VIDA ANIKÓ 1999. 04. 08. diagnosztizálták a Sclerosis Multiplexet Rosszulléteim (egyensúlyi zavar, kettős látás, fáradékonyság, jobb lábam térdtől felfelé való elzsibbadása) miatt 1999. február 10.-én COLOR DUPLEX ULTRAHANG VIZSGÁLATOT végzett az ideggyógyász rajtam, mely NEGATÍV eredménnyel zárult. Folytattuk a vizsgálatokat tovább, hisz még a rosszulléteim ezzel nem múltak el; így 1999. február 12.-én EEG vizsgálaton mentem keresztül, melynek eredménye szintén NEGATÍV lett. Ugyan e napon, tehát 1999. február 12.-én elvégeztek egy ÉRSZŰKÜLET megállapításáról szóló vizsgálatot is, mely eredménye egyértelműen kizárta az artériás és vénás keringési zavart; így ennek eredménye is NEGATÍV lett. (mellesleg megnyugodtam, hogy a cigarettázásom még nem okozott érszűkületet!!!) Ezen időszakban a Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság Személyzeti Osztályán dolgoztam, és mindezen idő alatt táppénzen kellett lennem, hisz minden vizsgálatra időpontot kellett kérnem. Munkahelyemen az osztályvezető ezt nem tolerálta, nem nézte jó szemmel, hogy én, aki a 7 év alatt soha nem voltam keresőképtelen, már egy hete táppénzen voltam. Ezért felhívott telefonon és „gúnyos” hangnemben kérdezte: „meddig akarsz még nyaralni?” Mondanom sem kell, hogy az adrenalin szintem a tetőfokára hágott, s mérgemben csak azt értem el, hogy nagyon, de nagyon stresszes állapotba kerültem, amely által a rosszulléteim csak fokozódtak. Próbáltam magam meggyőzni, hogy ne idegeskedjek, hisz ezzel csak a saját egészségi állapotom rosszabbodását idézem elő. (Akkor még nem tudtam kontrollálni saját magam, de hála Isten 2008.-tól ezt is megtanultam, helyesebben a Teremtőm rávezetett, mit kell tennem, hogy kell kezelnem ilyen esetben a testem.) Így még 1999. február 16.-án elmentem CT vizsgálatra, amelynek eredményét már nem is kellene említenem, hisz az is NEGATÍV lett. 1999. február 24.-én még a HASI ÁTTEKINTŐ Ultrahang vizsgálatot is elvégezték, NEGATÍV eredménnyel. A következő lépés a Szemészet volt, ahol a Neurológus CFF és Látótér vizsgálatot kért Demyelinisatios Diagnózisra utalva. A vizsgálat eredménye, NEGATÍV. Aztán, hogy a rosszullétem alapos kivizsgálása teljes körűen megtörténjen, elküldtek még ugyanezen napon Belgyógyászati-és Diabetológiai Szakrendelésre is, ahol a vérkép vizsgálatának eredményéből nem zárták ki a Hipertireózis, vagyis a pajzsmirigy nem megfelelő működésének gyanúját. Itt viszont 1 hónapos kontrollt írtak elő; 1999. március 24.-én 1110 órára.
1
Mivel az osztályvezető már „őrjöngött”, hogy 2 hétig nem dolgoztam, ezért kénytelen voltam munkaképesnek kiíratni magam a körzeti orvosommal; hisz magam is úgy ítéltem meg, hogy ennél több vizsgálatot elképzelni sem tudok, továbbá a vizsgálatok eredményei is NEGATÍVAK lettek. A stressz viszont nagyon dolgozott bennem, - nem győztem a gyomorgörcseimre Troparint, az erős szívdobogásomra Betalocot, a lábzsibbadásomra pedig Calcium Carbonátot szedni - hiszen minden addigi vizsgálat eredménye negatív lett, viszont a szédülés, kettős látás, ugyanúgy megmaradt. És hogy a munkám mellett továbbra sem érezzem jól magam, erről főnökasszonyom kellően gondoskodott. Mindezek alapján kialakult mindkettőnkben az egymás iránti unszimpátia, a harag, és gyűlölet; amely a legrosszabb emberi tulajdonság! (SOHA, DE SOHA ÉLETEMBEN NEM FORDULT EZ ELŐ VELEM! Nem ez az alaptermészetem.) Hogy még jobban feszítse a húrt, így kiadta parancsban: „a hétvégi fegyelmi tárgyalásokon a jegyzőkönyvvezetést Neked kell elvégezni, hisz Te független vagy, és nem lóg a nyakadon kisgyerek sem.” Mit tehettem volna mást, próbáltam kifelé a mosolygós, kedves, türelmes emberi tulajdonságom mutatni, de ez nem mindig sikerült, az egyre rosszabb közérzetem miatt. (mondjuk ezen nem is csodálkoztam; hisz volt háttere, hogy a rossz közérzet el ne múljon!) Aztán a sok számítógép előtti ülőmunka mellett – közben volt időm gondolatban foglalkozni magammal – arra lettem figyelmes, hogy egyre többször kell megszakítanom a munkát, mert rohamszerűen jelentkezett a pisilés, és akkor „futnom” kellett. Még jó, hogy az irodámtól nem messze volt a WC helyiség. Teltek-múltak a napok és már munkatársaim is megjegyezték; „mi van veled Anikó, átmentél pisisbe?”. „Nem tudom, de lehet. Azt furcsállom, hogy olyan hirtelen tör rám a vizelési inger és akkor azonnal futnom kell, mert úgy érzem, ha nem megyek ki abban a szent pillanatban, akkor bepisilek.” Így telt el majdnem 2 hónap. Munka, munka és munka. Stressz, stressz és stressz. A napok pedig, mint manapság is nagyon, de nagyon gyorsan pörögtek egymás után. Aztán ilyen gyors ütemben hamar elérkeztünk ahhoz az ominózusos, baljóslatú, és rosszat jelentő naphoz, melyet SOHA NEM FELEJTEK EL!!!! 1999. április 06.