„Vérüket egy edénybe folyatták” Etelközben a magyarok új szállásterületei a Dnyepertôl nyugat felé a Déli-Bug folyón és a Dnyeszteren át egészen a Duna torkolatvidékéig, a zömében szláv népességû erôs dunai bolgár állam határáig nyúltak. Délre a Fekete-tenger keskeny parti sávján és a Krím-félszigeten a Bizánci Birodalom birtokai húzódtak. Az elfoglalt folyóközben, meg az attól északabbra élô keleti szlávokra elôdeink súlyos adókat vetettek ki, gyakran támadtak rájuk, s úgy bántak velük, mint a foglyaikkal. Sokakat rabszíjra fûzve a Krím-félsziget nagyvárosába, Kerszonba hajtottak, és a rabszolgapiacon eladták ôket a bizánci kalmároknak. A kazár fennhatóságot lerázva Levédiából nyugat felé elinduló elôdeinket még csupán laza kötelékek fûzték egymáshoz. Etelközben azonban elérkezett az idô, hogy a legtekintélyesebb vezért, a Megyer törzs fejét, Álmost fejedelemmé emeljék. A hét törzs szövetségkötésének történetét Anonymus beszéli el krónikájában. A törzsfôk közös akarattal Ügyek fiát, Álmost választották vezérükké, és megesküdtek, hogy ezután mindig az ô nemzetségébôl állítanak fejedelmet. Majd pogány szokás szerint vérszer-
Álmos fejedelemmé választása
táplálni, „És az a föld túlontúl megtelt… hogy övéit már sem attal akar sem befogadni nem tudta… a hét férfiú szabad magáés egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta k Ügye st, nak, sôt fiai fiainak is a végsô nemzedékig Álmo k… fiát, és azokat, akik az ô nemzetségébôl származna
26
zôdést kötöttek, így szentesítve Álmosnak tett fogadalmukat. A nomád hagyomány szerinti szerzôdéskötést azonban egyedül III. Béla király történetírója említi, az eskü szövegét is ô toldotta a legendás eseményhez. Ibn Ruszta tudósítása szerint elôdeink állataikkal „együtt vonulnak a sarjadó fûvel és a zöld vegetációval… Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikôjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közel van. Ott marad télire és halászik… A magyarok országa bôvelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van.” A módosabb családok, a nemzetségfôk szolgálónépeikkel hatalmas csordáikat, nyájaikat terelve vándoroltak téli és nyári szállásaik között a kanyargó folyók, a Dnyeper, a Bug, a Dnyeszter, a Prut vagy a Szeret mentén. Álmos vezér nyári szállása valahol Kijev környékén lehetett. A nomád életformához ragaszkodó fôemberek szolgálatába szegôdött fegyverforgató szabad harcosok adták a gerincét az idôrôl idôre hadba vonuló magyar seregeknek. A köznép zöme azonban egész évben ugyanazon a szálláson élt, állataikat legeltették, s a közeli szántókon kölest, árpát, zabot termesztettek. Vérszerzôdés A magyar törzsek vezérei, megerôsítve Álmos fejedelemnek tett esküjüket, pogánymódra vérüket egy edénybe folyatták, fogadalmat téve arra is, hogy a hûtleneknek „vére omoljon”, és az esküt megszegôket örök átok sújtsa. (Székely Bertalan falképe)
~ Görög kalmárral alkudozó magyar harcos „Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menô bizánciakkal vásárt tartanak” – írja az arab földrajztudós, Ibn Ruszta. „Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszônyegeket és más bizánci árukat”. Elôdeink a bizánci vásárokon hamar találtak vevôt portékáikra – az értékes prémekre, cserzett bôrökre, míves fegyverekre –, ahogy eladó állataikra is. Útjaik során egyre többet megtudtak a környezetükben élô népekrôl, szokásaikról, vallásukról, s már a kazár fennhatóság idején találkoztak a kereszténység tanításaival. Így eshetett, hogy Thesszaloniké püspöke, Cirill 861-ben éppen egy hitvitáról igyekezett hazafelé a kazár kagán udvarából, amikor magyarok támadtak rá, s „farkasok módjára üvöltvén, meg akarták ôt ölni”. Legnagyobb ámulatára a harcosok „rátekintvén, Isten rendelésébôl megszelídültek”, és egész kíséretével együtt békességgel elbocsátották. Évekkel késôbb fivére, Metód a Duna tájékán – a bolgár határvidéken – találkozott egy seregével portyázó „ugor királlyal”, aki fôpaphoz illôen, nagy tisztességgel bánt vele. 862-ben – tudósít Szent Bertin Évkönyvének szûkszavú bejegyzése – belviszály tört ki a keleti frankok között. Királyukra, Német Lajosra rátámadt a saját fia, a keleti tartományt kormányzó Karlmann. A lázadók a morvákkal és az „ungrikkal” szövetségben pusztították az országot. Minden bizonnyal ekkor bukkantak fel elôször egy nyugati fejedelem oldalán harcoló magyar csapatok a Havasok ölén. A sikeres hadjáratot hamarosan jó néhány másik követte. Tisztes fizetségért, s persze a gazdag zsákmány reményében elôdeink derekasan kivették részüket a Kárpátok koszorúján belül dúló csatározásokból.
