sértettek többsége sem a felvilágosítás nyújtásával, annak megfelelőségével, sem a rendőr empátiájával nem voltak megelégedve, arról nem is beszélve, hogy esetenként a jogszabályi előírásokat sem tartották be (főleg ami az iratmásolatok kiadását illeti). Mindent egybevetve a rendőrség áldozatvédelmi eredményei 2002-ben sem mutatnak sokkal jobb képet, mint 2001ben. Ami konkrétan a referensi munkát illeti, pozitívum, hogy a 219 referens egyre aktívabb (annak ellenére, hogy gyakorlatilag egyiküknek sem ez a kizárólagos munkaköre), bővül a kapcsolati hálózatuk. Gondot okoz viszont, hogy ez a tevékenység sokszor csak formális (azaz vélhetően nem igényelne egy külön referenst), a munkáltatók nem túlzottan támogatják ezt a munkát (pl. nem küldik vagy engedik el őket továbbképzésre, konferenciára), és még mindig csak a sértettek kis hányada ismeri az “intézményt”. E körben – “negatív példaként” – említhető a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság, amely évek óta nem jelölt ki referenst, mert az file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 9 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
Heves Megyei Rendőr-főkapitányság, amely évek óta nem jelölt ki referenst, mert az “áldozatvédelmet a kezdetektől fogva általános, “összrendőri” attitűdként igyekszik megvalósítani”. Áttekintésünk vázlatos, és igyekeztünk egyetlen dologra szorítkozni, mégpedig arra, hogy láttassuk: a rendőrség (és a kormányzat, ideértve a Belügyminisztériumot) a nemzetközi jogi előírások és gyakorlat, valamint az elméleti kutatások eredményeire támaszkodva igyekeznek előtérbe tolni az áldozatvédelmet, a sértettekkel való törődést. Szándékaik elsősorban normatív terepen érződnek, hiszen a Kormányhatározatok mindig célokat, törekvéseket rögzítenek, az eredmény később jelentkezhet. Mindezt azonban úgy teszik, hogy a feladatok igazán komoly elvégzéséhez szükséges anyagi és szellemi erőforrásokat nem hajlandók áldozni erre azok, akik ezért felelősek. Amit előírnak, annak korrekt teljesítése csak úgy várható el, ha biztosítva vannak a munkavégzés feltételei. A referensek működésének nehézségeit, hiányosságait éppen azért igyekeztünk nagy vonalakban bemutatni, hogy érződjön ez az “alapnélküliség”. 4. A magánfél a büntetőeljárásban Az előző kitérő után visszakanyarodunk a tételes jog, azon belül is a büntetőeljárás világához. Ezen belül a magánfélnek, mint az eljárás egyik szereplőjének helyzetét tekintjük át. A magánfél az a sértett, aki polgári jogi igényt érvényesít. A sértett tehát itt valami többlettulajdonsággal bír, nevezetesen azzal, hogy maga is igénylőként lép fel, csakúgy, mint az ügyész az állami büntetőhatalmi igény érvényesítőjeként. A sértett ezzel aktivizálódik a tárgyaláson: ugyan “egyszerű sértettként” is kérdés feltételét indítványozhatja, amelyek elsősorban a vádlott bűnösségének bizonyítását segítheti elő, azonban igényérvényesítőként vélhetően még inkább érdekében állhat a vádlott felelőssége megállapításának előmozdítása, hiszen ez kártérítési igénye megítéléséhez vezethet, akár az adhéziós, akár a polgári eljárásban. A Be. szerint a magánfél a terhelttel szemben azt a polgári jogi igényt érvényesítheti, amely a bűncselekmény vagy a bíróság által elbírált szabálysértés folytán keletkezett. Ez a szakasz meglehetősen szűkre szabja a sértett lehetőségeit, azaz a sértett nem érvényesíthet olyan kárigényt, amely nem közvetlenül a bűncselekménnyel áll összefüggésben – a távoli következmény nem érvényesíthető a BH. 1984. 439. számú eseti döntés szerint. Ugyanakkor az 1978. 66. számú döntés kissé megengedőbb: megkívánja ugyan a szoros kapcsolatot, azonban ezt a bűncselekményt megvalósító magatartással kapcsolatban álló kárra vonatkoztatja. Ilyen eset lehetséges akkor, ha pl. a lakásba behatoló személyek azon túl, hogy egyes dolgokat eltulajdonítanak, a lakás berendezéseiben, a bútorokban kárt okoznak. Az eseti döntés azonban nem ilyen tényállásra utal, hanem arra, amikor az elítélt magáncélra igénybe vette a szolgálati autóbuszt, azt ittasan vezette, majd abban kár keletkezett. A döntés szerint lényegtelen, hogy rongálás miatt is emeltek-e vádat vagy sem; éppen ezért bátorkodtunk a fenti példával előhozakodni, bár szinte kizárt, hogy a lopás mellett rongálás miatt ne emelnének vádat a gyanúsítottak ellen esetünkben (kivéve, ha mondjuk a szabálysértési értékhatárt sem éri el a bűncselekmény). További lényeges kritériumok bonthatók ki a Be. idézett szakaszából: a polgári jogi igényt csak a vádlottal szemben lehet érvényesíteni, azaz a Ptk.-beli egyéb (mögöttes) felelősségi alakzatok alkalmazásának nincs helye. A bíróság csak kérelemre dönt a kártérítési igény felől, ezt az igényt azonban mind az ügyész, mind a sértett (örököse) előterjesztheti. Amennyiben mind az ügyész, mind a sértett előterjesztett ilyen igényt, akkor a bíróság a magasabb összegű kérelem korlátai között dönt (valamennyi) igényről. Egyébként az igényt az elsőfokú eljárásban
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 10 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
korlátai között dönt (valamennyi) igényről. Egyébként az igényt az elsőfokú eljárásban mindaddig elő lehet terjeszteni, amíg a bíróság vissza nem vonul tanácsülésre. Rendkívül lényeges szabály, hogy a polgári jogi igény érvényesítésére a polgári eljárás szabályai (a továbbiakban Pp.) irányadóak, de csak háttérnormaként, hiszen a Be. elsődleges e vonatkozásban. A Pp. rendelkezései is csak akkor alkalmazandók, ha azok nem ellentétesek a Be.-vel vagy a büntetőeljárás alapvető céljaival. Következésképpen az igényérvényesítésre mindazon szabályokat alkalmazni kell (az előbbi kereten belül), amelyeket a polgári perben is, így pl. a polgári jogi igény bejelentésére a kereset alapvető szabályait kell alkalmaznunk. Ezeket nem kívánjuk részletezni, pusztán arra kívánunk utalni, hogy az illetékkedvezmények egyike, a (tárgyi) illetékfeljegyzési jog a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése esetén mindig alkalmazható. Ettől függetlenül az illetékekre vonatkozó norma külön szakaszt szentel a polgári jogi igénynek, visszautalva a polgári peres eljárás illetékére, ami az analógiát még inkább erősíti. Lényeges eltérés viszont az adhéziós és a polgári eljárás között, hogy az előbbiben a másodfokú eljárás során nincs helye az igény kiterjesztésének és felemelésének, míg persze az elsőfokú eljárásban mindezt gond nélkül megteheti a sértett és az ügyész is. A bíróság, amennyiben az ügyész ezt a tárgyaláson indítványozza, köteles az ügyész által érvényesített igényt egyéb útra utasítani, azonban a bíróság ekkor is felhívja a tárgyaláson jelenlévő sértettet, hogy a körben nyilatkozzék, kíván-e igényt érvényesíteni. Megjegyzendő, hogy a keresetlevél elemeivel nem rendelkező előterjesztés elbírálása sem lenne mellőzhető annak megalapozottsága esetén, hiszen a sértett egyik alapvető eljárási jogosultsága, hogy jogairól és kötelezettségeiről felvilágosítást kérjen a hatóságoktól, az új szabályok szerint pedig ezeket feltétlenül meg kell kapnia: azaz a bíróság köteles figyelmeztetni a hiányosan előterjesztett kérelem következményire, illetve a hiánypótlásra a sértettet. Csak mellékesen: még abban az esetben sem hívta fel figyelmünket a bíróság a polgári eljárás szabályainak alkalmazására (így pl. illetékfizetésre, a vádlott lakcímének feltüntetésére, illetékességi ok meghatározására, illetve bármi egyéb, a keresetlevélből nélkülözhetetlen elem pótlására), ha az igényt vagy annak egy részét érdemben elbírálta. Az új Be. valamelyest változtat az eddigi rendszeren. A magánfél olyan kár megtérítését igényelheti, amely “a vád tárgyává tett cselekmény következtében keletkezett”. Megítélésünk szerint van egy árnyalatnyi különbség a korábbi megfogalmazáshoz képest tartalmilag is, mégpedig meglátásunk szerint abban, hogy tágabb keretet biztosít az igény érvényesítésének körére, az abban meghatározható kárösszegre. Tulajdonképpen arról van szó, amit a korábban idézett egyik eseti döntésben a Legfelsőbb Bíróság is meghatározott, vagyis a bűncselekménnyel szoros összefüggésben (és természetesen okozati összefüggésben is) keletkezett kár is érvényesíthető, nem csak a vád tárgyává tett bűncselekmény által okozott. Az ügyész szintén érvényesítheti az igényt, az új Be. azonban expressis verbis rögzíti, hogy az ezt a jogosultságát csak a Pp.-ben meghatározott feltételek esetén gyakorolhatja. Ugyan az ügyészségi törvény eddig is rögzítette, hogy az ügyésznek figyelembe kell vennie a jogosult rendelkezési jogát, ha maga indít eljárást, álláspontunk szerint ez azonban nem tipikusan a polgári jogi igényre vonatkozott, hanem a peres és nemperes eljárásokra. Ezzel szemben az új Be. már utal a Pp.-re, amely szerint az ügyész akkor indíthat keresetet, ha a jogosult jogainak védelmére bármely okból nem képes; továbbá a perbeli fellépés joga is megilleti az ügyészt bizonyos esetekben, és külön jogszabály alapján is jogosult lehet perindításra. Visszatérve a jelenlegi szabályozáshoz, a terhelt és a sértett nem köthetnek egyezséget a bíróság előtt, illetve a terhelt beszámítási kifogást és ellenkövetelést nem érvényesíthet a magánféllel szemben. Az új Be. ellenben csak az utóbbi két tilalmat tartotta meg. Ebből file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 11 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
magánféllel szemben. Az új Be. ellenben csak az utóbbi két tilalmat tartotta meg. Ebből következően az egyezségkötés immár lehetséges lesz a terhelt és a magánfél között, hisz az új törvény ezt nem tiltja. Kérdés marad azonban, hogy erre lehetőség nyílhat-e magában a büntetőeljárásban, azaz a tárgyalási szakban (azért csak itt, mert a nyomozásban magánfél még nincsen, csak a tárgyalási szakban ismeri a magánfél fogalmát a Be.). A kommentárok továbbra is amellett törnek lándzsát, hogy az egyezségkötés kizárt, főleg azért, mert alkalmas lehet a terhelt (és meglátásunk szerint a sértett) befolyásolására. Az irodalomban viszont Király Tibor tárgyalja azt, hogy a magánfél és a terhelt egyezséget kötnek az eljáráson kívül. A szerző szerint ekkor az ügyésznek tiszteletben kell tartania a magánfél akaratát, azaz az egyezség esetén nem érvényesíthet polgári jogi jellegű igényt. Kérdés persze, hogy a törvényi tilalom ellenére miért ne köthetett volna eddig is egyezséget – eljáráson kívül – a terhelt és a sértett. Mindkét eljárási törvény szerint a magánfél pozíciójában helye van jogutódlásnak, de csak az örökös élhet ezzel a lehetőséggel: Király szerint azért, mert a polgári jogi igény – ellentétben a sértettet megillető lehetőségekkel – vagyoni jellegű, ezért az örökös mellett más hozzátartozók fellépése nem lehet indokolt. Ezzel az áttekintéssel tulajdonképpen végigvettük a sértetti jogok körében a témánk szempontjából legjelentősebb kérdéseket. A következőkben nagyon röviden azt nézzük meg, hogy tulajdonképpen mi lehet a kimenetele az adhéziós eljárásnak, és ez mennyiben kapcsolható a peres úton érvényesített kárigényhez (mindenekelőtt a bűncselekménnyel okozott kár iránti igényekre fókuszálva). Mindkét Be. kimondja, hogy ha polgári jogi igényt nem érvényesítenek, ez nem akadálya az igény egyéb úton való érvényesítésének. Ehhez hozzátehetjük, hogy a csak az ügyész által érvényesített igény egyéb útra utasítása sem akadálya ennek, azonban ha ezt az igényt jogerősen elutasítják (vagy megítélik), az álláspontunk szerint res iudicata lesz, így a sértett/ áldozat azt más módon már nem érvényesítheti; ám a mögöttes jogszabályként felsejlő Pp.-t itt is segítségül kell hívnunk: annak 229.§-a szerint ilyen esetekben a fél (esetünkben a sértett) tekintetében a jogerő-hatás akkor áll be, ha az ítéletet vele szabályszerűen közölték és az vele szemben is jogerőre emelkedett, azaz pl. nem jelentettek be (a sértett vagy az ügyész fellebbezést). A kérdést valamelyest bonyolítja, hogy az “egyszerű sértett” fellebbezési joga igen csekély, tehát az ítélet rá vonatkozó része ellen élhet fellebbezéssel, de nem mint magánfél. A bíróság a büntetőeljárásban a bejelentett igényt kétféleképpen intézheti el. Vagy egyéb törvényes útra utasítja, vagy érdemben elbírálja: megítéli (egészben vagy részben) vagy elutasítja (egészben vagy részben). Egyéb útra utasításnak tulajdonképpen akkor van helye, ha az ügyész indítványozza a maga által érvényesített esetében, vagy ha az elbírálása az eljárás befejezését jelentősen késleltetné. Ez utóbbi úgy is megtörténhet, hogy a bíróság eldöntötte ugyan a jogalap kérdését, de az összegszerűség eldöntése sok időt venne igénybe (és tegyük hozzá, hogy többnyire a büntetőbíróság ”nem is ért” a sok esetben összetett kártérítési összeg megállapításához, elsősorban nem vagyoni kár esetén). 5. A polgári jogi igénytől a peres eljárásig Próbáljuk meg végigkövetni a következőkben a polgári jogi, azaz kártérítési igény útját a büntetőeljárástól, a bejelentéstől egészen az egyéb úton való érvényesítésig. Érdemes kellő figyelmet fordítani e tárgykörre, már csak azért is, mert az új eljárási szabályok a sértetteket előnyösebb helyzetbe hozzák majd, amivel megnő az eljáráson belüli jelentőségük, és vélhetően az igény is arra, hogy képviseletüket ügyvéd lássa el. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 12 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
