LESLIE L. LAWRENCE A GONOSZ ÉS A FEKETE HERCEGNŐ PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1989 A fedél SZABÓ ÁRPÁD munkája Lőrincz L. László, 1989 I. BÁJOS KÍSÉRTET ZUHOGÓ ESŐBEN 1. Reményvesztetten végigpillantottam a kikötőn, és az egyre szaporábban hulló eső elől bemenekültem egy bezárt újságosbódé eresze alá. A kíméletlen esőcseppek púpos hólyagokat húztak a kikötő vizére, a hullámverte csónakok eresztékei fájdalmasan nyikorogtak. A nap, amely még percekkel ezelőtt hatalmas narancsként trónolt az ég peremén, belehullott a felhőkbe. A szél arcomba vágta az esőt: kénytelen voltam biztosabb menedék után nézni. Az ég fekete volt, mintha beköszöntött volna az éjszaka, pedig még mindig csak a nyolcas szám felé közeledett karórám világító mutatója. Egy távoli, láthatatlan templom tornyán megszólalt a harang. Vállamra rántottam sportzsákomat, átgázoltam néhány frissen született óriástócsán, s egy tér közepére jutottam. Kicsi, lejtős terecske volt; a szélrózsa minden irányából a tenger felé igyekvő esőpatakok éppen a közepén gyülekeztek össze. Mivel egyetlen biztató pontnak a tér szélén;világító vendéglő látszott, megtörölgettem az orrom és arrafelé irányoztam a lépteimet. Pedro kocsmája" mintha az elmúlt évszázadokból maradt volna vissza: azokból a boldog időkből, amikor, angol, spanyol és ki tudja még milyen kalózok kergették egymást gyors vitorlásaikkal az öböl környékén. A kalózok azonban alighanem végérvényesen elfogytak, mivel néhány mulatt legényen kívül, akik, színe után ítélve rumot fogyasztottak, nem volt vendég Pedro ivójában. Pedro viszont ott állt a pult mögött. Olyan Pedro, hogy pedróbb már nem is lehetett volna. Piros, lilával szegélyezett kendő fedte a fejét, fél szemét fekete kötés takarta. Ha lett volna kedvem, vigyorogtam volna. De mivel nem volt, megelégedtem azzal, hogy belöktem a zsákom egy asztal alá, aztán odasétáltam a pulthoz. Pedro, mint a világ valamennyi pult mögötti Pedrója, vadul törölgetett egy söröskorsót. Elég kalózfilmet láttam már ahhoz, hogy tudjam mi az illem. Megvártam, amíg megáll a kezében a rongy, és rámvillantja félszemű mosolyát. Én is felvillantottam valami mosolyfélét, bár a hajamról a szemembe folyó víztől nemigen akart sikerülni. Végül is Pedro megbotránkozott tekintetétől követve előhúztam a zsebkendőmet és megtörölgettem vele a fejem. Pedro lekoppantotta a vakítóan tiszta söröskorsót a pultra és mélyen a szemembe nézett. - Jó estét, miszter. Szolgálhatok? Éreztem, ahogy a mulatt legények a hátamnak szegezik a tekintetüket. Talán én voltam ezen a napon San Jüanban az egyedüli látványosság. - Egy korsó sört. - Helyit, vagy németet? - Helyit. Pedro a csap alá tartotta a korsót és teleengedte sörrel. Aztán mielőtt még megakadályozhattam volna, beleborított egy vizespohárnyi rumot. Hallottam, hogy a hátam mögött ismét felmorajlik a halk beszéd. Mivel az eső egyre reménytelenebbül zuhogott s úgy tűnt egyelőre jobb ha Pedrónál maradok, fejemmel a csapolópisz-toly felé intettem. - Meghívhatom egyre? Pedro lebiggyesztett szájjal biccentett. - Okés miszter. De inkább csak rumot. Töltött magának, rám emelte, aztán villámsebesen leöntötte a torkán; Olyan gyorsan, hogy egy harmadrendű mulatóban akár bűvészmutatványnak is elmehetett volna. - Köszönöm, miszter.
Várakozva nézett rám, s én tudtam mi a kötelességem. Felemeltem a korsót és jót húztam belőle. Nem mondhatnám, hogy nem ittam már jobbat és erősebbet, de ez itt éppen megfelelt. Éreztem, hogy a rum kellemesen bizsergeti a bőröm, s egyszerre csak mintha apró kályhácskák gyulladtak volna nedves ruhám alatt. Pedro kimosta a poharát, megtörölgette, aztán nekidőlt a háta mögötti italospolcnak. - Miamiból? - Igen. - Szerencse, hogy ideért. Most mondja Pastora, hogy nyakunkon a tájfun. Ha csak az Isten el nem tereli Kuba felé. Állítólag nemigen szívlelheti Castrót. Turista? - Ahogy vesszük. Iszik még egyet? Egész rendesen összebarátkoztunk. Előbb csak helyi apróságokról beszélgettünk, később a régi idők kalózairól. - Jó a szerelése - mondtam a rumtól felbátorodva.,- Nem zavarja a szemén a kötés? Pedro kezében megállt a pohár. - A szerelésem? - Hát ez az izé - és a kendőre mutattam. - Meg ez az izé... itt a szeme előtt. Gondolom, a turisták leveszik előtte a kalapjukat. Mogorván rám nézett, a szeméhez nyúlt, és lerántotta előle a kötést. Hamisítatlan, enyhén kancsalító üvegszem nézett velem farkasszemet. Csak egészen kicsit zavart, hogy az üvegszem bogara kék volt, a sajátjáé pedig barna. " 2. Nagyot nyeltem és a söröm után tapogatóztam. Lassan ittam, hogy tovább tartson. Legalább addig sem kell Pedro szemrehányóan csillogó üvegszemébe néznem. A sör azonban végül is elfogyott, s én újra ott találtam magam a csapos felemás tekintetének kereszttüzében. - Sajnálom - mondtam. - Nem tesz semmit. Gyakran megkérdezik. - Kilőtték? - Kidobták. Kicsit megrázott, amit mondott. Valahogy jobban illett volna a hely hangulatához, ha azt feleli, hogy a trafalgari csatában lőtte ki egy francia márki. Pedro kezébe kapott egy már eltörölgetett poharat és tovább törölgette, - Dobósjátékkal. Itt volt a falon - és mutatta, hogy hol. -Egyszer valaki megvadult és dobálózni kezdett a tüskékkel. - Jézusom! - nyögtem. - Szörnyű tragédia. - Na igen - mondta. - A temetés után az özvegy odajött hozzám és biztosított, hogy nem haragszik. Végül is nem én kezdtem, nem igaz? Kedvem lett volna inni még egy rumot, és meg is tettem volna, ha nem biceg ki a pult mögül. De kibicegett. Felhúzta a nadrágja szárát és felém mutatta fekete, formatervezett mülá-bát. -Látja? - Látom - morogtam rekedten. - Ágyúgolyó? -Dehogy. -Cápa? - Vámpír. Azt hittem rosszul hallok. - Micsoda? - Vámpír. Vérszívó. Elkapott, és én majdnem rámentem. Le kellett vágni a lábam. Megborzongtam és kértem még egy rumot. - Nem untatom? - Ellenkezőleg. - Vagy tíz évvel ezelőtt történt... nem sokkal azután, hogy eltemették azt az angol asszonyt. Mary Fieldet. Nem ismerte? -Nemén! - Azután volt, hogy idejött azzal az öreg muksóval. A férjével. Én speciel tudtam, hogy ki fognak nyiffanni mind a ketten. Azonnal láttam rajtuk.
- Csakugyan? - Kikönyökölt a halál a szemükön. Én értek az ilyesmihez, elhiheti. Legnagyobb meglepetésemre a mulatt legények szapora bó-logatásba kezdtek. Ebből is láthattam, hogy Pedro valóban a szemekből kikönyöklő halál specialistája lehet San Jüanban. Gondoltam, lesz ami lesz, mégiscsak iszom még egy rumos sört. - A fickó különösképpen nem tetszett nekem, öreg volt ahhoz az asszonykához. Lehetett vagy hatvan-hetven éves. Inkább az apjának nézett ki, mint a férjének. Pedig az volt. Furcsa, de éppen ilyen idő volt mint most: hurrikán előtti. Fekete felhők borították az eget, amikor azzal a lánnyal belépett ide. Nem volt bőröndjük... csak valami sporttáskájuk. És egyfolytában köhögött. - A táska? - Az asszonyka. Annak a vén fickónak meg olyan szeme volt, mint a parázs. Ahogy rám nézett, inamba szállt a bátorságom, senor, pedig akkor még megvolt mind a két lábam. - És a szemed is - mondta az egyik mulatt legény. 8 - Si. A szemem is. Mondom, sötét felhők húztak az égen, zuhogott az eső, mint nagynéha hurrikán előtt, én itt álltam a pult mögött, amikor bejöttek. Azonnal láttam, hogy valami bajuk van... És meg is ijedtem. Akkor még volt az ajtó felett egy csengő. Megboldogult feleségem szereltette fel, hogy Santa Mária vegye magához a lelkét! És... a csengő nem csengett. Leküldtem vagy két-három kortyot a többi után. - Nem csengett? - Nem. Hátrafelé fordultam, ide az üvegekhez, és mire visz-s/afordultam már ott álltak a pult előtt, és engem néztek. Én pedig az ajtóra. Be volt csukva és a csengő is ott volt a helyén. I )e nem csengett. A pasas olyan ruhát viselt, mintha most jött volna valamelyik előkelő milliomos partyjáról. És fehér seIvemsálat a nyakán. - "Közelebb hajolt hozzám, mintha azt ;ikarta volna, hogy a mulattok ne hallják mit mond. - A pasas nem kért enni. És a nő sem. Azt mondták nem éhesek. - Hogy volt öltözve a nő? - Hát... fehér selyemruha volt rajta valamiféle fekete kendővel, ő is a nyakán tartotta a kendőjét akárcsak a férfi. És az .1/ asszony félt... nagyon félt. Amikor a szemembe nézett, azt hittem megszakad a szívem.' Láttam, hogy legszívesebben elmenekülne a pasastól. Gondoltam, nem árt feloldani egy kicsit a feszültséget. Előfordul, hogy egy feleség néha el akar menekülni a leijétől. Pedro nem értékelte a humoromat. Komor maradt, mint odakint az égbolt. Az a fickó egyetlen pillanatra sem engedte el az asszonyka karját. Fogta, mintha meg akarná akadályozni, hogy elmene-k ülhessen. Aztán rám kiáltott, hogy hozzak teát mert szomjas. ÍTti? Igen. De... Félpattant, elkapta a nő kezét és rángatni kezdte a mosdó leié. Az asszony belekapaszkodott az asztal szélébe és nem a kart menni. Akkor... hirtelen kivágódott az ajtó. De a csengő most sem csengett. Attól tartottam, hogy bezúdul a víz, ezért odaugrottam és becsuktam. És... közben tudja mit éreztem? Mit? Hideget. Éppen az ajtóban. Mintha valaki hideget fújt \ olna be a kocsmámba. Nem tudom érti-e mire akarok kilyukadni? Becsuktam az ajtót, visszafordultam, de ők már nem toltak az asztalnál. Bementek a mosdóba. - Biztos benne? - Perszehogy biztos vagyok. Hiszen később onnan jöttek vissza. - Már attól féltem, hogy... - Várja csak ki a végét. Amikor visszatértek, az a pasas... mintha újjászületett volna. Amikor bejöttek tompán égő volt a pillantása, mint Jesusé, amikor eltörtem a fején egy rumosüveget. Most pedig éles volt a tekintete, mint a penge. És friss, mint a gyíké! Soha nem tudtam, milyen egy gyík pillantása, de hát végül is rovarokkal foglalkozom nem gyíkokkal!
- Az a szegény asszony egészen kikészült. A pasas hozta a karján, és esküszöm, mintha a levegőben lebegett volna vele. Olyan könnyedén járt, hogy ki sem látszott volna abból a roskatag vénségből. Leültette az asztalhoz, de még most sem eresztette el a karját. Odavittem nekik a teát, bár, ha mertem volna, legszívesebben kihajítottam volna őket az esőre... Szóval, odavittem a teát... erre azt mondja a pasas, hogy nem kéri, mert már nem szomjas... És amikor mosolygott... uram, azt hittem rosszul leszek! - Nocsak. És mitől? - A fogától. - Nem tetszett talán a műfogsora?^ - Igazi fogai voltak annak, senor. És... elöl, itt, kettő akkora, mint a vadkanagyar. És... még most is remeg a műlábam, ha rágondolok... ahogy rámvicsorgott, hát esküdni mernék rá, senor, hogy véres volt mind a két foga és a szája is. Annak a szegény asszonynak a vére festette pirosra... Csend volt, sűrű csend, csak az esőcseppek kopogása hallatszott. 3. A mulattok idegeit megviselhette a történét, mert kértek még egy sört. Pedro kivitte az italokat, aztán visszatért hozzám. - Láttam az asszonyon senor, hogy legszívesebben az asztalra borulna és elaludna. Ha lett volna szobám felajánlottam volna nekik, de nem volt, ahogy most sincs... Aztán az asszony feje előrebukott... lecsúszott a kendő a nyakáról és... Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Olyan váratlanul, mintha bomba hullott volna az utcára, s a légnyomás tépte volna fel az ajtószárnyakat. 10 Eltoltam magam a pulttól és odamentem, hogy becsukjam. Amikor a kilincsre tettem a kezem, olyan hideg fuvallat áradt szembe velem, hogy beleborzongtam. Úgy éreztem mintha szellemkéz simogatná végig az arcom. Mintha valaki vagy valakik beosontak volna mellettem az ivóba. Azon már meg sem lepődtem, hogy halk nyikorgással feltárult a mosdókhoz vezető folyosó ajtaja is. 4. - És a lába? Pedro mintha nem is hallotta volna a kérdést. - Azt a pasast úgy hívták, hogy Fr&ncis T. Drake. A feleségének, Mrs. Drake-nek pedig korábban Mary Field volt a neve. Ezt akkor tudtam meg, amikor felépítették a kastélyt a hegyen. Azok, akik az anyagot szállították nekik betértek hozzám hébe-hóba egy-egy italra. Azok beszélték mindenfélét. Tőlük tudtam meg a nevüket is. Aztán... úgy egy év múlva az asszony meghalt. Itt temették el a temetőben, tudja, amelyik a kastélyhoz vezető út mellett van. - Különös mosollyal nézett rám majd folytatta. - Később még egyszer találkoztam Francis T. Drake-kel. Röviddel a felesége halála után. Képzelje, bejött a kocsmámba... pedig egy évig a színét sem láttam. Bejött, leült egy asztalhoz, éppen oda az ön háta mögé és hallgatott... Vártam egy kicsit, majd odamentem hozzá. Megkérdeztem mit akar. Rám nézett, és tudja mit mondott? Hogy rettentően szomjas. Hozzak neki valami innivalót, lehetőleg teát. Esküdni mernék mindenre, senor, amikor azt mondta, eszébe jutott, hogy egy évvel azelőtt éppen itt ült azzal a szegény asszonnyal. Mosolygott, a folyosóra vezető ajtóra nézett és megkért, hogy kísérjem ki a mosdóba, mert szédül. Közben megszorította a karom. Nem vagyok ijedős, senor, de úgy éreztem, mintha egy halott nyúlt volna ki a sírjából, hogy lerántson magához. Avval hárítottam el a kérését, hogy nem engedelmeskedik a lábam. -A lába? - Más nem jutott az eszembe. Ami azt illeti, nem is hazudtam neki - tette hozzá sóhajtva -, hiszen valóban remegett a lábam, mintha órákig billiárdoztam volna. -Erreő? 11
- Nevetett. És egyáltalán nem úgy, mint aki rosszul van. Volt valami sátáni a nevetésében. Éppen egy hét múlva, abban az órában, el is mentem a templomba és
gyertyát gyújtottam a bahiai szent szűz előtt. Amikor pedig később rendeléseket küldtek le a kastélyból, soha nem én vittem fel, hanem szegény Anastasio. - Szegény? - Anastasio meghalt, senor. Egy alkalommal, amikor bizonyos megrendelést szállított, lefelé jövet elveszítette uralmát a kocsija felett. Éppen a temető mellett... félúton a kastély és a város között. Kábé másfél mérföldnyire innen. Anastasio meghalt, senor. De... -De? - Nem is tudom. Sokfélét beszélnek az emberek. - Mint például? - Maria-Luisa Casamada, a bábaasszony volt az, aki megtalálta Anastasiót. És tudja mit mondott később Maria-Luisa? -Mit? - Hogy Anastasio még élt, amikor rátalált. Gerinctörése volt és a feje is félig szétment, de még élt. Amikor Maria-Luisa föléje hajolt, Anastasio vádlón a nyakára mutatott, ahol Maria-Luisa szerint két hegyes lyuk volt látható egymás mellett. Két éles fog nyoma, senor. - Adjon még egy rumot. De már csak tisztán. Kitöltötte, elém rakta, aztán folytatta: J - Azon a délutánon, amikor be akart csalni a mellékhelyiségbe. .. végül is tudja miért szállt le rólam? - Na, miért? - Mert felbukkant az orrunk előtt Concita, a mosogatólány. És akkor, az a gazember.., megkörnyékezte Concitát Megkérdezte kicsoda... - Maga meg megmondta neki* mi? - Mi mást tehettem volna? Nem a saját lányom volt, hanem az alkalmazottam. - Erre ő? - Cáak nézte, aztán megrázkódott, mintha álomból ébredne. Mosolygott, és megkérdezte, melyik lábam fáj. Én meg, marha, rámutattam erre - és ingerülten a falábára csapott. -A pas'as feltűrte a nadrágom szárát és megsimogatta a lábam. - Mondott is valamit? - Nem szólt az, senor, egyetlen szót sem. Csak felállt, fizetett és ment. Másnap felmondott Concita, pedig én vakartam ki a kecskék közül... Tudom, hogy halottakról jót vagy semmit... Szomorúan bólintott és a mulatt legények vele bólogattak. - Concita is meghalt, senor. Vagy fél évvel később. Kezdett nem tetszeni a dolog. Mintha az események kifordultak volna a népmesék utcájából és bekanyarodtak volna a valóságéba. -Hogyan? - Ki tudja? Egyszer csak meghalt. - Volt orvosi vizsgálat, vagy... boncolás? - A szakértői vélemény szerint - jól mondom, senor? - az a lány elfogyott. -Mit csinált? - Elfogyott, mint a gyertya. Ezt állítólag a doktor mondta, hogy nem is érti, ilyen fiataL egészséges lánynak mitől tud ennyire elfogyni az életereje? Hát én megmondom magának, senor, hogyan történhetett. Annak a szerencsétlen, ostoba tyúknak kiszívták a vérét cseppenként. S amikor már nem maradt benne annyi sem, mint egy elhajított rumosflaska fenekén, akkor őt is elhajították! 5. Odakint egyre vigasztalanabbal zuhogott, bár mintha a horizonton feltűnt volna egy-egy fényesebb foltocska is. - Mi történt végül is a lábával? - Ja, hogy még nem meséltem el... Amikor rámtette a kezét, már éreztem, hogy nem stimmel valami. Mintha elektromos ütés ért volna. Gyorsan ráeresztettem a nadrágom szárát a lábamra, nehogy még rosszra gondoljon valaki. Este aztán jól megvizsgáltam, villanyfénynél. Esküdni mertem volna rá, hogy azt mondja, két vámpírfog nyomát találta a lábikráján. - Persze, nem találtam rajta semmit. Csak az érintésének a helye bizsergett. Hülye fejemmel azt hittem megúsztam a dolgot. .. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ha egyszer az a pasas kinézett magának valakit, hát akkor annak
lőttek! Nincs menekvés, senor. Egy éjszaka történt... talán hónapokkal később. Arra ébredtem, hogy pokolian fáj a lábam. Persze álmodtam is valamit, talán, hogy kaktuszok között kocogok szamáron, s a lábam néha-néha odaér a tüskékhez. Amikor 13
- kinyitottam a szemem, rémülten láttam, hogy ott ül az ágyam szélén valaki: Francis T. Drake. A vérszívó. És... olyan volt a szeme, hogy ön, senor, sosem látott még olyat. Mint a parázs. És gonosz, mérhetetlenül gonosz. Fel akartam ugrani, hogy elmeneküljek előle, de akkor már a hatalmában voltam. Meg sem tudtam moccanni, senor, hiába akartam felemelni a lábam : nem engedelmeskedett. Ott feküdtem tehetetlenül. - Nem irigylem érte, Pedro. - Én sem irigyeltem magam, senor, és most sem irigylem. Ha akkor nem veti erre a balsors, két lábam lenne. - Az már igaz - mondta hangosan az egyik mulatt. - És... mit csinált magával Drake? - sürgettem. - Nevetett, szemembe fúrta égő szemét, aztán fellebbentette a takarót és ráhajolt a lábamra. - Atyaisten! - Úgy éreztem, mintha tűvel szúrtak volna meg. Aztán elhalt a fájdalom. Sőt, talán még kellemes is volt a harapása. Talán két percig szívta a vért a lábamból. Amikor befejezte beburkolódzott a köpenyébe és meghajolt. Mintha megköszönte volna á vacsorát. -És? - Kiugrott az ablakon. Vagy inkább kiröppent; Másnap, persze, első dolgom volt, hogy megnézzem a lábam. - Gondolom megtalálta a fogai nyomát? Megvakarta a feje búbját és mélyet sóhajtott. - Hát... hazudnék, senor, ha azt mondanám, hogy megtaláltam. Előző nap ugyanis Oscar méhesében megbolondultak a méhek: nekünk estek, és összevissza szurkáltak bennünket. A szakértő szerint, aki kijött a méhtelepítési központból, Oscar egész méhesét ki kellett volna irtani, mert a méhei összeszűrték a levet a gyilkos méhekkel. Tudja mi az? - Tudom. - Szóval, Oscar méhei attól kezdve összevissza csipkedtek mindenkit. Ahelyett hogy normálisan gyűjtötték volna a virágport. - Többé nem látogatta meg? - Még egyszer. A kórházban. Amikor már nem volt lábam. Mondhatom, senor, ez volt életem egyik legmulatságosabb éjszakája. Olyan jól emlékszem rá, mintha ma történt volna, pedig már kilenc év is elmúlt azóta. Szép, holdfényes éjszaka volt, nyár elején. A kórház kertjében volt a pavilon, amiben feküdtem, körülötte óriási fák... Éppen aludni készültem, lehunytam már a szemem, amikor zajt hallottam az ablak felől. Felemeltem a fejem és arrafelé kukucskáltam. S tudja mit láttam, senor? Szomorú képpel bólintottam. - Megint ő volt. Izzott a szeme, mint rendesen, és éppen olyan nevetséges ruhát viselt, mint az ENSZ főtitkára fogadásokon. És fejjel lefelé jött be a fickó a szobámba... -Hogyan? - Fejjel lefelé! Mert az egyik fáról mászott le, arról, amelyik ott nőtt éppen az ablakom alatt. S nem úgy mászott, mint más épeszű emberek - alul a fenekem, felül a fejem - hanem éppen fordítva. Az a hapsi úgy mászott, mint a légy. Szóval, lejött a fáról fejjel előre, és mire moccanni tudtam volna, már az ágyam szélén ült. Felhajtotta a takarómat aztán hátrahőkölt a meglepetéstől a rohadék. Rájött, hogy oda a vacsorája! , - De másik lába még volt!
Összehúzta a szemöldökét és nagyot sóhajtott. - Látja, senor, ezen már magam is törtem a fejem éppen eleget. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a másik lábam felett nem volt hatalma. Szerencsére meghalt a féreg, egy évvel az asszony halála után. - Itt temették el? - Még csak az hiányzott volna! Valakik elvitték innen örökre. - Nem tudja hová? - Nem tudja azt senki. Azt a szegény asszonyt azonban itt hagyták. A temetőben. - Ki lakik most a kastélyban? - Senki. - Hogyhogy senki? - Valakik ugyan megjelennek időről időrej hogy kisebb javításokat végezzenek rajta, de nem lakik ott senki. Ha lakna tudnék róla. Engedtem két-három füstkarikát a levegőbe, aztán a zsebembe nyúltam, kihúztam egy levelet, és az orra alá tartottam. - Tudja mi ez, Pedro? Kissé hátrébb lépett és gyanakodva nézett rám. -Mi? - Meghívó. . Kivertem a pipám egy hamutartóba és zsebre vágtam. - Milyen... meghívó? - nyögte. - A kastély ura, Vladimír T. Drake meghívott a házába. Vt #*Ś; Ś i<-V & --Ś -De hiszen ott nem lakik senki! Higgyen nekem, senki! Semmiféle Yladimir T. Drake... Az ördögbe is... A fia lenne? A vámpír fia? Csak nem akar odamenni, senor? A Madonnára. .. de hát, miért? Latolgattam magamban mit mondjak neki, aztán úgy döntöttem, hogy elmondom a lényeget. Akármi megtörténhet, nem árt ha nyomokat hagyok magam után. Előrehajoltam, hogy a feszülten figyelő mulattok is meghallhassák. - Tudják ki volt Sir Francis Drake? A kalózok leszármazottja büszkén kihúzta magát. - Azt errefelé mindenki tudja, senor. - Sir Francis Drake egyszer megtámadott egy spanyol gályát, amelynek a fedélzetén utazott valaki. Egy tudós férfi bizonyos Ignació'Millares, éppen hazatérőben Amerikából, öt év kemény munkájával lerajzolta Argentína valamennyi lepkéjét. Expedíciókat szerveztek neki, s ő hónapokat töltött a dzsungelban lepkéket figyelve. Miközben meséltem figyeltem az arcukat. Láttam rajtuk, hogy a lepkerajzolót nagyjából egy kategóriába sorolják a vérszívóval. - Sir Francis Drake megcsáklyázta a hajót és elfogta a tudóst. Hogy mi történt vele, nem tudja senki. A lepkéskönyv viszont a mai napig megőrződött - Sir Francis Drake leszár-mazottainak a tulajdonában. A mulattok morgolódtak, Pedro szemöldökét ismét összerántotta a nagy gondolkodás. - Sir Francis Drake? Uramisten! Hiszen... - Hogy hívták a maga vérszívóját? - Santa Mária! Drake! Francis T. Drake! Biccentettem, amit kegyeletes megemlékezésnek is vehettek. -Az a férfi, akit ön vérszívónak tart, nem más, mint Sir Francis Drake admirális leszármazottja. Talán azért építtetett itt birtokot, mert a szomszédságába akart kerülni annak a világnak, amely annyira közel állt a nagy előd szívéhez. Pedro leroskadt a pult mögé. - De hiszen abban a kastélyban nem lakik senki!
- Márpedig laknia kell. Néhány héttel ezelőtt meghívást kaptam, hogy látogassak San Jüanba, ekkor és ekkor... Vladimír T. Drake kastélyába. És tudja miért? Mert én is rovarokkal és lepkékkel foglalkozom. - Santa Mária! Maga olyan... izé... tudósféle? 16 -Igen -mondtam. - Tudósféle vagyok. És nagyon, de nagyon kíváncsi vagyok arra a réges-régi könyvre, amiről beszéltem. - Azt mondja, hogy az a könyv itt van a közelben? - Sir Francis Drake hagyatékából került a legutolsó Drake leszármazott birtokába. Feltehetően ide. Ha nem így lenne, miért hívott volna magához Vladimír T, Drake? Ezért repültem ide Londonból. - Jézusom, maga Londonból érkezett? - New York érintésével. - Ön angol? - Brit alattvaló vagyok. Vladimír T. Drake azt ígérte, hogy eladja nekem Ignació Millares lepkéskönyvét. - Valóban fel akar menni a kastélyba? - Mi mást tehetnék? - Hogy hívják önt, senor? -Miért kérdi? - Hogy megőrizzem az emlékét. - Lawrence vagyok - mondtam. - Leslie L. Lawrence. \ 6. Pedro jelentőségteljesen a mulattokra pillantott és keresztet vetett. Egy kivételével ők is keresztet vetettek. - Bocsásson meg, de ön őrült, senor. Öt mérföld a távolság. - Gyalogoltam már többet is. - Zuhog az eső. Ez valóban komoly érv volt gyalogtúrám ellen. Illetve lett volna öt perccel ezelőtt. Az idő azonban, mintha csak a kedvembe akart volna járni, rohamos javulásnak indult. A horizonton növekvő világos foltok azt jelezték, hogy ha így megy tovább, akár a nap is kibukkanhat a felhők közül. Pedro az égre pillantott és megcsóválta a fejét. - Ne tévessze meg az idő, senor. Jobban ismerem mint ön. Még félútig sem ér el újra zuhogni fog. Ha akar megalhat itt nálam. Majd szorítunk magának helyet valahogy. Köszöntem szépen, de megráztam a fejem. - Még ma éjszaka fél kell jutnom a kastélyba. Mr. Vladimír T. Drake értésemre adta, hogy ezen a napon mások is érkeznek oda, akik szintén érdeklődnek Ignació Millares lepkéskönyve iránt. Nem szeretném elszalasztani a nagy lehetőséget. 17 f>'a Pedro elkeseredett képpel lehajította törölgetőkendőjét a pultra, eltűnt egy hátulsó ajtón, s amikor rövid idő múlva visszatért, tömött fokhagyma füzér volt a kezében. - Legalább ezt a vámpírriasztót akassza a nyakába a kedvemért! Mit tehettem volna ennyi jóindulat és segítőkészség láttán. Vigyorogtam, beöntöttem még egy rumot, aztán a nyakamba akasztott fokhagyma koszorúval kiléptem az ajtón. A holdvilág kibukkant a felhők mögül és sajnálkozva nézett lé rám. 7. Ami ezután következett olyan volt mint a mesében. Alig léptem néhányat, taxi kanyarodott mellém. - Taxit, senor? Úgy vágódtam be a kocsiba, mint egy elhajított féltégla. A vidám, hullámos hajú, mulatt taxisofőr mosolyogva fordult hátra. - Hová, senor? Aztán rátévedt a szeme a nyakamba akasztott fokhagyma füzérre, és mintha egy goromba kéz letörölte volna a mosolyt a képéről. - Mi a csoda ez, senor? Éreztem, hogy hibát követtem el, amikor a nyakamba tettem Don Pedro relikviáját. Vigyorogtam és megpöcköltem mutató-ujjammal a foghagymákat.
- Don Pedro ajándéka. Az a helyzet, hogy biológus vagyok... A sofőrt azonban nem lehetett megtéveszteni. Rátaposott a fékre és megállította a kocsit. -Mi lenne az úticél, senor? - A Drake-kastély - mondtam habozva. Hátranyúlt, és ügyesen kinyitotta mellettem az ajtót. - Szálljon ki, senor! - Miért? - Nincs ember San Jüanban, aki éjszaka elvinné magát oda. Megtehettem volna, hogy neki is elmesélem Ignació Millares lepkeskönyvenek a történetét, de éreztem, jottányit sem vinné előre a dolgot. Nekem viszont akárhogyan is, de fel kell jutnom még az éjszaka a kastélyhoz. Amit Pedrónák mondtam nem volt hazugság. Az ismeretlen Vladimír T. Drake több érdeklő18 dőt is a kastélyába hívott, hogy árverésen döntsünk a könyv sorsáról. Ha nem érek fel idejében, az árverés nélkülem zajlik le... Megbízóim, többek között a Brit Természettudományi Társaság, nem vennék jó néven, ha egy éjszakai gyalogtúra elmulasztása miatt kerülne ki tudja hova a felbecsülhetetlen értékű lepkéskőnyv. - Ide figyeljen, jóember - próbáltam a lelkére beszélni. - Az a kastély egy bizonyos amerikai úr, Vladimír T. Drake tulajdona. A híres kalózkapitány, Francis Drake leszármazottjáé... - Szálljon ki, senor! - Miért nem akar'odavinni? - Szálljon ki, senor! Nem viszem oda, és kész! - Akkor kénytelen leszek gyalog menni. Szinte vinnyogásnak tűnt a vihogása. - Tud imádkozni? - Persze. De miért fontos ez? - Ha én az ön helyében lennék, ahogy kiszáll a kocsimból, elkezdenék imádkozni és be sem fejezném addig, amíg... - Amíg? , - Azt akartam mondani, hogy amíg célhoz nem ér. De ön sosem fog célhoz érni! Eltátottam a számat szent együgyűségemben. - Hogyhogy nem? - Mert, mire a temetőhöz ér éjfél lesz. Nem elég ez magának? Igaza volt. Éppen elég volt. Megmozdítottam a karom, de abban a minutumban halk kattanást hallottam, és hosszú, vékony acélpenge csillant meg az orrom előtt. - Csak semmi trükk, senor! Szépen kiszáll és becsukja maga mögött az ajtót. És ha az a rohadt elkapja magát, és a vérét szívja, el ne köpje neki, hogy ki taxizik éjszaka San Jüanban. Talán jobb lenne ha megölném magát... ha képes lennék rá. Na, tűnés! Biccentettem, búcsút intettem neki, aztán még ugyanazzal a mozdulattal bemázoltam egy akkorát a szeme alá, hogy már attól féltem, kiszáll a szélvédőüvegen keresztül az utcára. Nyögött egy nagyot, én pedig kézéllel a csuklójára ütöttem. Olyan szépen nyílt ki az ökle, mint illatos rózsa harmatos hajnalokon. Elvettem tőle a kést, összecsattantottam, és beraktam a zsebembe. - Ezt még megkeserüli, senor - sziszegte a szemét tapogatva. - Van egy bátyám... 19 - Nekem kettő van - mondtam. - Ezzel a szöveggel nálam nem mész semmire, fiam. Ha megmoccansz, beléd eresztek néhány golyót. - Figyeljen ide, senor. Vigye a kocsimat és hagyja a kastély előtt. Holnap felmegyek érte. Engedjen el, könyörgök. A mindenhatóra, senor, engedjen el! Villámgyorsan végigfutott rajtam a gondolat, hogy miért is ne engedném el. Aztán, ahogy jött el is szállt az eszeveszett ötlet, Ha elviszem a kocsiját, holnap akár le is tartóztathatnak kocsilopásért. Semmi kedvem kipróbálni San Jüan feltehetőleg csak igen szőrmentén komfortosított tömlöcét. - Velem jössz, fiam -mondtam ki a végső szót. - És ha megpróbálkoznál egy laza kis trükkel, hát, ha jól emlékszem, valami temetőről beszéltél... Érted ugye, mire gondolok? Hogy is hívnak, fiam? - Gonzalesnek, senor.
- Akkor indíts, Gonzales. Gonzales indított, és mi elindultunk a rémület kastélya felé. 8. Ötpercnyi út után elhagytuk a belvárost és a fákkal sűrűn borított kertváros felé igyekeztünk. Úgy tűnt, mintha a várost valaha egy óriási erdő közepébe telepítették volna, s csak azokat a fákat vágták ki, amelyeket feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy az erdő magába fogadhassa az első házakat. - Nagy ostobaságot követ el, senor, amiért felmegy oda -szólalt meg rövid hallgatás után a sofőr. - A kastélyra gondol? - És a temetőre. Azt véltem kivenni a szavaiból, hogy jobban fél a temetőtől, mint a kastélytól. - Mi van abban a temetőben? - A tisztátalan lélek. , - Maga honnan tudja? - Láttam. Ezzel a saját, két szememmel. '- Ne mondja. Mikor? - Éppen egy éve. És éppen akkor is hurrikán előtt. Lehet, hogy szereti a hurrikánt a rohadék. Kiül a sírjára és bámulja. -Ki ül ki? - Mondtam, senor, hogy a tisztátalan lélek: a vérszívó! 20 Valakit átvittem Casablancára, és nem tudtam másfelé visszatérni, mint erre. Padkajavítás miatt lezárták a Casablancái utat. Éjfél volt, amikor elhajtottam a temető mellett. - Akkor el kellett haladnia a kastély mellett is! - El is haladtam. - És mit látott ott? - Mit láttam volna? Semmit. Az a kastély már évek óta lakatlan. Én nem is értem, senor, mit akar odafent, amikor... - Mit látott a temetőben? -Jézusom, hát miért akarja hallani? Amikor... a temető mellé értem... éreztem, hogy nem húz a motor. Mintha... túlságosan nagy lenne a kocsiban a teher. Nem tudom érti-e? - Csak folytassa! - Pedig hármasban jöttem lefelé a szerpentinen. A motor pedig úgy köhécselt, mintha kettesben mentem volna felfelé. És... én, hülye fejemmel kibámultam az ablakon. És... akkor megláttam őket. -Kiket? - Egy... férfi volt és egy nő. Egy... kripta tetején ültek és... a közeledő hurrikánt bámulták. Aztán engem. Mármint a kocsimat. - Honnan tudja, hogy nem síremléket látott? Hurrikán előtt tele a levegő elektromossággal. - Nem volt az síremlék, senor! Élők voltak azok: legalábbis olyan értelemben, hogy mozogtak. Egy férfi és egy nő. A nő hosszú, fehér, halotti ruhát viselt, a férfi feketét. Ők voltak azok, senor! - Kik azok az ők? - Akik a kastélyban laktak. Francis Drake és a felesége. Mrs. Drake... - Hogy lehet az, hiszen Pedro szerint a férfi nem is itt van eltemetve? Gonzales gyanakodva pillantott rám. - Tehát Pedro mesélt róluk... Micsoda szerencsétlen hülye vagyok, hogy pont most kellett a kocsmája felé kóvályognom! Nem gondolta meg magát, senor? - Nem én. Hallgatott, behajtott két sötét utcába egymás után, mintha szántszándékkal válogatta volna ki a legsötétebbeket. Előhúztam a stukkeromat és megkocogtattam vele a vállát. - Csak semmi ostobaság, fiam! 21 Sóhajtott egy keserveset és kikanyarodott egy világosabb útra. - Kérdezhetek valamit, senor? - Csak rajta! - Ön... élő ember? Megesküszik Krisztus sebeire, hogy nem azok közül való?
