Vincze Gabi: Testvérem, mesélj nekem…. BNT. Szeged. 2011. 28 év telt el. Mihez képest? 1983-hoz. Utoljára akkor beszélt erről Márczi Imre náluk, az ő lakásukban egy lelkigyakorlaton. Sok idő, benne sok gondolat, sok árnyalat, sok adat, sok tény, sok szempont. Most már talán megint eljött az ideje. Hallgatom Dőry Pista előadását. Biztosnak látszik, hogy ismét jön olyan 28 év, kevesebb, több, annyi, amennyi ki van szabva, amit megint „felmentett” státuszban töltök. Testvérem, mesélj nekem….. Egyházasfalu. Pista bevezetőjében összefoglalja a sok gondolatot, árnyalatot, szempontot, tényt, adatot. Megoldást keres évtizedek óta, sugárzik róla, hogy megtalálta. A kép idilli, egyszerű és követhető. Le kell költözni, és meg kell valósítani a fenntartható fejlődést. Meg kell menteni a Földet, életmódot, életformát kell váltani. Elfogynak a készletek, az erőforrások, ezekkel takarékosan kell bánni. A modern ember közlekedése, vízhasználata és szokásai tönkreteszik a világot. Pista a maga életének CO2 kibocsátására optimalizál, arra rendezkedik be, hogy ez a kibocsátás 0 legyen. Úgy tűnik, erőfeszítését siker koronázza. Amit elmesél, annak jó hangulata van. A ház, amit megvettek, felújított, szigetelt, bio anyagokkal. Belül hűvös nyáron, tartja a meleget télen. Kiegyensúlyozott, egészséges, párás, nem vizes, nem száraz körülményeket biztosít. A toalett nem WC. A faforgács szagtalanít, a két műanyag tartályt vasárnapi mise után öltönyös, zakós, fehéringes burkolatban demonstratíve a humán környezet számára és a tyúkocskák nagy örömére lehet üríteni. A hulladék feldolgozása és hússá, tojássá konvertálása – bio szinten - azonnal megkezdődik. Mégis a kecske a leghasznosabb. Elől füvet nyír, hátul trágyáz, középen tejet ad. Víz kútfúrásból nyerhető, nem kell fizetni magas vízdíjat a vízműnek. Zsombok Gyuri kimérte, melyik rétegből lehet locsolni, mert kicsit nitrátos az egyik kútból a víz, és melyik rétegből nyerhető tiszta, iható, élelemhez felhasználható. Fával lehet fűteni, és bartel kereskedelemben a fához, ehhez-ahhoz, zöldséghez, gyümölcshöz, és ami a legfontosabb, kenyérhez is hozzá lehet jutni. Ha valaki dolgozni akar és semmije sincs, csak a két keze, azt a falu a munkájáért eltartja. Nem kell ahhoz bejelentett állás, adózás, járulékfizetés, könyvelő, jogszabályismeret, ezernyi modern nyűg. A közlekedés, az príma. Bicikli elég a helyi és a helyközi közlekedésre, de ha nem, akkor ott a kötött pálya, a vonat. A Westbahnhof egy ugrásra. Tiszta, mint a patyolat. Semmering a mi hegyünk. Bárhova elvisz a vonat, nemcsak Bécsbe. Testvérem, mesélj nekem, Te mire optimalizálsz? Könnyebb megmondanom neked, hogy én mire nem. Erre nem. Így nem. Könnyű megmondanom neked azt is, hogy miért nem. Miért nem így. Csak várj még egy percet. Megmondhatom azt is, hogy ez milyen élethelyzetben optimálisan lehetséges. A korán pl. 62 éves korban, egészséges állapotban nyugdíjazott mobil és friss házaspárnak, max. két évtizedig, abban az esetben, ha gyerekei a közelben élnek, bebiciklizhető távolságra. Házat venni, átalakítani lehetséges a korábbi lakhely eladásával. Jó levegő, szabad természet, kis háztáji kialakítása, friss tojás naponta. Kapirgálás a kertben, kontakt a szószátyár falusi nénikkel. A másik számára új történetek, régi meglátások és bölcsességek kölcsönös cseréje. Finom termékek, zöldség, gyümölcs, élettapasztalat csere bartelben. A kút adja a vizet, ingyen, addig, míg az adóhatóság meg nem jelenik. A víz, és minden, ami a földben van, a magyar állam tulajdonát képezi. Azt ingyen használatba venni nem lehet, vagy csak egyeseknek, titokban. Semmiképpen sem egy nagyobb telepnek, kommunának, minta-falu-résznek. A megélhetés és a vegetálás bartel szinten ugyancsak kérdéses. Előbb-utóbb szükség lehet egy cipőre, vagy egy olyan eszközre, amit pénzért kell megvenni. Bejelentett munka nélkül idős korban nyugdíjra, ellátásra, pl. egészségügyi ellátásra nem számíthat az amúgy - ügyesen - a jég hátán is megélő.
