VII. Nevelésügyi Kongresszus

200802_KelemenE.qxp

76

2008.03.26.

15:38

Page 76

VII. Nevelésügyi Kongresszus Kelemen Elemér

A MAGYAR NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUSOK TÖRTÉNETE* A Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezésére 2008-ban rendezik meg a VII. Nevelésügyi Kongresszust. Indokolt tehát az eddigi kongresszusok történeti áttekintése, tapasztalataik, tanulságaik számbavétele. A tanulmány elsõsorban az egyes kongresszusok eseményeit tekinti át oktatáspolitika-történeti szempontból, és vázlatosan utal a kutatás további eredményeire. A munka részben elsõdleges forrásokon (kongresszusi jegyzõkönyvek, beszámolók, sajtóközlemények), részben a téma viszonylagos bõséges szakirodalmán alapul. 1

MAGYAR TANÍTÓK ELSÕ EGYETEMES GYÛLÉSE 1848. július 20–24. Az 1848 nyarára tervezett harmadik „protestáns tanácskozmány” a forradalmi események hatására alakult át a magyarországi nevelõk elsõ egyetemes, azaz a társadalmi különbségeken és a felekezeti elkülönülésen túllépõ, országos gyûlésévé. Az „egyetemes tanítói tanácskozmány”, amint azt a június 6-án keltezett meghívó mottójául választott hármas jelszó is tanúsítja, a polgári forradalom liberális elveinek – szabadság, egyenlõség, testvériség – jegyében ült össze, hogy a magyarországi tanítókat és tanárokat összefogva, megteremtse az egységes nemzeti „nevelési közszellemet és tanrendszert”.2 Az elsõ plenáris ülésen – az ügyrendi kérdések tisztázását követõen – határoztak a tanácskozás Tavasi Lajos3 által elõterjesztett programvázlatának, a „Javaslati irányeszmék”-nek napirendre tûzésérõl. „A köznevelés és oktatás alapelveinek megállapítására” 19 tagú választmányt jelöltek ki; az egyes iskolafokozatok és intézménytípusok fejlesztési programjának részletes kimunkálására pedig négy szakosztályt állítottak fel (kisdedóvási, elemi és mindkettõnek képezdei szakosztálya, reál- és ipartanodai szakosztály, középtanodai szakosztály, felsõtanodai szakosztály).4

* Az V. Kiss Árpád Emlékkonferencián (Debrecen, 2007. szeptember 29-én) elhangozott elõadás szerkesztett változata, amely megjelenik – 2008 elsõ negyedében – a Debreceni Egyetem által kiadott konferenciakötetben. 1 A téma átfogó feldolgozása, a korabeli dokumentumokból válogatott bõséges szemelvényekkel: FELKAI 1971a. Lásd még: ZIBOLEN 1967; KELEMEN 1993. Az egyes kongresszusokról: I. (1848): TAVASI 1848; PÉTERFY 1895; HÁDA 1913; RAVASZ 1951. – II. (1896): NAGY–BEKE–KOVÁCS 1896. – III. (1928): NÉGYESSY 1928; PAPP 1928. – IV. (1948): KISS 1948a; KISS 1948b; KISS 1971a. – V. (1970): KISS 1971.b; BAKONYI 1970. – VI. (1993): VARGÁNÉ 1993; TAKÁCS 1993. 2 Közli: OROSZ 1971, 41–47. 3 Tavasi Lajos (1814–1877): evangélikus tanár, a reformkor és a polgári forradalom nevelõi mozgalmainak egyik irányítója, a Nevelési Emléklapok alapítója, szerkesztõje. 4 Közli: OROSZ 1971, 41–47.

200802_KelemenE.qxp

2008.03.26.