-án - keddi napon időben hazaérve a munkából, - átöltözés után elindultam bevásárolni, a vacsora főzéséhez. Körülbelül 150 m-re volt az ABC a lakásomtól. Bementem, kivettem egy tejet, elmentem kenyérért, s abban a pillanatban valami melegséget éreztem a belső lábszáraimon. Odanéztem, és majdnem elájultam, mikor megláttam, hogy a farmerem a belső lábszáraimon teljes nedvességet mutat. Letettem gyorsan a kosarat elnézést kérve, és célirányosan, a pénztár mellett üres kézzel távozva, a kijárat felé mentem. Hála Isten hazafelé menet senkivel sem találkoztam, így nem kellett szégyenkeznem. Tisztálkodásom után, végig gondoltam a történteket; azt, hogy mit éreztem és egyáltalán ez hogy történhetett, velem, mikor indulás előtt elmentem pisilni. Másnap reggel ugyanúgy indultam munkába autóbusszal, mint 7 éve minden áldott reggel. Irodámba érkezéskor az volt az első, hogy hívtam a kórház ideggyógyászati osztályán Dr. Kovács Imre főorvost, és elmeséltem neki az előző nap történt eseményt. Válasza: „Anikó, milyen nap is van ma?” „Szerda” válaszoltam. „Jó akkor holnap, azaz csütörtök reggel várom 8 órakor a rendelőm előtt. Úgy készüljön, hogy be kell feküdnie. Ja és miért nem jött a vizsgálati eredményekkel hozzám?” „Egyrészt azért, mert minden vizsgálat negatív eredményt mutatott; másrészt pedig azért, mert a főnökasszonyom már nagyon sok gúnyos megjegyzést tett azzal, hogy nem dolgozom.” - válaszoltam. „Akkor holnap reggel, azaz április 08.-án, 8 órakor feltétlen várom az összes vizsgálati papírokkal.” (Uramisten?! Ennek most, április 8.-án lesz már a tizenharmadik éve!!!! Ugye említettem írásom elején, hogy nagyon gyorsan szalad az idő.)
2
Elérkezett a reggel, s fogtam a „kis” sporttáskámat lebaktattam vele a harmadik emeletről a földszintre, ahol már várt a Taxi. Vizsgálati papírjaimat átvette tőlem a főorvos úr, elfoglaltatta velem a kórteremben lévő ágyat, s kérte, ha mindent elpakoltam, menjek vissza hozzá és a vizit után megvizsgál. Nos, amikor vége lett a vizitnek, az orvosi szoba előtt várakoztam. Odabent tájékoztatott, hogy holnap, azaz péntek reggel szállít betegeket a mentő, és akkor magukkal viszik Önt is Győrbe MRI vizsgálatra, mert nálunk olyan gép nincs. (Mondanom sem kell egész éjjel a stressz dolgozott bennem, hogy milyen vizsgálat vár rám számomra idegen városban. A másik pedig nagyon, de nagyon rosszul éreztem magam az ágyban, ugyanis úgy forgott velem a szoba, mint egy erősen ittas állapotú emberrel.) A nővérek elláttak ugyan nyugtatóval és elmagyarázták, hogy milyen lesz az MRI vizsgálat, és hogy mit nem szabad a vizsgálat előtt és alatt ennem, tennem!!!. Másnap reggel hamar elkészültem, és reggel 8 órakor már lementem a mentősökhöz! Egyeztettük, hogy én vagyok az a „biológiai komplexum”, akit Győrbe kell szállítaniuk MRI vizsgálatra. Látták rajtam az ijedtséget, a zavartságot, az imbolygásomat, s próbáltak felvidítani; így pld. Veszprém városát, végig szirénázó mentővel hagytuk magunk után. A győri kórházba való érkezésünkkor leültettek a váróba. Elláttak ők is olyan tanácsokkal, hogy nem ehetek, nem ihatok és a vizsgálat alatt pedig „ne mocorogjak, mert akkor újból kezdik a vizsgálatot és így nagyon hosszú ideig fog tartani”. Mivel ők már rutinosak voltak e témában, így du. 15,30 órára mondták, hogy visszajönnek értem. Aztán hála Isten a vizsgálat befejeződött, s azt az utasítást adták itt Győrben; „ha hazaérek Veszprémbe, mondjam meg az orvosomnak, hogy postázni fogják az eredményt.” A mentővel este 1830 –ra értünk a veszprémi kórházba. Elbúcsúztam a mentős fiúktól, s én lifttel felmentem a 3. emeleten elhelyezkedő ideggyógyászati osztályra. Mondanom sem kell, nagyon elfáradtam, nagyon, de nagyon forgott velem a világ és úgy összességében, nagyon el voltam „anyátlanodva”. Bementem a kórtermembe, megmosakodtam és nekiálltam „falni” az Édesanyám által sütött és Édesapám által délben behozott rántott csirkecombokat petrezselymes krumplival és csemege uborkával. /KEDVENCEM/ Időközben bekukucskált a főorvos, s odajött érdeklődni, hogy minden rendben-e és elkérné a vizsgálat anyagait. „Azt mondták Győrben, hogy postázzák” - válaszoltam. „Na, nem úgy van az; jöjjön csak velem az osztályirodába, mert felhívom őket telefonon.” Bementünk az orvosi szobába, ő tárcsázta a győri kórház telefonszámát. És kapcsolás után elkezdett beszélni azon illetővel, aki engem abba a félelmetes szűk helyre besegített, rám kattintva egy olyan rácsos valamit az arcomra, mint amit az amcsi baseballosok hordanak. Én addig nem is tudtam, hogy nekem fóbiám van. Azt sem tudtam, hogy olyan borzalmas hangokat fogok hallani valami irdatlan hangosan. Szóval számomra a vizsgálat semmi élményt nem nyújtott. A főorvosom beszélgetésére szinte alig tudtam figyelni, mert gondolataim máshol csapongtak. Már agydaganatot, agyvérzést, mindent elképzeltem, ugyanis az orvos arckifejezése és a mimikája valami olyasmire utalt, hogy nagy baj van. Ezt észrevette rajtam, hogy megijedek és a másik kezével nyugtató jelzéseket adott felém. Alig vártam már, hogy befejezzék a telefonbeszélgetést. „Nagy baj van?” – kérdeztem pityeregve és az idegtől remegve, mikor letette a telefont. „Hát igen; de ne ijedjen meg nem agydaganat, nem agyvérzés, de olyasvalami, amiről a legközelebbi hozzátartozói társaságában szeretnék adni információt, hisz erről nekik is tudomással kell bírniuk. Kérem, hogy telefonáljon nekik és itt az orvosiban találkozunk, amikor is jelen betegségről pontos és fontos információt osztok meg Önökkel.”