Éppen ezért fontos a kiindulás: van a nyugdíj, van a nyugdíjas. No, de aki nem nyugdíjas, az hogyan? Akinek a gyerekei még nem önállóak, az miképpen? Térjünk erre a gondolati ágra később vissza. Most először a friss egészséges nyugdíjas házaspárt képzeljük magunk elé, akinek gyerekei mondjuk 150 km-es távolságban maradtak. A nyugdíjból kis beosztással szépen lehet finanszírozni a vonatköltséget a 65. életévig, utána már ingyen utazunk. Nagyapó szívesen mutatja inas karját a szomszédasszony ámuló szemeinek vasárnaponként, amikor puccparádéban, a miséről jövet kiüríti a HC-t. A kert és állatgondozás jól megy, az unokák szívesen jönnek nyaralni a nagyihoz, a kutyus kedves, barátságos és kakaskukorikolásra ébredni remek. És milyen jól mutat majd ez a hangulati elem ősszel, a nyári élményekről szóló iskolai fogalmazásban! Iskolaidőben, ha az unokák betegek, nagymama vonatra száll, és segít. Ha menye gyerekágyat nyom, vagy ha a szülők moziba, színházba, vagy közösségbe mennének. Telik a nyugdíjból 65 év előtt. Sajnos 10-15 év hamar elszáll, és nyugdíjas házaspár tyúkjai egyre kevésbé híznak a HC tartalmán. Nem lehet azt a tartályt már megemelni olyan könnyen, és nagyapó karja a mankó használatára még csak-csak alkalmas, - feltéve, hogy egyenes, sima az út -. A szomszédasszony ámuló két szép kék szeme két éve végleg lecsukódott, lánya segít a járókeretet használni, - ez váltotta fel a mankót a combnyaktörés után - ha szükséges. Fabehordás már nehéz. Szerezni se nagyon lehet, aranyárban van a nyugdíjhoz képest. Nagyanyó - van tán annak már három éve is, hogy - télen elcsúszott a jeges udvaron, azóta a kertet gaz veri fel. Betegeskedés, kórház, és ápoló-gondozó intézmény a végállomás, hiszen a gyerekek messze, a vonatköltség nagyon magas, és szegények nagyon elfoglaltak. Nagyapóék még ellátnák magukat, ha az unoka elszaladna napjában, vagy akár csak hetente egyszer és bevásárolna, ha épp arra jár, és lenne egy félórácskája, - még a kertet is egy kicsit rendben lehetne tartani, ha a hajolgatásban segítene, de így, hogy az embernek mindig a szomszédhoz kell fordulnia, lehetetlen. Az unokákkal kötögetni, varrni nekik, még telne az erőből, idő meg amúgy is most már igazán lenne. Sajnos a családdal nincsenek már úgy összeszokva, kicsit idegenek már, nem úgy, mint amikor egymás életének részei voltak – tisztes, egészséges távolságból, de részei. Osztálytársak, barátok, közösségek, életformák