VARIA KÖZLEMÉNYEK AZ EGYHÁZI TEMETÉS, MINT A LELKEK ÜDVÖSSÉGÉNEK A SZOLGÁLATA: MEGJEGYZÉSEK A KATOLIKUS EGYHÁZ TEMETÉSI FEGYELMÉHEZ*

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 211

Iustum Aequum Salutare IV. 2008/3. · 211–275.

VARIA – KÖZLEMÉNYEK – AZ EGYHÁZI TEMETÉS, MINT A LELKEK ÜDVÖSSÉGÉNEK A SZOLGÁLATA: MEGJEGYZÉSEK A KATOLIKUS EGYHÁZ TEMETÉSI FEGYELMÉHEZ* SZUROMI SZABOLCS ANZELM O.PRAEM. egyetemi tanár (PPKE KJPI)

Az 1970. június 1-jén hatályba lépett Ordo exsequiarium bevezetõjében az egyházi temetés lényegét úgy foglalja össze, hogy fiainak eltemetésekor az egyház Krisztus húsvéti szent titkát ünnepli. Ez abból a hitbõl fakad, hogy a megkeresztelkedettek a keresztség által egy testté lettek a meghalt és feltámadt Krisztussal, így hisszük és reméljük, hogy Vele együtt életre támadnak a halál által.1 A katolikus egyház temetési szokásai tehát lényegileg kötõdnek a lélek halhatatlanságába, a test feltámadásába, a tisztítótûz létezésébe és az Isten irgalmasságába vetett hithez.2 Az egyházi temetés ezáltal sajátosan is hozzátartozik az egyház legfõbb céljának, a lelkek üdvösségének elõmozdításához. Így különleges jelentõsége van annak, hogy miként készült fel a haldokló a halálra,3 mennyiben õrizte meg cselekvéseiben az egyházzal való közösséget, illetve az isteni és katolikus hittel vagy az akarat vallásos meghajlásával elfogadandó igazságokhoz való ragaszkodást.4 A hozzátartozók számára is komoly felelõsséget és kötelezettséget jelent – erejükhöz mérten – a haldokló lelki és szentségi felkészülésének elõsegítése, valamint az elhunyt lelki üdvösségéért végzett közbenjáró cselekedetek végzése. A temetkezésre vonatkozó kánoni rendelkezések, melyek alapvetõen kötõdtek az ókeresztény fegyelmi és teológiai alapokhoz, a 12–13. századra egységes, kiforrott képet kaptak.5 Ez a kánoni

* Elhangzott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Magyar Kánonjogi Társaság 2008. május 19-i ülésén (Budapest); a tanulmányt az OTKA T 048584 számon támogatta. 1 Temetési szertartáskönyv, I. Budapest, 1977. 19. 2 Vö. RADÓ P.: Enchiridion liturgicum, I. Roma, 1961. 501. 3 A kérdés hátteréhez vö. SZUROMI SZ. A.: A halálra való felkészülés a XII–XIII. század egyházfegyelmi rendelkezéseinek tükrében. Teológia 36 (2002) 223–226. 4 Vö. 751–752. kánonok. 5 SZUROMI SZ. A.: A temetésre vonatkozó egyházfegyelem a XII–XIII. században. (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae III/4), Budapest, 2002. 211–220.

181_288_IAS_08_3.qxd

212

2008.10.14.

9:11

Page 212

Varia

álláspont, bekerülve a Corpus iuris canonici-be a modern korig meghatározta az egyházi temetés sajátosságait. 1917-ben a kodifikáció eredményeként a Codex iuris canonici (CIC [1917]) vált a latin egyház számára egyetlen és kizárólagos, hiteles törvénygyûjteménnyé, ám ez nem új jog alkotását jelentette, hanem az addigi jog szisztematikus, leegyszerûsített és általánosan alkalmazható feldolgozását. I. A katolikus egyház temetési fegyelme 1963 elõtt 1. Az 1917. május 27-én XV. Benedek pápa által kihirdetett CIC (1917) a XII. címben rendelkezett az egyházi temetkezésrõl, amely az 1203–1242. kánonokat foglalta magába. Ezen belül külön foglalkozott a temetõkkel, a temetési illetékességgel, illetve a temetés megtagadásának az eseteivel. A katolikus egyház minden tagját egyházi temetésben részesíti, hacsak ezt a jog kifejezetten nem tiltja. Mivel a temetés a végtisztesség megadása, és mint említettük, hozzátartozik a lelkek üdvösségének elõmozdításához, súlyos jelentéstartalma van azoknak az eseteknek, amikor az egyház megtagadja a holttest eltemetését. Az egyház a temetési szertartással kifejezi az elhunyttal való közösséget. Nyilvánvaló tehát, hogy azok, akik nem tartoztak az egyházhoz életükben, nem részesülhetnek egyházi temetésben sem. Ez alól kivételt képeznek hagyományosan a keresztény szülõk halva született, vagy gyermekkeresztség elõtt álló gyermekei, továbbá azok a keresztségre készülõ katekumenek, akik saját hibájukon kívül nem részesedhettek a keresztségben.6 Azok a cselekmények is temetési tilalmat vonnak maguk után, melyek nyilvánosan megszakították az egyházzal való közösséget, vagy halálukkor kiszabott kiközösítés, illetve egyházi tilalom alá esnek. Ide sorolható az öngyilkosság vagy a párbaj. Azokban az esetekben azonban, amikor a személy halála elõtt a megtérés valamilyen jelét adta, úgy mégis megadható számára az egyházi temetés, ami nem jelenti a belsõ fórumon történõ feloldozást. Ez utóbbi lehetõség mutatja magának a temetésnek, mint szentelménynek, a közbenjáró jellegét. 2. Látható tehát, hogy a CIC (1917) lényegében követi a Corpus iuris canonici-ben megtalálható temetési fegyelmet.7 A CIC (1917) 1208. kánonja elõírta, hogy minden plébániának rendelkeznie kell saját temetõvel, illetve a megyéspüspök kijelölhet közös temetõt is több plébánia számára.8 Ez az elõírás lényegesen befolyásolta a további temetkezéssel kapcsolatos régebbi normákat, hiszen azok a megszentelt földbe való hagyományos temetkezés szokásához kötõdtek. A CIC (1917) 1240. kán. 1. § 5. pontja pedig azt jelzi, hogy ez az álláspont egyértelmûen kiterjed a hamvasztás elutasítására is.9 Mint az közismert, az egyház hagyományosan tiltotta

6

7 8

9

CIC (1917) Can. 1239 – §. 1. Ad sepulturam ecclesiasticam non sunt admittendi qui sine baptismo decesserint. – § 2. Cathecumeni qui nulla sua culpa sine baptismo moriantur, baptizatis accensendi sunt. – §. 3. Omnes baptizati sepultura ecclesiastica donandi sunt, nisi eadem a iure expresse priventur. Vö. C. 13 q. 2 cc. 15, 18, 22; X 3. 28. 1, 9, 10, 12; VI 3. 12. 2; Clem. 3. 7. 2. CIC (1917) Can. 1208 – §. 1. Parociae suum quaeque coemeterium habeant, nisi unum pluribus commune ab Ordinario loci sit legitime constitutum. CIC (1917) Can. 1240 – § 1. Ecclesiastica sepultura privantur, nisi ante mortem aliqua dederint poenitentiae signa: […] – 5° Qui mandaverint suum corpus cremationi tradi […]; vö. CIC (1917) Can. 1203 –

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 213

Varia

213

a holttest elhamvasztását, illetve a hamvak eltemetését, mivel az általában kifejezõje volt a feltámadásba vetett hit végsõ elutasításának, egyúttal ellenkezett a keresztény szokással és a holttest iránti kegyelet méltó megadásával. A Pápai Törvénymagyarázó Tanács 1925. november 10-én adott hivatalos válasza megerõsítette a CIC (1917) 1240. kánonjának rendelkezését az elhamvasztottak temetési tilalmára vonatkozóan, sõt az 1240. kán. 1. §. 5. és az 1203. kán. 2. § kapcsán kijelentette, hogyha valaki holttestének hamvasztásáról rendelkezik, és ebben haláláig kitart, akkor sem részesíthetõ egyházi temetésben, ha hozzátartozói nem hamvasztatták el.10 Más volt a helyzet azokban az esetekben, amikor a hamvasztás nem az elhunyt akarata alapján, hanem mások kérésére történt, ilyenkor – ügyelve a botrány elkerülésére – a temetési szertartás megtartható volt a templomban. A Szent Officium 1926. június 19-i instrukciója ezen túlmenõen azt is kifejtette, hogy az elhamvasztott személy hamvait tilos megszentelt földbe helyezni, így eltemetésének azon kívül, és egyházi jelleg nélkül kell történnie.11 Ez az intézkedés egyértelmûen következett abból a teológiai felfogásból, hogy az egyházi temetés és a megszentelt földbe való temetkezés kifejezi az egyház közösségét és a szentek társaságát.12 Márpedig az elégetésrõl való rendelkezés ekkor az egyház közösségének végsõ elutasítását jelezte. A korabeli hivatalos egyházi álláspont határozottságát jól jellemzi az idézett instrukció azon rendelkezése, hogy amennyiben a világi hatóságok sürgetnék az elhamvasztott személy hamvainak eltemetését, úgy a papságnak kötelessége tiltakoznia és elzárkóznia a temetési szertartáson való részvételtõl. A dokumentum felhívta a figyelmet arra, hogy bár egyre szélesebb körben terjed a hamvasztás elfogadhatóságáról szóló vélemény, ez azonban az ateizmus és materializmus erõteljes hatásának köszönhetõ.13

16

10

11

12 13

§ 1. Fidelium defunctorum corpora sepelienda sunt, reprobata eorundem crematione. – § 2. Si quis quovis modo mandaverit ut corpus suum cremetur, illicitum est hanc exsequi voluntatem; quae si adiecta fuerit contractui, testamento aut alii cuilibet actui, tanquam non adiecta habeatur. X. – De sepultura ecclesiastica: D.- An, vi canonis 1240 § 1, 5° ecclesiastica sepultura priventur qui mandaverint suum corpus cremationi tradi et in hac voluntate permanserint usque ad mortem, etiamsi crematio ad normam canonis 1203 § 2 non sequatur. R. – Affirmative. Com. Intp. Resp. 1925 Nov. 10 (AAS 17 [1925] 583). […] Et primo quidem, cum non pauci, etiam inter catholicos, barbarum hunc morem, nedum christianae sed et naturalis erga defunctorum corpora pietatis sensui constantique Ecclesiae, inde a primis eius initiis, disciplinae plane repugnantem, veluti unum e potioribus hodierni, ut aiunt, civilis progressus scientiaeque valetudinis tuendae meritis celebrare non dubitent; haec eadem Sacra Congregatio christiani gregis Pastores quam vehementissime hortatur ut concreditas sibi oves omnimodis edocendas curent hoc reapse consilio a christiani nominis hostibus cadaverum cremationem laudari ac propagari ut, animis a mortis consideratione speque corporum resurrectionis paulatim aversis, materialismo sternatur via. Quamvis igitur cadaverum crematio, quippe non absolute mala, in extraordinariis rerum adiunctis, ex certa gravique boni publici ratione, permitti queat et revera permittatur; communiter tamen ac veluti ex regula ordinaria eidem operam vel favorem praestare, impium et scandalosum ideoque graviter illicitum esse nemo non videt; meritoque proinde a Summis Pontificibus plures, novissime vero per recens editum Codicem iuris canonici (can. 1203 § 1) reprobatam fuisse ac reprobari. (…) 1926 Iun. 19 (AAS 18 [1926] 282–283). SZUROMI (2002b) i. m. 213. S. WOYWOD: A practical commentary on the Code of Canon Law, II. New York, N.Y. 1948. 53.

181_288_IAS_08_3.qxd

214

2008.10.14.

9:11

Page 214

Varia

II. A katolikus egyház temetkezésre vonatkozó hatályos elõírásai 1. Mivel a hamvasztás radikális elutasításának legfontosabb, és egyben a dogmatika területét is érintõ indoka a test feltámadásába és a lélek halhatatlanságába vetett hit védelme volt, így a hamvasztás megítélésében egyre inkább elõtérbe került a végrendelkezõ akaratának árnyaltabb vizsgálata. A kérdés hittani és egyházfegyelmi elemzését az is szükségessé tette, hogy az egyes kórházak az orvosi vizsgálatra átadott holttesteket általában elhamvasztották.14 A II. Vatikáni Zsinat ülésezésének idején (1962–1965) 1963. július 5-én a Szent Officium közzétette az 1963. május 8-án elfogadott új instrukcióját a holttestek elégetésérõl.15 Ebben a jogalkotó, az addigi radikális elutasítással szemben, lényeges változtatást vezetett be a hamvasztásról való végrendelkezés elbírálásának tekintetében. Ennek alapján, ha az elhunyt elégetésre vonatkozó kérése ellenére bizonyítható, hogy kitartott a test feltámadásának, illetve a lélek halhatatlanságának a hitében, lehetséges hamvainak egyházi eltemetése. Az erre vonatkozó kéréseket a helyi ordinárius jogosult elbírálni és a temetést engedélyezni. Minden esetben engedélyezett a hamvasztás és az azt követõ egyházi temetés, ha születéskor bekövetkezett halálról van szó. Akkor is megengedett az elhamvasztott tetem eltemetése, ha a halál után orvosi vizsgálatra lett átadva.16 Hozzá kell tennünk azonban, a hamvasztáshoz való püspöki engedély megadásáról az Amerikai Egyesült Államokban vezetett 1968-as statisztika alapján, hogy a válasz többségében negatív volt azokban az esetekben, amikor a hamvasztást anyagi indokok alapján kérték.17 2. A Szent Officium 1963-as rendelkezése tehát módosította a CIC (1917) 1203. kán. 2. §-át és az 1240. kán. 1. § 5°-t, melynek következtében csak akkor volt lehetõség az égetés elutasítására, ha a katolikus dogmák elvetése miatt választotta ezt a temetési módot az elhunyt.18 Hat évvel késõbb, az Istentiszteleti Kongregáció 1969. augusztus 15-én kelt határozata elrendelte a Temetés Rendje új szertartáskönyvének 1970. június 1-jei életbe léptetését, illetve 1971. június 1-jével annak egyedüli alkalmazását. Az új Temetési Szertartáskönyv bevezetõjének 15. bekezdése tartalmazza az elhamvasztott holttest eltemetésére vonatkozó új szabályokat, amelyek lényegében a fentebb bemutatott indokokra épülnek. Ennek tükrében tehát megengedett azok katolikus temetési szertartása, akik testük elhamvasztásáról rendelkeztek. Ennek ellenére az új jogszabály továbbra is hangsúlyozza, hogy „az Egyház elõnyben részesíti a test eltemetésének szokását, mivel maga az Úr is akarta, hogy eltemessék õt.” A Szent Officium 1963-as instrukciója által meghatározott temetési

14

15

16 17 18

Vö. A. ANANDARAYAR: Cremation and Ecclesiastical Legislation. Indian Theological Studies 30 (1993) 131–144. Piam et constantem christianorum consuetudinem fidelium cadavera humandi Ecclesia semper fovere studuit sive ipsam communiendo opportunis ritibus, quibus inhumationis symbolica et religiosa significatio clarior appareret, sive etiam poenas comminando contra eos qui tam salutarem praxim impeterent; quod praesertim praestitit Ecclesia quoties impugnatio fiebat ex infenso animo adversus christianos mores et ecclesiasticas traditiones ab iis qui, sectario spiritu imbuti, humationi cremationem substituere conabantur in signum violante negationis christianorum dogmatum, maxime vero mortuorum hominum resurrectionis et humanae animae immortalitas. […] AAS 56 (1964) 822–823. Vö. Decisiones. The Jurist 28 (1968) 257–261. Uo. 260–261. N. J. DEFOE: Cremation and the Church int he Modern World. The Jurist 31 (1971) 638–647.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 215

Varia

215

tilalom továbbra is érvényben maradt azokra az esetekre nézve, ahol az elégetés melletti döntés a keresztény meggyõzõdéssel szembeni álláspont külsõ kifejezése volt.19 Az 1983. november 27-én hatályba lépett új Egyházi Törvénykönyv az 1176. kánonban megismételte, hogy „nyomatékosan ajánlja” a test eltemetésnek hagyományos szokását, mindazonáltal nem tiltja a hamvasztást attól az esettõl eltekintve, amikor azzal a keresztény tanítás elutasítását fejezi ki a végrendelkezõ.20 Ezt erõsíti a temetés megtagadásának eseteirõl rendelkezõ 1184. kán. 1. § 2. pontja is.21 A hatályos CIC elõírásaiból tehát egyértelmû, hogy az egyház jelenleg is elõnyben részesíti a holttest eltemetését, amely – José Tomas Martín de Agar kifejezését használva – jóval világosabban kifejezi a test feltámadásába és méltóságába vetett hitet.22 Mindemellett objektív problémaként jelentkezik a nagyvárosok temetkezési helyeinek szûkössége, amely korlátozza a koporsós temetések lehetõségét. Megfontolandó tehát John M. Huels O.S.M. megjegyzése, arra az esetre vonatkozóan, amikor hamvasztásos temetés történik. Véleménye szerint ilyenkor különösen is ajánlott, hogy a temetési misére a holttest jelenlétében, még a hamvasztás elõtt sor kerüljön.23 Tegyük hozzá, hogy a régi temetési szertartásban szereplõ Absolutio super tumlum helyébe lépett végsõ ajánlás és búcsúvétel a hatályos Temetési Szertartáskönyv alapján csakis a holttest jelenlétében mondható.24 Megjegyzendõ azonban, hogy Magyarországon a temetés általában nem az úgynevezett három-állomásos formában történik, amelybe be van építve a szentmise áldozat, így a temetési misére leginkább a holttest távollétében, a temetés elõtt vagy után kerül sor. 3. A temetkezés helye a 1177. kán. 1. § és az 1180. kán. 1. § fényében fõ szabály szerint a területileg illetékes plébánia temetõje, amennyiben ilyen van. Arra is lehetõsége van a végrendelkezõnek, vagy azoknak, akik eltemetésérõl gondoskodnak, hogy más temetõt válasszanak. Csak olyan temetkezési hely nevezhetõ egyházilag törvényesnek, amelyet a jóváhagyott liturgikus könyvek elõírásainak megfelelõen megáldottak.25 Az 1180. kánon, de a Temetési Szertartáskönyv sem beszél a hagyományos értelemben vett temetkezõhelyeken túl (temetõ, templom, kápolna, családi sírbolt)26 19

20

21

22

23

24 25

26

15. Azok számára, akik testük elhamvasztását választották, meg kell engedni a keresztény temetés szertartását, hacsak ebben a választásban nem vezette õket a keresztény élettel ellenkezõ meggondolás. […] A temetés történjék az azon a vidéken szokásos módon, de tûnjék ki, hogy az Egyház elõnyben részesíti a test eltemetésének szokását, mivel maga az Úr is akarta, hogy eltemessék õt. A hívek botránkozását és megütközését mindenképpen kerülni kell. Temetési szertartáskönyv, I. Budapest 1977. 21. 1176. kán. 3. §. Az egyház nyomatékosan ajánlja, hogy tartsák meg az elhunytak teste eltemetésének jámbor szokását; nem tiltja azonban a hamvasztást, kivéve, ha azt a keresztény tanítással ellenkezõ okok miatt választották. (ford. ERDÕ P.). 1184. kán. 1. §. Hacsak haláluk elõtt a bûnbánat valamilyen jelét nem adták, nem részesíthetõk egyházi temetésben: […] 2. akik testük elhamvasztását a keresztény hittel ellenkezõ okból választották; […]. E. CAPARROS–M. THÉRIAULT–J. THORN (ed.): Code of Canon Law Annotated. (Latin-English edition of the Code of Canon Law and English-language translation of the 5th Spanish-language edition of the commentary prepared under the responsibility of the Instituto Martín de Azpilcueta), Montreal, 1993. 738. Vö. J. P. BEAL–J. A. CORIDEN– T. J. GREEN (ed.): New Commentary on the Code of Canon Law. New York, N.Y-Mahwah, N.J. 2000. 1408; vö. M. J. HENCHAL: Cremation: Canonical Issues. The Jurist 55 (1995) 281–298. Temetési szertartáskönyv, I. Budapest 1977. 10. Exegetical Commentary on the Code of Canon Law. ed. A. MARZOA–J. MIRAS–R. RODRÍGUEZ-OCAÑA, Montreal–Chicago, III. 2004. III/2. 1871 (R. SCHUNK). Vö. F. BLANCO NÁJERA: Derecho funeral. Madrid, 1930. 59–66, 108–112.; G. ROSSI: La „sepultura ecclesiastica” e „ius funerum”. Bergamo, 1920. 21–22, 78.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

216

9:11

Page 216

Varia

más törvényes nyughelyrõl. Így az elhunyt hozzátartozók földi maradványainak magánlakásban történõ elhelyezése, mely az utóbbi idõben egyre gyakoribb, nem nevezhetõ a végtisztesség kánonjog által elismert formájának. Az elhunyt ilyen jellegû elhelyezése, melynek okai között sokszor anyagi indokok vannak, komoly aggályokat vet fel, mind a végtisztesség megadása, a földi maradványok méltósága, mind az elhunyt lelki üdvének elõmozdításáért érzett felelõsség tekintetében. A katolikus hívek nem katolikus temetõben való eltemetésére megfelelõ indok lehet, ha nincs a közelben katolikus temetõ, vagy az elhunyt családja körében kívánt nyugodni, de hozzátartozói nem katolikus temetõben kerültek örök nyugalomra. A temetés megtagadásának eseteit nevesíti az 1184. kánon, amelyek közé sorolható a hamvaszásról a katolikus hit elutasítása miatt rendelkezõ személyeken túl, a nyilvános hitehagyó, eretnek, szakadár, más nyilvános bûnben élõ, akinek egyházi temetése botrányt okozna. Ellenben, a hatályos Egyházi Törvénykönyv, a helyi ordinárius engedélyével lehetõvé teszi a nem katolikus keresztény eltemetését, abban az esetben, ha saját szolgálattevõje nem érhetõ el, és ha bizonyos, hogy nem rendelkezett ellenkezõ értelemben.27 Konklúzió Az egyházi temetkezés 20. századi változásai nem kérdõjelezték meg az egyház hagyományos felfogását a halálról, a test feltámadásába és a lélek halhatatlanágába vetett hitrõl, valamint a temetésrõl, mint a lelkek üdvössége elõmozdításának eszközérõl és az egyházi közösség kifejezõjérõl. A temetkezések módjára az utóbbi évtizedekben egyre erõteljesebb befolyást gyakorol a végtisztesség megadásának anyagi vonzata. Ez nagyon gyakran a katolikus egyház fegyelmével nehezen összeegyeztethetõ temetési formát eredményez. Meg kell azonban különböztetnünk azokat az eseteket, amikor a krisztushívõ – vagy hozzátartozói – szociális helyzete nem teszi lehetõvé a végtisztesség megadásáról való méltó gondoskodást; azoktól az esetektõl, amikor a végtisztesség kánonjog által elismert formájától hitközömbösség miatt tér el a végrendelkezõ, vagy a hozzátartozó. Mivel a krisztushívõk sajátos kötelessége, hogy a halálra készülõkért és az elhunytakért közbenjáró cselekedeteket végezzenek, ezért a plébániai közösségnek figyelemmel kell lennie tagjaik anyagi rászorultságára, akár a temetési költségekhez való hozzájárulást segítõ alap létesítésével. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy az elhunyt földi maradványainak hitközömbösségbõl eredõ, és a hatályos temetkezési fegyelem által nevesített formáktól eltérõ módjai, nem fejezik ki megfelelõen az egyház által a halálról és a feltámadásról vallott hitet. A temetésre vonatkozó legújabb, a korábbiaknál egyszerûbb, de mégis a krisztushívõ egyéni életét és szándékát jobban mérlegelõ rendelkezések továbbra is ugyanazt a tiszteletet, reményt és lelki segítséget kívánják nyújtani, mint az érett középkorban egységesedett temetési fegyelem. Ez egyúttal komolyságot is kíván a halálra felkészülõ hívõtõl, hogy a szentségekkel megerõsítve, Istennel való kapcsolatát rendezve az egyház közösségében, a végsõ útra elkészülve érkezzen el a halál pillanatához.

27

1183. kán. 3. §.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 217

Varia

217

AZ ÁLLAMTANÁCS FOGALOM JELENTÉSEI AZ ALKOTMÁNYOKBAN SÁNDOR ISTVÁN ZOLTÁN doktorandusz (PPKE JÁK)

I. Bevezetés Maga a szó, államtanács, nagyon szép, hangzatos kifejezés, mikor azonban a mögötte húzódó jelentést vagy jelentéseket kutatjuk, meglepõen különbözõ eredményekre juthatunk. Sajátos módon ugyanis nem minden ország használja ugyanazt a szót ugyanabban az értelemben, így a kifejezés különbözõ helyen eltérõ jelentést takarhat. Jelen dolgozatban magától értetõdõen nem az képezi a vita tárgyát, hogy mi az állam kifejezés tartalma, és mi a jelentése a tanács szónak. Sokkal inkább azt kívánja bemutatni, hogy milyen különbség van az egyes államok jogi terminológiái között,1 nem szem elõl tévesztve azt a tényt, hogy az egyes országok alkotmányainak idegen nyelvû fordításának a vizsgálata óhatatlanul magában hordozza a fordítók esetleges tévedését, vagy a fordítás nyelvezetének sajátos társadalmi-kulturális beágyazottságát. A legtöbb nyelvben található valamilyen kifejezés, melyet magyarra államtanácsként fordítunk, a franciában a Conseil d’Etat, spanyolban a Consejo de Estado, portugálban a Conselho de Estado, vagy a hollandban a Raad van State. A nehézségek a témakör magyar szemszögbõl történõ vizsgálata során elsõdlegesen nem a szavak magyar nyelvre történõ átültetésekor jelentkeznek, hanem olyan esetekben, amikor egy nyelv akár többféle módon is kifejezi ugyanazt, vagy egy igen hasonló tartalmat. Ha fellapozunk egy angol jogi szótárat, akkor az államtanácsnak az alábbi megfelelõit találhatjuk benne: Council of State, State Council vagy pedig Privy Council. Az elsõ két kifejezés véleményem szerint nem igényel magyarázatot, hiszen ugyanarról van szó az államtanács és az államnak a tanácsa fogalom esetén. A harmadik kifejezés Privy Council mögött ugyanakkor az alábbi jelentések állnak: titkos tanács, koronatanács, államtanács.2 A Privy Council elnevezés természetesen Angliából származik, ott alapították az elsõ ilyen nevû tanácsot. Az uralkodó tanácsadó testületérõl van szó, mely a kabinetminiszterekbõl és a király által választott egyéb személyekbõl állt. Ezen testületnek 1833-tól létezett egy ún. Jogi Bizottsága (Judicial Committee), melynek feladata a tengerészettel és az egyházzal kapcsolatos fellebbezések elbírálása volt. Utóbbi esetben kötelezõ volt az egyháziak részvétele is. A bizottságnak volt

1

2

Az európai alkotmányok vizsgálata során felhasználtam a Nemzeti alkotmányok az Európai unióban címû gyûjteményt (szerk. TRÓCSÁNYI LÁSZLÓ–BADÓ ATTILA, Budapest, KJK-Kerszöv Jogi- és Üzleti Kiadó Kft., 2005.), míg a többi alkotmány ide vonatkozó szakaszait magam fordítottam. Vö.: MÓRA IMRE: Angol-magyar jogi szótár. Budapest: ADECOM Kommunikációs Szolgáltató Rt., 19953. Privy Council szócikk.

181_288_IAS_08_3.qxd

218

2008.10.14.

