MESÉS KINCSVADÁSZAT V-VI. osztály Nem mindennapi kincseket ajánlunk az arra érdemeseknek. Meseországtól északra, a Balti-tenger partján rejtőzködnek, de a pontos lelőhelyüket csak az újabb feladatsor megoldásával találhatjátok meg. Segítségül annyit mondunk el elöljáróban, hogy tovább folytatódik a világjáró körutunk, s ezúttal is érdekes vidék, ahová irányítunk. Az előző feladatsorban összegyűjtött hamuba’ sült pogácsákra bizony szükség lesz, jól tette, aki megtartotta. Üres kézzel mi sem ereszthetünk útnak. Kaptok tőlünk útitársnak 4+1 mesét, s egy kosarat is, hogy legyen, ahová gyűjteni a kincseket. A meséket, mint eddig is, az igazgatói irodában, vagy az iskola honlapján találjátok, a kosarat magatoknak kell megszereznetek. Valami ehhez hasonlóra gondoltunk:
Várjuk az útra kész, bátor jelentkezőket, és a megoldott feladatsort legkésőbb 2016. március 31-ig.
Az okos fiú - finn népmese Volt egyszer egy fiú, aki arról volt híres, hogy nagyon okos. A király is hallott róla, s egyszer el is ment, hogy megnézze a fiút. A fiú egy rozoga viskóban lakott a szüleivel együtt, ennek a kis viskónak még lépcsője sem volt. A király a nyitott ajtóhoz lovagolt - a ló feje benn volt a lakószobában. A király nem szállt le a lóról, hanem lehajolt, és bekukucskált: – Van itt valaki?! – kérdezett be az ablakon. – Egy lófej és másfél ember! – válaszolta a fiú. – Hol van az apád? – érdeklődött a király. – Elment, hogy sokat kérjen a kevésből. –, jött a válasz. – Hát az anyád hol van? – kérdezte erre a király. – Éppen azt a kenyeret dagasztja, amit a múlt évben ettünk meg! – Hol van a bátyád? –kérdezősködött tovább a király. – Elment madarászni. Ha madarat fog, az erdőben hagyja, amit nem fogott meg, azt hazahozza. – válaszolt a fiú. – És a húgod? Ő merre van? – Éppen most siratja azt, amin a múlt évben nevetett. – jött az újabb, talányos válasz. – Eljössz a palotámba, és megmagyarázod a szavaid értelmét. De nem jössz gyalog, sem pedig lóháton, és ha a palotámba érkezel, nem leszel sem künn, sem benn! – mérgelődött meg a király, s adta parancsba a fiúnak. A fiú reggel mindjárt napkelte után elment a királyi palotába. Egy bakkecskén lovagolt: egyik lába a kecske hátán, a másik az árok szélét súrolta. Mikor a palotába érkezett, megállt a küszöbön, s onnan magyarázta meg szavai értelmét: – Mikor az apám sokat kért a kevésből, éppen a rozsot vetette el. Mikor anyám a múlt évben megevett kenyeret dagasztotta, akkor éppen kenyeret sütött, hogy megadhassa a tavaly kölcsönkért kenyereket. Mikor a bátyám madarászott, egy dombon a haját fésülte, a kihullott hajszál ottmaradt, a többit hazahozta a fején. A húgom, aki megsiratta azt, amin a múlt évben nevetett, gyermekágyban feküdt a szaunában. – Jól van, fiam! –, enyhült meg a király haragja. – Most pedig adj fel az udvar népének olyan találós kérdést, amit senki sem tud megfejteni! – A király hallja, de csak ritkán látja, a paraszt mindennap látja, Isten soha sem látja. – vágta rá a fiú gondolkodás nélkül válaszul a fejtörő kérdést.. – Na hát... ez mi lehet? –gondolkodott a király, s az egész udvar, de senki sem tudott választ adni a csalafinta kérdésre. Végül nem maradt más megoldás, így kérte a fiút a király: – Mondjad a megoldást, fiam!