15:38

Page 77

A MAGYAR NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUSOK TÖRTÉNETE

77

A nyitó ülésen elfogadott „Javaslati irányeszmék”-nek az iskolaállításról és a tanszabadságról szóló elsõ pontja szinte önmagában kitöltötte a közös vitára szánt idõkeretet, és csaknem végzetesen megosztotta a tanácskozás részvevõit. Az állami oktatás kizárólagosságát hirdetõ, illetve az egyházi privilégiumokat féltõ, egymással ütközõ nézetek ellenére végül is kialakult és a kompromisszumkeresés szándékával elfogadott közös álláspont – a tanszabadság hangsúlyozásával – az állam garanciális szerepét fogalmazta meg (a hiányzó iskolák pótlása, egységes vizsga- és képesítési rendszer, a nevelõképzés rendezése, állami tanügyigazgatás).5 A szakosztályok – az érdeklõdés hiánya miatt mûködésképtelen „reál- és ipartanodai” kivételével – „kívánataikat” és javaslataikat folyamatosan terjesztették a szakaszosan tevékenykedõ plenáris ülés elé, amely megvitatta és jóváhagyta azokat. A tanítógyûlés az elemi népoktatást – a leányokra is kiterjedõen – nemcsak kötelezõnek, hanem mindenkire nézve ingyenesnek nyilvánította, a középfokú oktatás kiterjesztését pedig – a „szaktanodák” kivételével – ugyancsak az ingyenesség révén képzelte el. Az óvodát – szociális szerepét is hangsúlyozva – a köznevelési rendszer szerves részének tekintették, amelynek mûködése, fejlesztése nem csupán társadalmi, egyleti ügy, hanem állami feladat. Felvázolták a tanítóképzés és a vele összekapcsolódó óvóképzés gyökeres reformját is. A hétévesnek képzelt gimnázium általános mûveltséget nyújtó iskola; a záró szigorlat teljesítését igazoló „képzettségi” bizonyítvány egyben a felsõtanodai továbbtanulás feltétele is. A határozat további fontos eleme az elemi és a középfokú oktatás tanügyigazgatásának – az intézményi autonómiát és az önigazgatás demokratikus elvét érvényesíteni kívánó – modern rendszere. A legfontosabb javaslatokat – petíció formájában – július 28-án egy 25 tagú küldöttség vitte Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez azzal a kéréssel, hogy „minél elõbb javasolna és eszközölne a nemzetgyûlésen nevelésügyi törvényeket”, és a további munkálatokhoz felkínálták a nevelõtársadalom közremûködési készségét és szakértelmét.6 A reformkori tanító- és tanármozgalmak kiteljesedését jelentõ kongresszus kivételes pillanatban, a forradalmi eseményekhez kapcsolódóan összegezte a nemzeti polgárosodás oktatásügyi programját, és – ugyan a körülmények alakulása folytán csak közvetett módon, de évtizedekre szólóan – irányt mutatott a modern magyarországi oktatási rendszer kiegyezést követõ kialakulásának és dualizmus kori fejlõdésének. Eredményeit és hatását tekintve egyaránt viszonyítási pontot, etalont, hivatkozási alapot jelentett a késõbbi kongresszusok számára.

MÁSODIK ORSZÁGOS ÉS EGYETEMES TANÜGYI KON GRESSZUS 1896. július 3–10. A Magyarországi Tanítók Országos Bizottsága által 1893-ban megindult elõkészítõ, szervezõmunka kezdetben az oktatásügy helyzetének reális elemzésére és az európai színvonalú, egységes magyar közoktatás megteremtésére irányult. Beke Manó szavaival: „az igazi, alkotó, cselekvõ szabadelvûség és a nemzetet boldogító, minket, tanítókat a szent célért való lelkesedében összeforrasztó testvériség” 1848 hagyományait idézõ szellemé5 6

Uo. 50., 90–92. Uo. 36.

200802_KelemenE.qxp

78

2008.03.26.

15:38

Page 78

VII. NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUS

ben.7 Az elõkészületek során azonban az iskolarendszer hiányait, a nevelõk, mindenekelõtt a tanítók élet- és munkakörülményeit, a nemzetiségi oktatás hátrányos megkülönböztetését vagy a munkásmûvelõdés kérdéseit bolygató javaslatok sorra ünneprontási szándéknak minõsültek. Ezzel egyidejûleg egyre határozottabban nyilvánult meg a magyar nyelv erõteljesebb érvényesítésének, az állami felügyelet kiterjesztésének szándéka – a nemzetiségek nyelvi asszimilációjának és az egységes magyar nemzet megteremtésének érdekében. A reprezentatív körülmények között lebonyolított kongresszus elnöki tisztét Heinrich Gusztáv, a Magyar Paedagógiai Társaság elnöke töltötte be, a tanácskozás titkára – lelke és motorja – Nagy László volt.8 A plenáris üléseken a protokolláris jellegû elnöki megnyitón és Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter üdvözlõ szavain kívül az elõre kitûzött három fõ témában hangzottak el – a szakosztályi ülések számára is irányt mutató – elõadások ismert és tekintélyes elõadók közremûködésével (Berzeviczy Albert: Az egységes nemzeti közoktatás; Sebestyén Gyula: Állam és iskola; Alexander Bernát: Az iskola belsõ életének szervezete).9 A fõ referátumok a magyar közoktatás liberális hagyományaira utalva viszonylag mérsékelt hangot ütöttek meg. A kongresszus 18 szakosztályában – a jegyzõkönyvek tanúsága szerint – nemcsak az érdeklõdõk létszámában, hanem a vita és a határozatok színvonalában is nagy különbségek mutatkoztak. A szakosztályi viták során – néhány részeredménytõl függetlenül az elõkészítõ bizottság ajánlásaihoz és a plenáris ülésen elhangzott mérsékelt hangú felhívásokhoz képest is háttérbe szorultak a magyar közoktatás megoldatlan, rendezésre váló kérdései. A súlyos, megoldásra váró oktatáspolitikai kérdések helyét az ünnepivé kerekedett eseményen részben apolitikus, belterjes szakmai meditációk, részben igencsak éles, nacionalista szellemû politikai viták, olykor durva hangnemû megnyilatkozások foglalták el. A millenniumi rendezvénysorozat részét alkotó kongresszus a dualizmus kori oktatásügyi változások ünnepi számbavételét s egyben a liberális oktatáspolitika nemzeti szempontú felülvizsgálatát jelentette. A századfordulón felerõsödõ magyar nacionalizmus erõsen megosztotta a magyar pedagógustársadalmat (is); az egyes szakosztályi viták intoleranciája, nemzetiségellenes felhangjai elõrevetítették a késõbbi tragédia árnyékát. A kongresszus kétarcúsága a modern pedagógiai irányzatokhoz való ambivalens viszonyban is megmutatkozott. A rendezvény tükrözte és – szakmai-társadalmi hatását tekintve – erõsítette a magyar nemzetpolitikában és az oktatáspolitikában is végbemenõ szemlélet- és paradigmaváltást. Az pedig már csak részben magyarázható a tanácskozás sajátos, Janus-arcú szellemiségével, sokkal inkább történelmünk csakhamar bekövetkezõ, tragikus fordulataival, hogy a második tanügyi kongresszus nem válhatott – az elõzõhöz hasonlóan – a magyar közoktatás nemzetközi tendenciákhoz igazodó, átfogó korszerûsítését indukáló, további fejlõdését meghatározó neveléstörténeti eseménnyé. 7

