Portré
Vendégünk volt Oláh György A Nobel-díjas professzor az életéről mesél Ez év májusában részt vehettem dr. Oláh György professzor szűk körben megtartott előadásán, amelyet dr. Ari Lajos, az EGVE elnöke szervezett. A Duna Tv rögzítette a jeles eseményt, és annak egy rövidített változata az őszi Egészségügyi Napok alkalmával vetítésre került. Akik nem lehettek jelen a konferencián, ezúton olvashatják a Nobel-díjas professzor gondolatait. Szerkesztette: Bene Zsolt
M
agyarországon, Budapesten születtem, 1927. május 22-én, Oláh Gyula és Krasznai Magda fiaként. Apám ügyvéd volt. Tudomásom szerint a családomban korábban senki sem érdeklődött a tudomány iránt. A két világháború közötti időszakban nőttem fel, színvonalas, gondos nevelésben volt részem (amilyet egy olyan ország középosztálybeli gyermekei kaptak, melynek iskolarendszere még az Osztrák–Magyar Monarchiában gyökerezett). Budapest egyik legjobb gimnáziumába, a Piarista Gimnáziumba jártam. Szigorú, magas követelményű tananyaga volt, és nagy súlyt helyezett a humán tárgyakra: 8 évig tanultunk latint, továbbá németet és franciát. Jóllehet volt egy kiváló természettan tanárunk, aki később a budapesti egyetem professzora lett, nem emlékszem, hogy ebben az időben különösebben érdekelt volna a kémia. A humán tárgyak, történelem, irodalom stb. iránt érdeklődtem. Szenvedélyesen olvastam (még mindig sokat olvasok). Azt hiszem, káros a kiegyensúlyozott, átfogó tanulmányok szempontjából, ha az ember túl korán kötelezi el magát valamelyik speciális tudománynak. Talán nem volt olyan nagy öröm az iskolában latinul olvasni a klasszikusokat, mint érettebb korban lett volna, de később kevés tudósnak van ilyesmire ideje. Miután leérettségiztem, és Budapesten átéltem a háború borzalmait, megértettem, milyen nehéz az élet egy háborútól megszaggatott kis országban, kémiát kezdtem tanulni. Az egyetem széles körű tájékozódási lehetőséget nyújtott. A Budapesti Műszaki Egyetemen az évfolyamok aránylag kicsik voltak. Körülbelül 70–80 fővel kezdtünk, és a létszám gyorsan a felére csökkent a nehéz, „életre-halálra” szóbeli vizsgák miatt, ahol aki megbukott, nem járhatott tovább egyetemre. Kegyetlen dolog volt, de olyan szegényes volt a laboratóriumi felszerelés, hogy csak kevés hallgatót tudtak foglalkoztatni. Viszont alapos laboratóriumi képzést kaptunk. Például a szerves kémiai laboratóriumban vagy 40 Gatterman-preparátumot készítettünk. Ez persze szilárd alapot adott.
A szerves kémia különösen érdekelt, és később olyan szerencsém lett, hogy Magyarország legrangosabb szerves kémia professzorának, Zemplén Gézának kutatási asszisztense lehettem. Zemplén Berlinben Emil Fischer tanítványa volt. Jó hírű szerves kémiai iskolát alakított. Fischerhez hasonlóan ő is elvárta, hogy diákjai fizessenek a maguk módján, fizessenek azért a megtiszteltetésért is, hogy a laboratóriumában dolgozhatnak. Nem járt fizetéssel, hogy mellette asszisztens lehettem, de fizetnem sem kellett érte. Zemplénnek hatalmas tekintélye volt, nagy élményt jelentett mellette dolgozni. Szeretett mulatni, és ezek a figyelemre méltó események a szomszédos kocsmákban gyakran napokig eltartottak. Az ilyen tapasztalatok persze fejlesztették az ember állóképességét. Zemplén szénhidrát-vegyész volt, nagyon érdekelték a glükozidok. Kapcsolatunk elején kiderült, hogy gondolkodásom és érdeklődésem nem mindig egyezett az övével. Amikor úgy gondoltam, a fluort tartalmazó szénhidrátok fontosak lehetnek az egyesülési reakciókban, válasza, meglepő módon, nem volt nagyon negatív. Azonban a háború utáni Magyarországon ilyen témát kutatni valóban nehéz volt. Végül engedett. Nem léteztek a munkához szükséges olyan alapvető vegyszerek sem, mint a HF, FSO3H vagy BF3; én magam készítettem el őket néhány akkori munkatársammal (Pavlath A., Kuhn S.). Kevés volt a laboratóriumi hely és az elszívó fülke (olyan fajta, melyben csak egy gázégő emelkedő meleg levegője vitte magával a kellemetlen füstöt a kéményen keresztül). Még akkor sem fogadták szívesen, hogy „beszennyezem” a fontosabb konvencionális munkákat, amikor adjunktus lettem. Azonban a kémiai épület második emeletén lévő intézet mögött volt egy erkély, melyet vegyszerek tárolására használtak. Zemplén egyik váratlan gesztusával engedélyezte, hogy használjam az erkélyt. Némi erőfeszítéssel lezártuk, felszereltünk két öreg fülkét, és hamarosan működésbe lépett, amit ma „erkély-laboratóriumnak” neveznek. Nem tudom, Zemplén valaha is betette-e lábát ide. Mi azonban élveztük új szabadságunkat és annak implicit EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2008/5.