nagyon idegenek, nem nagyon van miről beszélgetni, pedig de jó lenne. Az elfekvő, vagy a nyugdíjasház marad – mindkettő a nagyon kényelmes, nagyon pazar és pazarló kivitelével. Gázfűtés, WC, elvek, elvtelenségek…. fogyasztói társadalom a köbön. És ők, nagyapóék, még jól jártak, mert volt biztosításuk. Szegény barteles fiú, idekerült a faluba, sose volt ő bejelentve. Sok dolga volt, kapkodták itt is, ott is a munkájáért, mert arany – volt - a keze, mindent megcsinált. Most már ő sem a régi, de nincs biztosítása, sokat kell fizetnie az orvosnak, elmérgedt a karja, ki gondolta volna, egy lepattant fémszilánk, amire nem fordított figyelmet, mekkora bajt okozhat… Kiskordén húzta a szerszámait egyik faluból a másikba, télbe, fagyba, biciklivel, mert ő is belátta valaha, hogy a CO2 kibocsátás milyen tragédia a földnek. Megrokkantak mások is ilyenek, és mivel nem fizettek se egészségbiztosítást, se nyugdíjjárulékot, most ki ide, ki oda húzódott betegségében, öregségében. Van így is, úgy is, van, aki a városban kartonpapírra vetette tömör megfogalmazásban a nyomorát, úgy kéreget, a többiekről a város melletti kiserdő sokat tudna mesélni. Arról még nem is beszéltem, amikor az adóhatóság szállt rá a rendőrséggel együtt a modellfalura. A víz vételezéséért, a bartel-kereskedelemért a sokszorosát rótták ki pénzben, mint ami a hosszú évek alatt a megtakarítás volt. A büntetés összege csillagászati volt. Az évekig tartó pereskedés sem volt ingyen, az ügyvédek új házat, új autót vettek már abból a pénzből, amit az ügyre költeni kellett. Így is csak azt érték el, hogy lehessen részletekben törleszteni. És a kárörvendőket elviselni…. Ezek mindenütt ott vannak, ahol valami más kezdődik. Testvérem, mesélj nekem… Sok a veszteség, 10-15 év és a friss nyugdíjasra már nem lehet ráismerni. Hosszabb távra kell tekinteni tehát. Fiatalabb korosztály lenne az ideális? Ha még nincs gyereke, ne is legyen, mert minden egyes megszületett az amúgy is magas népességet tovább növeli, és ezzel a föld eltartó-képességét határértékre, vagy azon túlra terheli ki. A megszületettek nagyban rontják továbbá az optimális nulla Co2 kibocsátást. Vannak elegen már a földön így is. A földet kell megmenteni, ezért legjobb, ha nincs gyerek. Ha van, pláne több gyerek van, az olyan kérdéseket vet fel, amire ebben a kategória- és értékrendben nem lehet jó választ adni, és veszélyezteti az optimalizálást.
