Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október
LII. évfolyam, 11. szám
2007. november
TARTALOM
DORIS LESSING Alpesi tehenek (Gyepes Judit fordítása) ................................................................ ORHAN PAMUK Isztambul – Emlékek és a város (Tasnádi Edit fordítása) .............................. CLAUDE ESTEBAN, YVES LECLAIR versei (Lackfi János fordításai) ............. PATRICK SÜSKIND Csata (Tatár Sándor fordítása) ..................................................................................... FRANCISCO UMBRAL A kirándulás (Imreh András fordítása) ................................................................... INGEBORG BACHMANN versei (Billinger Edit fordításai) ............................... INGEBORG BACHMANN A harmincadik év (Billinger Edit fordítása) ......................................................... ERICH FRIED versei (Billinger Edit fordításai) ........................................................
881 907 923 930 938 941 946 952
MŰHELY A fordítás mint kihívás – Ahány könyv, annyi világ – Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Benyhe Jánossal ...................... 954 STENDHAL: Promenades dans Rome – Avertissement ....................................... 962 STENDHAL: Római séták – Bevezető (Benyhe János fordítása) ...................... 963
TÁJÉKOZÓDÁS ÉLES CSABA Literatúra és natúra – A természeti szépség kultusza a világirodalomban ........................................................................................................... 965 BILLINGER EDIT „Csak a hangját halljam!” – Ingeborg Bahcmann: Nem tudok jobb világot ................................................. 986 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ...................................................................................................... 990
Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója:
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap
DORIS LESSING
Alpesi tehenek
Mostanában, ha valaki kivándorol, nem elsősorban napfény vagy élelem után vágyik, nem is szolgákat szeretne. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az Ausztráliába vagy más távoli táj felé tartó családok lelki szeme előtt a kis családi ház vagy lakás, esetleg a kis kert képe lebeg. Nem tudom, mi volt a helyzet száz vagy ötven évvel ezelőtt. A könyvek tanúsága szerint a gyarmatosítók és a kalandorok új ország, új élet, új lehetőségek felé hajóztak. Most csupán tetőt szeretnének az emberek a fejük fölé. Marina Giles és férje is ezért hagyta el Angliát, miután évekig éltek társbérletben, közös fürdőszobával és konyhával. Dél-Rhodesiába érkezve két lehetőség kínálkozott: a bevándorlók számára létesített tábor; sárkunyhók és közös vízcsap, vagy a szálloda. Úgynevezett jól szituált emberek lévén, a szállodát választották. Jólszituáltságukat néhány száz font jelentette, ebből szándékoztak megvenni a házat, rögtön, amint megérkeznek. A házvétel simán ment volna, akárcsak Angliában, ha hajlandók lemondani arról, hogy kedvükre való házat vegyenek csillagászati áron. Marina otthon évekig nézegette az eladó házakat. Kétfajta volt: ami tetszett, és amire elég volt a pénze. Marina romantikus lelke még nem süllyedt bele abba a tehetetlen lelkiállapotba, amely szerint az embernek keresnie kell egy sarkot, ahol letelepszik, mindegy, hol, aztán köré kell rendeznie az egész életét, a gyerekek iskoláztatását, a munkahelyét, mindent, ahogy a lakosság kilenctizede él. Marina ebbe nem akart beletörődni. – Miért kössük le magunkat, miért költsük az egész pénzünket olyan házra, amit utálunk? De azt nem várta, hogy ha átkel az óceánon, pontosan ugyanabba a helyzetbe csöppen. Repülőről nézve a várost félig eltakarják a fák. Hatvan évvel ezelőtt ez a terület még bozótos préri volt. Még most sem azt a benyomást kelti, mintha a házakon és utcákon túl kezdődne a környező préri, hanem sokkal inkább mintha a házak tolakodtak volna be a fák alá és közé. A város igen szélesen terpeszkedik széjjel. Nincs gond, hely van bőven, itt az emberek a nyomás hatására szétszóródnak, nem fölfelé terjeszkednek. Külvárostól külvárosig kocsival körülbelül tizenöt mérföld (néhány jelentős világváros nem sokkal kisebb ennél), de ha valamelyik lakójától megkérdezik, hány lakosa van a városnak, azt fogja válaszolni, tízezer, ami igen kis szám. Igazság szerint nem tízezer, hanem sokkal inkább százötvenezer, de száznegyvenezer fekete, ők azonban nem számítanak. Ez a város bizonyára a világ egyik legsutább és legkényelmetlenebb városa, utcák és terek ötletszerű halmaza, de különös módon mégis olyan szép, hogy
881
mindenki beleszeret első látásra. Az utcákat fák szegélyezik, néhol kettős sorban is, minden házat zöld lomb borít. Ez a város a kertek városa. Először Marinát is elbűvölte, később azonban megváltozott a véleménye. A pénzükért csak valamelyik külvárosban tudtak volna házat venni. A külvárosi házak úgy szaporodtak, mint a gomba, olyan iramban épültek, amilyen iramban az építőanyag érkezett. – Angliában azért nem vettünk házat – mondta a férjének –, mert nem akartunk külvárosban lakni. Elszakadtunk otthonról, eljöttünk ebbe a kétségtelenül vad és egzotikus országba, és az egyetlen hely, ahol lakhatnánk, valamelyik külváros. Inkább meghalok. Philip hallgatott. Ő nem volt annyira elkeseredve, mint a felesége. Meglehetősen különbözött a természetük. Marina az a fajta liberális gondolkodású nő volt, amilyen tömegesen termett Angliában a harmincas években, Philip viszont tudós típus, aki inkább a technikában hitt, mint az emberi tisztességben. Ámbár a maga módján Philip is idealista volt, s ő is bizakodva lépett az új földrészre. Megítélése szerint Angliában nem kínálkozott elég lehetőség az olyan lelkes és jól képzett fiatal szakemberek számára, amilyen például ő. Külföldön más a helyzet. Nem kell egyéb, mint egy törekvő kormányzat, amely hajlandó eleget áldozni a tudományokra – így diktálja a józan ész. Fiatal országokban feltehetően jobban érvényesül a józan ész, mint a régiekben. Virágzó kerteket akart telepíteni a pusztaság helyén. Afrikát elsőrendűnek találta célja megvalósítására, és minél többet látott az országból az első néhány hét folyamán, annál jobban lelkesedett. De hamarosan rá kellett jönnie, hogy amikor esténként otthon beszámol, Marina feje egészen másutt jár. Marina szerencsétlen dolognak tartotta, hogy szállodában laknak, ráadásul kényelmetlen, rossz a koszt, és tele van hozzájuk hasonló emigránsokkal, akik mind az után a bizonyos tető után sóvárognak. De hát ház előbb-utóbb majdcsak adódik, ebben Philip már évek óta biztos volt. Neki azok a külvárosi házak is megfeleltek volna. Ó, mindnyájan ismerjük a viszolygást a külvárosoktól. Utálatos érzés, hogy az ember éppolyan, mint aki a szomszéd házban lakik. Kellemetlen, épp mikor a világon mindenütt gomba módra szaporodnak a külvárosok, mert mi más egy angol gyarmat, mint Anglia újabb egzotikus külvárosa. Marina jól szituált szomszédokról ábrándozott, kedves emberekről, akik szolidan érdeklődnek a művészetek iránt, hétről hétre elolvassák a New Statesmant, s akik szerint az olyan szégyenletes dolgok, mint a színesek jogfosztottsága s a feketék és fehérek harca, megfelelő mennyiségű jóindulattal könnyedén megszüntethetők... szépséges elképzelés. – Neked könnyű – panaszkodott Marina. – Úgy látom, te az idő legnagyobb részét ide-oda kocsikázással töltöd, egyik rezervátumból a másikba, és nagyszerűen érzed magad. Én nem bánom, de nekem is élnem kell valahogy, amíg te utazgatsz... – Philip bűnbánó arcot vágott, mert valóban hetente legalább háromszornégyszer elment a kollégáival, és bizony, Marina elég gyakran maradt egyedül. – Talán találunk valami átmeneti megoldást, addig is, amíg várunk a házra – javasolta. Hamarosan sikerült is. Philip egészen véletlenül találkozott valakivel, aki azt mondta, hogy van egy kiadó lakás, igaz, csak három hónapra, és nem merne rá
882
megesküdni, mert csak véletlenül hallotta valami vacsorán, de Philip utánajárt a dolognak, és megragadta a kínálkozó alkalmat. – Csak három hónapra – nyugtatta meg Marinát. A Cecil John Rhodes fasor 138. – ahol a lakás volt – valójában nyolc egymás mellé ragasztott ház. Bármelyik bejárat előtt állt meg az ember, keresztülláthatott mindegyik két szobából álló lakáson, még a farakások fölött libegő száradó fehérneműt is tisztán láthatta a hátsó udvarban. Az épületet elöl tornác zárta le: nyolc lépcsőfeljárat, nyolc előszobaajtó, nyolc ablak, de ezeken az ablakokon keresztül csak az első szobába jutott be a fény. A hátsó szoba a verandára nyílt, de a verandát komor, zöld moszkitóhálóval vették körül, így a tervező építészmérnök remeklése folytán ezekben a lakásokban állandóan égetni kellett a villanyt, egy olyan országban, ahol egyfolytában ragyog a nap. A hátsó udvart por borította és párhuzamos hibiszkuszsövény. A hátsó udvar az individualizmus győzelmét jelképezte a közös élet felett. Nyolc külön farakás, nyolc külön ruhaszárító kötél, nyolc külön téglával szegélyezett út a nyolc külön vécéhez. Az illemhelyeket szorosan egymás mellé építették, úgy sorakoztak, mint nyolc szelet csokoládé egy táblán, előttük alumíniumlemez. A zárak (tehát a kulcsok is) takarékossági okokból azonosak voltak, ez a megoldás biztosította az állandó torzsalkodást a lakók között. A bódék két széléhez két-két szobát ragasztott hozzá az építész, abban a négy szobában lakott a nyolc szolga. Hivatalosan legalábbis nyolcan, a valóságban sokkal többen. Marina kötelességtudó asszony lévén (amint ez már az eddigiekből is kiderült), benézett abba a szobába is, amelyet leendő szolgája osztott meg a szomszéd szolgával. Kétségbeesetten kiáltott fel: – Istenem, de rémes! – Egészen kicsi, vakolatlan falú szobát látott. A csupasz hullámlemez tető összegyűjtötte a nap melegét, Marinát már a küszöbön állva a rosszullét környékezte a fülledt melegtől. Az ágyat helyettesítő pokrócok a csupasz cementpadlón hevertek. A szekrényt vagy polcokat az egyik saroktól a másikig kifeszített madzag helyettesítette, a két kis keskeny ablakot papírral ragasztották be, a törött üveg pótlására. A falat színes magazinokból kitépett fényképek díszítették; az angol királyi család tagjai, továbbá különböző filmsztárok, többnyire hiányos öltözetben. – Istenem – sóhajtott fel Marina halkan. Bűnösnek érezte magát a szörnyű állapotok miatt. Megkönnyebbülve távozott a szobából, letörölte arcáról a verejtéket, majd körülnézett az udvaron. Az udvar felől nézve a Cecil John Rhodes fasor 138. tagadhatatlanul kellemes látványt nyújtott. Az udvar vöröses földjét alacsony, skarlátszín hibiszkuszsövény szegélyezte, a szürke farakások környékét sárga, narancssárga és fehér forgács tarkította. Tarka ruha lengedezett, ringatózott a köteleken. A kikeményített fehérbe öltözött szolgák fejszéikre támaszkodva pletykáltak. Kis fekete gyereklány ült egy fatönkön, fehér csecsemővel a karján. Kedves látványt nyújtott, változtatás nélkül beillett volna valami operett nyitó jelenetébe. Marina elfordult, és komoly, reformer tekintetét ismét az udvar végére vetette. A bódék és a szolgák szobái között, legyek százaitól körüldongva, savanyú szagot árasztva sorakozott a nyolc szemeteskanna. Marina elsétált a szemeteskannák mellett, az úgynevezett egészségügyi közbe. Ha valaki kocsival hajt végig a városon, kerteket, virágzó sövényeket, szép kis terekbe tor-
883
kolló utcácskákat lát. A tereket (nem nehéz kitalálni) zöld növényzet borítja, virágok nyílnak, körben szépen elrendezett házak sorakoznak. De minden házsor közepén húzódik egy egészségügyi köz, egy mocskos köz, ott állnak a szemeteskannák, és ott zajlik a szolgák társadalmi élete. Ott szívnak el gyorsan egy-egy cigarettát a napi munka közben, ott találkoznak a barátaikkal, ott udvarolnak a zöldségesasszonyoknak. A fehér emberek városában minden két utca között húzódik elrejtve, elfeledve, semmibe véve egy harmadik. Marina egész sereg pletykáló, nevetgélő négert talált a közben. Dermedten, gyanakodva néztek rá, majd pillanatok alatt eltűntek, ki-ki a maga udvarába. Marina egy pillanat alatt egyedül maradt. Lassan átgázolt a farakások körüli puha hulladékon, átbújt a röpködő száradó fehérnemű alatt, és visszasétált a házhoz. A szolgák gyanakodva figyelték ezt a hirtelen érdeklődést életük iránt, gyanúsnak tartották, a tapasztalat bizalmatlanságra szoktatta őket. Az asszonyok is Marinát figyelték a konyhaablakból. Alacsony, arányos termetű, ragyogó szőke, fehér és rózsaszín arcú angol fiatalasszonyt láttak a nagy szalmakalap alatt. A kalapot fehér kesztyűbe bújtatott kéz egyensúlyozta. A lépcsőfeljárathoz érve megállt, és hátrakiáltott: – Charlie! Jöjjön ide egy pillanatra, legyen szíves! – Magas, kissé panaszos hangja, akcentusa, a fehér kesztyű – és a legyen szíves – az asszonyok legsötétebb balsejtelmeit igazolta. Fiatal afrikai bukkant fel a közből, ahol addig (amíg Marina megjelenése meg nem zavarta) néhány éppen arra tévedt barátjával pletykált. Odaszaladt az új asszonyhoz. Fehér rövidnadrágot, vörös amerikai inget, mályvaszínű tartóval felerősített kockás zoknit és fehér tornacipőt viselt. Tiszteletteljes arccal állt meg az asszony előtt, majd néhány pillanattal később igazi barátságos mosoly ömlött szét az udvarias arcon. Vidám és barátságos fiatalember volt. Marina első délelőttjét töltötte új otthonában. Máris rájött, mennyire összeegyeztethetetlen az ő mélységes részvéte a szolgák iránt és Charlie szenvedélyesen mosolygó ábrázata. Marina természetesen nem beszélt semmilyen bennszülött nyelvet, de Charlie tudott angolul. – Mióta dolgozik itt? – Két éve, nagyságos asszony. – Honnan jött? –? – Hol van az otthona? – Nyasszaföld. – Ó! – Nyasszaföld több száz mérföld távolságra volt északra. – Szokott hazalátogatni? – Talán idén. – Igen. Szeret itt lenni? – ? – Néhány pillanat szünet után Charlie akaratlanul is hátrapillantott a szemeteskannákon túlra, a közbe. Remélte, hogy barátai, akik a város másik végén dolgoznak, és akikkel csak ritkán látják egymást, nem unják el a várakozást. Azt is remélte, hogy az új asszony (akinek udvariasságában egyáltalában
884
nem bízott) nem fogja éppen most ezüst tisztításával vagy mosással megbízni. Tovább mosolygott, de már nyugtalanul, és állandóan hátranézegetett a közbe. – Remélem, szívesen dolgozik majd nálam is – mondta Marina. – Természetes, nagyságos asszony – válaszolta gyorsan, csalódottan, mert nyilván most valami munka következik. – Ha valamit szeretne, csak szóljon. Én nemrég jöttem ebbe az országba, előfordulhat, hogy valamit nem úgy csinálok, ahogy szokás. Charlie bizonytalanul forgatta a szavakat a fejében, aztán túl bonyolultnak találta a dolgot, nem szólt. Az ő fogalmai között nem szerepeltek országok vagy földrészek. Ismerte a fehér emberek városát, ezt a várost és ismerte a prérit. Ismerte azonkívül a falut, ahonnan jött. Iskolázott barátaitól hallott valami „nagy víz”ről, azon túlról jönnek a fehérek hajóval, látta is a hajók fényképét a magazinokban, de a nagy vizet összekeverte a nyasszaföldi nagy tóval. A közből hangos nevetés hallatszott. Charlie nyugtalanul pillantott hátra, és Marina megérezte a nyugtalanságát. – Most mehet – bocsátotta el, és észrevette a fekete arcon felvillanó mosolyt. Charlie megfordult, és mint valami atléta futott vissza; megkerülte a farakást, átugrott a szemeteskannákon, s eltűnt a bódék mögött. Marina belépett a „lakásá”-ba. Arcát akaratlanul is elfintorította. – Gyalázat – mormogta, s megvetése egyaránt szólt az üres szobának, a bűzös szemétkannákkal szegélyezett köznek, ahol a szolgák élete zajlik, és Charlie oktalan vidámságának. Odabenn a saját gondjai elfeledtették vele Charlie-t. A lakás igazán felháborító képet nyújtott. A szobák inkább folyosóra emlékeztettek, mint szobára. Felgyújtotta a villanyt a leendő hálószobában. A szobák berendezése szinte elmondhatatlan! Két vaságy az ajtó két oldalán, hatalmas, csokoládébarna szekrény, amelynek az ajtaja nem zár tisztességesen, s egy rongyos szőnyeg. És a másik szoba! Ha lehet, még rosszabb. Óriási kartonhuzatos dívány, mint valami megdermedt virágágy, a szoba közepén merev, fényezett asztal, amely mellett csak óvatosan lehet elmenni, körülötte négy keskeny, egyenes támlájú szék, mint a falhoz állított katonák. És a képek! Marina nem is sejtette, hogy ilyen képek még léteznek. Az egyik színes gobelin, üveg mögött, a másik sivatagi jelenetet ábrázolt – szalmából font felirat, ugyancsak keretben, üveg mögött: „Isten hozott, látogató, áldjon meg a Mindenható!” A leírtakon kívül még egy óriási kép díszítette a szobát. A képről fél tucat vad, bozontos alpesi tehén bámult Marinára, szügyig vízben állva a lemenő nap fényében. Azt gondolná az ember, ilyen alpesi marhák ma már csak Viktória korabeli regények lapjain vagy isten háta mögötti kis fogadókban lógnak, de nem itt. Igazán, mi értelme kivándorolni? Hajszál híján odarohant, és leszakította a képet, de hirtelen valami különös érzés megállította. Az épület szelleme tartotta vissza, bár akkor még nem tudta. Később hallotta egyszer, amikor Mrs. Black, aki már három éve lakott a házban a férjével és három gyerekével, megjegyezte: – Az előszobakilincs hetek óta letört, de én nem csináltatom meg. Ha elkezdek mindent megjavíttatni, örökre itt ragadok. – Marina a saját érzelmeire ismert Mrs. Black szavaiban. Megmagyarázta azt a különös ellentmondást, hogy bár csupa jó polgári család lakott a házban, olyan emberek, akik kocsit tartanak, akik rendszeres havi jövedelemmel rendelkeznek,
885
az udvar felől nézve a ház mégis azt a benyomást keltette, mintha csupa hanyag, piszkos ember élne benne. Lakhattak itt a lakók akár évekig is anélkül, hogy bármi kilátásuk lett volna valami jobbra, mégsem éltek itt igazán. Az egyetlen kivétel Mrs. Pond volt. Mrs. Pond festetett, és megjavíttatta, ami elromlott. A többiek ezt árulásnak érezték. Mrs. Pond lépcsőjétől téglával szegélyezett kis út vezetett az ő kertrészébe. Lehetett az a darab vagy két láb széles, de ott liliomok és rózsák kapaszkodtak felfelé lugasszerűen. Kitüremkedő zöld szendvicsre emlékeztetett Mrs. Pond kis kertje a poros udvaron. Marina így vélekedett: „Mi értelme lenne? Nem fogok én itt élni. Hadd maradjon a kép.” Hasonló elv alapján nem tartotta érdemesnek a szép függönyeit vagy a képeit sem kicsomagolni. A bútor is maradhat, ahogy van, túlságosan rémes, kár lenne energiát pazarolni rá. Ismét eszébe jutott a szolgák szobája. – „Gyalázatos, az egész rendszer gyalázatos...” Ebben a pillanatban kopogtak, s Mrs. Pond lépett be. Az alacsony, kövér asszony, derekán a szorosra húzott köténnyel kötözött sonkára emlékeztetett. Vörös arcával, telt keblével tettre kész asszonynak látszott. Malacszemét kutatóan jártatta körbe. Rosszkedvű arca elárulta, hogy tisztában van vele, általában ellenszenvet kelt a megjelenése. Megszokta a többi lakó elítélő tekintetét, mikor a kertrészét gondozza, vagy söpri. Minden áldott reggel megjelent a farakások és a száradó fehérnemű között, bolyhos barchenddel szegélyezett rózsaszín szaténpongyolája elő-elővillant a hatalmas porfelhő mögül, amit a kerti seprű kavart, s kihívó pillantása mintha az elítélő tekinteteknek válaszolna: – Két szoba pontosan elegendő a magamfajta magányos asszonynak. Én elégedett vagyok a sorsommal. A többiek szerint nem volt joga elégedettnek lenni, ezt hangoztatni meg semmiféleképpen nem volt joga. Az elégedettségéhez képest túl könnyedén felfedezhető irigység sugárzott a szeméből. Édeskés hangon kezdte: – Mrs. Skinner régi jó barátjuk, ugye, kedves? – Marina a régóta összezsúfolva élő emberek csüggedtségével nyugtázta az áskálódást. – Nem ismerem Mrs. Skinnert – vetette oda. – Azt ígérte, ma délelőtt idejön bizonyos dolgokat megbeszélni. Ami a megbeszélést illeti, azt Mrs. Skinner már Philippel elintézte. Marina pontosan tudta, hogy Mrs. Skinner őt akarja szemügyre venni, és ez kissé bosszantotta. – Kedves asszony – jegyezte meg Mrs. Pond. – Barátnők vagyunk. Mi ketten lakunk itt legrégebben, régebben, mint az összes többi lakó. – A hangjában keserűség csengett. Marina követte Mrs. Pond tekintetét, s a falba vágott nagy, fehér ajtón állapodott meg. A beépített szekrény ajtaja. Marina már felfedezte a beépített szekrényt, meg is jegyezte magában, hogy az egyetlen kényelmes berendezési tárgy a lakásban. – Szép szekrény – szólt Mrs. Pond. – Minden lakásban van beépített szekrény? – érdeklődött Marina. – Á, dehogy. Mrs. Skinner tavaly csináltatta. A saját pénzén. Nem a háziúr költségére. Nem fizetnek a háziurak manapság semmiért sem. – Értem. – Mrs. Skinner nekem ígérte ezt a lakást – folytatta Mrs. Pond.
886
Marina nem felelt, az órájára nézett. Elegáns mozdulat volt, el is szégyellte magát, a célzás miatt, de Mrs. Pond azonnal megnyugtatta: – Tizenegy óra van. Most ütötte el. – Be kell fejeznem a csomagolást – szabadkozott Marina. Mrs. Pond helyet foglalt a virágos díványon, és megjegyezte: – Sok a tennivaló, ha költözik az ember. Az a szekrény sok helyet megtakarít. Mrs. Skinner az ágyneműt és a törülközőket tartotta benne. Én úgy gondoltam, minden ruhámat belepakolom. A maga férje állami hivatalnok? – Igen. – Marina nem értette a látszólag lényegtelen kérdés mögött rejlő rosszindulatot. Még nem tudta, hogy ebben az országban az állami hivatalnokok a kiváltságos osztály, legalábbis annak tartják. Nem lévén arisztokrácia, sem különböző osztályok, valakit, ez már sajnos így van, csak kellett gyűlölni; s az állami hivatalnokok éppúgy megteszik, mint bárki más. Marina még hozzátette: – A férjem inkább ezt az országot választotta, mint az Aranypartot, pedig itt gyengébb a fizetés, de kellemesebb az éghajlat. A megjegyzést Mrs. Pond szkeptikus mosollyal fogadta, mintha Angliában meggondolatlanul valami olyat mondott volna a takarítónőjének, hogy a magas örökösödési adó a középosztály pusztulását vonja maga után. – Csak az államiak kapják meg, ami jár – mondta Mrs. Pond barátságosnak szánt mosollyal. – Nekik jut, ami jó – és a szekrényre nézett. – Attól tartok – szólt Marina fagyosan –, itt valami félreértés lehet, Mrs. Pond. A férjem véletlenül értesült erről a lakásról. – Nagyon sokan vártak erre a lakásra – mondta rosszallóan Mrs. Pond. – Például Mrs. Black, a szomszédból. Mrs. Black boldog lett volna, ha megkapja. És neki három gyereke van. Magának, ugye, nincs? – Mrs. Pond, nekem fogalmam sincs, miért adta nekünk Mrs. Skinner a lakást, ha már odaígérte Mrs. Blacknek... – Dehogy Mrs. Blacknek, nekem ígérte, határozottan megígérte. Ebben a pillanatban másik asszony lépett be, kopogtatás nélkül. Hatalmas termetű, középkorú, szorosan befűzött, merevre göndörített hajú asszonyság, kemény, buzgó, s a melegtől kivörösödött arccal. Ellentmondást nem tűrő hangon szólalt meg: – Bocsánat, hogy kopogás nélkül jövök be, nagyon sokáig laktam ebben a lakásban, nem bírom megszokni, hogy idegenek laknak benne. – Hirtelen felfedezte Mrs. Pondot. Arca ellenségessé merevedett: – Ó, látom, máris összebarátkoztak Mrs. Ponddal – mondta, s végigmérte Mrs. Pondot. Mrs. Pond felpattant, kezét a csípőjére csapta, felvette a veszekedők klasszikus pózát. Mosolyt erőltetett az arcára, majd így szólt: – Ismerkedünk Mrs. Gilesszel. – Én pedig most üzletileg akarok tárgyalni a lakómmal. Mrs. Pond tétovázott. Mrs. Skinner hosszú, megsemmisítő pillantással mérte végig. Mrs. Pond lassan lehiggadt, s kivonult. A verandáról behallatszott a kiabálása. – Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó, én azt tartom, inkább, mint hogy olyanoknak adná, akik csak most jöttek, és ráadásul államiak... Mrs. Skinner kivárta, amíg a dühös kiabálás elhallgat, aztán szárazon megje-
887
gyezte: – Ha rám hallgat, nem kezd Mrs. Ponddal, több bajt okoz, mint amennyi jó származik tőle. Marina most már értette, miért kapta meg a lakást, Mrs. Skinner azzal akart borsot törni a házbeliek orra alá, hogy idegennek adta a lakást, s nem nekik jut a gyönyörű szekrény, még ha csak három hónapra is. Mrs. Skinner gyanakodva hordozta körül a tekintetét. – Remélem, vigyáznak a holmimra. – Ez természetes – nyugtatta meg Marina udvariasan. – A férjével csak nagyon keveset tudtam beszélni. Remélem, kényelmesen lesznek itt, de nem szeretném, ha bármit is megváltoztatnának. Marina udvariasan hallgatott. Mrs. Skinner a beépített szekrényhez vonult, kinyitotta, s felfedezte, hogy üres. – Sokba került ez a szekrény – mondta sértett hangon. – Csak tegnap költöztünk be, még nem csomagoltam ki. – Majd meglátja, milyen hasznos. Én csináltattam a saját pénzemen. Vannak ám, akik ezt felszámítanák a lakbérben. – Úgy gondolom, a lakbér így is épp elég magas – vette fel végre Marina a kesztyűt. Mrs. Skinner szemlátomást csak erre a kihívásra várt. A szokásos fegyvert használta: – Vannak ám sokan, akik boldogok lettek volna ezzel a lakással, annyit mondhatok. – Gondolom. – Holnap ki tudnám adni. – De már kiadta nekünk, aláírtuk a szerződést, erről már nincs mit beszélni, ugye? – zárta le Marina ridegen. Mrs. Skinner habozott, de beérte ennyivel: – Remélem, a bútoromra vigyáznak. Kikötöttem a szerződésben, hogy semmit sem szabad megbolygatni. Marina hirtelen, szinte öntudatlanul azt mondta: – Természetesen át fogom rendezni a bútorokat, ahogy nekem kényelmesebb, és a saját képeimet fogom felakasztani. – Én bútorozva adtam ki a lakást, és a képeimhez nagyon ragaszkodom. – De nem ön lesz itt, ugye? Mi fogjuk nézni a képeket, nem ön. Ez a meglehetősen nyers megjegyzés teljesen célt tévesztett. Mr. Skinner csak ennyit válaszolt: – Igen, én szeretem a képeimet, és nem szeretném, ha elpakolná őket. Marina az alpesi tehenekre nézett, s bár alig fél órája úgy döntött, hogy nem bolygatja őket, most mégis így szólt: – Azt az egyet szeretném levenni. Mrs. Skinner összecsapta a tenyerét, ajkát összeszorítva áhítatos szomorúsággal nézett a képre. – Ez a kép nagyon sokat jelent nekem. Gyerekkoromban otthon a nappali szobánkban lógott. Ez a kép még a nagyanyámé volt. Mikor férjhez mentem Mr. Skinnerhez, az anyám becsomagolta és utánam küldte, mert tudta, mennyire
888
szeretem. Ezt a képet én mindig mindenhová magammal vittem. Nem szeretném, ha rosszul bánnának vele, nagyon nem szeretném. – Rendben van – egyezett bele Marina kimerülten. Mit számított tulajdonképpen az egész? Mrs. Skinner kételkedve pillantott rá, el se hitte, hogy ilyen könnyen győzött. – Charlie-t szemmel kell tartani – folytatta Mrs. Skinner. – Számtalanszor figyelmeztettem, nehogy átbökje a partvis nyelével azt a képet... Marinában felcsillant a remény. Óriási üveglap borította a képet. Mintha az egész falat dühös, koszos tehenek népesítették volna be. Balesetek mindig történnek. – Charlie-t egyébként is ajánlatos szemmel tartani. Soha nem tesz egy mozdulattal se többet, mint amit muszáj neki. Világ lustája. És az ételt is jó szemmel tartani. Lopós is. Épp a múlt hónapban kellett kihívatni a rendőrséget, mert elveszett a gránátköves brossom. Esküdözött a büdös, hogy nem lopta el, persze azóta se lett meg. A férjem jól elverte, nem mondom, de aztán is csak vigyorgott, mint mindig. Marinát felháborította az eset, rosszalló arckifejezéssel, leghűvősebb hangján kérdezte: – Valóban? Mrs. Skinner végigmérte, mintha csak azt mondaná: – „Miért vág ilyen pofát?”, de csak annyit tett hozzá: – Mind született tolvaj, egytől egyig. Én csak jóindulatúan figyelmeztetem. Maga, ugye, még új itt. Épp a múlt héten mondta az egyik barátom: „én nem értelek, miért adod olyanoknak, akik nemrég jöttek, csak elrontják a szolgákat az elveikkel”, és én meg azt mondtam: „Á, Mr. Giles józanul gondolkodik, én megbízok Mr. Gilesben.” – A „mister”-t jelentőségteljesen megnyomta. – Nem hinném – válaszolta Marina hűvösen –, hogy jól teszi, ha feltételezi a férjemről, hogy „elver” valakit. – Kedvtelve hangsúlyozta az „elver” szót. – Azt hiszem, a férjem hasonló helyzetben, ha egyáltalán ilyesmit tenne, először is meggyőződne, vajon az az ember valóban ellopta-e a brosst. Mrs. Skinner elengedte Marina szavait a füle mellett, csak bizalmatlanul végigmérte: – Hát, ugye, ez már úgyis mindegy, mindenki másképpen csinálja, de persze, ez itt az én bútorom, és ha ellopják vagy baja esik, maga a felelős. – Ez magától értetődik, fölösleges mondani. Szertartásosan kezet fogtak, s Mrs. Skinner távozott. Kétszer fordult vissza a tornácról, először figyelmeztette Marinát, hogy ne felejtse el havonta egyszer fertőtleníteni a bennszülöttek szobáját, ha csak nem akarja, hogy férgeket hordjanak be a lakásba... (– Nem mintha én törődnék vele, éljenek csak tetvesen, férgek közt, ha azt szeretik, de az embernek, ugye, védekeznie kell valahogy...), másodszor meg elmondta, milyen nehéz elszakadni, ha az ember évekig lakott valahol, még ha csak nyaralni megy is, szóval már bánja, hogy egyáltalán kiadta a lakást. Végül még egyszer végigmérte Marinát szomorú, vádló tekintetével, mintha legalábbis ellopta volna a lakását, aztán végérvényesen távozott. Marina dühösen nézegette az alpesi teheneket. A kép hadszíntérré vált a beszélge-
889
tés alatt. – Ez igen – mondta hangosan saját magának –, ez igen! Az ember azt hinné, legalább ahhoz joga van, hogy levegyen egy képet a falról, ha kibérli a lakást... Két nap múlva levelet kapott Mrs. Skinnertől. Mrs. Skinner reméli, jól érzik magukat a lakásban, emlékezteti, óvakodjon Mrs. Pondtól, Mrs. Pond egy közönséges bajkeverő, és ne felejtse el, nagyon vigyázzon a képre. Mrs. Skinner nyilván nem tudott aludni az aggodalomtól. Mivel Marina úgy döntött, ő valójában nem lakik itt, viszonylag kevés holmit csomagolt ki. Felhalmozva álltak a bőröndök. Vándormadárra emlékeztetett, még inkább, mint azelőtt, aki nem a kedve szerint való ágra szállt le, de túlságosan fáradt a továbbrepüléshez. A hónap végén, amikor Charlie bére esedékessé vált, Marina kikészítette a húsz shillinget, Charlie egyhavi keresetét, s elfogta a bűntudat. Csak nem adhat ilyen nevetséges kis összeget egyhavi munkáért? De huszonöt vagy harminc shilling kevésbé volna nevetséges? Huszonötöt adott, s látta, mint ragyog fel Charlie arca a kellemes meglepetéstől. Charlie szándékozott emelést kérni, mert az asszonyt jó természetűnek találta, és reménykedett, de hogy emelést kapjon kérés nélkül, s ráadásul öt egész shillinget! Hiszen tavaly három hónapi véres alkudozásba került, amíg Mrs. Skinner tizenhét és fél shillingről tizenkilencre emelte a bérét. – Köszönöm, nagyságos asszony – mondta sietve, mintha Marina bármelyik pillanatban meggondolhatná, és visszavehetné a többletet. Néhány órával később Marina meglátta Charlie új vörös, szatén zoknitartóját, s ezen kissé bosszankodott. Igazán értelmesebben is felhasználhatta volna azt az öt shillinget. Nevelés kell ezeknek az embereknek, civilizáció, gondolta, de még mielőtt tovább elmélkedhetett volna a dolgon, Mrs. Pond viharzott be, igencsak feldúltan. Mrs. Pond szolgája is többet akart az eddigi tizenkilenc shillingjénél. Ha Charlie huszonötöt kap, miért ne kaphatna ő is? Marina megértette, hogy Mrs. Pond az egész ház nevében beszél. – Nem szabad elrontani őket. Én tudom, hogy maga Angliából jött, meg minden, de... – Rettenetesen keveset kapnak – vágott közbe Marina. – A háború előtt tíz shillingnek is örültek. Ezek sohasem elégedettek. – Ha az árakat nézzük, ma a pénz a felét éri. – Miután a kormány sem tudott megbirkózni a fenti problémával, nem várhatták ezt Mrs. Pondtól sem, aki végül csak ennyit mondott dühösen: – Maguk mind ilyenek. Idejönnek a fura elveikkel. Marina állandóan érezte a neheztelő tekinteteket a hátában, ahányszor csak kilépett a lakásból. S amellett kissé nevetségesnek is érezte magát. Vörös szatén harisnyatartó, azért mégis! Megtárgyalta a dolgot Philippel, s úgy döntöttek, a természetbeni juttatás célravezetőbb. A hetenként kétszeri fél kiló hús mellett főzelékfélével is ellátták Charlie-t. Mrs. Pond ismét megjelent, mint a tiltakozók követe. – Ezek nincsenek főzelékhez szokva. Nem olyan ezeknek a gyomra, mint a mienk. Nem kell abba főzelék. Maga csak lovat ad alájuk a fura elveivel.
890
– A rendeletek értelmében – mutatott rá Marina kimért, magas hangján – az afrikaiaknak is kell főzelékféléket adni. – Ezt meg honnan veszi? – érdeklődött Mrs. Pond gyanakodva. Marina megmutatta a rendeletet. Mrs. Pond komoran nézte a papírt. – Nem az állam fizeti – bökte ki dühösen. – Egészen elszemtelenednek, igen, itt még baj lesz, emlékezzen a szavamra... A szomszédok ellenszenve akkor tetőzött, amikor Marina egy használt vaságyat vett, és beállította Charlie szobájába. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a szolgája pokrócba burkolózva alszik a puszta földön. Ami Charlie-t illeti, egykedvűen fogadta a jó szerencsét. Nem értette Marinát. Asszonya mintha bűnösnek érezné magát, mikor figyelmezteti például, hogy szedje le a pókhálót, amit ott felejtett. Mrs. Skinner lefaragott volna a béréből, és Mrs. Skinner pofozta is. Vett magának néhány új nyakkendőt, úgy parádézott a hátsó udvaron a többiek között. A többiek, el lehet képzelni, bár nem tartották a fehér embereket beszámíthatónak, de úgy gondolták, azért mindennek van határa; miért éppen Charlie legyen a szerencsés, miért ő kapjon ágyat, külön húst, főzeléket, és két szabad délutánt egy helyett? Ellenszenvvel méregették az új ruhákban pompázó fiút, ingerült megjegyzések is röpködtek a levegőben. De Charlie túlságosan jó természetű és barátságos lény volt, nem élvezte a helyzetet. Önvédelemből gúnyolódott saját magán, ahogy Marina hamarosan megtudta. Még valamire rájött; nem szükséges bekapcsolódni a ház szövevényes társadalmi életébe, ha meg akarja tudni, mi történik. Például, ha Mrs. Pond valamelyik szomszédasszonnyal perel holmi kölcsönökért és soha vissza nem adott cukor miatt, s ebbe minden asszony bekapcsolódik ennek vagy annak az oldalán, nem kell feltétlenül Mrs. Pondhoz fordulni felvilágosításért. Elég, ha odaáll a konyhaablakhoz, elbújik a függöny mögé, s kiles a szolgákra. Ott álldogáltak a szolgák fejszéjükre támaszkodva a teregetés szünetében, nevetgélve, mutogatva; ők is feldolgozták a Cecil John Rhodes fasor 138. állandóan zajló, különös életét, gazdáik, a fehér emberek életét. February, Mrs. Pond szolgája, előrelép, a többiek körülállják, s már előre mosolyognak. February kidülleszti a mellét, előreböki az állát, dühös arcot vág, s gyilkosan hízelgő mosolyt erőltet az arcára. A közönség harsog a nevetéstől, s a térdüket csapkodják. Tökéletesen utánozza Mrs. Pondot, nem fér hozzá kétség. Marina elfordult az ablaktól s önmagával vitatkozott. A szokásos mondást ismételgette: De hát mit várhat az ember? Mialatt így vitatkozgatott magában a konyhaasztalnál, éles hang ütötte meg a fülét: – Borsót tessék! Szép krumplit! Káposztát! Olcsón adom, tessék, asszonyok, nagyon olcsó! Igen, valami zöldségféle jól jönne. Hátrament a konyhaajtóhoz. A bennszülött asszony hátán batyuban a gyerekével éppen gondosan bogozgatta a válláról leemelt zöldséges zsák száját. Szétfejtett egy zöldborsót, mutogatta a szép, kemény szemeket. – Hogy adja? – Csak egy shilling, nagyságos asszony – válaszolt az asszony reménykedve. – Micsoda? – tiltakozott Marina. Az asszony épp a dupláját kérte az üzleti árnak. Aztán megállt. Szegény asszony. Nem kellene, hogy asszonyok a hátu-
891
kon cipeljék a gyereküket meg a nehéz zsák zöldséget, házról házra, egész nap. – Adjon fél kilót! – Az asszony fémbögrével mert ki némi borsót. Marina hajszál híján lemérette vele, de aztán eszébe villant Mrs. Pond, mikor kiviszi a mérlegét, és lehordja az árust, ha kevesebbet mért. Marina bevitte a borsót, és kivitte a shillinget. Az asszony nem ezt várta, kutatóan nézett Marinára, alázatos testtartást vett fel, felé nyújtotta tenyerét, lehajtotta a fejét s motyogott: – Ajándék, nagyságos asszony, valami a babának. Marina tétovázott. Ellenszenvesnek találta a siránkozó arcot s·a ravasz szemet, de hát mit várhat az ember, ötlött az eszébe, bement, s kihozott némi cukorkát. Az asszony megmarkolta, s a felét mindjárt a szájába dugta. Aztán újabb kéréssel állt elő: – Valami ruha, nagyságos? – Nincs – utasította vissza Marina energikusan. Ugyan miért adna? Az asszony minden csalódottság nélkül csavarta a kezére a zsák száját, s maga után húzva az udvar porában, az élénk érdeklődéssel figyelő szolgákhoz csatlakozott. Üdvözölték egymást. Az asszony leült egy fatuskóra a hátát pihentetni. A gyereket a hóna alatt előrecsúsztatta a batyuban. Szoptatni kezdett. Charlie, a szépfiú, föléje hajolt, s kikezdett az asszonnyal. A többiek visszakoztak. Ugyan ki vehetné fel a versenyt Charlie szivárványszínű nyakkendőjével és szatén zoknitartójával. Charlie magabiztosan és sokat beszélt, az asszony tartózkodóan nevetgélt. Néhány percig tartott a csevegés, amíg a baba el nem eresztette az anyja mellét. Akkor az asszony felkelt, még mindig nevetve visszazötyögtette a babát a hátára, vállára emelte a nagy zsákokat, és kisétált az udvarból, éles hangon vissza-visszaszólva Charlie-nak. A férfiak nevettek. Hirtelen mindenki elhallgatott. Mrs. Black pesztonkája jelent meg az ajtóban. Kimérten vonult el a férfiak csoportja mellett. Alacsony kislány volt, szűk rózsaszín kartonruhájában, szerteszét meredező számtalan kis copfjával gyereknek hatott. Gyerekes arca rendszerint pajkos volt, s vidám, ezúttal azonban gyászosan meredt maga elé... Húzta a lábát, és vádlón nézett Charlie-ra. Féltékenység, gondolta Marina, nem kétséges! Charlie zavarához sem fért kétség. De hát csak nem! Ugyan, ez a lány még túl fiatal az ilyesmihez. Az ilyesmihez, Marina pontosan érezte, ez szégyenletes kerülgetése a kérdésnek. Elgondolkodott. Majd vállat vont, az jutott eszébe: – Nem mindegy? Egyébként is, hol alszik ez a lány? Nyilván a férfiakkal együtt, az egyik kamrában. Teri Missziós iskolába járt (ott nevezték el Teréznek, Szent Teréz után), a távozó zöldséges asszony felé bökött a fejével, újabb kérdő tekintetet vetett Charliera, aztán eltűnt a közben. Újra felharsant a férfiak nevetése, ezúttal Charlie rovására. Charlie öntudatosan vigyorogva nyugtázta a nevetést. February felbukkant Mrs. Pond konyhaajtajában, majd teregetni kezdett az udvaron. A ruha vakítóan fehérlett a napfényben, éles, sötét árnyékot vetett a porba. Kiabálva érdeklődött a többiektől, mi történt, míg benn dolgozott. Nevetve, kiabálva válaszoltak. February végzett a teregetéssel, odament a csoporthoz. A nagy fa alatt álltak, beszélgettek. Marina figyelte őket. Hirtelen érezte, hogy az arca lángba borul. Charlie kivált a csoportból, összegörnyedt, meghajolt, pillanatok alatt átalakult a zöldségárus asszonnyá. Oldalra görnyedt a zsák
892
súlya alatt, kidüllesztette a hasát, így egyensúlyozva a nehéz gyereket. Egy fatönk felé indult, az jelképezte Marina konyhalépcsőjét. Majd megfordult, hátraugrott, felegyenesedett, s leszakított néhány levelet a fáról. A leveleket a fejére tette, és Marina ráismert saját magára. Komoly, kimért, affektált kis arca ide-oda nézeget a kalap széles karimája alatt, kezét elöl összekulcsolva közeledik a tönk felé. – Borsó, káposzta, krumpli – mondja Charlie sipító, nőies hangon. – Hogy adja? – válaszol önmagának Marina kimért, ideges hangján. – Tíz shilling, nagyságos, csak tíz shilling egy fél kiló – felel Charlie hirtelen összerándulva a nagy alázattól. – Nevetséges – válaszol Marina magas, sajnos, túlságosan is élethű, magas hangon. Marina látja a saját arcán tükröződő bosszúságot, bűntudatot és határozatlanságot. Kétszer bólint, aztán idegesen így szól: – Természetesen, de hát, hogyne – s zavartan besiet, majd tele kézzel tér vissza. Szétnyitja a kezét, aztán félreáll, nehogy ráhulljon a pénzeső. A következő pillanatban már ismét az afrikai nő kotorja össze a pénzt, gyűri be az ingébe. Újra kiegyenesedik, ismét Marina, bizonytalanul előrehajol, zavartan, mérgesen néz. Mereven lehajol, felcsíp egy levelet, egy borsót (jön rá azonnal Marina) – Olcsó, nagyon olcsó – mondja, s a borsóra meredve elvonul. Egyik kezével a leveleket egyensúlyozza a fején; igen szabályosan lépeget. Kitört a nevetés. Marina a könnyeivel küszködve vigasztalta magát az ablaknál: „Úgy kell a leselkedőnek!” Az óra ütött. Különböző női hangok harsantak fel a konyhák irányából: February! Noah! Csütörtök! Hatpenny! Feketemadár! Véget ért a reggeli nyugalom, itt az idő, meg kell főzni a fehérek ebédjét. Az udvar kiürült, csak Teri, a pesztonka sétált vissza a közből bánatosan, a lábát húzva a homokban. Merev kis copfjai közé félig hervadt sárga rózsát tűzött. A rózsát az egyik szemeteskannában találta. Reménykedve pislogott Marina lakása felé, hátha megpillantja Charlie-t, aztán lassan bement Mrs. Blackhez. Ez idő tájt Philip éppen úton volt, Marina egyedül ebédelt. Charlie szolgált fel fehér pincérkabátjában. Nyoma nem maradt rajta a vidám bohócnak. Barátságosan viselkedett, bár kissé idegesen. Minden pillanatban attól félt, hogy ez a különös asszony egyszer csak kimutatja a foga fehérjét, s kiabálni kezd, szitkozódni. Marina óvatosan emelkedett fel az asztal mellől, ügyelve, nehogy az ablakba üsse a fejét. Kipillantott. Teri a fa alatt állt a legkisebb Brown gyerekkel a karján. A gyerek a falevelek után kapkodott. Teri kitartóan nézett Charlie konyhája felé. – Charlie – szólt Marina. – Teri hol alszik? Charlie-t meglepte a kérdés. Nem nézett Marinára, úgy motyogta: – Nem tudom. – De magának tudnia kell – bizonykodott Marina, hangja magasan csengett, éppúgy, ahogy Charlie utánozta az előbb. Charlie hallgatott. – Hány éves Teri? – Nem tudom. Ez igaz volt, Charlie azt se tudta, saját maga hány éves. Teriben ő a karcsú
893
kislányt látta, az előreálló kis mellet, ahogy kinyomja a rózsaszín ruhát, s az újabban ábrándozóvá váló járását, mikor elmegy mellette. – Mrs. Blacknek gyereklány – jegyezte meg kelletlenül, mintha csak azt mondaná: – Kérdezze meg Mrs. Blacket! Mi közöm nekem ehhez! – Jól van – zárta le Marina a témát, és kiment. Még éppen meglátta, hogyan integet Charlie Terinek a moszkitóhálón át. Teri úgy tett, mintha nem látná. Ezzel büntette a zöldségárusnő miatt. A nappaliban a fény éppen az alpesi tehenekre esett, az üveg csupa csillogás volt. Marina elfordította a székét, így nem bántotta szemét a kép. A gyűlöletes teheneken gondolkodott. Vajon mi lehet az oka, hogy Charlie – ellentétben Mrs. Skinner jóslatával – nem töri össze a képet félelmetesen táncoltatott seprűjével, holott pohárból, kistányérból és vázából hihetetlen mennyiséget tör. Nyilván tetszik neki a kép. Marina látta már, amint ácsorog előtte és csodálja. A tehénnek, Marina Philiptől tudta, valami jelentősége van a bennszülöttek életében, valamiféle vallásos jelentősége, talán... Levelek csattantak a tornác cementpadlóján, végigcsúsztak a fényezett felületen, az ajtónál álltak meg. Két levél. Marina a levelek után nyúlt. Most emelte csak fel a földről, ahová a postásfiú olyan ügyesen becsúsztatta. Felnyitotta az egyiket. Mrs. Skinner írta Cape Townból, ahol a levél tanúsága szerint nem a legkellemesebben nyaral. „Nem tudok megnyugodni, izgat, hogy rendben van-e minden, meg a bútor. Talán mégis jobban tettem volna, ha elpakolom, nem tudja idegen aztat megérteni. Remélem, Charlie nem szemtelenkedett el. Keményen bánjon vele, és elfelejtettem mondani, hogy egy shillinget vonjon le a béréből, mert este jött haza öt óra helyett, pedig megmondtam neki. Meg kell neki mutatni, hogy rend legyen. Üdvözlettel: Emily Skinner. Ui. Remélem, a képnek nem esett baja.” A második levelet Philip írta. „Azt hiszem, drágám, nem érek haza holnap. Smith azt javasolta, ha már úgyis itt vagyunk, egy füst alatt átugorhatunk a Nwemze rezervátumba is, itt van a folyón túl, kb. hetven mérföld légvonalban. Persze nem lehet tudni, milyenek az utak most, az esős évszak után. Délelőtt az előzetes terv szerint próbáltuk rávenni ezeket a feketéket, hogy tíz csont-bőr tehén helyett inkább tartsanak egy kövéret. Ilyen lerobbant állapotokat még nem láttam, húsz láb mély esővízpatakok, az egész törzs éhezni fog a száraz évszakban, de hát beszélhetsz, amíg belezöldülsz, nem ölik meg a marháikat, ha csak nem muszáj, pedig az lesz a vége, aztán képzeld el, hogy fognak otthon jajveszékelni...”