A morva fejedelem, Szvatopluk szövetségeseként 881-ben – valahol Bécs környékén – összecsaptak a frankokkal, a nomád lovasság rohamát a kabarok egy csapata vezette. Szûk egy évtizeddel késôbb, 892-ben ismét bekapcsolódtak a frankok és a morvák között fellángoló csatározásokba, ezúttal a frank király, Arnulf oldalán. A hadi vállalkozásokon szerzett bôséges zsákmányból, a foglyokért kapott váltságdíjból és a katonai szolgálatokért a szövetséges uralkodóktól kapott fizetségbôl a fejedelmek és törzsfôk nemzetségei tekintélyes vagyonra tettek szert, gyarapodtak a harcosok, s az egész nép is. A fôemberek bársonyból szabott ruháikat arany- és ezüstveretek, prémek díszítették. A törzsfôk szállásain ötvösök, fegyverkészítôk iparkodtak, a kezükbôl kikerülô szablyákat, a lószerszámok vereteit már palmetták – a magyar ötvösmûvekre késôbb oly jellemzô növényi díszítôelemek – ékesítették. A bolgár cár, Simeon 894-ben Hadrianopolisznál szétverte a bizánci zsoldba szegôdött kazárokat, és hadai már Konstantinápolyt fenyegették. Szorongatott helyzetében Bölcs Leó császár követet küldött a magyarokhoz, és szövetséget ajánlott két fejedelmüknek, Árpádnak és Kurszánnak. Miután az Árpád fia, Levente által vezetett csapatok bizánci hajókon átkeltek a Dunán, hátba támadták és megsemmisítô vereséget mértek a bolgárokra. Szinte ugyanebben az idôben egy másik magyar had Szvatopluk seregével együtt pusztította a dunántúli frank tartományt, s a krónikás igencsak túlzó állítása szerint „Pannónia lakosságát mind egy szálig kiirtották”. 893-ban az arabok hadjáratot indítottak az Aral-tó vidékén élô karlukok és úzok ellen. A legyôzött nomádok – mivel állataikat, legelôiket elvesztették – megtámadták és elûzték földjükrôl a besenyôket. A magyarok ôsi ellenségei átkeltek a Volgán, és hamarosan felbukkantak a Dnyeper partján, Etelköz keleti határán.
} A magyarok Kijev elôtt Anonymus szerint a magyarok „Levédiából kimenve” megostromolták a várost, de a kijeviek békét kötöttek velük, és minden évben arannyal, „díszes öltözetekkel” fizettek. (Vágó Pál festménye)
27
„Ôseinket felhozád Kárpát szent bércére” Az etelközi szállásaikról napnyugat felé portyázó magyar lovasok a Kárpátok hágóin átkelve alaposan megismerték az égbenyúló hegyektôl körülvett tágas vidéket. A keleti sztyeppéket idézô széles pusztákon ügettek keresztül, s ha letáboroztak, folyópartok üde rétjein legeltették lovaikat. Hamar kifürkészték, hogy a mocsarakkal tarkított alföldi rónaság, meg a szélesen hömpölygô folyamtól, a Dunától nyugatra a dimbes-dombos, vadregényes erdôség nem egyetlen uralkodó birtoka, sokkal inkább birodalmak meg kisebb-nagyobb fejedelemségek határtérsége. A legerôsebbnek közülük a dunai bolgárok Dél-Erdélyig nyúló országa számított, a bolgár végek a Dunától keletre elterülô – jórészt szlávok lakta – senki földjéig nyújtóztak. E gyéren lakott „avar pusztaság” szegényes, apró falvaiban húzta meg magát az avarok maradéka. Az Avar Kaganátus széthullása után az egykori Pannóniába a keleti frank uralkodó vazallusai települtek, a Kis-Balaton mocsárvilágának közepén épült Mosaburgban a szláv Kocel fejedelem uralkodott. Az erdélyi sóbányákra meg a gazdag aranylelôhelyekre a 9. század elsô éveiben a bolgár kánok tették rá a kezüket. A Maroson és az Olt folyón dereglyéken szállított só még északra, a morvákhoz is eljutott. A Morva Fejedelemség az erôs frank hatalom árnyékában igyekezett megôrizni önállóságát. A nagy hegyek koszorúzta Kárpát-medence biztonságosabb szállásföldnek tûnt, mint Etelköz, amelynek határait fenyegetôen megközelítették a besenyôk, s bármikor könnyedén átkelhettek a Dnyeper gázlóin. Nem lehetett véletlen, hogy 894-ben a magyarok Bizánc oldalán hadba A magyarok bejövetele A „Verecke híres útján” diadalmasan bevonuló magyarok hos�szú vándorlásuk végén a Kárpátok koszorúzta tágas vidéken meglelték új hazájukat. (Feszty-körkép)
szálltak a bolgárok ellen, és a morvákkal szövetségben kegyetlenül végigdúlták a frankok uralta Pannóniát, mintegy elôkészítve ezzel a késôbbi területfoglalást. A Fehérlómonda elmeséli, hogyan tettek szert a morva uralkodóval nomád módra kötött szerzôdéssel elôdeink új földjükre. Árpád fejedelem Kond vezér fiával, Kusiddal egy aranyos kötôfékkel, díszes nyereggel felszerszámozott fehér paripát küldött ajándékba Szvatopluknak, s mindössze egy korsónyi Duna-vizet, egy maréknyi füvet és egy göröngynyi földet kért érte cserébe. A morvák hercege habozás nélkül ráállt az alkura, mit sem sejtve arról, hogy – a pusztai népek hagyománya szerint – éppen ekkor adta el az országát. Rövidesen jöttek is a magyarok, hogy birtokba vegyék jussukat. Valójában elôdeink Szvatopluk váratlanul bekövetkezett halálával tarthattak igényt a vele szövetségben megszerzett földre. 895 tavaszán elérkezett az idô. A korábban sokszor megjárt úton Árpád a fôsereggel a Vereckei-kapun át bevonult az Alföldre. Készülôdött a nép is a hosszú útra,
A „hétmagyar”
A középkori krónikák a honfoglaló hét törzs vezérének Árpádot, Szabolcsot, Gyulát, Örsöt, Kündöt (Kendét), Lélt (Lehelt) és Vérbulcsút (Bulcsút) tart ották. Valójában Lél és Bulcsú évtizedekkel késôbb a kalandozó hadjáratok idején szerzett hírnevet magának. Anonymus szerint a Szkítiából jövô elôdeinket, a „hétma gyar” (Hetumoger,) Álmos Árpád atyja, Elôd (Szabolcs atyja), Kond (Kurszán atyja), Ond (Ete atyja), Tas (Lél atyja), Huba, és Töhötöm (Harka atyja) vezette. Az bizonyos, hogy a honszerzést követô években eleink egyik vezére volt a bajorok által orvul meggyilkolt Kurszán , míg Tas Árpád unokája lehetett.
