Vékás János: Értelmiség és autonómia Ha még emlékszünk a háború előtti egy-két évtizedre, ha a borzalmakkal teli véres-viharos legutóbbi évek nem mosták ki emlékezetünkből a "hidegpróba" korának tapasztalatait, akkor fel tudjuk idézni, hogy Kelet-Közép-Európában annak idején mennyire összetartozott e két fogalom: értelmiség és autonómia. A titói–kádári, vagy a szókimondóbb, Ceausescu -féle totalitárius-autoritárius államokban az értelmiségi alkotómunkához szükséges autonómia jelentette azt a stratégiai eszmei konstrukciót, amelynek keretében egy emberi igényt igyekeztek az annak szükségét érzők kielégíteni. A totalitárius-autoritárius rendszerek ezt oly mértékben fogadták el, amilyen mértékben nélkülözhetetlenek voltak számukra az értelmiségiek szolgálatai. A hatalom és értelmiség viszonyából eredő problémák több évezredes előtörténetéből mi most csak századunk elejére, a térségben dominánssá vált szocialista-kommunista eszmerendszer kialakulásának kezdetére tekintsünk vissza. Kezdjük tehát Leninnel. Hogyan is operacionalizálta a Marxék által felvázolt eszmei konstrukciót? M. Dukelszkij, a Voronyezsi Mezőgazdasági Intézet professzora, az Állami Bőripari Vállalatok Központi Igazgatóságának elnöke 1919 márciusában levelet írt Leninnek. Sérelmezte néhány héttel korábbi előadását, amelyben Lenin arról beszélt, hogy az értelmiségi szakembereknek az átlagosnál magasabb életszínvonalat kell biztosítani. Dukelszkij kijelentette: a régi szakemberek közül sokan valóban másképpen képzelték el a kommunista jövőt. Mégis, felajánlják szolgálataikat, de "megvásárolni" nem hagyják magukat. Lenin részletes válaszában elemzi az értelmiség egyes rétegeinek az új társadalmi viszonyokkal szembeni ellenállását, megjegyezvén: egy osztály vagy réteg jellemzése nem becsmérlés, nem is ócsárlás, hanem történelmi értékelés. "Az olyan ember fülének, aki hozzászokott ahhoz, hogy politikával foglalkozzék, vagyis a jelenségeket a tömeg szempontjából, nem pedig egyéni szempontból vizsgálja, rendkívül furcsa dolog azt hallani, hogy a magasabb fizetés hangoztatása feltétlenül azt a méltatlan vagy egyáltalán alantas kívánságot jelenti, hogy valaki valakit meg akar vásárolni. Már bocsásson meg nekem a levél nagyrabecsült írója, de bizony isten ez a finnyás kisasszony irodalmi típusát juttatja eszembe." A továbbiakban Lenin kifejti: a kormány azt akarja, hogy ha az értelmiségi réteg életszínvonala bizonyos időre alá is kell hogy szálljon, mégse különbözzék régi, megszokott életszínvonalától nagyobb mértékben, mint ahogy azt az ország helyzete megparancsolja. Az értelmiségnek igenis igénye van olyan javakra, amelyek Oroszország akkori lerongyolt állapotában kiváltságnak voltak tekinthetők. Például arra, hogy a család minden tagja külön ágyban aludjék. Mekkora cinizmus! És mennyire reális! A külön ággyal kezdődik az értelmiség autonómiája. Így történt ez a "szocialista világ" más államainak konstituálódásakor is. Álljon itt csak egy példa a második Jugoszlávia politikai elitjének és az annak kiszolgálására hivatott értelmiségi réteg kialakulásának idejéből.
Megfigyelhetjük, hogy a második világháborút követő években a politikai szóhasználatban a "munkásság, parasztság és tisztességes értelmiség" kifejezés volt alkalmazásban. Nem a tisztességtelen és tisztességes munkásságot emlegették, nem a parasztság esetében tartották elsődlegesen fontosnak a tisztességtelenekre és tisztességesekre való felosztást, hanem az értelmiség esetében. A demagógia szintjén lehetett ugyan arra hivatkozni, hogy az új hatalom a munkásosztálynak az immanens érdekeit képviseli, amelynek az értékrendje koherens, a valóságban azonban – elsősorban az értelmiségiek számára – a gyakorlat világosan mutatta a munkásság és parasztság alávetettségét. Az értelmiség volt az, amely keretében ki kellett alakítani az új hatalmi rend apologétáinak kasztját. E folyamat akkor is nehezen haladt, mint általában minden fordulat során. Anekdotikus, de jellemző, ahogy ezt a korabeli folyamat egyik szenvedő alanya elbeszéli. Szalai István, az Újvidéki Rádió első főszerkesztője a Petőfi-brigádban töltött időről a 70-es években így nyilatkozott: "Amikor negyvennégyben Budapesten megkaptam a SAS-behívót, barátaim, elvtársaim tanácsára a behívóparancsnak nem tettem eleget. Kula községben bujkáltam (...) és amikor a község felszabadult, jelentkeztünk – száznegyven magyar –, hogy fegyverrel akarunk harcolni a fasiszták ellen. Két hétig a negyedik vajdasági brigádban voltam, aztán átkerültem a Petőfi-dandárhoz. Nagyon kevés volt ott az értelmiségi, zömmel szegényparaszt fiatalok fogtak fegyvert. A parancsnokom, Kis Ferenc, mielőtt elesett volna a gépfegyvertűzben, azt mondta nekem: ‘Fiam, te eridj le az árokba, ha lőnek. Neked nem szabad meghalnod, az ilyen fajtából nálunk kevés van’. Nem sokkal később eltalálták."1 Íme tehát az értelmiségi autonómiája. Lebújhat a lövészárokba, ha lőnek. S hogy ez a státus még évek múltán sem volt csábító, arról a második világháború utáni kultúrmunkával kapcsolatos korabeli cikkek sokasága tanúskodik. Idézzük a legjellemzőbbeket. Herceg János mondja egy zombori gyűlésen 1945 áprilisában: "Most először kapja meg a magyarság kisebbségi jogait a maguk teljességében. A magyarság egyhangúlag üdvözli a főbizottság nyilatkozatát, mert nincsen miért félnie az új, szabad szellemű és demokratikus Szerbiától, Jugoszlávia demokratikus és föderatív közösségében."2 (Azon a gyűlésen mondta ezt Herceg, amelyen – mint a jelentés közli – "a tömeg hosszú ideig vidám hangulatban együtt maradt, és ünnepelték népeink testvériségét és egységét, Tito és Sztálin marsallokat", és amellyel valójában – hogy így mondjuk – "társadalmasították" a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság azon döntését, hogy Vajdaság Szerbiához csatlakozik.) De a biztatásnak nem sok foganatja volt. Másfél hónappal később, a zombori Magyar Közművelődési Közösség megalakulásakor így kellett Hercegnek beszélnie: "Ebben a közösségben minden jó szándékú magyarnak helye van. Sőt minden magyarnak kötelessége is belépni, hogy egységünk teljes legyen. Tudjuk, hogy vannak gyanakodó magyarok, akik zavaros politikai okoskodásból talán nem tartják időszerűnek a magyarságnak ezt a tömörülését, de ezeknek a gyáváknak, hitetlenkedőknek, ködevőknek, tamáskodóknak azt üzenjük, legyenek tudatában annak, hogy nemcsak a magyarság egysége ellen, hanem saját érdekük ellen is bűnt követnek el, ha elzárkóznak."3 (Csak zárójelben jegyzem meg: a sors iróniája, hogy amikor fél évszázaddal később, 1994 januárjában Mirnics Károly feltételezhetően autonóm értelmiségiként egy szerzői cikkében,4 amely mögött a VMDK részéről semmilyen testületi döntés nem állt, szóvá tette az értelmiség passzív magatartását, Herceg János lemondott a VMDK tiszteletbeli elnöki posztjáról, úgy nyilatkozva, hogy ezzel értelmiségi írótársaival vállal szolidaritást.5)
