VII. EGYETÉRTÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS

VII. EGYETÉRTÉS – EGYÜTTMŰKÖDÉS 7.1 Együttműködés – Kivel? Meddig? Az előző fejezetben láttuk, hogy a magyar állam a Horthy-korszakban az egyházaknak nemcsak szabadságot biztosított, hanem a közélet elsőrangú tényezőinek ismerte el őket, és munkájukhoz komoly erkölcsi és jelentős anyagi támogatást nyújtott. A jelen fejezetben vizsgálatunk tárgya az a kérdés, hogy vajon az egyházak megfeleltek-e a kormányzat várakozásának, vagyis teljesítették-e a nekik szánt szerepet a nemzetvédelem és társadalomépítés terén? A második világháború utáni kommunista irodalom a keresztény egyházakat a „Horthy-fasizmus” teljes és feltétlen kiszolgálásával vádolta.1 A két háború közti rendszer minden bűne – s a kommunisták szemléletében a korszaknak csakis bűnei voltak – jelesen a „népellenes osztályuralom” s a vele járó munkáselnyomás és kizsákmányolás, valamint a revizionista sovinizmus, külpolitikában a szovjetellenesség, a fasiszta Olaszország és náci Németország felé való tájékozódás, s végül az agresszív háborúbalépés és az embertelen zsidóirtás, szerintük nemcsak, hogy az egyházak beleegyezésével történt, hanem mindezekhez épp a keresztény egyházak szolgáltatták az ideológiai megalapozást és a szellemi fegyvereket. Mi az igazság e vádakban? Korábban már rámutattunk arra, hogy a keresztény egyházak igaz örömmel üdvözölték a kommün bukását, s reményteljes várakozással néztek egy keresztényibb Magyarország ígérete felé. Amennyiben az ellenforradalmi kormányzat az egyházakat visszahelyezte történelmi jogaikba, s azon túlmenően a vallásgyakorlatot, különösképpen pedig az ifjúság vallásos nevelését hathatósan előmozdította, az egyházakat úgy erkölcsileg, mint anyagilag messzemenően támogatta, csak természetes, hogy az egyházak vezetői ezért hálával tartoztak, s a maguk részéről a kormányt lojálisan támogatták. Ezen csak az ütközhet meg, aki – mint a kommunista szerzők – a magyar történelemnek 1919-től 1944/45-ig terjedő szakaszát mint „Horthy népellenes rémuralmát” mindenestől elveti, s 1

Vö. pl. BALÁZS BÉLA, A klerikális reakció szerepe a Horthy-fasizmus uralomrajutásában és konszolidálásában, 2. kiadás (Budapest: Kossuth Kiadó, 1960); id., A klerikális reakció a Horthy fasizmus támasza (Budapest: Művelt Nép, 1953) SZIJ REZSŐ, Az egyházak reakciós szerepe a Horthy-korszakban (Budapest: Kossuth Kiadó, 1962); ORBÁN SÁNDOR, A szovjetellenes háború klerikális támogatói (Budapest: Művelt Nép, 1954); KÁDÁR I MRE, Egyház az idők viharában (Budapest: Bibliotheca, 1957); KÓNYA ISTVÁN, A magyar református egyház felső vezetésének ideológiája a Horthy korszakban (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1967).

189

mindenkit, aki akkor a közéletben szerepet játszott, kollaborációval, bűnrészességgel vádol. Egészen más kérdés az, hogy vajon az egyházak együttműködése a politikai hatalommal nem ment-e túl a kívánatos határon: vagyis annak vizsgálata, hogy az egyházak és az állam szoros összefonódásának a kölcsönös haszon mellett nem voltak-e káros kihatásai is, akár az állami életre, akár az egyházak működésére nézve? Vajon az utókor nem joggal terheli-e az egyházakat is a Horthy-rezsim bel- és külpolitikai kudarcainak ódiumával s a társadalmi bajokért való felelősséggel? Felhasználták-e az egyházak kiváltságos helyzetükből adódó társadalmi és politikai befolyásukat az osztályellentétek enyhítésére, az elnyomottak felemelésére s az üldözöttek védelmére, vagy pedig szerepük tényleg csak az uralkodó osztályok szolgai kiszolgálására s a rendszer mindenkori politikájának ideológiai igazolására szorítkozott, ahogy ezt ellenségeik állítják? Ahhoz, hogy a fenti kérdésekre érdemleges választ adhassunk, mindenekelőtt figyelembe kell vennünk a magyar politikai vezetésben a harmincas évek elején beállott törést, s tisztáznunk kell annak jelentőségét tárgyunk szempontjából. Az előző fejezetben azt mondottuk, hogy a Horthy-korszak kormányzati rendszerét gróf Bethlen István építette ki. A bethleni konszolidáció tízéves békés fejlődése azonban megtorpant 1931ben, mikor a gazdasági világválság hullámai elérték Magyarországot. Ugyanannak az évnek augusztusában Bethlen lemondott a miniszterelnökségről, s örökébe – Károlyi Gyula grófnak alig egy évig tartó átmeneti kormányzása után – a radikális változásokat hirdető, erősen jobboldali tájékozódású Gömbös Gyula, az 1919-es szegedi ellenforradalmi mozgalom vezéralakja lépett. Azonban minden várakozás ellenére ez az „elitváltás” nem bizonyult sem olyan átfogónak, sem olyan forradalminak, mint azt Gömbös és a gazdasági válság által leginkább sújtott rétegek szerették volna. Az igazság az, hogy a kulisszák mögül a valódi hatalmat továbbra is a Bethlen által uralkodó pozícióba emelt középbirtokos dzsentri osztálynak konzervatív, illetve Macartney professzor megjelölése szerint „liberális konzervatív” vezető egyéniségei gyakorolták.2 Ezek között is első helyen Horthy kormányzó, aki Bethlennek a kormány éléről való távozása után egyre aktivabban vett részt a politikában. Horthy Gömbös kinevezését olyan feltételekhez kötötte s kabinetje tagjait Bethlennel egyetértésben úgy válogatta meg, hogy egy 2

Ez világosan kitűnik Macartney professzornak már többször idézett October Fifteenth című kétkötetes művéből. Hasonlóan tanúskodik KOVRIG BÉLA, Magyar Társadalompolitika 1920–1945, 2. köt. (New York) A Magyar Nemzeti Bizottmány Vallás és Közoktatásügyi Bizottsága 1954 című sokszorosított művében. Néhai Kovrig professzor, a magyar szociálpolitika kiváló szakértője gróf Bethlen István, majd pedig gróf Teleki Pál miniszterelnökök közvetlen környezetéhez tartozott. A magyar „power elite” leírásában Macartney mellett főleg őreá támaszkodom.

190

jobboldali radikális program megvalósítása eleve lehetetlenné vált.3 Továbbá Horthy a döntő fontosságú belügyminiszteri tárcát következetesen saját bizalmi embereivel töltötte be, akik között a legmarkánsabb egyéniség, Keresztes-Fischer Ferenc, 1931-től 1935-ig, majd 1939-től 1944-ig ismét belügyminiszter, tekintély és hatalom szempontjából alig maradt mögötte a mindenkori miniszterelnöknek.4 Végül ott volt gróf Bethlen István, aki a kormányzóra gyakorolt befolyása és a kormánypártban lemondása után is megőrzött vezető szerepe révén hivatalon kívül is a magyar politikának a kormányzó mellett legsúlyosabb tényezője, a háttérből irányító „szürke eminenciása”, éminence grise-e maradt. Ezzel persze nem kívánjuk azt a benyomást kelteni, mintha Gömbös Gyulának négyéves kormányzása csak jelentéktelen, felületi változásokat hozott volna. Ellenkezőleg, épp ő volt az, aki az országot végzetesen a Berlin–Róma tengely oldalára állította, s az 1935-ös választásokon jobboldali híveivel töltötte meg a képviselőházat.5 Hasonlóképpen, sem Imrédy Béla miniszterelnökségét (1938/39), aki a nyugati hatalmaknak müncheni megalázkodása után korábbi angolbarátságát megtagadva Hitler mellé állt, sem Bárdossy László kormányzását (1941/42), aki a németek oldalán háborúba vitte a nemzetet, nem lehet csupán a magyar politika időnkénti aberrációjának, szerencsétlen epizódoknak tekinteni. Amire azonban hangsúlyozottan rá kívánunk mutatni, az az a tény, hogy a radikális jobboldalnak6 előtérbe nyomulása minden esetben a konzervatív uralkodó réteg ellenállását váltotta ki, akik elég erőseknek bizonyultak ahhoz, hogy a bethleni iránytól túlságosan

3

Gömbös többek között kötelezte magát, hogy programjából elhagyja a földreformot és a zsidók gazdasági visszaszorítását célzó javaslatokat. Mindkettő kardinális követelése volt a jobboldali radikálisoknak. Vö. MACARTNEY, October Fifteenth, I, 103, és K OVRIG, Magyar Társadalompolitika, II, 164. 4 Vö. MACARTNEY, October Fifteenth, I, 104–105. 5 Gömbös miniszterelnöki kinevezésének feltételei közé tartozott, hogy az országgyűlést nem oszlathatja fel, vagyis az 1931-ben választott Bethlenemberekkel kell továbbra is kormányoznia. Mégis 1935 tavaszán, Bethlen heves ellenzése ellenére, Gömbösnek sikerült rábírnia Horthyt a házfeloszlatáshoz szükséges kormányzói leirat aláírására. A körülmények máig is tisztázatlanok. Tény az, hogy Horthy szinte azonnal megbánta tettét, de a feloszlatást és a választásokat már nem tudta megakadályozni. Ibid., I, 127–128. 6 Mint már fentebb, a keresztény kurzusról szóló fejezetünkben kifejtettük, különbséget kell tenni a kormánypárton belül elhelyezkedő, a „Szegedi Gondolatot” követő, Gömbös-féle jobboldali radikalizmus és a német fajimádó nácizmus által inspirált s vele egy húron pendülő magyar szélsőjobb között, akikről a következő fejezetben lesz bővebben szó.

191

elhajló miniszterelnököket eltávolítsák.7 Sajnos az illető kormányok külpolitikáját, melyek Magyarországot Hitler csatlósává tették, már nem lehetett meg nem történtté tenni. Ha mármost a következőkben az egyházaknak a kormányzathoz való viszonyát fogjuk vizsgálni, tekintettel kell lennünk a magyar politikai vezetésnek erre a kettősségére. Előállhatott ugyanis az az eset, amint az meg is történt,8 hogy az egyházak képviselői bizonyos ügyet illetőleg nem értettek egyet az éppen uralmon lévő kormánnyal, s tiltakozásukat kifejezésre is juttatták, ugyanakkor azonban meg voltak győződve arról, hogy a kormánypolitikával szembeni ellenállásuk egyáltalán nem jelenti a magyar állammal szembeni lojalitás hiányát, hiszen felfogásuk és cselekedeteik teljes harmóniában állnak az „igazi” rezsim, vagyis Horthy kormányzó, Bethlen, Teleki, Kállay miniszterelnökök poitikai irányával. Arra is szeretnénk rámutatni, hogy az egyházakon belül sem volt teljes egyöntetűség a politikai felfogás tekintetében. Mikor ebben a dolgozatban az egyházakról általánosságban szólunk, mindig azoknak hivatalos vezetőségét, hierarchikus felsőbbségét értjük, az ő cselekedeteiket, hivatalos állásfoglalásukat, megnyilatkozásaikat tartjuk szemünk előtt. Csakis ebben az értelemben mondhatjuk például azt, hogy az egyházak a bethleni konzervatív politikával egyetértettek, hiszen az egyházakon belül voltak nagyon is sokan – köztük olyan tömegmozgalmak is, mint a katolikus agrárifjúság KALOT szervezete9 –, akik egyáltalán nem lelkesedtek a Horthy-Magyarország társadalmi, politikai és gazdasági rendjéért, hanem forradalmian gyökeres változásokra törekedtek. Ezek azonban sohasem tudtak egyházaik vezetésében kellő súlyra szert tenni, a nácizmus térhódítása, s később a határokhoz közelgő bolsevik áradat láttán pedig, a kisebb rossz elve alapján, inkább ők is a liberális konzervatív vezetők mögé sorakoztak fel. A fentiek előrebocsátása után lássuk most már közelebbről az egyházak és a kormányzat közötti viszony alakulását a korszak elsőrendű politikai kérdéseinek tükrében. Legelőször röviden vázolni fogjuk az egyházaknak állásfoglalását és tevékenységét a trianoni határok revíziójára 7

Gömbös Gyula ugyan mint miniszterelnök halt meg 1938. okt. 6-án, tehát nem lett „eltávolítva”. A valóságban azonban Horthy már hónapokkal előbb elhatározta elbocsátását, de a pozíciójához görcsösen ragaszkodó halálos betegen megesett a szíve s megelégedett azzal, hogy a kormány de facto vezetését Darányi Kálmán vegye át mint miniszterelnökhelyettes, míg egykori híve megtarthatta címét haláláig. Vö. HORTHY, Emlékirataim, 164; MACARTNEY, October Fifteenth, I, 173. Imrédy Béla kikényszerített lemondásának története ibid. I, 327–328. Bárdossy leváltása, ibid., II, 80–82. 8 Például az ún. harmadik zsidótörvény törvénybe iktatásával és végrehajtásával kapcsolatban. 9 Vö. alább, 195 skk.

192

irányuló törekvésekkel kapcsolatban, minthogy ez a látszólag a külpolitika területére tartozó kérdés olyannyira dominálta az egész nemzet érzelmeit és érdeklődését, hogy vitán felül a kor magyar kül- és belpolitikájának első számú problémája lett. Ezt követően a korszak belpolitikáját vesszük vizsgálat alá, s ott is elsősorban az egyházak s a befolyásuk alatt álló mozgalmak szociálpolitikai tevékenységét. Majd tárgyalni fogjuk az egyházak állásfoglalását a jobboldali radikális mozgalmakkal szemben. Végül megvizsgáljuk az egyházak magatartását a második világháború viharában, különösen a zsidóüldözéssel kapcsolatban, valamint szerepüket a náciellenes ellenállásban. 7.2 Revizió – Az elszakított területek magyarsága A trianoni Magyarország a nemzeti politika első és legfőbb feladatának az országcsonkító békeszerződés revizióját tekintette. A revízió mértékét, megvalósításának módját illetően a vélemények különbözhettek, de Trianonnak, mint a megtestesült igazságtalanságnak elvetésében és a revízió utáni hő vágyakozásban minden magyar osztálykülönbség nélkül egy volt. A revízióra irányuló nemzeti politikának velejárója és kiegészítője volt a mély aggodalom az elszakított területeken kisebbségi helyzetbe került magyarok sorsáért, és a különböző akciók megsegítésükre. Nem célunk itt az úgynevezett „utódállamok” kisebbségi politikáját tárgyalni.10 Elég, ha rámutatunk arra a tényre, hogy a soknemzetiségű Ausztria–Magyarországnak helyébe lépő utódállamok szintén többnemzetiségűre sikerültek, s bennük éppúgy nem volt egyenjogúság a különböző nemzetiségek között, mint ahogy a történelmi Nagy-Magyarországon sem volt. Az utódállamok is különbséget tettek egyfelől az államalkotó uralkodó nemzet, a „Staatsvolk”, és annak nyelve, a hivatalos államnyelv között, s másfelől a nemzeti kisebbségek, a „nemzetiségek” között. Románia a románok állama volt, csakúgy mint Jugoszlávia a három délszláv nemzeté (azok között is persze elsősorban a szerbeké), s Csehszlovákia a „csehszlovákoké”, míg a többi nemzetiségek milliói minden papíros jogegyenlőség ellenére csak másodrangú polgárai lettek az új államoknak. 11 10

Erre vonatkozólag, a legalaposabb munka, mely egyben ismerteti a kérdés bő irodalmát is, C. A. MACARTNEY, Hungary and Her Successors – The Treaty of Trianon and Its Consequences 1919–1937 (London: Oxford University Press, 1937). Újranyomták 1965-ben. 11 Dr. Eduard Beneš, Csehszlovákia egyik alapítója, külügyminisztere, majd elnöke, a párizsi békekonferenciához benyújtott memorandumában még arról írt, hogy Csehszlovákia „második Svájc” lesz Európában. E kifejezésnek Jászi Oszkár-i értelmezése, aki mint ismeretes, 1918-ban Magyarországot kívánta „keleti Svájccá” átalakítani, az államot alkotó nemzetiségek teljes egyenjogúságán és kantonális önkormányzatán alapuló szövetségi államot jelentett volna. Ehelyett a prágai

193

Ennek az állapotnak logikus következménye volt azután az, hogy az utódállamok az ekként felfogott „nemzeti” érdeküknek megfelelően mindent elkövettek, hogy az előző kor magyarosításának eredményeit megsemmisítsék, s a saját nemzetüket a kisebbségek rovására erősítsék. Mégha elismerjük is, hogy az utódállamok csak azt folytatták fordított előjellel, amit a háború előtti Magyarország kezdett el magyarosítás címén, s ha megértéssel viseltetünk is az új államok „nemzeti” érdekeivel szemben, mely megkövetelte az újonnan szerzett területeken a közigazgatás és kultúra minden területén túltengő magyar befolyás visszaszorítását és leváltását, ez mit sem változtat azon a tényen hogy ez a, sok esetben erőszakkal siettetett, „magyartalanítás” a magyarokra nézve rengeteg szenvedést és keserűséget jelentett, s veszteségeik mind anyagi mind kulturális téren kétségbeejtően súlyosak voltak. Érthető, hogy az idegen uralom alá jutott magyarságnak megalázása, uralkodó nemzetből éppen csak megtűrt kisebbséggé degradálása, mely sokak számára állásvesztést, teljes anyagi tönkremenetelt is jelentett, valamint a magyar kultúrának az uralkodó nemzetek által való visszaszorítása és elnyomása a csonka országban is végtelen fájdalmat és elkeseredést váltott ki. Az utódállamokból kiutasított és elmenekült szerencsétlenek is gondoskodtak arról, hogy az elszakított magyarság szenvedése és a revízió eszméje elevenen éljen minden magyar szívében. A katolikus és protestáns egyházak, melyek a háború előtt lelkesen vettek részt a magyarosításban, a fordulat után az új rezsimek magyartalanítási törekvéseinek előszeretettel kiszemelt céltáblái lettek. Ez érthető, hiszen az állami közigazgatásnak és oktatásnak az államalkotó nemzet részére való kisajátítása után a kisebbségi magyar kultúra úgyszólván csakis az egyházak önkormányzatának védőpalástja alatt, elsősorban a felekezeti iskolák falai között, talált menedékre. Itt nem térhetünk ki a határokon túli magyar egyházak küzdelmeire, minthogy az szorosan véve az utódállamok belpolitikájának történetéhez tartozik. Azonban, amint már említettük, az utódállamok nemzetiségi politikája mindenkor élénk visszhangot keltett a trianoni határokon belül is, és a magyar közvélemény elvárta, hogy a nemzet vezetői ország-világ előtt nyíltan állást foglaljanak a fenyegetett magyar kisebbség védelmében, s követeljék a határok revízióját. Ugyanezt elvárta a nemzet egyházaitól is. Minthogy az utódállamok megtiltották a területükön működő egyházaknak a csonka országi anyaegyházakkal s azok vezetőségével való érintkezést, Magyarországról közvetlen beavatkozás a kisebbségek érdekében, vagy azok direkt segélyezése, lehetetlenné vált. Így a magyar katolikus egyház a Vatikán útján, a protestáns egyházak pedig a külföld, mindenekelőtt az angolszász országok és Hollandia protestáns közvélealkotmányozó nemzetgyűlésnek első dolga volt a csehszlovák köztársaságot a csehek és szlovákok nemzeti államának proklamálni. Ibid., 150.