| 25
Portré felismerését, hogy hivatalosan eltűrik fluorkémiánkat és a Friedel–Crafts-reakciók, valamint intermedierjeik tanulmányozását. Az 50-es évek elejének Magyarországáról származó néhány publikációm megragadta Hans Meervein figyelmét. Még mindig rejtély számomra, hogyan olvashatta el őket egy magyar folyóiratban, ámbár a magyar Chimica Acta megjelent idegen nyelven is. Mindenesetre kaptam tőle egy bátorító levelet, és később folytattuk a levelezést (nem volt könnyű az akkori teljesen izolált Magyarországon). Valószínűleg együtt érzett a nehézségeimmel, mert egy szép napon az ő erőfeszítéseinek köszönhetően kaptam egy üveg bór-trifluoridot. Micsoda értékes ajándék volt! A magyar oktatási rendszert a kommunista hatalomátvétel után a szovjet mintához idomították. Az egyetemi kutatásokat elszegényítették, és a Tudományos Akadémia égisze alatt kutatóintézeteket létesítettek. 1954-ben felajánlották, hogy csatlakozzak a Magyar Tudományos Akadémia Központi Kémiai Kutató Intézetéhez, melyet újonnan hoztak létre. Alapíthattam egy szerves kémiai kutatócsoportot, ezt ideiglenesen egy ipari kutatóintézet laboratóriumában helyezték el. Csoportommal, amelyhez akkorra már feleségem is hozzátartozott, ki tudtuk szélesíteni munkánkat, és a lehető legjobban kihasználtuk a lehetőségeket. 1956 októberében Magyarország fellázadt a szovjet uralom ellen, de a felkelést hamarosan drasztikus eszközökkel leverték, sok emberéletet követelve. Budapestet ismét lerombolták, és a jövő borúsnak látszott. 1956 novemberében és decemberében körülbelül 200 000, főleg a fiatal korosztályhoz tartozó magyar elmenekült az országból. Családommal és csoportom nagy részével együtt mi is úgy határoztunk, hogy erre az útra lépünk, és új életet keresünk Nyugaton. 1949-ben feleségül vettem Lengyel Juditot, ez életem legszebb eseménye volt. Kora ifjúságunktól ismertük egymást, és most már több mint 45 éve élünk boldog házasságban. Jutka kezdetben laboránsként dolgozott a Műszaki Egyetemen. Házasságunk után jelentkezett az egyetemre kémiát tanulni. Valószínűleg ő emlékszik jól arra, hogy teljes mértékben én voltam felelős ezért a lépésért, ő csak hajlandó volt követni bolondos férjét, aki alighanem azt hitte, aligha van élet a kémián kívül. Számomra az tűnt a legkívánatosabbnak, hogy a férj és feleség pontosan értse egymás munkáját, esetleg dolgozzanak is együtt. Idősebb fiam, George John (György János) Budapesten született 1954-ben. Miután 1956 decemberében elmenekültünk Magyarországról, december végén Londonba jutottunk, ahol a feleségem rokonai éltek. Végül is 1957 tavaszán továbbköltöztünk Kanadába, Montrealba; itt lakott anyósom a háború után. Kivált Christopher Ingold és Adexander Todd nyújtott segítséget egy fiatal, lényegében ismeretlen, magyar, menekült vegyész számára, amit soha sem fogok elfelejteni, és amiért örökké hálás maradok. A Dow Chemical, melynek fő telephelye Midlandben, Michiganben van, létesített egy kis felderítő kutatólaboratóriumot a határtól 100 mérföldre Sarniában, Ontarióban, ahol kanadai fiókvállalatai a legszélesebben tevékenykedtek. Ebben az új laboratóriumban kaptam állásajánlatot, és alkalmazták két régi magyar munkatársamat is, köztük Steve Kuhnt. 1957 késő májusában költöztünk Sarniába.
26 | EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2008/5.