A polgári jogi igényt tehát az eljárás legelejétől kezdve be lehet jelenteni: ennek leggyakoribb formája, hogy a sértett (aki sok esetben a feljelentést teszi meg) közli a hatósággal, hogy kéri a kárának megtérítését. A mondottak szerint az ilyen nyilatkozat szabályos bejelentésnek számít, de a sértettet nem teszi magánféllé. Ettől függetlenül a tárgyalási szakban ez már automatikusan magánféli pozíciót biztosít a sértettnek, feltéve, hogy az igénybejelentést – szükség esetén – a kereseti kérelemnek megfelelő módon kiegészítették. Erre utal a Be., amikor a tárgyalás megkezdését követően a bíróság feladatává teszi, hogy a már bejelentett igényt ismertesse, illetve felhívja a sértettet (aki még nem magánfél!), hogy bejelentett igényét fenntartja-e vagy kíván-e ilyen igényt érvényesíteni. Tulajdonképpen az eljárás ezen szakaszától kezdődően beszélhetünk magánfélről. Az új Be. változatlanul hagyta ezt a rendelkezést, azzal a különbséggel, hogy a képviselő nélkül eljáró sértettnek a bíróság tájékoztatást nyújt az adhéziós eljárás alapvető szabályairól. A magánfél akkor van szerencsés helyzetben, ha olyan bűncselekmény miatt folyik az eljárás, amelynek szükségképpeni tényállási eleme a károkozás, illetve a nyomozás során kárszakértő járt el, aki “hitelesen” megállapított egy kárösszeget. Ez természetesen mind a sértett, mind a vádlott (védő) és az ügyész által vitássá tehető, és természetesen a bíróság is aggályosnak tarthatja, vagyis a kárszakértő véleménye csak egy a bizonyítási eszközök sorában. Ez utóbbiak hiányában a vagyoni kár megállapítása tulajdonképpen nem igényel hosszasabb bizonyítást, és marasztaló ítélet esetén az gond nélkül megítélésre kerülhet. Ezzel szemben ha a kárösszeg megállapítása bizonyítást igényel, akkor a magánfél indítványozhatja ugyan, hogy erre nézve vegyék fel a bizonyítást, azonban indítványa elvérezhet, ha a bíróság meglátása szerint ez hosszabb időt venne igénybe és késleltetné az eljárás befejezését, ekkor az igényt egyéb törvényes útra utasítja a bíróság. Ideális esetben a bizonyítási eljárás során a magánfél igénye tekintetében is bizonyítékok merülnek fel, a vád tárgyává tett cselekményre vonatkozó bizonyítékokkal együtt, anélkül, hogy ez utóbbi körben külön bizonyítást vennének fel, vagy a magánfél külön bizonyítási indítványt tenne. Ez esetben a bíróság belátása szerint dönt a polgári jogi igényről, miután a magánfél a Be. 212.§ (2) bekezdése alapján nyilatkozhat az ügyész után. Különös, hogy a bíróságok elég ritkán tartják be ezt a sorrendet, az ügyész perbeszéde után a védőt szólítják, és a sértett/magánfél, illetve képviselője esetleg a tárgyalás berekesztése előtt kaphat szót – ez jogszabálysértő gyakorlat. Az új Be. hasonló módon rendelkezik: az ügyész után szólalhat fel a sértett és a magánfél, mégpedig a következő körben: a sértett nyilatkozhat arról, hogy a vádlott bűnösségének megállapítását és megbüntetését kívánja-e, a magánfél pedig megjelöli, hogy milyen összegben érvényesíti a polgári jogi igényét, ezt indokolhatja, távolléte esetén a bejelentett igényt az iratokból kell felolvasni. E rendelkezésekből is az következik, hogy túl sok időt és energiát – érthetően és helyesen – nem fordít a bíróság a kártérítési igény megállapítására. Azt is mondhatjuk, hogy a bíróság akkor bírálja el érdemben a kártérítési igényt, ha a lefolytatott bizonyítás, a megállapított adatok, az elhangzott nyilatkozatok alapján aggálytalanul megállapítható, hogy a vád tárgyává tett cselekménnyel összefüggésben a sértettnek kára keletkezett, annak összege és az okozati összefüggés megállapítható, vagy megállapítást nyert, hogy kár nem merült fel, illetve az nincs okozati összefüggésben a bűncselekménnyel, vagy az nem a sértett oldalán merült fel, stb.: az előbbi esetben a bíróság a kártérítést megítéli, utóbbiban elutasítja. Az érdemi elbírálás körében röviden arra utalunk még, hogy valamelyest más lehet a helyzet, ha az ügyész is, vagy csak az ügyész érvényesíti az igényt, bár az új Be. szerint az előbbi helyzet kialakulása nem valószínű. A Be. nem ad többletjogosítványokat az ügyésznek sem arra nézve, file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 13 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
kialakulása nem valószínű. A Be. nem ad többletjogosítványokat az ügyésznek sem arra nézve, hogy a kártérítési igényt érvényesítse. Mégis feltehető, hogy a bíróság előtt nagyobb súllyal esik latba, ha az ügyész indítványozza olyan bizonyításnak a felvételét, amely a polgári jogi igény megállapítását célozza. Az ilyen indítványt a bíróság esetleg azért negligálja, mert megítélése szerint az eljárás befejezését késleltetné. Az új Be. 335.§-a össze is foglalja, hogy a bíróság miként dönthet a kártérítés körében: “A polgári jogi igényt a bíróság az ítéletben lehetőleg érdemben bírálja el; annak helyt ad, vagy azt elutasítja. Ha ez jelentékenyen késleltetné az eljárás befejezését, valamint a vádlott felmentése esetén, vagy ha az indítványnak a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja, a bíróság a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja.”. Az elutasítás nem igényel különösebb magyarázatot, valamint említettük már azt is, hogy mikor adhat helyt az igénynek a bíróság. Érdekesebb viszont azt megvizsgálni, hogy mi lehet a sorsa a kártérítési igénynek, ha azt egyéb útra utasították. Az új. Be által felsorolt egyéb útra utasítási indokok a jelenleg hatályos eljárási rendelkezések körében is helytállóak (csak ez utóbbiban nem szerepelnek tételesen). Eszerint a leggyakoribb ilyen ok az eljárás késleltetése: a büntetőeljárás alapvető célja és rendeltetése a terhelt büntetőjogi felelősségéről való döntés. Ehhez képest tulajdonképpen másodlagos, hogy a vádlottat polgári jogi felelősség is terheli-e a bűncselekménnyel kapcsolatban. A büntetőeljárásban eljáró hatóságok, mindenekelőtt a bíróság, és az általuk képviselt állam nem akadályozza, sőt, bizonyos szempontból segíti a sértettet abban, hogy vagyoni igényét érvényesítse, de csak feltételekkel: elsődlegesen az állami büntetőhatalmi igényt kell érvényre juttatni. Ha ennek megvalósítását a kártérítési igény felől való döntés nem akadályozza, esetleg még elő is segíti, akkor az adhézió megvalósulhat. Ellenkező esetben a bíróság úgy határoz, hogy a sértett forduljon a polgári bírósághoz, és keresettel érvényesítse igényét, a polgári jogviták elbírálásának szabályai szerint. Ez fordulhat elő pl. abban az esetben, ha nem vagyoni kár megtérítése iránt is előterjeszti igényét a magánfél. A nem vagyoni kár nem tipikus formája a bűncselekmény folytán felmerült kárnak, mindazonáltal ennek érvényesítését semmi nem zárja ki. A NEKI gyakorlata azt mutatja, hogy az ilyen jellegű igényt a büntetőbíróság nem bírálja el, hanem egyéb törvényes útra utasítja, akár a vagyoni kárral együtt, akár annak megítélése mellett. Külön kiemelést érdemel, hogy a magánfél csak akkor fellebbezhet az elsőfokú érdemi határozat ellen, ha a bíróság igényét érdemben bírálta el; egyéb útra utasításnak a BK. 51. sz. állásfoglalás, illetőleg az új Be. 54.§ (8) bekezdése szerint nincs helye fellebbezésnek. Ez végül is azt jelenti, hogy ilyen tartalmú elsőfokú döntést követően a sértett “visszanyeri” eredeti pozícióját, hiszen magánféli státusától elesett. Az elsőfokú határozat elleni fellebbezés folytán azonban a másodfokon eljáró bíróság revíziós jogköre igen széles, hiszen a bíróság az egész megelőző eljárást felülvizsgálja, tekintet nélkül arra, hogy ki milyen okból fellebbezett. A polgári jogi igény körében fellebbezési joga van a vádlottnak, védőjének és az ügyésznek is. Abban az esetben viszont, ha az igény első fokon egyéb útra utasíttatott, akkor csak az ügyész élhet fellebbezéssel e rendelkezés ellen. Kérdés azonban továbbra is, hogy ilyen fellebbezés híján érintheti-e a bíróság másodfokon az egyéb útra utasított igényt. Véleményünk szerint igen, hiszen a felülbírálat e kérdésekre is kiterjed, anélkül is, hogy ezt pl. az ügyész indítványozná. Az egyéb útra utasított kártérítési igény érvényesítése a továbbiakban a sértett feladata. Az egyéb út nem jelenthet mást, mint a polgári eljárást. Az egyéb úton való igényérvényesítésnek az elévülési időn belül nincs külön határideje. A Be. ugyan említ 60 napos határidőt az file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 14 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
az elévülési időn belül nincs külön határideje. A Be. ugyan említ 60 napos határidőt az előterjesztett polgári jogi igény érvényesítésére, azonban csak arra az esetre, ha az igény elkobzott, vagy zár alá vett dologgal kapcsolatos, tipikusan az eljárás megszüntetése esetén. Az egyéb útra utasított igényt tehát a továbbiakban a polgári perrendtartás szabályai szerint kell érvényesíteni. Így keresetlevelet kell az illetékes és hatáskörrel rendelkező bírósághoz előterjeszteni. Természetes, hogy csak olyan igény érvényesíthető, amelyet az alapügyben a büntetőbíróság nem bírált el érdemben. Nem terjeszthető elő olyan igény, amelyet a büntetőeljárásban elbíráltak, és meg is ítéltek, ám a sértett a megítélt összeggel a legutolsó jogorvoslat kimerítése után sem ért egyet – magyarán a polgári per bírósága a polgári jogi igény tekintetében nem minősül jogorvoslati fórumnak. Véleményünk szerint az elbírált és megítélt igényt végrehajtási úton lehet érvényesíteni, és az már ítélt dolognak minősül. Felmerülhet az, hogy az előterjesztett és megítélt (bíróság által elfogadott) igény összege közötti “különbséget” érvényesítheti a károsult. Hasonló a helyzet a jogerősen elbírált, ám meg nem ítélt (azaz érdemben elutasított) igénnyel. Kérdés az, hogy mennyiben és miként minősül ítélt dolognak (res iudicata) a büntetőbíróság polgári jogi igény körében hozott érdemi döntése. Álláspontunk szerint az ilyen módon elbírált igény ítélt dolog, azaz az arról rendelkező jogerős határozat véglegesen eldöntötte az adott jogvitát. Alátámasztja ezt a büntetőeljárási törvény kommentárja: “A büntetőbíróságnak a polgári jogi igényt érdemben eldöntő határozata anyagi jogerő hatással rendelkezik”, továbbá “A polgári jogi igény érdemi elbírálását jelenti, ha a bíróság a polgári jogi igénynek helyt adva kártérítésre kötelező rendelkezést hoz, vagy azt elutasítja. Amennyiben a bíróság a polgári jogi igényt érdemben elbírálja, úgy határozatának ugyanolyan jogerőhatása van, mint ha a döntést a polgári bíróság hozta volna”. Alappal hivatkozhatunk e körben a Legfelsőbb Bíróság 1993/212. számú eseti döntésére, amelyben a legfelső fórum úgy határozott, hogy “a polgári jogi igény ’ítélt dolog’ címén történő elutasításának – és nem az egyéb törvényes útra utasításának – van helye, ha a magánfél igényét a polgári bíróság már jogerősen elbírálta”. A contrario következik, hogy fordított esetben, tehát akkor, ha a büntetőeljárásban a bíróság jogerősen döntött a polgári jogi igény felől, azaz nem utasította egyéb útra, hanem érdemben megítélte, vagy elutasította, akkor a polgári bíróság az előterjesztett keresetet a Pp. 130.§ (1) bekezdés d) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül elutasítja (illetve, ha az eljárás során “derül erre fény”, az eljárást megszünteti). Ennek ellentmondani látszik a Pp. 4.§-a, illetve a Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntése. Az említett joghely egy vonatkozásban biztosít “kötőerőt” a büntetőítéletnek, mégpedig a “jogerősen elbírált bűncselekmény” esetében, ugyanis ekkor a polgári per bírósága nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. A BH. 1996.255. számú eseti döntés szerint a büntetőítéletnek a fenti vonatkozásain túl “nincsen hatálya a polgári perre,[…] a polgári jogi kárfelelősség feltételeinek, ezen belül az okozati összefüggésnek a fennállását a polgári bíróságnak önállóan kell elbírálnia”. Valószínű azonban, hogy az előző kitétel csak arra az esetre vonatkozik, amikor a büntetőbíróság érdemben nem bírálta el az előterjesztett polgári jogi igényt. A Pp. kommentárja szerint ugyanis – a perújítás körében említve mindezt – a polgári jogi igény kérdésében hozott jogerős végzés ítéleti hatályú határozat, ami szintén az érdemi elbírálás res iudicata-jellegét erősíti. Abban az esetben, amikor a károsult a megítélt összegen felüli kárigényét érvényesíti peres úton, keresete szintén nem utasítható el ítélt dolog címén, ehelyett az eljárásban megvizsgálják, hogy igénye alapos-e, azaz a büntetőeljárásban megítélt összegen felül előterjesztett igénye megtérítésért valóban felelőssé tehető-e a vádlott, vagy más, felelősségre vonható személy.