194

ményének tájékoztatásával igyekeztek odahatni, hogy egyrészt a Szentszék, másrészt a nyugati protestáns egyházak, valamint nemzetközi szervezetek, elsősorban a Népszövetség, tegyenek effektív lépéseket a kisebbségek sérelmeinek kivizsgálására és orvoslására. A Népszövetségnek jogában állt a beavatkozás, ugyanis az utódállamok a kisebbségek jogait, beleértve vallásuk szabad gyakorlását és nevelésügyük akadálytalan fejlesztését, nemzetközi szerződésben garantálták, aminek betartását a Párizs környéki békeszerződések a Népszövetség felügyelete alá helyezték.12 A magyar protestáns egyházak kisebbségvédő tevékenységének elsősorban Románia lett a céltáblája. Nemcsak azért, mert a románok különösen rosszul bántak a magyar kisebbséggel,13 hanem főleg mivel Erdély elveszítése volt a magyarság legfájóbb sebe. A protestánsok, ha lehet, még inkább érezték ezt a veszteséget, minthogy ők Erdélyben a reformáció legkeletibb bástyáját és a vallásszabadság bajnokát tisztelték. A Romániának juttatott terület nagyságában és népességét tekintve is messze fölülmúlta a többi utódállamok részesedését.14 Hasonlóképpen a magyarság népi vesztesége, s ezen belül a protestáns magyaroké is, ott volt a legnagyobb.15 Az úgyszólván színtiszta magyar református egyház, mely 1910-ben 2.603.381 lelket számlált Nagymagyarországon (Horvát-Szlavónország és Fiume nélkül), az ország feldarabolása következtében 989.268 hívőjét veszítette el, s ezekből 688.816 jutott román fennhatóság alá.16 Erdély volt a hazája a kevés létszámú, de nagy történelmi múlttal és hagyományokkal dicsekvő, teljesen magyar nemzetiségű unitárius egyháznak. Az 1910-es népszámlálás 74.275 unitáriusából az 1920-as népszámlálás Csonka-Magyarországon csak 6.224et talált, a többi Erdélyben román uralom alá került.17 A vallás és nemzetiség e két egyház esetében szorosan összefonódott. Következés12

A Legfőbb Szövetséges és Társult Hatalmak és Románia között kötött kisebbségi szerződés szövegét közli ZSOMBOR DE SZÁSZ, The Minorities in Roumanian Transylvania (London, 1927) 406–408. A többi utódállamokkal kötött szerződések ezzel lényegében azonos szövegezésűek. 13 Ugyan Professzor Macartney szerint ebben a jugoszlávok felülmúlták a románokat (Hungary and Her Successors, 408–429) a kisebbségi kérdés egyéb szakértői azonban sohasem tudták végérvényesen eldönteni, hogy kinek ítéljék a pálmát. 14 A Romániához csatolt 102.787 négyzetkilométer több volt, mint a trianoni Magyarország 93.073 négyzetkilométer területe. Az elcsatolt területen 1910-ben 5.265.444 fő lakott. 15 A Romániához csatolt területeken az 1910-es népszámlálás adatai szerint 1.704.851 személy vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Az 1930-as román népszámlálás ugyanott 1.353.675 magyar nemzetiségű egyént mutatott ki. MACARTNEY, Hungary and Her Successors 252–253. 16 RÉVÉSZ, KOVÁTS, RAVASZ, Hungarian Protestantism 163. 17 Ibid. 160–162.

195

képpen ezeknek az egyházaknak gyengítése, autonómiájuk felfüggesztése, vagyonuk elkobzása, iskoláik elvétele, lekészeik, tanítóik meghurcolása s az országból való kiűzése egyúttal a magyar kisebbség életerejének és kultúrájának elsorvasztását is jelentette. Ugyanez állt a magyar nemzetiségű evangélikusokra is, csakhogy mivel ők az elszakított területeken a saját egyházukon belül is kisebbségbe kerültek – Csehszlovákiában a szlovák, Romániában a szász lutheránusokkal szemben –, így az ő esetükben a magyarellenes politika oda irányult, hogy a régebbi magyarosító folyamatot megfordítva, a szlovák, illetve német többség vegye át az egyházi vezetést, s az istentisztelet nyelvének, de különösen az iskolának elszlovákosítása, illetve elnémetesítése útján a magyar kisebbséget idővel asszimilálják.18 Talán érdemes itt mindjárt megjegyeznünk, hogy a németeknek ezt az előnyben részesítését a magyarral, mint elsőszámú ellenséggel szemben, megtaláljuk mindhárom utódállam kisebbségi politikájában éspedig a katolikusok és zsidók esetében ugyanúgy, mint a luteránusoknál.19 A magyar protestánsok szűnni nem akaró panaszainak és külföld felé irányított propagandájának annyiban lett eredménye, hogy a nyugati világ egyházai valóban felfigyeltek, s több ízben nemzetközi kivizsgáló bizottságot küldöttek ki Erdélybe. A vizsgálatokról nyugati nyelveken kiadott beszámolók kivétel nélkül a kisebbségek sérelmeinek valódisága és követeléseiknek jogosultsága mellett tettek tanúbizonyságot.20 Általuk megerősítést nyertek azok a panaszos memorandumok, melyekkel a magyar kormány és a kisebbségi egyházak hiába ostromolták a Népszövetséget, hogy mondjon ítéletet Románia felett a kisebbségi vallások üldözése, s 18

A csehszlovákiai magyar evangélikusok sorsára nézve, vö. LAJOS STEIER, Ungarns Vergewaltigung; Oberungarn unter Tschechischer Herrschaft (Bécs: Amalthea Verlag, 1929) 434–439; valamint Rev. FEDOR RUPPELDT, „The Lutheran Church in Slovakia”, az R. W. SETON–WATSON által szerkesztett gyűjteményes kötetben, Szlovakia Then and Now (London, 1931) 191–208. 19 MACARTNEY, Hungary and Her Successors, passim. 20 Elsőnek 1920-ban az amerikai unitárius bizottság (The American Unitarian Commission) járt Erdélyben s vizsgálata eredményéről a Transylvania under the Rule of Roumania (Boston, 1920) c. könyvben számolt be. Ezt követően az amerikai és brit egyházak közös bizottsága adott ki jelentést az 1922-ben megejtett vizsgálatukról, Transylvania in 1922 (Boston, 1923) címen. Majd 1924-ben e vallási kisebbségek jogait védő amerikai bizottság (The American Committee on the Rights of Religious Minorities) küldött ki egy protestánsokból és katolikusokból álló vizsgálóbizottságot Romániába. Ennek beszámolója LOUIS C. CORNISH, szerkesztésében The Religious Minorities in Transylvania (Boston, 1923) jelent meg. Ugyanezt a következő évben Londonban is kiadták. Ugyanaz a szervezet 1927-ben egy újabb vegyes összetételű, vagyis többnemzetiségű és -vallású bizottságot küldött Erdélybe. Vizsgálatuk eredményét Roumania Ten Years After (Boston, 1928) címen hozták nyilvánosságra.

196

következőleg a békeszerződések kisebbségi záradékának megsértése miatt.21 A magyar kisebbség helyzetében ugyan a memorandumok és a külföldiek által megejtett vizsgálatok érezhető javulást nem hoztak, azonban kérdés, hogy vajon a román kormányzat nem nyomta volna-e el még kegyetlenebbül az erdélyi magyarságot, ha nem érzi magán a nyugati világ szemét. A magyar katolikus egyháznak legnagyobb veszteségei és nehézségei a Csehszlovákia és Románia által elfoglalt területeken voltak.22 Az uralomváltás első, forradalmi átalakulással járó hónapjaiban FelsőMagyarországot, illetve új nevén Szlovákiát megszálló cseh légionáriusok a magyar püspököket elűzték,23 az új kormányzat az egyházvagyont zár alá vette, a katolikus középiskolákat államosította, de főleg mindent elkövettek, hogy az egyház vezető állásaiból a magyarokat és magyarhű szlovákokat eltávolítsák, s helyükbe a „csehszlovák” állameszmét elfogadó szlovákokat helyezzenek.24 Minthogy az új állam megakadályozta mind a kiutasított püspököket, mind a határon túl székelő, de a Csehszlovákiához csatolt területekre is illetékes egyházi felsőbbségeket juriszdikciójuk és egyházi funkcióik gyakorlásában, az érdekelt püspökök, élükön a prímással, akinek egyházmegyéje majdnem teljes egészében Csehszlovákiába esett, a Szentszékhez folyamodtak jogaik védelméért.25 Róma kétségkívül kínosan nehéz helyzetbe került a Közép-Európában sok évszázados múltra 21

Vö. például Mémoire supplémentaire à la petition addressée par les representants legaux des églises minoritaires hongroises, catholique romaine, réformée et unitaire en Transylvanie au Conseil de la Société des Nations (Genève, 1925). 22 A Jugoszláviának átengedett terület 1918 előtt túlnyomó részben Magyarország társországához, Horvát-Szlavónországhoz tartozott. A horvátok egyházi és iskolai ügyeikben teljes autonómiát élveztek, s az esztergomi érsek névleges primátusán kívül semminemű függést nem ismertek el, sem kapcsolatot nem tartottak fenn a magyar katolikus egyházzal. 23 Drámai leírását, vö. STEIER, Ungarns Vergewaltigung, 423–424. 24 A szlovákiai katolikus egyházban végrehajtott változások leírását magyar szerzőtől, vö. Steiernél, i. m., 421–434; 443–448. Az események csehszlovák értékelését, vö. Rev. KAROL MEDVECKY, „The Catholic Church in Slovakia”, a Slovakia Then and Now R. W. SETON–WATSON által szerkesztett kötetben, 175– 182. 25 Vö. LEPOLD, Csernoch János, 62. A prímásnak ez ügyben a pápához intézett memorandumaira, 1919-ből és 1921 elejéről több ízben hivatkozás történik a magyar külügyminisztérium és a Vatikán közötti jegyzékváltásban. Vö. FRANCIS DEÁK és DEZSŐ ÚJVÁRY szerk., Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary, Published by the Royal Ministry for Foreign Affairs, 2 köt. (Budapest: University Press, 1939, 1946) I, 108 és 204-es számú okmányok, és II, 351 sz. okmány. A gyűjtemény első kötete az 1919–1920-as évek diplomáciai iratait tartalmazza, a második kötet 1921 januárjától augusztusig terjed.

197

visszatekintő egyházkormányzati rendszernek darabokra törése következtében. Az ellentétes nemzeti igények és követelések kereszttüzében szinte lehetlennek bizonyult pártatlanságát megőriznie. Az Egyház elsődleges célja, a lelkek üdve érdekében természetesen arra törekedett, hogy a vallási élet az új körülmények között is zavartalanul fejlődhessék,26 amihez viszont szükség volt a szétrombolt egyházi hierarchiának mielőbbi működőképes újjászervezésére. Ennek pedig feltétele volt, hogy a Szentszék az Egyházzal szemben nem éppen barátságos új kormányzatokhoz való viszonyában a legmesszebbmenő engedékenység és békülékenység politikáját gyakorolja. Ez különösen kezdetben volt így, s a magyaroknak keserűen kellett tudomásul venniük, hogy Róma a magyarság érdekeit feláldozva, az utódállamoknak kedvez. A Szentszék a Csehszlovákiából erőszakkal elüldözött püspököket lemondatta, s helyükbe a csehszlovák kormány jelöltjeit nevezte ki.27 A Romániához csatolt területek négy latin szertartású római katolikus püspöki széke közül a román kormány kívánságára a Szentszék az ősi nagyváradi püspökséget a szatmárnémetivel egyesítette, s mind ebbe, mind a temesvári egyházmegye élére német nemzetiségű püspököket állított, akiktől a kormány elvárta, hogy az állami hatóságokkal közreműködjenek az elmagyarosított svábok visszanémetesítésében, s a magyar iskoláknak és egyéb intézményeknek a németek kezére juttatásában.28 Románia latin szertartású római katolikusai fölött a primátus, egyházmegyéje ősiségét, kiterjedését és híveinek számát tekintve, az erdélyi

26

Gasparri bíboros Simonyi-Semadam külügyminiszterhez intézett levelében 1920. ápr. 3-án a következőket írja: „Le Saint-Siège aura soin égalment de n’adopter que des mesures qui seront exigées par les intérets supremes de la religion et le bien spirituel des fidèles de ces contrées”, ibid., I, 204. sz. irat. 27 Ibid., I, 824, 828, 830, 839, 853, 857, 860, 876 sz. iratok. Vö. MEDVECKY idézett cikkével a Slovakia Then and Now kötetben, 177–178. 28 Ez a szándék világosan kifejezésre jutott az 1927-ben kötött konkordátumot kommentáló román sajtóban, mely bizonyosra vette, hogy a nagyváradi püspökségnek a szatmárnémetihez való kapcsolása után a Szentszék „a román kormány óhajtásának megfelelően a szatmári püspöki széket olyan magyarul is tudó egyházi férfiúval tölti be, aki nem osztozik a szatmári káptalan sovén magyar felfogásában, mely mindenáron akadályozza az állítólag 45.000 főnyi elmagyarosított szatmári sváb visszanémetesítését”. Idézi, az újság megnevezése nélkül, JANCSÓ BENEDEK, „A katolikus egyház helyzete Romániában”, Magyar Szemle, IV (1928) 63. Ugyanott Jancsó a római katolikusok számát a szatmári, nagyváradi és temesvári püspökségeknek Romániába eső részein, tehát a tulajdonképpeni Erdélytől (Transylvania proper) nyugatra fekvő Maramureş, Crişana és Banat tartományokban, 505.504-ben adja meg. Ebből 295.441 volt a magyar anyanyelvű, 264.207 német, 2.475 román és 43.420 egyéb. A katolikus iskolák elnémetesítésére (és elrománosítására!) bő adatokkal szolgál ERDÉLYI I MRE, „Az erdélyi magyar katolicizmus párbaja az orthodoxiával”, Katolikus Szemle, LIV, (1940) 133–138.

198

püspököt illette volna meg,29 azonban Róma mégsem a kimondottan magyar jellegű gyulafehérvári széket emelte érseki rangra, hanem Bukarestben kreált érsekséget, úgyszólván hívők nélkül,30 s azt román nemzetiségű érsekkel töltötte be.31 Hasonlóképpen a Jugoszláviához átcsatolt bácskai és bánáti részeken az újonnan szervezett egyházi adminisztráció élére Róma délszlávokat állított, akik a katolikus intézmények elszlávosítását szolgálták.32 Hiába tiltakoztak szüntelenül a magyar kormány és egyházi vezetők a vatikáni magyar követségen keresztül az elszakított területeknek a magyar katolikus egyház joghatósága alól való elvétele ellen, azt megakadályozni nem tudták. Másrészt azonban a Szentszék engedékenységének az utódállamokkal szemben megvolt a határa. Róma az új rezsimek nemzeti szükségletei iránt kezdetben ugyan messzemenő megértést tanúsított, de ez nem jelentette azt, hogy hajlandó lett volna az illető kormányok magyarellenes politikájának szolgálatába szegődni. Ellenkezőleg, amint az egyház szervezete és szabad működése az új impériumok alatt biztosítva volt, a magyar katolikus egyház jogai, a magyar kisebbségek vallási és kulturális érdekei Rómában erős támaszra találtak. Ez kitűnt mind a csehszlovák modus vivendi,33 mind a román konkordátum34 megkötésénél, s még inkább 29

A XI. században alapított erdélyi püspökség Gyulafehérvár székhellyel magában foglalja az egész történelmi Erdélyt, s állítólag a katolikus világ második legnagyobb kiterjedésű egyházmegyéje. Jancsó adatai szerint a 375.325 római katolikus hívőből 347.417 vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 15.770 volt a német, 3.343 román és 8.795 egyéb. Idézett cikk, Magyar Szemle, IV ( 1928) 63. 30 Egy későbbi, 1948-as kimutatás szerint a bukaresti érsekség területén 60.000 római katolikus élt, míg Alba-Julia (erdélyi püspökség) 400.000, Timişoara 380.000, Satu Mare 202.000, Iaşi 140.000 hívet számlált. A RISTIDE BRUNELLO, La Chiesa del Silenzio (Róma: Edizioni Paoline, 1953) 88. 31 Az igazságosságnak tartozunk annak megállapításával, hogy a bukaresti érsek Msgr. Alexander Th. Cisar, egyházi ténykedésében nemzeti megkülönböztetést nem ismert, s a kisebbségek részéről soha nem hangzott el ellene panasz. 32 Vö. BERKES JÓZSEF, „A magyarság tízéves élete az S.H.S. királyságban”, Magyar Szemle IV, (1928) 172–173. 33 Ebben az 1927-ben kötött megállapodásban Róma egyrészt eleget tett a csehszlovák kormány kívánságának arra nézve, hogy a határon túli egyházi hatóságok ne gyakorolhassanak joghatóságot a Csehszlovák Köztársaság területén, a püspöki székek betöltésénél pedig megengedte, hogy a Szentszék jelöltjeivel szemben a kormány politikai természetű kifogásokat tehessen, másrészt Csehszlovákia kötelezte magát, hogy a lefoglalt egyházvagyont visszaadja eredeti rendeltetésének, s ez ügyben a Szentszék bevonásával tárgyalást indít a tulajdonosokkal. Ez utóbbiak között voltak azok a Magyarországon székelő püspökök, káptalanok, szerzetesrendek stb. is, akiknek felső-magyarországi ingatlanait az új állam 1918-ban lefoglalta. Az egyezmény hivatalos szövegét közli, ANGELO MERCATI szerk., Raccolta di Concordati su materie ecclesiastiche tra la Santa Sede e le Autorità Civili 2 köt. (Róma: Tipografia Poliglotta Vaticana, 1954)

199

az erdélyi katolikus státus körülötti vitában.35 Bár ezeket az egyezményeket a Szentszék közvetlenül az utódállamokkal kötötte, a megelőző tárgyalások alkalmával nemcsak az illető ország magyar katolikus kisebbségének egy-

II, 67–68. Az egyezményt magyarázza Msgr. KAROL KMETKO „The Modus Vivendi with the Holy See, and its Effects” az R. W. SETON–WATSON által szerkesztett Slovakia Then and Now c. kötetben, 183–190. Megjegyzendő, a magyarországi püspökök és egyházi testületek Csehszlovákiában fekvő birtokainak ügye sohasem lett kielégítően rendezve. Lepold szerint, ami jövedelmet a hercegprímás onnan mégis megkapott, azt inkább magánúton folytatott tárgyalásokkal érte el, semmint a csehszlovák kormány jóvoltából. LEPOLD, Csernoch János, 62. 34 Bár az 1928-ban kötött konkordátummal a Szentszék a román kormány kívánságának megfelelően végrehajtotta a szatmári és nagyváradi egyházmegyéknek az előzőkben már említett egyesítését és az összes romániai római katolikusoknak a bukaresti érsek primátusa alá helyezését, ugyanakkor azonban nem teljesítette a románok legfőbb kívánságát, hogy tudniillik a latin szertartású római katolikus (tehát főleg magyar és német) egyházi szervezetet, intézményeket, s azok vagyonát, a román görög katolikus egyházzal egyesítsék, abba mintegy beolvasszák. A konkordátum szövegét s az annak értelmezése körüli nehézségekkel kapcsolatos levélváltást közli, MERCATI szerk., Raccolta di Concordati, II, 45–53. 35 Román részről különös érdeklődés tárgya volt az erdélyi magyar katolikusoknak évszázados autonóm intézménye, az Erdélyi Katolikus Státus, „Status Romano-Catholicus Transylvaniensis”. Ez a katolikus világban egyedülálló intézmény, a püspök elnöklete alatt, de többségében világi vezetőséggel teljes joghatóságot gyakorolt Erdélyben a római katolikus egyházi vagyon, valamint a katolikus intézmények és iskolák felett. Bár a román földreform és egyéb intézkedések a Státust megfosztották vagyona legnagyobb részétől, a szervezet puszta léte, fennmaradt intézményei és javai módfelett irritálták a románokat, akik a Státusban a magyarság legerősebb bástyáját látták. Mivel a konkordátum sem rendelkezett világosan a Státusról, sőt a támadások ellene román részről mindinkább fokozódtak, Róma az erdélyi magyar katolikusok kérelmére hosszú és nehéz tárgyalások után 1932-ben egy új egyezményben rendezte a Státus ügyét. A románok elérték azt, hogy a Státus, mint jogi személy, megszűnt létezni. Ugyanakkor azonban vagyonára és intézményeire nem tehették rá kezüket, ugyanis azokat a Szentszék átruházta az újonnan megalakított „Gyulafehérvári Latin szertartású Római Katolikus Egyházmegyei Tanácsra.” Ez a megoldás tulajdonképpen a Státusnak változott szervezettel és új néven való fennmaradását biztosította. Az 1932-es „Accord” és az új szervezet statútumai közölve, MERCATI szerk., Raccolta di Concordati, II, 54–60. A Státus körüli viták és tárgyalások leírását, vö. ELEMÉR VON GYÁRFÁS „Der katholische ‘Status’ von Siebenbürgen und seine Kämpfe” Nation und Staat (Wien, Mai 1935) 513; valamint SZÁSZ ZSOMBOR, „Az erdélyi római katholikus státus”, Magyar Szemle XVII, (1933) 193– 200; 290–296, és XVIII, (1933) 97–104; és SCHEFFLER JÁNOS, „Az ‘Erdélyi Katolikus Státus’ küzdelmes húsz éve”, Magyar Szemle XL, (1941) 299–310.