Fiatalokat tekintve két nagy gond van. A munkahely és az iskola. Ehhez társul a harmadik: a közlekedés a munkahelyre és az iskolába. A faluban vagy van munkahely, de inkább nincs. Nem a képzettségnek, hanem a lehetőségnek van erős korlátja. Ezzel jár, hogy reggeltől estig – késő estig - távol kell lenni a munkaviszony miatt. 6-os vonathoz ki, este 6-ra haza, ha a munkahely 50 km-es távolságban van, és a vasútállomáshoz közel. Ha 5-kor kelünk, este 9-kor legkésőbb fájront van. Miután nem valószínű, hogy a közelben nagymama lenne, ha a két szülő dolgozik, a gyerekek egész nap egyedül, az iskolai időszakot és napszakot kivéve. És persze csak az első négy osztályban, mert utána következik az ingázás. A felső tagozat még a szomszéd faluban 20 km-re van, de a további iskola már bizony csak kötöttpályás módon közelíthető meg. Lehet, hogy megint csak este vagyunk együtt. Kiskert nincs, tyúkok nem kapirgálnak, max. kutya egy madzagon, slussz. Hétvégén jön az igazi hajtás, hogy utolérjük magunkat. Mosás, főzés, bevásárlás, teregetés, vasalás, takarítás. A gyerek cipője szétment. Iskola fehér sportnadrágot kíván, amilyet a faluban nem kapni. HC ürítés. Itt a hétfő, kezdődik a munkahét. Gyerekek évszámra magukban, s ekkor vagy tanulnak, vagy nem. Ha nagyobbak, és színházba megy a városi osztály, probléma a hazajutás. Autó elvi szinten nem jön szóba. Hol aludjon? Hogy császkál éjszaka haza egy 15-16-20 éves lány 50 km-ről? Hol várják a szülők? A városban? Elutaznak szerda este a munka után fáradtan, hogy a lányuk ne legyen veszélynek kitéve éjszaka? Vagy nincs ilyen kulturális csemege, más is felnőtt már hangverseny nélkül? Vagy csak az egyik szülő dolgozik. A másik otthon van a gyerekekkel. Vagy a dolgozó szülő viszi a gyereket magával reggel be a városba vonaton. Gyerek napköziben tanul, esetleg lóg az osztálytársakkal, csavarog, apuval haza este. Vagy nem megy haza. Hol kéne keresni? Három-négy gyerekre és a szülőre a vonatköltség havonta - jól kereső szülőt feltételezve – fél havi fizetés. Ha együtt tudnak utazni, akkor ez nagyon kedvezően csökken. De az, hogy a szülő munkahelye és a gyerek – körzeti – iskolája ugyanazon irányban és helyen legyen, továbbá, hogy a műszakkezdés egybeessen az iskolakezdéssel, szerencse kérdése, és a gazdasági kalkulációt nem erre kell alapoznunk. ** Mezőgazdasági kultúrába jobb beleszületni, de ha nem ilyen szerencsés az ember, akkor bizony éveknek kell eltelnie, hogy az állat ne hulljon el, hogy a termés számottevő legyen, hogy a gazdálkodás pénzt hozzon, vagy takarítson meg, és ne vigyen. A gyerek költséges, míg fel nem nő, a tanszerek, a még – bele se - nőtt - máris kinőtt - cipők, ruhák a fél év alatt 38-asról 42-esre nőtt számok ha lábbeli méretet jelentenek, egyúttal pénz, idő, közlekedés, vásárlás, - és miből? Kultúrára, olvasásra, közösségi kapcsolatokra nem lehet gondolni. Az állat nem maradhat magára, anyagos földet eső után egy óráig lehet ásni, mert előtte csak a csákány fogja, eső után közvetlenül ragadós, az ásási idő letelte után kemény, mint a szikla. Testvérem, mesélj nekem, Te mire optimalizálsz? Könnyű megmondanom neked, hogy én mire nem. Erre nem. Így nem. Könnyű megmondanom neked azt is, hogy miért nem. Miért nem így. Könnyebb megmondanom, hogy hogyan akkor. Közvetve. Csakis közvetve Nagycsaládban, és kis, fundamentális gettóban. Röviden szólva ennyit tudok mondani. Vagy annyit: továbbadás, utánamenés, összefogás, megtartás. Vagy annyit: innováció minden élethelyzetben, statika és dinamika. Tegyetek tanítványommá minden népet… Aki nem gyűjt velem, szétszór… Nem utólagos igazolása ez a gyakorlatomnak. Bizonyíthatnám, de mindkettőnknek jobb, ha elhiszed. 