Varga László S.J.: Szociális reform és hivatásrendiség X. rész
Tőke- és hitelpolitika Olyan szakértők is, akik egyáltalán nem tartoznak valami szocialista vagy forradalmi irányzathoz, a tények ismeretének birtokában megállapítják, hogy a legutóbbi gazdasági válság egyik oka kétségtelenül a helytelen hitelpolitika volt. A bankok vajmi gyakran megfeledkeztek a közgazdasági okszerűségről és roppant tőkéket egészen rosszul használtak föl. Magában véve közgazdasági szempontból nem jelent bajt, hogy a nemzeti jövedelem nagy zöme a tőkések birtokában van, mert annak csak kis hányadát élik föl személyi igényeik kielégítésére, míg a többit újra befektetik a termelésbe. 1929-ben az amerikai családok 42.5%-a a nemzeti jövedelemnek csak 13%-át kapta s ugyanakkor 8.2%-nak 42% jutott. 36.000 gazdag családnak annyi volt a jövedelme, mint 11 és fél millió szegénynek. Az ilyen egyenlőtlen elosztása a jövedelemnek önmagában véve még nem lenne baj, ha egyrészt a kisemberek megélhetése biztosíttatok, másrészt a gazdagoknál fölhalmozott tőkét ismét okszerűen a termelés fokozására fordítják. Ámde a nagy válság előtt sem az egyik, sem a másik követelménynek nem tettek eleget. 1922 és 1928 között az Egyesült Államokban a termelőjavakat előállító üzemek nyeresége 6 és 10% között mozgott, míg a fogyasztási javakat termelő üzemeké 12 és 16%-ra emelkedett. Ennek ellenére a tőke az előbbi üzemeket táplálta és az utóbbiakat elhanyagolta. Ugyanakkor a tőke nagyobb részét börzepapírok vásárlására, vagyis terméketlen játékra fordították. Míg a newyorki értéktőzsdén jegyzett papírok értéke 1925 januárjában csak 27 milliárd dollár volt, 1929 szeptemberében ez az összeg 90 milliárdra emelkedett. Szerényebb arányokra szorítva ugyanazt a jelenséget tapasztaltuk a háború után az összes nyugati államokban. A bankok hatalmi politikája még fokozta a hitelügy terén a zűrzavart. A nagybankok korlátlan urai lettek a gazdaságnak és az állam is gyengének bizonyult velük szemben, mert a többségi pártok vajmi gyakran nem voltak egyebek, mint az ő engedelmes képviselőik a parlamentben. A nemzeti élet fontosabb tényezőit annyira kezükben tartották, hogy ellenük jóformán lélekzeni sem tudtak mások, mint a Quadragesimo anno mondja. Elhanyagolták a mezőgazdaságot, mert nem juttatott olyan gyors és magas hasznot, mint egyéb üzletágak. Mellőzték a kisipart s e miatt rengeteg önálló ember süllyedt proletársorba. A bankok föladata a megtakarított tőkét összegyűjteni és a termelés előmozdítására megfelelő módon szétosztani. Azonban itt sem a nemzetgazdaság tárgyi szükségletei szerint jártak el nagyon sok esetben, mint a hírhedt Bacher és Favag-ügy megmutatta. Pár héttel a vállalat bukása előtt magas árfolyamon adták el a részvényeket, mikor már minden elveszett. Sziléziában pl. 28 milliót fordítottak egy vegyiüzem fölállítására, amely egy év múlva véglegesen
megállt az európai túltermelés miatt. Természetesen a tőke nagyrésze elpusztult, a hitel szétosztása rejtett módon történt, abba sem az állam, sem más tényezők bele nem szólhattak. A hivatalnoki kar fizetése messze felülmúlta az állami és egyéb hivatalnokok jövedelmét, hogy az igazgatói jövedelmek ellen erről az oldalról támadást ne indítsanak. Mint Thomas Albert mondotta 1932-ben, a kapitalista rendszer vezérkara nem látta be, mennyire szükséges és nélkülözhetetlen az igazságosság elve a közgazdaságban és hogy a gazdasági élet céljai mind az emberi élet igényei és az igazságosság követelményei. A kapitalista hitelpolitika súlyos hibái megmutatják, milyen feladatok várnak itt a rendiségre. Nem teheti magáévá a szocialista tervgazdaság eszméjét és módszereit, mert akkor menthetetlenül állami tervgazdaság lesz belőle. A tőkepiacnak meg kell maradnia, csak ezt kell rendezni, átszervezni az egyetemes felelősség és az ellenőrzés követelményei