Közli: FELKAI 1971b, 168–174. – Idézet: 174. Heinrich Gusztáv (1845–1922): filológus, egyetemi tanár, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke. Nagy László (1857–1931): pszichológus és pedagógus, a magyar gyermektanulmányozás úttörõje; az 1890-es években a budai – Csalogány utcai – Állami Tanítónõképzõ tanára volt. 9 Berzeviczy Albert (1853–1936): mûvelõdéspolitikus, késõbb – 1903–1905 – vallás- és közoktatásügyi miniszter. Sebestyén Gyula (1848–1911): pedagógus, mûvelõdéspolitikus, az Országos Köznevelési Tanács titkára. Alexander Bernát (1850–1927): fõreáliskolai, majd egyetemi tanár, filozófus, pedagógiai író. 8

200802_KelemenE.qxp

2008.03.26.

15:38

Page 79


79

HARMADIK EGYETEMES TANÜGYI KON GRESSZUS 1928. július 3–5. Az 1920-as évek derekán bekövetkezett bethleni konszolidáció és stabilizáció még sok tekintetben az elõzõ korszak politikáját idézte a mûvelõdésügy terén is, bár kétségtelenül új vonásokkal színezte azt, fõképpen ideológiai vonatkozásokban. A klebelsbergi kultúrpolitika fõ törekvése az oktatási és mûvelõdési intézményrendszer elkerülhetetlen modernizációja volt. Az 1928-ban megrendezett III. Egyetemes Tanügyi Kongresszus ennek a kultúrpolitikának az integráns része és minden tekintetben látványos megnyilvánulása volt. Egyszerre szolgálta az addig elért jelentõs eredmények – a népiskolai hálózat fejlesztése és tartalmi megújítása, a polgári és a középiskola reformja – diadalmas ünneplését és a magyar „kultúrfölény” propagandáját a hazai közvélemény és a külföld számára egyaránt, valamint a további offenzíva megalapozását, elõkészítését. Ebben a vonatkozásban az 1930-as évek hómani iskolapolitikájának szellemi elõjátéka volt. A kongresszus közel hároméves elõkészítése, a széles körû tájékoztatás és tervszerû propagandamunka a köznevelés átfogó céljait és szükségleteit állította a társadalmi érdeklõdés és a szakmai felkészülés középpontjába. Az összehangolt elõmunkálatok eredményeképpen már hónapokkal a rendezvény megnyitása elõtt készen álltak és nyomtatásban is megjelentek az egyes szakosztályok vitaanyagai és határozati javaslatai, melyek a tárgyalások során már alig módosultak. A háromnapos kongresszus elsõ napját a protokolláris események – Négyessy László elnöki megnyitója, Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, József fõherceg és Serédi Jusztinián hercegprímás köszöntõje –, valamint a plenáris ülés két vitaindító elõadása töltötte ki (Quint József: A nevelés alapja és végcélja a nemzeti kultúra; Ilosvay Lajos: A népmûvelés korszerûsége, jelentõsége és törvény útján való rendezésének szükségessége). A harmadik napon folytatódó plenáris ülésen hangzott el – a szakosztályi határozati javaslatok ismertetése és elfogadása elõtt – további két átfogó jellegû elõadás (Édes Jenõ: A tanügyi közigazgatás szervezetének reformkérdései; Csorba Ödön: A tanítói munka értékelése).10 A kongresszus második napján összesen húsz szakosztályban folyt gondosan elõkészített munka. Több mint száz elõadás hangzott el, többnyire ismert szakemberek részérõl, maradandó értéket jelentõ, tudományos igényességgel, ám többnyire érdemi észrevételek, vita nélkül. A szakosztályi tanácskozásokat – kevés kivételtõl eltekintve – a rendkívüli alkalomnak szóló ünnepélyesség, a valláserkölcsi és nemzeti nevelés fontosságának kidomborítása, tartalmának és módszereinek keresése, továbbá a tantervi anyag és a tanítási módszerek korszerûsítésének igénye, egyszóval a mértéktartó, konzervatív iskolareform tisztes szándéka jellemezte. Az egyes szakosztályok konstruktív határozati javaslatai számos esetben az 1930-as évek iskolai reformjainak (pl. a nyolcosztályos népiskola, az egységes gimnázium, a tanonc- és szakoktatás vagy a tanítóképzés) kiindulópontját jelentették. 10

L. Simon 1971. – Négyessy László (1861–1933): irodalomtörténész, egyetemi tanár; Klebelsberg Kunó (1875–1932): mûvelõdéspolitikus, vallás- és közoktatásügyi miniszter (1922–1932); Quint József (1882–1929): tanítóképzõ intézeti tanár, a budai Állami Tanítóképzõ igazgatója; Ilosvay Lajos nyugalmazott államtitkár; Édes Jenõ középiskolai tanár, az Országos Középiskolai Tanáregyesület fõtitkára; Csorba Ödön állami elemi iskolai igazgató.