Megnyugtatóan a vállára tettem a kezem. - Nyugodj meg, Gonzales, egészen élő ember vagyok. El tudod képzelni, hogy egy vámpír, vagy kísértet 38-as Smith and Wessonnal jár és ekkorát üt a szemed alá? Ahelyett hogy méregbe gurult volna, amiért eszébe juttatom a lórúgást, amit kapott tőlem, felderült az arca és rákormányozta a kocsit a hegynek vezető szerpentinre. - Köszönöm, senor. Soha nem gondoltam volna, hogy egy óriási pofonnal mennyire meg lehet nyugtatni az embert! 9. Huszonöt perce kapaszkodtunk már felfelé a hegyoldalon, amikor észrevettem, hogy változás állt be az időjárásban. Éspedig úgy, ahogy Pedro odalent megjósolta. Óriási, fekete felhők takarták el a holdat, s érezhetően megerősödött a szél. A reflektorok vakító fényében aerobictáncosokként hajladoztak a fűszálak. Gonzales egyik kezével eleresztette a kormányt, a másikkal keresztet vetett. - A kanyaron túl... a temető következik. Alighogy kimondta, esőcseppek koppantak az üvegen. Gonzales beindította az ablaktörlőt és elkeseredetten felsóhajtott. - Jézusom, már csak ez hiányzo'tt! Az elhaló holdsugarak utolsó nyalábjai megvillantak a temető nyitott kapuján, a fehérre meszelt, ívelt kupolájú kriptákon, s egy angyalka fenekén, aki éppen a kapu mellett szárnyalt egy kupola tetején s. elkeseredett igyekezettel fújta a trombitáját. ' A következő pillanatban megperdült a kocsi; orrával a temető kapuja felé fordult. Éppen csak elő tudtam kapni a pisztolyomat, és egészen addig el sem engedtem, amíg hangos reccsenéssel neki nem vágódtunk valaminek. A recsegésről ítélve alighanem egy vékonyabb fát találtunk telibe. Gonzales felnyögött és igyekezett kimászni a kocsiból. 22 - Itt maradsz, vagy keresztüllőlek! Ez volt az utolsó trükköd, kisfiam! Összekötöm kezed-lábad, és itt hagylak a temető közepén! Gonzales jajgatott és vadul hánykolódott a kezeim között. - De hát hallgasson meg, senor, hallgasson meg, az istenért! Értse meg, hogy nem én voltam! Értse meg, hogy semmi közöm hozzá. A jobb sorsra érdemes Toyota valóban kidőntött egy vékonyka fát. Közvetlenül a temető bejárata mellett fordult le az útról, alig kétméternyire a kapu vastag betonpillérétől. Ha ennek futunk neki, aligha szemlélhetném már ilyen nyugodtan a harsonát fújó angyal dundi fenekét. Gonzales kihajolt és a nyitott ajtón át szemrehányóan az első kerékre mutatott. - Ide nézzen, senor! Odanéztem. Lapos volt, mint a palacsinta. Gondolatban bocsánatot kértem a sofőrtől, és gyanakodva a csomagtartó felé fordultam. - Remélem van pótkereke? - Természetesen, senor. Tíz perc alatt kicserélem. - Segítsek? - Egyedül is boldogulok vele, senor. Megvártam, míg kicsavarozza a kereket, aztán a csavarok felét a zsebembe dugtam. - Rakja bele a kereket és a maradékot Azonnal jövök. Magam sem tudnám megmondani, mi késztetett rá, hogy besétáljak a temető kapuján. Talán az, hogy éppen ott volt az orrom előtt. Talán ugyanaz a kényszer kergetett, mint a hegymászókat. Ha már ott van az az átkozott hegy, nosza hát, másszukmeg! Besétáltam a kapun, mentem vagy harminc lépést a főutacs-kán, a legelső kereszteződésig. Jobbra-balra mellékutak nyíltak, jobban mondva vesztek el a sötétségben. Egyikük, ha jól láttam, egy magas épület, minden bizonnyal kápolna vagy ravatalozóház felé vezetett. Félrehajtottam egy bokrot, s óriási, ívelt tetejű kriptával találtam szembe magam. A bejáratot fedő fekete márványon vastag aranybetűkkel csillogott a felirat: Carbonero-család. Alatta sok-sok Carbonero neve, legalább tizenöté. Félrehajtottam még egy bokrot, majd még egyet. Megbabonázva bámultam a számomra szokatlan kriptaformákat, a művirág koszorúkat a sírokra helyezett és rég leégett viaszmé-
23 "A, eséseket. Áhítattal teli, békés hangulat öntötte el a lelkem, éppen olyan, mint amilyen a Himalája bércei között szokott rámtörni. Amikor úgy érzem, hogy közel van hozzánk az Isten... - Senor! Hé, senor! Szempillantás alatt tértem vissza a valóságba. Lehajoltam, félrehajtottam a rózsabokor ágát, s éppen bátorítóan feléje akartam kiáltani, amikor a közvetlenül mellettem álló bokor ágai mögül kinyúlott egy kéz, ujjai között fekete, hosszúkás valamivel, és a homlokom felé sújtott vele. Reflexszerüen hajoltam félre, de váratlanul kiszaladt a lábam alól a talaj. Az órák óta zuhogó eső fellazította a kripták között húzódó utacskák földjét, s ahogy egyik lábamra nehezedtem, beomlott alattam valami egérlyuk. Kétségbeesett kiáltással markoltam a levegőbe. Aztán csak azt éreztem, hogy elfeketedik előttem a világ és belehullottam a nagy semmibe. , 10. Arra ébredtem, hogy ráz a hideg. Kinyitottam a szemem, s abban a szent pillanatban már tudtam is hol vagyok. Fájdalmas sziszegéssel kaptam a zsebemhez: stukkerom szerencsére még ott volt a helyén. Feltérdeltem, kibiztosítottam, és a mellettem remegő bokorra fogtam. -Kifelé! Őszintén szólva, sokkal halkabban, fájdalmasabb tónusban, és bizonytalanabbul csengett a hangom, mint szerettem volna. Ha én vagyok a pofátlan kísértet, én sem biztos, hogy előjöttem volna erre a bágyadt próbálkozásra. Megköszörültem a torkom, és most már jóval határozottabban kiáltottam tfle az éjszakába. - Fel a kezekkel! Másszon ki a bokor mögül! Az ágacskák lengtek-lengedeztek, de bizony senki nem jött elő szép engedelmesen, feltartott kezekkel, ahogy illik. Régtől fogva utálom, ha a kísértetek, ahelyett, hogy békés igyekezettel, lánccsörgéssel, huhogással, csontállkapcsuk kat-togtatásával ijesztgetnék a jámbor halandót, agresszív módszerekhez folyamodnak. Például nagyot ütnek a temetőkben kóborlók fejére. Az ilyen szellemeket, nincs mese, meg kell fegyelmezni ! 24 Egyelőre azonban több dolog is akadályozott a fegyelmezésben. Az első mindjárt az az egérlyuk, amelybe immár bokáig besüppedtem. Megpróbáltam kiráncigálni a lábam, miközben pillanatra sem feledkeztem meg a körülöttem ingadozó bokrokról. Nem vettem volna jó néven, ha a vállalkozó szellemű kísértet ismét fejbe üt valamivel. Az eső közben csak hullott-hullott, mintha feltett szándéka lett volna kimosni a temetőből. Éreztem, hogy lassan de biztosan, egészen a bőrömig átnedyesedek, sőt, talán már azon is átszivárognak az esőcseppek. Összeszedtem minden erőmet és kirántottam a lábam az egérlyukból. Aztán meglepődve pillantottam a bokámra. Rövid időre még a vizcseppekkel terhes bokrok ágairól is megfeledkeztem. Míg ugyanis kábultan hevertem a sírdombok között, valaki egy vékony kábellel tekerte körül a bokám, s ahogy megpróbáltam megszabadulni tőle, egyre nagyobb erővel húzott lefelé. 11. Korábban is volt már dolgom természetfeletti hatalmakkal, olyanokkal azonban még nem találkoztam, amelyek éjszaka, temetőben, bokám köré tekert drót segítségével próbáltak volna meg leráncigálni a halottak birodalmába. Óvatosan letérdeltem, hogy megtapogassam a bokámba vágó kábelt. Legnagyobb meglepetésemre azonban csak sáros göröngyök mállottak szét az ujjaim között... A kísértetkábel nyom nélkül felszívódott. Kitöröltem a szememből a vizet, előre dugtam a stukkero-mat és széthajtottam a bokrok ágait. Bár csak centiméterekre láttam el, biztos voltam benne, hogy nincs mögöttük semmi. Minden idegsejtem azt súgta, tiszta a levegő.
Vetettem egy búcsúpillantást a halványon fehérlő kriptákra, aztán elhatároztam, rejtély ide, rejtély oda, legközelebb sohanapján jövök ide vissza. Biztosan van racionális magyarázata a kísértet-kéznek és a bokámra fűződő drótnak is, de hát ezen kívül még annyi rejtély van a világon, ami megfejtésre vár! Majd egyszer, odahaza, kényelmes karosszékemen, Jimmy kandúrral az ölemben szemembe ötlik egy cikk, amely egy karibi hírügynökség jelentésére hivatkozva közli, hogy megfejtették a San Juan-i temető titkát. 25
'Ś'Ś i -V.'*1 ".V1--1 Mosolyogtam és már-már Londonban éreztem magam, amikor átléptem a temető kapuját. Aztán megtorpantam s hihetetlen képpel meredtem az út szélén várakozó kocsira. Nyomát sem láttam Gonzalesnek. 12. Lehajoltam és megvizsgáltam a kocsi kerekét. Minden rendben volt, csak az a néhány csavar hiányzott belőle, amelyet a zsebemben rejtegettem. .Gyorsan ellenőriztem, nem veszítettem-e el őket míg a kísértetekkel hadakoztam. Szerencsére nem: megvolt valamennyi. ' A taxi oldalának dőlve gondolkodni próbáltam. Elképzelhető, hogy vezetőm megunta a kétes dicsőséget és kereket oldott... Bár, ahogy jobban utánagondoltam a dolognak, nem tartottam valószínűnek. Gonzales nem az az ember, aki éjnek idején kísértetekkel és vámpírokkal lakott vidéken egyes-egyedül gyalogtúrára indul éjfél környékén. Ráadásul azt sem értettem, ha már eleve le akart lépni tőlem, mi az ördögért rakta be a pótkereket és csavargatta vissza a csavarokat? Nem... Gonzales nem akart elmenekülni! Akkor viszont hova a fenébe tűnt? Letérdeltem a kocsi mellé, egyik kezembe vettem a csavarokat, másikba a csavarkulcsot, miközben őszintén sajnáltam, hogy nincs egy harmadik kezem is, amelyben a stukkert tarthattam volna. Becsavaroztam az első csavart, a másodikat, majd a harmadikat. A negyediknél, az utolsónál tartottam éppen, amikor eszembe jutott, vajon hol lehet az indítókulcs? Felesleges munkát végzek, ha azt sem tudom, el tudom-e indítani egyáltalán a járgányt. A kocsi alá hajítottam a csavarkulcsot, megszorítottam a stukkeromat és kinyitottam az ajtót. Rátettem a tenyerem a műszerfalra, aztán szomorúan visszahúztam és kitöröltem a szememből az esőt. Gonzales magával vitte az indítókulcsot. 26 13. Megkerültem a kocsit, kinyitottam a másik ajtót, leeresztettem a kesztyűtartó tetejét. Legnagyobb megelégedésemre súlyos, fegyverként is hasznosítható elemlámpa akadt a kezembe. Találomra belesújtottam vele a levegőbe, aztán elégedetten csettintettem. Pedig úgy általában semmi okom nem volt az elégedettségre. Zsebrevágtam a lámpát, tölcsért csináltam a kezemből, és beleordítottam a csendes, esősuhogásos éjszakába. - Gonzales! A hegyoldal visszaverte a hangom, s az esőfüggöny mögött bánatos sóhajként szállt elveszett sofőröm neve. - Goooooo.. .aaaaa.. .leees! Kivettem hátulsó ülésre vetett sportzsákomat, és a hátamra-hajítottam, bár tisztában voltam vele, hogy ennyi erővel akár a kocsiban is hagyhatnám. Mire elérem a kastélyt, nem lesz egyetlen négyzetcentiméternyi száraz felület sem a benne rejtőző ruhákon. - Se...gít..,ség!
Álltam dermedten, egészen addig amíg elenyészett a kiáltás a levegőben. A hegyoldal megszabadult a visszhangtól, lenyelte, mint én szoktam vacsora előtt a dupla whiskymet. Amikor másodszor is felhangzott a jajszó, már tudtam, hogy ennek a hangnak semmi köze sincs az enyémhez. Nem visszhang, hanem igazi, kétségbeesett, emberi nyöszörgés. Ráadásul abban is biztos voltam, hogy nem a hegyoldalról, nem is az országút felől, mégcsak nem is a kastély irányából száll felém a segélykérés. Hanem egyenesen a temetőből. 14. . Amíg elértem a temetőkaput, volt időm elgondolkodni néhány apróságon. Többek között azon, hogy az ördögbe kerültem ide egyáltalán. Hiszen tegnap még békésen iszogattam a whiskymet a Kennedy repülőtér várójában, arról ábrándozva, hogy egészen kulturált és egészen nagyvilági tárgyalások után, néhány nappal később, zsebemben Millares lepkéskönyvével előadást tartok a British Múzeumban az argentin lepkékről. Ehelyett San Jüanban, egy temetőkapu előtt tétovázok, zuho27 gó esőben, lecsapni készülő hurrikánnal a fejem felett, miközben néhány kísértet azon erőlködik, hogy hülyét csináljon belőlem. -Se... gít... ség! Gonzales nyöszörgése egyszeriben visszatérített a valóságba. Közelről jött a hangja, nem messzebbről, mint ahol azok a bokrok álltak, amelyek egyike mögül kinyúlt a szeílemkéz, hogy a koponyámra üssön. Automatikusan a fejem búbjához nyúltam; egészen helyre kis púp nőtt rajta időközben. Nem gondolhattam másra, minthogy Gonzalest is fejbevágta a kísértet, vagy hogy ő is csapdába esett. Esetleg rátekeredett a drót a lábára s néhány vállalkozó szellemű alvilági lény megpróbálja leráncigálni a föld alá. - Hol vari, Gonzales? Angyalka a kripta tetején megriszálta meztelen fenekét s trombitájával a temető belseje felé intett. - Se...gítség...senor! Kétség sem férhetett hozzá, hogy valóban őt hallom. - Merre van? Nem válaszolt: mintha elfogyott volna az ereje. Leráztam magamról a vizet és bevágtattam a bokrok mögé. Óvatosan, stukkeromat az ágak felé tartva átosontam a kripták között, miközben jobbra-balra villogtattam a lámpával. Az eső, mintha csak igyekezetemre válaszolna, még szaporábban hullatta cseppjeit. Csöpögött a víz az orromról, a stukkerom csövéről, a lámpámról sőt még meztelen angyalka fenekéről isi - Se... gítség! Gonzales ismét megszólalt, csakhogy immár a hátam mögül. Kénytelen voltam visszavonulót fújni. Mielőtt azonban elhagytam volna a terepet lehajoltam, és megszemléltem azt a helyet, ahol a drótcsapdával elkapták a lábam. Csak a lyuk volt a földben: drótnak nyomát sem láttam. Ismét kiértem a főútra. Tanácstalanul angyalkára pillantottam. Harsonája végével mintha az ellenkező irányba mutogatott volna. - Se...gít...ség! Sóhajtottam, széthajtottam az ágakat, kerestem az újabb kriptákat, hogy terepszemlét tarthassak közöttük. Legnagyobb meglepetésemre a temetőnek ezen az oldalán nem voltak kripták. Amennyire az egyre jobban szakadó eső28 ben ki tudtam venni, csak kereszttel jelzett, egyszerű sírhalmok sora húzódott végtelen messzeségben San Jüan felé. A hozzám legközelebb eső sírhalom tetején mintha megmoccant volna valami. Arrafelé villantottam a lámpával és előrehajoltam, hogy jobban lássak. A sírhalmon egy döglött kutya feküdt, vicsorgó fogakkal, kipeckelt szájjal. Mintha egyenesen rám vicsorgott volna. 15. A kutyát a síron ölték meg, méghozzá nem is olyan régen. Első és hátulsó lábait egymáshoz kötötték, kipeckelték a száját, aztán hosszú, kovácsolt, kötőtűhöz
hasonlító vasat szúrtak keresztül rajta. A jobb sorsra érdemes eb sokat szenvedhetett: körmeit a sírdomb földjébe mélyesztette, kegyetlen haláltusájában, mintha le akarta volna ásni magát a sírban nyugvó halott mellé. Nem sokat konyítok a Karib-tengeri szigetek hitvilágához, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy a kutya áldozat: talán az állat szenvedéseivel akartak könyörületet ébreszteni valamelyik istenségben az elhunyt iránt. Elfordultam a néhai kutyától és azt latolgattam magamban, érdemes-e tovább mennem. Amikor aztán egy távolabbi sírdomb tetején egy második, kinézete szerint jóval régebbi kutyadögöt pillantottam meg, gyorsan megfordultam és visszafelé igyekeztem. Bármennyire is gyávaságnak tűnhet megfutamodásom, nem a kutyák látványa hökkentett meg: egyszerűen arra gondoltam, hogy akik a szerencsétlen állatokat a sírhalmokra ölték, bizonyára nem vennék szívesen, ha egy messziről jött idegen kilesné a titkaikat. Arról nem is beszélve, hogy rosszallásukat esetleg igencsak kézenfekvő formában juttatnák kifejezésre. Ahogy visszafordultam ismét meghallottam Gonzales kétségbeesett hangját. - Se... gít... ség! Senor...! Mintha kísértetek játszottak volna velem kegyetlen bújócs-kát. Akármerre fordultam, mindig más irányból hallottam Gonzales hívását. Megálltam, megtörölgettem a képem, aztán még egyszer 29 utoljára, belevilágítottam a reménytelenül zuhogó esőbe. Kezdtem arra gondolni, hogy ostobaságot csináltam. Dühösen kiköptem a számba szivárgó esővizet, vetettem egy gyors búcsúpillantást a kutyás-sírok felé, átcsörtettem néhány bokor között, aztán rátértem a kapuhoz vezető útra. El is indultam volna rajta kemény, határozott, rettenthetetlen léptekkel, ha nem állít meg valami. Egy jelenés, amelynek látványa összeszorította a torkom és meglepett hátrálásra kényszerített. Közvetlenül angyalka kriptája előtt ugyanis egy karcsú, fehér halotti köntöst viselő női alak suhant át az úton felém fordítva az arcát. Bár az esőfüggöny és a sárga lámpafény eltorzították a vonásait, mintha mosolygott volna. Behunytam a szemem aztán kinyitottam. Mire sikerült kipislognom belőle az esőt, a látomás már feloszlott a semmiben. 16. Śi Bármennyire nevetségesen hangozzék is, ekkor kezdtem csak a tudatára ébredni, hogy nincs valami rendjén ebben a temetőben. Kemény elszántsággal szegeztem az esőre a stukke-romat és erősen elhatároztam, akár egy kísértetre is rádurrantok, ha kell. -Se...gítség! Egészen világosan és határozottan angyalka kriptája mögül hallottam Gonzales kiáltását. Óvatosan szedve a lábam, nehogy ismét csapdába lépjek, beváltottam a sírhelyek közé. Angyalka kriptája mögött azonban nem volt semmi, csak hosszan elnyúló zöld mező, azon túl pedig, valahol az esőfüggöny homályába veszve a temetőkerítés. Már-már megfordultam, hogy őrült dervis módjára tovább keringjek a sírok között, amikor húsz-harminc méternyire tőlem, magányos, bokrokkal borított kriptát fedeztem fel. Ha szép idő van, süt a nap, és a madarak vidáman énekelnek a bokrokon^alán elsétálok odáig, és megpróbálom kideríteni, miféle diszkrimináció űzte a temető szélére a kripta lakóit. Ők maguk akartak-e előkelő távolságban nyugodni San Jüan hajdani lakosaitól, vagy az élők döntöttek úgy, hogy csak a kerítés szomszédságában kaphatnak nyugvőhelyet, mint a kivégzettek? r Sóhajtottam, és visszafordultam a kapu felé. Éppen idejében 30 ahhoz, hogy'észrevegyem azt a fehérruhás árnyékot, amely ismét átröppent az utacska felett. Ha nem lett volna ez az átkozott eső, leültem volna, hogy kifújjam magam. Már csak azért is, mert angyalka közben eltűnt az eső mögött. Hiába fogtam szűkre a
lámpa fókuszát, nem tudta áttörni az esőfüggönyt. Úgy látszott végre sikerült rendesen eltévednem a kripták között. Mivel egyetlen biztos tájékozódási pontom immár a magányos sírbolt maradt, elhatároztam odamegyek hozzá, aztán mint a gyakorlatlan táncos, aki csak a szoba sarkából kiindulva tudja megtenni az első lépéseket, onnan indulok a kapu felé. Konstruktív töprengésemnek a fehérruhás látomás újbóli felbukkanása vetett véget. A velem szemben ázó bokrok ágai mögül bukkant elő: talán tíz-tizenöt méternyire tőlem. Villámgyorsan kitöröltem a szememből a vizet, de még így is csak kontúrtalan körvonalait tudtam elcsípni. Nem ismertem fel hirtelenjében, hogy az eső mossa-e el a kontúrokat, vagy olyan kísértet, aki bizonyos mértékig beleolvad a környezetébe. Karcsú, és egyáltalán nem antipatikus kísértőm megtorpant, hívogató mozdulatot téve a kezével. -Gyere! Megvakartam stukkerommal az orrom hegyét arra várva, hogy még egyszer megszólaljon. - Gyere! Aztán mielőtt válaszolhattam volna, könnyed mozdulattal átugrotta a bokrokat vagy inkább átlebbent felettük -, s szállni kezdett a mezőn át a magányos kripta felé. Olyan súlytalanul lebegett a levegőben, hogy alig-alig érintették lábujjai a talajt. Mintha a moszkvai Bolsoj Teater szuperklasszis balerináját szerződtették volna egy kísértet-táncjáték főszerepére. -Se...gít...ség! Ez viszont Gonzales volt. Megfordultam, de nem volt mögöttem senki csak az eső. Mire visszaperdültem, a fehérruhás kísértet elérte a kriptát és eltűnt előlem. Hangot nem hallottam: sem a kriptát szegélyező vaskerítés kapujának csattanását, sem az aprócska, kápolnának kiképzett előtér vasajtajának a nyikorgását, de még a kripta gránitfedelének a dörrenését sem. Kirántottam a lábam az undorító latyakból és elindultam a mezőn át a magányos sírbolt felé. 31
17. Ha nem lettek volna lehangoló áldozati maradványok a kerítésen belülre hajigálva, nyugodt szívvel dicsérhettem volna a kísértet ízlését, amiért a temető legszebb kriptáját választotta ki magának. A hatalmás, szinte emeletesnek tűnő építmény az egész környéket uralta volna, ha nem szorul ki a holtak városának szélére. Talán még meztelen fenekű angyalkának is konkurenciát jelenthetett volna. Akárkik is építették, nem tartoztak a szegény emberek közé. Amerre csak ellátott a szemem, márványlapok borítottak minden talpalatnyi helyet: az épület oldalát, az építményt körülölelő hármas lépcsősort, sőt, a kerítés mögé zárt kertek jó részét is. Azok a tárgyak viszont, amelyek a márványlapokat elrondították egyáltalán nem tetszettek nekem. Volt közöttük kutyatetem, elvágott torkú, néhai kakas, tűvel átszúrt viaszfigura, fakereszt, fokhagyma koszorú. És vér, vér, rengeteg alvadt vér. Vetettem néhány gyanakvó pillantást a kerítésre, aztán úgy döntöttem, megkerülöm az épületet. A távolban sárgálló temetőfal nem látszott túl magasnak: azt reméltem, kis igyekezettel át tudom tornászni magam rajta. Tettem néhány bizonytalan lépést előre: a nedves fű barátságtalanul hersegett a talpam alatt. Nedves ruhám a testemre tapadt, s elérhetetlen álomként lebegett lelki szemeim előtt egy forró fürdő, és egy jeges, dupla adag whisky buja képe.
Kibújtam az épület sarka mögül, s már éppen a kerítés felé vettem volna az utam, amikor ismét meghallottam a csalogató hangot. -Gyere! A kísértet azonban ezúttal nem mutatta magát. Szembefordultam a kriptával, felemeltem a lámpát, és rávilágítottam a feliratra. Amíg a lámpa fénye nem érte el az elhunytak neveit tartalmazó márványlapot, biztos voltam benne, hogy egész család, még inkább generációk nyugszanak az építmény alatt. Nagyságából legalábbis erre lehetett következtetni. Legnagyobb meglepetésemre azonban a szürke, fehér foltokkal tarkított márványlap csak egyetlen, aranybetűkkel felírt nevet őrzött. Mary Field. Élt 29 évet - hirdették a betűk. 32 Úgy éreztem, hogy a nedves ruha gőzölögni kezd rajtam, s furcsa viszketésszerű bizsergés támadt a tarkóm táját). Az esővel békésen elkeveredve hideg verejték csepegett a homlokomról a szemembe. Mary Field, a kastély hajdani urának, a vámpírgyanús Fran-cis Drake-nek a felesége, aki titkos körülmények között pusztult el és... - Gyere! - suttogta a lágy hang s a kripta bejárata nyikorog-va feltárult előttem. Engedelmesen odasétáltam a rácsos kapuhoz, bedugtam a fejem a nyíláson. A következő pillanatban aztán vissza is rántottam. Éppen idejében ahhoz, hogy a kripta tetejéről lezuhanó vascsapóajtó, amely a bejárat biztosítására szolgált, és csak a Jó Isten, vagy éppen az ördög tudja hogy került fel a tetőre, le ne csapja a fejem. Ültem a füvön, áztam a szakadó esőben, orromról víz csörgött pisztolyom csövére, s éppen arra gondoltam, hogy ezek után már aligha érhet bármiféle meglepetés, amikor nem mesz-szire tőlem, a bokrok között felvisított egy kellemes női hang. - Állj meg, Jeff...! Jézusom, állj meg! - Mi van, bébi? - Én nem merek lenézni, de... megesküszöm mindenre, ami szent, hogy egy halott kapta el a lábam! 18. Meg sem moccantam, amíg ki nem bukkantak a rétre. Akkor szép lassan, nehogy fenyegetésnek vegyék, feléjük villantottam a lámpám. - Jézusom, Jeff! - hallottam a nő hangját. - Kísértetfény! Menjünk innen a pokolba! - Hiszen éppen oda tartunk, bébi! Nem láttam jól őket, sőt', tulajdonképpen sehogy sem. Három kontúrtalan folt álldogált tőlem tisztes távolságban. - Te, Jeff, ott ül valaki a földön! Meg kell hagyni nem volt rossz szeme. - Hol? - Egy pasas! Jézusom, Jeff, ezek ülve temetik el a halottaikat! -Hol... bébi? -Ott! 33 Egészen biztos voltam benne, hogy a szimpatikus női hang tulajdonosa rám mutogat. Ha nem lettem volna pokolian fáradt és nedves, mint egy fürdőkádban felejtett szivacs, odaintegettem volna neki. Ekkor megszólalt a harmadik, kevésbé választékos modorú orgánum. - Menjünk innen a francba, nyuszikáim! Arról nem volt szó, hogy éjszakai helyszíneket tanulmányozzunk. Nekem az volt a tervem ma estére, hogy a sárga földig leiszom magam, ágyba bújok egy szemrevaló szobacicával, holnap pedig felmarom a dohányt. Egy ilyen szarságról, mint ez az éjszakai temetői séta, nem volt szó! - Nyughass már, Jack! - Jézusom, az a pasas még mindig ott ül! - Miért várod el egy halottól, hogy ötpercenként változtasson helyzetén? -Jaj, Jack, ne! - Jeíf, ennek a fickónak lámpa van a kezében! - Na és? Itt úgy látszik, ez a szokás. Egyszer Szicíliában... - Jeff, biztos hogy ez egy halott?
Kifejezetten jólesett, hogy saját nyögdécselésem, szuszogá-som helyett, végre értelmes emberi szavakat hallok. Még akkor is, ha a stílusuk nem mindenben felelt meg az ízlésemnek. - Halló! Hogy vannak? A lány halkan felsikkantott. - Jézusom, Jeff, ez hozzánk szólt! - Csak nyugi, bébi, ne provokáld! Majd én! Jó estét, uram. Kihez van szerencsénk? - A nevemre kíváncsi? - Engem Jeíf Hollandnak hívnak. Ez a pasas itt Jack Mar-gulies. Nem hallott még róla? A hölgy Kim Segal. Róla sem hallott? - Momentán nem jut az eszembe. - De a saját neve csak eszébe jut? - Leslie L. Lawrence. - Ha szabad kérdeznem, mit csinál itt a füvön? - Üldögélek. - Azt látom. De miért itt? - Mert itt nincs sár. A sírok között sokkal kellemetlenebb. Hallottam, a kisasszony is belelépett valamibe. Úgy álltak körül, hogy bármelyik pillanatban elinalhassa-nak, ha mégis csak kiderülne, hogy nem vagyok élő. 34 Feltápászkodtam a hívogatóan nedves fűről. Látogatóim úgy festettek, mintha éppen most húzták volna ki őket a viharos tengerből, ahol már napok óta hánykolódtak étlen-szom-jan, megmentésre várva. Arcuk helyén csak világos pacnikat láttam, azt azonban nagy nehezen mégiscsak ki tudtam venni, hogy Jack magas és szőke, Jeff zömök, a lány pedig alacsony kis töltött galamb. Jeff, a kemény fiú lehetett köztük az agytröszt, mert ő folytatta a kérdezősködést. - Maga idevalósi? - A temetőre gondol? - Nincs kedvem tréfálkozni, ember! Hogy az ördögbe került ide? - Gondoltam, teszek egy röpke sétát a sírok között. - Ilyen esőben, ember! Nem hallgatta a rádiót? - Nem én. Mit mond? - Mary hamarosan lecsap ránk. -Az ki? - Hurrikán. Ha nem kerülünk egy órán belül biztonságos fedél alá, hamburgert csinál belőlünk. - Rám már lecsapott. - Mi csapott le? - Mary. -Hogyhogy? Rávilágítottam a kripta feliratára. - Nézzenek csak oda! Odanéztek. A lány felsikoltott és rémülten a zömök fickó mögé ugrott. - Itt mégiscsak valami gáz van, Jeff! Én félek ettől a pasastól! Jeff odalépett hozzám; igyekezett közelebbről szemügyre venni. Ha tréfás kedvemben lettem volna akár rá is vicsoroghattam volna. Gonzales eltűnése, a fehér ruhás lány, a'felnyár-salt kutyák, és főleg az eső azonban elvették a tréfás kedvemet. Jeff megfogta a karom és amikor meggyőződött róla, hogy nem a levegőt szorongatja, megkönnyebbülten felnevetett. - Magáé a kocsi az úton? - Taxi. De én jöttem vele. - Tényleg, mi a csudát keres ebben az ítéletidőben a temetőben? - Nevetni fog. A sofőrömet. Maguk hogy kerültek ide? - Gondolom, úgy ahogy ön. A kastélyba igyekszünk, Mr. v Ś 35 Drake-hez. Éppen ezen a szemét helyen kaptunk defektet. És a pótkerekünk is defektes. Úgy látszik errefelé ez a divat. -Nahát - mondtam elgondolkozva -, micsoda véletlen! Valamennyien a temető előtt robbantunk le.
- Francot véletlen! - nyújtotta felém a karját. - Látja ezt? Rávilágítottam a kezére. Nagyfejű, rajzszeghez hasonló, durván kovácsolt vasdarab feküdt a tenyerén. v - Valami csirkefogó beterítette az utat ezer ilyennel a temető előtt. Még szerencse, hogy nem álltunk fejre! Kikaptam a kezéből a szeget. Olyasféle volt, mint amilyet a síron fekvő kutyába nyomtak, csak jóval kisebb. - Azt mondja, ez fúródott a kerekükbe? - Isten csodája, hogy csak ez az egy. Tele van az út ilyen szeméttel. Igazán kíváncsi vagyok rá, hülye gyerekek szórakoznak-e velük, vagy errefelé néha szeg potyog hurrikán előtt az égből. Különben hol a vezetője? - Elveszett. - Ezek nem normálisak - csóválta a fejét gondterhelten Jeff, miközben zsebre vágta a szeget. - Alkalomadtán majd megmutatom valami rendőrnek, ha van errefelé egyáltalán ilyesmi. Mit mondott, hol a sofőrje? Megismételtem, hogy elveszett. . - Hol? - kérdezte a lány rosszat sejtve. - Itt. A temetőben. Éppen őt kerestem, amikor... maguk rám találtak. - Ülve kereste? - Dehogy. Csak hanyatt estem, amikor a kísértet fejbe akart dobni egy vasajtóval. Elhallgattak és egészen lazán hátrébb húzódtak. - Azt mondta kísértet? - kérdezte Jeff és megvakarta a feje búbját. - Azt. - És fejbe akarta dobni magát egy vasajtóval? Összenéztek és" még jobban eltávolodtak tőlem. Öröm volt nézni, ahogy óvatosan hátrébb lépegetnek. Odaléptem a kripta oldalához, felemeltem a nehéz ajtót és nekitámasztottam egy bokor oldalának, - Ez volt a tettes. - Ezt akarták a fejére dobni? - Ezt. Onnan. Felmutattam a kripta tetejére. Néhány másodpercig szótlanul mérlegelték a dolgot. Nehezen tudták eldönteni hülye vagyok-e, vagy kísértet, esetleg mind a kettő. - Milyen izé... kisértetről beszél? - Minden valószínűség szerint nőnemű. Sőt, egészen biztosan. Fehér halotti leplet visel... - Jézusom, Jeff- fogta be a fülét a lány. - Én ezt nem bírom hallgatni! -Ugyan már, bébi, tarts ki egy kikcsit... Megpróbálunk egyezségre jutni ezzel az úrral. Gondolom, ön izé... Mr... - Lawrence. - ...kedveli a kísérteteket? - Nem mondhatnám. - Mindegy. Az a helyzet, hogy... szóval, szükségünk lenne a segítségére. Azaz a sofőrjéére. - Arra speciel nekem is szükségem lenne. - Az a tervünk ugyanis, hogy a két kocsiból csinálunk egyet. -'Egyet? - Pontosan. Nekünk két kerekünk defektes, önnek egy.., - Pardon - mondtam. - Csak volt. Már kicseréltük. - Tévedés kizárva - mondta Jeff. - Az egyik az önök kocsiján is lapos, mint a palacsinta. A jobb hátulsó. -Az ördögbe is! - Ezt a szót nem akarom hallani, már mondtam egyszer! -nyafogta a lány. Nem tudtam másra gondolni, minthogy Gonzales kicserélte a kereket, de nem vette észre, hogy a másikba is belement egy szeg. Talán nem eresztett le olyan gyorsan, mint az, ami miatt majdnem a temető falához kenődtünk. -Az a javaslatom tehát, hogy a két kocsiból csináljunk egyet. - Feltéve, ha passzolnak a kerekek. - Ezt már megnéztük. Mindkettőnk kocsijának ugyanaz a márkája. Következésképpen... - Következésképpen ehhez meg kell találnom a sofőrömet.
- Hol hagyta el? - A kocsinál. A temetőn kívül. - Akkor miért itt keresi? - Mert innen hallottam a segélykiáltásait. A lány Jeffre nézett és alig észrevehetően a homlokához érintette a kezét. - Szóval, kedves Mr. Lawrence, az a helyzet, hogy adnánk önnek, mondjuk... száz dollárt, ha átengedné nekünk, két ép 37 és egészséges kerekét. Felmegyünk a Drake-kastélyhoz, ott mi kiszállunk, ön pedig visszatérhetne ide, hogy megkeresse... mit is beszélek, dehogy térhet vissza! Hiszen itt a hurrikán a nyakunkon! Ez aztán engem is észre térített. - Ide figyeljenek - sóhajtottam. - A látszat ellenére sem vagyok őrült: kísértet még kevésbé. Amíg a vezetőm a kerekekkel vacakolt, gondoltam bekukkantok a temetőbe. Mire visz-szatértem, emberem nem volt sehol. A kereket viszont kicserélte. - Ezek szerint csak az egyiket. - A másikat valószínűleg nem vette észre. - Hm. Nincs valami ötlete hová tűnhetett? - Már mondtam, hogy itt kell lennie a temetőben. - Miért olyan biztos ebben? - Segítségért kiáltozott. Éppen mielőtt maguk felbukkantak volna... -Se...gít...ség! -Jézusom! - nyöszörgött a lány és minden gyanakvása ellenére most az én karomba kapaszkodott. - A kísértet! - Ez a sofőröm hangja. Cirka fél órája bolyongok itt a sírok között, de mindig máshonnan hallom. Mintha szántszándékkal... f - Jézusom! Fogja be a száját! - Se...gít...ség! Jeff feltolta ronggyá ázott kalapját a feje búbjára. - Úgy hallatszik, mintha bajban lenne a fickó. - Vagy megijedt - mondta a szőke Jack. - Amin őszintén szólva nem csodálkozom. - Onnan jön a hangja - mutatott Jeff a kripta túloldala felé. Ś- És fentről. Valahonnan fentről - suttogta a lány. - Fentről?-néztem rá meghökkenve. - Kábé... másfél méter magasból. - Honnan tudja? - Nem tartozik ugyan ide... de valaha az izraeli hadseregben szolgáltam. És... hanglokátoros voltam. Önkéntelenül is végigfutott rajta a pillantásom. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy kiszolgált katona. - Meg tudná határozni az irányt is? -Hát... - Se...gít...ség! 38 Miss Segal megremegett, aztán határozottan kinyújtotta a karját. - Arra! - Van fegyverük? - Egy 45-ös - morogta Jeff és kiemelt a zsebéből egy jókora pisztolyt. - Elég lesz? - Bánni is tud vele? -Megmutassam? Ś - Egyelőre csak fogdossa, majd szólok ha meg kell húznia a ravaszt. Elindultunk, mint egy kontinenst tévesztett karaván. Elöl mentem én, mögöttem a lány, a sort a fegyveres Jeff zárta. Őszintén szólva vettem már részt kellemesebb éjszakai sétán is. Az eső újult erővel bombázott bennünket, s éppen arra gondoltam, nem kellene-e lerúgnom a cipőmet, ahelyett, hogy pacallá ázva cipelem a lábamon, amikor egyszerre csak eszembe jutott a kripták közé rejtett drótcsapda és mégis inkább magamon tartottam. Miss Segal megállt és csuklott egyet. Bár óvakodtam megvilágítani az arcát, a félig-fényben is látszott, hogy alaposan meg van rémülve. - Hát... valahol itt kell lennie.
- Én egészen másfelől hallottam. - Tudja... a hangok terjedésének megvannak a törvényeik. Az épületek falairól visszaverődő hanghullámok... jól be tudják csapni az embert. Felemeltem a lámpám, aztán hirtelen úgy éreztem, mintha többször is erősen gyomorszájon vágtak volna. Szemben velünk egy kupolás tetejű építmény állt, terebélyes bokrokkal körülvéve. A bokrok között körülbelül másfél méter magas vaskerítés lándzsái csillantak meg a lámpa fénykörében. Nemcsak én vettem észre Gonzalest, hanem a többiek is. A lány felsikoltott és szó szerint a karomba esett. Jeff átnyúlt a feje felett és kivette a lámpát a kezemből. Picit sem remegett a keze, amikor elveszett sofőrömre világított vele. Gonzales a kerítésen ült, fejét félrehajtva, s az sem zavarta, hogy a felette verdeső faágról patakokban ömlik a hajára a víz. Gonzalest akkor már nem zavarta semmi. Szeme üvegesen meredt a levegőbe, kezével görcsösen markolta a kerítésnek azt a lándzsáját, amely kegyetlenül keresztülhatolt a testén. Gonzalest karóba húzták, mint a kutyát a síron. 39 y, 19. A" lány ismét visított egy nagyot; majdnem kiverte Jeff kezé-bőí'a lámpát. Jack Margulies undorodva felhúzta az orrát és nagyot nyögött. - A francba is! Mi a fene történik itt? - Világítson oda, ember! Jeff engedelmesen világított, én pedig átcsörtetve a bokrok között, felálltam a kerítés terméskő aljára. A szerencsétlen Gonzaíes cipője a vállamig ért, szó sem lehetett róla, hogy egyedül le tudjam szedni. -Meg...halt? Ezt a lány kérdezte, még mindig remegő hangon, de már közel sem annyira rémülten mint korábban. - Meg. - Jack, Jézusom, mit csinálsz? - Bocsáss meg, darling, de felkavarodott a gyomrom. Okád-nom kell. - Menj a bokrok közé - morgott rá dühösen Jeff. - Eszemben sincs! El nem mozdulok tőletek egy lépésnyire sem... Öööö! Pardon...! Ha ő nem is mozdult el a többiektől, a másik kettő elmozdult tőle. Mire odacsörtettek hozzám, már én is túl voltam az első enyhe rosszulléten. Nem mintha nem láttam volna már elég hullát életemben, ez a látvány azonban viharos múltam legmozgalmasabb napjait idézte. Talán, amikor a Himalájában, Khangpa kolostorában valakinek levágták a fejét... - Istenem - suttogta Miss Segal, - Borzalmas! Hogyan történhetett? - Át akart mászni a fickó a kerítésen - mondta Jeff. - Már épp a tetején volt... amikor megcsúszott a lába. - Kinyújtotta a kezét és mutatóujját végighúzta a vaslándzsán. - Próbálja csak ki. Pokolian csúszik! Igazán kíváncsi lennék rá, mit keresett szegény ördög a kerítés tetején. - Be akart mászni a kriptába - nyögte a lány. Jeff lassan felém fordult. -Tényleg? - Tőlem kérdezi? Mi oka lett volna bemászni? - Talán magát kereste. - Ebben a kriptában? - Megfordítottam a lámpám és levilágítottam a földre. Az intenzíven zuhogó eső makacs igyekezete 40 ellenére is kivehető volt még a laza talajban Gonzales cipőjének a lenyomata, S a cipő mellett egy másik cipőé. Jeff és a lány egyszerre kiáltottak fel. -Jézusom! Ez a maga nyoma? Szó nélkül hozzáillesztettem a cipőm az ismeretlen lábnyomhoz. Az én lábam legalább két számmal nagyobb volt. - Lakkcipő - suttogta Jeff és kezébe vette a fegyverét. -Emlékszel, darling? Egy olyan lakkcipőnek a nyoma, mint amilyenben... -Jeff!