894
Itt Marina megjegyezte: – Hát, hát. „Látnod kellett volna, hol jártam ma! Ezt a rezervátumot gatyába rázni az ország egyévi hitele kellene, máskülönben pusztaság lesz ott hamarosan, ez holtbiztos, de ez az átok kormány száz év alatt se érti meg, pedig már öt év múlva is késő lesz. Rohanok. Phil. P. S. Remélem, édes, minden rendben, sietek haza.” Marina korán vacsorázott aznap, hogy Charlie gyorsan végezzen a mosogatással, és mehessen. Az utcai szobában ült és olvasott, amikor az összes szomszédos rádió zaján túl valami egészen más jellegű zenére lett figyelmes. Igen, bendzsó és hangos ének. A szolgák bódéi felől jött a hang, és volt benne valami, ami rádiózenében soha nincs. Marina átment a szobákon a konyhaablakhoz. Az üres udvart a hold és a csillagok fénye alatt a nyolc ajtón rácsszerűen kiszűrődő fény szabdalta darabokra. A szolgák ablakai sötéten csillogtak. Charlie és February szobájából nevetés és bendzsó hangja hallatszott. Épp a tornácra ért, amikor egy férfihang kezdett kiabálni: – Csend legyen! Pofa be, azt mondom! – Mr. Black hangja: – Ne üvöltözzetek! Szavait süket csend követte. Marina látta Mr. Black hosszú, fekete árnyát. Hallotta a méltatlankodó morgást: – Az ember még gondolkodni sem tud a fekete állatjától... – Aztán a férfi visszament a lakásába. Nehéz, döngő lépteit elnyelte a saját szobájából kiszűrődő rádió hangja: Szeretlek én, te tünemény, szeretlek... Durr! Mr. Blackben forrt az indulat. Marina tovább olvasott. Hamarosan újra meghallotta a féktelen zenét. Énekeltek: Kongó, Konga, Kongóban, hogy csinálják Kongóban. Lépések a verandán, erőteljes kopogás. Mr. Black állt az ajtóban. – Mrs. Giles, a maga szolgája megkergült. Hallja ezt a zenebonát?! – Foglaljon helyet, Mr. Black – kezdte Marina udvariasan. – Azt akarom – kezdte Mr. Black erőszakosan, vörös arccal, szikrázó szemmel – azt akarom tudni, mit akar csinálni, mert ha maga nem, akkor majd én. – Nem kétlem – válaszolta Marina kimérten –, csak azt nem látom be, miért ne szórakozhatnának, ha kedvük van hozzá, annál is inkább, mert még nincs kilenc óra. Tudtommal ezt semmiféle törvény nem tiltja. – Törvény! – tajtékzott Mr. Black. – Szórakozzanak! A mi házunkban randalíroznak, nem? Mi mondjuk meg, mit lehet és mit nem. Különben is, tudtommal kilépő nélkül kódorognak. – Megítélésem szerint ön kissé túloz – felelte Marina. Rábeszélő hangot próbált megütni, de hangja akaratlanul is felcsúszott arra a végzetesen magas vitatkozó hangra, s arcát – Mr. Blackéhoz hasonlóan – elöntötte a felháborodás pírja. – Túlzok! A gyerekeim nem tudnak elaludni ebben a zenebonában.
895
– Talán valamit használna, ha kikapcsolná a saját rádióját – bökte oda Marina gúnyosan. Mr. Black felemelte öntudatlanul ökölbe szorult kezét: – Maguk... – lihegte alig érthetően. – Tudja meg, Mrs. Giles, ha férfi lenne, megmondom őszintén... – Leejtette az öklét, s vadul pillantott körül. Ebben a pillanatban lépett be Mrs. Pond, arcán eleven érdeklődés tükröződött. – Á, úgy látom, a szolgájáról beszélnek Mr. Blackkel – fuvolázta édeskésen. – Meg a magáéról, Mrs. Pond. – Istenem, ha nekem férjem lenne – játszotta meg Mrs. Pond a gyenge nőt. – February rég megkapta volna a magáét. – Ami azt illeti – bökte ki Marina feltoluló utálatát legyűrve –, ehhez nem hiszem, hogy férjre volna szüksége, épp tegnap láttam, mikor Februaryt püfölte, egyedül... – Mert pimaszkodott – vágott közbe Mrs. Pond dühösen. Marina képtelen volt folytatni, de nem is kellett, mert Mr. Black kicsörtetett a lakásból, Mrs. Pond a nyomában. Keresztülmentek a sötét udvaron Charlie szobája felé. A szoba még mindig sötét volt, de hangosan szólt a zene. Mr. Black kiabálására – Ki onnan, fekete bitangok – elhallgatott a zene, és kivágódott az ajtó. Fél tucat fekete árny bújt át Mr. Black kiterjesztett karja alatt, s eltűntek a közben. Dulakodás következett. Mr. Black két alakot ragadott meg; Charlie-t és a saját pesztonkájukat, Terit. A lányt elengedte, az gyorsan a többiek után szaladt. Charlie-t a falhoz lökte. – Mit képzelsz, te barom, ilyen lármát csapni, mikor megmondtam, hogy pofa be!? – ordította. – Bizony, bizony – lihegett Mrs. Pond hátulról, ide-oda ugrálva körülöttük, hogy minél jobban lásson. Charlie védekezőn emelte a könyökét az arca elé. – Ne haragudjon, nagyságos úr, ne haragudjon, ne... – Ne haragudjam! – Mr. Black egyik kezével Charlie vállát fogta, a másikat ütésre emelte. Charlie az arca elé kapta a kezét. Mr. Black ökle Charlie arca helyett éppen a fiú felemelkedő karjába ütközött, a férfi ettől elvesztette az egyensúlyát, és hátratántorodott. – Hogy mersz megütni, te mocsok! – üvöltött Mr. Black Charlie felé rontva, de a fiú átugrott az egyik szemeteskannán, s elmenekült a közbe. Mr. Black dühödten ordítozott utána, majd megfordult, s még mindig tajtékozva így szólt Mrs. Pondhoz: – Látta? Megütött a bitang! – Nagyon elkanászodott – jegyezte meg Mrs. Pond mélabúsan. – Mit várhat az ember? Elrontották. Megfordultak, és vádlón néztek Marinára. – A pontosság kedvéért – szólt Marina – le kell szögeznem, hogy Charlie nem ütötte meg magát. – Micsoda? A néger pártját fogja? – Mr. Black elképedt. Értetlenül nézett Mrs. Pondra. – A néger mellé áll! – Ez nem melléállás kérdése – felelt Marina azon a bizonyos magas, kimért
896
hangon. – Itt álltam, láttam, mi történt. Maga nagyon jól tudja, hogy Charlie nem ütötte meg. Nem is merné. – Hát igen – szólt Mrs. Pond –, idáig jutottunk. A kormány rontja el őket. Megüthetnek, semmi bajuk nem lesz, bezzeg, ha mi megütjük őket, minket megbírságolnak. – Meg se tudnám számolni, hányszor láttam a szolgákat verni, mióta itt vagyok. Ha az a törvény, amit mond, az ugyan nem valami hatásos. – Hát én hívom a rendőrséget – ordított Mr. Black, és berohant a lakásába. – Engem egy fekete állat se fog megütni, ezt nem viszi el szárazon. És azért is meg lesznek büntetve, mert kilépő nélkül kujtorognak. – Ne gyerekeskedjék – szólt utána Marina, s ő is bement. Benne is forrt a méreg. Véletlenül a tükörbe pillantott. Ijedten sietett a fürdőszobába az arcát leöblíteni, mert éppúgy festett, kétségkívül úgy, mint valami fontoskodó, felbosszantott tanbanya. Az utcai szobából Charlie-t pillantotta meg, amint rémülten pislogott Mr. Black és Mrs. Pond lakása felé. – Nagyságos asszony – suttogta –, én nem ütöttem. – Hát persze hogy nem – nyugtatta meg Marina, de közben csodálkozva vette észre, őt is mennyire idegesíti a fiú. – De azért mégis, minek kell lármát csapni, ezért van a botrány. – De... – Jól van, na, jól van. De nem szabad... kik voltak itt? – Barátok. – Honnan? – Charlie hallgatott. – Volt kilépőjük? – Charlie idegesen kapkodta a tekintetét. – Azért mégis; ha egyszer kimondja a törvény, hogy kilépő kell, akkor az istenért... – Charlie arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. Egy pillanattal előbb a védtelen kisfiú benyomását keltette, ez után a megjegyzés után konok fiatalember lett; ez a nő éppolyan – gondolta –, mint a többi. Marina legyűrte ingerültségét, nagylelkűen folytatta: – Ide hallgasson, Charlie, én nem értek egyet a törvénnyel, az ilyen értelmetlen dolgokkal, mint a kilépő, például, de nem tudom megváltoztatni, és az az érzésem... – Újra felülkerekedett benne az ingerültség. Megint elnyomta, de a szavakból hirtelen kifogyott. Charlie-nak úgyis mindegy volt. Gyanakodva, összezavarodva bámult Marinára. Eddig számára a fehér emberek egységes tömeget alkottak, mint valami nagy fehér végzet tornyosultak a feketék fölé, mint akiknek egyetlen célja a feketék sorsának a megnehezítése. Az a gondolat, hogy van olyan fehér is, aki nem ért egyet a kilépővel és a kijárási tilalommal, megdöbbentően új volt számára: nem is tudta felfogni, Marina folytatta: – Én tudom, Charlie, hogy nem akart semmi rosszat, most legjobb lesz, ha csendben lefekszik, és ezentúl kerüli Mr. Blacket, amennyire csak tudja. – Igen, nagyságos asszony – felelte alázatosan. Amikor a fiú kifelé indult, Marina megkérdezte: – Teri Mr. Blackék szolgájával alszik egy szobában? – Charlie hallgatott. – Csak nem azt akarja mondani, hogy magával és Februaryval alszik? – Újabb hallgatás. – De hát Teri még gyerek – próbálkozott Marina, ámbár ez az érv nemigen hatott Charlie-ra.
897
Kintről hangos beszéd hallatszott be. Charlie visszahőkölt: – A rendőrség – motyogta rémülten. – Nevetséges – jegyezte meg Marina. Kinézett az ablakon, s meglátta a fehér rendőrt. Charlie a hálószobán át menekült. Marina hallotta a hátsó ajtó csapódását. Szemmel láthatóan nem bízott eléggé az asszony együttérzésében. A rendőr egyedül jött be. – Úgy hallom, valami baj történt – kezdte. – Semmiség. – Az egyik lakó azt állítja, hogy az ön szolgája megütötte. – Nem igaz. Én láttam, mi történt. A rendőr kételkedve nézett Marinára. – Hát ez megnehezíti a dolgot, ugye. Pillanatnyi habozás után bocsánatot kért és kiment. Marina látta Mr. Blackkel tárgyalni. Aztán ismét bejött. – Miután ön így vélekedik, a vádat elejtjük. – Én is így gondoltam. Ekkora butaságot még életemben nem hallottam. – Igen, de gondolja csak meg, Mrs. Giles, veszekedés volt, és mind elszaladtak, nyilván a rossz lelkiismeret miatt, talán a kilépőjük sem volt rendben. Meg aztán nők nem mehetnek a férfiak szobájába. – A nő Mr. Black alkalmazottja. – Mr. Black szerint a lánynak a telepen van a szállása az apjánál. – Kár, hogy Mr. Black nem érdeklődik behatóbban az alkalmazottai iránt. A lány itt alszik. Mit képzel; ilyen kislány nem gyalogolhat öt mérföldet reggel, hogy hétre már itt legyen, és este hét után újra ugyanennyit vissza. A rendőr jól megnézte Marinát. – Sok még a tennivaló – felelte. – Egyébként is a törvény, törvény. – A törvény – legyintett Marina keserűen. A rendőr ismét bizonytalankodott. Kedves fiatalember volt, aki állandóan ilyen és ehhez hasonló ügyekkel foglalkozott. Igyekezett mindig elsimítani a bajokat, ha csak lehetett. Most is úgy döntött, Marina ellenségeskedése ellenére is. – Azt hiszem, legokosabb ennyiben hagyni az egészet. Úgyse tudnánk megfogni őket, már mérföldekre lehetnek. És Mr. Black elejtette a vádat. Beszéljen a szolgájával, Mrs. Giles, figyelmeztesse, hogy vigyázzon, mert másképp bajba keveredik. – És mit szándékozik tenni a lány ügyében? A helyzet ugyanis mi? Blackéknek kényelmes, ha itt a lány, el tudnak menni esténként, és inkább nem kérdezősködnek. Gyalázatos dolog ilyen korú kislányt férfiak közé szállásolni. – Nem helyes, egyáltalán nem helyes. Beszélek Mr. Blackkel – nyugtatta meg a rendőr, majd udvariasan távozott. Akkor este Marina levélírással vezette le az érzelmeit. Hosszú levélben számolt be az esetről angliai barátnőjének. A levélben hemzsegtek a „rendőrállam”, „önkényuralom”, „fasizmus” és hasonló kifejezések. A megértő barátnő válaszában biztosította Marinát, tudja, mennyire kizökkenti az embert a szokott egyensúlyából a forró éghajlat. Reméli, Marina vigyáz magára, végtére is mértéktartónak kell lenni.
898
És valóban, reggelre Marina már csodálkozott, miért izgatta fel magát annyira egy ilyen jelentéktelen kis ügy miatt. Micsoda ország! Ha nem vigyáz magára, éppolyan hirtelen elkapja a pulykaméreg, mint például Mr. Blacket. Ha itt akar az ember élni, akkor alkalmazkodni kell. Charlie csupa hála volt és bocsánatkérés. Egyre csak ezt ismételgette: – Köszönöm, nagyságos asszony, köszönöm, nagyságos asszony. – Zöldségféléket hozott Marinának ajándékba, és ezzel adta át: Nagyságos asszony apa és anya nekem. – Marina meghatódott. Charlie a mennyezet felé nézett, s félig bánatosan, félig viccesen tette hozzá: – A rendőrség nem jó. És Teri? Még mindig Blackéknél dolgozott. Néhány nappal később, mikor Marina lefekvés előtt eloltotta a villanyt, látta a lányt besurranni Charlie kamrájába. – Philip! – mondta energikusan a férjének. – Valamit tenni kell! – Mit? – érdeklődött Philip praktikusan. Marinának semmi ésszerű nem jutott az eszébe. Philip rövid előadást tartott az afrikai bennszülött népek életéről, akik félúton járnak a törzsi társadalom és a modern iparosodás között. A dolgot a gyökerénél kell megfogni. Talaj-szakember lévén, a gyökeret számára a földművelés ésszerű megszervezése jelentette. Philip szemében minden olyan világos, mint a nap. Ezeknek a népeknek fogalmuk sincs a helyes gazdálkodásról. Meg kell változtatni a törzsi időkből fennmaradt gazdálkodási módot. Akkoriban a törzs, ha kihasznált egy darab földet, továbbvándorolt. Meg kell tanulniuk a talajt óvni, és mindenekelőtt, a szarvasmarhát nem szabad valami erkölcsi tőkének tekinteni, hanem a mezőgazdasági munka szerves tartozékának. (A szerves kifejezés nagyon gyakran előfordult Philip ilyenfajta előadásaiban.) Ha egyszer ezeket végrehajtják, minden más ebből következik. – De, Philip, közben Terivel történhet valami, és még biztosan nincs több tizenötnél, ha egyáltalán... Philipet kissé fejbe kólintotta az átkapcsolás arról a szintről, ahol ő mozgott, Teri szintjére. A nők mindig olyan szeszélyesen gondolkodnak. Meglehetősen érdesen csak ennyit mondott: – Hát, öreglány, átmeneti korszakban mit várhat az ember? A „mit várhat az ember” gondolat igen gyakran felötlött. A pletyka és a csiklandozó felháborodás dagadó hullámként terjedt a Cecil John Rhodes fasor 138. egyik végétől a másikig. Mrs. Black Terije bajba jutott, nincs erkölcsük ezeknek a lányoknak, nem különbek, mint a vadak. A botrány főszereplői izgatták magukat legkevésbé. Múltak a napok s egyszer csak Marina ezzel a kérdéssel fordult Charlie-hoz: – Hm, és Charlie, hm, most mit akar csinálni? – ? – Charlie nem értette, mire céloz Marina. – Terivel – világosította fel komoran. – Terivel? Terinek gyerek lesz – felelte, s megpróbált töredelmes arcot vágni, de inkább büszkére sikerült. – Rendben van – így Marina. Charlie tovább söprögette a tornácot, s magában mosolygott. – De Charlie... – kezdte Marina újra.
899
– Igen – nézett rá Charlie kérdőn, a seprűre támaszkodva. – Nem hagyhatjuk csak ennyiben a dolgot. És mi lesz, ha a gyerek megszületik? Charlie összeráncolta homlokát, aztán sokkal lassabban folytatta a söprést. Marina hirtelen toppantott a lábával. – Charlie, ez így nem megy! – Valóban dühbe gurult. –? – Mindenki csak szórakozik, maga meg Teri is, meg a pletykáló asszonyok is, csak egyre nem gondol senki, a gyerekre. – Charlie nem szólt semmit. Marina pillanatnyi szünet után így folytatta: – Gondolom, maguk Terivel azt képzelik, hogy ez rendjén lesz, megszületik a gyerek, aztán maguk ketten, meg a baba, meg February, meg minden barátja, akinek épp nincs hova mennie, mind együtt laknak majd abban a szobában. Ez aztán tényleg felháborító, Charlie. Charlie megrándította a vállát, mintha azt mondaná: – Hát akkor mit ajánl? – Nem lakhat Teri az apjánál? Charlie arca elkomorodott. – Teri apja nem jó. Terinek dolgozni kell, pénz kell apjának. – Értem. – Charlie várt. Marinától várta a probléma megoldását. Viselkedésével mintha mondta volna: – Én bízom magában. – Van az itt dolgozó férfiak között nős? – Igen. – És azoknak hol a feleségük? – Otthon. – Ez a falut jelentette, a bennszülött rezervátumot. De Marina nem a törvényes feleségekre gondolt, akik rendszerint a törzzsel maradtak, s a férjük évenként legfeljebb ha egyszer, esetleg kétévenként egyszer látogatja meg őket. Az olyanokra gondolt, mint Teri, akik a városban élnek. – Ide hallgasson, Charlie. Gondolkodjék okosan. Mi lesz az olyan lányokkal, mint Teri, ha gyerekük születik? Hol laknak? Charlie újra csak megvonta a vállát, gondolván: élnek, ahogy tudnak. Tehetek én arról, hogy a fehérek nem engedik velünk lakni a feleségünket? – Charlie – szólt mélységes felháborodással Marina. Charlie ellenségesen megmerevedett, konok arca haragot tükrözött. Marina energikusan rendelkezett: – Feleségül kell vennie Terit. Nem lehet örökké ilyen dolgokat csinálni. – Nekem van feleség a faluban. – Hm, nincs akadálya, hogy kettő legyen, ugye? Charlie megmagyarázta, hogy még az első árát se fizette ki egészen. Marina elgondolkozott. – Teri keresztény, nem? A misszióban nevelkedett. Charlie vállat vont. – Ha keresztény módra veszi el Terit, nem kell érte fizetni. – A keresztények egy feleséget szeretnek. És Teri apja akar pénzt. Marina titokban elmosolyodott. Legalább már megpróbálta megkérni Terit, ez tisztességes érzelmek bizonyítéka. Eszébe se jutott, mennyire egyre megy a leendő gyerek jövője szempontjából, vajon legalizálják-e a viszonyt vagy nem. Az erkölcsi helyeslés elragadta. – Jól van, Charlie, így már mindjárt jobb – dicsérte a fiút. Charlie zavartan nézett rá, és újra vállat vont.
900
– Mennyit kér Teri apja? – Sokat. Tíz tehén. – Micsoda ostobaság! – kiáltott fel Marina hevesen. – Mit gondol, honnan vegye maga a teheneket, mikor városban dolgozik. És ő hol tartaná a teheneket? Ez nem tetszett Charlie-nak. – A faluban van nekem jószág. Hat szép ökör van nekem. – Kis ideig csendben söpörgetett. – Teri apja bolond, bolond öreg. Mondom, még három ökörrel tartozom a feleségemért. Hol veszek tíz tehént Terire? Szemmel láthatóan Charlie is természetesnek találta, akárcsak Teri apja, hogy a városban élő öreg teheneket kér. Marina önkéntelenül hátrapillantott, figyel-e Philip. Ez a beszélgetés bizonyosan felbosszantotta volna. Szerencsére nem volt otthon. E pillanatban talán éppen arról próbálja meggyőzni az afrikaiakat valami távoli rezervátumban, hogy ne ragaszkodjanak a „jó ökrök”-höz, azokon a „jó ökrök”-ön amúgy sincs más, csak csont és bőr. – Miért nem ajánl pénzt Teri apjának? – javasolta Marina Charlie – ezúttal cseresznyepiros – selyem zoknitartójára pillantva. – Tehenet akar, nem pénzt. Nem akarja Terit férjhez adni, dolgozzon neki. – Charlie sietve befejezte a söprést, s a söprűt a hóna alá fogva, udvariasan mosolyogva elszelelt, mintha azt mondaná: – Tudom, hogy jót akar, de én abbahagyom ezt a beszélgetést. Marinának azonban esze ágában sem volt ennyiben hagyni a dolgot. Kikérdezte Terit is. Teri krokodilkönnyek között bevallotta, hogy igen, ő hozzá akart menni Charlie-hoz, de az apja túl sokat kér. Számára a kérdés anyagi kérdéssé egyszerűsödött, Charlie másik felesége nem izgatta, de Charlie nézetét sem osztotta, hogy más a rendes otthoni feleség a faluban, s megint mások a városi nők. – Menjek le apádhoz és beszéljek vele én? Teri szégyenlősen hajtotta le a fejét, még egy hatalmas könnycsepp gördült le csillogva az arcáról a homokba. – Igen, nagyságos asszony – kérte hálásan. Marina szólt Charlie-nak, hogy majd ő beszél az öreggel. Charlie-t szemlátomást nyugtalanította Marina ötlete. – Adok magának előleget, aztán a többit kifizeti részletben Teriért. – Charlie finom ingére, tarka zoknijára pillantott s felsóhajtott. Ha évekig havi öt shillinget fizet Teriért, ennél többre nem telik neki, akkor a szépfiúságnak vége. Marina ingerülten jegyezte meg: – Igen, ez nagyon szép, de mindent nem lehet. Charlie sietve válaszolt: – Fogok hamar beszélni Teri apjával. – Az jó lesz – mondta Marina komoran. Mikor Marina beszámolt Philipnek, Philipet dühítette az egész história. Ez kicsiben tükrözi az egész társadalom problémáját. A kormány két centivel nem lát túl az orránál. Először is, ha megengedik a menyasszony adás-vételt, azzal a marhához való érzelmi kötődést állandósítják. Másodszor, miután nem engedik meg, hogy a városban dolgozó férfiak a családjukat is magukkal hozzák, elkerülhetetlen az ilyen Teri-féle prostituáltak létezése. – Teri nem prostituált – védte Marina indulatosan. – Nem tehet róla.
901
– Persze, nem az ő hibája, épp ezt magyarázom. De prostituált lesz, ez elkerülhetetlen. Ha Charlie ráun, majd talál magának valaki mást, és attól is lesz egykét gyereke, és így tovább... – Úgy beszélsz Teriről, mint valami statisztikai adatról – mondta Marina. Philip vállat vont. Vállrándítása olyan gondolkodásmódot jelzett, amivel nem sokkal később Marina is egyetértett, de abban a pillanatban még ezt nem sejtette. Nyugtalankodott Teri sorsa miatt, s néhány nap múlva kérdőre vonta Charlie-t. – Nos, Charlie, járt Teri apjánál? Mit mondott? – Tehént akar. – Azt nem kaphat. – Nem – felelte Charlie vidáman. – Az én feleségem kerül hat tehén. Kifizettem hármat tavaly. Még három idén, mikor hazamegyek. – És mi lesz Terivel? – Itten marad. – Hosszabb zavart szünet után hozzáfűzte: – Teri városi feleség. Visszajövök Terihez. – Erre a gondolatra felderült az arca. Charlie nyilvánvalóan őszintén szerette Terit. Marina a konyhaablakból látta őket a munka szünetében egymás mellett a fa alatt – elragadó! Elragadó a látvány! – Ez rendjén van – gondolta Marina kelletlenül. Néhány nappal később egyik reggel Marina a nappaliban találta Charlie-t, az alpesi ökröket ábrázoló kép előtt. Amint Marina belépett, gyorsan folytatta a munkát, de Marina látta rajta, hogy szeretne valamit mondani. – Nagyságos asszony... – Tessék. – Drága kép, sokba kerül? – Gondolom, sokba kerülhetett valamikor. – Ökör sokba kerül. – Igen. – Mennyibe kerül, ha eladják? – De hát ez Mrs. Skinner képe. Charlie csalódottan görnyedt össze. – Igen – morogta udvariasan és elfordult. – De várjon csak, minek kellene magának ez a kép? – Semmi, nem kell – felelte Charlie, s indult kifelé. – Várjon egy pillanatig, minek magának ez a kép? Szeretné, ugye? – Igen – mondta Charlie felragyogva. Összekulcsolt kézzel nézett a képre. – Igen, jaj, igen, nagyságos asszony. – Mit csinálna vele? A szobájában tartaná? – Teri apjának. – Miiii? – Marina lassan megértette. – Értem. – Majd néhány pillanat múlva még egyszer: – Értem... – Charlie reménykedő arcára nézett, eszébe jutott Mrs. Skinner, s ezt mondta, tagadhatatlan kárörömmel: – Magának adom, Charlie. – Nagyságos asszony! – kiáltott fel Charlie. Önkéntelenül tett néhány tánclépést. – Nagyságos asszony, köszönöm. Marina éppúgy örült, mint Charlie. Néhány másodpercig mosolyogva nézték egymást. – Azt fogom mondani Mrs. Skinnernek, hogy eltörtem. – Charlie
902
odament a képhez, és óvatosan megfogta a faragott keretet. – Csak óvatosan, nehogy eltörje, mielőtt odaér vele. – Charlie dülöngélve emelte le a képet. – Várjon csak! – szólt hirtelen Marina. Charlie összeszedte magát és udvariasan állt. Marina látta rajta, mit vár; azt, hogy Marina meggondolja magát, és visszakéri az ajándékot. – Nem cipelheti ezt a nagy képet gyalog egészen a telepig. Elviszem magát kocsin. – Nagyságos asszony, nagyságos asszony... – aztán gyámoltalanul nézett körül, valakivel meg akarta osztani az örömét. – Megmondom Terinek... – és kirohant a szobából, mint valami gyerek. Mikor délután Marina és Philip odaértek a ház előtt parkírozó kocsihoz, Teri és Charlie már fenn ültek hátul, óvatosan egyensúlyozva a nagy képet a térdükön. Végighajtottak a fákkal szegélyezett, árnyékos utcákon, a csupa vasbeton modern üzleti negyeden, a félvérek nyomornegyedein, a füstös gyártelepek mentén s a temetőn, ahol fehér angyalkák és keresztek villantak elő a zöld lombok közül. Öt mérföldet tettek meg; ezt a távolságot kellett volna gyalog megtennie Terinek naponta kétszer. Befordultak a főútról a telepre. Egyszeriben minden megváltozott. Megszűnt a makadámút, és az utakat szegélyező fasor. Poros utak és sövények vezettek minden irányból a központ, a házak felé. Sűrű por ült a fákon, az eget is csak a sűrű, rozsdaszínű porfelhőn keresztül lehetett látni, az ember szájában is por ropogott. A kocsi egyszerre zötyögni kezdett. Marina hátrapillantott, látta, mint dülöngél Charlie és Teri a nagy kép alatt egymásba kapaszkodva, nagyokat nevetve az utazás örömétől. Teri életében először ült fehér ember kocsiján, integetett és kiabált az utánuk szaladó fekete gyerekseregnek. Marina egyszer csak hullámlemezből tákolt, összedűlni készülő kis viskó előtt találta magát a portenger közepén. Kártyavárra emlékeztette az építmény. A sarkait spárgával kötötték össze, a pléhlemezt nagy kövek tartották a tetején, hogy el ne söpörje az első fuvallat. – Itt, nagyságos asszony – mondta Charlie. Előretaszigálta Terit. Teri szégyenlősen ment oda a sötét téglalap alakú nyíláshoz, ami ajtóul szolgált, behajolt és mondott néhány szót a saját anyanyelvén. Néhány pillanat múlva az öregember előbújt a nyílásból. Talán nem is olyan nagyon öreg, nem lehetett megállapítani. Magas, sovány, barázdált arcú ember volt. Vaskos szemhéja alól pislogva méregette Marinát és Philipet. Lesújtóan mérte végig Charlie-t, aztán elfordult. Öreg, khakiszínű nadrágot viselt és piszkos mellényt. Hosszú, kidolgozott karját semmi nem takarta, a nyakán és a vállán minden csont és izom külön látszott a bőre alatt. Teri félszegen, mosolyogva mutatott Philipre és Marinára; az öreg valami üdvözlésfélét motyogott, de annyira dühös volt, hogy látni se akarta őket. A két fehér kissé meghökkent. Charlie előrelépett a képpel, óvatosan a kunyhó fémoldalához támasztotta, mintha mondaná: – Nesze, de ez minden, amit tőlem kapsz. – Ebben a környezetben a vad, skót tehenek mintha kissé összezsugorodtak volna. A kép a hatalmas üveglappal és a faragott kerettel betöltötte a szobát, most azonban nem
903
hatott olyan óriásinak. A tehenek még lehetetlenebbül hatottak; a mocskos állatok a nedves naplementében kihívóan meredtek a körülállókra. Az öreg rápillantott a képre, aztán valami dühöset bökött oda Terinek. Teri szemmel láthatóan megijedt, előrelépett, kicsomózta a csuklójára kötött rongyot és átnyújtott némi aprópénzt az öregnek; talán három shilling lehetett összesen. Az öreg elvette, megvetően megcsörgette a markában, aztán a zsebébe süllyesztette. Még köpött is egyet, mélységes megvetésének kifejezésére. Aztán újra Terihez beszélt, rövid, dühös mondatokban, a végén fellendítette a karját, mintha valamit eldobna. Teri sírva fakadt, visszahúzódott Charlie-hoz. Charlie Teri vállára tette a kezét, megszorította, majd leendő apósa elé lépett. Mosolygott, rábeszélő hangon beszélt, Philipre és Marinára mutatott. Az öreg szó nélkül hallgatta maga elé meredve a porba. Majd oldalt siklott a tekintete a nagy képre, és felcsillant a szeme. Charlie elhallgatott, mindnyájan a képet nézték. Az öreg más hangon kezdett beszélni: szomorúan, reménytelenül. Elmondta, hogyan gyászolta a második feleségét, Teri anyját. Elmesélte, milyen sokáig udvarolt, a régi szokásoknak megfelelően, mennyi ajándék és kedveskedés cserélt gazdát a két törzs között, amíg megegyeztek, hogyan válogatták ki a teheneket, tíz súlyos, nagy, jól táplált tehenet, miképpen hajtotta őket keresztül az országon, óvatosan, nehogy kifáradjanak vagy lesoványodjanak az úton. Arról az időről beszélt a két fiatalnak és saját magának, amikor még minden az ősi előírásoknak megfelelően zajlott, mindennek megvolt a maga jelentősége. – És ti hogyan? Mi vagytok ti ahhoz képest, ami mi voltunk? – Befejezésül köpött még egyet, felemelte a képet s bement a sötét kunyhóba. Látták, hogy a képet nézi. Tetszett neki, igen, s a maga módján örült neki. De hamarosan otthagyta a fémnek támasztva, visszatért és felvette az előbbi pózt, takarót kerített a fejére és a vállára, leguggolt az ajtón belül, kifelé nézett, de nem úgy, mintha még mindig látná őket, vagy szándékában állna még bármit is tenni. A négy ember a homokban ácsorogva várt. Egymásra néztek. Marina nagyon ostobának érezte magát. Ennyi lett volna az egész? Philip nyersen, kínosan feszengve így szólt: – Hát, megkaptad az esküvőt. Teri és Charlie összekulcsolták a kezüket. Meglehetősen zavartan néztek a fehérekre. Igazán kínos pillanat volt, a ceremónia véget ért, házasok lettek, és ezt Marina intézte el számukra. Most mi legyen? De támadt sürgősebb probléma is. A nap ferdén tűzött a fejükre, kora délután lévén; még órák hosszat világos lesz. Az ifjú pár nyilván együtt akar lenni. Marina megkérdezte: – Visszajönnek velünk a kocsin vagy inkább később? Charlie és Teri a saját nyelvükön beszéltek néhány percig, majd Charlie bocsánatkérően így szólt: – Köszönöm, nagyságos asszony, mi maradunk. – Teri apjával? – Nem kell Teri neki. Azt mondja, Teri elmehet. Nem akar már Terit. Philip közbeszólt: – Ne nyugtalankodj, Marina, a pénzt ezután is egész jól el fogja fogadni. – Philip nevetett, Marina viszont haragudott rá a nevetés miatt. – Nagyon mérges – mondta Charlie, maga is idegesen nevetve. Az öreg még mindig teljesen mozdulatlanul ült, elnézett a fejük felett. Legyek ültek a szeme sarkán, azokat sem hessegette el.
904
– Hát – szólt Marina – visszajöhetnek a kocsin, ha akarnak. – De Teri nyilvánvalóan félt még visszamenni, hátha Mrs. Black ebből arra következtet, hogy a szabad délután lejárt, és dolgoztatni kezdi. Charlie és Teri újra mosolyogtak és elbúcsúztak. – Viszontlátásra. Köszönöm, nagyságos asszony, köszönöm, nagyságos úr. – Lassan elindultak a kunyhók között a porban. A patakpart felé tartottak, ahol magas téglaépítmények sorakoztak, mint túlméretezett őrbódék. Ott – Marinának és Philipnek ugyan fogalma sincs ilyesmiről – szeszes italt mérnek titokban, a kis gramofon amerikai tánczenét játszik; lehet énekelni, táncolni, szórakozni. Ott jelenik meg először a rendőrség, ha bűnözőket keres. Marina azt hitte, a patakpartra mennek. Érzelmesen jegyezte meg: – Hát, legalább ma délután együtt lehetnek, ez is valami. – Persze – válaszolt Philip szárazon. Haragudtak egymásra, maguk sem tudták, miért. Hallgatagon baktattak vissza a teherautóhoz és hazahajtottak. Közben csupán udvarias, semmitmondó mondatokat váltottak. Másnap minden folytatódott a megszokott rend szerint. Teri Mrs. Blacknek dolgozott, Charlie vidáman fütyörészett Marina lakásában. Röviddel ezután Marina megvette az egyik elég tűrhető házat a városközponttól körülbelül hét mérföldre eső új külvárosban. Mrs. Skinnernek még csak két hét múlva kellett megérkeznie, de számukra kényelmesebbnek látszott azonnal beköltözni az új otthonba. A problémát kizárólag Charlie jelentette. Mit csináljon, amíg Mrs. Skinner visszajön? Említette, hogy haza akar menni a családját meglátogatni. A hírek szerint az első feleségének gyereke született, szerette volna látni. De a dolgok másként alakultak. Mrs. Skinner előbb érkezett vissza, mint várták. A lakást zárva, a kulcsot Mrs. Blacknél találta. Minden tiszta volt és rendes, de hol a kedvenc képe? Először csak a világosabb, négyszögletes foltot vette észre a fakuló festéken, aztán eszébe jutott Charlie. Hova lett Charlie? Se híre, se hamva. Visszament újra. Megtalálta Marina levelét a hozzá csatolt nyolc fonttal a képért, amelyet „sajnos összetört”. Mrs. Skinner rögtön arra gondolt, hogy azért a képért tíz shillinget se kapott volna, ha megpróbálja eladni, de aztán mentő ötletként eszébe villant az „érzelmi érték” kifejezés, s dühbe gurult. És hol van Charlie? Körülnézett és felfedezte, még más dolgok is hiányoznak. Hol a sárga fajanszvázája? És hol a fakopogtató az ajtóról, a felirattal, „Isten hozott, jóbarát”? Hol a... Átment Mrs. Blackhez. Pillanatok alatt összegyűlt az összes asszony. Mindenfélét meséltek Marináról. Végül Mrs. Skinner így szólt: – Úgy kell nekem, miért adtam ki emigránsoknak: neked kellett volna adnom, drágám. – Az említett „drága” Mrs. Pond volt. Az asszonyokat összebékítették a közös érzelmek, elcsitult a hosszú ellenségeskedés, amiatt, hogy Marina kapta a lakást. Mrs. Pond elmesélte Mrs. Skinnernek, látta, mikor a híres képet teherautóra rakták, talán eladta Mrs. Giles, de ezt a feltevést hamarosan elvetették; mindketten pontosan ismerték a kép értékét. Nem, Marina megszabadult valami módon a képtől, és a mód összefüggésben lehetett fabiánus eszméivel. Mit várhat az ember ezektől a „fekete fehérek”-től? Mrs. Skinner füstölögve indult Teri keresésére, de Charlie-t pillantotta meg. Elegánsan kicsípve éppen búcsúzni jött Terihez, mielőtt elindul a hosszú útra.