– A király minduntalan hallja, hogy mit beszélnek a hozzá hasonlókról, vagyis a királyokról, de ritkán látja őket. A paraszt mindennap lát parasztembert, de Isten sohasem lát magához hasonlót! – válaszolt a fiú. – Jól van, fiam. Hát aztán tudsz-e nekünk olyan jótanácsot adni, aminek minden körülmények közt hasznát vesszük? – kérdezte a király. – Legelőbb is megpróbálom: akármihez kezdesz, gondold meg előbb, hogy mi lesz a következménye! – hangzott el a fiú jótanácsa. A király elrendelte, hogy ezt a tanácsot írják fel mindenre, ami csak a palotában található. Egy idő múlva király megbetegedett. Az orvosok elrendelték, hogy eret vágnak rajta: a rossz vér kifolyik, jó vér jön helyébe. Csakhogy az udvari emberek között voltak olyanok is, akik szerették volna, ha meghal a király, és találtak egy orvost, akit rávehettek arra, hogy mérgezett vastűt szúrjon az érbe. Az orvos már kezdeni akarta a munkáját, kezébe vette a tálat, hogy abba eressze a király vérét, de ekkor elolvasta a tálon lévő írást: "Akármihez kezdesz, gondold meg előbb, hogy mi lesz a következménye". Az orvos elolvasta a fölírást, és nem csinált semmit. Másnap a király magyarázatot kívánt az orvostól, hogy miért halasztotta el az érvágást. Az orvos mindent bevallott, és a király csak akkor értette meg igazán, hogy milyen bölcs tanácsot adott neki a fiú. Azon nyomban kinevezte a királyi udvar legfőbb hivatalnokának.
A pók meg a légy – lett mese Réges-régen nagyon nehéz volt az ember élete, mert nem tudott tüzet csiholni. Amint a nap lenyugodott, a földön sötét és hideg lett. Az emberek ugyan tudták, hogy a pokol térségeiben van elég tűz, de oda senki sem merészkedett. Abban az időben csak egyetlen király uralkodott az egész világon. Akkora hatalma volt, hogy nem csak az emberek fogadtak neki szót, de a vadak és a rovarok is, egyáltalán: a földkerekség minden élőlénye. Egy nap a király kihirdette, hogy gazdagon megjutalmazza azt, aki leereszkedik a pokolba és tüzet hoz onnan. Sokan próbálkoztak, de senki sem járt szerencsével: tüzet nem hozott senki. A király nem csüggedt, tovább biztatott. Összehívta tanácsadóit, és megparancsolta nekik, hogy még csábítóbb jutalmat eszeljenek ki a hős számára, aki tüzet hoz az embereknek. Sokáig tanácskoztak a tanácsadók, végül is a következő határozatot hozták: Aki tüzet hoz a földre, olyan jutalomban részesül, hogy odaülhet bármikor bárki asztalához. Mentek is a követek, és megvitték a hírt nemcsak az embereknek, de a vadaknak, a madaraknak és a rovaroknak is. Újból sokan próbálkoztak a veszélyes úttal, de minden hiába. Abból a mélységes-mélyből senki nem tudott tüzet felhozni. Tudomást szerzett a hírről a pók is. Azonnal munkához látott: kezdte fonni fonalát, amelyiken majd leereszkedik a pokol térségeibe. Amikor aztán elkészült vele, nem szólt senkinek egy szót sem, hanem útnak indult. Oda is ért szerencsésen a pokolba vezető szakadék széléhez. Fonalát erősen odakötözte