- .. .amilyenben az a hülye, ostoba gróf... -Jeff! - Mi van, darling? - Jeff! Ez.,. ez... nem szerencsétlenség. Ez a férfi éppen fent volt a tetőn, amikor... - Tudom, Kim. Minden világos. Én is tudok nyomokból olvasni, bár nem szolgáltam Mose Dajan alatt. Valaki megfogta a lábát és belerántotta a vasba. Ezt az embert meggyilkolták, darling! Következtetéseik hajszálpontosan egybeestek az enyémmel. 20. ..') Jeff a halottra pillantott és megütögette a vállam. - Le kellene szednünk valahogy, nem gondolja? / Óriási meglepetésemre a lány odament Gonzaleshez és mégérintette a lába szárát. - Halott. Kétségkívül halott. Rám néztek és megpróbálták kitalálni mire gondolok. Nem lehetett könnyű dolguk, hiszen magam sem tudtam mit csináljak. Lehajoltam, hogy még egyszer szemügyre vegyem az ismeretlen lábnyomot. Éppen az utolsó pillanatban tettem. Néhány másodperc múlva semmivé olvadt a sártengerben. Jack kitántorgott a bokrok közül, ahova mégiscsak bemerészkedett, és két tenyere közé szorította szép, markáns arcélű fejét. - Menjünk innen a fenébe, Jeff! Mi közünk ehhez a fickóhoz? És a másikhoz is... Ez a pasas dilis, vagy éppen ő a gyilkos. Fogd rá a stukkerod, Jeff és vágjunk neki gyalog. Már csak három mérföld... 41 Ś .-Ś-:Ś ^fcyJ -" L - ;O Ť - Dugulj el, Jack! Jeff zsebre vágta a pisztolyát és a halottra nézett. - Levesszük? Annak, aki még nem próbált lecibálni karóba húzott holttestet egy vaskerítés tetejéről, hiába is próbálnám ecsetelni, az ilyesfajta tevékenység apró örömeit. Alaposan megizzadtunk, mire Gonzales végre lekerült az anyaföldre. Miss Segal elgondolkozva állt a halott felett - mintha nem is ugyanaz a megszeppent lány lett volna, aki percekkel ezelőtt még az ördög nevét sem engedte kimondani. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, felemelte a fejét, és amennyire az esőtől tudott, a szemembe nézett. - Csodálkozik? Öt éve nem láttam halottat. Akkor azonban... -Mikor? - Részt vettem a sínai háborúban. Csak... azóta elszoktam tőle. Mit csináljunk vele? Ez bizony fogas kérdés volt. - Maga... hova tart? - kérdezte Jeff. - Ahova maguk. Vladimír T. Drake kastélyába. - Ezen röhögnöm kell - kaccantotta el magába hátam mögött Jack. - Menjünk innen, Jeff, mert én bedilizek! Isten
42 21. A koporsókhoz vezető ajtó azonban nemcsak nehéz volt, mint lelkünk terhe, hanem egy hatalmas lakattal le is volt zárva. Mivel a nyilallások egyre szaporábban követték egymást a halántékomon, tudtam, hogy nincs tétovázni való időnk. A Drake-kastélyból is értesíthetjük a San Juan-i rendőrséget, ámbár ilyenkor, hurrikán idején, kisebb dolguk is nagyobb annál, minthogy kósza holttestek után érdeklődjenek. Néhány gyors és konstruktív mozdulat után leültettük Gonzalest a kápolnácskának kiképzett előtérbe. Hátát a falnak támasztottam, és úgy fordítottam, hogy lehetőleg ne érje az eső. -Is... merte? - kérdezte a lány. - Nem. Ma este láttam először. Én kényszerítettem rá, hogy felhozzon ide. Néhány évtizeddel ezelőtt még bizonyára tele lettem volna bűnbánattal. Azóta azonban megtanultam, hogy senki nem kerülheti el a sorsát. Közhelynek hangzik, de ez az igazság. Ki tudja mi történt volna, ha nem hozom magammal Gonzalest? Talán többen meghaltak volna, talán én magam is. A múltat nem lehet jóvátenni, akármit is gondol utólag az ember. - Merre van a kijárat? - kérdezte Jeff és kockás zsebkendőjével megtörölgette az arcát. - Gyerünk, darling, hiszen te vagy az iránytű! Miss Segal beleszagolt a levegőbe, aztán a szomszédos kripta tetejére mutatott. - Arra! Habozás nélkül követtük az irányt. Másfél* perc múlva felbukkant előttünk angyalka a harsonájával, s közvetlenül alatta a temető kapuja, amely sarkig ki volt tárva. Árván hagyott kocsink mellett, félig az utat szegélyező bokrok közé csúszva ott állt a másik Toyota is, féloldalra billenve, mintha gödörbe süllyedt volna. Rekordgyorsasággal cseréltem kereket. Ekkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem kivenni Gonzales zsebéből az indítókulcsot. 43 ,r --51 ŚA' Ť.: to --''!Ś i. :Él^ .-. #.-^> Ť /; A. . *''ťť. ..'Ś-f*V 22. I Ś Ś Kitöröltem a vizet a szememből, nliközbenengedélyeztem magamnak néhány másodpercnyi töprengést. Vagy újra nekilátok a szerelésnek, hogy az ő kocsijukkal mehessünk tovább, vagy... Tudtam, nem soká tétovázhatunk. Néhány évvel azelőtt volt szerencsém Floridában végigélni egy hurrikánt: ellenségeimnek sem kívánom, hogy éjszaka; egy kanyargós, hegyi úton kapja el őket. Jeff megszagolta, hogy valami baj van, mert gyanakodva nézett rám. - Miért nem indít? - Kulcs nélkül? - Hol az indítókulcs? - Feltehetően Gonzales zsebében. Gyorsan a kerekekre pillantott: alighanem ugyanazokat a lehetőségeket latolgatta, mint én. - Valakinek vissza kell mennie érte. - Várjanak meg itt. Maga, Jeff, kapja elő a stukkerját és ha bárki. -Naná, hogy ledurrantom!
- Várjanak rám tíz percet... de egy másodperccel se többet. Ha elmúlt a tíz perc, zárja rövidre a gyújtást. Meg tudja tenni? - Hogy a fenébe tudnám? Nem vagyok én autótolvaj! Elmagyaráztam neki, mit kell csinálnia a kábelokkal. Legjobban teszi, ha a csavarkulccsal lever egy darabotj a műszerfalból, hogy könnyebben a drótokhoz férkőzhessen. Kezembe kaptam a 38-ast és éppen indultam volna, amikor Miss Segal megállított. - Én magával megyek. ősztönszerűen tiltakozni akartam, de végül is elszállt a tilta-kozhatnékom. Végül is miért ne? - Van fegyvere? - Egy Beretta a kocsiban. - Keresse meg és gyerünk! Jack, a szép szőke, markáns arcélű, kemény fiú, azonban közénk vetette magát. - Megőrültél, Kim? Ezt nem engedhetem! -Te nem engeded, Jack! Annyi lenézés volt a hangjában, hogy én Jack helyében bizony szép lassan elsüllyedtem volna a fold alá. Jacket azon44 ;, ban aligha zavarhatták a hangsúlyok, mert dühösen rámripa-kodott. - Takarodjon! Menjen egyedül, ha már volt olyan hülye, hogy ottfelejtette a kulcsot! Hurrikán ide, hurrikán oda, nemigen szeretem az ilyen hangot. Nyugodtan odamentem hozzá, megfogtam ronggyá ázott vászonzakója gallérját és a kocsinak löktem. - Még egy ilyen szó, és... Miss Segal gyengéden a vállamra tette a kezét. - Nem indulunk inkább? Hallgatagon áztunk az esőben egészen addig, amíg végre elértük azt a helyet, ahol be kellett váltanunk a kripták közé. - Maga... tényleg látott kísérteiét, Mr. Lawrence? - kérdezte nyugtalanul jobbra-balra pislogva a lány. - Láttam valakit, aki nagyon úgy nézett ki, mint a kísértetek. - Pontosan hogyan? -Halotti lepelbe volt öltözve. És... meg is szólalt. Azt mondta: gyere. Integetett, hogy menjek utána. - Maga utána ment? - Valamerre kétségkívül mentem, de hogy utána-e az nem biztos. Bár... a fejemnek hajított vasajtó mintha mégis ez utóbbit igazolná. ~ Azt hiszi meg akarta ölni magát? - Lehet, hogy csak viccelődni próbált velem. Ámbár egy ötvenkilós vasajtót másfél méter magasról valakinek a fejére ejteni meglehetősen ostoba viccnek tűnik. - Milyen nyelven beszélt? Csodáltam a racionalizmusát, hogy az eső és a nem mindennapi helyzet ellenére is megtalálja a leghelyénvalóbb kérdéseket. -Angolul. - De... hiszen ez egy spanyol temető! - Nézze, ha jól sejtem, akkor ez a kísértet, mielőtt kísértet lett volna belőle, egy szerencsétlen angol asszony volt. Megtorpant, és meghökkenve meredt rám. - Maga tudja, hogy... kicsoda? Elindultam a ragadós sárban a sírok között előre. - Azt hiszem igen. - Honnan tudja? - A kocsmában, a főtéren, mesélt valaki egy vidám történe45 í-c\ Śi i
Śí,V Śi .Śh*íí tet. Egy asszonyról, akit a férje hozott ide Angliából. Ebben a temetőben van elhantolva. Ugy hívták, Mary Field. - Ki volt ez a... Mary Field? Haboztam egy kicsit, aztán megvontam a vállam. - Elképzelhető, hogy Vladimír T. Drake anyja. Vagy legalábbis Vladimír T. Drakenek a felesége..'. és talán az áldozata is. Kikerültem néhány hívogató lyukat, víztől csepegő bokrot, s hátranyújtottam a kezem, hogy segítsek neki átevickélni egy sártócsán.. , Aztán megmerevedtem, mintha villám sújtott volna belém. Az esőfüggonytől homályossá torzítva, kibukkant a szemközti kripta mögül Mary Field kisértete. Széttárta a karját és mély, érzéki hangon belesuttogta az éjszakába: - Gyere! Gyere hozzám, kedves! Miss Segal felsikoltott, és elterült a pocsolya kellős közepén. 23. Mielőtt végképp'elmerült volna a latyakban, megragadtam a csuklóját és kibányásztam a sárból. -Jaj, a pisztolyom! Természetesen tudtam mi a kötelességem. Négykézlábra álltam, vállig süllyesztettem a kezem a kulimászba, és addig turkáltam, arftíg csak a kezembe nem került a Beretta. Kicsit idegesen keresgéltem az igaz: nem'díjaztam volna, ha keresés közben elkapja a nagyujjam egy csontkéz. Míg a pisztoly után turkáltam, a kísértet természetesen nyomtalanul felszívódott. Miss Segal egy bokornak dőlt, és majdnem keresztül is esett rajta. Gyorsan, függőleges helyzetbe segítettem, miközben kezdtem megbánni, hogy magammal hoztam. - Látta? - Persze hogy láttam. Megkérhetném valamire? Lehetőleg ne támaszkodjék bokornak. Részben mert keresztülesik rajta, részben mert lehet mögötte valaki. Kikapta a kezemből a sármaszatos Berettát és a bokrokra fogta. - Úristen! Én eddig azt hittem, hogy tetőtől talpig materialista vagyok! Kínosan vigyorogva megpróbáltam tájékozódni. Bal kézre 46 kell lennie annak a sírboltnak, ahol először hallottam Gonzales hívását... Kicsit odébb pedig... % Megkerültünk további két kriptát, a második után megvártam míg mellém ér, átkaröltánva vállát, és a fülébe suttogtam: - Kiveszem Gonzales zsebéből a kulcsot. Ha bárki megpróbálna megközelíteni bennünket kiáltson rá. És ha ennek ellenére tovább jönne felénk, előbb lőjön egyet a levegőbe, aztán egyenesen belé.' - Belé? Egy kísérletbe? - Ne törődjön semmivel. Durrantson a lábába. - Van a kísérteteknek lábuk? Sóhajtottam és tovább indultam. Megkerültem az utamba álló kriptát,, szórakozottan levilágítottam a talajra, aztán idegesen felszisszentem. Közvetlenül az orrom előtt két, egészen friss lábnyomsor keresztezte egymást. Az első egy meglehetősen kicsi sportcipő nyoma volt: talán Puma vagy Adidas márkájúé. A másik annak a lábbelinek a lenyomata, amelyet Jack, vagy Jeff lakkcipőként határozott meg. Bár Nágaföldön tisztességesen megtanultam a nyomolvasást, az eső nem sok időt hagyott rá. A nyomok széle máris beomlott: közepük megtelt vízzel. Elkaptam Kim csuklóját, és magam után húztam. Most már áldottam az ötletét, hogy felkínálkozott kísérőmül. Ketten mégiscsak többre megyünk, ha megtámadnának bennünket... - Messze vagyunk még?
- Cirka húszlépésnyire. - Elveszítettem az egyik cipőmet. - Hol hagyta el? - Nem tudom. - Majd visszafelé megkeressük. Jöjjön, már csak néhány lépés. Pár lépés után valóban az előtt a sírbolt előtt bukkantunk ki a sárból, amely a szerencsétlen Gonzales testét rejtette. - Emlékszik mit mondtam? Fogja a pisztolyát... Kinyitottam a vaskaput és beléptem a kis kertbe. Kinyitottam a kápolna kapuját is, s beljebb lopakodtam, hogy kikotorjam Gonzales zsebéből az indítókulcsot. Behajoltam a sarokba, aztán meghökkenve meredtem az üres falakra. Gonzales teste nem volt sehol. 47 Ś.-.4"ilv\.~ . 24. Végigpásztáztam a kápolnát, de nem találtam rá néhai sofőröm holttestére. Pedig még a mennyezetet is megvizsgáltam. Egyelőre az sem tudott megnyugtatni, hogy a tetőről egy szelíd tekintetű istenanya nézett rám mosolygós kíváncsisággal. Kimásztam a kápolnából és szűkre állítva a fókuszt végigfuttattam a fényt a bokrokon, - Megvan a kulcs? - Nincs. - Nincs a zsebében? - A zsebe is eltűnt... sőt Gonzales is. Vártam, hogy felsikkantson, de ezúttal elmaradt a sikkan-tás. Győzött benne a kiszolgált, izraeli, sivatagi róka. - Hogyhogy... eltűnt? - Vagy elment, vagy valaki elvitte. Őszintén szólva inkább az utóbbira gyanakodtam. - Most... mi lesz? - Igyekezzünk vissza, amilyen gyorsan csak lehet! Miss Segal szerencsére megfeledkezett a cipőjéről és én sem erőltettem a keresgélést. Már csak azért sem, mert semmi kedvem nem volt gyalog tenni meg az utat Vladimir T. Drake kastélyáig. . Elhúztunk egy sírbolt mellett, s az irányból következtetve néhány lépés után ki kellett volna bukkannunk a széles, temetőt átszelő útra. Ehelyett azonban egy eddig még nem látott kripta került az utunkba. Rávillantottam a lámpám, aztán felnyögtem és hagytam, hogy a lány is lássa, amit én! . - Istenem! A kripta vasrudakból kovácsolt lándzsáinak egyikén ugyanis Gonzales ült, halálba merevült, torz mosollyal az arcán. Ś . ŚŚ .25. órámra pillantottam: két perc hiányzott a megbeszélt tízből. Átküzdöttem magam egy bokorsoron, odacaplattam a kerítéshez, felmásztam az alapzatára, és remegő kézzel beletúrtam Gonzales zsebébe. 48 A kulcsot a farzsebében találtam meg. Sebesen megfordultam és máris igyekeztem visszafelé. , -Gyerünk, gyorsan! Meg kell hagyni, nem volt rossz futó. Főleg, hogy ekkorra már a másik cipőjét is elveszítette. Kiugrottunk a széles útra és futottunk, ahogy a lábunk bírta. Mielőtt végleg elhagytuk volna a temetőt, megfordultam és belevilágítottam a sötétségbe. Bár a sűrű eső miatt igen rosszul láttam, mintha fehér, kontúrtalan folt villant volna meg a legközelebbi bokrok között. Kim kezébe nyomtam a kulcsot és kinyitottam előtte a köcsiajtót. - Szálljon be és indítson! A szép markáns arcélű Jack, lecsavarta az ablakot kidugta rajta szőke, nőbolondító fejét. - Minden rendben?
Felelet helyett megragadtam a vállát és elkezdtem kifelé ráncigálni. -Kiszállni! - Maga megőrült! - tiltakozott Jack. - Mi a fenét akar tőlem? - Ha nem óhajtunk újabb néhány defektet összeszedni, biztosítanunk kell az utat. Mozgás kifelé! Megvártam, míg Jack kelletlenül kitolja magát a kényelmes hátulsó ülésről. Kinyitottam a csomagtartót, kivettem belőle egy rövidszárú partvist és néhány rongyot. Jack gyanakodva rájuk bámult és az orrát fintorgatta. - Remélem nem akarja egy hurrikán kellős közepén lesikálni a kocsit? - Szereti a focit? A szőke szépfiú úgy meredt rám, mint aki nem akar hinni a fülének. - Persze. Miért? - Mert egy vidám kis csapatot alakítunk. Maga lesz a söprö-gető. ť - Söprögető? - visszhangozta bambán. - Kapja el a söprűt! Maga fogja elsöprögetni a szegeket a kocsi elől. Ha defektet kapunk, az isten sem ment meg bennünket a Mary-től. - És én? - kérdezte Jeff. - Maga lesz a balszélső. Az út bal szélén megy és figyeli, hogy nincs-e valahol szeg. Én a jobb szélen maradok. Oké? 49 t.tf /?*J Jack megrázta a söprűt a feje felett és kínjában felvihogott. - Tudják mire emlékeztet engem ez a buli? - Na, mire? - Valamelyik államban érvényben van még egy múlt századi törvény: talán Alabamában. Minden vonat mozdonya előtt égő, felemelt lámpával kell haladnia egy vasutasnak, hogy elhessegethesse a sínekre tévedt bölényeket, , - Nagyon vicces - morogta Jeff. Rácsaptam a kocsi oldalára. - Indítson, Kim! A kocsi meglódult és lassan elindult Vladimír T. Drake kastélya felé. 26. Jó száz métert haladhattunk csigatempóban: ezalatt a szőke hajú, markáns arcú Jack legalább ötven, kézzel gyártott szeget söpört le az útról. Jeff a fejét csóválva néhányat zsebre vágott belőlük. - Gondolja, hogy nekünk szánták? Amikor ismét megtettünk száz métert anélkül, hogy egyetlen szeget is találtunk volna, intettem, hogy beszállhatnak. Csendben zötykölődtunk vagy húsz percig. Egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Én is csak akkor kényszerültem megtörni a hallgatást, amikor váratlanul pirosfehér csíkos korlátok sora bukkant fel az út két oldalán. - Mi az ördög ez? - Valami híd lehet... - morogta Kim. , -Álljon csak félre! Jack dühösen a térdére csapott. - Mi a franc van már megint? Csak nem akarja végigsöpörni a hidat? Kimásztam a kocsiból és belebámultam a sötétségbe. Intettem, hogy maradjanak nyugodtan és a korláthoz igyekeztem. Megmarkoltam és áthajoltam felette. Felvillantottam a lámpát, megpróbáltam kideríteni mekkora lehet alattunk a mélység. A tompa sugarak azonban képtelenek voltak áttörni a feneketlen sötétséget. Lehajoltam, rövid tapogatózás után felemeltem egy öklöm-nyi követ, és a szakadékba hajítottam. Vártam néhány másodpercig, de nem hallottam feneket érő csattanását. Visszamentem a kocsihoz és bedugtam a fejem az ablakon. - Alighanem viadukton vagyunk. Nem tudom mekkora a mélység alattunk, de nem lenne kellemes egy éjszakai vakrepülés. -Jézusom, ember, mit akar csinálni? - nyöszörögte Jack rosszat sejtve.
- A csapat kifut a pályára. Szélsők és söprögető előre! Fél óra alatt értük el a viadukt végét. Szerencsére egyetlen szeget sem találtunk az úton. 27. A sikertelen söprögetés után beszálltam Kim mellé, aki örömmel nyugtázta közeledésemet. - Kapcsoljam be a rádiót? Bekapcsolta, de hiába. Csak fütyülés, zörgés és távoli zene hangjai áradtak az éterből. Jack hátradöntötte a fejét, behunyta a szemét, és dühösen a kocsi oldalába rúgott. r - Ronggyá áztam. Csak úgy tocsog a fenekem a vízben! Ébresszenek fel ha odaértünk ahhoz az átkozott kastélyhoz! Jó alvókája lehetett, mert két perc múlva az igazak álmát aludta. Jeíf előrehajolt és letámasztotta az állat ülésem támlájának a szélére. - Igazi nagy művész - morogta. - Fantasztikus a pasas. A szakma óriása. - Az - helyeselt a lány. - És fantasztikusan nagy görény. A görény" cuppantott álmában és nyögve az oldalára fordult. Éppen be. akartam folyni a beszélgetésbe, amikor JeíF megérintette a vállam. - És ön? - Mit óhajt tudni? - Mintha említette volna, hogy ön is Vladimír T. Drake-hez igyekszik. - Úgy van. - Megtudhatnám hogy miért? , Első reakcióm az volt, hogy mi köze hozzá. Néhány másodpercnyi habozás után azonban revideáltam az álláspontomat. Végül is, miért ne mondhatnám meg nekik látogatásom célját? -Ś t" ŚÍV" - Mr. Vladimír T. Drake el akar adni nekem egy könyvet. - érdekes - morogta Jeff. - A jelekből nem a/ra következtetek, hogy pénzre lenne szüksége. Miss Segal óvatosan bevett egy kanyart és fél szemmel rám sandított. - Ön... izé... könyvkereskedő? - Nem egészen. A londoni egyetem professzora vagyok. Úgy meghökkent, hogy óvatlanul lecsúszott a padkára. - A fenébe is! Egyáltalán nem így képzeltem el a.professzorokat! - Pedig még nem is ismeri a rossz tulajdonságaimat! -És... minek a professzora? - kérdezte gyanakodva Jeff. - A rovartané. Azonkívül keleti nyelvekkel és kultúrákkal foglalkozom. - Ismeri Drake-et? -Nemén! - Akkor hogy akar tőle könyvet venni? - Telefonon tárgyaltuk meg a dolgot. Egyébként nem magamnak, hanem a Természettudományi Intézetnek kívánom megvásárolni. Mivel nem tartottam célszerűnek a titkolózást, ejtettem néhány szót Millares könyvéről. Továbbá arról is,, hogy Mr. Vladimír T. Drake minden valószínűség szerint a hírhedt Sir Francis Drake leszármazottja. Jeff hallgatta, hallgatta, aztán hitetlenkedve megcsóválta a fejét. - Képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen dúsgazdag fickó, mint ez a Vladimír T. Drake, miért adja el a családi ereklyéjét, ha nincs szüksége pénzre. - Pénzre mindenkinek szüksége van. - Mr. Drake-nek van mit aprítania a tejbe. Erről meggyőződtem. - Olyan biztos ebben? - Mr. Lawrence, a látszat szerint önnek fogalma sincs róla kik vagyunk. - Már éppen meg akartam kérdezni. - Oké. A hölgy Kim Segal. Nem mond ez önnek semmit? - Ne vegyék udvariatlanságnak, de Londoríban élek, és csak nagyritkán ruccanok át Amerikába. - Arra sem emlékszik, kik kapták tavaly az Oscar-díjat? Egyszerre csak beugrott a motor. Kim Segal! Hajói emlékszem, a legjobb női epizódszereplő Oscar-díját kapta.
52 - Bocsánatot kérek - mentegetőztem -, de a rendkívüli körülmények megzavartak egy kissé. Persze, hogy emlékszem. Mi is volt a film címe? - Döfd a szívembe a keresztet! Látta? - Még nem volt időm rá. De esküszöm, ahogy hazatérek... - Ember, az a film négy Oscart kapott! - Ezek szerint ön is...? - Egyet én, a rendezésért, egyet Jack, a férfi főszerepért, egyet Kim, a legjobb epizód szerepért és egyet... Szegény Olga. - Szegény Olga? - Olga Bellestra. - És... miért szegény? - Hát maga aztán nem dicsekedhet, hogy falja a filmhíreket! Nem hallotta, hogy röviddel az Oscar kiosztása után Olga Bellestra meghalt? - Lehet hogy... elkerülte a figyelmemet. Mi történt vele? Kim, a kormány fölé hajolt és már attól tartottam sírva fakad. Pedig a kígyóként kanyargó szerpentin nemigen kedveli a sirdogáló vezetőket. - Mr. Lawrence... ezt maga nem értheti..., mint ahogy azt sem értette, miért voltunk annyira meghökkenve, amikor az ön taxisofőrjét, azt az izé... Gonzalest, ott láttuk holtan. - Elég rémisztő látvány volt, nem is vitás. - Mr. Lawrence, Olga Bellestra ugyanígy vesztette az életét. - Micsoda? Akkorát ugrottam, hogy Kim ijedten rálépett a fékre. Jeff szomorúan bólintott. - Sajnos ez a helyzet. Miss Bellestra röviddel azután, hogy megkapta az Oscart felszúródott egy kerítésre. Nagyjából ugyanolyanra, mint amilyet ott láttunk a temetőben. - Úristen! Hogyan történt? - Miss Bellestra egy partin volt, ahonnan egyedül ment haza a házába. Valószínűleg, sőt biztosan elveszítette a kerti kapujának a kulcsát, mert... azután sem találták meg nála. Talán kicsit többet ivott a kelleténél... De nem lehet csodálkozni rajta - tette hozzá gyorsan -, hiszen nem kap Oscart az ember minden másnap. Es akkor is éppen így esett az eső. Miss Bellestra, miután nem találta a kulcsát, nem ment vissza a partira, hanem úgy gondolta keresztülmászik a kerítésen. Közben sajnos megcsúszott és... kész. - Tehát önök mindhárman Oscar díjasok - mondtam rövid 53 mm hallgatás után. - Még egyszer gratulálok, Mr. Holland. Sok filmet írt már? , ' . - Legalább negyvenet. Néhánynak én voltam a rendezője is: az újabbaknak elsősorban. Amióta Golan vezényli a zenekart. - Milyen filmeket csinálnak? - Kizárólag horrorfilmeket. -Tessék? - Min csodálkozik? A legfantasztikusabb műfaj! Színésznek, rendezőnek, trükkösnek, maszkmesternek egyaránt. A jövő műfaja, uram. Nem kedveli a rémfilmeket? - Keveset láttam belőlük az az igazság. - És azok is ócska, poros kövületek voltak, mi? özönvíz előtti, nevetséges kísértetekkel, feltámadó múmiákkal. Egyszer nézzen meg párat az én filmjeimből. Garantálom, kedvet kap a horrorhoz. - Miss Segal? - Miss Segal fénylő csillag. Nem mertem megkérdezni, ha valóban olyan fénylő csillag, akkor miért csak epizódszerepekben játszik. Jeff Holland azonban mintha kitalálta volna a gondolatomat gyors magyarázatba fogott. - Nehogy azt a téves következtetést vonja le amiért Miss Segal epizódszerepére kapta az Oscart, hogy kiszorult a perifériára. A horrorfilmnek az a sajátossága,
hogy néha a mellékszereplő a főszereplő, sőt igen gyakran a trükkmester az. A Szúrj a szívembe keresztetl-nek a sztárja egy jelentéktelen liba, aki csak szép, bár a melleit így is alá kellett polcolni két kiló gyapottal, és semmi mást nem tud csak sikoltozni, amikor megjelennek a szörnyek. Miss Segal azonban ízigvérig színésznő. . Az izzig-vérig színésznő diszkréten hallgatott és csendben szedte a kanyarokat. - Miss Segal volt Menahem Golan nagy fogása. Izraelből hozta Amerikába. Az évszázad nagy horrorszínésznője. Abban a Drake-filmben... -Miben? -Persze, ön nem tudhatja. Két éve csináltunk egy filmet Drake-ről. - Sir Francig Drake-ről? Őfelsége, Erzsébet királynő kalózkapitányáról? - Nem egészen. A történet ugyan Sir Francís Drake egyik hajóján játszódik, de nem sok köze van a kapitányhoz. Sőt, 54 tulajdonképpen semmi. Azért kellett nekünk a kapitány neve, mert az emberek szívesebben mennek olyan filmre, amelyikben valamit viszontlátni vélnek hajdani iskolai tanulmányaikból. Az egyik Drake-hajón váratlanul hullani kezdenek az emberek, mint a iegyek. Az első tiszt, aki a feleségét is magával viszi a hajón... - Gondolom, őt Miss Segal játszotta. -Nyert. Szóval, az első tiszt nyomozni kezd... és rájön, h°gy egy évvel korábban a hajó szadista kormányosa halálra korbácsoltatott egy hajósinast. Később a kormányos is meghalt meglehetősen titokzatos körülmények között. Nos, az első tiszt kideríti, hogy a hajósinas és kormányos szelleme a hajón kísért -, örök küzdelmet folytatva egymással és az ártatlan legénységgel. A szárazföld messze van: Miss Segal férjének, az első tisztnek egyedül kell megküzdenie a kísértetekkel. Őszintén szólva nem ez volt a legjobb filmem. Sajnos, különböző külső okok miatt nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. - Ezután lépett a porondra Vladimír T. Drake? - Á, csak most. Két hónappal ezelőtt. - Mit szólt a filmjükhöz? - Nem látta. - Hogyhogy nem látta? - Nem nézte meg. Egy milliomos sajnálja kultúrára pazarolni az idejét. - Akkor nemigen értem... - Megmagyarázom. Mr. Vladimír T. Drake tett egy alapítványt, gondolom, gazdasági szakértői tanácsára. Teheti: levonhatja az adójából. Szóval tett egy alapítványt, amely a legjobb horrorfilmeket jutalmazza. Ez évben kerül először kiosztásra a Drake-díj. Mr. Drake titkára hívott fel bennünket. Közölte, hogy Miss Segal, Jack Margulies és én nyertük el a díjat. Százezer dollárt. - Összesen? - Fejenként, Mr, Lawrence! - Ki döntött arról, hogy önök kapják? - Egy kuratórium. - Hol volt a szavazás? - Látja, ezt nem tudjuk. Továbbá azt sem, hogy kik a kuratórium tagjai. Mr. Drake titokban akarja tartani a dolgot. Joga van hozzá. Haboztam egy sort, aztán bizonytalanul megköszörültem a torkom. 55 - Mondja, Mr. Holland... bár eszem ágában sincs megkérdőjelezni az önök művészi teljesítményét, nem tartják lehetsé-j gesnek, hogy ez az egész... hm... - Mondja csak ki bátran - biztatott. - Arra gondol, ho valaki talán tréfát űz velünk? Hát ha tízezer dollár tréfa, akko lehetséges. Ennyit kaptunk ugyanis előlegként. Halkan elfüttyentettem magam. - Közöltek velünk egy bankszámla-számot, amelyről személyazonosságunk kellő igazolása után felvehettük. Továbbá ugyanott megkaptuk a San Jüanba szóló repülőjegyeket is. Maga szerint ez tréfának néz ki? Nem úgy nézett ki. Egyáltalán nem.
- Most tehát felmennek Mr. Drake kastélyába, és felveszik a maradék kilencvenezer dollárt? - Úgy van. És valami szobrot és oklevelet is. - Tudják egyáltalán ki ez a Drake? - Fogalmunk sincs róla. Azt sem tudjuk öreg-e, vagy fiatal. Bár... Miss Segal nyomoztatott utána. A lány elpirult és megrázta a fejét. - Hát ha nem is nyomoztattam, van egy ismerősöm, aki utána tud nézni bizonyos dolgoknak. Szerinte Mr. Vladimir T. Drake-et nem ismeri senki.Egy azonban biztos: ezen a néven milliárdok után adóznak. Ne kérdezze kik: ő sem tudta. Szerinte lehetséges, hogy valamelyik multinacionális szervezet bújik meg Vladimir T. Drake személye mögött. Ismerősöm szerint az ilyesfajta gazdasági összefonódások teljességgel áttekinthetetlenek. - Végül is, nem izgat túlságosan bennünket a dolog - vette vissza a szót Jeff. A moziban ülőket sem ismerem személyesen. Nekem elég, ha úgy általában elismerik a művészetemet és kell az embereknek, amit csinálok. Plusz jutalmat persze szívesen elfogadok. Hogy aztán ezt egy bizonyos Drake adja-e, vagy egy csoport tőkés, Drake személye, vagy éppen neve mögé bújva, kit érdekel? Filmrendező vagyok, nem az adóhivatal, vagy az igazságügyi miniszter. Nem igaz? Amíg beszélt megpróbáltam visszaemlékezni rá, volt-e életem során valaha is valamiféle kapcsolatom a Drake-család-dal. Jó percnyi hallgatás után arra az eredményre jutottam, hogy nem volt. Soha nem érdekelt sem a kalóz Sir Francis, sem semmilyen Drake. - Éppen ezért nem is értem - húzta fel a vállát Jeff-, hogy mi a fenéért akar eladni magának egy értékes könyvet... 56 - Talán hogy kifizesse belőle a maguk Drake-díját. Jack Margulies felriadt és ködös tekintettel kibámult az esőverte ablakon. - Mikor szállunk le? Aztán visszahanyatlott a feje és aludt tovább. - És ő? Mindketten elértették mit akarok kérdezni. - Óriási művész - mondta Jeff. Ś - Görény - dünnyögte a lány. - A világ legjobb szörnyszínésze. Ha látta volna, hogyan alakította a hajósinast, beleborzongott volna, esküszöm. - Ő játszotta a hajósinast? - hökkentem meg. - Miért ne? Vagy három éve Frankenstein doktort, vagy... - Mintha Miss Segal azt mondta volna, hogy... szóval a jelleme nem egészen kifogástalan. - Finoman fogalmaz - mondta a lány. - Ugyan már, Kim, tedd túl végre magad azon a dolgon! Beláthatod, hogy az a gyerek is hibás volt benne... - Jól mondod, gyerek! - Jézusom, Kim, ne kezdd elölről! Annak a gyereknek akkora mellei voltak... fogalmad nincs, hogy Elefántcsontparton mennyire korán érnek a nők. - De hát tizennégy éves volt, Jeff! - Ott a tizennégy év már asszonyi kor, Kim. Az afrikai nap... - Baromság, Jeff. Te is tudod, hogy nincs igazad! Felesleges mentegetned ezt a csirkefogót. -Valami baj történt? - Hát csak annyi, hogy az Oscar-díjas Jack Margulies kikezdett egy kislánnyal. Éppen a Drake-filmet forgattuk. Hogy mit ígért neki ez a csirkefogó, nem tudom, de a gyerek fülig beleesett. Persze én figyelmeztettem Jacket jóelőre. Tudja mit mondott? Hogy a kislány helyett hajlandó elfogadni engem is, ha nagyon ragaszkodom hozzá. - És maga? - Pofán vágtam. - Gondolom megharagudott magára? - Ez. Csak röhögött. Annyi erkölcsi érzéke van, mint egy sakálnak. Önérzete még annyi se.
- Mi lett a lánnyal? - Jézusom! - mordult fel Jeff. - Sejtettem, hogy felteszi ezt a rohadt kérdést. Nem kellett volna feltennie, Mr. Lawrence. 57 - Bocsánat. - Éppen egy tó partján forgattunk... a tó tele volt krokodillal. Azon a napon mondta meg Margulies a kislánynak, hogy holnap elutazunk. Az a kis hülye erre felmászott egy baromi magas fára és szemünk láttára beleugrott a tó közepébe. Látott már olyasmit, hogy féltonnás krokodilok szétcincálnak valakit? - Fogd be a szád, Jeff, nagyon kérlek! - Hiszen te kezdted,* bébi. Nekem eszembe se jutott volna előhozakodni vele. . - Remélem, sikerült megúszniuk a dolgot? - Nem volt könnyű, ha arra gondol. Mindenki bennünket hibáztatott a történtekért, s ha nincsenek velünk kormánykatonák, csúnyán megjárhattuk volna. Persze a forgatásnak így is lőttek. Szerencsére már a vége felé jártunk, s a hátralévő néhány jelenetet sikerült Abidzsán mellett felvennünk. Elutazásunk előtt azért volt még gondunk elég... Nem untatom, Mr. Lawrence? Ön, ha jól értettem ázsiai nyelvekkel és kultúrákkal foglalkozik. Ami azt illeti, Afrika sem marad el Ázsia mögött, legalábbis ami a babonákat és hókuszpókuszokat illeti. Elutazásunk előtt kaptunk némi ízelítőt belőle. - Jeff, nem lenne jobb ha abbahagynád? - Már egészen belejöttem, bébi. Végül is egy szakembernek beszélek. Szóval, ha még nem említettem volna a kislány egy varázsló unokája volt. Abidzsánban járt iskolába, valami egyházi gimnáziumba, és csak a szünidőre jött haza. A szerencsétlenség után persze lett nagy herce hurca: a kormánykatonák körbefogták a táborunkat és megakadályozták, hogy a tömeg meglincseljen bennünket. A varázslót azonban nem tudták és talán nem is merték feltartóztatni. - Csak nem támadtak önökre? - Attól függ mit nevezünk támadásnak. Amíg el nem húztuk a csíkot, ott ólálkodott a tábor környékén és csinálta a hókuszpókuszait. Azok a marha katonák meg géppisztollyal a nyakukban, csak álltak kimeredt szemmel és folyt róluk a víz a rémülettől. Ha a pasas azt mondta volna, hogy nyírjanak ki bennünket, esküszöm megtették volna. - De nem mondta. - Szerencsére nem. Ácsoltatott egy emelvényt a táborunk mellett, képzelheti, először azt hittem, hogy akasztófa kerül rá, vagy nyakazógép, az ember minden marhaságot összehord 58 félelmében, aztán kiderült, arra kell neki az emelvény, hogy áldozatot mutasson be rajta az isteneknek. ; - Milyen isteneknek? - Tőlem kérdi? Nem emlékszik valamelyik nevére? -Dehogy emlékszem! Minden igyekezetemmel azon vol-lam, hogy mentsük, ami menthető. Persze azért félszemmel figyeltem a fickót. - Emlékszik rá mit csinált? - Többnyire csak imádkozott és ordibált. Egy statisztánk, aki Nigériából származott megsúgta, hogy mégátkozta Jack Marguliest: az alvilág szellemeinek és az éjszaka démonainak a figyelmébe" ajánlotta. Szép perspektíva, mi? A java azonban még csak azután jött. Elutazásunk délutánján felvitték Jacket az emelvényre. - Elkapták? - Nem Jack volt az, hanem egy embernagyságú szalmabábu. ()lyan élethűen készítették el, hogy amikor megpillantottam telordítottam a rémülettől. Mivel sehol sem láttam ezt a csirkefogót, néhány pillanatig azt hittem, hogy a kezükbe került és valóban kikészítik. - Jól megfigyelte mit csináltak a bábuval? - Mr. Lawrence, higgye el, akkor már az egész stáb mást sem figyelt mint azokat a fickókat. Azt hittük, meggyújtják, mint ahogy minden rendes tüntetésen meggyújtanak egy-egy szalmabábut. Amikor fiatal voltam, a fenébe is, de régen volt már, én magam legalább tíz Johnson-bábut hamvasztottam el. - Eszerint nem gyújtották meg.
