Várnai Péter: Egyéni lelkigyakorlat
2016. Szent János evangélista vezetésével
I/1. Elmélkedés: Isten igazsága hív és vonz Minden kapcsolatom, az Istennel megélt kapcsolatom is hívással kezdődik. Hív-vonz a szeretet, az igazság utáni vágy, és vonz az Isten is. „Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya nem adja meg neki.” (Jn 6,65. 6,44). A közöttünk élt Jézus személye egyértelmű képe az örök Istennek. Mint egyszülött fiú itt élt közöttünk. Halála és feltámadása után a hit útját ajándékozta, hogy kapcsolatba kerüljünk vele. „Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött.” (Jn 6,29). Mindebből következik, hogy Isten akarata és jelenléte úgy ismerhető fel, hogy Krisztust követjük (Jn 6,30). A minket körülvevő világ egyik nyomorúsága az, hogy nem válaszol a hívásra, vagy ha válaszol, a kialakuló párbeszédet nem érzi kötelező érvényűnek. Túltáplálva és túlfogyasztva mégis éhezik. Pedig a Krisztussal való táplálkozás valódi eledellel tölt be (Jn 4,34). Ha meg is hívja Jézust tanítványaival együtt – azaz elfogadja a történelem részeként a názáreti rabbit, valamint a kulturális kereszténységet –, nem gondol előre és engedi, hogy a boldogságnak és az üdvösségnek a boroskancsói kifogyjanak. Imádság helyett töpreng, közösség helyett társaságot keres, igazság helyett érdekességre vágyik, a szépség vágya helyett megelégszik az izgalommal. Nem csodálnivaló, ha gyengül az Istentől jövő hívás vonzereje és azt egy evilági örömszerzés váltja fel. Kérdések: 1. Tudatosítom-e az Isten mindenkor megnyilvánuló vonzását az igazra és a jóra? 2. Tudok-e különbséget tenni az isteni parancsok és a világ hétköznapi értékei között? 3. Szórakozásomban, kulturális tevékenységemben miként adok helyet a Krisztussal való töltekezésnek? I/2. Elmélkedés: Egyik válaszom: a Krisztussal megélt élet Sok értékrendű – pluralista – világunkban a kereszténység csak egy lehetőség a sok közül. A lelkiismeret szabadságát csak a hitében érett ember képes elhordozni, mindenki más számára a szabadosság bilincsét
eredményezi. A jól nevelt lelkiismeretben felismerhetjük Isten szavát, amelyet kötelező követnünk. Ehhez azonban állandó szabályozásra és karbantartásra van szüksége. A XX. sz.-i művészet két jeles alakja csak annyit tudott reagálni a krisztusi jelenlétre, hogy „szép jelkép” (Kosztolányi), ill. „érthetetlen jelenség, akit a tanítványai birkaként követnek” (Kondor Béla). A XII. századig az európai ember számára egy tengelyre volt felfűzve a hit, a közösség, a kultúra és a társadalom. A román kori erődtemplomok (Ják, Nagybörzsöny) építői Isten mindenütt jelenlévő oltalmát és segítségét keresték-építették. A kontinens megújításának élén álló X. századi bencések pedig a hit és az imádság alapján fogalmazták újra a kultúrát. Kultúra alatt pedig a földműveléstől kezdve (agrikultúra) a legmagasabb rendű műveltség elemeit (az egyetemek hét szabad művészete) értették. Elmondhatjuk, hogy a reneszánsz fellépéséig a hit Krisztusa volt minden a mindenben. A városlakók gótikus épületei és katedrálisai mind-mind Isten dicsőségét és fenségét jelentették. A gótika-skolasztika emberének eszébe nem jutott volna Istent lehúzni a maga szintjére vagy az isteni paranccsal szemben álló törvényeket hozni. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,9). „Én vagyok a világ világossága. Higgyetek a világosságba, hogy a világosság fiai legyetek.” (Jn 12,36). „Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,24). Kérdések: 1. Törekszem-e csak olyan kulturális javakban részesülni, amit meg is tudok imádkozni és feltétlen javamra válik? 