Miután kifizettük a költözéssel kapcsolatos kiadásainkat, két kartondobozzal utaztunk el Montrealból, melyek összes világi javainkat tartalmazták, és elkezdtük új életünket. Kisebbik fiunk, Ronald Peter Sarniában született 1959ben. Jutka nem folytathatta tovább pályafutását akkoriban. Gyermekeink fölnevelésének szentelte magát. Csak egy évtizeddel később csatlakozott újra a kutatásunkhoz Clevelandben, miután visszatértem a tudományos életbe. A sarniai évek a Dow-nál termékenyek voltak. Ebben az időszakban, az 50-es évek végén kezdődtek a stabil karbokationra vonatkozó munkáim. A Dow akkoriban és ma is nagy felhasználója a karbokation-kémiának, amilyen például az etil-benzol Friedel–Crafts-típusú előállítása a sztirol gyártásához. Munkámnak volt gyakorlati jelentősége is: segített megjavítani bizonyos ipari folyamatokat. Cserében jól bántak velem és nagy szabadságot kaptam saját elgondolásaim megvalósításához. Végül is vállalati tudósnak léptettek elő, mely a legmagasabb kutatói állás adminisztratív kötelezettség nélkül. 1964 tavaszán a Dow Eastern Research Laboratoriesába mentem át, Framinghamba, Massachusettsbe, melyet Fred McLafferty igazgatósága alatt létesítettek. A laboratórium később Boston mellé, Waylandbe, MA, költözött. 1965 nyarán meghívtak a Western Reserve Egyetemre Clevelandbe, Ohióba. Professzorként tértem vissza a tudományos életbe, és elláttam a tanszékvezetői teendőket is. Clevelandi éveim tudományosan és személyesen egyaránt a leggyümölcsözőbbek voltak. Feleségem, Jutka, újra csatlakozni tudott a kutatásainkhoz, és kutatócsoportom gyorsan növekedett. A Western Reserve Egyetem és a mellette lévő Case Institute of Technology kémia tanszékei gyakorlatilag szomszédok voltak, csak egy parkoló választotta el őket egymástól. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kettőt egyetlen, erősebb tanszékké kellene összeolvasztani. Ezt 1967-re értük el meglepően kevés súrlódással, és megkértek, hogy vezessem a közös tanszéket, amíg a dolgok rendeződnek. Az adminisztratív munkát 1969-ben tudtam abbahagyni. Kutatásaim nem sínylették meg ezt a periódust, valószínűleg ezek a legproduktívabb éveim közé tartoztak. A clevelandi 12 év után ideje volt ismét költözni. Idősebb fiunk, George kollégiumi éveinek végén járt, a fiatalabb, Ron, aki befejezte a középiskolát, úgy döntött, Stanfordba megy. Meggyőzött bennünket, hogy szép lenne, ha az egész család Kaliforniában telepedne le. Mellesleg 1976 őszén Sid Benson, régi barátunk, fölhívott, hogy megtudakolja, csatlakoznék-e hozzá a Southern California Egyetemen Los Angelesben. Néhány ottani látogatás után az a kihívás, hogy megalapozzam a vegyészetet egy dinamikus egyetemen és a dél-kaliforniai élet vonzóereje meggyőzött bennünket a költözésről. Szerelmesek lettünk Kaliforniába és még mindig azok vagyunk. A Southern California Egyetemnek szegényes volt a kémiai felszerelése, azt ajánlották, létesítsek kutatóintézetet a szénhidrogén-kémia széles területe számára, saját épületet és felszerelést adtak hozzá. 1977 májusában költöztünk. Kutatócsoportom mintegy 15 tagja szintén a Westtel költözött. Úgy rendeztük a dolgot, hogy magunkkal vihettük legtöbb laboratóriumi berendezésünket, vegyszerünket stb. Két héttel azután, hogy néhány nagy költöztető teherautóval megérkeztünk, már folytatni tudtuk kémiai kutatásainkat egy ideiglenes he-
Portré lyen, és közben építették kis kutatóintézetünket. Az intézetet a Southern California Egyetem alapította Mr. és Mrs. D. P. Locker, a barátok és az Egyetem nagy szponzorainak támogatásával. Róluk is neveztük el az intézetet. Don néhány évvel ezelőtt elhunyt, de Katherine még most is az intézeti vezetőség elnöke. Az ő és más barátok bőkezűsége folytán éppen most fejeződött be intézetünk csodálatos új részlegének építése, és ez a rendelkezésünkre álló helyet megduplázta. A Nobel-díj minden tudós számára a legnagyobb kitüntetés, de úgy érzem, ez összes régi és mai diákom és mun-
katársam (akiknek száma már közel 200) elismerése is, akik a hosszú évek során odaadó, szorgalmas munkájukkal hozzájárultak közös erőfeszítéseinkhez. A díj elismeri a szerte a világon élő sok kolléga és barát alapvető hozzájárulását a kémia egy olyan ágához, mely nem gyakran kerül az elismerés reflektorfényébe.