905
Kirohant, megragadta a karjánál, beráncigálta a lakásba. – Hol a képem? – követelte rajta. Charlie először mindent tagadott. Aztán bevallotta, hogy Marina neki adta a képet. Mrs. Skinner leejtette a karját és rámeredt. – De hát az én képem... – Gyors számvetést csinált. A nyolc font nagyon jól jött, igencsak pénzszűkében érkezett vissza a nyaralásból, ahogy az már lenni szokott. Felkiáltott: – Mit csináltál a sárga vázámmal? Hol a kopogtatóm? – Charlie tagadott. Végül Mrs. Skinner kihívta a rendőrséget. A hiányzó tárgyakat megtalálták Charlie batyujában. Máskor Mrs. Skinner megverte volna, és levon öt shillinget a béréből, de ezúttal a kép is szerepet játszott, elvitette Charlie-t a rendőrséggel. Marina egy reggel éppen be akart lépni az egyik üzlet ajtaján, asztalt szeretett volna venni az új házba, amikor megpillantott egy sor megbilincselt afrikait. Nevetgéltek és viccelődtek az őket terelő néger rendőrrel, és hangos, vidám megjegyzéseket kiabáltak hátra az asszonyoknak. Marina agyában az elképzelt ideális asztal képe (amit már néhány napja hiába keresett) sokkal élénkebben élt, mint amit a valóságban látott. Csak mikor már elhaladt a sor, akkor ötlött fel benne: – Úristen, az az ember éppolyan, mint Charlie, és az a lány mögötte, a nagy hasú, hosszú lábú lány, hátulról nagyon emlékeztet Terire... – A sor befordult a sarkon, és eltűnt a szeme elől. Egy pillanatig arra gondolt: – Talán utánuk kellene mennem és megnézni? – Aztán: – Ugyan, butaság, képzelődöm, persze, nem lehet Charlie, Charlie azóta már bizonyára hazaért... – és bement az üzletbe, hogy megvegye az új asztalt. GYEPES JUDIT fordítása
A Galata-híd Isztambulban
ORHAN PAMUK
Isztambul Emlékek és a város A SÖTÉT MÚZEUMHÁZ FÉNYKÉPEI Egy ötemeletes ház emeletein éltünk: anyám, apám, bátyám, apai nagyanyám, nagybátyáim, nagynénéim és unokatestvérem. Születésem előtt egy évvel adták bérbe egy magán elemi iskolának azt a jókora kőépületet, ahol oszmán nagycsaládként éltek a különböző szobákban és lakrészekben. 1951-ben épült fel a szomszéd telken az a „modern” lakóház, amelynek mi a negyedik emeletén laktunk. Kapuja fölé az akkori divatnak megfelelően került a büszke felirat: Pamukház. A ház minden emeletén – az első években anyám karjában közlekedtem leföl – állt egy vagy két pianínó. Utoljára nősülő nagybátyámhoz, aki emlékeimben mindig újságot olvas, az első emeletre költözött be pianínójával a felesége, aki majd ötven évig fogja az ablakból az utcán elhaladókat figyelni. Ezek a soha meg nem szólaló hangszerek szomorúságot keltettek bennem. De nemcsak a hallgató pianínók, hanem az örökké zárt, kínai porcelánokkal, csészékkel, ezüstkészletekkel, cukortartókkal, kristálypoharakkal, rózsavizes üvegcsékkel, burnótos szelencékkel, tányérokkal, tömjénfüstölőkkel (és egy nap közéjük rejtett kis játék autóval) telezsúfolt üveges tálalók, a soha sem használt gyöngyház berakásos olvasóállványok és falra akasztott turbántartók, a semmit sem rejtő szecessziós meg japán hatást mutató spanyolfalak, a soha ki nem nyitott üveges könyvszekrény, amelyben Amerikába kivándorolt orvos nagybátyám orvosi könyvei porosodtak, az összes emelet szalonjait megtöltő tárgyak is azt az érzést keltették bennem, hogy mindezek az élet helyett a halált szolgálják. (Néha egy-egy asztalka vagy faragott láda titokzatos módon az egyik emeleti szalonból egy másikba vándorolt.) – Rendesen üljetek ott! – szólt ránk nagyanyánk, ha izegtünk-mozogtunk a gyöngyház berakásos, ezüstszállal hímzett karosszékekben. Természetesen a nyugatiasodás vágya tette, hogy a nappalikat nem a ház lakóinak kényelmes időtöltését szolgáló helyek, hanem a ki tudja, mikor érkező, elképzelt látogatók számára berendezett kis múzeumok gyanánt alakították ki. (Kevésbé érez lelkiismeret-furdalást az, aki nem böjtöl a ramazán hónap folyamán, ha tálalók és pianínók veszik körül, mintha kereveten ülne törökülésben.) Minthogy nemigen tudták, hogy mi haszna van a nyugatiasodásnak a vallási előírásoktól való szabaduláson kívül, a szalonok ötven esztendő alatt Isztambul mellett egész Törökországban a gazdagság és a nyugatiság szinte érintetlen szimbólumaivá, nyomasztó (bár néha költői) gyűjtőszenvedélyről árulkodó helyekké váltak, s ez csak a hetvenes évek végén, a televízió elterjedésével kezdett megváltozni. De még azokban az években is, amikor a szalonok múzeumokból kis mozitermekké alakultak, ahol az emberek összegyűltek a képernyők előtt, és a film
907
vagy a híradó nézése közben jóízűen beszélgettek, nevetgéltek, emlékszem, voltak régi családok, ahol a televíziót beállították egy szobába, körbevették kerevetekkel, s a szalont csak ünnepeken, vagy fontosabb vendégek tiszteletére nyitották ki. Ahogy a régi nagy ház különböző lakosztályai között, a Pamuk-ház lakásai között is állandó volt a jövés-menés, ezért az ajtók rendszerint be se voltak zárva. Amikor a bátyám már iskolába járt, hol anyám engedélyével, hol vele együtt reggel fölmentem az ötödik emeletre. Nagyanyám még ágyban volt, s a behúzott függönyök és a túloldali ház közelsége miatt a félhomályban régiségboltnak tűnő szalonban a nagy, nehéz szőnyegeken játszottam. Az Európából hozatott kis játék autókat mániákus rendbe rakosgattam, „garázsmester”-t játszottam, vagy azt képzeltem, hogy a folyosókon is végighúzódó szőnyegek a tenger, a fotelek és asztalok pedig kis szigetek, s az egyik bútorról a másikra átugráltam (épp úgy, ahogy Calvino Bárója, aki fáról fára ugrált anélkül, hogy a lába a földet érte volna), és ha belefáradtam abba, hogy „elszakadjak a földtől”, vagy a Heybeli szigeti lovas kocsiktól nyert ihlettel lovat hajtsak a fotelkarfán ülve, de főképpen abba, hogy (amiképpen majd egész életemben fogom) a helyet, ahol vagyok (a szobát, szalont, osztályt vagy hivatali helyiséget) más helynek képzeljem, reménytelenül néztem végig az asztalokon és falakon, mert a fényképeken kívül nem találtam semmi szórakoztatót. Az alsó szinteken sem használták egyébre, ezért akkortájt azt gondoltam, hogy a pianínók a bekeretezett fényképek kiállítására szolgálnak. Nagyanyám nappalijában és szalonjában minden vízszintes felületet elborítottak a kisebb-nagyobb fényképek. A főhelyen, a soha nem használt kandalló fölötti falon lógott nagyanyám és 1934-ben elhunyt nagyapám külön-külön bekeretezett, utólag kiszínezett nagyméretű fényképe. A két fénykép elhelyezéséből, és abból, ahogy az akkori európai országok bélyegein még mindig látható módon, akár a királyok és királynők egymás felé fordultak, ám a kamerába néztek, a múzeumszalonba belépő azonnal megérthette, hogy a történet velük kezdődött. Mind a ketten a Manisa melletti Gördes kisvárosából, bőrük és hajuk feltűnő világossága miatt a „Pamukok”-ként* emlegetett családból származtak. Apai nagyanyám ereiben cserkesz vér is folyt. Mint tudjuk, az Oszmán-ház háremébe évszázadokon át sok szép, nyúlánk cserkesz leány került. Az apja az 1877– 78-as török–orosz háború idején menekült Anatóliába. A család később Izmirbe került (időnként emlegettek egy Izmirben üresen hagyott házat), végül Isztambulba költözött át. Itt nagyapám építészmérnöknek tanult, majd a fiatal Török Köztársaság által nagy összegekkel finanszírozott vasútépítkezésen az 1930-as években olyan sokat keresett, hogy egy nagy gyárat alapított, ahol a Boszporuszba ömlő Göksu patak melletti dohányszárításhoz használt spárgától a hajókötélig nagyon sok mindent gyártottak, s 1934-ben ötvenkét éves korában bekövetkezett halálával akkora vagyont hagyott apámra és nagybátyámra, hogy ők különféle sikertelen vállalkozásaikkal sem tudták egyhamar elverni. * A „pamuk” szó jelentése: „gyapot” – a ford.
908
A szalonból nyíló dolgozószoba falain gondos szimmetria szerint helyezkedtek el ugyanannak a retusáláskedvelő fotográfusnak az újabb generációt ábrázoló, pasztellszínekkel kifestett fényképei. Kövér és egészséges orvos nagybátyám (Özhan) egyetemi tanulmányai után kivándorolt Amerikába, s mivel nem teljesítette a katonai szolgálatot, nem jöhetett vissza Törökországba, ezzel nagyanyám számára lehetővé téve, hogy az örökös gyász hangulatában éljen. Öccse, az első emeletet elfoglaló Aydιn nagybátyám szemüveges volt, s akár apám, építészmérnökséget tanult, és már igen fiatalon olyan nagyszabású munkákat vállalt el, amelyek aztán meghaladták az erejét. Nagynéném évekig, utóbb még Párizsban is tanult zongorázni, mégis abbahagyta. Ő a jogi fakultáson adjunktusként dolgozó férjével abban a tetőtéri lakásban lakott, ahová évek múlva én költöztem, és ahol most, e könyv írásakor is lakom. A kristálylámpák miatt a dolgozószobánál is nyomasztóbb szalonban a retusálatlan fekete-fehér és kisebb fényképek között az élet hirtelen felgyorsult: az összes testvér eljegyzési és esküvői képei, különféle fontos napok alkalmából megörökített pózok, az első színes fényképek az amerikai nagybácsitól, isztambuli parkok, egy esküvő, ahol anyám, apám, bátyám és én is mind ott voltunk, a közeli régi ház kertjében, a kapu és nagybátyám autója előtt készült fényképek. Rendkívüli eseteket leszámítva, mint amikor amerikai nagybátyám első feleségének fényképe helyére a másodiké került, akár a régi típusú múzeumokban változatlanul álltak a képek, mégis, bár százszor láttam, valahányszor beléptem a zsúfolt szalonba, újra végignéztem őket. A fényképekre nézve tanultam meg az élet, meg a belőle kivont, az idővel szemben megőrzött, keretbe foglalt és ezáltal hangsúlyt kapott pillanatok jelentőségét. Látni nagybátyámat, amint bátyámnak egy matematikai példát ad fel és ugyanakkor egy harminc évvel korábban készült fényképét, vagy újságolvasó apámat, akinek mosolya elárulja, hogy félfüllel a szobában folyó vidám társalgást is követi, s ugyanakkor nézni egy fényképét, amelyen, mint én most, ötéves, és a haja hosszú, akár egy lányé, azt az érzést kelti bennem, hogy az élet alkalom, amely azért adatott számunkra, hogy átélhessük ezeket a különleges, bekeretezett pillanatokat. Az is ezt az élet és különleges pillanat, mindennapiság és protokoll kettősségét erősítette bennem, ahogy nagyanyám ezekre a bekeretezett képekre mutatva úgy beszélt korán eltávozott nagyapámról, akár egy államalapítóról. Az idő múlásának és a tárgyak kopásának ellenálló, keretekben őrzött pillanatok jelentőségét és jelentését – ha nyomasztottak is – egyfajta istenfélelemmel fogtam fel. Gyerekkoromban nagyon szerettem azokat a vacsorákat, a ramazán- és az áldozati ünnepi ebédeket, amikor összegyűlt az egész család, és nagy tréfálkozások közepette ettünk, meg a szilvesztereket, amikor evés után tombolát játszottunk. A későbbi években azt mondogattam, hogy nem veszek részt többet, de aztán mindig elmentem. Ezek a közös evések, az ugratások, nagybátyámnak a raki vagy a vodka, nagyanyámnak egy kis sör táplálta vidám nevetése egyfelől azt jelentették számomra, hogy a kereten kívüli élet sokkal mulatságosabb, másrészt azt az illúziót keltette, hogy a boldogság egy családdal, sok emberrel megosztott biztonságot, tréfálkozást és nyugalmat jelent.
909
Ugyanakkor amióta az eszemet tudom, azt is látom, hogy a nevetgélő, szórakozó, hosszú ünnepi evéseken együtt lévő rokonok milyen kegyetlenek tudnak lenni egymással szemben az olykor-olykor fellángoló vagyoni viták során. Magunk között, a magunk lakásában anyám dühösen magyarázta nekem és bátyámnak, hogy „a nagynénétek”, „a nagybátyátok” vagy a „nagyanyátok” milyen gonoszságot követett el ellenünk, vagyis a nagycsaládon belül a mi kis magcsaládunk ellen. Bizonyos vagyontárgyak, a kötélgyár részvényei vagy a házbeli emeletek megosztása mindig hosszú vitákhoz, veszekedésekhez és sértődésekhez vezettek. Ha hosszú időre meg tudtam is feledkezni a nagyanyám emeletén folyó tréfálkozások során a sötét történetekről, amelyek a vékony üvegek mögött, a keretekben a pianínóra helyezett boldogságfényképek hajszálrepedéseire hasonlítottak, nagyon kis koromban éreztem már a tréfák és ugratások mögötti titkos számításokat, célzásokat és utalásokat. Azt is láttam, hogy még a nagycsaládot alkotó kis magcsaládok cselédei (például a mi Esma asszonyunk) is kötelességüknek érezték, hogy a többiek cselédeivel ugyanolyan harci szellemben kötözködjenek. – Mit szólsz, mit mondott Aydιn már megint – szokta kezdeni anyám másnap a reggelinél. – Mit mondott? – kérdezte kezdeti érdeklődéssel ilyenkor apám, de miután végighallgatta a történetet, egy „Hagyd, az isten szerelmére!” felkiáltással le is zárta, és az újságjába temetkezett. Ha nem éreztem is ezekből a kötekedésekből, hogy lassan-lassan bomlik a család, amely még mindig hordozott vonásokat a fából épült régi típusú nagy házakban élő hagyományos isztambuli-oszmán családok életéből, apám és nagybátyám egymást követő csődjeiből, új és új vállalkozásaikból és apám meg-megújuló pénzzavariból érzékeltem valamit. Anyám időnkét elvitt bennünket meglátogatni anyai nagyanyánkat, és amíg mi a Şisli negyedbeli ház szobáiban bátyámmal játszottunk, ő elmesélte anyjának, hogy milyen rosszul mennek a dolgok, anyja viszont azt tanácsolta neki, hogy legyen türelemmel. Azt is éreztette, hogy nem lenne számunkra túl kellemes a poros háromszintes ház, amennyiben anyánk vissza akarna térni. Ritka dühkitöréseit nem számítva apám az életével, önmagával, jóképűségével, eszével és szerencséjével elégedett ember volt, mindig is megőrzött gyerekességét, kedvességét és örömeit nem titkolta. Emlékszem, sokszor fütyörészett otthon, kedvtelve nézegette magát a tükörben, és citromos kölnit öntve a tenyerébe, mintha csak brillantin volna, végighúzta a haján. Szeretett tréfálkozni, szójátékokat faragni, kívülről verseket szavalni, az eszét csillogtatni és repülőgéppel hosszú utakat tenni. Nem volt fegyelmező, tilalmakat állító, büntető apa. Különösen gyermekkorom első éveiben a vele való együttlétek, a séták során úgy éreztem, hogy a világ igen szórakoztató hely, és az ember azért születik bele, hogy boldog legyen. Míg apám szó nélkül ment el a rossz, az ellenségeskedés vagy az unalom mellett, anyám felhívta figyelmünket a veszélyekre, tilalmakat állított fel, összehúzott szemöldökkel nézett szembe az élet sötét dolgaival. Emiatt nem volt olyan szórakoztató, de minthogy sokkal többet volt velünk, mint apám, aki
910
minden alkalmat megragadott, hogy meglépjen otthonról, az ő szeretete és gyöngédsége sokkal többet számított. Amióta csak az eszemet tudom, a legfontosabb, amit megtanultam, az volt, hogy versengenem kell bátyámmal ezért a szeretetért. A harc és a vetélkedés, amelyet bátyámmal anyám szeretetéért vívtam, nagyobb szerepet kapott az életemben, mint amekkora kárt apám nem éreztetett hatalma és ereje okozhatott volna a lelkemben. Akkoriban persze nem úgy fogtam fel, ahogy most magyarázom. A játék része volt az is, hogy a játék során magunkat valaki másnak képzeltük. Rendszerint nem mint Orhan és Şevket, hanem egy-egy futballista vagy hős helyébe képzelve magunkat vívtunk meg egymással. Azzal, hogy helyettünk két képzeletbeli vagy valóságos hős küzdött, bár teljesen átadtuk magukat a sebekkel és könnyekkel végződő harcnak, elfelejtettük, hogy tulajdonképpen két féltékeny testvér küzd, sebesíti meg és gyötri egymást. Bátyám, aki egész életében élvezi majd, hogy részletes kimutatásokat készítsen a győztes fél eredményeiről, évek múlva mondta el nekem, hogy játékaink és harcaink kilencven százalékát ő nyerte. Ha boldogtalan voltam vagy unatkoztam, anélkül, hogy bárkinek szóltam volna, lementem a lent lakó nagynéném fiához játszani, vagy még gyakrabban, felmentem a nagyanyám lakásába. („Gyerekkorodban egyetlenegyszer sem mondtad, hogy unatkozol, ahogy a gyerekek szokták” – mondta egyszer anyám.) Étkészleteiktől a cukortartókig a karosszékektől a hamutartókig bármennyire hasonlítottak is egymásra, minden emeletet más országnak, más világnak láttam. Zsúfoltságával nyomasztó hangulata ellenére talán emiatt szerettem nagyanyámnál játszani, a múzeumszerű szalonban a vázák, fényképkeretek és asztalkák árnyékában álmodozni – jó volt a szalont valami más helynek képzelni. Esténként, amikor az egész család ott gyűlt össze a lámpafénynél, elképzeltem például, hogy nagyanyám lakása egy nagy hajó parancsnoki hídja, mi pedig a viharban haladó hajó kapitánya és legénysége, s egyszersmind utasai voltunk, egyre nagyobb aggodalommal figyeljük a mind magasabbra csapó hullámokat. Éjszakánkét a Boszporuszon áthaladó nagy hajók szomorú hajókürtjeinek hallatán szőtt álmaimból táplálkozott ez az elképzelés, amely azzal a büszkeséggel töltött el, hogy a hajó és mindnyájunk sorsáért én vagyok a felelős. Ennek a bátyám képes regényeire emlékeztető elképzelésnek ellenére, éppen úgy, ahogy Allahra gondolva éreztem, azt is érzékeltem, hogy a mi sorsunk és a várost alkotó tömegek sorsa azért nem egyforma, mert mi gazdagok vagyunk. De miközben a későbbi évek folyamán apám és nagybátyám csődjei, a vagyonviták, s apám és anyám veszekedései révén mind a nagycsalád, mind a mi kis családunk rejtett sarkaiban megjelenő repedések és törések az elszegényedés, illetve a megsemmisülés felé sodortak, nagyanyámnál tett látogatásaim is szomorúságot ébresztettek bennem. Az a veszteségérzet és szomorúság, amelyet az Oszmán Birodalom összeomlása keltett Isztambulban, így más okokból kifolyólag és kissé késve, de a végén minket is elért.
911
A LEROMBOLT PASAPALOTÁK VIGASZTALANSÁGA: AZ UTCÁK FELFEDEZÉSE A Pamuk-ház a Nişantaşιban, egy nagy kiterjedésű telek, egy valahai pasapalota kertjének a szélén épült. A negyed neve* azoktól a kövektől ered, amelyeket az akkor még a városon kívüli dombon állítottak a XVIII. század végén és a XIX. század elején, ahová a reform- és nyugatiasodáspárti szultánok (III. Szelim, II. Mahmud) sportolás és szórakozás gyanánt a fátlan csúcsokra célzó nyilai estek, vagy ritkábban a kitett korsókra puskával céloztak, s rajtuk az eseményt néhány verssorban is megörökítették. Miután az oszmán szultánok a változtatás igényével, a nyugati kényelem vágyával és a tüdőbajtól tartva elhagyták a Topkapι palotát, és az új Dolmabahçe és Yιldιz palotákba költöztek, a vezírek, nagyvezírek és hercegek a közeli Nişantaşι dombon építtették fel (természete. sen fából) palotáikat. Elemi iskolába Yusuf Ιzzeddin Paşa herceg palotájába (Işιk Gimnázium), majd Halil Rifat Paşa nagyvezír palotájába (Şişli Terakki) jártam. Mind a kettő az én iskoláséveim alatt égett le, miközben mi az udvarán futballoztunk. A velünk szemben álló ház Mabeyinci Faik Bey palotájának romjaira épült. Környékünk egyetlen épen maradt palotájában valaha nagyvezírek laktak, de miután az oszmán állam összeomlott, és a főváros Ankarába költözött, a XIX. század végéről származó kőépület az isztambuli kormányzókra maradt. Himlőoltásért egy másik oszmán pasa elöljárósági épületként működő palotájába vittek. A külügyi palota, amelyben hajdan az Oszmán Birodalom nyugati vendégeit helyezték el, Abdülhamid szultán lányainak palotái, mind e kiégett, összeomlott paloták maradványait – téglafalak, üvegcserepek, megroggyant lépcsőfokok, páfrányok és fügefák bennem még ma is a vigasztalanság és a gyermekkor képzetét keltő szövevényét – a lakóházak még nem törölték el teljesen a föld színéről. A Teşvikiye úton álló házunk hátsó ablakai az 1877–78-as orosz-török háború idején rövid ideig nagyvezírkedő Tunéziai Hayrettin Paşa által épített palota ciprus- és hársfák között megbúvó romjaira néztek. A kaukázusi születésű cserkesz származású pasa az 1830-as években, még gyermekkorában rabszolgaként került Isztambulba (tíz évvel azelőtt, hogy Flaubert így írt: „Isztambulba szeretnék költözni, és egy rabszolgát szeretnék magamnak venni”). Itt a tunéziai kormányzónak adták el. Fiatalságát Franciaországban töltötte, az arab nyelv és kultúra bűvöltében nevelkedett. Tunéziában belépett a hadseregbe, gyorsan emelkedett a parancsnoki, kormányzói, diplomáciai és pénzügyi posztokon, végül aztán Párizsban telepedett le. Hatvan felé járt, amikor Abdülhamid szultán az ugyancsak tunéziai Şeyh Zafiri tanácsára Isztambulba hívja, s miután egy ideig a gazdasági ügyeket vezeti, nagyvezírnek nevezi ki. Az egyik első jelentős törökországi (és szegény országokbéli) megmentő pénzügyi vezetők példája, akit egy nyugati országból reformálmokkal hívtak azért, hogy megmentse az adósságokba süllyedt országot. Mint később is sokakhoz, nagy reményeket fűztek hozzájuk, mert nem helyi, oszmán vagy török, hanem már nyugati fejjel gon* Nişantaşι = célkő – a ford.
912
dolkodtak, de ugyanazon okból – hogy nem voltak eléggé helyiek és törökök – félre is állították őket. Azt beszélték, hogy Tunéziai Hayrettin Paşa a szerájbéli tárgyalások után hazatérőben a hintóban arabul készített jegyzeteket, majd francia titkárának franciául diktálta le őket. Az ellenzékiek által terjesztett szóbeszéd miatt – miszerint nem is tud törökül, s titkos célja az, hogy egy arab államot hozzon létre, és mert Abdülhamid még azokat a jelentéseket is komolyan vette, amelyekről érezte, hogy kevés igazság van bennük – a szultán letette a nagyvezírségről. Nem lett volna ajánlatos, hogy kegyveszett oszmán nagyvezírként térjen vissza kedves Franciaországába, ezért hátralévő életében télen abban a palotában, amelynek a kertjébe mi majd egy házat építünk, nyáron pedig a Boszporusz partján, kuruçeşmei villájában élte szomorú, majdhogynem börtönéletét. Abdülhamidnak eközben is jelentéseket küldött, és fiainak ajánlva franciául megírta visszaemlékezéseit. A törökül csak nyolcvan év múltán megjelenő emlékiratok arra vallanak, hogy a pasában a humornál több volt a felelősségtudat. Mire egyik fiát kivégezték, mert részt vett egy Mahmut Şevket Paşa elleni összeesküvésben, Abdülhamid már rég megvásárolta, és leányának Şadiye Szultánnak ajándékozta a palotát. Ezek a kiégett, romos paloták, amelyekhez őrült trónörökösök, ópiumszívó szerájbéliek, padlástérbe zárkózó gyermekek, elárult szultánlányok, száműzött vagy kivégzett pasák története kapcsolódott, tudatunkban az oszmán állam szétesésével kapcsolódtak össze. A mi házunkban nem is esett szó róluk. Mire mi az 1930-as években Nişantaşιba érkeztünk, a köztársaság felszámolta az összes oszmán pasát, herceget és magas rangú tisztviselőt, üresen maradtak a szeráj kicsinyített másaiként épített paloták, és a gondozatlanul maradt épületek megindultak a megsemmisülés útján. Ugyanakkor mindenütt érezni lehetett a letűnt kultúra, az elsüllyedt birodalom vigasztalanságát. A nyugatiasodásra való törekvés számomra sokkal inkább az összedőlt birodalom fájó, őrző emlékeitől való szabadulás, mint a modernizálódás vágyának tűnt: mintha egy váratlanul elhunyt szép szerető szívet tépő emlékétől szeretnénk a ruháinak, ékszereinek tárgyainak és fényképeinek kidobásával menekülni. Miután nem sikerült helyébe akár nyugati, akár helyi, de erős világot teremteni, mindezzel a törekvéssel csak a múlt felejtését lehetett elérni; a paloták leégtek, összeomlottak, a régi kultúra elcsökevényesedett, és csak a lakások múzeumi körülményei között élt tovább. Lassan-lassan járt át ennek furcsa bánata – gyerekkoromban még csak unalmat és szorongás éreztem belőle. A városba is beleivódott az elűzhetetlen szomorúság, s amiképpen olykor nagyanyámat látva is, ahogy papucsa orrával szokta jelezni a tempót az „alaturka” zene hallgatása közben, éreztem, hogy a képzelet világába kell menekülnöm, ha nem akarok elsüllyedni a halálos unalomban. A szomorúság és unalom nélküli élet másik lehetőségét az anyámmal tett séták jelentették. Akkoriban még nem volt szokás, hogy a gyerekeket kivigyék a kertbe vagy a parkba levegőzni, ezért mindig nagyon fontos volt számomra, ha kivittek. „Holnap kimegyek az utcára!” – szoktam mondani büszkén nagynéném nálam három évvel fiatalabb fiának. Sok fordulóval értünk le a csigalépcsőn, megálltunk a házmester nagyrészt a föld alatt lévő lakásának a kapura
913
nyíló kis ablaka előtt (innen szemmel tarthatta a ki- és bejövőket), még egyszer ellenőrizték az öltözékemet az utolsó gombig, aztán kiléptünk, és én csodálattal suttogtam: „Utca!” Nap, tiszta levegő, fény. A ház néha olyan sötét volt, hogy mint amikor nyáron félrehúzzák a nehéz függönyöket, az utcára kilépve is káprázott a szemem. Eleinte nagyon szerettem a járdán menni. Anyám fogta a kezem, és én néztem a kirakatokat: a virágüzlet párás ablaka mögött a ciklámeneket hosszú orrú színes farkasokhoz hasonlítottam, figyeltem a láthatatlan szálakat, amelyeken a cipész kirakatában szinte repült a magas sarkú cipő, s amikor a papírbolt kirakatában megláttam ugyanazt az olvasókönyvet, amelyből a bátyám tanult, az utca egyik első tanításaként megéreztem, hogy mások élete is hasonlíthat arra, ami házunkban történik. A bátyám iskolája, ahová egy év múltán én is járni kezdtem, közvetlenül a Teşvikiye dzsámi mellett állt. (Innen indult mindenkinek a temetése.) Bátyám olyan hévvel emlegette otthon, hogy „a tanítóm”, hogy azt képzeltem, mindenkinek van egy saját tanítója. A következő évben ugyanabban az iskolában megtapasztaltam, hogy egy zsúfolt osztályban harminckét gyerekre egyetlen tanító esik, s ettől az otthoni nyugalomtól és anyámtól való elszakadás szomorúságához az a keserű tapasztalat járult, hogy az ember csak egy pont a tömegben. A virágoshoz hasonlóan párás kirakatú üzlet volt a tisztító, ahová olykor betértünk, mert itt keményítették és vasalták apám ingeit. Sokáig nem mondtam el az okát, de képtelen voltam a hat lépcsőfokon a pénztárhoz felmenni, ha anyám bement a Munkabankba, mert azt képzeltem, hogy leesem és eltűnök a fa lépcsőfokok között. „Miért nem jössz ide?” – kérdezte fentről anyám, a pénztár előtti sorból. Nem tudtam válaszolni, s attól, hogy a bajomat képtelen voltam elmondani, magamat másvalakinek képzeltem, odaodapillantottam anyámra, és közben elképzeltem, hogy egy szerájban vagy egy kút mélyén vagyok… Ha Osmanbey és Harbiye felé mentünk, a sarki Mobil benzinkútnak az egész ház oldalát eltakaró repülő lova is beleszövődött a képzelődésbe. Lovak, farkasok, félelmetes teremtmények szája, orra jutott eszembe, s azt képzeltem, hogy beléjük esem, és örökre elveszek. Volt egy idős görög asszony, aki szemfelszedést vállalt, és gombokat, öveket, meg mintha különleges dolgok, ékszerek volnának, egy lakkozott fiókból egyenként előhúzott „falusi tojások”-at árult. Boltjának kis akváriumában a lassan lebegő aranyhalak elszántan s nekem igen tetsző ostobasággal tátogtak kicsi, de mégis ijesztő szájukkal, hogy bekapják az üvegre nyomott ujjamat. Yakup és Vasil kis dohány-, folyóirat- és papíráru-boltjába is be szoktunk térni, de olyan kicsi volt, hogy néha be se fértünk. Ahogy egy időben Latin-Amerikában az arabokat töröknek nevezték, Isztambulban a maroknyi négerre azt mondták, hogy arab és a pörköltkávé-üzletet is „az arab boltja”-ként emlegették. Éreztem, hogy az „arab” szeretettel mosolyog, ha ijedten hátrálok, amikor a bolt óriási, szíjjal hajtott kávédaráló gépe, olyan zajjal, mint az otthoni mosógép, remegve működésbe lép. A későbbiekben a boltok a divat változásával sorban bezártak, helyükben újak nyíltak, és megint csak bezártak. Bátyámmal inkább a memóriánk edzése céljából, mint nosztalgiától vezéreltetve idéztük fel boltok negyvenéves történetét. Az esti lánygimnáziummal szemben lévő bolt, mondta például egyikünk, aztán
914
soroltuk: 1. a görög hölgy cukrászdája, 2. virágüzlet, 3. táskás, 4. órás, 5. egy időben totózó volt a helyén, 6. galéria és könyvesbolt, 7. patika. Már mielőtt beléptünk volna Alaaddin fél évszázada ugyanott álló kis dohány-, játék-, újság- és papíráru-boltjába, elhatároztam, hogy mit: sípot, néhány üveggolyót, kifestőkönyvet vagy jojót fogok kérni. Alighogy bekerült a játék anyám táskájába, legszívesebben haza is mentem volna. – Menjünk még el a parkig – mondta ilyenkor anyám. Lábaimban, az egész testemben furcsa fájdalmat éreztem, a nemakarás a testemből a lelkembe áradt. Sok év múltán, amikor ugyanannyi idős kislányomat sétáltattam ugyanazokon az utcákon, ugyanezeket a panaszokat hallottam tőle. Beszéltem egy orvossal is, aztán arról próbáltam meg magam meggyőzni, hogy a genetikai fáradtság és a kedvetlenség meg a lábszárban a növekedés okozta fájdalom csak egyszerű fáradtságot okoz. Az unalom és a fáradtság növekedésével veszítették el vonzóerejüket az utcák és színeiket a kirakatok. A várost már csak fekete-fehérnek láttam. – Anya, vegyél fel! – Maçkáig menjünk el – felelte erre anyám –, ott felszállunk a villamosra. Szeretem a villamost, amely 1934-től járt az utcánkban, és Maçkát, Nişantaşιt összekötötte a Taksim térrel, a Tünellel,* a Galata híddal, a város nekem akkor távolinak tűnő szegény, kopott és történelmi negyedeivel. Ha korán feküdtem, hallhattam a szomorú muzsikának tűnő csikorgását, szerettem faborítású belsejét, a vezetőállás és az utasülések közötti elhúzható ajtó kékítőszínű üvegét, és a vezetőt, aki megengedte, hogy játsszak a végállomáson a vaskarokkal, amíg anyámmal az indulásra vártunk… A visszaúton az utcák, házak, de még a fák is fekete-fehérnek tűntek.
MELLING BOSZPORUSZI LÁTKÉPEI A boszporuszi látképeket ábrázoló nyugati festők közül a látás és a nézés gyönyörűségét Mellingnél érzem a leghitelesebbnek. 1819-ben megjelent művének már a címét is költőinek találtam: Voyage pittoresque de Constantinople et des rives du Bosphore (Festői utazás Isztambulban és a Boszporusz partjain). A nagyalakú könyv fakszimilemásolatát könyvkiadó, költő sógorom, Şevket Rado jelentette meg 1969-ben, s azokban az időkben, amikor még a festészetért lobogtam, nekünk ajándékozta egy példányát. Az órákig is nézegetett ábrázolások a régi, tökéletes Isztambul képzetét keltették bennem. A Melling ellenőrzése mellett készült metszetek fekete-fehér vonalai az egy építész és matematikus pontosságával a legapróbb részletekig kidogozott akvarell-guache képeinél is erősebben táplálták bennem ezt az illúziót. Legalábbis olyankor, amikor el akartam magammal hitetni, hogy milyen nagyszerű volt a múlt – mert ha az ember túlságosan nyitott a nyugati irodalom és művészet irányába, akkor elkaphatja ez a fajta isztambuli nacionalizmus is, s vigaszt jelent Melling metszeteinek né* A Tünel Európa legrégibb földalatti vasútja (1873), tulajdonképpen egy 614 m hosszú drótkötélpálya, amely az Aranyszarv-öböltől visz fel a Perára – a ford.
915
zése. A vigaszhoz persze annak szomorúsága társul, hogy ez a szépség, a rajta látható épületek zöme azóta megsemmisült. Ugyanakkor a túlzó lelkesedés pillanataiban elmém arra is emlékeztet, hogy épp a veszteségérzés teszi széppé. Talán épp azért nézegetem a képeket, hogy egy kicsit szomorkodhassak. Az 1763-as születésű Antoine Ignace Melling valódi európai: német, akinek az ereiben olasz és francia vér is csörgedezik. Apja Karlsruhéban Károly Frigyes nagyherceg udvari szobrásza. Apja mellett szobrászatot, ezt követően Strasbourg-ban, nagybátyja mellett festészetet, építészetet és matematikát tanul. Valószínűleg az akkoriban lassan erősödő keleti romantika vezette Isztambulba, de érkezésekor bizonyára nem gondolta, hogy tizennyolc esztendőt fog a városban tölteni. Az egyre többeknek otthont adó mai Beyog˘lu magját képező Pera szőlős- és gyümölcsöskertjeiben, az egyfajta kozmopolita társadalmi életet élő követség környezetében adta az első leckéket. Amikor híre kelt, hogy III. Szelim húga, Hatice szultána olyan kertet szeretne, amilyet Dánia volt isztambuli ügyvivője, de Hübsch létesíttetett Büyükderében, a fiatal Mellinget ajánlották neki. A szultánhoz hasonlóan a nyugati újdonságokra fogékony szultána számára rózsák, akácok és orgonák alkotta labirintussal nyugati típusú kertet hozott létre. Később Hatice a Defterdar-foknál (ma Ortaköy és Kuruçeşme között) palotájához egy kisebb villát építtetett. A regényíró Ahmed Hamdi Tanpιnar (1901–1962) írja, hogy a ma már nem létező, csak Melling képeiről ismert oszlopos, neoklasszikus európai stílusú épület illett a Boszporuszhoz, sőt hozzájárult az úgynevezett „vegyes ízlés” kialakításához. Melling III. Szelim nyáron használt beşiktaşi szerájához is tervezett hasonló neoklasszikus, ugyanakkor a Boszporuszhoz illő kiegészítéseket, illetve belső átalakításokat. Ugyanakkor mai kifejezéssel Hatice szultána művészeti tanácsadója és belsőépítésze lett. Ő vásárolta a virágtartó edényeket, ellenőrizte a hímzett szalvéták gyöngyhímzését, vasárnaponként végigvezette a követfeleségeket a palotában, és ágy fölé való szúnyoghálót készített. Mindezeket kettejüknek egy magánygyűjteményben megőrzött levelezéséből tudjuk. Melling és Hatice szultána külön kis újítása volt, hogy százharminc évvel Atatürk 1928-as írásreformja előtt török nyelvű leveleiket latin betűkkel kezdték írni. Ezek alapján el tudjuk képzelni, hogy miképpen beszélhetett egy szultán testvére akkoriban, amikor Isztambulban még nem volt szokás emlékiratokat vagy regényt írni: „Melling mester, melyik nap érkezik a szúnyogháló? Holnapra akarom… Dolgozzon gyorsan, hadd lássam, mire képes… A szék nem kell, nem tetszik. Aranyozott székeket akarok… A selyem kevesebb, az ezüstszál több legyen benne. Láttam egy képet az ezüst fiókról, nehogy elkészíttesd, a korábbi kép maradjon, azt el ne rontsd… A gyöngyre a pénzt Martedi (kedden) adom…” stb. Még harmincéves sem volt a szultána, amikor ezeket írta. Levelei elárulják, hogy a latin betűk mellett egy kicsit olaszul is tudott. Férje, Seyyid Ahmed Paşa erzurumi kormányzóként nem sokat tartózkodott Isztambulban. Azokban a napokban vett el Melling egy genovai leányt, amikor Napóleon egyiptomi hadjáratának híre Isztambulba érkezett, és meglehetős franciaellenes indulatokat
916
váltott ki a szeráj környezetében. A szultánához írt panaszos levelei arról árulkodnak, hogy számára ismeretlen okból kegyvesztett lett: „Úrnőm, az Ön szolgája, szombaton elküldtem emberemet a havi béremért… mondták, hogy már nincs… Miután Úrnőmtől annyi jóságot láttam, nem hittem el, hogy ez az utasítás Úrnőmtől származna… Azt hiszem ez a beszéd féltékenységből ered, látják, hogy Úrnőnk szereti szolgáját… Jön a tél, Beyog˘luba kell mennem, de hogy menjek? Nincs pénz. A háztulajdonos lakbért kér, szén, fa, konyhára valók kellenek, és a kislányom himlős, az orvos is ötven kurust akar, hogy csináljam? Hányszor könyörögtem, hányszor fizettem út- meg csónakpénzt, és sehogy se kaptam kedvező választ… Könyörgök, nincs egyetlen fillérem se… Könyörgök, Úrnőm, ne hagyjon ebben a helyzetben…” Miután könyörgéseire semmi választ nem kapott a szultánától, Melling készülődni kezdett arra, hogy visszatérjen Európába, ugyanakkor pénzkereseti forrás után nézett. Akkoriban gondolt arra is, hogy a már korábban készíteni kezdett nagyméretű részletes képekből egy metszetalbumot állít össze, és Franciaország isztambuli ügyvivője, Pierre Rufin, a neves orientalista segítségével levelezni is kezdett Párizzsal. 1802-ben utazott oda, de még tizenhét év kellett ahhoz, hogy a könyv elkészüljön. A munka első szakaszában a kor leghíresebb metszői a legapróbb részeltekig hűségesesen vitték át a festő képeit. A könyv negyvennyolc nagyalakú metszete ma is a részletekhez való hűségével és pontosságával hat rám. A valóság érzetét, amelyet az ész az elveszett világ nyugodt szemlélése közben keres, Melling az építészeti részletek iránti figyelmével és a perspektíva mesteri kezelésével kelti. Még a nyilván leginkább a képzeleten alapuló kép, a szultáni hárem belsejének ábrázolása is, akár az isztambuli nézőben is erős valóság- és komolyságérzetet kelt azzal, hogy egy építészeti keresztmetszetet ad, él a perspektíva „gótikus” lehetőségeivel, és a háremhölgyeket a nyugatiak erotikus fantáziáitól mentes mérséklettel és eleganciával ábrázolja. Képeinek akadémikus komolyságát Melling a szélekre, sarkokra helyezett mindennapi jelenetekkel enyhíti. A hárem bejárata mellett a szélen például két szerelmesen egymáshoz simuló, ajkaikat egymás felé közelítő háremhölgyet látunk, de Melling a többi korabeli nyugati festőtől eltérőleg, nem esik semmiféle túlzásba, nem dramatizálja közelségüket, és nem állítja őket a kép közepébe. Mintha isztambuli látképeinek nem is volna közepe. Talán ez a második oka (a részletek komolysága után), hogy olyan közel érzem magam az ő Isztambuljához. A könyv végén található térkép topográfiai pontossággal mutatja meg, hogy Melling a negyvennyolc kép közül melyiket melyik pontról, milyen szögből festette meg, mégis akár a kínai tekercsek, vagy egyes szinemaszkóp filmek kameramozgása, azt az érzetet kelti bennem, hogy a képeknek nincs se eleje, se vége. Miután egyetlen kép közepén sincsenek dramatizált emberi alakok, a lapok forgatása és a fekete-fehér képek nézése közben éppen olyan gyermekmesei képzeteim támadnak arról, hogy Isztambulnak se közepe, se vége, mint amikor gyerekkoromban egy boszporuszi séta alkalmából egyik birka tűnt fel előttem a másik után, vagy a partot követő út minden egyes kanyarulata után meglepő változással tárult elém a táj.