2. Igyekszem-e alakítani és formálni a lelkiismeretemet? 3. Ha nem is tűröm el a bűn sötétségét magamban, törekszem-e megszüntetni a félhomályokat, a lazaságot, engedékenységet? II/1. Elmélkedés: A lelki élet = élet a Szentlélekben Megesik, hogy szívesen beszélgetünk lelki dolgokról, belső élményeinkről. Ha kellően bizalmi a légkör, őszintén megosztjuk a tapasztalatainkat. De vajon összefüggésben látjuk-e e beszélgetések során, hogy a Szentlélek a kezdeményező, a Szentlélek tart rajta a nyomon, mint a sífutót, és Ő vezet az igazság felé? A lelki olvasmányaimban hajlandó vagyok-e befogadni mások megélt Isten-tapasztalatát? Hiszen a lelki élet annyit jelent, mint a legbensőm élete és növekedése a Szentlélek áramkörére
csatlakoztatva. A lélek élete a Szentlélek nélkül: kiszáradt taplógomba. Az a tapasztalat különböztet meg a világtól, hogy folyamatosan kapcsolatban vagyok Vele. „Az Igazság Lelke, akit a világ nem kap meg, aki az Atyától származik.” (Jn 14,17. 15,26). Ha visszatekintek fiatal éveimre, a sok hiba és bűn mellett a mulasztásaim az igazán nyomasztóak: amit megtehettem volna, de elszalasztottam, ellustálkodtam. A Szentlélek ajándékai közül leginkább az erő és a bölcsesség lelkére volt a szükségem. Mint egy turistaúton két jó jelzőtábla, úgy igazította el és tartotta meg életemet a helyes úton. A magam vagy a mások bölcsességét, csak a Szentlélek erejével tudtam hasznosítani. Ugyancsak adagolva szülte meg a felismerést, hogy helye van a félelemnek. Ahogy Isten féltő szeretettel szeret, úgy nekem is jogom van aggódni a kettőnk kapcsolatáért. Mi lesz, ha elengedem a kezed? Mi lesz, ha profán lesz a jelenléted és nem veszlek észre. „Ítélkezni jöttem erre a világra!” (Jn 9,39) Jöjj Szentlélek, éltesd jelenléted forró parazsát, és tedd tüzessé lelkemet! Kérdések: 1. Növekszik-e bennem az az élet, amelyet az Eukarisztia táplál bennem? (vö.: Jn 6,53) 2. Tudom-e a szentmise igeliturgiáját a lelki életem egyik alapjaként kezelni hétről-hétre? (vö.: Jn 6,63) 3. Felismerem-e a világ hazug értékeit: a test kívánságát, a szemek kívánságát és az élet gőgjét? (vö.: 1Ján 2,16) II/2. Elmélkedés: Hivatásom: szeretettel megélni az igazságot Két, látszólag távoli terület kulcsfogalma jelenik meg. A szeretet mintha az érzelmeknek a bensőséges kifejeződése lenne, aminek nem sok köze van a – kissé jogi ízű – igazsághoz. Pedig mindkettő Isten legsajátosabb tulajdonsága, amivel közli és bemutatja magát. A szív és az értelem kapuin keresztül a maga legmélyéből ad bepillantást. E két alapérték összekapcsolásából hiányzik a kétértelműség és a homály. „Szeress és tégy, amit akarsz!” – tanítja Szent Ágoston. De az szeretet legyen! Olyan szeretet Isten és a másik ember felé, amely, lángol és mindent felperzsel! Ne legyen benne önzés! Léptéke csak Krisztus áldozatos szeretetéhez legyen mérhető, Aki a halálig menően szeretett! Nem tartott meg magának semmit, nem
kereste a maga javát, mindent eltűrt, mindent elviselt (vö.:1Kor 13,7). Csak egy ilyen szeretet megélése után tehetek a másik javáért. „Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyetek! Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én.” (Jn 14,12.15) A szeretet és az igazság egy másik kapcsolatát pedig Isten parancsainak követése tárja fel. A Megváltó nem javaslatokat tesz, nem ötletbörzét tart, hanem a szeretet etalonjaként parancsai teljesítését szabja. „Aki parancsaimat ismeri és megtartja, az szeret engem. Atyám is szeretni fogja őt.” (Jn 14,21) Kérdések: 1. Korunk elvi-nyelvi zűrzavarában törekszem-e az igazságot megismerni? 