3
Nem tudom hogyan, nem tudom hány órakor; de elindultam lefelé a telefonfülkéhez, hogy felhívjam szüleimet. Szabályosan éreztem magamon, hogy teljesen ki vagyok kapcsolva; csak kóvályogtam, dülöngéltem, lábaim közben összeakadtak, a testem remegett, mindenhol a falat fogtam, hogy el ne essek. Aztán, hogy mindannyian összegyűltünk és összeültünk az osztályirodában, főorvos úr elkezdte ecsetelni, majd rajzolni, továbbá alapos szóbeli ismertetéssel elmondani betegségem, s annak következményeit a jövőre vonatkozóan. A szüleim teljesen megijedtek, bepánikoztak és próbáltak kiutat találni, hogy segítsenek harmadik, legfiatalabb lányukon, hogy meggyógyuljon. Én a mai napig hálával tartozom az orvosnak, és ha néha-néha összefutunk – ugyanis Ajkára helyezték át – soha nem felejtem el megköszönni neki a korrekt felvilágosítását a Sclerosis Multiplexről. Abban biztos vagyok, ha ő csak „kertelt”, s nem valós felvilágosítást adott volna, 13 év után nem lennék ennyire pozitív gondolkodású az SM-mel kapcsolatosan. A felvilágosítás után pityergésünket visszafogva elbúcsúztunk egymástól. Innentől kezdve 3 hétig csak úgy pörögtek az események. Késő este, 23 órakor kötötték be a Metypredet tartalmazó infúziót. Az első másfél óra, nagyon nehezen telt el, hiszen a kórterem úgy forgott velem, hogy nem mertem becsukni a szemem és nem mertem valamely irányba sem elfordítani a fejem. Aztán azt hiszem győzött az aznapi fáradtság, és álomba szenderültem. Egész hajnal 4-ig aludtam, azt sem vettem észre, mikor és hogyan cseréltek infúziós flakont. Ekkor ismét vérvétel, tisztálkodás, és aztán a szobatársakkal vártuk a vizitet. Itt jelezték, hogy ha vége a vizitnek, akkor jönni fog főorvos úr, és liquor immunológiai vizsgálatra fog levenni kis „agyvizet” a gerincvelőből, mert igaz, hogy az MRI vizsgálat alapján nem zárható ki a demyelinisatos schub, de ezt még ezzel a vizsgálattal is bizonyítaniuk kell, s annak eredményétől függően mondhatjuk majd ki véglegesen , hogy Sclerosis Multiplex acut schubról van szó. A megfelelő steroid-lökés alkalmazásával az egyensúlyi zavarom javult, járás közben már tudtam fordítani a fejem, így arra a következtetésre jutottam, hogy oly mértékben már nem szédülök, mint az infúziós kezelés előtt. Az ataxiás járásom viszont megmaradt, valamint megmaradt az is, hogy a fal érintése adott biztonságot számomra. Aztán 3 hét után hazaküldtek, hogy rengeteget pihenjek (Quietas), vetessem magam táppénzre körzeti orvosommal, a felírt gyógyszereket pedig az előírásoknak megfelelően szedjem, majd 1 hónap múlva jelentkezzek kontroll vizsgálatra. Édesanyámékhoz jöttem a kórházból, - nem a lakásomra - mert egy úgy döntött a család, hogy a „gyermeknek legjobb gyógyulást a szülői szeretet, gondoskodás” adja. Idehaza olvasgattam a zárójelentésemet, melyen nagyon meglepődtem, hisz a ténylegesen megállapított SM mellett: Hernia disci intervertebralis L.IV. Protrusio disci intervertebralis L.III. et IV. Degeneratio disci intervertebralis lumbalis
(ágyéki IV csigolya porckorong sérve) (III. – IV. csigolya közti porckorong kiboltosulása) (porckorongok elfajulása)
ilyen kis „eltörpülő” elváltozásokat is diagnosztizáltak. Egy hónap pihenés, sok alvás, valamint Apukámmal történő sétálások után, viszont úgy határozott a családi „kupaktanács”, hogy az akkori, 4. emeleten fekvő Stadion utcai lakásomat el kell, hogy adjam; hisz bármi előfordulhat a betegség kapcsán, és bármilyen gyógyászati segédeszközre is szükségem lehet, melynek alkalmazása nem megoldott egy olyan társasházban, ahol nincs lift sem. Felvetődött, hogy szüleim közelében keresünk lakást a Cserhát lakótelepen. Viszont ebből négy épület szintén lift nélküli, így maradt – a jelenlegi – kilencemeletes épülete, melyben akkor eladó lakást kellett keresnem.