egy tölgyfa kiálló gyökeréhez és már ereszkedett is rajta lefelé, egészen a pokol fenekére. Megragadott egy égő zsarátnokot, s már igyekezett is felfelé a fonalon. Szerencsésen fel is jutott a tűzzel a földre. Bár elsőosztályú mászó volt a pók, mégis csak nagyon kimerült, míg olyan mélységből fölhozta a tüzet. Amikor aztán felért, érezte, hogy meg kell pihennie, hogy szundítania kell egyet. Letette maga mellé a zsarátnokot, és lehevert. Csakhogy annyira fáradt volt szegény, hogy mélységes álomba zuhant. Már megvirradt, az emberek már hajtották ki az állatokat a legelőre, de a pók még mindig aludt. A légy is felébredt, zümmögve szálldosott erre-arra. Egyszer csak valami szokatlan szag csapta meg az orrát. Röptében körültekingetett, egyszerre meglátta az alvó pókot, mellette az égő tüzet! Mindjárt kitalálta, hogy a pók meghozta a pokolból a tüzet. Azt gondolta: Tudja is az ilyen hétalvó, hogyan kell bánni a tűzzel? Addig alszik itt, míg a tűz majd egészen elhamvad. Elviszem inkább én a királynak, engem úgyis jobban megillet a jutalom! – Itt a tűz, uralkodóm! A pokolból hoztam, életem kockáztatása árán! – mondta büszkén a királynak. Nagyon megörült a király. Azonnal elrendelte, hogy a légy tiszteletére gazdag vendégséget csapjanak, és még aznap átadott neki egy írást, amelyen ez állt: "A tűz megszerzése fejében odaülhet ezen túl a légy bármely asztalhoz. Ez a joga örökös!" A pók csak alkonyatkor ébredt fel. Körülnézett – hová lett a zsarátnoka? Szaladt ide, szaladt oda, kereste, hiába. Mindenki kinevette. Megbolondult tán? Hiszen már mindenki tudja, hogy a tüzet a légy hozta, méghozzá élete kockáztatása árán! Amikor ezt a pók meghallotta, csakugyan majdnem megzavarodott. Tele torokkal kiabálta: – A légy tolvaj! A légy tolvaj! Ellopta a tüzemet! Hiszen én hoztam a pokolból a zsarátnokot! Engem illet a királyi jutalom! Sokan el is hitték a póknak, de hát mit tehettek? Most már késő, hiszen a légy már írást is kapott hőstettéről! Ez még jobban elkeserítette a pókot. Kifulladva, botladozva érkezett a király elé, hogy elmondja neki, hogyan lopta meg őt a légy. A légy ott ült a király jobbján, a legelőkelőbb helyen. – Hazudik a pók, mint a vízfolyás! – mondta. – Talán látta valaki, hogy hozza a tüzet? Senki a világon! A király igazságot akart köztük teremteni. Felkérte a pókot, hogy terjessze elő bizonyítékait. A pók azt állította, hogy a fonál, amelyen a pokolba ereszkedett, még bizonyára ott lóg a szakadékban. Odamentek hát a király szolgái, de bizony a fonalat nem találták. Valószínűleg kigyulladt a zsarátnoktól, amikor a pók felfelé mászott vele. Nem tudta a pók bebizonyítani az igazát. Hazafelé menet megátkozta a legyet, és bosszút fogadott egész nemzetsége ellen. Ettől kezdve fonnak a pókok hálót, hogy fogdossák vele a legyeket. És a legyek élnek a jogukkal: odatelepszenek minden asztalhoz.