- De nem ám! Körülállták, aztán... mindenféle borzalmas dolgokat műveltek vele. Levágták néhány kakas fejét, rácsorgatták a vérüket, talán még gidát is öltek, a fene se tudja. A végére maradt a nagy meglepetés: ahelyett hogy tisztességgel alágyújtottak volna, egy fickó a bábuhoz lépett és egyszerűen karóba húzta. Bedugta a lándzsa hegyét.,. a, na, hogy is mondjam... - Értjük, Jeff. - Hát pontosan oda, bébi, aztán addig nyomta, míg a lándzsahegy felül jött ki rajta. Még akkor is ott volt a lándzsán, amikor megjöttek a helikopterek és elvittek bennünket. A nigériai statiszta azt mondta, hogy Jack Margulies így fog meghalni. Karóba húzva. Mit szól a történetemhez? ~ Tanulságos. 59 - És jellemző erre a görényre - mondta Kim. - Nana, bébi, ne vesd el a sulykot! Mondja, Mr. Lawrence, maga tudós ember, hisz az átkokban? - Vannak átkok, amelyek megfogannak - mondtam óvatosan. - Na, igen. Ne csodálkozzék rajta, hogy egy kicsit ki vagyunk purcanva. Előbb Miss Bellestra akad fenn egy kerítésen, szakasztott ugyanúgy, ahogy... még a lándzsa is ott ment be neki... -Jeff! - Jól van, bébi, viseld el az élet komor realitásait. Aztán a maga sofőrje ül bele egy ugyanolyan kerítésbe. És mi éppen ott vágyunk a közelében: mondhatnám a jelenlétünkben történt a dolog. - Gonzales azt sem tudta merre van Afrika. - A fenébe is, hát nem ez a lényeg! Az átok itt kóvályog fellettünk, csak az előbb éppen nem minket, hanem Gonzalest találta telibe. De kérdem én, mi a biztosíték rá, hogy legközelebb nem én akadok fent egy rohadt kerítésen? Csak azért, mert Jack Margulies méltóztatott meg... -Jeff! - Jól van, bébi, befogom a számat. Sértődötten elhallgatott és kibámult az ablakon. Hirtelen ötlettől vezérelve hátrafordultam és barátságosan rákacsintottam. - Idefigyeljen, Jeff... Még nem mondtam magának, de a temetőben, éppen a kriptákkal szemben sírok hosszú sora húzódik, talán egészen San Jüanig. Az egyiken találtam valamit. Egy karóba húzott kutyát. Mit szól hozzá? - Mi a fenét szólhatnék? Szeretném, ha a zsebemben lenne a kilencvenezer dolcsi és mindörökre elhúzhatnám innen a csíkot. Még az oklevelet és a szobrot is itthagynám emlékbe. Akárcsak te, igaz, bébi? Miss Segal azonban nem válaszolt. Gondterhelt képpel az útra meredt, majd felsóhajtott. - Hát már soha nem lesz vége ennek az átkozott szerpentinnek? Az az érzésem, hogy lassan felérünk a mennyországba. Jeff hátrahanyatlott és felnevetett. - Inkább a pokolba, bébi! Egyes filozófusok szerint ugyanis a pokol is felfelé van... Nem is sejtette mennyire igaza van. 60 28. Éppen egy egészen éles, közvetlenül a csúcsra vezető kanyaron jutottunk túl, amikor a rádió váratlanul felüvöltött. Közölte, hogy a hurrikán elérte San Jüan térségét, s az ilyenkor esedékes óvórend°zabályok máris életbeléptek. \ A hatalmas, shakespeare-i drámákba illő kastély olyan hirtelen bukkant fel előttünk, hogy Kim kénytelen volt beletaposni a fékbe. A széles, kovácsolt lándzsákból készített vaskapu tárva-nyitva állt, mintha csak elkésett vendégekre várakozott volna. Kim ügyesen átlavírozta a kocsit az ide-oda hintázó kapuszárnyak között, megnyomta a dudát, és egészen addig rajta tartotta az ujját, amíg egy egészen kicsi, gondosan ápolt kerten keresztül, fel nem gördültünk a kocsifeljáróra.
Abban a pillanatban, ahogy elhallgatott a motorzaj, kinyílt az ormótlan, több emeletesnek látszó kapu, s egy esernyőt tartó férfi sziluettje bukkant fel az orrunk előtt. Jack Margulies kinyitotta a szemét, és bambán rám meredt. - Túl Vagyunk a vámvizsgálaton? Az esernyős férfi arcából csak kiugró horgas orra és két hosszú pakompartja látszott. Behajolt az ablakon; jobban mondva bedugta az orrát. - Jó estét! Szabadna tudnom a nevüket? Sorban megmondtuk. A férfi nem nyújtott kezet, csak állt mozdulatlanul, kezében az esernyővel. Volt valami robotszerű a mozdulataiban, mintha nem is élő ember, hanem mesterséges lény: android lett volna. _ Míg Kim kikászálódott mellőlem, a pasas arcát figyeltem. Összehúzott szemmel keményen gondolkodott. Esküdni mertem volna rá, hogy egy névsort bámul lelki szemeivel - megpróbálja rajta megtalálni a nevünket. Végül csak megtalálhatta, valószínűleg egészen a lista alján, mert enyhén meghajolt, és Kim fölé tartotta az ernyőt. - Kérem, kisasszony! . Tudtam, hogy az illem azt követelné, várjuk meg és hagyjuk, hogy egyenként az ajtóhoz szállítson bennünket. Az a ruhának már csak maximális jóakarattal nevezhető langyos vizes borogatás azonban, amely a testünket borította, nem igényelte e megkülönböztett figyelmet. így aztán ügyet sem vetve rosszalló esernyő-nyújtogatására kimásztunk a kocsiból, és összetorlódtunk a kapu keskeny, kiugró eresze alatt. 61 A pakompartos meghajolt, és esernyője végével a kocsira bökött. - Óhajtják, hogy beállítsuk a garázsba? -Óhajtjuk - mondta Jeff határozottan. - Remélem, van itthon meleg fürdőjük! - Nem tudom, uram. Bizonyára. Magam is csak néhány órával ezelőtt érkeztem tette hozzá váratlan közlékenységgel. - Még nem volt időm körülnézni. - Maga nem itt, izé... lakik? - kérdezte Jack, és megvakarta az oldalát. - Nem, uram. Mint mondottam volt, csak délután léptem alkalmazásba. - Mennyi időre? Ezt én kérdeztem, minden különösebb ok nélkül. - Egy hétre, uram. - Tessék? - Parancsol, uram? - Mintha azt mondta volna, hogy egy hétre szerződtették. - Valóban így van, uram. Összenéztünk, de nem szóltunk semmit. A pakompartos kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy beléphessünk a haliba. 29. Az óriási hall, vagy lovagterem, vagy nem is tudom, minek nevezzem, egyszerűen belénk fojtotta a lélegzetet. Már a nagysága is lenyűgözött; legalább akkora volt, mint két egyetemi tornaterem együttvéve. Az inas rezzenéstelen arccal fogadta megrökönyödésünket, majd a szemközti falnál álldogáló páncélokra mutatott. - Úgy tűnik, ez lovagterem, uraim. Bár a termek pontos elnevezése még nincs a birtokomban. A terem homályba vesző végében, lépcsős emelvényen fából faragott trónszéket láttam. Mellette két kisebb, kevésbé díszes karosszék árválkodott. Közvetlenül a trónszék mellett széles fa lépcsősor vezetett az emeletre. Megfordultam. A lépcsővel ellentétes sarokban ennél jóval vékonyabb, kanyargó csigalépcső futott felfelé. Leginkább azonban az a kerek, kábé másfél méter magas építmény keltette fel a figyelmemet, amely nagyjából a terem mértani közepén emelkedett. 62 - Az mi? Az inas arrafelé fordult, aztán megvonta a vállát. - Alighanem kút. Megpróbáltam leemelni a tetejét, de egyedül nem bírtam vele. - Nem kérdezte Mr. Drake-től?
- Nem találkoztam Mr. Drake-kel, uram. - Hogyhogy nem találkozott? - A titkára alkalmazott, uram. Nincs* szerencsém ismerni Mr. Drake-et. Kim körbeforgott, és Jeffre meredt. - Nekem valahonnan ismerős ez az egész. - Nem jössz rá, bébi? Jack a kútra mutatott. -- Ott álltam én, fekete köpeny volt rajtam, te pedig, bébi, ájultán hevertél azon a lépcsőn, ni! Ekkor kinyílott áz ablak, emlékszel, repülőgépmotor fújta a függönyöket, aztán belépett..... - Hallgass el, a fenébe is! - Mit izgatod magad, Kim? Inkább vedd megtiszteltetésnek; Mr. Drake annyira szeret bennünket, hogy felépítette egyik kiemelkedő filmünk helyszínét. Na? - Mi volt az a film? - kérdeztem szórakozottan, miközben befejeztem a szemlélődést. - A lovagvár titka. Kétszer is betiltották. Nem bírták a nézők idegei. Egymás után kapták az infarktusokat. Azt mondták, csak akkor engedik tovább vetíteni, ha kivágunk belőle néhány jelenetet. -Kivágták? - Mi mást tehettünk volna? Kiherélték a leghatásosabb filmemet, Mr. Lawrence. - Parancsolnak még, uraim? Az inasról egészen megfeledkeztünk. Pedig ott állt mellettünk. - Mi a dolgunk, izé... - Francis, uram. - Hát akkor mi a dolgunk, Francis? - A mai napon már semmi. Tekintettel arra, hogy jóval elmúlt vacsoraidő... Óhajtanak valami hideget a szobájukba? Francis nyomán felbaktattunk az emeletre: előbb az elsőre, majd a másodikra. A folyosókon halvány, pislákoló villanykörték égtek. Nem egészen tökéletes izzásukból látszott, hogy a kastély saját, kisteljesítményű áramfejlesztővel rendelkezik. 63 Francis megmutatta a szobáinkat, végigmustrált bennünket, és megsimogatta a pakompartját. - Intézkedni fogok... a ruhákat illetően. Megpróbálom megkeresni a gardróbszobát. Jó éjszakát! Meghajolt, és merev derékkal ellépkedett a csigalépcső felé. Elköszöntem a többiektől, bezártam magam mögött az ajtót, lecibáltam leírhatatlan állapotban lévő gönceimet, kikotortam sporttáskámból egy lapos üveg whiskyt, meleg vizet engedtem a fürdőkádba, bedobtam egy adag italt, aztán beletoccsantam a vízbe, és azonnal el is szundikáltam. Megérkeztem Mr. VÍadimir T. Drake kastélyába. II. EGÉR FORRÓ OLAJBAN 1. A whisky és a kellemesen langyos víz könnyű álomba ringattak. Trópusi tengerparton jártam, mezítláb: éreztem, hogy a finom homok simogatóan melegíti a talpam. A távoli óceánt romantikus szellő borzolta; vitorlák fehérlettek a távolban, s a magasabb hullámok tetején deszkalovasok száguldoztak lélegzetelállító ügyességgel. Leterítettem a törülközőm a homokra, és éppen elnyúltam volna, mikor női sikoly hasított a fülembe. Felugrottam és a tengerre néztem. Vártam, hogy feltűnjön valahol egy felborult csónak, egy gazdátlan deszka, vagy két, segítségért kinyúló kéz. Már-már azt hittem, hogy hallucináltam, vissza akartam feküdni, amikor ismét meghallottam a rémült sikoltást, és felébredtem. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a fürdővizem kihűlt, s a whiskyből alig fogyott valami. Megdörzsöltem a szemem, miközben megpróbáltam kitalálni, valóban hallottam-e a sikolyt, vagy csak álmomban fuldokolt valaki az ismeretlen tengerben. Töprengésemet további éles, felháborodottnak tűnő női hang szakította félbe. Ajtó csapódott, valaki egészen nyilvánvalóan káromkodott, edény csörrent, majd kopogtak az ajtómon.
Beburkoltam magam egy fürdőlepedőbe, sportszatyromhoz sétáltam, kezembe vettem 38-as Smith and Wessonomat, és a kilincsre tettem a kezem. -Ki az? - Az inas, uram. Legalább egy oktávval magasabb hangja volt, mint Fran-cisé. -Pillanat, Egyik kezemmel a pisztolyt fogtam, a másikkal kikapcsoltam a biztonsági láncot, kivágtam az ajtót, megragadtam a folyosón szobrozó árnyékot, és berántottam a szobába. 65 Öröm volt nézni, hogy elterült az apró, piros csillagokkal díszített szőnyegen. Az első pillanatban azt hittem, hogy rádőlt egy rejtett ruhásszekrény, s abból potyogtak ki az öltönyök, amelyek úgy betakarták, hogy alig tudtam kibányászni alóluk. Amikor aztán az utolsó zakót is lehajítottam róla, fiatal, de Francishez hasonlóan bozontos pakompartot viselő fickó nézett rám leplezetlen rémülettel a szemében. - Jó estét, uram! Remélem, nem zavarom? - Egy cseppet sem - mondtam, és felsegítettem. - Mi járatban? -A ruháit hoztam, uram. Francis küldi őket. Azt üzeni, sikerült előkeríteni a gardróbszoba kulcsát. Megvártam, amíg felszedegeti őket a földről, és gondosan, minden darabot külön akasztóra téve, belógatja őket a szekrénybe.; - Önt hogy hívják, fiatalember? - Edwardnak, uram. - Hányadik? - Ezt nem értem, uram. - Gondolhattam volna, hiszen amerikai. Kérdezhetek valamit? - Parancsoljon, uram. - Miért van magának pakompartja? Ś; - Micsodám, uram? - Oldalszakálla. És megtenné, hogy leülne? - Sajnálom, uram, de a házszabály szerint vendég jelenlétében... Hogy megnyugtassam, ráfogtam a stukkert. -Leülni! Enyhén elsápadl, és leroskadt velem szemben egy székre. - Tehát, mióta van magának oldalszakálla? - Tegnaj) óta, uram. - Hm. Es miért? - Megbízóm, Mr. Parish, így kívánta. Azt mondta, túlságosan gyerekes a képem. Az előkelő urak azt szeretik, ha az inasnak oldalszakálla van. - Növesztette? - Nem. Ragasztottam. . - Levenné? Bánatosan nézett rám, és kínosan feszengett a székén. - Muszáj? Ha valaki bejön... Megbillentettem az ölemben a 38-ast, mire villámsebesen leszedte mindkét oldálszakállát. Valóban gyerekképe volt: kerek, ártatlan, kisfiús. Élénk kék szeme bizalommal nézett a világba: kivéve talán a kezemben csillogó revolvert. - Hogy került ide, San Jüanba? - Egy cég kiközvetített, uram. - Mennyi időre? - Egy hétre. - Mennyit kap érte? - No, de, uram. Ismét megbillentettem a pisztoly csövét. - Napi kétszáz - mondta gyorsan -, plusz útiköltség és járulékos költségek. Nem rossz, csak rövid. Jövő héten már új állás után nézhetek. - Itt mi a dolga?
- Francis alá tartozom. Ő adja a feladatokat. Őszintén szólva, még nemigen tudom... délután érkeztem. Persze, amint látom - s habozva a stukkeromra pillantott - nem is olyan biztos, hogy eléggé meg vagyok fizetve a napi két kilóval... - Beszéljen valamit Vladimír T. Drake-ről! - A háziúrról? Viccel, uram? - Miért viccelnék? - A háziurák nemigen szoktak kezet rázni a bérelt személyzettel. A felvételt általában a titkárok intézik. - Itt is? - Már említettem, hogy Mr. Parish adta ki az utasításokat Francisnak. - Ki az a Mr. Parish? - Mr. Vladimír T. Drake titkára. - Jelenleg hol található? - Fogalmam sincs róla, uram. Egyelőre nemigen ismerem ki magam ebben a hodályban. Már az ajtónál volt, amikor megállítottam. - Edward! - Parancsol, uram? - Tud egyáltalán valamit Vladimír T. Drake-ről? - Csak annyit, hogy ez a név volt az előleg csekkemen. - Nem érdeklődött utána, hogy kicsoda? Kerekre tágult a szeme, és elengedte a kilincset, amit már a markában szorongatott. - Miért érdeklődtem volna? Hiszen ez nem szokás. Néha azt 66 67 sem tudjuk, ki az étterem tulajdonosa, ahova kiközvetítenek bennünket. - Nem említette Mr. Párish, hogy Mr. Drake itt van-e a kastélyban? - Nem, uram. Nem említette. - Akkor már csak egyet áruljon el! Ki sikoltott az imént,a folyosón? - Ha jól tudom, Miss McHale-nek hívják. Énekesnő. - Mi történt vele? - A vacsorájával volt problémája. Alighanem valami beleesett a levesébe. Órámra pillantottam. Két óra volt. 2. Belehullottam egy karosszékbe, de szemernyi álom sem járt a szemem körül. Éber voltam, mint egy lelkiismeretes éjjeliőr. Gondoltam, ha már itt vannak, felpróbálom a nekem szánt ruhákat. Mindjárt az első egy kényelmes, jól szabott bársonyöltöny volt: khakiszínű, kellemesen vékony lemberdzsek-kel. Felvettem, megnéztem magam a tükörben, aztán úgy döntöttem, hogy magamon is hagyom. Megtömtem a pipám, meggyújtottam, és munkához láttam. A hernyóselyem sálból, amelyet Edward külön akasztóra függesztett, kihúztam egypár szálat, ügyesen beillesztettem egyet-egyet a sporttáskám zárja alá, a szekrény ajtajának nyílásába, sőt, a fehérneműim közé is raktam néhányat. A jól végzett munka után, égő pipámmal a számban becsuktam az ajtót, ráfordítottam a zárat, bedugtam az ajtónyílásba is egy szálat, és elindultam a lépcsőn lefelé. 38-as Smith and Wessonomat természetesen magammal vittem. 3. A villanykörték halványan pislákoltak: egészében véve kísérteties hangulat árasztotta el a folyosót. Szinte vártam, hogy valamelyik kanyarulat mögül előlebegjen egy fehér ruhás alak, és rémisztő mosollyal az arcomba huhogjon. Elégedetlen mor-gással döbbentem rá, hogy Pedro fokhagyma koszorúját az 68 autóban felejtettem, így aztán ki voltam téve mindenfajta kísértésnek. A lovagterem ugyancsak kellemes félhomályban fuldoklóit. A trónszékig el sem láttam, a falakon lógó ősök képei és a páncélos lovagok diszkrét sötétségbe burkolóztak. Egyedül a kútkáván láttam élő lelket, és egy cigaretta parazsát.
Megköszörültem a torkom, leléptem a legalsó lépcsőfokról, és arrafelé igyekeztem. ' Kövérkés, hullámos hajú férfi kucorgott a kútkáván. Amikor a közelébe értem, és meghallotta a lépteimet, felkapta a fejét. - Hello! - mondta örvendező vigyorral arcán. - Már azt hittem, nincs is élő ember rajtam kívül ebben az elátkozott kastélyban. Patrick Seymour vagyok. - Leslie L. Lawrence. - ön milyen minőségben, Mr. Lawrence? - Meghívott. És ön? - Én is. Arra gondoltam, hogy feleresztek egy kísérleti léggömböt. - Rovarügy ben? Megállt a cigaretta a kezében. .- Tessék? - Lepkéskönyv? - Ezt nem értem. - Ignació Millares? összeráncolta á szemöldökét, és látható aggodalom költözött a szemébe. -Ki az a fickó? - Oké - mondtam -, ne is beszéljünk róla. Mi újság a hurrikán körül? - Azért ülök itt. Nem szeretem, ha ágyban érnek a természeti csapások. Egyszer Bogotában a nyakamba dőlt a szálloda. Képzelheti... és nem is voltam egyedül az ágyban. Amikor potyogni kezdett a vakolat, még azt hittem, hogy én csináltam a kalamajkát. Aztán amikor a tűzfalak is megindultak, menekülnünk kellett. Még szerencse, hogy éjszaka jött a vész, és senki nem volt rendesen felöltözve. Jézusom, ha rágondolok, a tragikus események ellenére, elfog a röhögés. Ha látta volna, ki kinek a szobájából jött ki egy szál semmibe takarózva! Manfredi professzornőről például mindenki azt hitte, hogy apáca, és közben kiderült, hogy két tanársegéde is az ő szobájá69 ból rontott ki a folyosóra, amikor táncolni kezdett a ház. Röhej, mi? Egy előkelő kongresszuson! Még mindig nem voltam biztos benne, nem értjük-e félre egymást. - Rovartani kongresszuson? - Mi a fenét akar maga a rovaroktól? Már másodszor jön elő velük... - Én a rovartan professzora vagyok, Londonból. Olyan hosszúra nyúlt a képe, hogy az álla majdnem ráesett a kútkávára. - Rovar.. .tan? Lon.. .don? Akkor mit keres itt? - Most már egyre gyakrabban kérdezem én is önmagámtól. - Nofene - mondta kicsit később, némiképpen megnyugodva. - Akkor a maga számára szép kis meglepetés készül itt. - Micsoda? -A díj. - Úgy érti, hogy valami díjat fogunk kapni? - Maga tényleg nem tud róla? Villámgyorsan megfordult az agyamban néhány gondolat. Jeff, Jack és Kim is díjátvételre érkeztek. Lehetséges, hogy a pasasom is színész? - Ön színész, Mr. Seymour? Most aztán már leplezetlen ingerültséggel nézett rám. - Mi a fenéért lennék színész? Úgy nézek ki, mint valami komédiás? - Nem, de... -Semmi de! Fogorvos vagyok, New Yorkból. Az egyik legmenőbb fogorvos. Van rossz foga? - Nincs. - Hahaha, azt maga csak úgy gondolja! Ha belenéznék a szájába, holtbiztos, hogy találnék magamnak munkát. Na? Egyelőre nem éreztem szükségét, hogy belenézzen a számba. - Tehát azért hívták ide, hogy... átnyújtsanak önnek egy... díjat? - Úgy van. A Drake-díjat. - Miért? - Sikeres tevékenységemért, amelyet a fogbeültetés terén értem el. Büszkén nézett a szemembe, én viszont majd leszédültem a káváról. - Mi a fene van itt?
- Hogyhogy mi a fene? Nagyon hasznos dolognak találom, 70 hogy akadnak még olyan emberek, mi|t Mr. Drake. Akik értékelni tudják a kiemelkedő teljesítményeket. - Mennyi pénz jár a díjjal? - Erre engedje meg, hogy ne válaszoljak! - Gondolom, előleget is kapott, valamint repülőjegyet. - Kicsoda maga tulajdonképpen? Az adóhivatal? - Ismeri Mr. Drake-et? - Majd megismerkedem vele. Amikor legutoljára elnöki díjat kaptam, sem sértődtem meg, amiért néni az elnök nyújtotta át személyesen a meghívót. A Fehér Házban később találkoztam vele... Ś . , - Mikor lesz a díjátadás? - Talán holnap vagy holnapután. Az inas szerint holnap, a reggelinél Mr. Parish, Mr. Drake titkára mindenről tájékoztat bennünket. Valahol a fejünk felett erőteljesen megkavarodott a levegő. Éreztem, hogy a lovagterem magasában friss légáramlatok harcólnak egymással. Patrick Seymour a bejárat felé kapta a szemét. - Kezdődik. Be kellene zárni az ajtót. - Nincs bezárva? - Még mielőtt maga feltűnt volna a láthatáron, kinéztem rajta. Nem volt rátolva a retesz... Ebben a szempillantásban az ajtó megmoccant; lenyomódott a kilincse, s erőlködve, sejtelmes lassúsággal kitárult. Seymour is és én is megbabonázva meredtünk az ajtószárnyra, amely halkan nyikorgóit, mint minden valamirevaló rémtörténetben a hasonló ajtók. Addig bámultuk, amíg a szétnyíló szárnyak között be nem nyomakodott valaki a terembe. A belépő férfi magas volt; valóságos égimeszelő. Egyik kezében táskarádiót tartott, a másikban egy féltéglát. Kissé zavart volt a tekintete, s mintha enyhén remegett volna a tégla a kezében. ť - Maguk... kicsodák? Seymour jelentőségteljesen rám nézett, aztán a fickó szemébe mélyesztette a szemét. - Mi Mr. Drake vendégei vagyunk. Ön kicsoda, barátom? Azt a felsőbbrendű magabiztosságot véltem kihallani a hangjából, amely azok sajátja, akik birtokon belül vannak, s azokkal szemben szokták alkalmazni, akik csak most döngetik a birtok kapuját. - Én is az vagyok. 71 - Azt mindenki mondhatja. Hol vannak a csomagjai? - Idebent. Délután jöttem.., Nyikorgott, csikorgott a hangja, mintha olajozatlan kerekek forogtak volna a torkában. - A francba is... teljesen ki vagyok készülve. Nem látják, hogy remeg a kezem? Ha pedig remeg, kész vagyok. A francba is, kellett nekem idejönnöm!? Élesen figyeltem minden rezdülését, ezért az sem kerülte el ' a figyelmemet, hogy amikor egészen közel kerültem hozzá, úgy tartotta a téglát, hogy a legelső gyanús jelre a képembe vághassa. - Mit csinált odakint, Mr. ... - Vila-Prades. Ezt a nevet mintha már hallottam volna valahol. - Ismétlem, mit csinált odakint? - Rádiót hallgattam. - A hurrikán közepén? - Ez még nem a közepe. Csak a széle. A java alighanem i holnap reggelre ér ide. - Honnan tudja ilyen jól? - Néhány évvel ezelőtt Kubában éltem. Tudom, milyen egy hurrikán. Seymour diadalittasan vágott a szavába. - Ha tudja, akkor mit keresett odakint? - Meg akartam hallgatni a rádiót. A szobámban nincs készülék. .. Erre felkattantottam ezt, és kimentem, hogy meghallgassam a híreket. Itt ugyanis nem
szól. Nem tudom, miből vannak ennek a kéglinek a falai, de mintha ólomkamrában; ülnénk... Egy sercintés se jön be kívülről. Nekem pedig meg kell hallgatnom. -Aha. Mit hallott a masináján? - Összedőlt a viadukt. Éreztem, hogy hideghullám fut át a hátamon. - Az a viadukt, amelyik az idevezető út felett ívelt át? - Az. Santa Teresa viaduktnak hívják. - Hogyhogy összedőlt? Hiszen most mondta, hogy a hurrikán még nem ért ide! - Ide nem, de oda már elérhetett. Maga nem tudja Mr. ... - Seymour. - ... hogy milyen egy hurrikán. Néha órákig képes forgolódni egy helyben, egy nyavalyás négyzetkilométeren, mielőtt elindulna valamerre. Attól, hogy még nem ért ide, a viaduktot 72 elvihette. Persze, egyáltalán nem azért mentem ki, hogy az idő után érdeklődjek. Jobban meg tudom én állapítani, hogy mi a helyzet, mint azok, akik valahol egy betonbunker fenekén üldögélnek, és a monitorokat figyelik. - Akkor mit keresett odakint? - kérdeztem. - AIX. Szimfóniát hallgatta? - A kosárlabda-eredményekre voltam kíváncsi. A csapatomra, konkrétan. Ott kellett hagynom őket, hogy átvehessem a díjat. - A Drake-díjat? - Mit tudom én, hogy hívják! Valami gazdag dilinyósnak megtetszettünk, és ki akar osztani köztünk néhány rongyot. Engem küldtek, hogy átvegyem. Tudni akartam, mi a helyzet. - Na és mi? - Ahogy a recsegésből ki tudtam venni, az első negyedben vezettünk. De... végül is... nem ez volt a balhé... Letévedt a tekintete a téglára, aztán megvonta a vállát. - A francba is... szét akartam verni a fejét! Megsűrűsödtek a hideghullámok a lábam körül. A páncélos lovagok mintha előrehajoltak volna, hogy jobban hallják, miről beszélünk. Seymour doktor gyanakvó tekintetet vetett a téglára, aztán ökölbe szorította tekintélyes nagyságú tenyerét. - Kinek a fejét akarta szétverni? A kosárlabdázó az ajtó felé pillantott, mintha attól tartana, hogy valaki beólálkodik rajta, és suttogóra fogta a hangját. - Valaki van odakint. Amikor kimentem, hogy meghallgassam az adást.., egy... fickót láttam a kertben. - Na és? - Azt hittem, a házból való. Úgy értem, innen. Ott állt a pasas az egyik fa alatt, és a házat nézte. - Esernyője volt? - kérdezte Seymour. A kosárlabdázó komolyan vette a kérdést, és gondterhelten felvonta a szemöldökét. - Esernyője?... Nem... nem volt. Miért kérdi? - Csak úgy. Felém fordult, és csippentett a szemével. Meg volt győződve róla, hogy VilaPrades dilis. Nyilván arról is meg volt győződve, hogy minden sportoló dilis. Én azonban már közel sem voltam olyan biztos benne, hogy nincs ki mind az öt kereke. Sőt, a tégla a kezében egészen más gondolatot sugallt. 73 , Elszakítottam a pillantásom Seymour gonoszkodó tekintetétől, és megveregettem a fölém tornyosuló fickó könyökét. - Folytassa, kérem! - Már akkor feltűnt valami furcsa a pasason. Odaköszöntem neki, de ő nem köszönt vissza. - Talán elvitte a szél a hangját. - Ki sem nyitotta a száját. - Erre maga?
- Nem érdekelt tovább a dolog. Leültem a kiszögellésbe az eresz alá, és megpróbáltam befogni Miamit. Nem sok eredménnyel, de ezt már említettem. - Amikor befejezte a rádióhallgatást, a pasas még ott volt? - Ott. És... csak akkor értem rá jobban szemügyre venni. Egy ablak kiszűrődő fényében állt, és rám nézett. Erre kerestem valamit, amit szükség esetén hozzávághatnék. A fene se tudja, miért éppen ez a tégla akadt a kezembe. - Történt valami, ami. - A fickó arca. - Miért, milyen volt? - vigyorgott Seymour. - Merev. -Merev? - És fehér. Csak fekete szemöldöke, és világítóan piros szája rítt ki ebből a fehérségből. - Ilyen jól látta egy hurrikán kellős közepén? - Mondtam már, hogy ez nem a közepe. Egyébként a pasas egy ablak fényében állt , de ezt is említettem már. - Igen, említette. Valamint azt is, hogy miután felfedezte a pasas fekete szemöldökeit és piros száját, fogott egy téglát, hogy mindezekért fejbe verje vele. - Nem úgy értettem... Seymour legyintett, és visszaült a kútkávára. Kivett egy cigarettát a zsebéből, és meggyújtotta. Összekulcsolta a lábát, s a félhomályba vesző faliképeket vizsgálgatta elmélyült igyekezettel. A nagydarab kosaras lenézett rám, és felvonta szemöldökét. - Ez azt hiszi, hogy én hazudok? Meglendült a kezében a féltégla, amiből arra következtettem, hogy pillanatokon belül Seympurhoz hajítja. Gyorsan megfogtam a téglát, és lenyomtam a kezét. -Nyugalom, ember! Engem érdekel a története. Mondja tovább! 74 . - A franc az egészbe! Elment tőle a kedvem. Otthon kéne lennem, és segíteni a fiúknak, ehelyett itt marháskodok, és... - Szóval, mit csinált a fickó? -Engem figyelt. Meg mernék esküdni rá, csak arra várt, hogy letegyem a rádiót. Amikor még egyszer ráköszöntem és talán szóltam is, hogy... kicsoda, vagy valami ilyesmit... rám vigyorgott. OJyan volt, mint valami lisztesképű bohóc. Volt már homokosok bárjában, Mr. .,.? - Lawrence. -. Ott látni ilyen pofákat. Öt centi vastag a képükön a festék. - A maga pasasa ezek szerint most sem válaszolt a kérdésére. - Meg se mukkant. Ehelyett... egy bokor alól kiráncigált egy bábut. A hideg fuvallat megerősödött a lábam körül és bekúszott a nadrágom alá. - Bábut? - Egy embernagyságú babát. Kirántotta a lába elé. Esküszöm, azért, hogy én is lássam. Mert a szemét egész idő alatt rajtam tartotta. Talán még nevetett is, vagy vicsorgott, mit tudom én. Aztán fogta a fehér ruhába öltöztetett babát, tudja, olyan gumibaba lehetett, és magához szorította. Mi másra gondolhattam '^lna, minthogy ferde a fickó? Olyanféle, aki gumicsajokat vásárol magának a pornóboltokból. Seymour, aki feltehetően mindent hallott, elnyomta a cigarettáját, és visszasétált hozzánk. - Na, ne röhögtessen! - mondta. - Csak nem akart összedobni maga előtt egy kis pornójelenetet? - Erre gondoltam én is. Azt hittem, egy perverz állat, aki előttem akarja megrendezni a gumicsajjal a maga kis show-műsorát. Rá is kiáltottam, hogy menjen a francba, mert hozzávágom a téglát! De az az eszelős nem szólt semmit, csak vicsorgott. Olyan foga volt, mint az elefántagyar, bár bizonyára nem volt valódi. - Agyalágyultak mindenütt vannak - mondta engedékenyen Seymour. - Lehet, hogy van egy Drake-díj az őrültek számára is? - Hát ezt nem tudom. Mindenesetre a pasas felkapta a nőt, odaügetett vele a kerítéshez... tudják, olyan lándzsavasakból áll, s feltette a babát a kerítés tetejére. Egészen pontosan rá az egyik lándzsára. Úgy, hogy a lándzsa hegye...
- El tudom képzelni - legyintett Seymour. 75 Aztán... megmarkolta a lábait és... karóba húzta! - Jézusom! - háborgott Seymour. - Hogy egyeseknek milyen hülye ötleteik vannak! Bár bizonyára megvan rá a magyarázat. Az a pasas valószínűleg nem őrült, hanem... talán színész, vagy pantomimművész. Ahogy én kapok egy Drake-díjat, és ahogy ön, Mr. Vila-Prades, elképzelhető, hogy egy pantomimszínészt is megtisztelt Mr. Drake. Az illető a bemutatójára készül, hogy a díj átadásakor megörvendeztessen bennünket a műsorával. Az ördög vigye el, nekem is gondolnom kellett volna rá... Jó, hogy egy pantomimművész elhülyéskedik egy babával, de mit csináljak én? Ajánljam fel, hogy mindenkinek ingyen kihúzom egy fogát? - És én? - kérdezte a kosaras. - Magának nem probléma, fiam. Felakasztom a kalapom egy szegre, maga pedig csontnélküli kosarakat dobál bele onnan, a páncélos lovagok mellől. Csak akad valami labdaféíe egy ekkora házban! A kosaras kezdett megnyugodni. Engem azonban nem hagyott békén a dolog. Hja, ők nem jártak korábban a San Juan-i temetőben! - Ezután mi történt? - szóltam közbe, mielőtt még elterelődött volna a figyelem a pantomimművészről. - Ott hagyta a j fickó a bábut a kerítésen? ' - Nem vártam meg, amíg leveszi; az is éppen elég volt, amit láttam. Különben sem bírom a vért. Egyszer Paddynek eleredt az orra vére, s alig tudtam folytatni a játékot. A vér szó hallatára Seymour arca elkomorult, és idegesen megrándult. Első ízben beszélgetésünk folyamán. i - Milyen vérről beszél? - Biztos nem vér volt, csak festék. Amikor karóba húzta a bábut, egyszerre csak elkezdett ömleni belőle a vér, vagy mit is beszélek, a festék. Még a lábamra is fröccsent belőle. A bábu pedig úgy rángatózott a kerítés tetején, mintha élő ember lett volna. Fehér, fodros ruháját egyből elöntötte a paradicsomlé.; Akármennyire is tudtam, hogy ártatlan műsort, vagy bűvészmutatványt látok... frankón élethűnek tűnt a dolog. Seymour az ajtóra nézett, mintha azt latolgatná, nem kellene-e kimennünk, a viharba, és szemrevételeznünk a kerítés tetejét." - Hallotta a levegő hangját? - Milyen levegőét? - Hát ha az egy felfújható gumibábu volt... amikor bele76 szúrták a lándzsába, hallania kellett volna, ahogy kiáramlik belőle a levegő. - Nem tudom. Semmi ilyet nem hallottam. Az azonban tény, hogy a fickó hasbeszélő is. Megfordult velem a világ. A képek a falon ingadozni kezdtek, s a páncélos lovagok is egymásnak akartak dőlni. Mintha vékony falon át hallottam volna VilaPrades egyre nyugodtabbá váló hangját. - Csoda jól csinálta. Nyöszörgött, nyögött, mintha valóban a karóba húzott áldozat nyögdicsélt volna. Rohadt morbid jelenét volt, frankón mondom. Hátha ezt itt akarja előadni a díj átvétele után, ráadásul hölgyek jelenlétében, nem lesz nagy sikere vele. Én magam sem nézem végig még egyszer. Egyszer éppen elég volt. Seymour arca ismét elkomorodott. Megrázkódott, mintha undorodna valamitől, aztán gyorsan lehajolt a kosaras lábához. - Azt mondta, magára fröccsent a paradicsomlé. Hol? Mielőtt a kosaras válaszolhatott volna, kinyújtotta az ujját, és hozzáértette Vila-Prades lábához. Aztán visszahúzta, a szeme elé tartotta, megszagolgatta, majd vészjósló tekintettel felém mutatta. - Tudja mi ez? Tudtam, de nem akartam tudni. -Mi? - Hát nem paradicsomlé, annyi szent! Meg mernék rá esküdni, hogy vér! 4.
Ha el nem ugróm az útjából, Vila-Prades talán agyon is nyomott volna. Úgy dőlt el, mint egy krumpliszsák. Szemei fennakadtak, arca fehér lett, mint a fal. Seymour letérdelt Vila-Prades mellé, és pofozgatni kezdte. A kosaras hirtelen felemelkedett, és nyöszörögve a legközelebbi páncélos lovag felé mutatott. - A bíró!... Szólj a bírónak, hogy állítsák meg az órát! Seymour gyengéden a feje alá rakta összehajtott zakóját. - Mindjárt rendben lesz. Én sajnos nem mondhattam el ugyanezt magamról. Éreztem, hogy egyre nehezebben kapok levegőt, s valahol a gyomrom tájékán furcsa, kellemetlen nyomás támad. Seymour letö77 rölt egy sereg izzadtságcseppet az arcáról, majd idegesen felnézett rám. - Mi a franc folyik itt? Bölcs kérdés volt, meg kell hagyni. Én is pontosan erre szerettem volna választ kapni. - Tényleg vér? - kérdeztem csendesen. - Nagyon úgy néz ki. Megnézzük? - Várjon egy pillanatra. El kell mondanom magának valamit. -Most? Ś - Most. Idefelé jövet megálltam a temetőben. És - részletesen ugyan nincs időm elmesélni - tanúja voltam, amikor karóba húztak valakit. Egyetlen, hatalmas ugrással eltávolodott tőlem, s mire felocsúdtam, már revolver csillogott a kezében. - Maradjon ott, ahol van! Ha csak egyetlen lépést is tesz felém, magába eresztek egyet. Kicsoda maga tulajdonképpen? - Az, akinek mondom magam. A keleti kultúrák professzora vagyok, s mint ilyet, érdekelnek a temetők. Bementem, és véletlenül tanúja voltam, amint valakit felszúrtak egy kripta kerítésére. Azt mondtani, ami a leghihetőbbnek tűnt. Seymour megtörölte a homlokát és gondolkodott. Érezte, hogy csapdába esett. Kint a hurrikán, bent pedig ki tudja kicsodák! - Oké - mondta rövid gondolkodás után. - Mit akar csinálni? - Meg kellene néznünk, mi igaz abból, amit Mr. Vila-Prades mondott. - Nézzük meg! -Várjon! És ha valaki csak erre vár? Ha... - Értem. Van fegyvere? - Van. - Mutassa! . Előhúztam a stukkeromat, és feléje tartottam. Megcsóválta a fejét, és dühösen felmordult. - Nem tudom, miért bízom magában. - Figyeljen ide! - mutattam az ajtóra. - Maga itt marad a teremben. Amikor az ajtó kinyílik, dugja ki a stukkerja csövét! Ha megpillantja a pasast, vagy lövéseket hall, próbálja meg eltalálni. Oké? - A fenébe is... tiszta vadnyugat. Gyerünk! 78 Nem látszott több izgalom rajta, mint egy komplikált állkapocsműtét előtt. Még egyszer megszagolta a mutatóujját, aztán a falhoz kente, - Márpedig ennek nagyon vérszaga van. Éppen ki akartam nyitni az ajtót, amikor Vila-Prades magához tért. Felkönyökölt, és kerek szemmel bámult ránk. - Jézusom, hova mennek? - Beszállunk a pantomimba - mondta Seymour. A kosaras szeme előbb Seymour, majd az én kezemben csillogó stukerra tévedt. Nagy a baj? - Majd kiderül. ) - Uramisten. Maga bírja a vért? Seymour csípőre tette a kezét. - Hülye maga, hiszen fogorvos vagyok! A következő percben sikerült egy elsőosztályúan kivitelezett támadóakciót végrehajtanunk. Seymour és a kosaras nekifeszültek az ajtónak; dacolva a
kívülrql támadó viharral, kitaszították az ajtószárnyakat. Ahogy megfelelő szélességűre tágult a nyílás, mély lélegzetet véve kidobtam magam az esőre. Első pillanatban csak bokrokat láttam; éreztem a kocsifelhajtó keménységét; valami csattant a fülem mellett, ami lövés is lehetett éppen, de mégsem annak hallatszott. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiugrottam az előreugró esőfogó alól, és egy bokor aljában foglaltam tüzelőállást. Kinyitottam a szemem és a fülem, de se nem láttam, se nem hallottam semmit, ami a lisztesképű pantomimművész tevékenységére utalt volna. Néhány másodpercnyi feszült figyelem után kimásztam a bokor alól, és a kijárat felé füttyentettem. Előbb Seymour ügetett ki az esőre, majd összegörnyedve Vila-Prades. Még félig kúszva-mászva is magasabbnak tűnt, mint a köpcös doktor. - Hol látta a fickót? Vila-Prades a bokrok kŐzé mutatott. - Ott! A kerítésen! Seymour nyögött egyet, aztán széttaszigálta az esőben fürdő bokorágakat, káromkodott néhányat, és eltűnt a szemem elől. Éppen utána akartam indulni, amikor néhány méternyire tőlem felharsant döbbent kiáltása. - Jöjjenek gyorsan, Jézusom! Átcsörtettünk a bokrok között. Bár Vila-Pradesnek jóval hosszabb lábai voltak, mégis előbb értem a kerítéshez. Sey79 1 ugg^g mour doktor akkor már ott állt a terméskőből rakott aljzat mellett, és megkövült arccal azt a fehérruhás alakot bámulta, aki a kerítés tetején ült, szinte hetyke magabiztossággal. Életében nagyon szép, mulatt nő lehetett: még üveges, merev tekintete, s a szája sarkába tapadt vérrögök sem tudták eltüntetni szépségét. Talán csak a kerítéslándzsa vashegye, amely a nyakából emelkedett ki, tette válószerűtlenné a jelenetet. Vila-Prades diadalmasan a fehérruhás, krisztusi magasságban trónoló nőre mutatott, és kegyeletsértő vidámsággal fel-kurjantott. - Ezt láttam. Ezt a bábut! Seymour feléje fordult, és nagyot fújva megcsóválta a fejét. - Nem bábu ez, maga marha! - Hanem mi? - képedt el á kosárlabdázó. - Gyilkosság, fiam. Olyan gyilkosság, amilyet csak egy szörnyeteg követhetett el! . Vila-Prades mosolygott, legyintett, aztán fennakadtak a sze- I mei, és végigvágódott a bokrok között. 5. Seymour kitörölte a szemébe folyó esőt, és a halott felé } intett. ' - Megpróbáljuk? - Nem fog menni. Telefonálni kellene a rendőrségnek. - Gondolja, hogy ide tudnak jönni? Hiszen a vihar elvitte a viaduktot. Erről valóban megfeledkeztem. Seymour rám nézett, szinte kíváncsian. - Jól van? - A helyzethez képest, igen. - Tudja mi jutott az eszembe? - Mi? (- Hogy maga... bogarász. -Na és? - Ha jól emlékszem, maguk ugyanígy szúrják fel a bogara-:! kat. -És? Ś . - Nem akarom ijesztgetni, Mr. Lawrence... de nem önt akarták valamire figyelmeztetni? Talán arra, hogy... ön a következő? Őszintén szólva, magam is gondoltam valami hasonlóra. Egyelőre azonban nem volt semmi okom feltételezni, hogy körülöttem forognának az események. Seymour megvonta a vállát, és megpróbált életet lehelni Vila-Pradesbe. -Ébredj már, fiam, ébredj, le kell szednünk egy hullát a kerítésről! Vila-Prades. kinyitotta a szemét, könyőrgő tekintetet vetett a doktorra, aztán hevesen megrázta a fejét.