200

házi és világi vezetőit hallgatta meg,36 hanem a magyar kormány és hercegprímás véleményét is kikérte s a végső döntésnél tekintetbe vette.37 A Vatikánnak az évek folytán mind szembetűnőbb magyarbarátsága egyenes arányban látszik állani azzal a csalódással, mely kezdeti szép reményeiben az utódállamok részéről érte. Az a naív hit, hogy Erdély bekebelezése után a regáti románság is áttér az unióra,38 puszta fantazmagóriának bizonyult. Ennek épp az ellenkezője történt, amennyiben az állam által erélyesen támogatott román görögkeleti egyház terjeszkedett az unitusok rovására. Nem volt jobb a helyzete a katolikus egyháznak Jugoszláviában sem, ahol összes iskoláit államosították s a katolikus horvátok reménytelen nemzeti küzdelmet vívtak a görögkeleti szerbek ellen. Ez utóbbiak ellenállásán szenvedett hajótörést a katolikus érdekek védelmét célzó konkordátum.39 De a katolikus többségű Csehszlovákia sem okozott sok örömet Rómának. A húszas évek kormányai hivalkodtak antiklerikalizmusukkal, a különféle huszita szellemű eretnekségeket nyíltan támogatták s különösképpen buzgólkodtak a cseh „nemzeti egyház” megteremtésén, s ennek érdekében elősegítették a katolikusok tömeges aposztáziáját. Mikor 1926-ban Prága közepén nagy nemzeti ünneplés 36

Például a Státus körüli vitában. Vö. SCHEFFLER imént idézett cikkében, Magyar Szemle XL, (1941) 305–307. 37 Mikor a román konkordátum ügye 1920-ban először került szőnyegre, Gasparri bíboros államtitkár annak tervezetét megküldte Csernoch prímásnak, és a magyar kormány véleményét is kikérte. D EÁK és ÚJVÁRY szerk., Papers and Documents, II, 163. sz. okmány. Hasonlóképpen állandó konzultációk folytak a szlovákiai püspökségek ügyében. Bár a Vatikán nem mindenben tudott a magyar kívánságoknak eleget tenni, az új kinevezéseknél mindig kikérte a prímás véleményét, s a magyar követnek szintén alkalmat adott arra, hogy kormánya nézeteit kifejthesse. Ibid., I, 824; II, 371, 586, 704, 705, 751 és 769 számú okmányok. A diplomáciai iratok 1921 augusztusán túl ugyan nem állnak rendelkezésünkre, de Barcza György vatikáni követnek (1927–1938) birtokomban lévő kiadatlan emlékiratai arról tanúskodnak, hogy a Szentszék és az utódállamok közötti egyezményekkel kapcsolatban a bíboros államtitkár és a magyar kormányt képviselő követ között állandó és beható konzultáció folyt. 38 Hogy ezek a remények mily fontos szerepet játszottak a Vatikánnak Romániával szembeni politikájával, kiviláglik Msgr. N ETZHAMMER, volt bukaresti római katolikus érseknek beszámolójából, mely a Bécsben megjelenő Schönere Zukunft című katolikus folyóirat 1928. április 8-i számában látott napvilágot, s melyből Jancsó Benedek fentebb idézett tanulmányában bő kivonatokat idéz. Magyar Szemle IV, (1928) 59–60. 39 Szövegét közli MERCATI szerk., Raccolta di Concordati, II, 202–216. Az 1935-ben kötött délszláv konkordátum ratifikálását Jugoszlávia szenátusa megtagadta. A pravoszláv szerb egyháznak a konkordátum elleni izgatása által előidézett, évekig húzódó politikai viharok és ismételt kormányválság leírását, vö. BAJZA JÓZSEF, „A délszláv konkordátum” Magyar Szemle XXXI, (1937) 234–243.

201

közepette Jan Huss szobrát állították a ledöntött Szeplőtelen Fogantatásszobor helyébe, a kehely betelt, s az apostoli nuncius tiltakozásul elhagyta az országot. Bár később a diplomáciai kapcsolat ismét helyreállt, a Szentszék és Csehszlovákia közötti viszony sohasem volt szívélyesnek mondható. E három szomszédjához képest a keresztény Magyarország a katolicizmusnak valóságos oázisa volt, s ezt a Vatikán tudta is értékelni. Barcza György, Magyarországnak 1927-től 1938-ig vatikáni követe írja, hogy a Szentszék külügyeit intéző bíboros államtitkár mindig a legnagyobb megértéssel viseltetett az elszakított területek magyar egyházi intézményeivel kapcsolatos problémákkal szemben, s a panaszokat a magyar követ indítványainak megfelelően igyekezett orvosolni.40 A Vatikán azzal, hogy húzta-halogatta a határok által szétszakított egyházmegyéknek az utódállamok által sürgetett végleges rendezését,41 a magyarokban azt a hitet keltette, hogy a trianoni határokat csak átmenetinek tartja. Akár jogosult volt ez a hit, akár alaptalan,42 a magyarok szemében Róma tekintélye ezáltal csak növekedhetett, s ugyanúgy bizalmuk, hálájuk és ragaszkodásuk Szent Péter trónja iránt. Különben Rómának ezt az elhamarkodott változtatásokat kerülő, fontolva halogató politikáját az idők igazolni látszottak, midőn alig húsz év elteltével a határok ismét megváltoztak, s a Magyarországhoz 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken a régi egyházkormányzatot minden nagyobb zökkenő nélkül vissza lehetett állítani.43 Összefoglalásul megismételjük, amit a bevezetőben már hangsúlyoztunk, tudniillik, hogy a Horthy-korszak nemzeti politikájának elsődle40

Kiadatlan önéletrajzában. Ugyanígy nyilatkozott előttem Barcza utóda, báró Apor György, Magyarországnak utolsó vatikáni követe. Apor báró 1957 nyarán Rómában adott interjúban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Szentszék és Magyarország közötti viszony az ő követi működése alatt is mindig a legszívélyesebb volt. 41 Róma a szétszakított egyházmegyéknek a püspöki székhelytől a határok által elvágott részeit püspöki vikáriusok, illetve apostoli adminisztrátorok kormányzása alá helyezte. Ennek a megoldásnak ideiglenes jellege nyilvánvaló volt. 42 Mind a csehszlovák modus vivendi, mind a román és jugoszláv konkordátumok kilátásba helyezték a végleges rendezést. Azonban az utódállamok sok tekintetben nem tettek eleget a szerződésekben vállalt kötelezettségeiknek, így a Szentszék sem sietett ígéretét beváltani. Valószínűleg inkább ez a magyarázata a Szentszék vonakodásának, bár a magyar tiltakozások szintén szerepet játszhattak. 43 Megjegyzendő azonban, hogy mikor a magyar kormány az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdélyben a román görög katolikus egyház fölött kívánta régi jogait érvényesíteni, ez a törekvése Rómában az unitusok ügyeiben illetékes Tisserant bíborosnak szívós ellenállásába ütközött. CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 338.

202

ges célkitűzése a trianoni határok revíziója volt, és az elszakított magyarság sorsának javitása. Ezt a célt tűzték maguk elé az egymást követő kormányok, de ugyanúgy ez volt a programja a mindenkori ellenzéknek is. Ebben, úgyszólván csakis ebben, egyetértett az egész nemzet. Így azután természetes, hogy e tekintetben az egyházak állásfoglalása egyöntetű volt, azaz a nemzet érzelmeivel s a mindenkori kormánypolitikával teljes harmóniában az egyházak is mindent megtettek az elszakított területek magyarságának védelmére s a revízió ügyének előmozdítására. 7.3 Belpolitika Amint arra már ismételten rámutattunk, a „keresztény nemzeti” politika, a Horthy-korszak „keresztény Magyarországának” sokat emlegetett hivatalos irányzata nagy súlyt helyezett a keresztény egyházakkal való szoros együttműködésre. Ezek után érthető, hogy a mindenkori kormánypolitikával ellentétes, illetve attól megkülönböztethetően eltérő törekvéseket az egyházak részéről csak kivételes esetekben találunk, éspedig főleg a korszak vége felé, amikor a kormányok német nyomásra a keresztény elvekkel ellenkező intézkedéseket foganatosítottak.44 Máskülönben az egyházak politikai tevékenysége a kormánypolitikával párhuzamosan haladt, azt támogatta, de ugyanakkor hatott is reá bizonyos kérdések felvetésével vagy elsődleges fontosságának hangsúlyozásával. Felejtsük el egyelőre azt a nem éppen épületes látványt, ahogy a keresztény egyházak a sajtóban és a szószékről egymást támadták, a kormányt pedig a másik fél előnyben részesítésével vádolták.45 Az ősi 44

Az egyházak ellenállását a következő fejezetben tárgyaljuk. Különösen éles hangú hadakozás folyt Baltazár Dezső, tiszántúli (Debrecen) református püspök lapja, a Lelkészegyesület, és a jezsuiták által szerkesztett Magyar Kultúra hasábjain. A protestánsok szemében állandó szálka volt a katolikus egyház kiváltságos helyzete – például a katolikus ünnepeken kötelező munkaszünet –, valamint nagy vagyona. Viszont katolikus részről a protestáns egyházaknak és iskoláknak juttatott aránytalanul nagy államsegélyt nehezményezték. (Vö. pl. I. I., „A ‘mostoha’ protestáns gyermekek”, Magyar Kultúra, XVII, (1930) 2. köt. 331– 332. Ugyancsak sok súrlódásra adot okot az egyik vagy másik felekezet híveinek állítólagos előnyben való részesítése az állami kinevezéseknél. Különösen a katolikusok panaszkodtak, hogy a közéletben és a tudományos pályákon a protestánsok aránytalanul nagy számban szerepelnek. Szmrecsányi Lajos egri érsek például Horthy Miklós kormányzóhoz írt levelében felpanaszolja, hogy a katolikus többségű Szolnok megyében a vezető állások – főispán, alispán, főjegyző stb. – reformátusok kezében van, s félő, hogy a Szolnok megyei közkórház élére szintén egy református orvost neveznek ki, nem pedig az érsek katolikus vallású pártfogoltját. (SZINAI MIKLÓS és SZŰCS LÁSZLÓ, szerk., Horthy Miklós titkos iratai (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1962) 26. irat, 141–142.) A szegedi egyetem katolikus jellegének kidomborítása miatt viszont a protestánsok fújtak harci riadót. (HUSZTI JÓZSEF, Gróf Klebelsberg Kúnó életműve, 254–257). Később, a nácizmus 45

203

katolikus–protestáns viszálynak ez a kiújulása ugyan nem csekély gondot okozott a kormánynak, de a rendszer szilárdságát komolyan sohasem fenyegette. Egy véres vallásháború réme inkább csak a túlzó fanatikusok képzeletét foglalkoztatta. Ha ellenben a pozitív, alkotó politikai törekvéseket vizsgáljuk, joggal kérdezhetjük, hogy mi is volt az a specifikusan keresztény politika, melyet az egyházak mint olyat ismertek el és támogattak. Annak ellenére, hogy erre a számunkra oly fontos kérdésre az egyházak sohasem adtak átfogó és konkrét választ, mégis nyugodtan állíthatjuk, hogy a közfelfogás tisztában volt azzal, hogy mi az egyházak feladata a nemzetépítés terén. Ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a háborútól pusztított, a forradalmak által feldúlt, szörnyen megcsonkított és kirabolt hazában a keresztényi politikának elsősorban a sebeket begyógyító, az osztályellentéteket tompító, a társadalmi békét előmozdító, tehát szociális téren alkotó, építő politikának kell lennie.46 E keresztényi politikának közelebbi vizsgálatát, sajnos, le kell szűkítenünk a többségi katolikus egyházra, éspedig egyszerűen azért, mert a magyar protestáns egyházak a századvégi katolikusellenes „kultúrharcnak” győzelmes megvívása után többé már sohasem jelentkeztek a politika mezején önálló protestáns akcióprogrammal. Ezzel szemben a katolikusoknak a Néppárt fellépése, s még inkább a Rerum Novarum-on alapuló keresztényszocialista mozgalom megindulása óta volt ilyen programjuk, ha az nem is ölelte fel a politika minden területét, s nem is képviselte minden katolikus felfogását. Ilyen értelemben beszélhetünk katolikus politikáról, míg protestáns politikáról nemigen. Az alábbiakban tehát főleg a katolikus politikáról, annak eszközeiről és intézményeiről lesz szó, azonban a megfelelő helyeken a megkülönböztethetően protestáns intézményekről is megemlékezünk.

elleni összefogás szükségének felismerése magával hozta a keresztény egyházak közti villongások elcsitulását is. 46 Ez állandóan visszatérő téma Prohászka püspök beszédében és írásaiban. (Vö. pl. az Új Nemzedék 1920. feb. 29-i és 1921. jan. 1-jei számaiban írt cikkeit, „Nem fecsegést, hanem tetteket!” és „Se nem félni, se meg nem ijedni!”, közölve Iránytű, 234–236 és 266–268.) Ravasz László Duna melléki (Budapest) református püspök, a magyar protestantizmus vezéralakja, hasonlóképpen arról ír, hogy „... a magyar református egyházat ebben a nemzedékben ... rendkívül nagy és fontos dolgok veszik igénybe. ... A nemzeti consolidatioban a református társadalom vezetőségének ki kell vennie a részét főképpen a nagy agrárkérdések szolgálata, a szociális problémák megoldása és az új népjóléti berendezkedések terén.” („Fontos és nem fontos dolgok”, Református Figyelő II, (1929) 97. Kiemelés az eredetiben.) Vö. SÁRMÁNDI SÁNDOR, „A magyar katolikus politika utolsó fél évszázada”, Katolikus Szemle LVIII, (1944) 78–83.

204

7.4 A katolikus politika irányai A katolikus politika Magyarországon kezdetben nem volt olyan kizárólagosan szociálpolitikai beállítottságú, mint amilyenné a két háború között lett. Az első világháború előtt a Néppárt programjában elsőrangú szerepet játszott a kilencvenes évek egyházpolitikai törvényeinek revideálása és a „katolikus autonómia” megvalósítása. Ezt követelték a katolikus sajtó és a püspöki kar elnökletével évenként tartott katolikus nagygyűlések is. A háború és a forradalmak után azonban mind az egyházpolitikai törvények, mind a katolikus autonómia feledésbe merültek. Az utóbbira már nem volt szükség, vagy legalábbis megvalósítása nem látszott többé sürgősnek, mióta az új rezsim a katolikus alapok és alapítványok sérthetetlenségét garantálta, kezelésüket illetőleg a püspöki karral megegyezett, a katolikus iskolákra nézve pedig éppoly önkormányzatot biztosított az iskolafenntartóknak, mint amilyet a protestánsok élveztek.47 Ami pedig az egyházpolitikai törvényeket illeti, az évek múlásával mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a katolikus egyház részéről oly hevesen ellenzett intézkedések, így a felekezetnélküliség megengedése, a zsidók emancipációja, az áttérések lehetővé tétele, a vegyes házasságok megkönnyítése (egybekötve a „reverzálisnak” a katolikusok által követelt engedélyezésével), mind pontosan a protestánsok és a zsidók számát csökkentette, míg a statisztika mérlegén a tiszta nyereség a katolikusok javára szólt.48 Egyedül a válások szaporodása aggasztotta továbbra is a katolikus egyház vezetőit.49 Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás az 1934-ben tartott XXV. katolikus nagygyűlésen egy a házassági törvény reformját célzó törvényjavaslatot mutatott be. Ez kétféle megoldást tartalmazott. Az első megoldás szerint a polgári házasságkötés kötelezettsége az egyvallású házasságokra vonatkozóan megszűnne. Az egyvallású házasságok válóperei azon vallás törvényei szerint ítéltetnének, amely valláshoz a felek tartoznak, illetőleg amelynek szertartása szerint házasságukat kötötték. A vegyes házasságok azonban a fennálló állami törvények szerint bíráltatnának. A másik megoldás szerint a polgári házasság kötelezettsége nemcsak az egyvallású hanem a vegyes házasságokra vonatkozóan is megszűnne. Ez esetben mind az egyvallású, mind pedig a vegyes házasságok azon egyház ítélőszéke elé tartoznak, melynek színe előtt a házasság köttetett.50 A katolikus egyház szertartásával 47

A felekezeti iskolák önkormányzatát a középiskolák reformjáról szóló 1934. XI. tc. biztosította. 48 Vö. SALACZ GÁBOR, A magyar kultúrharc története 1890–1895 (Bécs, 1938) 380–382. 49 Ibid., 381. 50 Vö. HAMVAS ENDRE, „Házasságjogunk reformja”, Katolikus Szemle XLVIII, (1934) 713–720.

205

kötött házasság így persze államjogilag is felbonthatatlanná vált volna, a második megoldás szerint még vegyes házasság esetén is. A prímási tervezet, annak ellenére, hogy nem kívánta visszaállítani az egyházi házasság egyedüli érvényességét, hanem szabad választást engedett volna az egyházi, illetőleg a polgári házasságkötés között, mégis hatalmas tiltakozást váltott ki a nem katolikus oldalon. Úgyszólván az egész sajtó – a katolikus lapok kivételével – a felekezeti béke megbontásával vádolta a prímást.51 De a katolikus közvélemény sem mutatott különösebb lelkesedést, a kormány és az országgyűlés nagy többsége pedig határozottan ellene volt a házasságjog megbolygatásának. Ilyen körülmények között Serédi jobbnak látta lemondani javaslatának a felsőház elé terjesztéséről. A magyar „kultúrharc” e végső akkordjának kivételétől eltekintve, katolikus politikán a Horthy-korban a katolikus publicisztika elsősorban a pápák szociális tanításának követését, vagyis a katolikus szociálpolitika céljaiért való munkálkodást értette.52 Bár a harmincas években, a náci újpogány veszedelem növekedésével, a keresztény hit és eszmevilág védelme lesz Magyarországon is az egyházak legfontosabb feladata, egyidejűleg azonban éppen a nemzetiszocializmus (és a bolsevizmus) elleni küzdelem teszi még inkább szükségessé az Egyház szociális tanításának tanulmányozását és terjesztését. Mielőtt a katolikus szociálpolitika konkrét tetteinek, eredményeinek, illetve mulasztásainak tárgyalásába bocsátkoznánk, szükségesnek látszik azoknak az eszközöknek rövid ismertetése, amelyeknek segítségével az Egyház e politikát a gyakorlatba átültetni igyekezett. 7.5 A katolikus politika eszközei Eltekintve a hierarchia egyes ünnepélyes megnyilatkozásaitól, melyek között a legjelentősebbnek a magyar püspöki karnak XI. Pius pápa Quadragesimo anno-ját magyarázó 1931. évi karácsonyi közös pásztorlevelét tekinthetjük,53 a napi politika küzdőterén a katolikus politikát a katolikus pártok, a katolikus sajtó, valamint a különféle egyesületek, keresztény szakszervezetek és társadalmi mozgalmak képviselték.