M
O
RV
A
F
F
ek
et
ri
e-t
Ad
eng
er
Olt
Tisza
Duna
HO N F O G L A L Ó M A GYA RT E T ÖR E L ZS K EK Ö Z
EJ ED gyülekeztek az ökrök vontatta UzsokiEL EM hágó szekerek, a nyugatabbra lévô SÉ G Vereckeihágó szállásokról már elindultak Radnainyájaikkal a pásztorok, és a jóhágó szággal együtt lassan követték KELETI Radnai-hágó a hadakat. Ám idôközben az S FRANK Z A VA R P U elôzô évben elszenvedett megBorgói-hágó L S Z TA S Á G BIRODALOM Á O K R alázó vereséget nem feledô Á Mosaburg L G V BékásO B bolgár cár követei rávették a szoros O P A N N Ó N I A Maros besenyôket, hogy csapjanak le K OjtoziBalgrad szoros a szállásaikat elhagyni készülô magyarokra. A krónikák a fákBodzai-szoros R Á C G L Á ról lezúdulva lovakat és barmokat O R B S Á G elragadó „besék” – a szó a régi ma895-ben betelepült magyarok 900-ban elfoglalt gyar nyelvben sast, ragadozó madarat erdélyi településterülete pannóniai területek a jelentett – pusztításáról regélnek. A feA honfoglalás 892-t követôen magyar 900-ban elfoglalt ~ ifennhatóság alá került területek morva területek te n jedelmi had már messze járt, túl a Havage 894-ben Pannóniában 900-ban elfoglalt ker a bolgár végek kalandozó magyarok leti-frank területek sok hágóin, a csekély létszámú utóvéd harcosai visszavonulási területe pedig nem állíthatták meg a rájuk rontó besenyôket. be benyomuló magyarok gyorsan legyûrték a bolgárokat, A szekereken vonuló, védtelenné vált nép jószágai zömét hátrahagyva az elébük tornyosuló hegyek szorosain át Er- és birtokukba vették az értékes sóbányákat. A csekély bolgár és szláv lakosság hamar meghódolt, az alföldi rónádélybe menekült. A besenyôk kegyetlen rohamában sokan kat pedig a fôsereg és az elôzô évi pannóniai hadjáratból lelték halálukat, az etelközi szállások keleti végein élôk többsége valószínûleg soha nem jutott el az égbenyúló he- visszatérô had szinte egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalta. A több mint fél évig tartó viszontagságos út végén a magyek ôrizte új hazába. A fôfejedelmet, Álmost sem említik többé a krónikák, a hagyomány szerint „Erdélyben megöl- gyar törzsek – a Megyer, Nyék, Kürtgyarmat, Tarján, Jenô, Kér és Keszi – megérkeztek új hazájukba, és a nagy folyók ték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába”. Talán nem élte túl a besenyô támadást, de meglehet, hogy lejárt uralkodá- partján, a mocsaraktól védett térségekben, a szigetközökben és a folyóvölgyekben felütötték jurtáikat. Jó néhány év sának ideje, esetleg a népet ért súlyos vereség lehetett az oka, amiért feláldozták. A rituális gyilkossággal – a ma- eltelt még addig, amíg sikerült pótolniuk az elvesztett állatállományt, s újra szép nyájak, csordák, szilaj ménesek legegyarok hite szerint – ereje, bölcsessége utódjára, Árpádra lésztek a dús réteken. Eközben a keleti frankok királya, Arszállt, amire nagy szükség volt a honszerzés sikeréhez. Elôdeink lélekszáma a honfoglalás idején talán negyed- nulf éppen Itáliában hadakozott, míg a bizánci császárnak, és félmillió között lehetett. Noha a váratlan támadás sú- Bölcs Leónak újra meggyûlt a baja a bolgárokkal, így nem lyos csapást jelentett, Bíborbanszületett Konstantin csá- sokat törôdtek azzal, mi történik birodalmuk szegélyén. szár erôsen túlzott azt írva, hogy amikor „… a besenyôk Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen Lovasroham megsemmisítették”. Az utóvéd csapatai minden bizonnyal óriási vérveszteséget szenvedtek, az állatállomány zömét A fergetegként száguldó magyar lovasok valósággal eltiporták megkaparintották a besenyôk, ám az Al-Duna felôl Erdély- a rémülten védekezô szlávokat. (Feszty-körkép)
29
„Tanyát verjünk, itthon vagyunk” A magyarok bejövetelekor a hegyek koszorúzta rónaságot még mindenfelé ligetek, kisebb tölgyesek tarkították. A Tisza és jókora mellékfolyói óriási térségeket kalandoztak be, hónapokig vízzel borított széles ártereik terebélyes mocsarakkal váltakoztak. Elôdeink ugyanúgy jelölték ki az új szálláshelyeket, mint egykor Levédiában és Etelközben, körülfogva a fejedelem népének földjét, és tágas lakatlan földeket hagyva a törzsek területei között. A nyájat vigyázó pásztornép a kisebb-nagyobb folyók közelében telepedett meg. Az alföldi puszta sokkal csapadékosabb a sztyeppnél, ezért nyaranta a nedves ártéri rétek, télidôben az erdôs, zsombékos legelôk elegendô táplálékot nyújtottak az állatoknak. A csordák hóolvadás után az árterületek szegélyén húzódó falvak környékén, a magasabban fekvô dombhátakon idôztek, amíg levonultak a nagy árvizek. Azután a vizenyôs-lápos árterek kiszáradását követve egyre közelebb húzódtak a szeszélyesen kanyargó folyóhoz, ahol bôséggel sarjadt a kövér fû. A ménesek és gulyák zömét birtokló rangos fôemberek még valamelyest ragaszkodtak korábban megszokott nomád életmódjukhoz, s az év egy részében családjukkal és fegyveres kíséretükkel nemzetségi területeiket bejárva fölélték a köznép által „adóként” beszolgáltatott terményeket, javakat. A Kárpát-medence keleti felének megszállása után alig öt évvel, 900 tavaszán a sikeres észak-itáliai hadjáratból visszatérô magyar hadak – mivel Arnulf császár halálával már nem korlátozta