200802_KelemenE.qxp

80

2008.03.26.

15:38

Page 80


Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a harmadik kongresszus lényegében „államosított” kongresszus volt, amelynek egész tevékenységében minden korábbinál erõteljesebben érvényesült a korszak hivatalos kultúrpolitikájának és a kultuszkormányzatnak a markáns jelenléte és befolyása. Ezt tükrözte a kongresszus szellemisége, amelynek uralkodó irányzata hol mérsékeltebben, hol türelmetlenebbül megnyilvánuló módon – „a XXI. század uralkodó eszméivel szemben”, a megbélyegzett oktatásügyi liberalizmus és az elutasított pedagógiai alternatívák kiszorításával, a mégoly óvatos kritikák elhallgattatásával – az 1920-as évek uralkodó eszméje, a neonacionalizmus volt.

NEGYEDIK EGYETEMES TANÜGYI KON GRESSZUS 1948. július 20. A második világháborút követõ években a köznevelés demokratikus átalakításának és korszerûsítésének elõfeltétele és alapvetõ kérdése az iskolarendszer reformja és a magyar neveléstudomány megújítása, tudományos alapokra helyezése, a 20. századi európai neveléstudomány eredményeinek el- és befogadása volt. Az „embernevelésnek”, az „új nevelésnek” Kiss Árpád, Faragó László (1949) és mások által kidolgozott programja határozta meg11 az 1945-ben megalakult Országos Köznevelési Tanács (OKT) tevékenységének irányát és tartalmát a negyedik tanügyi kongresszus latens elõkészítésének idõszakában is. A változások átfogó igénye nyilvánvalóvá tette, hogy „a köznevelés új alkotmányát”, azaz egy átfogó közoktatási törvényt sem az új, azaz társadalmi és pszichológiai szemléletû, prognosztikai irányultságú neveléstudomány, sem a magyar pedagógustársadalom teljes körû azonosulása nélkül nem lehet elképzelni. Az OKT az elõkészítés idõszakában még joggal foghatta fel úgy a saját szerepét, hogy „a korszerû neveléstudomány eredményei és a pedagógiai tapasztalatok ezen a testületen át szûrõdtek a politikába és az iskolai gyakorlatba”.12 Annak a jóhiszemû tévedésnek a következményeivel azonban, hogy ”a köznevelés demokratizálásának szükségességét általában minden párt kívánta”13, csakhamar, már a kongresszusi elõkészületek során szembe kellett nézni. A Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete – 1848 centenáriumának megünnepléséhez kapcsolódóan – 1947 végén hirdette meg a negyedik Egyetemes Tanügyi Kongresszust. Az ennek elõkészítéséért is felelõs „Központi 48-as Bizottság” elsõ ülésének résztvevõi a kongresszus céljaként még „a demokratikus magyar köznevelés alkotmányának”, egy új magyar köznevelési törvénynek a megalkotására gondoltak. A helyzet paradox voltára utal, hogy az OKT a kongresszus hivatalos megnyitásáig kereste méltó helyét és szerepét a meghirdetett, korszakos munkálatokban. Hasonló jóhiszemûség tételezhetõ fel a 48-as bizottság vezetõi és tagjai, valamint a szakszervezet tisztségviselõi részérõl. Gyanúra legfeljebb az szolgáltathatott volna okot, hogy az „1848–1849 és a Magyar Pedagógusok Szakszervezete” címet viselõ felhívás csupán a beharangozott kongresszus megnyitását jelentõ, nagyszabású centenáriumi emlékünnepségrõl tett konkrét említést, a kongresszus végleges programját és napirendjét a bizottság további teendõi közé utalta.14 11 Faragó László (1911–1966): oktatáskutató, a Budapesti Pedagógiai Fõiskola igazgatója, majd az Országos Neveléstudományi Intézet osztályvezetõje; Kiss Árpád (1907–1979): pedagógiai kutató, egyetemi tanár, ezekben az években (1945–1948) az Országos Köznevelési Tanács ügyvezetõ igazgatója. 12 KISS 1971b, 167. 13 Uo. 166. 14 A felhívás megjelent: Embernevelés, 4. 1948. 3. 100–108. Közli: KISS 1971b, 159–211. Idézet: 166.

200802_KelemenE.qxp

2008.03.26.