Fordította: Palló Gábor Forrás: http://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/olvaso/ histchem/szerves/olahbio.html
Oláh György professzor előadása Egy kémikus megjegyzései a 21. század egészségügyi kihívásaihoz Mindenekelőtt köszönöm Ari Lajosnak, az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete elnökének meghívását. Furcsa érzés Nobel-díjasnak lenni, megkapni az öt svéd személy által odaítélt elismerést. Ez ugyan kellemes dolog, de egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy Nobel-díjas tudós orákulummá válik, és ettől kezdve az élet minden területén képes nagy bölcsességet sugározni. Amit tehát a megtisztelő felkérésre kívülállóként elmondhatok az egészségügyről, mindössze a saját benyomásaim alapján kialakított véleményem. Több mint ötven éve élek családommal Amerikában, és úgy gondolom, a külföldről hazalátogató ne próbáljon tanácsot adni vagy kritizálni. Azt is megígérhetem, hogy kémiai tárgyú előadást sem fogok tartani. Emlékszem, amikor fiatalember koromban olvastam az angol jóléti rendszer alapjairól készült Beveridge-jelentést. Az amerikai egészségügy helyzetét pedig elsősorban mint páciens ismerem. Viszonylag kevés rálátásom van a teljes rendszerre, bár a fiatalabb fiam orvos. Azzal azonban tisztában vagyok, hogy napjainkra az egészségügyi ellátás a világon mindenütt borzasztó nagy problémát jelent, és – véleményem szerint – erre nem is lehet
egyszerű megoldást találni. Mindenesetre az országok különböző módon igyekeznek kezelni a helyzetet. Az orvostudomány az elmúlt században hatalmas eredményeket ért el, ennek következtében az átlagos emberi életkor jelentősen megemelkedett. Ari Lajos barátom számos statisztikai adatot küldött nekem az egészségügyi rendszer működéséről. Ha megengedik, a konkrét számokat mégsem idézném. Egyrészt, mert önök ezeket nálam sokkal jobban ismerik, másrészt – amint már utaltam rá –, messziről jött látogató ne igyekezzen véleményt mondani arról, amit csak felületesen ismer. Az adatokat persze átfutottam, és láttam, hogy például a csecsemőhalálozás Magyarországon is jelentős mértékben csökkent. Nem vitás, hogy a haladás tetten érhető. Sajnos azonban a születéskor várható élettartam alacsony, főként a férfiaknál. Ennek egyik oka a dohányzás lehet, amely Magyarországon nagyon elterjedt. Szerencsénkre sem a feleségem, sem én soha nem cigarettáztunk. Ez nem tudatos elhatározás következménye, hanem egyszerűen úgy nőttünk fel, hogy nem szoktunk rá, emiatt könnyen megvagyunk nélküle. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy erről a
NOBEL-DÍJASOK AZ ISKOLAUDVARON Minden nemzet méltán büszke tudósaira, mûvészeire, híres embereire. A magyarság kis lélekszámához viszonyítva, aránylag sok olyan tudós szakembert indított életútjára a nagyvilágba, akik késôbb, a határokon túl is munkájukkal, kutatási eredményeikkel hírnevet, elismerést szereztek. Azokra közülük, akikre felfigyelt a tudományos világ, és munkájukért Nobel-díjat kaptak, tiszteletükre szobor emlékpark nyílt Egerben. Néhány évvel ezelôtt, az egri Wigner Jenô Szakközépiskola névadója szobrának felavatása alkalmából elhatározták, hogy a Rákóczi úti iskolájuk udvarán szoborparkot hoznak létre a magyar Nobel-díjasok emlékére. A szellemi ötlet Szabó Péter iskolaigazgató és Kárpáti Lajos tanároké volt. A szép kivitelezésû munkát pedig Farkas Pál és Kampfl József alkotásai dicsérik. A szoborpark élô közelségbe hozza a neves tudósok képmását, ezzel serkenti a tanulókat arra, hogy érdemes tanulni. A szoborcsoport külön érdekessége, hogy négy, még élô tudósnak – közöttük Oláh Györgynek is – emléket állít. A teljes szoborpark felavatására 2000-ben, a Magyar Millennium évében került sor.
EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2008/5.