4
Mivel keresztnevem alapján én Isten kegyelme vagyok, így valamilyen oknál fogva rám testálta ezt a betegséget, melyet a mai napig büszkén, emelt fővel és mosolyogva viselek. Szinte hihetetlen gyorsasággal találtam lakást, egy héten belül pedig sikerült eladnom az 54 m2 Stadion utcai lakásomat. 1999. júniusában még nem gondoltam rá, – időhiány miatt is – hogy a Teremtő azért testált rám egy „kellemetlen” betegséget, hogy helyette megmutassa az utat nagyon sok és jó, valamint fantasztikus lehetőségek felé, melyek életemet alapvetően jobbá formálják és a betegséget is nevetve tudjam viselni. Így a kilencemeletes épületben, a negyedik emeleten sikerült egy olyan lakást vásárolnom, melyben csak ablaktisztítást kellett végezni a családtagoknak, mert jelen lakásban 1998 nyarán teljes felújítást végeztek, és átalakították azt. Egy hónap leforgása alatt, már a csodálatosan szép lakásban élhettem. Aztán 1999. 05. 31.-én megjelentem a kontroll vizsgálaton. Itt elmondtam, hogy nagyon gyengék a lábaim, alig bírja megtartani a testem; ügyetlen vagyok; nagyon zavarja a szemem a fény /Napsugár/, s ettől egyből megint szédülős leszek. Kezeim és a bal lábam nagyon zsibbad. Meleget – ha véletlen Napos oldalon sétálunk – abszolút nem bírom érzem, ahogy felforrósodik a fejtetőm, s ezzel ismét kezdődik az egyensúlyzavarom. Az orvos leírta latinul a neurológiai vizsgálat eredményeit, és azt, hogy ez az állapot a Sclerosis Multiplex maradványtünete. Továbbra is szednem kellett az előírt gyógyszereket, majd két hónap utáni kontroll vizsgálatot írt elő. Mivel ennyi idő után már közvetlenebb kapcsolatba került a beteg és orvosa, ezért tájékoztatott arról, hogy az eredményeim alapján 67 %-os rokkantsággal nyugdíjba mehetnék. Ezt azért is említette, mert tudta az előzményeket munkahelyemről, főnökasszonyomról, s ezért is javasolta a nyugdíjaztatásom úgy, hogy ha lehet az év végéig maradjak táppénzen, s decemberben már kezdjem el a munkahelyemen intézni a nyugdíjazásom. Az I. fokú Orvosi Bizottság 67 %-ra biztos, hogy le fog rokkantani. Boldog voltam e hír hallatán és megbeszéltük, hogy ezen nem is gondolkodom egy percet sem, úgy fogok eljárni, ahogy az orvos javasolta itt a májusi kontroll vizsgálaton. Számomra ezen jó hírt hazajövetelemkor telefonon bejelentettem főnökasszonyomnak, aki olyannyira nem volt tisztában ennek a betegségnek a súlyával, hogy szinte fenyegetve mondta; ez most csak egy állapot, ebből meggyógyulok – az ő nagynénje is meggyógyult – s akkor majd csak a fizetésem 67 %-át fogom kapni. „Nekem a legkisebb összeget is megéri, csakhogy ne kelljen tovább ott dolgoznom!!!” – válaszoltam. Az Orvosi Bizottsági felülvizsgálaton II. rokkantsági csoportba soroltak. Ennek eredményeként és a ledolgozott 25 év 326 nap alapján a nyugdíjam 2000. január 01.-től 27.707.-Ft lett. A Bizottság a soron következő felülvizsgálatot 2002. 07. 10. napjára tűzte. Ezen OOI Szakvélemény alapján „munkaképesség-csökkenés mértéke” össz-szervezeti szempontból 100 %; rokkantságom foka pedig úgyszintén II. csoportú. Természetesen a kezelő orvosom általi kéthavi SM kontrollok továbbra is folytak, sőt mi több nagyon, de nagyon rosszabbodott az állapotom, így 2002 májusáig 9x voltam kórházban szteroid lökésen. Volt, amikor a jobb oldalam alsó- és felső végtagjai bénultak le teljes egészében; volt, amikor az egész testem, ezért mentővel vittek be a kórházba. Rövidre fogva ezen időszakra azt mondhatjuk, hogy hol relapsusos-remittáló, hol pedig progresszív formakörű SM beteg voltam. Utcára már ekkor nem jártam, hiszen nem is tudtam, még bottal sem. Vagyis 2002.-től - 2006. áprilisáig – amíg a MOPED-ot le nem hozták Budapestről - a kilencemeletes épületében laktam és dolgoztam egy családjogász ügyvéd mellett az első emeleten. /Itt utalnék vissza a 4. oldal alulról számolva második bekezdésére: - itt már megvilágosodott előttem, hogy a Teremtő elvett tőlem egy rosszat (munkahelyem) és adott helyette sok-sok jót, jobbat. Új lakás, új munkahely, szülőkkel a napi kapcsolattartás, pihenési lehetőségem biztosítása, nyugdíjam mellé a fogyatékossági támogatás stb./
5