30
~ Fôemberek átveszik a köznép terményadóját A nemzetségi vezetôk az év nagy részében kíséretükkel járták földjeiket, és a környékbeliek által nyújtott javakat fogyasztották. Ez a szokás tovább élt az Árpád-korban is: a királyi udvar egész évben vándorolt az országban, s egy-egy udvarházban idôzve eltartatta magát. ôket a frankokkal kötött szövetség esküje sem – a Duna túlpartjáról érkezô csapatokkal egyesülve elfoglalták a nagy folyótól nyugatra elterülô erdôs-dombos térséget. Az egykori Pannónia szinte harc nélkül megszerzett földjét szintén törzsek és nemzetségek szerint vették birtokba. Ezzel a 900. év végére lezárult a Kárpát-medence egész területének megszállása, a honfoglalás. A szinte lakatlan határvidékeket, a Kárpátok szegélyén, a Bécsi-medencében és a Duna déli szakaszánál húzódó gyepûket vélhetôen az egykor a keleti pusztákon a magyarokhoz csatlakozott kabarok ôrizték. „Ôrseiket távolban,
de egymáshoz közel állítják ki, hogy könnyen meg ne lepethessenek” – írta rólukBölcs Leó bizánci császár. A fejedelem népe, a Megyer – vagyis a Magyar – törzs eleinte a Vereckei-hágótól nem messze, a Felsô-Tisza vidékén telepedett meg, s hamarosan továbbvonult a Duna környékére. Anonymus szerint Árpád elôbb a Csepel-szigeten
Kurszán vára Az óbudai római amfiteátrum a honfoglalás idején még csaknem sértetlenül magasodott Aquincum romjai fölé. A krónikák Kurszán várának nevezték, késôbb falai között szállt meg Árpád fejedelem is. A legenda szerint egy római vízvezeték közelében helyezték örök nyugalomra, „amely kômederben folyik alá Attila király városába”.
állapodott meg, majd Pannónia megszerzése után birtokba vette „Attila városát”, Aquincumot. A rómaiak romjaiban is tiszteletet parancsoló kôépületei valósággal lenyûgözték a puszták fiait. A magyar vezérek még 900-ban követeket menesztettek a megszerzett területek elismertetésérôl és a békérôl tanácskozni az új keleti frank uralkodó, az alig hatéves IV. (Gyermek) Lajos udvarába. Ott azonban lekezelôen bántak a nomád fôemberekkel, ráadásul kémeknek tartva ôket elkergették a küldöttséget. Minthogy a békés közeledés kudarcot vallott, a Duna mindkét partján magyar csapatok indultak a királyság keleti határait védô bajor hercegség földjére. Az északra tartó hadra Linz környékén vereséget A pozsonyi csata 907. július 4–6. között Árpád fejedelem csapatai Pozsony mellett elôbb a Duna északi, majd a déli partján elôrenyomuló frank hadat zúzták szét. A menekülôket egészen Ennsburg váráig üldözték, s még az erôdítmény rájuk támadó ôrseregét is szétverték. A Sváb Évkönyv szörnyülködve foglalja össze az eseményeket: „Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.”
} Aranyozott ezüstcsésze A nemzetségek elôkelôinek sírjába néha fegyvereik és veretes övük mellé helyezték nemesfém edényeiket is. Az aranyozott ezüstcsésze Zemplén környékén került elô, azon a vidéken, ahol a Megyer törzs elôször foglalt szállást.
mértek Liutpold herceg és a passaui püspök kopjás, sodronyinges vitézei, a délen portyázó sereg azonban gazdag zsákmánnyal tért haza. A váratlan pusztítástól megrettent bajorok az újabb betörésektôl tartva sebtében erôs kôvárat építettek az Enns dunai torkolatánál. Ettôl kezdve Ennsburg mintegy hét évtizeden át vigyázta a folyónál húzódó magyar határt. Az „ober Enns”, vagyis az Ennsen túli, nagyon távoli vidék elnevezése, az Óperencia gyakran felbukkan a magyar népmesékben. A bajorok még az ellenük korábban többször fellázadó morvákkal is hajlandónak mutatkoztak szövetkezni a veszélyes szomszéd ellen. Ám rövidesen magyar hadak nyomultak be morva területre, és elfoglalták a széthulló ország keleti felét, Nyitra környékét. Ezzel 902-ben a Morva Fejedelemség sorsa megpecsételôdött, földjének egy része a magyar gyepûvidékbe tagolódott. Két évvel késôbb a bajorok a Fischa folyóhoz hívták találkozóra a magyarok egyik fejedelmét, Kurszánt, és a lakomaasztalnál kíséretével együtt ádázul meggyilkolták. A merénylet mégsem érte el célját, fôemberük elvesztése nem támasztott zûrzavart a magyarok között. Vélhetôen ekkor szûnt meg végleg a kettôs fejedelemség, s a két méltóság, a kende és a gyula addig megosztott hatalma a megerôsödött nagy fejedelem, Árpád kezébe került.
