VEGA 69. (XIV. évf. 3. szám) november 8

VEGA ELEKTRONIKUS AMATŐRCSILLAGÁSZATI LAP VEGA 69. (XIV. évf. 3. szám) – 2004. november 8.

Egy augusztusi perseida tűzgömb Japánból. Balra fent a Cas, középen a Per. A kép alján, a fák között az Aur kel.

TARTALOM: Látómező /Csizmadia Ákos/ Tábori beszámoló /Bedő Veronika/ A C/2001 Q4 (NEAT) üstökös megfigyelése /Puskás Ferenc/ Detre László (1906­1974) /Csizmadia Szilárd/ Észlelőhelyek Zala megyében /Csizmadia Ákos/ Olvasnivalók innen­onnan /Csizmadia Ákos/ Galaxis szuperhalmazok /Csizmadia Szilárd/

Látómező CSIZMADIA ÁKOS

A VCSE ünnepi közgyűlése Csizmadia   Szilárd,   a   Vega   Csillagászati   Egyesület   elnöke   2004.   augusztus   10­én, Pusztaszentlászlón   megnyitotta   az   Egyesület   alapításának   10.   évfordulója   alkalmából összehívott ünnepi közgyűlést. Érdekes leírni egy olyan mondatot, amely önmagában nagyon száraz, miközben valahogy mégis felemelő. A közgyűlés is ilyen volt: ünnepi, de az egyesületi mindennapok folyásába illeszkedett.   Egy   tábor   keretében   került   rá   sor,   amelyeket   már   ’93   óta   rendezünk,   és   a közgyűlés  után  is  ment tovább  az élet. Sőt, mintha tíz  év alatt  mi sem változott  volna. A mostani   közgyűlés   ugyanúgy   egy   fa   alatt   zajlott,   mint   akkor,   tíz   évvel   ezelőtt Kehidakustányban. Most azonban többen voltunk, mint 1994­ben, a fa alatt ülők között pedig többen   voltak   azok,   akik   Kehidán   nem   voltak   ott.   Sok   hiányzó   volt   az   alapítók   közül,   s azoknak, akik részt vettek a kehidai alapító ülésen is, és ott voltak most is, kicsit talán furcsa volt   belegondolniuk   a   társaság   cserélődésébe.   Akik   pedig   nem   voltak   ott   az   alapításnál, azoknak tán az volt a furcsa, hogy valami olyasmire emlékeztünk most, aminek ők akkor nem voltak részesei. S épp ez volt az, ami indokolta, hogy egy közgyűlés erejéig megálljunk egy pillanatra: hogy azok, akik alapították, lássák, érdemes volt a VCSE­t létrehozni, akik pedig később csatlakoztak, érezzék, volt valami előttük is, és ez bizalmat adhat arra, hogy lesznek újabb csatlakozók is.  Szóval, Csizmadia Szilárd, a Vega Csillagászati Egyesület elnöke 2004. augusztus 10­én, Pusztaszentlászlón   megnyitotta   az   Egyesület   alapításának   10.   évfordulója   alkalmából összehívott ünnepi közgyűlést. Az elnök megnyitó beszédében áttekintette az Egyesület és a csillagászat   fejlődését   az   elmúlt   10   esztendőben,   majd   Csizmadia   Ákos   titkár   fogta   át ugyanezt az időszakot, az emberiség történelmét és az égbolt látványos eseményeit felvázolva. Majd   Bánfalvi   Péter   beszélt   a   zalaegerszegi   amatőrcsillagászat   múltjáról,   és   kapott természetesen sok kérdést a jelenlévő, a korszakot meg nem élt ifjabbaktól. Az első két beszéd a mi tíz évünkről szólt – a harmadik pedig a még mélyebb gyökereinkről. Nem tudom, hogy az egyesületek életének tíz esztendeje mennyi lenne emberélet­évben: van­e itt is valami hasonló szorzószám, mint pl. a kutyáknál, ahol egy kutyaév hét emberévnek felel meg (azaz egy tízéves kutya olyan idős lenne, mint egy hetvenéves ember). Mindenesetre úgy  érzem,  a  mi  egyesületünk  fiatal.   Nem  tíz  éves  gyermek  már  (szóval,   csak kell   lennie valamilyen szorzószámnak…), hanem érett, erős ifjú. Aki előtt még hosszú élet áll – lehet, sejtjei, tagjai néha cserélődnek, megfogynak, vagy éppen híznak, gyarapodnak, de attól még önmaga marad.

Tábori beszámoló BEDŐ VERONIKA Idén,   2004­ben,   augusztus   8­15.   között   rendeztük   a   VEGA’04   Zalai   Amatőrcsillagász Megfigyelőtábort Pusztaszentlászlón. Több mint 20 résztvevővel. Ez a szám talán azért tűnhet nagynak, mert köztük voltak néhányan, akik csak a tábor elejére jöttek, voltak, akik meg a végére,   vagy   éppen   a   10­ei   ünnepi   közgyűlés   alkalmával   látogatták   meg   a   táborozókat. Egyszóval sok lelkes amatőr gyűlt össze ezen a nyáron is és érezték jól magukat idén is, úgy,

mint   tavaly   vagy   tavalyelőtt,   vagy…   hát   igen   azelőttről   már   nincsenek   személyes tapasztalataim, de a sztorikból ítélve… mindig jók lehettek a VEGA táborok. Persze,   nemcsak   jól   éreztük   magunkat.   Rengeteget   észleltünk   vizuálisan   meteort,   és távcsővel különböző mélyég objektumokat. Valójában a tábor fő célja a Perseida meteorraj maximumának   megfigyelése   volt.   Így   a   hét   éjszakából,   öt   és   felet   észleltek   végig   a legaktívabb meteorozók, s ez az, amiért a legtöbb dokumentáció és eredmény ezen a téren született.   Az   első   éjszakákon   még   készültek   pályarajzok   is,   de   a   kitörés   idején   „csak”   a meteorok ötpercenkénti összeírása történt. Így számoltunk meg 1047 hullócsillagot néhány óra alatt, melyek legnagyobb részének radiánsa a Perseus csillagkép közelében volt található.  Meg kell hagyni, a Swift­Tuttle üstökös rendesen kitett magáért, s hagyott maga után olyan méretű   darabokat   is,   melyek   a   légkörbe   jutva   és   végigszáguldva   az   augusztusi   égen felejthetetlen   élménnyel   szolgáltak.   Bevilágították   a   tájat   és   némelyik   nyomát   30­40 másodpercen át láttuk. Zelkó Zoli fotografikus megfigyeléseket végzett, már amikor senki nem gyalogolt végig a hosszú expozíciós időre állított kamerájának látómezején. A   legkevésbé   összeszedett   a   távcsöves   csoport   munkája   volt.   Saját   magunk gyönyörködtetésére természetesen több mélyég objektumot is felkerestünk, de ezekből kevés dokumentált adat maradt. Leginkább csak egymás után nézegettük a ködöket, galaxisokat és gömbhalmazokat,   mint   valami   diafilmet…   Persze   voltak   igazán   tiszteletreméltóan   aktívak közöttünk is, mint Győrffy Ákos, aki 20cm­s teleszkópjával —  sok más mellett — többször is látómezejébe fogta az NGC 2403 jelű extragalaxisban levő szupernóvát, az SN 2004dj­t. A legtöbb megfigyelt objektumról leírást is készített.  Nappalaink   sem   múltak   el   csillagászat   nélkül.   Több   előadást   is   hallottunk   ebben   a témában. Csak az éjszakázások miatt néha picit nehéz volt mind az előadók, mind pedig a hallgatók dolga. Egészen jó focicsapat jött össze az egyesület tagjaiból. A helyieket először 2:1­re verték, aztán   a   visszavágón   is   csak   döntetlen   (1:1)   eredményt   tudtak   a   szentlászlóiak   beállítani csapatunk ellen…  Utolsó nap Söjtörre kirándultunk, meglátogattuk Deák Ferenc szülőházát. Este tábortűznél vacsoráztunk, ahogyan a tábor első estéjén. Aznap sötétedés után is felhős maradt az ég, ezért nem mentünk már fel az észlelőhelyünkre. Egy kisebb csoport a kert végéből állt neki meteort észlelni, páran távcsöveztek. A többiek csak beszélgettek, vagy pihentek.  Végül a hazainduláskor egymástól, leginkább ezekkel a szavakkal búcsúztunk el: „Ugye te is ott leszel a következő táborban?” A tábor résztvevői: Bedő Veronika, Bödör Emese, Czakó Judit, Csarnai Noémi, Csizmadia Ákos,   Csizmadia  Szilárd,  Csizmadia   Tamás, Fitos  Márk,  Fitos   Márk, Fitos   Péter,  Gálicz Eszter,     Görgics   Krisztina,   Győrffy   Ákos,     Győrffy   Örs,   Henczi   Zoltán,   Ivanics   Ferenc, Klagyivik Péter, Nagy Viktor, Nagy Zsófia, Pulai Gábor, Simonkay Piroska, Srágli Attila, Szám Dorottya, Szente Hajnalka,  Zelkó Zoltán.  A tábor távcsövei: 200/1500­as Dobson (Győrffy Ákos), 150/750­es Newton (Nagy Zsófia), 120/900   Newton   (VCSE),   90/1000­es   Vixen   gyártmányú   lencsés   távcső   (Pulai   Gábor), 90/1000­es   Vixen   gyártmányú   lencsés   távcső   (MCSE),   70/900­as   lencsés   távcső   (VCSE), 60/700­as lencsés távcsövek (Csizmadia Tamás, Fitos Péter, Henczi Zoltán, Bedő Veronika), zárójelben a tulajdonosok nevei.