51

Vö. KÉRÉSZY ZOLTÁN, „A hercegprímás bejelentett házassági törvényjavaslatáról”, Protestáns Szemle XLIV, (1935) 269–278. A vita további irodalmára nézve, vö. CSIZMADIA ANDOR A magyar állam és az egyházak 124. 52 Vö. pl. MIHELICS V ID, Világproblémák és a katolicizmus (Budapest, 1933); valamint HUSZÁR KÁROLY, A katolikus akció szociális gondolatai (Budapest, 1934). 53 Vö. MIHELICS, Világproblémák és a Katolicizmus, 124.

206

A Kereszténypárt Amint már a „keresztény kurzust” tárgyaló fejezetünkben kimutattuk, az 1918/19-es forradalmak visszahatásaként a magyar politikai élet erősen jobboldali irányba tolódott el. Ez alól az egyházak hivatalos vezetősége és az általuk befolyásolt politikai irányzatok sem képeztek kivételt. A „kurzuspolitikusok” jó részének kereszténysége antiszemita demagógiában élte ki magát, míg az őszintén keresztény elveket valló és a pápák szociális tanait komolyan vevő és megvalósítani akaró egyéneket nemegyszer kommunistagyanús, veszélyes elemeknek tekintették, s a közéletből kizárták.54 Giesswein prelátust, aki nyíltan elítélte az antiszemita izgatást,55 a parlamentben felszólalt a numerus clausus ellen,56 s bátran kiállt az üldözöttek mellett, nem az antiklerikális liberálisok, sem pedig a marxista szociáldemokraták, hanem a Prohászka elnöksége alatt álló Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja igyekezett kibuktatni a parlamentből. Ez ugyan nem sikerült, hű magyaróvári választói 1920-ban, s ismét 1922-ben, nagy többséggel őt választották képviselőjüknek,57 azonban izoláltsága a közéletben 1923 novemberében bekövetkezett haláláig egyre fokozódott. Jellemző, hogy mikor 1932-ben Magyaróvár, melyet közel két évtizeden keresztül képviselt a parlamentben, emlékének szobrot állított, az egész magyar közéletben nem akadt kiválóság, aki a tervezett szoborleleplezéshez vállalta volna az ünnepi szónoklatot.58 Prohászka, aki negyedfél évvel élte túl Giessweint, az első nemzetgyűlésben viselt mandátumának lejártakor, 1922 februárjában újságcikkben számolt be választóinak kétévi politikai tevékenységéről.59 Írásából kicseng a keserű csalódás afelett, hogy a nemzetgyűlés a tőle áhított konstruktív keresztény alkotások, nagyszabású szociálpolitikai reformok helyett haszon54

Így a századforduló egyik legismertebb katolikus államférfiát, gróf Apponyi Albertet azért mellőzték a keresztény kurzus kormányalakításainál, mert nem tartották „eléggé kereszténynek”. KEREKESHÁZY JÓZSEF, Apponyi (Budapest, 1943) 211–212. 55 Vö. „Die Judenfrage im modernen Staatsleben”, Die Wahrheit II, (1922) 36–40. 56 Az 1920. évi február hó 16-ra hirdetett Nemzetgyűlés Naplója, V, 387–391. Vö. NAGY MIKLÓS, „Giesswein Sándor mint politikus”, Giesswein Emlékkönyv (Budapest, 1925) 231. 57 Vö. OVENDEN SÁNDOR, „Giesswein Sándor egyénisége és életrajza”, ibid., 16. 58 Az ünnepséget végül is nem tartották meg, a szobrot borító leplet a városháza hajdúja távolította el az éjszaka sötétjében. (Kovács K. Zoltán, 1947– 1949 közt Mosonmagyaróvár nemzetgyűlési képviselőjének szíves közlése nyomán.) 59 „Székesfehérvár választóközönségéhez”, Fejérmegyei Napló, 1922. feb. 19. Közölve Iránytű, 292–294.

207

talan alkotmányjogi vitákra pazarolta a drága időt, s míg az ország ezer sebből vérzett, a Duna-parti pompás palotában a nemzet választott képviselőinek figyelme és energiája pártmanőverekben és csúnya személyi torzsalkodásokban merült ki. Kiábrándító tapasztalatai arra késztették a nagy püspököt, hogy a papok politikai szereplésére vonatkozó korábbi felfogását gyökeresen revideálja. Naplófeljegyzéseiben ez időben mind sűrűbben fordulnak elő a parlamenti életet metsző gúnnyal kifigurázó részletek. Egy alkalommal, továbbfűzve gondolatait, felkiált, „azért gondolom, hogy dehonesztáló papnak a képviselőség. Nem illik a tógához, hát még az evangéliumhoz!”60 Így azután a nemzetgyűlés feloszlatását nagy megkönynyebbüléssel fogadta.61 Pártelnökségéről lemondott, s az új választásokon nem indult. Ettől fogva 1927. április 2-án bekövetkezett haláláig minden idejét és erejét az imának, lelkipásztorkodásnak és az elmélkedő írásnak szentelte, politikával úgyszólván többé nem foglalkozott. Közben a Giesswein és Prohászka bírálatát kihívó Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártján belül is megindult egy tisztulási folyamat. Mikor Bethlen 1922 elején a Kereszténypártot a Kisgazdapárttal összeházasítva létrehozta az egységes kormánypártot,62 a „keresztények” egy kisebb csoportja kivált, és Keresztény Gazdasági Párt néven új pártot alakított. Ehhez kevéssel azután a keresztényszocialisták egy másik disszidens csoportja csatlakozott, mire a párt nevét Keresztényszocialista Gazdasági Pártra bővítette. A későbbi évek folyamán a pártvezetésben ismételten nézeteltérések voltak akörül, hogy kit illet a vezetés, és hogy mi a keresztényszocializmus helyes értelmezése, aminek következtében a párt több ízben kettéhasadt, majd újra egyesült, s közben a nevét is megváltoztatta.63 A lényeg azonban az, hogy a „Kereszténypárt”, ahogy általában hívták, az egész tárgyalt korban fennállt, a parlamentben egy többé-kevésbé kompakt csoportot alkotott, s mindvégig a hivatalos katolikus politika képviselőjeként szerepelt. Elméletben a párt ugyan nyitva állt a protestánsok előtt is, a gyakorlatban azonban kimondottan katolikus jellegű volt: a vezető gárda a Zichy-féle Néppártból és Giesswein keresz60

A bejegyzés kelte 1922. jan. 31. Soliloquia, II, 98. Ibid., II, 99, 1922. feb. 17-i bejegyzés. 62 A tárgyalt korban a kormányzó többségi párt neve többször változott – 1922-től 1932-ig Egységes Párt; 1932-től 1939-ig Nemzeti Egység Pártja; 1939-től Magyar Élet Pártja (M.É.P.) –, jellegét és szerepét tekintve azonban a névcserék nem jelentettek lényeges változást. A népnyelv mindvégig „kormánypárt”-nak nevezte. 63 Ilyen szakadás történt pl. 1932-ben, mikor egy radikálisabb szociális irányt követelő csoport kivált, és Keresztényszocialista Néppárt néven szervezkedett. A különböző frakciók később újra egyesültek, s az 1939-ben tartott választásokon mint Egyesült Keresztény Párt vettek részt. Majd 1943 októberében a név ismét megváltozott, ezúttal Keresztény Néppártra. 61

208

tényszocialista munkatársaiból toborzódott, szociálpolitikai elveiben a pápák tanítását követte, országgyűlési képviselői között éppúgy, mint a vidéki vezetők közt, sok volt a papi ember. A Kereszténypárt 1926-ban 35 képviselőt küldött a Házba, az 1931es választásokon még mindig 30-at, azonban számuk 1935-ben 14-re, 1939ben pedig 8-ra csökkent. Még ezeket a számokat is csak úgy sikerült elérni, hogy a kormánypárt egyes prominens kereszténypárti vezetők kerületeiben nem állított ellenjelöltet.64 Ennek a „gentlemen’s agreement”-nek persze megvolt az ára: a kormány elvárta, hogy a párt a kormánypolitikát lojálisan támogatni fogja. Ennek következtében viszont a Kereszténypárt a közönség szemében a kormány csatlósává lett, s hovatovább minden vonzóerejét elveszítette.65 Az igazság az, hogy a Kereszténypártnak 1922 után sohasem volt számottevő politikai súlya. Bethlen alatt még legalább a népjóléti és munkásügyi tárca birtoka a kormányhatalomban való aktív részvétel nimbuszával övezte, de ennek a minisztériumnak 1932-ben történt megszüntetésével a párt mind számbelileg, mind jelentőségében fokozatosan összezsugorodott. Egyes kereszténypárti képviselők ugyan néha bírálták a kormány intézkedéseit, s a háború alatt bátran kiálltak az emberi jogok védelmében, azonban a párt mint olyan sohasem ment ellenzékbe, hanem mindvégig megmaradt a kormány oldalán. Szerepe talán a kormányzaton belüli „pressure group”-ként jellemezhető, minthogy a párt hatalomra sohasem törekedett, hanem inkább a kormánypártra gyakorolt nyomással igyekezett annak politikáját befolyásolni. Hogy ez mennyiben sikerült, azt nehéz lenne megállapítani. Mindenesetre a Kereszténypárt szerette saját érdemének elkönyvelni mindazt a szociális törvényhozást, melyet Bethlen és utódai alkottak.66 Megjegyzendő, hogy a Képviselőházban a Kereszténypárton kívül is voltak szigorúan egyházias felfogású katolikus politikusok. Eltekintve az olyan hitvalló és katolikus ügyekért buzgólkodó világiaktól, mint a legitimista gróf Apponyi Albert vagy a kormánypárti gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, papok is voltak mind a kormánypártban, mind a pártonkívüli „független” képviselők között, sőt az ellenzéki padsorokban is.67 Csak természetes, hogy a reverendát viselő képviselők, bármily párthoz 64

Vö. C. A. MACARTNEY, October Fifteenth, I, 47. jegyzet. Ibid. Hasonló ítéletet mond katolikus részről Nyisztor Zoltán, Ötven esztendő, 158–159; ugyancsak néhai KOVRIG BÉLA egyetemi tanár kiadatlan kéziratában „Christian Democratic and Social Movements in Hungary”, melyet özvegye Barankovics István úr közbenjárására rendelkezésemre bocsátott. (Ezentúl a műre mint Kovrig-kéziratra hivatkozom). 66 Pl. HUSZÁR KÁROLY, A katolikus akció szociális gondolatai, 232–233. 67 Így például a Kisgazdapárt egyik vezére Msgr. Varga Béla. Katolikus papok képviselővé választhatóságát mind a magyar alkotmányjog, mind a kánonjog 65

209

tartoztak is, a vallás és az Egyház érdekeit érintő kérdésekben közömbösek nem maradhattak. A Felsőházban pedig, a kétkamarás országgyűlésnek 1926-ban történt visszaállítása óta, a bevett felekezetek legfelsőbb vezetői, köztük a római katolikus egyház teljes püspöki kara, személyesen voltak jelen, így a törvényhozók első kézből ismerhették meg az egyházak hivatalosnak tekinthető állásfoglalását minden fontosabb ügyben.68 A Wolff Párt Sok tekintetben a Kereszténypártnál nagyobb jelentősége volt egy helyi pártszervezetnek, a budapesti Fővárosi Keresztény Községi Pártnak, vagy ahogy alapítójáról, Wolff Károlyról nevezték, a Wolff Pártnak. Magyarország erősen centralizált állam, s nemcsak a politikai élet, hanem a tőke, az ipar, a kereskedelem, a tudomány, a művészet, az irodalom és a sajtó mind a fővárosban halmozódott össze s onnan sugárzott szét a minden önállóságát veszített, passzív befogadásra lefokozott vidékre. Az élet ütemét, csakúgy mint a divatot, Budapest diktálta, a vidék úgyszólván mindenben a főváros után igazodott, annak ízlését, stílusát igyekezett utánozni. Így országos jelentősége volt annak, hogy ki és milyen szellemben uralja a budapesti városházát. A háború előtt a főváros vezetőségében túlsúlyban volt az antiklerikális szabadkőműves elem, akik a liberalizmus jegyében teljes szabadságot biztosítottak minden radikális és forradalmi eszme terjesztésének, a vallásban viszont csak az obskurantizmus és klerikalizmus rémét látták, s tőle őszintén rettegtek.69 Bármennyire is hihetetlennek hangzik, a városi kegyuraság ősi intézményéből kifolyólag ezeknek a városatyáknak volt kötelessége a fővárosi plébániák anyagi ellátásáról gondoskodni, és az ő szavazatuktól függött a megüresedett lelkészi állások betöltése.70 Szabadkőművesek, zsidók és protestánsok döntötték el, hogy kik legyenek plébánosok Budapesten! A hitélet pangásáért s az 1918/19-es forradalmak „bűnös” Budapestjéért az ellenforradalmi kor a volt városvezetést is kárhoztatta, melynek tagjai közt feltűnően sok volt a zsidó. Kun Béla uralma alatt a főváros direktóriuma meg éppen tisztára zsidókból állott. A visszahatás erre nem is maradt el. Egy katolikus aktivista, Wolff Károly, megszervezte az Egyesült Keresztény Ligát, s kiadta a jelszót a városháza szempontjából vizsgálja EGYED ISTVÁN, „A katolikus egyház az állami törvényhozásban” c. tanulmányában, Katolikus Szemle XLVI, (1932) 2. köt., 401– 415. 68 Pl. az ún. „zsidótörvények” esetében. 69 Vö. NYISZTOR, Ötven esztendő, 138–139. 70 Vö. MÉSZÁROS JÁNOS, „Visszatekintés az első tíz esztendőre”, A budapesti egyházközségek első tíz éve (Budapest, 1930) 17–18. Vö. TIMON ÁKOS, A városi kegyuraság Magyarországon (Budapest, 1889) 46–48.

210

meghódítására. A Ligának sikerült is az eladdig indifferens katolikus tömegeket aléltságukból felrázni, s a községi választásokon a szavazatok abszolút többségét elnyerni. Ez a győzelem azután választásról választásra megismétlődött, úgyhogy a budapesti városháza az egész korszakban a Ligából alakult Fővárosi Keresztény Községi Párt, a „Wolff Párt”, kezében maradt, mely a katolikus többségű fővárosnak katolikus többségű és irányzatú közigazgatást biztosított. A Wolff Pártot sokat vádolták, és vádolják ma is, antiszemitizmussal.71 De vajon lehetséges lett volna-e az alvó keresztényeket öntudatra ébreszteni, a túltengő zsidó befolyást visszaszorítani, a fővárost a keresztényeknek és a keresztény világnézetnek visszahódítani anélkül, hogy ne hangzottak volna el antiszemita kijelentések, s hogy a zsidók ne károsodtak volna? Tulajdonképpen ugyanaz a folyamat ismétlődött meg Budapesten, mint a háború előtti Bécsben Lueger harcai idején. A kettő abban különbözött, hogy Budapesten a zsidóság jelentősen nagyobb számaránya, erősebb gazdasági és kulturális pozíciója s végül, de nem utolsósorban, a Kun-rezsimben játszott szerepe,72 sokkal akutabb helyzetet teremtett, mint az Bécsben valaha is létezett. A katolikus egyház irányában a Wolff Párt a legmesszebbmenő jóindulatot és együttműködésre való készséget tanúsított. Vezetése alatt Budapest székesfőváros páratlan bőkezűséggel tett eleget kegyúri kötelezettségeinek. A forradalmak után Budapest hitéletének nagyszabású újjászervezésében a főváros vezetősége az Egyházzal karöltve dolgozott. Az 50.000 lelket meghaladó óriási plébániák feldarabolásával, és a sok új egyházközség és helyi lelkészség szervezésével új templomok és plébánia lakok építése vált szükségessé. A főváros, mint kegyúr, az első években az építkezési költségeknek mintegy 60–70 százalékát viselte, 1928-ban azonban elvállalta a templomok teljes építési költségeit, míg az egyházközségeknek csak a belső berendezésről és felszerelésről kellett gondoskodniuk. A fenti esztendőben a főváros egy több évre szóló templomépítési programot dolgozott ki, amire a közgyűlés évi egymillió pengőt irányzott elő. Egy-egy templom építési költségeit kb. 400.000500.000 pengőre becsülve, évenként két templomot szándékoztak felépíteni abban a reményben, hogy így négy-öt éven belül az ez irányú szükségletnek eleget tehetnek.73 E nagyszabású építkezési segítségen túlmenően, a főváros bőkezűen rendezte a papság anyagi ellátását és nyugdíját is. Megemlítendő, hogy 71

99.

Pl. SZEKFŰ GYULA, Forradalom után (Budapest: Cserépfalvi, 1947(?)) 97–

72

Vö. ISTVÁN DEÁK, „Budapest and the Hungarian Revolutions of 1918– 1919”, The Slavonic and East European Review XLVI, (1968) 138–140. 73 SIPŐCZ JENŐ, „Budapest székesfőváros kegyurasága és az egyházközségek”, A budapesti egyházközségek első tíz éve, 36–40.