917
Melling abban a varázslatban részesít, hogy a boszporuszi látképeket nézve visszatérhetek a gyermekkori látványhoz, az érintetlen dombokhoz, amelyeket most csúf lakóházak takarnak, s már azt is elfejtettem, hogy valaha érintetlennek láthattam a Boszporusz dombjait, lejtőit és völgyeit; ugyanakkor szomorúsággal és boldogsággal emlékeztet arra, hogy visszafelé menve az időben a Boszporusz lapról lapra megnyíló szépségei mögött paradicsomi történelem rejtőzik, és e múltbéli paradicsomból még az én emlékezetem is őriz néhány helyet, egy-két tájképet. És a boldogság és a szomorúság találkozási pontján látva néhány olyan részlet folytonosságát, amit csak a Boszporuszt igen jól ismerők vehetnek észre, a képek akárha kilépve a paradicsomi időtlenségből a mostani életembe keverednek. Igen, mondom magamak, alighogy elhagyjuk a Tarabya-öblöt, a nyugodt tengert a Fekete-tenger felől érkező hideg északkeleti szél borzolja, s a sietős, ideges hullámok tetején, éppen úgy, ahogy Melling festette, apró, türelmetlen tajték fodrozódik. Igen, estefelé a Bebek dombjain az erdő azzal a belülről jövő sötétséggel nyer különös mélységet, amelyet csak azok érezhetnek meg, akik mint én vagy Melling, évtizedeket töltöttek itt. Igen, a boszporuszi fenyők és ciprusok mindig is ilyen finomsággal és erővel jelentek meg az isztambuli tájban. A hagyományos moszlim kertek és a moszlim ábrázolások elengedhetetlen hősei a ciprusok, éppen úgy, mint a perzsa miniatúrákon a tájnak költői harmóniát kölcsönző finom és méltóságteljes sötét foltokként foglalnak helyet Melling boszporuszi tájképein. A Boszporuszt és Isztambult megörökítő többi nyugati festőtől eltérően Melling még a fenyők festésekor is a fa ágai közé pillant, és nem törekszik drámai hatás elérésére. Ebből a szempontból a miniatúrafestőkre hasonlít: akárcsak a fákat, az emberek legérzelmesebb pillanatait is messziről szemléli. Az emberi test mozgását nem képes mesterien ábrázolni, talán nem is törődik a gesztusokkal, vagy a bárkákat, hajókat olykor (különösen, ha szembejönnek velünk) ügyetlenül helyezi a Boszporusz vizére, néha meg az épületeket és az embereket – minden figyelme ellenére – gyerekesen aránytalanul ábrázolja. Mindez olyan költőivé teszi a képeit, ami által egy isztambuli könnyedén azonosulni tud vele. Mosolygásra készteti az embert az a naivság például, amellyel a Hatice szultána palotájában vagy a háremben szerepeltetett különféle rendű és rangú nőket annyira hasonló arccal festi meg, mintha mind testvérek volnának. Mellingben lenyűgöző módon az a naivitás, amely mintha a legjobb moszlim miniatúráktól és Isztambul aranykorának hajnalából származna, a lehető legkönnyedebben egyesül egy olyanfajta építészeti és topográfiai látással és a mindennapok olyan apró részleteivel, amilyenek soha semmilyen keleti festőnél nem voltak tapasztalhatók. Ahogy például Perából nézve megfesti a Leánytornyot és Üsküdart, vagy ahogy nézőpontját a térképén is megjelölte talán negyvenlépésnyi távolságra cihangirbeli dolgozószobámtól, ahol most ezeket a sorokat írom, egy kávézó ablakából a Topkapι szerájra, vagy Eyüb dombjairól a városra nézve egyrészt az általunk is jól ismert, és mégis paradicsomi panorámákat tár elénk. Ez a paradicsom azt az időt jelenti, amikor az oszmánok szerájából már nem görög halászfalvak soraként, hanem olyan helyként néznek a
918
Boszporuszra, ahová át lehetne telepedni, s az oszmán építészet is – lemondva egyszerűségről – ekkor kerül a nyugati építészet bűvkörébe. A III. Szelim előtti oszmán kor Melling miatt nagyon-nagyon távolinak tűnik nekem. Ahogy előttem Marguerite Yourcenar Piranesi Mellingnél harminc évvel korábbi római és velencei metszeteinek vizsgálatakor, én is „kezembe vettem a nagyítót”, és hallatlan élvezettel szemléltem az isztambuli képeken mozgó isztambuliakat. Például azon a Tophane kutat és teret ábrázoló képen, ahol Melling szemmel láthatólag nagyon ügyelt arra, hogy pontosan rajzoljon meg minden talpalatnyi helyet, én kedvtelve nézegetem a bal oldalon látható görögdinnyeárust (pultja és a mód, ahogy az árut kínálja, azóta sem változott) vagy a kép alsó középtáján a másik dinnyeárus elhelyezkedését egy széken. Melling az isztambuli műemlékek közül is kiemelkedő finomsága miatt fordított kitüntetett figyelmet a kútra, amely, mint látjuk, egy lépcsőfoknyi magasságban állt, mára viszont az út kövezése, majd aszfaltozása miatt az utcaszintnél mélyebbre került. Szeretem nézegetni az anyjuk kezébe kapaszkodó gyermekeket (akiket festőnk előszeretettel fest oda a város minden pontjára, minden kertbe; miképpen Théophile Gautier ötven év múlva majd megállapítja azért, mert a gyermekével sétáló anya mindig tiszteletre méltóbb és kevésbé nyugtalanító egy egyedül látható nőnél), a maihoz hasonlóan Isztambulban látható legkülönfélébb öltözékeket és asztalkákra kirakott ételeket, a fáradtnak látszó vándor árusokat, a beşiktaşi kikötőnél a nyugodt tengerbe horgászzsinórt vető ifjút (annyira szeretem Mellinget, hogy nincs szívem azt mondani, hogy Beşiktaş partjainál soha nem ilyen tükörsima a tenger), a fiatalembertől tizenöt lépésnyi távolságban álló két titokzatos férfit (a Fehér vár egyik török kiadásának címlapjára is rátettem őket), a Kandilli domb medvetáncoltatót és kasztanyettát csörgető segédjét, vagy a Sultanahmet téren (Melling szerint Hippodrom) a kép közepét elfoglaló tömegről és az épületekről tudomást sem véve, teherrel megrakott lova mellett igazi isztambuliként bandukoló férfit, a képnek ugyanabban a sarkában a sokadalomnak hátat fordítva, éppen úgy, mint gyermekkoromban egy háromlábú asztalkánál álló perecárust: szeretek újra felfedezni időközben elfejtett apró részleteket. Piranesivel ellentétben az isztambuliak álljanak bármilyen történelmi emlék vagy lenyűgöző panoráma előtt, az építészet vagy a természet csodái nem nyomják el őket. Bár Melling Piranesihez hasonlóan kedveli a perspektívát, az ő képei soha nem drámaiak. (Még a Tophane előtti parton zajló „csónakosok veszekedése” sem!) Piranesi drámai, az embert furcsának, koldusnak, nyomoréknak mutató kompozíciói függőlegesek, Mellingnél viszont a szabad ember szemhatárának teljes szélességében, egy csodálatos és boldog világban semmitől nem akadályozott vízszintes mozgást látunk, ami nem annyira Melling festői tehetségéből vagy eleganciájából, mint Isztambul földrajzi fekvéséből és építészeti jellemzőiből fakad. Tizennyolc évig kellett Isztambulban élnie ahhoz, hogy ezt megérezze. Éppen élete felét töltötte Isztambulban, amikor végleg elutazott. Nem a tanulás, hanem életfelfogásának kialakulása, a kenyérharc és első műveinek születése esett ezekre az évekre, szeme ezért láthatta ugyanazokat a részleteket, mint az itt élőké. Egyáltalában nem érdekelte az a varázslatos és egzotikus világ, amelyet
919
harminc-negyven évvel később William Henry Bartlett (The Beauties of Bosphorus, 1835), Thomas Allom (Constantinople and the Scenery of the Seven Churches od Asia Minor, 1839), Euge`ne Flandin (L’orient, 1853) és más kiváló festők és grafikusok kerestek Isztambulban. Nem hozták lázba az Ezeregyéjszaka meséiből és az akkoriban főként Franciaországban tért hódító keleti romanticizmusból táplálkozó és rövid időn belül klisékhez vezető ábrázolások, ezért soha nem próbálta képeinek hatását elképzelt hangulatokat kifejező fény- és árnyékkezeléssel, köddel és felhőkkel fokozni, vagy a város lakóit a valóságosnál teltebbnek, hajlékonyabbnak, keletiesebbnek vagy megnyomorítottabbnak mutatni. Melling belülről néz a városra. Minthogy azonban akkoriban az isztambuliak nem tudják magukat és városukat lefesteni, és ez egyáltalán nem is érdekli őket, Melling nyugatról hozott festőtudása az idegenség dicsfényébe vonja ezeket az előítélet nélkül készült képeket. Isztambuliként látja és előítélet nélküli nyugatiként festi meg, ezért az ő Isztambulja ismerős számunkra, akár az emlékek a táj vagy a dzsámik, ugyanakkor egyedülálló, páratlan és épp ezért csodálatos világ. Valahányszor ezekre a képekre nézek, elfog egy elsüllyedt világ miatt érzett szomorúság, ugyanakkor Melling meg is vigasztal azzal, hogy látni engedi: az én Isztambulom nem valami egzotikus, „elvarázsló” vagy furcsa hely, egyszerűen csak csodálni való és tulajdonképpen sok van benne gyermekkorom boszporuszi világából.
˘ LUI SÉTÁK NERVAL ISZTAMBULBAN: BEYOG Melling némelyik képétől megremegek. Akkor látta és örökítette meg azokat a dombokat, ahol majd kialakulnak Isztambul utcái, útjai, házai és negyedei, amelyekben gyermekkorom, az életem fog zajlani, amikor még egyetlen ház sem épült arrafelé. Ha kezemben a nagyítóval végignézem a majdani Yιldιz, Maçka és Teşvikiye negyedek helyét, tájképeinek szélén a nyárfákkal, platánokkal és veteményeskertekkel borított dombokat, éppen olyan érzés, mint a tűz pusztította helyek, kiégett paloták kertjei, összedőlt falak, ívek és romok láttán, ahhoz hasonló fájdalom, amit a valaha itt élt isztambuliak érezhettek. Azt tapasztalni, hogy nem is olyan régen, az ember születésénél alig száz évvel korábban nem is létezett az a hely, ahol gyerekkora óta él, és ezért minden tudásának kiinduló pontja, éppen olyan ellenállhatatlanul érdekes és meglepő, mint láthatni a halálunk után magunk mögött hagyott világot. Minden élettapasztalat, az apránként összegyűjtött emberi kapcsolatok és tárgyak idő keltette remegése ez. Ugyanezt a remegést éreztem egy helyen Gérard Nerval Utazás Keletre című művének Isztambulról szóló fejezetében. Melling képeinek elkészülte után fél évszázaddal, 1843-ban érkezett a francia költő Isztambulba, s egy helyütt leírja egy sétáját a galatai mevlevi kolostortól (ahol majd ötven év múlva a Tünel épül) a ma Taksimnak nevezett helyig, ugyanott, ahol majd én száztizenöt év múltán fogok az anyám kezét fogva sétálni. A mai Beyog ˘lu főutcája, a Grand rue de Pera, . amely a köztársaság kikiáltása után az Istiklal Caddesi* nevet kapja, már 1843* A függetlenség útja – a ford.
920
ban is körülbelül ugyanilyen. Nerval az útnak a mevlevi kolostornál kezdődő szakaszát Párizshoz hasonlítja: divatos ruhák, fehérneműüzletek, ékszerészek, fényes kirakatok, édességesek, angol és francia hotelek, kávéházak, követségek. A költő által francia kórházkén említett hely (ma Francia Kulturális Központ) után a város meglepő, megrázó, sőt számomra ijesztő módon ér véget: a mai Taksim tér és környéke – gyermekkorom óriási tere, és környéke: az én világom közepe Nerval leírásában nagy üres térség, ahol csak lovas kocsikat, sütödéket, görögdinnye- és halárusokat lehet látni. Az a mondata azonban, amelyet képtelen vagyok elfelejteni, azokra a sík helyekre vonatkozik, ahol egész életem telt, s nekem mindig is „nagyon régi házakkal” beépítettnek tűnt: „Fenyők és diófák árnyékolta végtelen fennsík!” Nerval harmincöt éves korában jött Isztambulba. Két évvel korában esett át első melankolikus időszakán, sőt egy időre a bolondokházába is bezárták. Tizenkét esztendő múlva hasonló lelki válságban fogja magát Párizsban felakasztani. Jenny Colon színésznő fél éve halt meg. Az iránta érzett reménytelen szerelem kihatott egész későbbi életére. Fájdalmas lélekkel indul el az Egyiptom– Kairó, Iskenderun–Szíria, Ciprus, Rodosz, Izmir, Isztambul útra, természetesen a Chateaubriand, Lamartine és Victor Hugo révén a francia irodalomban már hagyományosnak számító romantikus keleti elképzelések hatására. Ha számításba vesszük, hogy akár a korábbi írók, Nerval is írni akar Keletről, amely a francia irodalomban egyet jelent a melankóliával, akkor valami sajátosan jelentőset várhatunk a költőtől. Nerval azonban az 1843-as Isztambulban olyasmit talál, ami elfeledteti vele a melankóliát. Eleve is azért indult, hogy megszabaduljon lelki bajaitól, vagy legalábbis eltitkolja őket önmaga és környezete elől. Egyik apjának szóló levelében írja: keleti utazása bizonyítani fogja az embereknek, hogy a két évvel korábbi őrültség- és bolondokháza-ügy „csak egy kis baleset volt”. Isztambul akkor még nem érezte meg a veszteség, nyomor és a Nyugattal szembeni alulmaradás csapásait, tehát nem szolgált elszomorító képekkel a költő számára. Ne felejtsük el, hogy a szomorúságot a városlakók csak a vereségek után kezdik érezni a városba beleivódni. Nerval útikönyvében híres versének szóhasználatával írja ugyan, hogy a melankólia fekete Napját látja itt-ott, példaként azonban a Nílus partjait hozza fel. Isztambulban sietős újságíróként viselkedik, és a város leggazdagabb, vonzó és egzotikus helyein keres témát. Ezért is érkezik ramazánkor a városba. Ez számára olyasvalami lehetett, mintha Velencébe a karnevál idején utazott volna. (Azt írja, hogy a ramazán mind a „böjt”, mind a „karnevál” ideje.) Megnézi a ramazán éjszakai karagöz előadásokat, az éjjelenként lámpákkal kivilágított várost, és meghallgatja a kávézóban a mesemondót. Ezek a jelenségek, amelyeket később még nagyon sok nyugati utazó megfigyel és feljegyez, a következő száz évben a modern technika, a nyugatiasodás és az elszegényedés következtében elfelejtődnek, ugyanakkor az isztambuli írók „a régi ramazán éjszakák mulatságai” típusú visszaemlékezéseiben is felbukkannak. Ezek az írások, amelyeket gyerekkoromban a múlt iránti vágyakozással és elbűvölve olvastam, sőt még a magam elképzelése szerinti böjtöléshez is kedvet csináltak nekem, olyan „turisztikai” Isztambul-képet jele-
921
nítenek meg, amelyet Nerval és a többi nyugati megfigyelő megszépítve, egzotikusnak láttatva és egymást másolva alakított. Nerval kigúnyolta ugyan azokat az angol írókat, akik három nap alatt végigjárták Isztambul „turisztikai” látnivalóit, s utána könyvet írtak a látottakról, de ő maga is végignézett egy derviskolostori szertartást, megnézte a szultán szokásos kivonulását (azt állítja, hogy összetalálkozott a pillantásuk, és Abdülmedzsid is látta őt), hosszú sétákat tett a temetőkben, s aztán ő is megírta véleményét a törökök viseletéről, szokásairól és hagyományairól. Páratlan életrajzi művében, a hátborzongató Aurélia avagy élet és álom című könyvében (amelyet a zsebében találtak meg, miután felakasztotta magát, és a szürrealisták, André Breton, Paul Éluard és Antonin Artaud is csodáltak) Dante Új életéhez hasonlítja magát, és őszintén bevallja, hogy miután a szeretett nő visszautasította, nem maradt számára más, mint hogy „közönséges szórakozások”-kal csapja agyon az időt, ezért utazgatott a nagyvilágban, és töltötte ostobán az időt a távoli népek öltözékének és furcsa szokásainak megfigyelésével. A tájakról, szokásokról, keleti nőkről vagy a ramazáni éjszakákról tett megfigyeléseinek olcsó felületessége tudatában Utazás Keletre című könyvébe – éppen úgy, mint azok az írók, akik érezve írásuk erejének gyengülését, egy másféle történet beiiktatásával próbálkoznak – egy sor, nagyrészt maga által kitalált, hosszú történetet illeszt be. (Ahmet Hamdi Tanpιnar azt írja Yahya Kemallal és Abdülhak Şinasi Hisarral közösen készített Isztambul című könyvében a város évszakairól szóló hosszú írásában, hogy szeretné tudni és kutatni is fogja, hogy kitalált vagy oszmán eredetű történetek-e ezek.) Ezek a Nerval képzeletvilágához és mélységéhez jobban illő, ám Isztambulhoz nemigen kapcsolódó történetek között a városról írottak Seherezáde-féle kerettörténetet alkotnak. Amikor érzi, hogy a rajzolt kép nem elég erős, maga Nerval is gyakran azt akarja az olvasóval elképzeltetni, hogy „éppen úgy, mint az Ezeregyéjszaka meséiben”; az isztambuli fejezetet pedig azzal zárja, hogy „már annyian leírták a szerájokat, dzsámikat és fürdőket, hogy én nem szólok róluk”, és még mond valamit, ami száz év múlva a Yahya Kemal és Tanpιnar féle isztambuli íróknak tanulság lesz, a nyugati utazók pedig közhelyként fogják ismételgetni. „A világ egyik legszebb látképével rendelkező Isztambult egyes negyedeinek nyomora, más negyedeknek piszka” miatt színházi díszlethez hasonlítja, amelyet a nézőtérről kell csodálni, s nem szabad „a kulisszák közelébe” menni. A később írásaikkal és verseikkel az isztambuliak számára az Isztambul-képet kialakító Yahya Kemal és Tanpιnar valószínűleg Nervalnál érezték meg azt, hogy a szépséges látványt egyesíteniük kell a „kulisszák” nyomorával. TASNÁDI EDIT fordítása
922
CLAUDE ESTEBAN
Oly régen… Oly régen meghaltunk már, hogy mikor felébredünk, sehol senki ismerős, még a fák is másmilyenek, talán megnőttek, vagy tán váltottak formát is fajt is, itt újságot árult egykor egy ember, most pedig valami üzlet karikákkal és piros nyulakkal, de hát igaz, ami igaz, meghaltunk már elég rég, s nyilván törvényszerű, hogy a mennyben minden összekeveredik kicsit.
Valaki egy szobában… Valaki egy szobában egyszer csak beszélni kezd alighanem későre jár valami megváltozhatott vagy csak eltévedtünk a beszélő fejében s amit mond, csak nagyon távolról hasonlít fájdalmára, csak annyi tán hogy az emlékezet mindegyre mélyül s mi nem merünk visszatérni oda hol abbamaradt a jaj mindegy baktatni kell tovább régi, nyílt sebeinkkel régi a szoba is de a napfényben felejteni kezd és megnyugszik ott az asztal egész közel valaki nincs neve de talán jobb is így magunkról mit se tudni hagyni vigyenek a szavak.
Egyiknek egy szigeten… Egyiknek egy szigeten éltek a szülei látta amint az estében nagy szivarral pöfékelnek, a másik egy lovat szeretett meg egy néger nő hónalját ám én a szigeteket már nem kedvelem, s minden nyarat házamban töltök, ott különösebb fáradság nélkül utazásokat ötlök ki, némely nap olyan fáradt vagyok kagylóvá változom, s a fehér falban jól érzem magam
923
máskor, ha nincs olyan meleg, hernyó vagyok egy szilvafa kérgén, tekergek és mindenfelé kalandozom és akár kicsi, akár nagy vagyok épp, gondolataim mélyén oly nyugodtan élek, hogy nem marad sok időm emlékezni sem a szigetekre s a szélre mely ott fújt áprilistól decemberig.
Ó a tenger… Ó a tenger mely egy képen látható, hatalmas kikötő, nagyon régi a kép indulnak a hajók, mindenütt apró hullámok és a napsütésben száz ember tesz-vesz éppen este van vagy a nap talán felkelőben egy tornyon a halványrózsaszín lobogó búcsút int a kötelek csattogó távolodó kis zászlóinak, milyen langyos a levegő a parton, valahol turbános török, egy bárkán négy majdnem teljesen meztelen tengerész, a fedélzeten két hófehér üsző örökzöld fák vannak itt és márványoszlopok mind azt mondják itt is lehet élni, de mások közben hullámok hátán messzire indulnak azon a képen.
Hagyd nyitva résnyire… Hagyd nyitva résnyire ajtódat minden este, megeshet, hogy a léghuzat be szeretne jönni, sodorva tán egy éjjeli lepkét, levelet oly sok minden újjászülethet ha az idő kedvére téblábol a benti szoba-sötétben elidőzik egy tükör előtt vagy átrajzolja épp az alvó fejében a gondolatokat az idő nem szereti az éjszakára bezárt s csak reggel újra kinyíló ajtót hisz ez olyan mintha az ember öröktől fogva rendelkezhetne a pergő percek felett
924
Egyedül vagy… Egyedül vagy, örülsz, hogy egyedül, egy széken ülsz előtted házad ajtaja egy széken ülve várod hogy jöjjön valami jóvátehetetlen, talán éppcsak egy semmiség, egy madár feldalol vagy ott ez a felhő mely pillanatra női hajhoz hasonlatos de már bele is olvad egy rózsaszín sárkányfarokba, á semmiség, csak az este mocorog a táj felett bizony örülhetsz végre hogy nem történik egyéb láttál már egyet s mást, ejthetnél könnyet számosat mások sorsán, a magadén, de már erre se vagy képes csak megülsz itt, ez jólesik olykor napnyugta-tájban miközben a kezét nézegeti az ember. LACKFI JÁNOS fordításai
Családi fénykép
YVES LECLAIR
Súgólyuk Tarolt kukoricaföld, fekete zománccal futtatott, komor talaj, az ősz köd-vásznai feltekerve, öreg díszleteket éget, hallani pár puskalövést, távolban egy kutya ugatását, az avarzizzenésből megsejtjük a csend-lyukban búvó súgót, ki hamuhalom közepén a cirkalmas szövegkönyvet lapozza (A chenehutte-i római romok kutatása közben) 1987. november 17. ˇ
Centripetális erő Strand hol gyermekek egybemosódó ricsaja zsibong, akár a vízből kibukkanó világ piszkozata, hullámok taszigálta feledésben, nagy molekula-nyüzsgés közepette, míg fel-alá hánytorgat a pulzus, és homlokzatok fehére, a távolban megbúvó kacsatojás-ovális tengerészkikötő, akár a csendes parti vizet jelző bóják, első avagy utolsó fény míg a könnyű szellő kitépi a lapot, behúzza odafenn vastag felhő-függönyét, csak ennyi, futó érintés, többet nem enged a forgó időkerék (Saint Jean de Luz) 1989. augusztus
926
Nyitómeccs Embertestvéreim, szinte már alig van, ami összehozna minket. Mégis páran együtt fagyoskodtunk odakinn, két-három lecsupált és egy nyírt koponya a lelátón, és lázba jöttünk némiképp, ha a kapufa körül labda surrant. Ováció tört ki, valahányszor egy szélső a védelmet megkerülte-kavarta, és szárnyas passzal küldte a röpke szerencsét hálóba, gólvonal mögöttre, s a tribünön már nem is voltunk oly egyedül, egymásra néztünk mind, elismerőleg, szemerkélt valami szemünk mélyén, kenőcs gyűlt homlokunkra, tüzünk kilobbant, a derengésben pattogó, jeges levegő-részecskéktől az arcunk, mint égő, izzó, vöröslő zsarátnok, mint a lét vakmerő csikkje, felparázslott. (Miután O. fiamat elkísértem a Chemin vert pályára) 1989. november 25.
Úrnapja Aranyhal-száj csücsöri neszezése a vízfelszínen bugyborék ugrabugrál, szabályos időközökben sípszó hallatszik, és kidobóst játszó kisdiákok ricsaja, nem engem dobnak még ki most, ma délután nem engem, csobogás, szélesre tárt ablakszárnyak, semmiségeken tűnődöm, a falsíkon játszadozó fény fakó aranyán, ahogyan nézni szokás, ha dagály közeleg, nem, fortyogok csak itt, nem fogok bele semmibe, a felszínen lavírozok, ámulok csak, miként lehet apró kortyonként támadni fel. (Szobámban) 1991. szeptember 13.
927
Szép kis zarándok Egy őszi este méze édes léppel mindenfelé – konyhában kredenc, rajta gyümölcstál bíbor almákkal, viaszsárga körtékkel teli, a hűtőgép meg zümmög, mint fémes, kövér légy, majd zökkenve leáll, s a csendben egyre erősödő érzés, hogy majd jön eljött mégsem jön Valaki, öreg ostya gyanánt töredezik igen, fakul, utána mi marad, fénykör csupán, mint mikor átlépjük az emmauszi fogadó küszöbét 1987
Ajánlás I Csípjem meg magamat, vagy rossz álom csupán az egész, és le kell ráznom, hogy újra tán megszülessek? Sután cihelődtem ki és hosszasan egykori létemtől majd, lehet, feledem… Kegyelem lenne az, semmi sem történik, társam, ó, szalmaszín almafa percekből patika az idő-kalyiba falán, és benne a nekem elsődleges aromák… Mézga és gyanta, vakarható szőr? De a nyári vers elveszett, pedig a níceai mecset volt tárgya meg az ég április elején, meg egy tér, csupa árny, kopott és zöld zsalus ház, hol az illatot citromfa, ciprus és eukaliptuszok ontották, elveszett, elhagytam napjaim sugárzó anyagát, amikor a kicsit nedves, üres doboz oldalán csiszatolt pár végső gyufaszál eltörött, elfogyott II És ez jól is van így, hisz dixit Montaigne is, félre, koturnuszok, s érjük be csak, ahogy Horatiustól ő idézte konokul, avval, hogy önmagunk tegyük a pakliba, ne játsszuk meg az ászt, minthogy „diis te minorem quod geris imperas”
928
III Pár szó elbűvöl engemet, szerény megszállót itt, az est nyúlós magánya közepett – formában tartom a szalmaszéket csupasz szalma más nem történhet (diszkréten névtelen higgadtan horpadt patinás helyet adva a semminek) fejemben mondat motoszkál („Hová megy? Megyek, s jövök, ahogy mondták a régiek míg békét nem lelek”) a titkos vágyam, tán legbelsőbb is, ez, bolyongni jelről jelre, hinta ring két semmi közt, ők isteneim, semmi különös, semmi más, ezért a sorsom egy tucat, így hát vagyok, mint bárki más, oly emberi – egyedi darab IV Nos, szorgos emberek, járkálók, álmodozók akárcsak én, az alanyi, íme a napjok aranyai, a gyűjtögetett mesekincs feledhetetlen, feledett mustja az időnek, kallódó kenyér, mely mint a szik, mégis megeszik, ma szél bora beszél, lefejtjük s a telérből ki kell fejtenünk. LACKFI JÁNOS fordításai
929
PATRICK SÜSKIND
Csata
Egy augusztusi kora estén, amikor a látogatók többsége már elhagyta a parkot, a Jardin du Luxembourg északnyugati sarkában, a pavilonban két férfi még ott ült egymással szemben a sakktábla fölött, és partijukat egy jó tucat néző olyan feszült figyelemmel kísérte, hogy, noha közeledett az aperitif órája, senkinek nem jutott eszébe elhagyni a helyszínt, mielőtt eldőlne a küzdelem. A kitartó csoport érdeklődése a kihívónak, egy fekete hajú fiatalembernek szólt, akinek arca sápadt volt, blazírt tekintetű szeme sötét. Nem szólt egyetlen szót sem, arcizma sem rándult; időnként szüneteket tartva egy meggyújtatlan cigarettát sodorgatott az ujjai közt, és egyáltalában maga volt a megtestesült nonchalance. Senki nem ismerte ezt a férfit; soha nem látták játszani. S mégis, az első pillanattól fogva, amikor sápadtan, borotváltan és némán a sakkasztalhoz ült, olyan erőteljes sugárzás áradt belőle, hogy aki csak látta, mindenkinek megingathatatlan meggyőződésévé vált, hogy nagy, sőt zseniális tehetséggel megáldott, rendkívüli személyiségről van szó. Talán a fiatalember vonzó, ám egyszersmind megközelíthetetlen megjelenése, elegáns ruhája, arányos termete volt az ok; talán a mozdulataiból sugárzó nyugalom és magabiztosság; talán az idegenség és különlegesség aurája – mindenesetre a közönség már az első gyaloglépés előtt bizonyos volt benne, hogy elsőrangú sakkjátékos a fiatalember, aki véghez fogja vinni a titokban mindnyájuktól áhított csodát, azt ugyanis, hogy legyőzi a helyi sakkmatadort. Ez utóbbi, egy körülbelül hetvenéves, meglehetősen visszataszító emberke, minden tekintetben épp az ellentéte volt fiatalos kihívójának. A francia nyugdíjasok megszokott kék nadrágos, gyapjúmellényes, ételpecsétes viseletében ült ott; remegő kezén májfoltok, haja gyér, orra borvörös, arcát lila erek hálózták be. Mindennemű aurát nélkülözött s azonfelül borotválatlan is volt. Szájában cigarettacsikk, idegesen pöfékelt, nyugtalanul fészkelődött a kerti széken és megállás nélkül ingatta a fejét, mint aki erősen gondolkodik. A körül állók mind jól ismerték. Mindnyájan játszottak már ellene, és mindnyájan minden alkalommal kikaptak, mert zseniális sakkozó ugyan a legkevésbé sem volt, ám megvolt az az ellenfeleket fölingerlő, felőrlő, egyenesen gyűlöletes tulajdonsága, hogy sosem hibázott. Nála nem lehetett arra számítani, hogy bárkinek is megteszi azt a szívességet, hogy akár a legapróbb figyelmetlenséggel előnyhöz juttassa. Aki le akarta győzni, annak, nem volt mese, jobban kellett nála játszania. Ez azonban, így sejtette a nézők karéja, éppenséggel még ma meg fog történni: érkezett egy új mester, aki túl fog járni az eszén – mit túljárni az eszén! –, térdre fogja kényszeríteni, lépésről lépésre szét fogja morzsolni, a porba fogja tiporni az
930
öreg matadort, és végre megkóstoltatja vele a vereség keserű ízét. Ez bosszú lenne egynémely saját vereségükért. – Légy résen, Jean! – kiáltozták már a nyitó lépések közben –, most a bőrödre megy a játék! Ez ellen nem rúgsz labdába, Jean! Waterloo, Jean! Meglátod, itt ma még Waterloo lesz! – Eh bien, eh bien... – dörmögte fejét ingatva az öreg, miközben habozó kézzel előretolta egy világos parasztját. Mihelyt a sötéttel játszó idegenre került a lépés sora, teljes csend lett a nézők körében. Hozzá senki nem mert szólni. Félénk figyelemmel tapadt rá a tekintetük, ahogyan némán ült a tábla mellett, nem véve le szemét a figurákról, ahogy a meggyújtatlan cigarettát görgette az ujjai közt, s ahogyan gyors és magabiztos mozdulattal lépett, amikor rajta volt a sor. A játszma első lépései a szokásos mintát követték. Kétszer került sor gyalogcserére, ezek közül a másodiknak az lett a következménye, hogy sötétnek duplagyalogja lett egy sorban, ami általában kedvezőtlennek számít. Az idegen azonban nyilván teljes tudatossággal vállalta ezt a duplagyalogot, hogy azután szabad legyen a pálya a királynője előtt. Nyilvánvalóan ezt a célt szolgálta a kapcsolódó gyalogáldozat is, amolyan megkésett gambit gyanánt, amelyet a világos csak vonakodva, már-már félénken fogadott el. A nézők sokat sejtető pillantásokat váltottak, szakértően bólintottak, és izgatott figyelemmel nézték az idegent. Az abbahagyja egy pillanatra a cigarettasodorgatást, fölemeli a kezét, előrenyújtja – és valóban: a királynővel lép! Nagyot lép vele, mélyen be az ellenség soraiba; a királynője által leírt úttal mintegy két részre osztja a csatateret. Elismerő krákogás fut végig a sorokon. Micsoda lépés! Micsoda lendület! Persze; hogy a királynővel fog lépni, azt sejtették – na de hogy rögtön ekkorát?! A körben állók közül senki – márpedig egytől egyig a sakkhoz értő emberek – nem merte volna meglépni ezt a lépést. De hát épp ettől valódi mester valaki! A valódi mester eredeti módon, kockáztatva, elszántan játszik – egyszóval másképp, mint az átlagos sakkozó. Ezért nem is kell az átlagos sakkozónak a mester minden húzását megértenie, mert ...hát valóban nem igazán értették, mi keresnivalója van ott a királynőnek, ahová került. Semmilyen fontos figurát nem veszélyeztet, csak olyanokat támad, amelyek a maguk részéről védve vannak. De rögvest fel fog tárulni ennek a lépésnek a célja és a mélyebb értelme, a mesternek megvan a maga terve, ehhez kétség nem fér, ezt rögtön látni a rezzenéstelen arcán, kezének biztos és nyugodt mozdulatain. Legkésőbb ettől a szokásokkal ellenkező vezérlépéstől fogva világos kellett hogy legyen a legutolsó néző számára is, hogy olyan zseni ül itt a sakktábla mellett, amilyet nem egyhamar fognak újra látni. Jeant, az öreg matadort már csak kaján részvétre méltatták. De mit is szegezhetett volna szembe Jean evvel a dinamikus őserővel? Hiszen ismerték! Nyilván semmit nem kockáztató, kisstílű játékkal próbálja majd meg kimenteni magát a kutyaszorítóból; óvatoskodva elnyújtott, tipegő játékkal. ...És Jean hosszú habozás és latolgatás után, ahelyett, hogy hasonlóan nagystílű választ adna a nagyívű királynőlépésre, egy árva gyalogocskát üt le a H4ről, amely a királyné lépése folytán védtelen maradt.
931
A fiatalember semmibe veszi ezt az újabb gyalogvesztést is. Egy pillanatig sem gondolkodik – és királynője jobbra lép, az ellenség hadállásának szívébe hatol, s egy olyan mezőn állapodik meg, ahonnan a világos két tisztjét is támadja (egy huszárt és egy bástyát), s azonfelül a királyvonalnak is veszélyes közelébe került. A nézők szemében csodálat csillan. Milyen egy ördöngös fickó ez a sötét! Micsoda kurázsi! – Profi – mormolják –, nagymester; a sakk Paganinije! – És türelmetlenül várják Jean riposztját, főként azért türelmetlenül, hogy láthassák sötét következő húzását. Jean pedig habozik. Gondolkodik, marcangolja magát, ide-oda csúszkál a székén, meg-megrándul a feje; kín ránézni is – lépj már végre, Jean, ne hátráltasd a dolgok feltartóztathatatlan menetét! És Jean lép. Végre. Reszkető kézzel olyan mezőre helyezi a huszárt, ahol nemcsak a királynő támadásától van védve, de ő maga támad, sőt még a bástyát is fedezi. Na igen. Nem rossz lépés. Mi mást is tehetett volna szorongatott helyzetében, mint hogy ezt lépi? Mi mindnyájan, akik itt állunk, ugyanezt tettük volna. – Ez sem fog rajta segíteni – mormogják körben –, sötét eleve számolt ezzel! Hiszen már mozdul is a keze, lecsapni készülő héjaként, a tábla fölött, megragadja a királynőt és lép... – nem!, nem visszalép vele, megszeppenve, ahogyan mi tettük volna, csak egyetlen mezővel tovább, jobbra! Hihetetlen! A körben állók kővé dermednek a bámulattól. Igazában egyikük sem fogja föl, mire is volt jó ez a lépés: a királynő most a tábla szélén áll, nem támad és nem véd egyetlen figurát sem, teljesen értelmetlenül áll ott – de gyönyörűen, tébolyítóan szépen, soha királynő még ilyen szépen nem állt sehol, magányosan és büszkén, beékelődve az ellenség soraiba... Jean sem érti, mi lehetett titokzatos ellenfelének célja ezzel a lépéssel, miféle csapdába akarja csalogatni őt, és csak hosszú latolgatás után, rossz lelkiismerettel szánja rá magát, hogy ismét leüssön egy fedezetlen parasztot. Most, ahogy a nézők számolják, háromgyalognyi előnye van sötéttel szemben. De számít ez?! Mi haszna ennek a számszerű előnynek egy olyan ellenféllel szemben, aki nyilvánvalóan stratégikusan gondolkodik, aki nem a bábukra, hanem az állásra figyel, az állás kidolgozására és a hirtelen, villámgyors támadásra? Vigyázz, Jean! Még akkor is gyalogokra fogsz vadászni, amikor a következő lépésben a királyod lesz az áldozat! Sötéten a sor. Az idegen nyugodtan ül, ujjai közt a cigarettát görgetve. Valamivel hosszabban gondolkodik, mint egyébként; talán egy, talán két percig. Pisszenés sem hallatszik. Nincs a körülállók között, aki suttogni merne, a táblára alig néz valaki; minden szem feszülten a fiatalemberre tapad, a kezére, a sápadt arcára. Nem bujkál a szája sarkában már valami aprócska diadalmas mosoly? Nem mozdul-e már alig észrevehetően az orrcimpája, ahogyan az a nagy döntéseket meg szokta előzni? Mi lesz a következő lépése? Milyen megsemmisítő csapáshoz gyűjt erőt a mester? A cigaretta most megszűnik az ujjak között vándorolni, az idegen előrehajol, egy tucat szempár követi a kezét – mit fog lépni, mit fog most lépni?! ...és a G7en álló gyaloggal – ki hitte volna?, a G7-en álló a gyaloggal! – a G7-ről a gyaloggal a ...G6-ra lép! Egy másodperc tökéletes csönd következik. Egy pillanatra maga az öreg Jean
932
is abbahagyja a reszketést és a fészkelődést. Aztán nem sok híja, hogy a közönség ujjongásban törjön ki. Kifújják a visszatartott levegőt, könyékkel egymás oldalába böknek, láttátok ezt? Ez aztán a minden hájjal megkent fickó! Ça alors! Hagyja, hadd maradjon uralkodóhölgy a királynője, és egyszerűen ezzel a paraszttal lép a G6-ra! Ez természetesen szabaddá teszi a G7-et a futója előtt, ennyi biztos, a következő utáni lépésben sakkot ad, azután... És azután? Nos hát; azután... azután mindenesetre Jean a legrövidebb úton el lesz intézve, ez egyszer biztos. Nézzétek, már most majd beleszakad a gondolkodásba! Való igaz, Jean gondolkodik. Mérhetetlenül sokáig gondolkodik. Kétségbeejtő ez a fickó! Néha már mozdul előre a keze – azután visszahúzza. Mi lesz már!? Lépj végre, Jean! Látni akarjuk a Mestert! És végre, öt végtelen perc után, a nézők már a földet kaparásszák türelmetlenségükben, Jean összeszedi a bátorságát és lép. A királynőt támadja. Megtámadja egy gyaloggal a sötét királynőt. Ezzel a halogató húzással próbál megszökni a sorsa elől. Milyen gyermekes! Hiszen sötétnek csak két mezővel kell visszalépnie a királynőjével, és minden maradt a régiben. Véged, Jean! Nem jut már semmi eszedbe, itt a vég... Mert a sötét – látod, Jean, neki bezzeg nem kell annyit gondolkodnia, most aztán cakk-cakk fog menni a dolog! – sötét a... – és egy pillanatra mindenkinek kihagy a szívverése, mert sötét, teljes ellentétben minden józan megfontolással, nem a királynőhöz nyúl, hogy biztonságba helyezze a nevetséges gyalogtámadás elől, nem; a sötét előzetes tervét hajtja végre, és G7-re húzza a futóját. Teljesen elképedve néznek egymásra az emberek. Mindnyájan hátrálnak egy fél lépést, mintegy félénk tiszteletből, és hitetlenkedő csodálattal nézik a fiatalembert: Feláldozza a királynőjét és G7-re lép a futóval! És mindezt teljes tudatossággal, higgadtan, rezzenéstelen arccal teszi, fölényesen és blazírtan ülve ott, sápadtan és szépen. Ez könnyet csal a szemükbe és mondhatatlanul melengeti a szívüket. Úgy játszik, ahogyan mindannyian szeretnének játszani, de sohasem mernek. Nem értik, miért úgy játszik, ahogyan játszik, de nem is számít nekik; meglehet, sejtik, hogy öngyilkosan sokat kockáztatva játszik. Ennek ellenére úgy szeretnének maguk is játszani, ahogyan ő: nagystílűen, a győzelmükben biztosan, napóleonian. Nem úgy, mint Jean, akinek félénk, habozó játékát értik, hiszen maguk is így sakkoznak, csak kevésbé jól; Jean játéka ésszerű. Szabályos, akkurátus és enerválóan unalmas. Sötét ezzel szemben minden lépésével csodát tesz. Feláldozza saját királynőjét, csak hogy G7-re léphessen a futóval; hát mikor látott ilyet valaki?! Mélyen meghatva állnak e tett nagysága előtt. Játszhat már, ahogyan akar, követni fogják lépésről lépésre, a végkifejletig, légyen az akár diadalmas, akár keserű. Az ő hősük immár a fiatalember; szeretik őt. Még maga Jean, az ellenfél, a józan játékos is habozik, mint akit elbátortalanít a sugárzó hős iránti tisztelet, amidőn reszkető kézzel fölemeli a gyalogot, hogy leüsse vele a királynőt, és halkan bocsánatot kérve, már-már kérlelve, hogy ne kényszerítsék őt erre a lépésre, ezt mondja: – Ha nekem adja, monsieur... kénytelen vagyok... muszáj... –, s közben könyörgő pillantást vet ellenfelére. Az kőmerev arccal ül a székén, és nem válaszol. S az öreg, szétmorzsolva, megsemmisítve, üt.