2. Jó helyen, hiteles embereknél és megbízható forrásoknál keresem-e az igazságot? 3. Szeretetből fakadó tetteimet tudom-e Jézus áldozatához mérni, vagy megrekedek az érzelmek és hangulatok szintjén? 4. Fontosabb-e számomra a szeretet az igazságnál? III/1. Elmélkedés: Személyek és dolgok helyes viszonya Ha az Úr tíz parancsolatát, mint az életet megalapozó és körülölelő gyűjteményt látjuk, akkor is nehezen világlik ki, hogy nem a dolgoknak, nem a viszonyoknak, hanem a személyeknek van elsődlegessége. Különösen az első három parancs – ami nagyon Isten személyére irányul – elfelejtésével könnyű a dolgokat, a tennivalót, az eseményeket az első helyre tenni. Pedig az Ószövetségben számtalanszor elhangzik az indoklás: „mert én vagyok az Úr!”. A Krisztust követő ember – miközben elfogad segítő parancsokat, rendeleteket maga körül – egy személyes kapcsolat világában él. Krisztus és én, ill. Krisztus és mi. A Szent János által bemutatott Krisztus személyes jelenléte számtalan helyen fölismerhető: „Én vagyok …” az élet kenyere, az út, az ajtó, a világ világossága. Vagyis minden kapcsolatomban és dolgomban az Ő személyes jelenlétét kell elfogadni. Ő mindenben benne van, és nélküle nincsen semmi. Mégpedig mindent megelőzően van benne. A munkám, a feladataim ellátása megköveteli, hogy túllássak azok keretein és ne felejtsem el, hogy mindezek csak eszközök. A cél magának Krisztusnak az első helyre helyezése, szolgálata és szeretete.
Annak érdekében, hogy Krisztus legyen valóban az első szükségesek a konkrétumok is. Nem elégedhetek meg általánosságokkal! Erre valók a parancsok, a törvények, a szabályok. Ezek nemhogy korlátozzák, hanem elősegítik a rendet és a szeretetet. Isten Lelke úgy a szeretet Lelke, hogy szereti a rendezettséget és elő is segíti annak megvalósulását. Kérdések: 1. Isten személyes valóság nekem? 2. Kicsoda, micsoda van az értékeim csúcsán? 3. Igyekszem megismerni a tízparancsolat mellett az Egyház szabályait és parancsait is? III/2. Elmélkedés: Másik válaszom: Isten dicsőítése Időről-időre megkérdezem: Hogy kerültem Veled kapcsolatba? Miért pont akkor és úgy adtam választ meghívásodra? Ezt a területet a „megélt élet” témaköre fedi le. Ebben minden kapcsolatom, viselkedésem és külsőbelső gesztusom a válasz egy részét képezi. Mondhatnám úgy is, hogy ez a megtérés látható része. De létezik egy mélyebb réteg is, ahol az én kikerül a középpontból és a „Te” kerül oda. Itt a tetteket, a hasznosságot felváltja az Isten léte. Amikor nem magam miatt vagyok kapcsolatban Veled, hanem egyedül Érted. Ennek a területnek az imádságai a dicsőítés, amelyet a csend hangszerel. Örülök, hogy vagy, áldalak, hogy létezel, és már nem magamra figyelek, hanem Rád. A „mit tegyek?” helyett a „ki vagy Te?” kérdés kerül a középpontba. A szentmise már nem csak a közösség összejövetele lesz, hanem tanító és tápláló jelenléted csendes ünnepe. Az oltár felé meghajlásom, térdhajtásom belsőből fakad, mert Neked hódol. Ahogy belülről alacsonyodom önmagam fele magasságává, úgy fedezem fel, hogy Te vagy az Úr. A golgotai kereszt már nem a felháborodásnak vagy a gyűlöletnek a jele, mert Isten atyai szeretetének bizonyosságává növekszik. Ezen a ponton a rózsafüzér keresztjét érintő ujjaim, a feszület elé odatérdelésem csak a második helyet foglalja az isteni lét és a szeretet mögött. Példaképeink: Izajás meghívása (Iz 6,3), az angyalok dicsőítése (Lk 2,14) Kérdések: 1. A keresztény lét öröme megelőzi a keresztény tevékenységeimet?
