versek_layout :12 Page 1 Lélekvéset

versek_Layout 1 2011.06.08. 10:12 Page 1

Lélekvéset



Tartalom Lélekvéset Letaszítva Egyedül Egyszer Egy-más Húsvéti léleklocsoló Egynek lenni Megállóban Reggelente Álmodj Requiem Tömegben Ébredés Attraversiamo Lélekvéset Ünnep Napról napra Vallomás Fél lelkek Embernek lenni Ébredés Ha a végére érsz Túl az álmokon Lassan vége... Csend Üresen Csak egy álom volt… (Utolsó) Tánc az Élettel Szív szilánkok Ki szívből szeret Tündér királynő Kincskeresők Hold kedvesem Egy percre Énmagad Szív szilánkok Egy pillanat Édes szenvedés Fenn a Hargitán Sárkányszív A szél is súgja Kis Rózsámnak

Nélküled Szerelem Hiányzol Az első Őrangyal Felhő lennék Egy lélekben Gyöngy a szívemben Angyal Szívtől szívig Kereslek Titkos utakon Csendes tűz Ha csillag lennél… Szavak Nekem a legszebbek a földön... Hétköznapok, ünnepek Sördal Téltündér Ősz van Hópelyhek Tavasz van! Bordal Csak egy újabb nap Még egy nap K-PAX Arany Hold Kösz, jól vagyok! Minden nap Arcok Egy életen át Telihold Emlékek Csak egy mosoly Jéghideg reggelek Kicsik vagyunk


4. oldal

lélekvéset_Layout 1 2011.06.08. 10:02 Page 5

Lélekvésett



Letaszítva A fészek, honnan egykor ki lettem lökve, vissza nem vár, tán elhagyott örökre, és hiába minden, nem tudok repülni, hogy lehetne így az égbe visszakerülni? Szárnyam, ha volt is, rég elvesztettem, angyal nem vagyok, ember nem lettem, két világ közt félúton így rekedtem, önmagam rabjaként, bilincsbe verten, tudván, menekülni innen nem lehet, sehol e világban nem kapok helyet, sem másutt, ha kerülném mi végzetem, mert én választottam, hogy így legyen. Hogy megtanuljam, mit máshogy nem lehet, mit érezhet az ki szívből, igazán szeret, és feláldoz érte ha kell, több életet, hogy megtalálja őt, ki velem egész lehet. De szárnyam nincs, és lehet sosem kapok, nem is ismernek már meg az angyalok, sem az emberek itt ebben a testben, a fészekből örökre, végleg kivetetten.

7. oldal


8. oldal


Egyedül Milliárdnyi csillag közt mondd, egyedül lennénk? Büntetlenül, szabadon bármit megtehetnénk? Csak kitaláltuk Istent, a poklot, és a sátánt, mint ezernyi mesében a tűzokádó sárkányt? Mint a sáskák, kik felfalva mindent, pusztítanak, hajszolva a kincset, kezeinkre mi magunk tesszük a bilincset. Részegedve, vakon, átszédülünk a holnapon, mely nem vezet sehova. De visszaút sincs. Mint kinek nincs hona, bolyongunk bezárva elménk börtönében, a végtelen tövében, hasztalan, s haszontalan. Milliárdnyi szem, mely figyel minket fenn, világunk elzárja, mint óvodába a gyermeket, mely felnőhet és megértheti, mit ma fel nem foghat, hogy a csillagokat megérintheti. S ha szívünk egyszer összeér majd ott fenn a szívekkel, gazdagabb lesz Isten az emberrel.

9. oldal


Egyszer Egyszer oly jó lenne élni, soha, semmitől nem félni, mindenhová hazatérni, többé sosem menekülni... Holddal együtt hegedülni, csillagokkal körbe ülni, s puha felhőn lefeküdni. Érezni ízét a szélnek, zúgását a messzeségnek, engem hív, hozzám tér meg, mert ez maga a lényeg, az út, mi ott ér véget. Ott, hol jó lesz tán élni, egyetlen percig nem félni, szeretni és csak remélni, hogy mindez valahol megéri.

10. oldal


Egy-más Ma este leültem egy padra, és nem akartam, hogy vége legyen ennek a szép szomorú napnak. Ma sem lehettem veled. Mind hiába, mint homokszemek, ujjaim közt elfolynak a percek, és lassan nem marad semmi, mitől még embernek lehetne lenni, csak egy gép marad, egy robot, a szél elfúj minden lábnyomot, és nem marad utánunk semmi. Még csak észre sem fogjuk venni, mikor végleg legördül a függöny, de nincs már ki a nézőtérre üljön. Egymásnak játszunk, egy mást, minden percben becsapva egymást, de igazán önmagunkat áltatjuk csak, hogy majd mások lehetünk holnap.

11. oldal


Húsvéti léleklocsoló A nagy világban jártam, sok szép rózsát láttam, egynek dobbant szívem, ő lett az én kincsem. A nap minden percében, az egész, kerek évben, öntözöm lelkemmel, nem múló szeretettel. Ám de egy szép napon, máshogy szól a dalom, minden évben egy nap, illatos vizet kap. Kölnivel, és verssel, s ünneplő szívemmel, állok elé szépen, a piros tojást kérem! Hogyha szép a versem, piros tojást nyertem, és egy szép virágot, kire szívem vágyott. Elteszem a kölnit, de arra vigyázok, míg egy év eltelik, óvjam a virágot!

12. oldal


Egynek lenni Mikor két szív összeforr, eggyé és egésszé lesznek. Maga többé egy sem boldogul, egyedül mindketten elvesznek. Mikor két élet eggyé válik, nem lesz többé már "másik", benne is én leszek, s ő bennem, nem lehetek magam, csak ketten. Nem leszek már egyedül soha, legyen az élet bármily mostoha, ott él egy kis részem benne, ki megtanított az életre, s kit én is formálok naponta, mint követ majdan a síromra, vésem mindazt, mi vagyok, hogy olvassák az angyalok, olvassák és jegyezzék meg, hogy mindhalálig érted élek, minden percben veled vagyok, akár élek, vagy meghalok, valahol, mindegy is merre, lelkem rátalál lelkedre, sorsunk is csak egy lehet, mert én lettem a végzeted.

13. oldal


14. oldal


Megállóban Mint két világ közt ki megrekedt, úgy állnak itt mind az emberek. Otthon már, vagy még nincsenek, induljanak, vagy épp érkezzenek. Mint a purgatóriumban, ha létezik, honnan pokolba, vagy mennybe érkezik az ember, de még tudni nem lehet, csak hogy menni kell, amíg csak lehet. Megáll még az idő,s a pillanat itt néha semmit sem halad, aztán egy szempillantás alatt eltűnik mindenki s elszalad egy óra is oly hirtelen, vagy legalábbis azt hiszem... Mert itt egy más világ van, mint egy álarcos bálban eltakarja mindenki az arcát, s magában vívja meg harcát a nappal mi előtte, vagy mögötte van éppen, s már letöltötte mint kiszabott büntetését, s várja kedvese ölelését, átlépve innen egy más világba, az élet egy másik színpadára. De két jelenet közti szünetben, jövetben, vagy épp menetben, egy két világ közti átjáróban, tán ott leszel majd egy megállóban.

15. oldal


Reggelente

Széttört életek, szürke ünnepek, sehova nem megyek, ha elindulok, elveszek. Ismerős képek, sosem kérnek, nem voltak szépek, de velem élnek. Tervezett léptek, hétfő után péntek, elmúlhatna végleg ez a végítélet. Már nem is félek, hazudom, hogy élek, és minden nap túlélek, egy kis időt kérek. Talán még remélek, hogy ezt az egészet álmodom, s a végzet gondolt egy merészet, csak kitalálta az egészet, és egyszer véget érhet. De a reggel ma is kegyetlen, megint én vagyok a helyemben.