| 27
szenvedélyről nagyon nehéz leszokni. Nem vitás, hogy a megelőzés lenne a legfontosabb szempont. Tenni tehát kell valamit, talán intenzívebben lehetne befolyásolni a fiatalokat, mert ha nem kezdenék el ezt az igen káros szenvedélyt, akkor annak számos előnye lenne. Amerikában például évekig vitatkoztak arról, hogy a dohányzás valóban nagymértékben befolyásolja-e a tüdőrákot. Emlékszem, amikor megjelent a dohányzás káros hatásáról szóló első jelentés, az egyik belső oldalon szerepelt a bizottság névsora, a dohányzási szokásukkal együtt. Személyesen ismertem a testület egyik tagját, jó nevű szerves-kémikus volt. A barátom neve mellett feltüntették, hogy naponta két csomag cigarettát szokott elszívni. Gondolom, neki sem segített. A tanulmány egyik megállapítása nem kapott elegendő visszhangot, pedig egyszerűségében nagyszerű. Vitatható, hogy önmagában a cigaretta okozza-e a rákot – aki azonban nem dohányzik, ezzel biztosan nem árt a szervezetének. Hozzáteszem, sok minden mással is így van ez az életünkben. Kémikus vagyok, és vannak titkaim. Ezek egyike, hogy az ötvenes évek legelején – amikor tanársegéd voltam a Műszaki Egyetemen – még érdekeltek a gyógyszerekkel kapcsolatos kísérletek. Ekkoriban készítettünk eljárást a gyapjas gyűszűvirágból (Digitalis Lanata) való szívgyógyszer előállítására. Úgy gondoltam, ha ezen a területen tevékenykedem, meg kell szereznem az alapokat. Ennek érdekében két évig jártam a Semmelweis Egyetemre. Ottani tanulmányaimat ugyan sosem fejeztem be, de nagyon büszke vagyok arra, hogy az anatómiai szigorlatot letettem. Nehéz vizsga volt. Aztán másfelé vitt az élet. Életünk során találkozunk orvosi problémákkal, és ezekben bizonyos tapasztalatra teszünk szert. Persze lényeges különbség, hogy valaki orvosként vagy páciensként találkozik valamely kórral. Azt mondják, az orvosok a legrosszabb páciensek. De azt hiszem, egyetlen orvosnak sem árt, ha a saját tapasztalatai alapján egy kicsit a másik oldalt is látja. Jól képzett doktorokban és orvosi személyzetben Magyarország mindig is erős volt. Azonban önmagában az orvosi személyzet nem képes minden feladatot megoldani. Az orvosi szakma különleges hivatás. A fiatal orvosok – úgy tudom – még mindenütt a hippokratészi esküt teszik le. Ami abban olvasható, ma is megállja a helyét. Ez egy nagyon szép hagyomány. Ugyanakkor a munkánkból valamennyiünknek meg kell élni. Ha valaki hosszú-hosszú éveket tölt azzal, hogy megszerezze a képesítést – akár orvos, akár a szakszemélyzet tagja –, akkor a jövőbe való befektetése fel kell jogosítsa, hogy biztos megélhetést kapjon. Az életünkben előbb-utóbb minden összekapcsolódik a pénzzel. Nem hiszek az egyszerű és csodálatos megoldásokban. Ilyenek nincsenek. A jó orvosi kezelésnek, a megfelelő egészség-
28 | EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2008/5.
ügyi ellátásnak mindig van felmerülő költsége. A kérdés csak az, hogy ki fizeti meg? Hát mi, a társadalom tagjai fizetjük! Hiszen az államok nem termelik a pénzt, hanem beszedik az adókat, és újra elosztják az így keletkezett forrásokat. Most már elárulom, hogy egy kicsit mégis felkészültem. Láttam adatokat arról is, hogy Magyarország az egyik legnagyobb mértékben adóztatott ország Európában. Azt nem kívánom kommentálni, hogy a kormány mire, mennyit szed be, és aztán a forrásokat hogyan osztja el. Van persze magánvéleményem, hiszen olvasom, hogy az évek folyamán mi mindent eladtak már a magyar kormányok. Arról azonban nem nagyon olvastam, hogy hová lett az a pénz, vagy a bevételekből mit valósítottak meg. Ha az ember él egy pár évig, akkor sok mindent megfigyelhet. Rövid ideig láttam Angliában, majd Kanadában, miként küzdenek meg a jóléti rendszer kialakításával, működtetésével, és ugyanezt hosszú évtizedek óta követhetem nyomon az Egyesült Államokban. Ezek alapján nyugodtan kijelenthetem, nincsenek ideális megoldások egy ország egészségügyi rendszerének megszervezésére. Nem létezik egyetlen ideális rendszer. Ezért minden jó ötletet fel kell használni, és hagyni kell, hogy a piac kialakítsa az egyensúlyt. Ez a legtöbb országban így történt. Sajnos nem tudom megmondani, hogy ehhez mennyi idő szükséges. Igen neves kémikus barátom Angliából Amerikába került, és három évtizedig élt ott. Amikor közel került a nyugdíjas éveihez, együtt vacsoráztunk velük. Nagy meglepetésemre azt mondták, hogy ők semmilyen körülmények között nem mennek haza Angliába. Mégpedig azért, mert hiába rendelkeznek elegendő vagyonnal, az orvosi ellátáshoz való hozzáférés ezzel együtt is