1. Nagycsalád 16 évesen világos lett sok-sok magamban gondolkodás és nyitott szemmel, füllel, szívvel hallgatás, figyelés befelé és kifelé után, hogy a nagycsalád az alternatíva a társadalom problémáira: a magányra, a szocializálatlanságra, a pénzszerzési kényszerekre, választ ad arra kérdésre, hogy hány szülőhányad jusson egy gyerekre, hogy annak még elviselhető legyen az élete. (Mondom a megfejtést: 2/5-öd, családi
vonatkozásban 2/7-ed.) Mikor kell férjhez menni, hogy a korkülönbség a szülők és a gyerekek között ideális legyen. (Megfejtés: 20 éves korban, és 30 éves korig az öt gyerek abszolválandó.) De most nem ezeket a szempontokat veszem, kora fiatalságom meghatározó felismeréseit, mikor neked arról mesélek, hogy én mire optimalizálok, hanem most csak a föld, a teremtett világ megmentése gondolattal foglalkozzunk. Csak a nagycsalád élhetősége mutatja meg a világnak, hogy egy keresővel – vagy kettővel sokak számára 6-8-10-16 gyerek + szülők, nagyszülők számára lehetséges élhető világot kialakítani. - Hogy nem igaz az, hogy két kereső mellett lehet csak életszínvonalról beszélni, hogy lemarad mindenki, mindenről, ha gyereket - sok gyereket - vállal, és nemcsak lemarad, hanem bele is rokkan. Bizonyítva az ellenkezője. A bizonyítást elfogadták sokan, sokfelé. Elsősorban a legfontosabbak: a gyerekeink, és az unokáink. Élvezik hasznát sokan, sokfelé: kisebb-nagyobb közösségek, barátok, iskolatársak, és követik, mert követhető. Takarékos, gazdaságos és minta-életmód. Nem azért minta, mert tökéletes, hiszen végtelen sok hibával, ügyetlenséggel, hülyeséggel valósul, valósult. Elmondhatatlan és felsorolhatatlan ebben a gányolás, ami már a tudati szintre jutott, hát még, ami csak úgy történt, hogy nem is ismerem fel, rossz volt, nem így kellett volna. Nincs minta, hogy a XX. szd. második felében és a XXI. században hogy kell jól csinálni valamit. Alapelvek vannak, ezeket az alapelveket már 19 évesen tisztáztam magamban. Van Isten. Részletkérdés, hogy ezt a felismerést hogyan építjük be a mindennapok gyakorlatába, mi következik számunkra ebből. Nekem az, hogy 1. a föld megmentése nem az én dolgom, nem én alkottam, nem én tartom fenn, nem velem kezdődött, nem velem végződik. 2. nem csak értem van a teremtés, nem vagyok a közepe, miközben a közepe vagyok, másokkal vagyok itt ezen a tájon és ebben az időtlenségi időbeli szegmensben, nekik is élniük kell, és bőségben. 3. optimalizálnom kell az örömhírre, az örömhír továbbadására, nem pusztíthatok, hanem építenem kell – minden képességemet be kell dobnom, hogy ez viszonylag jó eredménnyel sikerüljön. 4. Mindezt az evangélium továbbadásával, sok innovációval, tanulással, a közösségek összefogásával kell tenni, bárhol, ahol vagyok. 