15:38

Page 81


81

Amikor az ünnepi színjáték szereplõi és közremûködõi, köztük Zsirai Miklós elnök15 és Kiss Árpád fõtitkár 1948. július 26-án – Tildy Zoltán köztársasági elnök jelenlétében – elfoglalták helyüket a negyedikként jegyzett egyetemes tanügyi kongresszus nyitó – s egyben utolsó – rendezvényén, kevesen sejthették közülük, hogy valamennyien egy láthatatlan mágia eszközei és áldozatai, s tudatos vagy tudattalan szerepvállalásukkal egy tragédiába torkolló komédia részesei. A nyitóünnepségen Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter fûzött aktuálpolitikai magyarázatokat az elõzõ hetekben elfogadott iskolaállamosítási törvényhez – az „osztályharc élezõdésének” sztálini jelszavára utalva. A politikai folyamatok burkolt kétértelmûsége türközõdött Lukács Sándor szakszervezeti fõtitkár ünnepi elõadásának hét pontba foglalt summázatában is.16 Bár az utolsó pont – az elõmunkálatok ígért folytatásaként – „az új köznevelési alaptörvény megalkotását” tûzte ki a kongresszus végsõ céljául, a következõ hónapok eredményei nyilvánvalóvá tették, hogy az ünnepélyes megnyitó elterelõ hadmozdulat volt csupán, és a fordulat évének mûvelõdéspolitikája nem tervezi a közoktatás törvényi szabályozását, és a kongresszus további munkájára sem tart igényt.17 „A megnyitás után kialakult közegben – idézhetjük újra Kiss Árpádot – a kongresszus törvényszerûen halt el… A jövõt meghatározó döntéseket más szinten hozták. És nem olyan légkörben, mely kedvezett volna annak, hogy korunk egyetemes tanítói kölcsönös találkozás útján mérlegeljék a tennivalókat.”18 A „negyedik” kongresszus valójában – ebben a tekintetben is – neveléstörténetünk fantomkongresszusa volt.

ÖTÖDIK NEVELÉSÜGYI KON GRESSZUS 1970. szeptember 28–30. A fordulat évét követõen Magyarországon is kialakult a szovjet közoktatás „szocialista” modellje: a közvetlen pártirányítással mûködõ, monolit iskolarendszer, amely egységes ideológiai és politikai szempontok szerint szolgálta a „kommunista ember” nevelését és a kommunizmus társadalmi utópiájának megvalósítását. Azt a tömegoktatás expanziójának impozáns mennyiségi mutatói sem feledtethették, hogy ez az út nem az egyetemes emberi fejlõdés fõ iránya, s az egyéni és kollektív jogok nyílt és durva korlátozása kérdésessé és vitathatóvá teszi a rendszer kétségbevonhatatlan eredményeit is. A rendszer kritikája s a kibontakozás keresése szükségképpen vezetett oda, hogy 1956 pedagógiai vitáiban a hazai hagyományokhoz való visszatérés szándékával megfogalmazódott egy demokratikus pedagógusparlament, az „igazi” negyedik nevelésügyi kongresszus összehívásának igénye is.19 15 Zsirai Miklós (1892–1955): nyelvész, egyetemi tanár; Tildy Zoltán (1889–1961): református lelkész, kisgazda politikus, köztársasági elnök (1946–1948). 16 L. A IV. Egyetemes Nevelésügyi Kongresszus megnyitása. Köznevelés, 1948. 4. 367–368. – Ortutay Gyula (1910–1978): néprajzkutató, egyetemi tanár, vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947–1950); Lukács Sándor (1914–1984): a Pedagógusok Szakszervezetének fõtitkára (1946–1949). 17 KISS 1971b, 182–183. A kongresszus utóéletére, elhalására vonatkozóan vö.: Ravasz János felszólalása a balatonfüredi pedagóguskonferencia 1956. október 2-i plenáris ülésén. Egy forradalom pedagógiája. A balatonfüredi pedagógiai konferencia. Aula, Budapest, 2006, 82. 18 KISS 1971b, 184. – 1948 eseményei Kiss Árpád személyes drámája is. Az OKT ügyvezetõ igazgatójaként, amint errõl korabeli megnyilatkozásai tanúskodnak (l. KISS 1948a, b), õszintén hitt a kongresszus célkitûzéseiben. Július 20-át követõen folyamatosan kellett szembesülnie azzal a valósággal, amelynek további mélységeit is volt alkalma megismerni a következõ években. 1971-es történeti visszatekintése (KISS 1971b) tárgyilagos, a rá jellemzõ szelíd öniróniát sem nélkülözõ szembenézés saját korábbi reményeivel, illúzióival. 19 PÉTER ERNÕ: Ünnepi megnyitó beszéd [az Új Magyar Pedagógiai Társaság alakuló közgyûlésén]. Az alakuló közgyûlés eseményei. Budapest, 1967. 13. Péter Ernõ (1914–1973): a Pedagógusok Szakszervezetének fõtitkára volt (1946–1949).

200802_KelemenE.qxp

82

2008.03.26.