933
Egy pillanattal később a sötét futó sakkot ad. Sakk a világos királynak! A nézők meghatottsága lelkesedésbe csap át. Már el is van felejtve a királynő elvesztése. Egy emberként állnak az ifjú kihívó és a futója mögött. Sakk a királynak! Ők is így játszottak volna! Pontosan így; sehogyan másképp. Sakk! – az állás higgadt elemzése persze megmutatná nekik, hogy világos egész sereg különböző lépést tehet királyának védelmére, ez azonban senkit nem érdekel már. Nem akarnak már higgadtan elemezni; már csak ragyogó tetteket akarnak látni, zseniális támadásokat és nagyvonalú csínyeket, amelyek elintézik az ellenfelet. A játéknak – ennek a partinak – immár ez az egy értelme és izgalma van csupán számukra: látni, amint az ifjú idegen győz, az öreg matador pedig megsemmisülve fekszik a földön. Jean töpreng és habozik. Tudja, hogy nincs, aki csak egyetlen sou-t is föltenne a győzelmére. Csak azt nem tudja, miért. Nem érti, hogyan lehetséges, hogy a többiek – noha mind gyakorlott sakkozók – nem ismerik föl, milyen előnyös és biztonságos a helyzete. Ráadásul egy vezér- és három gyalogelőnye is van. Hogyan hihetik, hogy ő fog veszíteni? Nem veszíthet! – Vagy mégis? Csak káprázik a szeme? Lankadna a figyelme? Valami olyasmit látnak a többiek, amit ő nem? Elbizonytalanodik. Talán várja már a halálos csapda, amely arra rendeltetett, hogy vakon beleessék? Ki kell kerülnie. Ki kell bújnia a hurokból. A lehető legdrágábban kell adnia az életét... Még alaposabb megfontolás után, még inkább habozva, még kínosabban tartván magát a sakkművészet szabályaihoz, Jean mérlegel, kalkulál, majd úgy dönt, a huszárral lép, amelyet úgy állít a király és a futó közé, hogy a sötét futó egyúttal a világos vezér ütésmezejébe kerül. Késlekedés nélkül jön sötét válasza. Nem állítja le e megkezdett támadást, hanem erősítést hoz: huszárjával fedezi a megtámadott futót. A nézők ujjonganak. S most hirtelen villámgyorssá lódul meg a játék: világos egy futót hoz segítségül, sötét előrerukkol egy bástyával, világos odavezényli a második huszárját, sötét a második bástyáját. Mindkét fél a köré a mező köré összpontosítja erőit, amelyen a sötét futó áll; a mező, amelyen az időközben minden stratégiai jelentőségétől megfosztott futó áll, az lett a csata középpontja – senki nem tudja, miért; sötét így akarta. Minden lépést, amellyel sötét, újabb tiszteket fölvezetve, kiterjeszti hadműveletét, a publikum nyílt és hangos ujjongása fogad, míg világos minden kényszerű védekező lépését leplezetlen morgással nyugtázzák. Ezután sötét, megint csak ellenkezve a sakkművészet minden szabályával, gyilkos ütésváltás-lavinát indít el. Bábuhátrányban lévő játékos – így a sakktankönyv – aligha nyerhet egy ilyen kíméletlen mészárláson. Sötét mégis belekezd a kaszabolásba, és a közönség hangosan lelkesedik. Nem éltek még meg ilyen gyilkos ütközetet. Sötét kíméletlenül letarol mindent, ami az ütéssugarán belül van, saját veszteségeit fel sem veszi; sorban esnek el a gyalogok, a közönség frenetikus ujjongásától kísérve egymás után hanyatlanak el huszárok, bástyák, futók... Hét-nyolc lépés, ellenlépés, és a sakktábla kopár. A csata mérlege sötét számára megsemmisítő: összesen három figurája maradt, a király, egy bástya és egyetlen gyalog. Világos ezzel szemben királya és bástyája mellett királynőjét és négy gyalogját is ki tudta menteni az Armageddonból. Senki hozzáértő szem-
934
lélőnek nem lehetett többé a legcsekélyebb kétsége sem afelől, kinek kell megnyernie ezt a partit. És valóban... kétségről szó sincs. A nézők tudniillik – amint az a még mindig a harc boldog lázában égő arcukról leolvasható – változatlanul, még a katasztrófa szemtanúiként is meg vannak győződve róla, hogy hősük győzni fog! Még mindig föltennének rá bármilyen összeget, és felháborodva utasítanának vissza a lehetséges vereségére való bármiféle utalást. S a jelek szerint a fiatalembert sem nyugtalanítja saját katasztrofális helyzete. Ő következik. Rendületlen nyugalommal nyúl a bástyájához, s egy mezővel jobbra tolja. S ismét elcsendesedik a nézők karéja. És most valóban könny csillan a meglett férfiak szemében az előttük ülő játékoszseni iránti végtelen odaadástól. Akár a waterlooi csata végén, amikor a császár a testőrséget küldi a rég elvesztett ütközetbe: sötét az utolsó tisztjével ismét támadásba megy át! Világos ugyanis az első sorban, G1-en tartja a királyát, előtte, a második sorban három gyalog, a mögéjük beszorult király számára tehát halálos fenyegetés volna, ha sötétnek sikerülne a következő lépésben – amint azt nyilvánvalóan tervezi – bástyáját az első sorba tolni. Nos, az ellenfél bemattolásának ez a módja a legismertebb, legbanálisabb, mondhatnánk, a leggyermetegebb lehetőség a sakkban, hiszen egyedül akkor vezethet sikerre, ha az ellenfél nem ismeri föl a nyilvánvaló veszélyt és nem tesz ellenintézkedéseket, melyek közül a leghatékonyabb kétségtelenül az, hogy a gyalogok sorát megnyitva egérutat biztosít a királynak; a szándék, hogy tapasztalt sakkjátékost, de akár egy félig-meddig középhaladót is ezzel az olcsó trükkel mattoljunk be, frivolitásnak is sok volna. Ám az elragadtatott közönség úgy bámulja a hősnek ezt a lépését, mintha ma látna ilyet először. Fejüket csóválják a határtalan bámulattól. Persze tudják, hogy világosnak most kapitális hibát kéne elkövetnie, hogy sötét diadalmaskodhassék. De hisznek benne. A legkomolyabban hisznek abban, hogy Jean, a helyi sakkmatador, aki valamennyiüket legyőzte, aki soha semmilyen gyengeséget, botlást nem engedett meg magának, el fogja követni ezt a pancserhibát. Mi több: remélik. Áhítják. Imádkoznak azért, forrón és buzgón, hogy kövesse el... És Jean gondolkozik. Töprengve ingatja a fejét, s közben, ahogyan szokása, összehasonlítva latolgatja a lehetőségeket, habozik még egy keveset – majd előrenyúlik remegő, májfoltokkal telehintett keze, megragadja a G2-n álló gyalogot és G3-ra helyezi. A Saint-Sulpice toronyórája nyolcat üt. A Jardin du Luxembourg többi sakkozója már rég elindult aperitifjét elfogyasztani, a malomtábla-kölcsönző rég becsukta bódéját. Már csak a pavilon közepén állja körül a nézők csoportja a két küzdőt. Elkerekedett szemű tehénpillantással bámulják a sakktáblát, amelyen egy kicsiny világos paraszt megpecsételte a sötét király sorsát. És még mindig nem akarják elhinni. Elfordítják tehénpillantásukat a sakktábla deprimáló látványától, és a hadvezérre függesztik, aki sápadtan, blazírtan, szépen és mozdulatlanul ül a kerti székén. – Nem veszítettél – mondják ezek a tehénpillantások –, most csodát fogsz tenni. Hiszen előre láttad, sőt te idézted elő ezt az állást. Most megsemmisíted az ellenfeledet; hogy hogyan, nem tudjuk; egyáltalán: nem tudunk mi semmit, egyszerű sakkjátékosok. De te, Csodatévő, te véghez tudod
935
vinni, véghez fogod vinni. Ne hagyj cserben minket; mi hiszünk benned! Tégy csodát, Varázsló, tégy csodát, és győzz! A fiatalember némán ült a sakktábla mellett. Azután hüvelykével a mutató- és a középső ujjának utolsó perce közé görgette a cigarettát, és a szájába dugta. Rágyújtott, szippantott egyet, és a tábla fölé fújta a füstöt. Átnyúlt a füstön, egy pillanatig a sötét király fölött tartotta a kezét, majd ledöntötte. Módfelett közönséges és rosszízű dolog a vereség elismerésének jeléül feldönteni a királyt. Olyan, mintha valaki utólag az egész játékot lerombolná. Csúnya a hang is, amelyet a táblára koppanva a feldöntött király ad. Szíven döf minden sakkozót. A fiatalember, miután e rendkívül kétes gesztussal felpöckölte saját királyát, felállt, s sem a nézőket, sem ellenfelét nem méltatva egyetlen pillantásra sem, köszönés nélkül távozott. Megilletődve és megszégyenülten álltak ott a nézők, tanácstalanul nézvén a sakktáblát. Egy idő múltán innen-onnan köhécselés hallatszott, némelyikük zavarában a földet kapálta a lábával vagy a cigarettájáért nyúlt. – Hány óra van? Már negyed kilenc? Szent Isten, ilyen késő lett!? Viszlát! Salut, Jean! – és valami mentséget mormolva gyorsan szétszéledtek. Az ősz sakkmatador egyedül maradt a pavilonban. Fölállította a felborított királyt, s azután elkezdte a figurákat a dobozba gyűjteni; először a leütötteket, utána a táblán maradtakat. Közben, ahogyan szokta, gondolatban újra áttekintette a parti lépéseit és állásait. Nem követett el egyetlen hibát sem, persze hogy nem. Ezzel együtt az volt az érzése, hogy még soha életében nem játszott olyan rosszul, mint ma. Az adott helyzetben már a nyitójátékban mattot kellett volna adnia ellenfelének. Aki képes akkora baklövésre, mint az a bizonyos vezér-gambit volt, az elárulta magáról, hogy sakk-analfabéta. Az ilyen kezdőket Jean, attól függően, milyen kedve volt épp, kíméletesen vagy könyörtelenül, de mindenesetre céltudatosan és önbizalmának teljében szokta leradírozni. Ezúttal azonban nyilvánvalóan nem működött az ellenfél tényleges gyengeségét leleplező szimata – vagy egyszerűen gyáva volt? Nem volt mersze hozzá, hogy – amiként dukált volna – rövid úton intézze el az arrogáns sarlatánt? Nem; még rosszabb: nem akarta elhinni, hogy ellenfele ilyen szánalmasan gyenge játékos. Sőt ennél is rosszabb: majdnem a játszma végéig meg volt győződve róla, hogy még csak nem is egyenrangú ellenfele az ismeretlennek. Legyőzhetetlennek, kikezdhetetlennek tűnt számára a másik magabiztossága, zsenialitása és fiatalos nimbusza. Ezért játszott olyan mérhetetlenül óvatosan. S még ez sem elég: ha egészen őszinte akar lenni, még azt is be kell hogy vallja magának Jean, hogy csodálta az idegent, akárcsak a többiek; hogy azt kívánta magában, győzzön ő, és – lehetőleg zseniálisan és emlékezetesen játszva – hozza meg neki, Jeannak, hozza meg végre az évek óta hiába s mind reménytelenebbül várt vereséget, amely megszabadítja végre annak terhétől, hogy ő a legnagyobb s hogy mindenkit le kell győznie; a vereséget, amely kielégíti végre a nézőket, ezt a rosszindulatú népséget, ezt az irigy bandát, hogy nyugta legyen, végre... De azután persze megint ő nyert. És ez volt egész pályafutásának legszégyellnivalóbb győzelme, minthogy abbéli igyekezetében, hogy elkerülje ezt a győ-
936
zelmet, egy teljes játszmán át megtagadta és megalázta magát, és letette a fegyvert a világ legnyomorultabb kontára előtt. Nem volt a nagy erkölcsi felismerések embere Jean, a helyi matador. Annyi azonban világos volt számára, miközben hóna alatt a sakktáblával és a bábukat tartalmazó dobozzal hazafelé csoszogott, hogy ma valójában vereséget szenvedett; vereséget, amely azért olyan félelmetes és megmásíthatatlan, mert nincs érte reváns, mert semmilyen jövőbeli, mégoly fényes győzelemmel sem lehet kiegyenlíteni. Ezért elhatározta – noha amúgy a nagy elhatározások embere sem volt soha –, hogy befejezi a sakkozást, egyszer s mindenkorra. Ezután boule-t fog játszani, mint a többi nyugdíjas, ezt az ártatlan, kedélyes társasjátékot, amely csekélyebb morális követelményeket támaszt a játékosokkal szemben. TATÁR SÁNDOR fordítása
Isztambul
FRANCISCO UMBRAL
A kirándulás
Egész héten róla beszélnek, és vasárnap délután becsomagolják az uzsonnát. Három gyerek van a házban. Sárga blúzukban és bársony rövidnadrágjukban türelmetlenül mozgolódnak, a zoknijukat huzigálják, és állandóan ugyanazt kérdezik. Újra és újra megfésülik őket, fontos, hogy az indulás pillanatában ott legyen a választék a hajukban. Az uzsonna melegétől a csomagolópapírnak használt újságoknak újból nyomdafestékillatuk van. A gyerekek az ablakon keresztül a nyári eget kémlelik, hogy kiderítsék, beborul-e vagy sem. Az ünnepi fénybe és csöndbe öltözött utca lépcsőházak, csukott garázsok és behajtott kapuk levegőjét árasztja. Az egyik gyereknek vagy felnőttnek majdnem mindig otthon kell maradnia, ágyban, a vasárnapok bolond és szerencsétlen hőemelkedése miatt. A vasárnapok fertőző torokgyulladása miatt. „Micsoda pech.” Egész délután azt fogja hallani, hogy megérkeznek, akik valójában még nem érkeznek meg. Akik még csak órák múlva érkeznek meg. És otthon marad, az elcsendesült házban, amelyet lassan elhűlő palacsintaillat jár át. Az unokahúgok késni szoktak. Minden vasárnap alaposan megvárakoztatják őket. Nővérek, egyikük sánta, és ez késedelmük minden titka, de erről sosem beszélnek. „Csak nem akart elkészülni a palacsinta.” „Vendégünk volt ebédre.” A sántikálása miatt minden vasárnap várni kell rá meg a nővérére. „Ágyban marad, torokgyulladása van.” Az ünnepi fénybe és csöndbe öltözött utca lépcsőházak, csukott garázsok és behajtott kapuk levegőjét árasztja. „Eredjetek ki a sarokra, nézzétek meg, jönnek-e már a lányok.” Az uzsonna melegétől a csomagolópapírnak használt újságoknak újból nyomdafestékillatuk van. A gyerekek felhúzzák a zoknijukat és elszaladnak a sarokig. Valakinek majdnem mindig otthon kell maradnia, ágyban, a vasárnapok bolond és szerencsétlen hőemelkedése miatt. „Micsoda pech.” Aztán együtt indulnak a buszhoz. „A fél ötöset már nem érjük el.” A város régi utcáin, zárdák és cigánynegyedek között, a híd felé zötyög velük a busz. Áthaladnak a széles folyón, amely mintha ünnepnapon lassabban folyna. Lusta bárkák henyélnek a sodrásban, a zöld vizet legelészik. A busz egyenes úton halad, bezárt gyárak és vörös téglás kémények között, amelyekre felülről lefelé, függőleges fekete betűkkel azt írták, hogy „Textil”. A beteg torokgyulladással otthon maradt, szájában a gargarizálószerek gyógyszeríze. Hallja, hogy megérkeznek, akik valójában még nem érkeznek meg. „Megleszek egyedül. Csak a szokásos.” Az egyik unokahúg sánta, és minden vasárnap várni kell rá meg a nővérére. De erről a sántaságról sosem beszélnek. Nagyapa vámos, a csatornával szemben dolgozik, a hivatalban. Nagyapa minden vasárnap szolgálatban van, pénteken pihen, az Úr halála napján. Pénteken nagyapa reggel misére megy,
938
délután rózsafüzérre. Ebéd után és vacsorára sajtot eszik. A katonákra vágott száraz sajtot fekete bicskája hegyére szúrja. Van az étkezőben egy nagy kép nagyapáról, mellényben, szigorú bajusszal. A beteg a gargarizálószerek gyógyszerízét érzi a szájában. A beteg hálófülkéjéből az étkező falára és nagyapa képére lát, a fotó üvegén egy szelet nap. A széles folyó mintha ünnepnapon lassabban folyna. A vámhivatal előtt a buszút végéhez ér. Mindenki leszáll, leveszik az uzsonnát és bemennek nagyapához. Nagyapa a hiányzó felől kérdez. „Otthon maradt torokgyulladással.” A busz nagy lármásan megfordul. „Nem szabadott volna egyedül hagynotok.” A vámhivatal mellett van egy lisztgyár. Egy nyíláson át látni lehet, amint a mélyben a vizet nagy nyomással a gyárba szivattyúzzák. „Nem szabadott volna egyedül hagynotok.” Hogy fortyog a hab, hogy morajlik a víznek feszülő víz. A gyerekek félénken dugják ki az orrukat. Milyen félelmetes. A sárga blúzos, bársony rövidnadrágos gyerekek egészen elbizonytalanodva szemlélik a víz csatáját. A fal túloldalán a halott lány képe van, a nagyapa képének párjaként, de a beteg nem látja az ágyból. A busz zárdák és cigánynegyedek között tér vissza, utasterében ott pattog a nap. „Megleszek egyedül. Csak a szokásos.” Lusta bárkák henyélnek a sodrásban, a zöld vizet legelészik. A csoport elbúcsúzik a nagyapától, és a közeli hegy felé veszi útját. „Visszafelé benézünk.” A sánta lány hátramarad, egy kisfiú kezét fogja. A csatorna partján haladnak, a vasárnapi horgászokat bámulják. Egyikük mellett, a földön, egy hal vergődik a hálóban. A hegy vonalán messzi kirándulók gyalogolnak a kék égen mint felegyenesedett hangyák. A sánta lány megáll, virágot szed, tömjént szed. A kisfiú, ha bír, kereket old mellőle, és a többi kisfiúval szaladgál. A házban lassan elhűlő palacsintaillat maradt. Felipe kertje felé mennek. „Viszünk tömjént a kis betegnek.” A sánta lány illatos csokrot szedett. Egész héten róla beszélnek, és vasárnap délután becsomagolják az uzsonnát. Közelednek Felipe kertje felé. „Viszünk tömjént a kis betegnek.” Nagyapa pénteken pihen, az Úr halála napján. Pénteken nagyapa reggel misére megy, délután rózsafüzérre. „Nem szabadott volna egyedül hagynotok.” Ott van a nagy fotón az étkezőben, és a beteg az ágyából látja mellényét, szigorú bajuszát. Ebéd után és vacsorára sajtot eszik. A katonákra vágott száraz sajtot fekete bicskája hegyére szúrja. A fal túloldalán a lány képe, aki húszévesen halt meg. Tuberkulózisban halt meg, ő volt a ház vidámsága. Ő volt a legkisebb, és hajadonként halt meg. Hogy fortyog a hab, hogy morajlik a víznek feszülő víz. Milyen félelmetes a lisztgyárban élni, amikor a vízi sárkány a pincében bőg... „Viszünk tömjént a kis betegnek.” Tömjént és ürmöt. Meg egy nagy sárga körtét Felipe körtefájáról, hogy egye meg ebéd után, ha már jobban lesz. A gyerekek felhúzzák fehér zoknijukat és begombolják sárga blúzukat. De Felipe kutyáitól félnek, úgy ugatnak a palánk mögött, és mert egész héten arra vártak, hogy a vállukra tehessék a mancsukat. Ő volt a legfiatalabb nővér és a némafilm korában halt meg. Nagyon csinos hadapródokkal sétált, de megesküdött a szüleinek, hogy sosem hagyja el őket. Hogy nem megy férjhez, amíg élnek. A gyerekek nyugtalanok lesznek, és hipnotikusan merednek a kutyákra. A ház mögül megjelenik Felipe, nagy, szürke zubbonyában, tagoltan beszél a kutyákhoz, minden siet-
939
ség nélkül elcsitítja a nekiveszekedett ugatást, vicsorgást és kerítésszaggatást. Húszévesen halt meg az étkező melletti hálófülkében. Fehér volt és henger alakú, mint a némafilmek kisasszonyai. A leggyávább kisgyerek egész délutánra megijed. Az egyik kutya arcon nyalintotta. Nagyon csinos hadapródokkal sétált és az étkező melletti hálófülkében halt meg. Nagyapa minden vasárnap szolgálatban van. Egy este, amikor északi fény volt, egyenként kézen fogta és kivitte a három unokát, hogy megnézzék a vöröses, lilás, karmazsin, nyugtalan és fenyegető mályvaszín eget. „Isten hatalma.” „Démoni dolgok.” „Az anyatermészet jelenségei.” A gyerekek féltek, és amikor lefeküdtek és elaludtak, a hatalmas, bíborszínű és ördögi ég összekeveredett az álom élő egeivel. A kék szemű, rogyadozó térdű, csintalan frufrujú gyerekek, hátukon a nadrágtartó X-ével, megrettenten élték át az északi fény fantazmagóriáját. Egyikük feltűrte a nadrágszárát és a magányos, éjszakai utcán kiment a járda szélére. „Nem szabad.” Felipe kutyái szaglászva követik a csoportot. A gyerekek szaladgálnak a kertben. Kezdik gyarmatosítani az öntözőcsatornák és körtefák világát. Egy nagy, üreges kő fölé hajolnak, amelyben egy elfeledett szürkület vize gyűlt össze. Fekete ebihalak tekergőznek a rózsás egű üledékben. Egyszer a nagyapa kivitte a három gyereket, hogy megnézzék az északi fényt. Felipe arrébb vitte a kutyákat. „Isten hatalma.” „Démoni dolgok.” A kirándulók között van egy fiatal nő, tetőtől talpig fehérben, szedret szed a szederfákról. „Foltos lesz a ruhád.” A folyó ünnepnapon lassabban folyik, az utca ünnepi fénybe és csöndbe öltözött. A beteg, szájában a gargarizálószerek gyógyszerízével, hallja, hogy megérkeznek, akik valójában még nem érkeznek meg. „Nem szabadott volna egyedül hagynotok.” Nagyapa egy este kivitte a három gyereket, hogy megnézzék az északi fényt. „Isten hatalma.” A kő üregében fekete ebihalak tekergőznek a rózsás egű üledékben. „Démoni dolgok.” Milyen félelmetes a lisztgyárban élni, amikor a vízi sárkány a pincében bőg. „Viszünk tömjént a kis betegnek.” Meg egy nagy sárga körtét Felipe körtefájáról. Fehér sziluett a szederfák között. „Foltos lesz a ruhád.” Az eget nagy, érett szederfoltok borítják, szederlé sötétíti el. A kertre a hegy friss, szürkületi árnyéka vetül, homályos hívások, nevetések, távoli énekek verik fel. Az étkezőbeli két nagy fotóra homály borul. A beteget a feje búbjáig ellepi az alkonyati láz. „Megleszek egyedül. Csak a szokásos.” Hallja, hogy megérkeznek, akik valójában még nem érkeznek meg. A szederfák közül kilép a fehér ruhás nő, mellén szederfolt. IMREH ANDRÁS fordítása
940
INGEBORG BACHMANN
Töredékek Magamra hagytak a verseim. Felforgattam értük a házat. A fájdalomtól nem tudom, hogyan kell a fájdalmat írni, elhagyott minden tudományom. Mindez üres fecsegés csak, tudom, valami íz kellene bele, egy jó borsos metafora. kellene, hogy eszembe jusson. Noha a kés a hátamban. [...] Agyő, szép szavak, eleget áltattatok. Miért hagytatok el. Nem volt jó velem? Kőből a szív, amelyre bíztalak benneteket. Ott végezzétek be, Tartsatok ki, végezzétek be művemet. Minden elveszett, előbb a versek, majd az álom, végül az ébredés is, majd minden más, ami nappal volt még és ami éjszaka, s amikor már semmi sem, akkor is veszett csak tovább, veszett minden, amíg a semminél is kevesebb és már én sem, semmi sem voltam
Máról mára Még nem értjük, de már folytatjuk a harcot. A döbbenet megszokottá vált. A hős elmarad a bajból. A gyenge tűzvonalba áll. A türelem a ma uniformisa, a rendjel a szív reményének szánalmas csillaga.
941
Akkor osztják, amikor mindennek vége, amikor a pergőtűz elhal, az ellen láthatatlanná válik és örök fegyverkezés árnya festi az eget. Annak osztják, aki szökik a hadak elől, aki bátor a barátjával szemben, méltatlan titkokat árul és megtagadja a parancsokat.
Nem tudok jobb világot Lépjen elő, ki tud egy jobb világot. Egyedül, bátorságra már semmi szükség, a nyálát sem törölte le, a nyálát, arcára szárad, mintha koronázásra menne, de megtorlásként, áldozni megy, és testvérek közé. A gyenge nyúl, a patkány, s mind, aki elbukik, mindazok, nem egyedül, már nem, ez már a rémület, a visszatérés álma a fegyverkezés álma, a visszatérés álma.
Hanghatár Széles, dübörgő zajsávot húzol magad után, ettől még zajosabb, minden zúg, egyre erősebben zúg, házaid beleremegnek, fejedben minden talpalatnyi hely minden birtokod gondod, gondolatod, átrobog felettük –
942
ezzel a tempóval még sohasem tudtál lépést tartani – az őrület, amíg már nincs, semmi sincs, és nincs már messze amikor hatalmas dörejjel behúzott nyakkal fölötted, odafent áttöröd a hanghatárt, a felfelé vezető úton. S miután megérkeztél, behúzott nyakkal indulsz tovább széthullott, szikrázó abroncsokkal felfeslett varratokkal az őrület kísér, amelynek átütő erejéhez az ég mindig túl puha a föld pedig túl kemény marad.
Az ellenség kezén Az ellenség kezében vagy, már a csontjaidat őrlik, a tekintetedet követelik, pillantásodat a porba tapossák vészsípjuk a füledbe trilláz Riadó
Vencel tér Nem sokat látni, jégnyomok, hóbuckák, hidegtől gőzölgő szájak, fel-alá akár a halrajok, otthontól otthonig emberek. Nem sokat érteni. együtt és egymást keresztezve. Csak a gőzölgő párafelhők, mindenki magában mereng, nem gondol semmit. Minek is gondolna és miért éppen itt.
943
A tér, amelyről hazatalálok én is, ugyanaz a tér, ugyanaz a neve. Szám előtt apró párafelhő, befordulok a sarkon és a szűk utcába érkezem, amely a múltam mélyére vezet, ahonnan származom.
Valaki egészen máshoz Hogy a Pirelli gumik, hogy én nem, hogy én, hagylak, persze, téged is, a nedves aszfalton, neki szabad, csak nekem nem, a nyakkendőd csomóját bámulni, a madarak pedig, éppen indulófélben, rikácsolva ujjongnak, halálra váltan, de holnapra úgyis elfeledjük őket. Csak nekem nem szabad. Mi mindent kockára nem teszek. Egyetlen pillantás elég, s miután kiittad, zavarba ejt a poharadban maradt citromkarika. Újra tölthetek, ez minden. Külföldi vagyok, s így nem tehetem. Egyetlen arcodra vetett pillantás kioltja lényem külsőségekbe fogódzom, a lelkem üres. Nem méltatom gondolataid lágy mozgását és kiéleződését. Csak figyelek, tehetetlenné tesz minden kiejtett mondatod, a hangodat hallom, a passé définit és a kötőmódot, nem tudom, lehet-e ennél jobban szeretni, majd azt mondod: dunque, s én halálra váltan csodállak, álmodozásommal párhuzamosan nő a számla, még egy pohárral iszom és figyellek, figyelek és egyszerre megértem a feszült odafigyeléstől hogy nem is én vagyok. Feloldódom s feloldom a múltamat benned, a telefon mellett ülök és azt mondom majd, pronto, de
944
egészen reménytelen, hogy csengjen, a kagyló elszürkül a félelemtől s az összekuszált zsinór az élet kuszaságát hirdeti, a csengés korom fájdalmát forgatja szívemben és a helyek fájdalmát, amelyekre elvágyódom s a küzdelmet és a kioltást, beszéd közben legszívesebben kioltanám magam. Megkönnyebbülsz, hogy összefüggő mondatokat alkotok és hogy hibázom, megkönnyebbülök. A csomagom egy törmelékhalom, nem mozdítom el a helyéről többé. BILLINGER EDIT fordításai
Ingeborg Bachmann Rómában, 1962. áprilisban
INGEBORG BACHMANN
A harmincadik év
Ha valaki a harmincadik évébe lép, ne csodálkozzék azon, hogy továbbra is fiatalnak látják. Ő azonban, noha semmiféle változást nem képes felfedezni önmagán, elbizonytalanodik; úgy érzi, nincs joga továbbra is fiatalnak nevezni magát. S egy reggel felébred majd, egy napon, amelyet el fog felejteni, és csak hever az ágyon, képtelen felkelni, a szemébe vágó éles fény egészen lefegyverzi, maradék erejétől is megfosztja, amellyel az új napnak nekivághatott volna. S ha védekezésképpen behunyja a szemét, ismét valami öntudatlan ájulatba zuhan, amely magával sodor minden megélt pillanatot. Egyre alább merül, a sikoly bent reked (ettől is megfosztották, mindentől megfosztották!), feneketlen mélységekbe bukik, mígnem kihuny az emlékezete, és feloldódik, széthull és semmivé lesz benne mindaz, aminek önmagát hitte. Amint azonban visszanyeri az öntudatát, remegve eszmél, alakot ölt, azzá válik ismét, aki hamarosan felkel és kimegy a világba, egyszeriben felfedezi, hogy csodálatos új képességgel, az emlékezés képességével rendelkezik. De nem úgy emlékezik már, mint eddig, váratlanul, vagy mert éppen fel akarta idézni magában ezt vagy azt az élményt, hanem egyfajta kínzó kényszerrel gondol az évekre, a sekélyesekre és jelentősekre, s mindazokra a helyekre, amelyeken megfordult az évek során. Kiveti hát az emlékezés hálóját, összehúzza a feje fölött, és átvonszolja magát, zsákmányló és zsákmány is egyben, idő és tér küszöbén, hogy lássa, ki volt, és kivé változott. Hisz mindeddig kizárólag egyik napról a másikra élt. Nap mint nap, mit sem sejtve, valami mással próbálkozott. Úgy látta, számtalan lehetőség tárul fel előtte, és azt gondolta, belőle még minden lehet: Valami híresség, jelzőtűz, töprengő bölcs. Vagy serény kétkezi munkás; elképzelte, amint hidat húz, utakat épít, látta magát zubbonyban, amint verejtékezve rója a terepet, földmérést végez, bádogedényből kanalazza a sűrű levest, vagy szótlanul pálinkázgat a munkásokkal. Nem volt a szavak embere. Vagy forradalmár, aki lángra lobbantja a társadalom korhadt padlóján a tüzet. Látta magát heves szónoklat közben, veszélyt nem ismerve. Magával ragadta a tömegeket, börtönbe juttatták, elszenvedte a kínok kínját, elbukott, és kivívta az első győzelmet. Vagy bölcs semmittevő – az élvezetet hajszolván, csakis az élvezetet, a zenében, könyvekben, megsárgult kéziratok lapjain, messzi országokban, oszlopsorok között. Hiszen csak ez az egy élete volt, amelyet eljátszhatott, egyetlen énje, amelyet kockára tehetett, boldogságra, szépségre éhesen, a tündöklés betegeként!
946
Vadnál vadabb gondolatok és regényes tervek foglalkoztatták hát évekig, s mert a fiatalságán és erején kívül semmije sem volt, és mert úgy tűnt, olyannyira ráér még, minden alkalmi munkát elfogadott. Diákokat korrepetált egy tál meleg ételért, újságot árult, havat lapátolt ötschillinges órabérért, miközben a preszókratikusokat tanulmányozta. Nem válogathatott, így a tanulás mellett segédmunkásnak állt, majd felmondott, miután bekerült egy újsághoz; riportot írt egy új fogászati eszközről, az ikerkutatásról, az István-dóm restaurálási munkálatairól. Azután egy nap egyetlen fillér nélkül útnak indult, autókat intett le, olyan címeket adott meg, amelyeket egy kölyöktől kapott, akit ő maga is alig ismert, itt-ott meghúzódott néhány napig, majd odébbállt. Végigstoppolta Európát, azután egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, vizsgákra magolt, egy hasznos foglalkozás előkészületeként, amelyet azonban nem tekintett véglegesnek – és sikeresen letette a vizsgát. Mindenre igent mondott, legyen az barátság, szerelem, vagy egy új elgondolás, és mindezt próbaidőre, mintha gombnyomásra lehívható lenne. Mintha az egész világ, ő maga is, érvényteleníthető lenne. Soha, egyetlen pillanatig sem tartott attól, hogy még a harmincadik éve előtt felmegy a függöny, hogy elhangzik a végszó, s egy nap – most! – fel kell mutatnia, mire gondolt, és mit sikerült elérnie az évek során, és be kell vallania, mi az, ami valóban fontos a számára. Fel sem merült benne, hogy ezer és egy lehetőség közül talán már el is használt vagy elszalasztott ezret – esetleg kénytelen volt elszalasztani őket, mert számára kizárólag egyetlen lehetőség létezik. Sohasem vette számításba... Semmitől sem félt. De most már tudja, hogy ő is csapdába esett. Esős júniussal kezdődik az év. Azelőtt szerelmes volt a júniusba, a kora nyárba, a csillagképébe, a forróság előhírnökébe, és az ígéretbe, hogy mégis jó csillagzat alatt született. Már nem szerelmes a csillagába. A július melegnek ígérkezik. Nyugtalanság járja át. Azonnal csomagolnia kell, fel kell mondania a szobát, a környezetét, a múltját. Nem elég csupán elutazni: elmenni kell. Szabadulásra vágyik az idén, mindent feladni, helyet változtatni, maga mögött hagyni a négy falat, az ismerőseit. Rendeznie kell a régi számlákat, távozását bejelenteni a rendőrségen, elbúcsúzni valamely pártfogójától és az asztaltársaságtól. Megszabadulni mindentől és mindenkitől. Vissza kell mennie Rómába, oda, ahol a legszabadabbnak érezte magát, ahol évekkel ezelőtt eszmélni kezdett, látni, érezni tanult, ahol felismerte a mértékeit, a morált. A szobája már üres, de itt van néhány dolog, amellyel nem tud mit kezdeni: könyvek hevernek szerteszét, képek, tengerparti prospektusok, várostérképek és egy apró reprodukció, amelyről már nem tudja, hol szerezte. A kép Puvis de Chavannes L’espérance-át ábrázolja, amelyen a szűziesen esetlen Remény egy fehér kendőn üldögél, kezében tétován zöldellő ágat tartva. A háttérben – néhány odapöttyintett fekete kereszt; a távolban – egy várrom, valós, szinte kéz-
947
zelfogható; a Remény feje fölött – az ég, rózsaszínűen elmálló csík, hiszen este van már, késő, sűrűsödik az éjszaka. S noha a képen nem látható – mégis: hamarosan eljő az éj! Rátör a képre, és a képen üldögélő gyermeki Reményre, feketére mázolja, lehervasztja a kezében tartott ágat. Ó, de hiszen csak egy képről van szó. Elhajítja. Itt van egy portól illatozó, elhasadt selyemsál is. Néhány kagyló. Kavicsok; nem volt egyedül, amikor a vidéket járva összeszedte őket. Egy elszáradt rózsa, amelyet, amikor még friss volt, nem küldött el. Levelek, amelyek úgy kezdődnek, hogy „Kedvesem”, „Szerelmem”, „Te Drága, Te”, „Ó”. S amelyeket a tűz, egy hirtelen fellobbanó „Ó” kíséretében, finom hamuport hullatva sorra elnyel. Minden levelet eléget. El fogja hagyni a körülötte élőket, anélkül, hogy másokhoz menekülne. Nem tud már emberek között élni. Megbénítja a közelségük, s hogy kényükre-kedvükre alakítják. Minél hosszabb ideig él egy helyen az ember, annál több – valós és képzelt – alakot ölt, és annál kevésbé áll jogában, hogy kizárólag önmagára hivatkozzék. Mostantól ezért csakis a valódi arcát hajlandó megmutatni. Itt, ahol oly régóta él már, nem teheti, de ott megteszi majd, ahol szabad lesz végre. Amint azonban Rómába érkezik, azonnal abba az arcába botlik, amelyet legutóbb hátrahagyott. Ráerőszakolják, akár egy kényszerzubbonyt. S hiába dühöng, tiltakozik, csapkod maga körül, végül megérti ezt is, és elcsendesedik. Itt sem lehet szabad, mert régen, s amikor még fiatalabb volt, elkövette azt a hibát, hogy másmilyennek mutatkozzék. Soha, sehol nem lesz szabad többé, hogy elölről kezdhessen mindent. Legalábbis nem így. Türelmesen vár. Újra találkozik Moll-lal. Moll, aki folyton segítségre szorult. Moll, aki nem hitt az emberekben, Moll, akinek újra meg újra be kellett bizonyítania önmagát, Moll, akinek valaha minden megtakarított pénzét kölcsönadta, Moll, aki ismerte Elenát... S Mollnak, akinek most jól megy, eszébe sem jut visszaadni a pénzét, s ezért nehezen kezelhető, és rendkívül sértődékeny. Moll, akit annak idején minden barátjának bemutatott, aki előtt feltárt minden ajtót, mert oly gyámoltalannak tűnt, időközben mindenhová befészkelte magát, és apró, jól irányzott hazugságokkal, légből kapott történetekkel feketíti be őt. Moll nap mint nap felhívja, és mindenütt ott van, ahová ő megy. Moll aggódik érte, vallomásokat csikar ki belőle, amelyeket azután fűnek-fának továbbad, s mindeközben a barátjának nevezi magát. Ahol pedig Moll még sincs jelen, oda Moll árnyéka követi, hatalmas, és a fantáziájában még fenyegetőbb, mint a valóságban. Moll, ameddig a szem ellát. Moll terrorja. Moll persze sokkal jelentéktelenebb ennél, de rendkívül ügyesen áll bosszút azért, hogy tartozik neki. Rosszul kezdődik az év. Feltárul előtte az aljasság lehetősége, s hogy őt is utolérheti, sőt néhányszor a közelébe is férkőzött már, de ezúttal erőszakkal legyűri, maga alá temeti. S egyszerre bizonyossá válik számára az is, hogy ez az aljasság végigkíséri majd az életét, mindenre kiterjed, behálózza a mindennapjait. Füstje a szemét marja majd, amikor a legkevésbé lesz felkészülve rá. Nem volt felkészülve Mollra. És hány meg hány Moll-lal kell még számolnia ezek után, hisz oly sokukat ismeri szerte a világban; de ez a Moll értette meg vele, hogy nem ő az egyetlen.
948
Egészen összezavarodik az idén, nem tudja, voltak-e barátai, szerették-e valaha is. Villámfény járja át a kapcsolatait, a körülményeket, az elválásokat, és egyszeriben érzi, hogy megcsalták, kihasználták. Újra találkozik Elenával, aki értésére adja, hogy megbocsátott. Igyekszik hálásnak mutatkozni. A zsarolásaira, a fenyegetőzésekre, az esztelen dühre, amellyel Elena el akarta törölni őt a föld színéről – s mindennek néhány éve csupán –, már ő maga, Elena sem emlékezik. Most felajánlja a barátságát, kedves, szellemes, elnéző a múlttal, hiszen azóta férjhez ment. Akkoriban egy időre valóban elhagyta Elenát, ostobán megcsalta, ezt neki is el kell ismernie. De ami azután következett, arra nem szívesen gondol: Elena bosszújára, önnön menekülésére, mindarra, amit ezáltal elveszített, a jóvátétel kísérleteire, a szégyenre, a megbánásra, és hogy később újra udvarolni kezdett. Elenának gyereke van, s amikor ő gyanútlanul rákérdez, habozva ugyan, de mosolyogva bevallja, hogy akkoriban, elválásuk időszakában esett teherbe. Majd egy röpke pillanatra – nem tovább – elkomorodik. Ő pedig csodálja Elena nyugalmát, higgadtságát. Érzéketlenül, minden indulat nélkül gondol vissza a nő akkori dühére, amely ezek szerint megjátszott volt, hiszen nem volt oka ítélkezni fölötte, jogtalanul zsarolta őt, ő pedig tűrte a zsarolást, mert kizárólag önmagát hibáztatta. (Eddig azt gondolta, Elena csak az elutazása után, talán hogy felejtsen, menekült valaki máshoz.) Egész idő alatt vétkesnek hitte magát, Elena pedig meghagyta őt ebben a hitben. És most, miközben csendes nyomatékkal kilélegzi a bűnt, azt gondolja: a kétségbeesés rossz tanácsadó volt. A tisztánlátás azonban, úgy tűnik, még rosszabb. Fázom. Inkább maradtam volna bűnösségem tudatában. Megkezdődött a pusztulás. Örülhetek, ha túlélem ezt az évet. Megnézhetném az etruszk sírokat, a Campagnába utazhatnék, vagy bebarangolhatnám a környéket. Róma hatalmas. Róma gyönyörű. De képtelenség újra benne élnem. Itt is, mint bárhol máshol, álbarátok keverednek a barátok közé, és a barátod, Moll ki nem állhatja a barátodat, Mollt, s ezek ketten kérlelhetetlenek a harmadik barátoddal, Moll-lal szemben. Minden irányból döngetik a falat, amely mögött oltalmat keresel. S noha olykor látni óhajtanak, úgy tűnik, szükségük van rád, s te magad is közelségre vágysz, szükséged van a többiekre, minden mozdulat veszéllyel terhes, és nem mondhatod, hogy fő a fejed; azonnal sértésnek vennék. Egyetlen levelet sem hagyhatsz megválaszolatlanul, gőgösnek, részvétlennek tartanának. Egyetlen meghívásról, találkozóról sem késhetsz el ezután: csak a haragjukat vívod ki magad ellen. De hogyan kezdődött mindez? Nem fosztotta-e meg már évekkel ezelőtt az ellenségeskedések és barátságok szövevénye a függetlenségétől, és nem vezetett-e a fölötte való gyámkodáshoz, röviddel azután, hogy ő is a társadalom ügyleteibe bonyolódott? Nem esett-e kétségbe, és nem élt-e azóta kettős – négyes, nyolcas – életet, hogy élhessen egyáltalán? Nem árul-e el már így is mindent, és mindenkit, és önmagát leginkább? Származásának adománya: a barátságosságra, bizalomra való hajlam. Jó reménye: az egyenlőtlenség barbár vágya; és az értelemé, a belátásé. S egyetlen tapasztalattal lett csak gazdagabb, hogy az emberek szüntelenül gyötrik egymást, hogy ő is gyötri a többieket, s hogy vannak
949
pillanatok, amelyekben egyszeriben megőszül bánatában – hogy mindenki halálra sérül a többi által. S hogy mindannyian félnek a haláltól, amely a menekülés egyetlen formája a legirtóztatóbb sérülés, az élet elől. Augusztus! Itt voltak végre, beköszöntöttek az acél-napok, amelyeket addig ütöttek valami kovácsműhelyben, amíg izzani nem kezdtek. Dübörgött az idő. A tömegek elözönlötték a strandokat, a tenger már nem görgetett hullámhegyeket a partra, mélykék kimerültségbe burkolózott. A roston, a homokban, megsütve, felperzselten: a romlandó emberi hús. A tengernél, a dűnéken: a hús. Félelem tört rá, mert a nyár oly elcsigázottnak látszott. S eszerint az ősz közeledett. Az augusztus páni rémülettel volt tele, hogy gyorsan éljen, két marokkal kapjon az élet után. A dűnék között bármely nőt megkaphatott, vagy a sziklák mögött, a kabinokban, a píneák árnyékában álló autókban; de a városban is, délutánonként, félálomban kínálták oda magukat a leeresztett redőnyök mögött, vagy később, a korzón, amikor a csendesen pangó utcákon tűsarkuk az olvadt aszfaltba ragadt, és egy elsuhanó kar után kaptak, amely megtartja őket. Egyetlen szót sem szólt ezen a nyáron. Egyetlen név sem hagyta el az ajkát. Ide-oda ingázott a tenger és a város között, világos bőrű és sötét testek között, egyik pillanatnyi sóvárgástól a másikig, verőfényes tajtékok és éjszakai strandok vonzásában, szőröstül-bőröstül magával ragadta a nyár. S a Nap reggelente egyre sebesebben gurult az égre, és esténként, a telhetetlen pillantások kereszttüzében, egyre hamarabb zuhant a tengerbe. A földhöz és a tengerhez és a Naphoz fohászkodott, amelyek mindent elsöprő jelenlétükkel szorongatták. Dinnyeérés ideje volt; sorra belezte ki a dinnyefejeket. Majd szomjan halt. Milliárdnyi nőt szeretett. Mindet egyformán. Mindet egyszerre. De kivé leszek, mire eljön az aranyló szeptember, ha lehullik rólam minden, amivé mások tettek? Kivé, amikor majd felhő úszik át az égen! Szellemem, amelynek ez a darab hús ad otthont, még álszent gazdájánál is nagyobb lókötő. Vele szeretnék legkevésbé összefutni. Mert bármire gondoljak is, annak semmi köze hozzám. Idegen mag hajtása minden gondolatom. Képtelen vagyok arra gondolni, ami megérintett, s mindaz, amire gondolok, a legkevésbé sem érint. Olykor társadalmi, politikai és más, ehhez hasonló kategóriákban gondolkodom, máskor pedig csak úgy, egymagamban, céltalanul röpködnek gondolataim. De mindig egy olyan játék keretein belül töprengek, amelynek már régen meghatározták a szabályait, és néha talán még az is megfordul a fejemben, hogy a szabályokon változtassak. De a játékon nem. A játékon soha! Én, ez a reflexek és egy jól nevelt akarat rostjaiból összefűződő nyaláb, Én, aki a történelem hulladékán, az ösztön és ösztöntörekvés hulladékain nevelkedtem, Én, aki fél lábbal a vadonban, a másikkal pedig az örök civilizáció főútján állok. Áthághatatlan Énem, a legkülönfélébb anyagok sűrű szövevénye, fel-
950
oldhatatlan, és mégis egyetlen tarkóra mért ütéssel kioltható. Némaságból komponált elnémított Énem... Miért hajszoltam egész nyáron a pusztítás mámorát, az emelkedettség mámorát? – csakis azért, hogy ne kelljen tudomásul vennem, hogy olyan vagyok, akár egy elárvult hangszer, amelyen valaki, oly régen már, megpendített néhány húrt, s most tehetetlenül variálom őket, dühödten próbálok belőlük hangot formálni, amelyen felismerhető a kezem vonása. A kezem vonása! Mintha arra menne ki a játék, hogy bármi is a kezem vonását hordozza! Villám sújtott a fákba, és hasította ketté őket. Téboly tört az emberiségre, és marta szét a lelkét. Sáskahad támadt a földekre, és hagyott rágásnyomot maga után. Dombokat mosott el az ár, vadvizek vájták a hegyek oldalát. Szünet nélkül dúltak a földrengések. Ezek a valódi kézjegyek, az egyetlenek! BILLINGER EDIT fordítása
Ingeborg Bachmann
ERICH FRIED
Minden mi kioltódik In memoriam Ingeborg Bachmann
Minden mi bárhol bármikor kioltódik: A szem világa az égetett mész a tűz a fény a vágy a régi bűn a szomj amely még mindig éget félénken veti fel a néma az égető kérdést: Mindez valóban egészen kioltódik: a szem világa a mész a fény a vágy a bűn a szomj Nem lobban-e sokkal inkább ha beválik a terv lángra végül és nem ég-e versenyt a lánggal és nem nyújt-e
952
egy pillanatra lobogó világosságot és meleget és táncoló árnyat?