2. Igyekszem-e Istent csak önmagáért és nem az ajándékaiért szeretni? IV/1. Elmélkedés: Részleges összegző elmélkedés 1. Az elmúlt három nap során milyen felismerésekkel ajándékozott meg a Szentlélek? 2. Hol találtam olyan témát vagy területet, amivel még soha nem foglalkoztam? 3. Elmélkedéseim során Isten vagy én voltam inkább a középpontban? 4. Mikor tapasztaltam meg örömöt, vigasztalást, szomorúságot, hálát, levertséget, szárazságot? Tudatosítottam-e ezeket a tapasztalatokat? IV/2. Elmélkedés: Imádságom – Folyamatos válasz és kapcsolat Krisztus által a Szentlélekben az Atyához Azon kapom magam az egyéni imádságban és a liturgiában is, hogy szövegfelmondás lesz. Ajkam mozog, hang hallatszik, de a szívem hideg, az agyam pedig mozdulatlan marad. Ahogy Jézus készül a megváltás beteljesítésére – ami egyben emberi drámájának a csúcspontja is lesz – úgy válik egyre szorosabbra a kapcsolat az Atyával. Ez a kapcsolat feltárja gyenge bűnös mivoltomat, küldetésem lényegét és magát az emberi hivatásomat is (Jn 15). Egyre világosabbá válik, hogy a magam akaratát keresem, vagy Istenére vagyok kíváncsi? Magam szabok törvényt, vagy engedelmeskedem? (vö.: Jn 13,34k ) Már az imádságaim kezdetén a megszólításban is kiviláglik kettőnk viszonya: „Én igaz Atyám!” (Jn 17,25 ). Szükséges ez a figyelmeztetés, hogy elkerüljem a haveri szinten való párbeszédet vagy a másik végletet a „kettőnk világának nincs köze egymáshoz” elérhetetlenségét. Ha Jézussal együtt felismerem: „én vagyok”, akkor az Ő képmását magamra véve tényleg egyre jobban hasonlítok Rá. Kizárólag ebben az esetben van létjogosultsága az én-nel kezdődő mondatoknak. Az imádságban Ő bevon a Szentháromság közösségébe, és én igyekszem Őt magamra venni. Ebben a folyamatban nem kell félni attól, hogy a világ értékeit szembeállítva lássam meg az isteni értékeket. Ez a krisztusi radikalitás. A világ világ, az Isten Isten. E két valóság szigorú hierarchiában van, nem pedig egy szétválaszthatatlan keverék. Az imádságban így kerülöm el a szinkretizmust. (minden mindennel egy és minden mindegy).
Te Isten vagy, én ember vagyok, Krisztus pedig egészen Istenember. (Jn 12, 44.49) Egyedül és kizárólagosan Ő a kapcsolat Isten és ember között. Kérdések: 1. Képes vagyok-e Isten meghívására szavakkal és tettekkel válaszolni? 2. Az imádságban nem foglalkozom-e túl sokat önmagammal? 3. Mielőtt imádkoznék, hívom, kérem-e a Szentlelket, mint kezdeményezőt és mint bennem megszólalót? V/1. Elmélkedés: A szentmise szolgáló szeretetem forrása Mindig csodálkoztam azokon, akik elmaradtak a szentmiséről, és felhagynak a templomba járással. Eleinte elkésnek, ácsorognak a bejáratnál. Aztán már csak nagy ünnepeken jönnek, később már akkor sem érnek rá. Elmaradt a gyónásuk, évek óta nem áldoznak. Nem gyűlölködnek, talán az okát sem tudják, de nem jönnek. Miért? A hívő közösség megtartó erején túl mit tudok felmutatni, mit tudok átadni a mise értékeiből? Lehet esztétikai élmény, az értelmem megszólítója, a megszokás megtartó ereje, a régmúltban emléke. Volt idő, amikor nehezen ejtettük ki a „kötelező” szót a misével kapcsolatban. Pedig az Egyház közössége is megköveteli a kötelező és a tilos kategóriákat. (vö.: Jn 15,12.14) Mintha idejét múlt lenne a „misét