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 15 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
Más a helyzet akkor, ha érdemi döntés született az igény tekintetében, de a terheltet felmentették. Erre a helyzetre világít rá a BH. 1998/217. jogeset, amely szerint felmentő ítélet mellett a polgári jogi igényt elutasító döntés nem teremt ítélt dolgot, ugyanis a magánfélnek lehetősége van arra, hogy más jogcímen és más ténybeli alapból származó igényt a polgári per bírósága előtt érvényesítsen (annyiban tehát beáll a jogerő-hatás, hogy azonos ténybeli alapon nem terjeszthető elő az igény – ezt kívánja a jogbiztonság alkotmányos elve is). A bíróság tehát nem mondott mást, mint hogy van lehetőség az elutasított igény “ismételt” előterjesztésére, csak nem azon az alapon, hogy azt az elbírált bűncselekménnyel összefüggésben okozták. Lényegében ugyanezt hangoztatja a BH. 1993.540., amely szintén úgy foglal állást, hogy felmentő ítélet esetén egyszerűen nem lehet helyt adni az ilyen igénynek, hisz nem állapítanak meg büntetőjogi felelősséget, így nincs összefüggés a polgári jogi igény és a terhelt között; ám mindez nem zárja ki a kártérítési igény más bíróság előtti érvényesítését. Ezek az eseti döntések nem mondanak ellent az anyagi jogerő-elvének, ami az érdemben elutasított igényhez fűződik. Az anyagi jogerő “negatív hatása” ugyanis “a res iudacata [amely] kissé leegyszerűsítve félazonosság, tényazonosság és jogazonosság esetében áll fenn (kiemelések az eredetiben)”, tehát a magánfél azonos alapon előterjesztett igényére a biztos elutasítás vár. Egy következő esszenciális kérdés, hogy a büntetőbíróság jogerős ítéletének tényállása mennyiben köti a polgári bíróságot. A Pp. 4.§-a a következőt mondja ki: “A bíróságot határozatának meghozatalában más hatóság döntése vagy a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás nem köti.” illetve (2) bekezdése szerint “Ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt.” Ez utóbbi tehát megköti a polgári bíró kezét annyiban, hogy nem mondhatja ki, hogy pl. az alperes nem követett el bűncselekményt. Ez az egyértelműnek tűnő állítás azonban több irányba mutat. Ahhoz ugyanis, hogy a Pp. ezt a kötöttséget irányozza elő, feltételeznünk kell, hogy a polgári per bírósága a korábbi büntetőügy tényállását alapos vizsgálatnak vetheti alá, hisz ha ezt nem tehetné meg, akkor teljesen felesleges lenne megmondani a bíróságnak, hogy nem állapíthatja meg az “ártatlanságot”. Már csak azért is fontos ez a tilalom, mert a polgári bíróságnak sem nem feladata, sem nem célja annak kinyilvánítása, hogy az általa felvett tényállás alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése. Ismételten hangsúlyozni kell azonban azt, hogy ez a kötöttség nem tiltja a bíróságnak, hogy a tényállást “ízekre szedje”, bár a bűncselekmény el nem követésének megállapítása igencsak valószínűtlen. Az előbbiek azt is implikálják, hogy a büntető ítélet “indokolása a polgári perben eljáró bíróságot nem köti. A bíróság az általa lefolytatott bizonyítási eljárás és valamennyi bizonyíték együttes és alapos mérlegelésével a büntető ítélettől eltérő tényállást állapíthat meg. Ebből következően a jogerős büntető ítélettől eltérően ítélheti meg a kár és a felróható, jogellenes magatartás közötti okozati összefüggés fennállását, szabadon állapíthatja meg a kártérítési felelőség mértékét (egyetemlegesség, vagy felróható közrehatás arányában), a kár összegét, a kártérítés módját, annak esedékességét és a teljesítési határidőt.” Ez jelentheti azt is, hogy a felmentő ítélet után más alapon, tehát nem a bűncselekménnyel összefüggésben előterjesztett igénynek a polgári bíróság helyt ad, míg azt is jelentheti, hogy az elítélttel szemben polgári úton a bűncselekménnyel összefüggésben előterjesztett keresetnek a bíróság nem ad helyt. A fentiekből következően tehát a felmentés miatt elutasított igény is éppen azért érvényesíthető, mert az anyagi jogerő relatív, azaz más jogcímen, más alapon érvényesíthető az igény, akár ugyanazzal a személlyel szemben. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 16 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
ugyanazzal a személlyel szemben. A polgári perben már szélesebb körű lehetőségei vannak a felperesnek; ilyen lehetőség például, hogy ebben az eljárásban már a Ptk. által konstituált más felelősségi formák is megállapíthatók: ilyen lehet a munkáltató felelőssége, vagy államigazgatási jogkörben okozott kár esetén a károkozót “foglalkoztató” felelőssége. Ez utóbbi felelőségi forma nem utolsósorban az áldozat/sértett, azaz a felperes kímélete miatt is “praktikus”. Bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt folyó eljárásban az alaphelyzet az, hogy az elkövetőt perli a károsult. Különösen személy elleni, vagy egyéb erőszakos cselekmények esetén nyilvánvalóan rendkívül kínos, kiélezett helyzet állhat elő azzal, ha az érintettek, tehát az áldozat és az elkövető, immár peres felekként találkoznak a bíróságon. A bírósági épületek kialakítása azt sem teszi megoldhatóvá, hogy a tárgyalás előtti feszült várakozást ne a másik, ellenérdekű fél közvetlen közelében kelljen tölteni. Tetézi mindezt az is, hogy sok esetben az elkövető, immár mint alperes nehezményezi, hogy újabb eljárást indítottak ellene, és ezúttal esetleg pénz fizetésére kérik kötelezni. Előfordult olyan eset a NEKI gyakorlatában (nem a rendőrségi ügyek körében), hogy a korábbi, kilenc vádlott ellen lefolyatott büntetőeljárást követően a polgári pert mind a kilenc vádlott “társaságában”, egy szűk tárgyalóban kellett lefolytatni, ahol az összes sértett is jelen volt. Szerencsére kisebb szóváltással meg lehetett úszni a dolgot, bár néha meglehetősen fenyegetőző hangulatba került a “csapat”, amelyik két évvel korábban a felperesek házába éjszaka bement, ott fenyegetőzött és garázdálkodott. Ehhez képest olyan esetekben, amikor pl. rendőri állományba tartozó személyek követnek el (tipikusan) hivatali bűncselekményt – akár erőszakos jellegűt is – akkor alappal követelhető a kártérítési összeg a szolgálati hely szerinti megyei rendőr-főkapitányságtól. Ezekben az ügyekben sokkal kulturáltabban vitathatók meg a kérdések a bíróság előtt, még akkor is, ha a feszültség ekkor is érezhető. A tényállás megállapítása ugyanúgy fontos része az eljárásnak, de nyilvánvaló, hogy egy jogerős büntető ítéletben foglalt tényállás jelentősen megkönnyíti a bíróság és a felperes feladatát. Az említettek szerint viszont a tényállás egyes elemei a kártérítési felelősség szempontjából “átértékelhetőek”. Megalapozottan mondható azonban, hogy erre igen ritkán kerül sor. A polgári per lefolyására nézve – hiszen annak áttekintése nemhogy egy tanulmány, de még egy tankönyv kereteit is feszegeti - külön fejtegetésbe nem bocsátkozunk. A fenti “mechanizmus” csak annak láttatására szolgált, hogy miként képzelhető el, ha a sértett “visszaüt” – nem önhatalmúan, hanem a jog eszközével. Mert az esetek többségében van lehetősége az áldozatnak is arra, hogy igazát megtalálja, nem “csak” az elkövető megbüntetése révén. Ez nem jelent azt, hogy több bőrt nyúzunk le az elítéltről, hiszen ami jár, ami jogos, azt követelhető is. Éppen az lenne a cél, hogy a megalázott, megsértett, kifosztott, vagy más módon sújtott sértett ne kullogjon el, ha már feljelentését megtette, ha már kihallgatták tanúként, ne csak arra várjon megtűrt hallgatóként, hogy kimondassék az ítélet, hanem ő is lépjen fel és keresse igazát, érvényesítse jogos igényét és (legalább részben) megpróbálja helyreállítani megtépázott méltóságát. Ebben kellene hogy partner legyen mindenki, aki “hivatalból” foglakozik jogvédelemmel, áldozatvédelemmel, tekintet nélkül arra, melyik oldalon áll éppen az eljárásban: a rendőrségnek ugyanúgy, mint az ügyészségnek, akár akkor is, ha ellenük folyik a per, mint alperesek ellen. A bíróságnak szintén: legyen elfogulatlan, de valóban; ne nyilvánítson cinikusan véleményt a sértett/felperes keresetéről, hanem ítélkezzen. És természetesen a file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 17 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
cinikusan véleményt a sértett/felperes keresetéről, hanem ítélkezzen. És természetesen a “hivatásos jogvédők”, mint a NEKI is: szakmai alapon vállaljanak fel ügyeket; és vállalják fel azt is, ha tévedtek vagy vesztettek. Nem mindig csak az egyik oldalnak lehet igaza.
ESETLEÍRÁSOK
1. K. Katalin Irodánk rendőrségi ügyekkel kapcsolatos korábbi beszámolójában részletesen elemeztük a K. Katalin sérelmére elkövetett bűncselekmény tárgyában folyamatban volt magánvádas eljárást. Az esetleírást azzal zártuk, hogy a sértettek képviseletét ellátó dr. Bólyai János ügyvéd az elkövetőt levélben szólította fel a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére, ugyanakkor a Fejér Megyei Főügyésznek címzett 2002. április 18-i levelében – hivatkozva a magánvádas eljárás során jogerőre emelkedett döntésre, amely megállapította a vádlott bűnösségét – kérte, hogy a főügyész rendelje el a nyomozás folytatását rongálás és magánlaksértés bűncselekményei miatt is, hisz a magánvádas eljárásban hozott ítélet alapján e (közvádas) cselekmények elkövetése is megállapítható. A főügyészség válaszában jelezte, hogy az ügyben a D. Városi Ügyészség kezdeményezésére 2002. március 4-én ügyészi intézkedésre került sor, amelyet követően március 13-án az ügyészség magánlaksértés bűntette és rongálás vétsége miatt vádindítványt nyújtott be a D. Városi Bírósághoz. Az ügyészség jelzése várakozásaink beigazolódását látszott igazolni. A magánvádló (azaz a sértett) igazát bizonyítva nem pusztán azt érte el, hogy az elkövetőt könnyű testi sértés miatt elítélték, hanem azt is, hogy az általa bizonyított tényállás alapján “közvádas bűncselekmény” miatt is eljárás induljon, ahogy az eredetileg, az ügy kezdetén is helyes és megalapozott lett volna. A “vádindítvány” megjelölésből következően az eljárást a vétségi eljárás szabályai alapján folytatták le. Az ügyet azonban mintha valamilyen rontás ülné meg, mert az első fokon lefolytatott bírósági eljárás a sértett szempontjából ismételten balul ütött ki. A Fejér Megyei Bíróság 2002. november 26-án tartandó tárgyalásról értesítette a sértettet és képviselőjét. Ekkor derült ki, hogy a városi bíróság megtartotta a vádindítvány alapján a tárgyalást, anélkül, hogy értesítette volna a sértettet. Ennél fogva az első fokú eljárásban megtartott tárgyalást csak a másodfokon hozott – hatályon kívül helyező – végzés alapján rekonstruálhatjuk. A végzésből kiderül, hogy az első fokú tárgyalásra 2002 júniusában került sor. A bíróság nem folytatott le részletes bizonyítási eljárást, mindössze meghallgatta a vádlottat, illetve a tárgyalás anyagává tette a magánvádas eljárásban hozott döntést, valamint az okozott károkról szóló szakértői véleményt. A másodfokú bíróság kifejezésre juttatta végzésében, hogy a városi bíróság által megállapított tényállás megalapozatlan. Nem lett volna mellőzhető ugyanis a felmerült ellentétek feloldása, illetve annak tisztázása, hogy amennyiben a könnyű testi sértés elkövetése olyan körülmények között történt, ahogyan azt a magánvádas eljárásban hozott ítélet megállapította, akkor miként történt a lakásba történő behatolás, valamint a lakásban milyen berendezési tárgyakat rongáltak file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 18 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
történt a lakásba történő behatolás, valamint a lakásban milyen berendezési tárgyakat rongáltak meg. Ez utóbbi momentum vonatkozásában ellentmondás van a kárszakértő és a sértettek nyilatkozata között; mindazonáltal ezen ellentét feloldására még csak kísérletet sem tett az elsőfokú bíróság. A bizonyítás mellőzése mellett lényeges eljárási szabálysértés is történt: a Be. 261. §-a szerint, ha a az elsőfokú bíróság a (250.§ II. pontjában) “tételesen felsorolt” eljárási szabálysértéseken kívül egyéb olyan szabálysértést követ el, ami az ítéletet lényegesen befolyásolta, az hatályon kívül helyezési ok. Ilyen esetben a fellebbezésről döntő fórum az elsőbíróságot új eljárásra utasítja. Esetünkben a lényeges eljárási szabálysértés abban merült ki, hogy sem a sértettet, sem a képviselőjét nem értesítették a tárgyalásról, holott az ügyészség dr. Bólyai Jánosnak küldött leveléből is az derül ki, hogy az ügyész vádindítványában a sértettek tárgyalásra idézését indítványozta. Ez a mulasztás a bíróság részéről a már idézett 261.§ kiemelésében azt eredményezte, hogy “az eljárásban részt vevő személyek törvényes jogaikat nem gyakorolhatták”. Ebben az ügyben a sértettek távolmaradása a bíróság mulasztásának eredményeképpen merült fel. Ebből következően a sértett nem élhetett sem törvény adta eljárási jogosítványaival: nevezetesen a jelenléti, indítványtételi, kérdés feltételének indítványozási és felszólalási jogával, továbbá azzal a jogával, hogy polgári jogi igényéről nyilatkozzon, illetve azt érvényesíthesse. Holott a sértett részvétele esetén ezen jogosítványok gyakorlása révén nem csak saját érdekeit szolgálta volna, hanem az állam büntetőhatalmi monopóliumának érvényesülését is; nem utolsósorban pedig a Be. 5.§-ban megfogalmazott alapkötelességet, amely a bíróságra is kötelezettséget ró, a tényállás hiánytalan tisztázása vonatkozásában. Az elsőfokú bíróság a tárgyalás eredményeképpen az eljárást megszüntette, és a vádlottat megrovásban részesítette. Hogy mi alapján alkalmazott megrovást a bíróság? Vélhetően úgy látta, hogy a cselekmény csekély fokban veszélyes a társadalomra, vagy azzá vált időközben. Amellett, hogy az említettek szerint a döntés megalapozatlan volt, nem érthető az a logika sem, amely alapján ilyen döntést hozott az ítélkező fórum. Talán anélkül is, hogy részletesen vizsgálnánk a kapcsolódó elvi bírósági határozatokat, illetve gyakorlatot, belátható, hogy egy többek által elkövetett magánlaksértés és rongálás társadalomra veszélyessége nem lehet csekély, és az időmúlás vagy egyéb körülmény sem teszi azzá. Még abban az estben is kijelenthetjük ezt, ha az ügyre nem mint a csoportos bűnelkövetés egyik megvalósulására tekintünk, hisz – tiszteletben tartva a vádelvet - a bíróság csak a vádindítványban vádlottként megjelölt személy felelősségéről dönthet. Az már más kérdés, hogy éppen a bizonyítási eljárás során a bíróságnak is kötelessége tisztázni, hogy a vádlott egymaga vagy társak segítségét igénybe véve követte le a vádbeli cselekményt, és ennek a bizonyításnak az eredményeképpen döntést hoznia, illetve (ha a többes elkövetés gyanúja felmerül) a szükséges intézkedéseket megtennie. A másodfokú eljárásra az ügyész, illetve a vádlott és védője fellebbezése folytán került sor. Az ügyész a vádlott terhére, közérdekű munka kiszabása iránt jelentett be fellebbezést, míg a védelem felmentésért. A másodfokú bíróság tehát az első fokú bíróság új eljárás lefolytatására utasította az ítélet hatályon kívül helyezése mellett. A megismételt eljárás során “le kell folytatni a bizonyítási eljárást, amelynek során a vádlott védekezésének ellenőrzése, a történtek részletes megállapítása, illetőleg az okozott kár összegének meghatározása érdekében az eseményeknél jelenlevő sértetteket tanúként ki kell hallgatni” – áll a megyei bíróság végzésében. A határozat leszögezi azt is, a sértetteknek eljárási jogosítványaik gyakorlását biztosítani kell. A továbbiakban hozzáteszi a bíróság, hogy a fent említett eljárási cselekmények lefolytatása után lesz abban a helyzetben az első fokú bíróság, hogy megalapozott tényállást file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 19 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