Nem azokat akartam tehát idézni, akik olyasmiket mondogattak, hogy "az is ugyanannyira népellenség, aki nem megy el szavazni, mint aki a vak urnába dobja szavazatát."6 Herceg Jánost, a legmarkánsabb egyéniséget idéztem, aki 1945-ben már nagy élettapasztalattal rendelkezett. Látta már, milyen az, amikor a kommunistagyanús embert bevarrják egy zsákba, és úgy hagyják haldokolni – belülről látta ezt, a zsákból. Azt is megélte, milyen érzés, amikor hozzá, aki a háború alatt a Kalangya főszerkesztője volt, a háború után pedig a népbíróság tagja lett, ilyen panasszal fordult egyik volt munkatársa:7 "Kedves kartárs úr, nagyon nagy bajba méltóztatott vinni engemet. Az a vád ellenem a vajdasági nemzeti becsületbíróság részéről, hogy együttműködtem a megszállóval. Cikket írtam a görögkeleti szerb egyház helyzetéről a Kalangyába (...) Azt mondtam annak az úrnak, aki kihallgatott, hiszen ott ül a szerkesztő a bíróság soraiban. Mi mással védekezhettem volna? Nem méltóztatik haragudni rám?".8 S amikor Herceg János, értelmiségi autonómiájáért megkísérelve küzdeni, 1955-ben szabódott elvállalni a Híd főszerkesztői posztját, az akkori magyar vezető,9 aki nem volt híve semmilyen autonómiának, a szemébe vágta: "ha tudtál a fasisztáknak újságot csinálni, nekünk is tudni fogsz." S bár mégis hajlott a szóra, a politikai elittel való kapcsolata később sem volt problémamentes, mint azt Majtényi Mihályhoz 1960 januárjában írt levele is tükrözi: "Az a tény, hogy még mindig nem tudnak mit kezdeni velünk, s hogy a Jug. Enciklopédia agytrösztje10 is úgy döntött, legyünk mi csak a magyar irodalom kirendeltsége, elég világosan beszél arról, hogy magunknak kell gondoskodnunk helyzetünk és szerepünk megvilágításáról, amelyből aztán magától adódik az is, hogy hova tartozunk. Mindezt azonban Te is jól tudod, százszor meg is tárgyaltuk már, s ne haragudj, ha ismét felvetődik bennem ez a lelket és agyat sanyargató kérdéstömeg. Én még soha nem kerültem olyan helyzetbe, idő se volt hozzá, hogy ezeket a dolgokat Nándival11 vagy Nagy Jóskával megbeszéljem, akár csak fel is vessem. Talán Neked sikerül."12 A politikai elit és az író-értelmiségi közötti viszony jellege mellett a levélrészlet azt is szemlélteti, hogy Hercegben jócskán megcsappant már a másfél évtizeddel azelőtti optimizmus, újabb két év múltán, 1962 márciusában az Ifjúsági Tribünön szervezett entellektüel-vitán pedig már így fogalmaz: "Nem tudom, beszélhetünk-e majd tíz-húsz év múlva ilyen formában magyar nemzetiségi kérdésről, magyar intelligenciáról, mint ahogy ma még talán a nevelésnek és öröklött helyzetnek kapcsán beszélnünk kell, mert ma már föl sem merül nagyon sok fiatalban a kérdés, hogy elmenjen-e Macedóniába vagy Titogradba mérnöknek vagy orvosnak, mert hiszen ő magyar, és Kupuszinán vagy Moholon lenne a helye. Jósolni nem szabad és nem lehet ilyen kérdésekben, én azonban azt hiszem, hogy bizonyos idő múlva eljutunk oda, hogy a magyar intelligencia vezető szerepe kizárólag lapokra, újságokra és a rádióra korlátozódik, ahol az emberek hivatásszerűen végzik a dolgukat."13 Így alakult tehát egy kiemelkedő vajdasági magyar értelmiségi szemléletmódja a kisebbségi értelmiség és értelmiségi autonomitásának ügyében. Ezzel párhuzamosan hasonló folyamatok zajlottak az intézményi autonómia megítélésének kérdésében is. Jellemző, ahogy a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség 1947 augusztusában történt átszervezése során a Magyar Szó e kérdést megközelítette: "Hazánk más nemzetiségi kultúrszervezeteinek mintájára a mi Szövetségünk is átalakul egyetlen szilárd szervezetté fiókszervezetekkel. A Szövetség központosítása azonban más feltételek között jön létre, mint amelyek annak idején az egyesületek autonómiáját tették szükségessé. Tudjuk, hogy mit jelentett a kultúregyesületek autonómiája a régi Jugoszláviában és a megszállás alatt is. Akkor az egyesületi autonómia várat jelentett, védelmet és ellenállást a felülről és kívülről jövő
támadások ellen (...) Ma azonban nem kell védvárba húzódni, hanem igenis kinyitni, szélesre tárni egyesületeink kapuit a felülről és kívülről jövő igazi termékeny haladó szellem előtt."14 S folytatódott e folyamat a következő évtizedekben is. Amikor az 1960-as évek közepén Jugoszláviában az unitarisztikus törekvésekkel szemben a policentrikus etatizmusok erősödésének tendenciája kerekedett felül, ez utóbbiak, nyert pozícióik stabilizálása céljából felkarolták a Szerbián belüli tartományok önállósulásának híveit is, beemelve őket a föderáció struktúrájába. Ehhez azonban szintén szükség volt az értelmiség szolgálataira. Ekkor született meg Bori Imre koncepciója a jugoszláviai magyarság nemzetté válásáról. Bori, aki A vajdasági ég alatt című, 1960-ban megjelent antológiájában még úgy vélekedik, hogy "költészetünk igazi története, mint ahogy ennek a tájnak az igazi története is 1944-ben kezdődött",15 megoldván ezáltal nemcsak az anyaországhoz, hanem a "polgári örökséghez" való viszonyulás problémáját is, nem egész egy évtizeddel később, a szerbség Jugoszlávián belüli helyzete napirendre tűzését szorgalmazó szerbiai politikai elittel való leszámolás és a tartományok önállósodásának előretörése csúcspontján az Új Symposion kritika-ankétja keretében kifejti: "Nem véletlen, hogy éppen az utóbbi években merült fel a kritika kérdése egészen kiélezett formában nálunk, s hogy éppen most értekezhetünk erről a kérdésről, hiszen nyilvánvaló, közelről sem pusztán csak az irodalmi kritikáról beszélünk. Nem kevesebbről van szó ebben az esetben, mint arról, hogy felismertük, vagy sugallatait érezzük, azt a nagy jelentőségű folyamatot, amelyet egyelőre bátortalanul a jugoszláviai magyarság nemzetté válása folyamatának nevezhetünk, függetlenül attól, hogy politikai gyakorlatunk és hétköznapjaink tudnak-e róla vagy sem. Amikor ugyanis erre a folyamatra hivatkozunk, akkor nem csak az autonóm jugoszláviai magyar szellemiség valóságos alapjaira mutatunk, hanem a kritika lehetőségének és karakterének a létfontosságú alapjaira is – létezésének ki nem iktatható feltételére."16 Bori itt túlságosan elébe ment a dolgoknak, mert – bár a titói politikai vonalvezetés a többi vajdasági etnikum esetében is támogatta az anyanemzettel szembeni önállósulás folyamatait – az önálló nemzetté válás fogalma a többi jugoszláv nemzettel azonos értelmezésű önrendelkezési jogot is magában foglalta volna, amint erre annak idején Major Nándor is rámutatott.17 A