16. oldal


Álmodj

Álmodj szépet helyettem, mert álmom álmodba rejtem, álmomban álmod lettem, és többé fel sem ébredtem. Mint a köd, mi eloszlik, hajnalban szertefoszlik, majd úgy ér véget életem, s észre tán nem is veszem. Nem fáj többé már semmi, csak hogy nem tudok ember lenni, hogy nem tudlak majd ölelni, s hogy többé már nem kell hinni.

17. oldal


Requiem

Az idő majd megszépít, ha már eltakar e föld, mint kedvesem esténként ha a nap túl meggyötört. Előfordulok egy szóban, emlékként, mi megfakult, egy-egy jó pohár borban élek majd láthatatlanul. A nap lassan már nyugovóra, de mily szép az alkonyat, már hangosabban üt az óra, de én még hallom hangodat. egyre hosszabbak az éjek, mind rövidebbek az évek, az öröklét egy pillanat, az álmunk csak, mi megmarad.

18. oldal


Tömegben

Elnyel a reggel, és tömegnyi ember mint folyam, épp olyan mint a láva, nem hagy hátra semmit mi érték, bármennyiért mérték, de nincs mérték és Istent sem félnék, mert arctalan lett már maga az élet. Elnyel minden nap, hullámai alatt eltűnök, és nincsenek bűnök már mit megbánni, mert úgysem látni fentről, messze a tömegtől. Én sem vagyok, mint az angyalok kiket nem lát senki, olyan a tömegben lenni. Ott voltam veled, talán rémlik neked, erőltetett mosollyal szemeztem egy szoborral, ki vissza nem nézett sosem. Itt voltam tegnap, ma is elment egy nap, és a madárjós szerint, holnap itt leszek megint.

19. oldal


Ébredés

Kérdeztem sok csillagot, de mind mélyen hallgatott, kérdeztem a csalfa Holdat, de sokat, tudta ő sem mondhat. Faggattam a csendet, halkan, választ tőle sosem kaptam. A szél sem hozott a hátán mi elveszett, és hiába várnám hogy egy felhő mondja el, hogy ki és hol rejtette el, mert tán nem is akarjuk tudni, csak a fejünk homokba dugni. Csak egyetlen percre élni, többé semmitől nem félni, érezni, nem vagyok magam, és visz valahová utam, hogy van még olyan, ki lát, a nap igazi, szép sugarát, mely szívünkben világít, s az úton végig irányít. Mely elvezet egymáshoz végre, hogy egy rossz álomnak legyen vége, melyben éltem ugyan e testben, de megtaláltam, mit kerestem.

20. oldal


Attraversiamo

Szednék veled Kedves, de már nincsen rózsa, angyalkát sem fogunk csinálni a hóba, szálló felhőt nézni fekve a zöld réten, csillagot számolni holdsugaras éjen. Már álmomban sem, én szép Kedvesem, csak arcod figyelem, amíg vagy nekem, míg áttáncolunk egy közös életen, át a kék egen virágos réteken, hétfőn, és pénteken, hétköznapon ünnepen, gyors léptű fellegen, órákon s perceken, óceánon, s földeken, utcákon, és tereken, s ha túl vagyunk mindenen, vár minket a végtelen.

21. oldal


22. oldal


Lélekvéset

Láttalak már ezerszer, és midig másnak, mert sosem mutattad egyazon arcod a világnak, sem nekem, ki ismerlek, s minden feltétel nélkül szeretlek, olyannak, amilyen vagy, mert benned van minden, miben mindig is hittem s bíztam, bár hasztalan, de mégis, meg kell lenni, embernek, emberinek lenni. Nézlek, bár nem is vagy velem most testben, csak lélekben, a lelkembe vagy bevésve, mint Hammurabi törvénye kőbe, örökre, végérvényesen, kitörölhetetlenül. S ha ezredévek múlva testem kőtábláit megtalálják, a te lelked lenyomatát látják, olvassák, értik és érzik, s hogy szívem még akkor is vérzik.

23. oldal


Ünnep Ünnep. Ez is csak egy szó, mégis, oly nehezen elmondható mit is jelent épp itt, és most, mitől más most ez a pillanat, mely lelkünk díszbe öltözteti, és a hétköznapok fölé emeli; mint egy világítótornyot a viharos vad éji tengeren, ahol fáradt lelkünk egy percre egy kicsit megpihen. Örömmel, könnyekkel emlékezik, s mint mindig, most is reménykedik. Ünnep. Mely lehet másnak hétköznap, de a szív most díszeit felölti, s bezárt kapuit újra kitárja, eddig el nem jött vendégét várja, vagy éppen azt, ki mrég volt vendége hogy térjen ma be újra szívébe. S ha mást nem, az elmúlt emlékek, mint féltett albumban a fényképek könnyet csalnak a szemünkbe, és azt keressük, vajon mi került és miért a helyükre? Ünnep. Egy szó ez is, semmi más. De különb minden másnál az érzés, hogy lehetnek még olyan napok, amikor egy kicsit önmagam vagyok. De nem egymagam, s nem világtalan, csak együtt mindazzal, mi benne van, mert minden kis porszeme és csillaga itt, belül rejtve részem nekem is, épp ahogy neked, s hogyha ezt egyszer felismered, igazi lesz az ünneped. Mert rájössz ara, hogy embernek lenni a legnagyobb ajándék, és kell ünnepelni minden napot órát és percet, ami az életben örömet szerzett, s bár feneketlen kút az idő, mégsem nyelhet el minden percet. Szívünk tengerén minden apró szigek egy-egy emlék, mely erőt ad, s hitet .

24. oldal


Napról napra Ugyanaz a történet minden reggel, véget ér egy álom, széttöri a vekker, s mint egy régi hanglemez, mi elakad, mint minden más reggelen, elindul a nap. Ismeretlen arcok, kik ismerősnek tűnnek, néha felbukkannak, néha meg eltűnnek a hétköznapok szürke, vad forgatagában, csak az tűnik fel tán, hogy már más van melletted a buszon, villamoson reggel nagy táskákkal, vagy egy két kisgyerekkel, de a házak, az utcák még ugyanott állnak, s velünk együtt egy szebb holnapot várnak aminek reggelén nem hagy el az álom, és nem gázolunk át majd vakon egymáson, felnézünk nappal is a csillagos nagy égre, és elkápráztat az ég szédítő mélysége. Hol boldoggá tud tenni egy szál virág, mert szirmaiban benne a kerek világ, és jelent valamit a szó, hogy "szeretlek", mosoly van az arcán minden gyereknek. De a történet ugyanaz minden reggel, véget ér az álom, mert felébreszt a vekker, mindennapi jelmezünkbe belebújunk újra, s elindulunk ma is egy újabb háborúba.

25. oldal


Vallomás láthatatlan, emlék, mely édesen fáj, mit nem gyógyít meg a halál, csak mosolyod enyhíti a kínt, melyre mint gyógyszerre lelkemnek szüksége van, mert oly mély a seb, s annyira fáj, hogy megváltás tán mégis a halál, de ott sem menekülhetek, tudom, hát hazudom, hogy nem fáj, eljátszom, hogy itt élek, de a világ nekem akkor színes, ha két szép szemed felgyújtja itt bent e szívet.

Hogy milyen is vagy? Nincs arra szó. Hangod, mint egy lágy altató elringat mindig, s elvarázsol, távol ettől a hideg világtól, hol képzeletben együtt szállunk a végtelenben, tán egy másik életemben hol elmúltam két kezedben, s reggelente, arra kelve, hogy a hajnal csak elvette, mit álom adott, a szép csillagot, a szemedben a fényt, ami az életemben mindig álom lesz csupán, egy könnycsepp, mely lehullik sután és titokban,

26. oldal


Fél lelkek Mennyi kettétörött lélek, kiket nem kímélt az élet, mert elvette kié szívük volt, elfogyott, mint a csalfa Hold. Üres lett a szív, kietlen, már csak egy álom, mi volt egykor valós és színnel teli, ma egy fakó fénykép viseli. Néha egy arc, egy hang megszólal, mint egy harang, s temetnék mi temetetlen, az emléket, a kegyetlent. Az utcán járnak ők, fél emberek széttört lelküket elfedik. Páncélt és pajzsot viselnek, elveszett részüket keresik.