MAGYAR NOBEL-DÍJASOK 1905: Lénárd Fülöp – fizikai 1914: Bárány Róbert – orvosi 1925: Zsigmondy Richárd – kémiai 1937: Szent-Györgyi Albert – orvosi 1943: Hevesy György – kémiai 1961: Békésy György – orvosi 1963: Wigner Jenô – fizikai 1971: Gábor Dénes – fizikai 1986: Polányi János – kémiai 1986: Elie Wiesel – béke 1994: Harsányi János – közgazdasági 1994: Oláh György – kémiai 2001: Kertész Imre – irodalmi Oláh György a Nobel-díj hivatalos honlapján: http://nobelprize.org/nobel_prizes/chemistry/ laureates/1994/index.html
PÁLYAKÉP
Portré Oláh György 1927. május 22-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Piarista Gimnáziumban végezte. Miután leérettségizett, és átélte a háború borzalmait, kémiát kezdett tanulni, beiratkozott a Budapesti Mûszaki Egyetemre, ahol alapos laboratóriumi képzésben részesült. Akkor már a szerves kémia érdekelte különösen, s késôbb Magyarország legrangosabb szerves kémia professzorának, Zemplén Gézának kutatási asszisztense lett. Az 50-es években publikálni kezdett, s egyik tanulmánya megragadta Hans Meervein figyelmét, 1954-ben pedig felajánlották neki, hogy csatlakozzon a Magyar Tudományos Akadémia Központi Kémiai Kutató Intézetéhez, amelyet újonnan hoztak létre. 1956 októberében Oláh György és családja elhagyta az országot, elôbb Londonban éltek, majd a család 1977 májusában Kaliforniába költözött. Még abban az évben kinevezték a Dél-Kaliforniai Egyetem Szénhidrogén-kutató Intézetének tudományos igazgatójává. 1991-tôl napjainkig a Loker Szénhidrogén-kutató Intézet (Loker Hydrocarbon Research Institute, Los Angeles) igazgatója. Kutatásainak legjelentôsebb eredményét a karbokationok kutatásával érte el. Kutatásai vezettek az ólommentes benzin elôállításának egy igen gazdaságos eljárásához is, ugyanakkor új utakat nyitottak a szupersavak által katalizált karbokationok, valamint a szén cseppfolyósításának eljárása felé. Bebizonyította, hogy a szénhidrogén-molekulák egyes fajtái stabilak és hosszú életûek lehetnek. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben tiszteletbeli tagjává választotta. Oláh György folyamatosan tartja a kapcsolatot a magyarországi kutatókkal. Munkájáért a Svéd Tudományos Akadémia 1994-ben kémiai Nobel-díjjal jutalmazta. A Nobel-díjat egyedül kapta, a hivatalos indoklás szerint „a pozitív töltésû szénhidrogének tanulmányozásában elért eredményeinek elismeréseként”. 2001-ben a Pécsi Tudományegyetem díszdoktorává avatták. 2001-ben megkapta a Corvin-lánc kitüntetést. Az Amerikai Kémikusok Egyesülete (ACS) 2005-ben a rangos „Priestley-emlékérmével” ismerte el Oláh György tevékenységét. (MTA)
nehézkes és bonyolult. Az angol egészségügyi rendszernek szerves része a várakozás, viszont a súlyos beteg már nem éli meg, ha a képalkotó diagnosztikára vagy genetikai vizsgálatra nyolc–tíz hónapot kell várnia. Sokan dicsérik a kanadai egészségügyi rendszert, viszont ismerőseim, akik súlyos betegek lesznek Kanadában – és megengedhetik maguknak –, azonnal átmennek gyógyulni az Egyesült Államokba. Ennek az lehet az oka, hogy az igazán nagy rendszerek, akármilyen módon próbálják megszervezni, az idő során rendkívül bürokratikussá válnak, és értelemszerűen a költségei is megnövekednek. Természetesen, ez nem kizárólag az egészségügyre igaz. Bizonyára nehéz olyan rendszert teremteni, amelyben rendkívül nagy betegszámot lehet jó minőségben ellátni. A társadalom egyik alapvető kötelezettsége, hogy minden tagja számára biztonsági hálót nyújtson. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a társadalom más tekintetben sem képes egyforma lehetőséget biztosítani mindenkinek. Az autó bizonyos fokig még ma is luxuscikknek számít Európában. Amerikában olyan rossz a közlekedési rendszer, hogy a legtöbb helyen személygépkocsi nélkül nem lehet eljutni a munkahelyre. Ez alapján kijelenthetnénk, hogy az állam mindenkinek biztosítson háromévenként egy új autót. Nagyon szép terv, de nem reális. Ugyanez a helyzet az egészségüggyel is. Meg vagyok győződve arról, hogy a társadalom kötelessége, hogy minden