Zűrzavar Valakit szeretünk egy oly korban amelyben szüntelen öldöklünk s ehhez egyre jobb a fegyverünk valakit halálra éheztetünk s tudjuk ez ellen mit sem tehetünk igyekszünk nem elfásulni és mégis valakit szeretünk Valakit szeretünk s valakit halálra éheztetünk szeretünk és tudjuk ez ellen mit sem tehetünk szeretünk nem elfásulni igyekszünk valakit szeretünk s idővel egymást öljük és mégis szeretünk s ehhez egyre jobb a fegyverünk. BILLINGER EDIT fordításai
953
Műhely
A fordítás mint kihívás Ahány könyv, annyi világ Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Benyhe Jánossal
LUKÁCS LAURA: Ha megpróbálom felidézni, hol ismertem meg Benyhe Jánost, három dolog jut eszembe: az ELTE Bölcsészettudományi Kara, ahol spanyol szakos diáktársaim meséltek izgalmas és népszerű műfordítás-szemináriumáról, aztán az Európa Könyvkiadó, amelynek egyik – legendássá vált – szerkesztőségi szobájában még én is találkozhattam vele, végül pedig a könyvek, amelyekben fordítóként láthattam viszont a nevét. Benyhe János hat idegen nyelven beszél (és még több nyelven olvas, ért), műfordítói életművében pedig olyan nagy írók szerepelnek, mint Stendhal, Maupassant, Camus, Cervantes, Lorca, Cela, Borges, Vargas Llosa, Jorge Amado vagy Guimara ~es Rosa. Hogyan lesz hát az emberből műfordító? S ha ilyen gazdag és sokféle a nyelvismerete, lesz-e végül egy kedvenc nyelve? BENYHE JÁNOS: Úgy lesz fordító az ember, hogy nyelveket tanul előtte. Én azért tanultam, mert valami ösztönös érdeklődés, vonzódás élt bennem a nyelvek iránt. Ez az érdeklődés és a nyelvekre fordított idő, a velük való foglalkozás a szórakozásom is volt, mert az én vidéki, külvárosi környezetem nem sok időtöltési lehetőséget kínált a hozzám hasonló fiatalok számára. Társasági összejövetelekre, kocsmába járni nem szerettem, ezért inkább tanultam mindenfélét, így nyelveket is. Ebből szinte természetszerűen következik a nyelv valami módon való hasznosítása. Természetesen abban a világban – hiszen a harmincas évek második és a negyvenes évek első feléről van szó – kevés tolmácsi feladat adódott egy magamfajta vidéki nyelvtanuló fiatal gimnazistának, úgyhogy ilyesmi föl se vetődött. Ennek híján az írásbeli hasznosítás került előtérbe: fordítani kezdtem. Egyik első munkám Pedro Antonio de Alarcón egy novellájának fordítása volt, amit Moldvay Győző hódmezővásárhelyi folyóirata, a – negyvenes évek elején-közepén megjelenő – Délsziget közölt. Melyik a kedvenc nyelve, melyikhez vonzódik leginkább, ha több nyelvet tanul az ember? Bevallom, hogy végül is az a nyelv lett a kedvencem, majdnem kezdettől fogva, amelynek a használatára később társadalmi, politikai okokból rákényszerültem. Angol–francia–olasz szakos voltam, de akkor, 1950 után már nem tanították a szaknyelveimet a középiskolában, vagyis könyvkiadók körüli segédmunkákkal kerestem a kenyeremet. Könyveket véleményeztem, nyersfordításokat készítettem (például Neruda-verseket Somlyó Györgynek), és amikor Gáspár Endre, az ismert hispanista meghalt 1954-ben, kezdtem úgy érezni magam, mintha szinte egyetlen hispanista volnék. Tehát a spanyollal kellett a legtöbbet foglalkoznom, amellyel mások nem nagyon foglalkoztak. De miért kedveltem én már eleve jobban a spanyolt, mint a többit? Úgy is mondhatnám, azért, mert a spanyol emberi nyelv. Ugyanis nem minden nyelv emberi, noha emberek beszélik. – Azt hittem, a franciát fogja mondani. – A franciát is nagyon kedveltem, és máig kedvelem természetesen, de a spanyolt
954
leginkább, azt tenném az első helyre. S hogy mit nevezek emberi nyelvnek? Azt a nyelvet, amelyben tiszták a hangzóviszonyok, jól meghatározható a hangzók minősége. Ebből a szempontból nem emberi nyelv az angol, a portugál, a lengyel, és még sokat mondhatnék. Az ázsiai nyelvekről nem beszélek, részben nem ismerem őket, részben köztudott, hogy milyen nehéz az európai fülnek az ezekben használatos hangok puszta érzékelése is. De az angol sem felel meg ennek az ismérvnek, mert tele van kettős-, sőt hármashangzókkal. A portugál is hasonló. Nem úgy az olasz meg a spanyol, vagy éppenséggel a finn, az észt vagy a magyar. Ezekben világos hangzók vannak, tisztában vagyunk a hangzók minéműségével. Ezt fedeztem én föl a spanyolban. Természetesen minden nyelvnek, ezeknek az úgynevezett emberi nyelveknek is van hanyag, vagy akár kültelki, ilyen-olyan változata (a spanyolnak például kevésbé tisztán érthető, „rosszul” ~o, azaz a Buenos Aires-i „tájnyelv”, a szépen hangkiejtő változata a kubai vagy a porten zó kolumbiaival vagy chileivel szemben). De a különlegessége miatt – hiszen akkoriban, amikor én diák voltam, a német, a francia, az olasz és az angol kultúra állt a magyar értelmiség érdeklődésének a homlokterében – valami egzotikus vonzereje volt a spanyolnak, és a kényszer is arrafelé vitt. Így hát vonzások és taszítások jegyében alakult ki ez a bensőséges viszonyom a spanyol nyelvvel. – Költőktől hallottam, hogy a legnehezebb években azért születtek olyan kiváló műfordítások, mert sok költőnek egyedül így volt módja kibontakozni. Érvényes-e ez a prózára? – Amiért verset fordítottak kiváló költők, ugyanazért prózát is fordítottak kiváló, de hallgatásra ítélt prózaírók. Így például Németh László az asztalfiókjának írhatott egy ideig, középiskolai tanárkodhatott, éppen szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen, de elég jelentős prózai műfordítói életművet is létrehozott; főleg oroszból fordított, például Tolsztojt. – Jorge Amado azért volt nálunk hosszú ideig szinte az egyetlen ismert brazil író, mert kommunista érzelmei elfogadhatóvá, sőt, kívánatossá tették az akkori kultúrpolitika számára. Hogy látja mai szemmel Jorge Amadót? – Úgy, hogy egy nagyon vonzó elsőrendű másodrendű író. Éppen attól másodrendű manapság, hogy ennyire áttetsző, élvezhető, olvasmányos. Lebilincselő a humora. Több regényét fordítottam és, néhány művétől eltekintve, jó írónak tartom. Néhány könyv erejéig a korban nagyon is szokásos, de őtőle általában nem megszokott módon volt kezes báránya a kommunista mozgalomnak, a szocialista béketáboros irányzatnak. Ezek, például a Szabadság a föld alatt (Os Subterrâneos da Liberdade) a brazil kommunista mozgalommal foglalkoznak, mégpedig eléggé sematikus megközelítésben; nem nagyon kedveltem A reménység lovagját sem (O Cavaleiro da Esperança), amely Luís Carlos Prestes elvtársnak, a brazil kommunista vezetőnek a legendája. Megrendelésre írott műveknek éreztem őket, és amíg én voltam ennek a területnek a gazdája az Európa Könyvkiadónál, nem is jelentek meg magyarul. De amit előtte írt, egy türelmetlen társadalomkritikai korszakában, például a Zsubiabá meg a Holt tenger, az sztrájkkal, társadalmi harccal, szocialista társadalombírálattal együtt is jó. A propagandista korszak után szelídebb, és főleg humorban, egzotikumban, szerelemben, finom erotikában gazdagabb módon fogalmaz meg társadalomkritikát; ez a Csodabazár, a Flor asszony két férje, Az éjszaka pásztorai – nagyszerű regények korszaka. Remek humor van bennük, pompás környezetrajz, Bahia (Salvador), a kikötő han-
955
gulatos, mulatt világa, tele színnel, ízzel, tűzzel, zamattal. Csak azért nevezem másodrendű írónak Amadót, mert az elsőrendű íróktól több akadémikus elméletiséget várnak, vagy valami divatos furcsaságot, amilyet, mondjuk, Umberto Eco tud: kitalálja a középkori misztériumokat, ezt-azt, de azért látszik, hogy korunk gyermeke… – Mit gondol az újrafordításokról? Sokat beszélünk manapság Shakespeare és más nagy klasszikusok újrafordításáról. Szükséges-e? Jó-e? – Az a véleményem, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen, hiszen még a legmaradandóbb idegen szerzőknek a nyelve is változáson megy át a maga nyelvközösségén belül. Ismeretes, hogy mikor kristályosodtak ki a nagy európai, úgynevezett „kultúrnyelvek”. Legelőször az olasz, úgy a XIV. század körül; Dante vagy Boccaccio már úgy írt, hogy egy mai olasz könnyedén olvashatja, megérti őket. A spanyol meg a német – Cervantes, Luther – körülbelül egy időben, a XVI. században kristályosodott ki úgy, hogy ma is elég jól értik. Az angol szintén körülbelül ekkor, a XVI–XVII. század fordulója táján – Ben Jonson, Marlowe, Shakespeare szövegeit régiességük ellenére is jól értik az angolok. De Chaucert már nem, az ő szövege sokkal régebbi nyelvállapotot tükröz. A francia legkésőbb, csak a XVII. században kristályosodott ki, és ebben a formában már a mai franciák is a legnagyobb könnyedséggel olvassák. Ott is van néhány szokatlan, ma már nem használt szó – például Corneille-nél vagy Racine-nál előfordul a ma már egyáltalán nem használatos courroux (harag) szó –, de viszonylag kevés ilyen van. A francia és talán a legelső, az olasz jórészt megtartotta az akkor kivívott állapotát, a klasszikusok nyelve ma is élvezhető. Igen ám, de a mi nyelvünk nagyobb mértékben változott meg, vagyis elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb újrafordítsuk a klasszikusokat. Kérdés, hogy mennyi idő múlva, vagy milyen gyakran. Egykét elhamarkodott újrafordítást is észleltem, éppen Shakespeare terén. Arany János Shakespeare-fordításai mintha még állnák egy darabig az idő ostromát. – Cervantes Don Quijotéjának új szövegét éppen Önnek köszönhetjük. – Az indokolta a Don Quijote legújabb magyar szövegét, hogy Győry Vilmos fordítása a XIX. század hetvenes éveinek a közepén keletkezett, és ma már százharminc éves. Közben alaposan átdolgozták, nem is egyszer. Ifjúsági, rövidített változatából pedig még több létezik (Radnóti Miklós, Mándy Iván, Gaál Mózes és sokan mások készítettek ilyet). Győry Vilmos százharminc éves fordítása azonban – minden erénye, értéke ellenére – egy kicsit régiessé vált, belepte valami finom por; ezt akartam letisztogatni róla. És egy döntő, nyelvszemléleti változás is látható az én szövegemben, olyasmi, ami egyik műfordítónál sem nyilvánul meg, aki a Don Quijotéval foglalkozott. Ez pedig igen szoros kapcsolatban van a fordítói elveimmel, amelyeket megpróbáltam itt érvényesíteni. – Kérem, beszéljen ezekről a fordítói elvekről. – Az utóbbi évtizedekben nagyon sokat foglalkoztam az anyanyelvünkkel, a magyar nyelvvel, és borzadva láttam, hogy mennyire elfajult a nyelvérzékünk, nyelvszemléletünk. Már észre sem vesszük, hogy – jó esetben magyar szavakkal ugyan, de – indoeurópai nyelvszerkezetekkel beszélünk. Főleg a mai szórend ennek a példázata. Indoeurópai szemléletű, németes szerkezetű mondatokat mondunk, magyar szavakkal. Sajnos Győry Vilmos leleménnyel, nyelvismerettel, tehetséggel teli művében is van ennek nyoma. (Érdekes módon kevesebb nyoma, mint későbbi átdolgozóiban.) Az 1955-ben megjelent átdolgozás pedig még el is mélyítette ezt az indoeurópaias
956
szemléletű és szellemű nyelvhasználatot. Ezt próbáltam meg erős kézzel kijavítani vagy megváltoztatni. De hát mi a lényege ennek a – jobb híján nevezzük így – magyar, magyaros, vagy magyarosabb nyelvszemléletnek? Az, hogy csak látszólag kötetlen a mi szórendünk, valójában talán a legzsarnokibban kötött szórend. Egy kiváló magyar nyelvész, Fogarasi János már 1838-ban rájött erre, és megírta egy tanulmányban (Hangsúly a magyar nyelvben). Ő vette észre azt, amit már az ő korában is többé-kevésbé hanyagoltak, ma meg szinte már nem is érzékeljük: az állítmány előtt álló szó hordozza a magyar mondat értelmi hangsúlyát. Ez a magyaros mondatszerkesztés lényege, és aki ez ellen vét, az nem magyarosan fogalmaz, hanem – abban a tévhitben, hogy úgy lesz választékos – inkább németesen, német szórend szerint, a mondat végére téve az állítmányt. A végén csattan az ostor, gondolják, pedig nem így van. Mármint a törökös nyelvekben. A mi egyik felünk ugyanis egy törökös népség; Bíborbanszületett Konstantin, a tudós bizánci császár már 950 körül megírta, hogy két nyelvük van a magyaroknak. (Nyilván a követeitől tudta.) Akkor még nem keveredett össze a „két nyelvünk”, megvolt az urálias nyelvünk is – azt beszélte a jámbor halász-vadász népség –, a harcias katonai vezetőrétegünknek meg törökös nyelve volt. Árpád neve maga is török: a (török) árpa szó kicsinyített alakja: „árpácska”. – Pedig erre az indoeurópaias mondatszerkesztésre egész fordítói iskolák épülnek. Például Lányi Viktor klasszikus Balzac-fordításaiban nyomát sem találom a magyaros nyelvszemléletnek… – Egyik mesteremnek tekintem Lányi Viktort. De valóban, homlokegyenest ellenkezik az ő nyelvszemlélete és szórendi felfogása azzal, amit én most vallok és fejtegetek. Hát persze, ő nem ebben a tekintetben volt mesterem; főleg a szóleleménye, a fordítói komolysága, szorgalma miatt tartottam mindig nagyra. Meg a sokoldalúsága miatt. Nagyon tetszett, hogy zenés műfordítással is foglalkozott, Schubert-, Schumanndalokat, operákat fordított, a Traviatától a Falstaffig, meg Wagnerig. Ez külön szakma, ahol az énekelhetőség a fő szempont: egyszerre vers és prozódiai gyakorlat, hiszen énekelni kell a szöveget, ami nagyon összetett feladattá teszi a fordítást, és Lányi mesterien tudta ezt. – Lányi szövegein nagyon érződik, hogy fordítások. Persze nem biztos, hogy ez baj, csak néha túl erős ez az érzés. – Én nem éreztem annyira, hogy fordított szöveg, sőt Lányi Viktor fordítói leleményét, megközelítését méltányoltam elsősorban. Ma már valóban úgy érzem, hogy egészen más az ő nyelvszemlélete, főleg a szórendi felfogása, mint az enyém, de egyébként nem figyeltem föl rá, hogy én most fordítást olvasok. Ez ugyancsak kényes kérdés: mennyire érvényesüljön az eredetinek a légköre, hangulata a magyar fordításban? Vajon olyan legyen-e a fordításunk, mintha nem is idegen nyelvből készült volna a szöveg, hanem eleve magyarul írták volna? Volt ilyen felfogás, de azt hiszem, nem lehet vállalni. Talán a felelősségteljes műfordítói megközelítés egy nem éppen találó igénye fogalmazódik meg benne. Talán nem is egészen így gondolták, csak úgy, hogy jó magyarra kell fordítani. De azért igenis „vissza kell adni” az eredetinek a hangulatát. Mondjuk, ha egy Agatha Christie-t fordít az ember, ahol ilyen társalgási fordulatok vannak, mint: Attól tartok, hogy… (én ma már ezt is Tartok tőle, hogy-nak fordítanám), így, vagy úgy benne kell hagynia ezt a társalgási fordulatot, mert ez Agatha Christie stílusára jellemző. Ilyen értelemben kétségkívül törekednünk kell a légkörnek a ma-
957
gyar nyelvi megjelenítésére. Persze ne menjen azért a magyar nyelvszemléletünk rovására! Szóleleménnyel, találékonysággal is meg lehet oldani, nem kell feldúlni hozzá a magyar mondatszerkezetet. De ahogy nem tarthatom meg idétlenül az eredeti mondat szerkezetét, ugyanúgy, még akár a magyarosság kedvéért sem szabad feldarabolnom a mondatokat, az eredeti szöveg szélesebb íveit. Proustnál például végtelen hosszú körmondatokban jelennek meg a végtelen emlékezések. De fordítottam én egy Nobel-díjas franciát, Claude Simont – A flandriai út szerzőjét –, és nála nyolcoldalas mondat is előfordult! Mit tegyen ilyenkor a fordító? Hát éppen az eredeti, pontosabban a szerzői arculat, stílus kedvéért mindig meg kell hagynia a mű eredeti mondattagolását. Ha feldarabolnánk ezeket a nagy, többoldalas mondatíveket, elsikkasztanánk valamit: Proustnak vagy Claude Simonnak a stíluseszményét. A nyolcoldalas Claude Simon-mondat az én fordításomban is nyolc oldal. Kérdés, hogy hogyan oldjuk meg azt, amit a francia a jelen idejű melléknévi igenév, a participe présent folyamatos használatával old meg, mert az a végtelen mondat a végtelenségével együtt is érthető franciául. Az én fordításomban valami más szolgál erre a célra, hiszen ilyenkor nem az a fő törekvése a fordítónak, hogy gépiesen nyolc oldal legyen a mondat, hanem hogy folyamatos maradjon az olvasás, áttekinthető, áttetsző a szöveg. Ez már valóban egy mondatépítészeti feladat. – Mégis előfordul, épp a nyelvek különböző építkezési logikájából következőn, hogy magyarul máshogy esik jól tagolni két egymást követő mondatot. Vagyis máshová tenni a kettő között a mondatvégi írásjelet. – Nem kiáltok gyehennát… De eszembe jut Jorge Amado. Az éjszaka pásztorai című regényének így szól a mottója: Nem hálhat az ember a világ minden asszonyával, de törekedni kell rá. Lehetséges, hogy nem tudunk minden sokoldalas mondatívet egyben tartani, vagy mindent ugyanúgy tagolni, mint az eredetiben, de törekednünk kell rá. – Szórendi elmélete érvényes-e a költészetre? – Egyáltalán nem. Versben mindent, vagy majdnem mindent szabad. Nem érvényes, hiszen akkor megbénulna a költészet, főleg a kötött formájú, időmértékes, rímes vers. Nem szabad megdermeszteni a nyelvet, szabadság kell a költészetnek. Arany János még azt is írta teher helyett, hogy tereh…! – Említette, hogy Somlyó Györgynek Neruda-verseket fordított nyersben. Lehet-e nyersből jól fordítani? – Azt mutatja a tapasztalat, hogy lehet. Van egy olyan felfogás, hogy nem lehet fordítani, de kell. Ugyanez fokozottan érvényes a versfordításra. Weöres Sándor nagyon sarkosan válaszolt egy ilyenféle kérdésre. Rá akarta venni Kardos Tibor professzor úr, hogy fordítsa le újra Babits után az Isteni színjátékot. Valószínűleg ő maga is részt akart venni benne, mint egy hatalmas esszé és a Danténál mindig fontos jegyzetek szerzője, Weöres alkotótársa, s így írni be a nevét a magyar dantológiába… Eleinte úgy is nézett ki, hogy Weöres kötélnek áll, aztán egy-két ének után feladta. És akkor mondta ezt: „Kardos Tibor csinál nekem nyersfordításokat, és én azt két este berímelem…” Valóban, az ember, szükség esetén, berímeli a nyersfordítást. Neruda esetében rímek nem voltak, ott viszont az időmérték kiáltott költőért, tehát nem berímelni kellett a nyerset, hanem „metrizálni”. És mondhatom, hogy maradandónak bi-
958
zonyultak azok a nyersből készített Neruda-fordítások, semmivel sem gyengébbek, mint a bravúrosan verselő Gáspár Endrének az eredetiből készült Neruda-fordításai. – Akár nyersből, akár eredetiből dolgozik az ember, előbb-utóbb szembekerül a hűség fogalmával. Hol a hűség határa? – Olyan eszmény a hűség, amelyhez ragaszkodnia kell a fordítónak. Majdnem azt mondtam, hogy tűzön-vízen át. De hát kérdés, hogy meddig engedik meg a nyelvi határok. És itt bizonyos lehetőségei nyílnak a hűség átértelmezésének. Egyszer megkérdezték Babitstól, hogy szerinte melyik a legszebb vers, és ő azt válaszolta, hogy Shelleytől az Óda a nyugati szélhez, persze Tóth Árpád fordításában. Vagyis hűség ide, hűség oda, mégis valami módon önálló és szuverén a fordító. Paradoxonnak hat ez, hiszen Kosztolányinak is igaza van, amikor azt mondja, hogy „gúzsba kötve táncol” a fordító. Hát persze, gúzsba köti a szerző. Ezért is nem megy a fejembe, hogy tud valaki nem az anyanyelvére fordítani. Például egy magyar ajkú németre, vagy mint Tótfalusi István, aki angolra fordította Szabó Lőrincet és sok más magyar költőt, méghozzá úgy, hogy nem a szuperlektor, hanem ő maga küzdött meg a rímes és mindenféle kötött formákkal. Azért nem megy a fejembe, mert még az idegen nyelvről magyarra való fordításban is van valami nagyon nehezen leküzdhető, áthágható korlát, hát még a magyarról idegenre fordításban! Én például írtam saját, eredeti prózát idegen nyelven, franciául, portugálul, spanyolul, mert úgy gondoltam, hogy azt írok akkor, amit „nyelvileg” biztosan tudok, és amit akarok. De ha fordítok, köt a magyar eredeti, arra nem vállalkozom. – Pedig sokan, akik rendszeresen fordítanak magyarról idegen nyelvre, azt állítják, nekik az a könnyebb. – Ilyenkor – talán nem is veszi észre a fordító – egy alsóbb szinten működik. Azért érzi könnyebbnek, mert nem zavarja az anyanyelv gazdagsága. Az idegen nyelv szükségképpen szegényesebb ismerete azonban szinte meghatározza, hogyan fordítson, noha nem tudja, mit éreznek benne ők, az idegen nyelv született beszélői. De azért van néhány zavarba ejtő példa. Például Joseph Conrad, aki még matrózként azon törte a fejét, hogy milyen nyelven is írja a műveit. Franciául? Vagy angolul? Én már itt a szívemhez kapok! Noha, ismétlem, könnyebb eredetit írni idegen nyelven, mint fordítani idegen nyelvre. Beckett mégis saját maga fordítja angolul írott műveit franciára, franciául írott műveit angolra. De még azt is megértem, mert szerzőként nyilván szabadabb kezet érez a saját szövegének a másik nyelvre való gyötrésében, ráadásul remekül tud franciául, az angol meg anyanyelve; úgyhogy ő megengedi magának ezt a fényűzést. De egy fordítónak „gúzsba kötve” idegen nyelvre fordítani, ez már-már képtelenség. Nem tudhatunk olyan jól, hogy megítéljük, ugyanazt érti, hallja-e a szövegből az az idegen ajkú, amit mi. Én egyáltalán nem vagyok biztos benne. Úgy mondják, elég jól tudok nyelveket, mégsem mernék vállalkozni rá, hogy eldöntsem, melyik a jobb egy magyar vers két angol nyelvű vagy két portugál nyelvű változata közül. Nem tudom megítélni. Reménytelen skatulya az anyanyelvi tudat, nagyon nehéz áthágni rajta. Bizonyos színvonalig persze folyékonyan beszélhet az ember több nyelven is, ezt teszik a tolmácsok, de az irodalmi alkotás megítélése idegen nyelven, különösképpen a versé, nagy felelősség, nagy próbatét. – Talán ezért könnyebb prózát fordítani, mint verset. Háromszáz oldalon csak
959
megérzi az ember, csak átjön annyi az eredetiből, amennyi már biztosítéka lehet a hűségnek. – Igen. Én verset is fordítottam, de csak ha kellett. Például Lorca színdarabjaiban néha többoldalas verses betétek vannak – megbirkóztam vele. Egy Verne-regényben, az ír tárgyú Senkifiá-ban pedig egy kajla tengerészballadát fordítottam le. Ez utóbbi azért volt érdekes feladat, mert egy francia író franciául írt, de ír-angol stílusú és formájú tengerészballadáját kellett magyarul megszólaltatnom. És itt mélyen igazat adok Babitsnak: sokszor valóban önálló életet él a fordítás. És nem egy művet úgy ítélünk meg, legalábbis mi, magyarok, hogy igen, remekmű, de főleg X. Y. magyar fordításában…! – A Micimackó a legközismertebb példa. – Úgy van. És hadd mondjak itt valami nagyon fontosat. Az előbb beszéltem a magyar nyelv törökös értelmi mondathangsúlyozó szemléletéről. Teljesen csődöt mond ez a magas színvonalú klasszikus pestiességben, például Karinthy vagy akár Szomory írásaiban. Úgy jók azok, ahogy vannak. Van ebben némi összeférhetetlenség, egy kis paradoxon. Hogy tudom én annyira élvezni a Tanár úr, kérem-et, ha közben meg vagyok győződve róla, hogy itt is, ott is máshogy kívánná a magyar nyelvszemlélet? Pedig tudom, és azért tudom, mert egy olyan szubkultúra remekművének tekintem Karinthy egész életművét, így a Micimackó fordítását is, amely kivívta a maga létjogát, és mint olyan, megérdemli a legnagyobb tiszteletünket. – Mi volt a legnehezebb fordítása, melyikkel kellett a legjobban megküzdenie? – Talán Guimara~es Rosa kisregénye, az Augusto Matraga nagy pillanata. Vagy inkább csak látszólag volt ez a legnehezebb, részben, mert a brazil paraszt lelkületét, gondolkodását fejezi ki, ami nagyon is rokon a magyar paraszt lelkületével, ahhoz meg elég jól értek, részben pedig minden második szava kitalált szó, vagyis a fordítónak is joga van kitalálni mindenfélét. Európai szerzők közül talán a már említett Claude Simon volt a legnehezebb, főleg formailag állított nehéz feladatok elé. Camus novellái is elég kényes feladatnak bizonyultak. Igaz, nagy rutinnal már messziről megszimatolja az ember a feladatot, meg a megoldást is. Most egy elég nehéznek tetsző fordítás előtt állok: Cortázar eszményi „nyitott könyve”, a Rayuela igazi „nagy” regény, fajsúlyos alkotás, ez tette Cortázart a XX. század második felének Joyce-ává. Van benne minden: Párizs, Buenos Aires, modernség… no meg az, hogy a „nyitott könyv” olvasója mintegy az író szerzőtársa. Azt játssza Cortázar, hogy annyi mű van, ahány olvasó. Jó játék, és nagyon magas színvonalú. Ráadásul tele van vendégszövegekkel, vagyis nagy műveltség kell a fordításához; fel kell ismerni a forrást, és meg kell találni, ha van, a már létező magyar fordítást. Megjegyzem, a műfordító előbb-utóbb nagyon művelt ember lesz, mert a dolog természetéből adódik, hogy ahány könyv, annyi világ, és kutya kötelessége a fordítónak, hogy megismerkedjen a lefordítandó mű világával, szókincsével. Szórakoztató kulimunka a műfordítás: senyvesztő robot, de egyébként kifogyhatatlan forrása a művelődésnek! – Miért van nehezebb dolga a magyar műfordítónak, mint a többi európainak? – Mert a többi általában indoeurópai nyelven szólal meg. A miénk nem olyan, ezért nekünk sokkal nagyobb feladat a fordítás. Egy bővített mondat magyarra fordítása mondatépítészeti feladat. Elképzelhető, hogy a mondat vége kerül a magyar mondat elejére, az eredeti közepe a magyar végére, összevissza keveredik minden. Mi nem
960
úgy fordítunk, ahogy a francia vagy a spanyol fordít olaszt vagy portugált. Ő lényegében csak kicseréli a szavakat, alig kell valami keveset változtatnia a szöveg szerkezetén. De minálunk nulláról indul minden mondatépítkezés, márpedig minden mondat egy-egy épület. Építészmérnök minden műfordító. Nemcsak épület, hanem karácsonyfa is minden mondat, mert meg kell keresnünk a mondat vázát. Az lesz a karácsonyfa törzse, aztán felaggatjuk rá azt, ami rá való. Aki nem így tesz, az elkallódik a mondatban, nem lesz gerince a mondatának. És minekünk nagyobb feladat ez, mint másnak, ahogy a beszédünk is az. A magyar ember gyakran azért is beszél nehezen, ügyetlenül, akadozva, mert „elveszett a mohácsi csata”…! Ötszáz év óta megszeppenve élünk: megsínyli az orgánumunk, nem „merjük” kinyitni a szánkat. Bezzeg hogy beszél egy szerb! Csak úgy zeng! Vagy egy olasz: csilingel! Vagy egy amerikai: magabiztos személyiség, ahová belép, tele van vele a tér. De nekünk motyog az élőbeszédünk – és a szövegünk is. Dadogó nemzet lettünk, mert minket nem segítenek a frázisok. A mi nyelvünk nem tűri a frázist; nyelvileg virágos, belső-ázsiai, törökös ízlésünk van, és gyenge a gyomrunk, nem veszi be a frázisokat. Franciául másfél óráig tudnék itt beszélni úgy, hogy nem mondok semmit, csak üres fordulatokat. En fin de compte…, mais, de toute façon…, quand meme…, je vous assure que…, donc… Ráadásul annál műveltebb embernek fognak tartani, minél több döglött frázist mondok. Németül, olaszul, franciául, spanyolul… minden nyelven. De nem magyarul! Mihelyt elkezd úgy beszélni a magyar, hogy minden harmadik szava tulajdonképpen, akkor vége. Van, aki – jobb híján – mindig kétszer mond ezt-azt, például és és, vagy hogy hogy, vagy akkor akkor. Vajon miért? Azért, mert nem tűri a mi nyelvünk a frázist (s a beszélő is érzi), úgyhogy frázisok helyett, zavarunkban szavakat ismételünk. Így lettünk dadogó nemzet. Persze magyarul is lehet máshogy beszélni, csak az kell hozzá, hogy elevenebben járjon az ember esze, és tudja, hogy mit akar mondani. Akkor már könnyebben születhetnek a szavaink. Magyarul elevenebb gondolkodást kíván, hogy egyszerre folyamatosan és tartalmasan tudjunk beszélni – frázisok nélkül is. ˇ
961
STENDHAL
Promenades dans Rome AVERTISSEMENT Ce n’est pas un grand mérite, assurément, que d’avoir été six fois a` Rome. J’ose rappeler cette petite circonstance, parce qu’elle me vaudra peut-etre un peu de confiance de la part du lecteur. L’auteur de cet itinéraire a un grand désavantage; rien, ou presque rien, ne lui semble valoir la peine qu’on en parle avec gravité. Le dix-neuvie`me sie`cle pense tout le contraire, et a ses raisons pour cela. La liberté, en appelant a` donner leur avis une infinité de braves gens qui n’ont pas le temps de se former un avis, met tout parleur dans la nécessité de prendre un air grave qui en impose au vulgaire, et que les sages pardonnent, vu la nécessité des tempes. Cet itinéraire n’aura donc point le pédantisme nécessaire. A cela pre`s, pourquoi ne mériterait-il pas d’etre lu par le voyageur qui va devers Rome? A défaut du talent et de l’éloquence qui lui manquent, l’auteur a mis beaucoup d’attention a` visiter les monuments de la ville éternelle. Il a commencé a` écrire ses notes en 1817, et les a corrigées a` chaque nouveau voyage. L’auteur entra dans Rome, pour la premie`re fois, en 1802. Trois ans auparavant elle était république. Cette idée troublait encore toutes les tetes, et valut a` notre petite société l’escorte de deux observateurs qui ne nous quitte`rent pas durant tout notre séjour. Quand nous allions hors de Rome, par exemple, a` la villa Madama ou a` SaintPaul-hors-des-murs, nous leur faisions donner un bocal de vin, et ils nous souriaient. Ils vinrent nous baiser la main le jour de notre départ. M’accusera-t-on d’égotisme pour avoir rapporté cette petite circonstance? Tournée en style académique ou en style grave, elle aurait occupé toute une page. Voila` l’excuse de l’auteur pour le ton tranchant et pour l’égotisme. Il revit Rome en 1811: il n’y avait plus de pretres dans les rues, et le Code civil y régnait; ce n’était plus Rome. En 1816, 1817 et 1823, l’aimable cardinal Consalvi cherchait a` plaire tout le monde, et meme aux étrangers. Tout était changé en 1828. Le Romain qui s’arretait pour boire a` une taverne était obligé de boire debout, sous peine de recevoir des coups de bâton sur un cavalletto. M. Tambroni, M. Isimbardi, M. degli Antonj, M. le compte Paradisi, et plusieurs autres Italiens illustres que je nommerais s’ils étaient morts, auraient pu faire avec toutes sortes d’avantages ce livre que moi, pauvre étranger, j’entreprends. Sans doute il y aura des erreurs, mais jamais l’intention de tromper, de flatter, de dénigrer. Je dirai la vérité. Par le temps qui court, ce n’est pas un petit engagement, meme a` propos de colonnes et de statues. Ce qui m’a déterminé publier ce livre, c’est que souvent, étant a` Rome, j’ai désiré qu’il existât. Chaque article est le résultat d’une promenade, il fut écrit sur les lieux ou le soir en rentrant. ˇ
ˇ
ˇ
ˇ
ˇ
ˇ
ˇ
962
Je suppose que quelquefois on prendra un de ces volumes dans sa poche en courant le matin dans Rome. C’est pourquoi j’ai laissé quelques petites répétitions plutôt que de faire des renvois qui pourraient se rapporter au volume que l’on n’a pas avec soi. D’ailleurs ce livre-ci n’a point d’importance qu’il faut pour que l’on se donne la peine d’aller au renvoi. Je conseille d’effacer chaque article avec un trait de crayon, a` mesure qu’on aura vu le monument dont il parle. Toutes les anecdotes contenues dans ces volumes sont vraies, ou, du moins, l’auteur les croit telles.
STENDHAL
Római séták BEVEZETŐ Hogy az ember hatszor járt Rómában, az bizony nem valami nagy érdem. Csak azért bátorkodom megemlíteni ezt a csekélységet, mert így talán valamelyes bizalommal lesz hozzám az olvasó. Ennek az útikönyvnek a szerzője nagy hátránnyal küzd; semmiről, vagy úgyszólván semmiről se tartja érdemesnek, hogy komolyan beszéljenek róla. A tizenkilencedik század egész máshogy gondolkodik erről, meg is van rá az oka. A szabadság rengeteg derék embertől tudakolja a véleményét, akiknek idejük se volt, hogy véleményt alkossanak, és minden fecsegőt arra késztet, hogy komoly képet vágjon, ami aztán tetszik is a közönséges ízlésnek, de a bölcs ember csak elnézően fogadja, mert megérti az idők szavát. Ebben az útikönyvben nyoma se lesz hát a kellő tudákosságnak. De azért miért ne olvashatná el egy Rómába tartó utas? Tehetség és ékesszólás híján, a szerző nagyon figyelmesen sorra járta az Örök Város műemlékeit. 1817-ben kezdte följegyzéseit, és valahányszor ismét arra vitt az útja, javítgatta őket. A szerző 1802-ben járt először Rómában. Három évvel azelőtt a város még köztársaság volt. Ez a gondolat még mindig ott kavargott a rómaiak fejében, s ennek köszönhető, hogy kis társaságunknak két megfigyelő szegődött a nyomába, és római tartózkodásunk alatt nem is tágított mellőlünk. Például amikor kimentünk Róma környékére, a Madama villába, vagy San Paolo fuori le Murába, rendeltünk nekik egy kancsó bort, ők meg ránk mosolyogtak. Elutazásunk napján pedig kézcsókra járultak hozzánk. Egotizmust vetnek a szememre, hogy elmondtam ezt az apróságot? Ha akadémikus stílusban, vagy komoly stílusban fogalmaznám meg, egy egész oldalt kitenne. Hát ezzel mentegeti a szerző a tömör elbeszélést és az egotizmust. 1811-ben látta viszont Rómát: már nem jártak papok az utcán, és a városban a Polgári Törvénykönyv uralkodott; ez már nem is Róma volt. 1816-ban, 1817-ben és 1823-
963
ban a szeretetre méltó Consalvi bíboros mindenkinek, még az idegeneknek is a kedvét kereste. 1828-ban minden megváltozott. A római, ha megállt egy kocsmánál inni egyet, kénytelen volt állva inni, különben számíthatott a botbüntetésre a cavalettón [deresen; a ford.] Tambroni úr, Isimbardi úr, degli Antonj úr, Paradisi gróf úr és több más kiváló olasz férfiú, akiket megnevezhetnék, ha nem volnának életben, sokkal könnyebben megírhatták volna ezt a könyvet, amire én, szegény idegen, vállalkozom. Nyilván lesznek hibák benne, de szándékos hamisítás, hízelgés, rágalmazás sehol. Az igazat mondom. Ez pedig manapság nem kis elhatározás, még oszlopokkal és szobrokkal kapcsolatban sem. Rómában járva sokszor szerettem volna, ha van efféle könyv, ezért szánom el magam, hogy közzéteszem. Minden cikk egy séta gyümölcse, a helyszínen írtam, vagy este odahaza. Gondolom, ha valaki reggel útnak indul Rómában, néha majd a zsebébe teszi valamelyik kötetet. Ezért inkább meghagytam néhány apró ismétlést, nem akartam más kötetre utalni, ami épp nincs ott az utasnál. Különben nem is olyan fontos könyv ez, nem érdemes ide-oda utalgatni benne. Azt ajánlom, ha megnéztek egy-egy műemléket, húzzák át ceruzával a róla szóló cikket. A kötetekben minden történet hiteles, vagy legalábbis a szerző hitelesnek hiszi őket. BENYHE JÁNOS fordítása
Az ókori Róma
Tájékozódás
ÉLES CSABA
Literatúra és natúra A természeti szépség kultusza a világirodalomban A XVIII. század utolsó és a XIX. század első harmada (a klasszicizmus mellett) az érett felvilágosodás és a preromantika, a szentimentalizmus és a korai romantika kora. Sok újdonsága közül most csupán egy idevonatkozót emelünk ki: ezek az évtizedek a modern ember természethez való új, megváltozott viszonyulásának kezdete is. Költők és művészek, írók és filozófusok fedezték föl elsősorban, hogy a természetben való létezés és/vagy szemlélődés mentálisan és szomatikusan is gyógyít és regenerál, megtisztít és fölszabadít, újjáteremt és tettekre-alkotásokra serkent. A természet mára ugyan sok ezer sebből vérzik, de e tézis igazsága csak megerősödött. Az a két szemelvény, amely most a természettel kapcsolatos befogadói témakör elejére kerül, mintegy mottóként és az alaphang megadásaként is értelmezhető. Ugyanakkor a természet laudációjaként önmagukban is megállják a helyüket. „Ki tudja – kérdezte Schiller 1793-ban –, hány világló gondolat vagy hősi elhatározás, mely a dolgozószoba börtönében és a társasági fogadóteremben sohasem jött volna a világra, született már a kedélynek és a természet nagy szellemének e vitájából egy séta során – ki tudja, hogy nem e nagy géniusszal való ritkább érintkezésnek tulajdonítható-e részben, hogy a városlakók jelleme oly szívesen a kicsinyes felé fordul, satnyul és fonnyad, míg a nomádnak észjárása nyílt és szabad marad, akár az égbolt, mely alatt táboroz.”1 „A természetnek – fejtette ki Schopenhauer 1818-ban –, valahányszor csak feltárul hirtelen a szemünk előtt, csaknem mindig sikerül minket, ha csupán pillanatokra is, kiszakítania a szubjektivitásból, az akarat rabszolgálatából, és a tiszta megismerés állapotába helyeznie. Ezért, hogy a szenvedélyektől vagy gondtól-bajtól gyötört ember is a természetre vetett egyetlen szabad pillantás nyomán oly hirtelen felüdül, felderül, új erőre kap: a szenvedélyek vihara, a kívánság és a félelem szorítása, az akarat minden kínja szinte valami csodálatos módon elcsitul.”2 Vannak sorsok, élethelyzetek, hivatások vagy hobbiszerűen űzött tevékenységek, amelyek többé-kevésbé meggátolják, hogy alanyuk esztétikailag viszonyuljon a természet szépségéhez és fenségességéhez, ezerarcú érzékletességéhez, megszámlálhatatlan csodáihoz. A XX. század elejének életfilozófusai és szépírói elsősorban esszékben figyeltek föl arra az emberi jelenségre, amikor a haszonelvűség, az érdek és az akarat nem engedi megszületni és kibontakozni az esztétikai érzékenységet. Aki esztétikailag nézi a természetet, a tájat, tehát különös természeti egységeket, és azon belül eleven közelképeket is meglát. Táj akkor jön létre – állította Simmel (1909– 1918 között) –, amikor „természeti jelenségeknek a földfelszínen kiterjedt egymás1 2
Schiller, Friedrich: A fenségesről. In: Válogatott esztétikai írásai. Magyar Helikon, Bp., 1960. 97. Schopenhauer, Arthur: A világ mint akarat és képzet. Európa, Bp., 1991. 271.
965
mellettiségét sajátos egységgé fogjuk össze, amely eltér attól, ahogyan az okságilag gondolkodó tudós, a vallásosan érző természetimádó, a teleológiai irányultságú szántóvető vagy stratéga ugyanezt a látóteret átfogja.”3 A táj tehát nem más, mint a természet esztétikai egyidejűsége. Ortega y Gasset 1920-ban – megkerülve a természet és a táj megkülönböztetésének kérdését – a vadászt esztétikai síkon is a földműves fölé helyezte a társadalmi hierarchiában. Magyarázata szerint „azért kevésbé gazdag a földműves tája, mint a vadászé, mert az haszonlevűen viszonyul a földhöz. Az utilitarizmus kétségtelenül segít, hogy bizonyos dolgokat élesebben lássunk, de ennek az az ára, hogy leszűkíti a vitális látóhatárt. Minél távolabb áll a látásmódunk a gyakorlati érdekektől, annál tágabb és sokszínűbb a környezetünk.”4 A spanyol bölcselő kétségkívül megértette a kanti esztétika alapvető szemléleti vonását („szép az, ami érdek nélkül tetszik”); ámde árnyaltabb problémalátás tekintetében nemcsak Simmel, hanem ebben az esetben Hesse és Thomas Mann is túlmutat rajta. Hessét nem korlátozta olyasféle társadalmi előítélet, mint Ortegát; és Hesse nem is írt esszét a vadászatról, mint később Ortega.5 A befogadás elsősorban szemlélődés; jóllehet mind a befogadói, mind a kontemplatív folyamatot ösztönzi bizonyos mértékű akarás – hiszen mindkettő választás. „Homályos és torz az akarat pillantása” – ezzel a megállapítással kezdi fejtegetését Hesse 1917-ben. „Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke, a szépség. Ha szemügyre veszek egy erdőt, amelyet meg akarok vásárolni, haszonbérbe akarok venni, ki akarok termelni, amelyben vadászni akarok, vagy amelyet jelzáloggal akarok megterhelni, akkor nem az erdőt látom, hanem csak az akaratomhoz, terveimhez, gondjaimhoz és pénztárcámhoz mérem. Akkor mindez csupán fa, fiatal vagy öreg, egészséges vagy beteg. Ha azonban nem akarok tőle semmit, ha »önfeledten« bepillantok zöld mélységébe, erdővé, természetté és növényzetté válik, és megnyílik szépsége.”6 Hesse tehát nem különbözteti meg esztétikai értelemben a tájat és a természetet, miként azt kortársa, Simmel teszi. Szembeállítja viszont az utilitarista értelemben vett egyest (fák) és az esztétikailag interpretált egészet (erdő, növényzet, természet). Ez korántsem jelenti azt, hogy Hesse vagy mi az egyes és egyéniségként előttünk álló fákat nem tartanánk esztétikai jelenségeknek. Éppen és olyannyira ellenkezőleg áll a dolog, hogy egy falevél (amelyekből, s ezt már Leibniz beemelte monász-elméletébe, nincs két egyforma) színe és formája, erezete és csipkézete az embereket ismételten csodálatra és tapintásra készteti. (És ha egy fa törzsének kérgén még megpillantunk egy szép szarvasbogarat, akkor a falevél mellé megkapjuk az élővilág szimmetrikus csodáját is.) Míg Hesse elvitatja a vadászles esztétikai aspektusát, addig Thomas Mann 1924ben igazságot szolgáltat a földműves prózai látásmódjának. „A civilizáció gyermeke, aki születésétől fogva idegenül távol áll a fékezetlen természettől, sokkalta inkább 3 Simmel, Georg: A táj filozófiája. In: Velence, Firenze, Róma. Művészetelméleti írások (Világváros). Atlantisz, Bp., 1990. 106. 4 Ortega y Gasset, José: A Don Quijote az iskolában. In: Hajótöröttek könyve. Esszék. Nagyvilág, Bp., 2000. 203–204. 5 Vö.: Uő.: Elmélkedés a vadászatról (Mérleg). Európa, Bp., 2000.– Ortega 1942 júniusában, Lisszabonban írta meg ezt az esszéjét. 6 Hesse, Hermann: A lélekről. In: Pillantás a káoszba. Tanulmányok. Cartafilus, Bp., 2000. 47.
966
érzi nagyságát, mint a természet edzett fia, aki zsenge korától fogva rá van utalva, és kiábrándító, bizalmas viszonyban él vele. Emez aligha ismeri az áhítatos megilletődést, amellyel amaz szemöldökét felvonva elébe lép, s amely alapvetően meghatározza a természethez fűződő érzelmi viszonyát, állandó vallásos megrendülést, félénk izgalmat táplálva lelkében.”7 Az erdőgazdász és a műkereskedő, az erdőkerülő és a teremőr egyaránt az esztétikai befogadás paradicsomi világának perifériáján rekednek. Még lényegesebb tanulság ugyanakkor, hogy nemcsak a művészeti, hanem a természeti esztétikum esetében is kellő távolságtartásra és az újdonság hatására van szükség az élményszerűség elérése érdekében. Csakhogy a szemlélődő szubjektumok, a természet csodái között nézelődő emberek végletesen különbözhetnek egymástól – sőt korábbi vagy későbbi önmaguktól is – a lélekállapot és a hangulat tekintetében. Például Calderón, barokk kori spanyol szerző, Úrnő és komorna című komédiájában Laura a zöldellő liget látványát javallja gyógyírként a mantovai hercegnő mélabújára. (A színdarab ősbemutatójára 1635. november 20-án, a Buen Retiro épületében, a madridi királyi palotában került sor.) Diana leltárszerűen pontos és érzékletesen poétikus képet rajzol komornájának a szeme elé táruló látványról; de vannak metaforái is arról a kontrasztról, amely e tündökletes kert és az ő belső világának állapota között feszül. A hercegnő válasza (az első felvonás 12. jelenetében) ugyanakkor szép példája annak a természetélménynek, amely az ember minden érzékszervét megragadja. „Istenem, minő remek a drága Kikelet ezer virága, A tavasz ezer csatlósa, A jázmin, hólabda, szegfű, rózsa, Itt a szín mind elegyül, Virít együtt s egyedül. Édesen suhan a szellő, A csapongó, a szökellő, Dalokat és illatot kavar, Egybeolvad illat és a dal És a lég morajlik tétován, Mint a sóhaj aranyciterán. Itt a gyöngyös csermelyek Zengenek és csengenek, Pezsdülő és mély zene, Mintha száz gyöngy zengene S titkos árnyán a homálynak A madárkák muzsikálnak. Jaj, de ez a gyenge, lágy, Süppedő, kövér gyepágy, E virágos, enyhe lanka, 7
Mann, Thomas: A varázshegy. (Thomas Mann művei, 6. kötet). Magyar Helikon, Bp., 1969. II. kötet, 186.