partikularizálódás hordozta ilyen veszélyek ellensúlyozására értékelődött fel a jugoszlávság mint integráló eszme politikai támogatásának folyamata. A föderáció szintjéről tehát a szerb érdekérvényesítési törekvésekkel szemben a tartományi partikularizmusok támogatásával egyidejűleg serkentették a jugoszlávság eszméjének térhódítását. Rehák László, a jugoszláv államszerkezeten belüli ilyen átrendeződés jellegzetes kisebbségi apologétája a következő érveléssel bizonygatja, hogy e folyamat a nemzeti egyenjogúság politikája szempontjából indokolt: "Lenin jogosan hangsúlyozza, hogy a kulturális vagy perszonális autonómia képtelen megoldani és összehangolni a nemzeti érdekeket. Ennek az elképzelésnek a gyakorlati megvalósulása egyenesen intézményesített keretet ad a nemzeti burzsoáziának arra, hogy a nemzeti hovatartozás alapján eszmei befolyása alá vonja az adott nemzeti közösség nemcsak nyárspolgárságát és parasztságát, de a munkásosztályát is, és nemzeti összeférhetetlenséget szítson a munkások között, gátolva az osztályszolidaritás széles körű kialakítását (...) Lenin nemhogy a perszonális autonómiát, de még a kizárólagos nemzeti mérce figyelembe vétele alapján megoszló, területi jellegű, homogén nemzeti rezervátumokat (kifejezése: ‘a nemzeti gettó’) is kifogásolta, s inkább a területi autonómiát szorgalmazta, amelyet az egyes részek messzemenő önigazgatása jellemez (...) A jelenkor számára a
perszonális autonómia elmélete és gyakorlata tárgytalan. Igaz, volt rá kísérlet, hogy a polgári erők bevezessék az első világháborút lezáró békeszerződésekkel (a ruszinokra és a kucovlahokra vonatkozóan), a nemzetközi kötelezettségek azonban csak holt rendelkezések maradtak. Ma a perszonális autonómia jogtörténeti kategória, a területi autonómia pedig élő valóság, noha igencsak különböző társadalmi tartalom áll mögötte."18 Területi autonómián Rehák természetesen Vajdaság Autonóm Tartományt érti, amely viszont sem megalakulásakor, sem később semmilyen demokratikus úton megszerzett belső legitimitással nem rendelkezett, sem többségi, sem kisebbségi polgárainak akarata tekintetében. A szerb többségű Vajdaság státusa akkor vált nemzetiségi üggyé, miután a föderáción belüli kötélhúzásban instrumentalizált vajdasági elit, helyzetének stabilizálása céljából, kölcsönös érdekként, a föderáció szintjéről megkapta a kisebbségi nyelven működtetett, és a kisebbségi elit számára legalitást szavatoló intézményrendszer birtokbavételéhez szükséges támogatást. (E tendenciának a kisebbségekre nézve kedvezőtlen következményei megmutatkoztak a népszámlálási statisztikákban is. Miközben a kisebbségek létszáma gyorsuló ütemben csökkent, a magukat jugoszláv nemzetiségűeknek vallók száma így alakult: 1961-ben 3.174, 1971-ben 46.928, 1981-ben 167.215, 1991-ben pedig 174. 295. Jellemző, hogy míg 1991-ben szűkebb Szerbiában a lakosság 2,5 százaléka vallotta magát jugoszláv nemzetiségűnek, addig vajdaságban 8,6 százalékuk, vagyis majdnem három és félszer nagyobb volt ez az arány.) A magyar kisebbségi elit keretében a partikularizálódás ellensúlyozására politikailag támogatott integrálódás folyománya az ún. Symposion-nemzedék gyors felfutása és intézményes struktúrába való beágyazása volt. E nemzedék indulásakor még ellenállásba ütközött, mint ahogy az eliten belüli erőviszonyok megváltozásakor lenni szokott. Bosnyák István 1963. február 28-i naplójegyzetében ezt írja: "Szimin-Bosán Magda azt állítja, nálunk az integráció már 1945-ben elkezdődött, nem lehet tehát azt mondani, hogy az egész jugoszláviai magyar irodalom a Symposion megjelenésével orientálódott át Jugoszlávia felé. Erre azt lehetne válaszolni, hogy a kezdeményezésre vonatkozó ‘elsőségre’ természetesen nincs szükségünk. Tény azonban, hogy minket sohasem, egy pillanatra sem terhelt a bezárkózást olyannyira tápláló múltnak az öröksége. Ezért mi tovább léphettünk a jelszavaknál."19 Az új szellemi műhely létrejötte felcsillantotta az értelmiség autonómiájának érvényesítési lehetőségét. A katonaidejét töltő Domonkos István így ír Tolnai Ottónak 1963 decemberében: "Mítoszt kell szőnünk magunk köré mindenáron. Olyan eseményekről kell írnunk kezdetben és első személyben, hogy mindenkit irigykedésre kényszerítsünk. Azt hiszem, itt ez a legfontosabb: messzire menni. Főleg olvasmányos dolgokat, melyekbe egy óvatlan pillanatban később becsempésszük a művészetet, kell írnunk. Töfém, úgy fogunk élni, hogy na! A betegségeket soha sem fogjuk majd emlegetni, azok lesznek természetes állapotunk. Izgalom fog el, ha a sok érdekes csomagolású, furcsa, színes orvosságra gondolok, melyekkel tele lesznek zsebeink és kuffereink. A ‘jelentést’ természetesen az írja meg, aki túléli az eseményeket."20
Persze az akkori résztvevők között is volt, aki mást látott a megindult folyamatokban. Bányai János 1964 júniusában levélben közli Sinkó Ervinnel: "Itt minden rendben van. Úgy látszik most már a ‘legmagasabb’ fórumok elé került a folyóiratunk ügye és most már csak idő kérdése."21 Miután a szerkesztőségen belüli megoszlás és megosztás folyamán Tolnaiék megpróbálnak kitörni a betörhetőség és instrumentalizálhatóság csapdájából, Bányai ezt 1966 februárjában így panaszolja el Sinkónak: "Sokat segítek az utóbbi időben Fehér Kálmánnak a Symposion körüli ügyekben. Nincs most már szerkesztőbizottság, úgy látszik szerkesztő sem lesz, mert Tolnai még két hónappal ezelőtt leutazott a tengerre és azóta is csak egyszer jelentkezett: pénzért; most visszajött egy pár napra, valamiféle kiáltványt (a vajdasági irodalom; a mi helyzetünk; leszámolások; provincializmus – ez lenne a tárgya) akar írni, s az ő véleménye szerint azt mindenkinek alá kellene írni, de úgy látszik még időben eláll majd tőle. Az biztos, hogy sok mindennel le kell számolni, erre mindig van ok, de az ilyen spektakuláris kiáltványoknak igazán semmi értelme nincs."22 A kisebbségi kérdésre vonatkozó preferált álláspontot viszont Utasi Csaba fejtette ki az Új Symposion 1967. májusi számában: "A nemzetiségek számbeli kisebbsége leszűkíti nyelvük használhatóságának körét, és ez az objektív körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy körükben hasznossági elvek alapján másodrendűvé váljék az anyanyelvük. Mi a teendő? Követeljenek maguknak közép- és főiskolákat, egyetemeket stb., ahol anyanyelvükön hallgatnának minden tantárgyat? Nem! Először is: ki pénzelhetné azokat az intézményeket? Másodszor: vajon hova lennének a kikerülő szakemberek, mit kezdenének egynyelvű, tehát egyoldalú képesítésükkel? Harmadszor: az iskoláztatás teljes anyanyelvűsítése bezárkózáshoz vezetne, a bezárkózás nacionalizmust eredményezhetne, vagy ha azt nem is, de a jugoszlávság