egyes tagjának biztosítson szociális hálót. De meddig érjen ez a háló? Ez egy rendkívül nehéz kérdés, és erre sincs könnyű válasz. Érdekes az emberi természet. Karl Marx, aki viszonylag jó anyagi körülmények között élt – legalábbis barátja, Engels gazdag ember volt –, kényelmesen írta könyvét a tőkéről az angol nemzeti könyvtár szép olvasótermében. Marx azt tartotta, hogy az ember szükséglete szerint fog fogyasztani és a képessége szerint dolgozni. Ezt rendkívül naiv megállapításnak gondolom. Figyeljünk csak meg akárhol a világon egy svédasztalos szállodai éttermet. Ha Marx látta volna, hogy mennyit vesznek az emberek a tányérjukra? Valószínűleg sokkal többet, mint amenynyit meg tudnak enni! Ha valami ingyen van – persze tudjuk, valójában semmi sincs ingyen, hanem valaki megfizeti –, korlátlanul rendelkezésre áll, akkor a szükségleteinknél is többet fogyasztunk belőle. Mindez vonatkozik az egészségügyi rendszerre is. Sokan azt mondják, hogy az Amerikai Egyesült Államok milyen elmaradott ország, mert nincs általános állami biztosítási rendszer mindenki számára. Ebben van igazság. Ugyanakkor – legalábbis tapasztalatom szerint – az USA-nak még ma is az egyik legjobb egészségügyi rendszere van, amely rendelkezésre áll majdnem mindenkinek. Kivéve azt a réteget, amely ebből kimaradt. Persze ez a probléma más vonatkozásban bizonyára Magyarországon is megtalálható. Magyarország előnye, hogy viszonylag kis ország; legalábbis ha a tízmillió lakost a világ népességéhez viszonyítjuk. Optimista vagyok – akármilyen nehéz is a helyzet. Képzeljük csak el Kína gondját: hogyan lehet biztosítani 1,2 milliárd ember számára egyenletes minőségű egészségügyi ellátást? Nem a nagyvárosokra gondolok, ahol modern kórházak vannak, hanem a többi településre. Én Los Angelesben élek, ahol 16–18 millió ember lakik, és illegálisan még további 5–8 millió személy – főleg mexikói, dél-amerikai – tartózkodik. Amikor ez utóbbiak megbetegednek, akkor felkeresik a kórházak sürgősségi osztályát, mert ott biztosan ellátást kapnak. Akkor is élnek ezzel a lehetőséggel, ha megfáznak, és csak két aszpirinre van szükségük. Sőt, ezt a helyet egyúttal szociális összejövetelre is használják, napokig
EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2008/5.
| 29
Portré A PRIESTLEY-EMLÉKÉREM Az aranyból készült emlékéremmel („Priestley Medal”) az Amerikai Kémikusok Egyesülete (ACS) 1923 óta rendszeresen (eleinte háromévenként, 1944 óta évente) jutalmazza a kémia területén kiemelkedô eredményeket elérô tudósokat, akiknek tevékenysége a társadalom számára is nagy jelentôségû. Az érmet nem csak az ACS tagjai nyerhetik el. Az egyesület aktuális tisztségviselôi a kitüntetésben nem részesülhetnek. Jelölésre magánszemélyek is tehetnek javaslatot, és ehhez korábban elnyert tudományos elismerések is alapul vehetôk. A jelöltek nevét tartalmazó listát, illetve a jelölések indoklását az ACS egy erre a célra létrehozott bizottsága állítja össze az elnökség számára. A lista legfeljebb öt nevet tartalmazhat, és közülük csak egyetlen személy lehet a kitüntetett. Az érmet senki nem nyerheti el egynél több alkalommal. Akit egyszer már jelöltek, három évig nem jelölhetô újra. A kitüntetett meghívást kap az ACS évenként tartott ünnepi közgyûlésére, amelyen összefoglaló elôadást tarthat („Priestley Medal Address”) az elismerésre méltatott munkáiról és tudományos tevékenysége fontosabb állomásairól. Az emlékérmet eddig összesen hetven kémikus vehette át, közülük többen akkor már kémiai Nobel-díjasok voltak, például az amerikai Glenn T. Seaborg (1979) és Linus C. Pauling (1984), illetve az angol Derek H. C. Barton (1995). A Nobel-díjat jóval korábban (1951-ben, 1954-ben, illetve 1969-ben) nyerték el, de azután is nagyon jelentôs tudományos tevékenységet folytattak. A kitüntetést Joseph Priestley angol kémikus, tanár, író, politikus és lelkész (1773–1804) emlékére alapították, akinek nevét gázkémiai kutatásai tették híressé. Priestley-t az oxigén egyik felfedezôjeként tartják számon. Tevékenysége nagy hatást gyakorolt a kémia további fejlôdésére.