9:11

Page 218

Varia

egy harmadik feladatköre is, ez pedig a Commonwealthrõl érkezõ fellebbezések megvizsgálása. A döntéseknek nem volt precedens-jellege, ereje, ugyanakkor a testület tekintélye miatt mégis jelentõsek voltak.3 Napjainkban a Privy Council intézményével fõleg a volt angol gyarmatokon, illetve a Commonwealth tagjainál találkozhatunk. Vizsgálódásaim során kérdésként merült fel, hogyan közelítsek a szövetségi államokhoz? Ausztriában, Németországban nincs államtanács, létezik viszont Bundesrat, azaz Szövetségi Tanács, ami jelen esetben a parlament második kamarájának elnevezése. Hasonló a helyzet Oroszország esetében is. Nos, az ilyen országok esetében nem foglalkoztam a szövetségi tanácsok elhelyezésével a palettán, részben mivel nem a szó szoros értelmében vett államtanácsról beszélünk, részben pedig azért, mivel önmagában az, hogy egy állam szövetségi formában létezik, nem zárja ki, hogy államtanácsa (is) legyen. Szudán alkotmánya kimondja, hogy szövetségi állam, mégis van államtanácsa.4 Hasonló a helyzet Indiában is. Kérdésként vetõdött fel az is, hogy mi legyen azon államokkal, ahol a más helyeken államtanács néven megjelenõ szerveket Council of Republicnak, vagyis a köztársaság tanácsának nevezik, mint például Angolában, Brazíliában vagy Nigerben. Ilyen elnevezést tartalmaz Fehéroroszország vagy Grúzia alkotmányának angol nyelvû fordítása is. Az államtanács és a köztársaság tanácsa között a funkciók változatosságát tekintve lényegi különbséget nem tapasztalhatunk, mégis jelen esetben leginkább a szûk értelemben vett államtanácsok jellegzetességeirõl szólnék. Nem foglalkoztam az ország nevével ellátott tanácsokkal sem (például Honduras Tanáccsal), vagy az ország egy részérõl elnevezett tanácsokkal, mint például a fidzsiszigeteki Rotuma tanács, vagy az antigua és barbudai Barbuda tanács. (Ezek fõként az önkormányzat és az autonómia szervei.) II. Fõleg mely területeken található meg az alkotmányokban az államtanács kifejezés? Az általam megvizsgált alkotmányok közül5 harmincnyolcban találtam Council of State-típusú államtanácsot, négyben Privy Councilt, míg a többi, közel 110–120 alkotmányból hiányzott az erre való utalás (ami természetesen nem zárja ki, hogy törvényi vagy egyéb jogszabályi szinten ne létezne ilyen fogalom). Az államtanács tehát létezõ intézmény az országok kb. 22–23 százalékának alaptörvényében. Dél-Amerikában egy országot találtam, ahol létezik ilyen elnevezés az alkotmányban; Kolumbiában, míg Közép- és Észak-Amerika vizsgálata során szintén egy

3 4 5

BRYAN A. GARNER (Editor in Chief): Black’s Law Dictionary. West, 20048. 863. Vö.: A Szudáni Köztársaság Alkotmánya 2. § és 64. § Jelen dolgozatban részben technikai, részben nyelvi okokból nem állt módomban a világ összes alkotmányának megvizsgálása. Emellett nem minden alkotmány volt elérhetõ teljes terjedelmében, illetve több alkotmány csak eredeti nyelvén volt olvasható, mely szintén gátolta teljesebb vizsgálódási kört. Bizonyos államoknak nincs chartális alkotmánya (pl. Egyesült Királyság, Izrael, Kanada vagy Új-Zéland), így az õ esetükben sem tudtam kutatni. Ennek ellenére részben vagy egészben közel 175 országot vizsgáltam meg.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 219

Varia

219

állam, Kuba alkotmánya rendelkezik államtanácsról. A többi kontinens sokkal érintettebb ilyen tekintetben; Afrikában például Algériában, Burkina Fasoban, Bissau Guineában, Madagaszkáron, Ruandában, Szenegálban, Óceánia országai közül például Kiribatiban és Tongán, Ázsiában példaként említve Kínában, Kuvaitban, Thaiföldön, míg Európában például Belgiumban, Dániában, Franciaországban, Norvégiában – vagy a kisebbek közül – Izlandon vagy Monacoban van ilyen intézmény. Jellemzõen olyan országokban érdemes Council of State után kutatni, ahol királyság van, vagy korábban volt, mint például Norvégiában, Luxemburgban, Spanyolországban vagy Tongában, igaz az államforma önmagában nem garancia arra, hogy megtaláljuk ezt a testületet. A vizsgált alkotmányok között csupán egyetlen országot találtam, ahol két államtanács is létezik: Indiában. Ott ugyanis létezik egy Council of States elnevezésû tanács és egy ún. Privy Council is. Fontos megjegyezni, hogy léteznek olyan országok, ahol korábban volt államtanács, de most már nincs, ilyen az Orosz Föderáció, melynek 1906-os alkotmányában még létezett ilyen intézmény, hasonlóan a panamai alaptörvényhez. Nauru és NyugatSzamoa alkotmánya ugyan tartalmazza az államtanács kifejezést, de csupán az átmeneti rendelkezések között, ott ugyanis az elsõ választásokig állt, vagy állhatott fenn egy ilyen testület. III. Milyen módon szólnak az alkotmányok az államtanácsról? Ha a terjedelmet nézzük, az izlandi, a kuvaiti vagy a luxemburgi alaptörvényben csupán pár sor rendelkezik az államtanácsról. Az izlandi alkotmány 16. §-a szerint például: Az Államtanács a köztársasági elnökbõl és a miniszterelnökbõl áll, elnöke a köztársasági elnök. Jogszabályokat és fontos kormányzati kérdéseket terjesztenek az elnök elé.6 A legtöbb alkotmány csupán a legalapvetõbb információkat nyújtja az államtanácsról; mi az államtanács, mik a fõ feladatai, esetleg kik a tagjai, valamint utalást tesz arra, hogy minden más lényeges kérdést egyéb jogszabály szabályoz. Ugyanakkor igen részletes szabályozást találhatunk például az indiai alkotmányban, a ghánai alaptörvényben, vagy a norvég alkotmányban. Ezen skandináv ország alaptörvénye nem túl tág, mindazonáltal a jogintézmény központi szerepe miatt szinte ez egész normaszöveget áthatja az államtanácshoz való kapcsolat. A technikai megoldásokat tovább vizsgálva azt láthatjuk, hogy azon alkotmányokban, melyek tartalmazzák az államtanács intézményét, ez önálló fejezetben vagy alfejezetben jelenik meg. Természetesen nagyon ritka, hogy egy ilyen fejezetbe sûrítik az összes erre vonatkozó szabályt, így legtöbbször az alaptörvény egyéb rendelkezései között is találunk ehhez kapcsolódó normát. Leginkább a kormányról, a köztársasági elnökrõl, vagy pedig a parlamentrõl szóló fejezeten belüli nagyobb szerkezeti egység az államtanács. Mint korábban a naurui vagy nyugat-szamoai megoldás kapcsán említettem, az átmeneti vagy záró rendelkezések között csak elvétve fordul elõ.

6

Ford. tõlem.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 220

220

Varia

IV. Az államtanács funkciói Egyértelmûen megállapíthatjuk, hogy jóformán nincs két olyan alkotmány, mely ugyanúgy szabályozná az államtanácsot, ami érthetõ is, hiszen két elérõ kultúra és eltérõ társadalmi-politikai berendezkedés kevés esetben vezet azonos eredményre. Ahány ország, annyi megoldás lehet, mégis adódnak fõbb funkciók, bizonyos jellemzõk, melyek alapján csoportosítani lehet a jogintézmény fõbb feladatait. A leggyakoribb esetekben ez közigazgatási felsõbíróságot, jogi tanácsadó szervet, véleménynyilvánító és konzultatív fórumot, parlamenti kamarát vagy kormányt jelent, vagy akár egy országon belül egyszerre több mindent is. Az alábbiakban néhány példát adnék a korábban felsorolt fõbb funkciók megjelenésére, majd szólnék pár szót néhány érdekes feladatról is. 1. Viszonylag könnyû megvizsgálnunk az államtanácsot Belgiumban. Az alkotmány 160. §-a így szól: Belgium egész területén egy Államtanács van, melynek összetételét és mûködését törvény szabályozza. Az Államtanács, mint közigazgatási jogszolgáltató szerv határozatokkal ítélkezik, és a törvény által meghatározott esetekben véleményt ad. 161. §: Más közigazgatási jogszolgáltató szervet csak törvény által lehet felállítani.7 Ehhez hasonlóan közigazgatási bíróság az államtanács Algériában is, amellett, hogy ott az alkotmány 152. §-a alapján a jogtudomány egységesítéséért is felel ezen a területen. Kuvaitban az Államtanács közigazgatási bíróság, jogi tanácsadó szerv, és emellett törvénytervezeteket és rendeleteket is megvitat.8 Franciaországban a Conseil d’Etat-nak közigazgatási felsõbírósági szerepe is van azon kívül, hogy a kormány konzultatív fóruma. Ezen túl Új-Kaledóniát illetõen bizonyos népszavazással kapcsolatos funkciói is vannak.9 Szintén érdekes a tunéziai megoldás, ott az alkotmány 69. §-a szerint az Államtanácsnak két fõ funkciója van: közigazgatási bíróság és pénzügyi bíróság is. Madagaszkáron hasonló a helyzet, de ott mindezt az ún. Adminisztratív és Pénzügyi Alkotmánybíróság részeként teszi.10 Ezen hivatalnak három része van: Alkotmánybíróság, Államtanács és Számvevõszék. Az Államtanács közigazgatási határozatokat semmisíthet meg, és közhivatalok tanácsadó szerve. Kolumbiában az államtanács közigazgatási bíróság, konzultatív szerv, de fordulhat az alkotmánybírósághoz is. 2. Az elõbbiekben is láttuk, hogy az államtanács sokszor konzultatív-tanácsadó fórum (is). Madagaszkáron a közhivatalok, Hollandiában a kormány vagy a király, Bruneiben a szultán, Barbadoson a kormányzó, míg például Dél-Koreában, KeletTimorban, Nigériában vagy Portugáliában a köztársasági elnök tanácsadó szerve.

17 18 19 10

Ld. TRÓCSÁNYI–BADÓ i. m. 141. Kuvait Alkotmánya 171. § A Francia Köztársaság Alkotmánya 76. § Madagaszkár Alkotmánya 105. § és 114. §

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 221

Varia

221

Sok helyen kötelezõ meghallgatni az államtanács véleményét. Így van ez Franciaországban a rendeleti szabályozás esetén az alkotmány 37. §-a alapján. Az ír alkotmány 13. § (7) bekezdésében több helyen is szerepel, hogy az elnöknek ki kell kérnie az Államtanács véleményét, bár nem tudhatjuk, hogy ez mennyiben köti az államfõt. Az ír alaptörvény különlegessége ugyanakkor, hogy az Államtanács az elnöknek felhatalmazásokat is adhat. Luxemburgban az államtanács a törvényjavaslatokról, törvénytervezetekrõl és a megszavazott törvényekrõl is véleményt mond.11 Az olasz államtanács jogi tanácsadó fórum, az izlandi jogszabály-elõkészítõ. A dél-koreai alkotmány tételesen (tizenhét pontban) felsorolja hogy milyen kérdésekben ad tanácsot az elnöknek az államtanács,12 hasonlóan a nigériai alkotmányhoz. Ez utóbbiak közé tartozik például a kegyelmezés kérdésköre, kitüntetés adományozása, népesedési cenzus megállapítása, illetve választási és rendfenntartási kérdések. 3. Akadnak olyan országok is, ahol az államtanács kormányt jelent. Ilyen például Kína vagy Kuba. Jelen dolgozatban terjedelmi okokból ezt a két megoldást most részleteiben nem fejtem ki. 4. Más területeken fellebbezési fórum, speciális bíróság a fogalom jelentése, mint például Grenadában. Ez összecseng a Privy Council magyarázata során elmondottakkal, de hasonló a Tongai Királyság megoldása is. Itt büntetések enyhítése és kegyelmezés tárgyában lehet ide fellebbezni a Legfelsõbb Bíróságtól. Ezt követõen megvizsgálják az ügyet, ítéletet hoznak, és javaslatot tesznek a királynak a büntetés enyhítésére, vagy ennek elvetésére.13 5. Léteznek országok, melyek alkotmánya alapján az államtanács parlamenti kamara. A korporatív alapon mûködõ, igen gyenge jogosítványokkal rendelkezõ szlovén államtanács hozható fel elsõsorban példaként. Ennek törvénykezdeményezõ, véleménynyilvánító jogosítványa van, népszavazást és vizsgálatot kérhet, illetve visszadobhat egy-egy törvényjavaslatot, ha nem ért vele egyet.14 Indiában az elsõ kamara neve az Államtanács. Míg másutt a tagállami kamara kapja a második kamara elnevezést, itt a tagállamok küldöttei az elsõ kamarában kapnak helyet. 6. A görög Állam Jogi Tanácsa (Legal Council of State) egyedülálló a többi alkotmányjogi megközelítéshez képest, itt ugyanis a görög alkotmány 100/A. §-a alapján ez a bizottság képviseli az államot a vele szembeni igények felmérésében és az ezzel kapcsolatos jogvitákban.

11 12 13 14

Luxemburg Nagyhercegség Alkotmánya 83/A. § Koreai Köztársaság Alkotmánya 89. § Tonga Alkotmánya 50. § Vö. Szlovénia Alkotmánya 97. §

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

222

Page 222

Varia

7. A dán alkotmány így szól az államtanácsról: „A trónra lépését megelõzõen a király ünnepélyes nyilatkozatot tesz az Államtanács elõtt az Alkotmány hûséges megtartásáról.”15 Errõl neki egy nyilatkozatot kell aláírnia, s ha távolléte vagy más ok miatt nem képes hivatalát ellátni, addig az Államtanács veszi át a feladatait.16 Végül megemlíteném Kiribati jogi szabályozását. A közel harminc korallszigetbõl álló óceániai birodalomban, melynek összterülete 800 négyzetkilométer, lakossága pedig közel kilencvenezer fõ, az államtanács feladata az elnök (Beretitenti) funkcióinak ellátása abban az esetben, ha ez a tisztség valamilyen oknál fogva betöltetlen, amíg a helyzet nem változik. V. Kik alkotják az államtanácsot, ki nevezi ki õket és mennyi idõre? Legtöbbször a részletesebb szabályokat külön jogszabály állapítja meg. Mégis vannak bizonyos országok, melyek alkotmánya részletesen szól a fent említett kérdések egyikérõl vagy másikáról. Kolumbiában az alkotmány csak azt írja elõ, hogy páratlan számú legyen a testület, a barbadosi alaptörvény pedig csak azt, hogy 15 évre nevezik ki õket. A szlovén államtanács – korporatív alapon szervezõdõ parlamenti kamara révén – összetétele rendkívül színes. Az öt évre választott képviselõk között elõfordulnak tagok a munkaadók, a munkavállalók, földmûvesek, kisiparosok stb. közül.17 Az indiai parlament elsõ háza, az államtanács szintén összetett felépítésû. A tagok zömét a tagállamok képviselõi alkotják, valamint még tizenkettõ, az elnök által kinevezett személy. Az indiai államtanács elnöke az ország alelnöke. 18 A dán és holland alkotmány hasonlóságot mutat abban, hogy mindkét esetben a király tagja a testületnek, sõt egyben elnöke is. A trónörökös is bekapcsolódik a munkába, de csak miután betöltötte a tizennyolcadik életévét. Hollandiában a királyi család más tagjai is részt vehetnek az üléseken. Dániában az államtanács a miniszterekbõl, a királyból és a trónörökösbõl áll. Ha azonban utóbbi kettõ nincs jelen, akkor csak a miniszterekbõl. Amennyiben a király akadályoztatva van, akkor a Minisztertanácsra ruházhatja a feladatokat az Államtanács (18. §). Miután a Minisztertanács döntött, ezt be kell mutatni a királynak, majd utána az Államtanács elé kell utalni. A többi alkotmány, melyekben az államtanács összetétele is szerepel, fõleg taxatívan felsorolt, vagy igen hosszú példálózó listában írja le a tagok sorát. Írországban például a miniszterelnök, a miniszterelnök-helyettes, a legfõbb bíró, a Felsõbíróság elnöke, a Szenátus elnöke, a Képviselõház elnöke, az államügyész, a

15 16 17 18

Ld. TRÓCSÁNYI–BADÓ i. m. 249. A Dán Királyság Alkotmánya 8. § Szlovénia Alkotmánya 96. § India Alkotmánya 80. § és 64. §

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 223

Varia

223

volt köztársasági- vagy miniszterelnökök (amennyiben szeretnének ebben részt venni és képesek is erre), és egyéb tagok alkotják. A tagok kinevezése az elnök mandátumának lejártáig tart.19 Szintén hosszú a portugál résztvevõk listája: például a Nemzetgyûlés elnöke, a miniszterelnök, az Alkotmánybíróság elnöke, az ombudsman, a régiók kormányának elnökei, korábbi (nem elmozdított) köztársasági elnökök, illetve a köztársasági elnök által kinevezett öt állampolgár stb.20 Ezzel majdnem teljesen megegyezõ a kelet-timori megoldás. A kínai alkotmány azért egyedülálló ilyen tekintetben, mivel egyedül itt van szó a tagok (például elnök, elnök-helyettes, tanácsnokok, miniszterek, államtitkár stb.) Népi Nemzeti Kongresszus által történõ visszahívásáról. A ghánai államtanácsnak is számos tagja van; ezt azért emelem ki, mivel csupán itt találtam arra utalást, hogy annak ellenére, hogy a köztársasági elnök is tag, maguk választják elnöküket, míg a többi esetben az államfõ ha tagja, általában vezetõje is az államtanácsnak.21 A norvég alaptörvény azért különleges, mivel itt az államtanácsban a tagoknak minimum a felének protestáns vallásúnak kell lennie, valamint hogy a király tetszése szerint nevezhet ki a testületbe annak munkáját segítendõen ún. államtitkárokat.22 Ez utóbbihoz hasonlítható az a tongai megoldás, hogy a kabinet és a kormányzók mellé a király bárkit kinevezhet tagnak. Thaiföldön a tagok kinevezése vagy elmozdítása is a király kegyétõl (pleasure) függ.23 Ami számomra az államtanácsok vizsgálata során a legmeglepõbb volt, az az indiai alkotmány 84. §-a, mely azt mondja ki, hogy semmiféle szakértelemre nincs szükség ahhoz, hogy valaki a parlament – így az államtanács – tagja legyen, ha nem érte még el a harmincadik életévét (a második kamara esetén a huszonötödiket) és ha indiai állampolgár. Olvasatomban ez annyit jelent, hogy bárki lehet Indiában képviselõ úgy a harmincadik életévéig, hogy még írni és olvasni sem tud… Nyilván ezen szabály mögött valami más jogszabály húzódhat meg, mégis kissé meghökkentõnek tûnik. VI. Utószó Egyértelmûen látható tehát, hogy egy fogalom milyen sokféle eltérõ jelentést hordozhat országonként, illetve egy országon belül is mennyi változata lehetséges. Alapos, sokrétû tudásra van tehát szükség, hogy a fogalmak használatakor az adott helyzetben, nyelvi, jogi környezetben mindig a megfelelõ jelentést találjuk meg.

19 20 21 22 23

Írország Alkotmánya 31. § Portugália Alkotmánya 142. § Ghána Alkotmánya 89. § (3) bekezdés Norvégia Alkotmánya 12. § A Thaiföldi Királyság Alkotmánya 4. §

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

224

Page 224

Varia

– ELÕADÁS – NÉMET JOGÁSZKÉPZÉS ÉS AZ ADR, MINT A KÉPZÉS TÁRGYA* PETER GILLES professor emeritus (Universität Frankfurt) (fordította: HORVÁTH E. ÍRISZ, tanársegéd, PPKE JÁK)

Jelen tanulmány a legújabb német jogászképzési reformmal foglalkozik, melynek fõ célja az egyetemi tanulmányok, valamint az azt követõ jogi felkészítés fokozott ‘ügyvédorientációjában’, tehát tulajdonképpen egy erõteljesebb szakterület-orientációban foglalható össze. Ehhez egészen új képzési célokként és kötelezõ tárgyakként kapcsolódnak – az ‘idegen szaknyelvek’ mellett – a most már kötelezõ ún. ‘kulcskvalifikációk’, mint a tárgyalásmenedzsment, beszédvezetés, retorika, vitarendezés, mediáció, kihallgatástan és kommunikációs készség, melyekkel a jogászképzés látókörébe került az ún. ‘alternatív konfliktusfeloldás’, azaz az ‘Alternative Dispute Resolution’ (ADR).1 I. Elõzetes megjegyzések A legutóbbi – 2002. július 1-jén kelt, 2003. július 1-jétõl hatályos, a jogászképzés reformjáról szóló törvény által szabályozott – német jogászképzési reform érdekes vonatkozásokat mutat az újabban kifejezett szakterület-, nevezetesen az ügyvédi szakterület-orientációja révén a szívesen ‘gyakorlatközelinek’ titulált polgári eljárásjoggal. Fontos következményekkel bír ez az egyetemi oktatás szempontjából akkor, ha az új törvényi követelményeket ténylegesen át is ültetik a jövõbeli jogászképzésbe. A reformon belül a legnagyobb újdonságértékkel azonban az egyetemi jogászképzés most elõször beiktatott egészen újszerû tan- és vizsgatárgya bír, azaz a ‘kulcskvalifikációkként’ emlegetett tantárgy – vagy inkább tantárgycsoport –, mely mögött többek között olyan jelenségek rejlenek, amelyeket a nemzetközi irodalomban hagyományosan az ‘Alternative Dispute Resolution’ (ADR) fogalmával illetnek. Mindenekelõtt tekintsük át a jogászképzés aktuális helyzetét a XXI. század kezdetén Németországban, azaz az aktuális helyzetet a Német Szövetségi Köztársaság egyes tagállamaiban a saját jogszabályaikban, valamint az általánosan kötelezõ szövetségi jogi elõírásokat a német bírótörvényben (DRiG).2 A jogászképzés esetében

*

1 2

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán a Polgári Eljárásjogi TDK keretében 2008. március 12-én tartott elõadás szerkesztett, írásos változata. Alternatív vitarendezés. (a fordító) Deutsches Richtergesetz. (a fordító)

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 225

Varia

225

országszerte már jó ideje újra egy ún. kétlépcsõs képzés érvényesül, amelynek elsõ lépcsõje a jogtudományi egyetemi tanulmányokból és az elsõ jogi államvizsgából (újabban integráltan súlypontozott területek egyetemi vizsgájából), második lépcsõje egy, a gyakorlatban történõ jogi felkészítésbõl (gyakornokság) és egy második jogi államvizsgából3 áll. Emiatt az egyetemi-elméleti képzési szakasz csak bajosan határozható meg a szó eredeti értelmében ‘jogászképzésként’. Ebben az egyetemi szakaszban ugyanis nem a hagyományosan hivatásbeli szerepként vagy hivatásképként felfogott jogásszá való képzésrõl, tehát egy igazi ‘jogász(szak)képzésrõl’ van szó, hanem alig valami másról, mint tanulásról, illetve a ‘jogtudomány’ közvetítésérõl a jogtudományi karokon, illetve bizonyos szakterületeken a megfelelõ ismeretek elsajátítása érdekében, és a – sajnos néhány területen még mindig ugyanolyan élet- és gyakorlattávoli – ‘jogi tudás’ átadásáról. Ezért ha szóba kerül a jelenlegi német jogi oktatás általánosságban és különösen a polgári eljárásjogi oktatás, eltekintve néhány újszerû sajátosságtól, nehéz ténylegesen alapvetõ újdonságokról beszámolni. Ugyanis a fejlõdés – az évtizedes reformtörekvések visszatérõ hullámaiban születõ új képzési reformkoncepciók és törvények ellenére – sok tekintetben megrekedt ha nem is a XIX., de valamikor a XX. században. II. Régi és új képzési problémák, reformkövetelmények A német jogászképzés e hagyományõrzõ, eddigi alapvetõ mozdulatlanságára bizonyítékként érvényesek lehetnek a vonatkozó problémák és (formai, illetõleg anyagi) kiút-javaslatok, melyekrõl a szerzõ már több mint 20 évvel ezelõtt beszámolt.4 Ahogy a XXI. század kezdetén és 2003-ban újra – az általános oktatáspolitikai, felsõoktatás-politikai vitákkal összefüggésben – a jogászképzés reformjairól és problémáiról szóló német tárgyalások – a törvényi újítások igazi áradatával kísérve – a tanulmányi- és vizsgaszabályzatok terén már a nyolcvanas évek kezdetén egy igazi – és semmiképpen sem az elsõ és egyetlen akkori – csúcsfejlõdésen mentek keresztül. Ezt az akkori vitát az egyes tagállamok, az egyes egyetemek és jogi karok nemcsak 3 4

Ez a magyar jogászképzés rendszerében a jogi szakvizsgának feleltethetõ meg. Vö. PETER GILLES: Juristenausbildungsreform in der Bundesrepublik Deutschland – Erfahrungen mint ein- und zweistufigen Ausbildungsmodellen (magyar fordításban). Magyar Jog, 1984/9, 793. kk.; UÕ: Zum Standort des Zivilprozessrechts in der deutschen Juristenausbildung und zum gegenwärtigen Bedeutungszuwachs des Prozessrechts innerhalb der Gesamtrechtswissenschaft (japán fordításban). 1979.; utólagosan pblikálva: PETER GILLES: Aufgaben von Prozesseinrichtungen in der Bundesrepublik Deutschland. In TAKESHI KOJIMA (szerk.), Chuo University Press, 1988, 35.kk.; UÕ: Juristenausbildung und Zivilverfahrensrecht. Zeitschrift für Zivilprozeß, 1982. Bd. 95. 373. kk.; UÕ: Juristenausbildung und Zivilverfahrensrecht. Köln, 1983.; UÕ: Zur neueren Diskussion um die Juristenausbildung in der Bundesrepublik Deutschland (japán fordításban). In Comparative Law, Annaless of Tokio University. Initial Nr., Japán, 1983.; UÕ: Reformpostulate der neueren Juristenausbildungsdiskussion und ihre Konsequenzen für die Zivilprozessrechtswissenschaft in Forschung und Lehre (japán fordításban). In Meijo Hogaku, Meijo Law Review. Japán, Bd. 33. Heft 1. 1983. 1. kk.; UÕ: Zur neuen alten Juristenausbildung in der Bundesrepublik Deutschland unter besonderer Berücksichtigung des Zivilprozessrechts (török fordításban). Hukuk Arastirmalari, Törökország, Bd. 3. 1986. 39. kk.; UÕ: Juristenausbildung und Zivilverfahrensrecht. 1983. kiegészítéssel 1987. In KAORU MATSUURA–YASUO UENO (szerk.), Kobundo Tokio, 1991.

181_288_IAS_08_3.qxd

226

2008.10.14.

9:11

Page 226

Varia

nagyon különbözõ oktatási alapjai váltották ki, hanem a reformbuzgalom és a föderalista különcség, a politikai – beleértve a pártpolitikai – csoportérdekek és presztízs, a tudományos szak-egoizmus, a karokon belüli pozícióharcok, és nem utolsó sorban az akkori – s közben az egyes tagállamokban az egyes egyetemeken gyakorolt egylépcsõs képzés teljes eltörlése által eldöntött – vita az egylépcsõs képzés mellett és ellen az egyik, illetve az uralkodó kétlépcsõs képzésrõl a másik oldalon. Ami az akkori problémafelvetéseket és reformtörekvéseket illeti, ugyanilyen sokrétûek és különbözõek voltak. Ebben a mai napig nem sok minden változott. A reformálók egy része csupán alaki-technokrata, illetve tisztán ‘formai kérdésekkel’ foglalkozott és fõként olyan szempontokon vitatkozott, mint az elõadók személye, elõadássorrendek, szemeszterbeosztások, tantárgybesorolások, oktatói óraszámok vagy vizsgakapacitások. A másik rész már többet foglalkozott a materiális-újító, azaz az igazi ‘reformkérdésekkel’, tehát általánosságban azzal, hogyan lehetne a jogászképzést nemcsak gyorsabbá, olcsóbbá, hanem tartalmilag is jobbá tenni. E körben akkoriban – mint napjainkban újra – egészen kiemelkedõ szerepet játszott reformtörekvésként és súlypontozott követelményként az elmélet és a gyakorlat közelítése vagy újraközelítése. Azaz egy olyan reformkövetelmény, ami a polgári eljárásjogi oktatást szintén és egészen különös módon érinti. Ennek ‘az elmélet és a gyakorlat integrációjának’ is nevezett követelménynek az oka az volt és az ma is, hogy a jogtudomány – ami kiváltképpen normatudományként és nem valóságtudományként definiálja magát – dogmatikájával, rendszertanával és módszertanával gyarapodva fejlõdéstörténete során eltávolodott a tényleges, illetve szociális körülményeitõl és következményeitõl. Ezáltal egy, a realitásoktól – beleértve az ún. ‘gyakorlatot’ is – eltérõ, akadémiai ‘különélete’ fejlõdött ki. Ezzel együtt jár a tanításában, illetve ‘elméletében’ a jogászi szakmára való felkészítés eredeti feladatának elhanyagolása, és – belebonyolódva a saját dogmáiba – az a veszély, hogy az átalakulóban levõ jogászvilág realitásait és jövõbeli kilátásait egyre inkább szem elõl téveszti. III. Az aktuális jogászképzési reformhoz Németországban A reformkedv és reformlankadtság váltakozásából eredõ változások szinte végtelen ide-odájában a legújabb, 2002. július 11-i, s 2003. július 1-jén hatályba lépett, ‘a jogászképzés reformjáról szóló törvény’5 a német jogászképzést egy újabb reformhullámmal ajándékozta meg, ami a régi és új problémákra régi és új intézkedések által keresi a megoldást. Ami ezeket a régi, s egyszersmind új – az itt képviselt vélemény szerint legfontosabb – problémákat és reformtörekvéseket egyenként illeti, a szerzõ6 egyszer már is-

5

6

Juristenausbildungsreformgesetz, BGB1 I, 2592; vö. ehhez is BR-DR 259/02; BT-DR 14/7176; és itt részletesebben: GILLES–FISCHER: Juristenausbildung 2003 – Zur neuesten Ausbildungsreformdebatte in Deutschland. Ritsumeikan Law Review, International Edition. Kyoto (Japán), Nr. 20. 2003, 101. kk.; UÕK: Juristenausbildung 2003. Anmerkungen zur neuesten Ausbildungsreform. NJW. 2003. 707. kk, minden esetben számos további bizonyítékkal. Vö. GILLES: Miseren der Juristenausbildung in Ost und West. Zu den Juristenausbildungssystemen und den jüngsten Reformdiskussionen um alte und neue Probleme der Juristenausbildung in Japan und in der

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 227

Varia

227

mertette ezt a nyolcvanas évek közös tárgyalásaiból kivonatolt ‘hiánylistát’, összekapcsolva a reformelképzelések megfelelõ katalógusával. Azonban – tekintettel töretlen aktualitásukra – itt még egyszer címszavakban és jelszószerûen bemutatásra kerülnek: – Tömeges érdeklõdés a jogi tanulmányok iránt – Az egyetemi felvétel megnehezítése – A tanulmányok elhúzódása – A tanulmányi idõ lerövidítése – Az oktatási és tananyag túláradó bõsége – A képzési tárgyak redukciója és szelekciója – A jogi képzés gépiesítése és gyakorlatiasabbá tétele – A jogi oktatás ‘eltudományosítása’ – A jogi oktatás gyakorlattól és valóságtól távoli volta – Az elmélet és a gyakorlat összekapcsolása, illetve a szociáltudományok jogtudományba való belefoglalása – A képzés egyoldalúsága a jogi tanulmányok bíróorientáltsága miatt – Sokoldalú képzés a szakterület-orientáció és specializáció által – A jogi képzés tartományi jellege – A jogászképzés europaizálása és nemzetköziesítése – Veszteséges képzési formák – Az oktatási módszer javítása és egy sajátos jogi módszertan kifejlesztése – A vizsgaanyag túláradó bõsége és a vizsgák túlformalizálása – A vizsgatárgyak redukciója és szelekciója, valamint az állam- és egyetemi vizsgák flexibilissé tétele – A jogászképzés túlszabályozottsága – A jogászképzés deregulációja, liberalizációja és privatizációja a saját felelõsség és a jogászi szakterületek formaszabadságának erõsítésével, valamint a versenyképesség fokozása saját profilképzés által. 1. Szakterület – és ügyvédorientáció Ami tehát az új reformtörvény és az elõbb-utóbb ezáltal kiváltott legújabb ‘2003-as jogászképzési vita’7 középpontjában áll – hogy a XXI. század kihívásainak megfeleljen –, az a ‘piackonform képzési minta’ fejlõdése mellett újra a jogászképzés ún. ‘szakterület-orientációja’ és különösen ‘ügyvédorientációja’. Figyelemmel kell lenni tehát a jogászi szakma – fõként az utóbbi két évtizedben bekövetkezett – jelentõs változásaira és ugyanígy a prognosztizálható további változásokra is. Emellett az új oktatásnak számolnia kell a joganyag növekvõ differenciálódásával, összetettségével és igazán robbanásszerû kibõvülésével, ugyanígy a gyarapodó nemzetközi vonatkozásaival, elõrehaladott ‘európaizálódásával’. Nem utolsó sorban 5

7

Bundesrepublik Deutschland. Zugleich ein Beitrag zur Situation und Zukunft juristischer Berufe, Buchmanuskript. Tokio (Japán), 1989, 76. kk.; vö. GILLES–FISCHER i. m. Vö. ehhez csak példaként: H. A. HESSE, Anw B1. 2002, 69. kk.; HOMMELHOFF–TEICHMANN, Jus, 2002. 839. kk.; BULL, Jz, 2002, 977. kk.; REICH–VANISTENDAEHL, ZRP, 2002, 268. kk.; BARTH, ZAP Aktuell, 2002, 611. kk.; DETJEN, ZRP, 2002, 237. kk.; LEETZ, DRiZ, 2002.; GILLES–FISCHER i. m.