27. oldal


Embernek lenni Egyszer eljön, tudom jól, eljön, de félek magamtól, mindattól, mit nem tettem meg, s amit megtettem, de minek? Hová tettem tálentumaim? Csak elástam, eldugtam mind, mert nem arra vittek útjaim, merre a szívem kereste útjait. Láncra vertem magam, örökre, s önként vonultam börtönbe, mert inkább fájjon, ha kell, mint szerelem nélkül múlni el.

28. oldal


Ébredés Vékony jégen tart a tánc, lelkemen még ott a lánc, de álmom enyém, még szabad, míg a jég be nem szakad. Álmomban is álmodom, nem is lesz már sok napom háborúzni, s veszteni, és mindent újra kezdeni. Mert a semmi kellene, mi csenddel van tele, hol végre nem teher a lét, s a kezdet előtt véget ért, s valahogy fel nem fogtam, hogy benne van a csillagokban, minden egyes lélegzetben, épp ahogy a végtelenben. Valahol ha megtalálom, véget érhet ez az álom, valaha ha meglelem, véget ér a végtelen.

29. oldal


30. oldal


Ha a végére érsz

Boldogságod egy-egy pillanat, s az emlék, ami abból megmarad, futnak a percek, rohannak az évek, kiket elkerültél lassan utolérnek. Utolérnek a kegyetlen, kérdetlen miértek, ki nem mondott szavak, eldugott képek, minden, mi szőnyeg alatt várta csendben, hova, merre jutsz ebben az életben? Előjönnek mind az elfelejtett évek, ahogyan a szép, úgy a keserű emlékek, de színük már halvány, s nem fájnak, s már csak az asztalon, s a vitrinben állnak, mint néma szemtanúi egy eltűnő kornak, ahol az évek még elevenek voltak, ahol fájt még, ha egyedül maradtál, s mikor néha másokat elhagytál, elestél, s felálltál, néha eltévedtél, néha eltévedtet a jó útra vezettél, szerettél és sokan szerettek, feledtél, és sokan feledtek. Kincseid mind elosztogatva, szegényen uralkodsz már rég a mindenségen. Érted jól, mit súg a szél, a felhők, érted a Föld szavát, a fákat, az erdőt, s amikor egy reggel arra ébredsz, hogy nem maradt már semmi, amit féltesz, lelked tiszta, már nem nyomja semmi, s nem tudna már semmi boldogabbá tenni, egy szép gondolattal hazatér a lelked, tudod már, miért kellett embernek lenned, embernek ott, hol embertelennek kellett lenni, utad most véget ért, ideje hazamenni...

31. oldal


Túl az álmokon Túl az álmon, s túl az életen, túl minden hamis ígéreten, valahol ott bent a lelkünkben, ott van, mit rejtünk félelmünkben. Ott van egy elveszett, elfelejtett világ, az kihez minden nap mondod az imád, ott van ki sokakban régen elveszett, a még őszinte, tiszta szívű gyerek. Akit láthatsz, még néha álmodban, az elveszett kincs még valahol megvan, csak nem találod, mert nem találhatod, míg a halk hangot meg nem hallhatod, mely suttogva szólít neveden, azon, melyen csak egy valaki szólít, ki az igazat mondja ki, nem csak a valódit, ki minden élet teremtője lehet, ki szétválasztotta a földet és az eget, ki minden titkok kútja és tudója, kihez minden perccel közelebb visz az óra, s ki úgy szeret mint ahogy még senki. Ha nappal látod a csillagot, mind az égen, mert szívedben a végtelen ott van régen, minden csillagával, s mind az élettel, mely egyidős a világegyetemmel ha te vagy maga, mi alkotja a mindent, mert része vagy annak is, mi még nincsen, nézz az égre, s a csillagos ég, a végtelen, nem más, mint egy pillanat az életem, az életem, mi egy veled, és mindennel, mi egy az egész világegyetemmel, egy velünk, s mi egyek leszünk vele, mert magunk vagyunk önmagunk végzete.

32. oldal


Lassan vége... Voltam vízcsepp az óceánban, homokszem a sivatag porában, szőlőszem a vőlegény borában, ősz hajszál jó anyám hajában, felhők felett tündöklő szivárvány, könnyű hab a hullámok hátán, falevél az őszi bús avarban, mennydörgés a nyári zivatarban, halk sóhaj egy szerelmes ajkán, lehulló könnycsepp gyermek arcán, áztattam földet kiontott vérként, máglyán égettek el boszorkányként, szélként jártam be a nagy világot, csillagként vigyáztam minden álmot, jártam ott, hol ember még járhatott, lassan tán utam végén vagyok...

33. oldal


34. oldal


Csend Csend. Mennyire szép e szó, mely kimondva önmagát töri meg, mily fenséges, semmihez sem fogható, lebegő, repülő, más dimenzió. Összeköt jelent, múltat, jövőt, a hozzánk jövőt és tőlünk elmenőt, a pillanat, mely évként múlik el, vagy az, mely már sosem jöhet el... Melyben sűrűsödik mind mit lét jelent, mely elviselhetővé teszi a jövőt, s jelent, nem is evilági érzés, s gondolat, mélyen, legbelül minden lelkek alatt, egy pont, egy kis semmiség, s az Űr mi végtelen, sóhaj, titkos ima, ott bent a szívedben, sziget, hol nincsen rajtam kívül senki, hol sosem tudok, nem is akarok más lenni, Hol arcomat arcodban látom mint tükörben, hol a lélek szól mélyen a lelkemben, hol nem zavar a felszín, és nem hallgat mély, csillagaival lágyan rám borul az éj, hol karnyújtásra van minden mi létezik, s minden mi evilági, hirtelen szétesik, millió fényévre mindentől mi anyag, hol nincsenek tettek, nincsenek szavak, ott, hol magam vagyok önnön én-magam, s bennem a világ oly kicsi, s gyámoltalan, hol ott van a mindenség és minden céltalan, mégis összehangolt, és nem tudattalan, Saját lelkemhez kulcs, az ajtó, mely zárva, de egy halk szó csupán, s mindjárt kitárva, csak egy hang, melyet a csend üzen veled, mely nem lehet más, csakis a Te neved...

35. oldal


Üresen Semmi nem olyan mint rég, sosem lesz oly kék az ég, sosem lesz oly zöld a fű, s ne mondd, ne legyek kishitű, mert hittem egykor mindenben, mi szép és jó az életben, de az élet nem hisz énbennem, mert egyre többször éreztem, hogy nem találtam a helyem, s nem itt kéne léteznem, nem ebben az életben, s nem ebben a végzetben. Mert valahol eltévedtem, s a visszautat nem lelem, csak a semmit fogja két kezem, és mind hiába keresem azt mit rég elvesztettem, vagy soha nem is volt nekem, csak én hittem és képzeltem, de elismerem, tévedtem, mert mese nem igaz egy sem, és háborúban, szerelemben nincsen semmi kegyelem, csak szenvedés és gyötrelem, míg tart édes, azt hiszed, de összetöri a szíved, s a lelked cserébe, ha fel nem adod sohase. Minden mi jó elveszik, minden mi szép eltűnik, üres lesz a végtelen, mint végül is az én szívem.

36. oldal


Csak egy álom volt… Gyermekként, ha felriadtam éjjel rossz álomból, mely megrígatott, édesanyám bársonyos kezével lágyan, féltőn megsimogatott. Ölébe vett, elringatott százszor, kedves altatódalt suttogott, halkan szólt, mint lágy tavaszi szellő: „Csak egy álom, egy csúnya álom volt!” Elszálltak az évek, felnőttem én is, édesanyám már nem ringat el, mégis, fel-felriadtam sokszor, ha álmaim tévútra vittek el, Oda, ahol sosem jártam eddig, s hová a sors még százszor elvihet, de megnyugtat az aranyszínű Hold, „Csak egy álom, egy csúnya álom volt” Megáldott az Úr sok szép gyermekkel, már én ringatom éjjelente mind, s ha csúnya álom felijesztette álnok módon valamely kicsit. Karjaimba vettem lágyan őket, elringattam talán százszor is, szelíden daloltam halk kis altatót: „Csak egy álom, egy csúnya álom volt!” Ahogy a nap lemegy, eltelik az élet, egy szép napon, vagy szép éjszakán, ha egyszer majd a rémálom felébreszt, életem utolsó hajnalán, Az Úr ölel majd gyengén, lágy kezével halkan simogat, hazaviszi eltévedt bárányát, vállán egy élet súlya alatt. Nem kérdez, és nem is neheztel, csak átölel gyengéd kezekkel, halkan, szinte szavak nélkül szól: „Csak egy álom, egy csúnya álom volt!”