A C/2001 Q4 (NEAT) üstökös megfigyelése PUSKÁS FERENC Észlelés helye: Szarvas. Észlelés dátuma: 2004. 05. 09 – 07. 03­ig  Távcső: 10x30M 2004. 05. 09.  19:50 UT, 10x30M Kb. 0.5 fok kómája és 3 fok csóvája van ennek a szép üstökösnek.. A CMi alatt van, és emelkedik felfelé. Kerek a feje és enyhén szétterülő csóvája van. 2004. 05. 10.  20:00 UT, 10x30M   4   fok   csóvája   van   az   üstökösnek.   Távcsővel   18   perc   alatt   néztem,   hogy   elmozdult   egy csillaghoz képest. Kerek kóma, enyhén szétterülő csóvája van. A CMi­tól keletre van. 2004. 05. 11.  20:10 UT, 10x30M 4 fok csóvája van. A CMi­tól északkeletre látszik. Kissé elnyúlt a kómája. 2004. 05. 13. 19:50 UT, sz. sz. Elnyúlt homályos folt. Már halványodik. Az Alfa CMi és az M44 között van, az M44­től nézve az út 1/3­ánál. 2004. 05. 14. 20:20 UT, sz. sz. Az M44 mellett (alatta) van. Szabad szemmel 0,5 fok koma és 0,5 fok csóvája látszik. 2004. 05. 16.  20: 00 UT, sz. sz. Jól látszik a kóma és egy halvány csóva. 2004. 05. 17. 20: 00 UT, sz. sz. A kóma alakja kerek, a csóva enyhén összetartó és halvány. 2004. 05. 21.  20: 30 UT, sz. sz. Még   mindig  feltűnő  és  szép üstökös!   Észak­Görögországból  Asprovalta  faluból  többen  is néztük. Kis kómája és kis csóvája volt. 2004. 05. 24.  22: 00 UT, sz. sz. Halványodó folt az UMA­ban. 2004. 05. 31.  20: 00 UT Az UMA lábai között van. Homályos, GH­szerű folt gyengén látszó csóvafélével. A hold zavar. Még most is feltűnő. 2004. 06. 08. A 31 UMa mellett van. Kb. 0,5 mg­val halványabb nála. A kóma kissé elnyúlt alakú. 2004. 06. 11,837 UT  Homályos elnyúlt folt a 31 UMa felett.

2004. 06. 14. 86 UT  Homályos, egyre halványodó folt. A 31 UMa felett van. Kerek. Szele fokozatosan olvad a háttérbe. Csóva már nem látszik. 2004. 06. 15,88 UT  Homályos   kerek   folt.   A   széle   fokozatosan   olvad   a   háttérbe.   Közepe   csillagszerű.   Egyre halványabb. 2004. 06. 16,85 UT  Homályos, majdnem csillagszerű maggal bíró folt. A 31 UMa felette van, kerek, mozgása látszólag egyre lassul. 2004. 06. 17,853 UT  Halvány kerek folt az UMa­ban, közepe fényes. 2004. 06. 19,92 UT  Halványodó kerek folt. Szinte teljesen csillagszerű lett. Észak­kelet felé halad. 2004. 06. 21,84 UT  Egyre csillagszerűbb látvány. Halványodik, lassul a mozgása. Kb. az Alfa UMA fele tart. 2004. 06. 25,85 UT  Halványodik, a közepe egészen csillagszerű. 2004. 07. 03,84 UT  Halvány, teljesen csillagszerű folt a Béta UMa mellett.

Detre László (1906­1974) CSIZMADIA SZILÁRD

Két év múlva ünnepeljük Detre László, az egyik vagy éppenséggel a legnagyobb magyar csillagász   születésének   100.   évfordulóját.   Rövid   írásommal   szeretném   a   magyarországi csillagászattörténészek figyelmét felhívni arra, hogy Detre Lászlóról nem jelent meg eddig

önálló bibliográfia vagy monográfia, rövid nekrológja pedig csak 1985­ben látott napvilágot a Csillagászati   Évkönyvben   –   halála   után   11   évvel   (Marik   1985).   A   tudomány   és   közte   a csillagászat hazai barátainak, amatőrjeinek köztudatában alig él Detre László emléke – a 100. évfordulóig   rendelkezésre   álló   idő   még   elegendő   arra,   hogy   a   hazai   csillagászattörténeti kutatások is megfelelő emléket állítsanak neki. Detre László Szombathelyen született, 1906. április 19­én. Eredeti neve Dunst László volt (kiadott   doktori   értekezésén   a   Ladislaus   Dunst   név   szerepelt),   de   állítólag   felesége,   az ugyancsak   neves   csillagász   Balázs   Júlia   nem   volt   hajlandó   „Dunstné”   lenni   –   így magyarosított   Dunst   Detrére.   A   budapesti   tudományegyetemen   (a   mai   ELTE,   SOTE   és Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös elődje) tanult, 23 évesen, 1929­ben vált a Magyar Állami Konkoly­Alapítványú Sváb­hegyi Asztrofizikai Obszervatórium asszisztensévé (ennek az intézménynek a neve ma MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézet (MTA KTM   CSKI)–   a   többszöri   névváltoztatáson   átesett   csillagvizsgálót   angolul   mindvégig   az egyszerűen   megjegyezhető   Konkoly   Observatory­nak   hívták   és   hívják…).   Közben Németországba ment doktorálni – többek közt Albert Einstein és Max Planck is tanárai voltak ­, doktori értekezése sztellárasztronómiai témájú volt (a sztellárasztronómia a csillagoknak a Tejútrendszerben való eloszlásával foglalkozik). A Konkoly Obszervatórium kiadványának, a Communications   from   Konkoly   Observatory   (Mitteilungen   der   Sternwarte   Budapest)  első köteteként jelent meg ez az értekezése 1929­ben. (A kiadványsorozatnak azóta 100­nál több kötete jelent meg, mindegyik letölthető a www.konkoly.hu weblapról.) Hazatérése   után   változócsillagokkal   kezdett   el   foglalkozni.   Az   MTA   KTM   CSKI munkatársaitól   hallottam,   hogy   ennek   talán   köze   volt   a   Budapesten   1930­ban   tartott nemzetközi   csillagászati   kongresszusnak.   Ebben   az   évben   a   német   Astronomische Gesellschaft   (AG)   Budapesten   tartotta   közgyűlését,   amelyen   részt   vett   az   angol   Arthur Eddington is. Eddington oly’ sok minden mellett foglalkozott a csillagok belső szerkezetével és stabilitásával is: ez utóbbi  kérdéskör  tanulmányozása során magas szintre fejlesztette  a csillagok   pulzációelméletét,   és   már   gondolkodott   azon,   hogy   a   pulzáló   változócsillagok periódusváltozásaiból ki lehetne mutatni a csillagok fejlődését. Eddington eredményei szerint ugyanis   a   pulzáló   változócsillagok   periódusidejének   és   a   csillag   átlagsűrűsége   gyökének szorzata   állandó   (Pρ1/2  =   állandó).   Eddington   a   csillagok   sugarának   időbeli   változását gyanította (egyébként helyesen), ami a csillag térfogatának változását is eredményezi. Mivel a csillag   tömege   állandó   (a   csillagszél   jelenségét   akkoriban   még   nem   ismerték),   a   térfogat változása   miatt   az   átlagsűrűség   változik   ­   Eddington   fentebbi   híres   pulzációs   egyenlete következtében azonban a periódus is változni fog. A periódus viszont könnyen és rendkívüli pontossággal megfigyelhető jelenség: nincs a csillagászatban még egy asztrofizikai jellegű mennyiség, amit olyan pontossággal mérhetnénk, mint a periódust. Valószínűsíthető, de nem bizonyítható   ma   már,   hogy   a   sváb­hegyi   csillagda   vezetői   és   Eddington   Budapesten beszélgettek erről a kérdéskörről. Az azonban bizonyos, hogy az AG kongresszus után szinte azonnal   megkezdődtek   Budapesten   egyes   pulzáló   változócsillagok   periódusának   és periódusváltozásainak vizsgálatai, amelyeket Detre László vezetett. Még ma is, de abban az időben meg különösen nagyon is korszerű csillagászati téma volt ez a kérdéskör. Az 1930­as években még csak spekuláltak a csillagok belső szerkezetéről, a téma vezető tudósai Eddington, Chandrasekhar és Russell voltak. Az 1930­as évek legelején még nem tudták, mi fán terem a csillagok óriási mértékű energiatermelése – Eddington 1926­