181_288_IAS_08_3.qxd

228

2008.10.14.

9:11

Page 228

Varia

pedig azzal a trenddel, hogy a klasszikus bírói és bírósági konfliktus- és vitarendezési gondolkodást és cselekvést kiegészítsék vagy felcseréljék a tudományban és a gyakorlatban a nem bírói, illetve bíróságon kívüli konfliktusfeloldási módszerekkel és stratégiákkal, esetleg vitarendezéssel, ezzel elõtérbe helyezve a jogtanácsosi és a jogformáló jogászi tevékenységeket. Ami most is, mint korábban a törvény szerint az egyetemi – és ilyen értelemben még mindig ‘klasszikus’ – jogászképzés központjában áll, ‘[…] a polgári jog, a büntetõjog, a közjog és az eljárásjog alaptartománya, beleértve az európai vonatkozásokat, a jogtudományi módszereket, a filozófiai, történeti és gazdasági alapokat.’ S mint hagyományosan ‘kötelezõ tárgyak’ mellett, a ‘kötelezõ tárgyak elmélyítéséhez’, valamint ‘a jog interdiszciplináris és nemzetközi vonatkozásainak közvetítéséhez’ most már az új ‘súlypontozott területek szabadon választható tárgyai’ is megjelennek. Elkülönítik tehát az eddig tisztán állami elsõ jogi államvizsgától az ‘egyetemi súlypontozott területek vizsgáját’, melynek eredménye az elsõ vizsga végsõ értékelésébe 30%-ban számít bele. Szintén új az egyes tagállamok által újra bevezetett egyetemi ‘közbensõ vizsga’. 2. Idegen nyelvek és kulcskvalifikációk Mindezekhez egészen új tárgyakként jönnek most már nemcsak ‘az idegen nyelvû elõadások és jogtudományi szaknyelvi kurzusok’, mint ‘kötelezõ szakspecifikus idegen nyelvi ismeretek a tanulmányok során’, hanem – keresztmetszeti perspektívaként közel minden tudományág számára – az ún. ‘kulcskvalifikációk’ is, azaz a ‘tárgyalásmenedzsment, beszédvezetés, retorika, vitarendezés, mediáció, kihallgatástan és kommunikációs készség’. Hogy egyenként mi rejlik e kulcskvalifikációk mögött, hogyan ragadhatók meg, hogyan közvetíthetõk ezek egyáltalán tudományosan megalapozott módon az oktatási- és tanórák valamely formájában, ezidáig még messzemenõen tisztázatlan.8 Mind-

8

Az egyes kulcskvalifikációk növekvõ irodalmához vö. pl. HENSSLER–KOCH (szerk.): Mediation in der Anwaltspraxis. 2000.; DUVE: Mediation und Vergleich im Prozeß. 1999.; DUVE–EIDENMÜLLER–HACKE: Mediation in der Wirtschaft. 2003.; HAFT: Verhandeln. Die Alternative zum Rechtsstreit. 1992.; GOTTWALD–TREUER: Vergleichspraxis. Tips für Anwälte und Richter. 1991.; FISHER–BROWN: Gute Beziehungen. Die Kunst der Konfliktvermeidung, Konfliktlösung und Kooperation. 1989.; URY–BRETT– GOLDBERG: Konfliktmanagement. Wirksame Strategien für den sachgerechten Interessenausgleich. 1991.; FISHER–URY: Das Harvard-Konzept. Sachgerecht verhandeln, erfolgreich verhandeln. 1991.; GOTTWALD–HAFT (szerk.): Verhandeln und Vergleichen als juristische Fertigkeiten. 1987.; GAST: Juristische Rhetorik. 1992.; HAFT–SCHLIEFFEN: Handbuch Mediation. Verhandlungstechnik, Strategien, Einsatzgebiete. 2002.; RISSE: Wirtschaftsmediation. 2003.; HEUSSEN: Time Management für Anwälte. 2002.; GOTTWALD: Streitbeilegung ohne Urteil. 1981.; BENDER–RÖDER–NACK: Tatsachenfeststellung vor Gericht. B/1: Glaubwürdigkeits- und Beweislehre. 1981. és B/2: Vernehmungslehre. 1981.; GOTTWALD– HUTMACHER–RÖHL–STREMPEL: Der Prozessvergleich. Möglichkeiten, Grenzen, Forschungsperspektiven. 1983.; BURGBACHER–GARTMANN–GRUNOW–KNIEPER–REHBINDER–RÖTTGER–WAHL: Juristische Berufspraxis. Eine empirische Untersuchung. 1976.; VOLKS: Anwaltliche Berufsrollen und anwaltliche Berufsarbeit in der Industriegesellschaft. (Diss.) 1974.; MAIER: Kunst des Rechtsanwalts. 1971.; FRANZEN: Anwaltskunst. 1993.; WASILEWSKI: Streitverhütung durch Rechtsanwälte. 1990.; PONSCHAB–SCHWEIZER: Kooperation statt Konfrontation. 1997.; BREIDENBACH: Mediation. 1995.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 229

Varia

229

azonáltal éppen ezek a kulcskvalifikációk azok, melyeknek egészen kiemelkedõ jelentõségük van, vagy lehetne a polgári eljárásjog oktatása számára. Ez azért igaz, mert a polgári eljárásjogi jogszabályok középpontjában – ha nem is a polgári eljárásjog-tudomány érdeklõdésének középpontjában – a peres felek és/vagy az ügyvédjeik közötti ‘tárgyalás’ (vö. pl. ZPO 128. §, 128a. §) áll, hiszen ‘a felek elõadásait szabad beszéddel kell tartani’ (ZPO 137. §), mert konfliktusfeloldási lehetõségként rögzítették többek között a bíróság elõtti ‘egyezséget’, illetve az ún. perbeli egyezséget (vö. ZPO 278. §, 794. §, 794a. §). Fõként pedig azért, mert a legutóbbi ZPO-reform nyomán most már a rendes polgári per ‘szóbeli tárgyalását’ meg kell elõznie egy kötelezõ egyezségi tárgyalás (ZPO 278. §) útján történõ ‘bírósági békéltetésnek’. Akkor aztán tényleg roppant nagy jelentõséggel bír a polgári eljárásjogi oktatás szempontjából a legtöbb nevezett kulcskvalifikáció, ha a polgári eljárásjog-tudomány elfogadja a bíróságon kívüli, illetve nem állami ‘alternatív konfliktusfeloldási lehetõségeket’ (Alternative Dispute Resolution, azaz ADR) – mint ahogy már rég megtette –, és azt fontos járulékos képzési és kutatási területként és saját eredeti szakterületeként fogja fel. Teszi pedig ezt az olyan alternatív konfliktusrendezõ eszközök teljes palettájára tekintettel, mint a ‘békéltetés’ (conciliation), ‘egyeztetõ eljárás’ (negotiation, dealing, bargaining), ‘közvetítés’ (mediation) vagy ‘egyeztetés’ és ‘választottbíráskodás’ (arbitration) stb., beleértve az EGZPO9 15a. §-ában újonnan szabályozott, a kötelezõ bíróságon kívüli egyeztetõ eljárás általi vitarendezést a tartományi igazságügyi hivatal által mûködtetett és elismert ‘hivatal’ útján a bagatell ügyekben (ehhez még ZPO 794. §, 797a. §). Az ADR-nek, mint új képzési tárgynak vagy tárgycsoportnak a jövõbeli jogtudományi tantervekben betöltött szerepére a következõkben még visszatérek. 3. Ügyvédek, mint oktatók A törvényi újítások között különösen kiemelkedõ jelentõségû továbbá, hogy az elsõ államvizsgát követõ jogi képzési szakasz – tehát a gyakornokság, illetve a jogi felkészítés – kötelezõ- és választható állomásainak összesen két évébõl az ügyvédnél töltendõ kötelezõ gyakorlat a jövõben kilenc hónapra emelkedik. Ráadásul most elõírják az ügyvédek közremûködését a képzésben, akiket ‘ügyvéd oktatókként’ kérnek fel, hogy a gyakornokot ‘oktassák az ügyvédek feladatairól, irányítsák és adjanak lehetõséget számára a gyakorlati munkában’, miközben ennek az ügyvédi képzésnek különösen ‘a bírósági és bíróságon kívüli ügyvédi tevékenység, a megbízókkal való kapcsolattartás, az ügyvédi szakterület és az ügyvédi iroda szervezete’ kell, hogy legyen a tárgya. Amennyiben ehhez is elõkészületeket kellene tenni már az egyetemi polgári eljárásjogi oktatásban, határozatlan lennék. Az a számtalan, és néhány szempontból megoldhatatlannak tûnõ probléma, amit ez az új törvényi szabályozás felvet – tekintettel a konkrét képzési koncepciók, módszerek és modellek eddigi hiányára; a szakmai tapasztalattal rendelkezõ és pedagógiailag

9

Gesetz, betreffend die Einführung der Zivilprozeßordnung – a ZPO bevezetésérõl szóló törvény (a fordító).

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 230

230

Varia

képzett, idegen nyelven tudó és az ún. kulcskvalifikációkban jártas oktató utáni nehéz kutatásra és az oktatásba történõ bevonására; az emelkedõ hallgatószámra a felsõoktatási személyzet és az egyetemi felszerelések egyidejû leépítése mellett; és nem utolsó sorban az üres kasszákra, a szoros állami költségvetésre; s egyáltalán a jelenlegi extrém megtakarító politikára az oktatási szektorban –, könnyen sejthetõ. Az átültetési nehézségek nyilvánvalóak a tartományok, az egyetemek és a karok számára, ráadásul szinte átláthatatlan a véleménykülönbség. Jelen cikk szerzõje is alig képes felmutatni megoldást a problémák sokaságára, és alig tud kiutat ebbõl a helyzetbõl. 4. Elmélet és gyakorlat kapcsolata Amit ez a legújabb német jogászképzés jelent a polgári eljárásjog még mindig meszszemenõen normapozitivisztikus-dogmatikus és elméleti oktatási területe számára – amelynek tárgya sokkal erõsebben érinti a jogászi, különösen a bírói és ügyvédi tevékenység széles területét, mint bármely más jogtudomány esetében –, itt csak röviden vázolható fel, és ez is csak ‘az elmélet és gyakorlat kapcsolatának’ idevágó szempontjaira tekintettel lehetséges, ahogy már az elõzõ évszázad nyolcvanas éveiben intenzíven tárgyaltak róla, még ha bármilyen fontosabb következmény nélkül is. Ami a jogászképzés elmélet-gyakorlat-szempontját illeti általánosságban és speciálisan a polgári eljárásjogi oktatásban, itt csupán a szerzõ által10 már 1983-ban a tagállamok korábbi jogászképzési törvényei és rendeletei alapján kialakított tablóra utalnék az ún. ‘elmélet-gyakorlat-közelítés intenzitásfokaival’. Ez ‘az elmélet – gyakorlati szemléltetés általi – gyakorlatközeli közvetítésétõl’ ‘a gyakorlati relevancia alapján történõ elméletválasztáson és –súlyozáson’ át éri el ‘az elmélet gyakorlatorientációját az elméleti és gyakorlati képzés egymáshoz illesztése vagy egybeolvasztása során’, egészen ‘a gyakorlat sajátos elméletének’ ‘a gyakorlat eltudományosítása’ céljából történõ kifejlõdéséig. Mindemellett bátorkodik a szerzõ még néhány, a témában született tanulmányra11 utalni, tartózkodva a nagy terjedelmû további utalásoktól. Itt fel lehet és csak röviden fel is kell vázolni még egyszer a már említett ‘elméletgyakorlat-közelítés intenzitásfokait’. Minden új, vagy a süllyesztõbõl kiemelt szempont és hangsúly ellenére megváltoztathatatlan tény, hogy a jogi egyetemi képzés fõ feladata a jog ismeretének és megértésének elõsegítésében, azaz ‘az elmélet közvetítésében’ áll, és nem a szakmai készségek és képességek közvetítésében, vagy a szakmai munkamódszerekbe való bevezetésben, és egyáltalán nem a jogászi rutin begya-

10

11

GILLES: Juristenausbildung und Zivilverfahrensrecht. Köln, 1983. 94. ff.; UÕ: in: ZZP. Band 95. 1982. 373. ff. számos további bizonyítékkal. GILLES: Theorie und Praxis im Zivilprozeßrecht. Ergebnisse einer Richterbefragung zur Praxisrelevanz zivilprozessualen Lehrstoffs. 1984.; UÕ: Der Theorie-Praxis-Aspekt in der Juristenausbildung in seiner Bedeutung für eine reformierte Prozessrechtswissenschaft (kínai fordításban). In CHEN JUNG TSUNG: Prozesspartei und Zivilverfahrensrecht. 1987. 305. ff.; UÕ: Der Theorie-Praxis-Aspekt in der Juristenausbildung und seine Bedeutung für eine reformierte Zivilprozessrechtswissenschaft (kínai fordításban). In The National Taiwan University Law Journal. Band 13. Nr. 1. Taiwan, 1984. 259. ff.; UÕ: Rechtswissenschaftliche Theorie und gerichtliche Praxis. Zu Ausbildungsproblemen im Zivilprozessrecht (görög fordításban). In Diki, Zeitschrift für Prozessrecht. Band 16. 1985. 289. ff.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 231

Varia

231

korlásában. Ez az elmélet gyakorlatorientációjának túlhangsúlyozását jelentené az egyetemi képzésben, ami más szavakkal azt jelenti, hogy az elmélet és a gyakorlat közelítése a tudomány találóan jelölt ‘elgyakorlatiasításába’ csapna át, és a tudományos-elméleti képzés – technikai-gyakorlati rendelkezések általi – teljes cseréjét eredményezné (ún. ‘jogiparosképzés’). Az elmélet közvetítésének természetesen nem kell túl elméletiesnek lennie, ha az a meghatározott reformerek akarata és kívánsága szerint történik, akik ‘a jog gyakorlati jelentõségét és alkalmazását’ teszik az egyetemi oktatási tevékenység kiindulópontjává, és ‘a gyakorlati jogéletet’ vagy ‘a jogalkalmazás gyakorlatát’ benne akarják érteni az elméleti szemléletben. Az oktatást – így hallhatjuk és olvashatjuk – tehát ‘gyakorlatközelivé’ kell alakítani, és ‘gyakorlati szemlélettel’, a jogászi szakmába való ‘információs betekintéssel’ kell szolgálnia. Az ilyen – az elméleti joganyag gyakorlatközeli vagy gyakorlatszempontú közvetítésére irányuló – követelmények mögött az a fõként oktatásmódszertani vagy pedagógiai törekvés áll, hogy a gyakorlati elemek a tananyag érzékletessége által fokozzák a motivációt az elmélet elsajátítására, és így egyúttal megkönnyítsék az elmélet szellemi-ésszerû megértését. Ez a törekvés érvényes a régóta különösen ridegnek, száraznak, merevnek és tárgyilagosnak, nehezen érthetõnek, absztraktnak, vértelennek, csupasznak és hozzáférhetetlennek híresztelt polgári eljárásjogra is, mint állítólagosan tisztán formális jogterületre. S valóban, éppen a polgári eljárásjog-tan bizonyít számos didaktikai együgyûséget és pedagógiai sokféleséget. Az oktatásban ugyanis manapság a polgári eljárásjogot sokféleképpen szemléltetik, például gyakorlati esetek, iratminták, eljárásjogi nyomtatványok vagy eredeti akták bemutatása által, valamint bíróságlátogatásokkal, tárgyalásokon való részvétellel, illetve az egyetemi órák ún. terv- és szerepjátékaival (Mood Courts), vagy pedig az egyetemi elõadásokon gyakorló jogászok alkalmi, illetõleg rendszeres részvétele által. Sokkal nehezebben teljesíthetõ ellenben az a követelmény, hogy a polgári eljárásjogi, illetve az elméleti tananyagot ‘gyakorlati relevanciája’ alapján válasszák ki és súlyozzák, és ne, vagy legalábbis ne csak a tisztán jogdogmatikai-jogrendszertani vagy jogmódszertani jelentõsége alapján. Ami ezt illeti, sajnos még mindig úgy tûnik, mintha a polgári eljárásjogi doktrina többségében nem tenné fel a kérdést, hogy vajon a mindennapi bírói és ügyvédi gyakorlat szempontjából jelentõséggel bírnak-e, és milyen mértékben a polgári eljárásjogi dogmatika egészen aprólékos munkái és a tudomány által különösen kényeztetett olyan jogintézmények, mint a perjogi viszonyok, az anyagi jogerõ, a keresettõl való elállás, a felek perbeli változása, a perbeli aktív legitimáció idegen jogviszonyban, a beavatkozás vagy a perújítási eljárás. Ez idáig azonban még mindig hiányoznak a széles körû szakterület-orientált empirikus kutatások arról, hogy ténylegesen mi játszik nagyobb szerepet a polgári eljárásjogi jelenségek óriási gazdagságából a gyakorlatban.12 Még nehezebb teljesíteni a 2003-as jogászképzésnek az elmélet, illetve az elméleti oktatás általános gyakorlatorientációjára, valamint a gyakorlat és a gyakorlati oktatás tudományorientációjára vonatkozó immanens követelését, amirõl ‘az elmélet és a gyakorlat integrációja’ formula alatt tárgyalnak. Ezzel – az elmélet általános

12

Ehhez további utalásokkal lsd. 7. lj.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

232

9:11

Page 232

Varia

gyakorlatorientációja iránti – követelménnyel nem többet és nem kevesebbet kívánnak, mint a hagyományos tudományos szemlélet feladását, és a jogtudomány többé már nem csak pusztán norma-, hanem valóságtudományként való felfogását is, amit a ‘gyakorlat’ saját maga tesz a kutatásának tárgyává. A jogtudomány ilyetén felfogása – címszavakban jellemezve – több jogszociológiát és jogi gazdaságtant és kevesebb jogdogmatikát, több jogpolitikailag konkrét, mint jogdogmatikai-absztrakt kérdésfelvetést, több gyakorlati-tényleges, mint elméleti-normatív problémafelvetést és problémakezelést, több anyagi-konkrét, mint formális-absztrakt témakezelést és hasonlóan több és talán valamivel még több ‘jogrealizmust’ vagy ‘jogpragmatizmust’ kíván meg, ahogy az a skandináv és angolszász jogtudományra jellemzõ. 5. A gyakorlat elméletei Végül, amíg fennáll a vélemény, ami arra vonatkozik, hogy az egyetemi elõadásokon – és különösen a polgári eljárásjogiakon – kritikusan vizsgálják meg a gyakorlati problémákat, tudományos módon reflektáljanak a jogászok gyakorlati tevékenységére, és tudományosan dolgozzák fel a gyakorlati-jogászi munkamódszereket, illetve legalább arról szóljanak, hogy a gyakorlatban elsajátított ismereteket és tapasztalatokat kritikai módon ellenõrizzék, úgy ehhez nem többre és nem kevesebbre van szükség, mint megbirkózni az ún. ‘gyakorlat saját elméletei’ kifejlesztésének feladatával a hagyományos ‘jogi elméletek’ mellett. A ‘gyakorlat ilyen elméletei’ ezidáig azonban rosszul állnak. A gyakorlat ilyen elméletei nélkül azonban fennáll a veszély, hogy az elmélet áhított valóságnyereségét a gyakorlat tudományvesztesége árán érik el, mert elméletek nélkül nem engedhetõ meg a gyakorlati jelenségek megkívánt rendszertani felfogása, racionális megítélése vagy kritikai elemzése. Errõl a problémakörrõl sajnos az új jogászképzési törvény sem nyilatkozik többet. Eltekintve az ún. kulcskvalifikációkon belül újonnan felsorolt ‘kihallgatástól’ és a ‘retorikától’, mint a szónoklattan (pontosabban jogászi szónoklattan) tantárgytól, az egész új reformcsomagban egyetlen szó sem esik ‘a gyakorlat elméletérõl’. Mindent egybevetve, amit már sok éve errõl az elmélet-gyakorlat arányról nyilatkoztak, világossá válik – ahogy sok mindenrõl azok közül, amit mostanában a törvényreformerek oldaláról éppen ‘forradalmi újításokként’ magasztalnak fel –, hogy nem sokkal másabb, mint egy ‘öreg kalap’ vagy ‘régi bor új tömlõben’. Ez természetesen nem vonatkozik – ahogy már korábban említettem – a német egyetemi jogászképzés igazán új területére, mégpedig az ún. ‘kulcskvalifikációk’ elõször ebben a formában törvényben szabályozott színes keverékére, melyek többségükben szoros kapcsolatot mutatnak a világszerte tárgyalt és gyakorlott ADR-mozgalommal.13 Erre most visszatérek. 13

Ehhez csak: The International Symposium on Civil Justice int he Era of Globalization. Collected Reports. The Editorial Board of the ISCJ (szerk.). Tokio, 1993.; A német helyzethez: GILLES: ADR from a German Point of View. aaO 491. kk.; UÕ: National Report on German Law. Streiterledigungssysteme und Rechtskultur. Konfliktsbeilegung innerhalb der staatlichen Justiz durch Zivilgerichtsverfahrenund sog. Alternativen hierzu in der Bundesrepublik Deutschland. aaO 552. kk.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 233

Varia

233

6. Az ADR a megreformált jogászképzésben A német bírótörvény (DRiG) 5a. § III bekezdés 1. mondatának új szabályozása szó szerint így hangzik: „A stúdium tartalmának tekintettel kell lennie az ítélkezési, igazgatási és jogtanácsosi gyakorlatra, beleértve az ezekhez megkívánt kulcskvalifikációkat, mint a tárgyalásmenedzsmentet, beszédvezetést, retorikát, vitarendezést, mediációt, kihallgatástant és kommunikációs készségeket.” Ezzel a reformtörvény-alkotó most már nem csak meghatározott részeket, hanem ‘a stúdium egész tartalmát’ szabályozza, tehát a DRiG 5a. § II bekezdésében említett ‘kötelezõ tárgyak’ és ‘súlypontozott területek’ mint ‘a stúdium tárgyának’ teljes tartalmát, különösen a jog minden ‘alaptartományát’, beleértve a ‘vonatkozásait’ és ‘alapjait’, kikényszerítve az ítélkezési, igazgatási és jogtanácsosi gyakorlat figyelembevételét, – amit végül mindig kvalitatívnak vagy kvantitatívnak neveznek. A ‘gyakorlat’ itt tárgyalt figyelembevételének a törvény szerint meg kell történnie, ‘beleértve’ az ‘ehhez’ – helyesen a ‘gyakorlatra’ gondolva – ‘megkívánt’, a törvényalkotók által így elnevezett ‘kulcskvalifikációkat’. A gyakorlat figyelembevételét eszerint ‘kvalifikációkkal’ kell kötelezõen összekapcsolni. Ezen kvalifikációk alatt a jövõbeli – a szakmai gyakorlatban tevékenykedõ – hallgatók jobbára különös (gyakorlati? elméleti?) képességeit kell érteni, tekintettel meghatározott szakspecifikus feladatokra és tevékenységekre. Különösen talán a hallgatóknak mellékesen nyújtott tulajdonságokat, rátermettséget, képességeket vagy készségeket, melyek bármihez egy ‘kulcsot’ jelentenek. A kulcskvalifikációkat, a gyámoltalannak ható és a választékára vonatkozóan tetszõlegesnek tûnõ új szabályozás csak példálózóan sorolja fel, ahogy azt a ‘mint’ szócska kifejezésre is juttatja. Nem kimerítõ felsorolása egy numerus clausus értelmében immár – a ‘kommunikációs készség’ kivételével – nemcsak a különleges rátermettség vagy képességek szerinti ‘kvalifikációknak’, hanem egyszerûen különféle tevékenységeket, nevezetesen a tárgyalásmenedzsmentet (a szóbeli tárgyalás megnyitása, vezetése és berekesztése, mint a ZPO 136. §-ában?), a beszédvezetést (szabad beszéd és válasz, mint a ZPO 137. §-ában?), a vitarendezést (és nem is csak a vitamegelõzést) – mint a bíróságon kívüli konfliktusfeloldás, illetve az ADR tipikus, azonban többértelmû és semmiképpen sem egyetlen fajtáját –, valamint a mediációt is ide sorolja. Mint azt a ‘kulcskvalifikáció’ fõfogalom sugallja, a DRiG 5a. § III bekezdésében egyáltalán nincs szó a nevezett jogász-szakspecifikus tevékenységekrõl, mint olyanokról, hanem sokkal inkább a mindenkori rátermettségrõl (kvalifikációk), vagy talán csak a tevékenység gyakorlásához szükséges egyszerû technikákról. Meglehetõsen összefüggéstelenül tették bele a törvényhozók további – a stúdium leírásában a gyakorlatba beleértve – oktatási anyagként egyrészt a ‘retorikát’,14 mint a (jogászi?) beszédmûvészet oktatását, másrészt a ‘kihallgatástant’.15 Tehát nem újabb furfangos szakmai tevékenységeket vagy képességeket (ügyes ‘beszéd’, személyek ‘kihallgatása’), hanem nagyon is logikátlanul és viszonylag szándékosan kettõ, és

14 15

Vö. GAST i. m. Vö. BENDER–RÖDER–NACK i. m.

181_288_IAS_08_3.qxd

234

2008.10.14.

9:11

Page 234

Varia

csak kettõ tudományterületet, elméletet, vagy éppen ‘tantárgyat’ az ún. ‘gyakorlat rég létezõ, többé-kevésbé fejlõdõ, tudományosan megalapozott vagy csak áltudományosan feldíszített, többnyire szociáltudományos, különösen szociológiai, gazdasági és pszichológiai elméleteinek’ tömegébõl. Itt csak a szerteágazó jogászi hivatáshoz kapcsolódó szociológiák, elméletek és kutatások16 gazdagságára utalok, nevezetesen olyanokra, mint a ‘jogászokhoz’ és ‘szakterületeikhez’, az ‘igazságszolgáltatáshoz’ és faktoraihoz, szervezetéhez és funkcióihoz, a ‘konfliktusokhoz’, ‘eljárásokhoz’ és igazságügyi ‘cselekvésmódokhoz’, a ‘tényállás-rekonstrukcióhoz’, ‘kommunikációhoz’, ‘döntéshozatalhoz’ és sok minden máshoz, mint nem utolsó sorban az ‘alternatív konfliktusfeloldáshoz’, illetve az ‘Alternative Dispute Resolution (ADR)’-hez is minden módszerében hozzácsatolt ‘vitarendezésre’ és ‘mediációra’. A DRiG 5a. §-ának itt elemzett új szabályozása, szóválasztása és formalitásai egy sor zavart, hiányosságot és értelmezési nehézséget kínálnak. Ezek elegendõ alkalmat nyújtanak a véleménykülönbségekre, és már most a szövetségi jogi törvényi elõírásoknak a tartományi jogászképzési törvényekben és jogi vizsgaszabályzatokban, valamint a kari, illetve szakterület-specifikus tanulmányi szabályzatokban és tantervekben való különbözõ teljesítésében, illetve átültetésében megjelenõ éles különbségekhez vezetnek az – egyetemrõl egyetemre változó – mindenkori tényleges oktatási területen. Így egy dolog mindenképpen világossá és érthetõvé válik a DRiG 5a. §-ból: az új szabályozás és szerzõi részérõl – tekintettel a jogtudományi elmélet és akadémiai oktatás még mindig messzemenõen elhanyagolt gyakorlatoritációjának egész határozott célként kitûzött erõsítésére – a ‘kulcskvalifikációk’ közvetítésének parancsával nem valamelyik önálló, elkülönített és ezáltal izolált, talán még extra-díjköteles kiegészítõ-, külön-, alapozó- vagy továbbképzõ elõadásról van szó speciálisan a törvényileg elõírt, vagy még tovább telített vagy kiterjesztett kulcskvalifikációs területek (címszavakban: tárgy-, feladat-, én- és szociálkompetencia) számára, hanem a jogászi gyakorlatnak – beleértve a gyakorlati szempontból releváns kulcskvalifikációkat – az összes, többé-kevésbé a gyakorlattól távoli tantárgyba való belefoglalásáról. A reformjelszó tehát az elmélet és gyakorlat ‘integrációja’ és nem a két terület ‘izolációja’. Ezért ha például a Frankfurti Egyetem Jogtudományi Karán direkt e célból alapított ‘kulcskvalifikációs centrum’ önálló tanmenetét – a tíz vagy még több heti különleges elõadásra és/vagy szemináriumra kidolgozott tantervvel – hozzáigazítják a törvényben felsorolt és a még további, mindenesetre a ‘kulcskvalifikációk’ címszó alatt elkönyvelt tematikához kiegészítõ tanprogramként a német jogi karok tananyaggal egyébként is túlterhelt hagyományos jogtudományi alaptanterve mellett, tényleg kérdésessé válhat, hogy ezáltal vajon nem ismerik-e félre a törvényhozói reformtörekvéseket, vagy nem fordítják-e azokat éppen az ellenkezõjükre.