lefolytatása után lesz abban a helyzetben az első fokú bíróság, hogy megalapozott tényállást állapítson meg, és ebből kiindulva dönthet a büntetőjogi felelősség kérdéséről. Mindehhez csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy függetlenül az eljárási mulasztástól, az első fokú bíróság “slendriánsága” más okból sem érthető. A tapasztalat többnyire azt mutatja, hogy a bíróságok éppen azért folytatnak le széles körű bizonyítási eljárást, hogy valamelyest az ügydöntő határozat ellen várhatóan bejelentett jogorvoslatok ellen is “bebiztosítsák” magukat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egyrészről presztízsveszteséget jelent, másrészt nagy támadási felületet hagy a bíróság azzal, ha a bizonyítást hiányosan folytatja le. A hiányos tényállás ugyanis nem csak a Be.-ben megjelölt módon képzelhető el, azaz az eljárási törvény által megjelölt megalapozatlanság eseteiben. Ez utóbbi esetekben a másodfokú bíróság a megalapozatlanságot vagy korrigálja, vagy – mint esetünkben is – ki nem küszöbölhetőség esetén hatályon kívül helyezi a döntést. Ezek az esetek az első fokú bíróság igen súlyos hibáit jelentik. Bizonyos esetekben azonban nem erről van szó: a megállapított tényállás nem okoz megalapozatlanságot, azonban olyan “hézag” vagy “hiány” van benne, ami lehetőséget biztosít a védelem vagy a vád részére, hogy jogorvoslati kérelmét megalapozottan terjessze elő. Többnyire ez lehet a helyzet akkor, ha pl. valamelyik fél által “taktikai” okokból előterjesztett bizonyítási indítványt a bíróság elutasítja (természetesen az ügydöntő határozatban indokolva ezt), ám a jogorvoslatot kérő fél fellebbezésében amellett érvel, hogy indítványa megalapozott volt, a bizonyítás elmulasztása pedig a tényállás megállapítása körében hibához vezetett. Feltehető, hogy amennyiben igaza van e félnek, de a bizonyítás mellőzése nem vezetett megalapozatlansághoz, a fellebbezés folytán esetleg eleget tesznek kérésének, azaz pótolják az elmulasztott cselekményt. Ettől függetlenül is az a lényeg, hogy a jogorvoslatot kérő alappal hivatkozhatott indítványának elutasítására, mint jogorvoslati okra. Éppen ennek okán a bíróságok olyan indítványoknak is helyt adnak, amelyeket szinte nyilvánvalóan pertaktikai okból terjesztettek elő, de ha helyt adnak a kérésnek, azzal megelőzhetik a későbbi, az elutasítás miatti “panaszkodást”. Azt is meg kell jegyezni, hogy a részletes bizonyítás lefolytatása, és a hiánytalan tényállás megállapítása mindenekelőtt és elsősorban az “elsőbíróság” feladata. A megismételt eljárásban eddig két tárgyalást tartottak, amelyek egyikén sem jelent meg a vádlott. A legutóbbi tárgyalásra 2003. június 11-én került sor. A vádlott azonban nem jelent meg a tárgyaláson, így a bíróság elővezetését rendelte el. Ami a sértetti igényt illeti, a büntetőeljárásban polgári jogi igényt jelentenek be, illetve annak eredménytelensége esetén a vádlott ellen polgári pert kezdeményeznek. 2. R. Miklós Az eset szintén szerepelt előző összefoglalónkban és a Fehér Füzetben. A jelen esetleírásban ismertetett polgári per előzménye az a büntetőeljárás volt, amelynek alapjául szolgáló bűncselekménynek R. Miklós volt a sértettje. 1998. augusztus 15-én R. Miklóst és H. Mihályt D. településen egy férfi bántalmazta baseballütővel, mert állítása szerint előzőleg őket látta besurranni háza garázsába. A kiérkező rendőrök a két férfit orvoshoz vitték sérüléseikkel, ám az orvos csak jóval később, augusztus 25-én állított ki látleletet sérüléseikről. Az orvosi vizsgálat után a városi kapitányságra állították elő őket, ahol a kihallgatás során – lopással gyanúsították a két roma férfit – körülbelül három órán keresztül bántalmazták a rendőrök R. Miklóst. A sértettnek gyakorlatilag az egész testét érte a file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 20 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
bántalmazták a rendőrök R. Miklóst. A sértettnek gyakorlatilag az egész testét érte a bántalmazás. Hajnalban a kihallgatásáról készített jegyzőkönyvet aláíratták a bántalmazottal, aki annak tartalmára később nem emlékezett. Ezután autóba ültették a félig eszméletlen férfit – aki egyébként ekkor még hivatalosan gyanúsított volt, később az ellene folyó eljárást megszüntették – , majd egy, a városon kívül eső erdős területen kidobták az autóból, sorsára hagyva. R. Miklós ezután a legközelebbi település orvosához ment, aki a sértettet megvizsgálta és a vizsgálat eredményét az orvosi ügyeleti naplóban rögzítette. Sérülései közül csak néhány: vérbeszűrődések, duzzanatok a szem körül, az egyik alkaron, a gerinc jobb oldala mellett, mindkét lábszáron, illetve három borda hátsó ívén elmozdulás nélküli haránttörés. A sérülések büntetőjogi gyógytartama 8 napon túli volt. A – meglehetősen hosszadalmasan és többszöri megszüntetést követően – lefolytatott nyomozás eredményeképpen a D. Városi Ügyészség 1999 végén nyújtott be vádiratot a két rendőr ellen a Budakörnyéki Bíróságra. A megtartott öt tárgyalás eredményeképpen a bíróság 2001. május 10-én hozta meg ítéletét, amelyben a két terheltet társtettesként elkövetett kényszervallatás bűntettében találta bűnösnek és 1-1 év börtönre ítélte őket. Ezt követően 2002. április 11-én a másodfokon eljáró bíróság is marasztaló ítéletet hozott, annyiban változtatva az elsőfokú ítéleten, hogy a szabadságvesztés büntetést egy év próbaidőre felfüggesztette. A NEKI az utóbbi időben kialakított és követett gyakorlatának megfelelően a büntetőeljárás jogerős befejezését követően a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt polgári jogi keresetet terjesztett elő. Mielőtt ismertetnénk az ügyben készített keresetlevél tartalmát, valamint az annak beadását követően történt fejleményeket, érdemesnek tűnik kitérni egy kérdésre. A sértett ugyanis a büntetőeljárásban nem terjesztett elő polgári jogi igényt. Mindazonáltal a később előterjesztett kereset jogalapja a Ptk. 349.§-a, mivel a kárt az alperes államigazgatási jogkörben okozta. Csakhogy, a Ptk. fenti szakasza szerint államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetve ha a károsult a rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. A kérdés tehát úgy merülhet fel, hogy a polgári jogi igény előterjesztésének elmulasztása kizárttá teheti-e a Ptk. 349.§ megvalósulását, azaz a polgári jogi igény rendes jogorvoslatnak tekinthető-e; továbbá, felmerülhet-e más jogorvoslati lehetőségek igénybe vétele a kártérítési kereset beadása előtt. A PK. 43. számú állásfoglalás egyértelműen rögzíti, hogy a Ptk. 349.§ vonatkozásában (is) a rendes jogorvoslat a fellebbezés. Nem tekinthető ilyenformán rendes jogorvoslatnak a közigazgatási döntések esetén a döntések felülvizsgálatára nyitva álló bírósági út igénybevétele sem. Ebből egyenesen adódik, hogy államigazgatási jogkörben okozott kár esetén a polgári eljárás igénybevételét megelőzően – amennyiben büntetőeljárás is indult a károkozó cselekmény kapcsán – nem szükséges, nem perelőfeltétel a polgári jogi igény büntetőeljárásban való bejelentése. Esetünkben hozzátehetjük még azt, hogy a károkozó magatartás ellen legfeljebb panasszal élhetett volna a sértett, egyéb “rendes” jogorvoslat nem állt rendelkezésére, arról nem is beszélve, hogy bármilyen jogorvoslati fórum igénybevétele sem lett volna alkalmas a kár elhárítására. A keresetlevél magvát a büntetőügyben született ítéleti tényállás adja. Fentebb már utaltunk arra, hogy mennyire lényeges bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt indított eljárásokban a jogerős büntető ítélet megléte, hisz a felperes (korábbi sértett) alappal hivatkozhat az abban megállapított tényállásra. Arról is szóltunk, hogy a polgári per bírósága nem kötött az ítéleti tényálláshoz és az indokoláshoz abban az értelemben, hogy az előtte fekvő file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 21 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
nem kötött az ítéleti tényálláshoz és az indokoláshoz abban az értelemben, hogy az előtte fekvő ügyben “teljesen” szabadon értékelheti az okozott kár, a felelősség, okozati összefüggés, stb. kérdéseit. Ennek ellenére érvényesül az a gyakorlat, hogy a büntetőítéletben foglalt tényállástól merőben eltérő (természetesen a kártérítés szempontjából relevanciával bíró) tényállást nemigen állapít meg a polgári bíróság. Már csak azért sem valószínű ez, mert pl. a polgári ügyszak bírája nem rendelhet el mondjuk pótnyomozást, nem támaszkodhat saját nyomozati iratokra, magyarán közel nem képes olyan mélységű “tényfeltárást” végezni, mint büntetős kollégái. Ennek ellenére támaszkodhat olyan adatokra, nyilatkozatokra, iratokra (a büntetőügy iratain kívül is), amelyek alapján úgy dönthet, hogy egyes momentumokat másként értékel, egyes magatartásokat eltérően ítél meg (hangsúlyozottan nem büntetőjogilag értékelhető módon, hisz erre nincs lehetősége!), minekutána ezeket a mozzanatokat, cselekményeket a kártérítés tekintetében másképp értékelheti, mint pl. az a büntetőügy ítéletéből egyébként következett volna. A szintén említett BH. 1996. 255. alapján is hangsúlyozzuk, hogy nem a büntetőügyben eljárt bíróság ténymegállapításaitól való eltérést jelenti mindez, hanem azt, hogy ezeket a megállapításokat vizsgálatnak alávetve és azokat a kártérítésre vetítve más következtetéseket vonhat le a polgári bíró. A kereset a továbbiakban – utalva a tényállásra – kifejti, hogy a kihallgatást végző rendőrök megsértették a felperes személyhez fűződő jogait, hiszen a Ptk. 76.§-a alapján e jogok sérelmét jelentik különösen a testi épség, emberi méltóság és a becsület megsértése. A rendőrök e cselekményeiket szolgálati viszonyukkal összefüggésben követték el, ezért a Ptk. 348.§-a alapján a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságot kérte kötelezni a kártérítés megfizetésére, illetve marasztalni a Ptk. 84.§ (1) bekezdésének a) és c) pontjaiban felsorolt joghátrányokban. A rendőrség ellenkérelmében lényegében nem vitatja a jogsértés megtörténtét; mindazonáltal a vagyoni károsodás, ami a felperesi álláspont szerint abban nyilvánult meg, hogy a felperes munkaszerződését a polgármesteri hivatal nem hosszabbította meg a bántalmazás következtében elszenvedett sérülései miatt, álláspontjuk szerint megalapozatlan. A keresethez mellékelt igazolások tanúsága szerint ugyanis a bántalmazás időpontja és a munkaszerződés lejártának időpontja egyáltalán nem esnek egybe, azaz a kettő közötti összefüggés kizárt. Ezek tisztázása tehát a későbbi bizonyítás tárgya lesz. A nem vagyoni károsodás vonatkozásában “engedőbb” az alperes: elismerik a károsodást, csak az összegszerűséget vitatják. Az alperes arra hivatkozik, hogy a keresetben felsorolt “lelki károsodás” milyen bizonyítékokkal támasztható alá, ugyanis ilyeneket a felperes nem jelölt meg. Ekként az 1.000.000 Ft. összegű kártérítést túlzottnak tartják. Amellett, hogy az alperes alappal hivatkozik a bizonyítékok hiányára, illetve már előzetesen arra a síkra helyezkedik, miszerint a nem vagyoni kár körében is részletes bizonyítást igényel az összegszerűség kérdése, érdemes röviden kitérni egy e körben meglévő, kiélezett vitára. A nem vagyoni kár körében alapvetően kétféle gyakorlat alakult ki, pontosabban van alakulóban. Az egyik megközelítés alapja az, hogy az erkölcsi sérelem önmagában megalapozza a kártérítési igényt, azaz annak összegszerűségét külön bizonyítás nélkül is, körültekintéssel, mérlegeléssel meg lehet állapítani. Ez azt jelenti, hogy természetesen igen részletes bizonyítást lehet felvenni a kár mértékének megállapítására, de tulajdonképpen valamilyen összegű “kárpótlás” megállapítható a nélkül is, hogy pontos, részletes kárösszeget bizonyítana a károsult. A másik szerint nem ilyen egyszerű a dolog: e nézet szerint a nem vagyoni kár – figyelemmel arra, hogy a kártérítés, mint olyan tulajdonképpen egy tőről fakad, legyen az vagyoni vagy nem file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 22 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
arra, hogy a kártérítés, mint olyan tulajdonképpen egy tőről fakad, legyen az vagyoni vagy nem vagyoni, hiszen pénzbeli kompenzációról van szó – megítélése körében igen is nagyon részletes és lehetőleg minden releváns mozzanatra kiterjedő bizonyítás szükségeltetik. E körben az általánosan elfogadott és használt “hívószó” az életminőség romlás. Ez nagyjából a következőt jelenti a Ptk. magyarázata szerint: “A kár bekövetkeztének vizsgálata tehát arra ad választ, hogy a felrótt magatartás eredményeként – adott esetben a külvilágban is észlelhető módon – csökkent-e a személy testi vagy lelki életminősége, illetve hátrányosan változott-e a jogi személy autonómiája, értékelése. Amennyiben igen, tehát a személyhez fűződő jog megsértése nyomán valamilyen pótolandó hiány keletkezett, úgy megállapítható a nem vagyoni kár, és megalapozott az e tárgyú igény. Így a négyszemközt tett becsületsértő kijelentés, amely nem vált ki semmilyen lelki sérülést az érintettből, immateriális kár hiányában nem eredményezhet nem vagyoni kártérítést. Olyankor azonban, amikor egy magatartás megalapozottan félelemérzet kialakulásához vezet, a nem vagyoni kártérítésre lehetőség van még akkor is, ha az ekként kialakult átmeneti vagy tartós lelki sérülést a külvilág nem érzékeli.” Ennek az okfejtésnek van egy-két gyenge pontja. Tudvalevő, hogy az Alkotmánybíróság 34/1992. határozatában megsemmisítette a Ptk. korábbi, a nem vagyoni kárra vonatkozó szövegét, amely a nem vagyoni kár megtérítését a súlyosabb esetekre korlátozta. Ezzel a változással megnyílt a lehetőség a “kisebb” lelki sérülések miatt keletkezett igények érvényesítésére és megítélésére is. Véleményünk szerint az Alkotmánybíróság döntése éppen azt célozta, hogy a nem vagyoni kár köréből a “nagyobb”, “súlyosabb”, “kisebb” kifejezéseket száműzzék, azaz ne lehessen relativizálni a lelki sérüléseket. Az “egyenlő méltóságú személy”ként kezelés, és az “általános személyiségi jog” kategóriája azt a kívánalmat állítják elénk, hogy a nem vagyoni kár körében is egyenlőséget teremtsenek a “kisebb” és “súlyosabb” jogsértések között, legalábbis az igényérvényesítés körében. Nem vitatható, hogy az adott ügy vizsgálatakor mind a jogsértés súlya, jellege, mind annak pénzbeli vonzata szerint vannak és lesznek súlyosabb és enyhébb esetek. Az “életminőség” kétes és meglehetősen rosszul hangzó kategóriájának bevezetése és alkalmazása azonban ismét egy korlátot állít fel. Ennek alkalmazásával juthatunk el az olyan, nézetünk szerint tarthatatlan állásponthoz, hogy a négyszemközt elhangzó becsületsértő kifejezés nem okoz “semmiféle lelki sérülést”. Miért nem? Ki mondja meg, hogy én mennyire vagyok érzékeny ember? Ki mondja meg, hogy mennyire és milyen távon viseli meg az embert akár egy közeli ismerősének, barátjának olyan kijelentése, amellyel “belegázol a lelkivilágába”? Milyen alapon méricskélik az ember “életminőségét”? E bizarr hangzású szó netán azt jelenti, hogy egy hajléktalan vagy alkoholista “legyalázása” nem vezet annak lelki sérüléséhez, hiszen életminősége már nem romolhat? Hiszen milyen értékelés alakulhatott már ki egy alkoholistáról, persze, ha ez köztudott? Ezt az embert le lehet “kurvázni”, idiótázni, “részeg állatozni”? És ha nem volt ismert alkoholista mivolta, akkor annak híresztelése, az illető – esetleg négyszemközti – legyalázása nem vezet lelki sérüléshez? Megítélésünk szerint a Legfelsőbb Bíróság nem éppen jó utakon jár (tisztelet a kivételnek), amikor erre a kategóriára próbálja felfűzni a személyiségvédelem és nem vagyoni kár körében követendő gyakorlatát. Ismét hangsúlyozzuk, hogy az említett vita igen élénk és folyamatos, és tegyük hozzá, szerencsére érződnek a helyi és megyei bíróságok gyakorlatában az elszakadási törekvések. Ennek ellenére a már idézett Magyarázat a jelenlegi gyakorlatot “A Legfelsőbb Bíróság által követett, helyesnek tartott, s elfogadott”-ként említi. Visszatérve a konkrét ügyhöz, az első tárgyaláson a bíróság közölte a felperesi képviselővel, dr. Muhi Erikával abbéli vélekedését, hogy a kárt államigazgatási jogkörben okozták, ilyen módon file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 23 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
Muhi Erikával abbéli vélekedését, hogy a kárt államigazgatási jogkörben okozták, ilyen módon az eljárás a megyei bíróság hatáskörébe tartozik. A bíróság “felhívásának” megfelelően a felperes képviselője is kérte az ügy áttételét, egyebekben pedig perbe vonta a korábbi büntetőügy két terheltjét, a személyhez fűződő jogok védelmére rendelt objektív szankciók velük szemben való alkalmazása végett. Az ügy a megyei bíróság előtt folytatódik.