ban megjelent tudománynépszerűsítő könyvében, „A természettudomány új útjai”­ban még csak   spekulált   a   hidrogénfúzióról,   mint   lehetséges   energiaforrásról.   Bethe,   Gamow   és   a magyar Teller Ede csak 1936­ban és utána mutatták meg, hogy a szén­nitrogén­oxigén és a proton­proton   ciklusban   végbemenő   termonukleáris   magfúzió   fedezi   a   csillagok energiatermelését, a részletes számításokat pedig csak az 1960­as években végezték el Fowler vezetésével – a megfigyelési bizonyítékot (napneutrínók érkezése a Napból) pedig csak az 1970­es évek elején szolgáltatta a Davis­kísérlet! Az első csillagfejlődési számítások az 1940­ es években jelentek meg – ekkora már több, mint évtizedes megfigyelési anyag halmozódott fel a sváb­hegyi csillagvizsgálóban erről a témáról Detre László és Balázs Júlia vezetésével. Hennyey   vezetésével   1950   után   jelentek   meg   azok   a   matematikai   módszerek,   amelyek alkalmasnak bizonyultak a csillagfejlődési számítások keresztülvitelére – ekkora már nagyon híresek voltak a budapesti megfigyelők és megfigyeléseik. Icko Iben csak az 1960­as évek végére  számolta   ki   az   első   megbízható   csillagfejlődési   útvonalakat   –  Detre   Lászlót   pedig 1970­ben   a   Nemzetközi   Csillagászati   Unió   Változócsillag   Komissziója   elnökének választották. (Mellesleg a csillagok fejlődése ma sem kielégítően megértett kérdés, de ez egy másik cikk témája kell, hogy legyen.) Detréék a csillagfejlődés kimutatásához az ún. RR Lyrae típusú csillagokat választották. Ezek   fényesek   (abszolút   fényességük   +0,5   magnitúdó),   pulzációs   periódusidejük   rövid (tipikusan   fél   nap),   amplitúdójuk   nagy   (mintegy   fél   magnitúdó,   de   ennél   kisebbek   is előfordulnak).   A   gyors   periódus   nemcsak   azzal   a   reménnyel   kecsegtetett,   hogy   a periódusváltozás   hamarább   kimutatható,   de   a   Közép­Európai   időjárási   viszonyok   mellett célszerűbb is rövidebb periódusidejű célpontokat választani. Akkoriban a megfigyelésekhez rendelkezésre állt Konkoly Thege Miklós három régi távcsöve (19, 20 és 25 cm­es távcsövek), valamint az 1926­ban felállított új, 60 cm­es Newton­reflektor (ne feledjük, akkoriban 250 cm átmérőjű volt a világ legnagyobb távcsöve!). A 60 cm­es távcsövön fotografikus munka folyt, de   csak   miután   a   távcső   óragépét   rendbe   hozták   –   erre   jó   néhány   évet   kellett   várni.   A távcsőidő egy részét a változócsillagok kutatása elől elvitte – az egyébként sikeres és fontos – kisbolygó­kutatási   program.   A   többi   távcsövön   –   ha   használták   –   vizuális   megfigyelések folytak,   Detre   pl.   egy   ékfotométerrel,   vizuálisan   végezte   kezdetben   éveken   keresztül   a megfigyeléseit. Ez is azt mutatja, hogy a körülményekre nem lehet mindig mindent fogni, nehéz időkben, világszínvonalú eszközök nélkül is lehet világszínvonalú munkát folytatni. Detre azonban azt is felismerte, hogy ez a végtelenségig nem folytatható így, egy idő után a világ és Magyarország között a különbség már áthidalhatatlan lesz – neki köszönhető az MTA KTM   CSKI   piszkéstetői   megfigyelőállomásának   felépítése,   felszerelése   is   (ne   feledjük,   a piszkéstetői Schmidt­teleszkóp még ma is a világ 10. legnagyobb ilyen rendszerű távcsöve!). Az   első   eredmények   néhány   addig   ismeretlen   típusú   változócsillag   típusának   és periódusidejének   megállapítását   hozták   eredményül,   sőt   néhány   RR   Lyrae­nek   gondolt változóról   megmutatták,   hogy   valójában   más   típusú.   Jó   néhány   ezek   közül   fedési változócsillagnak   bizonyult:   Detréék   észleléseikből   kiszámították   a   fedési   kettőscsillagok adatait   (pályahajlás,   sugárarányok,   luminozitásarányok,   stb.).   Munkájuknak   ezeket   a mellékeredményeit is lelkiismeretesen végigszámolták és az Astronomische Nachrichten­ben illetve   a   fentebb   már   említett   Mitteilungen   sorozatban   folyamatosan   publikálták.   Ezek   az eredmények külföldön tudatosították, hogy Magyarországon nemcsak csillagvizsgáló van, de folyamatos munka is, bár az igazi ismertséget és elismertséget nem ezek a munkák hozták meg Detréék számára.

Az MTA KTM CSKI 0,9 m­es Schmidt­távcsöve

Nemsokára megjelent az első tanulmány is a Mitteilungen sorozatban az AR Herculis RR Lyr­típusú pulzáló változócsillagról. Hosszú évek fotografikus megfigyeléseivel nemcsak a csillag   periódusváltozását   mutatta   ki   Detre   László,   de   azt   is,   hogy   a   csillag   fénygörbéje néhányszor tíz napos periódusidővel változik. A jelenséget Detre Blazskó­effektusnak nevezte el,   mert   egy   orosz   csillagász   több,   mint   30   évvel   azelőtt   már   utalt   hasonlóra   –   bár igazságosabb lett volna Detre­Blazsko ­ effektusnak nevezni a jelenséget. Az évtized végéig több, hasonló periódusidővel fénygörbe­változást mutató RR Lyr­csillagot fedezett fel Detre László. A jelenség teljességgel váratlanul érte az akkori csillagászati társadalmat – különösen az,   hogy   Detréék   megmutatták   azt   is,   hogy   az   effektus   kimutatható   külföldi csillagvizsgálókban készített megfigyelésekből is, de az ottani kollégák nem vették észre a jelenséget! Időközben, a II. világháború után Magyarország végre tagja lett az IAU­nak (International Astronomical Union, Nemzetközi Csillagászati Unió), ezt jórészt Detre kezdeményezésének és szervezésének köszönhetjük. 1948­ban Shapley­től kapott egy fotoelektromos fotométer építéséhez  szükséges  fotoelektron­sokszorozó csövet  ajándékba Detre – ezt  a zürichi  IAU Közgyűlésről hazatérve mellényzakója zsebében csempészte be Magyarországra. Nemsokára megépült   a   fotométer,   az   1950­es   évek   elejétől   vezette   be   a   hazai   csillagászati méréstechnikába   Detre   ezt   a   nagyon   precíz   fényességmérést   lehetővé   tevő   eljárást.   A fénygörbék pontossága javult – és az RR Lyrae­csillagok vizsgálata folytatódott. Többen úgy vélik – e mendemondákat a csillagászattörténeti kutatásoknak megfelelően dokumentálniuk kell majd még! ­, hogy Detre László személyes ambíciói kiélésére kitúrta Lassovszky Károlyt a csillagvizsgáló éléről, és nem túlságosan etikus magatartásával érte el, hogy 1943­ban kinevezzék a csillagvizsgáló igazgatójává. Ezt a tisztséget haláláig, 1974­ig töltötte be. (Érdemes felfigyelni, hogy a Horthy­korszaktól kezdve a közép­Kádár korszakig folyamatosan igazgató lehetett és volt!) A vezetése alatt álló intézetből személyi okok miatt

kivált   a   napfizikai   osztály   1950­ben,   ebből   lett   a   Debreceni   Napfizikai   Obszervatóriumű. Jóval Detre halála után a Debreceni Napfizikai Obszervatóriumot visszacsatolták az MTA KTM CSKI­hoz, ma ismét annak részeként működik. Amatőrcsillagászok számára külön is érdekes a Detre­Kulin konfliktus (ha ilyen valóban volt).   Ponori  Thewrewk Aurél  egy visszaemlékezésében nem felejti  el megemlíteni,  hogy Detre László levelet intézet a Magyar Csillagászati Egyesület 1946­os alakuló közgyűléséhez, amelyben   a   tervezett   egyesület   megalakítását   feleslegesnek   ítélte   és   közölte,   hogy   a nagyközönség továbbra is, mint addig, ingyenesen látogathatja a vezetése alatt álló sváb­hegyi csillagvizsgálót és távcsöves bemutatókon vehet részt, illetőleg csillagászati kérdésire választ kaphat. Tény, hogy a kora 1940­es években volt, amikor 4000 látogatónál is többen keresték fel   a   sváb­hegyi   csillagdát   távcsövezés   céljából,   noha   akkor   még   a   város   szélén,   nagy kényelmetlenséggel járó utazás után volt elérhető a csillagvizsgáló (ráadásul késő este), és háborús idők is jártak. (Az akkoriak munkaszorgalmára egyébként jellemző, hogy egyszer kezemben foghattam egy olyan lemezt, amit 1944. november 25­én exponáltak a 60 cm­es távcsővel ­ Budapest bombázása idején, amikor a szovjet csapatok már majdnem körülzárták Budapestet és alig volt élelem, a nyilas terror pedig tombolt a fővárosban!) Sajnos, ez a szép hagyomány megszakadt, csak 2000 után újították fel, hogy a csillagvizsgáló távcsöveibe bele lehet nézni – egyelőre azonban csak a májusi és novemberi 2­2 nyílt napon, máskor nem. Az is tény, hogy 1947­ben Detre László egyszeri 5000.­ Ft kölcsönzési díj ellenében korlátlan időtartamra az addigra megalakult és szervezetét kiépített Magyar Csillagászati Egyesületnek kölcsönadta  az  obszervatórium   20  cm­es,  302  cm   fókusztávolságú  Heyde­refraktorát  (ami eredetileg   még  Konkoly  Thege  Miklósé  volt),  és   azzal  a  bemutatások  el  is   kezdődtek  az MCSE   által   épített   és   fenntartott   budapesti,   Gellért­hegyen   található   Uránia   Bemutató Csillagvizsgálóban. (1949­ben a kommunista hatalom az MCSE­t – nem fizikai – erőszakkal feloszlatásra   kényszerítette,   az   Uránia   Csillagvizsgálót   a   Heyde­távcsővel   együtt   a Tudományos   Ismeretterjesztő   Társulat   tulajdonába   juttatta.   E   szomorú   változások   ellenére azonban   a  távcső akkor  és  azóta folyamatosan, mind  a mai  napig a nagyközönség céljait szolgálja, és csekély belépti díj ellenében a csillagvilágot bárki megtekintheti vele.) Detrét egyébként az amatőrcsillagászok 1964­ben a Csillagászat Baráti Köre elnökévé választották (az   a   mai   napig   kétséges,   egy   ilyen   választásnak   akkoriban   mi   volt   a   jelentősége,   tény azonban, hogy Detre lelkiismeretesen ellátta elnöki feladatait és szabadidejének megfelelően részt   vett   az   ismeretterjesztésben   is).   Detre   támogatta   az   amatőrcsillagászokat,   nem   nézte rossz   szemmel   őket,   erre   példa   a   bajai   amatőrcsillagászokkal   folytatott   levelezésének   sok részlete (közreadta Hegedűs Tibor „Csillagászat Baján” c. könyvében). Detre   Lászlót   1955­ben   a   Magyar   Tudományos   Akadémia   levelező,   1973­ban   rendes tagjának választották. (Azóta sem volt csillagász tagja az MTA­nak!) 1967 és 1970 között az IAU Változócsillag Komissziójának alelnöke, 1970 és 1973 között elnöke volt. Az IAU 1961­ es,   az  USA­beli   Berkely­ben  tartott   Közgyűlésén  elhatározták,  hogy  a változócsillagokkal kapcsolatos   kommunikáció   jobb   elősegítése   céljából   egy   új   kiadványt   adnak  Information Bulletin on Variable Stars (IBVS)  címmel, és a kiadás, valamint szerkesztés jogát a Detre László vezette MTA Csillagvizsgáló Intézetre (akkoriban így hívták az MTA KTM CSKI­t) bízzák. Az első szám még abban az évben megjelent. Mára már 5500­nál is több száma jelent meg az IBVS­nek és mind a mai napig Intézetünkben, magyar szerkesztők alatt jelenik meg. (Jelenlegi   szerkesztői   Oláh   Katalin   és   Jurcsik   Johanna,   a   korábbi   években   Detrén   kívül Szabados László és Szeidl Béla volt még szerkesztő.) Mindez Detre személyes elismerése