- Hát akkor ki a fene fogja leszedni, mi? - Majd én - mondta egy nyugodt hang,s közvetlenül a hang után megtermett, ökölvívó külsejű férfi bukkant elő a bokrok mögül. Seymour villámgyorsan ráemelte a pisztolyát. A kefehajú, világítóan kék szemű férfi feltartotta a kezét, és barátságosan mosolygott. - Róbert Willock a nevem. Csak véletlenül tévedtem erre. ' De a hullát már korábban felfedeztem a kerítésen. Már éppen ' be akartam menni, hogy szóljak Mr. Drake titkárának, amikor jöttek maguk. - Maga... kicsoda? - kérdezte Seymour. - Nagykereskedő Chicagóból. Én is a Drake-díj ügyébeft jöttem. Mr. Drake-nek megtetszettek bizonyos emblémák, amelyeket én hoztam forgalomba. Nem tudják, kicsoda a hölgy? - Én tudom, uraim - mondta egy remegő, ijedt hang a hátuk mögül. - Reggel láttam San Jüanban. Mintha dróton rántottak volna bennünket hátra. Meghök-kenve bámultuk a bokrokat, amelyek mögül komor képpel, torkát köszörülve kikászálódott Francis, a komornyik. 6. Röpke hallgatásunkat Vila-Prades mély sóhajtása törte meg. - Atyajézüs! Ha elmondom a fiúknak, kiröhögnek. Francis a hullához baktatott, felnézett rá, megsimogatta a pakompartját, és sajnálkozva megcsóválta a fejét. - Biztos, hogy ö az. Egészen jól emlékszem rá. Még gondoltam is... 80 81 Egyelőre senkit sem érdekelt, mit gondolt Francis reggel, San Jüanban, egy mulatt nő láttán. Róbert Willock csípőre tette a kezét, és fejével Francis felé intett. - Ki ez a pasas? Amikor idejöttem, még csak Mr. Parish volt a kastélyban. Francis elegánsan meghajolt. -Francis vagyok, uram. A komornyik, vagy inas, ahogy tetszik. - Ja, vagy úgy. Másik neve nincs? - Van, uram, de azt nem szoktam használni. Előkelőbb körökben nem használtatik a komornyik családneve. - Azért engem mégis lekötelezne, ha megmondaná - erőskö-dött Willock. - Ha óhajtja, uram - mondta Francis, kelletlenül bár, de illedelmesen meghajtva a fejét. ~ Drake a családnevem, uram. A teljes nevem Francis J. Drake. 7. Az eső változatlanul zuhogott, lassan a bőrünk alá is kezdett beszivárogni a nedvesség. Seymourt azonban láthatóan nemigen zavarta a dolog, mert eltűnődve Francishoz fordult. - Tehát magát Francis Drake-nek hívják. - Igen, uram. - Ugyanúgy, mint a kastély urát. - Nem éppen, uram. Az ő neve Vladimír. Közbevethettem volna, ha akarom, hogy Vladimír apja, a vámpírgyanús várúr is Francis volt, de egyelőre nem akartam bolygatni a dolgot. - De maga is Drake. - Ez igaz, uram. - Ön szerint van ennek valami jelentősége? - Már milyen értelemben, uram? - Nem rokona önnek véletlenül a háziúr? - Nem, uram, semmi szín alatt. Én régi, német családból származom; egyik ősöm Nagy Frigyes szárnysegédje volt, abban a csatában, amelyben őfelsége lovaglópálcájával verte a visszavonuló katonák hátát, és azt kiáltozta, hogy Hova rohantok, disznók? Örökké akartok élni?!" Mulatságos, nem-debár, uram? - Az - biccentett Seymour. - Meghalok a röhögéstől. - Akkor még nem Drake-nak hívtak bennünket. Drachen-yHs volt a családi nevünk. , Áztunk csendesen, majd Willock a lány felé intett.
- Levesszük? Seymour a gyakorlati oldaláról fogta meg a dolgot. - Es ha levettük, hova tesszük? Van valami ötlete, Francis? A komornyik felvonta a vállát. - Hullák tárolásával kapcsolatos problémákra nem vagyok felkészítve, uram. Mindazonáltal, ha szabadna javasolnom, ideiglenesen, amíg a rendőrség el nem szállítja, a hűtőkamrát ajánlanám. Jó nagy és.,. . - Mi az az és? - támadt rá Seymour. Francis ártatlanul rá emelte a szemét. - Szükség esetén többen is elférnek benne, uram. Nem kísérte kitörő tapsvihar udvarias jóslatát. 8. A halott leemelése nem kívánt különösebb szakértelmet. Inkább jó gyomrot és erős idegeket. Vüa-Prades, akinek pedig magasságánál fogva jó hasznát vehettük volna, ismét bedobta a törülközőt. Hozzáértette mutatóujját a halott lány lábához, aztán úgy kapta vissza, mintha parazsat érintett volna. - Nem bírom! Az istenit neki, nem bírom! - Akkor legalább álljon félre - mondta megvető grimasz* kíséretében Seymour, és munkához látott. Pár perc múlva a holttest a lábainknál feküdt. Seymour megtörölgette a homlokát, és oldalba lökte Willo-ckot. - Hogy a csodába bírja megállni szó nélkül, mi? Willock rávillantotta szürke szemét. - Ismeri a dalt, hogy volt egyszer egy háború? , - Ismerem. :- Nahát, ott voltam én is. Az volt a feladatom, hogy kis kosárkába rakjam, akit telibe talált az akna. - Nem tudná befogni.,. Willock Vila-Pradesre nézett, aminek az lett a következménye, hogy a kosaras fogta be a száját. - Mutatná az utat, Francis? Amikor eltűntek a szemem elől, visszafordultam a kerítés82 83 hez, hogy alaposan szemügyre vegyem a környéket. Arra gondolni sem mertem, hogy megpróbáljam rögziteni a helyszínt, hiszen az eső percek alatt elmosott minden nyomot. Megpróbáltam nem gondolni a kegyetlen gyilkosság pillanatára, de mégiscsak el kellett töprengenem rajta. A jelek aara utaltak, hogy a lány kábult volt ugyan, de még élt. Tehát nem holtan nyársalta fel a kerítés... A halott lány nem volt kövér, de sovány sem: lehetett vagy hatvan-hatvanöt kiló. Felnéztem a lándzsára, és elborzadtam. Jóságos isten, micsoda ereje lehet a fickónak, ha a magatehetetlen testet egyedül szúrta fel a lándzsa hegyére! Mivel semmi mást nem láttam, hagytam, hadd verje az eső a fejemet. Amilyen kellemetlen volt korábban, annyira jólesett. Mintha nedves szivaccsal törölgették volna a halántékomat. Éppen tovább akartam indulni, amikor valami megállított. Egy hang. Egy szemrehányó, távoli hang. Valószínűleg a felhők közül jött, s nem hallhatta más, csak egyedül én. - A bokrok alja, Leslie száhib! - hallottam öreg barátom, Radzs Kumar Szingh mély, éneklő orgánumát. - Mire tanítottalak? A bokrok alja még akkor is megőrzi a lábnyomokat, ha másutt mindent összetapostak az elefántok. Ha semmit nem találsz, Leslie száhib, nézd meg a bokrok alját! Mintha Nágaföldön lettem volna, sok ezer kilométernyire keletre, letérdeltem a vízben fürdő fűre, s bekukkantottam a bokrok alá. Az első alatt nem láttam semmit, hiszen sűrűn benőtte a gaz, a kerítéshez legközelebb esőt azonban szerencsére körülkapálták és gereblyézték. Ennek köszönhető, hogy a gereblyézett rész közepén ott árválkodott egy egészen friss cipőnyom, bár már gyülekezni kezdett az esővíz a közepén. Valahonnan ismerős volt nekem ez a nyom, s nem is kellett sokat törnöm a fejem rajta, honnan. Ugyanannak a cipőnek az emlékét őrizte a puha föld, amelynek lenyomatát a San Juan-i temetőben láttam.
Magától adódott tehát a következtetés, hogy bárki is legyen a tettes: ezen az éjszakán már második áldozatát húzta karóba. 9. Visszasétáltam az ajtóhoz, és halkan becsuktam magam mögött. A többiek éppen ebben a pillanatban bukkantak fel egy, a páncélos lovagok közé ékelt oldalbejáróban. 84 Francis leverte a vizet a sapkájáról, és gondterhelten végighordozta rajtunk a pillantását. - Uraim, hozhatok valami frissítőt? Kétségkívül Seymournak volt a legnagyobb lélekjelenléte közülünk, mert mielőtt még Francis teljesen felszívódhatott volna, öblös hangon utána kiáltott. -Álljon csak meg, barátom! Francis megtorpant és visszafordult. Seymoür felállt a kútkáváröl, és tett néhány lépést előre. - Milyen frissítőre gondolt, Francis? - Elsőrendű gyümölcsleveket szereztünk be, uram. - Ettől féltem. Whisky van? - Bátorkodom felhívni a figyelmét az éjszakai órára, uram. - Helyes, Francis, helyes. Egy óriási adag whiskyt kérek. - Én ugyanakkorát - mondta Willock. - Csatlakozom - emelte fel a kezét Vila-Prades. i - Kevés jéggel - mondtam én. Francis nem mondott semmit. Meghajolt és távozott. 10. Ahogy Francis eltűnt a balfenéken, tüstént megkísértett a vágy, hogy próbáljam meg végiggondolni az eseményeket, de a kísértés pillanatában már le is mondtam róla. A beszélgetésre, amelyre most kezdődött, mindenképpen oda kellett figyelnem. - Tehát nem pantomimművész - szögezte le Seymour -, közönséges gyilkos. - Akkor ez... engem is elkaphatott volna - nyögte Vila-Prades. / Willock végigmérte a kosarast, és enyhe grimaszt vágva megrázta a fejét. - Nincs olyan magas lándzsa, amire maga felférne. - Talán ha térdelne közben - mondta Seymour. Vila-Prades idegesen összerándultA - Nem tudnánk valami megnyugtatóbb dologról beszélni? - Dehogynem - mondta Seymour. - Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy, mi vagyunk a tíz kicsi néger. Egyszerre csak el kezdünk majd fogyni. Willock Seymourra szegezte jeges pillantását, de nem szólt semmit. 85 I A fogorvos összekulcsolta a kezét a térdén, és folytatta. - Figyeljenek csak ide! Van egy pasas, aki ki akar nyírni bennünket. Mondjuk ez a Vladimír T. Drake. Elhatározta, összegyűjt bennünket a kastélyában, hogy kiélvezhesse, halálfélelmünket. Látni akarja, amint reszketünk a rettegéstől. - Magának elment az esze, ember! A lépcsőfeljárón tagbaszakadt alak állt, mellette egy magas, vékonyabb. Jeff Holland és Jack Margulies. 11. Seymour felhúzta a szemöldökét, és hívogatóan feléjük intett. - Jöjjenek csak, barátaim. Maguk is halálraítéltek? Jeff Holland szájából kialudt szivar meredt előre. Olyan arckifejezéssel bámult Seymourra, mint az a szakszervezeti vezető, aki percekkel korábban értesült csak róla, hogy feloszlatták a szakszervezetét. Jeff elindult a lépcsőn lefelé, a szép, szőke, férfias arcélű Jack viszont a lépcsőn maradt. Rákönyökölt a korlátra, és érdeklődve figyelt bennünket. Jeff leballagott közénk, kivette a szivarját a szájából, és Seymour orra elé állt. - Hogy értette, hogy halálraítéltek vagyunk? Seymouron nem látszott, hogy megijesztette volna a Jeffből áradó agresszivitás. - Úgy gondoltam, hogy esetleg a hóhéraink is lehetnének. Nem tudhatom ugyanis, nem ön-e Mr. Drake. Vagy az az úr, ott fenn a lépcsőn.
Jeff megcsóválta a fejét, és megenyhült az arcára fagyott támadókedv. - Én nem, az biztos. A nevem Jeff Holland, ő pedig Jack Margulies. Seymour egyszerűen csak biccentett, Vila-Prades azonban elragadtatottan felkiáltott. , -Ön rendezte a Vámpír éjszakáját? Uramisten, micsoda film volt! Egy csajjal voltam, de teljesen kiütött a filmje. Érdekes, filmen nem izgat annyira a vér, csak a valóságban nem bírom. Jézusom, ott a lépcsőn az Mr. Margulies? 86 Jack boldogan vigyorgott, és végre méltóztatott leereszkedni közénk: Seymour mosolyogva nyújtotta feléje a kezét. - Üdvözlöm, Mr. Margulies. Nem vagyok nagy moziba járó, de tv-n többször is láttam már önt. Igazán nagyszerű színész. Tekintetem Willockra tévedt. A szürke szemű, nyugodt férfi csendben álldogált, egyikünkről a másikunkra irányítva a pillantását, mintha örökre az eszébe akarná vésni az arcunkat. - Az a helyzet, Mr. Holland, és Mr. Margulies, hogy... az előbb történt valami, ami hogy úgymondjam, kissé felzaklatta a kedélyeket. - Elfogyott a whisky a házban? - Szerencsére nem. Az ördögbe is, erről jut eszembe, hol piszmog Francis? Nem, Mr. Holland, másról van szó. -Éspedig? - Megöltek valakit odakint. Ś > Jack, a kedves, markáns képű Jack, szája elé kapta a kezét, és tompán feljajdult. -Nem! - Sajnos ez az igazság. Jeff lassan letette a szivarját a kút kávájára, s enyhén remegő kézzel megvakarta a tarkóját. -Kit... öltek meg? - Egy ismeretlen mulatt nőt. -Hogyan...? - Felszúrták a kerítésre. Jack behunyta a szemét, és olyan erővel rogyott a kőpadlóra, hogy azt hittem, beszakad alatta. Ebben a pillanatban nyílott az ajtó, s hatalmas tálcával a kezében besétált közénk Francis. Soha jobbkor nem hozhatta volna a whiskyt. 12. . Néhány pillanatig nem hallatszott más, csak elragadtatott sóhajok, aztán az üres vagy félig ürült poharak koppanása a tálcán. Jeff volt az első, aki megszólalt. - Mi történik itt? - Mr. Seymournak az a véleménye, hogy megismétlődik a tíz kicsi néger esete. Ez a titokzatos Mr. Drake idehívott, vagy 87 jobban mondva idecsalt bennünket, hogy végezzen velünk -mondtam. Jeff tiltakozni akart, de Willock megelőzte. - Nem látnak maguk rémeket? Nem tetszett a kérdése, mint ahogy a pasas sem. Nem kedvelem, ha ennyire világos szeme van valakinek. Legalábbis férfiban nem. - És a halott nő a nyárson? - kérdezte Vila-Prades. - Lehetett véletlen is. Véletlen szerencsétlenség. - Igazán? - A lisztes képű pasas - persze lehet, hogy nem is volt lisztes a képe, esetleg csak az ijedtségtől volt fehér -, nos, ő és a csaj lerobbantak valahol a kocsijukkal, a kastély környékén. Meghallották a rádiójukon, hogy itt a hurrikán a fejük felett, megpillantották a kastély fényeit, és errefelé igyekeztek. Megálltak a zárt vaskapu előtt, megpróbáltak csengetni... - De nem csengettek - mondta Seymour. - Lehet, hogy csak nem hallották idebent. Kinek kell kinyitni a kaput, ha szól a csengő, Francis? Francis keze megállt a levegőben, ahogy az üres poharakat rakosgatta. - Alighanem nekem. - Hogyhogy alighanem?
- A kapu nem volt becsukva, uram. Seymour kiitta maradék italát, és rátette a tálcára a poharát. - Hát ez nem megy, Mr. Willock. Bár értem, mire céloz... A kapu csukva volt,- a lány felmászott a tetejére, természetesen a lisztesképü segített neki, hogy így jussanak be a kertbe, a lány megcsúszott, felnyársalta magát, a fickó pedig rémületében elrohant, azóta már árkon-bokron túl jár, és addig fut-rohan, amíg a hurrikán fel nem kapja, és bele nem ejti egy pöcegödör-be. így gondolta? Willock megvonta a vállát. - Hát, ha nem is szó szerint, de ez lett volna a lényege. - Akkor ezt simán elvethetjük. Jeff visszarakta a szivarját a szájába, és Vila-Pradeshez fordult. - Mondja csak el nekem is, hogyan nézett ki a fickó! A kosárlabdázó felriadt révületéből, és megrázta a fejét. - Hogyan? Vékony... talán középtermetű... az arca mintha ki lett volna meszelve. Erősen előreugró fogai voltak. És fekete estélyi ruhát viselt... fehér sállal a nyakán. - A cipőjére nem emlékszik? Vila-Prades összehúzta a szemét, gondolkodott, aztán megvonta a vállát. - Csillogott. Erősen csillogott a lámpafényben... amikor... fellépett a kerítés alapzatára, hogy a lányt... a lányt... Érdekes volt megfigyelni, milyen gyakran és intenzíven kapja el a rosszullét. Most is csak hápogott, és le kellett ülnie a kútkávára, hogy el ne veszítse az eszméletét. - Tehát középtermetű volt, fehér arcú, fekete ruhát viselt, selyemsálat és lakkcipőt. Igazán kíváncsi lennék, kire illik ez a személyleírás. - Sajnálatos módon alighanem rám! Villámgyorsan a bejárati ajtó felé fordultunk. Vékony, középtermetű, ázott, fekete ruhát, fehér selyemsálat, és lakkcipőt viselő férfi állt az ajtóban. Kissé előreugró fogai voltak, s volt valami fenyegető a mosolyában, ahogy felénk lengette ázott, óriási gombára emlékeztető kalapját. - Jó estét, uraim! Szegény vándor kopogtat éjszakai szállásért. Akkora jelenet volt, hogy még a sokat tapasztalt Jeff, és a szép arcélü Jack is megirigyelhették volna. 13. / Seymour tért először magához, miközben hiába kapkodott egy újabb whisky után. Már csak üres poharak sorakoztak Francis tálcáján. -Maga kicsoda? A lenyalt hajú, fehér arcú férfi szapora léptekkel odagyalogolt hozzánk, megállt tőlünk néhány lépésnyire, meghajolt, s mint középkori francia lovagok, meglengette a kalapját. - Még egyszer szép jó estét! Hogy ki vagyok? Hát maguk nem tudják? A lakkeipős megjelenése felrázta az éppen ügyeletes rosszul levőket is. VilaPrades felállt, és félig tátott szájjal bámulta az ismeretlen férfit, Jack óvatosan lépett néhányat felfelé a lépcsőn. Seymour kérdőn Francisra nézett, aki alig észrevehetően nemet intett. Seymour szokása szerint összerántotta a szemöldökét, és a zsebébe dugta a jobb kezét. Biztos voltam benne, hogy a revolverét markolássza. 89 - Űgy van. Nem tudjuk. De szeretnénk megtudni, -Jó vicc. Hát persze, hogy megmondom, Én vagyok a bolond festő! Még egyszer meglengette a kalapját, és bókolt hozzá, majd várakozóan ránk nézett, mintha tapsot várt volna érte. Addig mosolygott, amíg csak le nem hervadt a mosoly az arcáról, hogy döbbent hitetlenség foglalja el a helyét. - Maguk... maguk... valóban nem tudják, hogy ki vagyok ? Lehetséges ez? - Lehetséges - biccentett Jeff. - Sőt, annyira lehetséges, hogy az mác biztosnak mondható. Tehát, maga festő... -A bolond festő! - San Jüanban lakik?
- Hol másutt? Már egy éve. Amióta csak felfedeztem a világnak ezt a csodálatos, paradicsomi kis szegletét. Uraim! -rikkantotta patetikus eufóriával, és kitárta a karját. - Én vagyok a huszadik század végének Gouginje. Elmenekültem a civilizáció elől. Fúj! Elegem volt belőle! Csak a természet méla szépsége... - Még egy adag whiskyt, uraim? Jeff összerezzent, és Francisra bámult. - Tudja mit? Ne adagozzon itt összevissza! Hozzon néhány j üveggel... oké? Ś 1 Francis rosszallóan megcsóválta a fejét, de engedelmesen 1 elindult az ajtó felé. - Mit fest? - kérdezte álmosan Willock. - Tájat? - Teheneket, Jeff lepottyanó szivarja után kapott, -Mit? ~ Teheneket. Lila teheneket. - Hol? - Mindenütt. A természetben, bárhol. . Ś - És izé... miért éppen lilát? ~ Mert az én szememben a lila szín a szabadság szimbóluma, - De hiszen nincs is lila tehén a valóságban! j - Dehogynincs - mondta elnéző mosollyal a festő, és kiön-í tötte az esővizet a kalapjából. - Csak maguk nem látják.! Egyedül én látom, hogy a tehenek lilák. I - Ők is a szabadság szimbólumai? - tudakolta Seymour. - Abban a pillanatban, ahogy lilák, a természet őrök szim-j bólumává válnak. I - Érdekes - mormogta Vila-Prades -, egyszer velem is előfordult, hogy orron vágtak, és lilának láttam a labdát. - Hol a felszerelése? - kérdezte a praktikus Seymour. - A kocsimban, természetesen. Amikor rámtört ez az átkozott vihar, beraktam mindent a csomagtartóba. - Hol a kocsija? - A viadukt mellett. Az árokban. - Hogyan került oda? - Jó vicc. Belecsúsztam. Amikor rá akartam hajtani a viaduktra. Csakhogy a viadukt nincs többé. Beomlott a szakadékba. És én is majdnem utána mentem, a lila teheneimmel együtt. Ha az a lány nem integet... - Miféle lány? - Álmomban ne jöjjön elő! Egy fehér ruhás lány állt az.út közepén, és integetett. Piszokul zuhogott az eső. A lány meg csak állt, és... szóval, amikor lehúztam az ablakot... bebökött, a kocsiba, és el akart találni. Erre ijedtemben gázt adtam, és belecsúsztam az árokba. - Bebökött az ablakon? - rebegte Vila-Prades. - Mivel? - Itt van az ajtó előtt. Várjanak egy kicsit! Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, kidugta a kezét, s amikor visszahúzta, hegyes vaslándzsa volt benne. - A fene se érti -morogta, és odahozta hozzánk a.lándzsát. - Valami hülye tyúk lehetett. Előbb figyelmeztet, hogy ne menjek a viaduktra, mert nincs sehol... aztán meg hirtelen beszúr az ablakon egy ilyen vasat, hogy majd a szemem böki ki vele. Esküszöm, tiszta dilis az a nő, pedig rám mondják, hogy bolond vagyok... - Miért? Mit mondott? - kérdezte hidegen Willock. - Hát... hogy megölt a férjem, meg ilyesmit! Megölt, eltemetett és.,. ja, igen... itt a kriptámból egy darab! - és felém szúrt. Aztán hogy is mondjam csak... obszcén mozdulatot tett. Mintha... igen... igen... egészen furcsa... mintha rá akarna ülni a vaslándzsa hegyére. Pedig esküszöm, nem is ittam semmit. - Azután? - Eltűnt. Egyszerre csak eltűnt. Én meg nem is tudtam, nem álmodtam-e, vagy nem vertem-e be a fejem a tetőbe, és azért láttam ezt a marhaságot. - Várjon csak egy pillanatra, Mr... - Northcott. Dávid Northcott. - Említett konkrét nevet is a nő? A férje nevére gondolok -kérdezte Jeff, és idegesen kivette a szivart a szájából.
A festő belemeredt a levegőbe; láthatóan erősen gondolkodott. - Nem is tudom. Mintha valami... vérszívót említett volna. Azt kiáltozta, hogy a vámpír mégölte, és most visz neki ajándékba egy darabot a kriptájából. Hát nem mulatságos? Furcsa módon, senki sem tartotta annak. 14. Francis visszajött néhány üveggel, lerakta őket a kútkávára, aztán* csípőre tette a kezét, és a festőre nézett. - Uram, önnek, miután nem meghívott vendég, legnagyobb sajnálatomra, távoznia kell. A festő fejébe csapta a kalapját. - Hova? Seymour Francishoz fordult. - Itt kell maradnia éjszakára. Főleg, hogy a viadukt összeomlott. - No, de, uram... - vágott nyugtalan képet Francis. - Majd beszélünk Mr. Parish-sal. Ideje volt, hogy én is feltegyek néhány gyors kérdést a festőnek. - Mr. Northcott, amikor ideért a kastélyhoz, nem vett észre valami furcsát? - Dehogynem - mondta vidáman a festő. - Hiszen éppen azért jöttem ide. . - Mi volt az? - Hát hogy egyáltalán van itt valaki. Láttam a fényeket az ablakokban. Mondom, egy éve piszmogok itt a szigeten, azóta ez a kastély lakatlan. Gondoltam, biztos beköltözött valaki. És nem is tévedtem. - Le tudná írni azt a lányt.., aki... hm... megállította, és ezzel a vassal maga felé szúrt? - Hát... szép, karcsú, vékony lány volt, lehetett úgy negyvenöt-ötven kiló, egy méter hatvan-hatvanöt körül... De fontban és lábban is meg tudom adni... - Köszönöm, mondja tovább! - Fehér, egészen furcsa ruhát viselt... s a fene se tudja, de az volt az érzésem, hogy... bár esik az eső, sőt zuhog, mégsem nedves, - Meg is győződött róla? Ś 92 - Hogy győződtem volna meg? Csak van bizonyos gyakorlatom ebben, hiszen festő lennék, vagy mi a szösz... A száraz ruhának egészen más az esése, mint a nedvesnek. Azonkívül valahogy... ne nevessen ki érte, de egészen úgy nézett ki, mintha halotti ruha lenne. Sok-sok csipkével. Vékony volt a lány... de erős. Sőt egészen furcsa módon erős. - Hogyhogy? - Hát... megfogta a kocsim kilincsét, és egyszerűen kitépte a helyéről. Jack feljajdult, és a torkához kapott. - Jeff! Tűnjünk el innen...! - Szép, szőke, vállára omló haja volt. - Egészen biztos benne? - Ehhez aztán igazán jó szemem van! .- Nem mulatt volt a lány? - Istenem, dehogy! Szőke, fehér bőrű, európai szépség. - Megfigyelte a fogait? Zavartan nézett a szemembe, mint aki rosszul hall. - A fogait? Miért kellett volna...? - Semmiség. Tehát a fényen kívül semmi furcsát nem vett észre a kastély körül? - Nem én! - Nem látott valakit a kertben? - Nem. - A kerítésen? Lefittyedt az alsó ajka a csodálkozástól. - A kerítésen? Kit kellett volna látnom? - Oké. Francis majd kiutal önnek egy szobát. A festő elvett egy poharat a tálcáról, öntött egy jókora adaggal a Francis szállította whiskyből. Aztán felém fordult, habozva; többször is megrándult az ajka, mintha mondani akarná valamit. Öntöttem én is magamnak, aztán a poharához ütöttem a poharam. '
- Egészségére! Különben Lawrence vagyok. - Örvendek... az előbb, amikor azt kérdezte, hogy nem láttam-e valami furcsát a kastély körül... nos, nem akarok ostobaságot beszélni... - Észrevett valamit? - Talán káprázott a szemem, nem is tudom. Mintha a leve-göben repült volna egy ember. Olyan csend lett, hogy hallottuk egymás nehéz lélegzését. 93 - Talán... valamelyik fa tetejéről indult el... átrepült a kert felett, és... beszállt egy toronyszoba ablakán. - Repülő ember ? Mivel repült ? - Hát... én úgy láttam, hogy éppen úgy, mint a szupermen, szétterjesztett kabátszárnyával szállt az égen. Persze... ebben a sötétségben akár egy nagyobb madár is lehetett. A vaslándzsa legurult a kútkáváról, és hangos csörömpölés-sel a kőre hullt. Mintha egy láthatatlan kéz szándékosan lökte volna le róla. 15. A lándzsa óráknak tűnő másodpercekig hevert a lovagterem műkő padlóján: senki sem vette magának a bátorságot, hogy felemelje. Végül a festő hajolt le érte, aki szent együgyűséggel sodródott az eseményekkel. - Megáll az eszem - mondta, miközben nekitámasztotta a kriptakerítés lándzsáját a kútkávának. - Repülő ember, és az a nő... Seymour rám, majd Willockra nézett. - Beszélnünk kellene Mr. Parish-sal. - Nem ér rá holnapig? - Maga szerint ráér? Fogalmam sem volt róla, mit csináljak. Aludnom kellett volna, emellett nyugodtan végiggondolnom a dolgokat. Hiszen amióta megérkeztem Vladimir T. Drake kastélyába, nem volt öt percem, amit a történtek megemésztésére fordíthattam volna. Seymour, úgy tűnt, átveszi az irányítást. - Francis, kérem, felkeltené Mr. Parish-t? Francis meghajolt, és a tálcával a vállán kifelé egyensúlyozott. - Nem kell felkeltenem, uram. Fényt láttam az ajtaja alatt. Csörömpölt még egy kicsit, aztán távozott. Kellemetlen csend ereszkedett közénk. Northcott levert néhány esőcseppet a,kalapjáról, majd oldalba bökött. - És maguk? Hogy kerülnek ide? Néhány szóval elmondtam neki a történteket. Egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta, s amikor az előlegként küldött tízezer dollárhoz értem, elámulva a fejéhez kapott. - Nem tudják, képzőművészeti díjat nem osztogat? A fenébe is, hogy nem hoztam egyetlen képet sem magammal! Uraim, 94 örömmel közölhetem, hogy ma reggel sikerült végre elérnem az elérhetetlent, megfognom a megfoghatatlant, - Egyszer én is jártam már így - morogta Vila-Prades. -A Texas Oilers-bő\ Daltont nem tudta fogni senki. Ő volt a foghatatlan. Én mégis megfogtam. Három hónapra eltiltottak érte, az igaz, de megérte! Willock érdeklődve a festőre pillantott. - Sikerült megfestenie a világ legkövérebb lila tehenét? Northcott sértődötten kapta fel a fejét. - Gúnyolódik? Az a tehén maga a harmónia. A matéria és a szellem, a test és a lélek, ember és természet csodálatos egysége... ] - Parancsolnak, uraim? A szikár, szemüveges, csontos arcú férfi úgy közelített meg bennünket, hogy észre sem vettük. Alighanem egyikünk sem tudta volna megmondani, melyik lépcsőn jött le a terembe; a széles főlépcsőn, a trónus mögötti keskeny csigalépcsőn, vagy a jól elrejtett ajtón, amely a páncélos lovagok között nyílott. Hosszú másodpercekig farkasszemet nézett velünk, aztán alig észrevehetően biccentett.
- Jó estét. Gustav Parish vagyok. A jóváhagyott terv szerint ugyan csak holnap fogadtam volna önöket villásreggelinél, bizonyos körülmények azonban arra kényszerítenek, hogy eltérjek a tervtől. Francis értesített, hogy problémák adódtak. - Problémák?- hökkent meg Seymor; - Magának egy kerítésre felszúrt hulla probléma? Gustav Parish levette a szemüvegét, és megtörölgette. Egészen nyilvánvalóan csak azért, hogy időt nyerjen vele. - Nos, uraim, akárhogy is nevezzük a dolgot, mindenképpen felettébb kellemetlen. Mr. Vladimir T. Drake meghagyta, hogy utasítása nélkül... ne folyamodjak változtatásokhoz. Mr. Drake rendkívüli módon ragaszkodik a formaságokhoz. Közlése szerint a szabályok szándékos, és hööö... durva áthágása tönkretehetné összejövetelünk célját. Minden erőmet megfeszítve megpróbáltam befurakodni a szóvirágok mögé. Mire világossá vált előttem, mit akar mond-nai, Seymour felállt a kútkáváról, és összehúzott szemmel Parish elé lépett. - Ha jól értem a szavait, amennyiben nem teszünk mindenben úgy, ahogy Mr. Drake kívánja, előfordulhat, hogy elesünk a díjtól... és természetesen a pénztől is? Parish széttárta a karját. 95 - Fájdalom, uraim. - Mi áll egyáltalán a forgatókönyvben? - kérdezte Wil-lock. - Hol kellene most lennünk? - Az ágyban, természetesen. - Egyedül? - kérdezte affektálva Jack. Parish ránézett, de nem méltatta válaszra. Jeff felállt, fogai közé szorította szivarja csutkáját, és Sey-mour mellé sündörgött. - Mr. Parish, ismer ön egyáltalán bennünket? Parish mintha elmosolyodott volna. - Természetesen, Mr. Holland. - Honnan a jó égből...? - Bár igazán nem tartozik önökre, de nem is titok: amikor Mr, Drake elhatározta, hogy Drake-díjat alapít, utasítást adott, hogy szerezzek fényképeket a jelöltekről. - Rólam is? - Természetesen. Ön miért lenne kivétel, Mr. Holland? - Adott erre valaki engedélyt? Mert én nem emlékszem rá. Parish csodálkozva felvonta a szemöldökét. - Miért kellett volna hozzá engedély? - Csak azért, mert tudtommal fotók nyilvános, engedély nélküli felhasználása személyiségi jogokat sért. A szemüveges titkár most már egészen nyilvánvalóan mosolygott. - Ugyan-ugyan, Mr. Holland. Először is nem értem a felháborodását. Ön elnyert egy sok pénzzel járó díjat, amit nemsokára átvehet, és maga tele van aggodalommal, és... né mondjam, hogy felháborodással. Másodszor, semmiféle jogát nem sértettük meg. A fotók, uraim, és ez önökre is vonatkozik, hírügynökségek által készített, már felhasznált, nyilvános felvételek. Mr. Marguliesről és Miss Segalról naponta készülnek fotók. Filmforgatásokon, partikon, satöbbi. Mr. VilaPrades-ről ugyancsak, Mr. Lawrence-ről nem is beszélve... bár vele kapcsolatban kissé más a helyzet... Egyébként Mr. Drake-nek esze ágában sincs felhasználni bármire is a felvételeket. Egyszerűen csak a jobb tájékozódás elősegítésére szerette volna látni: az önök arcát. Megfelel a válaszom, vagy még kíváncsiak valamire a fotókkal kapcsolatban? - Vegyük úgy, hogy nem - morogta Willock. - Mit szól a hullához? - Mondtam már, hogy rendkívül sajnálatos. - Csak ennyi? Először láttam némi ingerültséget Mr. Parish faarcán. - Mit vártak tőlem, uraim? Rendkívül sajnálatosnak tartom, hogy egy eltévedt mulatt nő a vihartól való félelmében nem találta meg a nyitott kaput, át akart mászni a kerítésen, de megcsúszott és felnyársalta magát.
- Látta maga azt a nőt? - Miért láttam volna? Ha vége a viharnak, és lezajlott a díjkiosztás, értesítem a rendőrséget. A többi nem az én dolgom. - Azt a nőt valószínűleg megölték - mondtam, és élesen figyeltem az arcát. Nem sok változást láttam rajta, csak mintha egy icipici izom mozdult volna meg az egyik szeme alatt. - Uraim, ez riem a mi ügyünk. Lehet, hogy véletlen baleset történt, lehet hogy nem, bár én szívem szerint az előzőben hiszek; a dolog tisztázása a rendőrség dolga. San Jüanban az elmúlt évben tizenkét erőszakos haláleset történt. Nem több és nem kevesebb, mint a Karibi szigetvilág szigetein általában. Előfordulhat, hogy ezt a nőt valóban megölték... s akkor nem a vihar elől menekült hozzánk, hanem a gyilkosa elől próbált meglépni. Bátorkodom felliívni a figyelmüket, hogy San Jüan a Kolumbiából az Egyesült Államokba irányuló kábítószerkereskedelem egyik útvonalán fekszik. Előfordul, hogy a kolumbiai bandák itt csapnak össze. - Mennyire ismeri San Jüant, Mr. Parish? Meglepve kapta fel a fejét, és gyanakodva nézett rám. - Nem nagyon. - Hányszor járt itt? - Mi köze hozzá... ? - A rendőrség is meg fogja kérdezni. Nagyot nyelt: csak úgy csattant az ádámcsutkája. - Nem sokszor. - Ahhoz képest túlságosan is jól tájékozott a karibi világ kábítószerproblémáiban. - Biztosíthatom, csak útikönyvekből. Régi szokásom, hogy mielőtt elutaznék valahova, tanulmányozom az úticélt. - Hogy lehetőleg kevés meglepetés érje. - Úgy van. Hogy lehetőleg kevés meglepetés érjen. - Ismer egy lakkcipős, fekete ruhás, fehér arcú férfit? - Ismerek. Illetve... -Illetve? - Név szerint nem. Csak hírből. 96 97 -Ki az? Parish Northcottra mutatott. - Ő. A bolond festő. A lila teheneivel. A nevét nem tudom. - Dávid Northcott - mondta a festő, és meglengette kalapját. - Örvendek. San Jüanban hallottam önről. Mit akar vele, Mr. Lawrence? - Mr. Vila-Prades állítása szerint azt a mulatt lányt egy lakkcipős, fehér sálat viselő, fekete ruhás férfi húzta fel a lándzsára... Mit szól hozzá? Parish Vila-Pradesre nézett, aki ebben a pillanatban eresztett le egy nagy pohár whiskyt a torkán. - Semmit. Más időnként fehér elefántokat lát. Vila-Prades elsápadt, és levágta á tálcára a poharát. - Maga azt... izé... állítja, hogy részeg... hukk... voltam? - A világért sem. De vegye figyelembe, hogy sötét van odakint, zuhog az eső, fúj a szél, és a fák árnyéka úgy imbolyog, mintha kísértetek futkosnának a parkban. Egyszerű érzéki csalódás... Ismétlem, uraim, ahogy megtörténik a díjátadás, értesítem a rendőrséget. Nem tehetek róla, de az azérzésem támadt, hogy Mr. Parish rendkívül ideges. Sőt a szapora pánik szélén áll. Arra gondoltam, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. - Mondana néhány szót Mr. Drake-ről? Úgy rezzent össze, mintha kígyó csípte volna meg. - Erre nincs felhatalmazásom. Majd ő maga. Talán... ha akar. Ekkor Seymour feltette a világ legfeleslegesebb kérdését. - Nincs a kastélyban? Parish nemet intett. - Mikor érkezik? - Nem tudom. - Hogyhogy nem tudja?