szerint. A rendiség egyes hívei a mostani bankrendszert teljesen meg akarják szüntetni, sőt azt sem akarják, hogy a hitelügy számára külön rendet állítsanak föl. Teljesen téves ez a fölfogás, mert félreismeri a hitelgazdaság roppant jelentőségét. A bankok éppúgy rendi szervezetbe tömörülnek, mint a többi foglalkozási ágak és üzemek, mert különben a bankok csak függvényei lennének az egyes rendeknek. Ezek a testületi bankok azonban céljuknak nem felelnének meg, mert az egyes gazdasági ágakban a tőkekínálat és -kereslet egyáltalán nem felelnek meg egymásnak és ha még sikerülne is az önellátás hitellel, a bajok megmaradnának, mert így az üzemek vagy üzemcsoportok kivonhatnák magukat az ellenőrzés alól. Ha ellenben a hitelügy maga is külön rendet alkot, főleg a legfelső gazdasági kamarában együtt kell működnie a többi rendekkel s így kénytelen lesz magát a közgazdasági érdek kívánalmainak alávetni. Ennek korlátjain belül a tőke teljes mozgási szabadságot élvez. Nem új hitelszervezeteket kell tehát létesíteni, hanem a meglevőket kell a nemzetgazdaság egészébe úgy bekapcsolni, hogy a tőkeérdek attól magát ne tudja többé függetleníteni. Erre fog szolgálni egyrészt a rendi önkormányzat egyetemes felelőssége, másrészt a szoros együttműködés a többi gazdasági rendekkel. Ezeknek szakbizottságai foglalkoznak a közös hitelpolitikai kérdésekkel és joguk lesz a határozatokba döntő súllyal beleszólni. Így a hitelügy az egész gazdálkodó nemzet képviseletének nyilvánossága élé kerül, ahol a gazdák, a kisiparosok, a bankok ügyfelei: betevők és hiteligénylők egyaránt szóhoz jutnak és minden önkényes hiteluzsorának vagy helytelen beruházási politikának elejét veszik. Az ilyen ellenőrzés és irányítás a bankokra nézve sokkal előnyösebb, a köz szempontjából pedig lényeg esem hatékonyabb lesz, mint bármely állami beavatkozás. E rendszer lehetővé teszi azután a hitelügy újjászervezését is a közgazdaság tárgyi szükségleteinek megfelelő módon. Megszünteti a túlzott összpontosítást, de azért nem oszlatja föl a nagybankokat, mert különleges teljesítőképességük miatt fejlett közgazdaságban föltétlenül szükségesek. A kamat önműködően szabályozó szerepe megmarad, mert anélkül a hitel felosztása teljesen önkényes lenne és a helyes gazdasági számítás lehetősége megszűnik, mint a Szovjet-tervgazdaság megdöbbentő példája mutatja, ahol a kamatlábat, vagyis a további termelésre fordítandó tőke arányát egyedül a pártérdek határozza meg. A kapitalista tőkepiacon is elhatalmasodott a szertelenség, bár korántsem olyan mértékben, mint a szovjetgazdaságban, és tönkretette az európai mezőgazdaságot meg a társadalmi rendet. A rendiség a tőkét ismét közgazdasági, szerepének vállalására fogja kényszeríteni, de mindig tekintettel lesz a magángazdaság jövedelmezőségére is. Lehet ugyanis egy üzlet magángazdasági szempontból nagyon jövedelmező, amely a közgazdaságnak árt, amilyen pl. egy sikeresen lebonyolított tőzsdejáték, vagy az egyedáruság megszervezése erőltetett fölvásárlással, vagy a kartelek erőszakos áremelése. Azonban a magántőke jövedelmezőségét föltétlenül biztosítani kell, különben a közgazdaság maga is — válságba kerül. Az így megszabott határokon belül a tőkepolitika szabadon mozoghat. Ha az egyes rendek nem tudnának lényeges kérdésekben egymással megegyezni a hitel igénybevételére vonatkozólag; ha például a mezőgazdaság és ipar között súlyos ellentétek merülnének föl, az államnak joga és kötelessége ilyen esetekben dönteni. Főképpen akkor kell ezt tennie, amikor az állam szükségletei