volt,   a   változócsillagászatban   betöltött   vezető   szerepét   nyugtázták   ezzel   külföldi   kollégái. 1964­1968 között az ELTE Csillagászati Tanszékének vezetője volt, de ezután is  haláláig tanított. Ő szervezte meg, hogy hazánkban lehessen csillagász szakos diplomát kapni (azelőtt a csillagászok matematika­fizika szakos tanári diplomát kaptak, később fizikus diplomával a kezükben lettek csillagászok). Mindezt annak tükrében kell értékelnünk, hogy tanszékvezető működése kezdetéig az országban nem volt elegendő számú jól képzett, magas tudományos színvonalon álló csillagász az országban, nagyobb részük 1956­ban emigrált, a többiek pedig hiába   voltak   kiváló   tudósok,   nem   voltak   elegen.   Létszámukat   feltétlenül   bővíteni   kellett. (Abban   az   időben   10   csillagász   volt   Magyarországon!   Detrének   sikerült   ezt   a   létszámot mintegy 40­re emelnie – ez annak a fényében tűnik igen jó eredménynek, hogy utódai is csak 55­60  csillagászra tudták emelni ezt a létszámot mára Magyarországon, ami GDP­nket  és lélekszámunkat tekintve nemzetközi összehasonlításban nézve elkeserítően siralmasan kevés.) Időközben még két jelentős tudományos eredményt elért. Az egyik az volt, hogy az 1950­ es   években   kimutatta   és   az   1960­as   években   továbbfejlesztette   elképzelését,   hogy   az   RR Lyrae­csillagok   periódusváltozását   véletlenszerű   tényezők   alakítják,   így   a   csillagfejlődés igazolására   nem   alkalmas   periódusváltozásokról   van   szó.   Ez   óriási   eredmény   volt   –   a megfigyelhető csillagfejlődés kimutatására később került sor (közvetlen bizonyíték pedig még ma is csak a P Cygni esetében van! (Patkós, xxxx)), ugyanakkor nagyon nagy ösztönzést adott azoknak a munkáknak, amelyek a csillagok belsejében végbemenő nukleáris, hidrodinamikai és más fizikai folyamatokat kutatták elméletileg. A   másik   eredmény   felesége,   Balázs   Júlia   ugyancsak   az   1950­es   években   publikált elképzelése   igazolásához   kapcsolódik.   Balázs   Júlia   ugyanis   felvetette,   hogy   az   RR   Lyrae típusú   csillagok   periódikus   fénygörbe­változása   (az   előbb   említett   Blazskó­effektus)   a csillagok tengelyforgásával kapcsolatos, a Blazskó­effektus periódusideje pedig megegyezik a csillag   tengelyforgási   idejével.   Ha   a  csillag   mágneses   tengelye   nem   esik   egybe   a   forgási tengellyel (ez az ún. ferde rotátor hipotézis), akkor ennek következtében a mágneses tengely imbolyog,   és   a   távoli   megfigyelő   által   észlelhető   fénygörbe­változásokat   okoz   a   csillag fotoszférájában  uralkodó   viszonyokra  gyakorolt   hatásával.  Bár   ezt  az  elképzelést  ma   még néhányan vitatják, az elképzelést részletesen is kidolgozták. Ha a ferde rotátor hipotézis igaz (márpedig igen elfogadott az elképzelés a csillagászok között), akkor a Blazskó­effektusban ugrásokat kell megfigyelnünk, amelyeket a csillag mágneses tengelyének átfordulása okoz. (Hasonló   átfordulást   (polaritásváltást)   maga   a   Nap   is   mutat,   hiszen   átlagosan   minden   11 évben   megfordul   a   Nap   mágneses   tengelye;   érdemes   emlékeztetni,   hogy   szabálytalan időközönként, átlagosan néhány millió évente a Föld mágneses tengelye is megfordul). Az 1970­es évek elejére munkatársával, Szeidl Bélával kimutatta, hogy magának az RR Lyrae­ nek az egyik periódusideje a Napnál is megfigyelhető mágneses periódusnak felel meg. Az RR   Lyrae­n   a   mágneses   tengely   4   évente   fordul   meg   eredményeik   szerint.   Először   tehát magyar csillagászoknak sikerült egy másik csillagon mágneses ciklust kimutatni! Detre   kiváló   és   szorgalmas   megfigyelő   volt   –   talán   ezt   a   tulajdonságát   kellett   volna leginkább kiemelnem. Tudta, hogy a magyar csillagászat fejlesztése érdekében magashegyi, jól   felszerelt   intézetre   van   szüksége   nemzetünknek.   Már   az   1950­es   években   elkezdte   az Intézet piszkéstetői megfigyelőállomását kiépíteni. 1962­ben egy 60/90/180 cm­es Schmidt­ távcsövet, 1966­ban egy 50 cm­es Cassegrain­teleszkópot helyeztetett üzembe Piszkéstetőn. Nem sikerült elérnie célját, egy 2m kategóriájú távcső piszkéstetői felállítását (ebbe az 1973­

as olajválság következményei is ludasak), ezzel kapcsolatban erős nemtetszését fejezte ki a Csillagászati   Évkönyvekben...   Végül   is   csak   1m   objektív­átmérőjű   Ritchey­Chrétien­ Cassegrain rendszerű távcső építését sikerült befejeztetnie, de az első észlelést ő már nem érte meg (bár a távcső 1974­ben elkészült, az első megfigyeléseket csak 1975­ben végezték vele). Annak   fényében,   hogy   mind   a   mai   napig   ez   a   legnagyobb   magyar   csillagászati   műszer, erőfeszítései nagyra értékelendőek.

Az MTA KTM CSKI 1m­es RCC teleszkópjának dómja Piszkéstetőn

Magyarország jelenlegi legnagyobb csillagaszati távcsöve, az 1m­es RCC teleszkóp

1974. októberében öngyilkos lett, október 15­én hunyt el Budapesten. „Búcsúlevelében azt kérte, hogy halála alkalmával ne jelenjen meg róla nekrológ. Kívánságának eleget tettünk; így történhetett meg, hogy a magyar csillagászat e kiemelkedő személyiségének még a halálhíre sem   jelent   meg   a   Csillagászati   Évkönyvben.”   –   írta   róla   Marik   Miklós   a   Csillagászati Évkönyv 1985. évre szóló kötetében, majd így folytatta: „Halála után több, mint tíz évvel már nem számít kegyeletsértésnek, ha röviden megemlékezünk munkásságáról.” Valóban rövid volt a megemlékezés! Mindössze 16 sornyi terjedelmű!!!

Szombathelyen egyelőre nincs emléktábla Detre László szülőházának helyén vagy falán (ha egyáltalán megvan még, ez is kutatásra vár). Nevét az 1538­as sorszámú Detre kisbolygó őrzi.   (Talán   javaslatot   kellene   tenni   egy   róla   történő   holdkráter   elnevezésére   is?)   Ezt   a kisbolygót korábbi munkatársa, Kulin György fedezte fel és ő tett javaslatot az elnevezésre. Ugyancsak   Detre   nevét   őrzi   a   Detre­terem   (az   ELTE   Csillagászati   Tanszékének   6.88­as sorszámot viselő szeminárium­szobája). Születésének 95. évfordulóján az MTA Csillagászati Kutató­intézetében   gyűltek   össze   a   csillagvizsgáló   munkatársai,   volt   munkatársai   és tanítványai,   családtagjai,   és   előadásokkal,   felszólalásokkal   emlékeztek   vissza   rá.   (Joggal kifogásolta   azonban   egyik   fia,   hogy   édesanyjáról,   Detre   feleségéről,   Balázs   Júlia   neves csillagászról nagyon keveset emlékeznek meg, pedig eredményeik többségét közösen érték el, Balázs legalább ugyanannyit járult hozzá a sikeres pályafutáshoz, mint maga Detre. Talán nem   kellene   nekünk,   kortársaknak   és   utódoknak   egy   kisbolygót   elneveztetnünk   Balázs Júliáról?) 2002­ben egy emlékkövet avattak Detre Lászlónak Piszkéstetőn. Felirata: „Detre László (1906­1974) az obszervatórium alapítója”. Azóta minden csillagász, amikor napnyugta után   a   szürkületben   csendesen   kisétál   az   1m­es   RCC   teleszkóphoz,   hogy   tudományos programjához   az   észleléseket   elvégezze   Magyarország   eddigi   legnagyobb   csillagászati távcsövével, útja során, 122 lépcsőfokkal a távcsőhöz való megérkezése előtt, alig néhány lépésnyire elsétál e lencse alakot formázó emlékkő mellett és hajnalban, az éjszaka végeztével újra látja a követ. Az emlékkő átmérője 1016 mm. Pontosan ugyanannyi, mint a Detre László által kiharcolt 1m­es RCC teleszkóp hiperboloid alakú főtükrének.