211

1921 óta a kegyúri jogokból adódó lelkészválasztásoknál s egyéb, az egyház adminisztrációját illető ügyekben a közgyűlésnek csakis katolikus tagjai szavaztak.74 Hogy a páratlan bőkezűség indítóoka a városatyák részéről több volt, mint pusztán hitbuzgóság, kitűnik a húszas évek budapesti polgármesterének szavaiból: „A főváros – írja – mint kegyúr, áldozatokat nem kímélve, mindent megtesz, hogy a keresztény valláserkölcs és kultúra az eddigi elhanyagoltság után ismét elfoglalja az őt megillető helyet. A székesfőváros nagy áldozatokat vállalt magára, amikor a gyökeres megoldást (ti. az 1928. évi templomépítési programot) elhatározta, de az illetékes tényezők tisztában voltak azzal, hogy nemcsak törvényes kötelességüknek tesznek végre eleget a kérdés végleges rendezésével, hanem olyan befektetést eszközölnek, amely a keresztény valláserkölcs fejlesztésével és a nemzeti gondolatnak az eddig elhanyagoltan álló külvárosi népességnél való erősbödésével, ha nem is anyagiakban, de szellemi tekintetben a fővárosnak és az országnak mérhetetlen hasznával fog járni.”75 Wolff Károlynak 1936-ban bekövetkezett elhalálozása után a párt katolikus jellege fokozatosan elhalványult, míg a tárgyalt kor végén az előző ötven esztendő magyar katolikus politikájáról a Katolikus Szemlében közölt tanulmány írója a valódi katolikus politikának általa megfogalmazott ismertetőjegyeit a Wolff Pártra alkalmazva megállapította, hogy azt nem lehet katolikus pártnak elfogadni.76 A katolikus sajtó A magyar katolicizmusnak az 1944-ben bekövetkezett német megszállás előtt volt két napilapja, 18 hetilapja, 25 havi folyóirata és három negyedévenként megjelenő közlönye, együttesen mintegy másfélmillió példányszámmal.77 E kiadványok jó része, akárcsak a többi egyházak időszaki sajtója, elsősorban hitbuzgalmi volt, s esetleg még egyházi híreket, szépirodalmat és tudományos tájékoztatást nyújtott. Ezekben a politikát rendszerint egy-egy vezércikk, vagy egyes, az egyházat közelebbről érintő 74

Ibid., 38. Ibid., 41. 76 SÁRMÁNDI SÁNDOR, „A magyar katolikus politika utolsó fél évszázada”, Katolikus Szemle LVIII, (1944) 80. 77 VECSEY JÓZSEF szerk., Mindszenty Okmánytár, 3. köt. (München, 1957) I, 227. 75

212

politikai kérdésnek szentelt tanulmány képviselte, bár a folyóiratok között voltak olyanok is, melyek sajtószemléikben rendszeresen tájékoztatták olvasóikat a napisajtóban tárgyalt eseményekről és állandó rovatot tartottak fenn az időszerű bel- és külpolitikai kérdések megvitatására. Kimondottan a tömegek felé tájékozódó, politikai jellegű sajtóval az egyházak között csak a katolikus egyház rendelkezett. Katolikus napilapok voltak már az első világháború előtti időkben is – köztük a legjelentősebbek a Magyar Állam 1868-tól 1908-ig, és a Zichy-féle Néppárt lapja, az Alkotmány 1895-től 1919-ig –, azonban ezek sohasem voltak képesek számottevő olvasótábort toborozni, s fennállásukat a magas klérus és egyes áldozatkész arisztokraták szubvencióival lehetett csak biztosítani. Az áttörés ezen a téren a „sajtópáterek” már ismertetett akciójának eredményeként a forradalmak után következett be, mikor a részvénytársasági alapon szervezett Központi Sajtóvállalat megkezdte működését. A KSV nemcsak Bangha páternek még 1913-ban megindított, de a kommün alatt betiltott harcos folyóiratát, a Magyar Kultúrát élesztette újra, hanem 1919. szeptember végén egyszerre két napilapot is indított, a reggeli Nemzeti Újságot és a déli órákban megjelenő bulvárlapot, az Új Nemzedéket. Népszerűségben és példányszámban hamarosan mindkettő a főváros és az ország legnagyobb újságjai közé emelkedett.78 A hírszolgálat mellett a katolikus újságok, a többi napilapokhoz hasonlóan, irodalmat, könyv- és színházkritikát, tárcákat és humoreszkeket nyújtottak, valamint vállalták az apróhirdetéseket is. A tanultabb rétegek számára komolyabb hangnemben írt Nemzeti Újság nívóját emelte, hogy a magyar katolikus irodalmi, tudományos és politikai életnek úgyszólván minden nevezetessége írt bele.79

78

WALTER RAICHLE, Das Ungarische Zeitungswesen; Seine Entwicklung bis zum Jahre 1938 (Berlin: Walter de Gruyter & Co., 1939) c. munka 115. oldalán közölt kimutatás a Nemzeti Újság példányszámát 30.000-re, az Új Nemzedéket pedig 110.000-re becsüli. Ezzel szemben DEZSÉNYI BÉLA, Az időszaki sajtó története a Dunatáj országaiban (Budapest, 1947) c. művének 50. oldalán közölt adatok szerint a Nemzeti Újság 30.000-es, az Új Nemzedék 65.000-es példányszámban jelent meg. Egyik író sem mondja meg, hogy adatai melyik évre vonatkoznak. Számaik azonban bizonyítják, hogy a két katolikus újság a mintegy húsz budapesti napilap között a legolvasottabbak közé tartozott. 79 Kovrig Béla írja, hogy a Katolikus Sajtó Nemzetközi Szövetségének 1936ban Rómában rendezett Világkongresszusán szerkesztés, tartalom, terjedelem és példányszám tekintetében a Nemzeti Újság – és a már régóta kitűnő hírnévnek örvendő osztrák Reichspost – részesültek a legnagyobb elismerésben. Vö. a „Magyar Sajtó (Hungarian Press)” cikket a „Hungary” címszó alatt, The Catholic Encyclopedia, Supplement II., XVIII, (New York: The Gilmary Society, 1950) műben. Walter Raichle szintén a bécsi Reichspost-hoz hasonlítja a Nemzeti Újságot (Das ungarische Zeitungswesen 129).

213

A KSV újságjai a politikában a Kereszténypártot támogatták, s azzal együtt a kormány oldalán álltak.80 Mikor a harmincas évek elején a kormánypolitika mindinkább jobbra kanyarodott, katolikus íróknak és újságíróknak egy fiatal gárdája új, bátor hangú ellenzéki lapot szerkesztett Korunk Szava néven. Később ugyanez a csoport az 1939-ben indított Magyar Nemzethez csatlakozott, mely ugyan nem volt kimondottan katolikus újság, azonban a katolikus világnézet tagadhatatlanul rányomta bélyegét.81 A keresztény szakszervezetek A „keresztény kurzus” légkörében a keresztény szakszervezetek vonzóereje is megnőtt, míg ugyanakkor a proletárdiktatúrában vállalt szerepe erősen diszkreditálta a Szociáldemokrata Pártot s a vezetése alatt álló marxista szakszervezeteket.82 A Keresztényszocialista Országos 80

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a katolikus napisajtó mindenben százszázalékosan kiszolgálta volna a mindenkori kormányt. Raichle fentebb idézett, 1939-ben Berlinben kiadott művében a magyar katolikus sajtót egyenesen az ellenzéki lapok közé sorolja. Talán nem érdektelen idéznünk a jobboldali német szerző ítéletét. A Nemzeti Újság-ról ezt írja: „Nemzeti Újság steht dem hohen Klerus nahe; der die klerikale Linie des Blattes jahrelang bestimmende Prälat Béla Turi befand sich in engster Fühlung mit dem Fürstprimas und den Führern der christlich-nationalen Wirtschaftspartei, deren politische Grundeinstellung sich die Zeitung zu eigen gemacht hat. Demnach betreibt sie gemässigt legitimische und nationalistische Politik und bekämpft ohne ein radikal antisemistisches Organ zu sein, stark das wirtschaftliche und kulturelle Vordringen des Judentums. Je nach dem Standpunkt der christlich-nationalen Wirtschaftspartei übt sie Kritik an der Regierung. Während der Bethlen-Ära, als diese Partei dem koalierten Regierungssystem angehörte, war die Haltung des Blattes im allgemeinen regierungsfreundlich; unter Gömbös, dessen rechtsradikale und reformerische Ideen sie Teilweise ablehnte, trat die Zeitung in gemässigte Opposition. Das Blatt erstrebt soziale, aber auf lange Sicht gestellte Reformen, glaubt also an eine den Fortschritt fördernde Wirkung der Zeit und bemüht sich, innerhalb des Volksganzen keine Verschärfung der sozialen Gegensätze eintreten zu lassen. Aussenpolitisch unterstützt es meist den offiziellen Kurs, wobei es speziell katholische Interessen in der Vordergrund stellt und insbesondere den Nutzen und Wert der guten Beziehungen zu Italien unterstreicht. Das Blatt ist im allgemein deutschfreundlich, es verfolgt mit besonderer Aufmerksamkeit das Schicksal der deutschen Katholiken.” Hasonlóan ítél a szerző az Új Nemzedék-ről is. Vö. WALTER RAICHLE, Das Ungarische Zeitungswesen 128–129 (Kiemelés tőlem.). 81 Erről bővebbet a következő fejezetben. 82 A Szervezeti Tanács adatai szerint az 1918. dec. 31-én kimutatott 721.437es taglétszám 1919-ben 214.908-ra, 1920-ban pedig 152.441-re apadt. (JÁSZAI S., A magyar szakszervezetek története, [Budapest, 1925] 234; 272–273.) E nagyfokú veszteségnek csak kisebb részét lehet az ország területének összezsugorodásával megmagyarázni, ugyanis a szervezett munkásságnak zöme Budapesten és

214

Szakegyesületek Szövetségének kimutatása szerint a taglétszám 1920-ban 185.000; 1923-ban pedig 115.275 volt.83 Giesswein halálát követően a vezetésben áldatlan viszály tört ki, mely 1926-ban formális szakadásra vezetett. Az egymást denunciáló frakciók tűrhetetlen botrányának végül is az 1920-ban alakult Keresztény Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége, az ún. „fehér internacionálé” vetett véget. A Szövetség Utrechtben székelő központi titkársága 1930-ban Serrarens nemzetközi főtitkár és Staud osztrák főtitkár személyében bizottságot küldött Budapestre, s békéltető missziójuk eredményeként a magyar keresztényszocialista szakszervezetek vezetésében az egység helyreállt. A „keresztény kurzus” konjunktúrájának lelohadása mellett kétségkívül az imént leírt belső válság is hozzájárult ahhoz, hogy a keresztényszocialista szakszervezeti tagok létszáma, mely a szakadás előtt 1925-ben még 115.359 volt, 1927-re lezuhant 54.100-ra; 1928-ban 52.110, 1932. január elsején pedig 52.100 volt.84 Ez a szám később még tovább csökkent. Egy 1938-ban készült kimutatás szerint a keresztényszocialista szakszervezeteknek akkor mintegy 20.000 tagja volt, szemben a szociáldemokrata szakszervezetek 110.000-es taglétszámával.85 Az igazság az, hogy az a kötelék, mely az Egyházat a fennálló rendszerhez kötötte, egyúttal megkötötte a keresztényszocialista szakszervezeti mozgalom kezeit. Híjával a harcos ellenzéki szellemnek, a keresztényszocializmus a munkásság tömegeinek szemében a kormányt kiszolgáló, a munkaadókkal könnyen megalkuvó, ún. „sárga” szakszervezetek egyik válfaja lett.86 Tanulságosak ezzel kapcsolatban Rézler Gyulának, a munkáskérdés kiváló szakértőjének megállapításai a textilgyári munkások szervezkedésével kapcsolatban. Adataiból kitűnik, hogy a textilipar, mely Magyarország leggyorsabban fejlődő iparága volt, 1938-ban 369 gyártelepen 64.000 munkást foglalkoztatott; ezeknek 60 százaléka nő volt.87 Részben talán a hirtelen fejlődésben és a nők nagy számában rejlik a magyarázata annak, hogy míg például a vas-, fém- és gépipari munkásság között a keresztényszocialista szakszervezeteknek taglétszáma a szokörnyékén, tehát a trianoni határok között dolgozott. Még a szociáldemokrata Jászai Samu is az általános munkanélküliség mellett a szakszervezetek erkölcsi hitelének megingásával magyarázza a súlyos tagveszteséget, bár szerinte a szakszervezeteket ártatlanul érték a kommün miatti vádak (ibid., 250). 83 MIHELICS VID, Keresztényszocializmus (Budapest, 1933) 67. 84 Ibid. 85 Vö. RÉZLER GYULA szerk., Magyar gyári munkásság (Budapest, 1940), a Rézler Gyula szerkesztő által írt „A magyar gyári munkásság” c. fejezetet, 23. 86 Ez Kovrig professzor ítélete kiadatlan kéziratában. Itt jegyezzük meg, hogy a harmincas években még két másik „sárgának” tekinthető szakszervezet működött: a Nemzeti Munkaközpont és a Hivatásszervezet. Tagjaik létszámát Rézler fent említett tanulmányában egyenként 10.000-re becsüli. 87 „Textilgyári munkások”, RÉZLER szerk., Magyar gyári munkásság, 124.

215

ciáldemokrata szakszervezet taglétszámához viszonyítva ez utóbbinak tíz százalékát alig érte el,88 a textilipari alkalmazottak között a szociáldemokraták 3.000-es taglétszámával szemben a keresztényszocialisták is kb. 2.500–3.000 taggal rendelkeztek.89 Rézler ehhez hozzáfűzi, hogy „Mindegyik textilgyári munkáskategória más szakegyesületet favorizál. A szakmunkások, illetve a magasabb képesítésű mesterek a keresztényszocialista szakszervezetek tagjai. A textilgyári munkásság legtekintélyesebb részének természetesen az alsóbb munkásrétegekre is van bizonyos vonzása, de még a vállalatok is szívesebben veszik a keresztényszocialista alapon történő szervezkedést. Egy időben a vállalatok munkást csak a keresztényszocialista közvetítőn keresztül vettek fel. A szociáldemokrata szakszervezet keretében a betanított munkásság harcosabb tagjai szervezkednek.”90 A keresztényszocialista szakszervezetek szerepének, jelentőségének megítélésénél a vélemények erősen különböznek. A marxisták kezdettől fogva vehemensen denunciálták a keresztényszocialistákat, a munkásosztály megosztóinak, árulóknak nevezvén őket, s szakszervezeteiket sohasem voltak hajlandók valódi szakszervezetnek, vagyis a munkásság érdekképviseletének elismerni,91 bár a későbbi évek folyamán közös érdekek fennforgása esetén időnként együttműködtek velük.92 Másrészt, amint a Keresztényszocialista Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségével kapcsolatosan a szakíró megjegyzi: „Befolyásuk azonban számbeli arányuknál nagyobb. A munkásérdekképviseleti tevékenységnél ők kétségtelenül fesztelenebb hangon tudnak tárgyalni és gyakran érnek el oly engedményeket, amelyeket harccal nehezen lehetne biztosítani. A munkaviszony alakításában a kormányzattal való kedvezőbb kapcsolatuk révén komoly jelentőségük van 88

NÖTEL RUDOLF, „A vas-, fém- és gépipari munkásság”, ibid. 67. RÉZLER GYULA, „Textilgyári munkások”, ibid., 133. A Hivatásszervezet textil-csoportjának számát Rézler ugyanott ugyancsak 2.500–3.000-re becsüli, míg a Nemzeti Munkaközponthoz szerinte csupán kevés számú textilmunkás csatlakozott. 90 Ibid., 133–134. 91 JÁSZAI SAMU a magyar szakszervezetekről szóló több mint 300 oldalas A magyar szakszervezetek története c. 1925-ben kiadott művében csupán egyetlenegyszer említi meg a keresztényszocialistákat, akkor is ellenségesen. 92 RÉZLER, „A magyar gyári munkásság”, az általa szerkesztett Magyar gyári munkásság, 23. 89

216

és az így rájuk háruló feladatoknak minden vonatkozásban becsületesen igyekeznek megfelelni.”93 Társadalmi mozgalmak A számos vallásos jellegű társadalmi egylet és mozgalom közül itt csak néhány fontosabbat említünk meg, melyek bár a napi politikában nem vettek részt, azonban tagjaik politikai nevelésével annál behatóbban foglalkoztak, igyekezvén megnyerni őket a keresztény eszmék számára, hogy azokat az életbe, hivatásuk által kijelölt társadalmi körükbe is átvigyék. A katolikus magyar egyetemi hallgatók szövetsége, az EMERICANA 1921-ben alakult meg. A szervezés és irányítás munkáját Schwartz Elemér ciszterci egyetemi tanár végezte. Az EMERICANA egy, a hitét bátran megvalló és a kereszténységnek a családra és a társadalomra vonatkozó elveit nem szégyenlő új katolikus középosztály kialakításán dolgozott.94 A munkások vallásos világnézetre nevelését a Katolikus Akció munkásmozgalma, az EMSZO (Egyházközségi Munkás Szakosztályok) tűzte ki céljául. A mozgalom, mely mindenekelőtt a budapesti gyárnegyedek egyházközségeire összpontosította figyelmét, a harmincas évek végén egy dinamikus fiatal jezsuita, Varga László személyében a szociális kérdéseknek kiváló szakértőjére és egyúttal tüneményes szónokára talált, s gyors virágzásnak indult. Az 1938 májusában tartott nagygyűlésen 25.000 munkás vett részt. A mozgalomnak Új Rend címen saját lapja volt.95 A munkásifjúság katolikus szervezése a belga-francia JOC mintájára 1935-ben kezdődött az eredetileg az iparostanoncok számára szervezett KIOE kereteinek kibővítésével. Az egyesületnek merészen ambiciózus célja volt a munkásifjak közt apostoli szellemű lelkek kiművelése, akik a legszorosabb értelemben keresztény életet élnek, s az átélt evangélium példaadásával hódítanak lelkeket Krisztusnak a munkások között. A mozgalom szépen terjedt, 1942-ben már 7.000 tagot számlált 120 városban és községben. Számos tanoncotthonuk is volt saját lapjuk, a Magyar Munkásifjú.96 A legnagyobb, átütő sikerű katolikus szervezet a KALOT, két jezsuita, Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm kezdeményezésére 1935-ben alakult az addig mindenkitől elhanyagolt parasztifjúság felkarolására. A mozgalmat, melynek kezdetben egy bérelt szobácska és két szerény fizetésű titkár 93

NOTEL, „A vas-, fém- és gépipari munkásság”, ibid., 67 (Kiemelés tőlem). NYISZTOR, Ötven esztendő, 186. 95 Ibid., 192–193. TIRY LÁSZLÓ „EMSZO és KALOT”, Magyar Szemle, XXXIV, (1938) 174–177. 96 NYISZTOR, Ötven esztendő, 194. 94

217

állt csak rendelkezésére, tüneményes siker koronázta. Az indulás után alig egy évvel Mihálovics Zsigmond, a Magyar Katolikus Akció országos igazgatója már ujjongva írja: „Határozottan meg lehet állapítani, hogy a katolicizmus ma is érintetlen erő a falu lelkében. A magyar nép ma is a miénk. A magyar nép sem nem hitetlen, sem nem hitközömbös, pláne a nyílt és tudatos atheizmus nem érkezett le a faluig.”97 A KALOT-nak 1942-ben már félmillió tagja volt 3.500 szervezetben 5.000 önkéntes vezetővel és 100 hivatalos titkárral. Országos viszonylatban is a legnagyobb egyesületté nőtte ki magát.98 A KALOT „legfőbb jellemzője, hogy az egész embert egységesen akarta megfogni, ezért a valláserkölcsi nevelés mellett egyforma fontossággal szerepelt programjában a kulturális nevelés, a gazdasági erők följavítása, az érdekvédelem megszervezése. Azon kevés katolikus mozgalom közé tartozott, amely az élet minden területe számára kész programot adott” – írja a mozgalom utolsó főtitkára.99 A KALOT a vallásos élet elmélyítését célzó előadások, lelkigyakorlatok, zarándoklatok mellett kiváló gondot fordított a praktikus gazdasági ismeretek terjesztésére, termelési és értékesítő szövetkezetek szervezésére, valamint mintaüzemek létesítésére, melyekben a falusi ifjúság elsajátíthatta a racionális termelés titkát és az üzleti lét minden csínját-bínját. A KALOT vállalkozásai között nemcsak mintagazdaságok és kertészetek szerepeltek, hanem fafaragó üzemek, tésztagyár, nyomda, sőt egy textilkereskedés is. Legnagyobb jelentőségük azonban a KALOT népfőiskoláknak volt. Az elsőt 1939-ben nyitották meg s számuk rövidesen húszra szaporodott. Hétéves fennállásuk alatt 32.000 legény és 5.000 idősebb paraszt vett részt a különböző tanfolyamokon, melyek általában 8–12 hónapig tartottak. Az értelmiségiek részére rendezett vezetői tanfolyamokon pedig kb. 2.000 pap, tanár, tanító és egyéb nevelő vett részt. A népfőiskolán a falu legtehetségesebb fiataljai alapos és szakszerű kiképzést nyertek a mezőgazdaság különböző ágaiban. Külön előadások ismertették a parasztság helyzetét, a különböző földreformterveket és egyéb szociálpolitikai elgondolásokat, s azok elérésének módozatait. Az előadók beszéltek a szervezkedés fontosságáról, s az arra hajlamosakat és alkalmasakat külön tanfolyamon képezték ki falu-, ill. egyleti vezetőnek. A hallgatók naponta vitát rendeztek az őket érdeklő kérdésekről. A KALOT 97

„Krisztus és a magyar falu”, Nemzeti Újság, 1936. aug. 20., idézi NYISZTOR ZOLTÁN, Az actio catholica tíz éve (Budapest, 1943) 144. 98 NYISZTOR, Ötven esztendő, 195. 99 Babóthy Ferenc úr kérésemre volt szíves egy rövid tanulmányt írni a KALOT-ról, s azt a rendelkezésemre bocsátotta.