meghatározott gazdaságpolitikát követelnek. Evégett kell az összes gazdasági rendek bevonásával a hitelpolitikai ügyek intézésére bizottságot szervezni, amely közvetlenül együttműködik az állammal és a nemzeti bankkal, különben egyes rendek mások hátrányára igyekeznek a nekik járó hitelkeretet tágítani. Újból hangsúlyozzuk azonban, hogy általában sem a rendi szakbizottságnak, sem az államnak nem szabad az utolsó részletekbe menő döntéseiket hozniok. Nem az ő feladatuk megállapítani, hogy az egyes vállalatok mennyi hitelt kapjanak és milyen feltételek mellett. Teljesen elég, ha a mérvadó és kötelező irányvonalakat, az általános szempontokat meghatározzák s azoknak megtartását ellenőrzik. Külön meg kell említenünk a beruházások ügyét, mert a technika rohamos fejlődése valóságos csapásnak bizonyult. Elsősorban az üzemek nem bírnak lépést tartani vele. A szakadatlan újítások kényszerűsége fölemészti a megtakarított és ugyanakkor növeli a munkanélküliséget. Amit áldásnak tartottunk, jórészt szerencsétlenség lett, mivel az okszerű gazdaságpolitika szervei hiányoztak. A féktelen gépesítés eredménye az lett, hogy az anyag összetörte az embert, a szolga úr lett és könyörtelen versenytársa az embernek. Nagyon helytelen lenne azonban ebből azt következtetni, hogy a technikai haladást állítsuk meg vagy fejlesszük vissza a gépesítést. A géprombolók éppen annyira tévednek, mint a gépimádók. A megoldás csak az lehet, hogy a fejlődés ütemét kell meglassítani és az újításokat csak akkor vezessék be, amikor a közgazdasági érdek kívánja és megengedi. A romboló haladás ugyanis semmiféle szempontból sem lehet megengedett, főleg amikor ennek következtében a három legnagyobb ipari országban, az Egyesült Államokban, Angliában és Németországban a munkanélküliek száma elérte már a 21 milliót is. Ha pedig a haladás maga is kellő szabályozásra szorul, ez csak intézményes lehet. A beruházások ellenőrzését is a rendek fogják végezni s az erre alakított bizottságokban a vállalkozókon kívül a munkásság is képviseletet nyer, valamint a fogyasztók és mindazok a termelési ágak, amelyeket az újítással járó beruházások hatásai érintenek. Szabadverseny a rendiségben A rend önmagában és a szervezettség még nem érték; azt egyedül a tartalom határozza és adja meg. Mivel a törvénynek tekintendő történelmi tapasztalat szerint az egyének szabad erőkifejtése, kiváló egyéni teljesítmények viszik előre a kultúrát és nem az állami kényszer, a rendi gazdaság sem lehet egyéb, mint a szabadság rendje, amelyet a liberális demokrácia nem tudott megvalósítani. Ez a közérdeknek épp úgy követelménye, mint a magánérdeké. A közérdek kívánja meg, hogy minden egyes polgár a lehető legjobb teljesítményt szolgáltassa. Ezért a szívós és gyors tevékenység, a lüktető elevenség nélkül nincs gazdasági fejlődés. Már pedig ezt a szükséges és állandó munkára sarkaló feszültséget a gazdaságban egyedül a rendezett szabadverseny idézi elő és tartja fönn. Minden államkapitalista kísérlet, elsősorban az orosz kommunizmus története, tudományos érveléseknél meggyőzőbb igazolása ennek a tételnek. A verseny azonban csak mozgató erő, de nem szabályozó és rendező elve a gazdasági szervezetnek, mert kellő rend nélkül megszünteti önmagát és belőle győztesként a gazdaságilag erősebb és eszközökben nem váltogató fél kerül ki. A kapitalizmus történelmének második része a szabadverseny bukásának és a gazdasági diktatúra: a kartelek meg trösztök uralmának történelme és szükségképpen a rendszer felbomlásával végződött. A feltorlódott nehézségeket azonban nem lehet úgy legyőzni, hogy a gazdasági versenyt törvény útján nyomjuk el teljesen, mint egyes politikai mozgalmak közgazdasági ismeretekben megdöbbentően szűkölködő vezérei hirdetik a tájékozatlan és elkeseredett tömegnek. Ez ugyanis nem lenne egyéb, mint a kapitalizmus legrosszabb kiadásának egyenes folytatása. Legföljebb személyeket váltanák föl egészen járatlan, csak politizáló elemek és a sokáig éhezők mohóságával ülik meg a dúsan telített asztalt. Maga a kapitalista társadalom szükségét érezte annak, hogy védekezzék a tisztességtelen verseny ellen, de majdnem egészen sikertelenül, mert egyrészt a törvényhozás csak nagyon későn kapott