Egy szép felvétel az 1m­es RCC teleszkóppal. /A képet Csizmadia Szilárd és Nagy Zsófia készítette az 1m­es RCC teleszkóppal 2004. augusztus 28/29­en, B,V,R szurokkel az M13 gömbhalmazról. Az expozíciós idő minden  szűrővel 5 másodperc volt./ Irodalom: Marik Miklós, Csillagászati Évkönyv az 1985. évre, 268­269. oldal

Észlelőhelyek Zala megyében CSIZMADIA ÁKOS Zala megyében, itt, szinte az Alpokalján nem számíthatunk rekordszámú derült éjszakára, párátlan,   száraz   estékre.   Mindazonáltal   valószínűleg   hemzsegnek   dombjaink   a   jó észlelőhelyektől, még ha azok közül eddig csak párat sikerült is felfedeznünk. Az egyesületi és megyeszékhely Zalaegerszeg nem tartozik az észlelőhely­álmok közé. A város fényszennyezett, ahová pedig ki lehetne vonulni (pl. Zala­rét), az gyakran párás terület. Ennek ellenére gyakran sikerül egy­egy hátsó udvarban jó eget kifogni, vagy éppen a közeli Kandikóra menvén jobb körülményeket találni. A Kandikó azonban egy út mellett fekszik, amelyet éjszaka is látogatnak – reflektorokkal – az autók; de ha nincs jobb, megteszi ez is. Első táborunk helyszíne Dióskál volt. Jó egekre, körpanorámás észlelőhelyre leltünk, és persze   dobott  a hangulaton az akkori  Perseida­szupermaximum  is.    Mindenesetre valóban gyöngyszem lehet az ottani ég országos összehasonlításban is; sötét, tiszta éjszakák várnak Dióskálon   az   észlelőre.   Érdekes,   hogy   habár   maga   a   falu   patakvölgyben   fekszik,   ennek ellenére   eddig   nem   kellett   bosszankodnunk   a   pára   miatt.   Igaz,   ezek   már   jó   tíz   éves tapasztalatok, nem éppen frissek tehát, de a mikroklíma talán nem változott meg azóta sem olyan nagyon drasztikusan. ’93­ban Egervárt is meglátogattuk. Szerencsénk volt az időjárással, sok derültet fogtunk ki, és a számtalan elkészült észlelés bizonyította, hogy Zalaegerszegtől 10 kilométerre is lehet értékeset alkotni. Nyári táborok sorát szerveztük Kehidakustányra. A Deák­kúriájáról is híres község a Zala völgyében fekszik, így aztán mindig volt épp elég szúnyog, és bizony sokszor hamar megült a pára   is   a   dombok   között.   A   dombtetőkről   azonban   már   mindig   kielégítő   égbolt   fogadott minket – egyetlen gond a rétek megközelíthetőségével volt, a rossz utakon megszenvedett ember és gépjármű egyaránt. A kehidai táborok hosszú sorát egyszer szakítottuk meg, mielőtt még új helyeket kerestünk volna. Akkor, ’95­ben Pusztaszentlászlóra mentünk, ahová 2004­ben tértünk aztán újra vissza. A szerzett  élmények vegyesek voltak. ’95 után nagyon bennünk volt az a hangulat, hogy Pusztaszentlászló kiváló hely, csak éppen észlelni képtelenség onnan: pára, pára, mindenütt pára.   A   közeli   tó   ugyan   kiváló   szórakozási   lehetőségnek   bizonyult,   de   elképesztő elszántsággal   rombolta   esténként   a   felszálló   vízcseppjeivel   a   légkört.   Idén   már   a   közeli dombokat   látogattuk   meg,   és   bár   a   párásodás   nagy   ritkán   és   kisebb   mértékben   itt   is ellenségnek bizonyult, ragyogó egek vártak minket. Meg Tófej fényei. Ez is bizonyítja, hogy egy egyszerű térkép alapján merészség észlelőhelyet választani. Pusztaszentlászló az egyik olyan település, mely a lehető legmesszebb fekszik a környékbeli fényszennyező városoktól, ám a közeli kis Tófej azért képes produkálni egy téglaégetőt, hatalmas fénykúppal. Az ipari létesítmény fénybúrája erősen rontja az élvezeti szintet – de az idei Perseida­maximum ezt az észlelőhelyet is a legendák közé fogja emelni… A kehidai táborok sorának a termálfürdő civilizálódása (árainak emelkedése) vetett végett. Új célpontunk Salomvár lett. Salomvárott  nem igazán beszélhettünk fényszennyezésről. A közeli dombhátak is megközelíthetőek voltak, de egyúttal félelmetesek is: ismeretlen, furcsa hangú állatok mocorgása könnyen rávitte az embert a gondolatra, hogy jobb lesz odalenn, a tábor   közelében…   Mindenesetre   az   éjszakai   égbolt   a   salomvári   táborok   pozitív   élménye maradt, ugyanakkor maga a falu és környéke meglehetősen ingerszegény. Egy­egy éjszakát

érdemes   ott   eltöltenie   az   észlelő   amatőrcsillagásznak,   de   egyébként   hosszabb   időre   csak azoknak ajánlott, akiknek az orvos fokozott nyugalmat javasolt. Ha   a   táborokon   mennénk   végig,   Kustánszeg   következhetne.   Kustánszeg   égboltjáról azonban csak az eső juthat az eszünkbe, meg a felhők, úgyhogy rögtön ugorjunk is Pákára. Páka   mind   a   falu   szintjén,   mind   a   környező   dombok   magasságában   jól   vizsgázott.   A dombhátak nagyobb nehézség nélkül megmászhatóak voltak gyalogosan is, a falu pedig, bár patak mentén terül el, nem szenvedett kiugróan a párától. Legutóbbi égboltélményünk a képzeletbeli rangsorban az élre kívánkozik. A Dióskál felett lévő   Pogányvárt   látogattuk   meg.   A   Zalai­dombságnak   ezen   a   kiemelkedésén   földmérési pontot is emeltek. Körbetekintve pazar a kilátás a Balatonra, legalább a Badacsonyig, tisztább időben   még   messzebb,   alant   pedig   elterül   még   a   Kis­Balaton,   Keszthely,   és   a   völgyben tekereg   lenn   Dióskál.   Fényszennyezésről   nem   beszélhetünk:   a   távoli,   mélyben   fekvő Keszthely nem zavar, sőt, szép, ahogy ott messze pislákol. A Tejút ragyogó, a csillagképek pedig valóban arra biztathatják az embert, hogy mindenféle lényeket lásson beléjük. Összességében az eddigi tapasztalatok szerint eddig Zalában mindig olyan észlelőhelyekre leltünk,   ahol  érdemes  volt  az égboltban gyönyörködni.  Még a megyeszékhelyen is  találni olyan helyeket, ahonnan akár a mély­ég objektumok is élvezetet jelentenek, és találni olyan tökéletességet   is,   mint   amilyen   Pogányvár.   Igazából   az   ellenségek:   a   kiszámíthatatlan fényszennyezés (legyen az egy kisebb település ipari objektuma vagy egy közeli forgalmas út) és  a  gyakori párásodás.  És  persze, Nyugaton vagyunk:  az Alpokból  ránk zúdul  először   a felhőtakaró. De talán éppen ezért: a viszonylag kevés napsütéses óra (illetve, a kevés derült éjszakai égbolt) miatt érdemes kilátogatni egy­egy igazán fekete égboltú helyre. Akinek vannak örvendetes, vagy éppen örömtelen észlelőhely­élményei, kérjük, ossza meg mindenkivel! Elvégre, az égbolt mindenkié, senki ne titkolja, ha valami kincset érő helyről tud, vagy olyanról, amit éppen hogy érdemes elkerülni!