tudatának teljes kibontakozását egészen biztosan gátolná. Egyetlen pillanatra sem merül fel hát a kérdés, hogy miért nem országos érvényűek a nemzetiségi nyelvek! Az viszont nem kétséges, hogy az említett végleten (totális egynyelvűség) innen számtalan megoldatlan kérdés merül fel, melyeket társadalmi fejlődésünk további szakaszaiban meg lehet és meg is kell oldanunk."23 A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, amikor a tartománynak mint a föderáció alkotóelemének az állami-törvényhozási ingerenciáit s ennek keretében a nemzetiségekkel kapcsolatos feladatkörét kellett definiálni, történt még egy kísérlet a kisebbségi elitnek a kisebbségi társadalom intézményes szerkezetébe való szerves beépítésére. Ez a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület vertikális struktúrájának létrehozásában csúcsosodott ki. Várady Tibor az Új Symposion képviselőjeként Hertelendyfalván a Dél-bánáti Művelődési Egyesületek I. Szemléjén 1969 novemberében ezt így fogalmazta meg: "Amikor ide jöttem, az öröm annak szólt, hogy most már nem ott tartunk, amikor lebukva, fejet hajtva ki akarjuk várni a vihar végét, tehát amikor túlélni akarunk, hanem ott tartunk, hogy itt és most lehet élni, magyar kultúrát alkotni, kultúréletet élni. Azt hiszem hogy ebben az országban ma erre minden lehetőség meg is van és ezzel a lehetőséggel élünk és élnünk is kell (...) Nekünk nem egy különös privilégiumunk, hanem kötelességünk az, hogy a saját kultúránkat, saját kultúrértékeinket maximálisan fejlesszük, tehetségünkhöz mérten és így vagyunk része a jugoszláv társadalomnak, nem pedig egyéniség nélkül, színtelenül (...) A vojlovicai kultúregyesület képviselőjének a beszédéhez szeretnék valamit fűzni, mert nagyon tetszett. Azt mondta, hogy az újvidéki folyóiratok a hottentottákról is inkább írnak, mint az itteni délbánátiakról (...) Igaz az, amit a vojlovicai kartársam mondott, pontosan ez a helyzet (...) Ha a múltra vonatkozólag nem is tudok védekezni az ellen, hogy a hottentottáknak is több teret biztosítunk, mint a dél-bánátiaknak, remélem, hogy a jövőben ezen javítani tudunk."
Amikor ígéretét Várady magában a folyóiratban kísérelte meg betartani, gondnokságába véve Rózsa Sándor Mindennapi abortusz című írását (amelynek egyik hőse azt találta mondani, hogy "ha bemész egy üzletbe és magyarul beszélsz, ugyanúgy nem szolgálnak ki, mint a feketét Amerikában", és hogy "a magyar munkásról két bőrt nyúznak le, először azért, mert munkás, aztán azért, mert magyar"), ez volt az egyik indoka az Új Symposion 1971 novemberében megjelent 76. száma betiltásának és a szerző meg Tolnai Ottó fő- és felelős szerkesztő elítélésének. Felszámolták a Nyelvművelő Egyesületet meg a Dél-bánáti Szemlét, és több mint egy évtizedre megszűntek a Bányai által említett "spektakularitások" is. A "hidegpróba" éveiben a titói vezetés által teljhatalommal felruházott tartományi oligarchia a kisebbségi értelmiséget (többek között a megosztott Symposion-nemzedék hatalomba beemelt részének felhasználásával is) teljes alávetettségben tartotta. Példaként elegendő csak arra az eljárásra emlékeztetni, ahogy Szeli István akadémikust, egyetemi tanárt 1981 nyarán a tartományi pártvezetőségben megalázták és betegségbe kergették amiatt, mert részt merészelt venni a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság kongresszusán, holott (bár ezt később megkísérelték letagadni) korábban erre a Vajdasági Oktatási és Tudományügyi Titkárságtól kapott megbízatást. Amikor ez utóbbi tény végül mégis bizonyítást nyert, a tartományi pártbizottság inkvizítora24 azt találta neki mondani: "jól van, Szeli, nem fogunk bántani, mert fogsz nekünk még kelleni." Valójában ez a "kesztyűs kezű" bánásmód is a kiváltságosabb értelmiségiek privilégiumai közé tartozott. Ennél is mostohább sors várt a 80-as évek elején konstituálódott, Sziveri János köré csoportosult újabb Symposion-nemzedék tagjaira, akik a folyóiratban az országban az elsők között reagáltak a lengyelországi eseményekre, és teret adtak mind a jugoszláviai, mind a magyarországi, mind a romániai magyar ellenzéki értelmiségieknek. A kelet-európai átalakulással párhuzamosan eszmélő nemzedék előretörése azonban egybeesett a felbomlás kezdeti stádiumában levő Jugoszláviában a tartományok önállóságát letörni igyekvő szerbiai politikai vezetés és a Föderáció oltalmát élvező tartományi vezetőség közötti konfliktus kiéleződésével, amikor a vajdasági vezetés minden demokratizálódási igényt politikai hegemóniája elleni támadásnak minősített, és a legkeményebb represszív eszközökkel letört. Sziveriéket is szétkergette, állásukból elbocsátotta, írásaikat letiltotta. Ez azonban már nem segített rajta. Nem rendelkezve az általa felvállalt feladatok megoldásához szükséges belső, immanens erővel, 1988 után, ahogyan meggyorsult a jugoszláv föderáció szétesése, és megszűnt a föderáción belüli erőegyensúly fenntartása terén addig játszott szerepe, teljesen cselekvésképtelenné vált. Ekkor, Szlovénia Jugoszláviából való kiválásával és a szerbiai többpártrendszer megtűrésének deklarálásával egy időben jelent meg Ágoston András kezdeményezésére a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), kifejezvén a vertikális szerveződés iránti természetes és évtizedeken át elfojtott igényt. Életterét az teremtette meg, hogy nem vonta kétségbe az állam jogfolytonosságát és területi integritását, de 1990 novemberétől belső etnikai autonómiát követelt a vajdasági magyarságnak. Az értelmiségi elitnek a VMDK-val szemben is ugyanolyan fenntartásai voltak, mint a korábbi politikai fordulatok során jelentkező új irányzatok bármelyikével szemben. Az
értelmiségi alkotótevékenységéhez szükséges autonomitására hivatkozva alapvetően nem szabadságát, hanem biztonságát féltette, ami abból is kitetszik, hogy bár infrastrukturális felszereltsége a háború és gazdasági válság éveiben is jórészt sértetlen maradt (nagyrészt a magyar állam támogatásának köszönhetően), a volt politikai elit részét képező értelmiségi elit tagjainak többsége maga sem törekedett autentikus politikai cselekvési program kialakítására, hanem várta a helyzet stabilizálását, s inkább közvetítői-kiszolgálói szerepének átmentésére törekedett. Számára a VMDK azért nem volt vonzó, mert – önszerveződő mozgalomként a háború és embargó sújtotta országban – nem kecsegtette a várt szerep rábízásával. (Jellemző, hogy az értelmiségi elit e részének legszámottevőbb szervezete, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a vajdasági magyarság második világháború utáni legsúlyosabb, háborús éveiben ilyen címmel szervezte rendezvényeit: Hogyan tovább a háború után?) Jugoszlávia nemzetközi