Veremház és jurta Elôdeink hosszú évtizedeken át idegen országokban kalandozva szereztek harci dicsôséget és bôséges hadizsákmányt, a magyarok földjét nem háborgatta ellenség. Egyre nagyobb területet mûveltek, szépen gyarapodott az állatállomány. Az Alföldön és a Kisalföldön, a hegyvidékek meg dombságok folyóvölgyeiben számtalan kisebb-nagyobb táblán érett a gabona, egymástól nyíllövésnyi távolságra néhány hajlékból álló apró települések születtek.
~ Veremház Az igen egyszerû veremház a földbe ásott alap fölé épített tetôszerkezetbôl állt. Két végén ágasfák támasztották alá a szelement, az egész tetôt tartó hosszú gerendát. A bejárat legtöbbször a déli oldalon nyílt, így az épületet nem járta át annyira a hideg északi szél, és némi fény hatolt a belsejébe. A honfoglalás kori magyar falu általában 5-15 nagycsaládnak nyújtott otthont. Az alig 3-4 méter széles és 4-5 méter hosszú, fából, nádból épített nyeregtetôs veremházakat nagyjából egy méter mélyen a földbe ásták, így nyáron hûvösebbek, télen melegebbek voltak. A sarokban kôbôl rakott vagy agyagból tapasztott kemence állt, füstje – kémény híján – az ajtónyíláson meg a tetô résein keresztül távozott. A házbeliek a fal mentén húzódó, olykor deszkával borított padkán, vagy szônyeggel, bôrökkel letakart szénán aludtak, a házimunkát a középen mélyített gödör szélére ülve, a lábat lelógatva végezték, itt szôttek, fontak, varrtak az asszonyok. Az edényeket a kemence melletti
polcokon, a ruhákat ládákban tartották. Jó idôben a szabadban fôztek, a hasas cserépbográcsban rotyogott az étel, kedvelték a különféle gabonakásákat, a magvakat a kézi malomban ôrölték meg. A házak között terménytároló gödrök, vermek sorakoztak, a mûhelyekben a kovácsok, ötvösök keze alatt égett a munka. A fazekasok – a gölöncsérek – a kézi korongon formázott agyagedényeket kemencében égették ki. A veremházak, jurták csoportjai közé karámokat, szárnyékokat építettek az állatoknak, a kertek köré ásott árkok elvezették az esôvizet, egyúttal megakadályozták, hogy a jószág elbitangoljon. A házba csak télvíz idején és rossz idôben húzódtak be, akkor is fôként a nôk meg a gyerekek. A férfiak és az idôsebb fiúk szívesebben töltötték az idôt a kissé távolabb, az állatok közelében felvert sátrakban. A nemezzel fedett jurtákat egykor a sztyeppéken még szétszedve szállították, s röpke fertályóra alatt bárhol felállíthatták. Az új hazában már elmaradtak a hosszú vándorlások, a nomád sátrak azonban még hosszú ideig hozzátartoztak a falu képéhez. A 4-5 méter átmérôjû jurtában állandóan parázslott a tûz. Amikor összegyûlt a család, a bejárattal szemben, a tûzhely mögött ült a családfô, tôle jobbra telepedtek le a férfiak, balra a nôk. Ha becses vendég érkezett, ôt a családfô jobbján a tisztelethely illette meg, a szegényeknek és a szolgáknak közvetlenül a bejáratnál szorítottak helyet. A ruhákat ládákban vagy bôrzsákokban tartották, a fegyvereket, nyergeket, edényeket a faváz harmonikaszerûen összecsukható rácsához erôsített felsô lécekre akasztották. A sátor tartórúdjairól lecsüngô bálványfigurák tartották távol a rontást hozó szellemeket. Honfoglalás kori település Elôdeink sokáig ragaszkodtak a tágasabb, szellôsebb jurtákhoz. Szívesebben laktak sátorban, mint a sötét, füstös veremházban. A 12. század közepén hazánkon átutazó Freisingi Ottó német püspök feljegyezte, hogy a magyarok „az egész nyarat és ôszt sátrak alatt töltik, télen térnek vissza lakóhelyeikre”.
Receptek a honfoglalás idejébôl Káposztás birkahús A húst lefaggyúzzuk, feldaraboljuk, és sós vízben fôzni kezdjük. Amikor már eléggé megpuhult, hozzáadjuk a kockára vágott káposztát, és csomborral (borsikafûvel) ízesítjük. Nyárson sült marhahús lencsés köleskásával A feldarabolt marhahúst egy napig ecetes, sós lében pácoljuk, a páclébe hagymát, répát, petrezselymet teszünk. A húst nyárson megsütjük. A kásához megpirítjuk a kölest, felöntjük vízzel, és hozzáadjuk a néhány órával korábban beáztatott lencsét, meg az apróra vágott hagymát, végül sóval, majorannával ízesítjük.