3. Z. Sándorné I. Az ügy ismertetését megelőzően feltétlenül szükséges a polgári eljárások alapjául szolgáló előzmények megemlítése. 2000. december 7-én B. városban a fiatalkorú Z. Zoltánt lopáson érték tetten, azonban a fiú társával együtt édesanyja házába menekült a rendőrök elől. A rendőrök rövidesen megérkeztek a házhoz és kérték, hogy engedjék be őket a fiúk elfogása végett. Erre nem került sor, a rendőrök ezért kénytelenek voltak erősítést hívni az intézkedés véghezvitele érdekében. A kiérkező erősítés a fiúkat elfogta, akik ellenállást nem tanúsítottak. E közben Z. Sándorné hangos szóváltásba keveredett a rendőrökkel, követelve, hogy őt, mint törvényes képviselőt is vigyék be a rendőrségre fiával együtt. Ennek azonban a rendőrök nem tettek eleget, sőt, a helyszínen tartózkodó egyik rendőr a Z. Sándornéval való összeszólalkozása során az asszonyt pofon ütötte. 2001. január 19-én Z. Zoltánt őrizetbe vették a városi kapitányság munkatársai, erről azonban a fiú édesanyját nem értesítették hivatalosan, noha ezt könnyen megtehették volna, lévén Z-né a kapitányság épületében, illetve később az épület előtt tartózkodott. Egy ízben közölték vele, hogy fiát már másik helyre szállították, ami egyrészt nem volt igaz, másrészt hivatalos közlésnek sem volt tekinthető. Késő éjjel Z. Zoltán testvérei az egyik rendőr lakásán érdeklődtek testvérük felől, azonban csak a rendőr felesége volt otthon, akivel összeszólalkoztak. Ezt követően nem sokkal az őrizetbe vételt foganatosító két rendőr behatolt Z.né lakására, ahol az ott tartózkodókat bántalmazták és gázspray-vel lefújták. Később Z.né másik fiát is igen súlyosan bántalmazták. Z. Sándorné gyermekeivel és K. Erikával (a másik család kiskorú gyermekével) attól tartva, hogy bántalmazóik visszatérnek, elhagyta a lakást és a K. család háza felé indultak. Útközben ismét összetalálkoztak a két rendőrrel, akik autójukból kiszállva az asszony fejéhez pisztolyt tartva követelték, hogy mondja meg, hol találják két fiát. Z-né nem tudott válaszolni, így otthagyták és tovább indultak. A család az éjszaka hátralevő részét a K. család házában töltötte. Időközben – kb. éjfél körül – Z. Sándor, Z-né fia is hazaért a család által már otthagyott házba, és rövidesen a két rendőr is visszatért ide. A férfit a rendőrök szidalmazták, gázspray-vel lefújták, majd legalább két alkalommal ököllel megütötték. A bántalmazás következtében Z. Sándor 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, és sérüléseire nézve – szerencsére – orvosi látlelet is készült. Ennek később döntő jelentősége volt. A rendőrök ezután, immár véglegesen elhagyták a lakást, távoztukkor azonban megrongálták a televíziót és a videót, illetve betörték egy ajtó üvegét. A rendőrök felkeresték még Z-né másik fiát is otthonában, ám csak a feleségét találtak otthon, akit megfenyegettek. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 24 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
akit megfenyegettek. A lefolytatott nyomozást követően az elsőfokú bíróság 2002. június 19-i ítéletében a következő döntést hozta: az I. rendű vádlottat 3 év 6 hónap börtönbüntetésre és 4 év közügyektől eltiltásra ítélte hivatali visszaélés, súlyos testi sértés kísérlete, rongálás vétsége, hamis tanúzásra és közokirat-hamisításra való felbujtás miatt. A II. rendű vádlottat hivatali visszaélés, súlyos testi sértés kísérlete és rongálás vétsége miatt 2 év 8 hónap börtönbüntetésre és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte. A III. vádlottat hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt 300 napi tétel pénzbüntetésre ítélte, míg a IV. rendű vádlottat közokirat-hamisítás és büntetőügyben elkövetett hamis tanúzás miatt 1 év börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását 2 év próbaidőre felfüggesztette. Az eljárásban a sértetteket dr. Furmann Imre képviselte. A sértettek polgári jogi igényt is érvényesítettek az eljárásban, mind vagyoni, mind nem vagyoni károk tekintetében. A bíróság a vagyoni igénynek helyt adva kötelezte az I. és II. rendű vádlottakat 18.260 Ft. kártérítés megfizetésére (televízió, videó, üveg), a nem vagyoni igény tekintetében az igényt egyéb törvényes útra utasította. A fellebbviteli fórumként eljáró Nógrád Megyei Bíróság 2003. januárjában az elsőfokú ítélet tényállását kisebb korrekciókkal helybenhagyta, míg az I. és II. rendű vádlottak büntetését enyhítette: az I. rendűét 2 év 4 hónapra, a II. rendűét 2 év 2 hónapra. A büntetőeljárás jogerős befejezését megelőzően az egyéb útra utasított polgári jogi igény tekintetében – azaz a nem vagyoni kár megtérítése iránt – a jogi képviselő benyújtotta a keresetlevelet. Egy kisebb “közjátéknak” köszönhetően azonban a kereset tárgyalására már csak a jogerős befejezést követően került sor. A bűncselekménnyel okozott kár megtérítése érdekében indított perben a nem vagyoni kárt igényeltük, mivel a vagyoni károk megtérítését a büntetőeljáráson belül kértük. Első kérdésként az merült fel, hogy a polgári perben kit nevezzünk meg alperesként: a vádlottakat (azaz a rendőröket), vagy munkaadójukat, a megyei kapitányságot. Ez elsősorban a hivatali visszaélés, testi sértés és rongálás bűncselekményei kapcsán okoz gondot, a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazással összefüggésben kevésbé. A probléma magvát az adja, hogy miként állapítható meg a főkapitányság felelőssége egy olyan ügyben, ahol a rendőrök nem hivatalos eljárásban okoztak kárt, azonban hivatali helyzetüket kihasználva, azzal szoros összefüggésben követtek el bűncselekményt. A hivatalos eljárás fennállása kizárható, és e vonatkozásban röviden taglaljuk a hivatali visszaélés bűncselekményének tényállását, melyet a büntetőeljárás ismertetésekor mellőztünk. Maga a tény, hogy első fokon e bűncselekmény miatt marasztalták el az I. és II. rendű vádlottakat utal arra, hogy a rendőrök nem hivatalos eljárás körében követtek el bűncselekményt: a hivatali visszaéléssel ugyanis az összes többi hivatali bűncselekmény a specialitás viszonyában áll, azaz bármely egyéb (speciális) hivatali bűncselekmény megvalósulásakor ez utóbbiak kerülnek megállapításra, a hivatali visszaélés és a többi hivatali bűncselekmény halmazata csak látszólagos. Az elhatárolást e körben – kissé leegyszerűsítve a kérdést – az adja, hogy a speciális hivatali bűncselekmények esetében van olyan hivatalos eljárás, amely nem jogellenes és amelynek keretében a bűncselekmény megvalósul. Példának okáért, ha a rendőrök esetünkben házkutatás vagy egyéb nyomozati cselekmény közben valósították volna meg cselekményeiket, akkor bántalmazás hivatalos eljárásban bűncselekménye valósult volna meg, Z-né esetében esetleg kényszervallatás, amennyiben fiai holléte felől kérdezik, mert azokat el akarják fogni. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 25 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
amennyiben fiai holléte felől kérdezik, mert azokat el akarják fogni. A III. rendű vádlott cselekménye – bántalmazás hivatalos eljárásban – ilyen dilemmákat nem vet fel. A hivatalos eljárás e cselekmény kapcsán egyértelműen utal a megyei rendőr-főkapitányság felelősségére. Továbbmenve a hivatali visszaélés bűncselekményének vizsgálatában, ebben az ügyben a vádlottak azt a tényállás harmadik fordulatát megvalósítva követték el, azaz hivatali helyzetükkel egyébként visszaélve. Ez a tényállási magatartás a legtágabb, amelynek körében többnyire a hivatali helyzettel együtt járó előnyök, lehetőségek, eszközök igénybevételével követi el a bűncselekményt a hivatalos személy. Hangsúlyozzuk, az előző felsorolás se nem egzakt, se nem taxatív, mivel a tényállás ezen fordulata inkább “nyitott”, azaz azon belül igen változatos formában valósítható meg bűncselekmény. Az ítélet e vonatkozásban leszögezi: ”…a vádlottak rendőrségi gépkocsival mentek Z-ék házához több ízben is, ezt a gépkocsit használták Z. Sándor keresése során, s a sértettek bántalmazása és fenyegetése is – részben – a rendőrségnél rendszeresített kényszerítő eszközök felhasználásával történt. Az I. és II. rendű vádlott tehát a hivatali helyzettel visszaélve, az őket foglalkozásuknál fogva megillető eszközöket magáncélra igénybe véve követett el olyan cselekményeket, amelyek célja jogtalan hátrányok okozása volt.” Az idézett indokolási szakasz azt mutatja, hogy az említett tényállási magatartás ilyen formában is megvalósítható, valamint utal a következő lényeges elemre a bűncselekmény kapcsán. Ez pedig a célzat: jogtalan előny szerzése vagy jogtalan hátrány okozása. Esetünkben az utóbbi valósult meg: a rendőrök azzal a céllal támadtak a családra, hogy nekik jogtalan hátrányt okozzanak. A keresetlevélben a fenti cselekménnyel okozott jogtalan hátrányt kellett gyakorlatilag a polgári jog nyelvére lefordítani, és megnevezni azon jogokat, amelyek sérültek. Mindezek előtt röviden kitérünk az alperesi pozíció kérdésére. A kérdést egyfelől a “rendőrségi jog” oldaláról, másrészt a polgári perrendtartás és a polgári jog alapján kell tisztázni. A Rendőrség Szolgálati Szabályzatának egyik kitétele szerint az ORFK és a közvetlen alárendeltségében működő rendőr-főkapitányság jogi személy. Ez azt jelenti, hogy hasonló ügyekben a megyei főkapitányság rendelkezik perképességgel, azaz perelhet és perelhető, ellentétben a városi kapitánysággal, vagy egyéb szervekkel. Az más kérdés, hogy a megyei főkapitány szintén gyakorol munkáltatói jogokat a városi kapitányság állománya felett. Esetünk polgári jogi és perjogi megítélése már nem egyszerű: a NEKI ugyanis keresethalmazattal “élt”: több felperes pereli az alperesi rendőr-főkapitányságot. Csakhogy – és innen rövidesen áttérhetünk a bíróság hatáskörének kérdésére – míg a “pofonütés” esetében az államigazgatási jogkörben okozott kár az, ami kapcsolatot létesít a felperes Z-né és a főkapitányság között, addig a hivatali visszaélésnél a kapcsolat távolibb: e vonatkozásban – a hivatali jellegre, szolgálati eszközök használatára, és egyáltalán a rendőri mivoltra figyelemmel – a “munkaviszony”, pontosabban a szolgálati viszony teremt kontaktust a károkozás és a felelősség viselője, a rendőrség között. A károkozási cselekmény hivatali jelleggel való összefüggése, az a tény, hogy szolgálati gépkocsit és szolgálati kényszerítő eszközöket használtak, megállapíthatóvá teszi a munkaviszonnyal összefüggésben történt károkozást. A kérdés azonban ennél bonyolultabb, ahogy azt a későbbi eljárásban az alperes előkészítő iratában megvilágította. Nevezetesen azzal érvelt az alperes, miszerint a Ptk. 348-§-a nem is alkalmazható esetünkben, ugyanis a rendőrök nem munkaviszonyban, hanem szolgálati file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 26 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
alkalmazható esetünkben, ugyanis a rendőrök nem munkaviszonyban, hanem szolgálati viszonyban állnak a rendőrséggel. Az érvelés frappáns, ámde nem helytálló. Egyrészt az 1996. évi XLIII. törvény is, másrészt a rendőrségi jog egyéb jogszabályai is ismerik és tárgyalják a munkáltató fogalmát. Ugyanakkor a BH. 1998. 54. számú eseti döntés is kimondja, miszerint a Munka Törvénykönyveinek egyes rendelkezésit a rendőrségi szolgálati viszonyra értelemszerűen alkalmazni kell. Továbbá, a jogirodalom szerint (is) a Ptk. 349.§-a “tulajdonképpen […] az alkalmazotti károkozásra vonatkozó polgár jogi rendelkezés specifikus esete”. Ezen túlmenően a PK. 42. állásfoglalás is kifejti, hogy “az őrszolgálat ellátása közben, de nem a szolgálati feladatok teljesítése érdekében kifejtett tevékenységgel okozott kárért való felelősség tekintetében - az eset körülményeitől, elsősorban a károkozás módjától függően - a Ptk. 348. és 339. §-aiban, illetőleg a 345. §ban megállapított feltételek az irányadók”. Azaz a szolgálati viszonyban álló személy károkozása, ha az nem államigazgatási jogkörben okozott kárhoz vezet, megteremtheti a munkáltató felelősségét, azaz felhívható a Ptk. 348.§-a. E körben hivatkozunk továbbá – immár azon az elvi alapon állva, miszerint a szolgálati viszonyra is kiterjed a Ptk. 348.§ hatálya – a BH 1983. 443. számú eseti döntésre, amely szerint “Az alkalmazottért való felelősség szabályainak alkalmazását nem zárja ki az, ha az alkalmazott a munkaköri feladataiba nem tartozó, vagy a munkáltató által kifejezetten tiltott tevékenységgel okoz harmadik személynek kárt. Akkor is megállapítható a munkáltató felelőssége, ha az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben bűncselekménnyel okoz harmadik személynek kárt”. Az alperes “megválasztása” tehát nem lehetett kérdéses. A bíróság hatáskörének dilemmája viszont nehezebbnek bizonyult. A fent vázoltak alapján mindez problémaként fel sem merülhetne, csakhogy e körben – meg kell vallanunk – hibát vétett a NEKI. Keresetünkben ugyanis mindenekelőtt a hivatali visszaélés vonatkozásában felmerült kárra és az ezzel kapcsolatos eljárásra, perindításra összpontosítottunk. Természetesen vizsgáltuk, hogy lehetséges lenne-e az alperes perelése államigazgatási jogkörben okozott kár miatt, amely eljárás a megyei bíróság hatáskörébe tartozik. Mivel a polgári jog alapján erre (dacára az említett hivatali helyzettel való összefüggésnek) nem láttunk lehetőséget, ezért a munkavállaló által okozott kár megtérítése miatti felelősséget tettük a kereset egyik alapjává. Igen ám, csakhogy az államigazgatási jogkörben okozott kár (a pofon) tényállását és kereseti kérelmét is ehhez “igazítottuk”, szintén a munkaviszonyra alapítva a keresetet, illetve az alperesi pozíciót, megkerülve ezzel a közigazgatási jogkör vonzatait. Egyébként hivatkozási alapunk és a megjelölt jogviszony téves nem, csak “kevesebb” volt, mint amit ténylegesen meg kellett volna jelölni. A helyes megoldás az lett volna, ha az államigazgatási jogkörben okozott kár miatti kereseti kérelem alapján az egész keresetet a Nógrád Megyei Bírósághoz nyújtjuk be, mivel a “többféle jogalapon előterjesztett kereseti kérelem elbírálására a magasabb hatáskörű bíróság köteles.”. A fenti kérdést a városi bíróság zárta rövidre: a kereset áttételéről határozott az első tárgyaláson. A továbbiakban az eljárást a Nógrád Megyei Bíróság folytatta le. A megsértett jogok vonatkozásában alapul szolgált a büntetőeljárásban hozott első fokú ítélet is. Az ítélet a jogi értékelésben kiemelte, hogy “A cselekmények során négy embernek (a Z. család három tagjának és K. Erikának) a jogai, illetve jogos érdekei sérültek. Ezek a jogvédte érdekek a következők: a magánlakás sérthetetlensége, a testi épség, a becsület és az emberi méltóság, valamint a vagyoni viszonyok.”. Ehhez már itt hozzá kell tennünk, hogy Z.-né kiskorú gyermekeinek a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jogai szintén sérültek az ítélet szerint, hisz ők is ugyanúgy otthon tartózkodtak, közvetlenül tanúi voltak hozzátartozóik fenyegetésének, bántalmazásának és az események rendkívül megrettentették őket is. Éppen ezért a keresetlevélben őket is felperesként jelöltük meg, akiknek jogvédte file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 27 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