ülnek a sürgősségi osztály várójában, ahol kellemesen múlatják az idejüket. Mivel az egészségügyi ellátásnak etikai oldala is van, a kórházak nem utasítanak el beteget. Számos kórház, ha már végképp nem bírja anyagilag, kénytelen bezárja ezt az osztályt. Ennek következtében a megmaradt osztályokon még sűrűbben lesznek a betegek. A praktizáló orvosok számára egyre fejlettebb technológia áll rendelkezésre: műszerek, gépek, diagnosztikai eszközök, sőt már robotok végeznek el egyes beavatkozásokat. Egy robot ugyan drága, de nincs heti limitje az operációk terén, mert nem kell pihennie, mint a doktornak. Minden gyorsan fejlődik, ami persze rengeteg pénzbe kerül, és a ráfordításokat tekinthetjük úgy is, mint egy-egy befektetés. Ha szabad kémikusként megjegyeznem: a vegyészet is hozzájárul az egészségügy fejlődéséhez, a korszerű, egyre hatásosabb gyógyszerek kifejlesztése révén. Ahogy hallom, Magyarországon semmiben sincs politikai konszenzus. Ha az egyik párt javasol valamit, akkor a másik kötelességének tartja, hogy elutasítsa azt, és mást találjon ki. Ehhez nem kívánok hozzászólni, bizonyos fokig ez a demokrácia része, és vannak előnyei is, hátrányai is. De vannak olyan területek – az egyik az oktatás, a másik az egészségügy –, ahol ennek nem szabadna ilyen mértékben teret engedni. Amikor a súlyos betegnek műtétre van szüksége, akkor nem érdekli, hogy a sebész melyik párttal rokonszenvez és mi a véleménye a politikáról, csak az érdekli, hogy megmentse az életét, és megfelelő ellátást kapjon. Persze tudom, hogy ezt könynyű mondani, de a valóság egészen más. Mégis meg kellene próbálni konszenzust teremteni, ez valamennyiünk érdeke. Lássuk be, előbb-utóbb mindenki beteg lesz, függetlenül az anyagi helyzetétől, politikai nézetétől stb. Olvasom, magyar orvosok nagy számban járnak nyugatra praktizálni, mert egy hétvégén vagy szabadság alatt többet keresnek, mint itthon egész hónapban. Sokan azután kint is maradnak. Ez azért is nagyon szomorú, mert Magyarországnak volt egy hagyománya: jó orvosokat és egészségügyi szakembereket nevelt.
30 | EGÉSZSÉGÜGYI GAZDASÁGI SZEMLE 2008/5.
Őket úgy kellene díjazni, hogy itthon praktizáljanak. Bizonyos körülmények között lehetséges, hogy sztrájkoljanak az orvosok, de nem hiszem, hogy ez a hippokratészi esküvel összhangban lenne. Ha valaki megbetegszik, természetes, hogy az orvos igyekszik tenni érte, ám a társadalomnak is segíteni kellene az orvost. Az egészségügy mindannyiunk érdeke. A magas adókból prioritást kellene élveznie az egészségügynek, és ide sorolom még az oktatást és a kutatást is. Ez utóbbi a képzés szerves része. A kutatók azért kutatnak, mert valami érdekli őket. Ez az ember intellektuális tevékenysége. Saját kutatómunkámat a világháború után nagyon szegény körülmények között kezdtem. A Műszaki Egyetem épülete annyira sérült volt, hogy két évig nem volt ablaküvege sem. Nem volt semmink, mégis tanultunk és kutattunk. Mindig alkalmazkodni kell a lehetőségeinkhez. Nem hiszem, hogy csak akkor lehet nagyot alkotni, ha elsőrendűek a körülmények; szerényebb körülmények között is sok mindent el lehet érni. Persze azt sem állítom, hogy a kiváló feltételek hátrányt jelentenének. Az érték legnagyobb része mindig az, amit az ember visz bele. A magyar tehetséges nép, mennyi mindent alakított ki úttörőként. Különösen a fiataloknak mondom: a legfontosabb, hogy kiváló alapképzést kapjanak, azután erre alapozva lehetőségük nyílhat a fejlődésre. A társadalomnak megvan a maga szerepe, de alakítani kell a társadalmat is. Az orvosoknak és egészségügyi szakembereknek módjában áll betegeiket, ismerőseiket „neveljék” egy kicsit. Nem olyan nehéz arra nevelni – még egy politikust sem –, hogy az egészségügyi ellátás nem egy absztrakt dolog: életünk egy bizonyos pontján, előbb-utóbb mindannyiunknak szüksége lesz rá. Egyébként nem vagyok híve annak, hogy csak „sírjunk”. Lehetne rá okunk, hiszen az életben sokkal több alkalom van panaszkodni, mint valamire azt mondani, hogy jól megy. A panaszkodás mint negatívum, nem sokra vezet.
Elhangzott Budapesten, 2008 májusában.