A település körüli réteken legeltették a szarvasmarhát, lovat, juhot, kecskét, az ólakban sertés hízott, az épületek között baromfi kapirgált. Az egykori nomád pásztornép néhány generáció alatt jórészt földmûvelô lett. A szántókat ekével, vaspapucsos fa ásóval mûvelték, az asszonyok sarlóval aratták a gabonát. A kölesen, búzán, rozson kívül zöldséget – fôleg lencsét, káposztát, borsót – termesztettek, bôven termett a dió, alma, körte, szilva, mogyoró, póznákra aggatva füzérekben száradtak az erdôn, mezôn gyûjtött bogyók, gombák, gyógyfüvek. A fejést a férfiak végezték, a tej feldolgozása már a nôkre maradt. A kancatejbôl bôrtömlôkben erjesztették a sa-
} A jurta belseje ➀ Tûzhely ➁ Családfô helye ➂ Tisztelethely ➃ Férfiak oldala ➄ Nôk oldala ➅ Férfilátogatók helye ➆ Nôi látogatók helye ➇ Szegények és szolgák helye ➈ Családi vagyon bôrzsákokban és ládákban
~ Jurta A pusztai nomádok vándorlásaik során jurtáikat ökrös szekereken szállították. Amikor alkalmas szálláshelyet találtak, a sátrakat az asszonyok is könnyedén fel tudták állítani. A füstnyílás kör alakú keretéhez és a rácsos falhoz, a keregéhez rögzítették a tetôbordákat, végül a vázat nemezzel borították. anyagot kaptak. A nemezbôl díszes takarókat, szônyegeket, mellényt, süveget szabtak. A cserzett bôrökbôl ruhát, lábbelit, tömlôt meg nyerget varrtak, a bôrszíjakból lószerszám, öv készült. A jurta rácsozatát, tetôrúdjait és faaj-
➒
➋ ➌ ➍
➎ ➊
➏
➐ ➑
vanykás-édeskés ízû, enyhén alkoholos kumiszt, a nomád népek kedvelt italát. A juhok tejébôl vajat köpültek, túrót, sajtot és aludttejet készítettek, gyapjából fonalat fontak, s abból szôtték a ruhának valót. A „nemezelés” fáradságos munkájához a falu asszonyai közösen fogtak hozzá. A széttépdelt gyapjút forró vízzel meglocsolták, s addig tiporták, hengergették, dögönyözték, amíg tartós textil-
taját az ácsok faragták, kezük munkáját dicsérték a holmik tárolására szolgáló ládák meg a fateknôk is. A boronaházakat egymásra fektetett gerendákból ácsolták, tetejüket rozsszalmával, vagyis zsúppal fedték. Bár egyik-másik településen kôépületek is emelkedtek, ilyen „fényes” hajlékot csak a legtehetôsebbek, a bôk engedhettek meg maguknak.
33
Ruhájuk brokát, fegyvereik ezüsttel kiverve Elôdeink hamisítatlan nomád viselete nem sokban különbözhetett a korábban kelet felôl érkezett sztyeppei lovas népekétôl. Talán ezért is vélték ôket a korabeli krónikaírók a hunok vagy az avarok rokonainak. A források igen keveset árulnak el ruháik szabásáról, díszítésérôl, inkább csak gazdagságukat hangsúlyozzák. „Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejû emberek…” – írja az arab Ibn Ruszta. – „Ruhájuk brokátból készült, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak.” A közrendû férfiak többnyire egyszerû ruhát viseltek, míg a vagyonos elôkelôk kaftánját a szegélyén és a nyakkivágásán pazarul díszítették. Apró préselt lemezdíszeket, átlyukasztott pénzérméket varrtak rá, s a bô ujjat karpereccel fogták össze a csuklónál. Magas nyakú ingük többnyire a vállnál gombolódott. Nemezbôl szabott vastagabb, vagy vékony, buggyos vászonnadrágjukat begyûrték a csizmaszárba. Puha talpú bôrcsizmájukat csak varrás díszítette, a fémveret ugyanis könnyen beleakadhatott volna a kengyelbe. Télvíz idején prémkabátot, posztószûrt vetettek a vállukra, a csizmára pedig prémet kötöztek. Fegyverövük hosszan lecsüngô végére az ötvösök bronzból, a tehetôsebbekére ezüstbôl, aranyból készült veretet szegecseltek. A díszvereten ábrázolt állat vagy növényi minta jelezte, hogy viselôje melyik nemzetségbe, törzsbe tartozik. A szíjon baloldalt függött a szablya és a készenléti íjtartó, jobb oldalon a nyíltegez és a tarsoly. Fegyverövet csak szabad férfiak, a nemzetség teljes jogú tagjai viselhettek. A harcos hûséget fogadott annak, akitôl az övet kapta.
} Beregszászi süvegcsúcs A fôemberek fejfedôjét gyakran aranyozott, palmettákkal díszített ezüst süvegcsúcs ékesítette. E hagyományban gyökerezik a lovagok felövezésének középkori szertartása, amikor ünnepélyesen a fegyvernök derekára kötötték az övet, s átadták kardját, sarkantyúját. Az övre függesztett fegyverek, szerszámok vadászat vagy harc közben sem akadályozták a váll és a kar szabad mozgását. A férfiak fejükbe csúcsdíszes bôrvagy nemezsüveget csaptak. A ruhadarabokat füles fémgombokkal, pitykékkel fogták össze, a gombolást a nomád népek „találták fel”, és terjesztették el Európában. A nôk viselete alig különbözött a férfiakétól, csupán egy kicsit díszesebb volt. Ôk is inget, bô nadrágot és térd alá érô kaftánt hordtak. Az ing és a kaftán nyakát rombusz alakú, vagy kerek ezüst lemezdíszekkel varrták ki, veretekkel ékesített csizmájuk orra felkunkorodott. A felsôruházatukat összefogó övön tûtartó függött, benne az as�szonymunkához nélkülözhetetlen, madárcsontból faragott tûkkel. A hajukba gyöngyöket fontak, szívesen viseltek gömbcsüngôs fülbevalót és nyakláncot. Hajfonatkorongjaikat leggyakrabban állatalakok – sas vagy turulmadár, szarvasünô – díszítették, melyekrôl úgy vélték, hogy minden bajtól megvédik az ékszer viselôjét.
| Házasságkötés A férj átemelte aráját a küszöbön, szülei már vártak ôket a jurtában. A bemutatás szertartását ôsi szokás szerint a családi tûzhely körül, az ôsök szellemének lakhelyénél tartották.