Az aranytojás - litván mese Élt egyszer egy öregember meg a felesége egy kicsiny, de tiszta és meleg házikóban. Összes vagyonuk egy tyúkocska, meg a Miska kandúr volt. A tyúkocska tojta a tojásokat, a kandúr egerészett, és úgy szerették egymást, hogy tyúkanyó nem egyszer a Miska kandúr hátán szunyókált. Így éltek, éldegéltek egyetértésben, mind a négyen. Egy nap a tyúkanyó megtojta a tojását, és olyan nagy hangon kezdett kotkodácsolni, mintha isten tudja milyen csoda történt volna: – K ot-kot-kot-kot-kotkodács, megtojtam egy nagy tojást! Belenéz az öregasszony a fészekbe: csakugyan nagy tojás az, aranysárga, csak úgy csillog a napfényben! Ez igen, gondolta, mindjárt meg is főzöm az emberemnek. A tojást az asztalra tette, és indult tüzet rakni. De ekkor Miska kandúr felugrott az asztalra, mancsocskájával hozzáért a tojáshoz, az gurulni kezdett, legurult az asztalról, és – szétloccsant a földön. Az öregember meg a felesége jajgatni kezdtek: micsoda balszerencse, hiába raktak tüzet! És mindez a semmirekellő Miska kandúr miatt. Micsoda kárt okozott nekik! Fogta az öregember a vesszőt, hogy jól ellátja a kandúr baját, de a tyúkanyó kérlelni kezdi, hogy ne bántsák a barátját: – Ne haragudjanak, gazduramék, és ne bántsák Miska kandúrt! Csak egy közönséges tojást tört össze. Tojok helyette holnap aranytojást! Amikor ezt meghallotta az öregember meg a felesége, egész éjjel nem jött a szemükre álom. Alig várták, hogy megvirradjon. Végül aztán hallották ám reggel, hogy kotkodácsol a tyúkanyó. Rohantak is mindjárt a fészekhez. Belenéznek, hát uramfia, csakugyan! A szalmán ott a tojás, tiszta csillogó színaranyból. Az öregember a tenyerében próbálgatta: ejha, de súlyos! Ünneplőbe öltözködött az öregember, fogta a botját, s azt mondta: – Add ide, asszony a tojást. Megyek, eladom a vásárban! – De aztán ne adja ám kend az ára alatt! inti az . Csak nehezen bírta kivárni, hogy megjöjjön az ura a vásárból. Mikor aztán megérkezett, megmutatta a pénzes bugyrát: teli volt pénzzel. Másnap reggel még nagyobb öröm érte őket. A tyúkanyó újból aranytojást tojt! Aztán minden reggel újra meg újra! Az öregember meg a felesége egészen megszokták, hogy minden reggel egy aranytojással gazdagabbak. Jómódúak lettek. Házikójuk egyszerre szűknek bizonyult számukra. Gyönyörű házat építtettek maguknak, kész kastélyt. Szolgákat fogadtak, drága teleket, finom italokat fogyasztottak, selyembebársonyba öltözködtek, puha piheágyban háltak. Minden nap tele volt a házuk vendéggel, nap mint nap nagyszabású dáridót csaptak. Amelyik házban ennyi gazdagság gyűlik össze, ott szükség van kutyára is, hogy őrizze a házat. Szerzett is az öregember meg a felesége egy egész falka harapós kutyát. Csakhogy ez Miska kandúrnak sehogysem tetszett ám! Félt a kutyáktól, így aztán felköltözködött a padlásra. Ott egerészgetett, s többé nem
mutatkozott se az udvaron, se a szobákban. A tyúkanyónak meg vett az öregember egy ezüstkalitkát, abba zárták, nehogy a héja vagy a gonosz emberek elvigyék.
Kinek mi jár – észt mese Ment az úton egyszer egy szegény, öreg vándor. Sötétedni kezdett, közeledett az este. Letért az útról, s a legközelebbi házhoz ment, hogy éjjeli szállást kérjen. Bekopogott az ablakon: – Kaphatnék nálatok éjjelre szállást? Kijött a gazdag háziasszony, kiabált, szitkozódott, csak úgy visszhangzott a környék: – Takarodj innen, te ágrólszakadt, különben eleresztem a kutyákat! Még hogy éjjeli szállást! Indult a vándor tovább. Meglátott egy szegényes viskót, megkocogtatta a parányi ablakot: – Kaphatnék nálatok éjjelre szállást, gazdasszony? – Gyere be, vándor! – hallotta bentről a kedves meghívást. – Megszállhatsz nálunk. De ne vedd rossz néven, hogy ilyen kicsi a hely és ilyen nagy a zaj nálunk! Bemegy