őket is. Éppen ezért a keresetlevélben őket is felperesként jelöltük meg, akiknek jogvédte érdekeik sérültek. Az más kérdés, hogy a gyermekeket nem érte büntetőjogilag értékelhető atrocitás, ezért nem nevesítette ezen jogsértéseket az ítélet, illetve az említett jogokat csak felsorolta, de nem rendelte hozzá a jog birtokosához. Keresetünkben el kellett választanunk a csak Z-nét ért bántalmazást a család többi tagját is, illetve még egy kiskorút ért támadásoktól. Ilyen módon Z-né esetében arra hivatkoztunk a keresetlevélben, miszerint a pofonütés megsértette a felperes személyhez fűződő jogait, nevezetesen a testi épségét, emberi méltóságát és becsületét. A károkozó cselekmény jellegénél fogva megalázó volt, és elég súlyos sérülést okozott ahhoz, hogy a felpereshez mentőt is kellett hívni. A helyszínen többen tartózkodtak, így többen láthatták a cselekményt. Összességében álláspontunk az, hogy a jogsértő cselekmény annak jellege, módja és becsületet, testi épséget és emberi méltóságot sértő mivolta miatt nem vagyoni kárt is megállapíthatóvá tesz. Ennek mértékét 50 000 Ft-ban állapítottuk meg (ezen felül a törvényes kamatokra is kiterjesztettük az igényt). Hozzá kell tenni azt is, hogy – megítélésünk szerint – a nem vagyoni kár iránti “jogos igény” megítélése nem tisztázott jelenleg sem a gyakorlatban. Két álláspont különíthető el, melynek tengelyében az a kérdés feszül, hogy a nem vagyoni kár minden tekintetben vagy legalábbis túlnyomó részben megfelel a vagyoni kár jogi szabályozásának. Az egyik álláspont (most elsősorban a bírói gyakorlatról van szó) szerint a nem vagyoni kár megállapítására csak akkor van lehetőség, ha a személyiségi jogsérelemmel együtt, annak következtében valóban bekövetkezett valamilyen nem vagyoni hátrány, azaz kár: szükségképpen lennie kell valami olyan változásnak a károsult életében (tipikusan az “életminőség” változása, életlehetőségek beszűkülése), amelyet kompenzálni kell, amely “forintosítható”. A másik álláspont szerint pusztán a személyiségi jogsérelem megalapozza a nem vagyoni kár iránti igényt. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság egyik ítéletében kimondta, hogy “…a nem vagyoni kár megtérítésére kötelezés a személyhez fűződő jogok védelmének egyik eszköze, önmagában a személyhez fűződő jogok bármilyen súlyú megsértése megteremti a jogalapját a nem vagyoni kárért való felelősségnek és a sérelem foka kizárólag a kártérítés összegszerűsége körében értékelhető .” Magyarán, e logika mentén haladva “a pofon nem ingyen van”, hiszen annak személyiséget sértő jellege nem vitatható, tehát nem vagyoni hátrányt is okozott. Nem tisztázott viszont az, hogy miként rendelhetünk egyetlen fillért is pusztán a jogsértés mellé, hiszen amennyiben a felperes/károsult nem képes bizonyítani bármilyen bekövetkezett hátrányt, pl. a sérülés annyira csekély fokú, hogy nem fejezhető ki pénzben, azaz csak jogalap van, de nincs mit megtéríteni, akkor felborul az okfejtés: ha nincs kár, akkor azért felelősséggel sem lehet tartozni, azaz a jogsértés önmagában nem okozott kárt. Nem célja az esetleírásnak, hogy e dilemma végére járjon, mindössze jelezni kívánja, hogy a vita elég éles, és nem csak elméleti, hisz leggyakrabban épp a tárgyalóteremben kerül rá sor. Ugyanakkor véleményünk szerint a kár mértékét nem indokolt úgy megközelíteni, ahogy a jelenlegi Legfelsőbb Bírósági gyakorlat teszi, azaz az életminőség-romlás vizsgálatán keresztül. Ezt egy korábbi esetleírásunkban már részleteztük. Még összetettebb a helyzet a hivatali visszaélés körében felmerült kár esetében, bár annyiban egyszerűbb is, hogy itt könnyebb a bekövetkezett kárt, illetve hátrányt bizonyítani. A mondottak szerint a cselekmények személyhez fűződő jogot sértettek. A kereset e körben a testi épség és az emberi méltóság megsértését emeli ki, mint nevesített személyhez fűződő jogokat. A felperesek köre kibővült Z-né nagyobbik lányával, illetve négy kiskorú gyermekével, valamint Sándor nevű fiával, akit szintén bántalmaztak. Az előző esethez képest itt súlyosabb a jogsértés foka, illetve nem vitatható, hogy erőszakos jellegű bűncselekmények szükségképpen okoznak kárt, természetesen az összegszerűség bizonyítás kérdése. Mindkét eset vonatkozásában nagy jelentőséggel bír az az eseti döntés, mely kimondja, hogy “a polgári per bírósága nem
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 28 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
jelentőséggel bír az az eseti döntés, mely kimondja, hogy “a polgári per bírósága nem utasíthatja el a személyhez fűződő jog megsértése miatt indított keresetet, ha ugyanazon cselekmény miatt a büntetőbíróság az elkövető bűnösségét megállapította.”. Ez nem jelent mást, minthogy a büntetőeljárásban megállapított marasztaló ítélet alapján lényegében a per elsődleges kérdése az összegszerűség, a nem vagyoni kár mértéke. A megyei bíróság előtt zajló eljárásban a bíróság nem folytatott le részletes bizonyítást. Tulajdonképpen még a (nagykorú) felpereseket sem idézte személyes megjelenésre, de a személyesen megjelent felpereseket meghallgatta. Az alperes képviselője kérte a kereset elutasítását, azon az alapon, hogy az megalapozatlan, és nem teljesíti a törvényi feltételeket, nevezetesen a jogorvoslati lehetőségeket nem merítettük ki. Az alperes ezen védekezése különösebb figyelmet nem érdemel, ugyanis (ahogy azt a bíróság is megjegyezte), ez a védekezés alaptalan, ugyanis a rendes jogorvoslat a fellebbezés, ez pedig esetünkben nem is volt igénybe vehető. Másrészt nem is volt olyan jogorvoslati lehetőség, amivel a kár elhárítható lett volna. Az alperes – kissé megkésve – írásbeli előkészítő iratot is előterjesztett, amire a felperes is részletes beadványban válaszolt. Ez utóbbi előkészítő irat, illetve a legutolsó, április 15-i tárgyaláson előterjesztett alperesi nyilatkozat azt vetette fel, hogy a felperes keresete azért is időelőtti, mert a rendőri intézkedések ellen nem terjesztettek elő panaszt, márpedig e jogorvoslatot a felperesnek ki kellett volna merítenie a Ptk. 349.§ alkalmazhatósága érdekében. A bíróság végül nem fogadta el – helyesen – ezt az érvelést. A fenti napon a megyei bíróság ítéletet is hirdetett. Ebben részben helyt adott a felperesi igényeknek a következők szerint: a pénzbeli követeléseknek csak a kiskorú gyermekek esetében nem adott helyt a keresettel egyező kérelemnek; utóbbi felpereseknek összesen 25.000 Ft. kártérítést ítélt meg, ami jelentősen eltér a kereseti igénytől. A bíróság ezt a sérelem jellegével és súlyosságának fokával igazolta. Ami még nagyon lényeges, az a marasztalás jogalapja a II. kereseti kérelem vonatkozásában, azaz a hivatali visszaélés körében. A bíróság ez esetben is a Ptk. 349.§-t jelölte meg jogalapként, ellentétben a keresettel, amely a 348.§-t hívta fel e körben. A bíróság indoka a következő: “[…] a felperesek részére nyilvánvalónak tűnhetett, hogy az alperes hivatalos eljárása során jár el, hiszen a rendőrök hivatali gépkocsival érkeztek a helyszínre. […] A megyei bíróság álláspontja szerint mindkét esetben alkalmazható a Ptk. 349.§ (1) bekezdése, mivel a felpereseknek nem volt tudomása arról, hogy az elkövetők szolgálatban vannak-e vagy sem, eljárásuk hivatali időben történik-e, illetve annak célja magánjellegű vagy hivatali. Az elkövetők szolgálati gépjárművel érkeztek a felperesekhez, továbbá szolgálati fegyverüket, és sprayüket használták.”. A bíróság tehát egy “csavarral” töltötte ki azt a hézagot, ami a munkaviszonyra vonatkoztatott kereseti kérelem és a szolgálati viszony ennek meg nem felelése között (legalábbis az alperes szerint) alakult ki, és úgy döntött, hogy államigazgatási jogkörre alapítva marasztalja el az alperest e kereseti kérelem vonatkozásában is. A kérdéskört hosszabban nem boncolgatva csak annyit jegyzünk meg, hogy álláspontunk szerint a 348.§ alapján is meghozható lett volna az ítélet. A bíróság ítéletét követően a nyitva álló fellebbezési időben az alperes nem élt jogorvoslattal, sőt, a felperesek tájékoztatása szerint 2003. május 26-án az alperes a megítélt összeget megfizette a felperesek részére. Az elsőfokú ítélet 2003. május 30-án emelkedett jogerőre. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 29 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
megfizette a felperesek részére. Az elsőfokú ítélet 2003. május 30-án emelkedett jogerőre.
4. Z. Sándorné II. Közvetlenül a bűncselekmény miatt folytatott eljárásban hozott első fokú ítélet kihirdetése után 2002. június 27-én a Nógrád Megyei Hírlapban “Rendőrök a vádlottak padján” címmel jelent meg egy újságcikk. Az újságcikkben a Z. Sándorné és családja sérelmére elkövetett bűncselekményekről – többek között – a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivőjét kérdezték, aki, miután “a hírt megerősítette”, hozzátette, hogy “a sértett család beilleszkedési problémáik miatt sok gondot okoz a város közösségének”. E kijelentés miatt Z. Sándorné és családja – szintén dr. Furmann Imre képviseli a családot – polgári pert kezdeményezett a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság ellen az előbbi kereset beadásával egy napon. A bíróság a keresetlevelet – hasonlóan az előző ügyhöz – áttenni kívánta a megyei bírósághoz, mondván, a kárt államigazgatási jogkörben okozták. Míg az előbbi esetben az áttétel helyes volt, addig ez ügyben kevésbé érthető az áttételi végzés indokoltsága. Nem államigazgatási jogkörben okozták a kárt (mint látni fogjuk), a Pp. azon rendelkezése pedig, miszerint a személyhez fűződő jogok megsértése miatti ügyek megyei hatáskörbe tartoznak, csak 2003. január 1-től hatályos. Igaz ugyan, hogy az 1999. évi CX. törvény tartalmaz egy olyan rendelkezést, hogy – többek között – az ilyen ügyek, ha egy éven belül érkeztek a bírósághoz, és a perindítás hatályai még nem álltak be, akkor áttehető a megyei bíróságra. A perindítás hatályai akkor állnak be, ha a bíróság a keresetlevelet közölte az ellenérdekű féllel. Ez viszont megtörtént a tárgyaláson, hisz a bíró átadta ezt a keresetlevelet is az alperes képviselőjének és ezzel a kereset közöltnek tekinthető. A bíróság tehát úgy látta, hogy ez az eljárás is államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése miatt folyik: ennek megfelelően az ügyet áttette a Nógrád Megyei Bíróságra. A felperesek és képviselőjük az ezt elrendelő végzést nem fellebbezte meg. A megyei bíróság azonban kételyeinek adott hangot, mondván, az ügy nem feltétlenül államigazgatási jogkörben okozott kár iránt folyik. Tekintettel azonban arra, hogy az illetékes városi bíróság hatáskörét jogerősen kizárta, a megyei bíróságnak a Legfelsőbb Bírósághoz kellett megküldenie az ügyet az eljárós bíróság kijelölése végett. Erre mindeddig nem került sor. A bevezetőben említett újságcikk idézett kitétele kapcsán tehát jó hírnév megsértése miatt keresettel éltünk. Álláspontunk az, hogy a szóvivő kijelentése tényállításnak tekinthető, az állítás valótlan és az érintetteket sérti. A “kötéltánc-effektus” ebben az ügyben is megjelenik. Melyik az a pont, ahol a jó hírnév megsértése bekövetkezik? Jogsértő-e ez a látszólag ártalmatlan kijelentés? Okozhat-e olyan hátrányt, olyan változást az érintettek életében, életminőségében, mely nem vagyoni hátrány iránti igényt tesz megalapozottá? Van-e helye egyáltalán egy ilyen kijelentés esetén bizonyításnak abban a körben, hogy a Z. családnak valóban voltak, vannak beilleszkedési problémáik? Ezek a kérdések nem dönthetők el olyan egyszerűen. Ebben az ismertetőben nem is lehet egyértelmű választ adni ezekre, így követjük azt a megoldást, hogy rövid áttekintését adjuk a keresetnek, és a főbb nehézségeknek. A felperesek körébe nem tartozik bele K. Erika, csak a Z. család egyes tagjai. A cikk megjelenésének napján Z-né felhívta a NEKI-t, és panaszolta, hogy a fenti újságcikket rendkívül megalázónak, sértőnek érzi. Mindenekfelett az háborította fel, hogy a teljes családra vonatkozik a kijelentés, és egy olyan atrocitás kapcsán, ahol ők áldozatok voltak, és – a bírósági file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 30 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
vonatkozik a kijelentés, és egy olyan atrocitás kapcsán, ahol ők áldozatok voltak, és – a bírósági ítélet által is kifejezésre juttatva – a bűncselekmény vonatkozásában “nem hatottak közre”. Másrészt a “beilleszkedési problémák” kitételt is igaztalannak érzi, ekképp megalázónak. A NEKI igazgatója, dr. Furmann Imre e minőségében illetve mint a Z. család jogi képviselője levéllel fordult a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányhoz, és kérte, hogy a kijelentés miatt – annak jó hírnevet és emberi méltóságot sértő jellege miatt – kérjenek bocsánatot a családtól egy, a cikket közlő napilapban közölt hirdetmény útján. A jogi képviselő jelezte, hogy ellenkező esetben kénytelen lesz peres úton kérni az előbbieket. A főkapitány 2002. július 3-án kelt levelében válaszolt, melyben közölte, hogy “az ügyben képviselt alapvető vélemény különbségek miatt” részletekbe nem bocsátkozik. Egyebekben nem tartja a kijelentést sérelmesnek, ezért a peres eljárást is felvállalják a jogi álláspontok tisztázása végett. Ennek megfelelően dr. Furmann Imre 2002. augusztus 3-án keresettel élt e körben a S. Városi Bíróságnál. A kereset abból indul ki, hogy a szóvivő kijelentése tényállítás volt, ráadásul valótlan állítás. A cikkben szereplő monogramok alapján (Z.Z, illetve Z.S.-né) a Z. család tagjai beazonosíthatók, nem utolsósorban azért is, mert maga a sérelmükre elkövetett bűncselekmény is, valamint az abban folytatott büntetőeljárás is ismert volt a településen. A kereset szerint a kijelentés “egy olyan tartalmú cikk után, melyben arról számol be az újság, hogy rendőrök bántalmaztak egy roma családot, olyan színben tünteti fel a Z. családot, miszerint a cikkben említett bántalmazásukra is ők adtak alapot, az viselkedésük, életvitelük számlájára írható. Z. Sándorné (akire a Z.S.-né monogram utal) fiatalkorú gyermekét, Z. Zoltánt (aki Z.Z. monogrammal szerepel a cikkben) valóban több bűncselekmény miatt ítélték már el, jelenleg is pártfogó felügyelet alatt áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egész Z. család okozna gondot a város közösségének, a család egésze bűnöző életmódot folytatna”. Továbbá: ”A cikkben ez a kijelentés jellege alapján, a szövegkörnyezet alapján azt sugallja, arra utal, az olvasóban az a képzet alakulhat ki, hogy a Z. család egésze erkölcstelen, bűnöző életmódot folytat, amiről a rendőrségnek is tudomása van. Ez a feltételezés azonban teljességgel alaptalan, így a szóvivő kijelentése megalapozatlan, valótlan. Éppen ezért az idézett kijelentés alkalmas a Z. család tagjainak mások által való hátrányos értékelésére, így e kijelentés sérti a felperesek emberi méltóságát és jó hírnevét.” Az alperesi pozíció kérdésének vonatkozásában, az ún. Szolgálati törvény ad eligazítást. Annak 18.§ (4) bekezdése szerint: “A hivatásos állomány tagja (…) a sajtónyilvánosság igénybevételével hivatalos eljárásban magánvéleményt nem nyilváníthat.” A szóvivő kijelentése tehát hivatalos kijelentés, azaz azt szolgálati viszonyával (munkaviszonyával) összefüggésben tette: a felelősség tehát a megyei rendőr-főkapitányságot terheli. A kereseti kérelem szerint az alperes megsértette az Alkotmány 54.§ (1), és 59.§ (1) bekezdését, valamint a felperesek polgári törvénykönyvben szereplő jó hírnévhez való jogát. A tárgyaláson bizonyítanunk kell, hogy a családra, annak életére a kijelentés a későbbiekben negatívan hatott, ezt több minden alátámasztja (gyerekekkel az óvodában másképp viselkedtek, sorozatos megjegyzések, stb.). A bekövetkezett hátrányok miatt felperesenként 50 000 – 50 000 Ft. nem vagyoni kár és annak kamatai megfizetésére, illetve bocsánatkérő tartalmú közlemény közzétételére kértük kötelezni az alperest.