34
szasan – a prémek mellett pénzrôl, a lovak, csikók számáról – alkudozva állapodtak meg a vételárban, amit aztán a vôlegény elküldött az „eladó lány” szüleinek. Az esküvôre a leány a maga szôtte gyolcsból megvarrta a vôlegény jegyingét. A menyegzô napján a menyasszonyt bekötött szemmel átvitték leendô otthonába, s hitvese a karjába kapva emelte át a jurta küszöbén, ügyelve, nehogy rálépjen, mert a hiedelem szerint ott lakoztak a rossz szellemek. A házasságkötés után az asszony már férje családjához tartozott. Elvégezte a házimunkát, nevelte a gyermekeket, mûvelte a kertet és gondoskodott az aprójószágról. Néha nem háztûznézôbe mentek a legények, hanem egyszerûen elrabolták a lányokat, miként Hunor és Magor is elragadta Dula fejedelem két leányát. Ám a lányszöktetés után ki kellett engesztelni a családját, de megesett, hogy az ilyen asszonyszerzésnek vérbosszú lett az „ára”. ~ Elôkelô fiatal pár A férfiak és a nôk egyszerû vászoningeit, veretes bôröveit, hegyes nemezsüvegeit, a pompás ékszerek legtöbbjét magyar mesteremberek készítették. A kaftánokhoz való drága kelméket, a bársonyt, brokátot arab és görög kereskedôktôl vásárolták. A fiúk kora gyermekkoruktól idejük javarészét nyeregben töltötték, terelték az állatokat, vagy harci játékokban mérték össze ügyességüket. Amint 13-15 évesen elérték a felnôttkort, viselhették a veretes övet, és akár meg is házasodhattak. A legény apja kíséretében ment háztûznézôbe, hogy kikémlelje, mennyire ég a leány keze alatt a munka. Az égiek akaratáról elôjelek árulkodtak: ha az ifjú a lány otthona felé menet vas szerszámot látott, az szerencsét jelentett, ezzel szemben egy kötéldarab nem sok jóval kecsegtetett. Az elsô találkozás után a fiatalok családjai hos� Hajfonatkorong A Rakamazon talált, aranyozott ezüstlemezbôl készült, turullal díszített hajfonatkorongokat elôkelô nô viselhette. A fiatal lányoknak még csak egy hajdíszük volt, párját vôlegényüktôl kapták. A férjes asszonyok már nem egy, hanem két copfba fonták a hajukat.
} Elôkelô magyar harcos Az elôkelô magyar harcosok brokát kaftánjuk fölött könnyô bôrpáncélt viseltek. A fegyverövre akasztott szablyát, íjtartó tegezt aranyozott ezüstveretek díszítették.
Mesterségek ismerôi A honfoglalás korában a családok szinte mindent maguk készítettek. Az asszonyok szôtték a ruhákhoz a len- és kendervásznat, nemezt készítettek a szônyegekhez, a férfiak keze munkáját dicsérték a tartós halászhálók, a vesszôbôl font varsák, a vad- és madárfogó hurkok, csapdák, és persze az íjak meg a nyergek. Ám számos foglalatosság, különösen a fémmûvesség, a komoly mesterségbeli tudást igénylô vasolvasztás meg a kovácsmesterség kivételt jelentett. A vasat többnyire gyepvasércbôl nyerték, amit a 70-80 centiméter magas, alig fél méter átmérôjû, agyagból és homokból épített kohókban, a bucakemencékben igen magas hôfokra hevítettek, majd a kiolvadt fémet öntôedényekbe folyatták. A cipó formájú – még szivacsos szerkezetû –, megdermedt vasbucát tömörítették, vagyis újra felizzították, és kikalapálták belôle a salakot. Ebbôl a félkész vastömbbôl formálták üllôiken a „vasverôk” a különféle szerszámokat – ekevasat, sarlót, fejszét, ásót, kést –, meg a kengyeleket, zablákat, nyíl- és lándzsahegyeket, fokosokat. A sok ezernyi harcos fegyvereihez, a temérdek lószerszámhoz rengeteg nyersvasra volt szükség. A vasöntôk településein egész évben faszenet égettek, pörkölték az ércet, és kohókban olvasztották fémet. A szablyák kovácsolásának fortélyait csak kevesen ismerték, a kardcsiszárok aprólékos gonddal edzették, kalapálták ki a borotvaéles acél pengéket.
} Kovács A vasverô csupán egy-két fogóval és kalapáccsal remekmívû fegyvereket készített. A szablya pengéjét többféle minôségû vasból kovácsolta egybe, s az élét külön gonddal edzette.
| Fazekas A gölöncsér korongoláskor fésûszerû szerszámmal húzott egyszerû, hullámvonalas díszítést az edény falára. Aljára mesterjegyet, úgynevezett „fenékbélyeget” ütött.