az öreg a viskóba, látja ám, hogy tele a ház gyerekkel. Mindnek szakadt az ingecskéje. – Miért ilyen rongyosak a gyerekeid? Miért nem varrsz nekik új inget? – Jaj, még hogy inget! – mondja a háziasszony. – Meghalt az apjuk, magam kínlódom velük, még kenyérre sem telik, nem hogy ingre! Hallgatott a vándor, egy szót sem szólt. Hozza a gazdasszony a vacsorát, hívja az öreget is: – Gyere, tarts velünk! – Nem vagyok éhes - mondja az öreg. – Csak az imént ettem. Aztán kibontotta a tarisznyáját, elővette az elemózsiáját, s megkínálta vele a gyerekeket. Majd lefeküdt, s azonnal elaludt. Alig virradt, amikor már felkelt. Megköszönte a gazdasszonynak a szállást, és azt mondta: – Amilyen munkához látsz reggel, azt végzed egészen estig! Nem értett az asszony, mire céloz az öreg, nem is nagyon törődött vele. A kapuig kísérte, elbúcsúzott tőle illendően. Ha már ilyen szegény koldus is észreveszi, milyen rongyosak a gyerekeim, min mondhatnak mások! - gondolta szomorúan. El is határozta, hogy abból a darabka vászonból, amije még megmaradt, varr legalább egy-két ingecskét. Átment a gazdag szomszédasszonyhoz, hogy kölcsönkérje tőle az araszát. Meg kell mérnie a vásznat, hány ing is jön ki belőle. Otthon bement a kamrába, levette a polcról a vég vásznat és mérni kezdte. Méri, méri, a vászonnak se vége, se hossza. Egész nap mérte a szegény asszony a vásznat, csak este ért a végére. Sose lesz már gondja, annyi a vászon, hogy egy életre elég neki is, a gyerekeinek is. Erről beszélt hát reggel a vándor! - jutott hirtelen az eszébe. Este ment visszavinni az araszt a gazdag szomszédasszonynak, és titkolódzás nélkül elmesélte neki, hogyan vált valóra az öreg vándor jóslata: tele a kamrája vászonnal!
Én bolond, hogy nem adtam neki tegnap szállást! – gondolta irigykedve a gazdag szomszédasszony. – Kocsis, hej, kocsis! – kiáltotta. – Fogj be azonnal a kocsiba, és indulj a koldus után! Hozd vissza mindenáron! Mindig mondom, hogy a szegényeket és nyomorultakat segíteni kell! Elindult a kocsis, hogy megkeresse a vándort. Csak másnap érte utol. De az öreg csak nem akart visszamenni! A kocsis kérlelte: – Tudod, milyen sors vár rám, ha nem viszlek vissza? Gazdasszonyom azonnal elbocsát, és még a béremet sem fizeti ki! – No, ha így van, ne gyötörd magad! – mondja az öreg. – Indulhatunk! Felült a kocsira, és indultak visszafelé. A gazdag szomszédasszony ott állt a kapuban, alig bírta kivárni a vándort. Hajlongva, mosolyogva fogadta, a házba tessékelte, etette, itatta, puha ágyat készített neki. – Feküdj le, pihend ki magad, galambom! Elmúlik az első nap, a második, a harmadik, az öreg a gazdag szomszédasszonynál eszeget, iszogat, pipázgat. A gazdasszony vendégeli, kedves hozzá, de magában már dühöng: – Mikor akar elmenni ez az öreg semmirekellő? De elkergetni azért nem meri. Ha megtenné, minden eddigi fáradozása hiábavaló lenne. Nagyon megörült aztán, amikor negyedik nap látja, hogy útra készül az öreg. Ballag a kapu felé és hallgat. Már kiér az utcára, de még mindig nem szól egy szót sem. A gazdasszony nem bírja tovább: – Mondd vándor, milyen munkába fogjak ma? Az öreg visszanézett rá, és azt mondta: – Amit most, reggel fogsz csinálni, azt teszed majd egészen estig! No, szalad is a gazdasszony a házba, fogja az araszt, hogy hozzálát vásznat mérni. De abban a pillanatban eltüsszentette magát. Olyan hatalmasat tüsszentett, hogy a tyúkok ijedten szaladtak szét az udvaron. És tüsszögött aztán egészen estig: – Hááááp-ci, háááp-ci, hááp-ci! Nem tudott sem enni, sem inni, de még csak a kérdésekre sem tudott válaszolni. Egyfolytában csak ezt lehetett hallani: "Háááp-ci! Hááp-ci! Hááp-ci!" Csak amikor a nap nyugovóra tért és beköszöntött az este, akkor hagyta abba a tüsszögést.