16

Számos bizonyíték ehhez: GILLES: Der Beitrag der Sozialwissenschaften zur Reform des Prozessrechts. In GILLES (kiad.): Effektivität des Rechtsschutzes und verfassungsmäßige Ordnung. Die deutschen Landesberichte zum VII. Internationalen Kongress für Prozessrecht in Würzburg. Köln, 1983, 105. kk.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 235

Varia

235

IV. Záró gondolatok Mindezzel világossá kellett válnia, hogy milyen mérhetetlenül nehéz feladat elõtt áll az egyetemi jogászképzés Németországban a törvényi úton elõírt, ún. kulcskvalifikációkat is felölelõ gyakorlati képzés kötelezettsége miatt, hacsak a múltban, fõként az eljárásjogi tárgyakban – így a polgári eljárásjog tárgyában is – nem szállt már rég szembe az itt elhangzott kihívásokkal. A jövõ számára a legnagyobb és legnehezebben megoldható probléma mindemellett az, hogy országszerte, minden jogi karon és szakterületen kielégítõ számú és megfelelõ oktatót találjanak a gyakorlati és tudományos életbõl – de nem csak az igazságszolgáltatásból és jogtudományból –, akik – tekintettel a jogászi és nem jogászi kvalifikációkra – nemcsak az inter- és multidiszciplináris munkában való megfelelõ (könyvbeli) ismerettel és jártassággal, hanem kellõ egyéni hivatásbeli tapasztalattal is rendelkeznek, hogy – emlékezvén a korábbi évtizedek nagy reformmozgalmára – ne csak ‘az elmélet és gyakorlat integrációjának’ feladatához értsenek, hanem ‘a jogtudomány és a szociáltudományok integrációjához’ is.17

– K Ö N Y V I S M E RT E T É S E K – TÓTH TIHAMÉR Az Európai Unió versenyjoga. Budapest, Complex Kiadó, 2007, 640. ISBN 978 963 224 924 7

A szerzõ e témában már 1996-ban megjelentetett egy tankönyvet, amihez képest jelen mû második kiadást jelenthetne, ha nem sokkal nagyobb ívûen dolgozta volna fel a témát, mind terjedelmében, mind mélységében, mind pedig összefüggésében. Az új tankönyv több a korábbinál, mert versenyelméleti és versenypolitikai kérdésekkel is részletesebben foglalkozik, külön kitérve a közösségi és a nemzeti versenypolitikák egymásközti viszonyára, továbbá az egyes versenyjogi intézmények és az ahhoz tartozó joggyakorlat ismertetése is sokkal részletesebb. A versenyjog sajátossága, hogy mind a közösségi jogban, mind a nemzeti jogokban kevés jogszabályi szintû rendelkezés van, de annál jelentõsebb és meghatározó a mindenkori versenypolitikai célkitûzések ismerete, azok változásának nyomon követése és a jogalkalmazás – részben az elõzõekre alapozott – több megállapításának az ismerete. A mû a

17

Számos bizonyíték ehhez: GILLES (12. lj.); UÕ: Zur Integration von Sozialwissenschaften und Prozessrechtwissenschaft (japán fordításban). In GILLES: Aufgaben von Prozesseinrichtungen in der Bundesrepublik Deutschland. TAKESHI KOJIMA (szerk.). Chuo University Press. Japán, 1988. 94. ff.

181_288_IAS_08_3.qxd

236

2008.10.14.

9:11

Page 236

Varia

korábbinál sokkal részletesebben foglalkozik a tágabb értelemben vett versenyjog körébe tartozó állami kereskedelmi monopóliumokkal, a kizárólagos jogok és közszolgáltatások versenyjogi összefüggésével, valamint az állami támogatások versenyjogi ellenõrzésével. Külön kiemelendõ a tankönyv jó rendszere, tagoltsága, ami szerint mindig ismerteti az adott jogintézményt, értelmezi annak egyes elemeit, magyarázza a kialakult joggyakorlatot, majd összefoglalja a fejezet lényegét és az arra vonatkozó ajánlott irodalmat. A tankönyv ily módon egyszerre két követelménynek tesz eleget: egyrészt könynyen tanulható, rendszerezett ismeretanyag áll az olvasó rendelkezésére, másrészt a jelenlegi ismeretek szerinti elméleti kérdések is kifejtésre kerülnek. A versenyjog elméleti, a jogrendszer egésze összefüggéseit érintõ kérdéseinek feldolgozása nem kis feladat. A versenyjognak korábban a tisztességtelen versenycselekmények része elméletileg feldolgozott volt, de a versenykorlátozás jogának elhelyezkedése a jogrendszer egészében, a dogmatikai összefüggések feldolgozása még váratott magára, s ezért is jelentõs a most megjelent tankönyv e tekintetben elsõ szárnypróbálgatása. A tankönyv értékét növeli továbbá az is, hogy olyan szerzõ tollából született, aki egyaránt rendelkezik elméleti felkészültséggel és mindennapi munkája alapján széles körû gyakorlati tapasztalattal. A tankönyvet gazdagítja az az élmény anyag is, amit a szerzõ a külföldi versenyjogi rendezvényeken, elõadásokon, konferenciákon szerzett. A tankönyv megírását nehezíti az a tény, hogy bár fõleg jogászok részére készült, jogi fogalmakkal kell operálni, a jogrendszer egészébe illeszkedõ megoldásokat kell keresni, mégis alapvetõen közgazdasági fogalmakat kell értelmezni. A konkrét tényállások megállapításához, illetve értékeléséhez vezetõ rögös úton a jogásznak a közgazdasági elemzés – sokszor nem könnyû, sõt ellentmondásos – harcát kell megvívni. Megismerkedhetünk a verseny jelentõségével és értékével, függetlenül attól, hogy a versenynek nincs jogszabályban rendezett fogalma. Láthatjuk a piactípusok széles körét, úgyszintén az egyes versenyelméleteket, másként szólva „verseny iskolákat”, mint pl. a klasszikusok, neoklasszikusok mûködõképes verseny elmélete, a freiburgi iskola, Harvard iskola, Chicago iskola. A versenyjog lényegének megértésében igen fontos a versenypolitika, a versenyszabályozás és a versenyjog hármasának ismerete és értelmezése. Meg kell tudni húzni a határt e három fogalom között a helyes jogalkalmazás kialakítása érdekében. Ez azért is fontos, mert a versenyjog eszköztárába tartozó fogalmak értelmezése – a versenypolitikai célkitûzéseknek megfelelõen – koronként, országonként, ideológiai irányzatokként eltérõ. A versenykorlátozó megállapodásokról szóló fejezet tartalmazza mindazt, amit ma a közösségi versenyjog e témában elméletben és gyakorlatban kidolgozott. A vállalkozás fogalma, a versenykorlátozást megvalósító magatartási formák, a verseny ellenes cél vagy hatás, a horizontális és vertikális versenykorlátozások, illetve kartellek egyes típusai, a nem verseny ellenes versenykorlátozások, a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolása. A versenykorlátozás tilalma alóli mentesség feltételei, a csoportmentesség. A piaci erõfölénnyel való visszaélés fejezetben sok segítséget nyújtanak a gyakorlat számára a piaci erõfölény fogalmának, illetve létének megállapítására vonatkozó magyarázatok, úgyszintén a gazdasági erõfölénnyel való visszaélés egyes lehetséges

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 237

Varia

237

formáinak kibontása. A tankönyv részletesen foglalkozik a gazdasági erõfölénnyel való visszaélés két fõcsoportjának, a versenykorlátozó és kizsákmányoló típusú viszszaéléseknek az egyes tipikus magatartás formáival. A gazdasági erõfölénnyel való visszaélés tilalma alól a közösségi versenyjog nem ismer sem kivételt, sem mentesítést, mint ahogy az a versenykorlátozó megállapodások körében látható. Ennek hiánya viszont nem zárja ki annak lehetõségét, hogy a kifogásolt magatartás tanúsítója objektív indokokkal védhesse magatartását. Ha ez sikerrel jár, akkor a magatartás nem fog visszaélésszerûnek minõsülni. Pl. azért nem kötött szerzõdést az erre felszólított vállalkozás, mert nem állt rendelkezésére a kért termék és a meglévõ kapacitása sem volt elég annak elõállítására, azaz „lehetetlen” szolgáltatásra senkit sem lehet kényszeríteni. Az objektív indokoltság alapja azonban nem lehet az, amit a vállalkozó saját üzleti érdeke indokol, hanem csak a gazdaság egészének, a fogyasztók összességének védelme, a közérdeknek az érvényesülése. Részletesen foglalkozik a tankönyv az ún. engedékenységi politikával. Ennek lényege, hogy a szigorú versenykorlátozást érintõ ügyekben az eljárás alá vont beismerése és a hatóságokkal való együttmûködése esetén a Bizottság nem bírságol, vagy kisebb büntetést szab ki. Ennek az intézménynek két jogpolitikai célja van: egyrészt destabilizálja a meglévõ titkos kartelleket, másrészt megkönnyíti a bizonyítást és így rövidíti az eljárás idõtartalmát. A versenykorlátozással és a gazdasági erõfölénnyel való visszaéléssel szembeni fellépés körében jelentkezõ eszközök közül egyet célszerû kiemelni, mégpedig a magánérdekû jogérvényesítés intézményét. A közösség ún. Fehér Könyvet adott ki az EK trösztellenes szabályainak megsértésén alapuló kártérítési keresetekrõl. A Fehér Könyv megállapította, hogy a gyakorlatban ritkán térítik meg az EK trösztellenes szabályainak megsértésével okozott károkat, viszont a Bizottság az ilyen igények érvényesítését fontosnak tartja és ehhez kívánt segítséget nyújtani, ezzel is növelve a versenyjog hatékonyságát. A versenykorlátozással okozott kár megtérítése iránti igényt bárki elõterjesztheti, aki a trösztellenes jogszabályok megsértésbõl adódóan kárt szenvedett. A Bizottság elismeri a kollektív jogorvoslat lehetõségét is. Lehetõvé kell tenni a bíróságok számára, hogy biztosítsák a bizonyítékokhoz való hozzáférést, ha az szükséges és arányos, de egyben védelmet kell biztosítani az engedékenységet kérõ vállalatoknak. Az ilyen kártérítési ügyekben a nemzeti versenyhatóságok határozatait kötelezõ erejû bizonyítékként lehet felhasználni. A versenykorlátozás tilalmának megsértésével okozott kárért a jogsértõ felel, kivéve ha bizonyítja, hogy a kár menthetõ hiba eredményeként következett be. A kártérítés összege a tényleges kárra, az eladás csökkenésébõl származó elmaradt haszonra és a kamatokra terjed ki. A Bizottság indokoltnak tartja a kártérítéssel kapcsolatos eljárás költségeinek lehetséges csökkentését is. Külön kiemelendõ a tankönyv értékei közül, hogy az egyes jogintézményeket taglaló fejezetek végén a tagállami jogalkalmazás problémáit összeveti a közösségi jogalkalmazás problémáival, kitérve a Bizottság és a tagállami versenyhatóságok együttmûködésére (ECN). Említést érdemel a versenyjogi ügyek elbírálásával kapcsolatos bírói jogalkalmazás. Ha a tagállamok közötti kereskedelem érintett – versenykorlátozás és gazdasági

181_288_IAS_08_3.qxd

238

2008.10.14.

9:11

Page 238

Varia

erõfölénnyel történõ visszaélés esetén – a bíró is köteles az EK jogot is alkalmazni. A mentesítést a bíró is alkalmazhatja. Ugyanazon ügyben hozott bizottsági határozat a nemzeti versenyhatóságon kívül a bírót is kötelezi. A szerzõ megjeleníti a bírói versenyjog alkalmazással kapcsolatos kételyeit is, pl. a bíró rendelkezhet-e olyan gazdasági ismeretekkel, ami a piac meghatározásához, a versenykorlátozás megállapításához szükséges, valamint a mentesítés elbírálásához nélkülözhetetlen és idõnként változó versenypolitikai ismeretekkel. A vállalkozások közötti koncentrációk ellenõrzése fejezetben megismerhetjük ezen jogintézmény fejlõdésének gazdasági és jogi hátterét. A tagállamok közötti gazdasági határok lebontásra kerültek, a négy szabadságjog érvényesül, viszont a vállalkozások összefonódásából új, közösségi szintû gazdasági monopóliumok kezdtek létrejönni. Ennek próbál gátat vetni, vagy legalábbis keretet szabni a fúzióellenõrzés. A fúzióknál szoros a kapcsolat a társasági jog és a versenyjog között. A társasági jog alapján jogszerûnek minõsülõ koncentráció a versenyjog alapján megtiltható, ha az a közös piac mûködését károsan befolyásolná. A tankönyv részletesen taglalja, hogy a koncentráció ellenõrzés nem annyira jogi, mint inkább gazdasági megmérettetést jelent. A fúzióellenõrzésben már erõsebben játszanak szerepet egyéb kormányzati politikák is, pl. iparpolitika, foglalkoztatáspolitika. A közösségi fúzióellenõrzésnél fontos szempont a gazdasági és szociális kohézió megteremtése. Az eltérõ szempontok mérlegelésének eredményeként elõfordult, hogy az EU és az USA versenyhatósága eltérõ végeredményre jutottak. A fúzió elbírálásának szempontjait rögzítõ fúziós tesztek több változáson mentek keresztül az évek folyamán. A dominancia, az SLC és a SIEC teszt vetélkedett egymással. Most a közös piaci versenyre gyakorolt hatás vizsgálata áll a középpontban, aminek fokmérõje lehet, hogy erõfölényes helyzet jön-e létre, vagy erõsödik meg. Ennek a fejezetnek egyik sajátos értéke, hogy a korábbi és jelenlegi szabályokat összeveti, együtt értékeli. Az e körben hozott bizottsági határozatok is bírósági kontroll alá kerülhetnek. Ezeknek az ügyeknek a felülvizsgálata során az EFB visszafogottabban ítélkezik és az egyébként vizsgált kérdések mellett csak azt vizsgálja, hogy a Bizottsági határozatban tetten érhetõ-e „súlyos értékelési hiba”. Tehát az EFB a felülvizsgálat során a „súlyos hiba” tesztet alkalmazza. A tankönyv utolsó fejezete a támogatásokkal foglalkozik. E szabályok elsõsorban az államokra, a kormányokra, az önkormányzatokra vonatkoznak. A vállalkozásokat a közösségi érdekekkel ellentétes módon nem szabad elõnyben részesíteni. Az adni kívánt támogatást elõzetesen be kell jelenteni a Bizottság részére és annak állásfoglalásáig támogatás nem adható. A Bizottság az értékelésnél egyre nagyobb mértékben veszi figyelembe a versenyhatás elemzés eredményét. A nemzeti szervek lényegileg csak adminisztratív teendõket látnak el, és fõleg a Bizottság munkáját segítik. A támogatással kapcsolatos ügyekben a bírósági perek száma jelentéktelen. Ha mindezek után össze kívánjuk foglalni a tankönyv elõnyeit, akkor összegezve megismételhetjük, hogy a mû hiánypótló az oktatásban és nélkülözhetetlen a gyakorló jogászok számára. A jogszabályi elõírásokon kívül széles körben ismerteti az esetjogot, ideértve a bizottsági és a közösségi bírói gyakorlatot is. Jogösszehasonlító elemzését adja néhány fontos elvi kérdésnek. Külön utal helyenként a magyar versenyjogi gyakorlatra is. Mindemellett a tankönyv jól és könnyen kezelhetõ, áttekint-

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 239

Varia

239

hetõ. Fejezetenként tartalmaz összefoglaló megállapításokat és a vonatkozó ajánlott irodalmat. A tankönyv végén lévõ összesített bibliográfia, kb. 360 jogeset összesítése és a tárgymutató tovább könnyíti a közösségi versenyjogban való eligazodást. BOYTHA GYÖRGYNÉ

TERMÉSZETJOG A XXI. SZÁZADBAN – FRIVALDSZKY JÁNOS KÖNYVÉRÕL FRIVALDSZKY JÁNOS Természetjog – eszmetörténet. Budapest, Szent István Társulat, 2001, 371. ISBN 963 361 274-8

Frivaldszky János Természetjog – eszmetörténet címû könyve 2001-ben jelent meg a Szent István Társulatnál. A könyv fontos hiánypótló mû a filozófiai irodalomban, eszmetörténeti bemutatását nyújtja a természetjognak a jogi gondolkodás kezdeteitõl napjainkig nagy részletességgel és alapossággal. Hiánypótló mûvet mondtunk, mert napjainkban a magyar könyvpiacon nem gyakran találkozunk természetjoggal foglalkozó írásokkal, sokkal inkább a jogpozitivizmus képviselõinek mûveivel. Az antik görög gondolkodóktól kezdve egészen a XIX. századig nem volt kérdéses a természetjog léte. Voltak ugyan pozitivista irányzatok, szkepticizmus, relativizmus, empirizmus, de a pozitivizmus a jogtudományban nem volt számottevõ jelentõségû. Ezért nem volt fontos bizonyítani a természetjog létezését. A XIX. századtól kezdve azonban a pozitivizmus elterjedése már felveti a természet jog létezése bizonyításának szükségességét. Ezért is olyan fontos minden e tárgyban alkotott mû. Frivaldszky könyvének bevezetõ részében azt állítja, hogy a természetjog nem tûnik el, ellenkezõleg, örök kérdésfeltevéseivel és válaszaival elõbukkan a történelemben minden alkalommal, amikor az emberi, politikai együttélés, vagy az emberi lét válaszút elé érkezik. Erre azért képes, mert a természetjog az emberi létre és a társadalmi együttélésre vonatkozóan a végsõ elveket érintõ kérdéseket teszi fel. A természetjog mindig a tételes jog megkérdõjelezésével kapcsolatban tûnik elõ. A természetjog egy olyan objektív valóságon alapul, amely révén a pozitív joggal szemben állandó eszmék hordozójaként jelenik meg. A teoretikusok megfogalmazzák azokat a kritériumokat, amelyek az igazi jog sajátjai, amihez a pozitív jognak is idomulnia kell. A természetjog az igazi jog, a tételes jog nem szegülhet szembe a természetjoggal, és ez által sem az emberrel, sem a társas élettel kapcsolatos igazsággal. A természetjog ellenében ható tételes jog helytelen, természetellenes és észellenes is. A természetjog az igazságos jogot a természetben felismert „igaz”-ra építi.

181_288_IAS_08_3.qxd

240

2008.10.14.

9:11

Page 240

Varia

Könyvében a különbözõ természetjogi felfogások bemutatásánál arra törekszik Frivaldszky, hogy elénk vázolja azt a filozófiai eszme-áramlatot is, amelyben a természetjogi tanok megszülettek. Történeti sorrendben halad, és elemzi a nagy görög gondolkodóktól kezdve a középkor, újkor és a legújabb kor filozófiai irányzataiban megjelenõ természetjogi tanokat. A szerzõ másik, a történeti elvtõl eltérõ rendszerezõ szempontja a természet-felfogás alapján történõ természetjog-típusok osztályozása: a biológiai-naturalista, a teológiai és a racionalista típusú természetjog megkülönböztetése. A történelem kezdetén elõbb létezett a politikai élet, ami maga után vonta a végsõ dolgokra való rákérdezést, és amikor kialakul a filozófiai gondolkodás, azt követõen jelennek meg a természeti törvényrõl szóló tanok. Alexandriai Philón dolgozza ki az elsõ természeti törvényrõl szóló tant. Szókratész és a szofisták érdeme, hogy vizsgálat tárgyává tették a természetjogot és bírálat tárgyává az õsi vagy isteni jogot. A természetjog megjelenése feltételezi a tekintély kétségbe vonhatóságát. Az „õsi”-tõl a ‘lényegileg jó’ a ‘természet szerinti jó’ felé tolódott el. A görögöknél a filozófiai és a tudományos magyarázat egyaránt a változó mögött az állandót keresi. A természetjog vonatkozásában mindig különbséget tettek a természetjog és a pozitív törvények között, és úgy tartották, hogy nem létezhet kötelezõ erejû törvény anélkül, hogy azt az isteni törvény ne igazolná. A logosz nemcsak a kozmoszt, de az emberek magatartását is szabályozza. Hésziodosz szerint az értelemmel nem rendelkezõ lények világában az erõszak törvénye él, míg az eszes lények világában az igazságosság uralkodik. A jog isteni ajándék, az igazságosság szabályai megfelelnek az emberi természetnek, ezért az emberi együttélés legfõbb követelménye az igazságosság. Hérakleitosz sokat idézett maximája szerint szerint a „természet rejtõzködni szokott”, a mélyben meghúzódó igazság feltárása erõfeszítést igényel. Az ember alá van vetve a logosznak, de fel is kell hogy ismerje, mert nem tárul fel magától. Az igazságos és az igazságtalan közti különbségtétel, mint a természetjog központi kérdése, a keresztény természetjogi tanokban nyer majd legtisztább megfogalmazást. A szerzõ bemutatja, hogy a szofistáknál hogyan kap szubjektivista és relativista jelleget a természetjog, amikor tagadják a természet szerint való igazságosságot. A görög gondolkodás nagy alakja Platón, aki a természeti törvényt az igazságosság kifejezõdéseként fogalmazza meg. Ne az erõsebb kormányozzon, amint a természet rendje szerint az állatoknál történik, hanem az, aki értelmesebb, és ez van az embereknél természet szerint – írja. Arisztotelésznél is azt olvashatjuk, hogy az igazságosság és a jog a természetben gyökerezik. A természet tárja fel az ember célját, ami felé irányulnia kell. A boldogságot, mint célt az erények gyakorlása révén érjük el, de erre eleve hajlamosak vagyunk. A természet szerinti élet a logosz szerinti élet. Az embernek fel kell fedezni belsõ hajlamait, a természete megmutatja a célt, ami felé tartania kell. Arisztotelész különbséget tesz a természet szerinti igazságosság és a pozitív jog igazságossága között, és azt tanítja, hogy a természetjog abszolút jog, változatlan és felsõbb rendû törvény szemben a pozitív joggal, ami emberi alkotás, relatív, változó, esetleges. A sztoikusok természetjog-felfogása a késõbbi korok gondolkodóira is nagy hatással volt. Felfogásukban a természetjog és az ésszerûség egybe esik. A természeti törvény a világmindenségben érvényesülõ logosz, amelyet az emberi ész felismer, független az államok pozitív jogától. Minden nép számára állandó és egyetemes tör-

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 241

Varia

241

vény, ez a világtörvény. Az ember mint a világ polgára olyan természetes jogokkal rendelkezik, amelyek az egyes államok pozitív jogától függetlenek. A rómaiak a természetjogot minden emberre érvényes jogként fogalmazzák meg, ami nem más, mint a dolgok rendjében lévõ racionalitás. Cicero ismert felosztása szerint a jog a természetjogból, a népek jogából és a civil jogból áll. Ezek között nincs ellentmondás, egyazon elv érvényesül bennük. A klasszikus római jogászok a természetjog kifejezést nem filozófiai, hanem gyakorlati értelemben használták, és arra törekedtek, hogy megleljék azt a magatartási szabályt, ami a dolog természetének megfelel. Ulpianus a 3 jól ismert praecepta iuris-ban foglalja össze a természetjogot: tisztességesen élni, a másikat meg nem károsítani, megadni mindenkinek ami õt megilleti. Ez utóbbi egyben az igazságosság definíciója lett. Jusztinianusz a ius naturale-t ulpianusi módon értelmezi. Ennek a természetjognak a forrása Istenben van, ez egy teológiai típusú természetjog felfogás. Szent Ágoston gondolkodásában a természeti törvény az egész emberiségnek és nemcsak a keresztényeknek adatott. A természetjog forrása az emberben mûködõ intimus affectus, amelyben a hit mûködik a szeretet által, vagyis a természeti törvény az isteni kegyelem által mûködik. Az igazságosság fogalmát Cicerót követve alakítja ki, forrását a természetben fedezi fel. Ismert mondása, hogy ha nincs az országokban igazságosság, akkor azok nem mások, mint nagy rabló bandák. A természeti törvény az örök törvény kisugárzása bennünk, amely szerint az az igazságos, hogy minden tökéletesen elrendezett legyen. Ezt követõen a szerzõ bemutatja a természetjogi gondolkodást a kora középkorban és a dekretistáknál, majd az elsõ természetjogi iskolákat a XI. és XII. században. Ezt követi a Szent Tamás elõtti skolasztikus természetjog bemutatása, majd Szent Tamás természetjoggal kapcsolatos tanításának részletes elemzése. Szent Tamás öszszekapcsolja a természetjogot az emberi természet racionalitásával. Ezt fejezi ki a ‘ratio naturalis’ terminus technicus. A természeti törvény szoros kapcsolatban van az örök törvénnyel, mert mind az emberi természet, mind az emberi ész az Isten alkotásai. A természeti törvény tehát az örök törvény részvétele az emberben. Az örök törvény maga az igazság, ezért a természeti törvény az igazságban való részvételt is jelenti. Ezzel feloldja a voluntarista és a racionalista gondolkodás közti feszültséget. Az emberben a természetes értelem mint fény mûködik, és segít felismerni a jót és a rosszat, de a természeti törvény jelen van az ember akaratában is, természetes hajlamunk van arra, hogy önmagunkat megvalósítsuk és a természeti törvény megmutatja ehhez az utat. Luther Márton természeti törvény-koncepciójának fõbb sajátosságait vizsgálva a szerzõ utal a két ország tanának megfelelõ két jogra, a lex divina-ra és a természetjogra. A lex divina az Isten akaratát fogalmazza meg: ebbõl értjük meg, hogy mit akar, mit nem akar, mit követel, mit tilt az Isten. Azért igazságos az, ami történik, mert Isten így akarja. Az isteni törvény azonban csak a Krisztusba vetett hitben megigazultakat érinti meg. Az eredeti bûnnel az ember a földi ország alattvalójává süllyedt, ahol a Sátán uralkodik. Az ember elveszne, ha Isten nem hagyta volna meg számára a természeti törvény halk, alig kivehetõ, más hangok által elhomályosított hangját. Létezik az evilági országban tehát a természetjog, melynek forrása a lelkiismeret, a belsõ hang, vagy a ‘dictamen naturalis rationis’. A természetjog így szubjektív megalapozást kap. Jó érzékkel választja szét Luther a természeti törvényszerûséget és az

181_288_IAS_08_3.qxd

242

2008.10.14.

9:11

Page 242

Varia

emberre vonatkozó erkölcsi-racionális természeti törvényt. Mivel azonban a földi természetjog minden emberre vonatkozik, nincs köze az örök üdvösséghez. A természetjogban központi kérdéssé válik a kényszerítés és a büntetés. A természeti törvény a megromlott természetet hivatott normáival kordában tartani. Ez alól a keresztények kivételek, mert elõttük – a hitben való megigazulás által – feltárul a lex Christi értelme. Kálvin János a természetjogi gondolkodás terén is nagy hatású teoretikusnak számít. Természeti tana az isteni szuverén akarat és a természetes moralitás alapigazságaira épül. Mivel az ember akarata megromlott és elerõtlenedett, az általános kegyelem támogatja meg az emberi észt, így ez az egyik kulcsfogalma a kálvini természet törvény-tannak az ember eredeti méltósága és Isten-képisége mellett. Kálvin természeti törvényének tartalmát az isten-képiségrõl szóló tanítás alapozza meg: az ember elvesztette eredeti igazságosságát, de nem teljes mértékben. Isten kegyelmének közbelépése által az istenkép lényegét megõrzi, ezért most is megvan a polgári élet számára elégséges igazságossága és méltósága. A két ország tanának megfelelõen az emberben kétféle törvény van: a lelki, ami kegyességre és az Isten tiszteletére, és a polgári, ami az embert a polgári kötelességekre oktatja. Részletesen kidolgozott természetjog tannal Kálvinnál nem találkozunk, hanem isteni törvényrõl, kinyilatkoztatott törvényrõl, a Mózesi törvényrõl és a polgári törvényrõl ír, de említést találunk azért nála is a természeti törvényrõl és a természetes méltányosságról. A természeti törvény tiszta formája a méltányosság, ez a törvény az emberek szívébe van vésve, egyetemesen érvényes törvény. Kálvin szerint a pozitív törvénynek harmóniában kell lennie az ótestamentumi kinyilatkoztatás erkölcsi törvényével, ami fundamentuma mind a természeti törvénynek mind az aequitas-nak. Kálvin állítja, hogy az emberek közötti jogi-erkölcsi viszonyok rendjét a természeti rend és a természeti törvény alapozza meg. A kinyilatkoztatott törvény és a természeti törvény közti hierarchikus különbség azonban nála eltûnik, mindkét törvényt az isteni törvénnyel azonosítja. A természeti törvény, amit az isteni törvény rangjára emel fel, lényegében az ember szívébe írt erkölcsi törvény. A modern kor az elõrehaladott szekularizáció kora, és ennek következtében a természetjogi tanok is változnak. A modern kor racionalista-konstruktív és individualista jellegébõl fakadó változás, hogy nem tud mit kezdeni a hierarchiával, és az abszolút auktoritásnak tartott emberi észre épít. Megszületik a természetes vallás szellemi irányzata, ami az emberrel veleszületett természetes vallás létezését hirdeti a kinyilatkoztatáson kívül. A természetjogot vagy túlságosan naturalizálják, vagy túlságosan racionalizálják. A modern természetjog elszakad Istentõl, és pl. Grotius és Hobbes esetében az emberhez kötött racionális természetjoggá válik. A Végsõ Igaz helyett a konszenzus, a racionális megegyezés, a formális elvek adják a normák és a társadalmi berendezkedés helyességét. Grotius is ezt hangsúlyozza, amikor kifejti, hogy ha nem lenne konvenció, a minimális természetjog nem lenne képes egy emberileg élhetõ társadalmat szabályozni. A természetjog tartalmát õ olyan minimálisban határozta meg, ami lehetõvé teszi, hogy az egyetemes törvények összeegyeztethetõk legyenek a különbözõ társadalmi és erkölcsi nézetekkel. A természetjog legelsõ és legalapvetõbb elve: az önfenntartás joga. A természeti ösztönök kedveznek a háborúságnak. A békesség törvényérõl korábban azt mondja, hogy az isteni akaraton nyugszik, de késõbb már a társas élet természetes hajlamaiból és követelményeibõl eredezteti azt. Eljutunk tehát oda, hogy a termé-

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 243

Varia

243

szeti törvényeket nem kell Isten által rendelt törvényeknek feltételezni. Ez már szekularizált-tudományos természetjog. A XVII. században a szuverenitás tana ad életet a természeti közjognak, ami egy igazságos és legitim társadalmi rend kimunkálására törekszik. A természeti állapot elveszti teológiai értelmét, és az igazságos politikai berendezkedés talajává válik. Az ember természetének biológiai-naturalisztikus elemzésével igyekeznek azokat az elveket megállapítani, amelyekre egy társadalmi-politikai berendezkedés felépíthetõ. Spinoza elméletében a természeti és a jogi törvény fogalma élesen elhatárolódik. A természettörvény objektív, a jogi törvény más természetû és eltérõ logikai szerkezetû. Az emberek szenvedélyek rabjai természetüknél fogva, és ez motiválja a cselekvésüket. A természeti állapotban nem létezik bûn, mert a jó és a rossz egyéni vélemény kérdése, és senki sem köteles a másik szokása vagy véleménye szerinti életvitelre. A természeti állapot elhagyásának célja a béke, és az egyén biztonságának hatékony fenntartása. Nem világos, hogy az ember milyen természeti jogáról beszél, ami nem szûnik meg a polgári társadalomban, és ugyancsak nem egyértelmû a természeti jog és a pozitív jog viszonya. A modern természetjog nagy képviselõje, Hobbes szerint az ember aszociális lény, az emberi természet a fizikai természet része, amiben a természeti szükségesség törvényei uralkodnak. Hobbes nem hisz az ész természetes megismerõ képességében. Az embert a természet tette összeférhetetlenné, a természeti állapotban semmi sem igazságtalan, nincs se uralom, se biztos tulajdon. Az embereknek ahhoz, hogy ebbõl az áldatlan állapotból kikerüljenek, megegyezés útján alá kell vetni magukat egy közös hatalomnak, ami fenntartja a békét. Amíg a klasszikus tanokban a társadalom és a természetes kötelezettségek élveztek elsõbbséget, addig a modern természetjogi elméletek az egyén primátusát hangsúlyozzák, az egyénekbõl származtatják a társadalmat, és a természeti törvény lényegi magvát az elidegeníthetetlen természetes emberi jogok alkotják. Azért számít az igazságosság erénynek Hobbes-nál, mert a szerzõdést be kell tartani, csak így érvényesülhet az ember önfenntartáshoz való természetes joga. Az igazságosság csak kizárólag az emberi akarattól függ. Az ember biológiai természetébõl semmiféle erkölcsi törvény nem következik. John Locke természeti törvényrõl szóló tanításával a szerzõ csak a politikai filozófia szemszögébõl foglalkozik. A természeti állapot a békesség, a kölcsönös segítség nyújtás állapota, de az emberek többsége ezt nem tartja be. A természeti törvény szankciója az emberek által lesz hatékony, mindenkinek joga van a végrehajtásra. Az emberek mindent megtehetnek önmaguk és mások megvédése érdekében, az emberek ui. elfajzottak és az idilli állapot nem maradhat fenn sokáig. Nincsenek általánosan elfogadott erkölcsi szabályok, a természeti állapotban az emberek nem képesek a természeti törvényt kutatni. Locke természeti törvénye az embert a többi embertõl megóvja. A társadalom és a kormány létrehozásának oka is az, hogy érvényre juttassák a természeti törvényt. Az ember nem a természetre figyelve nyeri ki a természeti értékeket, hanem uralja és teremti azokat természete segítségével. Bár Rousseau-nál csak áttételesen lehet természetjogról beszélni, mégis gondolatai ma is meghatározóak. Közhelynek számító nézete, hogy a mesterségesség világából térjünk vissza a természeti állapotba. A természeti állapotban élõ ember aszociális, mozgatója az önfenntartás, önszeretet és az együttérzõ lelkület. De a természeti ember nélkülözi az észhasználatot, a szabadságot. Nem képes a természeti törvény megismerésére,

181_288_IAS_08_3.qxd

244

2008.10.14.