37. oldal


(Utolsó) Tánc az Élettel Táncba hívlak még egyszer, legszebb ruhádat vedd fel, táncba hívlak utoljára, egy végtelen éjszakára. Nem kell nekünk zene sem, csak ölelj át szelíden, szívünk dobbanása halkan nekem most a legszebb dallam. Csókjaidtól részegen nem fájhat már semmi sem, szétfoszlok a semmiben, csak álom volt az életem.

38. oldal

Szív szilánkok_Layout 1 2011.06.11. 9:14 Page 39

Szív szilánkok



Ki szívből szeret Ki szívből, igazán szeret, tavasszá varázsolja a telet, máshogyan sír, s nevet, nem hullat könnyeket, csak legbelül titokban, hol mindenütt titok van, és senki más, mi anyag, e világból egy darab, ki szívből szeret, örökké, időtlen-idétlen gyerekké nőve lesz végre szabad, és míg rab, az is marad. Míg rabja a szívnek, szabad lesz lelkének testébe bezárt szárnyaló repülni, zuhanni akaró szép szelíd madara, ki már vissza nem tart semmilyen kalitka, s mint part az óceánt úgy öleli lágyan a szerelem, a zuhanásban, és nincs szorongás, félelem. Nincsen már semmilyen értelem, mely magasabban szárnyal, már nem hadakozol a világgal. Mint gyengéd szökőár önti el most a lelked, s ha egyszer el kell engedd, úgy szeretsz igazán, lélekkel, ha engeded, hadd menjen el, s boldog akkor leszel, ha mást boldognak látsz, mert azzá teszel, legyen boldog akárkivel!

41. oldal


Tündér királynő Tündér királynőm trónol a szívemen, némán imádom őt, szólítani nem merem. Csak bámulom, hogy árad szét fénye, lágyan simogat, s átölel szépsége. Titkaim közt ott van, elsők közt ő, nem is tudja, hogy ő ott királynő, azt sem tudná tán, hogy létezem, ha rajtam múlna, pedig rég ismerem.

Mint legfinomabb bort, mely nemes, s ünnepnap a léleknek oly kellemes, úgy veszlek elő, csodállak vigyázva, mint rejtett kincsét a kalózok királya, ne lásson senki, úgy ahogyan én, szívem trónusának legtetején. Tündék között nincs nálad szebb hölgy, álmaimban mi vagyunk szépség és a szörny.

42. oldal


Kincskeresők Nem látsz náluk fémdetektort, nem is szitálnak aranyport, mégis kincseket keresnek, csendesen minket figyelnek. Érzed őket, ha ott vannak, éjjelente szárnyra kapnak, álmok mögé jól elbújnak, s reggel újra elindulnak, hogy igaz kincsekre leljenek a lelkünkben, s ébresszenek fel végre, s hogy szeress, s te is kincset keress. Mert kincseidre rálelve találsz rá az életre, s hogy önmagaddá lehess, másokban kell kincset keress. S ha megtalálod, gazdag vagy, mert a tiéd másoknak adtad. Gazdag vagy, mert semmid nincs, és mégis tiéd minden kincs.

43. oldal


Hold kedvesem Szépséges Hold, te csalfa szerető, mindig elfogyó, s újra megtelő, úgy vágyom én minden rezdülésed, ellopott fényed, hideg ölelésed, arctalan arcod mindig elvarázsol, lehetnék tőled bármennyire távol, szerelmem mégis magához láncol, rabod vagyok, s te velem csak játszol. Mert kortalanul vagy te örökké fiatal, s gyönyörű, de téged semmi sem vigasztal, keresed azt mi úgy érzed örökre elveszett, a szeretet, mely egy másik létbe elvezet Átölelsz engem gyengéd öleléssel, álomba ringatsz minden egyes éjjel, Elveszek e szerelmes jeges ölelésben, e földön túli, örök szép mesében, A tiéd vagyok, kár is lenne tagadni, s én nem is teszem, csak veled maradni míg az utolsó hajnal tőled elválaszt, s nem leszek rabja ennek a világnak.

44. oldal


Egy percre Párban jár a Hold a Nappal köszönti őt nagy kalappal utol mégsem érheti, lábát akárhogy szedi! Nevetik a csillagok, így telnek el a napok, az évek és évszázadok. A Holddal együtt koldulok mert ahogy fénye nincs neki, nekem sem maradt semmi itt bent, lelkem polcain. Mi volt, minden elveszett, vagy senkinek sem kellett, már nem tudom, de most üres, mi lángoló volt, és tüzes, égne még, de nincs kinek. Az éjszaka így túl hideg, a tüzet már nem védi med semmilyen csoda, vagy álom, a szélben csak a hamut látom. Hamvait annak, mi voltam, míg emberként haldokoltam. Most a szél elfúj tehozzád, kiért szívem pernye lett, ki soha nem ismerhetett. Csakúgy, mint Nap a Holdat, álmodtam csupán hogy vagy. Könnyed értem sosem folyhat, a Napot néztem, s te a Holdat, egy perc csak mi összeköt, de ez a perc itt most örök.

45. oldal


46. oldal


Énmagad Emlékek, mint kis üveggolyók, voltak rosszak, voltak nagyon jók, képek, hangok, ajkak ízei, édesek, keserűk, de elfelejteni nem tudom sehogy sem mit kéne, mit örökre bevésett lelkem kövébe az élet vésőjével, jó mélyre, hogy ne írhassak semmit a helyére. Járhatok tőle oly messze, távol, borulhat rá akár ezer fátyol, néha mégis oly kristály tiszta, mint a tudat, mi hozzád visz vissza. Hozzád, ki vársz még, ki el nem jött, kihez mégis minden érzés köt, mint minden titkolt, fájó emlékhez, s mire bárhogy fáj, kell hogy emlékezz. Ott voltál mindig, és ott is leszel, mégis ezer fényév választ tőled el és ezer élet még míg rád lelek, mert sorsom, hogy egy legyek veled.

47. oldal


Szív szilánkok Szívem összetört, ezer darabban, sem erőm, sem hitem, hogy összerakjam, de álmodom, hogy lángra gyúl, eléget, s vége lesz ennek a bizarr mesének. Szívem összetört, s nincs benne semmi, az álmok rég elszálltak, és reménykedni sincs már semmiben, csak telnek a napok, és már annak is örülök, ha egyen túl vagyok. Szívem összetört, de még őrzöm itt bent, úgysincsen már itt semmi más kincsem, csak ez, s pár régi, megfakult emlék, s hogy lelkem fotóalbumát ne velem temessék, a bolhapiacon jó pénzért majd eladom, vagy egy szép ünnepen elajándékozom, s ha nem lesz senki, kit érdekelne, elfelejtik, mint engem is, mindörökre.

48. oldal


Egy pillanat Élhetnék még akár ezer évig, mégis feladnám egy csókodért, s várnék még az időknek végéig a pokolnak legmélyebb fenekén, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer, úgy néznél rám gyönyörű szemeddel, ahogy csak arra néznél kiért dobban szíved, s ott van minden mosolyodban! Ha választhatnám én az öröklétet, vagy egyetlenegy percet, csak veled, az az egy perc a végtelen lenne, elcserélném rá az életet. Egyetlenegy másodpercre élni, és aztán meghalni, csak veled, gyönyörűbb, mint el tudna képzelni bármily földöntúli képzelet. Karodban elmúlni, örökre, nem születni meg erre a földre, álmodni sem többé nélküled, ezt a fájó, gyötrő életet.