5. Nem a CO2 kibocsátás csökkentésére kell koncentrálnom, ez szép, de nem elég, sőt, elvon forrásokat fontos területekről. A föld megmentését biztosan lehet ökológiailag is átgondolni. Én inkább a földet benépesítő emberekre teszem a hangsúlyt, vagyis röviden szólva a bioszféra humán szegmensének széttörtségének, szétdaraboltságának megszüntetésére, a gyűjtésre, az utánamenésre optimalizálok. Mondhatod, hogy az ösztönemberek is ezt teszik, mondhatod, hogy ehhez nem kell nagy ész. Lehetséges, és bizonyos gondolati, felszíni rétegben ez nehezen cáfolható, igaz állítás. Mindenesetre többféleképpen lehet megközelíteni megint csak a kérdést: 1. Lehet olyan célfüggvényt felállítani, hogy nem terhelem tovább a környezett, CO2 kibocsátást tekintve. (Bánya, Visnyeszéplak) (Megszüntetve megőrzés – 1970 MSZMP) 2. Lehet e mellett a meglévő károkat csökkentő életformát kialakítani – Dőryék – élik és tanítják, hirdetik, maguk mellé állítják a falut, vagy Pálinkásék: autómentes nap szervezés, papírozás, stb. 3. Lehet költség-haszon elemzéssel, vagy ráfordítás/eredmény szemlélettel életformát kialakítani. Ez azoknak útja, akiknek speciális körülményeik vannak, akik nem 50 éves napbarnított, tagbaszakadt férfiak egy alkalmazkodó és parírozó feleséggel, hanem ilyen-olyan adottságokkal rendelkező élethelyzetű emberek. „….Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.” Lk 10,38-42
Ha csak egy a szükséges, több generációra előre gondolkodva, akkor tesszük a legtöbbet a Földért, és benne az emberekért, ha a földet, eget, mindenséget Teremtő Örömhírét hallgatjuk, éljük, hordozzuk. és visszük. Istenem, erre szeretnék optimalizálni, mert csak ez az egy a szükséges. Amen
Ps. Egy hozzászólás Gabikám, így olvasva a bevezetőt, még életszerűbb. Azért sok formában el lehet gondolkodni, kinek mire kell fókuszálni. .mert ebbe is több minden belefér. Az is, hogy faluközösséget építek. Hogy összefogva megcsináljuk az útszéli kereszt tisztább környezetét. Együtt egy célért dolgozva sok mindent el lehet mondani, meg lehet beszélni. Ez is lehet egy útja az evangelizációnak. A természet megőrzésére tanítani kicsiket és nagyokat, isteni küldetés. Isten ránk bízta, hogy gondoskodjunk a Földről. Mire optimalizálsz? Sok félék vagyunk. Egy Test részei, de különböző feladatokkal Erről szól Pál 1 kor. 12.-ik fejezete. Meg a Rom. 12 eleje. Tudom, hogy bizonyságtétel a Te optimalizálásod, és lelkiismereti kérdésnek teszed fel kinek-kinek, és nem akarsz uniformizálni, de mintha egy kicsit lebecsülnéd, vagy inkább irreálisnak tartanád a Dőryék útját. Isten tud görbe vonalakkal is egyenesen írni. S Bőjte Csaba a BTV-n azt mondta a bátorsággal kapcsolatban, hogy neki indulsz, s úgy látod falba ütközöl, aztán kiderül, hogy az csak köd. Igazából nagyon szép az írás, és a Karajba föltétlenül el kell küldeni. Szeretettel [Trásy] Éva Válasz Kedves Évi! Minden, ami nem épül a természetesre, nekem idegen, és idegen is marad. 1. A többgenerációs nagycsalád szétszakítása is, - ami ennek a koncepciónak is része - mindenképpen idegen, mert a nagycsaládos formáció az, ami a legtakarékosabb mód arra, hogy az erőforrásokat takarékosan, jól használjuk fel, itt a földön, és ezzel hozzájáruljunk - közvetve ugyan - a Föld megmentéséhez. 2. Másrészt segíteni egymást, öregekkel, betegekkel foglalkozni a családban, vagy csecsemőkkel - ez az ember egyéni fejlődéséhez, az "emberség szubsztanciájának" megértéséhez szorosan hozzátartozik. 3. Minden, ami ezt rombolja, nem Isten szándéka szerinti - szerintem. 