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 31 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
5-6. Jogellenes fogvatartás I-II. Tekintettel arra, hogy nagyon hasonló ügyekről van szó, érdemes együtt tárgyalni a két ügyet. A NEKI két jogellenes fogva tartás miatt indult büntetőeljárásba kapcsolódott be 2000-ben, illetve 2002-ben. Továbbá, mindkét ügyben újabb eljárások megindítását tervezzük: a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére kötelezést polgári peres úton igyekszünk elérni. Az alábbiakban a két eset rövid felidézésén túlmenően azok polgári jogi vonatkozásait vizsgáljuk meg.
a) V. Csaba 2000 májusában kaptunk D.-ből bejelentést arról, hogy 1999. január 16-ról 17-re virradó éjszaka T. községében három roma fiatalembert súlyosan bántalmaztak, majd ezt követően a helyi körzeti megbízott a három bántalmazott fiatalt a rendőrőrsre előállította, ahol bántalmazásuk – rendkívül megalázó és embertelen módon – tovább folytatódott. A bántalmazást azonban nem a rendőr követte el, hanem azok a (civil) személyek – köztük egy polgárőr – akik “kíséretet adtak” az előállításhoz. A három roma származású fiatalember (közülük ketten még fiatalkorúak), V. Csaba, Sz. Attila és V. Zsolt 1999. január 16-án este a t.-i diszkóban töltötték az estét és az 1999 júniusában benyújtott vádirat szerint “ismeretlen körülmények között” kerültek szóváltásba két helybeli fiatallal. Ez utóbbiak közül egy fiatal lány az esetet követően édesapjának elmesélte a történteket. Az apa gumibotját magához véve indult el a diszkó felé azzal, hogy elégtételt vegyen a roma fiúkon a lányát ért sérelemért. Útközben találkozott a szolgálatban lévő helyi körzeti megbízottal valamint egy polgárőrrel, akiktől – szintén a vádirat adatait alapul véve – segítséget kért. Ezt követően mind az öten, tehát a rendőr, a polgárőr, az apa és lánya, valamint annak barátja érkezett a helyszínre, ahol a három, általuk keresett fiút egy kis utcában találták meg. A lány apja V. Csabát gumibottal kezdte ütlegelni. Hamarosan a helyszínen lévők közül többen is bekapcsolódtak a bántalmazásba. A szolgálatban lévő körzeti megbízott mindezt a nélkül nézte végig, hogy bármelyik oldalon beavatkozott volna; egyszer ugyan a bántalmazottak egyike segítséget kért tőle, ám a rendőr csak annyit mondott, hogy ő is hasonló módon cselekedne, ha a lányát sérelem érné. Miután az ütlegelést befejezték, a körzeti megbízott felszólította a roma fiatalokat, hogy üljenek be a szolgálati autójába, mert beviszi őket a rendőrőrsre. Érdekes módon a bántalmazók is követték őket, tehát mintegy kíséretet adtak az előállításhoz. A rendőrőrsön tovább folyt a romák bántalmazása, ahol rendkívül megalázó módon vettek elégtételt a sértetteken. Újfent a vádiratra támaszkodva: az egyik sértettet letérdeltették, hogy így kérjen bocsánatot a lánytól. Egy másik sértett erősen vérzett, de a bántalmazás tovább folyt, később pedig egy pisztoly is előkerült, amivel a fiúkat fenyegették. A körzeti megbízottnak később számot kellett adnia valamilyen módon az előállításról és a fiúk rendőrőrsön való benntartásáról, azaz hivatalos jelentést kellett készítenie a kényszerintézkedésről (ez az ún. kényszerpapír). Az előállítás indokaként azt jelölte meg, hogy az előállítottak nem tudták magukat igazolni, ezért kellett őket bevinni. Ez azért is érdekes, mert T. település elég kicsi ahhoz, hogy egymást ismerjék az emberek, nem is beszélve a körzeti megbízottról. A rendőr az elkészített valótlan tartalmú jelentés alapján feljelentéssel élt a sértettek ellen 1999. január 18-án személyi igazolvánnyal kapcsolatos kötelezettség megsértésének szabálysértése miatt. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 32 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
A roma fiatalok pedig időközben szintén segítségért fordultak egy d.-i szervezethez, akik dr. Barcsi István és dr. Bánszegi Judit ügyvédekhez irányították őket. Az ő segítségükkel tettek feljelentést bántalmazóik ellen a Hajdú-Bihar Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalnál, hiszen az egyik feljelentett rendőr volt. A megindult nyomozás során tisztázódtak azok az események, melyek alapján a D. Városi Ügyészség vádat emelt a bántalmazók ellen jogellenes fogvatartás, garázdaság és könnyű testi sértés miatt. A bíróság 2001. október 25-én hozott ítéletében az I. rendű vádlottat 1 év 10 hónap börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását 2 év próbaidőre felfüggesztette, a többi három vádlottat pénzbüntetésre ítélte. Az ítélet a kihirdetéskor jogerőre emelkedett, mert azt mind a vádlottak, mind az ügyész és a védő tudomásul vették. A NEKI további megbízást adott dr. Bánszegi Judit és dr. Barcsi István ügyvédeknek, hogy a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt keresettel éljen a polgári bíróság előtt. A kereset elkészült, azonban a felperesek (a bűncselekmények sértettjei) egyelőre nem válaszoltak megkereséseinkre.
b) F. Kálmán 2001. április 17-én a T. község melletti tó mellett F. Kálmán fát gyűjtött otthoni tüzelőhöz, amikor egy halőr megállította és kérdőre vonta, hogy mit csinál ott. Mint kiderült, két halászati őr (halőr) és két, az illetékes vízi-rendészet állományába tartozó rendőr járőrözött a tó körül orvhalászokat keresve. F. Kálmán elmondta nekik, hogy csak fáért jött. A halászati őrnél lőfegyver volt, és F. Kálmán elmondása szerint a fegyverrel a halőr a földre, közvetlenül a fiú mellé lőtt. Ezután az egyik rendőr a halőrrel együtt szó szerint fülön fogta a megrettent 14 éves fiút, a zsebeit kiüríttették, majd egy pocsolya – akkor még jéghideg – vizébe kellett beleállnia. Minden ruhája vizes lett, az eset pedig a délutáni órákban történt áprilisban, azaz meglehetősen hideg idő volt; már pusztán ezért is embertelennek tarthatjuk ezt az eljárást. A fiút ezt követően levezették a gát aljára, miközben néhány alkalommal pofon is ütötték. A gátnál levetették a roma fiúval gumicsizmáját és kapcáját. Ekkor már a másik két férfi is a helyszínen volt, a fiút sértegették, azzal gyanúsították, hogy horgászni jött a tóhoz. Végül a terepjárójuk csomagtartójába kényszerítették, ám nem csukták rá az ajtót, onnan kiengedték és hazaküldték. Később kiderült, hogy F. Kálmán bántalmazását megelőzően a halőrök és a két rendőr másik két roma fiatalembert is bántalmazott, illetve fogva tartott. Ezek a fiúk viszont elismerték, hogy orvhorgásztak, amiért később meg is bírságolták őket (ami egyáltalán nem menti a bántalmazás tényét). Az incidenst követően F. Kálmán édesanyja feljelentést tett a helyi rendőrőrsön. A területileg illetékes kapitányság két dolgozója a helyszínre érkezve rögtön megkezdte az eset felderítését. A rendőrőrsön rögzítették a feljelentést, de F. Kálmán édesanyjának azt is mondták, hogy menjenek be a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalba, és ott is tegyék meg feljelentésüket. Ez utóbbi “gyakorlat” egyébként gyakori, bár – megítélésünk szerint – helytelen, legalábbis felesleges fáradságot okoz a feljelentőnek, és a hatóságot sem tehermentesíti lényegében. A Be. 123. § (1)-(2) bekezdései szerint ugyanis a nem az illetékes és hatáskörrel rendelkező szervnél tett feljelentést továbbítani kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz, azaz esetünkben a rendőrőrs munkatársa akkor járt el helytelenül, ha a nála tett feljelentést nem küldte tovább az illetékes nyomozó hivatalnak. Szükségtelen tehát ilyen esetekben a feljelentőt ahhoz a hatósághoz átküldeni, ahol a feljelentést elvileg meg kellett volna tenni, hacsak úgy nem, ha a feljelentést eleve nem “fogadja file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 33 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
feljelentést elvileg meg kellett volna tenni, hacsak úgy nem, ha a feljelentést eleve nem “fogadja be” a hatóság, de feljelentés elutasítása nyomozó hatóság vagy nyomozati jogkörrel is rendelkező hatóság részéről nem elfogadható, pontosabban nem jogszerű (minden bizonnyal feltehető, hogy az állampolgárok jelentős része nyomozó hatóság alatt elsősorban és mindenekelőtt a rendőrséget érti, azaz kicsi a valószínűsége, hogy egészen más szerv előtt tennének feljelentést). Emellett, az 1/1992. Legfőbb Ügyész–belügyminiszter együttes utasítása kifejezetten elrendeli, hogy a rendőrség köteles az illetékes ügyészségi nyomozó hivatalt értesíteni az utóbbi hatáskörébe tartozó bűncselekmény észlelése esetén, illetve az ilyen bűncselekmény miatt náluk tett feljelentést továbbítani. Az említett gyakorlat tehát jogszabálysértő is. F. Kálmán édesanyja mindenestre a nyomozó hivatalnál is feljelentést tett, és ezt követően indult meg a nyomozás. F. Kálmán és édesanyja 2002. április 2-án Debrecenben keresték fel dr. Barcsi István ügyvédet, aki a NEKI megbízásából sértetti képviselőként vett részt az eljárásban. A bíróság 2002. május 13-án hozott ítéletet. A két rendőrt jogellenes fogvatartás (a sértett sanyargatásával) bűntettében találták bűnösnek, és ezért három év, illetve három év két hónap letöltendő szabadságvesztés büntetést szabtak ki rájuk. A halászati őrök még súlyosabb, három év hat hónap szintén letöltendő szabadságvesztést kaptak. További érdekesség, hogy a bíróság a tárgyaláson előzetes letartóztatásba helyezte a vádlottakat. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság 2003 májusában a két rendőrt jogerősen 2-2 év (végrehajtásában 3 év próbaidőre felfüggesztve) börtönbüntetésre ítélte hivatali visszaélés és jogellenes fogvatartás (a sértett sanyargatásával) bűncselekmények miatt. tekintettel arra, hogy a bíróság nem értesítette a sértett képviselőjét a tárgyalásról, ezért az ítéletnek csak ezt a részét ismerjük, ugyanis a két rendőr elöljárója a NEKI-t tájékoztatta erről. A parancsnok az ítéletet követően példás intézkedést hozott: dacára a felfüggesztett büntetésnek, két beosztottját a testületből elbocsátotta. Tájékoztató levelében kitért arra is, hogy döntéséről az állományt tájékoztatta, illetve felhívta figyelmüket a “törvényes rendőri intézkedések foganatosítására, a konfliktushelyzetek humánus, a normáknak mindenbe megfelelő kezelésére”. A fenti büntetőeljárásokat követően lehetőség nyílik arra, hogy az elkövetőkkel szemben polgári peres úton kártérítést követeljenek a sértettek: azaz a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére kötelezést kérjék a bíróságtól. Az első ügyben ez már közvetlenül lehetséges volna, mivel az eljárás jogerősen befejeződött, azaz az “alapul-fekvő” tényállás megállapítása nem okozna gondot, “mindössze” a kárigény jogossága, illetve az összegszerűség lenne kérdéses. Problémát jelent, hogy a bűncselekmény sértettjei egyelőre nem keresték fel személyesen ügyvédjüket, meghatalmazást még nem adtak, ennek híján azonban eljárást nem kezdeményezhetünk. Ezek pótlása azonban folyamatban van. Mindkét ügyben tervezzük tehát polgári eljárás megindítását. Röviden vázoljuk a polgári eljárásban érvényesítendő igények főbb elemeit. Mivel a két ügy a jogi megítélés tekintetében nagyban egyezik, és a tényállásokat korábban ismertettük, ezért csak a fő irányvonalakat vázoljuk. Mindenekelőtt abból kell kiindulnunk, hogy a kereseteknek ki kell terjedniük a jogsértés megállapítására és kártérítés követelésére. A kárt bűncselekménnyel okozták, ám a “szokványos” kártérítési perekhez képest ezekben az esetekben az okozott kár elsődlegesen nem anyagi kár, hanem erkölcsi, pontosabban nem vagyoni kár. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 34 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
nem anyagi kár, hanem erkölcsi, pontosabban nem vagyoni kár. Mindkét esetben a kártérítés jogalapja tekintetében azt kell figyelembe vennünk, hogy a kárt hivatalos személyek hivatalos eljárásukban okozták: erre utal, hogy a büntetőeljárásokban jogellenes fogvatartás miatt ítélték el a vádlottakat. A jogellenes fogvatartás törvényi tényállásának fogalmi eleme a hivatalos eljárás. Ebből következően a polgári jog szerint a kárt közigazgatási jogkörben eljárva okozták; a 42. számú polgári kollégiumi állásfoglalás szerint “a Ptk. 349. §-ának alkalmazása szempontjából államigazgatási jogkörben okozott kárnak csak az államigazgatási jellegű, tehát a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervező-intézkedő tevékenységgel, illetőleg ennek elmulasztásával okozott kárt lehet tekinteni”. Ebből többek között az is következik, hogy a jövőbeli eljárásokat a megyei bíróságoknál kell megindítani a polgári perrendtartás szabályai szerint. Ugyanezen okból a perek alperese a jogi személyiséggel és munkáltatói jogokkal bíró rendőri szerv lesz, azaz a megyei rendőr-főkapitányság. Az első ügyben kérdésként az merül fel az alperesi pozíciót tekintve, hogy további alperesekként megjelöljük-e a civil elkövetőket is a rendőrség mellett. A másik ügyben pedig a halászati őrök munkaadóját kell alperesként megjelölni a rendőrség mellett. A bűncselekményekkel alapvetően a sértettek (felperesek) testi épségét, egészségét és emberi méltóságát sértették meg. Az alkotmányos jogokon belül ezek a polgári jog személyekre vonatkozó fejezetében nevesített jogok. Ebből következően a kereseteknek azt is céloznia kell, hogy a bíróság állapítsa meg a személyhez fűződő jogok megsértését. Az ilyen jogsérelmek esetén igényelhető kártérítés összege vonatkozásában azt kell figyelembe venni, hogy a kért összeg arányban álljon az okozott sérelemmel, és ez az összeg bizonyítható legyen. A mondottak szerint ugyanis a tényállás a jogerős büntető ítéletet követően nem vitatható (bár a kárfelelősség körében mind a bíróság, mind a felek a büntetőbíróság megállapításaitól eltérően értékelhetnek bizonyos tényállási mozzanatokat, ennek azonban a vizsgált ügyekben elenyésző a lehetősége), az e miatt igényelhető kártérítés összege viszont igen. A kártérítés körében a jelenleg uralkodó gyakorlat alapján a bizonyítható és megállapított jogsérelem esetén is a kárösszeg további bizonyítás kérdése. A kártérítési igény megalapozottsága sem automatikus tehát jogsérelem esetén, bár vannak törekvések arra mind a bírói gyakorlatban, mind a jogvédők körében, hogy a jogsérelem megállapítása egyértelműen maga után vonhassa az (elsősorban nem vagyoni) kártérítés iránti igényt. A keresetlevelek még egyik ügyben sem kerültek benyújtásra. Mindazonáltal főbb vonalaikat és érvrendszerüket a fentiek figyelembevételével határozzuk meg.
7. M. László – rendőri atrocitás M. László és társai hazafelé tartottak egy szórakozóhelyről, eközben énekeltek, nyilván hangoskodtak, de elmondásuk szerint nem követtek el semmilyen rendbontást. Egyikük szerint útjuk során egy helyen, nem messze tőlük helyi “elöljárók” szórakoztak, és utóbbiak hívták ki a rendőrséget. Vélhetően úgy érezték, hogy a fiatalok zavarják őket. A megjelent rendőrök M. Lászlót súlyosan bántalmazták. A sértettnek eltört az orra, erről – állítása szerint – látleletet vettek fel. A panaszos bejelentése szerint az eseményeknek egy vagy két független tanúja is volt. Várhatóan sor kerül a nyomozásban az ő meghallgatásukra is. file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 35 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
két független tanúja is volt. Várhatóan sor kerül a nyomozásban az ő meghallgatásukra is. A NEKI március 17-én levélben kereste meg M. Lászlót és társait, abból a célból, hogy vegyék fel a kapcsolatot a NEKI-vel. Sajnálatosan csak májusban jelentkezett M. László. Tekintettel arra, hogy más személy segítségünket nem kérte, azért csak ez utóbbi panaszosnak tud segítséget nyújtani Irodánk. Dr. Furmann Imre látja el a sértett képviseletét, ennélfogva elküldte a sértett által aláírt meghatalmazást a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalnak 2003. május 22-én. A képviselő kérte, hogy küldjék el a meghallgatási jegyzőkönyvek másolatát, ám a nyomozó hatóság eddig még nem válaszolt. Az ügy folyamatban van: a gyanú szerint bántalmazás hivatalos eljárásban bűncselekménye valósult meg. A nyomozás során a sértett képviselője jelen lehet egyes eljárási cselekményeknél. Ilyenek lefolyatásáról azonban egyelőre nem kapott értesítést a képviselő. Egyelőre annyit bocsáthatunk előre, hogy az ügyet a szokásos ügymenet keretében kívánjuk folytatni: a nyomozási, majd a – remélhetőleg – következő tárgyalási szakban ellátni a sértett képviseletét, polgári jogi igényt előterjeszteni, majd az – esetleges – marasztaló ítéletet követően polgári pert indítani.