49. oldal


Édes szenvedés Nem mondtam ki, s nem kérdezted, nem akartam, és te sem tervezted. Mégis olyan lettél, mint a lélegzet, minden pillanatban kellesz, hogy létezzek. Jöttél, mint tavasszal a szellő, a fák között, s a réten tekergő, jöttél, mint mindig az évszakok, mégis éreztem, már nem ugyanaz vagyok. Lelked örökre összeforrt lelkemmel, mégis minden nap tőled elszakít, mint a seb, mely örökkön éget, átélem naponta mézédes kínjait. Szabadon választott rabságom a sírig tart, ápol és gyötör, minden pillanatban szenvedem, kívánom, mert a legnagyobb kín, s gyönyör.

50. oldal


Fenn a Hargitán Álmomban ott jártam, fent a Hargitán, s szívem elraboltad édes kicsi lány, nem vártam mást, csak édes mosolyod, de éreztem a mosollyal szívedet adod... Szívemet hagytam ott fenn a Hargitán, őrizd meg énnekem drága kicsi lány, én is őrzöm itt az én szívem helyén, a te kis szívedet, mert az már az enyém! Eljön majd a nap, eljön az az óra, hogy e két szív együtt térhet nyugovóra, együtt álmodhatja azt a szép álmot, amit odáig csak maga láthatott. Eljön majd a nap, a két szív együtt dobban, s összeforr két lélek az örökkévalóban, megtorpan az idő, a végtelen eltörpül egy könnycseppben, mi arcodon legördül, Eljön majd a nap, s átölellek némán, szólnod sem kell, csak szép szemeddel nézz rám, ölelj engem úgy, hogy sose engedj többé, hogy összeforrjon testünk most, és mindörökké.

51. oldal


52. oldal


Sárkányszív Szívem titkos rejtekében, álmaimnak legmélyében, hová magam félek menni, legnagyobb kincsemet rejti. Ott vagy Kedves, bezárva, egy titkos, rejtett világba, hol nem láthat meg senki sem, s e titkot a sírig viszem. De ahogy a zár nem enged ki, úgy én sem tudok bemenni, mert még előtted is titok, hogy magam is rab vagyok. Minden éjjel álmomban, cellád sarkig nyitva van, bemenni mégsem merek, mert szívem érzi szívedet, lelkem érzi lelkedet, hogy a kettő eggyé nem lehet. Jön majd, ki elvisz fehér lova hátán, mert nem királyfi vagyok, hanem sárkány.

53. oldal


A szél is súgja Minden reggel a neveddel kelt fel a nap, a szél is azt súgja fülembe a lombok alatt, ha megyek az utcán, látom arcodat, minden kirakatban vidám mosolyodat. Az esőben fürdetsz meg engem, záporként hulló könnyedben, s a szivárványban te mosolyogsz rám, mert mosolyod maga a szivárvány! A végtelen óceán is a te nevedet súgja, mikor hullámaival a partot mosdatja, simogatja lágyan, mint én te szép arcod, s nem adja fel soha a reménytelen harcot, mert ahogy a part sem lehet az óceáné, úgy nem lehetek az én kicsi rózsámé, mint éj és nappal, mi egymást sosem éri, úgy nem lehetünk mi soha egymáséi. Arcod mégis minden mosolyban ott látom, te vagy a legszebb nekem a világon, én drága kedvesem, kicsi rózsaszálam, el nem hagylak téged életben, s halálban.

54. oldal


Kis Rózsámnak Én édes szép csillagom, drága szép szerelmem, rád találtam végre én a legszebb rózsakertben, nem voltál a legszebb, mégis úgy ragyogtál, napnak szép világán még elvakítottál, hiába sok délceg, királyi szép virág, az én kicsi rózsám szebb mint a nagyvilág! el is viszem gyorsan, én el is ültetem, itt bent a szívemben a legszentebb helyen! ápolom, és féltem, a széltől is óvom, szívét öntözi majd milliónyi csókom, lelkét vigasztalja halk becéző szavam, a nagyvilág telében, ő lesz az én nyaram!

55. oldal


56. oldal


Nélküled Én nem tudtam sokáig ki vagyok, s hogy nélküled sehová nem jutok, mert mehetek nélküled bárhova, mindig visszajutok ugyanoda honnan reménykedve indultam el, hogy szembe szálljak a nagybetűssel, hogy megtaláljalak téged magamban, a csendet az elcsépelt szavakban, a mosolyt, mi annyira hiányzott, mi után lelkem nap mint nap kiáltott némán, másnak talán hallhatatlan, elveszve az üvöltő hangfalakban, elveszve, de te végre megtaláltad, te, ki rabja vagy ennek a világnak, s most bennem keresed kiutad te is, mint ahogy hozzád menekül az én lelkem is.

57. oldal


Szerelem Ma a neved fújta fülembe a szél, oly lágy volt, s oly jóleső, nem éreztem a hétköznap súlyát, arcomat tisztára mosta az eső... Néha látom fent az arcodat, a felhők mögül csak figyel, és néha hallom is hangodat de már nem hiszem, hogy létezel. Ha álmomban néha felderengsz, tudom jól, hogy csak álmodom, mert az élet már régen elvett, és vissza többé soha nem kapom. Emlék vagy csak, s emlékezem, néha, egy-egy pillanatra, s emlék leszek magam is, mit elfúj a szél a sivatagba.

58. oldal


Hiányzol

Elvesz tőlem minden pillanat, minden perccel kevesebb marad az életből, mi nem veled telik, s hogy még egy éjjelt reggelig kibírjak nélküled már megint, egyre elviselhetetlenebb itt, a hétköznapok szürke tengerén. Mert hajóm már csak rozzant bárka s az élet már csak ide-oda hányja hullámain, csak céltalan dobálja, s már tudom, nem kell nekem sok, hogy nincs időm, nem várhatok, mert elnyel a világnak tengere, hol lelkemnek többé már nincs helye, mi szívemnek, s elmémnek börtöne, de nem tudom, mit tegyek ellene. Egyedül itt, számkivetetten, önként vállalt száműzetésemben, melynek magányát meg nem törte, csak szerelmed, hogy gyötörje lelkem, szívem, s mindenem újra éljen benned hirtelen, hogy érezze még egyszer hogy fáj, s hogy ezerszer is belehaltam már, mégis újra s újra át kell élni, mindig, minden percben remélni, és várni azt, ki el nem jön soha, kire tán nem elég életeknek sora, nem elég a földi lét, ezer sem, de meg kellett találnom e testben, s szenvednem e kínzó szerelemben, de nélküle élnem már lehetetlen.

59. oldal


60. oldal


Az első Még mindig néha visszatér, az az első, csodálatos éj, mikor karjaidban ért a reggel, szívem együtt dobbant szíveddel, Elmúlt, mint az ifjúságom, mint a legédesebb álom, az álmom elvitt magával, minden édes dalával nimfáit a szerelemnek, szikráit tündöklő szemednek, szívemből kitépett virág, mit ellopott tőlem a világ, Elvitte, meg sem kérdezett, üresen hagyva szívemet, és én még nem érthettem, hogy ennyit ért a szerelmem? Ezt is, azt is túléltem, sok mindent csak reméltem, de túl sokat már nem merek, mert értem már az életet. Ami bennem voltál meghalt, s bár temetőben nincsen, éjszakánként visszatér, hogy néha megkísértsen.

61. oldal


Őrangyal Kincseidet elpazarlod mind, azok közt, kik meg sem érdemlik, gyöngyeid a disznóknak veted, míg titkos imába foglalja neved az, kit észre tán nem veszel, mert minden nap annyira közel s melletted van, láthatatlan, tán őrangyal, emberi alakban, kinek kincs vagy, s régóta látja csillag vagy, kinek nincs párja, mily nagy fény vagy a sötétben, gyöngy az óceán féltő ölében; ne keresd, már rég megtaláltad, része ő szíved minden zugának, de sorsa oly nagyon mostoha, nem lehet szíved az övé soha.