9:11

Page 244

Varia

csak annyit lát be, hogy szüksége van dolgokra, nem morális lény, tulajdonképp nem is ember. A rousseau-i természeti állapotban tulajdonképp a természetjog nem is létezik. A természetjogi iskola kritikájaként megjelenõ történeti jogi iskola azt hangsúlyozza, hogy az emberi gondolkodás történeti, és szembefordulnak az egyetemes, elvont eszmékkel. A historizmus, a kontinuitás és a hagyomány híve, és veszélyesnek tartja az egyetemes elvek elfogadását a társadalomra nézve. Frivaldszky János Kanttal kapcsolatban kiemeli, hogy a nagy gondolkodó nem az ember természetes tulajdonságainak vizsgálatából származtatja a természetjog elveit, hanem a tiszta észbõl. Az emberek közti viszonyban a természetesség kritériumát a teljesen ész-szerû adja. A XX. század a pozitivizmus százada, írja a szerzõ, de új utak keresése is elkezdõdik az újskolasztikus és perszonalista filozófia keretében született természetjogi tanokban. Megemlíti az újkantiánus alapon megfogalmazott természetjogi tanokat, és a hagyományosan katolikus latin-amerikai államokban virágzó természetjogi iskolákat. A jogpozitivizmus képviselõit a II. világháború embertelenségei elrettentették, az újjáéledõ természetjog pedig nem átfogó rendszerek alkotására törekszik, hanem a természetjogi alapelvek politizálódnak, vagyis bekerülnek a törvényekbe és a bírói gyakorlatba. Másik tendencia a természetjog relativizálása, a természetjognak változó és változatlan tartalmú részekre osztása. A könyv függeléke értékes fejezeteket tartalmaz a természetjog korunkban újra fogalmazott kérdéseirõl, többek között a természetjog és a pozitív jog egymáshoz való viszonyáról, a természetjog tartalmi meghatározhatóságáról és a természetjogi gondolkodás létjogosultságáról, valamint a kortárs természetjogi irányzatokról. Szeretettel ajánlom a mûvet olvasásra. HÁRSFAI KATALIN

AZ ÚJ MAGYAR NEMZETKÖZI JOGI SZINTÉZIS KOVÁCS PÉTER Nemzetközi jog. (magyar nyelvû szakirodalomjegyzékkel, név- és tárgymutatóval) Budapest, Osiris, 2006, 626. ISBN 978 963 389 875 4

2006 õszén jelent meg Kovács Péternek, alkotmánybírónak, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Miskolci Egyetem professzorának nemzetközi jogi kézi- és tankönyve. A rendszerváltozás óta az egykor a valamennyi jogi karon használt tankönyv helyett – a fordítások mellett – egymás után jelennek meg a nemzetközi jog hazai mûvelõinek önálló tankönyvei. Így Bokorné Szegõ Hanna, Bruhács János és Nagy Károly után most Kovács Péter vállalkozott erre a feladatra. Az önállóan írt tankönyv

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 245

Varia

245

nagy elõnye, hogy a szerzõ egységes szemléletben tárgyalja a nemzetközi jog anyagát, és minden egyes részkérdésben kifejti álláspontját. Kutatóként a legnagyobb erõfeszítés és a legszélesebb érdeklõdés mellett is csupán néhány kérdéssel foglalkozhat és szólalhat meg a szerzõ, míg az önállóan írt tankönyv esetében minden fontos kérdésben elkerülhetetlenül állást kell foglalnia, mutatott rá annak idején Nagy Károly. Az önálló tankönyvírás esetén azonban a szerzõnek több nehézséggel is szembe kell néznie. A nemzetközi jog ugyanis hatalmas óceán, amelynek önálló bejárása heroikus erõfeszítést igényel. Ráadásul, egymástól igen távol fekvõ területekbõl áll, amelyeket csupán a nemzetközi jog elméleti kategóriái fognak össze. Emellett óhatatlanul felmerül a kísértés, hogy a szerzõ az általa kutatott és szívéhez közel fekvõ területeket részletesebben tárgyalja, míg egyes kevésbé kedvelt területek súlytalanok maradnak a tankönyvben. Kovács Péter, aki az alapvetõ jogok, illetve a kisebbségi jogok nemzetközi védelmének, továbbá a humanitárius nemzetközi jognak elismert kutatója, tankönyvének megírása során gondosan vigyázott az arányosság követelményére. Amint azt Roger Fisher, a Harvard Egyetem professzora megjegyezte: „A nemzetközi jog bizonytalan szabályok alkotta test a politikatudósok figyelmére, és a jog iránt egyébként nem nagyon érdeklõdõ joghallgatók szórakoztatására.” Nos, ebbõl az ironikus megállapításból is világos, hogy egy nemzetközi jogi tankönyv szerzõjének – különösen, mivel egyedül végzi el ezt a feladatot – szórakoztatónak (is) kell lennie. Kovács Péter, anélkül, hogy engedne a tudományos színvonalból, ennek a követelménynek is sikeresen megfelel. Ezért bõvíti szövegét számos érdekes történeti részlettel és példával, felhasználva – személyes és egykori külügyminisztériumi kollégái – diplomáciai szolgálatban szerzett tapasztalatait. Emellett tankönyve szemléletes és könnyen kezelhetõ is. Szemléletességét igen jó minõségû ábrák és a térképek segítik, amelyek révén egy-egy szükségképpen bonyolult tényállás érthetõvé válik. Könnyen kezelhetõsége összefügg a számozott bekezdésekre támaszkodó utalások és a tipográfiai eszközök használatával. Kovács Péter tudományos munkássága a nemzetközi jog mûvelésének szegedi iskolájához tartozik, és tankönyvében is folytatja ezt, a Buza László és Nagy Károly fémjelezte tradíciót. Olyan pozitivizmusról van szó, amely a magas színtû normatív elemezés mellett fontos elméleti kategóriák – mint például a programnormák, vagy a soft law – kimunkálására is vállalkozik, és nem takarja el a szemét, amikor az államok gyakorlata eltér a nemzetközi jog alapstruktúrájában foglaltaktól. Jól mutatja ezt, hogy Kovács Péter tankönyvében nem mulasztja el bemutatni, hogy – szuverenitás és akarat ellenére való kötelezés tilalma, ide vagy oda – bizonyos esetekben hogyan kényszeríti rá akaratát egyes államokra a nemzetközi közösség. A másik fontos hatás – amint erre bevezetõjében maga is utal – a francia nemzetközi jog tudománya részérõl érte Kovács Péter tankönyv írói munkáját. Ezzel áll öszszefüggésben az általa követett, és csak helyeselhetõ gyakorlat, amely bõven támaszkodik a Nemzetközi Bíróság határozataiban foglalt értelmezésekre. Kovács Péter kiindulópontja, hogy egy kis állam, amely érdekeinek nemzetközi érvényesítésében csupán igen korlátozottan támaszkodhat egyéb eszközökre,

181_288_IAS_08_3.qxd

246

2008.10.14.

9:11

Page 246

Varia

fokozottan tisztában kell, hogy legyen azzal, hogy milyen érveket biztosít számára a nemzetközi jog. Kovács Péter tankönyve – amely egyúttal kézikönyv is, mivel a nemzetközi jog széles spektrumában lehet a tájékozódás eszköze – eléri és sikeresen teljesíti a két évtizede Nagy Boldizsár által kitûzött célt. Tudniillik, „az olvasó e kötet hatására elveti a mindenható jogba vetett illúzióját, éppúgy, mint a nemzetközi jog tehetetlenségét és értéktelenségét hirdetõ szkepszisét.” Emellett nyilvánvaló a kötet haszna abban a tekintetben is, hogy a nemzetközi jog egészének átgondolása – amelyre a szerzõ készteti az olvasót – új szempontok felmerüléséhez vezethet a részterületek kutatásával kapcsolatban is. Kovács Péter a nemzetközi jog tanáraként e kötet közreadásával sajátos metamorfózison ment át. Kovács Péterbõl „a Kovács” lett, amelyben utána nézhetünk egyes felvetõdõ kérdéseknek. Mivel – amint azt Szerb Antaltól tudjuk – a tudósok egyetlen jutalma a kartársak irigysége, fogadja ezt is a megérdemelt gratulációhoz. KARDOS GÁBOR

JÁNOS ZLINSZKY Durch das römische Recht, aber über dasselbe hinaus. Hrsg. von NADJA EL BEHEIRI. Budapest, Pan Kiadó, 2008, 483. ISBN 978-963-06-4463-1

2008. március 6-án, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának II. János Pál Dísztermében került sor a 80. születésnapját ünneplõ Zlinszky János professzor úr köszöntésére. A Karon oktató tanítványok és munkatársak egy német nyelvû tanulmánykötettel tisztelegtek mesterük elõtt, amely ezúttal nem a kollégák írásait köti csokorba,1 hanem az ünnepelt saját, német nyelvû munkáiból kínál reprezentatív válogatást. A Rudolf von Jheringtõl kölcsönzött cím találón fejezi ki a Zlinszky János egész jogászi, valamint oktatói munkásságát átható fölfogást, szemléletmódot. Eszerint a római jogban nem csak egy idõben távoli, bár nagy tekintélyû jogrendszer érdekességeit kereshetjük, nem is pusztán úgy tekinthetünk rá, mint az európai jogok tényleges történeti alapjára. Valójában „a jog”-ra, annak céljaira, lehetõségeire és korlátaira vonatkozó tapasztalatok gazdag tárházát, erkölcsi értékek hordozóját láthatjuk benne, amely így kulcs a modern jogrendszerek megértéséhez, egyben mérce azok jövõbeni alakításához is. Ezért aligha meglepõ, hogy a kötet nagyobbik részét, csaknem kétharmadát, szám szerint tizenhárom római jogi tárgyú tanulmány teszi ki. Második tematikus egység-

1

Ilyen volt az ünnepelt 70. születésnapjára készült Iustum, aequum, salutare. Emlékkönyv Zlinszky János tiszteletére. Szerk.: BÁNRÉVY GÁBOR, JOBBÁGYI GÁBOR, VARGA CSABA. Budapest: PPKE, 1998.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 247

Varia

247

ként hét, elsõsorban magyar jogtörténeti írás következik; a kötetet végül négy alkotmányjogi témájú tanulmány zárja.2 I. A római jogi válogatás elsõ két darabja a tárgy hazai mûvelésének, fõként oktatásának elmúlt ötven esztendejét mutatja be [Ein Kapitel der Wirkungsgeschichte europäischer Rechtskultur; Rechtswissenschaft und Rechtsunterricht in Ungarn]. Kitûnik belõlük, hogy bár a szocialista államhatalom igyekezett elsorvasztani a római jogi és a jogtörténeti diszciplínákat, az erre irányuló kísérletek ereje a 70-es években megtört, s végül épp e két tudományterület lett a leginkább képes arra, hogy hidat képezzen múlt és jövõ között, hogy a marxista periódus idején is megõrizze a diktatúra elõtti magyar jogtudomány értékeit, s közvetítse a nyugat-európai jogtudomány eredményeit. Ezzel együtt a rendszerváltás nemcsak a római jogot és a jogtörténetet, hanem az egész jogi felsõoktatást és jogtudományt is újabb kihívások sora elé állította, melyeknek a finanszírozási nehézségek, a centralizált mamutintézmények kiépítésére irányuló kormányzati szándék és a folyamatosan változó környezet okán csak nehezen tudtak megfelelni. Az oktatás és jogtudomány hazai helyzetét tárgyaló két írás után szoros értelemben római jogi témájúak következnek. A sort Zlinszky János elsõ terjedelmesebb, 1957-ben írt római jogi tanulmánya nyitja. Az eltûntekre vonatkozó antik római jogfölfogást és szabályozást feltáró Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht ezúttal jelenik meg elsõ ízben teljes terjedelmében.3 A rómaiak az eltûnt személyt távollévõként fogták föl, életben létét vélelmezték, halálát pedig bizonyítani kellett; ez utóbbi esetben annak valószínû idõpontját a bíró állapította meg. Ha azonban az eltûnt visszatért, jogai a „hátsó küszöb joga” (ius postliminii) alapján feléledtek, melyeket in integrum restitutióval érvényesíthetett. Atyai hatalma távolléte idején is fennállott, házassága pedig visszaállt, hacsak felesége idõközben új házasságot nem kötött. A távollévõ érdekeinek különös védelme a korai Rómában abból a belátásból fakadt, hogy a város ereje polgárainak számában áll, ezért meg kell becsülni azt, aki – esetleg épp háború vagy hadifogság okán – távol van, de várhatón visszatér. A világbirodalom idõszakában a gazdaságot mozgató, utazó, kereskedõ, ezért gyakran idegenben lévõ polgárt igyekeztek elõnyben részesíteni, számára kedvezõ helyzetet teremteni. A távollévõk jogainak védelme a dominátus idején erõtlenedett csak el, mikor a rómaiak helyett már barbárok harcoltak a hadseregben, a gazdaság pedig nem a rabszolgatartó nagybirtokra, hanem a colonusok kisbirtokára épült, így a tömeges távollét indokoltsága megszûnt. Mindazonáltal az élet vélelme Iustinianusig fennmaradt.

2

3

Az egyes tematikus egységek elõtt bevezetõ tanulmányok olvashatók (NADJA EL BEHEIRI: János Zlinszky und das römische Recht; KOMÁROMI LÁSZLÓ: Ungarische Rechtsentwicklung in der gemeinsamen europäischen Rechtskultur; TERSZTYÁNSZKYNÉ VASADI ÉVA: János Zlinszky, Richter am Verfassungsgerichtshof der Republik Ungarn). A tanulmány egy része jelent csak meg korábban az Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 1960. évi számában (Tom. VIII. Fasc. 1–2. 95–132.).

181_288_IAS_08_3.qxd

248

2008.10.14.

9:11

Page 248

Varia

Vajon jogállam volt-e az antik Róma, vagy csak kivetítjük rá modern ideáljainkat? Erre a kérdésre ad választ a következõ tanulmány [Rechtsstaat Rom]. Róma jogállam volt abban az értelemben, hogy az államot, mint egy bizonyos társadalmi csoport öszszességét a jog határozta meg, a jog jellemezte és hatotta át. Bár a jogállamiság fogalmát a római forrásokban nem találjuk, annak egyes aspektusai külön-külön vizsgálhatók. A katonai védelem szüksége miatt szélesre szabott, osztatlan és oszthatatlan magisztrátusi hatalom bizonyos területeken nagyon is konkrét korlátokba ütközött. A magánszférába, a római pater familias hatalmi körébe nem hatolhatott be, a városhatáron belül polgárokkal szemben katonai erõt nem érvényesíthetett, idõben is világosan megszabott határai voltak. Korlátozta a kollégák intercessziós joga, a néptribunok vétójoga, ráadásul a szenátus és a népgyûlés is elszámolást követelhetett, ahol a mérce, amelyhez a hatalomhordozó cselekvését mérték, tartalmi mérce volt: azt vizsgálták, hogy a tisztviselõ az állam, a közösség üdvét, érdekét szolgálta-e tevékenységével (salus rei publicae suprema lex esto). A hatalmi ágak elválasztása is – bár nem a Montesquieu-féle értelemben – bizonyos fokig érvényesült. A magisztrátus jogalkotó hatalommal nem rendelkezett, az a népet és a szenátust illette, ezért fõszabályként csak közremûködött a törvényalkotás folyamatában, vagy úgy bocsáthatott ki általános érvénnyel bíró normát, hogy erre kifejezetten fölhatalmazták. Igazságszolgáltató hatalmával akkor élhetett, magánfelek vitájába csak akkor avatkozhatott, ha ezek ebbe beleegyeztek. Ilyenkor is csak azt mondhatta meg, hogy az adott helyzetre vonatkozóan mi az érvényes jog. Jog és kötelesség, hatalom és felelõsség összetartozása egyébként nemcsak a tisztviselõk tekintetében volt magától értõdõ: a hadseregben szolgálni, állami hivatalt viselni, gondnokként, esküdtbíróként eljárni nem pusztán lehetõség volt, hanem a polgár mivolttal együtt járó feladat, kötelesség is. Róma joga a szakrális szférából nõtt ki, s mindig megtartotta értékirányultságát. A rómaiak tudatában voltak annak, hogy csak akkor lesz társadalmilag elfogadott, ha az egyes polgár is igazságosnak érzi. Ennek jegyében mûvelték a jó és méltányos mûvészetét, egyszerre érvényesítve a polgárok törvény elõtti egyenlõségét, másrészt a társadalmi egyenlõtlenségek igazságos kiegyenlítését az aequitas alapján. Schriftlichkeit und Mündlichkeit im römischen Recht címmel egy az antik római jogfejlõdés egészét átfogó, s azon túlra is tekintõ tanulmányt olvashatunk a szóbeliség és az írásbeliség jogban betöltött szerepérõl. A városállam õsi jogát a szóbeliség uralta. A törvények rogatiójának, a iuris dictiónak, a iudicatiónak egyaránt a dicere volt a gyökere. A magisztrátus hivatalos aktusait is három szent, a kimondás által konstitutív erejûvé váló szóval jelölték: do, dico, addico. Ebben a korai idõszakban a köz- és a magánjogot egyaránt kimondták, beszélték, szóbeliség útján õrizték és adták tovább. Az írásbeliség megjelenése az etruszkok idejére tehetõ a kései királykorban, s elsõsorban a szakrális szférára volt jellemzõ, a szóbeliség azonban még a köztársaság elsõ századaiban is dominált. Az elsõ fordulatot a plebejusok hozták, akik nemcsak a közügyekbe való beleszólást követeltek, hanem jogbiztonságot is. Ezért a XII táblás törvényeket már leírták és mindenki számára jól láthatóan és olvashatóan közzétették. Ugyanígy tettek a magisztrátusok hivatali programját, hirdetményeit tartalmazó fehér táblákkal is. Ahogy

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 249

Varia

249

Róma a könnyen áttekinthetõ közszférával rendelkezõ városállamból fokozatosan egyre nagyobb földrajzi területet elfoglaló országgá, birodalommá vált, úgy nõtt az írás jelentõsége a jogéletben. Elõször a közjog területén terjedt el (pl. nemzetközi szerzõdéseknél, tisztviselõk elszámolásainál), de nemsokára a magánszféra ügyleteiben is erõre kapott. A régi szóbeli ügyletrõl, a stipulatióról oklevelet készítettek, a per aes et libram testamentumot írásba foglalták. Konstitutív jelentõsége még ekkor is a szónak volt, az oklevél csak deklaratív bizonyítási eszköznek minõsült, de nemsokára már vélelmezték eredetiségét, a benne foglaltak valóságát is; megjelentek az eleve csak írásban érvényes jogügyletek. A szóbeliségtõl az írásbeliség felé tartó fejlõdés a jogtudományban is megfigyelhetõ. A papok, jogtudósok eredetileg szóban adtak tanácsot a hozzájuk fordulóknak, ezeket nyilvánosan meg is vitatták. A köztársaság végén azonban már elkezdték mind a véleményeket, mind a diszkussziókat írásban rögzítve összegyûjteni. Így keletkezett a jogtudósi irodalom, amely utóbb ebben az írásos formában vált hivatalos jogforrássá. A modern jogokban a szó- és írásbeliségnek egyaránt megvan a maga szerepe. A szóbeliség, a közvetlenség, a nyilvánosság a pereket életközelibbé, ezáltal a jogvédelmet erõsebbé, a forgalmat hatékonyabbá teszi. A magánperek, a tõzsde a mai napig nem tudnak lemondani a szóbeliségrõl. Az írásbeliség a stabilitást és a jogbiztonságot, a jogi normák érvényesítését, kikényszerítését és a hivatalos ellenõrzést szolgálja. A közigazgatás, annak bírósági felülvizsgálata, vagy éppen az alkotmánybíráskodás messzemenõkig az írásos anyagra orientálódnak. A Familia pecuniaque c. tanulmány a XII táblás törvényben szereplõ két fogalom, a tulajdont, vagyont jelentõ familia és pecunia eredetét, jelentését kutatja, elsõsorban arra keresve választ, hogy miben rejlik e kettõs, egymás melletti szóhasználat titka. Korábbi kutatások többször próbálták már a két terminust tartalmilag szembeállítani egymással, de ezek a rekonstrukciós kísérletek nem jártak sikerrel. Zlinszky János elemzésében a római állam keletkezésének sajátos körülményeibõl indul ki. Több jel utal ugyanis arra, hogy az õsi Rómát különbözõ etnikumokhoz tartozó népelemek alapították meghatározott történelmi idõpontban. Ezt támasztja alá az archaikus korszakban több ponton is tetten érhetõ kettõs hagyomány: például a házasságra vonatkozó kétféle modell (egyenlõ felek között ünnepélyes confarreatióval létrejövõ házasság egyfelõl, a férj által megvásárolt, hatalma alá kerülõ feleség másfelõl), vagy a házra és földre vonatkozó uralom, a herus – heres – heredium és a domus – dominus – dominium fogalmi kettõssége. A XII táblás törvény szakrális szabályai is azt mutatják, hogy egymástól távol álló, idegen elemek emberi eszközökkel föloldhatatlan ellentéteit kellett az égiek bevonásával elsimítani. A két, egymástól sok tekintetben különbözõ, életformájukból fakadón is gyakran konfliktusba kerülõ népcsoport a földmûves szabinok és az állattenyésztõ latinok voltak, akik az új közösségben egymásra utalva igyekeztek egymás hagyományait tiszteletben tartani, ugyanakkor az együttéléshez a szükséges mértékben közös kereteket szabni. A familia pecuniaque fogalmi kettõssége is erre az etnikai, életformabeli dualizmusra vezethetõ vissza. A familia a szabin kisparaszti családi vagyont jelölte, a pecunia pedig a latin pásztornép fogalma volt arra a tipikusan állatállományt jelentõ nemzetségi vagyonra, amely a nyájat legeltetni, óvni segítõ szolgákra is kiterjedt. A XII táblás

181_288_IAS_08_3.qxd

250

2008.10.14.

9:11

Page 250

Varia

törvény azért használja együtt a kettõt (pl. a végrendelkezés kapcsán), hogy világossá tegye: a szabály mindkettõre vonatkozik. Mivel azonban az egyedüli természetes egység a régi Rómában a család volt, nemzetségi tulajdon pedig igazán sosem létezett, e fogalmi kettõsség hamar elveszítette eredeti tartamát; a két terminus jelentése azonossá vált, csak eredetük maradt különbözõ. A Gedanken zur legis actio sacramento in rem címet viselõ, elsõ ízben a Zeitschrift der Savigny-Stiftung romanista sorozatának 1989-es kötetében megjelent hosszabb lélegzetû tanulmány szintén az antik Róma korai idõszakának egy érdekes kérdéskörével, az õsi római tulajdoni perrel foglalkozik. A per kulcskifejezése, s az elemzés kiindulópontja a ‘Meum est ex iure Quiritium’ kijelentés: a felperes azon nyilatkozata, amelyben – pálcáját a per tárgyára helyezve – azt állította, hogy a dolog a római polgárok joga alapján az övé. Ezalatt azt a hatalmi helyzetet értették, amelyet a városállam biztosított a maga polgárainak, elsõsorban a számukra formálisan kiosztott hadizsákmány bizonyos, a család által hasznosítható tárgyai, az ún. res mancipi (heredium, szolgák, igásállatok) fölött. A civiljogi eljárás elsõ, ún. in iure szakaszának Gaius Institúcióiban leírt menete szerint a felek részérõl elsõként ez a kijelentés, s annak alapján a követelés (vindicatio) hangzott el a magisztrátus elõtt. Ezután a praetor elvonta a felektõl a pertárgyat, majd aki elõbb vindikált (a felperes), indokolásra hívta föl ellenfelét, aki azonban kitérõ választ adott („jogosan cselekedtem, mikor igényt támasztottam”). Ezt követte a felek esküje, a sacramentum letétbe helyezése, végül a praetor döntése, amelyben valamelyik félnek odaítélte a pertárgyat, birtokossá téve õt. Amennyiben látszatra mindkét fél igénye ex iure Quiritium megalapozott volt, mivel a tényállítások ellentétben álltak egymással, sor kerülhetett az apud iudicem (esküdtbíró elõtt zajló) eljárásra, ahol a bíró a formátlan bizonyítási eljárásban földerítette a tényállást és végleges döntést hozott. (A letétbe helyezett sacramentum összegét a pervesztes fél elveszítette az állam javára.) A Gaius által elõadott permenet több problémát is fölvet, amelyeket a szakirodalomban különbözõképpen igyekeztek föloldani. Kérdéses, hogy vajon miért az elsõként vindikáló felperes hívja föl indokolásra a másik felet, holott a jogászi logika szerint az állítás bizonyítása a felperest terheli. Gaius leírásából az sem derül ki, hogy a praetor mi alapján ítélte oda a pertárgyat az egyik félnek az eljárás in iure szakaszának végén. Zlinszky János gondolatmenete szerint a pertárgy praetor általi ideiglenes elvonását követõen kellett hogy sor kerüljön egy olyan perszakaszra, ahol a felek elõadhatták a tényállást és igényük jogalapjának részletesebb indokolását is. A praetor erre az elõadásra alapozta a birtokhelyzetre vonatkozó döntését, amelyrõl rögvest nyilatkozott, s ezután az így elõzetesen pervesztesnek nyilvánított félnek nyílott lehetõsége arra, hogy amennyiben a döntést nem fogadta el, indokolásra és esküre provokálja a másik felet. Az ezt követõ, esküdtbíró elõtt zajló eljárás tulajdonképpen annak az állításnak az igazságtartamát vizsgálta meg, amelyet a praetor által elõzetesen birtokossá tett fél esküvel is megerõsített. Ha a felderített tények õt igazolták, a bíró az õ javára ítélt (immár véglegesen), ha pedig az derült ki, hogy hamisan esküdött, a dolgot az ellenfélnek ítélte. Ez a rekonstrukció megoldást kínál a római tulajdon abszolút vagy relatív voltának problémájára is. Ha az esküdtbíró elõtti eljárásban a praetor által pernyertesnek

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 251

Varia

251

nyilvánított fél javára szólt az ítélet, ez az õáltala elõadott tényállást is véglegesen megerõsítette: ettõl kezdve, a döntés jogerejénél fogva, bárkivel szemben ható abszolút igazságtartalma lett állításának, amelyet más perben többé nem lehetett kétségbe vonni. Ha azonban a praetor által elõzetesen birtokossá, pernyertessé tett fél állítását az apud iudicem szakaszban földerített tények nem igazolták, akkor a bíró a másik félnek ítélte a per tárgyát. Az õ joga ezáltal nem nyert közvetlen bizonyítást, csak az, hogy az ellenfél állítása hamis volt. Így ez esetben továbbra is lehetséges volt, hogy az ily módon a pertárgy birtokába kerülõ pernyertes féllel szemben utóbb egy harmadik személy fellépjen és a saját ex iure Quiritium igényét igazolva elperelje tõle a dolgot. Arbeit im archaischen Rom címmel az archaikus kori bérmunka kifejlõdésérõl, annak szabályozásáról szóló, ám a szûk értelemben vett jogtörténeti szempontokon túlmutató társadalomtörténeti tanulmányt olvashatunk. A szabad ember bérmunkájának elsõ formája az antik Rómában a klientela volt. A régi Róma polgárait gyakran vonták el háborúk a termelõmunkától, ezért klienseket fogadtak be, akik nem rendelkeztek a patríciusok jogaival, csak egy munkahellyel a családban. A munkát ellátásért végezték, s védelmüket nem törvény által, hanem szakrálisan biztosították. Helyzetüket eredetileg a fides, végsõ soron az erkölcs szabályozta, e szabályok egy része azonban utóbb a jog részévé vált. Kérdés azonban, hogy vajon kik végezték a 6. századi Róma nagy építkezési munkálatait. Zlinszky János véleménye szerint az etruszk királyokkal érkezõ plebs tagjai, külföldrõl jövõ sokféle népelemek voltak a munka elvégzõi. Kézmûvesek, kereskedõk, napszámosok, proletárok. Jobb módúak és szegényebbek egyaránt voltak köztük. Róma õket sem ruházta föl ekkor polgárjoggal, hanem a kliens és patrónus közötti viszony mintájára a király klienseinek nyilvánította õket. Õ gondoskodott számukra munkáról és ellátásról, bár a kapcsolat kevésbé volt familiáris, mint a római családok kliensei esetében. Szakrális védettséget nem élveztek, csak a királyhoz fûzõdõ kölcsönös hûségkapcsolat jelentett oltalmat számukra. Miután azonban a királyt elûzték, világossá vált, hogy a továbbiakban senki sem kívánja e társadalmi réteg ellátását biztosítani. Õk voltak tehát azok, akik csalódottságukban kivonultak a Szent Hegyre. Róma végül közjogi kompromisszumot kötött velük: a szenátus megígérte, hogy gondoskodik számukra munkáról és kenyérrõl, engedélyezett nekik négy tribust lakóhelyül, valamint oltalmazókat szakrális elõjogokkal, s visszatértek a városba. A Szerzõ szerint rájuk vonatkozik a XII táblás törvényben (I. 5.) fennmaradt azon szabály, amely – tekintet nélkül felkelésük során tanúsított magatartásukra – a római polgárok vagyonjogát, a ius commercii-t biztosította számukra (ugyanakkor a patríciusokkal nem köthettek házasságot – XI. 1.) A plebs egy része utóbb a közmegrendelések helyett egyre több magánmunkát kapott (amelyet immár magánjogi szerzõdésekkel, stipulatio ill. locatio conductio operis formájában szabályoztak), egzisztenciálisan felemelkedett, másik része azonban lesüllyedt, s egy antik proletariátust képezett, amely gazdasági és politikai felelõsségérzetét is elveszítve egyre növekvõ szociális terhet jelentett Róma számára. A sorban következõ két tanulmány a római jog külön történeti korszakát képezõ praetori jogot vizsgálja. Az elsõben [Die Anfänge des praetorischen Rechtes] Zlinszky János e periódus elsõ évszázadát végigtekintve mutatja be azokat az eszközöket,

181_288_IAS_08_3.qxd

252

2008.10.14.