Sajnos az SM betegséget bevonzottam, mert a sok stressz, a sok gúny, a sok hajtás miatt legyengült az immunrendszerem és kihozta belőlem ezt a betegséget, amely – jól tudjuk – mindenki szervezetében van a rákkal együtt. Kérdés, hogy melyiket mikor vonzza be az illető. Aztán 2003 augusztusában a módosított 1997. évi LXXXI. Tv. 66. &. szerint már nemcsak a vakok, hanem a krónikus betegek is kaphattak fogyatéki támogatást. Ezt hála Isten az SM Szervezetek vezetői kiharcolták. Ehhez az Országos Orvos-szakértői Intézet I. fokú bizottságának szakvéleményére volt szükség. Személyemet, mint, mozgásszervi fogyatékost, az I. fokú bizottság: Súlyosan fogyatékosnak minősítette a 21/2003. (II.25.) Korm. r. alapján. Az erről szóló MÁK Veszprém megyei Területi Igazgatósága ennek az eredményéről „HATÁROZAT”-ban értesített; melyben jelezte, hogy egészségi állapotom alapján az öregségi nyugdíj mindenkori 80 %-ára vagyok jogosult. Kellett volna több, jobb?! Nem, nem! Legalábbis nekem nem. Abszolút nem hiányzott a munkahelyi stressz, és főnökasszonyom hisztije. Mivel 1999 májusáig dolgoztam, és mindig két munkahelyem volt, hogy leánykámat el tudjam tartani és a lakás rezsijét tudjam fizetni. Ezáltal én nem voltam kirándulós, színházba járós, bulizós fajta. Így könnyen megszoktam, hogy – betegségem miatt – nem tudok kimozdulni lakásomból. Mindig volt mit tennem. Az utolsó schubom 2002. 05. 14.-én volt, mellyel szintén a kórházban kötöttem ki; törzsataxia pararaoesisben megnyilvánuló SM schub miatt. Az alkalmazott nagy dosisú steroid mellett állapotom lényegesen javult. Kórházból való távozásom előtt megkaptam a Copaxon (Glatiramer Acetát) elnevezésű, és napi adagolású injekciót, melynek alkalmazására odabent a nővérek megtanítottak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem segített az injekció semmit. De igen; segített annyiban, hogy olyan erős mértékű schubom azóta nem volt, tehát tényleg szinten tartott. Viszont továbbra is megmaradt az ataxiás járásom, a fal melletti közlekedésem az épületben, a dülöngélésem, a MOPED-ból kiszállva pedig bottal tudtam közlekedni egyenes úton. Ha már lejtő volt, szinte begörcsöltek a lábaim, hogy tudjak majd a lejtő végén „fékezni” és megállni. Lépcsőn továbbra is úgy közlekedtem, hogy pld. bal lábbal léptem le egy fokot és vittem mellé a jobb lábam. Jobb lábam olyannyira remegett, hogy nem tudtam másképp megállni, vagy lépni, csak úgy: ledobtam, illetve lecsaptam azt és ez által tejesen kifeszítettem a térdem. Sajnos így az évek alatt az ínszalagok megnyúltak, a porcok elmozdultak. Sürgősen térdrögzítőt írtak fel, amely két oldalt acéllal volt merevítve, nehogy előforduljon a térd kibicsaklása, illetve kifordulása. Mindezeket összefoglalva, néha enyhe schubokkal teltek az évek, melyet a csendes lakásomban nagyon szépen tudtam „kezelni.” Tovább nem is szeretném ragozni, hisz akik jobbára olvasni fogják ezen írásomat, ők is a „sorstársaim”, vagyis ők is SM betegek. --. --Nyilvánvaló, hogy azért jelentkeztem az energiaklinika.wordpress.com weboldalára, hogy ennyi évtized után leírhassam Nektek, kedves sorstársaim az én 90 %-ban történő gyógyulási módom, amely az ideggyógyásznak is többszöri alkalommal feltűnt. Így a legutóbbi, nevezetesen 2011. 11. 21.-i vizsgálat alkalmával volt egy kis időnk, - csak 3 SM beteg várakozó volt a folyosón - s elmeséltem tömören az energiagyógyász gyógyítási alkalmazását. Főleg arról adtam rövid tájékoztatást, hogy milyen iszonyatos fájdalmat éreztem, amikor a fejemnél kezelt. Ez szöget ütött a doktornő fejében, s egyből rákérdezett: „Anikó! Mikor volt magának utoljára MRI vizsgálata?”. „Hát 1999 áprilisában, mikor diagnosztizálták a Sclerosis Multiplexet” – válaszoltam.
6
„Tudja mit! – mondta ő. Akkor kiírok egy vizsgálati kérőlapot, amely tartalmazni fogja, hogy: „nevezettet RRSM miatt évek óta gondozzuk. Koponya MRI lelet függvényében a további terápia folytatása, változtatása felmerül.” „Oké, rendben van doktornő, de én előre jelzem, ha nincsenek aktív, illetve a régi felvételen látható gócoknál több elmeszesedések; akkor már most jelzem Önnek, hogy az nem az orvostudomány érdeme lesz.” – válaszoltam. „No comment” – mondta ő. Már úgy engedett utamra, hogy nem is adott időpontot a következő negyedévi adag Copaxon injekció felírására, hanem azt mondta: „ááá tudja mit, akkor jön, amikor akar”. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a doktornő tisztában van azzal, hogy az injekciót ritkán adom be magamnak, és ezért jelentkezem oly ritkán neurológiai vizsgálatra. (Ezt csak „fű alatt írom” az OEP ellenőrzése miatt. Bízom, benne ők nem olvassák el. Bár a mai világban, mi nem lehetetlen?!) ---
.
---
Nos, ennyi sok oldalírással történő tények után elérkeztem 2008. április 17. napjához, amely életvitelemben, illetve betegségemben NAGYON NAGY VÁLTOZÁST hozott.
SOHA, DE SOHA NEM FELEJTEM EL A PONTOS DÁTUMOT!!!! ÉLETVITELEMMEL EZEN IDŐ ÓTA NAGYON, DE NAGYON ELÉGEDETT; VIDÁM, MOSOLYGÓS, ÖNMAGÁT TELJES MÉRTÉKBEN FELVÁLLALÓ, TOVÁBBÁ ÖNBIZALOMMAL TELI NŐ LETTEM. ---
.