észbe, másrészt a nagy ravaszsággal kieszelt kibúvókat és fogásokat csak akkor torolta meg, amikor sok már elharapóztak. A nehézkes, messze az élet után kullogó állam és büntetőjog erre nem is alkalmas. Az államnak erre nem is voltak megfelelő szervei és csak növelte volna a bajokat, ha az egész gazdaságot rendőri felügyelet alá helyezi. Nem marad más hátra tehát, mint életre hívni azokat a társadalmi erőket és szerveket, amelyek közvetlenül, saját érdekükben szabályozzák a gazdasági versenyt és a visszaéléseket nemcsak büntetik, hanem meg is tudják előzni. A megelőzés mindig a legjobb politika. A kapitalista rendszerben a piac csatatér volt, amelyen az emberiség legjobb értékei pusztultak el; ott minden csak árucikknek számított, még az ember is. A piacon találkoztak a könyörtelen harcban álló osztályok és mindegyik a maga érdekeinek szolgálatába fogja a másikat. A rendiségben a piac versenypálya lesz, ahol a nemzeti közjó erkölcsi törvényei szerint folyik a megfeszített munka a lehető legjobb eredményért. A korlátlan szabadsággal szemben az egyéni és testületi felelősség jut érvényre. Tartalmát és mértékét az új gazdasági és versenyjog határozza meg. Sokan attól tartanak, hogy a felelősség intézményesítése a gazdaságban teljesen meg fogja bénítani az alkotó erőket, lefokozza az élet ütemét és valami rendezett tespedés uralkodik majd az új rendszerben. Ennek természetesen a társadalom fizetné meg az árát. Papíron több lesz az igazság, a valóságban kevesebb lesz a kenyér, mint ma. Erre a bírálatra csak azt feleljük: a rendiséget olyan értelemben, mint itt előadjuk, még nem próbálták ki, tehát eleve bírálni a tapasztalat alapján nem lehet. A bírálat csak az elvek, a gondolatmenet ellen alkalmazható. Ezt azonban csak azok tehetik meg, akik tárgyilagosan, elfogulatlanul és behatóan foglalkoztak a keresztény társadalomtannal és legkevésbé azok, akik lélekben teljesen távol állnak a kereszténységtől és egy ismeretlen ellenfél gyöngeségeiről vitatkoznak vagy szellemeskednek. Mi készségesen elismerjük a kapitalizmus vívmányait, de ugyanakkor azt is látjuk és bírálóinknak is látniok kellene, milyen rossz üzletet csinált az emberiség azzal a sokat magasztalt haladással és milyen embertelen nagy árat fizetett érte. Feláldozta érte a társadalmi békét, az élet legfőbb, javait: a családot, az erkölcsi műveltséget, a kereszténység csodálatos vívmányait, az emberi személyiség méltóságát, a nemzeti közösséget, a lélek tiszta és mély örömeit. A gép könyörtelen, és zakatoló dinamikája lett az élet stílusa s azért lett az élet maga is embertelen, vadító hajsza. A rendiségben kétségtelenül nyugodtabb lesz a gazdaság menete, a káprázatos nekiiramodások és veszélyes megrázkódtatások elmaradnak, de a fejlődés annál biztosabb és egyenletesebb lesz. A termelés, a munka és az egész gazdaság visszanyeri igazi értelmét: nem fogja rombolni a magasabb kultúrát, mert az erkölcs felsőbbrendű törvényeinek uralma alá kerül. Végzetes tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ezt a célt merev szabályozással elérhetjük. Ármegállapítás, tilalmak, piaci rendeletek, zártszám bevezetése, termelési korlátozások csak a vállalkozást bénítanák meg, de nem hoznák rendbe a gazdaságot. A piac nagy hullámzásai és kilengései megszűnnek, az árak állandóbbak lesznek és ezzel a komoly gazdasági számítás is biztos alapot nyer. Ezért a rendek gondoskodnak arról, hogy a piac áttekinthető legyen. Számon tartják a keresletet és kínálatot, valamint a készleteket és hiányokat. A fogyasztókat megvédik a tisztességtelen verseny fogásai ellen; ellenőrzik, vajon a hirdetések megfelelnek-e a tárgyi valóságnak és a feltűnően alacsony árak nem arra szolgálnak-e, hogy más vállalatokat letörjenek és a kartellba kényszerítsenek. A gazdasági jogrend Felelősségre vonni csak akkor lehet, ha jó törvények őrzik a közösség érdekeit. Az államnak joga van ugyanis a tulajdon használatát úgy szabályozni, hogy ne ártson a közösségnek és előmozdítani a javaknak olyan megoszlását, amely mindenki számára lehetővé teszi a vagyonszerzést. Az erőszakos és hirtelen, vagyis forradalmi újraosztása a nemzeti vagyonnak tönkretenné a termelést és vele