9:11

Page 252

Varia

amelyekkel a praetorok – lépésrõl-lépésre kitágítva magisztrátusi hatalmukat – átformálták a régi civiljogot. A polgárok közti vitában eleinte az volt a praetor fõ feladata, hogy megmondja: igénybe vehetõ-e a peres út az adott ügyben, s ha igen, mely norma alkalmazandó a helyzetre. Az utóbbi megállapítására azért volt szükség, mert a korai Róma etnikai sokszínûsége miatt sokféle szokásból kellett kiválasztani azt, amely mindenkire vonatkozott. A praetor azonban más lehetõségekkel is rendelkezett. Mint a res publica érdekeinek védelmezõje, közbûncselekménnyé nyilváníthatta az azzal ellentétes ill. a jó erkölcsöt sértõ magatartásokat, s egészen a fõbenjáró büntetés határáig coercitiós jogkörében szankcionálhatta azokat. Módja volt arra is, hogy valakinek családi ill. magánjogi hatalmat biztosítson, így pl. gyámi, gondnoki pozíciót, vagy a bonorum possessor, sequester státusát. Nyújthatott hivatali jogsegélyt is per nélkül annak, aki saját jogát védte (interdictumok, birtokba utalások). További eszköze volt a magatartási szabályok kiadása edictum formájában, melynek révén pl. – analógia alkalmazásával – nem római polgároknak is biztosíthatta azt a védelmet, amely eddig csak polgároknak járt. A fejlõdés menetének egyik legjelentõsebb lépése az volt, amikor a praetor hivatali hatalmánál fogva a formálisan érvényest érvénytelennek, a kötelezõt nem kötelezõnek, a teljesült formális aktust meg nem történtnek nyilvánította, s ennek nyomán a megelõzõ helyzetet visszaállította. Valószínûleg a praetori jogfejlõdés elsõ fázisába esett az is, hogy a magánfelek közötti megállapodásokat egyezõ akarat megléte esetén akkor is kötelezõként kezelte, ha a szerzõdés elõírt formája fogyatékos volt vagy hiányzott. A lex privata konstitutív elemévé ettõl kezdve a konszenzus vált. Mindezek az újdonságok az edictumban is megjelentek; magyarázatuk, javításuk, új esetekre való kiterjesztésük a preklasszikus kor jogászainak egyik nagy feladata lett. A praetori tevékenység irányító elve az utilitas publica volt. A magisztrátus magánügyletekben való döntése is a köz hasznára irányult, még ha közvetlenül magánérdeket támogatott is. A másik, praetori joggal foglalkozó írás [Die frühe Schicht des Edictum praetoris urbani] egy lehetséges jövõbeni kutatási projekt irányait határozza meg, melynek fõ feladata az imént említett praetori edictumok Hadrianus alatt összefoglalt és véglegesített változatának, az Edictum perpetuumnak vizsgálata lenne abból a célból, hogy annak idõrõl-idõre egymásra rakódó rétegeit elkülönítse. A tanulmányban ehhez a munkához olvashatók szempontok, kérdésfölvetések, s – különösen az elsõ réteg tekintetében – példák. Az utolsó, közvetlenül a klasszikus római jogot tárgyaló tanulmány [Kontrakte des ius publicum] szintén inkább egy késõbbi, a részleteket föltáró kutatás munkaterve. Kiinduló kérdésfölvetése: mi az oka annak, hogy a Digestában található mélyreható jogászi gondolatmenetek jószerével kizárólag kisemberek – öszvérhajcsárok, borbélyok, kisiparosok, parasztok, fölszabadítottak, stb. – jelentéktelen ügyei kapcsán születtek? Miért nem szerepelnek ugyanott a római pénzarisztokrácia, a nagyvállalkozók ügyletei? A Szerzõ álláspontja szerint ez arra vezethetõ vissza, hogy a nagy tranzakciók, építkezések és szállítások, különösen a köztársaság koriak a ius publicum körébe tartoztak, a Digesta pedig Iustinianus szándéka szerint a magánjogi

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 253

Varia

253

jogtudósi irodalom összefoglalója volt. A kutatás tulajdonképpeni tárgya az lehetne, hogy megvizsgálja: a római közjog szerzõdései miként, s hogyan hatottak a magánjogi kontraktusokra. Zlinszky János a közjog hatását valószínûsíti például a konszenzuálszerzõdések kialakulásánál. Közjogi ügyletek esetén a szerzõdõ féltõl fidest, iustitiát és pietast vártak el; a dolus malus, fraus a szerzõdés megszegését jelentette. A ius publicum magától értetõdõ erkölcsi tartalmat hordozott, ezért e követelményeket a köztársaság végéig nem is kellett jogszabályba foglalni. Épp akkor, amikor e közjogi ügyletek a praetorok tevékenysége révén a ius privatumban is jogi érvényt szereztek, vált kérdésessé a bennük eddig meglévõ természetes erkölcsi tartalom, s kellett a klasszikus jogászok jogforrássá váló munkássága ahhoz, hogy ezt a – Jhering találó meglátása szerint – kiveszõ erkölcsi érzéket a jog nyelvén is kifejezzék. Nem közvetlenül a római joggal kapcsolatos, de azt Pilátus közremûködése révén mégis érintõ kérdéskörrõl, Jézus perérõl4 szól a következõ tanulmány [Der Prozess Jesu aus dem Gesichtspunkt des antiken Prozessrechts]. A Szerzõ Jézus tanítóprogramjának, e program fogadtatásának, s a tanításra reagáló hivatalos tanító szervek Jézushoz való viszonyulásának vázolása után jut el a per tárgyalásához. A szenvedéstörténet idõbeli kezdetének pontosítása után (az utolsó vacsora valójában kedden volt) az eljárás fõbb mozzanatainak, így az Annás általi eredménytelen vallatásnak, a Fõtanács elõtti szerdai tárgyalásnak, majd a csütörtöki döntésnek, a Pilátusnál tartott elsõ és a Heródes udvarában lefolytatott csütörtöki kihallgatásnak, végül a pénteki utolsó, helytartói határozattal záruló eljárásrésznek az elemzése következik. Az elõzmények ismertetésébõl kitûnik, hogy a per oka végsõ soron Jézus és a zsidó nép vezetõi közti viszony megromlása, az utóbbiak azon félelme volt, hogy a Megváltó tanítása alááshatja a nép biztonságát, valamint Kaifás és körének hatalmát. A Fõtanács tárgyalásának célja ezért az volt, hogy eldöntse, Jézus valóban veszélyes tévtanítóe, akit halálbüntetés kiszabása és végrehajtása végett ki kell adni a rómaiaknak. Kaifás errõl a testület – vélhetõn Jézus ellen elfogult – többségét egy hosszas, és a felhozott vádak bizonyítása tekintetében eredménytelen tárgyalás végén tudta csak meggyõzni azáltal, hogy a mindeddig hallgatásba burkolózó Jézusnak szegezte a kérdést: „Te vagy-e a Krisztus, az élõ Isten fia?” – amire õ nyíltan, igennel válaszolt. Ezt a kinyilatkoztatást a Fõtanács istenkáromlásnak minõsítette. A halálbüntetés kieszközléséhez azonban Pilátus elõtt már új, a rómaiak számára jogilag releváns és meggyõzõ vádakra volt szükség (a nép félrevezetése és izgatása, felhívás az adófizetés megtagadására, királyként való fellépés). Bár Pilátus egyik vádpontban sem találta bûnösnek Jézust, miután az ügytõl való szabadulására irányuló és a vádlottat menteni igyekvõ kísérletei (átküldés Heródeshez, a nép által gyakorolható amnesztia, s ugyancsak a nép részvétére apelláló ostorozás) kudarcot vallottak, magisztrátusi rendfenntartó jogkörében feláldozta a foglyot, akit – mint peregrinust – nem védett a római büntetõjog, s akinek élete nem tûnt túlságosan nagy árnak a provincia békéjének, a respublika biztonságának megóvásáért. A jogi szempontú elemzés a keresztény hívõ számára is fontos tanulsággal szolgál: a Megváltó kereszthalála nem a Teremtõ által eleve elrendelt színjáték volt. Jézus

4

Magyar nyelvû monografikus feldolgozására lásd: SÁRY PÁL: Bûnvádi eljárások az Újszövetségben. Második, átdolgozott kiadás, Budapest: Szent István Társulat, 2003.

181_288_IAS_08_3.qxd

254

2008.10.14.

9:11

Page 254

Varia

perrendszerûen védekezve igyekezett elkerülni a végzetes kimenetelt. A Fõtanács elõtti eljárás végsõ soron esélyt kínált arra, hogy a testület felismerje Jézusban a Megváltót, a választott nép elfogadja az örömhírt, s Jézusban megkösse Istennel az új és örök szövetséget. A kötet római jogi részébe tartozó utolsó tanulmány a római jog magyarországi szerepét taglalja [Römisches Recht in Ungarn], s ezzel lényegében átvezet a jogtörténeti tárgyú írások csoportjába. Az eredetileg a Theo Mayer-Maly ünnepi kötetbe5 írt áttekintés átdolgozott és bõvített változata a magyar jogtörténet kezdeteitõl egészen napjainkig terjedõn mutatja be, miként hatott az európai ius commune alapját képezõ római jog a magyar jogfejlõdésre. A Szerzõ több kérdésben részletekbe menõ elemzéssel mutatja ki, hogy nem áll az a többé-kevésbé általánosnak mondható nézet, mely szerint a római jognak Magyarországon nem volt különösebb befolyása. A középkor kapcsán elõször – inkább egy késõbbi kutatás számára iránymutató jelleggel – említést nyer a keleti impérium, Bizánc hatása. Zlinszky János szerint azonban nem hanyagolható el a nyugat-európai közös jog hazai szerepe sem. A ius commune érvényét nálunk sem tagadták, csak gyakorlati alkalmazása volt problematikus: oly mértékben érvényesülhetett a gyakorlatban, amennyire ismerték. A különbözõ magyar jogforrások, dekrétumok, statútumok, privilégiumok sem érthetõk meg az európai közös jog nélkül: kezdettõl olyan jogi fogalmakat alkalmaztak, amelyek a római jog nélkül nem voltak értelmezhetõk. Werbõczi – mint errõl a Hármaskönyv tanúskodik – maga is járatos volt a közös jogban. Mûvében nem is az egész, Magyarországon érvényes jogot kívánta összefoglalni, hanem a bírói praxisból akarta összegyûjteni azon szabályokat, amelyek a magyar jog különös forrásaiból származnak. A joggyakorlat által a ius communéból merített elemek fölvételét vagy tudatosan kerülte, vagy arra használta azokat, hogy a hazai jogot javítsa velük (pl. a gyámság és a gondnokság szabályainál). Az újkorra áttérve a Szerzõ elõször azokról a kísérletekrõl szól, amelyek arra irányultak, hogy a magyar szokásjogot a közös joggal együtt dolgozzák föl és így nyerjenek egy, a jogbiztonságot szolgáló, egységes jogi corpust. A rendi gyûlés azonban elutasító volt az idegen joggal szemben, s ez a hozzáállás a királyi Magyarországon végül felülkerekedett. Honterus János és Fronius Mátyás révén azonban sikeresen megtörtént a római jog átvétele az erdélyi szászoknál, s kevés híja volt annak, hogy Baranyai Decsi János Syntagmája alapján sor kerüljön az általános erdélyi recepcióra. A római jog ismeretét ekkortájt és a 17. században is jelentõs számú, külföldi egyetemeken jogot tanult peregrinusok közvetítették. A Nagyszombati Egyetem jogi karának alapítólevele kifejezetten feladatként határozta meg, hogy a magyar szokásjogot a közös joghoz közelítsék, annak hiányait a ius communéból pótolják. A kar, valamint a jogakadémiák tankönyvei a kötelmi jogban és a büntetõjogban erõs közös jogi hatást mutatnak. A pandektisztika magyarországi befolyásáról szóló részben a Szerzõ ismerteti a hazai jog történeti gyökereinek feltárásán és továbbfejlesztésén munkálkodó történeti

5

Iurisprudentia universalis. Festschrift für Theo Mayer-Maly zum 70. Geburtstag. Hrsg. von MARTIN J. SCHERMAIER, J. MICHAEL RAINER und LAURENS C. WINKEL. Köln: Böhlau Verlag, 2002.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 255

Varia

255

jogi iskola reformkori elsõ generációját, majd az Osztrák Polgári Törvénykönyv ideiglenes hatályát követõn mûködõ második, a kodifikációt nem ellenzõ hullámát, köztük a fogalmi jogtudomány és az érdekkutató irányzat hazai képviselõit is. Az utolsó két rész a római jog magyarországi oktatásának történetét dolgozza föl, egészen a jelen idõkig. II. A kötet jogtörténeti tanulmányokat fölsorakozató második nagy egysége hét tanulmányt tartalmaz. Közülük az elsõ [Die Stellung Ungarns zum römisch-deutschen Reich] elsõsorban történeti áttekintést nyújt a Magyar Királyság és a Német-római Birodalom mintegy nyolc évszázados kapcsolatáról, általános hátteret adva a császári jog magyarországi bevezetésének kérdésköréhez. A második [Ein Versuch zur Rezeption des römischen Rechts in Ungarn] a fentebb említett Baranyai Decsi János nevéhez fûzõdõ erdélyi római jogi recepciós kísérlet elõzményeit, a magyar magánjogot institúció-rendszerben összefoglaló, azt a pandektajogból vett szabályokkal kiegészítõ Syntagmát (1593) ismerteti és értékeli. Decsi mûve számottevõ tudományos teljesítmény volt, alkalmas arra, hogy a hazai jogtudományt megtermékenyítse, a magyar jog hézagait a közös joggal pótolja, s az így keletkezõ összefoglalót a törvényhozásnak és az ítélkezõ fórumoknak használatra felajánlja. A tanulmány fõ tanulsága, hogy nem a magyar jogtudománynak róható föl a magyar magánjogfejlõdés 16–17. századi elakadása. Nem is a nemzeti öntudat, Werbõczi nagy tekintélye, a Tripartitum teljessége volt az oka a római jog recepciója elmaradásának, hanem elsõsorban a gazdasági élet általános hanyatlása, a társadalmi fejlõdés visszaesése. Ilyen körülmények között a Syntagma a maga korát túlságosan is megelõzõ, meghaladó mûnek bizonyult. A két következõ írás a magyar bíróságok jogfejlesztõ tevékenységét vizsgálja, amely az újkori magyar magánjogi modernizáció talán legfontosabb tényezõje volt. A hazai consuetudo konkrét esetre való alkalmazása egyben mindannyiszor e szokásjog újrameghatározása, a változó körülményekhez való hozzáigazítása is volt. A polgári átalakulást követõn is, mikor a magánjogi törvénykönyv megalkotásának gondolata minden eddiginél erõsebben jelentkezett, a bírói jogfejlesztés volt az, ami a kodifikációs folyamat sikertelensége miatt megmaradó hézagokat kitöltötte [Die Rolle der Gerichtsbarkeit in der Gestaltung des ungarischen Privatrechts vom 16. bis zum 20. Jahrhundert]. Ez a sajátosság paradox módon az elvileg szigorúan normativista alapon álló szocialista magyar államban is megmaradt: a jogalkalmazás számos esetben a tételes jog elõtt járt, a jogalkotás pedig a gyakorlatban már kiforrott szabályokat kodifikálta. Erre olvashatunk egy csokornyi példát a Richterliche Rechtsentwicklung als lebendige Tradition im ungarischen Privatrecht címen megjelent összefoglalóban. Ezt követõn két tanulmány a jogtörténeti iskola magyarországi képviselõivel foglalkozik. Az elsõ [Die historische Rechtsschule und die Gestaltung des ungarischen Privatrechts im 19. Jahrhundert] – a Savigny egyetlen hazai követõjének tartott – Frank Ignác mellett más, a jogtörténeti irányzat gondolatait kifejtõ jogtudósokról is beszámol (Johannes Jung, Michnay András, Lichner Pál), akik a reformkorban a magyar jog történetének kutatását, intézményeinek organikus fejlesztését, rendszerbe ágyazását szorgalmazták. A szabadságharc leverése, az osztrák jog bevezetése e koncepció

181_288_IAS_08_3.qxd

256

2008.10.14.

9:11

Page 256

Varia

megvalósítását meghiúsította. Az Országbírói Értekezlet ezek után két lehetséges szélsõ megoldás, a megelõzõ bõ évtizedben bevezetett idegen, osztrák jog teljes eltörlése, vagy annak legalizáló megtartása között kellett hogy középutat keressen. A magánjogi kodifikáció kapcsán is fölmerült annak lehetõsége, hogy a hazai hagyományokkal szakító, ahelyett észjogi elvekre vagy külföldi elõképekre alapozó törvénykönyvet alkossanak (ezt képviselte Teleszky István a maga öröklési jogi tervezetével). Ezzel a fölfogással szemben végül sikerrel léptek föl a történeti jogi iskola szemléletét követõ elméleti és gyakorlati jogászok, fõként Wenzel Gusztáv, Zlinszky Imre és Grosschmid Béni; a Szerzõ ugyanakkor hangsúlyozza, hogy nem rajtuk, s nem is a jogtörténeti irányzaton múlott a polgári jogi kodifikáció elmaradása (mûveikkel valójában épp azt készítették elõ), hanem azon, hogy a Ptk. ügye a napi politika játékszerévé vált. A másik, e témakörbe tartozó írás Jhering magyarországi legnagyobb tanítványának, Szászy-Schwarz Gusztávnak életét és munkásságát ismerteti [Gusztáv Szászy-Schwarz (1958–1920)]. A jogtörténeti tárgyú tanulmányok közül az utolsó [Die Krone als Symbol der Freiheit – Die Freiheit als Sinn des Rechts] a szabadság és a jog biztosította jogosultság közötti fogalmi különbséget, annak történeti alakulását világítja meg, egészen a jelenkor napi aktuális kérdéseiig hatolva, így átvezet a kötet alkotmányjogi témákkal foglalkozó utolsó részébe. A „jog” kategória azt jelenti, hogy valamely társadalmi viszony védelmet élvez, alanya e helyzet zavartalanságának biztosítását követelheti a hatalomtól. A „szabadság” ezzel szemben arra utal, hogy valamely személy vagy személyek egy csoportja bizonyos körben kötetlen, külsõ normatív rendelkezésnek alá nem vetett, vagyis autonóm, öntörvényû, és ezt a szabadságát a közhatalom köteles biztosítani. Ilyen értelemben beszélünk a házasodás, a gyermeknevelés, a véleményalakítás és -nyilvánítás, az egyesülés, a magánszféra, a vallás, továbbá a sajtó, a mûvelõdés, a tanítás, a tanulás és a tudomány szabadságáról. Törvényeink az Árpád-kortól kezdve ennek megfelelõn beszéltek rendi szabadságról, a nemzet tagjainak és összességüknek elsõdleges szuverenitásáról. Közszabadság alatt történelmünk során azt értettük, hogy a magyar nemzet nincs alávetve a császár vagy az egyház legiszlatúrájának, hanem saját törvényei szerint élhet, szabadon rendezheti belsõ ügyeit. A magánszabadság vagy személyi szabadság viszont azt jelentette, hogy e nemzet tagjai magánviszonyaikban mint egyének szabadok, vagyonukkal szabadon rendelkezhetnek, családjuk ügyeit maguk rendezhetik, egymással véleményt cserélhetnek, szabadon társulhatnak és szerzõdhetnek. A 20. századig számos törvényünk ragadta meg és bontotta ki helyesen jog és szabadság kettõsségét, biztosította és védte egyenlõn a köz- és magánszabadságokat. Negyven év szocialista diktatúra eredményeként azonban a fogalmi különbség elhalványult, s ennek máig ható, veszélyes következményei vannak jogrendünkben. A Szerzõ szerint ilyen például az egyenlõ bánásmódról és az esélyegyenlõség elõmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény, amely szem elõl téveszti az alapjog és alapszabadság közti határvonalat. Konkrét példája a félreértésnek a Károli Gáspár Református Egyetem ellen hozott bírósági felülvizsgálati ítélet. Az egyetem nem kívánt a lelkészi hivatal betöltésére jogosító diplomát adni egy teológus hallgatójának, mivel az nemcsak nyíltan homoszexuálisnak vallotta magát, hanem kinyilvánította azt is,

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 257

Varia

257

hogy e hajlamának kiélésére a keresztény erkölcs szerint joga van. A bíróság az ügyben összekeverte az egyenlõ elbánáshoz való jogot az egyház azon szabadságával, hogy a lelkészi alkalmasság feltételeit maga határozza meg. III. A kötet harmadik, alkotmányjogra vonatkozó tanulmányokat tartalmazó részében Zlinszky János négy írása szerepel. Közülük az elsõ három a magyarországi jogállami átmenet kérdéseivel foglalkozik. Der werdende Rechtstaat aus der Sicht eines Verfassungsrichters cím alatt a Szerzõ arra keresi a választ, hogy létezik-e részleges, viszonylagos jogállamiság. Vannak-e a jogállamiság fogalmának fokozatai? A szocializmus utolsó évtizedeiben tapasztalható jogállapotok ismeretében akár azt is lehetne mondani, hogy igen. Bár általánosságban nem érvényesült a jogállam alaptörvénye, mely szerint a jog a hatalom elõtt jár, hogy a normáknak hierarchiája van, s a hatalom felelõsséggel tartozik, ennek ellenére létezett jog, bíráskodás és közigazgatás is, s ezek nem minden tekintetben voltak a hatalom játékszerei. Volt jogérzékkel és erkölcsi elvekkel is rendelkezõ jogászrend, s a népesség jórésze követte és tisztelte a hatalom által elvetett, figyelembe nem vett vagy éppen visszaélõ módon felhasznált jogrendet. Mégis, csalóka dolog ebbõl valamiféle részleges jogállamiság létére következtetni. A mondás: „Fiat justitia, pereat mundus!” éppen azt jelenti, hogy a jog, mint érték, világi elõnyökért, a hasznosság szempontjai szerint nem áldozható föl, mert más értékrendhez tartozik, s ha alapvetõ jogokat vonnak meg relatív biztonságért és jólétért cserébe, akkor a jogállamiság abban a társadalomban, amely e helyzettel kiegyezik, megszûnik létezni. A magyar társadalom Zlinszky János véleménye szerint nem egyezett ki a fennálló renddel, mert amint a hatalmat a szovjet fegyverek nem támogatták tovább, ez a kétes rendszer omladozni kezdett. A tanulmány ezt követõen az Alkotmánybíróság létrejöttének körülményeit, az átmenet során fölmerült alkotmányossági kérdéseket ismerteti, érzékeltetve, hogy bár felemás jogállamiság nem létezik, a jogállam megvalósítása nem egy alkotmánymódosításon múlik, hanem fáradságos, lépésenként haladó aprómunkát igényel. Sikerét végsõ soron nem is a jogszabályi környezet átalakítása segíti elõ, hanem a polgárok belülrõl fakadó, a közügyekért felelõsséget vállaló, cselekvõ hozzáállása. Ebben az értelemben – írja a Szerzõ – a jogállamot tulajdonképpen leginkább a jövõ joghallgató-nemzedékeinek lelkében lehet hatékonyan építeni. A következõ két írás a jogállami átmenet egyes konkrét, kritikus kérdéseivel foglalkozik [Einige Gedanken über Rechtsstaat und Verfassungsmäßigkeit; Legalität und Eigentum. Probleme des werdenden Rechtstaates]. Az egyik ilyen kérdés a kárpótlási törvény kapcsán fölmerülõ tulajdoni igényeké. A Szerzõnek a 15/1993. (III. 12.) AB határozathoz csatolt alkotmánybírói különvéleményében is megfogalmazott meggyõzõdése szerint a törvényesség elve alapján az 1939 és 1989 között államilag okozott károk különválasztandók aszerint, hogy pusztán igazságtalanul (s mai mércével alkotmányellenesen), de a maguk idején törvényesen, vagy már a károkozáskor fennálló jogszabályokat alapul véve is törvénytelenül okozták õket. Az elõbbi esetben

181_288_IAS_08_3.qxd

258

2008.10.14.

9:11

Page 258

Varia

a károsultak a törvény alapján részleges kárpótlásra tarthatnak igényt, utóbbi esetben azonban joguk van arra is, hogy bíróság elõtt érvényesítsék létezõ tulajdonjogukat, amelyet – a tulajdon fogalmából eredõn – jogellenes közigazgatási aktussal nem is lehetett megszüntetni, a hatóság csak a birtokot tudta elvonni, s így jogellenes állapotot deklaratív módon feltüntetni az ingatlan-nyilvántartásban. A kárpótlási törvény ezt a különbségtételt alkotmányellenesen elmulasztotta megtenni. Zlinszky János másik, az Alkotmánybíróság többségi véleményétõl eltérõ megállapítása, hogy a bíróságoknak az ilyen tulajdoni igényeket érvényesíteni kívánó kereseteket – érdemi vizsgálat nélkül – következetesen és kivétel nélkül elutasító gyakorlata olyan élõ bírói gyakorlatnak tekintendõ, amelyet az AB – annak alkotmányellenessége okán – nem hagyhat figyelmen kívül, s az e tárgyban benyújtott panaszokat köteles tartalmilag elbírálni. A Szerzõ véleménye szerint nem mehet el az Alkotmánybíróság szó nélkül azon gyakorlat mellett sem, melynek során a jogalkotó az alkotmányban biztosított egyes szociális jogok érvényesítését a költségvetési korlátokra hivatkozva elmulasztja, onnan forrásokat von el, az így megspórolt pénzösszegeket pedig más, az alkotmány által nem preferált területeken osztja szét. Ez alkotmányos jogoknak egyes konkrét jogszabályi rendelkezésekben nehezen tetten érhetõ, de tendenciájában mégis nyomon követhetõ, lépésrõl-lépésre történõ aláásását, kiüresítését jelenti, amire az Alkotmánybíróság köteles felhívni a jogalkotó figyelmét.6 A kötet utolsó tanulmánya az egyház jogállásának, jogainak egy jövõbeli európai alkotmányban történõ szabályozásához nyújt szempontokat [Gedanken zur Wahrung der Rechte der Kirche in einer zukünftigen Verfassung des vereinten Europas]. Épp a magyarországi rendszerváltozás példája mutatja, milyen nagy szükség van arra, hogy az egyház a világi jogalkotóval folytatott tárgyalások során világos koncepcióval rendelkezzen a maga alkotmányos státusáról, jogállamban elfoglalt helyérõl. A nem túl távoli jövõben valószínûleg elfogadásra kerülõ európai alkotmányt elõkészítõ munkálatok hasonló feladat elé állítják az egyház képviselõit, szakértõit. Egyeztetett, pontosan rögzített elvekre s ezek alapján messzire tekintõ tervekre van szükség ahhoz, hogy a kihívásra válaszolni tudjanak. Ilyen tisztázást igényel például az a kérdés, hogy az egyház a közjog vagy a magánjog alanya legyen-e, hogy a tervezett uniós alaptörvény mely alapjogokat biztosítsa az egyház számára, vagy hogy milyen jogi védelemben részesüljenek az olykor az európai kulturális örökség részét is képezõ egyházi vagyontárgyak. A kialakítandó jogi környezettõl is függ továbbá annak eldöntése, hogy az egyház közvetlenül vagy közvetve avatkozzék közéleti-politikai kérdésekbe. A tanulmány mindezen problémák megoldásához nyújt támpontokat. * * * A Zlinszky János fõbb kutatási területeirõl ízelítõt adó tanulmánykötet német nyelvûsége ellenére nemcsak a külföldi szakmai közönségnek szól. Nem is pusztán azok érdeklõdésére tarthat számot, akik a római jog, a jogtörténet, vagy az utolsó négy tanulmány által érintett alkotmányjogi kérdések iránt érdeklõdnek. A kötet ugyanis többet

6

Erre vonatkozón lásd még Zlinszky Jánosnak az 54/1996. (XI. 30.) AB határozathoz csatolt párhuzamos indokolását.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 259

Varia

259

kínál egyes szakkérdések elemzésénél. Azt a látásmódot is megmutatja, amelyet a Szerzõ mesterétõl, Marton Gézától sajátított el, amely „a történetiben az aktuálisat, az elméletben a gyakorlatit, a részletben az átfogót, s a szakszerûben az egyetemest” keresi.7 Ehhez járul még egy további fontos vonás, amely kirajzolódik a gyûjteménybõl: a jog által hordozott erkölcsi értékekre figyelõ jogász képe. Aki a jog történetének tudós kutatójaként ezeket az értékeket keresi, s törekszik azokat gyakorló jogászként, ügyvédként, alkotmánybíróként megvalósítani, oktatóként továbbadni, sõt, megnyilatkozásai révén szélesebb társadalmi körben is tudatosítani. A kötetben szereplõ írások errõl a jogász-egyéniségrõl is tanúskodnak, s állítanak szemléletmódban, elkötelezettségben, hivatástudatban követésre érdemes példát minden jogász elé. KOMÁROMI LÁSZLÓ

GONDOLATOK SÁRY PÁL BÛNVÁDI ELJÁRÁSOK AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN CÍMÛ KÖNYVÉRÕL1 SÁRY PÁL Bûnvádi eljárások az Újszövetségben. Budapest, Szent István Társulat, 20032, 239. ISBN 963 361 497 X

Sokszor hallható a szemrehányás, hogy a mai igen részletes és aktuális ismereteket igénylõ, mindinkább specializálódó világunkban a processzualisták is beérik saját koruk eljárási rendszerének tanulmányozásával és tanításával – a harmadik évezred elején éppen elég feloldandó ellentmondással és megoldandó problémával kell szûkebb területükön is megbirkózniuk. Kitekintésre, s még inkább visszapillantásra nincs mód, nincs idõ. S talán gyakran ugyanezt teszik a jogtörténészek is: olykor elmerülnek az elmúlt évszázadok, évezredek számukra viszonylagos biztonságot nyújtó tengerében anélkül, hogy a mának szóló üzenetek, mégoly alapos és színvonalas munkáikban felsejlenének.