4. Beszéljünk a számok nyelvén. Mennyi idő, mennyi gyerek, mi mennyibe kerül. Mire fókuszálunk, az a kérdés, mire rendezzük be az életünket. Mi a csúcsérték, így is lehet mondani. Ha a széndioxid kibocsátás, akkor abba max. 2-3 gyerek fér bele, nekem 7-8 gyerekem, és 15 unokám már most feleslegesen született, Náciéknál ez az arány még rosszabb. Ami elindította a gondolatsort, azt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor van valakinek egy 250 darabos kirakósa, és az alsó sorokat szépen kirakja egymásba illesztett formákkal. Ez kiad neki egy mintát, aminek nagyon örül, hiszen ez már egy önálló kép. Ha azonban azt hiszi, hogy az egész képet látja, vagy becsapja magát, vagy még rosszabb, nem normális (bocsánat: hülye). Hiszen nem vett figyelembe olyan fontos szempontokat sem, - csak néhány velünk élő szociológiai és társadalmi problémára utalok - mint a társadalom elöregedése és fogyása, a magyarság helyzete, megmaradása, és ugye akkor még kereszténységről, Jézusról, Isten Országáról nem beszéltünk. Ki viszi át a szerelmet? Az Üzenetet? Ez a nagy kérdés. Ha mi sem. Mire optimalizálunk? Mi az az egy, ami szükséges? Nem arról akartam írni, hogy a "többi mind" -ből nem kell beemelni semmit a hajóba, csak azt, hogy a hajó úticélját egyértelműen és világosan meg kell határoznunk, és ezen nem változtathat az sem, ha olyan utasokat, problémákat, megoldandó kérdéseket viszünk
magunkkal, amit megláttunk, ami, vagy aki rászorul a figyelmünkre. De az úticélt ne cseréljük le, és olyan utast, vagy eszmét, aki/ami megfordítja a hajót és más célt tűz ki, mint az egy, szükséges és fontos, - ami véleményem szerint a "tegyetek tanítványommá minden népet" - ne engedjünk a fedélzetre. Még akkor sem, ha a megfordult hajókázás során mintegy melléküzemágként evangelizálhatunk is. Jézusi kisközösség összehozása, mint cél nélküli tevékenykedés - nehezen, kútból mert, odacipelt - ivóvíz futóhomokra öntözgetésének fog bizonyulni, pedig emberfeletti erőfeszítésbe kerül. Azért gondoltam, hogy írnék erről, mert nagyon sok, jónak és fontosnak tűnő uticél van a társadalomban. Az eszmék vásárán minden kapható, és minden árú kiválónak minősített. Erről Garay Bandi sokat, sokszor és nagyon figyelemreméltóan szokott szólni. Hosszú használat alapján dől el, - lehet, hogy már későn - hogy az árú tényleg kiváló volt-e. Gr. Bandi kérdése is erre vonatkozott, amit házi feladatnak ajánlott, és úgy látszik, többünket foglalkoztat az a kérdés, mi az, amit visszanézve is értéknek látunk majd. Jézus ígérete szóról szóra igazolódott az életemben, - ez az árú minőséginek és értékállónak bizonyult eddig - és ezért szeretném magamnak elsősorban mondani, hogy ideje a hajó irányát ismét meghatározni, ha eltérés van, sürgősen korrigálni, és megnézni a körülményeket, mérlegre tenni a lehetőségeket, mit tudok tenni, most, ennyi idősen, ilyen állapotban, kik felé, hogy aztán behajózhassak a célba. Bevallom, nem vagyok különösebben nagy Mária tisztelő, (lehet, hogy erről majd egyszer írok egy nagydolgozatot.... ) de az a mondata, hogy "miképp lehetséges ez...?" mindig inspirálólag hatott rám. Miképp lehetséges kisközösségbe szeretni az embereket, (hiszen már nem vagyok rá alkalmas...) kiket, ennyi évesen, ilyen egészségi és egyéb állapotban. Mit nem veszek észre, ami majd kiszúrja a szemem esetleg, mert el vagyok szépen a magam felmentéseivel. Azzal, hogy legyen a lehető legnagyobb az evangelizáló lábnyomunk, amit magunk után hagyunk, és emellett törekedjünk arra, hogy a lehető legkisebb legyen az ökológiai - ezzel, ahogy ezt megfogalmaztad, teljesen egyetértek, úgy gondolom, jól értem soraidat. Fordítva nem szeretném. Sok puszi: Gabi