Parish váratlanul felsikoltott. Magas, megkínzott egérhangon. - Nem tudom! Nem tudom! Nem tudom! Értse meg, nem tudom! Willock Francis felé intett. - Öntsön neki egyet, Francis! Parish azonban nem várta meg az inast, remegő kézzel 1 ^kiszolgálta magát. Még akkor is reszketett, amikor visszaejtette az üres poharat a kútkávára. Nem tudom, a whisky tette-e, de Mr. Parish, amíg az italt itta, csodálatos átalakuláson ment át. Leolvadt róla a gazdag ember titkárának a máza, s nem maradt más alatta, csak az elemek dühöngésének kitett kishivatalnok félelme. Egészen barátian és egészen megnyugtató mozdulattal tettem a karjára a kezem. - Valami baj van, Mr. Parish? Tartotta magát még vagy öt másodpercig, aztán úgy döntött, hogy feladja. - Baj. - Micsoda? - Mr. Drake nem érkezett meg. Pedig már tegnap meg kellett volna jönnie. - Pontosan mikor? - Tegnap reggel. A Rio de Janeiróból érkező repülőgéppel. Seymour szeme akkorára kerekedett, mint két barack. - Mit keresett Mr. Drake Rióban? Olyannyira értelmetlen volt a kérdése, hogy nem is válaszolt rá senki. , - Értesítést sem küldött? - Nem. - És maga? - Én küldtem. Abba a szállodába, ahol néhány napig lakott. Azt hittem, változás állt be a programjában. Sajnos nem válaszolt rá. Ekkor felhívtam a szállót, és... megkérdeztem, hogy Mr. Drake ott van-e még. Azt felelték nincs. Semmiféle Mr. Drake nem lakott ott. Ezután a központi információs szolgálathoz fordultam. Szerintük Mr. Drake nem lakott Rio semelyik szállodájában. - Erre maga? - Felhívtam New Yorkban. A megadott telefonszámon. " -És? - Az egy nyilvános fülke száma, uram. Majdnem elnevettem magam. Szerencsére még idejében visz-sza tudtam fogni a nevetésem. Nem illett volna sem a helyhez, sem a történtekhez. - Gondolom, ezután azonnal felhívta a bankot, ahol Mr. Drake letétbe helyezte a díjak összegét. - Pontosan, uram. - A választ látom az arcán, Mr. Parish. Mr. Parish mélyet sóhajtott. 99 - A pénzt leemelték a folyószámláról. Nincs rajta egy árva cent sem. A többiek egyre felhősebb képpel fogtak körül bennünket. Látszott az arcukon, nem egészen értik beszélgetésünk lényegét. Seymour csípőre tette a kezét, és szemét összehúzva koncentrálni próbált. - Ha jól értem, Mr, Drake felszívódott? - Mindenesetre... nem jelentkezik. - Továbbá, hajói értem, azt a pénzt, amit nekünk szándékozott juttatni, valaki leemelte a folyószámlájáról? - Hát... igen. - Nincs rajta egy fillér sem? - Nincs. - Micsoda? - horkant fel Vila-Prades. - Ez annyit jelent, hogy nem kapunk semmit? És a tízezer dolláros csekk, amit már...? - Kitörölheti vele - mondta Willock. Seymour ahelyett, hogy káromkodva átkozódni kezdett volna, leroskadt a kút szélére, és vidáman felnevetett. - A lelkem mélyén sejtettem, hogy valami bődületes beugra-tás áldozatai vagyunk. Ki az a marha manapság, aki ennyi pénzt áldoz ilyen ostobaságokra? Jack azonban nem vette könnyedén a dolgot. Rikácsolva Parishra támadt, és hadonászni kezdett az orra előtt. Ś-. Be fogom perelni! Vegye tudomásul: olyan pert akasztok a nyakába, hogy attól koldul! Maga nem tudja, ki vagyok én! Nekem drága az időm. Tudja, mennyi
kártérítést fizetnek egy filmforgatás elmaradásáért? Nekem szinte megfizethetetlen az időm! - Fogd be a pofád, Jack! Jeff Holland szájából úgy állt ki a szivar, mint egy fregatt oldalából az ágyú. - Valóban azt hiszi, hogy átvertek bennünket, Mr. Parish? - Istenem! Erre gondolni sem akarok! - De hiszen ön jól ismeri Mr. Drake-et. -Dehogy ismerem! - A titkára, nem? - Csak az önök meghívóján szerepeltem titkárként. Mr. Drake kívánta így. Ś Ś.,. - Mióta áll kapcsolatban vele? - Cirka két éve. - Hogy kerültek össze? , - Közjegyző vagyok. Van egy kis irodám, ahol felhívott. Megkért, hogy megfelelő díjazás fejében intézzem az ügyeit. Apró-cseprő ügyek voltak: jól megfizetett értük. Végül meg kellett szerveznem ezt a díjkiosztást... - Hányszor találkoztak személyesen? - Egyszer sem. -Azt akarja mondnai, fogalma sincs róla, hogy néz ki?! - Ez a helyzet, Mr. Seymour. - Akár én is lehetnék Mr. Drake? - Tulajdonképpen igen. - Uramisten! - sóhajtott Seymour. - Mi a francba csöppentünk bele, emberek? - Hogyan bukkant erre a kastélyra? - kérdeztem gyorsan. - Azt mondta, családi tulajdon. Az apjától örökölte. - Ki rakta rendbe? - Természetesen én. A szomszéd kisvárosban fogadtam fel munkásokat. Ők kitakarították, én meg felszállíttattam az élelmiszereket, ahogy Mr. Drake-kel megbeszéltem. Elkészítettem a szobrocskákat is. Bronzból. - Legalább hazaviszek valamit emlékbe - mondta fanyarul Seymour. - A holnapi, azaz a mai villásreggelin már Mr. Drake-nek is jelen kellene lennie. Bár jól tudom, ez lehetetlen... A vihar itt tombol a fejünk felett, a viadukt megsérült, a telefon elnémult... - Mikor? - Má reggel már nem működött. Leküldtem egy fiút, hogy nézzen utána, mi történt, de nem jött vissza a városból. Willock mereven Parish szemébe nézett. - Tehát el vagyunk zárva a külvilágtól. - El, uram. - Van egy fogadásom: tízet egy ellenében. Vila-Prades érdeklődve emelte fel a fejét. - Mire akar fogadni, jóember? Willock mosolygott, és kivillantotta a fogát. Most vettem csak észre, hogy előreugró farkasfogai vannak. - Hogy Mr. Vladímir T. Drake itt van közöttünk! .. - Közöttünk? - motyogta Vila-Prades elhűlve. - Azt mondja, közöttünk? Mi a fenéért, ember? Willock ránézett szürke szemével, aztán rekedten suttogta, r Hogy lássa, amint meghalunk. Egyikünk a másik után! 100 101 16. A whisky elfogyott, a vihar vadul csapkodta az ablaktáblákat, lábam körül fenyegető huzatot éreztem. Francis tálcára rakta a poharakat, aztán kérdőn Parishra nézett. - Ha nincs szükség tovább a jelenlétemre, szíves engedelmé-vel, nyugalomra térnék, uram. S hogy javaslatát kellőképpen alátámassza, szabad kezét a szája elé emelve nagyot ásított. Sokszor láttam már, hogy egy kellő időben produkált ásítás csodákat tud művelni. Francis ásitása azonban minden előre kiszámítható hatáson túltett. A pakompartös
inas még be sem csukta a száját, amikor már valamennyien ásítoztunk, mintha, a hurrikán álomport szórt volna szét a levegőben. - Ááá... én is elteszem magam holnapra - morogta Jeff, és ügyes mozdulattal Francis tálcájára hajította szivarcsutkáját. -Gyerünk, Jack! Parish megérintette Northcott könyökét, és a lépcső felé mutatott. - Lesz szíves odafent megvárni Francist? Megmutatja a szobáját. Northcott elégedett képpel morgott valamit. Vila-Prades feltápászkodott, és akkorára nyújtózkodott, hogy majd elérte a lovagterem mennyezetét. -Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én is csatlakozom a többiekhez. Viszlát! Mit tagadjam, nekem is majd leragadtak a szemeim. Düny-nyögtem, biccentettem, aztán elindultam a szobám felé. Felmentem az első emeletre, ^el a másodikra, s éppen az ajtó ellenőrzése után a kulcslyukba dugtam volna a kulcsot, amikor lábdobogást hallottam magam mögött. Annyi időm maradt csak, hogy előkapjam a stukkeromat, és a rohanó fickó mellének szegezzem. . Mr. Parish volt, a nem létező Vladimír T. Drake titkára. 17. Leeresztettem a stukkert, és megpróbáltam mosolyogni. Sajnos, nem csak azért nem akart sikerülni, mert pokoli álmos! voltam, hanem azért sem, mert Mr. Parishnak esze ágában sem volt venni a lapot. Komor volt, mintha mosószert löttyentettek volna reggeli kávéjába. - Mr. Lawrence, bocsánatot kérek, beszélhetnék önnel? Óvatosan az órámra pillantottam. Hajnali négy volt. Elfordítottam a kulcsot, és kitártam a szoba ajtaját. - Természetesen, Mr. Parish. Fáradjon be! Mr. Parish letelepedett egy székre, keresztbe rakta hosszú lábait, összekulcsolta az ujjait, majd komor képpel a szemembe nézett. - Mr. Lawrence... én ismerem önt. Erőltettem az agyam, de túl tompa volt már ahhoz, hogy értelmes dolgokat produkáljon. -Valóban? - Sokat tudok magáról. - Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna. -Személyesen nem is találkoztunk. Csakhogy... amikor Mr. Drake tudomásomra hozta azok neveit, akiket meg szeretne jutalmazni, megadta az önét is. Azzal a megjegyzéssel, hogy önnel kapcsolatban nem díjra gondol. Kíváncsi voltam rá, vajon miért nem. - Gondolom, egész egyszerű a magyarázata. Mr. Drake az én munkásságomat nem tartotta díjazásra érdemesnek. Ahány ember, annyiféle ízlés. -Azt hiszem, nem egészen erről van szó, Mr. Lawrence. Szóval, amikor Mr. Drake átnyújtotta a jutalmazandók névsorát. .. utánanéztem az életüknek. - Felkérte erre Mr. Drake? Parish megrázta a fejét. - Nem. Nem kért fel rá. Magánszorgalomból tettem. Mr. Drake megbízott a feladat ellátásával, méghozzá szép összegért. Úgy éreztem, kötelességem utánanézni a jelöltek magánéletének, nehogy később engem hibáztasson... Érti, mire gondolok? - Azt hiszem, igen. - Számtalanszor előfordult már, hogy bizonyos, köztiszteletben álló férfiakról, akiket jutalmakkal és kitüntetésekkel halmoztak el, kiderült, hogy méltatlanok a megtiszteltetésre. Homokosok, kábszeresek, és a többi. Gondoltam, óvatosságból végeztetek egy kis magánnyomozást. - Remélem, nem talált pöttyöt a múltamon? - Ahogy vesszük. Megtudtam, hogy ön igen gyakran együttműködik bizonyos nemzetközi bűnüldöző szervezetekkel, 102 103 amelyek felkérik erre. Önnek nagy kriminalisztikai tapasztalata van, Mr. Lawrence. Egyszerűen arra szeretném megkérni, hogy... tartsa nyitva a szemét.
- Ezt hogy érti? Levette a szemüvegét, megtörölgette, aztán kétségbeesett tekintettel nézett rám. - Mr. Lawrence... én rosszat sejtek. Nem akarom igaztala-nul vádolni Mr. Drakeet, de... néha magam is úgy érzem, mintha nem is létezne. Mintha egy sötét hatalom megbízottja volnék. Már korábban is az volt az érzésem... hogy... talán maga a sátán bújt Mr. Drake bőrébe. Tragikomikus volt, ahogy a nagydarab, komor képű férfi a sátánt emlegette. - Néha azt gondoltam, hogy a pénze egyszer csak... semmivé válik. Mint a mesében azé a férfié, akit az ördög aranypénzzel ajándékozott meg. Hazavitte, kinyitotta a tarisznyáját, s megdöbbenve fedezte fel, hogy lótrágya van benne. - Nem is tudtam, hogy érdeklődik a mesék iránt, Mr. Parish. - Egyetemi hallgató koromban néprajzot is hallgattam, de az már jó régen volt. Arra szeretném ismételten megkérni, hogy amíg... nem lesznek olyanok a viszonyok, hogy értesíthetem a rendőrséget, vagy, amiben őszintén szólva már nem hiszek, Mr. Drake megérkezne, kérem, legyen résen, és... segítsen nekem, ha bármi is történne. Ön az egyetlen, akiben száz százalékig megbízom. - Köszönöm, Mr. Parish. Biccentett és felállt. Már az ajtónál volt, amikor hátbaszúrtam egy kérdéssel. - Tudja ön egyáltalán, hogy miért hívott ide engem Mr. Drake? - Természetesen - fordult vissza. - Hogy megajándékozza egy lepkéskönyvvel. Ignació Millares könyvével. - Megajándékozzon? Én úgy tudtam, el akarja adni nekem. Sőt valami árverésről is szó volt abban a telefonban. - Erről nem tudok, Mr, Lawrence. Nekem kifejezetten ajándékozást említett. - Furcsa. Nincs senki a házban, aki rajtam kívül a könyv után érdeklődne? - Tudtommal senki. Hm. Újabb rejtély. - Hol van a könyv? Magánál? 104 - Soha nern láttam, Mr. Lawrence. Csak Mr. Drake-től, tudok a létezéséről. - Nem nézett utána véletlenül a magáncsatornáin? Parish elment, és sajnos, magával vitte az álmomat is. Viszszaültem hát a karosszékbe, hogy elgondolkozzam azon, amit mondott. Abból kell kiindulnom - gondoltam -, hogy ez a titokzatos Mr. Drake ide akart csalni a kastélyába, a többiekkel együtt. Csakhogy velem kapcsolatban nem a Drake-díjra játszott. Megsejtette, hogy úgysem fogadnám el. A pénz nem érdekel különösebben; azok az intézmények, amelyeknek dolgozom, jól megfizetnek; a kitüntetésektől pedig egyenesen irtózom. Ráadásul soha nem fogadtam még el magánalapítvány támogatását. Ha Drake mindezt tudja - gondolkodtam tovább -, akkor érthető, hogy meg sem próbálkozott nálam a Drake-díjjal. Helyette olyan csalit fűzött a horogra, amelyről tudta, hogy biztosan ráharapok. Akárhogy is van, Mr. Drake nem buta ember. Tudja, mitől döglik a légy, kit mivel ejthet csapdába. Óvatosnak kell tehát lennem, ha párviadalra kerülne sor kettőnk között. Persze az is meglehet, hogy holnap reggel előbukkan valahonnan, magyarázatot ad mindenre, én megveszem a gyűjteményt, a többiek megkapják a pénzüket, a vihar eláll, s fülig érő szájjal hazarepülhetünk. Bármennyire is szépnek tűnt a dolog, a lelkem mélyén azt súgta valami, hogy realitása a nullával egyenlő. Mr. Drake eddig sem került elő, és ezután sem fog. Gondolkodtam még egy kicsit, aztán, mivel szemernyit sem voltam álmos, úgy döntöttem, hogy teszek egy rövid sétát. Imádom az éjszakai kóborlást olyan kastélyok folyosóin, ahol kísértetek garázdálkodnak. Igazf ebben a kastélyban még nem bukkant fel egy sem, de ami késik, nem múlik. Megigazgattam a stukkert a zsebemben, kezembe kaptam ceruzavékony elemlámpámat, és miután tréningruhát öltöttem, elindultam éjszakai sétámra. * Jobb, ha én játszom kísértetet, mintha más csinálja.
A lovagterem félhomályban ázott, amikor leóvatoskodtam a lépcsőről: a páncélos lovagok komor mozdulatlansággal álltak a helyükön. Odamentéin az ajtóhoz, és megvizsgáltam. Lenyomtam a kilincsét: zárva volt. 105 Ahogy megközelítettem az ablakokat, furcsa, kattogó zaj ütötte meg a fülem. A trónushoz eső legközelebbi ablakszárnyat rosszul csukták be, az egyre vadabbul dühöngő vihar feltépte a spalettát, s az ablakkerethez csapdosta. A szél viharos tombolása elnyomott minden hangot a hátam mögött. Éppen akkor hajtottam be a zsalut, amikor vakító villám fénye száguldott végig a tintafekete égen. Ez a másodpercnyi fény tenger is elég volt azonban ahhoz, hogy lássam, amit láttam. Egy meggörnyedt emberi alakot a kerítés tetején, vaslándzsával átszúrva. 19. Becsaptam az ablakot, ráfordítottam a kallantyút, és az ajtó felé rohantam volna, ha valami meg nem állít. Az egyik páncélos lovag volt a tettes, aki békésen szobrozó társaival ellentétben önállósította magát, s jókora, szögesfejű buzogánnyal a kezében, lassú, rogyadozó léptekkel felém indult. Ugrottam egyet oldalra, előkaptam a stukkeromat és ráfogtam. Aztán villámgyorsan vissza is süllyesztettem a zsebembe. Nem sok eredménnyel kecsegtetett volna, ha elkezdem kopogtatni a páncélját. Ehelyett összegörnyedve a kúthoz futottam, s felkaptam az ottfelejtett kérítéslándzsát. Megpróbáltam keresni rajta egy páncélozatlan pontot, ahol szükség esetén megcsiklandozhatnám a lándzsa hegyével. A jobb sorsra érdemes páncélos lovag forgott, szuszogott, miközben igyekezett féken tartani egyre-másra lehulló sisak-rostélyát. Egyáltalán nem volt nehéz dolog a háta mögé kerülni, és jót húzni a sisakja tetejére. Amikor meghallottam a recsegve behorpadó bádog hangját, komolyan megrémültem. Attól tartottam, túl jól sikerült a dolog. A lovag hatalmas csörömpöléssel térdre zuhant, s kétségbeesve csapkodta fényes mellkasát. - Segítség! Bernié! Segítség! Szemem sarkából láttam, hogy egy másik lovag is megindul felém. . .; Szúrásra emeltem a lándzsát, de a páncélos vitéz gyorsan felemelte a karjá,t, csak úgy nyikorgóit a könyöke. -Ne! Kérem, ne! A csigalépcső felől lövés csattant. 106 A lépcső tetején magas, vörös hajú lány állt, rémült tekintettel, s mint béka a hóban, reszketett a kezében egy megtermett forgópisztoly. - Ide figyeljenek - remegett a hangja. - Én nem tudom, kicsodák maguk, és azt sem, hogy mit keresnek itt... de én rettenetesen meg vagyok rémülve, és ha megijedek, lövöldözök...! Úristen:.. Úristen! A következő lövés az első felmentésére igyekvő páncélos lovag oldalán csattant. A lovag felordított, és csörömpölve a földhöz vágta -magát. Annyi időm maradt csak, hogy mögéje hasaljak, és lehúzzam a fejem. A harmadik golyó a műkőbe csapódott, majd gellert kapva rajta, néhány másodpercig ide-oda röpködött a levegőben. Emberi számítás szerint három golyó volt még a tárban. Felemeltem a fejem, és kidugtam a mozdulatlanul fekvő bádogember feneke mögül. - Kisasszony! Bang, bang! A negyedik és az ötödik. Megkerestem a páncélos lovag fejét, és igyekeztem a fülébe suttogni. - Hé! Hall engem? - Bárcsak ne hallanám! Mit akar tőlem? - Mozogjon egy kicsit! ^ - Majd ha megőrültem! Ez az eszeveszett amazon azonnal rámpörköl. - Éppen ezt akarom. - Tudja mit? Mozogjon maga! - Jézusom, kicsodák maguk? Én, ha ideges vagyok, azonnal lövöldözni kezdek... Vártam, de nem lövöldözött tovább. Alighanem múlni kezdett az idegessége.
Óvatosan kinyújtottam a karom, és magamhoz húztam a kriptalándzsát. Szemügyre vettem a csendben dekkoló páncélos lovag mellpáncélját, s amikor megtaláltam azt a helyet, ahol elválik a lábrésztől, szép lassan elkezdtem belenyomni a vaskarót. - Jaj! Megszúrt, maga rohadék! Bang! Aztán kétségbeesett sikoltás, és az üresen húzogatott ravasz csettegő hangja. Felugrottam, de a páncélos lovag utánam nyúlt, és elkapta a lábam. Estében képen rúgtam, felpattantam, és a lépcső felé 107 igyekeztem. A vörös hajú lány megfordult, menekülni próbált, majd amikor megértette, hogy reménytelen a helyzete, egyszerűen hozzám vágta a pisztolyát. Idejében sikerült elrántanom a fejem; a stukker elrepült mellettem, és a lépcső korlátjának vágódott. Míg a fegyver után néztem, avörös lány felszívódott. A páncélos lovagok közben felkászálódtak a padlóról, és gyanakodva figyelték tevékenységemet. Amelyiket sikerült a földre rántanom, kezében elveszített lándzsámmal, felém szúrt. Szerencsére úgy mozgott, mint egy lassított felvétel. Leültem a kútkávára, és szánakozva néztem rájuk. - Nem bújnának ki a maskarából? Hallgattak, és csendben tovább közeledtek. - Oké! - mondtam. - Ebben az esetben következzék a lovagi torna! Az első ekkor megtorpant, elhajította a lándzsát, és békülékenyen felemelte a kezét. - Csak nyugalom, ember! Kicsoda maga? - Segíthetek? Közös erővel sikerült megszabadulniuk a páncéljuktól, Amelyik először támadt rám, szemüveges, körszakállas, vékony fickó volt, a másik kövér, enyhén malacképű. A szakállas levette a szemüvegét, aztán dühösen a páncélba rúgott. - Ha tudtam volna, hogy így rámragad, eszembe nem jutott volna belebújni. Könnyebben kijön a csiga a házából, mint én ebből az izéből. A másik aggódva a lépcsőfeljáró felé pislantott. - Hova lett ez az őrült nő? Esküszöm nem normális! Lassan sikerült összeszedni magam. Nagyon nem úgy néztek ki, mint akik embereket szúrnak kerítésre. Leugrottam a kútkáváról, és kezemet csípőre téve eléjük álltam. - Talán ideje lenne megismerkednünk - mondtam sokat sejtetőn. - Nem akarom erőltetni a dolgot, de el kellene gondolkodniuk, nem tartoznak-e nekem némi magyarázattal. A szakállas megfogta a páncélját, és megpróbálta a helyére.; állítani. Már-már sikerült, amikor a lovag" meggondolta: magát, és nagy robajjal összeomlott. A másik idegesen összerezzent. - Nem hagynád abba, Bernié?! Bernié megvonta a vállát, és elgondolkozva nézett rám. - Magát ismerem valahonnan - mondta. - Én is magát, Bernié Simpson! A szakállas rámmeredt, mint tűzoltó a tűznyelőre, aztán egyszerre csak a homlokára csapott. - Lawrence! Leslie L. Lawrence! Ezer éve nem láttam. Ha jól emlékszem, legutoljára Indiában... - Benareszben. Vigyorgott, felém nyújtotta a karját, aztán hirtelen lehervadt a mosoly az arcáról. - Uramisten! - nyögte. Csak nem történt valami baj? A malacképü egyikünkről a másikunkra járatta a szemét, majd aggódva a szakállason állapodott meg a tekintete. - Ezt hogy érted, Bernié? - Nem hallottál még Mr. Lawrence-ről? - Kellett volna hallapom róla? - Nem emlékszel? Ő fordította le azokat a tibeti nyelvű könyvlapokat, amelyeket a turkesztáni expedíció anyagában találtunk.
Malacképű vigyorgott, és kezet nyújtott. - Ó, Mr. Lawrence, igazán örvendek. Bernié felemelte a kezét, és szomorú karmesterként leintette az örömét. - Te csak ne örülj, George! A másik csodálkozva eltátotta a száját, és értetlenül tárta szét a karját. - Miért ne örülnék? Nem most mondtad, hogy ő fordította le a tibeti imákat? Rómában két évig szarakodtak, mégsem mentek semmire vele. - Ahol Mr. Lawrence megjelenik, mindig történik valami. - Történik? - Ez az ember vonzza a bajt, George! Ha Mr. Lawrence felbukkan egy tudományos konferencián, többen azonnal a konferencia elhalasztását kérik. Holtbiztos, hogy abban a hotelban, ahol Mr. Lawrence lakik, minimum egy hullát találnak a fürdőkádban. De leginkább kettőt. És még egyet a szemétle-dobóban. George felnevetett, és melegen kezet rázott velem. - Ne hallgasson rá, Mr. Lawrence! Csak az irigység beszél belőle. Nem tudja elviselni mások sikereit. Ugye az az izé... amit a hullákról mesélt, csak legenda? Szomorú voltam, nagyon szomorú, hogy szét kell fpszlat-nom belém vetett bizalmát. De mi mást tehettem volna? 108 109 - Általában valóban az - mondtam óvatosan -, bár bizonyos esetekben, kétségkívül.., - Na, mit mondtam? - emelte fel a hangját Bernié. - Nem lennék meglepve, ha már itt is talált volna egyet. George gyanakodva fordította felém fehér malacképét. - Mit szól hozzá, Mr. Lawrence? -Hm. Szegény George-nak egészen jól látható rémület hullámzott végig a képén. - Mr. Lawrence - nyögte. - Szóljon már valamit, az istenért! Mondja, hogy nem! Ugye itt nincs hulla a környéken? Ugye nincs? Bernié vigyorgott. Sikerült jól ráijesztenie a kollégájára. Felvontam a vállam, és visszaültem a kútkávára, - Sajnos, rossz hírem van. Az a helyzet. Bernié arcáról elröppent a győztes vigyor. Belemarkolt a szakáilába, mintha le akarná tépni. - Mi a helyzet? Úristen! - Hát... egészen véletlenül itt is van egy hulla! Álltak, mintha sóbálvánnyá változtak volna. George ajka mozgott, de nem jött ki szó a száján. Végül Bernié emberelte meg hamarabb magát, de éppen csak annyira, hogy ki tudjon nyögni egy cincogásszerű hol-t. - Kint a kerítés tetején - mondtam. - Minden valószínűség szerint karóba húzták! 20. Kettőjük közül Bernie-nek voltak jobbak a reflexei. A másik még némán mozgó ajakkal csodálkozott, amikor Bernié a földre vetette magát, felkapta a nyársat, és rámfogta. -Ne közelítsen! Engedelmesen visszaültem a kútkávára. - Mondja még egyszer, Lawrence! - Egy hulla van a kerítésen - ismételtem, - Honnan tudja? - Az előbb láttam. Amikor villámlott. - George, menj az ablakhoz! - Én ugyan nem! - Menj oda! George szívott egyet az orrán, és az ablak elé állt. 110 - Mutassa neki, hova nézzen! - Semmit nem látok, Bernié - panaszkodott malacképű. -Tök sötét van odakint. - Némileg világosabb lesz, ha kinyitja a spalettákat - mondtam.
- Nyisd ki, George! George engedelmesen kinyitotta. -Várjon meg egy villámot -javasoltam. --Villámfénynél jobban mutat a hulla a kerítésen. A villám fellobbant, s a következő pillanatban George szeme elé kapta a kezét. - Uramisten, Bernié, ez valóban nem viccelt! Én mindjárt rosszul leszek... Jézusmária, a kerítésen tényleg van valaki! Bernié kezéből kiesett a lándzsa, s egetverő csörömpöléssel végiggurult a kövön. Bernié Simpson leroskadt mellém a kútkávára, és tenyerébe temette az arcát. - Jézusmária, Lawrence, mit csinált már megint? Mit csinált? 21. Először arra gondoltam, megvárom, amíg kissé összerántják magukat, de néhány perc múlva kénytelen voltam feladni a tervem. Ellenkező esetben megvárhattam volna a napfelkeltét. - Miért bújtak a páncélokba? Bernié Simpson vádlón a malacképűre mutatott. - Ő az oka. Ő dolgozta ki azt a hülye elméletet a történeti akcelerációról. . - Miről? - képedtem el. - George ugyanis antropológus - magyarázta Bernié. - Van egy elmélete, miszerint az emberiség egyre nő. - Erről már én is hallottam. - George készített egy táblázatot, amely egyelőre csak Európa nyugati részére érvényes. Eszerint meghatározható, hogy valamely évszázadban egy adott országban mekkora volt a férfilakosság átlagos magassága. - Hm. Mi ennek az értelme? Bernié válaszolni akart, de George megelőzte. - Ha magasabbak voltak az emberek, nagyobb páncél kellett nekik. - Ez világos. 111 - Ha nagyobb páncél kellett, több vasat használtak hozzá. Na? Törtem a fejem, de semmilyen összefüggést nem találtam sehol. -És? - Ha több vas kellett, több fegyverkovács is kellett hozzá. Több bányász, s ezek húzták maguk után a kézműipar fejlődését. Rövidre fogva: ott, azokban az országokban gyorsult fel igazán az ipari fejlődés, ahol a legnagyobb volt a férfilakosság átlagmagassága. Ritkán hallottam nagyobb marhaságot, bár a tudományos konferenciák nem szűkölködnek hasonlókban. - Fogadtam Bernie-vel, hogy mi már nemigen férünk bele középkori páncélokba, Pedig nem is vagyunk óriások. - Hát nem. - És nyertem! Bele még csak belepréseltük magunkat valahogy, de kimászni művészet belőle. Képzelje ezt a tortúrát sürgős csata előtt! Ekkor jött maga... Gondoltam, kicsit magára ijesztek, hogy nyugodtan kimászhassunk a csigaházunkból. Kezdtek megfeledkezni a kerítésen kuksoló hulláról. Bármennyire is fájlaltam, kénytelen voltam emlékeztetni rá őket. - Ha maga antropológus - mondtam -, bizonyára nem ijed meg egy holttesttől. George elsápadt, és önkéntelenül is hátrébb lépett. -De bizony megijedek, nagyon is megijedek! Utálom a halottakat. - És a csontok? - Ó, az egészen más! El sem tudja képzelni, mennyi esztétikum van egy szépen lesikált koponyában. Az ember a kezébe veszi, simogatja, simogatja..., s egyszercsak érzi, hogy megtelik az ujja begye elektromossággal, mintha abból a régi emberből belé áradna valami... Csillogott a szeme, kipirosodott az arca, s elkezdte simogatni a levegőt, mintha koponya lenne az ujjai alatt. Becsuktam a számat, és megtörölgettem a homlokom. Komplett őrült volt, nem is vitás. 1
22. Töprengve a cingár tudósra néztem, s éppen azt latolgattam magamban, hogy felmegyek és felébresztek néhány vállalkozó szellemű lakótársat, amikor megszólalt Bernié remegő hangja. - Maga is Drake-díjas, Mr. Lawrence? Morogtam valamit, magam sem emlékszem rá, mit. Elindultam a lépcső felé, hogy bezörgessek az ajtókon, amikor valaki felbukkant az első emelet fordulójában, és fenyegetően rám emelte a kezét. - Mindent hallottam, és ne próbáljon menekülni! Képzett karatéka vagyok! . Sóhajtottam, és nem menekültem. Főleg, mert nem is volt hova. 23. - Adja vissza a stukkeromat! - Én? Ott van valahol a lépcső alján. - Hozza ide! - Nem lenne célszerűbb, ha maga keresné meg? - Tegye, amit mondok! Addig kotorásztam, amíg a kezembe nem akadt a pisztoly. - Parancsoljon, Miss McHale. - Ne jöjjön közelebb! Maga kicsoda? Illedelmesen bemutatkoztam. - Drake-díjas? - Majdnem. Közben a két botcsinálta páncélos lovag is odagyűlt körénk. Miss McHale kilépett az árnyékból; úgy találta, hogy ennyiünktől már nem kell félnie. - Mit keresnek idelent a lovagteremben? George már nyitotta a száját, hogy előadja történeti akcele-ráció-elméletét, de még idejében sikerült közbevetnem magam. - Megbeszéltünk valamit. Az urak antropológusok. - Bocsánat - mondta Bernié. - Én történész vagyok. Azaz tudós. George Severson nagyot csuklott. - Azt akarod mondani, hogy én nem? Bernié megvonta a vállát. - No de kedves George^ ezerszer megbeszéltük már, hogy az antropológia a történetírás segédtudománya. 112 113 Miss McHale ijedten rám nézett. - És maga? Egyelőre úgy döntöttem, hogy nem hallom meg a kérdését. - Nem sokkal ezelőtt hallottam a hangját, Miss McHale. Mintha nem lett volna megelégedve a kiszolgálással. - Uramjézus, ne is emlékeztessen rá! - rázta meg vállig érő vörös sörényét. Hiszen emiatt mászkálok éjszaka, mint egy alvajáró. -Mi miatt? - Az az ábra, hogy kezdek bedilizni. Enyhe nyomást éreztem a tarkóm táján. Úgy tűnt, mintha évek múltak volna el azóta, hogy a Kennedy repülőtéren felszálltam a repülőre. - Mi a probléma? - Az egerek. - Úgy érti, hogy egér van a szobájában? - Úgy. Méghozzá kettő. Bernié és George összenéztek. Egyszerre megfeledkeztek a vitájukról, és a kerítésen ücsörgő hulláról. Én sem siettettem a dolgot, hiszen a villámfényben sikerült megállapítanom, kicsoda. Emellett, őszintén szólva, nemigen akaródzott kimennem az esőre. - Miért nem szólt az inasnak? - Szóltam. Elvitte. Bocsánatot kért, és elvitte. - Akkor nem értem... - Vissza is hozta. -Az egeret? - A kiskondérban. A másikat pedig a szendvicssütőben. Néhány pillanatig azt gondoltam, hogy hallucinálok, vagy
zavaros, nyomasztó álom gyötör. Bernié és George, valamint ez a magas, karcsú, vörös sörényű lány az egereivel, nem más, mint rémálom. Rutinmozdulattal csíptem a karomba, de nem ébredtem fel. Ekkor kezdtem el félni. Úgy gondoltam, minden okom megvan ra. 24. A lány megigazgatta a vörös hajkoronáját, és energikusan megrázta a fejét. , - Ide figyeljen! Nem vagyok bolond, esküszöm. Csak vege-; táriánus. ^ - De hiszen az egér az hús! y nyögte Bernié. Miss McHale lesújtó pillantással jutalmazta. - Kértem a pincért, hozzon némi zöldséget és egy tálka forró olajat. A szobámban óhajtottam harapni valamit. Salátát, olajat, répát. Ehhez kellett az olaj. A pakompartos pincér meg is hozta, amit kértem, az olajat például zárt üstben. Tud követni? -Igyekszem. - Ez az olajtartó olyasféle volt, mint égy kis üst, zárható tetővel. Látott már ilyet? - Nem emlékszem. - A pasas lerakott mindent az asztalra. Jó éjszakát kívánt, és ment. Szerencse, hogy még az ajtó előtt toporgott, amikor kinyitottam az üst tetejét. Nem volt szép látvány, majd szívbajt kaptam tőle, pedig nem vagyok anyámasszony lánya. Egyszer úgy vertem szájba a dobost a dobverőjével, hogy öt foga esett ki egyszerre. - Mi... ért? - nyögte Bernié. - Mert összetévesztette a dobját a fenekemmel. De nem ez a lényeg. Visítottam egy óriásit, csak a forma kedvéért. Különben eléggé lehangoló látvány egy olajban főtt egér. Amikor a pasas kinyitotta az ajtót, szerencse, hogy nem öntöttem a képébe az olajat. - Mit mondott Francis? - Esküdözött, hogy ártatlan. Hogy saját kezűleg csukta le a tetőt El nem tudja képzelni, hogyan kerülhetett egér az üstbe. És egyéb süket duma; hogy száz éve szolgál már, de még soha... soha... soha... - Tehát visszavitette az egeret. - Vissza. Egyúttal meg is kértem, ha nem esik nehezére, hozzon egy másikat. De nem egeret, hanem olajat. És egy sasliksütőt. -Azt minek? - Lefekvés előtt gyakran támad kedvem pirított krumplira. Magának nem? - Nem. De kipróbálom. - A fickó negyedóra múlva visszajött. Lerakta az asztalra az üstöt, a sasliksütőt letette a szőnyegre, tovább folytatta a mentegetőzést, majd azt mondta, hogyha ebben az üstben is találok egyet, őt is belefőzhetem mellé. Őszintén szólva, nem volt kedvem viccelődni, fáradt is voltam, meg minden, csak 114 115 i C úgy a forma kedvéért felpattantottam az üst fedelét. Mit gondolnak, mi volt benne? Költőinek szánta a kérdést, mert gyorsan maga válaszolt rá. - Az egér. Benn úszott az olajban. - Uramisten! - kapaszkodott a korlátba George. - És Francis? - Azt hittem, elájul. Rá akartam kiabálni, de amikor megláttam az arcát, letettem róla. Még csak az hiányozna, hogy ott , haljon meg a szobámban. Markába nyomtam az üstöt, és csak annyit mondtam neki, hogy ebben a rohadt kísértetkastélyban valaki összetéveszt engem egy macskával. De ez még mind semmi. Képzelhetik, hogy kivoltam. Ültem az ágyam szélén, és elment a kedvem a répától... Fogtam a sasliksütőt, felvettem a szőnyegről, feltettem az asztalra, kipróbáltam, hogy mükö-dik-e. Szépen forogni kezdett, ahogy illik. Forgottforgott, én pedig úgy láttam, mintha lenne az egyik késén valami. Mintha az a hülye Francis már felhúzta volna a krumplit. Jobban j odanézek, és mit
gondolnak, mint látok? Egy felnyársalt ege- I ret! Bernié és George összenéztek. Láttam rajtuk, hogy aligha csak az egérre gondolnak. Bernié felemelte a kezét, és az ablakok felé mutatott. -Ott! Izé... Gyorsan közbe kellett avatkoznom, ha el akartam kerülni a pánikot. - Nyilván véletlenül bemászott a sütőbe, és... - Öngyilkos lett, mi? Nézze, én nemigen ismerem az egerek lelkivilágát, de nehezen tudom elképzelni, hogyha egy életunt j egér öngyilkos akarna lenni, éppen ezt a módszert választaná. í Szerintem inkább megállna egy macska előtt. -Azt akarja mondani, hogy valaki...? - nyögte Bernié. Úgy néztem rá, hogy nem merte folytatni. - Ezek után egyszerűen képtelen voltam elaludni. Gondoltam, lejövök ide a lovagterembe, és futok néhány kört. Otthon, ha kicsit kivagyok, futni szoktam. Itt is lehet, a terep egészen: kiváló... Ś Ś- Rosszul tenné, kisasszony. Villámgyorsan hajoltam át a korláton. Először csak kalapo-' kat láttam: hármat egymás mellett. Széles karimájú, fekete fejfedőket, mint a Mexikóban játszódó westernfilmekben. Az egyik kalap lassan megbillent, láthatóvá téve gazdája eddig árnyékban rejtőzködő, sűrű, fekete szemöldökkel díszí' 116 tett, talán túlságosan is sápadt arcát, élénkpiros ajkát, s világító fehér fogsorát. Megmarkoltam a korlátot, amikor a.másik kalap is megmoccant, felfedve a második ismeretlen arcot. Hajszálra ugyanolyan volt, mint az első. Mintha másolóformával készítették volna őket. Sóbálvánnyá válva bámultam őket, s csak akkor rezzentem össze, amikor Miss McHale halkan felsikított mellettem. Ő is észrevette, hogy a harmadik kalap alól is ugyanaz az arc néz fel ránk: 25. Néhány másodpercnyi habozás után elővettem a 38-ast, és szépen lekecmeregtem a lépcsőn. Bár fehér arcuk túlságosan is túlvilági benyomást keltett, mégiscsak meg voltam győződve róla, hogy evilági emberek. Egy kísértet ugyanis nem beszélhet ennyire rossz angol kiejtéssel. Elfordítottam róluk a stukker csövét, hogy ne provokáljam őket, de azért mégiscsak lássák, nem vagyok fegyvertelen. Ha látták, sem vettek tudomást róla. Olyan mozdulatlan arccal, rebbenéstelen tekintettel figyelték a közeledésemet, mintha márványból faragták volna őket. A legalsó lépcsőfokon megálltam, s lángolni látszó tekintetük kereszttüzében megmarkoltam a korlátot. - Jó estét! Nem vettem észre, hogy idelent vannak. Álltak, néztek és hallgattak. Megnyikordult a lépcső. Előbb McHale lopakodott mögém, majd Simpson és Severson is. A kalaposak még mindig hallgattak. Éppen meg akartam törni a csendet, amikor Severson hirtelen felrikkantott. - Kintről jönnek? Akkor látniuk kellett...,! Nem láttak valakit a kerítésen? Most tudatosult csak bennem, hogy mindhármuknak nedves a kalapja, a ruhája, s talán még az arca is. Miss McHale nagyot csuklott. - Mi van a kerítésen? Az első számú fekete kalapos a lány felé fordította az arcát. - Egy halott, kisasszony. Vékony, túlságosan is magas volt a hangja; inkább nőhöz illett, mint férfihoz. A tekintete azonban kemény volt, szúrós, s valami furcsa, belső fény égett benne. 117 Miss McHale megdöbbenve a karomba csimpaszkodott. - Azt mondják, egy halott ember a,.. kerítésen? De hát ez.., 1 borzalmas! Hogy került oda? " Nem örültem neki, hogy felfedezték a hullát a rácson. így is van elég okunk pánikra, hátha még kiderül, hogy a kerítés gyűjti a halottakat!