7

Zlinszky János: Szerkesztõi utószó. In MARTON GÉZA: A polgári jogi felelõsség. Budapest: Triorg, 1993. 328.

1

A recenzió a PPKE JÁK I. Jogtudományi Könyvbemutatóján 2008. április 17-én elhangzott elõadás szerkesztett változata

181_288_IAS_08_3.qxd

260

2008.10.14.

9:11

Page 260

Varia

Az utóbbi évek ritka üdítõ kivételeinek egyike Sáry Pál „Bûnvádi eljárások az Újszövetségben” címû könyve. Ez a mû ugyanis – noha évezredekre tekint vissza – Krisztus pere, és a Pál apostol ellen folytatott eljárások kapcsán mégis megkísérel valamiféle szintézist: a múlt jogrendszereinek ellentmondásait, tanulságait a korabeli források alapján, az akkori társadalmi közegbe ágyazottan, ám (legalábbis ami a következtetéseket és a tanulságokat illeti) mai szemmel feldolgozni, megérteni és megértetni. Nem könnyû vállalkozás, hiszen a historikusok éppen arra szokták figyelmeztetni a hasonló úton járó jogászokat, hogy roppant veszélyes dolog mai gondolkodásmódunkat visszavetíteni a minden szempontból másként szervezett, gyakran önkényuralmi vonásokat is mutató kezdetlegesebb társadalmi viszonyokra, más jogelvek szerint mûködõ államszervezetekre és sajátos jogi intézményrendszerekre. Egyetlen példával élve: hogyan is lelkesedhetnénk a hihetetlenül precízen kimunkált római magánjog máig ható megoldásainak nagyszerûségét felemlítve, ha napjaink értékrendszere szerint kellene hozzátennünk, hogy a római jog kiváló mûvelõi a rabszolgát dolognak, a rabszolga megölését általában rongálásnak minõsítették. Vannak azonban évezredek jogi fejlõdésének állandó, idõtõl, tértõl függetlenül egyetemesen érvényes tételei, örök, mindig visszatérõ vonásai. Az emberi gonoszság, harag, bosszú, féltékenység, vagy akár csak a kicsinyesség, az irigység, máskor a megszállottság, az elvakult, gõgös elhivatottság a történelem során gyakran próbálta jogi köntösbe bújva elérni céljait. A hatalom sokszor hívta segítségül készséges kiszolgálóját, a jogot, hogy mögé rejtõzve, formális kereteit felhasználva, legális látszatot teremtsen céljai eléréséhez, ellenfelei megsemmisítéshez. A koncepciós perek nem a XX. század találmányai. Nos, aki az ilyen perek gyökereit, természetrajzát tanulmányozza, annak nem szabad elmulasztania Sáry Pál könyvének alapos áttekintését. Ezúttal csupán néhány tézis-szerû gondolat kiemelésére van módom, ám talán ezek is jellemezhetik a könyv lényegét és a szerzõ szemléletét. I. Lássuk elõször Jézus perének egy érdekes, sokat vitatott momentumát. A tények közismertek. A Megváltót ellenségei annak idején felségárulás vádjával adták Pilátus kezére, azt állítva, hogy a római császárt elárulva a zsidók felkent királyának hirdeti magát. A rövid érdemi per minket érdeklõ része a források szerint a következõképpen folyt le: Pilátus megnyitotta a tárgyalást, s az akkori perrend elõírásainak megfelelõen kérdõ formában „ismertette a vádat”: – Igaz-e, hogy te vagy a zsidók királya? Erre Jézus csak ennyit felelt: – Te mondod. (János szerint hozzátette még – s ezt, ha úgy tetszik, a vád tagadásának is tekinthetnénk –, hogy „az én országom nem e világból való.”) Ezt követõen azonban a vádlott mindvégig hallgatott. Máténál olvasható:

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 261

Varia

261

„És amikor vádolták õt a fõpapok és a vének, semmit sem felelt. Akkor mondta neki Pilátus: Nem hallod milyen sok bizonyságot tesznek ellened? És nem felelt neki egyetlen szóra sem, úgyhogy a helytartó igen elcsodálkozott.” (Máté 27:12-14). Végül azonban a tömeg követelésére a szabadon engedett Barabbás helyett – aki a sors játéka szerint valóban Róma elleni összeesküvésben vett részt (Márk 15,7) – Pilátus Jézust halálra ítélte és megfeszíttette. Az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés, amit a szerzõ is igen hosszan vizsgál, Jézus hallgatása. Ennek megítélése valóban nem könnyû feladat, és számos szerzõ különféle magyarázatot adott is rá. Volt, aki ezt tudatos mártíromsága jelének tekintette: belenyugodott sorsába, sõt éppen a védekezésrõl történõ lemondással akarta elérni, hogy sorsa megpecsételõdjék. Eldöntött mártíromsága eszközének tekintette tehát a némaságot. Mások szerint – Sáry Pál itt Zlinszky János professzort is említi – Jézus a hallgatással éppen életéért küzdött „jól tudta, azt, hogy aki hallgat, arra nehezebb rábizonyítani bûncselekmény elkövetését, mint aki beszél; az utóbbi ugyanis említést tehet olyan dolgokról, amelyek felhasználhatók ellene.” Lám, visszaköszön napjaink szinte mindennaposnak tekinthetõ dilemmája: a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság nem egy döntése ma is azt taglalja, levonható-e a hallgatásból a bûnösségre vonatkozó következtetés. A hallgatás a bûnösség közvetett bizonyítéka-e, vagy esetleg abból a felismerésbõl fakad, hogy az ártatlan többet árt magának ha beszél, esetleg egyszerûen nincs is mirõl beszélnie. Idõrõl-idõre szembeállítják tehát azt a gyakran idézett bölcsességet, mely szerint a hallgatás „a beismerés biztos jele”, az ellenkezõ felfogással, amely úgy véli: „éppenséggel az ártatlanok privilégiuma.” A dolognak már annak idején sem volt csekély a tétje. Klaus Rosen például Róma és a zsidók Jézus perében címû írásában e hallgatást tekinti a kivégzés közvetlen okának. Érvelésének lényege a következõ: „Valójában […] a vádlott magatartása a helytartóval szembeni ellenszegülésnek, contumaciá-nak minõsült. Ha bármely vádlott nem felelt a bíró kérdéseire, akkor egyértelmûen a contumacia fogalma alá tartozó cselekményt követte el. Tartományi lakosokat, tehát nem római polgárokat, azaz fellebbezési joggal nem bírókat a helytartók ellenszegülés címén halálra ítélhettek.”2 Rosen ifjabb Pliniusra hivatkozik, aki – mint ez a neves rétor és jogász egy 80 évvel késõbbi levelébõl kitûnik – helytartóként valóban makacsság címén végeztetett ki keresztényeket. Sáry Pál úgy véli, hogy Rosen Plinius szavai féreértése nyomán jutott téves következtetésre. Plinius ugyanis nem a hallgatást, hanem azt torolta meg, hogy a vádlottak nem voltak hajlandóak keresztény hitük megtagadására. S valóban, Pliniusnál ez olvasható:

2

KLAUS ROSEN: Róma és a zsidók Jézus perében. In ALEXANDER DEMANT: A történelem nagy perei. Budapest: Holnap, 1993, 59.

181_288_IAS_08_3.qxd

262

2008.10.14.

9:11

Page 262

Varia

„Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával idéztek ítélõszékem elé, a következõ módon jártam el. Megkérdeztem tõlük, keresztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem, és büntetéssel fenyegettem meg õket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem.”3 Az olvasó ennek alapján természetesen hajlik arra, hogy Sáry Pálnak adjon igazat: nyilvánvalóan más a hallgatás, és más a hithûségben megnyilvánuló következetesség. Óvatosan megjegyzem azonban, hogy a kérdés talán nem ennyire egyszerû. Rosen ugyanis így folytatja Plinius önigazolást keresõ sorainak idézését: „Nem volt kétségem afelõl, hogy makacsságukért és hajlíthatatlan ellenszegülésükért mindenképpen bûnhõdniük kell, valljanak bár akármilyen hitet.”4 Ez viszont arra utal, hogy a makacsság jogcímén kiszabott büntetés nem feltétlenül, vagy legalábbis nem biztosan kizárólag a hithûség, az elvek melletti kitartás szankciója lehetett. Meglehet, az egyébként kiválóan képzett, okos és bölcs Plinius egyszerûen nem fogta fel: miként lehetséges, hogy ha valaki az elvei, s ezáltal a biztos halál, illetve az elvek feladása, s így megmenekülése között választhat, miként tarthat ki mégis meggyõzõdése mellett. Nehezíti a tisztánlátást, hogy Plinius magyar fordításban megjelent leveleiben ez a mondat nem is teljesen ugyanezzel a tartalommal szerepel: „mert meggyõzõdésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacsságukért és csökönyösségükért megérdemelték ezt a büntetést.”5 Érdemes lenne az eredeti latin szöveget gondosabban elemezni. Az sem tudható pontosan, hogy Plinius valamely kikristályosodott jogelvre, vagy egyszerûen saját meggyõzõdésére hagyatkozott-e döntésekor. Ám a kifejtettektõl függetlenül el kell rajta gondolkodnunk: tényleg kategorikusan állítható-e, hogy Plinius vádlottjainak jogilag értékelt „makacssága” kizárólag abban állt-e, hogy nem tagadták meg hitüket. Sáry Pál azonban meggyõzõen igazolja: voltaképpen függetlenül a halálos ítélet végsõ jogcímétõl, Jézus sorsa eldõlt, amikor a szabályokat, a jogi elõírásokat betartani próbáló helytartó akadékoskodását a zsidó papok végül zsarolással hárították el:

3

4 5

Ifjabb PLINIUS: Levelek. Budapest: Európa kiadó, 1981. 356. A Traianus császárhoz írt levél egyébként érdekes kortörténeti dokumentumként is felfogható. Plinius így ír pl. a keresztényekrõl: „[…] a jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta elõtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg az esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg, ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek;majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat. […] Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását és hozzád fordulok tanácsért. Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfõképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nõk vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá.” (uo. 357. ) ROSEN i. m. 60. (kiemelés tõlem T.M.) PLINIUS i. m. 356. (kiemelés tõlem T.M.)

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 263

Varia

263

„ha elbocsátod õt, nem vagy a császár barátja”. Könnyû volt Pilátusnak belátnia, hogy azok, akik ma Jézust rágalmazták, holnap ugyanezt vele is megtehetik. S ezzel az ítélet készen volt. A hallgatás kétségtelenül érdekes és több lehetõséget magában rejtõ kérdéskörének tehát legfeljebb a kivégzés konkrét jogcíme kapcsán lehet jelentõsége, a mártíromság szempontjából nem. „Hogy Jézus miért hallgatott oly konokul – írja Rosen –, az az õ titka volt, amelyet magával vitt a sírba. Harmadnap válaszolt, amikor feltámadt.”6 II. A Pál apostol elleni eljárások számos közös vonást, hasonlóságot mutatnak Jézus perével. Ez egyáltalán nem meglepõ, hiszen a koncepciós perek kiagyalóinak és végrehajtóinak szemlélete, megközelítésmódja azonos srófra jár. A lényegi azonosságok mellett persze a két mártíromsághoz vezetõ úton néhány eltérõ vonást is találhatunk. Pál kiválóan képzett, mûvelt római polgárként jól ismerte a római jogot. Tudta például, hogy nyilvánvalóan alaptalan az a vád, amit Kr. után 51-ben Gallio proconsul elõtt emeltek ellene a zsidók. Eszerint „arra próbálta rábeszélni az embereket, hogy a törvénnyel ellentétes módon tiszteljék az Istent.” Pál azonban azzal, hogy bizonyítékokat tárt a zsidók elé arról: Jézus a Messiás, semmiben nem gátolta vagy befolyásolta a zsidókat vallásgyakorlásuk módjában. Jól látható, hogy itt is Rómától várták Pál ellenségei a számukra kényelmetlen tanokat hirdetõ apostol perbe fogását és elítélését. Gallio azonban – Pilátussal ellentétben – nem volt sem megfélemlíthetõ, sem megzsarolható, meglehet, csupán közömbös, vagy tárgyszerû, amikor azzal kergette el a vádlókat, hogy a római törvényekkel nem ellentétes, saját belsõ ügyeikhez semmi köze. Szintén – immár sokadszor – a zsidó jog és a római jog közötti konfliktus szorításából kellett volna kitörniük a bíráknak a néhány évvel késõbbi perekben. A Felix procurator elõtt emelt, meglehetõsen általánosságban mozgó vád lényege az volt, hogy Pál „hitvány ember” aki „lázadást szít az összes zsidók között”. Sáry Pál jól érzékelteti, hogy Felix hasonló dilemma elõtt állt, mint Pilátus: tudta, hogy a római törvények alapján nem ítélheti el az apostolt, tartott viszont attól, hogy ha elbocsátja, a zsidók bepanaszolhatják Nérónál. (Akit pedig Nérónál megrágalmaztak az nem sok jóra számíthatott.) Felix tehát nem mert dönteni, mindenesetre – mai fogalmakkal élve – bizonyítás kiegészítése céljából elnapolta az eljárást, és letartóztatta Pált. Utódának, Festusnak, már konkrétabb vádakat kellett elbírálnia: Pál eszerint pogányokat vitt be a templomba, és zendülést szított a rómaiak ellen. A zsidó és a római törvények összeütközésének szorításában Festus minden bizonnyal megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Pál római polgárként a császárhoz fellebbezett.

6

ROSEN i. m. 69.

181_288_IAS_08_3.qxd

264

2008.10.14.

9:11

Page 264

Varia

Ebben a perben születhetett az apostol utolsó felmentése. Aztán, néhány év múlva, 64-ben – érdekes történelmi párhuzam nyomait fedezhetjük itt is fel – Róma hírhedt leégése (szándékos felgyújtása?) nyomán a keresztényekben keresték és találták meg a bûnbakot. A sorstársai támogatása céljából Rómába visszatérõ idõs Pált is letartóztatták, s kihallgatták. A halálos ítélet kimondásához ezúttal még kevesebb is elegendõ volt azoknál a semmitmondó vádaknál, amelyek korábban a perbe fogáshoz is elégtelennek bizonyultak: Pál bátran vállalta és hirdette keresztény hitét. Ám még mindig lett volna esélye a vértanúság elkerülésére. Sáry Pál Zlinszky Jánost idézve ismerteti az ezzel kapcsolatos sajátos (voltaképpen humánusnak is tekinthetõ) római bizonyítási szabályt: „A keresztényüldözések idejében a vádlottnak beismerõ nyilatkozata után, ha tehát kereszténynek vallotta magát, és ennek alapján azonnal el lehetett volna ítélni, mégis engedélyeztek harmincnapi meggondolási idõt. Módot adtak a beismerés után, hogy ezen változtathasson. […] Ha netán ‘megjött az esze’ a vádlottnak, és úgy nyilatkozott, hogy ‘én mégsem vagyok keresztény, mégsem vallom ezt magamra, nem vallom azt a tant’, ezzel úgy vélték a római hatóságok, a büntetõeljárás elérte a célját, a büntetés felesleges.” A kör tehát bezárult: visszatértünk a hithûség illetve makacsság dilemmájához. Az apostol életútján végigtekintve nem lehetett kétséges, Pál hogyan dönt. „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam. Most készen vár az igaz élet koronája” – írta búcsúlevelében, s ugyanazon a napon szenvedett vértanúhalált, mint Péter apostol. * * * Elgondolkodva, számos dologban meggyõzve, ugyanakkor mégis töprengve teszi le a könyvet az olvasó. S talán ez a mû legfõbb erénye. Sejtjük, milyen nehezen születhetett meg ez az érdekes és értékes könyv, kevés eredeti forrás, ám könyvtárnyi, gyakran szubjektív forrás-értékelés alapján. S azt is érezzük, hogy magának a szerzõnek is nehéz lehetett egy-egy gondolatkört megnyugtatóan lezárnia, amit igazol, hogy a könyv elsõ, 2000-ben megjelent kiadásához képest részben újabb adatokkal, érvekkel egészült ki a 2003-ban megjelent második kiadás. Sáry Pál óvakodott a kinyilatkoztatás-szerû bölcsességektõl, általában meghagyta az olvasó számára az együtt-töprengés és a megoldás meglelésének örömét, sokszor csupán tényeket közölt, ám ha érveket kellett érvekkel ütköztetni, értékelte is azokat. Véleményt nyilvánított, de legtöbbször nem kívánta csalhatatlanul elköteleznie magát valamely magyarázat mellett. Kérdezett, s igyekezett kiválasztani a lehetséges válaszok sokaságából a legmeggyõzõbbnek látszót. A válaszok persze újabb, talán általánosabb, s nem is elõször elhangzó kérdések megválaszolását igénylik. Jobbak lettünk-e 2000 év alatt? Megakadályozhatók-e a hasonló perek? Véget vethetünk-e annak, hogy embertársainkat hitük, meggyõzõdésük miatt üldözzék? Nehéz hinni a pozitív válaszokban. Ám hogy mégis hihessünk, annak érdekében éppen az egyetem falai között is naponta, mindannyian, igen sokat tehetünk. TÓTH MIHÁLY

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 265

Varia

265

A POSZTPOLITIKUM BÍRÁLATA CHANTAL MOUFFE Über das Politische. Wider die kosmopolitische Illusion. Frankfurt/M, Suhrkamp Verlag, 2007, 170. ISBN 139 783 51 8124 83 3 Az idén százhúsz éve született Carl Schmitt (1888–1985) a 20. századi politikai filozófia egyik legellentmondásosabb, legvitatottabb és tán mégis legeredetibb gondolkodója. Az alábbi dolgozatot részben az õ emlékének ajánljuk, sajnálva egyben, hogy a magyar tudományos közélet kevés figyelmet fordított a jubileum – és egyébkénti aktualitásai – okán Carl Schmittre. Pedig Schmitt plasztikus stílusa, fogalmai, kategorikus fogalompárjai, újszerû nézetei az alkotmány- és a nemzetközi jog területén, vagy decizionista szuverenitáselmélete számos, akár egymással ellentétes eszmeáramlatot is megtermékenyített. Carl Schmittet szokás azonban egyszerûen jobboldali szerzõként letudni – sõt, némelyek dekódolni vélik „egyértelmû” nemzeti szocializmusát, vad antiszemitizmusát is,1 azt állítván róla, hogy nem több egy „gondolkodó nácinál”2 –, mégis ismerünk baloldali szerzõket, sõt neomarxistákat is, akik elméletük kifejtésekor pozitíven – tehát nem a kritikai meghaladás vágyával, mint esetleg Lukács György Az ész trónfosztásában – referálnak a plettenbergi tudósra. Carl Schmittnek – fõleg a hatvanas, hetvenes évek újbaloldali mozgalmai óta – igen erõs baloldali recepciója is van tehát.3 Elméletei inspirálták a hatvannyolcas fiatalokat is, de Mark Lilla amerikai eszmetörténész megállapítja, hogy „Német-, Francia- és Olaszországban a hetvenes évektõl egy kicsi, de befolyásos baloldali csoport számára meglehetõsen könnyûnek bizonyult az átmenet – részint Michel Foucault-nak a hatalomról és az elnyomásról alkotott elképzelésein keresztül – Herbert Marcusétól Carl Schmitthez. […] Schmitt antiliberalizmusát az addigra már elutasított marxista közgazdasági és történetfilozófiai elméletek utódaként üdvözölték.”4 A hetvenes, nyolcvanas évektõl egyre színesedik a schmittiánusok tábora. Nem csak konzervatív jogászok hivatkozgatnak immár rá, hanem két hatvannyolcas gyökérzetû, s egyébként, ha

1

2

3

4

Raphael Gross frankfurti történész majd félezer oldalon keresztül bizonygatja – egyébként hatalmas tudás és bibliográfiai instrumentárium birtokában –, hogy Carl Schmitt mindig is csak egy náci volt, aki azonban az NSDAP többi ideológusával szemben ügyesebben tudta csomagolni náci és antiszemita gondolatait. Gross ezért Schmitt kapcsán azt javasolja, hogy mûveit a jövõben csak kortörténeti dokumentumokként adják ki. RAPHAEL GROSS: Carl Schmitt und die Juden. Eine deutsche Rechtslehre. Frankfurt/M: Suhrkamp, 2005. A „nazi penseur” kifejezést Charles Yves Zarka francia eszmetörténész használta Schmitt kapcsán. A franciaországi sajtóban kialakult Schmitt-ellenes kampányról, amelynek egyik etapjaként a Cité c. folyóirat tematikus száma »Carl Schmitt, le nazi« címet viselte, lásd ALAIN DE BENOIST: Carl Schmitt et les sagouins. L’ahurissante campagne de diffamation. Éléments, 2003/No110. 24–34. Ennek a jelenségérõl lásd többek között a Jean-Claude Monod-val készült Libération-interjút: „Carl Schmitt est un ennemi intelligent de la démocratie”. Libération, 2007. február 17. MARK LILLA: A zabolátlan értelem. Értelmiségiek a politikában. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2005. 93.

181_288_IAS_08_3.qxd

266

2008.10.14.

9:11

Page 266

Varia

nem is lényegileg, de némely kérdésben optikailag érintkezõ eszmeáramlat hívei is: az ún. új jobboldal (Nouvelle Droite) és az újbaloldal reprezentánsai.5 Az alábbiakban ismertetendõ könyv szerzõje, Chantal Mouffe, Londonban oktató posztmarxista filozófusnõ is a baloldali schmittiánusok közé tartozik. Mouffe neve a nyolcvanas években vált ismertté, amikor a baloldali elméletalkotás, a neomarxizmus baloldali meghaladásának egyik fontos alapmûvét készítette el Ernesto Laclauval együtt.6 Politikai filozófiájában mindig is központi szerepet játszott a – schmitti ihletettségû – politikum fogalma.7 E könyvében ennek nyomán bírálja a belpolitika liberális depolitizációját, a harmadik út konszenzuális útját, a nemzetközi színtéren pedig az ezek párjaként megjelenõ unipoláris világképet és a „one-world-koncepció” kozmopolita utópizmusát. A mai világban a politika szitokszóvá vált: állandó ellenségeskedést, oktalan vitatkozást, elméletieskedést jelent, ahol az ember nem racionálisan, hanem érzelmileg cselekszik. Ezzel szemben áll – látszólag – a liberalizmus politika-felfogása: 1) ahol a politikát a szakpolitika, a gyakorlati, technokrata kérdések helyettesítik (antipolitikai attitûd); 2) ahol a racionális viták végén mindenki számára elfogadható (hiszen racionálisan belátható) kompromisszum születik (konszenzuális attitûd); 3) ahol a vitákat nem az érzelmek, a szenvedélyek, az irracionális kollektív élmények dominálják (racionális attitûd). A liberalizmus felvilágosult optimizmusa szerint az emberek racionálisan cselekvõ lények, akik ugyan vitába kerülhetnek egymással, de a vita szigorúan racionális, verifikálható érvekkel zajlik, amelynek végén a döntés szintén észszerû lesz. Hasonló gyermeki naivitással zárta ki a valóság többféle értelmezhetõségének lehetõségét René Descartes is, aki szerint az igazság olyan kényszerítõ erõvel bír, amelyet mindenki fel- és elismer. Annak bizonyítékaként, hogy ez mennyire nincs így, elég a politikai vitákra, választásokra, de akár a rendes bírósági vagy alkotmánybírósági döntésekre hivatkozni, ahol a legritkább esetekben találunk egyhangúságot, s nem azért, mert a nép vagy az alkotmánybíróságok tagjai képtelenek lennének felismerni az egy és objektív igazságot, hanem egyszerûen más szempontok alapján, eltérõ tudással, szándékkal, kulturális meghatározottsággal, elõítélettel vesznek részt a vitákban.8 Mindezen antipolitikai utópiának az eredménye, hogy a belpolitikában mindenféle ellentét, valós vita elõl kitérnek az aktorok – elég csak arra gondolnunk, miként pozicionálja magát valamennyi nyugat-európai szociál- és kereszténydemok-

5

6

7

8

A két eszmeáramlat közötti átjárhatóságot bizonyítja a baloldaliként indult nemzetközi folyóirat, a Telos története is, amely mára baloldali és új jobboldali schmittiánusok gyülekezõhelyévé vált. ERNESTO LACLAU–CHANTAL MOUFFE: Hegemony and Socialist Strategy. Towards a Radical Democratic Politics. London: Verso, 1985. A schmitti elméletben központi jelentõségû „das Politische” fogalom magyar megfelelõje vitatott. Cs. Kiss Lajos „politikai”-ként fordította Schmitt fõmûvét, én azonban a terminológiai vitában inkább a Párizsban élõ szociológusnak, Kende Péternek adok igazat, amennyiben is õ a politikum kifejezését javasolja a politikai cselekvés belsõ lényegének ábrázolásakor. Lásd KENDE PÉTER: Jegyzet Carl Schmitt egy francia követõjérõl. In CS. KISS LAJOS (szerk.): Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittrõl. Budapest: Gondolat, 2004. 223–224. Minderrõl lásd CHAÏM PERELMAN: Egyetértés hiánya és a döntések racionalitása. In VARGA CSABA (szerk.): A jogi gondolkodás paradigmái. Szövegek. Budapest: Bibliotheca Cathedrae Philosophiae Iuris et Rerum Politicarum Universitas Catholicae de Petro Pázmány nominatae, 2003. 17–23.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 267

Varia

267

rata párt középre, nem vállalva semmiféle konstruktív konfliktust a másik féllel –, a nemzetközi életben pedig azzal vélik megvalósíthatónak a béke csendjét (halálcsendjét?), hogy a világra egy politikai izmus válaszait, a nyugati emberi jogi dogmákat erõltetnék, mindenféle kulturális sokszínûség helyett a kozmopolitizmus egyhangúságát szolgálva. Chantal Mouffe ezekkel szemben írta meg könyvét.9 Ebben az alábbi tételeket igazolja a belga származású professzor asszony: 1) az emberi természet nem a liberális optimista, (ál)racionális utópiáknak megfelelõ; 2) a politikum lényege az antagonisztikus ellentét, amely azonban sohasem tévedhet morális mezõbe, s így az ellenséget (Feind) ellenfélként (Gegner) képes kezelni; 3) a liberális antipolitika a politikai közösséget megfosztja az építõ jellegû ellentétességektõl, s így mindenkit, aki a konszenzust nem fogadja el, terroristaként és fundamentalistaként immáron morálisan ítél el (ezzel táplálja a szélsõjobboldali, elitellenes populizmust a belpolitikában és a terrorizmust a nemzetközi életben); 4) a schmitti antagonisztikus ellentétnek (barát-ellenség) egy demokráciában nem eltûnnie kell – ahogy azt Schmitt is gondolta –, hanem agonisztikussá kell mérséklõdnie; 5) és mindezek nyomán a nemzetközi életet sem az uni-, hanem a multipolaritás, a regionalizmus kell, hogy jellemezze. Lássuk akkor a részleteket. 1. Az a nézet, hogy az ember racionális, egyetértésre alkalmas, jó lény, ellentétes bármiféle politikai nézettel – kivéve az anarchizmust. Hiszen hát nem maga az állam, a jog s bármiféle (a liberálisok által is elfogadott) intézmény (alapjogok, alkotmánybíróság, stb.) igazolja Carl Schmitt provokatív tézisét, miszerint „minden valódi politikai elmélet »rosszként« elõfeltételezi az embert”?10 Az intézmények léte ugyanis végsõ soron arra vezethetõ vissza, hogy nem bízhatunk úgymond mindent az emberre, hanem szükséges õt terelni, irányítani, befolyásolni, nevelni. Egy kortárs magyar liberális politikai filozófus, Bretter Zoltán is elismerte John Stuart Mill erényetikájának elemzése során – amely tán nem véletlenül elõzi meg idõbelileg is a kárelméletet –, hogy „csak annak a morális tekintélynek jár ki az egyéniségre szabott jog, a szabadság és autonómia, akit a nevelés erre már felkészített”.11 Azaz a liberális is elismeri, hogy a világra lucskosan kiköpött ember mind a jóra, mind a rosszra egyaránt képes lehet, s nem elég saját belátására bízni kibontakozását. Az ember tehát nem optimális: nem eleve jó, nem racionális, hanem mindenféle érzelmek által is meghatározott. Identitásához pedig nagyban hozzájárul a különbözõség érzése is. Jacques Derrida hangsúlyozza, hogy milyen fontos szerepet játszik a személyiségben a „différence”: lényünket meghatározza a Másikhoz való viszonyunk, az attól való eltérésünk. Mindez a politikai térben – és az ember, ezt fogadjuk el, politikai lény – a mi–õk szembenállását eredményezi. 2. Ebbõl következõleg a politikum lényege valóban valami antagonisztikus ellentét. Chantal Mouffe politikum-felfogása egyértelmûen a Carl Schmitt által kidolgozottat

19

10

11

CHANTAL MOUFFE: Über das Politische. Wider die kosmopolitische Illusion. Frankfurt/M: Suhrkamp, 2007. CARL SCHMITT: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Budapest: Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor, 2002. 42. BRETTER ZOLTÁN: Politika a határon. A Devlin-Hart vita. Pozsony: Kalligram, 2004. 99.