Olvasnivalók innen­onnan CSIZMADIA ÁKOS Szívet   érintő   cikkre   bukkantam   a   szomszédvári   Gothard   Amatőrcsillagászati   Egyesület folyóiratának, az Egyesületi Híradónak 2004/4. számában. A 24. oldaltól olvashatjuk Sági Ferenc  visszaemlékezéseit  gyerekkora első  csillagos  ég­élményeiről, a ’60­as, ’70­es  évek amatőrmozgalmának   kibontakozásáról,   egy   ember   örömteli   közeledését   az   égbolthoz   és időnként kényszerű eltávolodását a csillagoktól. A régi amatőrmozgalom emlékei sem érdektelenek, sőt ­ ám valóban megragadó az írás eleje.   Sági   Ferenc   igazán   lélekből   jövő   mondatokkal   vezet   be   minket   egy   gyermek   és   a csillagos ég folyamatosan elmélyülő kapcsolatába; egy olyan időben, amikor az égen még fényszennyezéstől mentesen világítottak a csillagok. Aki tehát szeretne valami szépet olvasni, vagy éppen érdekli a magyar amatőrmozgalom múltja, annak ajánlom az írást. *

Moro úr sikeres lefagyasztása. Ez a könyv címe, persze, hogy nem csillagászat. De van benne, különben nem írnánk itt róla. A kis formátumú könyvet oldalról vizsgálva egy fekete csíkot látunk kiemelkedni a fehér oldalak közül. Na, ott van benne az, ami csillagászat. A bolygók adatai táblázatba foglalva, keringési idejük, tömegük, pályahajlásuk, holdjaik száma (ez az oszlop a mai, folyton­folyvást holdtalálós időben természetesen és megbocsáthatóan elavult adatokat citál), stb… Van a táblázat mellett pár planetárium­ és fantáziakép, valamint Apolló­felvétel a sarló alakú Földről. A könyvben vannak még egyéb tudománytörténetileg érdekes szövegrészek is (pl. Harvey a vérkeringésről, Darwin a fajok eredetéről). Hogy mindez így önmagában kevés egy csillagászati folyóiratban az ismertetéshez? Így van. Az érdekes az, hogy hogyan kerül bele (a válasz persze az: elkerülhetetlenül) a bolygó­ és csillagvilág egy olyan könyvbe, amely főleg irodalom. Meg fotográfia. Meg történelem. Meg etika. Úgy minden. A könyvet kézbe venni is jó, lévén a Szép Magyar Könyv 2004. évi díjazottja, és persze olvasni is jó, azért írok róla. Hogy miért jó, az már nem csillagászati kérdés, kevésbé idevaló, úgyhogy arra már mindenkinek magától kell rájönnie. Moro úr sikeres lefagyasztása (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2003, ármegjelölés nélkül). Összeállította Roy Andersson, Kalle Boman, Borbás István

Galaxis szuperhalmazok CSIZMADIA SZILÁRD Mértékegységek és rövidítések: 1 fényév = 9,46 billió km; 1 parszek (pc) = 3,26 fényév, 1 kiloparszek (kpc) = 1000 pc = 3260 fényév; 1 Megaparszek (Mpc) = 1000 kpc = 1 000 000 pc = kb. 3 260 000 fényév; 100 Mpc kb. 330 millió fényév és 1000 Mpc kb. 3 milliárd fényév. Galaktikus   koordináták:   a   Tejútrendszerhez   rögzített   polárkoordináta­rendszer.   Alapsíkja   a   Tejútrendszer szimmetriasíkja, ettől mérjük a galaktikus szélességet északra és délre (arra van észak, amelyik féltekébe esik a Föld   tengelyének   meghosszabbítása  során   a  Föld   északi   pólusa).   A   galaktikus   hosszúságot   0­tól   360   fokig mérjük, kezdőpontja a Sagittarius csillagképben található, és a Tejútrendszer centruma felé mutat.

Az anyag az Univerzumban előfordulhat barionos formában (azaz protonok és neutronok formájában, valamint a fizikus szóhasználatától eltérően, a rövidség kedvéért a csillagászok idesorolják a leptonokat is (azaz az elektronokat és a neutrínókat)), valamint fotonok révén is. A barionos anyag öt formában van jelen:  I.

II.

kompakt   objektumokban   (fehér   törpék,   neutroncsillagok   és   fekete   lyukak   – valamint ide értendők a hipotetikus, eddig soha meg nem figyelt kvarkcsillagokat is (az eddigi egyetlen erre utaló nyomot még vitatják, hogy valóban kvarkcsillagra utal­e)),  intersztelláris   (csillagközi)   anyagban   (amely   hideg   és   forró   gázt   és   port   jelent, amely rendszerint felhőkbe tömörül és pl. a Tejútrendszer tömegének 10%­át teszi ki), 

III.

IV.

V.

planetáris testekben (13 jupitertömegnél kisebb égitestek, amelyekben soha nem indul be természetes körülmények között termonukleáris fúziós folyamat) – ezeket számos alcsoportra osztják méret és egyéb tulajdonságok szerint, pl. nagybolygók, holdak, üstökösök, meteorok, kisbolygók, bolygóközi por, stb., barna törpék (13 és 80 jupitertömegű égitestek, amelyekben egyszer, mintegy 100 000 évig a deutérium égése folyik termonukleáris fúzió révén, de utána többet ilyen módon nem termelődik benne energia) – a planetáris testek és a csillagok közötti átmenetet képviselik, csillagok, amelyek tömege legalább 80 jupitertömeg (0,08 naptömeg), és bennük termonukleáris fúziók termelik az energiát, amelyet felszínükön elsugároznak.

Az Univerzumban az anyag legalapvetőbb szerveződési egysége a csillag. A csillagok a teret nem egyenletesen töltik ki, hanem galaxisokba szerveződnek. Egy tipikus galaxis több tízmilliárd – több százmilliárd csillagot tartalmaz (és emellett több­kevesebb intersztelláris anyagot, a csillagok körül planetáris testeket, a csillagok között pedig kompakt objektumokat és barna törpéket, tehát a barionos anyag döntő része a galaxisokban van jelen). A galaxis gravitációsan stabil képződmény, belőle csillagok rendszerint nem szöknek meg. A több 10­ 100 milliárd csillaga közül normális körülmények között csak egy­kettő szökik meg, ezek is a szupernóvarobbanások során kapott nagy kezdősebesség hatására. (ilyen szupernóva­robbanás átlagos galaxisban 30­50 évente van.) Más eset, ha galaxisok ütköznek, mert akkor össze is olvadhatnak, de ki is téphetnek egymásból csillagokat a szoros megközelítések folyamán. A galaxisok csoportokba szerveződnek, legismertebb példájuk a Lokális Galaxiscsoport, amelybe a mi Tejútrendszerünk, az Androméda­galaxis, a két Magellán­felhő, és még vagy 30 kisebb – nagyobb galaxis tartozik. Hasonló szép galaxiscsoport a Stephan­kvintett (a Stephan­ kvintettről egy szép fotót közöltünk a VEGA 64. számában).

Kölcsönható galaxisok: egy kis galaxiscsoport (M51 és kísérője, az NGC 5194.)  /Csizmadia Szilárd felvételéből készítette Pető Zsolt. A felvétel 2002. június 4/5­e éjszakáján készült R szűrővel, 3 perc expozíciós idővel az MTA KTM CSKI 60/90 cm­es Schmidt­távcsövével./

Abell 1958­ban publikálta az első galaxishalmaz­katalógust. Ez az ún. Abell­katalógus 4073 galaxishalmazt sorol fel. A galaxisok és galaxiscsoportok ugyanis több tucat vagy több száz galaxist tartalmazó halmazokba szerveződnek. Abell abban az évben azt az észrevételét is közölte, hogy a galaxishalmazok nem véletlenszerűen fordulnak elő az égbolton, hanem a galaxishalmazok közül sok egymáshoz számottevően közelebb vannak annál,  mintha csak véletlenszerűen oszlanának el az égbolton. Ezeket Abell galaxis­szuperhalmazoknak nevezte el,  így  felfedezőjüknek őt tekintjük. (Ugyanakkor Shapley már 1930­ban rámutatott, hogy egyes   helyeken   az   égbolton   igen   sok   galaxishalmaz   található.)   1961­ben   Abell   közölte   a galaxis­szuperhalmazok első katalógusát, amely 17 bejegyzést tartalmazott. A legközelebbi galaxis­szuperhalmaz a Virgo­galaxis­szuperhalmaz, amelyet még de Vaucouleurs fedezett fel 1956­ban és amelynek a mi Lokális Galaxiscsoportunk is a tagja. Egy másik igen neves csillagász, a szupernóvák elméletének megalkotója és neves kutatója (maga is nagyon sok SN­t fedezett fel), a neutroncsillagok egyik megjóslója, Franz Zwicky élesen tiltakozott az ellen, hogy a szuperhalmazokat valós képződménynek fogadjuk el. 1966­ ban Rudnocky­vel közösen Zwicky írt egy cikket a Zeitschrift für Astrophysik c. folyóiratba „On   the   non­existence   of   superclusters   of   galaxies”   („A   galaxis­szuperhalmazok nemlétezéséről”)   címmel.   Érdekes   módon   Zwicky   1938­ban,   majd   Rudnicky­vel   közösen 1966­ban   kifejlesztette  és  használta  a „halmazcella”  fogalmát,  amely egy  41 Mpc  méretű kockát   jelentett,   ha   abban   számos   galaxishalmaz   volt.   A   „halmazcella”   fogalma   tehát lényegében   megegyezik   Abell   galaxis­szuperhalmaz   kifejezésével.   Kalinkov   és   Kuneva bolgár   csillagászok   1995­ben   az   egész   Zwicky   –   Abell   vitát   a   galaxis­szuperhalmazok létezéséről   szemantikai   jellegűnek   minősítették   –   valószínűleg   pedig   arról   volt   szó,   hogy Zwicky magának akarta vindikálni a galaxishalmazok csoportosulásának felfedezését, mivel ő már 1938­ban használta a „halmazcella” kifejezést. Nehéz e vitában az elsőbbséget odaítélni – Zwicky csak 41 Mpc­nél kisebb kiterjedésű csoportosulásokat vizsgált és nem vette észre a cellák vizsgálatánál, hogy nem a méret számít a szuperhalmazok képződésénél – ugyanakkor nehéz megmondani, mit is tekinthetünk egy szuperhalmaznak. Az elsőbbség körüli vitát a csillagászattörténészekre   hagyjuk   annak   megjegyzésével,   hogy   a   „galaxis­szuperhalmaz” kifejezést először Abell használta és ez honosodott meg a csillagászatban. 1973­ban három tanulmány is bizonyította a szuperhalmazok létezését statisztikai alapon, később   még   négy   tanulmány   erősítette   meg   ezeket   a   következtetéseket   1974­1977­ben. Gregory és Thompson 1978­ban egy vitathatatlanul erős bizonyítékkal szolgáltak az Abell 1367/Coma­galaxis­szuperhalmazban   található   galaxisok   és   galaxishalmazok   fizikai összetartozásáról:   nemcsak   egy   irányban   látszanak,   de   vöröseltolódásuk   ismeretében kiszámolt   távolságuk   szerint   egy   viszonylag   kisméretű   gömbön   belül   is   vannak,   olyan szorosan   helyezkednek   el,   hogy   kétségtelenül   összetartoznak.   Másodjára   a   Perseus szuperhalmazról mutatta ki Gregory ezt munkatársaival 1981­ben, ugyancsak vöröseltolódás mérésekkel, majd később más szuperhalmazok esetén is sikerült igazolni, hogy nemcsak egy irányban látszó galaxishalmazok csoportosulásait látjuk, hanem ténylegesen össze is tartoznak a halmazok. Érdemes megjegyezni, hogy az Univerzum anyageloszlása homogén – legalább 100 Mpc­s méretskálán. Ez azt jelenti, hogy ha legalább 100 Mpc élhosszúságú kockát veszünk és a benne   található   anyag   sűrűségét   kiszámoljuk,   akkor   nem   találunk   már   különbséget   az Univerzumban aszerint, hogy hol választjuk ki ezeket a kockákat – mindegyikben ugyanannyi lesz az anyagsűrűség, ha ugyanabban az időpillanatban mérünk. Ha ennél kisebb kockákra