218

Magyar Vetés című lapján kívül még számos, a népnevelést szolgáló kiadványt állított elő saját nyomdájában s terjesztette azokat vidéki szervezetei útján.100 A KALOT-mozgalomnak potenciális politikai ereje nyilvánvaló volt, hiszen már első éveiben 10–15 ezer legény vett részt vidéki gyűléseken, míg az 1939-ben Budapesten tartott nagygyűlésre 20.000 parasztifjú vonult fel pompás fegyelemben a fővárosba. Akinek szeme volt, láthatta, hogy itt a magyar parasztság szellemi elitje, az eladdig némaságra ítélt agrárlakosságnak artikulált hangon végre megszólaló lelkiismerete, jövendő vezető rétege jelent meg ezer éve először emelt fővel, s nézett büszkén szembe a csodálkozó városlakókkal. A hatás nem is maradt el. Ahogy egy éles szemű megfigyelő írja, „végül az is nyilvánvalóvá lett, hogy az agrárifjúság politikailag is számbaveendő erő, ami különösen a háború végén összebonyolult és felfordult magyar politikában még mint ütőkártya is érvényesíthető. Ezért volt az, hogy jószimatú politikusok szaglásztak körülötte s már alig volt nyilvános megmozdulásuk, melyen miniszterek és kormányfők ne udvaroltak volna a KALOT-nak.”101 A KALOT női megfelelője volt a KALÁSZ a falusi lányok számára. Célja volt megtartani és nevelni őket az öntudatos és gyakorlati katolicizmusra, de amellett ellátni őket hivatásukra vonatkozó bővebb ismeretekkel, gyakorlatiasabbá és sokoldalúvá tenni őket a háztartásban, konyhán, kisgazdaságban, nemes szórakozást nyújtani és egy egészséges közszellemet kifejleszteni.102 Bár a KALÁSZ is szép munkát végzett, jelentőségben távolról sem ért fel a KALOT-tal. Az ország összes egyházközségeit és katolikus szervezeteit, mozgalmait, a XI. Pius pápa ösztönzésére a magyar püspöki kar által 1935ben létrehívott Katolikus Akció fogta egybe. A Katolikus Akció egy csúcsszerv volt, mely az egyházi hierarchia teljes tekintélyével felruházva központilag irányította, mozgatta az egész ország katolikus életét. Évről évre konkrét célokat tűzött a katolikusok elé, s azokat országos és egyetemes akcióvá szélesítette ki. A legégetőbb kérdésekről kitűnően szerkesztett felvilágosító népies füzeteket adott ki. Gyakori vidéki gyűléseivel állandó magvetés alatt tartotta az egész országot. A Katolikus Akció szervezte meg 1938-ban a budapesti eucharisztikus világkongresszust, mely egyúttal a magyar katolicizmus imponáló seregszemléje is volt s nagyban erősítette a katolikus öntudatot.103 A többségi katolicizmusnak erőteljes előretöréséhez és virágzó mozgalmi élethez viszonyítva a magyar protestáns egyházak sokáig a 100

Babóthy-kézirat; valamint TIRY, „EMSzO és KALOT”, Magyar Szemle, XXXIV, (1938) 174–177. 101 NYISZTOR, Ötven esztendő, 197. 102 Ibid., 200. 103 Ibid., 167–168.

219

stagnálás képét mutatták. A Református Élet 1934. december 26-i száma erről így írt: „A katolicizmus lett protestáns szellemű ebben az országban. És a protestantizmus vette át a katolikusok merevségét és mozdulatlanságát.”104 A harmincas évek végén azonban a protestáns egyházak is mind nagyobb figyelmet szentelnek az aktív társadalmi munkának. A szociális problémák elemzésében s különösen az agrárkérdés megoldására törekvésben az élen járt a Soli Deo Gloria ifjúsági mozgalom. A KALOT népfőiskola mozgalmával egy időben indult meg protestáns oldalon is a népfőiskolák szervezése. Bár erősen hangsúlyozták, hogy ez utóbbiaknak eszméje sajátságosan protestáns eredetű, külföldi és hazai protestáns gyökerekre nyúlik vissza,105 ha azonban célkitűzésüket vizsgáljuk, azt látjuk, hogy azok azonosak a KALOT-éval. A protestáns népfőiskolák célja ugyanis „az evangéliumi vallású mezőgazda, iparos és tanulóifjúságot a biblián és hitvallásainkon alapuló keresztyén életre eljuttatni és a mindennapi életben szükséges gyakorlati és elméleti tudással fölszerelni.”106 7.6 Katolikus szociálpolitika tettekben Ezek után lássuk most már, hogy ténylegesen miben nyilvánult meg a katolikus tevékenység a magyar szociálpolitikában: mik voltak célkitűzései, mennyire volt eredményes, illetve milyen mulasztások terhelik? A könnyebb áttekinthetőség céljából vizsgálódásunkat két részre osztjuk, úgymint az ipari munkásokkal foglalkozó szociális politikára és a mezőgazdaságban foglalkoztatottak szükségeire irányuló szociálpolitikára.

104

Idézi NYISZTOR, Az actio catholica tíz éve, 118. Tessedik Sámuel evangélikus lelkész már a XVIII. században mezőgazdasági iskolákat szervezett az Alföldön. A protestáns népfőiskolai mozgalom Tessediket vallotta atyjának, bár tanulmányozták a modern dán és finn példákat is. Vö. BOROTVÁS-NAGY SÁNDOR, „Egyházaink Iskolapolitikája és a társadalomgazdasági művelődésirány”, Protestáns Szemle, XLIX, (1940) 12–13. 106 Ibid.; a protestáns ifjúsági mozgalmak szociális tevékenységére nézve vö. még KISS SÁNDOR, Ifjúsági munka a magyar református egyházban (Budapest, 1941) 59–98. 105

220

Munkásvédelem A magyar törvényhozás 1840 óta több ízben foglalkozott az ipari munkásság kiszolgáltatott helyzetéből adódó bajokkal s a legflagránsabb visszaéléseket a munkaidő korlátozásával, a nők és kiskorúak foglalkoztatásának szabályozásával, a baleset elleni biztosítás bevezetésével s egyéb szociális intézkedésekkel igyekezett kiküszöbölni.107 Egy részleteiben átgondolt és szervesen kiépített munkásvédelmi programot azonban – az 1919-es Tanácsköztársaság tömegében tekintélyes, de nagy többségében a megvalósításig sohasem jutott társadalompolitikai rendeleteitől eltekintve108 – csak a Bethlen-korszak hozott. Az érdem oroszlánrésze ebben Vass József prelátus népjóléti és munkaügyi minisztert illeti, bár természetesen főnöke, a miniszterelnök tudta és beleegyezése nélkül programját nem valósíthatta volna meg. Bethlen rendületlenül hitt saját osztályának a magyar földbirtokos nemességnek felsőbbrendű tehetségében és erényeiben, melyek azt vezetésre, uralomra predesztinálták. Ugyanakkor sokkal inteligensebb volt annál, hogy ne látta volna, hogy a természeti kincsekben szűkölködő, tőkeszegény és túlnépesedett országnak elkerülhetetlenül szükséges és éppen őáltala hatalmasan előmozdított gyáriparosítása idővel alapjában fogja megingatni a mezőgazdálkodás túlsúlyán alapuló régi társadalmi rendet. E megoldhatatlannak látszó dilemmával szembekerülve Bethlen még idejekorán felismerte egy preventív irányú, tehát a társadalmi feszültségek növekedésének és kirobbanásának elhárítását célzó munkaügyi politika szükségességét. Erre vonatkozó nézeteinek kialakulására nagy hatással voltak a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal elnökével, Albert Thomas-szal 1924-ben Genfben folytatott tárgyalásai, valamint a Webb házaspár Ipari Demokráciájá-nak olvasása, s nem utolsósorban Vass József személyes befolyása.109 Bármennyire különösnek hangzik, az ízig-vérig arisztokrata Bethlen, ez a kálvinista magyar földesúr, aki osztályöntudatban az alsóbb néposztályokkal szemben mindig idegenül állt s tőlük hűvösen elzárkózott, Vass Józsefet, ezt a legalacsonyabb proletársorból kizárólag fényes tehetsége és az egyházi pálya adta lehetőségek révén felvergődött papot tüntette 107

A magyarországi munkásvédelemről jó áttekintést és egyben bő irodalmat nyújtanak, BIKKAL DÉNES, Magyar szociálpolitika; a dolgozó társadalom szociális védelme Magyarországon (Budapest, 1943), valamint K OVRIG BÉLA, Magyar Társadalompolitika, 2. köt. (New York, 1954). 108 Ezeknek gyűjteménye, PETRÁK KATALIN és MILEI GYÖRGY szerk., A Magyar Tanácsköztársaság szociálpolitikája; válogatott rendeletek, dokumentumok, cikkek (Budapest: Gondolat Kiadó, 1959). 109 KOVRIG, Magyar Társadalompolitika, I, 51.

221

ki legnagyobb bizalmával. Őt tette meg állandó helyettesének, reá bízta gyakori távollétében a minisztertanácson való elnöklést. Vass a Kereszténypártot képviselte a kormányban, de Bethlennel való szoros kapcsolata következtében a kormánypárt is magáénak tekintette őt.110 A népjóléti és munkaügyi tárca ügyköre felölelte az egész egészségügyet, tehát alája tartoztak a közkórházak, nyilvános rendelők, körorvosi hálózat, mentők stb. Ugyancsak gondoskodnia kellett az elszakított terülerekről elmenekült és kiutasított vagonlakók tízezreiről, az állami gyermekvédelem keretben az árvákról, elhagyott gyermekekről, a szegénysorsú iskolások ingyen ebédeltetéséről s az ínség ezernyi más megnyilvánulásának orvoslásáról. Vass miniszter sokoldalú tevékenységének leírására nem vállalkozhatunk, hanem inkább kiemeljük a munkaügy terén legnevezetesebb és legmaradandóbb alkotásait, a munkások baleset és betegség elleni kötelező biztosításáról és az ipari és kereskedelmi munkavállalók öregségi biztosításáról szóló törvényeket,111 s azok végrehajtására az Országos Társadalombiztosító Intézet, az OTI megteremtését.112 Egy másik nagy terve, a munkanélküliség esetére szóló kötelező biztosítás, aminek törvénybeiktatására 1926-ban az előkészületek megtörténtek, megbukott azok ellenállásán, akik az angol és német munkanélküli biztosítás pénzügyi nehézségein okulva Magyarországra nézve annak bevezetését lehetetlennek tartották.113 Így munkanélküliség esetén a munkások segélyezése továbbra is a szakszervezetekre hárult. Ezek gyér tartalékainak kimerülése után a városi, ill. a községi szegényügy keretén belül volt némi segélyre lehetőség. Kivételes esetekben, mikor a nyomor olyan fokra hágott, hogy a helyi hatóságok képtelenek voltak a helyzettel megbirkózni, a népjóléti miniszter felhatalmazást nyert rendkívüli ínségakció címén a községek segélyezésére, illetve a községeken keresztül történő segélykiosztásra. Vass prelátus azt is megtette, hogy a tartósan munkanélküliek gyermekeit gazdaságilag „elhagyottnak” minősítette és az állami gyermekvédelem útján őket saját szüleiknél helyezte el mint „nevelőszülőknél”, s az utóbbiaknak ezért gyermektartási díjat folyósított.114 Vassnak 1930-ban történt váratlan elhalálozása után tárcáját Ernszt Sándor prelátus, a Kereszténypárt elnöke vette át. Minisztersége azonban rövid életűnek bizonyult, ugyanis az 1932-es kormányválság alkalmával a párt elhatározta, hogy Gömbös kormányában nem vesz részt. Ez viszont jó 110

Vass József kitűnő portréját rajzolja NYISZTOR, Ötven esztendő, 153–157. Politikai szerepét méltatja GRATZ GUSZTÁV nekrológja, „Vass József”, Magyar Szemle, X, (1930) 200–204. 111 Az 1927. XXI. tc. és az 1928. XL. tc. Ezeket alkotójuk után csak mint Lex Vass I. és Lex Vass II. szokták említeni. 112 Az OTI leírását vö. BIKKAL, Magyar Szociálpolitika, 36–45. 113 KOVRIG, Magyar Társadalompolitika, I, 57–58. 114 Ibid., 59.

222

alkalmul szolgált a kormánynak arra, hogy a népjóléti és munkaügyi tárcát, ami amúgy is állandó szálka volt az egyes szakminiszterek, így pl. az iparügyi, a kereskedelmi és a földművelésügyi miniszterek szemében, megszüntesse. Ügykörének legnagyobb részét a belügyminiszter vette át. A húszas évek biztató fejlődését a szociálpolitika terén a harmincas években stagnálás követte. Vass József halála, de legfőképp az államháztartásnak a gazdasági világválság által okozott pénztelensége épp akkor akasztotta meg a szociális segélyezés növekedését és szélesebb rétegekre való kiterjesztését, amikor arra a legégetőbb szükség lett volna. Mikor azután a válság elmúltával, s Gömbös nagyhangú ígéretei ellenére sem történt semmi további a munkásosztály felemelése érdekében, a katolikus munkásmozgalom vezére, Varga László a Magyar Kultúra első oldalán figyelmeztette a katolikus társadalmat, de a kormányt is, a szociális kérdés elmérgesedésére, s forradalmi hangokat pengetve követelt sürgős cselekvést. „Kíméletlen nyíltsággal kell megmutatnunk – írta –, hogy vagyon és jövedelemmegoszlásunk teljesen az osztályharc szellemében megy végbe és szöges ellentétben áll a keresztény erkölccsel ... A mai kapitalista rendszert megalkuvás nélkül vissza kell utasítanunk, mert a közgazdasági és nemzeti érdekeket nem tudja megvalósitani. ... A foltozó politika ma a legrosszabb ... a legmerészebb módszer a bátor vállalkozás, a nagyarányú újítás jár a legkevesebb kockázattal, mert egyenesen parancsoló szükségesség. Nem a proletárság kegyeit akarjuk hajhászni egy ilyen kiállással, hanem lelkünket igyekszünk megmenteni Krisztus és a magyarság számára. Ha bizonyos illetékes tényezők ezt világnézeti, vagy egyéb pártállásuk miatt nem tudják elhinni rólunk, azoknak ezt mondjuk – ezt talán megértik –, hogy igenis menekülünk a süllyedő hajóról és sietve veszünk búcsút azoktól, akik önmagukat vakítva rohannak vesztükbe, mert nem kívánhatják tőlünk, hogy bárgyú szánalomból velük együtt pusztuljunk.”115 Hiába voltak bátor szavak, hiába a szélsőjobb és szélsőbal politikai agitációja, hiába a különböző társadalmi mozgalmaknak – köztük a katolikus munkásmozgalomnak is – a kormányra gyakorolt nyomása, igazán jelentős lépés előre a szociálpolitika terén csak 1940-ben történt ismét, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) létesítésével. Mivel ennek

115

„A Katolikus Akció szociális feladatköre”, Magyar Kultúra, XXIII, (1936)

260.

223

feladata elsősorban a falusi sokgyermekes családok megsegítése volt, tárgyalását a következő részre hagyjuk. Itt csak annyit kívánunk még megjegyezni, hogy az ipari munkásság védelmét és érdekeit szolgáló szociálpolitika terén a korabeli európai viszonyokat tekintve Magyarország korántsem volt olyan elmaradott és „reakciós”, mint ahogy azt a szélsőbaloldali írók célzatosan igyekeznek elhitetni. Igaz, hogy ez a politika még sok kívánnivalót hagyott hátra, és tagadhatatlan, hogy társadalmi helyzetét, életszínvonalát és szociális kedvezményeit tekintve a magyar munkás mögötte maradt a nyugati iparosodott országok munkásának. Ugyanakkor azonban kimutatást nyert, hogy a közvetlen szomszéd országokhoz mérve, Magyarország igenis lépést tartott az általános európai fejlődéssel.116 A magyar szociálpolitika eredményeiért, maradandó alkotásaiért, mint pl. az OTI és a többi népjóléti intézmények,117 persze nem egyedül a katolikus szociális mozgalmat illeti az érdem, hiszen annak megfogalmazásában és kidolgozásában írók, tudósok, szociológusok és gazdasági szakértők egész hada vett részt,118 s végül a törvénybe iktatást és kivitelezést a kormány és a törvényhozás valósította meg. Ugyanakkor azonban lehetetlen lenne figyelmen kívül hagyni – vagy éppen tagadni – azt a döntő szerepet, melyet a magyar szociálpolitika terén a katolicizmus játszott. Tény az, hogy a népjóléti és munkaügyi minisztérium tizenkét éves fennállása alatt papok vezetése alatt állott, s az első, a szociálpolitikában legtermékenyebb tíz év eredményei elképzelhetetlenek lettek volna Vass József prelátus céltudatos és erélyes munkája nélkül. Továbbá tény az is, hogy a püspöki kar, a Kereszténypárt, a katolikus sajtó, éppúgy mint a katolikus 116

Vö. KOVRIG BÉLA, A munka védelme a dunai államokban (Kolozsvár, 1944), melyben bő adatokra támaszkodva összehasonlítást tesz Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Jugoszlávia (valamint helyenként Ausztria) szociálpolitikája között. A tanulmány végén német és francia nyelvű összefoglalás. Az utóbbiból idézzük a zárómondatokat: „La mesure de la protection du travail correspond à l’intensité de l’industrialisme… Il n’y a ni ‘mauvais’ ni ‘bons Etats’, mais les pays ont plus ou moins développé la protection du travail selon la structure et la constitution de leur société formée dans le courant des siècles et selon la productivité du travail national développée en s’appuyant sur la richesse naturelle et les capitaux du pays, – au milieu des circonstances données. La protection du travail de l’Etat est plutôt la conséquence que la cause de la constitution de la société. Cependant toute la politique sociale et économique des Etats contribue à la formation bien lente de la constitution de la société.” (392). 117 A társadalombiztosító intézmények leírása Bikkal, Magyar szociálpolitika, 34–68. A 68. oldalon szereplő kimutatás szerint ezen intézmények vagyonállaga 1941. dec. 31-én 825.955.457 pengőt tett ki, ami egy tőkeszegény kis országban figyelemreméltó eredménynek tekinthető. 118 Felsorolásukat vö. KOVRIG, Magyar társadalompolitika, I, 62. jegyzet. A névsor magában foglalja a magyar szellemi élet színe-javát.