helyzetének stabilizálódása és államközi kapcsolatainak többek között Magyarországgal való rendezése a vajdasági magyarságot ismét az államközi alku tárgyává tette. Miután a VMDK, az egyik állam által sem valóban támogatott autonómiakövetelése folytán, alkalmatlanná vált arra, hogy rá lehessen bízni az asszisztenciát az új államközi viszony szentesítése során, az előállt helyzet folyományaként létrejött a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ). Az 1996. novemberi szövetségi választásokon a VMDK – a vele szembeni összehangolt médiakampány ellenére – megkapta a VMDK-ra és a VMSZ-re összesen leadott szavazatok 35 %-át, de a választási körzetek kialakítása folytán egyetlen képviselői helyhez sem jutott, míg a VMSZ három képviselője került be a jugoszláv parlamentbe. Kasza József, a VMSZ elnöke pedig a szövetségivel egy időben zajló helyhatósági választások két fordulója között Szecsei Mihály társaságában Magyarországra utazott, hogy a Magyar Olajipari Részvénytársaság benzinkutjainak Jugoszláviában való megnyitása ügyében közvetítsen. Amennyiben a jövőben a vajdasági magyar intézményrendszer fenntartásával és működtetésével kapcsolatos közvetítői szerep az új szervezetre hárul, a vajdasági magyar értelmiségnek most az iránta való viszonyt kell kialakítania. Belső demokratikus legitimitáson alapuló autonómia hiányában azonban a kisebbségi értelmiségi elit mindig az átfogóbb politikai viszonyrendszer objektuma marad. Alapvetően e viszonyrendszer jellege határozza meg magatartását, nem pedig a kisebbségi közösség fennmaradásának érdeke. A kisebbségi közösség pedig, önmagából szervesen kitermelt értelmiségi vezetőréteg nélkül, folyamatosan halad a gyorsuló felmorzsolódás útján. Eközben a magyar állam e folyamatot eddig még mindig a korlátozott szuverenitású külpolitikai államrezon szempontjai alapján minősítette, hol így, hol úgy, ami a kisebbségi közösség számára csak nehezítette helyzetének, értelmiségi elitje számára pedig szerepkörének felismerését. Hozott-e az ilyen hozzáállás a magyar állam tízmillió polgára számára olyan előnyöket, amelyek a kisebbségi magyarság számára okozott hátrányokat nemzetpolitikai szempontból ellensúlyozták, s az ilyen hozzáállásnak volt-e egyáltalán alternatívája? A kisebbségi elit ilyen instrumentalizálása demokratikus körülményekben adhat-e megoldást az etnikai problémákra abban a Jugoszláviában, amely lakosságának több mint egyharmadát a nem a többségi nemzethez tartozó állampolgárok képezik? Mindez már egy újabb vizsgálat tárgyát képezheti.
Újvidék, 1996. november 11. Név- és tárgymutató Ágoston András (Ada, 1944): jogász, újságíró, politikus. Az Újvidéki Egyetem Jogi Karán 1967-ben szerzett oklevelet. 1968–1975-ig a Magyar Szó, az Újvidéki Televízió, a Képes Ifjúság és a 7 Nap újságírójaként dolgozott. 1975–1980-ig az újvidéki önigazgatási ügyész helyettese. 1980– 1983-ig az újvidéki Szakszervezeti Tanács alelnöke, majd elnöke, 1983–1986-ig a Vajdasági Szakszervezeti Tanács titkára volt. 1986–1990-ig az újvidéki Forum kiadóház igazgatóhelyettese. 1989-ben kezdeményezte a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének megalakítását, amelynek alakuló közgyűlésén elnökévé választották. A Szerbiai Képviselőház képviselője. Bányai János (Szabadka, 1939): író, irodalomtudós, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. Az újvidéki Magyar Tanszéken 1963-ban szerzett diplomát, 1974-ben doktorált (Füst Milán költészetének struktúrája), 1965-től tanársegéd, rendkívüli, rendes tanár, tanszékvezető. 1983-tól a Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője, 1986–1990-ig a Forum kiadóház vezérigazgatója. 1958– 1963-ig az Index egyetemista lap fő- és felelős szerkesztője, majd az Ifjúság irodalmi mellékletének szerkesztője. 1962-től a Polja, 1962–1963-ban a Híd szerkesztő bizottságának tagja. 1967–1969-ig az Új Symposion, 1976–1984-ig a Híd fő- és felelős szerkesztője. 1984: a VDNSZSZ Művelődési Szakosztályának elnöke; 1988: a VDNSZSZ Tartományi Választmánya Elnökségének tagja. Bori Imre (Bácsföldvár, 1929): irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. 1951-től magyartanárként Csókán, Szabadkán tanított. 1961-ben felvették a Szerbiai Írók Egyesületébe. 1962-ben szerzett diplomát az újvidéki Magyar Tanszéken. Ugyanott doktorált 1964-ben (Radnóti Miklós költészete), ahol az évtől docens, 1969-től rendkívüli, 1971-től rendes tanár. 1979-től a Hungarológiai Intézet igazgatója. 1956–1960-ig a Rukovet szerkesztőségi tagja, 1984-től a Híd fő- és felelős szerkesztője. 1965-ben, 1969-ben és 1971-ben Híd-díjat kapott, 1968-ban Újvidék város Októberi Díjával tüntették ki. Bosnyák István (Darázs, 1940): kritikus, publicista. A szabadkai Tanítóképző befejezése (1960) után az újvidéki Magyar Tanszéken 1964-ben szerzett diplomát, ahol 1967-től tanársegéd. 1974-ben doktorált (Forradalom és etika Sinkó Ervin életművében). 1981-től a Hungarológiai Intézet igazgatója. 1962-től a Symposion szerkesztője, 1965-ben az Új Symposion 1–3. számának felelős szerkesztője. Az 1990-ben alakult Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság elnöke. Dél-bánáti Magyar Művelődési Egyesületek Szemléje A dél-bánáti magyar művelődési egyesületek kezdeményezésére évente megszervezett rendezvény. Az első szemlét Hertelendyfalván (Vojlovica) tartották 1969-ben. A harmadik szemlét követően, miután az egyesületek képviselőiből álló szervező bizottság ülésein kezdett
kibontakozni a vertikális szerveződés igénye, a szervezőket politikai és rendőri módszerekkel elhallgattatták. A szervezők "bűnét" tetézte, hogy tevékenységüknek a Kommunista Szövetség álláspontjaival való összhangját a Tito által politikailag halálra ítélt ún. "liberalista" szerbiai pártvezetőkre való hivatkozással igyekeztek bizonyítani. Domonkos István (Zmajevo, 1941): költő, prózaíró, műfordító, publicista. Szabadkán 1960-ban elvégezte a tanítóképzőt, zenészként bárokban dolgozott. 1960-ban kezdett írni. Indulásától a Symposionmelléklet szerkesztőbizottságának tagja. A Forum 1968. évi regénypályázatán első díjat kapott. Az Újvidéki Rádió, majd 1971-től a Képes Ifjúság munkatársa. Svédországba költözött. Farkas Nándor (Zenta, 1920): jogász, politikus. A belgrádi, majd 1941 őszétől a budapesti Műszaki Karon tanult. 1943 júniusában letartóztatták. 1944 júniusában munkaszolgálatra Erdélybe vitték. 1944 novemberében tért haza, a zentai járási, majd a szabadkai körzeti népbizottságban és pártbizottságban dolgozott. 1952 szeptemberétől a Vajdasági Magyar Kultúrtanács elnöke. A Belgrádi Egyetem Jogi Karán diplomázott. 