hallgatni” a „misén részt venni”-vel szemben! Mintha az értelmet háttérbe szoríthatná az élmény és a hangulat. Sok protestáns elemet beengedve akkor jó a mise, ha jó a beszéd, szimpatikus a prédikátor, kedvemre való a zene, ízlésem szerinti a templom. A kereszt jelétől a kereszt jeléig. Dráma és nem show műsor. Mindnek előtt Krisztus jelenlétének ünnepe. A tanító Krisztus, az önmagát felajánló Krisztus, az önmagát feláldozó Krisztus, az imádkozó Krisztus, és a feltámadással az Atyát dicsőítő Krisztus megjelenése. Több és más, mint a szimbólumok. Valóságos jelenlét, amit a hit titka tár fel. Profán elemek is vannak benne, de alapvetően a Szent Isten előtti szent cselekmény. A Krisztust megjelenítő elemek közül a pap személye a legsajátosabb, mert nem csupán felidézi, hanem képmásként meg is jeleníti (alter Christus) az Urat. A szentmise mindenekelőtt áldozat – Krisztus áldozatának megújítása. Egyszerre tárulkozik fel benne a nagycsütörtöki utolsó vacsora, a nagypénteki Golgota és Húsvét üres sírja. A valaha templomba járók majd elmaradók – és mi magunk – megértettünk ezeket a kapcsolatokat?
Kérdések: 1. A vasárnapi szentmiséim ünnepélyesen személyesek-e? 2. Meg tud rendülni az értelmem a szent misztériumával találkozva? 3. Igyekszem-e minden miséből hazavinni egy igazságot? V/2. Elmélkedés: A Szentlélek lepecsételt, megerősített és folyamatosan éltet Valamennyi szentség kiszolgáltatatásakor döntő szerepe van a Szentléleknek. A püspök vagy a pap kézföltétellel jelzi a Szentlélek kiáradását. A kegyelem a szent cselekményt megelőzően már elindul és már a szándékban kifejti a hatását. Őt nem lehet megelőzni vagy fölülmúlni. Lepecsétel a keresztség kiszolgáltatásakor, úgy, hogy mintegy oklevelet lefoglal és hitelessé tesz. A Neki való lefoglaltságot domborítja ki a bérmálásban. Ugyancsak a Szentlélek ereje működik közre a szentmise adományainak átváltoztatása előtt (ezért ezt csak felszentelt pap és püspök végzi). A Szentlélek működik a laikus férfit pappá szentelő püspök kézfeltétele által. Az Ő gyógyító, erősítő kegyelme árad a bűnbocsánatban és a betegek szentségében. Házasok számára is a Szentlélek teszi világossá összetartozásukat, és az Ő erejében kovácsolódik eggyé szívük hűségben és szeretetben. (vö.: Jn 14,21) A II/1. elmélkedésben azt mondtuk Róla, hogy az igazság lelke. Ugyanakkor állíthatjuk, hogy a meglepetések, a csodálkozás és a kiszámíthatatlanság lelke is. (Jn 16,13) Lehet mindez azért, mert Isten szentháromságos belső titkát közvetíti és abba von bele. (vö.: Jn 17,21-23) A szavak a szentségekben nemcsak különlegesek, hanem a Szentlélek erejét is közvetítik. „A szó, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, Aki küldött engem.” (Jn 14,24) Valóságos csoda, hogy Jézus szavait a szentségekben kétezer év óta nem csak megőrizte, hanem ugyanabban az értelemben, egyre jobban megértve azok jelentését adja tovább. Megkeresztellek téged. Ez az én testem. Feloldozlak téged bűneidtől. Kérdések: 1. Gondolok-e néha arra, hogy megkeresztelt és megbérmált ember vagyok? 2. El tudok-e csodálkozni, hogy a köznapi jelek és anyagok képesek közvetíteni Isten szentségét? 3. Hogyan tudnék lépni a magán vallásosságból a szentségek Egyházban megünnepelt közösségi formája felé?