Gyorsan bemutatkoztam, és bemutattam a többieket is. A kalaposak bólintottak, de nem nyújtottak kezet. Az, aki legelöl állt, meghajolt, jobb tenyerét szívére fektetve. - Nicolae Negrescu-Dan. A második fekete kalapos előrelépett, és ő is a szívére szorította a tenyerét. - Corneliu Negrescu-Dan. A harmadik mintha gúnyosan elmosolyodott volna. - Viorica Negrescu-Dan. . Miss McHale arcára varázsolt egy ferde kis mosolyt. - Önök... románok? Nicolae Negrescu-Dan bóintott. - Románok vagyunk, de az Egyesült Államokban élünk. A negyvenes évek közepén hagytuk el hazánkat. Mintha a Dan név emlékeztetett volna valamire, de egyelőreŚ J nem tudtam, mire. 1 - Corneliu és Viorica a testvéreim. - Gyengéden elmosolyodott, ahogy a másik két rezzenéstelen arcra pillantott. - Nehéz j megkülönböztetni bennünket egymástól, tudom. Már a törté- 1 neti források is leírják, hogy a Dan-hercegek nagyon hasonlítottak egymásra. - Ön herceg? ' ' - Talán így lehetne angolra fordítani. - Önök is Drake-díjasok? Viorica Negrescu-Dan ekkor felnevetett, vészjósló, kellemetlen nevetéssel. Nicolae ráemelte a szemét. Mintha láthatatlan sugarak forrasztották volna Viorica ajkára a nevetést. - Nem, Mr. Lawrence. Mi másért vagyunk itt. - Tulajdonképpen én is. - Tudom. Ignació Millares lepkéskönyvét jött megvenni, - Honnan tudja? Beszélt Mr. Parish-sal? Negrescu-Dan mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. -Ha jól hallottam, kisasszony, egy... hm... olajban főtt; egeret tálaltak fel önnek? ; - Feltálaltak? Ezt hogy érti? - Az üstben. 118 - Mit jelent az, hogy feltálalták? Csak nem képzeli...? - Az az egér nem kerülhetett oda véletlenül, kisasszony! Miss McHale Viorica Negrescu-Dan felé fordult, és nagyot nyelt. - Azt én is tudom, de Francis azt állítja... Jézusom, kinek van kedve ilyen hülye viccet csinálni? Akárki is tette, nem normális! - A hétköznapi ember kétségkívül így ítéli meg a dolgot -mondta a harmadik Negrescu-Dan. - Maguk szerint mi történt? , Azok hárman összenéztek és hallgattak. Biztos voltam benne: azt latolgatják, mit mondjanak el abból, amit gondolnak. Végül is Viorica Negrescu-Dan szólalt meg élettelen, fátyolos hangon. - Fogadja meg a bátyám tanácsát, kisasszony. Eszébe ne jusson éjszaka egyedül lejönni ide... Még a folyosóra se menjen ki! Miss McHale felnevetett, erőltetetten vidám, de mégis ideges nevetéssel. - Megáll az eszem! Mintha a középkorba süllyedtem volna vissza, pedig csak kétórányi repülőútra vagyok Miamitól. Miért ne jöjjek éjjel ide, és miért ne menjek ki a folyosóra? Viorica hercegnő lehajtotta a fejét. - Mert... ez a Gonosz birodalma, kisasszony. - Dehát én Drake-díjas vagyok! Azért jöttem, hogy... Viorica bólintott. - Tudom, kisasszony. De értse meg... ez a halál birodalma. - Nevetséges! Egyszerűen nevetséges... a huszadik század közepén... - Egy halott férfi van a kerítésre szúrva, kisasszony! Egy halott... -Jézusom, hát ne emlékeztessenek folyton rá! Különben sem félek a halottaktól! Mielőtt énekelni kezdtem, orvostanhallgató voltam. - Ez dicséretes, kisasszony. De... tudnia kell, hogy az az egér jelent valamit.
-Persze, hogy jelent! Azt jelenti, hogy a Drake-kastély konyhájának nem erőssége a higiénia. Tele van egérrel, és a fene tudja még mivel! Ezerszer meggondolom, hogy egyek-e az ünnepi vacsorából. Felvágom az ünnepi tortát, és kimászik belőle egy egér! - Az az egér, és a másik azt jelenti, hogy... 119 Ideje volt, hogy közbevessem magam. - Meg tudnák mondani. Viorica Negrescu-Dan azonban nem zavartatta magát. - Azok az egerek azt jelentik, kisasszony, hogy... -Viorica! A kalapos nő Nicolae felé fordult. - Meg kell tudnia, Nicu! - Talán jobb lenne... - Meg kell tudnia; úgy majd jobban vigyáz magára. - Mire vigyázok én? - képedt el a lány. - Maguk meg vannak zavarodva! Mire kell vigyáznom? - Elsősorban saját magára, kisasszony - mondta Viorica Negrescu-Dan. - Azok az egerek azt jelzik, kisasszony, hogy önt halálra ítélték, és... meg is fogják ölni. Mégpedig úgy, ahogy az egereket. Vagy olajba főzik, vagy karóba húzzák! Ahogy azt a szerencsétlent is a kerítésen. Miss McHale fülére szorította a kezét, és nagyot visított. >. - Nem! Nem! Aztán megfordult, és úgy, fülére szorított tenyérrel beleveszett a folyosó sötétjébe. - Menjenek utána! Győződjenek meg róla, hogy baj nélkül bejutott-e a szobájába! Simpson és Seversen Míss McHale után eredtek. Egyedül maradtam a Negrescu-Dan hercegekkel. 26. Egészen addig hallgattunk, amíg el nem halt lépteik döngése. Akkor Nicolae Negrescu-Dan felemelte a fejét, és rám mosolygott., - Én ismerem önt, Mr. Lawrence. Nocsak - gondoltam -, ezen az éjszakán már a második ismeretlennek vagyok ismerős. - Bizonyos értelemben kollégák vagyunk. - Csakugyan? - írtam néhány cikket Románia török eredetű helyneveiről. Turkológus körökben... ismert a nevem. - Természetesen én is ismerem - bólintottam örömmel. -Olvastam* is nem egy tanulmányát. Legutóbb például azt, amelyben bizonyítja, hogy a Hargita csúcs neve török eredetű. A ta végződés, a török tag, azaz hegység jelentésű szó, mindenesetre ezt valószínűsíti. - Örülök, hogy itt van! - mondta, aztán elkomorult, és fáradtan legyintett. Vagy mit is beszélek... dehogy örülök! Jobb szeretném, ha nem lenne itt. -Miért? Kérdésre kérdéssel válaszolt. - Tudja, ki a karóba húzott ember a kerítésen? - Tudom -. biccentettem. - Egy Gonzales nevű sofőr. -S hogy megspóroljam a hosszas kérdezősködéssel járó procedúrát, rövidre fogva a mondókámat, elmeséltem nekik, mit láttam a temetőben. Amikor befejeztem, a három román összenézett. - Hogy kerül ide a sofőrje? - Valaki idehozta. Feltehetően az, aki a mulatt lányt felszúrta a kerítésre. Viorica a sötétbe meredt, és felsóhajtott. -Az ki? Baljósán és ugyanakkor szomorúan csengett a hangja. - A Gonosz. Az örök Gonosz. Maga hisz a Gonoszban? Bár sem a hely, sem az alkalom nem volt megfelelő, hogy filozófiai kérdéseken vitatkozzunk, megvontam a vállam. - A dualista világfelfogás szerint a Jó megléte feltételezi a Gonoszét. A Jó és a Gonosz ugyanannak a jelenségnek két oldala. Kettejük harca mozgatja a világot.
S mivel a Jó csak a Gonosszal együtt létezhet, nem is halhat meg soha. Ha a Gonosz meghalna, megszűnne vele együtt a világ is. - A Gonosz itt van közöttünk. Úgy gondoltam, itt az ideje visszatérni a materiális valóság talajára. - Maguk miért jöttek ide? - Hogy megküzdjünk vele. - Ezt nemigen értem. Maguknak is ígért valamit? - A halált. Éreztem, hogy így aligha fogunk zöld ágra vergődni. Megfogtam Nicolae karját, és megszorítottam. Mr. Negrescu-Dan... van két karóba húzott emberünk, egy karóba húzott és két megfőzött egerünk, továbbá egy tájfununk, viszont nincs összeköttetésünk a világgal. S ez már aligha játék. Aztán itt van néhány ember, akiket valaki idecsalt, hogy. 120 121 - Megölje őket! . - Kérem, mondja el, ha tud valamit! Minden porcikámban érzem, hogy szörnyű dolgok fognak történni, ha nem látok tisztán. Ki ez a Mr. Drake? - A Sátán, Mr. Lawrence. - Azon kívül? A polgári foglalkozása? - Ő csak a Sátán! Megreccsont mögöttem a lépcső. Alighanem Simpson és Seversen tértek vissza. A három román összehézett, és Viorica mintha bólintott volna. - Mr. Lawrence. El kell mondanom önnek valamit. - Örömmel hallgatom. - Bár igaz, hogy turkológus vagyok, és sokat foglalkoztam Románia török névanyagával, de mégsem ez az, ami igazából érdekel - mondta Nicolae NegrescuDan. - Hanem mi? Suttogva ejtette ki a szavakat, mintha attól tartana, hogy a Gonosz kihallgat bennünket. - A fekete mágia! Mindhárman a fekete mágia nagymesterei vagyunk. - Még mindig nem értem, hogy kerülnek ide. Mr. Drake talán önöknek szánja a mágia-díjat? - A Gonosz hívott találkára minket. És párviadalra. - Hívta? Hogyan hívta? - Vannak bizonyos titkos jelek, Mr. Lawrence, amelyeket csak a beavatottak ismernek. Nos, a Gonosz értesített bennünket, hogy San Jüanban, a kastélyában megküzdhetünk vele. - És maguk megküzdenek? - Meg kell küzdenünk, Mr. Lawrence! Nem térhetünk ki a kihívása elől. Sóhajtottam, és?arra gondoltam, hogy bár valamennyien örültek, alighanem mégiscsak én vagyok a legőrültebb közöttük. Ha nem volnék az, összepakolnám a táskámat, nekivágnék esőnek, hurrikánnak, s a szakadékon átevickélve meg sem állnék San Jüanig. Meglesz valahogy majd a világ Ignació Millares lepkéskönyve nélkül is. A sátánnal meg az küzdjön meg, aki akar. 27. Bármennyire is csábítónak tűnt az ötlet, hogy lépjek le Drake kastélyából, mégis maradtam. Viorica Negrescu-Dan mintha álomból ébredt volna, az ablak felé mutatott. - És... ő.. ? Hagyjuk neki? - Ha lennének szívesek segíteni... Bernié Simpson az ablakhoz futott, félretolta a meglazult zsalut, és kilesett a nyíláson. Felemelte a karját, hogy a kerítésre mutasson vele, aztán szó nélkül leejtette, és kétségbeesve perdült hátra. - Az... ő... nincs...
Odaugrottam mellé, és kinéztem a zuhogó esőre. A kerítés vaslándzsái ezüstösen csillogtak a villámfényben, de nem ült a tetejükön senki. Gonzales hullájának nyoma veszett. 28. Haboztam néhány pillanatig, aztán elővettem a zsebemből a stukkeromat, és elindultam a csigalépcső felé. - Én most lefekszem, és megpróbálok aludni egy kicsit. Igyekszem nem gondolni sem temetőre, sem hullákra, sem a Gonoszra. Aki pedig megpróbálja átlépni a szobám küszöbét, abba beleeresztek néhány golyót. Jó éjszakát! Világosodni kezdett, mikor ledobtam magam az ágyra. Mintha évezredek múltak volna azóta el, hogy elrepültem Angliából. 122 III. LÁNY AZ ÜSTBEN 1. Arra ébredtem, hogy kopogtatnak az ajtómon. Kimásztam az ágyból, kivettem a stukkeromat a párnám alól, és az ajtónyílásra irányoztam. . Francis volt, az inas. - Jó reggelt, uram - mondta szertartásos komolysággal. -. Hogy aludt? - A körülményekhez képest megfelelően. És maga? - Le sem hunytam a szemem, uram. - Csak nem ideges, Francis? - Az vagyok, uram. - Szabad tudnom, hogy miért? ' - Miss McHale-nek tegnap döglött egeret adtam vacsorára., - Nem tudta, hogy a hölgy vegetáriánus? - Nem gondolhatok másra, uram, minthogy valaki... szörnyűséget tervez ellenünk. - Azt hiszem, eltúlozza a dolgot, Francis. - És a mulatt lány a kerítésen? Az is túlzás volt, uram? Még akkor is a fülemben csengett szemrehányó hangja, amikor elindultam lefelé a lépcsőn, hogy résztvegyek első közös villásreggelinkén. 2. Francis és Edward korán kelhetett ezen a napon - ha lefeküdtek egyáltalán. A lovagteremben virágokkal díszített asztalok sorakoztak egészen a kútig, akárcsak egy menő szálloda éttermében. A páncélos lovagok a falnál megütközve szemlélték a csillogó poharakat és flaskakat: az utóbbi évszázadokban ugyancsak elszokhattak a hasonló látványosságoktól. Amikor leértem a csigalépcsőn, Edward odalépett hozzám, és az asztalomhoz vezetett. - Megfelel, uram? 125 Mivel a négyes asztalnál Kim Segal, Jack Margulies és Jeff Holland voltak a szomszédaim, örömmel intettem igent, örömöm elsősorban Miss Segalnak szólt, s csak egészen elenyésző mértékben a férfias arcélü színésznek. Mellettünk Patrick Seymour, Vila-Prades, Róbert Willock és Northcott vitatkoztak valamiről, s még akkor sem hagyták abba, amikor Mr. Parish feltűnt a láthatáron. Kim szomorúan mosolygott, ahogy lecsüccsentem mellé. - Hogy aludt? - kérdezte kezét nyújtva, -j Mert én a körülményekhez képest kitűnően. Remélem, végre megismerhetjük jótevőnket. - Aztán Jeff Holland felé csippentett a szemével. - Nem tudja, miért ilyen búvalbélelt? - Nem mondott magának semmit? - kérdeztem óvatosan. * - Nem. És Jack sem. De mintha nem stimmelne náluk valami. Haboztam, hogy belekezdjek-e a mesébe, de szerencsére nem maradt rá idő. A terem sarkában fekete drapériával bevont emelvény állt, amelyre a kölcsönös üdvözlések miatt mind ez ideig kevés figyelmet fordítottunk. Ebben a szempillantásban azonban lágy, sosem hallott zene hangzott fel, elnyomva a halk, itt-ott izgatott beszélgetés moraját. Két muzsikus ült a pódiumra tett székeken. Egyikük fúvós hangszeren játszott, a másik vonóson. A fúvóst fuvolásnak néztem, a húrost hegedűnek, de nem voltam biztos benne. Mintha hosszabb lett volna az átlaghegedűnél, és talán keskenyebb is.
- Ehhez mit szól? - dőlt hátra elégedetten Kim. - Mr. Drake érti a módját. Néhány taktus után elhallgatott a zene, mintha mindaz, ami eddig történt, csak zenekari próba lett volna. A hegedűs térdére helyezte a hangszerét, a fuvolás lába közé kapta a fuvoláját, és kérdő tekintetét az asztalnál helyet foglaló Mr. Parish hátának szegezte. Parish megfordult, biccentett, majd villáját egy üvegpohárhoz ütötte. Csend támadt, szinte nyomasztó csend, csak a szél makacs süvítése hallatszott a zsalukon túlról. Mr. Parish megigazította elegánsan csíkos csokornyakkendőjét, megtörölgette szemüvegét, megköszörülte a torkát, mosolyt erőltetett mosolyhoz nemigen szokott képére. - Hölgyeim és uraim... szeretettel köszöntöm önöket San Jüanban, Mr. Vladimír T. Drake kastélyában, abból az alkalomból, hogy Mr. Drake nevében kiosztásra kerülnek a Drakedíjak... amelyek hm... első alkalommal jutnak az arra érdemeseknek. Lehorgasztotta a fejét, és nagyot nyelt. - Az elmúlt órákban azonban történt néhány sajnálatos esemény... amelyek bizonyos árnyékot vetnek ünnepségünkre. Míg beszélt, a résztvevők arcán jártattam a szemem. Hátha sikerül felfedeznem rajtuk valamit, ami a későbbiek során segítségemre lehet. - Először is engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Gustav Parishnak hívnak... közjegyző vagyok, s Mr. Drake megbízásából vállaltam a díjkiosztással és általában a Drake-díjjal kapcsolatos ügyek vitelét. Irodám New Yorkban van... Seymour anélkül, hogy felemelkedett volna, tiszteletlenül közbekiáltott. - Hol van Mr. Drake? Nem arról volt szó, hogy személyesen nyújtja át a díjakat? Mr. Parish idegesen megreszelte a torkát. - Hát... ugyebár... erről tényszerűen nem volt szó, de az a sajnálatos helyzet alakult ki, hogy Mr. Drake nem tud jelen lenni a mai díjkiosztáson. A fogorvos felpattant, lekapta nyakába kötött szalvétáját, és dühösen a tányérja mellé csapta. - Abbahagyná végre ezt a hülye sódert? Azt hiszi, nem tudjuk, mire megy ki a játék? - Kérem, én csak... \ - Azt mondja, amit az éjszaka mondott! \ Kim Segal rám függesztette fekete bogárszemét. \ - Mi történik itt, Mr. Lawrence? \ Csoda történt. A csendes, kimért és megfontolt Mr. Parish jókorát vágott az asztalra. - A fenébe is, azt hiszik, én többet tudok, mint maguk? Az, éjszaka már elmondtam, hogy nem tudok semmiről semmit! Seymour hátradőlt a székén, és^hangosan felnevetett. - Hát ez jó! Nem tud semmit. Én viszont tudok, és elmondom mindenkinek, aki még nem értesült volna róla. Mr. Drake, vagy ki a fészkes fene, úgy átrázott bennünket, hogy Miamitól Alaszkáig ezen fog röhögni egész Amerika. Mr. Parish ugyanis éjszaka a tudomásunkra hozta, hogy az úgynevezett Drake-díj folyószámláján nincs egyetlen fillér sem. Hölgyeim és uraim, jó étvágyat! - A tízezer dolcsit, remélem, nem kell visszafizetnünk 126 127 háborgott Bernié Simpson a harmadik asztalnál. - Ugyanis már előre elköltöttem az utolsó fillérig. - Igaz ez? - bökte meg Kim az oldalamat. Szótlanul bólintottam. - De hát... hogyan történt? Néhány halk szóval beszámoltam róla, mit közölt velünk az éjszaka Parish. A két tudós még ekkor sem akarta elhinni a dolgot. - Nincs itt valami tévedés? - nyögte George Severson. - Én már kaptam vagy tízféle díjat, igaz, lényegében pénz nem járt egyikkel sem, de még soha nem fordult elő. - Most előfordult - torkolta le Seymour. *- Már csak az a kérdés, mikor tudunk elmenni innen a fenébe.
- Hát ma nem, az biztos - motyogta a teljesen összetört Parish. - A meteorológusok szerint... - A fenébe is! - dörmögte Jeff. - Ez a Drake előre tudta, hogy itt hurrikán lesz. Mintha az ördöggel cimborálna. - Mr. Drake nem cimborái az ördöggel! Ś- mondta egy reszelős, kellemetlen hang a második asztalnál, amelyben Cor-neliu Negrescu-Dan hangjára ismertem. A Negrescu-Dan hármas talán le sem vetkőzött azóta, hogy éjszaka megpillantottam őket. Most is éjfekete, zárt nyakú ruhát viseltek, széles karimájú, fekete kalapot, s a reggeli fényben jól látszott az arcukra kent vastag festékréteg. Viorica Negrescu-Danra szegeztem a szemem, akiről még a gondos, megfigyelő sem tudta volna megmondani, hogy férfi-e vagy nő. Rövid ideig farkasszemet néztünk, aztán elfordította a fejét. A többiek csak most kezdték érzékelni furcsaságukat. Seymour áthajolt a tányérja felett, és udvariatlan kíváncsisággal szemrevételezte őket. - Maguk kicsodák? Mivel válasz nem érkezett, Mr. Parish volt kénytelen enyhíteni a hallgatás súlyán. - Miss Viorica, Mr. Corneliu és Mr. Nicolae Negrescu-Dan Mr. Drake személyes vendégei. - Akkor talán többet tudnak a mi titokzatos házigazdánkról. Nos, uraim, ki vele! Mi a helyzet Mr. Drake-kel? Corneliu Negrescu-Dan felemelte a fejét, és rezzenéstelen tekintettel Seymourra nézett. Nézte vagy fél percig, aztán behunyta a szemét, mintha pihentetni akarná. - Mr, Seymour, ön azt akarta kérdezni - recsegte monoton hangon, behunyt szemmel -, hogy Mr. Drake vajon az ördöggel cimborál-e. - Na és, ha azt akartam kérdezni? - Mr. Drake nem cimborái az ördöggel! - Ugyan, miért nem? - Mert Mr. Drake maga az ördög! 3. Seymour felnevetett, de nem csengett igazán vidáman a nevetése. - Komolyan mondja? - A lehető legkomolyabban. - Közönséges nyelvre lefordítva mit jelent mindez? - Nem kell lefordítani semmilyen nyelvre. Nem használtam allegóriát, Mr. Seymour. Drake maga az ördög! Kínos, nyomasztó csend ereszkedett ránk. Még Jeff is elgondolkodva pörgette az ujjai között gyújtatlan szivarját. - Maguk kicsodák? - Mr. Parish már elmondta. - Úgy értem, miért jöttek ide? - Hogy megküzdjünk vele. Életre-halálra. - Mr. Drake-kel? - A Sátánnal. Parish félvonta a vállát, és szinte mentegetőzve fordult Seymour felé. - Miss Negrescu-Dan és az urak... az izé... fekete mágia nagymesterei. Seymour kimeredt szemmel bámult rájuk, aztán lassan a homlokához nyúlt - Ez nem igaz! Ébresszenek fel! Ugye csak álmodom ? Vagy őrültek házába kerültem? Én azonnal elindulok... - Nincs viadukt - mondta Willock. - Ne feledkezzék meg róla! - De nincs ám - helyeselt a festő. - Azon a szakadékon nem jut át emberfia! - Márpedig én nem maradók itt! Elindulok, és ha kell, átúszom a tengert. Közben cápahúst zabálok. Engem ez az eszelős fickó nem fog meggyilkolni...! Vila-Prades nagyot csuklott, és Seymourra förmedt. - Nekem ne emlegessen gyilkosságot, hallja-e! Én sem tu128 129 dom, ki itt a bolond, és ki a normális, de ha még egyszer valaki.., - Fél, hogy karóba húzzák? Vila-Prades elveszítette a fejét. Felkapott egy kistányért, és
Seymour felé hajította. - A rohadt életbe, nem megmondtam, hogy fogja be a pofáját?! Egyszerre többen is felugrottak, hogy megakadályozzák a kitörni készülő verekedést. Parish kétségbeesetten megfordult, és a zenészek felé intett. Az idősebb, ősz hajú, markáns arcú férfi mosolygott, biccentett, felemelte a sípját, és a hangszerébe fújt. Keserves, bánatos dallamok töltötték be a szobát. Seymour lesöpörte maga elől a törött tányér maradványait, 'Ś'] aztán bocsánatkérőn Vila-Pradesre nézett. ] - Különben, lehet, hogy igaza van. Nem tudnák elhallgattatni ezt a kornyikát? Hagyják abba, az úristenit neki! A zenészek azonban nem hallották meg, vagy nem akarták meghallani. Fújták tovább. A három Negrescu-Dan csendben figyelte őket; talán nekik tetszett egyedül a zene. Parish kínosan mosolyogva nézett végig rajtunk. - Kívánják, hogy átnyújtsam önöknek a díjat...? - Díjat? - csodálkozott Jeff. - Hiszen ön mondta, hogy egy fillér sincs a Drakealapítvány, vagy mi az ördög folyószámláján! - Hát... ami azt illeti, pénz nincs is. Még az én költségeim sincsenek biztosítva. A szobrokat viszont elkészíttettem. -r Milyen szobrokat? - hajolt előre Bernié Simpson. - Az eredeti elképzelés szerint valamennyi kitüntetett a pénzjutalom mellé kapott volna egy ezüstszobrot. Fél kilogramm színezüstből. - Az is valami - biccentett Willock, - Kár, hogy én nem vagyok díjazott - sóhajtotta Northcott. - Maga majd a Lila tehén-díjat kapja. És öt mázsa joghurtot hozzá. Erre már Jack Margulies is megrezegtette férfias cowboyhangját. - Ha már nincs pénz, hoci a szobrokat! Az Oszkárnak is csak eszmei értéke van, de a reklámsúlya jóval nagyobb. - Helyes, Mr. Margulies - vigyorgott Seymour. - Magának ajándékozom az én szobrom reklámsúlyát. Jack elfelhősödött képpel csüccsent vissza á helyére. - Utálom az ilyen nagypofájú szaralakokat. 130 Parish felemelkedett, és odaintett a háttérben leskelődő Francisnak. - Nem lehetne kaja után? - kérdezte keserves képet vágva George Severson. - Fél, hogy elmegy tőle az étvágya? A monoton lassú zene elhallgatott. A páncélos lovagok között meghúzódó ajtó lassan kitárult. Francis és Edward jöttek be rajta egy halom dobozzal a kezükben. A papírdobozok kísértetiesen egyformák voltak: hófehér, és aranyszínű szalagokkal átkötözve. Mr. Parish igyekezett valamit visszanyerni elveszített tekintélyéből. - Hölgyeim és uraim, mint mondottam, a szobrocskák súlya fél kiló, tiszta ezüst. Kívánják, hogy ünnepélyesen és egyenként... - Kívánja a fene! - háborgott Seymour. - Vegye el mindenki a magáét. Még csak az hiányzik, hogy névsorolvasással szara-kodjunk! - Mindenki megtalálja a nevét a doboz tetején! - kiáltotta reménytelenül mutáló hangon Parish, akinek lassan, de biztosan kezdtek kicsúszni a dolgok a kezei közül. - Kérem, hölgyeim és uraim, csak lassan! Kérem... Mivel nem voltam díjazott, a helyemen maradtam. A többiek azonban az inasokhoz tolakodtak, és megpróbálták megkeresni a dobozukat. Kicsit ízléstelen és kicsit gyerekes volt az egész. Úgy tolongtak az asztalok körül, mint afrikai éhezők, akik nem tudják kivárni, míg az ENSZ-tisztviselők felbontják a segélycsomagokat; maguk esnek foggal-körömmel az élelmiszernek. - Kérem, kérem - igyekezett Parish túlkiabálni a zsivajt. -A szobrocska a bibliai Évát ábrázolja, amint kezében tartja a tudás almáját... A három Negrescu-Dan mozdulatlan, megvető arccal ült az asztalánál; inkább egymást nézték, mint a tülekedőket. Mintha szavak nélkül beszélgettek volna egymással.
Seymour felragadott egy kést az asztalról, és nekiesett a dobozát átfogó aranyzsinórnak. Mintha minden dühét és csalódottságát a szerencsétlen aranyszálon akarta volna kitölteni. Nem tudom miért, egyedül őt figyeltem. A többiek is ott zsongtak, kiáltoztak, viháncoltak, mint a gyerekek, de ők nem érdekeltek. Teljes figyelmemet a fogorvos kötötte le. Láttam, hogy kegyetlen, már-már gyilkos dühvei elvágja a 131 doboz zsinórját, belemarkol a dobozt bélelő bársonyanyagba, kiragadja belőle a szobrot, és odaállítja a tányérja mellé. Ezután már nem Seymour arcát tanulmányoztam, hanem a fémfigurát, amely ott csillogott tányérja mellett, amelynek ezüstből kellett volna készülnie, s a paradicsomkertbeli Évát kellett volna ábrázolnia a tudás almájával a kezében. Csakhogy az a szobor, amely fenyegetően csillogott a meny-nyezetről függő lámpák szikrázó fényében, nem Évát ábrázolta, és nem is ezüstből volt. Hogy sárgán ragyogott a fényben, nem volt olyan nagy baj: ettől még akár arany is lehetett volna. Sokkal nagyobb meglepetést keltett azonban, hogy nem Évát formázta, sőt, még csak nem is női alakot. Inkább egy férfit; egy bundakucsmát viselő, darabosképű pasast: magát Patrick Seymourt. Lábait szettévé ült egy karón, amelynek hegye a szíve tájékán bújt ki a testéből. Talán túlságosan is nagyra sikeredett kerek szeme azt bizonyította, hogy Seymour halott. Közvetlenül a karó lábánál éhes varjú ült. Előrenyújtotta a nyakát, hogy meggyőződjön róla, valóban halott-e már a karóba húzott. Nem kellett sok fantázia hozzá, hogy miért. 4. Seymour káromkodott, nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen. Nevetni akart, aztán alighanem eszébe jutott a mulatt lány a kerítés tetején, mert elkomorult a tekintete. - Hát ez aztán már több a soknál! - ordította, felpattant, és néhány gyors lépést tett Parish felé. Felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni. - Hogy átvernek, az még csak hagy-ján: hülye voltam, hogy hagytam magam. Tudnom kellett volna, hogy fogorvosokat nem szoktak kitüntetni. De ezt az otromba viccet kikérem magamnak! Ha elkapom a főnökét, szétverem a pofáját! Parish halottsápadt arccal szemlélte a dobozokból előkerülő szobrocskákat. Kim visszabotorkált mellém: letette a dobozát az asztalra, és sápad tan az oldalára bámult. Bár kíváncsi lettem volna, mi van benne, nem vitt rá a lélek, hogy biztassam. Parish a szívéhez kapott; azt hittem, azonnal végez vele egy 132 szívroham. Viorica Negrescu-Dan töltött egy pohár vizet, és a kezébe nyomta. Parish mohón ivott, mintha a víz cseppjeivel akarná elmosni az elmúlt percek lidércnyomását. - Én... ott voltam... Amíg motyogott, sorban megnéztem a szobrokat. Mindenki a saját képmásában gyönyörködhetett, ha akart. Önkéntelenül is a három román hercegre pillantottam. Még mindig egymást nézték, mintha beszélgetnének. Egyikük előtt sem volt szobor. Parish ismét felállt, és a szemrehányó tekintetek tüzében esküre emelte a kezét. - Esküszöm, amire csak akarják, hogy ezt nem én... nem én... csináltam. Nem tudom... fogalmam sincs róla, hogy történhetett... Én egy ismert művésszel készíttettem el a szobrokat... becsomagoltattam, és külön helikopter... Willock kezébe vette a szobrát, megsimogatta, aztán megvonta a vállát. - Tulajdonképpen nem is csúnya. Kár, hogy én vagyok a karón. - Csak nem akarja megtartani? - hökkent meg Vila-Prades. Willock elvigyorodott. - Tudja mit? Cseréljünk. Ha más ül rajta, nem annyira zavaró. - Kié a gazdátlan csomag? - kérdezte Nicolae Negrescu-Dan tompa hangon. A legutolsó asztal sarkán ugyanis kibontatlan csomag állt aranyzsinórral átkötve.
- Úristen! Ide nézzenek! Éppen ebben a pillanatban hullott le a bársonykendő Kim szobráról. Szerencsére a Kim Segalnak szánt emlék" nem karóba húzott alakot ábrázolt, bár az övé sem volt szemernyivel sem kíméletesebb. Kim lehajította a dobozt a kőre, csak a szobrocskát hagyta az asztal szélén. A szobrot, amely tulajdonképpen ügyesen komponált szoborcsoport volt, egy főalakkal, és három mellékalakkal. A főalak - egy nő - minden bizonnyal maga Kim Segal, széles szájú üstben ült, emelkedő és süllyedő bronzhullámok között. Arca eltorzult a félelemtől és a fájdalomtól. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy megértsük: az üstben forró víz hullámzik. 133 Śiül Két mellékalak, két kucsmás, bekecses férfi hosszú rudakkal piszkálta a szerencsétlent: igyekeztek a víz alá nyomni a fejét. A harmadik mellékalak kissé távolabb, az üst túlsó oldalán terpeszkedett, elégedett tekintettel szemlélve a haláltusáját vívó nő szenvedését. Vidáman mosolygott, s valami hegyes tárgyat dugott a szájába, amelyről hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, micsoda. A háta mögött álló, kecskelábú asztalra halmozott tányérok azonban azt sugallták, hogy az illető éppen az imént fejezte be étkezését, s most az utolsó falatokkal a szájában élvezkedik azon, amit a másik kettő csinál. Nem tudom, a többiek mennyire tudták áttekinteni a szobor ábrázolta jelenetet; Jeff és Jack bizonyára, hiszen elég közel voltak hozzá. - Vigyék el innen! - zihálta Kim. - Nem akarom látni! A három román mozdulatlanul, lehajtott fejjel ült, mintha nem lennének kíváncsiak Miss Kim Segal szobrára. Csakhogy fél perccel ezelőtt még kíváncsiak voltak. S bár a látvány sokkhatása alatt nem tudtam jól az agyamba vésni minden mozdulatukat, mégis biztos voltam benne, hogy amikor a bársonylepel lehullott a szoborcsoportról, a Negrescu-Danok felugráltak, és kimeredt szemekkel az üstben fövő Miss Segalt bámulták. Most pedig nyugodtan ültek, mintha mi sem történt volna. Nem gondolhattam másra, mint hogy pontosan tudják, mit ábrázol a szoborcsoport, és mi a jelentése. 5. A gazdátlan csomag ott árválkodott az utolsó asztal sarkán, s Mr. Parish a dobozra tette a kezét, felugrott, és dadogva felénk | kiáltotta: * - Miss... McHale! Hol van Miss McHale? Seymour felhúzta a szemöldökét. - Az kicsoda? - Hol van Miss McHale? - Judy McHale? - képedt el Kim. - ő is itt van? - Ó, a kis McHale! - ömlött el egy tenyérbemászóan édeskés mosoly a filmsztár arcán. - Rég nem láttam ezt a cukorfalatot. Parish mintha szégyellte volna magát előbbi kitöréséért, igyekezett leinteni a zsivajt. - Elnézést. Kérem... Bocsánat. Szabadna a dobozt? Aztán olyan hangon olvasta fel a ráragasztott kártyáról a nevet, mintha ő lepődne meg legjobban attól, ami rajta áll. - Miss Judy McHale! Seymour kinyújtózott, és az asztalra ütött. - Miután a nehezén túl volnánk, jöhet a reggeli! Remélem, osztályon felüli aperitiffel kezdünk! - Helyes - dörzsölte össze a tenyerét George Severson. -Kopog a szemem az éhségtől. Felálltam, odamentem az asztalukhoz, megmarkoltam malacképű Severson vállát. - Ide tudna figyelni egy pillanatra? Gondolom, ön látta utoljára ma hajnalban Miss McHale-t. - Na és? Bizonyára elaludt. Mosolygott, de abbahagyta a keze dörzsölgetését, s mintha a mosolya is bizonytalanabbá vált volna. - Mr. Simpson?
- Mire az ajtajához értem, már becsukódott. - Mr. Severson? - Hát... bement az ajtón, az kétségtelen. - Nem győződött meg róla, hogy ő volt-e az? -Nem. - Miért nem? - Először is, mert abban a pokoli sötétben nem lett volna egyszerű meggyőződni semmiről. Másodszor pedig éppen elég bajom volt magamnak is. Miért nem győződött meg róla maga? Azonkívül milyen jogon parancsolgat nekünk? Igaz, Bernié? Simpson elfordította a fejét, lassan felállt, és elindult a csigalépcső felé. Parish remegő kezekkel az asztalra támaszkodott. - Hova megy, Mr. Simpson? - Megpróbálom bepótolni, amit ez a balfácán tegnap elmulasztott. Seymour csípőre tette a kezét, és felmordult. - Ide figyeljenek! Én nem tudom, mi folyik itt, ki az a Miss McHale, de mindenkinek jogában áll nem megjelenni a díjkiosztáson. Hátha nem érzi jól magát! Vigye fel neki valaki a dobozát, ha úgy gondolják, ámbár nem hiszem, hogy jót tenne neki. Azonkívül boldog lennék, ha valaki felvilágosítana, mi történt itt az éjszaka, miután nyugalomra tértem. Eszem ágában sem volt mesedélutánt tartani, ehelyett a 134 135 lépcső felé igyekvő Simpson nyomába szegődtem. Hallottam, hogy reccsen mögöttem a lépcső, dé nem fordultam hátra. Hogy, hogy nem, a folyosó kanyarulatában Francis bukkant fel előttem. - Tudja a szobát, uram? Az első emelet kanyarjában megelőztem Simpsont, s amikor lefékeztem McHale ajtaja előtt, már a kezemben volt a pisztolyom. Simpson meghökkenve simogatta meg a szakáilát. - Gondolja, hogy szüksége lesz rá? Felelet helyett bekopogtam az ajtón. - Miss McHale! Odabent van? Válaszoljon, kérem! Miss McHale azonban nem válaszolt. Annak ellenére sem, hogy előbb én kiabáltam, aztán Simpson, végül recsegő orgánumával Francis is csatlakozott hozzánk. Miss McHale vagy annyira mélyen aludt, hogy nem hallotta a hangunkat, vagy... Erre a vágyra egyelőre nem akartam gondolni. 6. Amikor néhány hosszú percnyi szüntelen szólongatás után sem válaszolt senki odabentről, biztos voltam benne, hogy minden további kiabálással csak az időnket vesztegetjük. Megfordultam, hogy megbecsüljem a távolságot: el tudok-e hátrálni annyira, hogy megpróbáljam lendületből kirúgni az ajtót, amikor a szobám ajtajához támaszkodó Viorica Negres-cu-Danra esett a tekintetem. Mozdulatlanul állt, karbafont kézzel, s furcsa, hitetlenkedő mosoly játszott az ajkai körül. Olyasféle mosoly, amely azt jelezte, hogy sokkal többet ért az eseményekből, mint mi valamennyien együttvéve. Rá akartam ripakodni, hogyha bámészkodni akar, lépkedjen hátrébb, amikor megszólalt furcsa, károgásszerű hangján. - Nincs odabent. - Honnan tudja? - Érzem. Már-már nekifutottam az ajtónak, amikor Francis gyengéden megfogta a kezem. - Itt vannak a pótkulcsok, uram. Ez aztán egy csapásra magamhoz térített. Mintha a szomszédos szobából hallottam volna Radzs Kumar Szingh, a kígyóember szemrehányó hangját. 136 - Már megint fejjel a falnak, Leslie száhib? Mit tanítottam neked? Intettem Francisnak, hogy nyissa ki az ajtót. A lépcsőfeljáró felől erőteljes dobogás hallatszott: mintha többen is felfelé igyekeztek volna a lépcsőn. Francis olyan előkelő mozdulattal fordította el a kulcsát, amilyet csak hosszú évtizedek áldozatos munkájával lehet elsajátítani, s amely mozdulatra csak egészen jó házak, egészen kiváló komornyikjai képesek. ' Ś . Az ajtó kitárult, Francis félreállt; hagyta, hadd lépjek be elsőnek a szobába.