---
Úgy érzem, ennek a központi idegrendszeri „ezerarcú kór” betegségnek, a gyógyulási folyamatáról történő írásom lesz a legizgalmasabb, leglényegesebb mondanivalója mindazon „sorstársaimnak”, akik szintén SM-esek. Nos, akkor megpróbálom összeszedni gondolataimat és csak arról a napról írni, pontosabban arról a délelőttről írni, amikor ez a gyógyítási folyamat elindult. Csak mellékesen mondom, hogy, 2008-ig eltelt kilenc év alatt sokszor mondta telefonban az egyesület vezetője, én nem akartam tag lenni - hogy néhányan Reikire járnak vele együtt, de „úgy érzik, hogy ez csak hókuszpókusz, mert senkinek sem javított az állapotán.” Mindezen időpontig én soha, de soha nem foglalkoztam e betegség esetleges médiában, vagy újságcikkben történő megjelenéséről, a betegség leírásáról, továbbá az orvostudomány kutatásairól, valamint az ezzel kapcsolatos „tehetetlenségéről”, mert abszolút nem érdekelt. Soha nem voltam rá kíváncsi! Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy saját magammal szemben „struccpolitikát” folytattam volna. Úgy látszik már akkor sejtelmem lehetett arról, – amit csak most a jelenben tudok elmondani és határozottan kijelenteni - hogy ez a gyógyíthatatlanság rám nem vonatkozott. De vágjunk bele, mert leírásomnak ez a leges legérdekesebb része, hiszen minden SM beteg tudja a „saját bőrén megtapasztalva”, hogy milyen tünetekkel, elkeseredettséggel, türelmetlenséggel, fájdalmakkal, továbbá rosszullétekkel is jár e betegség. Az is igaz, hogy minden SM betegnél más- és más a kór lefolyása. Amondó vagyok, most inkább arra koncentráljunk, hogy saját magunk mit és hogyan tehetünk ellene, hogy legalább 50 %-os javulást elérhessünk; és eszünkbe se juthasson soha, – mint ahogy nekem sem – hogy betegek vagyunk. Ez ellen nagyon, de nagyon tiltakozzon elménk; ne nyugodjunk bele: „hát igen, az orvosom megmondta, hogy gyógyíthatatlan, ezáltal elfogadom az információját és így élem a továbbiakban az életem. Persze sajnáltatva magam a családom és más ismerősök kérdéseivel, véleményeivel szemben. NE arra koncentráljunk, hogy „bezzeg ezelőtt ennyi évvel még ennél többet is bírtam tenni!”
7
Igen is, TESSÉK, annak örülni, hogy minden áldott nap egy kicsivel jobban vagyok, többet teszek-veszek, és jól érzem magam a bőrömben. Higgyétek el hangulatunk is pozitívvá válik, mert nem a „sopánkodás” szól belőlünk, hanem a büszkélkedés, hogy mennyit tettem ma; és ezt nem muszáj a körülöttem élő családtagoknak is tudni, elég, ha a saját lelkünket ezzel nyugtatjuk, s ezzel békésebbek, jobb kedélyűek leszünk. SZÓVAL CSAKIS A POZITÍV GONDOLKODÁS A KIS „AGYACSKÁNKBAN”, rengeteg változást tud hozni életünkben. --. --Mint fentebb már írtam 2008. április 17.-én de. 11 órakor csengettek az ajtómnál. Éppen szedtem ki a mosott ruhákat a gépből, és előttem állt még a 45 m2 lakás felmosása. Étkezőben svéd falam van, s abba kapaszkodva vánszorogtam ki az előszobára, hogy ajtót nyissak. Akkor már nagyon fáradt voltam, mert reggel 8 órától tettem-vettem a kis lakásomban. Kinyitván az ajtót, kedves első számú Unokaöcsém állt ott „vigyorogva”. „Szia Ancsi-Pancsi! Jöttem, hogy meggyógyítsalak.” „Hát Tomi nem a legjobbkor; előttem még sok betervezett háztartásban végzett munka áll. Nem Tomi; ne haragudj, de ez nem így működik nálam, hogy bejelentés nélkül érkezünk.” Sok huza-vona után, - mert láttam, hogy hiába beszélek neki - mindent „eldobtam” a kezemből. Viszont azokat a csúnya szavakat, ami akkor kijött a számon idegességemben, inkább nem írnám le. Felsegített a masszázs ágyamra, - amelyet szintén egyik családtagom készített fenyőfából – és azt kérte, hogy próbáljak meg teljesen ellazulni, ne gondolkodjak semmin sem. A nyugodt légkört Ő megteremtette azzal, hogy relaxáló zenét tett fel és füstölőt használt, melynek nagyon finom illata szinte bódulttá tett. És lássunk csodát, a felajzott idegeim teljes mértékben lenyugodtak, semmi nem idegesített azon téren, hogy mi marad el a munkámban. Úgy éreztem, hogy ez a körülöttem lévő környezet valami fenomenális, minden olyan csendes, nyugodt. Irtó jó érzés volt. Mielőtt elkezdte volna kezelését a testemnek, annyit mondott Tamás: „nézd Anikó, körülbelül 10 cm-es távolságban lesz a kezem a testedtől, és a talpadtól a fejed búbjáig fogok így végig pásztázni rajtad.” Nos, nem bírtam ellenállni, hogy szinte „félálomban” lévén, ne mondhassam hangosan, hogy mit érzek. Tamás megnyugtatott, hogy nyugodtan mondjam csak ki az érzéseimet, hogy hol érzek bármi furcsa érzést a testemen. Hihetetlen érzések „jöttek, mentek a testemen.” Mivel, hogy ekkorra már teljesen érzéketlen volt az egész testem, vagyis teljes zsibbadtság volt – még Peti fognövése miatti harapásait sem éreztem – azt kezdtem furcsállni, hogy az alsó végtagok „hangyamenetelése” érződik a térdeim alatti részen, a jobb lábamon. /Ugye emlékeztek még, hogy utaltam a jobb lábam lecsapására és kimerevítésére./ Ez valami hihetetlenül jó érzés volt, ahogy „meneteltek a hangyák”, s az volt ebben a furcsa, hogy én ezt éreztem is. Ez az érzés a jobb lábamon egyre csak terjedt felfelé, egészen a combtőig. Meg kell, hogy mondjam – most visszaidézve – ez nagyon, de nagyon kellemes volt a lábamnak. Mintha nem is lenne a helyén, olyannyira könnyűvé vált, pedig meg sem emeltem azt. Már majdnem álomba szenderültem, amikor újra megszólaltam, hogy: „Tamás, most a bal lábamon érzem ugyanazt a tünetet, vagyis, hogy hangyák menetelnek. Bár nem mondhatom, hogy olyan erősen, mint a másik lábamon.” Annyira kíváncsi lettem, hogy csukott szemmel „megtaperásztam” a combomat, mintha el akarnám kergetni róla a hangyák csiklandozását; s ekkor megdöbbenve mondtam: „Jézus Máriám! Tamás, ha ilyen finoman húzom a bőrömön az ujjaimat, csiklandoznak azok.”