62. oldal


Felhő lennék Ha egyszer innen végleg elmegyek, könnyű, fehér kis felhő legyek, ott fenn ússzak én fenn az égen, kék, s végtelen tengerében. A széllel én tehozzád szállnék, ha egyszer fehér felhővé válnék, s ha végre, ott lehetnék teveled, az égből hullatnám rád könnyemet. Simogatva hozzád bújnék, csendben, mint álmomban, még emberi létemben, megtört szívem lenne az ajándék, s szerelmemet kapnád ráadásként. Mert emberként én hozzád el nem érek, fogva tart egy elhibázott élet, rabja vagyok még ennek a testnek, mi nem én vagyok, bár ebben ismernek. Nem tudom már ki vagyok, s lehetnék, de egy szép napon ha arra ébrednék, hogy felhőként szállok az égen, soha, nem is kéne más énnékem, csak Te, s csak tehozzád repülnék, s minden éjjel csak arról álmodnék, ha fehér kicsi felhőként az égen egyek lennénk az ég kék tengerében. S ha végül elérnénk a tengert, mi a sok kis felhő könnyétől megtelt, búcsút vennénk ettől a világtól, s új otthont kapnánk az óceántól

63. oldal


Egy lélekben A mennyország, én úgy hiszem, ha karjaidban ébredem, a méznél sokkal édesebb a csók mind, amit adsz nekem, ölelésed részegít, mint legnemesebb bor, s ha átölelsz nem félek a hideg haláltól. Két szemedben kedvesem, ott az egész életem, benne van a végtelen, egyetlenegy lélekben.

64. oldal


Gyöngy a szívemben Rád találtam szívem tengerében, mint gyöngyhalász a tengernek mélyében a kincsre, amit mindig is keresett, a gyöngyre mit a kagyló rejthetett, de aminek fényét nem rejtheti semmi nem lehet semmilyen véka alá tenni, tündököl lágyan, kedvesen, szépen, míg csak élek, szívem tengerében.

65. oldal


66. oldal


Angyal Csak kereslek merre lehetsz csillagom, hogy vezess engem végre az utamon, mer szívem már eltévedt, s összetört, lelkem e hazug világtól meggyötört. A záporral együtt én is könnyezem, álmomban ölellek, de a semmit ölelem, a hajnali szél ébreszt, nyáron is hidegen, s csak álom marad az igaz nagy szerelem. Minden arcban ott kint az arcod keresem, de egyetlen más arcban meg nem lelhetem, sem égen, sem földön, sem csillagokban, csak lelkem legmélyén a legnagyobb titokban, csak ott, csakis ott gyönyörködöm, mert arcod, mosolyod a legnagyobb öröm, mit e világ még e létben nekem adhat, egy angyalt, kit az égiek itt hagytak.

67. oldal


Szívtől szívig Számold meg a csillagot, mi éjjel odafenn ragyog, ha egyszer netán megtudod, s magad rajt el nem unod, vagy mert nagyon jól tudod, hogy meg sosem számolhatod, hány csillag van odafenn a nyár éji ég-tengeren, pedig azt, én csillagom, megmutatni nem tudom mily nagy az én szerelmem, csak a csillag tengeren, mely meg sosem számlálható, s ésszel fel sem fogható, mégis két szívbe befér, s szívemtől szívedig elér.

68. oldal


Kereslek Hol van az a perc, és hol van az a világ, hol ölelhetlek végre egész életen át? Tán egy másik élet, tán egy más világ, és hiába keresem magamban a hibát, mert magam vagyok az, ki rég elcseszett egy jónak elindult hibátlan életet, és minden nap bámulok csak bambán, mint koldus a kihalt utca sarkán, mint egy árva, kit minden elhagyott, milliárdnyi ember közt magam vagyok, mert nélküled már nem vagyok senki, nem tudok mit adni, s nem merek elvenni, mint részeg, ki sosem talál haza, bolyongok, mint kinek nincs otthona, kerestelek téged minden életemben, hogy eggyé legyek veled végzetedben, kereslek téged égen és földön, s e földi test nekem csak börtön, mely tőled zár el, hogy megtaláljam melletted a helyem ebben a világban.

69. oldal


Titkos utakon Nem vagyok ott sosem, mikor elalszol, Mégis láttalak már vagy százszor Álomba ringani, édesen aludni, Telihold fényénél arcodat ragyogni, Sosem voltam reggel még melletted, Mikor első sugarával a nap felkeltett, Mégis, láttam már vagy ezerszer, Szép szemed az új napra hogy ébred fel. Mint az esti, s a hajnali lágy szellő, Mint a nyári könnyű fehér felhő, Úgy jövök, s megyek hozzád titkon, A képzelet szárnyain, varázslatos úton.

70. oldal


Csendes tűz Mint mikor egy tini első szerelmét látja, Úgy dobbantja szívem szíved dobbanása, Úgy dobbantja szívem szemed csillanása, Úgy dobbantja szívem ajkad mosolygása. Mint csendes bolond bolondulok érted, Még ha nem is tudod, s ha nem is érted, Mert ki értheti meg egy bolond szív szavát, Mikor maga sem érti meg saját magát…? Ezernyi szív közül szívem mért tiédnek örül? Miért látja fényét vastag páncélod mögül, A fényt, mely titkon világít, s fennen ragyog, Mint legtisztább nyári égen a csillagok. De fénye mellett egy csillag sem ragyog, S ha nincs rá szemed, nem is láthatod, De látom én, s csendben gyönyörködöm, Szívem szívednek mindent csak köszön!

71. oldal


72. oldal


Ha csillag lennél… Ha csillag lennél, én volnék az éj, Ha felhő lennél, én volnék a szél, Ha nap perzselne, én volnék az árnyék, Ha fáznál kicsim, meleg tűzzé válnék. Ha messze mennél, én volnék az út, S ha megszomjaznál, én volnék a kút, Ha tenger lennél, én volnék a part, Mely mindörökkön karjaiban tart. Ha hajó lennél én volnék a víz, Mely álmaidnak szigetére visz, Ha mező lennél, én volnék a hó, Puha, meleg bársonytakaró. Ha szavak lennénk, mi lennénk a mondat, Mit rajtunk kívül senki ki nem mondhat, S ha színek lennénk, lennénk a szivárvány, Egyszerre, a világ mind négy táján!

73. oldal


Szavak Ki nem mondott mondatok, el nem hangzott szavak, lelkeket a lelkektől elválasztó falak. Elnémít a félelem, megrémít a való, s nem találni már, mely a szívnek való. Elcsépelt, és üres, mint szívünk, kemény, csak akkor lesz tüzes, ha hideg, mint a jég. Nem tanultuk, nem éreztük, nem akartuk, nem kérdeztük, nem kaptuk és nem vettük el, szívünk mélyén vesztettük el mindazt, mi miénk volt, s mi emberré tett minket, hogy félelem nélkül szólj s mondj szabadon mindent mit elszalasztva mindörökkön, nem várja más csak a börtön, miden szót mi kimondatlan, mi néma és hallhatatlan, s mind ki várta, hogy hallhassa, éjjelente álmodhassa, félve, vagy örömmel telve, kételkedve, reménykedve, mind hiába, mert elvesznek, súlyos kövei lelkednek, mit elviszel mind magaddal,

74. oldal


Nekem a legszebbek a földön... Ma láttam a legszebb lényt a földön, a szürke tömegben az igazi gyöngyöt, pedig csak hétköznapi ruhát öltött, fénye mégis minden megtöltött. Annyi arcát, s alakját láttam már, mégis mindig újabbal lep engem meg, a szép tavasz is mosolyára vár, reménysége ő minden embernek! Még az ég is fejet hajt előtte, s felhők oszlanak, amerre jár, kis tündérek döngicsélik körbe, s arcán mindig ott ragyog a nyár. A jövőt viszi szíve alatt most, s minden napon, pár hónapon át, hogy egy reményteli, új életet adjon, s hogy szerethessük benne az anyát. Mindig, hogyha valahol meglátom, e földöntúli, csodálatos lényt, csak ámulok én angyali szépségén, mert sötét szívünkbe hozza a fényt.