15:38

Page 82


Az 1967-ben újjáalakult Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezésére elõször 1968-ra tervezett, végül 1970 szeptemberére összehívott ötödik kongresszus elõkészületeit az új gazdasági mechanizmus indukálta társadalmi aktivitás, a magyar közoktatás elkendõzött problémáinak feltárására és orvoslására irányuló reformszándék jellemezte.20 A Társaság keretében folyó szakosztályi és tagozati viták a pedagógusok viszonylag széles rétegét vonták be a magyar társadalompolitika és az oktatásügy szerteágazó problematikájának kritikus vizsgálatába és a reális helyzetelemzésen alapuló fejlesztési feladatok kidolgozásába. A magyar nevelésügynek ez a nagyszabású társadalmi mozgalma természetesen nem léphette át saját árnyékát és a rendszer korlátait: a közoktatási rendszer megújulását a „szocialista nevelés” keretei között, ám a jobbítás õszinte szándékával képzelte. Az elnöklõ Ortutay Gyula megnyitóját és a közel tucatnyi protokolláris üdvözlõ beszédet követõ elsõ plenáris ülésen Péter Ernõ 21, a Pedagógusok Szakszervezetének fõtitkára tartott vitaindító elõadást a múlt hibás döntéseitõl és a jelen kellemetlen tényeitõl való dialektikus és rugalmas elszakadás jegyében, a tévedések és hibák beismerése nélkül. A kongresszus sajátos koreográfiáját jellemzi, hogy a pártközpontot képviselõ Aczél György „liberális” szellemû, „új szövetségi politikát” hirdetõ felszólalására a második – záró – plenáris ülésen került sor, vélhetõen a szekcióülések vitáinak és hangulatának ismeretében.22 A kongresszus – a témabizottságok ajánlásainak szellemében – szakított elõdeinek szervezési elveivel; az egyes intézménytípusok és a kiemelt nevelési területek szerinti széttagolt szervezettel szemben a társadalom és az oktatásügy nagy, átfogó kérdései mentén kísérelte meg áttekinteni a neveléstudomány és az iskolai gyakorlat szinte teljes problematikáját: a gazdasági-társadalmi és a tudományos-technikai fejlõdésnek az iskolai nevelésre és oktatásra kiható fõ tényezõi; korunk nevelési feladatai, a nevelési tényezõk együttmûködése; a pedagógushivatás és a továbbképzés; a neveléstudomány helyzete, feladatai, intézménye, kapcsolatai más tudományokkal; a közoktatási irányítás korszerûsítése. A résztvevõk javítási szándékai, amint ezt a kongresszus határozatai tanúsítják, nem változtathattak az oktatás ideológiai-politikai tartalmának elvont eszményekhez és központi követelményekhez igazodó meghatározásán, a közoktatás bürokratikus-centralisztikus irányításán, egyáltalán a nevelésügynek a „fejlett szocializmus” elképzelt viszonyaihoz igazodó fejlesztési stratégiáján. Az V. Nevelésügyi Kongresszus mindezek ellenére biztató epizódja volt az új gazdasági mechanizmus felfelé ívelõ idõszakának. A Magyar Pedagógiai Társaság szakosztályaiban és tagozataiban ugyanis tovább folyt a megkezdett munka: a kongresszusi ajánlások értelmezése, vitája és gyakorlati érvényesítésük össztársadalmi kísérlete. Ezek az évek a szuverén, alkotó pedagógiai tevékenység újraéledésének, kibontakozásának vissza nem szorítható periódusát jelentették, a pedagógustársadalom és az iskola környezetének elsõ, csendes lázadását az egyenirányított oktatásügy és a saját arculatától, önállóságától megfosztott, végrehajtó iskola ellen. Az ekkor elindult folyamatok – a hetvenes évek elején bekövetkezett baloldali politikai fordulat és az 1972-es párthatározat restaurációs szándékai ellenére – számos pozitív elemet tartalmaztak, amelyek csíráját jelentették a következõ évtized – pártállami kereteket feszegetõ – oktatásfejlesztési reformtörekvéseinek. 20

A Magyar Pedagógiai Társaság alakuló közgyûlésének határozata. Az alakuló közgyûlés eseményei. Budapest, 1967, 112. L. KISS 1971b, I. 15–35. Uo. 262. – Aczél György (1917–1991): az MSZMP egyik vezetõ politikusa, ezekben az években (1967–1974) a központi bizottság titkára volt.

21 22

200802_KelemenE.qxp

2008.03.26.