8
„Jó, jó! Csak nyugi, maradj szépen ebben az elvarázsolt állapotban, ne kezdjél gondolkodni, csak maradj továbbra is szép laza.” Aztán csak arra figyeltem fel, ahogy a hasam környékét is ujjaimmal megérintettem, szintén csiklandoztak azok. Ha hiszitek, ha nem a „hangyák menetelését” már a bal ujjbegyeimnél és felső végtagomnál éreztem. Ez olyannyira jó érzést váltott ki a testemből, - ahogy figyeltem azt – mintha száz kilótól megszabadult volna. Mindezen jó érzések után, egyszer csak megijedtem, mert a fejemben úgy éreztem, hogy az orrom és a fejem tetején keresztül, valamit bedugtak és odabent a keresztmetszeti pontban elkezdődött a jobbról balra való kavarás. Éreztem, ahogy keverik a „kását”, jobbról – bal irányban. Nem azt mondom, hogy fájdalmas lett volna, de nagyon furcsa érzés volt, hogy az agyamban „matatnak” és mit ne mondjak nagyon féltem. De a kavarás még tartott, s mielőtt szólni tudtam volna, hogy milyen érzés van a fejemben, olyant sikítottam, hogy megijedtem. Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy a fejem tetején keresztül kitépték az agyam. „Júúúúj, jaaaaaaaaaaaj ba……………meg; Tomi ez iszonyatos érzés volt. Kitépték az agyam???!!!” Ekkor már nem tudtam csukva tartani a szemem, s ahogy kinyitottam, azt láttam, hogy Ő a fejem tetejénél áll, de a kezét nem láttam sehol. Egyre jobban csak nyüszögtem síránkozva, hogy ez állati fájdalom volt! Mit csináltál velem????? Jaaaaaaaj, ezt Te nem érezted, ez borzadály volt!!! Aztán szépen csitítgatott: „nyugi, szépen maradj még fekve, s ha úgy érzed, hogy fel tudsz ülni és leszállni az ágyról, akkor majd szép lassan tedd azt.” Olyan jó volt még fekve maradnom, és úgy átbeszélgetnem a kezelés alatti érzéseimet vele. Annyit éreztem, hogy sokkal, de sokkal könnyebb vagyok itt az ágyon, mint előtte, mikor felsegített. Nem tudom, hány perc telhetett el, de hirtelen felültem, és leugrottam a masszázs ágyról. (ezt azért mondom, mert az ágy ugye magasabb, mint pld. egy asztal magasság) Ahogy leugrottam Tamás kapott utánam, nehogy elessek. „Nézd Tomi: le tudok guggolni, a duplájára vizesedett térdem sem fáj, enged, hogy guggolhassak. Aztán elkezdtem fel-alá járni a nagyszobában, egy-két pördülő mozdulatot tenni. Nézd, egyenesen állok, összetett lábakkal és nem imbolygok. Nincs egyensúlyi zavarom, nem húz semerre a fejem.” Annyira el voltam foglalva saját magammal, helyesebben a testemmel, hogy észre sem vettem, hogy Ő a szoba közepén áll, kicsit csillogó szemmel, mintha várna engem. Csak nézett rám; feléje indultam, átöleltük egymást, és én úgy elkezdtem zokogva bőgni, hogy az valami csuda. Percekig álltunk így átölelve, érezve a belőle áradó nyugodtságot, és lelki békét. Ez fantasztikus volt. Ennél szebb, csodálatosabb érzésem soha, de soha nem volt!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Aztán mikor elengedtük egymást, kifújtam az orrom, könnyeimet törölgettem és a boldogságtól csak áradoztam. Ekkor Ő annyit kért, hogy a kezelése teljes és sikeres legyen, valamit cserébe adjak neki. Mivel sok fenghsui tárgyaim vannak, hirtelen lekaptam egy elefántot és azt nyomtam a kezébe, megköszönvén neki és Urunk Jézusunknak ezt a hihetetlen csodát, amit velem tett. Szinte „kifutottam” a konyhára, feltettem a kávét főni. Ez idő alatt Ő teljes egészében elmondta, mesélte, magyarázta, hogy tulajdonképpen először kitisztította a beteg és sérült csakráimat, s ezután adta az energiát, amit én „hangyák menetelésének” véltem. Sokat beszélgettünk, de az az igazság nem tudom, hogy miről, miként, mert semmire nem emlékszem a beszélgetésből olyan örömmámorban úsztam.
9
Aztán felkerekedett, és amilyen meglepetésszerűen jött, olyan gyorsasággal távozott. Legalábbis én így emlékszem, bár az akkori – nem beszámítható – állapotom miatt nem vagyok ebben olyan biztos. Nos ez volt a kezelés, ahogy megnéztem az órát úgy két órán át tartotta kezelés. ---
.