+1 mese Gergely Edótól: Mese a kicsi királylányról, aki almákat mosolygott Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer ezen a nagy világon egy kicsi ország, s a kicsi országnak egy nagy városában egy kicsi királykisasszony. Ez a királykisasszony nem volt olyan szép, hogy a napra lehessen nézni, de rá nem, hanem olyan egyszerűen volt szép, mint te, vagy anyukád. Nézték is az emberek, gyönyörködtek benne, szép, loknis hajában, okos szemecskéjében, de a királykisasszony csak búslakodott, kesergett, hogy jaj, jaj, mi lesz vele, hogy fog ő így férjhez menni, hiszen semmi rendkívüli
nincs benne, ahogy az a királykisasszonyok esetében lenni szokott. Nem vagyok sem sudár, sem karcsú, hanem olyan kicsi, gömbölyded, a hajam sem napzuhatag, hanem rakoncátlan gesztenye, suttogta maga elé, amikor a szobájában gunnyasztott. S hát, mintha némiképp igaza lett volna a kicsi királykisasszonynak, mert a kérők, amikor megjelentek, s összefutottak vele a kapuban, a palota udvarán vagy a lépcsőfordulón, kedvesen rámosolyogtak, s megkérdezték, hol találják a királylányt? Azt hitték róla, valamelyik udvarhölggyel van dolguk. A királykisasszony hol azt felelte, hogy sajnos őfelsége már férjhez ment, hol azt, hogy megette a medve, hol meg azt, hogy éppen himlős, nem fogadhat látogatókat. A sok dalia, vitéz királyfi egy darabig még ácsorgott, téblábolt a palota körül, de aztán egy idő után mindenki elment dolgára, vagy másik országba feleség után kajtatni. A királykisasszony nagy szontyolodva nézett utánuk szobája ablakából, de a világért el nem árulta volna magát. Hogyne, gondolta magában, hogy aztán lássam a szemükben a csalódást, amikor kiderül a kilétem! Nem, ezt a szégyent nem élném túl. Egyszer aztán egy olyan királyfi érkezett a palotába, aki nem volt olyan erősen nagy vitéz, sem olyan túlságosan délceg, csak olyan egyszerűen délceg és vitéz, mint mondjuk te, vagy a te apukád. Ő is összefutott a kerítésnél a királykisasszonnyal, s ő is megkérdezte tőle, hol találja a palota fiatal úrnőjét, s neki is hazudott valamit a királykisasszony, mégpedig azt, hogy az úrnője éppen táncolni tanul, nem ér rá kérőkkel bíbelődni. No, ha nem, hát nem, gondolta a királyfi, aki többre tartja a táncot, mint a kérők fogadását, az bizony nem is való királynénak. S már ment volna is tovább dolgára, de volt valami a kis udvarhölgy mosolyában, amitől úgy érezte, inkább támasztja még egy kicsi ideig a kerítést. A királykisasszony sem futott vissza rögtön a szobájába sajnálni magát, hanem inkább tűrögette, csavargatta köténykéje csücskét, kis aranycipellőivel pedig a kavicsokat rugdosta, s egyre nagyobb zavarában egyre gyönyörűbbeket mosolygott. Egyszer csak azt vették észre, hogy már jócskán beesteledett, így hát szépen elbúcsúztak egymástól. Amikor a királyfi a fogadóba ért, ahol megszállt, meglepődve vette észre, hogy tarsolyában egy nagy, érett alma gömbölyödött. Mivel aznap, a nagy kerítéstámasztásban nem ért rá enni, hát jóízűen elfogyasztotta a finom gyümölcsöt. Ennél finomabbat még életében nem evett. Másnap, ahelyett, hogy elutazott volna, ismét elment a palotához, de most már teljesen megfeledkezett a királykisasszonyról, abban reménykedett, ismét találkozik a mosolygós leánnyal. A királykisasszony már várta, lehajtott fejjel mosolygott, s aranycipellője orrával buzgón rugdosta a kavicsokat, mintha éppen csak véletlenül állt volna ki egy cseppet a kapuba. A királyfi, amikor a királykisasszony végre felemelte a fejét s rámosolygott, zavarában zsebre vágta a kezét, de ettől csak még nagyobb lett a zavara, mert a zsebében is egy szép, érett almát