1953–1959-ig az Újvidéki Rádió igazgatója, 1959–1962-ig és 1967–1974-ig a Forum vezérigazgatója, Vajdaság Végrehajtó Tanácsának alelnöke, a VDNSZSZ TV Elnökségének tagja, az SZKSZ Vajdasági Tartományi Bizottságának tagja, az SZKSZ Központi Bizottságának tagja volt. Fehér Kálmán (Csóka, 1940): költő, politikus. A Belgrádi Egyetem jogi karán 1964-ben végzett. 1964–1965ig a Híd, 1965–1967-ig az Új Symposion, 1972–1975-ig a Létünk szerkesztője. 1969–1974-ig a VDNSZSZ Nemzetiségi bizottságának titkára. 1975-től a Forum Könyvkiadó főszerkesztője, 1982–1986-ig a Forum vezérigazgatója, majd Jugoszlávia bangladesi nagykövete. 1967-ben Újvidék Októberi Díjával tüntették ki. Herceg János (Zombor, 1909 – Zombor, 1995): író, műfordító, szerkesztő, akadémikus. A gimnáziumot Zomborban kezdte, Budapesten fejezte be 1928-ban, ahol kiadóknál lektor. 1941–1944-ig a Kalangya szerkesztője. 1944-ben együttműködött a partizánokkal, részt vett a Petőfi-brigád megszervezésében, a népbíróság, a népfront és a népbizottság zombori vezetőségének tagja. 1955–1957-ig a Híd főszerkesztője. 1957-től az Újvidéki Rádió irodalmi rovatának szerkesztője. 1980-ban Híd-díjat kapott. Híd Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat. Első száma 1934 májusában jelent meg Szabadkán. 1936 májusától a JKP irányítása alatt állt. 1940 decemberében betiltották. 1945 végén indult újra Szabadkán. 1947-ben a szerkesztőség Újvidékre költözött. 1949-ben vált elsődlegesen irodalmi lappá. Az 1950. áprilisi számban lépett fel először közösen a Bori Imre, Fehér Ferenc és Major Nándor nevével fémjelzett nemzedék. Fő- és felelős szerkesztők:
Steinfeld Sándor (1945–1948), Olajos Mihály (1948–1950), Ernyes György (1950–1951), Majtényi Mihály (1951–1955), Herceg János (1955–1957), Major Nándor (1957–1963), Pap József (1963–1965), Ács Károly (1965–1975), Bányai János (1976–1984), Bori Imre (1984– ). Ifjúsági Tribün Az Ifjúsági Szövetség által 1954-ben alapított művelődési intézmény. Magyar szerkesztősége 1958-ban alakult. Keretében jelent meg 1955-től a Polja c. folyóirat szerb nyelven és 1965-től az Új Symposion. A 60-as években a korszerű művészetszemlélet és az ellenzéki politizálás országos viszonylatban is jelentős értelmiségi központja volt. Miután 1973-ban az egész vezetőséget menesztették, tevékenysége megcsappant, a magyar szerkesztőség pedig valamivel később teljesen megszűnt. Ilkic’, Stefan, Iguman Stefan pravoszláv kolostorfőnök (archimandrita). Főbb egyháztörténeti munkáit a 30-as években a Letopis Matice srpske közölte. Illyés Gyula (1902–1983): költő, elbeszélő, drámaíró. A Frankfurter Rundschau 1982. XII. 21-i számában megjelent interjúban (Ein Dichter sagt, was Politiker nicht dürfen) kifejtett nézetét, miszerint "Erdélyben még adva van a jobb önvédelemre képes intakt magyar értelmiség, de Szlovákiában és Jugoszláviában a városi központok elmagyartalanodása kihat a kisebbségekre", jugoszláv részről Bori Imre utasította vissza Még Illyés Gyulától sem! c. cikkében (Magyar Szó, 1983. II. 20). Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség Az 1945-ben alakított Vajdasági Magyar Kultúrszövetség neve 1947 szeptemberétől. Feladatkörét 1948 nyarán az Újvidéken megalakított többnemzetiségű Vajdasági Közművelődési Közösség keretében létrehozott Magyar Osztály vette át. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság (JMMT) 1990. június 24-én alakult Újvidéken, elsősorban a korábbi évtizedekben a magyar oktatási, művelődési és tájékoztatási intézményekben hivatásszerűen vezető posztot betöltő személyekből. Elnöke dr. Bosnyák István. Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület (JMNYE) Az 1964-ben az anyanyelv-szakosok vajdasági szakcsoportjának alosztályaként megalakult Újvidéki Nyelvművelő Egyesületből fejlődött ki. 1968 után gyorsult fel a szakbizottságok létrehozása és a helyi szervezetek megalakulása. 1970-ben Adán megszervezte a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokat, a Magyar Szóban megindította a Nyelvművelő c. mellékletet, kidolgozta a Magyar Helyesírás Szabályainak Jugoszláviai Függelékét, és részt vett a vajdasági nyelvhasználati törvény tervezetének kidolgozásában. 1971-ben nacionalizmus vádjával nyílt politikai támadás indult a szervezet főleg szabadkai vezetői ellen, amelynek
következtében tevékenysége teljesen legyengült, és az évtized végére már csak jelképessé vált. Kalangya Jugoszláviai magyar irodalmi folyóirat. Első száma 1932 májusában jelent meg Újvidéken, alapító főszerkesztője Szenteleky Kornél volt, akinek halála után, 1933-tól Szirmai Károly Szabadkán, majd Újverbászon, 1941-től pedig Herceg János szerkesztette Zomborban. 1944 nyarán szűnt meg. Kasza József (Szabadka, 1945): közgazdász, politikus. 1979-ben végzett a szabadkai Közgazdasági Karon, szabadkai vállalatokban pénzügyi vezetőként dolgozott. 1989-től a szabadkai Községi Képviselőtestület elnöke, 1990-től Szerbia Képviselőházának először a VDRP–VMDK koalíció, majd a VMDK jelöltjeként megválasztott képviselője. 1995. XII. 9-től a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Kis Ferenc (Bukovica, 1905 – Bolmán, 1945): százados. Borbélymesterként Zágrábban bekapcsolódott a szakszervezeti, majd 1930-tól a kommunista mozgalomba. 1942-ben csatlakozott a partizánokhoz, a magyar harcosok toborzásával bízták meg. Az 1943-ban megalakított Petőfizászlóalj, majd az 1944 végén létrehozott Petőfi-Brigád parancsnoka lett. A jórészt kiképzetlen, hiányosan felszerelt katonákkal Bolmánra vezényelték, ahol hatalmas véráldozatok árán akadályozta a német egységek átkelését a Dráván. A harcok utolsó óráiban érte találat. Kopilovic’, Stipan (Szabadka, 1937): politikus. A társadalmi-politikai tudományok főiskolájának elvégzése után a szabadkai Munkásegyetem igazgatója, a szabadkai községi pártbizottság titkára, majd 1988ig a VKSZ TB Elnökségének tagja. A mondvacsinált nacionalista veszély elleni harc bajnokaként vált hírhedtté. Major Nándor (Verbász, 1931): író, újságíró, kritikus, szerkesztő, politikus. Iskoláit Kalocsán, Zomborban és Szabadkán végezte, majd az újvidéki Tanárképző Főiskolán diplomált. 1950-től hivatásos újságíró az Ifjúság c. lapban. 1957–1962-ig a Híd főszerkesztője. 1962-től a Magyar Szó újságírója, szerkesztője. 1974-től a VKSZ TB, 1978-tól pedig a JKSZ KB végrehajtó titkára. 1982-től Vajdaság SZAT Elnökségének tagja, 1988. V. 4-től pedig utolsó elnöke volt. Majtényi Mihály (Zrenjanin, 1901 – Újvidék, 1974): író, újságíró, szerkesztő. Szülővárosában kereskedelmi akadémiát végzett, majd Zentán, Zomborban, Szabadkán lapoknál dolgozott. 1944 decemberében a Magyar Szó alapító munkatársainak egyike. 1950–1955-ig a Híd főszerkesztője. 1950-ben irodalmi munkásságáért megkapta Szerbia Kormányának kitüntetését.