75. oldal


76. oldal

Nap, Hold, Csillagok_Layout 1 2011.06.08. 10:09 Page 77

Hétköznapok, ünnepek



Sördal Nekem az a legnagyobb öröm, ha hidegen habozik söröm, de a csapos már nem habozik, és mindenki jó, hideg sert iszik! Mert az Úr azért adta a komlót s nem is teremtett hozzá hasonlót, hogy e nemes italt megteremtve, örömöt bocsásson a lelkekre, s minden egyes kortya selymesen simogasson, úgy mint kedvesem, ha a nap végén hozzá érkezem, s csókját adja oly hűs-édesen, ahogy nem tudná más senki sem. S hogy mily nagy kincsünk a búza, és az Úrnak dicséretét fokozza, nemes ital főzve abból is, erősödik lelkünkben a hit. Áldjuk hát a napot egy pint sörrel, s zárjuk le azt egy jó rézfedővel, hogy gyöngyével torkunk simogassa, mély ízével lelkünket nyugtassa, így téve el magunkat másnapra. Legyek koldus, vagy akár király, ha a söröm minden este vár, engem már semmi rossz nem érhet, életem is vele érjen véget!

79. oldal


Karácsonykor Minden szempár, mint két csillag, oly szépen ragyog, Karácsonykor leszállnak közénk mind az angyalok, Ajándékkal lepik egymást meg kicsik, és nagyok. Karácsonyfa illatával száll a szél a föld körül, Ez az a nap, amelynek minden gyermek úgy örül. Minden gyermek s minden ember gyermek lélekkel, Minden lélek egy kis gyertya csillag fényével. Legyen kis, vagy nagy karácsony, Legyen kis vagy nagy kalácsom, Legyél bárhol a világon, Legyél boldog, azt kívánom!

80. oldal


Téltündér

Ím a tél felvette menyasszony ruháját, tisztán, hófehérben várja újra párját, feldíszíti minden hegyét-völgyét, fáját, s násznépnek elhívja a világ minden táját. A nászból idén sem lesz esküvő végül, s jövő ilyenkor megint ő lát majd vendégül. Várva azt, ki minden évben csalárdul becsapva átviszi idén is megint a telet a tavaszba.

81. oldal


Ősz van Régi arcok, régi szelek fújják már az új híreket, de kinn az utcán még a régi kopott kő, az időt méri csendesen, némán, észrevétlen, mert reggel még nincsen ébren senki, álmát őrzi míg lehet szemében felnőtt, gyerek, a nyár emlékét visszalopja az őszi, széthordott falombba, a végtelen esős napokba, míg el nem teszi talonba, majd egy évre, mint albumba a fényképet, s az utókorra bízva örökre temeti e nyarat, s az ősz avarján a télbe áthalad.

82. oldal


Hópelyhek Lásd azt, mit egy hópehely lát, Amint átszeli a téli kék eget, Hogy hófehéren tiszta a világ, S hogy szeretet fűti a szíveket! Lásd itt lent a milliárdnyi embert, Kik mind most letették a fegyvert, Békét kötni magukban a világgal, Várni az ünnepet díszített szép fával. Nézd, ahogy minden fényekbe öltözik, Az ünnepnek szelleme lelkünkbe költözik, Lásd fentről ezt a nagy, kerek világot, Lásd azt, mit a kis hópehely látott.

83. oldal


84. oldal


Tavasz van! Tavasz száll már házról-házra, kismadár száll ágról-ágra, szívek nyílnak, lángra gyúlnak, télnek béklyói hullnak. Fény űzi a sötétséget, virág borít minden rétet, szívünknek ad melegséget, s felrázza a mindenséget. Két szemedben ott a nyár, a tavasz mosolyodra vár, hogy kisüssön a napsugár, a télnek vége legyen már!

85. oldal


Bordal Gyere, kedves cimbora, el nem hagysz engem soha! Legyek víg, vagy szomorú, szegény, vagy tán jómódú, mindig a barátom voltál, elhagyni sosem akartál. Melegben hűsíted torkom, szomjam mással nem is oltom, ha deres a táj tüzes leszel, s mindig szeretőddé teszel. Ajkam le nem veszem rólad, vége ne legyen csókodnak, mámorít minden kis csepped, eszem mindig jól elvetted. Ha velem vagy, nem bánkódom, benned soha nem csalódom. Áldom most a szőlősgazdát, hogy kóstolom a jó borát, tartsa meg az Isten mindet! Hogy szőlőből bort teremtett tartsa meg a jó szokását, szeresse fele barátját, várja mindig tüzes borral, meleg szívvel, és jó szóval.

86. oldal


Csak egy újabb nap Ahogyan a folyó eléri a tengert, a búcsú is úgy éri el az embert. Véget ér egy út, el kell most válni, a régiről egy új hajóra szállni. A barátoknak fájó szívvel intesz, és csatlakozol szép emlékeikhez. Valahol új arcok, s szívek várnak, hogy más arcát fedezd fel a világnak. Új oldal kezdődik életed könyvében, egy újabb fejezet, egy régi regényben. Legördül a függöny, a felvonásnak vége, de a színdarab még nem ért a végére. Most az utunk itt elágazik, s bár a nap holnap úgy felkel, mint eddig, s látszólag semmi sem változik, csak néha a nap süt, néha eső, vagy hó esik, de egy nap sem ugyanaz az ember indul útra, mint ki tegnap este tért még nyugovóra. Csak egy nap, ami olyan, mint a többi, de az első, ami már nélküled fog telni.

87. oldal


Még egy nap A jövő sűrű ködét fellibbenti néha, mint rosszlány térdét szoknyája alól, a lényeget a pimasz eltakarja, és elhiteti, hogy ő nem akarja, csak kelleti magát, hogy kívánd, és csábít minden nap új táncba, s te minden nap hiszel neki újra, elindulsz egy újabb háborúba. Pénzért, csókért, vagy hazáért, vagy tudom is kinek az igazáért, egy tiszta, őszinte szempárért, vagy egy gyermek mosolyáért. Minden nap elkezdjük újra, rálépünk megint arra az útra, hogy hová visz, senki sem tudja, de az nem is a mai nap gondja.

88. oldal


K-PAX Ha túl sok volt a napból, és minden elől, ami hajszol már elbújni sehol nem lehet, keresek egy titkos helyet. Hol nincsen más, csak én, és az, kit beengedek magam, de nincs gyűlölet, sem harag, semmi, mi e világból marad ha egyszer azt elhagytam, s minden falat ledöntve leszek örökre szabad. Hol az idő visszafelé is halad ha kell, vagy talán nincs is, mert minden időtlen, mint maga a szerelem, s a tiszta gyermekkor, melyből tán kinőttem, lelkem mégis ott marad, a fénylő csillagok alatt, a világban, mi csak enyém, mi mindig ott van a helyén, egy kis sziget, hol nem bánt semmi, ahol annyira jó embernek lenni, s ahonnan jó végleg hazamenni.

89. oldal


90. oldal


Arany Hold Ma megint aranyszín a Hold, s elfelejti milyen sápadt volt még nem is olyan nagyon régen, mikor nem fürdött még égi fényben. Arcát elfordította daccal, szomorún, mégsem haraggal, remélve, hogy újra telten, reményt lel az emberekben. Reményt és sok fénylő arcot, nem csak napról-napra harcot, azért ragyog arany színnel, hogy ne éljünk hideg szívvel.

91. oldal


Kösz, jól vagyok! Lábam alól Kicsúsznak a napok, egyre hidegebbek a hajnalok, egyre sötétebbek az éjjelek, s élhetetlenebbek az életek. Mint egy rossz szappanopera, úgy pereg le éveknek sora. Túl unalma forgatókönyv lett, Oscart nem ér most e főszerep. Ez van, most többre nem telik, a mai nap is csak éppen eltelik, csak túl kell élni megint egy napot, de ha kérdenéd: kösz, jól vagyok!