számoljuk   az   anyagsűrűséget,   akkor   már   eltéréseket   fogunk   tapasztalni.   Sokáig   úgy gondolják, hogy a galaxis­szuperhalmazok 40­100 Mpc­es kiterjedései jelentik az anyagnak azt a szerveződési egységét, amelyre nézve már homogénnek találjuk az Univerzumot. A nagyobb, kiterjedtebb és elsőként felfedezett galaxis­szuperhalmazokat általában annak a csillagképnek   vagy   csillagképeknek   a   nevével   nevezik   meg,   amelyben   vagy   amelyekben találhatók. A kisebbeket katalógusszámmal hivatkozzák. A   galaxis­szuperhalmazokat   a  ν  multiplicitással   (többszörösséggel)   szokás   jellemezni, amely megadja, hogy a szuperhalmazban hány darab galaxishalmaz található. Abell eredeti 1961­es munkájában az általa felfedezett 17 szuperhalmaz ν = 6 – 29 közötti multiplicitással   rendelkezett   (azaz   ezek   a   szuperhalmazok   6­tól   29­ig   terjedő   számú galaxishalmazt   tartalmaztak).   Rood   1976­ban   44   szuperhalmazt   katalogizált,   amelyeket galaxishalmaz­csoportoknak nevezett el ő, mert 44 halmazának multiplicitása csak ν = 2 – 7 volt.   Murray   1978­ban   21   szuperhalmaz   felfedezését   közölte,   ezek  multiplicitása   6   és   16 között volt. Karacsentsev és Scserbanovszkij ugyancsak 1978­ban megmutatták, hogy Abell galaxishalmaz­katalógusában 68 kettős és 21 hármas galaxishalmazt lehet találni (ezeket ν=2 ill. 3 multiplicitású szuperhalmaznak lehetne felfogni).

A Földtől 2 millió fényévre levő Abell 1689­es galaxishalmaz a HST felvételén

Ezek a listák azonban csak egy látszó, egymáshoz az égen közel eső galaxishalmazokat soroltak   fel.   Vajon   össze   is   tartoznak­e?   Ezt   úgy   lehet   eldönteni,   ha   a   listákon   szereplő szuperhalmazok tagjai vöröseltolódását megmérjük és ebből a távolságukra következtetünk. Ha   a   távolságok   egyeznek   (vagy   legfeljebb   annyira   különböznek,   hogy   attól   még   a galaxishalmazok egymásra gyakorolt gravitációs vonzóereje erősebb, mint a környezetüké és ezért összetartoznak), akkor fizikailag is egybetartozónak kell tekintenünk őket.

A Földtől 750 millió fényévre levő Abell 407 galaxishalmaz. Számos kisebb galaxis látszik a felvételen, a halmaz centrumában levő elliptikusok már készülnek összeolvadni, és ezeket az elliptikus galaxisokat egy kiterjedt hidrogénhaló veszi körül.  /Nagy Zsófia és Csizmadia Szilárd felvétele az MTA KTM CSKI 1m­es RCC teleszkópjával készült  2004. augusztus 28/29­én, VRI szűrőkkel és 3x5 perc expozíciós időkkel/

Thuan 1980­ban el is végzett egy ilyen jellegű, nagyon kiterjedt vizsgálatot és 17 fizikailag is összetartozó halmazt talált vöröseltolódás vizsgálataival. Abell   munkatársaival   1989­ben   újrapublikálta   a   híres   galaxishalmaz­katalógusát, kiegészítve   számos   újabban   felfedezett   galaxishalmaz­katalógussal.   Ezzel   lehetővé   vált   a teljes   égboltra   kiterjedő,   újabb   szuperhalmaz­katalógusok   készítése.   A   két   legfrissebb katalógust 1995­ben (Kalinkov és Kuneva), valamint 1997­ben Einasto vezetésével észt és spanyol csillagászok publikálták. Kalinkov   és   Kuneva   katalógusa   az   összes   galaxis­szuperhalmazt   felsorolja,   amelyek galaktikus szélessége nagyobb 40 foknál (b > |40°|) és 627 Mpc távolságon belül vannak. Ez z = 0,2­es vöröseltolódásig felel meg. A galaktikus szélesség kritérium azért kellett, mert ennél kisebb galaktikus szélességeknél a Tejútrendszer­béli anyag már annyi fényt nyel el, hogy a

kisebb vagy távolabbi galaxishalmazok fénye nem látható a csillagközi fényelnyelés jelensége miatt. Mindezen kritériumokkal együtt is 893 db fizikailag is összetartozó (tehát nem csak véletlenül   egy   irányban   látszó   halmazokból   álló)   galaxis­szuperhalmazt   találtak   –   egyik legérdekesebb   megállapításuk,   hogy   gyakran   csak   2   vagy   3   galaxishalmaz   alkot   egy szuperhalmazt.   Másik   eredményük,   hogy   átlagosan   2   milliomod   galaxis­szuperhalmaz található   köbmegaparszekenként.   (Ez   a   szerzőt   egy   egyszerű,   de   érdekes   becslés   tételére késztette.   Ha   a   Hubble   –állandóra   60   Mpc/km/sec­ot   vesszünk,   akkor   a   belátható világegyetem sugara jelenleg D = c / H (c=300 000 km/sec, a fénysebesség), azaz D = 5000 Mpc   távolságig   láthatnánk   el   elvileg.   Egy   ekkora   sugarú   gömb   térfogata   524   milliárd köbmegaparszek.   Ha   az   egész   belátható   Univerzumban   a   Kalinkov   és   Kuneva   által meghatározott   galaxis­szuperhalmaz   számsűrűség   igaz   lenne,   akkor   524   milliárd   x   2 milliomod  = kb. 1 millió  szuperhalmaz létezhet. A valóságban ennél valamivel kevesebb, hiszen   a   szuperhalmazok   kialakulásához   idő   is   kellett,   a   térbeli   számsűrűségük   időben változhatott és maga a Kalinkov­Kuneva féle számsűrűség becslés is tartalmazhat egy tízes faktor hibát – de azért még lehet felfedezni szuperhalmazokat!)

Egy magányos galaxis: az IC 342 spirálgalaxis.  /Csizmadia Szilárd és Kiss Péter felvétele az MTA KTM CSKI Schmidt teleszkópjával készült 2004. július 13/14­en. Egy 2 és egy 10 perces felvétel kombinációja

Az   1997­es   spanyol   és   észt   csillagászok   által   készített   katalógus   csak   z   =   0,12­es vöröseltolódásig teljes. Csak gazdag szuperhalmazokat tartalmaz, összesen 220 darabot. Ezek közül 90 az új felfedezés. Igen sok érdekes eredményeket tettek a galaxis­szuperhalmazokkal kapcsolatban, amelyeket érdemes ismertetni, mert az Univerzum szerkezetét illetően ezek az eredmények rendkívül fontosak.