Mirnics Károly (Szabadka, 1937): szociológus, demográfus. A 70-es években elsőként nyúlt tudományos eszközökkel a vajdasági magyarság demográfiai problémáihoz, amiért politikai meghurcoltatásban volt része. Nagy József (Zenta, 1921 – 1968): politikus. A tanítóképzőt 1942-ben végezte Újvidéken, és 1944-ig tanító volt Zsablyán. A háború alatt a zsablyai, zentai és topolyai kommunista pártszervezet titkára, a szabadkai körzeti pártbizottság titkára, majd a vajdasági tartományi pártbizottság tagja volt. Két megbízatási időszakban a Jugoszláv, egyben pedig a Szerbiai Képviselőház képviselője. 1946-tól a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség Tanácsának tagja volt. Nagy Sándor (1912 – 1996): régész. 1938–1946-ig középiskolai tanár Zrenjaninban, 1946–53-ig a zrenjanini Városi Múzeum igazgatója, 1953-tól a Vajdasági Múzeum munkatársa. 1946-tól a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség Tanácsának tagja lett. 1947-ben képviselőjelölt volt. Az állambiztonsági szolgálat hamis vádakkal letartóztatta, ártatlansága bebizonyosodott, de szabadulása után már csak szakmájának élt. Petőfi Sándor Népfelszabadító Brigád A Jugoszláv Katonaság keretében 1944. XII. 31-én Kiscsányban megalakított, kb. 1200 jugoszláviai magyarból álló brigád, amely egyesítette a már meglevő Petőfi-zászlóaljat, a többi egységből kivont és odairányított magyar harcosokat, valamint az akkor toborzott önkénteseket. Parancsnoka Kis Ferenc, politikai biztosa Jontovics Rudolf volt. Baranyában a Magyarország felé visszavonuló német egységekkel folytatott harcokban mintegy 200 tagja esett el. 1945. március 31-én felszámolták, és harcosait más egységekbe osztották. Rehák László (Mokrin, 1922 – Szabadka, 1994): politikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1940–1941-ben a JKISZ szabadkai helyi szervezetének tagja volt. A háború után a zentai járási pártbizottság titkára, a Népfront zentai járási titkára. 1948–1959-ig a Magyar Szó főszerkesztője. 1963-tól Belgrádban élt, a Szocialista Szövetség országos és köztársasági választmányában dolgozott. 1965-ben doktorált az Újvidéki Egyetem Jogi Karán (Kisebbségek Jugoszláviában). A szabadkai Közgazdasági Karon 1970-től rendkívüli, 1976-tól rendes tanár. 1971– 1990-ig a Létünk c. folyóirat főszerkesztője volt. Rózsa Sándor (Zenta, 1948): vegyész. Az Újvidéki Egyetem Természettudományi-matematikai Karán tanult. Az újvidéki Ifjúsági Tribün magyar szerkesztőségének vezetőjeként 1971-ben kísérletet tett a magyar egyetemi hallgatók klubjának megalakítására. Az Új Symposion 1971 novemberében megjelent 76., betiltott számában közölt, Mindennapi abortusz című írásáért 1972-ben börtönbüntetésre ítélték, de csakhamar szabadon engedték, és Németországba költözött.
Sinkó Ervin (Apatin, 1898 – Zágráb, 1967): író, esszéíró, akadémikus, egyetemi tanár. 1916-ban a frontra vitték. 1918 őszétől a Budapesti Munkástanács tagja, majd Kecskemét katonai parancsnoka. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált. 1926–1932-ig Jugoszláviában, majd Párizsban, Zürichben, 1936–1937-ben Moszkvában, majd ismét Párizsban élt. 1939-ben visszatért Jugoszláviába, Zágrábban, majd Drvaron telepedett le. A háború alatt az olaszok internálták, szabadulása után csatlakozott a partizánokhoz. 1945-ben Zágrábban telepedett le. 1950-ben a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia levelező, 1960-ban rendes tagjává választották. 1959-től az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének vezetője. Az Új Symposion körül csoportosult nemzedék legbefolyásosabb támogatója volt. Sóti Pál (Becse, 1916 – Belgrád, 1993): politikus. Lakatosként 1938-ban Belgrádba költözött, részt vett a szakszervezeti mozgalomban, 1939-től a JKP tagja. 1941 májusától zimonyi járási párttitkár. 1943-ban kooptálták a JKP vajdasági tartományi bizottságába. 1944 októberétől Bácskában töltött be pártfunkciót, majd szövetségi népképviselő. 1946-tól a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség Tanácsának tagja. 1948-tól a JKP KB póttagja, 1952-től KB-tag, majd a JKSZ KB 1966-ban létrehozott Elnökségének tagja. A 60-as évek második felében önként visszavonult, csak a Föderáció Tanácsának maradt tagja. 1973-ban a szerbiai és a Tito által támogatott vajdasági politikai vezetőség összecsapása során kizárták a JKSZ-ből, majd a Föderáció Tanácsából is, mert a megbuktatott szerbiai vezetőség mellett foglalt állást. Symposion Az Ifjúság c. lap irodalmi melléklete. Első száma 1961. XII. 21-én jelent meg. Belőle fejlődött ki az 1965 elejétől önálló folyóiratként megjelenő Új Symposion. Szalai István (Kula, 1922): újságíró, szerkesztő. Érettségi után összetűzésbe került a hatóságokkal, sokáig nem tudott elhelyezkedni. Szabadkán a szappangyárban dolgozott, majd Budapesten a közgazdasági egyetemre iratkozott. Amikor 1944-ben behívót kapott, Kulára ment, a református lelkésznél bujkált. A partizánok bevonulása után jelentkezett a Petőfi-brigádba. A háború után a Magyar Szó szabadkai tudósítója, 1949-től az Újvidéki Rádió első főszerkesztője volt. Szecsei Mihály (Adorján, 1929): közgazdász. 1956-ban szerzett diplomát a szkopjei Közgazdasági Karon. A szabadkai Körzeti Gazdasági Kamara munkatársa, majd elnöke. A szabadkai Közgazdasági Kar előadója. 1990-től Szerbia Képviselőházának először a VDRP–VMDK koalíció, majd a VMDK jelöltjeként megválasztott képviselője. 1995-től a VMSZ alelnöke. Szeli István (Zenta, 1921): irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, akadémikus. A budapesti Bölcsészettudományi karon tanult 1942–1944-ben és 1958–1959-ben, ahol 1960-ban szerzett diplomát. 1949–1956-ig a zentai gimnázium igazgatója. 1962-ben doktorált az újvidéki