8. F. László – kártalanítás F. László 2000. június 23-án éjszaka két ismerősével és kutyájával horgászni indult egy budapesti zsiliphez. Odaérkeztük után nem sokkal összeszólalkoztak a szemközti parton horgászó férfivel, majd még később tettlegességre is sor került. Az, hogy ki kezdeményezte a dulakodást, illetve ki lépett fel inkább támadólag később sem sikerült teljes körűen tisztázni. Az mindenesetre biztos, hogy F. László a nála lévő késsel sérülést okozott a másik férfinek. Ügyfelünk állítása szerint ez annak következménye volt, hogy a másik férfi által kezdeményezett tusakodás során a kést védekezésképpen használta. F. László megkérdezte a férfit, hívjanak-e mentőt, aki azonban ezt nem kérte, majd eltűnt. Kis idő múlva rendőrök érkeztek a helyszínre, és F.-t őrizetbe vették, két nappal később pedig előzetes letartóztatását rendelték el. F-t életveszélyt okozó testi sértéssel gyanúsították. F. előzetes fogva tartása 13 hónapig és 25 napig tartott. Az előzetes letartóztatást 2002. február 14-én szüntette meg a bíróság. Érdemes felhívni a figyelmet a megszüntető határozatok hozatala során kialakult vitára az ügyészség és a bíróság között, tovább egy tavalyi, az ügyészség által nyilvánosságra hozott adatra. A Budai Központi Kerületi Bíróság február 14-i szabadlábra helyező végzésében a letartóztatás megszüntetésének egyik alapvető okaként a bűncselekmény minősítésnek megváltoztatást tartja, azaz azt, hogy az ügyészség életveszélyt okozó testi sértés helyett annak kísérletével gyanúsítja a terheltet. Az ügyészség ennek ellenkezőjét bizonyítandó fellebbezésében elírásra (!) hivatkozott, korábban pedig amellett érvelt, hogy a minősítés változása nem olyan fokú, ami jelentősen befolyásolná a cselekmény tárgyi súlyát, ez által tehát a szökés, elrejtőzés veszélye továbbra is fennáll. Véleményünk szerint – amellett, hogy a cselekmény tárgyi súlya valóban rendkívül lényeges az előzetes letartóztatás elrendelésekor – kicsit fura logika mentén halad az okoskodás. Kétségtelen, hogy a minősítésváltozás a cselekmény súlya szempontjából is jelentős momentum. Megítélésünk szerint azonban mégsem akkora mértékű, ami file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 36 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
jelentős momentum. Megítélésünk szerint azonban mégsem akkora mértékű, ami “automatikusan” – a terhelttel való közlés után – azt eredményezné, hogy az már nem fog azon gondolkodni, hogy esetleg elrejtőzzön. A bíróság indokolásában említi is, hogy a terheltnek van állandó lakcíme, illetve tartózkodási helye, ez is azt igazolja, hogy nem fog eltűnni. Csakhogy, ez a körülmény vélhetően a letartóztatáskor is fennállt: akkor miért kellett több mint egy évig fogva tartani? A kérdés ennél persze bonyolultabb, ám eléggé jól mutatja, hogy esetenként min múlik egy letartóztatás, illetve szabadlábra helyezés. Egy idevágó adat szerint 2002-ben az ügyészek összesen 7019 indítványt terjesztettek a bíróság elé előzetes letartóztatás elrendelése iránt, ebből 6487-nek helyt adott a bíróság. Ez 92,4 %-os “eredményességet” jelent. Róth Erika Az elítélés előtti fogvatartás dilemmái c. munkájában a következő megállapítást (következtetést) teszi: “A másik ok az lehet [mármint a statisztikai alapon is alátámasztható nagy számú előzetes letartóztatásnak], hogy sem az ügyész, sem a bíróság nem fordít különösebben nagy gondot arra, hogy az elrendelés megalapozottságát, hovatovább az ellenérveket alaposan vizsgálja, hanem esetleg kétes esetben is indítványozza, illetve elrendeli az előzetes letartóztatást a nyomozóhatóságok előterjesztése alapján”. F. László tehát közel 14 hónapot töltött előzetes letartóztatásban életveszélyt okozó súlyos testi sértés kísérletének bűncselekményével alaposan gyanúsítva. Az ügyben több ízben rendeltek el pótnyomozást, az eljárás egyébként is elhúzódott. A nyomozást végül – mivel nem volt megállapítható bűncselekmény elkövetése – a Fővárosi Főügyészség szüntette meg. Dr. Muhi Erika ügyvéd már 2002 novemberében elkészítette a keresetet, azonban ügyfele egyelőre ismeretlen helyen tartózkodik. A kereset kártalanítási igényt tartalmaz a Magyar Állammal szemben.
9. T. község 2003. április 10-én a késő esti órákban T. községben egy helyi lakos azt vette észre, hogy két fiatal fiú az udvarán megy keresztül. A fiúkat, akik a helyi gyermekotthon lakói voltak, egészen az otthonig követte. Mint később kiderült, a férfitől korábban ellopták a mosógépét, és azt hitte, hogy a két fiú követte el a cselekményt. A ”sértett” bejelentést tett a rendőrségen, és a kiérkező rendőrök a fiúkat előállították. A két fiatal roma fiút csak késő éjjel engedték el, akik hazatértükkor azt mondták el, hogy őket a rendőrök bántalmazták kihallgatásuk során. A gyermekotthon vezetője feljelentést tett, ám a nyomozást – alapos gyanú hiányában – megtagadták. Dr. Furmann Imre, a sértettek képviselője panaszt jelentett be a megtagadó határozat ellen, azonban a panaszt az ügyészség elutasította. A képviselő a Legfőbb Ügyészhez fordul további jogorvoslatért. Röviden kitérve a megtagadó határozatra, az igen érdekes megállapítást tartalmaz. A megtagadás azon alapszik, hogy hiányzik a bűncselekmény alapos gyanúja. A SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal az ügyben bekérte a fenti rendőri intézkedés iratait, és feljelentés kiegészítést rendelt el. Ennek keretében meghallgatták a gyermekotthon vezetőjét, néhány nevelőt, és megvizsgálták a sértettek orvosi vizsgálatáról készített látleletet és véleményt. A megtagadó határozat tényként rögzíti, hogy a rendőri intézkedés jogszerű volt: az előállításra ugyanis egy “korábbi bűncselekmény és az este történtek tisztázása céljából” került sor. A határozat később azt is leszögezi, hogy “a rendőri intézkedés jogszerűségét és törvényességét file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 37 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
határozat később azt is leszögezi, hogy “a rendőri intézkedés jogszerűségét és törvényességét az a körülmény (!) igazolja, mely szerint T.A. sértett [mármint az állítólagos lopás sértettje] a kerten áthaladó személyeket összefüggésbe hozta a sérelmére korábban elkövetett bűncselekmény elkövetőjével. E körülmények vizsgálata indokolttá tette a rendőri intézkedést, valamint az előállított személyek meghallgatását.” A magyarázat a legszebb rendőrállami utópiákat látszik felvázolni, vagy legalábbis a rendőrök által hőn szeretett és alkalmazott elszámoltatás jogilag nem létező intézményét idézi fel. Miről is van szó? Az előállítás rendőri intézkedés, azaz jogilag szigorúan körülhatárolt cselekményként kerülhet megvalósítása, hiszen az érintettet személyes szabadságában korlátozza. A Rendőrségi törvény(Rtv.) 33.§-a felsorolja azokat a “helyzeteket”, amikor valakit a rendőr előállíthat. Esetünk egyikbe sem fér bele. A határozat szerint a bűncselekmények körülményeit akarták tisztázni. Ez nem előállítási alap (még ha a gyakorlatban annak is tekintik). A határozat szemrebbenés nélkül továbblép e tényen, majd közli, hogy tanúként hallgatták ki a fiúkat, ami tovább rontja a rendőri intézkedésnek a jogszerűséggel szemben folytatott mérkőzésén a győzelmi esélyeket. Előállításra ugyanis tipikusan gyanúsítás miatt kerítenek sort. Erre azonban nem került sor, a fiúkat nem gyanúsították meg, csak tanúként kihallgatták. A sértettek képviselője által bejelentett panaszt elutasító határozat tovább kuszálja a szálakat: e határozat már az Rtv. 33.§ (2) bekezdése f) pontját említi előállítási alapként, azaz: előállítható, “aki a szabálysértést az abbahagyásra irányuló felszólítás után is folytatja, illetőleg akivel szemben az eljárás azonnal lefolytatható, továbbá akitől tárgyi bizonyítási eszközt kell megszerezni, vagy elkobzás alá eső dolgot kell visszatartani”. Nos, nem igazán érthető, hogy e mondat melyik fordulata valósult meg. Abbahagyásra felszólítás nem történt, eljárást senkivel szemben nem folytattak le, és nem is kezdeményeztek (tulajdonképpen az is érthetetlen, hogy milyen eljárásban hallgatták ki tanúként a két fiút), és semmiféle tárgyi bizonyítási eszközt nem kellett beszerezni (nincs erre sem utalás), sem visszatartani. Ennek ellenére az intézkedést jogszerűnek minősítették. Reményeink szerint a Legfőbb Ügyész nem lesz ilyen megértő.
10. Gy. Béla – hivatalos személy elleni erőszak Irodánk eddigi gyakorlatával ellentétben ebben az ügyben a NEKI védői feladatok ellátására adott megbízást dr. Muhi Erika ügyvédnek. Az ügy kapcsolatos a rendőrség működésével, nem csak azért, mert a gyanúsítás szerint Gy. Béla rendőr sérelmére követte el a hivatalos személy elleni erőszak bűncselekményét, hanem azért is, mert tisztázásra szorul, miért is volt szükség a gyanúsítottnak olyan nagy rendőri erőkkel való előállítására, valamint az is felmerült korábban, hogy az intézkedés során jogtalan bántalmazás érte az intézkedés alá vont Gy.-t. Ez utóbbi momentum körében azóta a nyomozó hatóság nyomozást megtagadó határozatot hozott, bűncselekmény alapos gyanújának hiányában. A rendelkezésre álló adatok szerint 2002. december 14-én Gy. Béla ismerőseivel, rokonaival ünnepelte felesége névnapját otthonában. 17 óra körül mintegy hat rendőr jelent meg e lakásban, hogy Gy. nevelőapját előállítsák. E közben – az intézkedő rendőrök jelentése, majd későbbi tanúvallomása szerint – Gy. hangosan szidalmazta a rendőröket, több ízben támadóállást vett fel, illetve egy ízben – vétlenül vagy sem, erre maga Gy. sem emlékszik – meglökte az egyik intézkedő rendőrt. Végül a rendőrök – kényszerítő eszközök alkalmazásával – Gy.-t előállították. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Ügyészégi Nyomozó Hivatal előtt zajló eljárásban a gyanúsítás alkalmával közölték Gy. Bélával, hogy a fenti eseménysort nem sokkal megelőző
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 38 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
gyanúsítás alkalmával közölték Gy. Bélával, hogy a fenti eseménysort nem sokkal megelőző atrocitás miatt is meggyanúsították, hivatalos személy elleni erőszak bűncselekményével. E szerint a késő délutáni intézkedést megelőzően egy sörözőben H. János, Gy. említett nevelőapja randalírozott, hangoskodott, majd a sörözőből való “kitessékelése” után is tovább hőzöngött. A kiérkező rendőrjárőrt aztán többen – a gyanú szerint Gy. Béla is – körülfogta, intézkedésében, illetve abban, hogy kollegáitól segítséget kérjen, akadályozta. Gy. Bélát már február 19-én meggyanúsították hivatalos személy elleni erőszak bűntettével. A cselekményt a Büntető Törvénykönyv 229.§-a rendeli büntetni. A szakasz szerint “aki a hivatalos személyt jogszerű eljárásában erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályozza, intézkedésre kényszeríti, vagy eljárása alatt, illetőleg emiatt bántalmazza, bűntettet követ el.” Ráadásul Gy.-t a (2) bekezdés szerint megvalósítható csoportos elkövetéssel gyanúsítják. E szerint Gy. Béla a sörözőnél intézkedő rendőrt, társaival együtt akadályozta abban, hogy kocsijához mehessen és társaitól rádión segítséget kérjen. Az a körülmény most figyelmen kívül hagyható (illetve rendőrségi-szakmai szempontú megközelítést igényel), hogy célszerű volt-e a rendőrnek a sörözőbeli bejelentést követően egyedül kimennie a helyszínre, illetőleg miért nem tájékozódott arról, hogy hozzávetőlegesen hány személlyel szemben kell majd intézkednie, esetlegesen más módon fellépnie. A rendőr mindenesetre az egyedül történő intézkedést választotta, és – amennyiben a nyomozó hatóság által felvett, a gyanúsítás alapjául szolgáló adatok helytállóak – ebben Gy. és társai akadályozták. A gyanúsított vallomásában azt a körülményt emelte ki, hogy igaz ugyan, hogy az esti intézkedés idején ott volt, hangoskodott, de alig emlékszik erre, ugyanis nagyon ittas volt. Mindazonáltal a sörözőnél történtek kapcsán azt állítja, hogy ott sem volt, tehát összekeverik valakivel, vagy egyszerűen csak az ottani cselekményekkel is meggyanúsítják, mert a későbbi eseményeknél is jelen volt. Megjegyzendő, hogy a gyanúsított a gyanú közlésekor panasszal élt a gyanúsítás ellen. Gyanúsítotti kihallgatása alkalmával Gy. elmondta az ügyészségi nyomozó hivatalban, hogy ő csak arra emlékszik, hogy a házukhoz “vagy tízen” érkeztek ki a rendőrök, akikkel ő elég agresszív hangon beszélt, de – állítása szerint – nem fordult velük szembe, nem fenyegetőzött, nem helyezkedett támadóállásba, az intézkedést nem akadályozta. Elmondása szerint csak jóval később, a rendőrségről való elengedése után tudta meg azt, hogy miért is vitték be. Sérelmezte még, hogy ilyen nagy erőkkel vonultak ki (szerinte indokolatlanul), valamint azt is, hogy túl erélyesen léptek fel vele szemben, pl. a bilincselés alkalmával. Gy. Béla egyébként még december 18-án feljelentést tett hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt az intézkedők egyike ellen, a nyomozó hivatal azonban megtagadta a nyomozást. A megtagadó határozat indokolása szerint az intézkedés jogszerű volt, hiszen egyrészt bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt került sor előállítására, másrészt az előállítás során az intézkedő rendőrök az ellenállás leküzdése végett alkalmaztak kényszerítő eszközöket. Az intézkedésben résztvevők száma – a határozat indokolás szerint (és szerintünk is helyesen) – nem befolyásolja, hogy az intézkedés jogszerű, szakszerű-e. Arra is kitér a határozat, hogy a rendőrök az előállított Gy.-t orvossal megvizsgáltatták, aki azonban a vizsgálaton nem működött közre, az orvos nem tudta megvizsgálni. Ami a terhelő adatokat illeti, a nyomozó hivatal meghallgatta az intézkedő rendőröket is. Nyilvánvaló, hogy közülük csak a sörözőnél intézkedő rendőr tudott az ott történtekre nyilatkozni, ő viszont valóban azt állította, hogy Gy. is akadályozta tevékenységét. Itt kell megjegyezni, hogy a gyanúsítás e vonatkozásban nem teljesen világos: míg a gyanúsítotti kihallgatás jegyzőkönyve szerint az elkövetési magatartás a rendőr intézkedésének file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 39 of 40
VISSZAKÉZBŐL
09.11.19 6:23 PM
kihallgatás jegyzőkönyve szerint az elkövetési magatartás a rendőr intézkedésének akadályozása volt (229.§ első fordulat), addig a nyomozást megtagadó határozat (ami igaz, hogy nem az alapügyhöz tartozó hivatalos irat) azt állítja, hogy Gy. a rendőrt intézkedésre kényszerítette. A különbség lényeges: az akadályozás “minden olyan aktív magatartás, amely gátolja a hivatalos eljárás rendes menetét, illetve meghiúsítja az eljárási cselekmények foganatosítását”; ezzel szemben az intézkedésre kényszerítés azt jelenti, hogy “a hivatalos személy olyan jogilag értékelt tevékenységet kénytelen kifejteni, amely nem az ő, hanem az elkövető akaratának felel meg”. Álláspontunk szerint ez utóbbi cselekmény semmiképpen sem valósulhatott meg az adatokat figyelembe véve: Gy. Béla ugyanis semmiképpen sem kényszerítette intézkedésre a rendőrt. Az, hogy mások magatartása folytán a rendőr intézkedni kényszerül, nem azonos a kényszerítés fogalmával. A későbbi, a lakásnál történt intézkedés körében a rendőrök vallomása főbb vonalaiban (elsősorban ami Gy. szerepét illeti) egybehangzó. A büntetőeljárás jelenleg folyamatban van. A védői feladatokat dr. Muhi Erika látja el.
file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/visszakezbol.htm
Page 40 of 40