15:38

Page 83


83

HATODIK NEVELÉSÜGYI KON GRESSZUS 1993. augusztus 25–28. Az 1993-ban megrendezett VI. Nevelésügyi Kongresszus a rendszerváltás eufóriáján és csalódásain – hogy tudniillik „az oktatás nemzeti ügy” – túljutó magyar pedagógustársadalom és az iskola iránt érdeklõdõ közvélemény számára a kiábrándulás és a kijózanodás kongresszusa volt. A rendszerváltás teremtette új társadalmi-politikai feltételek között egy új „társadalmi szerzõdés” kimunkálásának és elfogadásának esélyét kínálta. A folytonosság és a demokratikus történelmi tapasztalatok hiányára is visszavezethetõ kölcsönös bizalmatlanság légkörében már az is jövõbe mutató eredménynek számított, hogy a szerepek tisztázása megteremtette az érdemi párbeszéd lehetõségét az oktatásügy iránt felelõsséggel tartozó szakmai, társadalmi és politikai tényezõk, illetve azok képviselõi között. A kongresszus a magyar nevelésügy helyzetének tárgyilagos áttekintésére, a megoldásra váró problémák feltárására és a nemzetközi változásokhoz igazodó fejlõdési-fejlesztési irányok meghatározására törekedett – a szakma viszonylag széles körének érdeklõdésétõl és várakozásától kísérve. A rendezvény elsõ napján Köpeczi Bélának 23, a konferenciát kezdeményezõ és szervezõ Magyar Pedagógiai Társaság – és a konferencia – elnökének a magyar nevelésügy távlati problémáit felvázoló elnöki megnyitóját követõen tizenhárom felkért hozzászólás hangzott el különbözõ szakmai, tudományos és társadalmi szervezetek képviselõi részérõl, egész napos, kimerítõ program keretében. A konferencia második és harmadik napján – az Elõkészítõ Bizottság által elõzetesen kidolgozott és a Tudományos-szakmai Bizottság által is megvitatott elemzések és ajánlások súlyponti kérdései alapján szervezett szekcióülések során – nyolc témakörben zajlott érdemi szakmai vita: (1) Társadalmi, gazdasági korszakváltás és a magyar oktatásügy. Az európai oktatási rendszerhez való igazodás társadalmi és gazdasági feltételei; (2) A nevelés társadalmi szerepe, társadalmi céljaink iskolai megjelenése, nevelési rendszerünk kívánatos alakulása; (3) Korszerû mûveltségi tartalmak; (4) A szakmai képzés formái és tartalma; (5) Önkormányzat és irányítás, autonómiák és függõségek a következõ évtizedek oktatási rendszerében; (6) A pedagógusok és a pedagógusképzés; (7) A neveléstudomány helyzete és fejlesztésének feltételei; (8) Másság – tolerancia és pedagógiai alternatívák.24 A zárónapon a szekcióvezetõk beszámolóját követõen került sor a kongresszusi ajánlások elfogadására. A kongresszusi dokumentumokból és beszámolókból megállapítható, hogy a szekciókban folyó munkát releváns, a résztvevõket élénken foglalkoztató vitakérdések alakították, és a kongresszus ajánlásai többnyire hasznos iránymutatásul szolgáltak a következõ évek oktatáspolitikai vitái és oktatásfejlesztési törekvései számára. A VI. Nevelésügyi Kongresszus hagyományokat idézõ fontos állomás volt a rendszerváltást követõ átmeneti idõszak hazai neveléstörténetében.

23

Köpeczi Béla (1921– ): irodalomtörténész, mûvelõdéspolitikus; mûvelõdési és közoktatási miniszter (1982–1988), a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke (1991–1995). VARGÁNÉ 1993.

24

200802_KelemenE.qxp

84

2008.03.26.

15:38

Page 84


A KON GRESSZUSTÖRTÉNET TAPASZTAL ATAINAK, KUTATÁSI EREDMÉNYEINEK RÖVID, VÁZL ATOS ÖSSZEGZÉSE 25 1. Valamennyi kongresszus korának kiemelkedõ eseménye volt: elõkészített és/vagy lezárt egy-egy jelentõs neveléstörténeti korszakot. A maga nemében korszakos jelentõségûnek tekinthetjük mindegyiket abban a tekintetben is, hogy magukon viselték koruk (oktatáspolitikai) bélyegét. Összekötik õket a növekvõ sorszámok is, ami azt igazolja, hogy – kinyilatkoztatásaikban s olykor szándékaikban is – keresték és hirdették a kontinuitást; felvállalva vagy elvetve, de mindenképpen saját céljaikhoz igazítva az elõzõ kongresszusok szellemi hagyatékát. Ezekkel az ellentmondásokkal együtt alkotják neveléstörténetünk önálló és öntörvényû fejezetét. 2. Rendkívül tanulságos az állami jelenlét, illetve szerepvállalás koronkénti, kongresszusonkénti alakulása. Az elsõ, társadalmi szervezõdésû kongresszust követõen az állami befolyás erõsödését, a hivatalos oktatáspolitika fokozódó jelenlétét, a szakmai rendezvény állami kisajátítását, majd valóságos államosítását regisztrálhatjuk. A kiinduló állapot csak a rendszerváltozást követõen állt vissza. 3. A kongresszusok többségét a pedagógusszakma szelektív részvétele, illetve különbözõ – fõleg politikai – szempontokon alapuló elõzetes szelekciója jellemezte. Az elsõn a korabeli tanító- és tanármozgalmak aktív szereplõi vettek részt. A második nagyrészt az állami és községi, kisebb részt egyes felekezeti (protestáns, izraelita) intézmények pedagógusainak kongresszusa volt, amelyrõl tüntetõen távol maradtak a nemzetiségi és a katolikus tanítók. A harmadik és a negyedik – más-más – politikai szempontok, illetve a lojalitás alapján szelektált, s ez lényegében az ötödikrõl is elmondható. Ebben a tekintetben is a hatodik tekinthetõ a nyitás kongresszusának. 4. Az egyes kongresszusok iránt megnyilvánuló érdeklõdés, valamint szakmai és társadalmi visszhangjuk, hatásuk elemzése és értékelése – az adott kommunikációs viszonyokra is tekintettel – további kutatásokat igényel. A legsikeresebbnek – ebben az összefüggésben – az 1928-as, harmadik mutatkozik, amely hatékony és eredményes propagandája volt a keresztény-nemzeti nevelés offenzív programjának és a klebelsbergi kultúrpolitikának. Történetileg azonban az elsõ kongresszus átfogó és elõremutató „javaslati irányeszméi” minõsíthetõk igazán idõtállónak és korszakalkotónak. 5. A történetiség és a komparatisztika nézõpontjának érvényesülését, az eszmecserék szakmai és politikai látókörét tekintve ugyancsak az elsõ kongresszus emelhetõ ki. A következõk beszûkülõ, provinciális horizontját a nacionalizmus, majd a marxizmus–leninizmus ideologikus szempontjainak erõteljes térnyerése és korlátozó hatása determinálta. A hatodik viszont a dezideologizálás és a látókörtágítás sikeres próbatétele volt. 6. Az egyes kongresszusok konkrét szakmai teljesítményének, valamint az oktatási rendszer mûködésére gyakorolt hatásának a megítélése további kutatómunkát igényel.