Mindenekelőtt azt találták, hogy a galaxis­szuperhalmazok számsűrűsége függ a tőlünk mért távolságtól és a galaktikus szélességtől. A térbeli számsűrűséget D­vel jelöljük és úgy számítjuk,   hogy   adott   térfogatban   lévő   galaxis­szuperhalmazok   számát   osztjuk   a   térfogat nagyságával. Ha a tőlünk mért távolságot r­rel jelöljük, akkor D(r) = 1 – 0,5 (r / 564 Mpc)  törvény   szerint   változik   a   galaxis­szuperhalmazok   száma   (db/köbmegaparszek)   (az  564 Mpc   konstans   függ   a   Hubble­állandótól,   itt   H   =   60   km/sec/Mpc   értéket   használtunk.)   A galaktikus szélességtől (b) való függés pedig D(b) = 0,12 + 0,38 | sin b |  Ezt a második effektust könnyebb megmagyarázni. A mi Tejútrendszerünkben rengeteg por és gáz található, ami elnyeli a fényt (és el is vörösíti). E pornak és gáznak a mennyisége a galaktikus  fősíktól  távolabb menve kevesebb. Ezért magasabb galaktikus  szélességen több szuperhalmazt, sőt egyáltalán, több halmazt látunk, mert fényük könnyebben jut el a Földre – kevesebb Tejútrendszer­béli poron és gázon kell keresztülmennie. Az, hogy a szuperhalmazok számsűrűsége a tőlünk mért távolságtól függ, már érdekesebb, de nem fizikai eredetű, hanem kiválasztási effektus következménye. Minél távolabbra nézünk ugyanis, a galaxisok kisebbnek és halványabbnak látszanak, ezért egyre nehezebb felismerni a galaxishalmazokat és szuperhalmazokat – a jelenlegi eljárások és algoritmusok, amelyekkel a keresést végzik, erre a távolságeffektusra érzéketlenek. 1997   óta   tehát   már   ezt   a   két   észlelési   effektust   is   figyelembe   veszik,   amikor   a szuperhalmazokat és az Univerzumot vizsgálják. Einasto és munkatársai által 1997­ben elkészített bizonyos diagramokat. Ezek az ábrák – szerintük   –   világosan  mutatják,   hogy  a  galaxis­szuperhalmazok   rendszerint   hosszú   láncok mentén terülnek el. Ezek a szuperhalmazok tehát nem homogén módon oszlanak el a térben – ami   érdekes   kozmológiai   következtetésre   vezet.   Ha   a   szuperhalmazok   eloszlásából   sem tudunk az Univerzum homogenitására következtetni (hiszen nem homogénül, hanem hosszú láncolatokban foglalnak helyet a szuperhalmazok), akkor vajon az Univerzum homogén­e? Ha nem,   akkor   az   eddigi   elméleti   kozmológiai   vizsgálatokban   eddig   szigorúan   feltett   és megkövetelt homogenitás feltétele nem teljesül, tehát jelentős továbbfejlesztésekre szorulnak a kozmológiai elméletek… Természetesen további vizsgálatoknak kell megerősíteniük, hogy az   Einasto­ék   által   felfedezett   szuperhalmaz­koncentrációk   (szuperhalmazok   csoportjai) ténylegesen léteznek­e. Egy orosz csillagászok által az 1980­as évek elején végzett numerikus modelelzés azt mutatja, hogy nagyon kis kezdeti perturbációkból kialakulhat ilyen galaxis­ szuperhalmaz   szerkezet   –   ez   erős   elméleti   érv   amellett,   hogy   létezhet   ilyen   szuperhalma­ szerkezet. Elképzelhető tehát, hogy a szuperhalmazok csoportosulásai   (talán a hiperhalmaz nevet kapja majd?) az Univerzumban az anyag végső szerveződési egysége. Ezek   a   szuperhalmaz­láncolatoknak   a   fraktál­dimenziója   2.   Érdekes,   hogy   a   galaxis­ halmazok külső részeinek fraktál­dimenziója ugyancsak 2.

Tully   1986­os   és   1987­es   korai   munkáitól   kezdve   számos   tanulmány   (pl.   Tully   és munkatársai   1992­ben,   Einasto   és   Miller   1983­ban)   azt   mutatták,   hogy   létezik   egy szupergalaktikus sík, amelynek létezését végül 1997­ben Einasto­ék be is bizonyították. A szupergalaktikus síkba a Lokális Szuperhalmaz (más néven a Virgo­szuperhalmaz), a Coma­ szuperhalmaz, a Pisces­Cetus szuperhalmaz és a Shapley­féle szuperhalmazok tartoznak. A szupergalaktikus síkban lévő szuperhalmazok aggregátuma választja ketté az Északi és a Déli Lokális   szuperürességet.   (Ahol   azért   vannak   galaxisok   és   halmazok,   de   nagyon­nagyon kevesen.)   Tullyék   1992­ben   azt   is   megjegyezték,   hogy   a   legtöbb   szuperhalmaz­ konglomerátum merőleges a szupergalaktikus síkra és feltették, hogy az Univerzumban egy háromdimenziós   sakktáblának  megfelelően  oszlanak  el   a  galaxis­szuperhalmazok.  Ezt  egy 1997­es vizsgálat (Einasto­ék) nem támasztotta alá, csak azt, hogy a galaxis­szuperhalmazok láncokba  szerveződnek,  és   a   láncok  között   nagyon  is   üres   terek   találhatóak.  A   legjobban észlelhető  alakzat a szupergalaktikus  sík. Ebbe a következő szuperhalmazok tartalmaznak: Aquarius­Cetus,   Aquarius,   Aquarius   B,   Pisces­Cetus,   Horologium­Reticulum,   Sculptor, Fornax­Eridanus,   Caelum   szuperhalmazok   a   déli   égbolton.   Az   északi   égbolton   (itt   a galaktikus koordinátarendszerben kell a délit és az északit érteni!): Corona Borealis, Bootes, Hercules, Virgo­Coma, Vela, Leo, Leo A, Leo­Virgo, Bootes A. A Nagy Falhoz hasonlóan (amelyen   most   nem   a   kínai   verziót   értjük,   hanem   az   ugyancsak   sok   galaxisból   és galaxishalmazból álló galaxisokból álló ívet neveznek így) a szupergalaktikus sík is gazdag galaxis­szuperhalmazokból álló, egymást összekötő láncokból áll. Kraan és Korteweg 1995­ben felfedeztek egy galaxisokból álló láncot, amely a Shapley­ féle   szuperhalmazoktól   halad   a   Horologium­Reticulum   halmazig.   Ha   ez   a   lánc   valós képződmény, akkor ez a Déli Lokális Szuperüres terület határa és a szupergalaktikus síkkal párhuzamosan   köt   össze   más   szuperhalmazokat.   Érdekes   kérdés,   a   Déli   Lokális Szuperürességen túl mi van és hol… Érdemes   megjegyezni,   hogy   az   Ökörhajcsár   csillagképben   nemcsak   galaxishalmazok vannak, de azon túl egy hatalmas, galaxist alig tartalmazó üresség. Jelenleg a következőket lehet összességében a szuperhalmazok eloszlásáról elmondani: Vannak ν = 2 vagy 3 multiplicitású szegény, ennél gazdagabb közepes és ν > 8 gazdag galaxis­szuperhalmazok.   A   mintegy   500­600   Mpc­n   belüli   gazdag   szuperhalmazok 2/3­a   a   szupergalaktikus   síkban   foglal   helyet,   amelyet   a   Dél   és   az   északi   Lokális Szuperüresség   vesz   körül.   A   szuperürességekben   jóval,   de   jóval   kevesebb   galaxis, galaxishalmaz és szuperhalmaz található, mint a szupergalaktikus síkban. 2.) A  galaxishalmazok és szuperhalmazok egymástól 120 x (H/100 Mpc/km/sec) Mpc távolságban   találhatók   átlagosan.   (A   pontos   távolság   a   Hubble­állandó   pontos értékétől függ, amely ma még vitatott. Ha H=60 km/sec/Mpc, akkor ez az átlagos távolság 72 Mpc, ahogy azt a fenti összefüggésbe helyettesítve látjuk.) 3.) A gazdag szuperhalmazok falakba és láncokba rendeződnek. 4.) Az „üres” területek sem üresek, de jóval kevesebb ott a galaxis, mint a falakban és láncokban.   A   gazdagabb   (szuper)halmazok   inkább   a   láncokban   és   a   falakban fordulnak elő, a szegényebbek az üres területeken, de még ott is falakba és láncokba szerveződnek. 1.)

5.)

A   galaxishalmazok   átlagos   sűrűsége   mintegy   3   x   10­5  köbmegaparszekenként,   a szuperhalmazoké 2 milliomod köbmegaparszekenként – ezek a számok legalább egy 10­es faktor hibát még hordozhatnak magukban.

A   szuperhalmazok   kutatása   a   jövőben   könnyebb   és   nehezebb   is   lesz.   Könnyebb,   mert nemsokára  nyilvánosságra hozzák a Sloan Digital Sky Survey (SDSS) eredményét, amely egymillió   galaxis   pontos   spektroszkópiai   vöröseltolodás   mérését,   és   mintegy   100   millió galaxis jóval pontatlanabb, de statisztikusan használható becsült vöröseltolódás értékét, meg ezek égi pozícióit fogja tartalmazni. Kár, hogy az SDSS csak egy 30° széles sávban méri fel az   eget   –   a   szuperhalmazok   nagyobb   struktúrái   ennél   kiterjedtebb,   így   az   SDSS   csak korlátozottan használható a szuperhalmazok eloszlásának céljaira. Ma még nagyon keveset tudni a szuperhalmazokon belüli fejlődésről, hogyan és mennyit ütköznek benne a galaxishalmazok (a galaxisok halmazon belüli ütközése megszokott dolog, számítógépes modellezésük jórészt – ha nem is mindig – megmagyarázza a megfigyelhető struktúrákat és jellegzetességeket), hogyan változik a benne lévő anyag tömege és a halmazok száma. Miért alakultak ki a falak és miért különböző sűrűségűek? Miért és mi hozta létre a jelenleg   megfigyelhető   eloszlást?   Ezek   a   vizsgálatok   egyaránt   igényelnek   megfigyelő kozmológiát (nagy távcsövekkel és sokféle hullámhosszon) azok kitartó, gondos, precíz és mértéktartó   elemzésével   együtt,   valamint   nagyon   bonyolult   és   igencsak   számítógépidő­ igényes modellezéseket. A jövő csillagászgenerációinak lesz még feladatuk… 

VEGA A Vega Csillagászati Egyesület lapja Alapítva 1991­ben XIV. évf. 3. (69.) szám Szerkesztik: Bedő Veronika Csizmadia Szilárd Csizmadia Ákos Kiadja a Vega Csillagászati Egyesület Postacím: 8900 Zalaegerszeg, Berzsenyi u. 8. Telefon: 70/283­57­52 E­mail: [email protected] Honlap: www.vcse.hu (Webmester: Srágli Attila)