92. oldal


Minden nap Esténként, csak számolom a perceket, és azt, mi ebből a napból itt rekedt, minden hibát, mit csak elkövettem, s mind a percet, mit jobbá tehettem. Tudom, mit elrontok jóvá nem teszi, akármi jót teszek, többé már semmi, sem mit nem tettem meg, elszalasztottam, ettől sem érzem most magamat jobban... De a nap holnap megint feljön, és kitárul megint ez a börtön, hogy tán jobb lehessek annál a tegnapi elbukott önmagamnál.

93. oldal


94. oldal


Arcok Arcok, miket nem felejthetsz, kiknek köze volt az létedhez, jöttek, s mentek kérdés nélkül, emlékek maradtak végül. Mint pillanat az életedben, egy csepp víz a két kezedben elszivárgott kegyetlenül, helyén most csak a hiánya ül. Azt ki egykor volt valaki, csak pár emlékkép tölti ki. Ahogyan sírt, vagy nevetett, nap mint nap veled élt egy életet az övéből, a tiédből, s mindenkiéből, és kérés nélkül adott szeretetéből. Mindenkinek aki kérte, s aki nem, s ki vissza sosem mosolygott sohasem. Ha lehunyod szemed látni fogod, ha széke mellett állsz egy pillanatot, ha róla hallasz egy szót reppenni, sosem fogod már őt elfeledni.

95. oldal


Egy életen át Egy életen át keresed önmagad, csak építed, s döntöd a falakat, de mi felépül, labirintus marad, a magány csak ki veled együtt halad. Keresed égen, földön, minden álmodban, mi belőled hiányzik, tőled távol van, mit elvettek tőled mielőtt tiéd lett, mi éltető parazsa lelked tüzének, éled minden perced, minden pillanatod egy világban, mit a sorsod néked adott, s mit nem kértél, nem kívántál soha, csak megkaptad, hogy juss el valahova. Oda, ami tán nem létezett soha, de amiről érzed, szíved otthona, mi mélyen ott van, hol még te sem látod, ott, ahol féltett titkos kis világod visszavár minden egyes este, egyedül, s magányodnak még a magány sem örül, és hiába tudod már a kérdésre a választ, mert lelked üres visszhangja ad választ. Amid van abban nem érzed önmagad, csak építed, és döntöd a falakat, mit keresel, e világban meg nem találod, csak az utat, amit még végig kéne járnod.

96. oldal


Telihold A napnak vége, ma is csak rám zuhan az est, mikor a Hold odafenn mindent feketére fest, mikor már az angyalok is mind nyugovóra tértek, s az álmaink is mind lassan az égig felérnek, Néma csend az utcán, csak szellő téblábol, semmi nem hallatszik a nagyvilág zajából, tiszta lelkek járnak, s kit még ébren találnak, gyengéd szavaikkal mind elringatának. Én vagyok csak ébren, s fent a telihold, szavak nélkül kérdem, s némán válaszol. Ki sem kell mondanom, tudja már a vén, hogy szívemet mi nyomja e napnak éjjelén. Mindenütt őt látom, nézzek bárhova, minden kis virágban ott a mosolya, minden kis fényes, tündöklő csillagban két gyönyörű szemét nézem lankadatlan. Őt, ki szívemben már mindenek felett, a legszentebb helyen foglal el helyet, ki nélkül az éj csak sötét, és fagyott, ki nélkül csak semmi kis porszem vagyok, ki szivárványt varázsol az égre ha mosolyog, s táncot lejtenek hangjára ott fent a csillagok, minden szava, mint bársony, lágyan simogat, csókja mint a nektár, mézes bódulat, ölelése gyengéd, s szerelme végtelen, minden életemben csakis őt keresem, s nem lehet boldog már csak ővele, mert szívemnek már ő lett a végzete.

97. oldal


Emlékek Hosszú utadon, mely egy életen vezet, sokan nyújtanak, s nyújtasz segítő kezet. S nem is hiányzik más néha, mint egy mosoly, de egy léleknek máris örömet okozol. Kik ismernek, s tudják barátságod, már másnak látják ezt a nagyvilágot. Ezernyi kis ajtót nyitott meg szíved, ezernyi falat döntött le a hited. Napról napra élve, mint egy kis család, hol mindenki, mindenkinek tudta a baját, jóban, is rosszban is együtt voltunk, akár haladtunk, akár elbotlottunk. De mint a fészekből, ha a madár tovaszáll, ahogyan elszáll a tél, tavasz, s a nyár, most az élet más, új útra szólít téged, de velünk maradnak mind az emlékek. Emlékeket gyűjtünk, pár pillanatot, elvisz majd a szél, ahogyan hozott, s egyre ritkábban derengünk fel, de fénye, és ereje nem halványul el. Lelked fényképalbumát, ha néha előveszed, egy kép, egy mosoly, egy szó visszavezet hozzánk, s minket hozzád ugyanúgy néhanap, megint együtt lesz az az egy pillanat. De ahogy a folyó elhömpölyög kijelölt medrében, menni kell, s veszni az élet tengerében, menni kell tovább, úszni, mint mindig az árral, valahogy együtt élni ezzel a világgal. Emléket gyártani, s néha visszanézni, ameddig csak bírod, emberként élni, élni tovább, minden szívben és lélekben, mely emlékedet őrzi örökké, törhetetlen.

98. oldal


Csak egy mosoly Bármely úton indulsz, egyszer véget ér, Sok válaszút van, de egy csak a tiéd. Járt utad most a járatlanért feladod, Lelked égi fényét másoknak mutatod. Nem vagyok irigy, sem telhetetlen, Mert azt a fényt én már megízleltem, S nem lehet csak miénk, sem nem bezárni, Azt az égi fényt a világnak kell látni! Lelked nagyobb ennél a világnál, S nincs olyan hely, hol meg ne találnál, Mindig veled leszünk, kit barátnak hívsz, Akkor is ha utad most máshova is visz. Legyek csak egy mosoly az ajkad szélén, Csak egy régi kép ott bent a szíved mélyén, Sok szép emlékedből legyek a sokadik, Míg feledésed rám fátylat nem borít. Egy tavaszi virág mézédes illata, A kedvenc mesédnek valamelyik sora, Az legyek én, s huss, elszállok tova, De ne szomorítsalak el sehol, és soha! Látlak téged, ha lehunyom a szemem, S ott vagyok, mikor kimondod a nevem, Egy pillanat volt csak, semmi több, Mi vagyunk, voltunk, s amik leszünk.

99. oldal


Jéghideg reggelek Jéghidegek a reggelek, Mert jégszívűek az emberek, Nem mosolyognak a gyermekek, Nem gyűlölnek, s nem szeretnek, A Nap sem kelne fel soha, Ha az éj nem lenne mostoha, S leplét le nem rántaná, Arcát meg nem mutatná. Minden reggel felkelünk, Fel soha mégsem ébredünk, Csak álmodjuk tán, hogy létezünk, De más álmodja meg életünk. Emlékeink zúgó tengerében, Mint Robinson lakatlan vidéken, Milliárdan vagyunk, s egymagunk, Akár élünk, akár meghalunk.

100. oldal


Kicsik vagyunk Kicsik vagyunk, apró porszemek, Nem is látnak már az istenek, Azt sem hisszük el, hogy nincsenek, és nem tudjuk, hogy nem felejtenek. Kicsik vagyunk, láthatatlanok, Nyitott szemekkel vagyunk vakok, Egymáson, és mindenen gázolva át, S nem látjuk már a másik igazát. Kicsik vagyunk, halhatatlanok, Undokok, és állhatatlanok, Irigyeljük azt is, amink nincs, De nem tudjuk mi az igaz kincs. Kicsik vagyunk, s fel nem nőhetünk, Míg lelkünkben újjá nem születünk, A halk szavakra fel nem figyelünk, S míg önmagunkért éljük életünk.

101. oldal

versek_layout :12 Page 1 Lélekvéset

Recommend Documents