25

A kutatás tapasztalatairól és eredményeirõl részletesebben: KELEMEN ELEMÉR: A magyar nevelésügyi kongresszusok története. Elõadás az Országos Neveléstudományi Konferencián (2007. október 26.). Átdolgozott, szerkesztett változata: Iskolakultúra, 2008. 1–2. sz. 50–57.

200802_KelemenE.qxp

2008.03.26.

15:38

Page 85


85

Irodalom BAKONYI PÁL (1970): Krónika az V. Nevelésügyi Kongresszusról. Pedagógiai Szemle, 12. sz. 1061–1071. FELKAI LÁSZLÓ (szerk., 1971a): Nevelésügyi Kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest. FELKAI LÁSZLÓ (1971b): A Második Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus. In uõ (szerk.): Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, I. kötet: 101–164., 165–243. HÁDA JÓZSEF (1913): Régi írások. Az 1848-ban tartott egyetemes tanügyi kongresszus jegyzõkönyve és naplója. K. n., Budapest. KELEMEN ELEMÉR (1992b): Törvények nélkül – törvényen kívül. Új Pedagógiai Szemle, 3. sz. 3–11. KELEMEN ELEMÉR (1993): A nevelésügyi kongresszusok története. In Vargáné Fónagy Erzsébet (szerk.): VI. Nevelésügyi Kongresszus. 1993. augusztus 25–28., Pro Educatione Gentis Hungariae Alapítvány, Budapest, 39–63. (Másodközlése: In Kelemen Elemér (2007): A tanító a történelem sodrában. Tanulmányok a tanítóság 19–20. századi történetébõl. Iskolakultúra könyvek, Pécs, 136–157.) KISS ÁRPÁD (1948a): A negyedik tanügyi kongresszus munkáiról. Embernevelés, 1. sz. 291–318. KISS ÁRPÁD (1948b): Negyedik egyetemes nevelésügyi kongresszus. Köznevelés, 15. sz. 348–350. KISS ÁRPÁD (1971a, szerk.): Ötödik Nevelésügyi Kongresszus, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest. KISS ÁRPÁD (1971b): A Negyedik Egyetemes Tanügyi Kongresszus. In Felkai László (szerk.): Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, II. kötet: 163–187., 189–211. KISS ÁRPÁD – FARAGÓ LÁSZLÓ (1949): Az új nevelés kérdései. Köznevelés Könyvtár, Budapest. NAGY LÁSZLÓ – BEKE MANÓ – KOVÁCS JÁNOS (szerk., 1896): A II. országos és egyetemes tanügyi kongresszus naplója. I/1–2., II. K. n., Budapest. NÉGYESSY LÁSZLÓ (szerk., 1928): A harmadik egyetemes tanügyi kongresszus naplója. I–II. Thália-Kultúra Rt., Budapest (a szerkesztésben közremûködött: Simon Lajos és Papp Gyula). OROSZ LAJOS (1971): Az Elsõ Magyar Egyetemes Tanügyi Kongresszus. In Felkai László (szerk.): Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, I. kötet: 11–38., 39–100. A IV. Egyetemes Nevelésügyi Kongresszus megnyitása (1948). Köznevelés, 4. sz. 367–368. PAPP GYULA (1928): III. egyetemes tanügyi kongresszus. Kalauz. K. n., Budapest. PÉTERFY SÁNDOR (1895): Az 1848-iki tanügyi kongresszusról. K. n., Budapest. RAVASZ JÁNOS (1951): Az 1848-as egyetemes tanítógyûlés. Köznevelés, 20. sz. 827–829. SIMON GYULA (1971): A Harmadik Magyar Egyetemes Tanügyi Kongresszus. In Felkai László (szerk.): Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, II. kötet: 9–83., 85–162. SUGÁR BÉLA (1948): 1848–1948 és a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezet. Embernevelés, 4. sz. 100–108. (Közli: Kiss 1971, 195–211.) TAKÁCS GÉZA (szerk., 1993): VI. Nevelésügyi Kongresszus. Új Pedagógiai Szemle, 7–8. sz. 6–22. TAVASI LAJOS (1848): Az I. egyetemes és közös magyar tanítói gyûlések dolgozatai. Nevelési Emléklapok, VI. füzet, Pest. VARGÁNÉ FÓNAGY ERZSÉBET (szerk., 1993): VI. Nevelésügyi Kongresszus. Pro Educatione Gentis Hungariae Alapítvány, Budapest. ZIBOLEN ENDRE (1967): Nevelésügyi kongresszusaink. Köznevelés, 15–16. sz. 611–616.

VII. Nevelésügyi Kongresszus

Recommend Documents