224

egyesületek és társadalmi mozgalmak, a keresztényszocializmus elveit vallották s mindenkor a szociális törvényhozás leglelkesebb támogatói közé tartoztak.119 Az az erős hangsúly a család-, nő-, és gyermekvédelmen, mely a magyar munkaügyi törvényekben minduntalan megnyilatkozott, határozottan a pápai körleveleken alapuló keresztényszocialista eszmék befolyásáról tanúskodik.120 A földkérdés Magyarország legégetőbb problémája nem az ipari munkások helyzete volt. A külvárosok nyomorúságos munkásnegyedeinél még sokszorta sötétebb és kilátástalanabb nyomorban éltek az agrárproletárok óriási tömegei. A termőföld tulajdonjogi megoszlása a trianoni Magyarországon még egészségtelenebb volt, mint a háború előtti Nagy-Magyarországon. Ezen próbált segíteni a fentebb már érintett Nagyatádi-Szabóféle földreform. Az 1920. XXXVI. tc. által életbe léptetett földreform során az ország 16,16 millió kat. hold területéből igénybe vettek 948.682 holdat. Ezen a területen létesült összesen 427.059 törpe- és kisbirtok, továbbá 259.733 házhely. Ide kell még számítani a törvény alapján 838 községben kishaszonbérletek céljára átvett 155.307 holdat, amellyel együtt a földreform összesen 1.275.548 holdat juttatott kisgazdák kezére, ami az összes területnek nyolc százaléka, a termőterületnek pedig 8,5 százaléka volt.121 Ez nem éppen elhanyagolható mennyiség, s kezdetnek nem lett volna rossz, ha ésszerűen osztják szét és további földosztások követik. A baj ott volt, hogy az uralmon lévők két egymással homlokegyenest ellenkező elvet próbáltak összeegyeztetni; tudniillik egyrészt védeni akarták a magántulajdont, különösképpen a nagybirtokot, s ez szűk korlátokat szabott az igénybe vehető birtokterületek nagyságát s a további földreformok lehetőségét illetőleg, másrészt viszont az elégedetlenséget leszerelendő arra is törekedtek, hogy minél nagyobb tömegek kapjanak földet. Ennek azután nem lehetett más eredménye, mint a birtokterületek ésszerűtlen elaprózása. A földreform átlagosan 3 holdban állapította meg a juttatás maximumát, 119

Vö. HUSZÁR, A katolikus akció szociális gondolatai, 231–233. A püspöki karnak a szociális kérdésekben való következetes állásfoglalását összegezi az 1944 nyarán a zsidóüldözéssel kapcsolatban kiadott közös pásztorlevelük bevezető fejezete. Közli G ERGELY, A püspöki kar tanácskozásai, 339–340. 120 Vö. pl. Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter indoklását „az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról” készített törvényjavaslata felsőházi tárgyalásánál, melyben XIII. Leó pápa Rerum Novarum c. enciklikájára hivatkozik. Felsőházi Napló, 1928. júl. 2., III, 16–22. Vö. CSIZMADIA ANDOR, „A magyar nép- és családvédelem”, Katolikus Szemle, LIV, (1940) 391–395. 121 KERÉK MIHÁLY, A magyar földkérdés (Budapest, 1939) 198–201.

225

azonban a valóságban ennél sokkal kisebb földeket adtak. A juttatásban részesülők között 412.000 törvényes jogcímmel bíró egyén összesen 700.000 holdat kapott, vagyis egyenként nem sokkal többet 1–1/2 holdnál. A törpe- és kisbirtokosok, 114.000-en 116.000 holdat kaptak, hogy azzal „kiegészítsék” apró birtokaikat. Az a 185.000 teljesen föld nélküli mezőgazdasági munkás, akiket a földreform „birtokossá” tett, összesen 189.000 holdat kapott, fejenként alig valamivel többet 1 holdnál.122 Hogy a számok döbbenetes jelentőségét méltányolni tudjuk, meg kell gondolnunk, hogy szakértők szerint 8–12 hold volt az a minimum, amiből egy átlagos nagyságú parasztcsalád emberhez méltó életet biztosíthatott magának. Itt nem térhetünk ki a törvény végrehajtása során elkövetett hibákra és mulasztásokra, amelyek még tovább csökkentették a reform hatékonyságát.123 Tény az, hogy bár a 100 holdnál nagyobb birtokok aránya a reform következtében 53,5%-ról 48,0%-ra csökkent, míg a 100 holdon aluli birtokok aránya 46,5%-ról 52,0%-re növekedett,124 a birtokelosztás továbbra is a végletek között mozgott, míg az agrárlakosság életviszonyain a nagy reményekkel várt földreform vajmi keveset segített. Az 1935-ben felvett részletes birtokstatisztika adataiból kitűnik, hogy az ország 16.081.844 kat. hold területe ekkor 1.634.407 földbirtok között oszlott meg. Az 5 holdnál kisebb birtokok az összes földbirtokok számának kereken háromnegyed részét (74,7%) tették ki, területük azonban az összes földbirtokok területének csak egytizedét (10,2%) foglalta el. Az ebbe a kategóriába tartozó közel 1.2 millió földbirtok területe nem sokkal haladta meg a 1,5 millió holdat, tehát az átlagos birtoknagyság mindössze 1,3 hold volt. A mérleg másik végén viszont ott volt a nagybirtok óriási túlsúlyával. Az 500 holdon felüli birtokok száma 2.431 (0,15%), ezek azonban összesen 5,75 millió hold területet foglaltak el, az összes földbirtokok területének több mint egyharmadát (37,7%). Azonban még ezen belül is, az 500 és 1.000 hold közötti birtokok a nagybirtok területének csak egyhatodát tették ki, tehát a nagybirtokok közül az l.000 holdon felüli latifundiumok domináltak.125 A két véglet között a középkategóriák oly

122

Ibid., 205–206. Ezenkívül volt persze nagyobb juttatás is, de számuk kevés. Mintagazdaságokra és 15 holdnál nagyobb családi birtokokra 249 esetben 14.569 holdat osztottak ki és 10.158 holdon 40 középbirtokot létesítettek. (Ibid., 199.) Itt jegyezzük meg, hogy míg a katolikus egyházi nagybirtok területének kb. 15–20 százalékát veszítette el a földreform által, a protestáns egyházak püspökei egyenként 500 holdas juttatásban részesültek. Tizenkét ilyen középbirtok összesen 5.806 holdat tett ki. Katolikus és protestáns lelkészi és tanítói javadalmakra 11.520 holdat osztottak ki. (Ibid.) 123 Vö. ibid., 198–243. 124 Ibid., 201. 125 Ibid., 299–300.

226

gyenge aránnyal szerepeltek,126 hogy Magyarországon egészséges paraszttársadalomról beszélni csak a legnagyobb fokú önámítással lehetett. A megélhetéshez teljesen elégtelen birtokon gazdálkodó törpebirtokosok nagy száma azonban csak egy részét képezte a falusi szegénységnek, nem is éppen a legnincstelenebb kategóriát, hiszen valamicske földje s legtöbb esetben háza is volt. Ezeknél, valamint a nagybirtokon cselédsorban, de állandó alkalmazásban élő tízezreknél,127 sokkal kétségbeejtőbb volt a helyzete annak a közel egymillió lelket számláló valóban nincstelen proletártömegnek, akik kizárólag az aratásból és egyéb alkalmi munkából éltek állandó létbizonytalanságban. Együttesen a tisztességes megélhetést biztosító földbirtokkal nem rendelkező mezőgazdasági munkásréteg számát egy statisztikai kimutatás 1935-ben kereken hárommillió főre becsülte.128 Ez a nélkülözésben élő tömeg az agrárnépesség 67 százalékát, az ország összlakosságának 34 százalékát, tehát több mint egyharmadát alkotta. A gazdasági világválság, mely a mezőgazdaságot különösen súlyosan sújtotta, az agrárproletárság szenvedéseit már-már az elviselhetetlenségig fokozta. A statisztika rideg számadatai mögött rejlő ijesztő valóságra a magyar nagyközönséget a „falukutatók” döbbentették rá.129 Ezek a lelkes, fiatal írók a gazdasági világválság által teremtett nyugtalan, feszültségekkel terhes harmincas évek elején felfedező útra indultak a magyar falu némán szenvedő világába, s amit ott láttak, tapasztaltak az ablaktalan kunyhók és cselédlakások fülledt levegőjében, azt tárták többkevesebb tudományossággal, de mindig színes és izgalmas regényszerű stílusban a városi olvasóközönség elé. Tanúságuk, vádjuk, hogy a kilencmilliós szép Magyarország „hárommillió koldusnak” hazája, vagy talán inkább börtöne, minden becsületes ember szívébe kellett, hogy markoljon. E „koldusok” mezítelenségének, koplalásának, didergésének vérlázítóan döbbenetes leírása olvasásakor, ahogy a történetíró Szekfű mondja, „kifordul az ember szájából a falat és meleg szobában is

126

A 10 holdtól 50 holdig terjedő ún. kisparaszti birtokok száma alig 220.000 (13,2%), területe pedig 3,5 millió hold (21,8%). A jómódú, 50–100 holdas parasztgazdaságok száma csupán 15.000 (1,0%) volt, területük egymillió hold (6,4%). Ibid. 300. 127 A mezőgazdasági cselédek számát, eltartott családtagjaikkal együtt, Kerék 599.622-ben adja meg. Ibid., 344. 128 A mezőgazdasági népesség rétegeződésének részletes statisztikája s annak kiértékelése, ibid., 343–348. 129 A falukutatás különböző irányainak és résztvevőinek leírását és bírálatát adja RÉZLER GYULA, Falukutatók és szociográfusok; a magyar társadalom önvizsgálata az elmúlt évtizedben (Budapest, 1943).

227

végigborzong hátán a hideg.”130 Szintén ő állapította meg, hogy „a mezőgazdasági munkásosztály megmentése, emberi méltóságába való visszaemelése nemcsak nagy, de talán egyetlen nagy nemzeti feladatunk. Mellette nyugodtan félre lehet állítani minden más feladatot ...”131 Ezekután lássuk most már, hogy mit tett a hivatalos kormányzat és mit tett az Egyház e legfőbb feladat megoldására. A mezőgazdasági munkások megsegítésének két járható útja kínálkozott, éspedig az egyik a rászorulóknak megfelelő nagyságú földbirtokhoz és felszereléshez juttatása, vagyis további és az 1920-nál nagyobb arányú és ésszerűbb földreform, a másik pedig egy olyan szociálpolitika megvalósítása, mely a mezőgazdaságban dolgozók munkaviszonyait az ipari munkásokéhoz hasonlóan rendezi, megélhetési minimumáról gondoskodik, baleset, betegség ellen biztosítja, s öreg napjaikra nyugdíjjal látja el őket. A segítésnek mindkét módjára égető szükség volt, bár egy átfogó földreform esetén, mely a mezőgazdaságban dolgozók többségét önállósította volna, az intézményes munkásvédelemre már inkább csak a továbbra is munkaviszonyban maradó kisebbségnek lett volna igénye. Ami a további földreform kérdését illeti, nem sok beszámolnivalónk marad. Annak ellenére, hogy a földreform szükségességét a harmincas években már úgyszólván mindenki felismerte, írók, szociológusok, gazdasági szakértők hirdették, sőt szakértelemmel kidolgozott részletes tervekben sem volt hiány,132 egyes jelentéktelennek mondható intézkedésektől eltekintve, de facto semmi érdemleges nem történt. Pedig egy új földreform ott szerepelt Gömbös Gyula 1935-ös választási programjában,133 úgyszintén utódjának, Darányi Kálmánnak 1937-ben meghirdetett programjában.134 A következő évben Imrédy Béla miniszterelnök a magyar társadalmi rendnek régen esedékes forradalmi átalakítása céljára kivételes teljhatalmat követelt a kormányzótól és az 130

SZEKFŰ GYULA, Három nemzedék és ami utána következik (Budapest, 1935) 420. 131 Ibid., 421. Hasonlóképpen vélekedett már őelőtte Prohászka püspök: „Bármely oldalról vetjük is föl hát a reformok kérdését, mindig a föld, a telek lesz az a fenék, melyre bukkanunk, s melyen túl fölösleges kutatnunk. Ha enélkül akarjuk a reformot eszközölni, csak foltozó munkát végzünk.” („Mi volna a birtokpolitika első feladata?” c. cikke, megjelent a Cél 1918, I évfolyamban, közölve Iránytű, 174–184. Fenti idézet a 184. oldalon.) 132 Pl. KERÉK, A magyar földkérdés, 393–480; valamint MATOLCSY MÁTYÁS, Új élet a magyar földön (Budapest, 1938). E szakírók mintegy 3 millió hold szétosztását javasolták. 133 Vö. MACARTNEY, October Fifteenth, I, 128. A Gömbös által benyújtott telepítési javaslat leírása ibid., I, 132–133. 134 Ibid., I, 179.

228

országgyűléstől, amit azonban nem sikerült elnyernie.135 Az általa 1939 januárjában benyújtott földreformjavaslat végül is csupán 1.200.000 kat. hold föld szétosztását célozta, de ezt is csak évi 100.000 hold részletekben. Mikor végre a következő évben Teleki Pál miniszterelnöksége alatt ebből a javaslatból „törvény” lett, annak kihirdetését és végrehajtását pártközi megegyezéssel a háború utánra halasztották.136 Kállay Miklós miniszterelnök 1943. június 27-én Szegeden mondott beszédében egy minden előbbinél drasztikusabb földreformot harangozott be, melynek megvalósítása esetén állítólag a megművelhető földnek 90 százalékán kisbirtokok és kisközépbirtokok osztoztak volna. E javaslatnak parlament elé vitelére azonban már nem került sor.137 Ha van valami ezen évek történetében, ami bizonyítja a konzervatív, feudális erők töretlen uralmát Magyarországon, az a földreformtörekvéseknek fentebb vázolt kudarca. Sem az intellektuelleknek, sem a nagy tömegeknek világosan kifejezett hő kívánsága, sem az egymást követő jobboldali radikális kormányfők akarata, sőt még a szomszédos szövetséges nagyhatalom nyomása138 sem tudott megbirkózni a földbirtokos uralkodóréteg szívós ellenállásával. A paraszti réteg tragédiáját még fokozta, hogy a mezőgazdaságban dolgozókról való gondoskodás a szociálpolitika terén sem tartott lépést a városi munkások javát célzó intézkedésekkel és intézményekkel. Így például a mezőgazdasági munkások legkisebb munkabéréről szóló 1923. XXV. tc. csak bizonyos kategóriákra vonatkozott, és csak az 1940. XV. tc. terjesztette ki a bérmegállapítást minden mezőgazdasági munkavállalóra s azoknak bármilyen természetű munkabérére és járandóságára. A mezőgazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosítását az 1938. XII. tc. vezette be, az 1939. XVI. tc. pedig kiegészítette azt a mezőgazdasági munkavállalók özvegyeinek öregségi járadékban részesítésével. A biztosítási alapot az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet, az OMBI kezelte. Ugyanez az intézmény gondoskodott a mezőgazdasági munkavállalók baleseti biztosításáról, amit már az 1900. XVI. tc. elrendelt, de általánossá

135

Ibid., I, 306–307. Ibid., I, 325; 378. 137 Ibid., II, 157, jegyzet; NICHOLAS KÁLLAY, Hungarian Premier (New York: Columbia University Press, 1954) 194–197. Egyedül a zsidó birtokok kisajátítását célzó törvényjavaslat került a parlament elé, s emelkedett törvényerőre mint az 1942. XV. tc. Kállay szerint kormánya ezt első lépésnek szánta csupán a további földreformok útján. (Ibid., 70–71) Vö. MACARTNEY, October Fifteenth, II, 99. 138 A Harmadik Birodalom kormánya Ausztria bekebelezése után fokozódó érdeklődést tanusított Magyarország belügyei iránt. Így többek között a magyar kormánynál ismételten sürgette a szociális reformok, elsősorban egy földreform végrehajtását. Vö. ibid., I, 431; 436. 136

229

csak a negyvenes években vált.139 A betegség elleni biztosítást a mezőgazdasági munkavállalók esetében is az OTI látta el, az ipari munkavállalókkal azonos mértékű járulékok fizetése mellett s azonos mértékű szolgáltatások nyújtásával. Egy a negyvenes évekből való adat szerint azonban a betegségi biztosítottak száma csak 40.000 volt,140 pedig ekkor a rászoruló „hárommillió koldus” serege a visszacsatolt területek szegényeivel is szaporodott. Legnagyobb hiánya a mezőgazdasági társadalombiztosításnak éppen az volt, hogy általában csak az állandó munkaviszonyban álló alkalmazottakról, tehát a nagybirtokok gazdatisztjeiről és cselédeiről gondoskodott, míg a törpebirtokosok és az idénymunkákat végző napszámosok milliói, akik legtöbb esetben az urasági cselédeknél is sanyarúbb sorsban voltak, mindenből kívül rekedtek. Szólnunk kell még az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról, az ONCSA-ról, mely kétségkívül a legeredetibb magyar szociálpolitikai alkotás volt. Az ONCSA-t Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter elgondolása alapján és az ő kezdeményezésére az 1940. XXIII. tc. létesítette. Az Alap rendeltetése az ínséget szenvedő sokgyermekes családok talpraállítása és a termelési folyamatba hasznos állampolgárokként való beállítása volt. Erre a célra az országgyűlés évi 60 millió pengőt szavazott meg. Az Alap kezelése és célkitűzéseinek az életbe való átültetése az Országos Szociális Felügyelőség nevű szervezet feladata lett, mely közvetlenül a belügyminiszter alá tartozott, de egyébként független volt az állami és községi közigazgatás szerveitől. Az országot körzetekre osztották, s minden körzetbe egy a társadalomtudományban képzett szociális felügyelőt állítottak, aki kivizsgálta a szükséget, s a központtal közölte észrevételeit és ajánlatát a segítés módját illetően. Ez a legváltozatosabb formákban történtént: a családfőnek megfelelő képzést adtak s munkát kerestek számára, esetleg önálló műhelyhez, üzlethez, illetve földhöz juttatták, a szükséges beruházásokhoz, felszereléshez kamatmentes kölcsönt nyújtottak, stb. Mindez mindig annak szem előtt tartásával történt, hogy az ONCSA intenciója nem az érintettek segélyekből való kitartása, hanem egy önálló, önérzetes és magabiztos új élet elindítása. A nagyközönség főleg az ország minden táján épülő csinos kertes családi házak láttán s az azokat betöltő boldog gyerekzsivajból vett tudomást az ONCSA-ról, s látta, hogy itt végre valami komoly és értékes történik. Az Alap haszonállatokkal is ellátta a gondozása alatt álló családokat, elsősorban egy tehénnel, ami a gyermekek tejellátását biztosította. Szükség esetén a gyermekek ruházatáról, lábellijéről is gondoskodott, valamint orvosi szolgálatokról. Az ONCSA rövid fennállása alatt példát mutatott arra, hogy milyennek kell lennie egy bürokráciamentes, az életet szerves egészében látó, dinamikus, de mindig a 139 140

Vö. BIKKAL, Magyar szociálpolitika, 23–24; 54–60. Ibid., 54.