A legtöbb vasolvasztó telep a Sajó és a Bódva folyó közti hegyekben, a Bükkben és a nyugati országrészben mûködött, a fegyverkovácsok a fejedelmek, törzsi vezetôk szállásainak környékére – köztük Somogyfajszra – telepített mûhelyekben dolgoztak. Nem csak a vezérek és más fôemberek, a katonáskodó szabad harcosok is módfelett kedvelték a pompát, a kalandozó hadjáratok gazdag zsákmányából bôséggel jutott öltözetük, fegyvereik ékítésére. Az ötvösök beolvasztották a temérdek arany- és ezüsttárgyat, és a nemesfémbôl készítették a férfiak fegyverövének – turult, sast, szarvast és növényi mintát ábrázoló – vereteit, a remekmívû gyûrûket, karpereceket, a zablák, kengyelek díszítését. A harcosok veretes szíjon függô tarsolyukban ôrizték a tûzgyújtáshoz nélkülözhetetlen kovakövet, acélt, taplót, meg | Vasolvasztás A patakmedrekben összegyûjtött gyepvasércet megpörkölték, majd bucakemencékben – gyakran 10-12 órán át – olvasztották ki a vasat. Közben a mesterek a kürtôn át adagolták a faszenet, és egymást váltva élesztették fújtatóval a tüzet, így biztosítva az igen magas, 1000-1300 °C-os hômérsékletet.
a bajtól, rontástól óvó amuletteket. A kisméretû – nagyjából 15 centiméteres – tarsoly fedelét pazar rajzolatú aranyozott ezüstlemez ékesítette. Domborított és vésett palmettái – a korabeli magyar ötvösmûvek jellegzetes leveles-ágas díszítôelemei – leggyakrabban az alsó és felsô világot összekötô világfát ábrázolták, amelynek látszólag szeszélyesen összefonódó ágai az egész tarsolylemezt beborították. A fémmûvesség remekeivel, arany- és ezüstkorsókkal, ivócsészékkel, tálakkal csupán az elôkelôk büszkélkedhettek, a köznép egyszerû fa- és agyagedényeket használt. A fazekasmesterek, a gölöncsérek kézi korongjaikon formálták a cserépbográcsokat, a füles kancsókat, a bögréket, és a bordázott nyakú edényeket, majd kemencében kiégették ôket. A kalandozó seregek többnyire gyôztesen tértek haza a hadjáratokról, a harcosok mégis számtalan sebet kaptak a csatározásokban, és sokan közülük csak a vajákosok vagy a táltosok tudományának köszönhették életüket. A tudós emberek gyógyították a betegeket, ellátták a kardtól vagy nyílvesszôtôl szerzett sérüléseket, még betört koponya kezelésére is vállalkoztak. A sebet megtisztították és kiszedegették a csontszilánkokat, majd visszahajtották a fejbôrt, nehogy elfertôzôdjön a seb. A koponya meglékelését, azaz a trepanálást nyavalytörôsek, rossz szellemtôl megszállottak gyógyítására is alkalmazták, noha csak jelképesen, félig átfúrva a koponyacsontot. Az „agyafúrt” betegek zöme túlélte a mûtétet, és felgyógyult. A tölgyfaligetekkel tarkított síkságokon, a dombok és hegyek végtelen erdôségeiben eleink kedvükre ûzhették a Ötvös Az ötvösmester poncolótûvel ütögette a tarsolylemezbe az elôre bekarcolt díszítést. A hátteret kis kalapáccsal mélyítette ki, majd gazdagon aranyozta, ami kiemelte a palmettaminták kecses rajzolatát.
} Nyeregkészítô A mester kemény hársból faragta ki a nyeregkápákat, puhább nyárfából a nyeregdeszkákat, majd ezeket bôrszíjakkal összefûzte. bölényt, ôstulkot, szarvast, vaddisznót, leteríthettek farkast, hiúzt, még barnamedvét is. Többnyire lóháton eredtek a préda nyomába, gyakran sólymot röptettek a fácán vagy nyúl után. A nagyvadat agarakkal, kopókkal hajtották fel, míg a fürjet vagy a foglyot a nyeregbôl leszállva ugrasztották ki a csalitosból. A vadat különbözô hegyû nyilakkal ejtették el: a nyusztra, cobolyra fa- vagy csonthegyû nyíllal lôttek, nehogy megsérüljön az értékes prém. Az alföldi rónaságot behálózó folyók, különösen a Tisza óriási lápos-mocsaras vízi világában mindig bôséges fogást remélhettek a halászok és a pákászok. Jól ismerték a halak járását és szokásait, többnyire vesszôfallal terelték ôket a hálóba, a tavakban vejszéket és varsákat állítottak az útjukba. Télen léket vágtak a jégen, úgy fogták ki a felszínre gyûlô zsákmányt. A legôsibb foglalkozások közé tartozó méhészkedés egész falvaknak nyújtott megélhetést. A „födémesek” kifüstölték a vadméhek odúit, és a lépekbôl kipergetették a mézet. Nem csupán édesítôszerként vették hasznát, mézsört is fôztek belôle, a méhviaszért pedig szép summát fizettek a külhoni kalmárok. } Koponyalékelés A trepanálásban, azaz a koponyalékelésben járatos táltosok nagy szakértelemmel csillapították a vérzést, fertôtlenítették a sebet, és ezüstlappal fedték le a szabadon maradt agyvelôt. | Tarsolylemez A Latorca folyó völgyében, Szolyván elôkerült tarsolylemezen a háromlevelû palmetták végtelen hálót alkotnak. A felsô részhez szegecselt, bojtokra emlékeztetô öntött veretek ugyanolyanok, mint az egyszerû bôrtarsolyok rávarrott díszei.
37