talált, pont olyat, mint azelőtt való este a tarsolyában. Gyanakodva méregette a leányt, de a leány továbbra is olyan ártatlanul állt ott a tisztes három lépés távolságban, mint egy tavaszi bárányfelhő. Harmadnap is odajárultak a kapuhoz, de most már egy kicsit közelebb álltak meg egymás mellett, s hogy, hogy nem, addig, s addig támasztották közösen a kerítést, míg a kezük egyszer csak összeért. S hát, ahogy egymásba kulcsolódott a kezük, érezték, valami nő, növekedik tenyerük között. Amikor széttárták tenyerüket, egy alma volt benne, szép, ép, roppanó húsú piros alma. Ha már ott termett az alma a tenyerükben, nem sokat teketóriáztak, hozzáláttak a közösen falatozáshoz, egy harapást a királylány, egy harapást a királyfi. A királylány azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól, vidáman mosolygott rá a járókelőkre, s azoknak hopp, hopp, vagy a tenyerükben, vagy a kalapjukon, tarisznyájukban, kötényük zsebében, sőt,
némelyeknek még az orruk hegyén is, ott termett pár egészséges, piros alma. De a királyfi sem volt vak, hogy ezt a nagy almászást észre ne vegye, nem volt bizony, hanem jó nagy szemeket meresztgetett, s aztán egyszer csak derékon kapta a királykisasszonyt, átölelte s jól megcsókolta. – Én a tied, te az enyém, az sem érdekel, ha nem vagy királykisasszony, aki ilyen almákat tud mosolyogni, abból rossz királyné nem lehet. De bezzeg most már nem hazudozott a királykisasszony, hanem elmondta a színtiszta igazat, s csaptak akkora lakodalmat, hogy az almástészta egyik vége egészen a küszöbünkig ért. Itt a vége, fuss el véle, de ne fuss el messzire, csak a fahéjillatú végibe.
FELADATSOR 1. Töltsd ki az alábbi táblázatot! Jutalmadat magad adod, vigyázz! Az okos fiú
A pók meg a légy
Az aranytojás
Kinek mi jár
Mese a kicsi királylányról, aki almákat mosolygott
Milyen nép meséje? Mi a mese helyszíne? Hány szereplője van? Ki a főszereplő? Mi a jutalma a főszereplőnek?
Osztályozd 1-tól 10-ig a meséket aszerint, hogy melyik tetszett a legjobban.
2. Magyarázd meg a saját szavaiddal a következő kifejezéseket, majd alkoss velük egy rövid, összefüggő szöveget (elkezdtük, és befejeztük neked ). Jutalmad: 7 pók és 5 vég vászon. dalia_______________________________________________________________________________ loknis_______________________________________________________________________________ arasz_________________________________________________________________________________ dáridó_______________________________________________________________________________
viskó_________________________________________________________________________________ zsarátnok_____________________________________________________________________________ érvágás_______________________________________________________________________________ Egyszer volt, hol nem volt________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ __________________________________________________________________ Itt a vége, fuss el véle!
3. Jellemezd pár sorban az almát mosolygó királykisasszonyt. Jutalmad 3 alma. _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________
4. Ha királyfi/királykisasszony lennél, milyen tulajdonságodért választhatnának téged a kérők? Jellemezd röviden a benned lakozó királyfit/királylányt. Jutalmad 10 aranytojás. _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________ _____________________________________________________________________________________
5. Jelöld meg az alábbi vaktérképen, merre található a mesehősök országa. Jutalmad 2 alma, egy pók, egy aranytojás és egy vég vászon.
Kincsestábla (ide majd mi írunk)