230

körülményekhez alkalmazkodó, módszereiben, ötleteiben sokoldalú és hajlékony modern szociálpolitikának.141 7.7 Az egyház és a földkérdés A katolikus egyház a földkérdésben nemcsak anyagilag volt érdekelt fél, hanem erkölcsi síkon is. Hatalmas földbirtokaihoz való viszonyát ugyanis sokan a katolikus szociális tanítás őszintesége próbakövének tekintették. Az Egyház ellenségei, de jóakaratú bírálói is, bedobták a köztudatba, hogy Magyarországon a katolikus egyház a legnagyobb földbirtokos. Ez persze így nem igaz, mivel az egyházi birtok nem egy kézben volt, hanem több száz birtokos között oszlott meg. 142 Ugyanakkor azonban tény az, hogy a 862.704 kat. holdat kitévő római katolikus egyházi birtoknak legnagyobb része latifundium volt – 54 főpapi birtok 561.046 holdat és 51 szerzetesi birtok 175.547 holdat foglalt el –, mely sok esetben az országnak szociális szempontból igen exponált vidékein feküdt.143 Az egyházi birtok védelmére fel lehetett hozni, mint ahogy fel is hozták, hogy az „célvagyon” volt, vagyis a magánszemélyek vagy családok tulajdonában lévő földbirtokkal ellentétben nem egy személy vagy család jólétét és hírnevét volt hivatva biztosítani, hanem többezer pap, papnövendék, szerzetes és tanítószemélyzet megélhetéséről gondoskodott, és számos egyházi intézményt, főleg iskolákat, tartott fenn. Elvétele esetén az államnak, illetőleg a hívőknek kellene mindazokat a költségeket vállalni, tehát végeredményben nem sokat nyernének vele.144 Az ilyenfajta érvelés azonban, csakúgy mint a nagybirtoknak nagyobb termőképességére és ezért a nemzetgazdaság szempontjából szüksé141

Ibid., 83–86.; az ONCSA szakszerű leírását és meleghangú méltatását nyújtja KOVRIG, Magyar társadalompolitika, I, 62–77. 142 Az Új Ember katolikus hetilap 1946. febr. 10-i számában közölt adatok szerint a két világháború között a magyar katolikus egyházi nagybirtok 923 birtokos között oszlott meg (Közli VECSEY JÓZSEF szerk. Mindszenty Okmánytár, I, 131.). SZENTIVÁNYI BÉLA „Az egyházi birtok kulturális és szociális teljesítménye” c. tanulmányában 300 birtokosról beszél, de mivel köztük testületek is szerepelnek – így káptalanok, papnöveldék, szerzetesrendek –, a valódi birtokosok számát több mint 2.000-re becsüli. Katolikus Szemle, LII, (1938) 2. köt., 657. 143 KERÉK, A magyar földkérdés, 418–419. A római katolikus egyházi birtokok megoszlásáról részletes kimutatás található a BANGHA BÉLA S. J. által szerkesztett Katolikus Lexikon IV, (Budapest, 1931–1932) 1. köt., 507 oldalán; valamint CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 423–424. 144 Vö. pl. NAGY GYULA, „A magyar földkérdés megoldása és a katolikus közterhek”, Katolikus Szemle, XLIX, (1935) 1. köt., 327–336. Nagy szerint az egyházi birtok kisajátítása esetén a katolikus hívekre hárulna a belőlük fenntartott intézmények ellátásának terhe, amit az író évi 6–7 millió pengőre becsült.

231

ges fenntartására alapított gazdasági érvek, egyaránt üresen kongó szavaknak hatottak a földreform után kiáltó nagy ínségben. Pusztán gazdasági és üzleti alapon a földreform kívánatosságát illetőleg lehettek pró és kontra érvek, csakhogy a földreform Magyarországon elsősorban és mindenekfelett szociális szükséglet volt, amit akkor is végre kellett volna hajtani, ha annak következtében a termelés visszaesik s az ország gabonaexportja lecsökken. Itt nem annyira pénzről, jövedelemről volt szó, hanem a társadalmi egyensúly és béke helyreállításáról s milliók boldogságáról, akiket a földtulajdon a szolgasorból, létbizonytalanságból felemelt, emberi méltósághoz segített volna. Ezt a katolikusok megértették, s a harmincas években úgyszólván már alig akad az egyháziak és katolikus világiak között olyan, aki ne volna a földreform pártján.145 Katolikus írók és szociológusok a népi írókkal karöltve népszerűsítik a falut, papok és katolikus ifjúsági szervezetek „falukutatást” végeznek, melynek eredményeit a katolikus sajtó tárja a nagyközönség elé. 146 A KALOT programjában nagy szerepet játszik a földreform, s a vitákban, tervezgetésekben az egyházi birtokot sem kímélik, azzal sem tesznek kivételt.147 145

A társadalmi problémák iránt érdeklődő katolikus és protestáns ifjak 1938ban tartott debreceni kongresszusáról az írja a beszámoló, hogy „az előadások alapján kifejlődött vita nagyon jellemző volt nemcsak a kongresszus felfogására, de az új nemzedék szociálpolitikai nézeteire is. Nem volt egyetlen felszólaló, aki úgy szociális, mint nemzeti szempontból ne kívánta volna a földbirtok helyesebb megoszlásának mielőbbi megvalósítását. Az öröktulajdonba adás és bérleti hasznosítás mérve és természete felett oszlottak meg legfeljebb a vélemények, de abban, hogy a magyar földnek minden holdjával a jelenlegi nagybirtokrendszer megváltoztatásával a magyar tömegeket kell szolgálni – teljesen egyöntetű vélemény alakult ki.” PONGRÁCZ KÁLMÁN, „A Prohászka munkaközösség debreceni kongresszusa”, Magyar Szemle XXXIV, (1938) 81. 146 A földreform állandó témája volt a katolikus sajtónak. A Katolikus Szemle éveken át tanulmányok sorozatát szentelte a földkérdésnek. A magyar ifjúság szociális irányú tájékozódását és munkáját mutatja be MIHELICS VID, „Katolikus ifjúságunk szociális szelleme”, Magyar Szemle XIV, (1932) 134–143; valamint ASZTALOS MIKLÓS, „A magyar protestáns ifjúság és a szociális érdeklődés”, ibid., 144–154; továbbá SZABÓ ZOLTÁN, „A fiatalság társadalomkutató munkája”, ibid., XXI, (1934) 231–239. Talán nem érdektelen megjegyeznünk, hogy az egyik legnagyobb elismerést kivívó szociográfiai tanulmányt a protestáns ifjak „Pro Christo” falukutató munkaközössége készítette, Elsüllyedt falu a Dunántúlon (Budapest, 1936) címmel. Méltatása RÉZLER, Falukutatók és szociográfusok, 36– 38. 147 A KALOT és az EMSZO 1938-ban közösen kiadott Magyar Cél című programjának nyolcadik pontja a földreformról szól, földjuttatást, telepítést, házhely és hitel nyújtását javasolja. Megállapítja, hogy „Aki a földnek szolgál,

232

De lássuk most már, hogy mi volt a birtokosok, vagyis az egyházi felsőbbség állásfoglalása? Az első, tehát az 1920-as földreform során az egyházi nagybirtok is leadta földjének a törvényben megállapított kb. 20 százalékát.148 Amint már fentebb említettük, Prohászka püspök ennél tovább ment, s önszántából felparcellázta püspöksége birtokainak nagy részét s kishaszonbérletként örökbérletbe adta a volt cselédeknek és szegényparasztoknak.149 Prohászka a többi egyházi birtok reformját illetőleg is készített egy tervezetet, s azt benyújtotta Csernoch hercegprímásnak. A tervezet további sorsáról nem tudunk.150 A földkérdésnek a gazdasági világválság idején ismét akuttá válásakor, amint láttuk, Gömbös miniszterelnök próbálkozott egy újabb földreformmal. Ebből az időből egy érdekes tanúságtétel áll rendelkezésünkre. Az Új Ember katolikus hetilap 1945. november 18-i számában 151 Nizsalovszky Endre egyetemi tanár leírja, hogy a földreformjavaslatnak előkészítése alkalmával 1935-ben az egyházi birtokokkal kapcsolatos kérdések tisztázására egy vegyes bizottság ült össze a Földmlűvelésügyi Minisztériumban. A kormány részéről jelen voltak Gömbös Gyula miniszterelnök, Darányi Kálmán földművelésügyi miniszter, Vass Elek, a Földművelésügyi Minisztérium Földbirtokpolitikai Osztályának vezetője, és Nizsalovszky professzor mint mezőgazdasági szakértő. Az Egyházat Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, Glattfelder Gyula csanádi püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát képviselték. Professzor Nizsalovszky elmondja, hogy a kormány oldalán komolyan aggódtak, hogy a főpapok az egyházvagyonnak kulturális rendeltetésére való hivatkozással az egyházi jogos, hogy abból meg is éljen. Mivel a nemzet legfőbb támasza és erőforrása a vagyonilag független kisbirtokos gazdaosztály, ezt kell a nagybirtokból gyarapítani és főleg földbérlő szövetkezetek által erősíteni. E tekintetben az egyházi birtokot sem kívánjuk megkülönböztetett eljárásban részesíteni.” Idézi TIRY LÁSZLÓ, „EMSZO és KALOT”, Magyar Szemle XXXIV, (1938) 176 (kiemelés tőlem). 148 Katolikus Lexikon I, 507. Az Új Ember fentebb már említett cikke szerint a katolikus egyház szántóterületeinek „mintegy harminc százalékát” adta át a földreform céljaira. Mindszenty Okmánytár, I, 131. Kerék szerint a nagybirtokok területének 15–20%-át kellett a földbirtokreform értelmében leadni, a valóságban azonban a nagybirtokok összterülete csupán 10%-kal apadt le (A magyar földkérdés, 202). 149 Vö. CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 334. 150 SCHÜTZ ANTAL, „Prohászka pályája”, Sion hegyén (Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái XXV) 108. 151 A cikk címe: „A magyar katolikus egyház már 1935-ben minden ellenvetés nélkül kész volt elfogadni az egyházi birtokokra is kiterjedő földreformot”. Teljes egészében közli Mindszenty Okmánytár, I, 80–82. Megtalálható nem egészen pontos fordításban Cardinal Mindszenty Speaks: Authorized White Book; Published by order of Joseph Cardinal Mindszenty Prince-Primate of Hungary (New York: Longmans, Green & Co., 1949) 71–75.

233

birtokokra nézve kivételes bánásmódot kérnek, vagy ha ezt nem tudják elérni, az egész földreform erős mérséklését fogják kívánni. Megjegyzendő, a szóban forgó eredeti javaslat sokkal radikálisabb volt, mint ami végül a Ház elé került s 1936-ban törvénnyé lett.152 Nizsalovszky szerint, „az eredeti tervezet, ha nem is szüntette volna meg Magyarországon a nagybirtokot ... komoly végrehajtása után Magyarországon a nagybirtok uralmáról nem lehetett volna többé beszélni. A kormány képviselőinek legnagyobb meglepetésére a főpapok ez ellen a komoly áldozatokat követelő földreformtervezet ellen semmi ellenvetést nem tettek. Csak két kérésük volt: először, hogy az egyházi birtok a világi birtokkal egyenlő elbánásban részesüljön, mind a kisajátítás terjedelmét, mind a kártalanítást illetőleg, és másodszor, hogy a tervezett telepítések során a különböző vallásfelekezethez tartozókat lehetőleg ne keverjék, nehogy a felekezeti béke a vegyes házasságok szaporodásával megromoljon.”153 Ugyanakkor az egyház kepviselői biztosították a kormányt, hogy bármilyen radikális lépéseket fog tenni az államhatalom a világi nagybirtok felosztása irányában, az ország jövő fejlődése érdekében azt az egyházi birtokra nézve is minden ellenvetés nélkül készek elfogadni. Ami pedig az egyházi javak kulturális feladatát illeti, kifejezetten hangsúlyozták, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldása szempontjából egyáltalán nem találják lényegesnek, hogy a szükséges fedezet földjáradékból eredjen. Nizsalovszky professzor még megemlíti, hogy mikor később, már a törvény megszavazása után, Glattfelder Gyula csanádi püspökkel találkozott, a püspök csalódását fejezte ki a reform elégtelen volta miatt, s a kormányt és az országgyűlést hibáztatta. Szerinte sokkal messzebb kell még elmenni, hogy a problémát meg tudják oldani. Négy évvel később, az Imrédy–Teleki-féle földreformjavaslat felsőházi tárgyalása alkalmából Serédi hercegprímás 1939. december 12-én mondott beszédében megint elfogadta és helyeselte a földreformot, és egyúttal hangoztatta, hogy az egyház készségesen hajlandó elősegíteni minden ésszerű szociális reformot.154 152

„A telepítésről és más földbirtokpolitikai intézkedésekről” szóló 1936. XXVII. tc. Bírálata, KERÉK, A magyar földkérdés, 265–289. 153 Az első kívánságot a miniszterelnök és a fölművelésügyi miniszter teljes mértékben magukévá tették s a törvény szövege annak figyelembevételével készült. A második kérést illetőleg a miniszterelnök megígérte, hogy a törvény végrehajtásánál gondot fordít annak teljesítésére is. Mindszenty Okmánytár I, 81– 82. 154 Felsőházi Napló, 1939. dec. 12., I, 82. C. A. Macartney professzor azt írja, hogy „állítólag” a római katolikus egyház nyomást gyakorolt Imrédyre, és ez az oka annak, hogy a földreform a várakozáson alul szerény méretűre sikerült (October Fifteenth, I, 325). Az ehhez fűzött lábjegyzet viszont csak arra utal, hogy Serédi bíboros kérte, hogy az egyházi birtok a magánbirtokkal egyenlő elbánásban

234

Még megemlítjük, hogy Serédi Jusztinián hercegprímás volt az, aki 1928 júniusában a Vass miniszter nevéhez fűződő második munkásjóléti törvény, a Lex Vass II., felsőházi vitája alkalmával indítványozta, hogy azt terjesszék ki a mezőgazdasági munkásokra is.155 Javaslatára az országgyűlés határozatban utasította a kormányt, hogy készítse elő a mezőgazdasági munkavállalóknak az ipari, kereskedelmi és forgalmi munkavállalók 1928. XL. tc.-kel szabályozott öregség, rokkantság, özvegység, árvaság esetére kötelező biztosításának megfelelő szociális biztosítását, és e tárgyban javaslatot terjesszen az országgyűlés elé.156 Amint ebből a kevés adatból is kiviláglik, a vádnak, ami szerint az egyház a dolgozó parasztok ellensége, s mindent megtett a földreform meghiúsítására,157 az egyházzal szemben táplált vak gyűlöleten kívül egyéb alapja nincs. Másrészt viszont tény, hogy a földreform elmaradt, s az egyházi birtok sértetlenül fennmaradt a tárgyalt korszak végéig. Jogos tehát a kérdés, hogy vajon az egyház eleget tett-e óriási vagyonából reá háruló kötelezettségeinek pusztán azzal, hogy nem állt tevőlegesen ellen a kormányok nagyon is óvatos és szerény méretű földreformjainak? Még ha figyelembe is vesszük az egyházi birtoknak mint célvagyonnak a közre való hasznosságát, még ha elismerjük is, hogy egyes egyházi birtokosok az alkalmazottakról való gondoskodásban és a telepítés terén jó példával jártak elöl,158 mindez nem elég az adott viszonyok között a nagybirtok igazolására. részesüljön. Ez, amint láttuk, visszatérő kívánság volt az egyház részéről, és semmiesetre sem jelentett földbirtokreform ellenességet, hanem csak az igazságosság és méltányosság követelését. Macartney ugyanott még megemlíti, hogy Kovrig professzortól származó információja szerint Imrédy azt ajánlotta a prímásnak, hogy az egyház adja el földjeit és az így nyert tőkét fektesse városi ingatlanokba, ahol nincs az a szociális feszültség, mint falun a földesúr és bérlő, illetve cseléd között. Megjegyzendő, Csizmadia szerint Bethlen már 1923-ban javasolta, hogy az egyházi vagyont ipari vállalatokba fektessék (A magyar állam és az egyházak, 175). 155 Felsőházi Napló, 1928. júl. 2., III, 6–7. 156 A kormány ez utasításnak csak tíz év múlva tett eleget, akkor is csak részben, az előzőkben már említett 1938. XII. tc., és az azt kiegészítő 1939. XVI. tc. rendelkezéseivel. 157 Vö. pl. NEMES DEZSŐ, Az ellenforradalom története Magyarországon 1919–1921 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1962) 148–149. 158 Két mintaszerűen kezelt és a szociális gondoskodás és telepítés terén élenjáró egyházi birtok leírása, úgymint a piarista rend birtokáé SZENTIVÁNYI BÉLÁTÓL, „Az egyházi birtok kulturális teljesítménye”, Katolikus Szemle, LII, (1938) 2. köt., 655–667; valamint a zirci cisztercita apátság birtokáé H. KOVÁCS GYULA tollából, „A földbirtok szociális és kulturális hivatásáról különös tekintettel az egyházi birtokra”, Magyar Szemle, XXXIII, 237–246. Ez utóbbihoz a szerkesztő a következő jegyzetet fűzte: „A zirci apátság és uraldalma a fenti hatalmas teljesítményeket a szerző úr, mint jószágkormányzó munkájából, s a jelenlegi apát

235

A keresztényi szeretetet hirdető, a keresztényszocializmus elveit valló Egyháztól sokkal többet lehetett volna elvárni. Vagy talán feledni lehetett volna, hogy a Károlyi-féle köztársaság idején, 1918/19-ben a püspökök önként lemondtak 100 hold kivételével minden birtokukról? A földkérdés olyan hatalmas és súlyos problémája volt a magyar népnek, hogy joggal elvárhatta volna az egyháztól a bátor kezdeményező lépéseket. Igaz, a hierarchiának nem volt teljesen szabad keze az egyházvagyont illetőleg. Nemcsak a Szentszék és a kánonjog tiltotta annak elidegenítését, hanem a magyar állam is, mely szigorú felügyeletet gyakorolt az egyház javai, különösen földbirtokai felett.159 Nehezen képzelhető, hogy a Horthyvilágban az állam és az uralkodó osztály eltűrte volna, hogy az Egyház önhatalmú földosztással szociális forradalmat kezdeményezzen. Node hogy valamit mégiscsak lehetett volna tenni, példa arra Prohászka, az ország legszegényebb püspöke. Ha a Horthy-rezsimnek joggal róják fel legnagyobb bűnéül a földreform elmulasztását, akkor ugyanebben kénytelenek vagyunk a magyar katolikus egyházat is elmarasztalni. Igaz, hogy a háború idején az ellenállási mozgalomban született új katolikus párt nagyszabású földreformprogramot dolgozott ki, amelynek tervét a hercegprímás és azok a főpapok, akik csak tudomást szereztek róla, jóváhagyták, megvalósítását azonban csak a háború után remélhették.160 Végül is a megszálló Vörös Hadseregre maradt a magyar föld szétosztása a magyar parasztoknak.161 Ez, akárhogy is úr, Werner Adolf legfőbb vezetése alatt érte el. Ezek a teljesítmények messze kimagasló, legmagasabb fokú eredmények s így belőlük alig vonhatók következtetések, sajnos, sem az egyházi, sem a világi nagybirtok átlagára. Bár elérhető volna, a végre megkezdett telepítésektől függetlenül is, hogy a nagybirtok követné a zirci-előszállási példát.” (Kiemelés tőlem). 159 Vö. CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 177–195. 160 Erről bővebbet a következő fejezetben. 161 A második világháború még folyt, Magyarország nyugati harmada még náci uralom alatt sínylődött, a katonák, a hadifoglyok, a deportáltak és menekültek százezrei távol voltak otthonuktól, mikor 1945. március 15-én a debreceni ideiglenes kormány 600/1945. sz. rendelete meghirdette a földreformot. Tény az, hogy a nemzeti ellenállás pártjai és politikusai kivétel nélkül egy átfogó és gyökeres földreform mellett kötelezték el magukat, s kétségtelen, hogy a magyar nép nagy többsége is ezt kívánta. Ugyanakkor az is tény, hogy a sok tekintetben hibás, elsietett, a régi birtokosok ellen bosszúálló földreform a megszálló Vörös Hadsereg parancsnoka, Klementi Y. Vorosilov marsall egyenes parancsára s részletes utasításai szerint jött létre, anélkül, hogy azt a magyar törvényhozók szabadon megvitathatták volna. A Vörös Hadsereg katonái a föld szétosztásánál is gyakran „segédkeztek”. FERENC NAGY, The Struggle behind the Iron Curtain (New York: MacMillan, 1948) 110–111; IMRE KOVÁCS, Im Schatten der Sowjets (Zürich: Thomas Verlag, 1948) 249–252. A szovjet-orosz és magyar kommunista propaganda sohasem szűnt meg hangoztatni, hogy a földet a Dicsőséges Felszabadító Vörös Hadsereg osztotta ki a magyar népnek.

236

nézzük, örök szégyene marad a régi magyar uralkodó osztálynak, de éppúgy az egyháznak is.

237