967
A vidám szelek fuvalma, Ez a sok lombkoszorús ág Nékem átok, szomorúság. Nézd a rózsát, mily csodás. Csillagos kelyhét kinyitja, Napba pompázik a szirma, Csupa tűz és lángolás, Benne a méhecske mézel, S ott a pók, hogy odanézel, Ott a méh és ott a féreg, Ott a méz és ott a méreg. Ennek cukrot oszt a pázsit, S csúnya mérget lel a másik. A természet újra más Változó, kegyes csalás. Annak, aki szomorú, Folyton felleg és ború, És azoknak, kik örülnek, Pajkos álom, rózsaünnep. A világot így mutatja Ez szívünknek hangulatja.”8* De Diana igazsága mégsem cáfolata, hanem ellenpontja Laura őszinte igyekezetének. A lélek szomorúsága árnyékba vonhatja az érzékszerveket: amiképpen az étel, úgy a szépség is „ízetlenné” válhat. De a külvilág fényei természetesen föl is vidíthatják a lelket. „Wokulski gyönyörködve nézte a fellegeket – írta Prus 1890-ben –, melyek mintha a fák koronáit súrolták volna. A nap sugarai dús kévékben ellenállhatatlanul törték át a fenyőfák sűrű, sötét lombját. Nagyon jól érezte magát. Most nem gondolt Izabellára. Képe, mely mindig annyira égette lelkét, most egyszerre szertefoszlott a természet egyszerű, de csodálatos szépségei láttán. A beteg szív elhallgatott, s nagyon régóta most először töltötte el valami varázslatos, gyógyító csendesség.”9 Calderónnál és Prusnál a természetnek a kedélyre való hatástalanságára, illetőleg hatásosságára találtunk egy-egy példát. Létezik azonban egy mélyebben gyökerező ellentétpár is. Az emberek egyik csoportját a természet ugyanis végső soron nyugtalanítja és szorongással tölti el, a másik felét viszont föltölti és megerősíti; az előbbiekben végső soron a hiányosság és tökéletlenség, az utóbbiakban ugyanakkor a teljesség és tökéletesség képzetét kelti. Természetes, hogy a klasszikus szépprózai irodalomban ezen alternatívák példáira is rábukkanhatunk. Turgenyev egyik regényében (1860) a filozofikus hajlamú Andrej Petrovics Berszenyev a szobrászkodó Pavel Jakovlevics Subinnak fogalmazza meg töprengéseit. „Vetted-e észre, milyen különös érzést kelt bennünk a természet? Olyan teljes, olyan világos, más szóval olyan önmagával megelégedett benne minden, és mi megértjük ezt, és gyönyörködünk benne, de ugyanakkor, legalábbis az én lelkemben, mindannyi8 Calderón de la Barca, Pedro: Úrnő és komorna. In: Klasszikus spanyol drámák (Helikon Klasszikusok). Magyar Helikon, Bp., 1967. II. kötet, 514–515. * Kosztolányi Dezső fordítása. 9 Prus, Bolesław: A bábu. Európa, Bp., 1961. II. kötet, 92.
szor homályos nyugtalanságot is kelt, riadalmat, sőt bánatot. Mit jelent ez? Talán erősebben tudatosítjuk, ha látjuk, ha szemtől szemben vagyunk vele, ami bennünk tökéletlenség, homály, vagy azt jelenti, hogy nem érjük be azzal a megelégedéssel, mellyel ő beéri, s az a más, akarom mondani az a teljesség, amelyre szükségünk van, nincs meg benne?”10 Keller Henrikje (1854–55) viszont érettebb ifjúkorában már ráébredt, hogy „a gigászi természet tétlen, magányos élvezése puhánnyá teszi és elenyészi lelkünket anélkül, hogy éhét csillapítaná – viszont a természet ereje és szépsége erősít és táplál bennünket, ha külső megjelenésünkkel magunk is vagyunk valakik”.11 Az érzékeny, a szeretni és alkotni is tartósan és intenzíven képes ember olyannyira eggyé válhat a természettel, hogy egyszerre érzi magát „teremtett természetnek” (natura naturata) és „teremtő természetnek” (natura naturans) is. Az ilyen ember spirituálisan olvad bele a természetbe, miközben a természet is visszavonhatatlanul átitatja lelkének zugait és pórusait.12 Vagy ahogyan éppen Turgenyev írta nagy szerelmének 1848. május 1-jén, miután bő négy órát töltött el a Ville d’Avray melletti erdőben „szomorúan, meghatottan, figyelmesen, befogadva és befogadtatva”.13 Zöld Henriknek, a svájci köznép tipikus fiának alakja azt példázza, hogy ha egy erős és tevékeny egyéniség szemléli a szép természetet, akkor az ilyen emberre a fenséges természet is szilárdító erőként hat vissza. Montaigne esszéi óta tudhatjuk, hogy az élet és a halál gondolatát elviselni lényegében ugyanazon belső lélekerő két megnyilvánulása. Turgenyev és Keller ellentétes habitusú és beállítottságú regényalakjainak analógiái a valóságban például az osztrák Schubert fivérek. Franz Schubert ugyanis 1825-ben levelet írt szüleinek Steyrből, testvérére, Ferdinandra utalva: „biztos megint 77-szer beteg volt és 9-szer gondolta úgy, hogy 10
Turgenyev, Ivan Szergejevics: A küszöbön. In: Összes regényei. Európa, Bp., 1969. I. kötet, 374. – „Erdővidék. Az egész látóhatárt átölelő hatalmas fenyves a tengerre hasonlít. Ugyanazokat a benyomásokat kelti: ugyanolyan érintetlen őserő árad hatalmasan és fenségesen a néző szeme előtt. Az évszázados erdők mélyéből, a vuezek hatalmas öléből ugyanaz a hang száll fel: »Semmi szükségem rád – mondja a természet az embernek –, én uralkodom, te pedig azzal törődj, hogy meg ne halj.« Az erdő azonban egyhangúbb és szomorúbb a tengernél, különösen a mindig egyforma és szinte nesztelen fenyves. A tenger fenyeget és ringat, száz színben játszik, ezer hangon beszél: visszatükrözi az égboltot, amely viszont az örökkévalóságot tükrözi vissza, de ez az örökkévalóság nem idegen tőlünk… A változatlan, komor fenyves hallgat vagy tompán süvölt – láttára még mélyebben és ellenállhatatlanabbul hatol be a szívbe jelentéktelenségünk emberi felismerése. Nehéz az embernek, az egyetlen napi lénynek, aki tegnap született, s ma már halálra van ítélve, nehéz elviselnie az örök Ízisz közömbösen rászegeződő tekintetét: nemcsak az ifjúság vakmerő reményei és ábrándjai szelídülnek meg és hunynak ki benne az őserő jeges leheletétől áthatva: nem – megdermed és elhervad egész lelke; érzi, hogy eltűnhet nemének utolsó egyede a föld színéről – s ezeken az ágakon egyetlen tű sem rezdül meg: érzi magányát, gyöngeségét, esetlegességét – és sietős, titkos rémülettel fordul az élet apró gondjaihoz és munkáihoz: könnyebb neki ebben az önmaga teremtette világban, otthon van benne, még mer hinni a saját fontosságában és erejében” – írja Turgenyev 1857-ben, az Utazás Erdővidékre című művében. (Uo., 339–340.) 11 Keller, Gottfried: Zöld Henrik. Európa, Bp., 1963. I. kötet, 91–92. – Nem lehet véletlen, hogy a következő mondatot éppen Svájcban írta Goethe 1779. október 3-án. „Szépséges nyugalommal járja át a magasztos világ a lelket, amely egészen telítődik vele, oly nagynak érzi magát, amekkorának csak bírja.” (Levelek Svájcból – In: Önéletrajzi írások (Johann Wolfgang Goethe válogatott művei). Európa, Bp., 1984. 124–126. 12 Vö.: Hesse, Hermann: Demian. Tericum, Bp., 1994. 120–121. 13 Turgenyev, Ivan Szergejevics: Pauline Viardot-nak. In: Visszaemlékezések, levelek (Aurora). Válogatta: Zöldhelyi Zsuzsa. Gondolat, Bp., 1963. 148. (Kiemelés tőlem: É. Cs.)
969
meg kell halnia, mintha a halál lenne a legrosszabb, ami velünk, emberekkel történhet. Ha csak egyszer láthatná ezeket az isteni hegyeket és tavakat, melyek látványa szinte lehengerel és megsemmisít, akkor nem szeretné annyira ezt a csöppnyi emberi életet, hogy ne tartaná nagy szerencsének ismét rábíznia magát a föld új életet teremtő, megfoghatatlan erejére.”14 Bár a kedélyállapot milyenségének okai sok esetben messze az egyéni múltban gyökereznek; nem vitatható, hogy ezt az objektív valóság kemény vagy kellemes tényei is messzemenően meghatározzák. A XX. századi ember bőven megtapasztalhatta, hogy a háború ilyen objektív eredetű, és minden bizonnyal a legnagyobb horderejű befolyásoló tényező. Igen érzékletesen megélt és megírt példa erre nézve Stefan Zweig beutazása a hadviselő Ausztriából a semleges státusú Svájcba. „Minden fát szebbnek láttam – emlékezett vissza az író az első világháború végére –, minden hegy szabadabbnak, minden táj üdvözítőbbnek tűnt fel; hiszen a háborús országban még a rétek szabad lélegzete is úgy hat a sivárrá nyűtt emberi lélekre, mint a természet pimasz közönye, és a naplementék vöröse a sok kiomlott vért idézi; itt, a béke természetes állapotában a természet nemes kívülállása ismét rendjén való volt, s egyszerre úgy szerettem Svájcot, ahogy még soha.”15 Rétek és ligetek, dombok és hegyek, tavak és tengerek, bokrok és erdők. Minden bizonnyal ezek a legtöbbet emlegetett botanikai, domborzati és vízrajzi jelenségek a természettel kapcsolatos emlékezetünk és képzeletünk horizontján. Különös hangsúlyokkal főképpen mégis a tenger és az erdő. (Később látni fogjuk, hogy talán egyedül Petőfinél a puszta, az alföld.) A tenger, amely természetesen éppúgy helyet követel magának Hegel akkurátusan megírt természetfilozófiájában,16 mint mikrovilága a természettudományos vizsgálódásokat Velencében sem feledő Goethe útinaplójában.17 Ámde röpke két hét alatt hogyan juthatott idő és erő Goethe figyelméből a Lídó dűnéire és kagylóira, különféle csigáira és tarisznyarákjaira? (Eddig még nem említet-
14
Schubert, Franz: Levelei. Zeneműkiadó, Bp., 1978. 72–73. Zweig, Stefan: A tegnap világa. Egy európai emlékezései (Emlékezések). Európa, Bp., 1981. 241–242. 16 Vö.: Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai (röviden: Enciklopédia). Második rész: A természetfilozófia. 2. kiadás. (Filozófiai Írók Tára). Akadémiai, Bp., 1979. 365–367. Vö.: Goethe, Johann Wolfgang: Utazás Itáliában. In: Önéletrajzi írások, 124–126. 17 Sand, George: Úti levelek. In: Életem története. Naplók, levelek, emlékiratok. Magyar Könyvklub, Bp., 2000. 116–117. – „Nincs olyan ember – írta meggyőződéssel Balzac is ugyanabban az évben –, ha van benne egy szemernyi költészet, akinek az emlékeiben egy-egy sziklatömb ne foglalna el nagyobb helyet, mint a drága pénzen felkeresett országok leghíresebb látványosságai!” (Tengerparti tragédia – In: Emberi Színjáték. IX. kötet. Magyar Helikon, Bp., 1964. 861.) Sand és Balzac gondolataihoz illik Richard Dehmel német költő Milánó című verse (Kálnoky László fordításában idézi: Sík Csaba: Mindenkori mesterek. Magvető, Bp., 1977. 505.) a XX. század elejéről. 15
„Mikor már untat az ezernyi szent a dóm körül és szédülsz egyre jobban, menj a lapos tetőre, fent gyönyörködhetsz egy híjján száz toronyban; márványliget, hol csak fenyőfa nől, a gallyakon angyalhaj s porcukor van, s a napfényben feltűnnek messziről az Alpok…”
970
tük, de természetesen az állatvilág mindenféle rendjei és fajai is jelen vizsgálódásunk tárgyához tartoznak.) Úgy értem, hogy a temérdek templom és palota épületeinek és festményeinek, különösen Palladio és Sansovino, Tiziano és Veronese műveinek, a színházak és operaházak, a komédiák és tragédiák, mindenekelőtt Goldoni és Gozzi urak darabjainak megtekintése mellett? Hát úgy, ahogyan a miniszteri munkája alól átmenetileg és végre-valahára fölszabadult költőnek jutott ideje és érdeklődése az Arsenale hajóira és a Canal Grandén való gondolázásra, bírósági tárgyalásra és nagymisére. Mert Goethét nem csupán a műalkotások, hanem a társadalmi és természeti élet esztétikai jelenségei is vonzották és lekötötték. Nem egyedül Goethét, hanem mindenkit, aki előbb vagy utóbb túl tud lépni ezen a sajátos és álcázott sznobizmuson vagy művészgőgön. Egy 1834. május 1-jén, Velencében keltezett levél bizonyítja, hogy George Sand előbb, míg Musset később. „Bizonyára emlékszel, hogy mikor útnak indultunk Franciaországból, azt mondtad, csak faragott márványpaloták után sóvárogsz. Barbárnak tartottál, mert azt válaszoltam, hogy én bizony otthagynám a világ összes palotáját az Appenninek vagy az Alpok valamelyik gyönyörű, valódi márványkolosszusáért. Arra is emlékszel, ugye, hogy néhány nap alatt eleged lett a szobrokból, freskókból, templomokból és képtárakból. Legkedvesebb emléked az maradt, mikor fáradt és fölhevült homlokod belemártottad egy tó kristálytiszta, hideg vizébe, egy genovai kertben. Mert a műalkotások csak értelmünkhöz szólnak, a természet látványa viszont minden érzékünkre hat. Minden pórusunkat, minden gondolatunkat átitatja. Ha tájakat szemlélsz, a csodálat pusztán intellektuális öröméhez érzéki gyönyörűség társul. A vizek hűse, a növények illata, a szél hangzatai véredben, idegeidben keringenek tovább, a színek ragyogása, a formák szépsége pedig képzeleted táplálja. Ezt a jóérzést, ezt az örömöt minden élő szervezet érzékeli, még a kevésbé finom is. Bizonyos mértékben az állatok is átélik. De a magasabb rendű szervezeteknek csak múló gyönyörűséget szerez, kellemesen pihentet a gondolkodás fárasztóbb műveletei után. A nagy szellemek az egész világot át akarják fogni, Isten és az ember valamennyi alkotását. A tiszta forrás hívogat és csábít, de csak egy percig szunnyadhatsz mellette. Előbb Michelangelo és Rafael művészetének kell a végére járnod, aztán állhatsz meg újra az út szélén, s ha már lemostad magadról az út porát a forrás vizében, újra útra kelsz, mondván: »Lássuk, mi minden van még a nap alatt.«”18 Van-e még a természetnek olyan nagyobb részlete, amely delejesebb vonzást fejtene ki az emberre, az ember képzeletére, mint a tenger? (A magas hegyek és a barlangok vetekedhetnek ugyan vele, de talán inkább csak az alpinisták és a barlangászok körében.) Van-e ember, aki ne kívánta volna, hogy életében legalább egyszer lássa a tengert? A tenger titokzatosságai vonzanak és megbabonáznak bennünket: megkaparintanak és soha nem engednek csábításukból. Most ha egyetlen példaként a Ligurtenger és az alkotók kapcsolatára koncentrálunk, akkor olyan költők és művészek nevét említhetjük Viareggiótól San Remóig, mint Shelley és Heine, Thomas Mann és Huxley, Böcklin és Puccini. Katherine Mansfield a következőket írta férjének, 1919. október 12-én, Ospedalettiből keltezett levelében. „A tenger, a kedvenc tengerem – ragyogó, ragyogó kék, de 18
Mansfield, Katherine: John Middleton Murray-nek. In: Naplók, levelek. Válogatta: Mesterházi Mónika. Európa, Bp., 2004. 321.
971
egy-egy villanás fehérség a távolban – messze, mint a látóhatár – rettentően meghat. Voltaképp ez az, amit az írásban ki szeretnék fejezni – épp ez a minőség.”19 A tenger az új-zélandi származású írónőnél tehát úgy teljesedik ki, mint minden földi – természeti és emberalkotta – dolgok etalonja. Az idős Ibsen Kristianiából (a később Oslónak nevezett fővárosból) azt írta 1897. június 3-án, hogy „hol találom meg végre a hazám földjét? Ami a legjobban vonz, az a tenger.”20 A kisebb erdőcskék az esztétikai mérték tekintetében a tavakhoz hasonlatosak. Ám minél nagyobbak az erdők, az erdőségek, annál inkább a tengerre emlékeztetnek. A nagy erdő szinonimája a „rengeteg”: itt a rengeteg fa – ott a tengerben (az „Óperenciás” tengerben, s még inkább az óceánban) a rengeteg víz. Az erdő élményének idillikus és vonzó leírásaiban a fák törzsei oszlopokká, érintkező ágaik boltívekké változnak át. Az erdő a természet temploma, amelyben a lombozatok majdnem ugyanúgy szűrik meg a napfényt, mint a gótikus katedrálisok színes üvegablakai.21 Turgenyev néhány regényében (Utazás Erdővidékre, A küszöbön) a nemesi származású hősök az erdőben egyszerre telnek el áhítatos csodálattal és ugyanakkor félelemmel is. Utóbbival nem annyira az erdőtől, hanem az erdő – a nagy természeti erő – hatására önmaguktól. Míg ők az erdőkből visszamenekülnek kúriáikba és palotáikba, addig az inaséveit taposó Gorkij éppen fordítva érzett. Ő (nagyanyjával együtt) nagyapja és a rokonai házával szemben az erdőben találta meg a szívének igazán kedves helyet. És e lelki jóérzés mellett még mást is: érzékszervei és emlékezete polifon iskoláját. „Az erdő – írta Gorkij 1915-ben – a lelki megnyugvás és a barátságos otthon érzését keltette bennem; ebben az érzésben eltűnt minden keserűségem, megfeledkeztem a kellemetlen dolgokról, s ugyanakkor valami különös érzékem fejlődött ki – a benyomások érzéke: hallásom és látásom élesebbé, emlékezetem érzékenyebbé vált, a hangulatok iránt fogékonyabbá lettem.”22 Ahogyan a műremekeket az alkotók nevesítik, ugyanúgy a természet csodáit a földrajzi és csillagászati elnevezések. A következőkben – három fő csokorba szedve – példákat idézünk vagy említünk egy olyan témakörből, amelynek – e tanulmányon belül – két összefoglaló alcímet is adhatnánk. Az egyik: Híres(sé előléptetett) tájak és nevezetes szemlélőik. A másik: Emlékezetes természeti élmények – fölemelő pillanatok. Mindenesetre Assisi Szent Ferenc (a XIII. század elejétől) a mi szemünkben már nemcsak a természetvédelemnek, hanem általában a természeti esztétikum szeretetének is védőszentje. Dante és Boccaccio között, éppen a Ferenc századát követő trecentónak egyik klasszikus költője az a Petrarca, aki 1336. április 26-án első írásos nyomát hagyta ránk a premodern európai ember ritka turisztikai élményeinek. „Első pillanatban a roppant látványtól megrendülve álltam” – tudósította barátját egyik levelében.23 A hely19
Ibsen, Henrik: Georg Brandesnek. In: Levelei. Fővárosi Könyvkiadó, Bp., 1922. 228. Vö.: Balzac, Honoré de: Sivatagi szenvedély. In: Emberi Színjáték. VII. kötet. Magyar Helikon, Bp., 1964. 1017.; Flaubert, Gustave: Érzelmek iskolája. In: Művei. Európa, Bp., 1966. 2. kötet. 331. és Prus, Bolesław: A bábu. II. kötet, 141. 21 Gorkij, Makszim: Gyermekkorom. Inasévek. Az én egyetemeim (Gorkij művei, 11. kötet). Európa, Bp., 1962. 291. 22 Petrarca, Francesco: Dionigi di Borgo San Sepolcróhoz. In: Levelei (Európai Antológia) Gondolat, Bp., 1962. 87. 23 Rousseau, Jean-Jacques: A magányos sétáló álmodozásai (Mérleg). Európa, Bp., 1997. 73. 20
972
szín a Vercors hegytömbje, a franciaországi Elő-Alpok része, pontosabban az 1909 méter magas hegycsúcs: a Sommet du Mont Ventoux. Más gondolati összefüggésben már idéztük Stefan Zweignek azokat az emlékező mondatait, amelyek egyben azt is sejteni engedték, hogy milyen kitüntetett helyet foglalnak el a svájci tájak több kiemelkedő író kirándulásai között. Ez még akkor is így van, ha a hosszabb-rövidebb, végleges avagy ideiglenes odatelepedést a gyógykezelés (Katherine Mansfield) vagy az emigrálás kényszere (Thomas Mann) motiválta. Különösen szorossá és tartóssá vált a kapcsolata Svájccal Hessének, aki a Lugano környéki tájat akvarelljein is megörökítette. A svájci élménykor újkori alaphangját Rousseau adta meg valamikor 1766 és 1778 között, „ötödik sétájának” nosztalgikus visszaemlékezésében. Ez éppen hogy nem az egész Svájc, hanem csak a szentimentalizmusra jellemző, egy kis világ megidézése. A svájci Bienne-tó partja „csak a magányos elmélkedőket vonzza, akik szeretnek kényükre-kedvükre megittasulni a természet szépségétől és magukba szállni a csendben… A Bienne-tó partja vadabb és romantikusabb, mint a Genfi-tóé… több a természetes zöld, több a rét, az árnyas liget, gyakoribb az ellentétek találkozása, és sűrűbbek a részletek.”24 Amit Rousseau megkezdett, azt Goethe folytatta és teljesítette ki svájci leveleivel, 1779. október 3. és november 13. között. „Nincsenek szavak e látvány nagyságára és szépségére” – írta a Lausanne környéki panorámáról október 27-én. Az „adott pillanatban az ember maga sincs igazán tudatában, mit lát, csak szívesen emlékezetébe idézgeti az ismerős városok és helységek nevét és régi formáit, és szédelgő eszmélkedéssel örvendezik, hogy éppen e fehér pontok azok, melyek előtte vannak. A tündöklő jéghegyek vonulata pedig újra meg újra magához vonzotta a lelket s a tekintetet. A nap nyugatabbra fordult, és megvilágította felénk eső nagy felületeiket. Micsoda fekete sziklahátak, fogak, tornyok és falak emelkedtek ki már előttük a tóból sokszoros sorban! Roppant, áthatolhatatlan, zordon előcsarnokok! Ahogy aztán ők maguk nyúlnak el ott kristályos tisztaságuk dús változatosságával a szabad levegőégben; ennek láttán készségesen letesz az ember minden követelődzéséről, mellyel a végtelenséget háborgatja, hiszen ilyenkor még a véges látványával és gondolatával sem boldogul.”25
24
Goethe, Johann Wolfgang: Levelek Svájcból. In: Önéletrajzi írások, 17–18. Ua., 41. (Kiemelés tőlem: É. Cs.) – Az idézett szemelvényt megelőző mondatokban kiindulást találunk a felhőjelenség filozófiájához vagy inkább a felhők befogadásának esztétikájához. „Csupa sejtelem az ember a természet e jelenségei hatására. A sík földön hozzászokik, hogy a felhőkben, ezekben a légi jelenségekben, amelyek ifjúkorától kezdve fogva tartják érdeklődését, mégse lásson egyebet, mint valami idegen, földöntúli dolgot. Vendégeknek tekinti csupán őket, vándormadaraknak, amelyek más ég alatt születvén, erről vagy amarról a vidékről jövet pillanatok alatt elhúznak fölötte; pazar szőnyegeknek, amelyekkel az istenek eltakarják szemünk elől nagyszerűségüket.” Azt gondolhatnánk, hogy a természetnek erről az igencsak illanékony és átváltozó jelenségéről aligha lehet más érdekeset és érdemlegeset írni, főleg mondatokban mérve. Ám Hermann Hesse képes volt ezt megtenni 1904-ben, egyik regényében. „Mutassatok akár egyetlen embert a világon, aki jobban ismeri és jobban kedveli a felhőket, mint én! Vagy mutassátok meg azt a jelenségét a világnak, ami szebb, mint a felhők! A felhő: játék és vigasz a szemnek, áldás és Isten ajándéka, harag és halálos hatalom. A felhők gyengédek, lágyak és békések, mint egy újszülött lelke; szépek, gazdagok és bőkezűek, mint a jóságos angyalok; sötétek, elkerülhetetlenek és kíméletlenek, mint a halál követei. …Alakjuk a boldog szigeteké és az áldásosztó angyaloké; néha fenyegető ökölre emlékeztetnek, máskor dagadó vitorlákra, vándorló darvakra.” (Peter Camenzind. Cartafilus, Bp., 1995. 17– 18. ) És mily csodálatosak a felhők annak az utasnak, „ki gépen száll fölébe”, tehát a repülőgépek ablakából. Egyszerre érezheti azt (imagináriusan), amit Goethe; s azt (felülnézetből), amit Hesse. 25
973
Goethe svájci leveleiben elemi erővel nyilvánul meg az ifjonti életerő és a természet határtalan tisztelete. Fölfokozott intenzitással izzik benne a kíváncsiság és a nyitottság, a teljes odaadás és a fogékonyság a természet változatos és egyre kápráztatóbb szépségei és fenségessége iránt. Nem csoda, hogy ilyen befogadói habitus és a még ezt is felülmúló élménytükröző stílus e helyütt mintegy magához vonz más befogadói vallomásokat. Akár a svájci táj nagyobb egészének valamelyike, akár egy konkrét természeti jelenségtípus indukálta. Például korábban már utaltunk arra, hogy Turgenyev egy kis franciaországi erdőben „befogadva és befogadtatva” tekintette önmagát. Egyszerre materiálisabban és spirituálisabban gondolhatta ezt Goethe Leukerbadban. Merthogy ott novemberben a felhők „burkolják be az embert, keletkezőfélben, és érezni, amint minden idegszálat sejtelmesen átjár a természet örök bensőséges ereje”.26 Amikor Petrarca, 1336-ban, a Monte Ventoso kicsiny fennsíkján, öccsével megpihenve, felhőket látott a lábuk alatt, kevésbé tűnt neki hihetetlennek Athosz és Olümposz hírneve. Igazán közel kerülni a természethez annyit jelent, mint egyszerre megváltozottnak látni viszonyunkat önmagunkhoz és a világhoz: a földi és égi nagyságokhoz, a térhez és minden időkhöz, a valósághoz és a mítoszokhoz. Goethe és útitársai előbb eljutottak a híres pissevache-i, majd a Reuss folyó vízeséseihez is. Körbekapaszkodván az előzőt, majd le is ülve melléje, azt kívánták, hogy „bárcsak egész napokat és hosszú órákat tölthetnének el itt az életükből”, mert „csak arra járóban nem élvezheti és érezheti át az ember a nagyszabású látnivalókat”.27 1791ben a fiatal Chateaubriand Észak-Amerikába hajózott, és útja során eljutott a Niagaravízeséséhez is. 1822-ben írta meg emlékeit e „fenséges tombolásról”. „A víz nem kavargott, egyetlen tömegben csúszott le a sziklafalon; a lezuhanása előtti csönd éles ellentétet képezett a zuhanás dübörgésével.”28 Helvéciában utazván, 1837 szeptemberében, az ifjú Szemere Bertalan is megcsodálta Európa legnagyobb vízeséseit: a staubbachi és reichenbachi „vízomlásokat” vagy „zuhamokat”, végül – Zürich és Laufen között – a „Rajnaomlást”. Staubach és Reichenbach között (egy francia útitársával) megmászta a kis Scheideggnek is nevezett, „magas de vidám” Wengernalpot. Ennek a túrának páratlan katarzisa a mi Szemerénket (a későbbi komoly államférfit) valósággal elvarázsolta. „S én eleven, víg, fáradhatlan valék, mint a kalitkából kieresztett madár, mint az erdőbe visszaszabadult őz. Nem másztam én, de szökelltem, de szaladoztam a hegynek, s fütyöltem, daloltam. Nem fértem magamban, lelkem fölülemelkedett magán, mint láng, melyet tűzhelyéről egy szél felhúz, s elkap, a fölséges természet látása egész életerőmet fölrázta, fölgyújtotta, s húrait fölhúzta a szakadásig. S mennél fölebb hágtam, annál ideálibb színt, alakot, lényt vőn magára s vetkőzött súlyából a föld; a teher, mely a testvilághoz van kötve, a magasról tekintve mintegy elröppent tőle, s ilyenkor e fárasztó érzés a szemlélő lelkéből is; a szem lépésként nagyobb világot lát be, úgy tetszék, kezd mindenlátó lenni – a fülbe terjedtebb körbül tódul a zaj, úgy tetszék kezd mindenhalló 26
Goethe, Johann Wolfgang: Levelek Svájcból. In: Önéletrajzi írások, 33. Chateaubriand, François René de: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Osiris, Bp., 1999. 101–102. Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Válogatás – nyugat-európai útinaplójából. Válogatta és szerkesztette: Steinert Ágota. Helikon, Bp., 1983. 407. (A vízesések leírásai a 406., 412. és 434–436. oldalakon olvashatók.) 27
28
974
lenni – az orr számosabb vidékek illatának áldozatát megérzi, úgy tetszék, kezd mindenérző lenni – a lélek emelkedik és dagad, s benne valamennyi erők s tehetségek tisztulnak, tágulnak, hatalmasodnak, tökéletesednek, úgy tetszék kezd mindentudó lenni – és mindez, történik aszerint amint fölebb hágunk s emelkedünk.”29 Svájc elég nagy és főleg különlegesen szép ország ahhoz, hogy egy-egy vidékének arca más-más esztétikai minőséget testesítsen meg kellően nyitott és érzékeny szemlélőjének. Katherine Mansfieldnek 1921 májusában a svájci hegyek láttán az volt az érzése, „mintha az Úr Tekintete előtt élne”.30 „Az a bűbájos kép, amit érkezésem napján az ablakomból láttam! Széles, hullámzó táj, csupa egyszerű, nemes vonal!”31 Ez Jacques Thibault emléke a XX. század eleji Mühlenbergről – Martin du Gard autentikus „tolmácsolásában”, a húszas évek második feléből. Amit Mansfield nézett naphosszat, az a fenséges; amit Jacques pillantott meg, az meg az idilli a (svájci) természetben. Goethe, Chateaubriand és Szemere Bertalan neve a vízesés jelenségének élménye okán került most egymás mellé. Stefan Zweignek és Rilkének a svájci utazás közel azonos ideje és teljesen megegyező alaphangulata okán van közös pontja egymással. Goethét és Rilkét viszont a hegyek és tavak gyönyörű svájci horizontjának élménye kapcsolja össze. Soglióból keltezte levelét, 1919. szeptember 12-én: „micsoda igényeket támasztanak ezek a tavak, ezek a hegyek, valahogy mindig sok rajtuk és bennük valami – elszoktatták őket az egyszerű pillanatoktól”. Rilke nemzedékek szemével is látja a természeti képződmények svájci „díszkiadását”. Kissé kapkodva is keresi a megfelelő minősítéseket: „szalonasztalszerű természet ez, csupa-véglet-természet, csupa túlzás, csupa megkettőzés, csupa hangsúlytól roskadó tárgy”.32 Ha a hannibáli és a napóleoni formátumú hadvezérektől az Alpok nem is tudta megvédeni a ó- és újkori Itáliát, a zarándokok és más utazók célját tartósan megnehezítette, egészen 1806-ig (a Simplon-hágó országútja), illetőleg 1906-ig (az első Simplonalagút). De hogy a viszontagságok és megpróbáltatások mellé az utazások esztétikai élményeket is kínáltak, arra a Milánóból hazatérő Flaubert az egyik klasszikus példa. „Múlt csütörtökön átkeltünk a Simplonon” – tájékoztatta barátját Genfből, 1845. május 26-án. „Ennél szebbet eddig nem is láttam a természetben. De tudod, hogy a szép dolgokat nem lehet leírni. Hiányoztál; szerettem volna, ha velem vagy, vagy szerettem volna eggyé válni azoknak a hatalmas fenyőknek a lelkével, melyek hóval lepve valósággal lebegtek a szakadékok szélén. Kerestem a magam szintjét.”33 Olaszországba érve már az Alpokon innen vagyunk. Ha e szót halljuk: Itália, elsősorban a városok ötlenek eszünkbe; hiszen ott vannak a leghíresebb és műkincsekkel zsúfolt templomok és kolostorok, múzeumok és paloták, utcák, terek és hidak. „Gyönyörű is az az Olaszország!” Ezzel a felkiáltással indítja Jókai Mór Egy az Isten (1877) című regénye első részének VI. fejezetét. „Az ember elvesztette a paradicsomot, s ak-
29
Mansfield, Katherine: Anne Drey-nek. In: Naplók, levelek, 552. Martin du Gard, Roger: A Thibault család (A Világirodalom Klasszikusai) Európa, Bp., 1965. II. kötet, 126. 31 Rilke, Rainer Maria: Gertrud Ouckama Knoopnak. In: Levelek. V. kötet: 1919–1922. Új Mandátum, Bp., 1999. 85. 32 Flaubert, Gustave: Alfred Le Poittevinnek. In: Levelei. Gondolat, Bp., 1968. 25. 33 Jókai Mór: Egy az Isten (Jókai Mór munkái) Unikornis, Bp., 1996. I. kötet, 42. 30
975
kor azt mondta az Istennek: »Már most csináljunk ketten együtt egy másodikat!« S csinálták Olaszországot.”34 Főként az íróknak és költőknek, de a képzőművészeknek és komponistáknak is, milyen sok és tartalmas, eredeti és szép gondolata született mindenekelőtt Velencében és Genovában, Firenzében és Sienában, Pisában és Padovában, Rómában és Nápolyban!35 Csakhogy ebben a tanulmányban Itália nem a kisebb-nagyobb városokat, hanem a szelíd és melankolikus olasz tájat jelenti. Azt a tájat, amely egy ilyen sűrűn és az ókortól urbanizálódott országban szinte elválaszthatatlan a városoktól vagy legalábbis az épített környezettől: magukban álló váraktól és kastélyoktól, kápolnáktól és kolostoroktól. A toszkánok büszkén emlegetik földjüket Olaszország legszebb tartományaként.36 Hiteles lehet ez az öndicséret, hiszen más régiók polgárai is így látják. Például a színműíró Goldoni Veneto tartományból, 1787-ben. „Sehol sincsenek naposabb szőlőskertek, jobban megművelt földek, vidámabb, elragadóbb mezők. Ha Olaszországot Európa kertjének nevezik, akkor Toscana Olaszország kertje.”37 Megerősítéseket kap ez a kedvező önminősítés külföldről is. Például az Alpokon túlról: a francia Anatole France talán legszebb, először 1894-ben megjelent regényében. „Amit lát – ecseteli Vivian Bell Madame Martinnak –, páratlan a világon. Sehol sem ilyen légies, ily finom, ily kecses a természet, mint itt. Az az Isten, aki Firenze halmait alkotta, művész volt. Ó! Ékszerész volt, ötvös, szobrász, festő és bronzöntő: firenzei volt. A világon csak ezt az egyet alkotta, darling! A többi már kevésbé finom kézből kikerült, kevésbé tökéletes munka. El tudja képzelni, hogy a San Miniato, amely ibolyakéken, tiszta és világos idomokkal emelkedik ki a háttérből, ugyanazon kéz műve, mint a Mont Blanc? Lehetetlenség. Ez a táj, darling, oly szép, mint egy ókori érem, vagy mint egy nagy értékű festmény. Tökéletes, hibátlan műremek. És van itt még valami, amit nem tudok megmondani, nem tudok megérteni, és ami mégis valóság. Ezen a tájon félig élőnek s félig halottnak érezzük magunkat mindannyian, valami nemes, bánatos és enyhe lélekállapotban. Nézzen csak szét, nézzen; föl fogja fedezni a Firenzét körülvevő halmok mélabúját, és látomása lesz, mintha a bánat szépséges tündére támadna fel a halottak földjéből.”38 Sehol Itáliában, ahogy Goldoni gondolta, és sehol a világon, amint Anatole France írta, csak Toscanában? Ki ellenpontozhatná ezt szavahihetőbben, mint Stendhal – ráadásul Toscanától délre, és attól északabbra is? Délen „megkapó a római Campagna csodálatos magánya” – konstatálta 1817-ben.39 Stendhal rajongása tíz esztendő múltán is változatlan, sőt tovább mélyült. „A tájkép fölséges; nem kopár lapály, erőteljes növényzet tenyészik rajta. A legtöbb látképen a római vízvezeték egy-egy maradványa, vagy egyegy romba dőlt síremlék uralkodik, s ez hasonlíthatatlan nagyságot kölcsönöz ennek a római campagnának. A természet szépségeinek hatását a művészet szépségei fokoz34 Az említett városok befogadói élményére egy másik, az építészetről szóló tanulmányban térhetünk ki. 35 Például Orlandi, Gian Carlo: Toscana. La piů bella regione italiana natura, storia, arte. Bologna, Officina Grafica Bolognese, 1998. 36 Goldoni, Carlo: Emlékezései. Gondolat, Bp., 1963. 181. 37 France, Anatole: A vörös liliom. Kriterion, Bukarest, 1989. 81–82. 38 Stendhal: Séták Itáliában (Aurora). Gondolat, Bp., 1961. 164. 39 Ua., 289.
976
zák itt, s föloldják bennünk azt az elteltséget, ami a természeti tájakban való gyönyörködés nagy tehertétele. Svájcban például gyakran előfordul, hogy egyik percben a leghevesebben csodálkozunk, s a másikban már unatkozunk. Itt viszont lelkünk folyton azzal a nagy néppel foglalkozik, amely már eltűnt a föld színéről.”40 Gogolnak a Pétervári elbeszélések (1835) című kötetében jelent meg az a remekbe szabott írása, amely inkább nevezhető himnikus útleírásnak vagy legalábbis emelkedett hangú esszének, mintsem novellának. Ebben A revizor és a Holt lelkek szatirikus tollú szerzője olyan szívből jövő elragadtatással teríti elénk dallamosan szép mondatait Itáliáról – köztük a Róma környéki tájról, hogy azt a kortárs nyugati költők is megirigyelhették volna. „Gyönyörűek voltak a hallgatag, néptelen római mezők, leírhatatlan nyugalommal terültek el körös-körül, rajtuk elszórtan pogány templomok romjai, aranyosfejű, sárga virágtenger közepén, vagy parázsló vörös vadmák között. Bármerre nézett, mindenütt más csoda fogadta. Egyik oldalon a föld éles vonalban metszi a látókört, a viaduktok boltívei mintegy a levegőben állnak, rátapadnak az ezüstösen fénylő égre. A másik oldalon hegyek csillognak, nem hirtelen, szakadozottan törnek fel a magasba, mint Tirolban vagy Svájcban, harmonikus vonalaik hajladozva, hullámosan húzódnak a csodálatosan átlátszó levegőben, mintha az égbe akarnának repülni.”41 Stendhal nagy észak-itáliai tájélménye – a római Campagnával történt első találkozásának évében – a Comói-tó. Egy bárkában ülve „megpillantottuk az elragadó tramezzinai partot és bájos kis völgyeit. Ezeket észak felől magas hegység védi, úgyhogy klímájuk olyan, akár Rómáé… A Comói-tó körüli hegyeket egészen csúcsukig gesztenyeerdők borítják. A falvak a hegyek derekán fekszenek; már messziről elárulja őket a fák fölé magasodó templomtornyuk. A harangszó, melyet lágy zsongássá tompít a távolság és a hullámcsobogás, visszhangot ver a szenvedő szívben. De hogyan is lehetne leírni ezt a meghatottságot? Csak az tudja átérezni, aki szereti a művészetet; aki szerelmes és boldogtalan.”42 Stendhal magasan és művészien realista író, miközben romantikus lélek is. Különösen ilyen volt ifjúságában, amikor a (téma)világát meghatározó élményanyagát gyűjtögette. Konkrétan szólva: a Comói-tó természeti és emberi „szövegkörnyezete” által keltett hatások őszinteségét, mélységét és maradandóságát az bizonyítja, hogy az útinapló idézett mondatai szinte szó szerint megismétlődnek A pármai kolostor vonzó és emelkedett lelkű hősnője érzéseinek elbeszélésekor.43 40
Gogol, Nyikolaj Vasziljevics: Róma. In: Művei. Európa, Bp., 1971. 1. kötet, 801. Lásd: 39. jegyzet, 264–265. 42 „»A domboldalakon megbújó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötven lépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjadó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon – ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! – az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyul, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak ezt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess és örülj!« – elbűvölő táj, szebb a világ minden más látványánál – a grófné megint tizenhat évesnek érezte magát.” (Stendhal: A pármai kolostor. Európa, Bp., 1976. 30–31.) 43 Stendhal: Pauline Périer-Lagrange-nak. In: Bizalmas írások. Naplórészletek. Levelek (Stendhal művei, 8. kötet). Magyar Helikon, Bp., 1970. 354. 41
977
Az utat szegélyező „zsenge gesztenyefák”, a környező „csodálatos szőlők” és egyáltalán a „félóránként változó”, „fönséges táj” szépségét „a híres Magyarországon”, közelebbről Kismarton környékén, már korábban (1809) észrevételezte a Napóleon szolgálatában álló ifjú Beyle.44 Csak föltételezni tudjuk, hogy miket írt volna Stendhal, ha sorsa hazánk más tájaira is elvezeti. Vajon meglátta volna-e a hasonlatosságot a Dunántúlon Itália és Pannónia között; ha nem is olyan bensőségesen, ahogyan Babits Szekszárd és Esztergom környékén megélte?45 Amit e tekintetben Stendhal nem tehetett meg, megírta azt 1858-ban – az ő érzékeny szemére emlékeztető és művészi színvonalát elérő módon – a mi nagy írónk: Jókai Mór. „Míg a gőzös (ti. a „Kisfaludy” gőzhajó) Füredtől Keszthelyig végig hasítja a Balatont, a világ legszebb panorámája halad el szemeink előtt. Változatos halmok, majd kopár sziklás homlokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton, vagy az erdők közepéből egy-egy ős rom váza fehérlik elő, de annak a képe sem olly szomorító, mint más romjainké.”46 Jókai ugyanennek a „regényes tájleírásnak” az elején párhuzamba állítja három híres magyar tájegység társadalmi tipológiáját, pontosabban e típustan igen közérthető szimbolikáját. A „hegytelen alföld” képzelteti vele a becsülésére érdemes, „derék köznépet”: ez a tájegység a nemzet életében a jóságos „édesanya”. Az „emlékes Erdély” tünteti eléje a tiszteletre méltó arisztokráciát: ezen tájegység egyébiránt a bűvölő és elcsábító „büszke tündér”. Végül a Balaton környéke tükrözi Jókainak a szeretni való középosztályt, a táblabíró-világot: ez a tájegység a hölgyek között amúgy a vőlegényére váró, „bájos menyasszony”. „Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint költő, a Balaton vidékének nyújtom a szépség almáját.”47 A szatirikus Heine szerint a német filiszterek nagymamájukként, a francia citoyenek viszont menyasszonyukként szeretik a szabadságot.48 Az előbbi viszonyt langyos tisztelet, az utóbbit forró szenvedély jellemzi. Ha a politikai szabadságjogok helyébe most az alföldet tesszük, akkor Jókai „németként”, Petőfi pedig „franciaként” fordul a rónák világa felé. Petőfi termékeny tájköltészetének legismertebb versei közé tartozik Az alföld (1844. július), A Tisza (1847. február) és A gólya (1847. június). Az elsőnek említett opus utolsó versszakának nyitósora már az ő korában szállóigévé vált: „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!”49 Mint olvashattuk, még egyik barátjának és eszmetársának, Jókainak sem szép. (Igaz, Jókai nem is Kiskőrösön, hanem Komáromban született.) Arany János fia, Arany László is azt írta 1872-ben, hogy az „Alföld sem oly szép, mint Petőfi festé…”50 Jellemző Petőfire, hogy éppen A Tisza című versében foglalja rímes sorokba általában a természet egésze iránti, hűséges hódolatát. 44
Vö.: Babits Mihály: Útinapló. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola, Bp., 1984. 50. Jókai Mór: A Magyar Tempevölgy. Regényes tájleírás. Városi Önkormányzat, Balatonfüred, 2000. 15. 46 Ua., 3. 47 Heine, Heinrich: Angliai töredékek. In: Versek és prózai művek (A világirodalom klasszikusai). Európa, Bp., 1960. II. kötet, 164. 48 Petőfi Sándor: Az alföld. In: Összes költeményei. Szépirodalmi, Bp., 1960. 1. kötet, 137. 49 Arany László: A délibábok hőse. In: Munkái (Magyar Remekírók). Franklin-Társulat, Bp., 1904. 69. 50 Petőfi Sándor: A Tisza. In: id. mű, 2. kötet, 32. 45
978
„Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül. Oh természet, oh, dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz.”51 Amit Petőfinek ez a verse egészében kifejez, annak előzményét már megfogalmazta – mintegy tömörítve megelőlegezte – Kölcsey Ferenc egyik, 1815. október 7-én, Szatmárcsekéről keltezett levelében. „A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák. Nem poétai hely-e édes barátom?”52 Aztán megint következik a polémia a puszta iránt érzéketlenekkel, és vele a magyarázat is rejtett szépségének meglátásához. (Egyébként az első művészettörténeti jelentőségű pusztai tájképet id. Markó Károly festette 1853-ban, Magyar táj gémeskúttal címmel.) Olvassuk A gólya tizenegyedik versszakát: „És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép, Vannak szépségei, De azokat, mint a szemérmes lyány arcát, Sűrű fátyol fedi; Jó ismerősei, barátai előtt Leteszi fátyolát, S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert Tündérkisasszonyt lát.”53 Tehát Petőfi szerint az Alföld „a világ legdicsőbb tartománya”, s iránta tanúsított „nagy előszeretetét” természetesen kitűnő és szellemes prózai írásaiban is kifejezésre juttatta.54 Debrecenből, 1847. május 14-én, Kerényi Frigyeshez címezte azt a harmadik „úti” levelét, amelyben boldogságos csodálata poétikus magaslatra emelkedik. „Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka. Megállok közepeden, s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem! … Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, leborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít.”55
51
Kölcsey Ferenc: Kállay Ferenchez. In: Összes művei. III. kötet: Levelek. Szépirodalmi, Bp., 1960.