181_288_IAS_08_3.qxd

268

2008.10.14.

9:11

Page 268

Varia

követi, így röviden ezt ismertetnénk. Carl Schmitt szerint az emberi cselekvések többféle dimenzióban zajlanak, értékelhetõk. Ezek a dimenziók autonómak, tehát egymással nem felcserélhetõk. Az egyes dimenziók visszavezethetõk egy tudati megkülönböztetésre: az erkölcsöt a jó és a rossz, az esztétikát a szép és a rút, a gazdaságot a rentábilis és nem-rentábilis megkülönböztetése jellemzi. A politikai cselekvések pedig a barát-ellenség megkülönböztetésére vezethetõk vissza. A politika tehát nem a konszenzus, hanem a disszenzus, a vita, az ellentétesség világa – ahogy egyébként valamennyi terület (erkölcs, esztétika, gazdaság) is. Az ellenség nem a morálisan gonosz vagy esztétikailag rút – hanem egyszerûen a másik, azaz a másik kollektív állomány.12 A mi–õk ellentéte tehát nem tartalmi, hanem procedurális: „Sohasem olyan mi-õk-ellentétekkel van dolgunk, amelyekben tartalmilag értett, már az identifikációs eljárás elõtt adott identitások jutnának kifejezésre”.13 Ennek megfelelõen a politikai ellentétekben nem egyébkénti (morális, esztétikai, történelmi) ellentétek jelennek meg, hanem valamilyen ellentét olyannyira intenzívvé válik, hogy immár politikainak nevezhetõ, mert képes barátokra és ellenségekre (és fordítva: ellenségekre és barátokra) osztani az embereket. Ez az intenziválódás az a folyamat, amelynek végén megjelenik a politikai ellentét. „[A] vallási, erkölcsi és más ellentétek politikai ellentétekké fokozódhatnak és a döntõ harci csoportosítás kialakulását idézhetik elõ barát vagy ellenség szerint. Ha azonban ez a harci csoportosítás létrejön, akkor a mértékadó ellentét már nem tisztán vallási, erkölcsi vagy gazdasági jellegû, hanem politikai.”14 Elsõ ránézésre a békepárti liberális ezt tagadja, s mindig az egyetértésre törekednék; valójában azonban a liberális tolerancia napfénye csak a liberálisokra süt, s mindenki mást immár morálisan rekeszt ki a narratív környezetbõl – de errõl késõbb. Carl Schmitt szerint az államban a politikai ellentét megszûnik. A politikai ellentét vagy az államok közötti viszonyokat jellemezheti, vagy egy államon belül jelenik meg, s akkor szétveri azt. Carl Schmitt ezért hangsúlyozza a demokrácia – mint a nép uralma – kapcsán a homogenitás fontosságát. A demokrácia csak a lényegileg azonos (homogén) emberek között jöhet létre (Gleichartigkeit tézise).15 Ez – politikai szempontból – kizárja a barát-ellenség-ellentét lehetõségét: ha ez megjelenik, megszûnik a demokrácia. Ezen a ponton válik el Mouffe érvelése Schmittétõl: mert míg Schmitt a politikai vitát összeegyezhetetlennek tartja a demokráciával, addig Mouffe kifejezetten építõ jellegûnek gondolja azt.16 Igazából Schmitt elméletét mégsem erõszakoljuk meg ezzel a fordulattal, Schmitt ugyanis szintén fontosnak tartotta, például a nemzetközi viszonyokban, a pluralizmust – így miért ne lehetne ezt a demokrácia, a belpolitika esetén is konstitutív elemmé nyilvánítani? 3. Mouffe alaptézise – és könyve ennek kifejtése –, hogy sem a bel-, sem a nemzetközi politikából nem tûnhetnek el a politikai ellentétek, hanem meg kell teremteni

12 13 14 15 16

Vö. SCHMITT (2002) i. m. 18–20. MOUFFE i. m. 27. SCHMITT (2002) i. m. 24. Vö. CARL SCHMITT: Verfassungslehre. Berlin: Duncker & Humblot, 2003. 227–238. Vö. MOUFFE i. m. 22. és 28.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 269

Varia

269

azon csatornákat („közös szimbolikus tér”), amelyeken keresztül (amelyekben) az antagonisztikus ellentétek legitim módon viaskodhatnak a politikai hegemóniáért.17 A demokrácián belüli ellentétekrõl Mouffe szerint három elképzelés lehet tehát. 1) A liberalizmus becsukja a szemét, nem számol velük, de saját eszmerendszerének felépítésekor, képviseletekor mindenkit, akit tagad, már nem politikai, hanem morális ellenségnek ítél, akivel így semmiféle megállapodás sem lehetséges (lásd az európai politika viszonyát a politikai páriaként kezelt szélsõjobbhoz, vagy a nemzetközi terrorizmus elleni virtuális és morális háborút a maga nagyon is nem virtuális halottjaival). 2) Carl Schmitt a politikai ellentétek létét elfogadja – és azzal, hogy lekapcsolja õket a morálról, mérsékli is õket –, de szerinte a közösség éppen azáltal alakul ki, hogy kifelé képes közösen meghatározni az ellenséget. Mihelyt a belsõ viszonyokban is meghatározná, a közösség kettészakadna.18 3) Chantal Mouffe szerint azonban a demokrácia sem univerzum, hanem pluriverzum, ahol politikai, azaz racionális vitával nem fel- és megoldható ellentétek a meghatározóak. Ezeket nem negligálni, hanem kibontakozni kell hagyni – de úgy, hogy az ne a közösség végét, hanem pontosan belsõ vitalitását eredményezze. Azaz az ellentétek nem totálisak és egzisztenciálisak, mert a felek nem vonják kétségbe egymás létét, legitimitását.19 Chantal Mouffe megkülönbözteti az antagonisztikus ellentéttõl az agonisztikust. Errõl pedig már elmondható, hogy egyáltalán nem kockáztatja a demokrácia létét, hanem „éppen létének elõfeltétele”.20 Mit is jelent ez pontosan? Mouffe szerint „a demokrácia egy »konfliktuális konszenzust« igényel: konszenzust mindenki szabadságának és egyenlõségének etikai-politikai értékeirõl [és] disszenzust azonban ezen értékek értelmezésérõl”.21 Azaz a demokrácián belüli szubsztantív egyenlõség bizonyos alapértékekre irányul, de ezen értékek eltérõen értelmezhetõk; s ezen értelmezések okán alakulnak ki politikai ellentétek. Érteni véljük Mouffe szándékát: Schmitt Gleichartigkeit-fogalmát valamiféle politikai-etikai értékekre vonatkoztatja, ám közben – megakadályozandó a liberalizmus totalizmusát – teret enged a vitáknak is. De! Meddig mehetnek el ezek a viták? Mi véd meg bennünket attól, hogy eme viták ne eredményezzék tényleg a közösség széthullását – ahogy Schmitt gondolja –, illetve attól, hogy az egyik értelmezési lehetõség ne a liberalizmushoz hasonló intoleranciával kezelje a tõle eltérõ értelmezéseket? A politikai antagonisztikus harc megszelídítve való továbbõrzésére példának említi Elias Canetti a parlamenti szavazásokat, amelyek szerinte a harctéri csatákra hasonlítanak: mindkét esetben „akarat áll akarattal szemben”, egyiket sem csak a racionalitás, hanem a szenvedély is befolyásolja, de míg a harctéren folyik vér, a parlamentben – tipikusan – nem. Canetti szemléletes példájából is látszik – és a politikai pszichológia empirikus és teoretikus kutatásai, vagy a választási kampányok régóta igazolják is –, hogy a politika nem a hideg racionális döntések világa, ahol a döntések

17 18 19 20 21

MOUFFE i. m. 29–30. Vö. SCHMITT (2002) i. m. 34–35. Vö. MOUFFE i. m. 30. MOUFFE i. m. 42. MOUFFE i. m. 158.

181_288_IAS_08_3.qxd

270

2008.10.14.

9:11

Page 270

Varia

szükségszerûen következnek, s csak be kell õket látni, hanem fontos szerep hárul az érzelmekre is. A liberális szerzõdés-elméletek ezzel szemben egy absztrakt koncepciót vallanak az emberrõl: mintha valamennyi viszonyunk, így politikai közösségalkotásunk is hideg, már-már matematikai számolgatás eredménye lenne csak.22 A társadalmat azonban nemcsak a ráció tartja össze – hanem az érosz is. Ezzel nem számolnak a társadalmat logikai kalkulus eredményének gondoló liberális elméletek.23 A politikában – ahogy valamennyi társadalmilag releváns területen, így tipikusan a jogban is – a döntések azonban nem szükségszerûen következnek. „Az embernek egy olyan területen kell döntenie, amelyen nem lehet dönteni”, írja szkeptikusan Mouffe.24 Ezt nevezi Niklas Luhmann a döntés paradoxonának. Amennyiben ui. a konkrét kérdés eldönthetõ volna, azaz lenne rá egy válasz, akkor eme válasz a kérdés belsõ lényegébõl adódnék, s így megválaszolása nem is döntés, hanem felismerés (Erkenntnis) volna.25 Azonban a társadalmi jelenségeknél nincs szükségszerûség, így az ottani kérdések megválaszolása valójában azért történhet csak döntéssel, mert nincs mit felismerni, mert nincs eleve adott válasz. A válasz a politikai vita gyõztesének a válasza. Persze kérdés – és ezt Chantal Mouffe nem oldja fel –, hogy az alulmaradtak miként és miért fogadják el a gyõztesek értelmezését, döntését? Ez a hiány pedig egyáltalán nem mellékes, mert egész elmélete ezen áll vagy bukik. Ha ugyanis szerinte a politikai konfliktus nem romboló a közösségre nézvést – amint azt Schmitt hangsúlyozza –, illetve ha nem fogadjuk el, hogy mindig lesz egy gyõztes interpretáció – jelen esetben a liberalizmusé –, amely minden más politikai ellentétet lesöpör az asztalról, hanem a belsõ politikai ellentét kifejezetten konstitutív a demokrácia esetén, akkor Mouffe-nak ki kell térnie az elmélet eljárási vonatkozásaira is. Miként folyik le a vita? Meddig mehetnek el a felek? Mit tehet a gyõztes, s mit a vesztes? Miért maradjon a vesztes továbbra is ugyanazon közösség részese, amelyben nem az õ nézetei alapján értelmezik a közös „politikai-etikai értékeket”? Amíg Mouffe nem válaszolja meg mindezt, teóriának, a liberalizmus kiváló kritikájának, a schmitti elméletek kiváló értelmezésének, hasznosításának tarthatjuk „csak” nézeteit – de nem alternatív javaslatnak. Mindazonáltal a kritikai szempontok sem mellékesek – hiszen az antitézistõl már csak egy lépés a szintézis, a bírált elmélet jellemzésébõl a contrario kifejthetõ egy alternatív út. 4. Mint láthatjuk, a liberalizmus a politikát racionális döntési mechanizmusnak tartja, mindenféle politikai ellentét – így tipikusan a bal- és a jobboldal – végét hirdetve. Az antipolitikának vagy posztpolitikumnak egyik legismertebb nézetrendszere az Ulrich Beck és még inkább Anthony Giddens nevéhez fûzhetõ harmadik út. A harmadik út teremtette meg a New Labour eszmei alapjait: Giddens belátta, hogy az euró-

22

23

24 25

Elég csak John Rawls elméletére gondolni, ahol az emberek – a tudatlanság fátyla mögött – végül is képesek racionális, mindenkinek jó döntést hozni. Vö. UDO DI FABIO: Die Kultur der Freiheit. München: Verlag C. H. Beck, 2005. 16–17. (A könyvrõl, noha a konzervatív élet- és államfilozófia egyik paradigmatikus alkotása, a magyar tudomány csak egy recenzióban számolt be, épp folyóiratunk hasábjain; lásd SCHANDA BALÁZS: Udo Di Fabio: Die Kultur der Freiheit. Iustum, Aequum, Salutare, 2007/2. 225–226.) MOUFFE i. m. 19. Vö. NIKLAS LUHMANN: Das Recht der Gesellschaft. Frankfurt/M: Suhrkamp, 1995. 307–310.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 271

Varia

271

pai baloldal a létezõ szocializmus látványos bukásával, a globális struktúrák erõsödésével, a hagyományos társadalmi szerkezet átalakulásával, a nemzetállami szuverenitás elolvadásával elvesztette identitását és – ami baloldali szempontból még ennél is rosszabb – a neokonzervatívokkal vívott harcát. Giddens szerint az új politikának nélkülöznie kell régi vitáit, distinkcióit. Nem részletezzük elméletét, mert az igazából – noha itthon is akadnak követõi – egy nyugat-európai ügy: lényege, hogy a baloldal ráhúzódik a liberalizmusra és az új polgárságra, az õ érdekeiket képviselve. Érthetõen zavarja mindez az általunk tárgyalt szerzõt, aki baloldaliként megmaradva bírálja Giddens koncepcióit. Ami dolgozatunk tárgya szempontjából fontos, az annak felismerése, hogy a látszólagos konszenzusok mély és veszélyes ellentéteket termelnek ki. Beck és Giddens a haladást hirdeti, ez lenne náluk a konszenzus alapja. Az egyetlen ellenfélként így a fundamentalisták és a tradicionalisták maradnának; velük azonban nincs mód megegyezni (az ellentét tehát antagonisztikus), mivel morálisan képviselnek valami helytelent (moralizálás). Mouffe kissé gunyorosan állapítja meg, hogy mindazok, akik egyébként a konszenzust, a politikum végét hirdették, végül veszélyesebb ellentéteket hoznak létre, mint amelyeket akár az õ, akár Schmitt koncepciója javasolna. Míg Mouffe szerint az ellentéteket legitimnek kell tekinteni, addig a liberális teljesen kizárja a közösségbõl a másként gondolkodót. Míg Schmitt távol tartaná a moráltól a politikát, addig a liberálisok a politikai vitákat morális köntösbe öltöztetik.26 Ennek kapcsán liberalizmuskritikájában egy nagyon fontos jellemzõre hívja fel a figyelmet Chantal Mouffe. Mint emlékszünk, Carl Schmitt a politikai gondolkodást lehatárolja a többi gondolkodási dimenziótól, így a morálétól is, mert eltérõ például a belsõ logikájuk. Persze egyébként meglévõ morális ellentétek is fokozódhatnak olybá, hogy képesek barátokra és ellenségekre szakítani a közösséget, azaz képesek politikaivá tenni az ellentétet, de nagyon fontos, hogy a politikaivá tett ellentét innentõl kezdve megszûnik morális lenni, s kizárólagosan politikai. Mindez nem a politikum demoralizálását jelenti. Hasonlatos mindez a kelseni tiszta jogtan problematikájához. Az egyszeri diák arra a kérdésre, hogy „miért tiszta Kelsen jogtana?”, azt válaszolja, hogy „azért, mert meg akarta tisztítani az erkölcstõl”, mintha Kelsen valami megveszekedett amorális ember lenne, aki, mint ördög a tömjénfüsttõl, irtóznék a moráltól. Hasonlóan színvonalas alapon nevezik Carl Schmittet is nihilistának. Pedig Schmitt nem azt állítja, hogy ne legyünk morálisak – pusztán rámutat annak veszélyére, ha a politikában jelenik meg a morál, pontosabban: ha a politikai ellentét a morál köntösébe bújik. Mert a politikai moralizmus révén „nem lett erkölcsösebb a politika, hanem a politikai antagonizmusokat manapság morális kategóriák fogalmaival fogalmazzák meg. Továbbra is politikai barát-ellenség-megkülönböztetéssel van dolgunk, ez azonban az erkölcs szókészletével artikulálódik.”27 Ha az ellenfelet morálisan, s nem politikailag kezelem, megtagadom tõle legitimitását, és megegyezni sem vagyok hajlandó vele. Szigorúbban viselkedem tehát, mint Carl Schmitt barát fogalma az ellenséggel.

26 27

Vö. MOUFFE i. m. 67., 73. és 100. MOUFFE i. m. 99.

181_288_IAS_08_3.qxd

272

2008.10.14.

9:11

Page 272

Varia

Konkrét problémaként jelzi Mouffe ennek kapcsán a szélsõjobboldali populizmus feltûnését és kezelését. Miért jelenhetett ez meg számos európai országban? Miért lehettek, lehetnek kormányon Bécsben, Lisszabonban, Pozsonyban, Varsóban, Oslóban vagy Rómában? Nem azért, mert gonosz nácik áskálódnak a háttérben – ahogy az Ausztria elleni szankciók idején balliberális kommentátorok állították az osztrák társadalom kapcsán –, hanem azért, mert Mouffe szerint a politika két pólusa, a szociáldemokraták és konzervatívok olyannyira középre húzódtak, olyannyira átvették a liberális programpontokat, hogy csak nehezen különböztethetõk meg, így a demokrácia – szerinte – konstitutív eleme, az ellentétesség lehetõsége tûnt el. Mivel azonban a politikum lényege – és ezt a schmitti axiómát Mouffe is mindvégig alapként kezeli – a mi–õk megkülönböztetése, a lakosság a nagypártokat azonosítja az „õk”-kel, a „mi” szerepét pedig velük szemben ügyesen játsszák el jobboldali populista szervezetek. Ausztriában a nagykoalíciós kormány idõszakában erõsödött meg Jörg Haider Szabadságpártja, amely a konzervatívokkal kötött koalícióban végül legyengült és ketté is szakadt.28 A liberális political correctness azonban nem engedi be a küzdõtérre a populistákat, nem bocsátkozik – egyébként Mouffe szerint megnyerhetõ – politikai vitákba velük, hanem valamiféle morális undorral fordul el az ilyen pártoktól, s – mint a flamand Vlaams Belang esetén – ún. cordon sanitaire vonásával védekezik. A morális elítélés, a politikai kirekesztés azonban nem gyengíti, hanem erõsíti õket – egyben sikeresen roncsolja azonban a demokratikus közösségi diskurzust.29 5. A morális látszatú politika veszélyei a nemzetközi életben a leglátványosabbak. 1989-ben megbukott a bipoláris világ. Egyesek már a történelem végérõl fantáziáltak. A kilencvenes években kialakult amerikai külpolitikai doktrína ennek révén az unipoláris világkép volt, amely jól megfért a liberalizmusnak a felvilágosodás óta jelenlévõ, igazából kanti ihletettségû kozmopolita „one world” utópiájával. Sem az amerikai külpolitika – gyakorlati szempontokból –, sem az univerzális liberalizmus – a jó ügy szolgálatának a hitében – nem hagy teret a különbözõségeknek, a pluralizmusnak. Mindkettõ a békét, az általános jólétet és szabadságot véli megvalósítani, pedig fogalmai, eszközei, eszméi mind-mind nyugati eredetûek, így keletkezésük helyszínén kívül eleve imperialisztikus célokat szolgálhatnak csak. A liberális dogmák univerzalimusába vetett hit és az amerikai civilizatórikus hadjáratok termelték ki a terrorizmus táptalaját is. A terror az okozat, és az ellene vezetett háború az ok. Mirõl van szó? Bibó István a versailles-i béke hibáit elemezve felfigyelt a háború fogalmának átértékelõdésére, a „békecsinálás mûvészetének” eltûnésére. Bibó leírja,

28

29

A Szabadságpárton (FPÖ) belüli liberális populista szélsõjobboldal Jörg Haider vezetésével utóbb kivált, s Szövetség Ausztria Jövõjéért (BZÖ) néven új szervezetet alapított. A megmaradt, immár nacionalista jobboldali FPÖ az újra összeállt, de júliusban végül szétszakadt nagykoalíció legerõsebb ellenzéki pártjává vált. (Dolgozatunk a szeptemberi választások elõtt született, így annak eredményét még nem ismerhetjük, de bizonyosra vehetõ a szélsõjobboldal elõretörése.) Ez is igazolja Mouffe tézisét, miszerint ha az egyébkénti politikai ellentétek (szociáldemokrácia, konzervativizmus) nem artikulálódnak rendesen, a „mi” szerepét a populisták töltik be. Ausztriában vagy Flandriában jobbról fogalmazódik meg a populista anti-establishment politika, míg a német nagykoalícióval szemben a baloldali populista Die Linke erõsödik. Minderrõl MOUFFE i. m. 87–91.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 273

Varia

273

hogy a 19. századi háborúk még politikai eszközök voltak egy egyébként politikai vita eldöntésére, s így nem a másik (a morálisan gonosz) teljes megsemmisítésére, hanem csak egy adott kérdés, ügy eldöntésére irányultak. Azonban a hideg, dinasztikus külpolitika letûnésével megjelent demokratikus nacionalizmusok a háborút gonosztettnek, az azt megindítót pedig megbüntetendõ gonosznak ítélték. Az „indulatmentes háborút” felváltották az „irtó háborúk”.30 (Ezen koncepció büntette Németországot 1918-ban és 1945-ben is.) Carl Schmitt is felfigyel arra, hogy a jus publicum europaeum a háborúkat politikai konfliktusoknak tartotta még, s így nem engedte, hogy bármely ellenfél a morál fölényével gyõzhesse le a másikat. Azzal, hogy a nemzetközi vitákat politikai mezõben tartjuk, mérsékeljük is õket. Chantal Mouffe a belpolitikára vonatkozó kijelentéseit – tehát azt, hogy az ellentéteknek legitim becsatornázottságot kell biztosítani, illetve, hogy távol kell tartani tõlük a moralizálgatást – a nemzetközi életre is kiterjeszti. Carl Schmitt sem tesz másképp: „A politikai [politikum] fogalmi ismérvébõl az államok világának pluralizmusa következik. A politikai egység elõfeltételezi az ellenség valós lehetõségét és ezzel egy másik, együtt létezõ politikai egységet.”31 A világ sokszínûségét mind kulturális, mind politikai értelemben elismerni, s nem felszámolni kell, amint arra bármely unipoláris világkép vagy univerzális ideológia törekszik. A mai nemzetközi térben azonban a kritikus erõktõl elvitatják a legitimitást: elnyomják õket az amerikai érdekek és a liberális dogmák. Kulturális téren ezt a kritikai nézetet a Nouvelle Droite etnopluralizmusa vallja a legmarkánsabban: szerinte a kultúrák sokszínûségét nem keverni, hanem különállásában megõrizni kell.32 Az etnopluralizmus a nyugati szélsõjobboldal minõségi váltása: míg korábban a nyugati szélsõjobb rasszista, etnocentrikus volt (azaz egy nép felsõbbségét vallotta, s így jól szolgált különbözõ gyarmatosító, leigázó politikák igazolásaképp is), addig az Alain de Benoist-féle új jobboldal már a hermeneutikai felismerésekre építve ismeri el valamennyi kultúra létjogosultságát, s ellenez minden hegemonisztikus, univerzalisztikus törekvést. Varga Csaba is számos tanulmányában mutatott rá fogalmaink kulturális telítettségére, amelynek révén egy kultúra saját fogalmaival leírni nem, csak átalakítani lehet képes egy másik kultúrát – ezért javasolja Varga Csaba, feltéve, hogy nem az utóbbi a célunk, az „empatikus ráhangolódást”.33 A nyugati civilizáció azonban a saját közegébõl kitermelõdött, így eleve saját kulturális lényegét magán hordozó, tehát sem nem objektív, sem nem univerzális fogalmait folyamatosan importálni, s mindenféle elõtudás hiányában bárhová transzplantálni szeretné. Részben a magyar jogállam-fogalom is ilyen kívülrõl kapott csodaszer volt, de ekként jellemezhetjük az absztrakt emberi jogokat is, amelyek léte vagy nem léte nem-európai országok esetében is a civilizáltság mércéje lett. Chantal Mouffe Bonaventura de Sousa Santos

30

31 32

33

Minderrõl lásd BIBÓ ISTVÁN: Az európai egyensúlyról és békérõl. In BIBÓ ISTVÁN: Válogatott tanulmányok. Elsõ kötet: 1935–1944. Budapest: 1986, Magvetõ, 433–438. SCHMITT (2002) i. m. 36. (kiemelés tõlem – TP) Fontos etnopluralista munkaként lásd ALAIN DE BENOIST: Aufstand der Kulturen. Europäisches Manifest für das 21. Jahrhundert. Berlin: Junge Freiheit Verlag, 2003. Vö. VARGA CSABA: A jogi gondolkodás paradigmái. Budapest: Szent István Társulat, 2004. 257–261.

181_288_IAS_08_3.qxd

274

2008.10.14.

9:11

Page 274

Varia

nyomán – hasonlóan, mint Alain de Benoist34 – utal arra, hogy a nyugati civilizáció fogalmai, eszméi más kultúrákban semmiképp sem a civilizációhoz, hanem a gyarmatosításhoz járulnak csak hozzá.35 Az unipoláris világkép tehát kizárja a politikai ellentéteket a nemzetközi térbõl, ezzel a másként gondolkodókat, cselekvõket eleve immorálisnak (civilizálatlannak) mutatja, akiket legyõzni kell. Mindez egyáltalán nem a világbékét erõsíti, ahogy a liberalizmus gyõzelmekor 1990-ben beharangozni méltóztatták az illetékesek. Pedig csak Carl Schmittet kellett volna olvasniuk. „2001. szeptember 11. óta Schmitt reflexiói egy posztnemzeti politika állapotára jelentõsebbek, mint bármikor is.”36 Carl Schmitt így semmiképp sem a neokonzervatívok elõfutára, igazolója – ahogy némely kritikusa félreérti –, hanem a valódi világbéke, a pluralizmuson alapuló nemzetközi egyensúlyi rendszer védelmezõje, s nem bármely állam imperialista politikájának az igazolója.37 Chantal Mouffe javaslata a nemzetközi rendre is schmitti ihletettségû, s egybecseng a mai amerikai külpolitika bal- és jobboldali kritikusainak véleményével. Multipoláris világ kell, regionális blokkokkal, hatalmi egyensúllyal.38 Az európai színtérnek pedig az önállóságot, az atlanti pólustól való függetlenedést, a viták megvívását, vállalását javasolja. A ma Európai Uniója azonban – amint a nyugat-európai nemzetek egyre erõsödõ szkepszise, népszavazásokon megjelenõ elutasítása is mutatja – a globális struktúrák része, s a kezdeti politikai-kulturális célokat, a saját európai utat, szuverenitást felváltotta a tõke szabad áramlásának egyetlen princípiuma. Ez lenne az új konszenzus alapja, amely feleslegessé tenné a politikum lényegét, a vitát – aki pedig mégsem hódol be, az civilizálatlan, esetleg (tetszés szerint) szélsõjobb-, vagy szélsõbaloldali populista. Magyarországon egyelõre csak a nemzeti radikálisként ismert oldal fogalmaz meg hasonló kritikákat, amelyek teljes egészében egybecsengenek a nyugati progresszív EU-kritikus erõk, így akár Chantal Mouffe, elemzéseivel: „Az EU ma elvonja egyes nemzetei önállóságát, de nem képez belõle egy európai önállóságot. […] Európa nem lehet unatkozó emberek halmaza, […] és nem lehet még oly komoly ellentétek és belsõ harcok nélkül sem.”39 A drámaíró-politikus itt azt a politikumot hiányolja ösztönösen, amelynek eltûnését a politikai filozófus Chantal Mouffe tudományos érvekkel elemzi, bírálja. Chantal Mouffe könyve nagyon pontos analízis a ma válságának okairól. Találó. Egyben bizonyítja, hogy Carl Schmitt nézetei ma sem vesztették aktualitásukat. De ahhoz, hogy Mouffe elmélete valós alternatíva lehessen, számos kérdést meg kell még válaszolnia. Pontosítania kell az ellentétek becsatornázását. Felmerül annak kérdése is, hogy ha el is utasítjuk a one world-öt, nem inkább további háborúk zúdulnak ránk?

34 35 36 37 38 39

ALAIN DE BENOIST: Au-delà des droits de l’homme. Pour défendre les libertés. Paris: Krisis, 2004. Vö. MOUFFE i. m. 164–165. MOUFFE i. m. 105. MOUFFE i. m. 101. Vö. MOUFFE i. m. 151–155. CSURKA ISTVÁN: Üzenetek Voltegyszerbõl. Magyar Fórum, 2008. július 3. 2. [kiemelés tõlem – TP]

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 275

Varia

275

Amelyek akkor is fájdalmasak, ha politikai, s nem morális mezõben vívják õket. Egy liberális ezért inkább úgy vélné, hogy igazat adva mind Chantal Mouffe elemzésének, mind Schmitt felismeréseinek, mégsem elvetni kéne a jelenlegi világot, csak értékeit – emberi jogok tisztelete, szabadság, demokrácia, jogállam, parlamentarizmus, piacgazdaság, szociális érzékenység, keresztényi szeretet – ezen értékek hirdetõin, terjesztõin, képviselõin is jobban számon kéne kérni.40 Azaz tán mégiscsak vigyünk demokráciát Irakba, multikulturalizmust Libanonba, s jogállamot Magyarországra – csak ne úgy, ahogy eddig tettük? Ezt már nem Chantal Mouffe, hanem mi gondoljuk. Bár mi is inkább csak kérdezzük. TECHET PÉTER

40

Az etikai (das Ethische) és a politikai (das Politische) közötti ellentmondást Slavoj Žižek szlovén filozófus elemzi mûveiben behatóan. Lásd például SLAVOJ ŽIžEK: Die politische Suspension des Ethischen. Frankfurt/M: Suhrkamp, 2005.

181_288_IAS_08_3.qxd

2008.10.14.

9:11

Page 276