együtt az egész gazdaságot és nem tudna helyébe jobbat állítani. Tehát megfelelő gazdasági jogrend felállításával kell gondoskodni arról, hogy a nemzeti jövedelem igazságos megosztása útján menjen végbe a kívánatos alakulás. Ez a jogrend főleg azért szükséges, hogy megakadályozza a csalást és uzsorát. A szabadelvű jogalkotás e téren roppant hiányos volt és jóformán csak a tulajdont, a birtokot védelmezte, de a munkát, a közérdeket és a fogyasztót elhanyagolta. Ezért van ma szükség a bankjog, a kereskedelmi, a részvény- és kartelljog reformjára. E téren két zátonyt kell elkerülni. A rendi gazdaságjog ne legyen túlságosan általános, különben a tág nyílásokon rengeteg visszaélés átcsúsznék, de ne legyen nagyon részletező sem, mert akkor gúzsba köti a szükséges szabad mozgást. Az állam csak kerettörvényeket hozzon, amelyeket a rendek fognak a maguk sajátos viszonyaira alkalmazni. A gazdaság ugyanis nem intézet vagy munkatábor, amelyet állandóan napiparancsokkal lehetne kormányozni. Mivel továbbá a rendek föladata lesz a végrehajtás ellenőrzése is, főleg ezzel fogják bevinni a köztudatba a gazdasági erkölcs törvényeit, amelyek minden előírásnál hatékonyabban biztosítják a jogrendet. Van elég jó uzsoratörvényünk, de a mai zilált gazdaságban majdnem teljesen hatástalan. Nem a törvény rossz, hanem a rendszer, amelyben a jó törvényt sem lehet alkalmazni. Mihelyt a piac áttekinthető lesz és esetleges kilengései megszűnnek, a bíróság is eredményesen szólhat bele a kereskedelmi életbe. Évek óta sürgetik a részvény jog reformját. Utóbbi időben meglehetős népszerűségre tett szert az a javaslat, amely a névre szóló részvények bevezetését sürgeti. Ezzel azonban teljesen megbénulna a részvénypiac és veszélyes tőkehiány állna elő. Gyökeres reformot csak akkor érünk el, ha az igazgatóság és felügyelőbizottság felelősségét az új törvény pontosan meghatározná, mert az üzem vezetése elsősorban ezektől függ és nem a közgyűléstől. Akkor nem sokat jelent majd, kinek kezében van a részvények többsége és a közönség bizalma is megszilárdul a társaság iránt. Jobban kell részletezni továbbá a mérleg összeállítására vonatkozó szabályokat s ezzel is elejét vesszük a névtelenség és felelőtlenség homályában űzött rengeteg visszaéléseknek. Ha pontos és részletes adatok kerülnek a nyilvánosság elé, nem lehet többé palástolni a sok merész játékot mások vagyonával, sem jogtalanul magas igazgatói fizetéseket zsebrevágni, sem az osztalékokkal megtéveszteni a közönséget. Hasonlóképpen gyökeres reformot kell végrehajtani a csődjog terén is, mert a csőd és kényszeregyesség ma köztudomás szerint nagyon gyakran a jogtalan vagyonszerzés egyik lehetősége és szemérmetlen kirablása a hitelezőknek. A versenyjog föladata az árrombolás és az árfelhajtás megakadályozása. Az árrombolás tönkreteszi a gyengébb versenytársakat, a felhajtás pedig kifosztja a közönséget, amikor a győztes vállalat vagy kartell kedve szerint parancsolja az árakat a védtelen fogyasztóknak. A gyengébb vállalatok védelmét az erősekkel szemben rendkívüli beavatkozásnak is biztosítani kell: adókedvezménnyel a gyengék javára és bizonyos korlátozásokkal, amelyek az erőseket terhelik. A versenyjog reformjára vonatkozó részletes javaslat okai szükségtelen e helyen tárgyalni, mert azokat a már szerzett tapasztalatok alapján az egyes rendek fogják megállapítani. Nyomtatható változat