207. 52
Petőfi Sándor: A gólya. In: id. mű, 2. kötet, 97. Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez. In: Összes prózai művei és levelezése. Szépirodalmi, Bp., 1960. 348. 54 Ua., 337. 55 Lásd: 51. jegyzet, 136. 53
979
Petőfi feltételek nélkül és teljes odaadással vonzódott az alföldi rónasághoz; de ennek a szoros kötődésnek is kitapintható a szimbolikus társadalmi, sőt politikai üzenete. Miként a Jókai táj-képe, a Petőfié is árulkodóan önjellemző. Az előbbi ugyanis középpolgári szemléletű, rend- és „békepárti” – az utóbbi ezzel szemben következetesen plebejus és radikálisan republikánus. Petőfi népe elsősorban azé a pusztáé, amely ugyanakkor bármiféle alkut élesen elutasító szabadságigényének valóságos szimbóluma is. „Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.”56 A „rónák végtelenje” más szavakkal: a „tenger pusztaság”. Petőfi nem szeszélyének enged, hanem gyökeréig hű önmagához, amikor 1847 májusának végén már határozottan azt tervezte, hogy azon a nyáron megnézi a tengert is. (Valójában a La Manche csatornát, átkelvén majdan Franciaországból Angliába.) „Megnézem a tengert, melyet olyannyira ohajtok már látni, mert hisz az rokona szívemnek: mély és viharos.”57 Mint már utaltunk rá, Turgenyev az erdő fölidézésétől jutott el a tengerrel való összehasonlításig;58 Petőfi viszont a puszta élményétől a tenger utáni – beteljesületlen – vágyakozásig. A francia Rousseau lényegében ugyanúgy republikánus és plebejus világnézetű gondolkodó, mint Petőfi. Ám mégsem a pórias síksághoz, hanem az arisztokratikus és „vadregényes” magaslati természeti világhoz vonzódott. Ellentétben szellemi rokonával, Jean-Jacques Magyarországon éppen nem a Hortobágyot, hanem teljességgel a „zordon Kárpátokat” választotta volna magának. „A sík táj, bármily gyönyörű legyen is, az én szememben nem szép. Zúgó patakok, bércek, fenyvesek, sötét erdők, hegyláncok, göröngyös ösvényeken fel és le, mellettem félelmetes szakadékok – ez kell nekem.”59 Mi ennek a homlokegyenest ellentétes ízlésbeli különbségnek az oka természeti esztétikumhoz való viszony terén? A többnyire Párizsban és környékén élő Rousseau „genfi polgár”, akinek eszményített népe – Svájcban vagy Korzika szigetén – főként hegyekben és völgyekben, sziklák között és erdőkben, a két kezével küzd a mindennapi megélhetésért. De éppen azért, mert önellátóan gazdálkodik, független és szabad ez a nép – vagy azzá válhat. Ellentétben például Oroszországgal vagy az iszlám országaival, ahol sohasem lehetséges más politikai rend, mint a monarchiáé és a zsarnokságé.60 Petőfi szemében (A gólya) a délibábos pusztát személyesíti meg a „tündérkisasszony”; Jókai országnézetében (A Magyar Tempevölgy) viszont Erdélyországot képviseli egy „büszke tündér”. Petőfi egész költői géniusza mégis kevésnek bizonyul: a magyar irodalomban nem az Alföld, hanem Erdély a „tündérország”. Közismert, hogy Móricz történelmi regénytrilógiájának első része 1922-ben a Tündérkert. Az már ke56
Lásd: 54. jegyzet, 345. Lásd: 13. jegyzet 58 Rousseau, Jean-Jacques: Vallomások (Helikon Klasszikusok). Magyar Helikon, Bp., 1962. 172. 59 Vö.: Uő.: A társadalmi szerződésről avagy a politikai jog elvei. In: Értekezések és filozófiai levelek. Magyar Helikon, Bp., 1978. 544. 60 Idézi: Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában. Gondolat, Bp., 1978. 5. 57
980
vésbé, hogy a hortus imaginarius első leírását Verancsics Antal humanista történetírása fogalmazta meg 1541 és 1571 között. Imigyen szólva a tartományról: „gyönyörű árnyas ligetei vannak, soha ki nem apadó patakok öntözik, mindenfelé napsütött és szőlőhozó dombok emelkednek s csaknem mindegyik alatt, mindkét oldalt, széles síkság húzódik. Földje egyébként mindenhol bármire igen alkalmas s ha mindent figyelembe veszünk, minden tájjal, amely talajának termékenységével, terményeinek bőségével, nyájainak sokaságával, folyókkal, forrásokkal, vízesésekkel, szelíd éghajlattal, egyszóval mindennel, amire csak embernek szüksége van, dicsekedhetik, össze lehet mérni, egyik mögött sem marad el és a legtöbbet fölülmúlja”.61 „Tán csodállak, ámde nem szeretlek” – veti oda Petőfi hetykén a Kárpátoknak Az alföld első versszakában.62 Ezeket a szavakat az általános iskolából mindenki ismerheti. De azt még a bölcsészkaron eltöltött évekből sem bizonyosan, hogy költőnk a Kárpátokat nem talán, hanem tényleg megcsodálta. Sőt: a maga kivételes módján meg is szerette. Ezt Petőfinek nem valamelyik verse, hanem két kitűnő prózai írásának több toposza bizonyítja. Az 1845-ös Úti jegyzetekben olvasható, hogy Eperjes tájékánál Magyarországon „nem sok szebb lehet”; hogy belátott „a gyönyörű Szepes tündérvölgyébe”; hogy Késmárkról elindulván „gyönyörittasan” szemlélte a Tátrát: „egész pompájában, mint valami alvó szép leányt”. Petőfinek föltűnik, hogy Rozsnyótól Pelsőcig a völgy „egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő”. Igaz ugyan, hogy Petőfi mindeközben mégsem vált hűtlenné a Kiskunsághoz, mert lelke – Eperjes és Lőcse között – „visszaszállt a Kárpátokról édes hazájába, a szép alföldre”63 Az 1847-es Úti levelek egyikében arról értesíti Kerényi Frigyest, hogy Nyirestetőn „van egy fölséges kilátás”. Egy korábbi levelében Bejéről pedig egy egész vármegyét emel esztétikai piedesztálra. „Magyarország legszebb megyéinek egyike Gömör, s ennek ismét legszebb vidéke Murány.”64 Az alföld és A Tisza költőjéről sokan okkal nem feltételezték, hogy éppen az ő soraival kanyarodik vissza gondolatmenetünk Svájchoz. Petőfinek erre a párhuzamra az a Szinva kínált lehetőséget, amely „számos zuhatagot képez, fönn pedig a hegyen tóba gyűl, melynek vize sötétzöld, mint hogy tükre az őt környező bércek erdejének. Az ember azt gondolja, hogy legalábbis Helvéciában van, Helvécia valamelyik szebb vidékén.” Svájc vitathatatlanul lenyűgöző, de Magyarország sem maradhat el nagyon meszsze tőle, ha egy másik nagy költőnknek a Cuha völgye, Csesznek és Zirc juttatja eszébe a kantonok földjét. Szabó Lőrinc, az ifjú hírlapíró, lelkendezve fedezi föl 1922. július 16án, hogy „valóságos Svájc itt a Bakony, leírhatatlanul gyönyörű, miniatűr Svájc!”65 A természet világa és szépsége, fenségessége és bármiféle esztétikuma azonban nem merül ki a mégoly rengeteg víz- és földfélékben, síkságokban és domborulatokban, hegyekben és völgyekben, erdőkben és mezőkben, állatokban és növényekben, 61
Lásd: 51. jegyzet, 136. Vö.: 54. jegyzet, 258., 260., 262. és 264. 63 Id. mű, 376. és 357. 64 Id. mű, 359. 65 Szabó Lőrinc: Utazás a Bakony szívében. A Cuha völgye – Zirc és a ciszterciták. In: Emlékezések és publicisztikai írások (Osiris Klasszikusok). Osiris, Bp., 2003. 1. kötet, 31. 62
981
kőzetekben és ásványokban stb. Ha a természet végtelen és kimeríthetetlen, akkor esztétikai gazdagsága is vég nélküli és föltérképezhetetlen. Ugyanakkor az ember szemszögéből mindezen határtalanság kétirányú: teleszkopikus és mikroszkopikus. A nappali égbolton felhőket, az estin csillagokat, például a bőrünkön rovátkákat látunk – ez a megfigyelés maximum napszemüveget vagy nagyítólencsét igényel. De még milyen csodálatos természeti világokat tárnak föl az eddig konstruált műholdak, röntgengépek és elektronmikroszkópok, illetve az ezek segítségével készült fényképfelvételek! Fölfelé kinyílik az emberi szemnek az univerzum: a Naprendszertől a távoli galaxisokig; lefelé föltárul az anyag az atomok és a sejtek szerkezetéig. Ilyen vizuális és ezzel kapcsolatos gondolati élményeket, horizontunk meghökkentő kitágulását már 1956 óta kínálja nekünk Kepes György albuma és szöveggyűjteménye: A világ új képe a művészetben és a tudományban címmel. * A romantika a tájképfestészet jelentős előretörésének a kora a művészet történetében. Ez egyszerre igaz mind mennyiségi, mind pedig minőségi értelemben. Az alábbiakban mi is nevesítve utalunk rá, hogy már a XV–XVII. században megszülettek Itáliában és Németalföldön azok a megismételhetetlen és utolérhetetlen remekművek, amelyek több-kevesebb arányban jelenítették meg a tájat. Számottevő azonban a nézetkülönbség a reneszánsz és a barokk kor között. A XV–XVI. századi Leonardo ugyanis még őszintén – bár zseniálisan – háttérként ábrázolta a tájat; míg a római Francia Akadémia mérvadó mestereinek képein a címadó cselekmény valójában csupán ürügy a tájnak mint környező világnak részletes megmutatására. A romantikus tájkép újdonsága, hogy radikálisan szakított ezzel a korábban kvázi kötelező képi konvencióval. A megfestett tájból teljesen eltünedezett az ember, fölerősödött viszont az érdeklődés a középkori eredetű építészeti örökség iránt. Milyen tájképet kívántak maguknak a XIX. században szocializálódó emberek? A tipikus jelenség mentális okait és irodalmi motivációit Zola 1868. május 24-én, egy képzőművészeti kritika keretében világította meg. „Őserdőket kívánunk, amelyekben eltévedhetünk. Megzavart idegrendszerünket sétáltatjuk a szabadban, érzékenyen a levegő legkisebb fuvallata iránt, érdeklődéssel szemlélve a tó kéklő szigetecskéit, az ég aljának rózsás színét. Rousseau, Chateaubriand, Lamartine és Musset fiai vagyunk. Számunkra a táj lélekbe markoló és testvéri életet él; innen van, hogy egy öreg tölgy, egy galagonyasor, egy moha foltjának megpillantása gyakran könnyekig meghat.”66 Mindezek a változások egyszerre befolyásolták a XIX. század embereinek szemléleti viszonyát a természethez és a festészethez is. „Annyira megszoktuk – írta például Tolsztoj 1857-ben –, hogy a művészetet a természettel összekeverjük, hogy a természetnek azokat a jelenségeit, amelyekkel festményen nem találkoztunk, igen gyakran természetellenesnek érezzük, mintha a természet volna nem természetes s megfordítva: azokat a jelenségeket, amelyek festményeken túlságosan gyakran ismétlődnek, elcsépelteknek érezzük, némely látkép pedig, amelyet nagyon átjár egy gondolat vagy érzés, ha a valóságban találkozunk velük, mesterkéltnek tűnik fel.”67 66 Zola, Émile: Az 1868. évi Szalon: A tájképfestők (A művészettörténet forrásai). In: Válogatott művészeti írásai. Képzőművészeti Alap, Bp., 1961. 123. 67 Tolsztoj, Lev Nyikolajevics: Ifjúság. In: Művei. 1. kötet. Magyar Helikon, Bp., 1964. 252.
982
A reneszánsz idején már fölbukkan, a romantika óta pedig egyre gyakoribbá válik az a sajátos érzék- és emléktársítás, amelynek során a befogadó a táj láttán képi élményekre (vagy költői leírásokra68) gondol. (Korábban már utaltunk rá, hogy Balzac, Prus és Flaubert egy-egy regényének szereplőiben a pálmák, a fenyők és egyéb magasra nőtt fák középkori katedrálisok képzetét keltették.69) Most azonban természetszerűleg néhány nevezetes festészeti asszociációra fokuszál gondolatmenetünk. Tiziano barátja és egyik modellje, az írásai okán általában hírhedt, de levelei révén méltán híres író(fejedelem), 1544 májusában a Canal Grandéra néző palotájából egy episztolát küldött a festő(fejedelem)nek. „A levegő olyan volt – kezdte »ecsetelni« a látottakat Aretino –, mint amilyennek szeretnék azok festeni, akik irigykednek Rád, mert nem tudnak versenyezni Veled, aki máris látod, amit elmesélek. Először is képzeld el a házakat, melyek – pedig igazi kövekből valók – mintha valami átlátszó anyagból lettek volna. Azután képzeld el a levegőt, melyet egyes helyeken tisztának és elevennek, másokon zavarosnak és halottnak láttam. S gondold csak, hogyan csodálkoztam el a felhőkön. Sűrű nedvességből álltak és szemben közel voltak a házak tetejéhez, balra magasan lebegtek, jobbra pedig barnásfeketébe játszó árnyék borította őket. Meglepődtem a színek gazdagságán, mi bennük mutatkozott. A legközelebbiek a nap tüzének lángjaiban égtek, a legtávolabbiak a mínium kevésbé élénk izzásában piroslottak. Ó, milyen szép kezeléssel festette a természet ecsetje a levegőt ott túl, úgy választva azt el a palotáktól, ahogyan Vecellio szokta tájképeiben. Bizonyos részeken kékeszöld szín tűnt elő, másokon zöldeskék, melyeket a természet szeszélye a mesterek mestereként kevert. A világos és sötét színekkel oly gyönyörűen elmosott és kiemelt, amit ki akart emelni, hogy én, aki tudom, hogy a Te színezésed mennyire az ő szelleméből vett szellem, háromszor vagy négyszer felkiáltottam: Ó, Tiziano, hol vagy most? Hitemre, ha megfestenéd, amit most elbeszéltem, az embereket arra a csodálatra indítanád, mely engem egészen összezavart, úgyhogy gyönyörködtem abban, amit elmeséltem, mindaddig, míg el nem tűnt ez a kápráztató festmény.”70 Tulajdonképpen nem is nagyon meglepő, viszont nagyon érdekes, hogy évszázadokkal később egy másik, egy német író(fejedelem) Velencében ugyanezt a látványélményt élte meg, ugyanezzel a művészettörténeti képzettársítással. „Mikor csillogó napfényben a lagúnákon jártam, s elnéztem evezés közben a gondolák peremén könnyedén lebegő, tarka ruhás gondolieréket, ahogy a halványzöld víztükör fölött kirajzolódnak a kék levegőben: ott állt előttem a velencei iskola legjobb, legüdébb képe. A napfény vakító villogással emelte ki a helyi színeket, s még az árnyékok is oly világosak voltak, hogy alkalomadtán fényeknek is beillettek volna. Ugyanígy a tengerzöld víz visszaverődései. Világosra világossal festve az egész, úgyhogy egyenesen kellettek rá a tajtékot vető habok és a villanó sugarak, föltenni az i-re a pontot. Tizianóban és Paolóban a legnagyobb fokban megvolt ez a világosság; ha valamelyik képükön nem találkozik vele az ember, az vagy megfakult, vagy átfestették” – írta 68
Például Stendhalnak 1837 júliusában, a franciaországi Vannes „vad és sivár” völgyének láttán Walter Scott „legszebb leírásai” jutottak az eszébe. (Vö.: Francia földön. Egy turista feljegyzései (Stendhal művei, 10. kötet). Magyar Helikon, Bp., 1975. 354–355. 69 Lásd: 21. jegyzet 70 Aretino, Pietro: Válogatott írásai (Európai Antológia). Gondolat, Bp., 1959. 163–164. Lásd: 17. jegyzet, 123.
983
Goethe 1786. október 8-án.71 Tiziano festészete azonban korántsem lokális, hanem minden tekintetben egyetemes jelentésű és jelentőségű művészet. Az előbbit bizonyítja, hogy Stendhalnak már saját hazájában, Vourey kastélya és az Ise`re folyó láttán bukkant föl Tiziano ragyogó szelleme. Van Goghot 1878-ban a belgiumi Borinage környéki táj id. Pieter Brueghel festményeire, sőt Albrecht Dürer metszeteire is emlékeztette.72 Amikor a francia Barre`s a XX. század elején Toledóban tartózkodott, őt is megfogta a környék arculatának a Prado termeiből megismert pikturális háttere. „A végtelenbe nyúló táj – írta 1911-ben megjelent, kiváló esszéjében – fakó színt ölt, csak egy zöld felhő lebeg a vörhenyes talaj fölött. Íme, ez tanúságot tesz a spanyol festészet értelméről. Ez a kopár föld éppúgy hat ránk, mint Velázquez vagy Greco egy képe: ugyanaz a színhatása és nagyszerűsége. Minden arról a kérlelhetetlen akaratról tanúskodik, hogy szép legyen.”73 Amikor Goethe a porosz intervenciós hadsereg kötelékében részt vett az 1792-es franciaországi hadjáratban, útjuk Luxemburgot is érintette. Goethe szemében különös látványt nyújtanak a luxemburgi hegyek és völgyek sziklái és lapályai, teraszos kertjei és „a tájképet élénkítő kéjlakai”. De a lényeg az, ami ebből a pompás panorámából következik. „Annyi nagyság párosul itt bájjal, annyi komolyság kellemmel, hogy igazán örvendetes lett volna, ha pazar tehetségét Poussin ilyen térségekben is kifejti.”74 Húsz évvel később Victor Hugónak jut az eszébe a francia barokk festő neve, a nyugat-németországi Lauffenben. „Bájos kis patakok csörgedeznek a moha alatt: Poussin árkádiai pásztorainak patakocskái…”75 Ebben a tanulmányban Stendhallal már jártunk a római Campagnán. Turgenyevvel (aki 1857-ben tartózkodott ott, de emlékeit csak négy évvel később írta meg) most ismét visszatérünk oda. De a tájjal együtt csupáncsak Claude Lorrain nagyobb dicsőségére; szemben mindenki mással: tájképfestőkkel és írókkal, ideértve még Gogolt is.76 Elindulván Frascati felé, útjuk olyan csodálatosan örökzöld, több száz esztendős tölgyek között vezetett, amelyeknek „klasszikus körvonalaiban Poussin és Lorrain is gyönyörködhettek”.77 Stendhal viszont az Elbához közel, Bautzenben, 1813-ban „ismert rá” a francia festészet római mesterének motívumaira. „Táborunk mögött Claude Lorrain ecsetére méltó, elbűvölő táj terül el, a dombhajlatban változatos árnyalatú, különféle facsemeték. A legszebb fák elöl állnak, szabálytalan csoportokban, egy réten”78 Természeti táj és tájképfestészet befogadói összekapcsolásában alapvetően két út lehetséges. Az egyik az, amikor a természet adta esztétikum értő élvezője saját eredeti közegében idézi meg a festőt. Ezt tette Aretino és Goethe Tizianóval Velencében, Van Gogh a németalföldiekkel Belgiumban (egyébként Dürer is járt ott), Barre`s Grecóval és Velázquezzel Toledóban, Turgenyev Claude Lorrainnel és Poussinnel a római 71 72
Vö.: 69. jegyzet, 463. Vö.: Gogh, Vincent van: Levelei (A művészettörténet forrásai). Képzőművészeti Alap, Bp., 1964.
158 73
Barre`s, Maurice: Greco avagy Toledo titka. Gondolat, Bp., 1990. 41. Lásd: 11/2. jegyzet, 533. 75 Hugo, Victor: A Rajna. Levelek egy barátomhoz. Gutenberg, Bp., 1929. II. kötet, 232. 76 Vö.: Turgenyev, Ivan Szergejevics: Emlékezés A. A. Ivanovra. In: Visszaemlékezések, levelek, 74
34. 77 78
Vö.: Id. mű, 40. Stendhal: Naplórészletek. In: Bizalmas írások, 258.
984
Campagnán; majd Juhász Gyula 1926-ban Tornyai Jánossal, Endre Bélával és Rudnay Gyulával Hódmezővásárhelyen.79 A másik út az, amikor a hasonló érzékenységű, beállítódású és tájékozottságú, de szerencsésebb vagy talán innovatívabb befogadó adaptálja a festőt egy másik, elvileg neki megfelelő természeti világba. Ezt tette Stendhal Tizianóval és Lorrainnel, Goethe és Victor Hugo Poussinnel, majd 1918-ban Thomas Mann Lorrainnel.80 És Justh Zsigmond is egy francia szimbolista kortársával. Hazai naplójának 1889. április 15-i följegyzése tanúsítja, hogy milyen finom esztétikai szenzációval ajándékozta meg őt a kikeleti természet a pesti Városligetben vagy „városerdőben”. „Gyönyörű tavaszi nap, elragadó színhatások. A szürkés alaptónusból finoman kiemelkedő halványzöld levélkék, rügyek, a nyírfák fehér sudár törzsei, a szürkéskék égboltot visszaverő tó Puvis de Chavannes színeire emlékeztet.”81
79
Vö.: Juhász Gyula: Hódmezővásárhely. In: Összes művei. 7. kötet. Akadémiai, Bp., 1969. 295. Vö.: Mann, Thomas: Úr és kutya. Idill. In: Elbeszélések. Fiorenza (Thomas Mann művei, 2. kötet). Magyar Helikon, Bp., 1968. 723. 81 Justh Zsigmond: Naplója és levelei. Szépirodalmi, Bp., 1977. 377. 80
985
BILLINGER EDIT
„Csak a hangját halljam!“ Talán értéktelen az ember, ha testvérei között van? Megrágalmazzák és leköpik, gúny és szitok a jussa, jól tudom, ha jót tesz, bár nem látszik annak. „Belépés a pártba”
Akár ez a bachmanni idézet lehetne a mottója az éles hangú vitának, amelyet a költő mindaddig zárolt verseinek kiadása (Nem tudok jobb világot) szított a német irodalomkritika körében. De volt-e már olyan Bachmann-kiadvány, amely nem szított éles hangú vitát? (Talán az első két ujjongva ünnepelt verseskötettől – Kimért idő (1953) és Fohász a Nagymedvéhez (1956) – eltekintve.) Ingeborg Bachmann kezdettől fogva felkavarta a kedélyeket, megosztva az olvasókat, a kritikát, ma mégis – vagy talán éppen ezért – a német ajkú irodalom első számú kultikus alakja. Legendák keringnek félszeg bájáról, magával ragadó „megfontolt” eleganciájáról, amellyel „átbukdácsol” a fellépésein, mintha ez így lenne rendjén, amíg ki nem derül (nem derül ki, csak évekkel a halála után), hogy tizenhárom dioptriás szemüvegre lenne szüksége, amelyet hiúságból nem visel, a kontaktlencsét pedig nem bírja a szeme. A közismert fotó, az újságot olvasó Bachmann: képtelen kép. A díva, aki szórakozottságból hol ezt, hol azt potyogtat el, amit azután nem emel fel, mintegy a férfiakat ugráltatván: szintén képtelen kép. Ha lehajol és vakon tapogat utána, azonnal kiderül a turpisság. A szinte ceremoniális, kimért mozdulatok, a lassú járás, a kéziratlapok szüntelen összekeverése – mind, mind a Bachmann-mítosz része: egy testi fogyatékosság lehetőleg elegáns átjátszása. A legenda a Gruppe 47 1952-es felolvasóestjén indul útjára. Ingeborg Bachmann a közismert zeneszerzőnek Hans Werner Henzének – akihez ettől kezdve életre szóló barátság fűzi majd – Heimatschriftstellerként, népi íróként mutatkozik be, aki az összejövetelen csak megfigyelőként van jelen. A hazugságra másnapi – hatalmas sikert arató – szereplésén derül fény, amelyen a Kimért idő verseiből olvas, s amely szégyenlős suttogásba fullad, majd a költő öntudatlan összeesésével végződik. A verseket végül, írójuk helyett, a csoport egy másik tagja olvassa fel. Ingeborg Bachmann elnyeri velük a Gruppe 47 díját – a mítosz, a labilis, törékeny, folyton segítségre szoruló, sztárallűrökkel rendelkező, ámde zseniális költő mítosza megszületett. Hogy Bachmann később a Malinában előre megírja önnön tűzhalálát. Hogy mások szerint azonban már tíz évvel a Malina megjelenése előtt, 1963-ban meghal, azaz azóta a legkülönfélébb halálnemekben haldoklik, amikor is tönkremegy a Max Frischhez fűződő kapcsolata („Életem legnagyobb veresége”). Hogy Max Frisch a Bachmann család szemében a mai napig Ingeborg gyilkosának számít, aki már 1964-ben a Gantenbein legyen a nevem című Frischregényben, ebben a „véres könyvben” elevenen felboncoltnak érzi magát, s
986
aki dühében elégeti Max Frisch naplóját, ne jelenhessenek meg a róla szóló oldalak (erről egy másik Frisch-regényben, a Montaukban olvashatunk 1975ben). Hogy Bachmann házvezetőnője végül, amikor a költő valóban – mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva – égési sérülésekkel kerül egy római kórházba, kilétének bizonyítékaként minden személyes irat híján, kizárólag éppen „a nagy könyvet”, a Malinát tudja felmutatni. Hogy a baleset körülményei a mai napig tisztázatlanok. Hogy Bachmann csak megégése másnapján hív segítséget, akkor is csak azért, mert ahogy mondja, „egy kicsit leforrázta magát”, s végül hogy a kórházban három héttel a tűz után az orvos szerint azért hal bele égési sérüléseibe, mert nem is akar élni – mindez tovább és tovább szövi a Bachmann-mítoszt. És ugyanez a mítosz íródik tovább a mai napig – semmit sem veszítve teremtő erejéből. Huszonhét évvel Ingeborg Bachmann halála után az irodalmi örökösök a költő hagyatékának rendezgetése közben mindeddig elzárt írásokra bukkantak, amelyeket most mégis a nyilvánosság elé tártak. A hagyaték kezelői, a Bachmann testvérek, Isolde Moser és Heinz Bachmann azzal indokolják az Ingeborg által nem megjelentetésre szánt és korántsem kész versek kiadását, hogy a költő azokat – egyéb kéziratokkal, vázlatokkal és levelekkel ellentétben – nem semmisítette meg. Döntésükben megerősítette őket az a tény is, hogy Bachmann „Halálnemek” ciklusa – amelyek körébe a Nem tudok jobb világot írásai is tartoznak – szintén megjelentek már, még ha töredékként és nehezen érthetően is, azok mégis a bachmanni világkép részét képezik. Isolde Moser és társainak (Heinzon kívül ugyanis Isolde egyik fia, Christian Moser is a kötet szerkesztői közé tartozik) kiadása azonban – a Halálnemekkel ellentétben – minden magyarázatot, keltezést és életrajzi háttértörténetet nélkülöz, amely egy hasonló jellegű kötet kritikai kiadásához és megértéséhez elengedhetetlen volna. A könyv így nehézkesnek, érthetetlennek és nem utolsósorban indiszkrétnek hat. Ez utóbbi annál inkább meglepő, mivel éppen Isolde Moser gördít, Ingeborg magánéletének védelme érdekében, évek óta akadályt a költő művének mindenre kiterjedő irodalmi vitája elé, és ő volt az, aki megakadályozta, hogy a Bachmann életéről szóló képes albumba bekerüljön Max Frisch fotója. A Nem tudok jobb világot versei azonban éppen a Max Frisch által okozott életre szóló és soha többé ki nem hevert csalódás irodalmi megnyilvánulásai, az 1962–64-es évek segélykérései, sikolyai, vádaskodásai. A kézirat rendkívül személyes hangvételű, nemegyszer csupasz indulatokkal, gyűlölettel, önsajnálattal terhes, nemcsak Bachmann szerelmi csalódásának, hanem lelki és főként alkotói válságának megnyilatkozása is, a közel tízéves hallgatás „gyümölcse” (Bachmann ugyanis 1961 és 1971 között semmit sem publikál) – ámde nem a költőtől megszokott „minőségi szófalatok”. A töredékek, amelyek kiadását a kritika az Isolde Moser által Max Frisch ellen vezetett bosszúhadjárat részének – s így „feleslegesnek” és „rombolónak” – tekinti, ennek ellenére hiányt pótolnak. A versek éppúgy a Bachmann-műhöz tartoznak és az életmű megértését szolgálják, mint a több száz továbbra is elzárt töredék, a 2008-ban kiadható várva várt Bachmann–Celan-levelezés, a 2012-ben „felszabaduló” Frisch-korrespondencia, vagy Bachmann egészében 2025-ig la-
987
kat alatt őrzött levelezése. A Nem tudok jobb világot versei nem utolsósorban azt bizonyítják, hogy Bachmann – noha réges-régen hátat fordított a lírának – továbbra is elsősorban lírában gondolkodik, még ha a töredékek nagy része, többszörös átírás, valamint a versek személyes sérelmektől és indulatoktól való felszabadítása után, végül mégis a „Halálnemek” prózájába ágyazódnak. A kötetbe néhány a nyílt hagyaték részét képező és Hans Höller terjedelmes kritikai kiadásában már 1998-ban megjelent vers is bekerül, így a „Hanghatár”, „Az ellenség kezén” és a „Vencel tér”. A töredékek témaköreiket tekintve – erőszak és agresszivitás, az ÉN valós és képzelt korlátai, egzisztenciális és nyelvi válság – nemcsak a „Halálnemek” regényciklusával folytatnak párbeszédet, hanem éppúgy a korai versekkel („Máról mára”) és egyéb prózai írásokkal (Harmincadik év) is. A kötet jó néhány eredeti Bachmann-kéziratot is tartalmaz (itt például a „Minden elveszett” és „Az ellenség kezén” című jegyzetoldalak). Ingeborg Bachmann ma nyolcvanegy éves volna – és immár harmincnégy éve halott. Hangja azonban mit sem veszített erejéből. Ahogyan a költő római barátait és későbbi összegyűjtött művének kiadóit, Inge von Weidenbaumot vagy Christine Koschelt kérte, amikor elkapta őt a félelem: „Beszéljen, beszéljen, mindegy, miről, csak a hangját halljam!” – éppoly fontos és megnyugtató a mai napig minden egyes Bachmann-kiadvány, a sikerültek és a kevésbé szerencsések is. Lényeg, hogy a hangját halljuk. Magyarul is. Akármiről is beszél.
Orhan Pamuk tizenöt–tizenhat éves korában készítette ezt a fényképet a szobájából
KÜLFÖLDI SZERZŐINK
INGEBORG BACHMANN (1926–1973) osztrák költőnő. Egyetemi tanulmányait Innsbruckban, Grazban és Bécsben végezte, itt szerzett 1950-ben doktori fokozatot, Heideggerről írt értekezésével. Munkatársa volt több neves lapnak, folyóiratnak. 1953-ban megjelent lírai kötetét, a Die gestrundete Zeit-et (Az időzített idő) a nyugatnémet Gruppe 47 díjával tüntették ki. 1960-ban a frankfurti egyetemen előadás-sorozatot tartott, ez az alapja a Literatur also Utopie (1960, Irodalom mint utópia) című esszégyűjteményének. Lírájára jellemző a nyelvkultusz, a tömör kifejezőkészség. Az 1961-ben megjelent, nagy közönségsikert aratott prózai művének, Das dreissigste Jahrnak (A harmincadik év) is a lírai monológok a fő erősségei. Magyarul több elbeszélése és verse jelent meg, az 1972-ben megjelent Simultan elbeszéléskötet Szimultán címen 1983-ban. A Nagyvilág 1962 óta közölte, utoljára 2003/1–2. számunkban.
közül emeljük ki a Terres, travaux de coeur (Földek, szív művei, Flammarion, 1979), a Quelqu’un commence a` parler dans une chambre (Valaki beszélni kezd egy szobában, Flammarion, 1995) és a Le jour a` peine écrit (Alig megírt nap, Gallimard, 2006) címűeket.
CLAUDE ESTEBAN (1935–2006) költő, műfordító, esszéista, képzőművészeti kritikus. A Flammarion kiadó költészeti sorozatának megalapítója és hosszú időn át szerkesztője, az Argile című folyóirat főszerkesztője. Borges, Quevedo, Gongora, Machado, Lorca, Octavio Paz fordítója. 2001-ben költészeti Goncourt-díjjal, 1991-ben France Culture-díjjal, 1984-ben Mallarmé-díjjal jutalmazták, 1998 és 2004 között az egyik legnagyobb francia írószervezet, a Maison des Écrivains elnöke. Több mint negyven megjelent kötete
YVES LECLAIR (1954–) bölcsészetet és zenét tanult. Vidéki vagy éppen küldöldi utazásainak állít emléket a kínai költészet szellemét idéző, napló és költészet peremén egyensúlyozó szövegeiben, melyeket a Mercure de France kiadó jelentet meg, egyebek közt a L’or du commun (1993, Köznapok aranya), Bouts du monde (1997, Világvégek) és a Prendre l’air (2001, Légvételek) című kötetekben. Szótárat állított össze Baudelaire műveinek megértéséhez, esszét írt többek között Tristan Corbie`re költészetéről. Legutóbbi
ERICH FRIED (1921–1988) osztrák költő. 1938-ban Londonba emigrált. Első írásai 1940-ben jelentek meg. Írói tevékenysége elsősorban 1960 után bontakozott ki. 1963-ban olvasott fel felőször a Gruppe 47 ülésén. Lírájában szívesen alkalmaz ősi mitikus motívumokat, szimbolumokat, gazdag asszociatív elemeket, amelyeket új szóalkotásokkal, az adott szituációra jellemző új szókapcsolatokkal teremt meg. Műfordítóként T. S. Eliot, Dylan Thomas, Shakespeare műveit tolmácsolta. 1987ben Büchner-díjat kapott. Halála után költői díj névadója lett. Lapunk utoljára 2004/ 8. számában közölte a verseit.
989
munkája a Manuel de contemplation en montagne (A hegyi szemlélődés kézikönyve, La Table Ronde, 2005). DORIS LESSING (1919–) angol regényírónő. Élete első harminc évét egy dél-rhodesiai farmon töltötte. Kétszeri házasság után 1940-ben Angliába költözött. Hosszú ideig aktívan részt vett a kommunista mozgalomban, majd 1956 után szakított a kommunistákkal. Első regénye, The Grass is Singins (magyarul: A fű dalol, 1972) 1950-ben jelent meg. Legfontosabb írói teljesítménye egy öt kötetből álló sorozat: The Children of the Violence (Az erőszak gyermekei). The Golden Book (Az arany jegyzetfüzet) című regénye 1976ban elnyerte a francia Médicis-díjat. Magyarul olvasható: Eldorádo (kisregények, 1956). Két elbeszélése a Nagyvilágban jelent meg a hatvanas évek elején. Ther figth Child (1988) Az ötödik gyerek címen 1994ben jelent meg. 2007-ben irodalmi Nobeldíjat kapott. ORHAN PAMUK 1952. június 7-én született Isztambulban. Regényeit a világ majdnem valamennyi nyelvére lefordították. 2005-ben a Hó, legpolitikusabb regénye miatt a török nacionalisták támadásainak célpontja lett. 2006-ban Nobel-díjat kapott. Isztambul, emlékek és a város című könyvével Orhan Pamuk egy Keleten hajdan közkedvelt gyakorlathoz nyúl vissza: egy várost ír le. 2005 februárjában Pamuk felidézte az
örmény és kurd népirtást a zürichi TagesAnzeigerben: „Egymillió örményt és harmincezer kurdot öltek meg a földünkön, de senki nem mer beszélni róla.” „Hazaárulónak” bélyegezték, azzal vádolták, hogy nyilvánosan gyalázta a török önazonosságot. A bíróság felmentette Pamukot. Lapunk többször közölte a neves írót, utoljára 2007. januári számában. PATRICK SÜSKIND (1949–) Svájcban publikáló német író. 1981-ben bemutatott Der Kontrabass (A nagybőgő, 1988) című monodrámája nagy figyelmet keltett. 1985ben gyors nemzetközi sikert aratott Das Parfum (A parfüm, 1988) című stilizált horrorregényével. Lenyűgöző nyelvi virtuozitás jellemzi következő regényét, mely 1987-ben jelent meg: Die Taube (A galamb, 1989). A Nagyvilág a nyolcvanas években méltatta (Bor Ambrus: Írói jelenség vagy sikerjelenség?). FRANCISCO UMBRAL spanyol író, újságíró, esszéista. 1935-ben született. Igen jelentős irodalmi díjak, egyebek mellett a Premio Príncipe de Asturias és a Premio Cervantes kitüntetettje. Esszéírói munkásságából kiemelkednek a Madriddal kapcsolatos művei, a La teoría de Madrid (Madrid elmélete) és a Madrid, tribu urbana (Madrid, városi törzs). Legutóbb 2003-ban jelent meg könyve, a Las ligas de Madame Bovary (Madame Bovary harisnyakötője).
990
KED VES OL VASÓINK! KEDVES OLV TISZTEL T ELŐFIZET ŐINK! TISZTELT ELŐFIZETŐINK! Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk, lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba! Egy lapszám ára 600 Ft Az egy évre szóló előfizetés 2008-ban 7200 Ft
AN AGYVILÁG BARÁ TI T ÁRS ASÁG NA BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG t agdíja egy évr e 6000 Ft, évre diák oknak 3000 Ft diákoknak
ASÁG T AGJ AI A BARÁ TI T ÁRS GJAI BARÁTI TÁRS ÁRSASÁG TA ING YEN KAP JÁK A N AGYVILÁGOT! INGYEN KAPJÁK NA
A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni (fél évig a régi csekket is elfogadjuk): ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003
Kérésre csekket küldünk!
Rózsaszínű postautalványon a következő címre kérjük a befizetést: ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY 1146 Budapest, Hermina út 57–59.
Újdonság
Ha három vagy háromnál több könyvet vásárol, a feltüntetett árakból 50% kedvezményt adunk!
AZ AKCIÓ FOLYTATÓDIK!
GEORGES DUBY: A lovag, a nő és a pap – Házasság a középkori Franciaországban E. M. CIORAN: Történelem és utópia GEORGES BATAILLE: Az irodalom és a Rossz JOËL KOTEK–PIERRE RIGOULOT: A táborok évszázada JOËL KOTEK: Az ifjú gárda – Az ifjúság a KGB és a CIA között 1917–1989 VITALIJ SENTALINSZKIJ: A feltámadott szó – A KGB irodalmi archívuma A HALÁL BETEGSÉGE – Modern francia elbeszélések ÉJSZAKAI ÜGYELET – Modern észt elbeszélések FÉLTÉKENYSÉG – Modern finn elbeszélések VAN, AKIT SÓLYOM KARMOL MEG – Modern török elbeszélések PARKMOTÍVUMOK ELLENFÉNYBEN – Modern svéd elbeszélések SZERELEM A SÍNEKEN – Modern francia-belga elbeszélések A HATLAPÚ RIGÓ – Kortárs francia-belga költők ANDREJ PLATONOV: Dzsan GUSTAV HERLING-GRUDZIŃSKY: Más világ GUSTAV HERLING-GRUDZIŃSKY: A sivatag forró lehelete MARQUIS DE CUSTINE: Oroszországi levelek IGNAZIO SILONE: A titok MIGUEL DE UNAMUNO: Öt kisregény JANET MALCOLM: A hallgatag asszony – Sylvia Plathes és Ted Hughes GERMÁN ARCINIEGAS: Eldorádó délibábja – Esszék a másik Amerikáról KNUT HAMSUN: Benőtt ösvényeken KNUT HAMSUN: Élettöredékek JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Hajótöröttek könyve JOSÉ ORTEGA Y GASSET: A tömegek lázadása JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Korunk feladata JOSÉ ORTEGA Y GASSET: Regény, színház, zene – Esszék a művészetről RIMBAUD ABESSZÍNIÁBAN – Esszék RÁBA GYÖRGY: A vonakodó Cethal – Versek DOBAI PÉTER: Angyali agresszió – Írások Pier Paolo Pasoliniról és a filmről DOBAI PÉTER: Önmúltszázad – Versek DOBAI PÉTER: Ma könnyebb. Holnap messzebb – Versek DOBAI PÉTER: „Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!” FERENCZ GYŐZŐ: Hol a költészet mostanában? – Esszék, tanulmányok BÁLINT PÉTER: Nyílt kártyákkal – A levél- és naplóírásról VARGA LAJOS: Önmagunk körül – Esszék
2800 Ft 2200 Ft 2200 Ft 4600 Ft 4000 Ft 2700 Ft 2200 Ft 2200 Ft 2200 Ft 1600 Ft 980 Ft 1200 Ft 1600 Ft 1800 Ft 2400 Ft 2300 Ft 2400 Ft 980 Ft 1200 Ft 1400 Ft 1500 Ft 1600 Ft 2000 Ft 1500 Ft 2600 Ft 1900 Ft 2200 Ft 980 Ft 980 Ft 1900 Ft 980 Ft 1400 Ft 1900 Ft 1200 Ft 1600 Ft 1500 Ft
Látogassa meg weblapunkat: nagyvilag-folyoirat.hu Megrendelés: Nagyvilág Könyvkiadó, 1146 Budapest, Hermina út 57–59. Tel./fax: 06-33-484-293 e-mail cím:
[email protected]
Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre
Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail:
[email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.
ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.
Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42