Bölcsészettudományi Karon, ugyanattól az évtől a Magyar Tanszék docenseként XIX. századi magyar irodalomtörténetet és világirodalmat adott elő. 1968-tól a Hungarológiai Intézet alapító igazgatója. 1977-ben a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság alelnöke lett. 1979ben a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagjává választották. 1981-ben vonult nyugdíjba. 1969-ben Újvidék város Októberi Díjával, 1977-ben Vajdaság Felszabadulási Díjával tüntették ki. 1982-ben Híd-díjat kapott. Simin Magda (Zenta, 1922): író. A gimnáziumot Kikindán végezte el 1940-ben. Szabadkán 1941-ben letartóztatták, a háborút börtönben és gyűjtőtáborban élte át. A háború után az újvidéki Pedagógiai Főiskolán szerzett oklevelet. 1950-től az Újvidéki Rádió művelődési-szórakoztató műsorának, 1973-tól gyermekhangjáték-szerkesztőségének szerkesztője. Sziveri János (Muzsla, 1954 – Budapest, 1990): költő, szerkesztő. Az általános iskola után Mostarban a pilótakiképző katonai gimnáziumba iratkozott, azt félbehagyva Zrenjaninban folytatta a gimnáziumot, de befejezése előtt elment villanyszerelő-inasnak. 1973-ban Újvidékre került, egy ideig a Magyar Tanszéken hallgatott előadásokat, az Új Symposion munkatársa, a Magyar Szó pancsovai tudósítója lett. 1980-tól az Új Symposion fő- és felelős szerkesztője 1983 májusáig, amikor a tartományi politikai vezetés az egész szerkesztőséggel együtt leváltotta. 1985-től a szabadkai Népszínház dramaturgja, majd Budapestre költözött. Tolnai Ottó (Kanizsa, 1940): költő, színműíró, esszéista, szerkesztő. A gimnáziumot Zentán végezte, az újvidéki és a zágrábi Bölcsészettudományi Kar hallgatója volt. 1969-től 1972-ig az Új Symposion főszerkesztője. 1972-ben az Új Symposion 76. és 77., betiltott számainak felelős szerkesztőjeként hat havi, két évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. 1974-től az Újvidéki Rádió művelődési rovatának szerkesztője. 1990-től a Napló főmunkatársa. 1992-ben nyugdíjba ment, és Palicsra költözött. 1967-ben és 1980-ban Híd-díjat kapott. Ő volt az akkor megszűnőben levő Jugoszláv Írószövetség utolsó elnöke. Új Symposion Művészeti-kritikai folyóirat. Az 1961 decemberétől az Ifjúság mellékleteként megjelent Symposionból nőtt ki. 1965 januárjától havonta megjelenő folyóirat. Felelős szerkesztői: Bosnyák István (1965), Fehér Kálmán (1965–1967), Bányai János (1967–1969), Tolnai Ottó (1969–1971), Várady Tibor (1971), Tolnai Ottó (1971–1972), Utasi Csaba (1972–1974), Danyi Magdolna (1974–1980), Sziveri János (1980-–1983), Purger Tibor (1984–1989), Beszédes István (1989–1991), Bozsik Péter (1991), Papp Tibor (1991). A háború alatt a szerkesztőség egy része Magyarországra távozott, akik Veszprémben 1992-től Ex Symposion címmel indítottak folyóiratot, Újvidéken pedig Symposion Posztkulturális folyóirat megjelöléssel jelenik meg 1993-tól. Újvidéki Rádió 1949. XI. 29-én kezdte meg ötnyelvű műsorának sugárzását. 1951-ben rendszeresített hangjáték-műsorának szerkesztősége országos viszonylatban is jelentős teljesítményt nyújtott.
Az 1954-ben létesült Rádióiskola műsora és havi közlönye a magyar tagozatok jelentős segédeszközéül szolgált. 1965-ben megépült előadótermében az irodalmi estek és színielőadások sorozata valamelyest pótolta az újvidéki magyar színház hiányát. 1986-tól napi 19 órás, 1989-tól 24 óra folyamatos magyar műsort sugároz. Az 1990-es évek elején a korábban több mint 100 tagú magyar szerkesztőség a mozgósítás és nincstelenség folytán a felére apadt. Utasi Csaba (Vörösmart, 1941): irodalomkritikus, egyetemi tanár. A középiskolát és az egyetemet Újvidéken végezte, 1963-ban szerzett oklevelet a Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékén. Ugyanott doktorált 1983. IX. 20-án (A Kalangya története). 1972-től a Magyar Tanszék tanársegéde. 1972–1974-ig az Új Symposion felelős szerkesztője. 1985-től a Hungarológiai Intézet igazgatója volt. Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) VMDK-ból kivált parlamenti és önkormányzati tisztségviselők által 1944 júniusában alakított politikai szervezet. Elnöke Csubela Ferenc, majd 1995. XII. 9-től Kasza József. 1996. IX. 21-i közgyűlésén elfogadta A vajdasági magyarok önszerveződésének alapjairól szóló megállapodás tervezete c. dokumentumát, amely a kisebbségi vertikális szerveződést a meglévő magyar intézmények funkcionáriusainak tömörítésével javasolja létrehozni. Az 1996. novemberi választásokon három helyet szerzett a Jugoszláv Képviselőházban. Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) Megalakítását 1989. XII. 18-án a vajdasági magyar értelmiségiek egy csoportja kezdeményezte Ágoston András vezetésével, akit az 1990. III. 31-én Doroszlón megtartott alakuló közgyűlés elnökké választott. Programjának lényegét autonómiakövetelése képezi, amelynek domináns eleme a magyarság számára területi elhatárolódás nélkül is politikai szubjektivitást biztosító perszonális autonómia. Az 1990. decemberi szerbiai első többpárti választásokon a 250 tagú szerbiai parlamentben 8 képviselői helyet szerzett, és megkapta a magyarokat részarányuk alapján megillető leadott szavazatok 80 százalékát. 1992 decemberében a Szövetségi Képviselőházba 3, a köztársaságiba 9, a tartományiba 17 képviselője került, a helyi önkormányzati választásokon megszerezte az abszolút többséget Kanizsán, Adán, Zentán, Szabadkán, Topolyán és Becsén. 1993 májusában 3 mandátumot szerzett a jugoszláv, 1993 decemberében ötöt a szerbiai parlamentben. 1996 novemberében a szövetségi választásokon nem jutott képviselői helyhez. Várady Tibor, dr. (Zrenjanin, 1939): jogász, esszéíró, műfordító, egyetemi tanár. A Belgrádi Egyetemen diplomált. 1963-tól az Újvidéki Egyetem Jogi Karán tanít. 1970-ben doktorált a Harward Egyetemen. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagja. 1965–1973-ig az Új Symposion szerkesztőbizottságának tagja. 1990-től a Létünk felelős szerkesztője. 1992 júliusától a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság igazságügy minisztere. 1993 szeptemberétől a Soros Alapítvány által Budapesten létrehozott Kelet-Európai Egyetem jogi tanszékének vezetője.