---
A hab a tortán az elkövetkezendő napokban, hónapokban jelentkezett. Mint ahogy évtizeddel ezelőtt, most sem figyeltem soha a testem, végtagjaim reagálására, csak utólag lettem figyelmes bizonyos dolgokra. Pld: Másnap reggel a tusolásnál abszolút nem volt egyensúlyi zavarom, még akkor sem, amikor ugye csukott szemmel mostam az arcom; (pedig a kádam a „földtől” 80 cm magasan van rakva és két fokból álló lépcsőn lépek bele, természetesen jobb kezemnél elhelyezett kapaszkodó segítségével); Azt ugye már a kezelés után érzékeltem, hogy e tudok guggolni, amely szintén egy hatalmas előrelépés volt, hiszen évek óta ez nem ment; Aztán pár hónap múlva bevillant, hogy míg a liftig elmegyek, bal kezemmel nem kell fognom a falat, hisz a nélkül is tudok menni. Igaz, nagyon, de nagyon figyeltem a járásomra. Ezáltal rájöttem, hogy ránk SM mozgáskorlátozottakra jellemző, tudni akarjuk a körülöttünk lévő biztonságos helyzetet, tehát nem akar kimozdulni abból a beskatulyázott, megszokott mozdulatoktól. EZ SAJNOS NAGY HIBÁNK. Megint eltelt egy-két hónap, amikor felfigyeltem arra, - főleg ha a lift nem működött – hogy a lépcsőkön való felilletve lemenetelem VÁLTOTT lábakkal történik. Viszont még mindig bennem volt a kis „ördög”, a félsz, mert a korlátot fogtam, el nem engedtem volna semmi pénzért, hisz így volt biztonságos a közlekedésem. Ha a főkapun jövünk be, jobbról korlát van a kilenc lépcsőfok megtétele alatt. Bal oldalt vannak a postaládák, és itt viszont arra felfigyeltem, hogy még mindig nem érzem magamban a teljes biztonságot, mert a korlátba kapaszkodva jöttem-mentem. (Ennek is eljött, kb. fél év múlva az ideje, hogy a baloldalon is meg tudom tenni a lépcsőfokokat, sőt – amilyen nagy, illetve széles a táv a korlát és a postaládák között – gyönyörűen tudok menni kapaszkodás nélkül. Egy év után Tamás észrevette, hogy: „Anikó! Te tudod, hogy nem remeg a jobb lábad, és nem csapod azt le a földre, kifeszítve a térdedet?” Mentem két kört a lift körül, és láss csodát, tényleg igaza volt Tamásnak. Nem csaptam a lábam, és nem remegett az. Az 53 lakó nem igazán szokta megkérdezni, hogy vagyok, mert tisztában voltak vele, mindig azt mondom „köszi jól!” Szerintem – sőt biztos is – még a mai napig sem értik, hogy tulajdonképpen miért, és milyen betegséggel vagyok én nyugdíjas. Anno nem láttam értelmét annak, hogy a kérdésre válaszolva elmondjam ezt 53 embernek, s ezért döntöttem a „köszönöm jól” mellett. És milyen jól tettem! Ennek pozitívumát 2008. után kaptam meg tőlük, hogy milyen jól nézel ki, milyen gyönyörűen mész, milyen jó kedélyű, mosolygós vagy, és a többi. Elmondtam a történetem a gyógyító kezelésről, hogy ezzel egy kis propagandát szerezzek Tominak. Gyerekek, telt múlt az idő, ez által nekem egyre jobban megjött a bátorságom, az önbizalmam, s az óta még boldogságosabb éveim lettek. A szinten tartásról pedig nem az esetleges torna, vagy szobabicikli gondoskodik, - nagyon lusta vagyok ilyen téren - hanem az én drága, egyetlen kis unokám, Péter, akivel tulajdonképpen születése óta többnyire én vagyok, s velem van. Ilyen fokú, illetve mérvű kezelést Tamásnak 2008 óta nem kellett adnia; számomra érdekes, hogy elég, ha egy héten egyszer feljön – váratlanul – kávézni és beszélgethetünk. Miután elmegy, érzem, hogy több erőre kaptam és rettenetes nagy ambícióval bírok nekiállni annak a munkának, amit hirtelen kigondoltam.
10
A harmadik - vagy már nem is tudom, hogy mondjam - boldogságom, hogy itt a világháló, Facebook oldalán nagyon sok ONLINE sorstársammal ismerkedtem meg, s bátran ki merem jelenteni, ha egy nap nem tudnék velük „találkozni” az nekem nagyon fájna, s a kedvem sem a régi, megszokott, mosolygós lenne. Nagyon örülök, hogy ilyen barátokra leltem, örülök, amikor én adhatok valakinek tanácsot; örülök ha gondol rám valaki egy kis „meglepetéssel”; örülök az elismerő, bíztató szavaiknak (gondolok itt: képek, fényképek, szerkesztett képek, zeneszámok) feltevésére. Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megadta a lehetőséget – amit nekem kellett megoldanom, kitapasztalnom – arra, hogy mint emberi lény, megoldjam, illetve – ha nem is száz százalékban – meggyógyítsam magam, az általa küldött gyógyító segítségével. Arra gondoltam, hogy ide pedig felteszek egy olyan képet, amelyen már két lábon állok, bot nélkül vagyok Erika nővérem erkélyén. (2011. 09. 27-én készült a fénykép)
Nagyon, de nagyon örülök, hogy lett rá lehetőségem, hogy elmondhassam az én SM betegségem történetét, de abban is biztos vagyok, hogy ezen alkalommal teljesen kiadtam, kiírtam magamból azt, amit anno éreztem és amit napjainkban érzek. Szemem előtt az első pillanattól ez lebegett:
„A GYŐZTESEK SOHA NEM ADJÁK FEL, AKIK
FELADJÁK, SOHA NEM GYŐZNEK!” Még egy utolsó gondolat, amely nagyon, de nagyon fontos! Kb. három hete gyógyítómmal történő beszélgetésem óta egyre jobban foglalkoztat az a gondolat, - és annak megvalósítása - hogy még az idei évben találkozhassak azon ONLINE sorstársaimmal, akik szívemhez nagyon, de nagyon közel állnak. Tudom és hiszem, hogy a Teremtő, - gyógyítómon keresztül – lehetőséget fog adni erre. Az viszont már az én feladatom lesz, hogy ezt megszervezzem. Hiszem, és bízom, hogy ezen elképzelt tervem megvalósítom!
11