Bár a kezemben volt a stukker, hamar beláttam, hogy ezúttal aligha lesz rá szükségem. A nappali szoba, a hálószoba, s a fürdőszoba is üresen állt, Miss McHale-nek nyoma sem volt sehol. 7. Francis bedugta a fejét az ajtónyíláson, aztán elkomprodott. - Ez lehetetlen, uram. Magam hoztam be a bőröndjét... Amennyire lehetett, átkutattam a fürdőszobát, de még a szemétkosárban sem találtam sémit. Egyetlen elhasznált papír zsebkendőt sem. - Biztos, hogy itt szállásolta el, Francis? - Egészen biztos, uram. A 27-esben. Tudtam, hogy felesleges a kérdésem, hiszen magam is hallottam a szobából kiszűrődni a hangját. Felhajtottam az ágyát, és alaposan megvizsgáltam. Az ágynemű ugyan érintetlen volt, a kispárna alól azonban mégiscsak sikerült kicsippentenem egy vörös hajszálat. Zsebre akartam vágni, de valaki megfogta a csuklóm. A fehér arcú Viorica Negrescu-Dan volt. - Nincs itt. - Azt látom. Inkább azt mondja meg, hol van! Viorica behunyta a szemét, elvörösödött, aztán megrázta a fejét. - Most... itt... nem tudom megmondani. Sokan vagyunk, és sok az erőtér. - Erőtér? - Ami kiárad belőlünk. - Megragadta a kezem, és szinte könyörögve mondta. Szükségem van magára! 137 I Türelmetlenül kiszakítottam a kezem a szorításából, és beletörődve biccentettem egyet, - Oké. Majd szóljon, ha lesz egy kis időnk. Most... - Küldje ki őket! - Micsoda? -Küldje ki őket... kérem! . Volt valami egészen furcsa, vastagon kifestett arcában, valami, ami nem élő emberre emlékeztetett. Szegletes, nehézkes mozdulatai gépemberek járását utánozták, A legfurcsább azonban a tekintete volt. Amikor belenéztem fekete szemébe, az volt az érzésem, mintha mély, feneketlen kútba hullottam volna. Vagy hosszú, sötét folyosón rohantam volna előre anélkül, hogy a távolban felsejlett volna a vége, - Küldje ki őket! Simpson elképedve meredt rám, Francis pedig jólnevelt komornyikhoz illően félrenézett, és megigazgatott egy párnát az ágyon. Haboztam egy kicsit, aztán amikor a zaj egyre erősebb lett odakint, intettem Simpsonnak, hogy lépjen le. Simpson furcsa grimaszt vágott, megvakarta a szakáiiát, majd engedelmesen kioldalgott a folyosóra. Francis követte, kérdő tekintetet vetett rám, s amikor bólintottam, behúzta maga mögött az ajtót. Viorica Negrescu-Dan szembeállt velem, és könyörögve felém nyújtotta a kezét. - Mr. Lawrence... bíznia kell bennünk. -Kiben? - A testvéreimben és bennem. Kérem, segítsen nekünk! A többiek alkalmatlanok rá. Talán még az a lány... Miss Segal. Benne van erő. -Lelkierő? Gyorsan és határozottan nemet intett. - Nem, nem, nem! Erő, amely képes ellenállni a Gonosznak. Sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Kétségbeesetten a kezem után kapott. - Nem hisz nekem? - Nézze, hercegnő.,. Miss Negrescu-Dan... - Tehát nem hisz? - kérdezte olyan szánandóan, szomorúan, hogy megsajnáltam. Akkor pedig... valamennyien meg fogunk halni.
Odakint megszűnt a lábdobogás. Akik a lépcsőn jöttek felfelé, minden valószínűség szerint megérkeztek az ajtó elé. A beszűrődő szapora suttogás is erről tanúskodott. 138 Hűvös volt a keze, még a hűvösnél is hűvösebb. Nem tudom, miért, de libabőrös lett a hátam az érintésétől. Mintha a San Juan-i temető kerítésének a vasát érintettem volna meg. - A mi harcunk már régóta tart, Mr. Lawrence. - Csakugyan? - Évszázadok óta. Váltakozó sikerrel. Mert olyan, mint a hidra. Eltapossák, de újjászületik. Kezdett egyre valószínűtlenebbé válni a dolog. A többiek ott toporognak az ajtó előtt, én pedig az eltűnt lány szobájában egy nyilvánvalóan súlyosan idegbeteg asszonnyal csak az időm múlatom. - Kiről beszél? - kérdeztem egyre idegesebben. - Nézze, Miss Viorica... - Majd később még beszélünk erről. Most üljön le ide! Odavonszolt az ágyhoz, és ráültetett. Mielőtt még bármit is tehettem volna, megragadta a kezem, hozzám simult, és csendesen suttogta. - Ne gondoljon semmire! Csak az erejére van szükségem. Legszívesebben felugrottam volna, de mégsem tettem. Mint ahogy akkor sem ugrottam fel, amikor burját sámánok varázsdobon utaztattak" át a túlvilágra. Hideg volt a teste, mint a jég. Mintha egy ruhába csavart jégtömböt préseltek volna hozzám. - Csak az erejére van szükségem - suttogta. - Át kell törnöm a falat, amit maga köré vont... Át kell törnöm...! Egyszerre csak remegni kezdett a teste, és hátra akart ha-nyatlani az ágyon. - Érzi, hogy segít az ereje? Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Fogalmam sem volt róla, hogyan vessek véget az ostoba jelenetnek. Óvatosan le akartam fejteni a kezét a kezemről, de nem engedte. Tompa volt a hangja, mintha nagydobot püföl-tek volna gumikalapáccsal. - Meghalt. - Kicsoda? Miss McHale-ről beszél? - Meghalt. Megölte. - Kérem.., kisasszony... - Megölte és eltemette. De nem föld alá... Nem... Vas alá, és víz alá. Eltemette. Lent van... Érzem... félt... nagyon félt,, amikor meghalt. Nem érzi a félelem hullámait a levegőben? Még itt vannak, még nem oszlottak szét! Ó, ha szavakká formálódnának, ha megérthetném őket... Érzi? Körülfonnak, 139 itt rajzanak körülöttünk... - Megrándult, és nyitott szemekkel, tág pupillákkal a levegőbe meredt. - Itt van alattunk. Nem mélyen. Vas alatt, és viz alatt... Meghalt, megölte. Szerencsére kopogtak az ajtón. Gustav Párish dugta be a fejét a nyíláson. - Mi a helyzet, Mr. Lawrence? - Miss McHale... eltűnt. - Hova a fenébe...? És a cuccai? - Mintha nem is lett volna semmrje. - Csak nem lépett le az a szerencsétlen? Annyira megrémülhetett, hogy... - Erről tegyen le. Csak negyedórát beszéltem vele, de bizton állíthatom: nem az a típus, aki éjszaka nekivág egy hurrikánnak. - Akkor hát hova a fenébe tűnhetett? - Viorica hercegnő szerint... meghalt. Parish ,eltátotta a száját, és kétségbeesetten felhorkant. - Micsoda? Miről beszél? Én ekkor már nem csodálkoztam semmin. A temető és a hullák a kerítésen megtanítottak, hogy úgy vegyem a dolgokat, ahogy vannak. - Miss yiorica szerint... Miss McHale meghalt. - Meghalt? Hogyan? - Olyan halállal halt meg... hogy minden porcikája égett, mintha... csalánnal verték volna. Érzem a fájdalom hullámait a levegőben... Érzem.
Parish sokat sejtetően felvonta a szemöldökét, és mutatóujját a homlokához érintette. - Viorica hercegnő szerint - segítettem a lánynak - Miss McHale meghalt, s aki megölte, eltemette vas alá és víz alá... Mi van alattunk, Francis? - Az első emelet, uram. Aztán a földszint. -Még lejjebb! - Azt hiszem, a konyha, uram. Alatta semmi. Egyszerre csak furcsa, kegyetlen gondolat furakodott a fejembe. Olyan hihetetlen, hogy először nem is vettem komolyan. Vas alá, víz alá... Vas alá, víz alá... Viorica hercegnő szemembe mélyesztette a szemét, és biccentett. - Gyerünk a konyhába! Kitörtettem a folyosóra. Meglepődve tapasztaltam, hogy valamennyien ott vannak, csak a két Negrescu-Dant nem láttam közöttük. Még a zenészek is ott toporogtak a háttérben, kezükben a síppal és a hegedűvel. Amikor átléptem a küszöböt, az idősebb szájához emelte a sípot, és fújni kezdte. Azt a lassú, majd egyre gyorsuló melódiát játszotta, amelyet a lovagteremben. Seymour megfordult és ráförmedt. - Nem hagyná abba?! Az ember bedilizik... A zenészek mintha nem hallották volna, tovább muzsikáltak. - Meg kellene festeni őket - suttogta mellettem Northcott. - Egy lila tehénnel a háttérben, mi? - dühöngött Seymour. - Gyerünk, Francis! Vezessen! - Én akarok előre menni! - suttogta Viorica, és élőrenyújtotta mindkét karját, mint primitív képeken a háztetőn kóbor-Jó holdkórosok. Francis kérdőn rám nézett, s én beleegyezően bólintottam. - Engedjék előre Viorica hercegnőt! Előreengedték. A zenészek félrehúzódtak a fal mellé; a sípos kivette a sípot a szájából, nehogy zavarja az útját. Viorica elindult a lépcsőn lefelé. Törékeny, vékony alakja mintha megnyúlt volna a fényben; szinte lebegni látszott a levegőben. Kim odafordult hozzám, és megfogta a karom. - Mi lesz most? Felvontam a vállam. - Nem tudom. - Maga tényleg elhiszi, hogy Judy meghalt? - Egyelőre nem tudom, mit higgyek. Tény, hogy nincs sehol. Viorica Negrescu-Dan a lépcsőfeljáró kanyarulatában megtorpant, és magához intett. - Jöjjön ide, Mr. Lawrence! Szükségem van az erejére. - A fenébe is! - hallottam mögöttem George Severson ingerült hangját. - Ennyi hűhó, egy ostoba tyúk miatt! Fogadjunk, hogy alszik valahol, vagy beszerzett magának valakit. - Kár, hogy nem engem - morogta Willock. - Mindig is csíptem az énekesnőket! - Nem fognák be végre a szájukat?! - dörrent rájuk Jeff. -Inkább gondoljanak egy hegyes kerítésre, és arra, hogy maguk ülnek a tetején. Viorica hercegnő megtorpant az első emelet lépcsőkanyarjá140 141 ban, és úgy belemarkolt a kezembe, hogy a zakóm ujján át is éreztem éles körmeit. - Egyre erősödik. Nem érzi? - Micsodát? , - A hullámokat. Már a földszinten jártunk, amikor az ősz hajú, barnaképű zenész ismét megfújta a sípját, s a fiatalabb, kerekarcú is engedelmesen nyekergetni kezdte a hegedűjét. Fájdalmasan hömpölygőtt le a melódia a lépcsőn; ha lett volna kutya a kastélyban, bizonyára kétségbeesett vonítással kísérte volna lépteinket. Ismét Seymour volt az, aki elveszítette a fejét. Odaugrott az ősz férfihoz, és nem túl kíméletesen kirántotta a sípot a kezéből. - Ha még egyszer megszólaltatja nekem ezt az izét... nem is tudom, mit csinálok magával! Mi a fészkes fenéért járnak a nyomunkban, mint a sírásók a tábori kórház után?
A fuvolás férfiban, úgy látszott, nyoma sincs a zenészek szokásos alázatának. Kihúzta magát, és egyetlen mozdulattal kitépte a hangszer végét Seymour markából. - Ezt ne tegye többé - mondta csendes nyugalommal. -Mr. Drake utasítására kell játszanunk, függetlenül attól, hogy önök kívánják-e vagy sem. - Mi a fene? Csak nem akarják elnyerni a kornyikálás Drakedíját? Az ősz férfi arcán vörös hullámok futottak át. - Én és a társam a Metropolitan zenekarában játszunk, uram. Mr. Drake volt szíves, és néhány napra meghívott a kastélyába... Bizonyos feltételekkel, természetesen. - Valóban? Mennyit ígért ezért a muzsikáért? - Az anyagi része csak ránk tartozik, uram. - Ejha! És a többi része? A két zenész egymásra nézett, aztán az ősz hajú megvonta a vállát. - Napi nyolc órát kell játszanunk, különben érvényét veszíti a szerződésünk. - Napi nyolc órát? ámult el Seymour. - Nem sok az egy kicsit? - Sok - szólalt meg a fiatalabbik. - De ha figyelembe vesz-szük a Metropolitan délelőtti próbáit és az esti előadást, ott is kijön a nyolc óra. 142 Vila-Prades a többiek feje felett figyelmesen szemrevételezte őket. - Még sosem láttam magukat - mondta fejét csóválva. -Pedig jól ismerem a Metropolitan zenekarát. -.Mi a fene?! - hökkent meg Willock. - Soha nem gondoltam, hogy a kosarasok rajonganak a klasszikusokért. - Hát... az a helyzet, hogy a menyasszonyom ott játszik. Csellós. Northcott összeráncolta a homlokát, és elgondolkodva nézett a kosarasra. - Mintha tegnap azt mondta volna, hogy a menyasszonya... - Az a, másik - mondta Vila-Prades. - Több is van belőlük. Sajnos. -Csak nemrégiben kaptuk meg a munkavállalási engedélyt - mondta az ősz hajú. Problémáink voltak a Bevándorlási Hivatallal. Ezért is jött jól Mr. Drake ajánlata. Meglehetősen jól, de erős akcentussal beszélték az angolt. - Megtudhatnánk a nevüket? - Természetesen, uram. Engem Simon Martiroszjannak hívnak, a társam Szuliko Gogoberidze. - Továbbá mi a fene az, amit játszanak? - Régi örmény és grúz dalok, uram. -Nem tudnak valami vidámat? - Mr. Drake ragaszkodott hozzá, hogy ősi keleti zenét játsszunk. Kizárólag gyászénekeket, amelyeket őseink énekeltek temetéskor, vagy amikor a halott felett virrasztottak. Egyszerre elszállt a viccelődő kedvük. Még Seymour is a vállai közé húzta a fejét. - Nem tarthatnának időnként hosszabb szünetet? - Csak amennyi elfér a nyolc óra mellett, uram. - Azt sem tehetik meg, hogy felmennek a lovagterembe, és a páncéloknak játszanak? - Sajnos, uram, lehetetlen. Mr. Drake ragaszkodik hozzá, hogy önöknek muzsikáljunk. Seymour ekkor váratlanul felkacagott. Volt valami a nevetésében, ami nem tetszett nekem. Mintha kicsit megbillent volna a lelki egyensúlya. - Hát akkor csak játsszanak, emberek! Kezdjék talán egy vidám, temetési énekkel. Zeneszó mellett vonultunk le a konyhába. 143 A Drake-kastély konyhája hatalmas hodály volt: akár egy század katonának is főzhettek volna benne. Ajtaja tárva-nyit-va állt, mintha befelé hívogatott volna boldog-boldogtalant.
Francis szembefordult Vioricával, és megvakarta a feje búbját. -. Ś - Ez lenne az, hercegnő. En is csak tegnap láttam először. - Főz itt valaki egyáltalán? - kotnyeleskedett Seymour. - Nem, uram. - Akkor honnan kapjuk a kaját? - kapta fel a fejét gyanakodva George Severson. Ne mondja, hogy hamburgeren kell élnünk, amíg csak el nem vonul a vihar! - Szó sincs róla, uraim - csitította a kedélyeket az inas. -A nagykonyha mögött van a kiskonyha. Ott melegítjük fel az ételeket. - Felmelegítik? Franeis segélykérőén Parishra nézett, aki zavartan megköszörülte a torkát. - Mr. Drake arra utasított, hogy három nap és három éjszaka tartson az ünnepségsorozat. Ilyen rövid időre nagyon nehéz lett volna szakácsokat szerezni, a töméntelen nyersanyagról nem is beszélve. Ezért úgy döntöttem, hogy félkész ételekkel oldom meg a problémát. Ne aggódjanak, kérem... a legjobb éttermekből hozattam őket. A mai reggeli menü például ráksaláta, homár hidegen... - Elég! - mordult fel Seymour. - Vagy eszünk, vagy éhezünk! Ha eszünk, együnk, ha éhezünk, ne beszéljünk az evésről, világos? - Hol a kiskonyha? - Ki kell menni a folyosóra. -Nem kell! Viorica Negrescu-Dan megragadta a karom, és felsikoltott. - Érzi? Érzi? Itt van a közelünkben! Szemem sarkából láttam, hogy Seymour pofákat vág, de megmukkanni nem mert ő sem. - Mit érez, Viorica? - Az erőtereket. Összecsapnak... most csapnak össze! Az én erőm, a maga ereje, az ő... az ő... erejével... erejükkel! Itt vannak... jaj! Megtántorodott és térdre esett. Amikor hozzáértem a csuklójához, mintha elektromos áram rázott volna meg. 144 - Nincs föld alatt... Vas alatt van, víz alatt van! Nem tudnám megmondani, honnan bukkant elő a másik két Negrescu-Dan. Akkor vettem csak észre őket, amikor egyikük gyengéden kivette a karomból Viorica hercegnőt. Tanácstalanul álltunk a hosszú asztalokkal, szekrényekkel, polcokkal és ismeretlen rendeltetésű ládákkal telezsúfolt konyha előtt, amikor Vila-Prades beleszimatolt a levegőbe. , - Emberek, itt főznek valamit! A levegő párás és meleg volt; melegebb, mint odafent a folyosókon. Parish Francisra nézett, aki értetlenül ráncolta össze a homlokát. , - Ez lehetetlen, uram. A teát és a kávét a kiskonyhában főzzük. Az pedig... Éles, kellemetlen füttyszó hasított a levegőbe. Mint amikor teafőző jelzi, hogy felforrt a víz. - Mi a fene ez? - Autokláv vagy túlnyomásos edény - mondta JefT, és kivette a szivarját a szájából. - Egyik filmünkben ilyet kellett robbantanunk. Elővettem a revolveremet, és végigfutottam a hosszú asztalok között. Önkéntelenül is számoltam a lépteimet. Huszonöt lépés után értem a konyha végére, ahol egy félig nyitott ajtó átjárást biztosított a következő helyiségbe. Kirúgtam az ajtószárnyat és bedugtam a stukkert a nyílásba. Odabent nem moccant semmi, csak a füttyszó szólt egyre sürgetőbben. Nyakamat behúzva átugrottam a küszöböt, majd tüzelőállást foglaltam el a legközelebbi főzőüst mögött. Ha korábban azt mondtam, hogy a kastély konyhája egy század katonát is képes lett volna ellátni ebéddel-vacsorával, legkevésbé sem túloztam. Ameddig a szemem ellátott, hatalmas, embernél is magasabb, elektromos főzőüstök sora húzódott a terem végéig, két sorban egymás mellett. Mivel a vastag falú, nyilvánvalóan túlnyomással működő üst biztos védelmet kínált, igyekeztem alaposan körülnézni. Az üstök oldalát vastag por borította, s az óriási fazekak között a kövön is lábnyomok sora húzódott. Halk huppanással Seymour landolt mellettem a porban. - Kitalálta, mi ez a hang? - Most találgatom.
- Ne találgasson! Autokláv süvít így, amikor elérte a nyo145 I más a maximumot. Vagy amikor a víz elérte a megfelelő hőmérsékletet. Attól függ, hogyan van beállítva, - Honnan tudja ilyen jól? .-. , -Ś Fogorvos vagyok, vagy mi a Szösz! Én is ilyenben főzöm ki a műszereimet, csak az enyém ezeknek a kisöccse. Ekkor már nagyjából-egészből tisztában voltam vele, mi játszódik le az orrom előtt. - Ne eressze be őket! Akadályozza meg akárhogyan is..,! Zsebbrevágtam a stukkert, kiugrottam a főzőüst mögül. Arrafelé futottam, ahonnan a fütyülést hallottam. Átugrottam egy utamba eső asztalkát, egy széket, ki tudja, még mit nem, aztán lefékeztem a sorban legutolsó üst mellett. A vastag, rézabroncsokkal díszített hatalmas autokláv remegett az elfojtott energiától. Tetején vadul villogott egy piros lámpa; közvetlenül a lámpa alatt gőzpamacsokat szórva, kúpalakú szelepfedél pörgött pokoli sebességgel. Tenyeremet az autokláv oldalához tapasztottam, de nem éreztem melegnek. A sivítás már a fülemet hasogatta: biztos voltam benne, hogy a főzőberendezés pillanatokon belül robbanni fog. Hiába rohantam kétszer is körbe a főzőkonyhát, sehol nem láttam kábelt, amely az autoklávhoz csatlakozott volna. Nem tehettem mást, miután felfedeztem az ajtó fölé szerelt biztosítékot, felkaptam egy széket, s belevágtam a biztosítószekrénybe, A szék visszaesett, s bár úgy hullottak a bakelitlapok, mint kint az eső, a sivítás tovább élesedett. Az üst megrázkódott, mintha el akarna szakadni a talapzatáról, és fel akarna szállni a levegőbe. Átvágtattam a másik terembe, s anélkül, hogy sikerült volna megkülönböztetni a rémülten kiáltozó alakokat egymástól, beleordítottam az embergomolyagba, - Vila-Prades! Kérem... A kosárlabdázó fölém magasodott. - Miről van szó, Mr. Lawrence? Szó nélkül átrántottam a küszöbön, s futás közben felfelé mutogattam. - A biztosíték! Kapcsolja le a biztosítékot! Vila-Prades biccentett, felugrott, mintha zsákolni akarná a labdát, s néhány jól irányzott ütéssel lecsapkodta a felfelé álló bakelit füleket. Az autokláv-üst tovább remegett ugyan, de a sivítás ritmust váltott. Már csak az éles süvöltést hallottam: a*közeledő robbanást jelző zakatoló dohogás abbamaradt. - Ki volt ez az állat? - dühöngött a kosaras, és lehajolva az üst oldalába épített hőmérőre pislogott. - Ez a marha a piros vonalon túlra állította. Még jó, hogy nem repültünk a levegőbe! Aztán egyszerre csak elkomörult, és gyanakodva az üstre bámult. - Mi... ez? Annak ellenére, hogy meghagytam Seymournak, ne engedje be őket, kezdtek sorjában beszivárogni. Előbb maga Seymour dugta be az orrát, aztán Simpson, Severson, Northcótt és a többiek. A három Negrescu-Dan testvért nem láttam közöttük. A két zenész jött be legutoljára. Mintha döbbenet ült volna az ő arcukon is: a játékot mindenesetre abbahagyták. Talán a jelzősíp hangja túlságosan is erős konkurenciának bizonyult. Francis odaoldalgott hozzám, és sajnálkozva tárta szét a karját. - Nem tudom, uram, hogyan történhetett. Senkinek semmi dolga itt. Parish komor képpen törölgette patyolattiszta szemüvegét. - Mi a helyzet, Mr. Lawrence? - Szeretném, ha kimennének. Megkerültem az üstöt, megkerestem a gombot, amely a tetőt nyitja, körülnéztem, egyenként az agyamba véstem figyelő arcukat, aztán működésbe hoztam a nyitószerkezetet. Éppen csak annyira, hogy a gőz ki tudjon tódulni a résen.
Ahogy a bűzös gőz elborította a termet, a kíváncsiskodók újabb felszólítás nélkül is az ajtó felé igyekeztek. Csak Seymour és Vila-Prades maradt mellettem. Amikor úgy éreztem, hogy a gőz nagyja már kiáramlott az üstből, tovább tágítottam a nyílást. A hatalmas kondér teteje baljós lassúsággal felemelkedett. A bűzös gőz szembeáramlott velem. Vila-Prades hátrahőkölt, és elfintorította az orrát. - Mmtha kutyát főznének benne. A pára egyszerre csak elszállt, mintha friss légáramlat oszlatta volna szét. Előrehajoltam, hogy belenézzek az üstbe, de a kosárlabdázó megelőzött. - Igazán kíváncsi lennék rá... 146 147 Megakadt, a torkához kapott, s olyan hangok hagyták el a száját, amelyeket meg sem kísérelek leírni. , Behunytam a szemem és sokáig számoltam. Valószínűleg ötvenig vagy százig. Mire kinyitottam, már csak Seymour áilt mellettem, s az ajtónál Jeff, halálsápadtan, szájában elmaradhatatlan szivarjával. Kicsit erőlködnie kellett, hogy kimondja a szavakat. - Miss McHale? Bólintottam, és benyomtam a gombot. A súlyos tető úgy csukódott rá az üstre, mint koporsófedél a koporsóra. Tulajdonképpen az is volt. Koporsó koporsófedéllel. Leroskadtam a székre, s a fülemre szorítottam a tenyerem. Bármennyire is harcoltam ellene, egyre csak Viorica Negrescu-Dan hangját hallottam. - Nem földbe temette! Vas alá és víz alá... Vas alá és víz alá! Most már én is meg voltam győződve róla, hogy maga a Gonosz az ellenfelünk. 9. Nem tudom, mennyi idő múlhatott el azóta, hogy kinyitottam és becsuktam az autokláv tetejét: alighanem tökéletesen elveszítettem az időérzékemet. Arra riadtam fel, hogy valaki a fülembe dörmög. Seymour volt. - Biztos, ho'gy ő az? Szótlanul bólintottam. -Ki tehette? - A Gonosz. Ki más? Fintorgott, és az üst felé intett a fejével. - Mit tegyünk vele? - Legjobb lenne bent hagyni. A rendőrség nem örülne, ha piszkálgatnánk. - Azt hiszem, nincs sok idő szarakodásra - mondta Jeff. -Csinálnunk kell valamit, különben... - Különben? - Nem kívánom megtudni, milyen érzés egy lezárt autoklávban főni. Leültem egy alacsony asztalka mellé rakott székre, Jeff az autoklávnak dőlt, Seymour a falnak. Jeff szájába tette a szivarját, pöfékelt, miközben jelentőségteljesen bámult rám a füstfelhők felett. Mély lélegzetet véve megpróbáltam koncentrálni. - A kérdés az - kezdtem -, hogy ki kiben bízhat meg. -; Hát igen, ez a nagy kérdés - ismerte el Seymour. Jeff a szivarjára bámult, és megvonta a vállát. - Hát, amennyiben nekem szól a példabeszéd, normális körülmények között nem lenne nehéz beszerezni rólam az információkat. Most persze más a helyzet. Mindezek ellenére Jack Margulies és Miss Segal jelenléte megfelelő biztosíték lehet arra nézve, hogy nem én vagyok a titokzatos Vladimír T. Drake. Továbbá nem vagyok az a típus sem, aki alattomosan öl. Lehet, hogy szemtől szembe bele tudnék ereszteni valakibe néhány mazsolát, de ez az autokláv-história... Seymour rám nézett. - Es maga? Maga milyen garanciát tud adni? - Semmilyet - mondtam. - Másokkal kapcsolatban viszont általában a megérzéseimre támaszkodom. - Velem kapcsolatban például mit érez?
- Maga a Morgó a hét törpéből. A nagypofájú, elégedetlent játszó, marcona fogorvos, aki azonban sírva fakad, ha egy kislánynak ki kell húznia a fogát. Mit szól hozzá? - Nem túlozza el a dolgot? - Lehetséges. A tisztességéről akkor is meg vagyok győződve. , Egymásba fonódott a tekintetünk. Úgy éreztük, verteién vérszerződést kötöttünk a gonosz ellen. - Akkor talán feltenném az első kérdést - kezdtem. - Ki a fene ez a Vladimír T. Drake? ~ Hát igen - morogta Jeff. - Valóban ez az első komoly kérdés. - Figyeljenek csak ide! Mesélek maguknak egy szívderítő kis történetet, amely különösen itt, az autokláv mellett, nagyon hatásosan hangzik. Ismernek egy Don Pedro nevű kocsmárost San Jüanban? - Honnan a fenéből ismernénk? - dörmögte Jeff. - Az autókölcsönzőn kívül nem ismerek senkit. Bár azt se ismerném! A pofáját mindenesetre szétverem a hiányzó pótkerék miatt. Elmeséltem nekik a félszemű és féllábú Pedro történetét; Francis T. Drake felesége, Mary Field felbukkanását San Jüanban; halálát, és az öreg Drake eltűnését. Seymour legyintett, és megvakarta az orrát. - Marhaság. Úgy tele vannak töltve mindenféle sületlen babonával, mint a Las Vegas-palacsinta mogyorókrémmel. - A kastély azért mégiscsak itt van. És a sír is, Mary Field sírja. - Maga hisz a kísértetekben? - Ezt hagyjuk egyelőre. Tehát: kicsoda Francis T. Drake? - Sir Francis Drake leszármazottja. Legalábbis ezt állította magáról, nem? - És a lány, Mary Field? A - Nem lány, hanem a felesége. - Akinek Don Pedro szerint Francis T. Drake szívta a vérét. Jeff megcsóválta a fejét, és mélyet sóhajtott. - Csak az időnket vesztegetjük. Kitalálni úgysem tudjuk, mint ahogy azt sem, miért vagyunk itt. - Jó vicc. Hogy megöljenek bennünket - mondta Seymour. -Ez aztán aligha képezheti vita tárgyát! - Azt is megmondaná, mi a fenéért... ? - Nekem van egy ötletem - mondtam. - Nocsak. - Nem fog örülni neki, Jeff. Alighanem maga miatt van ez az egész cirkusz. Jeff Holland megszagolgatta kialudt szivarját, miközben csodálkozó szemmel bámult rám. -Jól hallom, ember? Énmiattam? Esküszöm, soha nem csináltam semmit... - Csak egy filmet Drake-ről. A hajóinast agyonverte a kormányos, és a kisfiú lelke szörnyű bonyodalmakat okozott Sir Francis Drake valamelyik hajóján. Maga mesélte. - A kormányos átkára gondol? - Tételezzük fel a következőt: ön elkészítette a filmet... Jack Marguliesszel és Kim Segallal. Az a nő is játszott benne? Milyen nő? - Aki később felszúrta magát a kerítésre. - Bellestra? Persze hogy játszott! Neki volt az a XIV. századból származó bibliája... - Jó. Erről majd máskor. Nos, tegyük fel, hogy Mr. Vladimír T. Drake-nek, Sir Francis Drake egyenesági leszármazottjának, aki mellesleg sokszoros milliomos, nem tetszett a maguk filmje. Sőt olyannyira fíem tetszett, hogy dührohamot kapott tőle. Továbbá tételezzük fel, Mr. Vladimír T. Drake gazdag ugyan, de nem egészen normális. Ha az lenne, egyszerűen pert indított volna maga ellen. - Ugyan mi az ördögért? - Sir Francis Drake emlékének megsértése miatt. Jeff Holland dühösen felnevetett.
- Tréfál, ember? Hogy lehet megsérteni egy több száz éve halott történeti személyiség emlékét? Ezen az alapon minden történelmi film rendezőjét ki lehetne, nyírni! - Alighanem meg is érdemelnék! - biccentett Seymour. -Amiket látok a televízióban! Ha nem lenne ilyen szadista állat, bizonyos mértékig igazat adnék neki. - Jaj, de vicces, hahaha! Még jó, hogy a fogorvosokra nem haragszik senki. - Mr. Vladimir T. Drake úgy gondolta - folytattam zavartalanul -, hogy megbosszulja őse emlékét. S mivel éppen volt egy használaton kívüli kastélya San Jüanban, ezt szemelte ki bosz-szúja színhelyéül. Kitalált egy ürügyet, a Drakedíjat, idecsalogatta magukat, és most... - És Olga Bellestra? - Őt már korábban megölte. Felszúrta egy kerítés vasára. - Miért nem csalta Őt is ide? - Ezt talán magától Mr. Drake-től kellene megkérdezni. - Hm. Tetszetős történet. De akkor miért nem én vagyok az üstben, miért a szerencsétlen Miss McHale? - Ez valóban fogas kérdés. Két megoldás lehetséges. Vagy csak önöket akarta elkapni, egészen pontosan önt, Mr. Margu-liest, és Miss Segalt és valamiért Miss McHate-t, és a többiek csak vattának kellettek, hírvivőnek... -Minek? - Hírvivőnek. Hogy miután önöket kinyírta, és ők, azaz mi, megszabadultunk, elhíreszteljük mindenfelé, mi történt, óvatosságra intve mindenkit, aki ezután megpróbálna tiszteletlenül közeledni Sir Francis Drake emlékéhez. - És a másik megoldás? * - Nem menekül élve senki. Talán csak a személyzet. Ebben az esetben viszont azért vagyunk halálra ítélve, mert valameny-nyien elkövettünk valamit Sir Francis Drake emléke ellen. - Ne röhögtessen! - csattant fel Seymour. - Én például mit követtem el? - Gondolkozzék! Hátha eszébe jut valami! - Az az érzésem, ha hetekig meditálnék is erre a rohadt üstre borulva, sem jutna az eszembe semmi. Fogorvos vagyok, értse meg! Hogy kerülhettem volna kapcsolatba ennek az illusztris főkalóznak az emlékével? Az persze lehet, hogy egyszer, valamikor, kihúztam Sir Francis valamelyik leszármazottjának a bal felső hatosát, de ha ezért halálra ítélnék a fogorvosokat, 151 mindenki saját maga ajtókilinccsel és madzaggal húzhatná a fogát. - Semmire nem tud visszaemlékezni Sir Francis Drake-kel kapcsolatban? erősködött Jeff. - Semmire, De ha tegyük fel, eszembe is jutna valami, mit változtatna ez a lényegen? Be vagyunk zárva egy kastélyba egy őrülttel, aki ki akar nyírni bennünket! Inkább azon törjük a fejünket, hogyan tudnánk ártalmatlanná tenni. - És hogyan akar rájönni, kicsoda? - Igaz is - szólt közbe Jeff. - Nincs valami módszere, amivel kiszúrhatná, ki az őrült közöttünk? __ - Én? - hökkent meg Seymour. - Én fogorvos vagyok, nem pszichiáter. Ezenkívül, azt hiszem, a normálisakat lenne köny-nyebb kiszűrni. Utálom az olcsó vicceket, de ennyi hülyét még nem láttam egy rakáson. Menjünk csak sorban... Talán kezdjük a maga Jack Margulies barátjával. Normális? - Bizonyos értelemben... - Na látja. A három román herceg? Mondjam tovább? Róbert Willock azokkal a hideg halszemeivel? Vila-Prades...? Northcottról és a lila teheneiről már nem is beszélve. De akár Simpsonról és Seversonról is el tudnék képzelni egy s mást. - Ugyan miért? - Történészek. Nekik aztán ismerniük kell Sir Francis Drake-et! Mi van akkor, ha az ő fejükben buggyant meg valami? Megsértődtek a maga filmjén, szövetkeztek Mr. Drake-kel, és most a markukba röhögnek. Hallgattunk egy sort, aztán Jeff felsóhajtott. - Ez persze csak találgatás. Ha egyáltalán Sir Francis Drake emléke van a dolgok közepében.
- Ki lenne más? - Arra is gondolnunk kell, miért ölték meg Miss McHale-t. - Talán ő is megsértette Sir Francis Drake emlékét. - Egy táncdalénekesnő? Ezt valahogy egyikünk sem gondolta komolyan. Űgy látszott, egyelőre zátonyra futottunk. Őszintén szólva nem is igen bántam. Amíg a kérdés-felelet játékot játszottuk, szokásomhoz híven elrágódtam egy-két dolgon. Természetesen azoknak a megoldási javaslatoknak is volt jelentősége, amelyeket ők ketten röppentettek fel, mégis, sokkal jobban bíztam saját elképzeléseimben. Az azonban, hogy ők is kérdéseket tegyenek fel, feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy megmozgassam az agyam. Talán igaza van Viorica Neg152 rescu-Dannak. Ahhoz, hogy az ember kifejthesse képességeit, más ember szellemi energiájára is szükség van. Impulzusokra, amelyek továbbgondolkodásra késztetik. Amíg beszéltek, érveltek és cáfoltak, a következő kérdéseket tettem fel magamnak: 1.) Kicsoda Francis T. Drake, és Mary Field? 2.) Miért nem várt senki a repülőtéren? 3.) Véletlen volt-e, hogy a vihar kitörésének időpontjában megjelent az orrom előtt egy taxi Gonzalesszel a volánja mögött? 4.) Igaz-e a történet, amit Pedro mesélt, vagy csak az én szórakoztatásomra találta ki? 5.) Kiket látott Gonzales évekkel korábban a temetőben, és valóban létezik-e Mary Field kísértete"? 6.) Ki szórta ki a szegeket a temető előtti útszakaszra, kinek és miért? 7.) Ki ütött le a temetőben, és mi a fene az a drótcsapda, ami rátekeredett a lábamra? 8.) Kicsoda a fehér ruhás kísértet? Mary Field? 9.) Vajon ő akart agyoncsapni a lehulló kriptatetővel? (Ha ő volt, szabad idejében szorgalmas látogatója lehet a túlvilági body-building szalonnak, hiszen nem gyerekjáték egy akkora rácsot felcipelni a kripta tetejére. Persze kérdés, hogy milyen erősek a kísértetek általában..) 10.) Kié a lakkcipős lábnyom? 11.) Ki ölte meg Gonzalest?, 12.) Ki ölte meg a Döfda szívembe a keresztet! főszereplőnőjét (ha megölték) és miért? 13.) Mit jelentenek általában a karóba húzások? 14.) Van-e valami köze ezeknek ahhoz, hogy Jack Margulies szalmabábuját egy varázsló karóba húzta Abidzsánban? 15.) Van-e köze a történteknek a Kormányos átka c. filmhez? 16.) Ki volt az a fickó, akit Vila-Prades a kastély kertjében látott, amint éppen egy bábut" szúrt fel a kerítésre? 17.) Ki volt a mulatt lány, mit keresett a kastélynál, és ki húzta karóba? . 18.) Ki volt az a kísértet", aki megtámadta a festő autóját a viadukt előtt? Azonos-e Mary Fielddel? 19.) Kicsoda a repülő ember a levegőben, és mit akar jelenteni? 153 20.) Valóban Gonzales hulláját pillantottam-e meg a kerítésen, és ha igen, hol van most? 21.) Mit jelent Mr. Drake figyelmes ajándéka? Valóban valamennyien halálra lennénk ítélve? 22.) Kicsodák a Negrescu-Dan testvérek, és mit tudnak a Gonoszról? Természetesen volt még egyéb megválaszolatlan kérdés is bőven. Hálás voltam nekik, hogy rendszerezni tudtam a gondolataimat. Még hálásabb lettem volna azonban, ha végre legalább egy órácskára magamra maradhattam volna. Éppen javasolni akartam, hogy menjünk fel a konyhából, és harapjunk valamit már akinek van étvágya -, amikor íeff végighordozta a tekintetét a konyhán, és rosszallóan összevonta a szemöldökét.
- Mi van? - türelmetlenkedett Seymour. - Nem tetszik valami? Láttam Jeffen, hogy ugyanarra jött rá, amire én. Amin már percek óta törtem a fejem, de nem tudtam választ adni rá. A marcona rendező kihúzott egy szivart a zsebéből, és anélkül, hogy meggyújtotta volna, a szájába dugta, elgondolkozva rágicsálva a végét. - Nem stimmel valami - mondta aztán lassan. -Mi? - Ha filmet forgatnék itt... akkor... Mi a fenét keres itt ez az asztal és a szék? - Milyen szék? - hökkent meg Seymour. - Amin Mr. Lawrence ül. Kétségkívül én voltam az oka, hogy nem figyeltünk fel korábban az asztalra és a székre. Amikor berontottam a konyhába, kisebb dolgom is nagyobb volt annál, hogy eltöprengjek rajta, mit keresnek itt, később pedig éppen én csüccsentem a székre. - Ezt nem egészen értem... - Figyeljen ide, ember... - Ha nem esik nehezére, Patrick a nevem. - Akkor figyeljen, Patrick! Mit mondott Francis? Hogy ez a konyha használaton kívül áll. A számunkra előkészített élelmiszereket a kiskonyhában tárolják. - Az hol van? - Nem tudom, de nem is fontos. Itt nincs senkinek semmi keresnivalója! 154 -Na és? - Látja ezt az asztalt? Itt valaki nem is olyan régen vígan reggelizett. Látja a morzsákat? Fogja csak meg őket! .- A morzsákat? . - Fogdossa már meg, a jó krisztusát neki! Seymour engedelmeskedett, aztán elkomorult az arca. - Egészen puha. - Itt pedig ez a papírtányér... Szagolja csak meg! Szólnom kellett volna, hogy ne tapogassák össze az asztalt és környékét, de még idejében meggondoltam magam. Vagy elkapom a fickót, akiről még fogalmam sincs, ki és mit akar tőlem, vagy ő kap el engem, akkor viszont örökre megszűnik számomra a daktiloszkópia tudományként funkcionálni. Seymour megszagolta a papírtányért, és elfintorította az orrát. - Sajt vagy mi a fene. Jeff fújt néhányat a levegőbe, aztán enyhén sápadtan rám nézett. - Mr. Lawrence. Támadt egy olyan vad ötletem, hogy ki sem merem mondani. - Csak mondja bátran. - Ez az akárki... szörnyeteg... nem hamburgert evett... ezzel a sajttal... hanem... Egymásra néztünk, és nem mertünk megszólalni. Lelki szemeink előtt felbukkant Miss McHale szobrocskája, az üst, benne Miss McHale-lel. Seymour nyelt egy nagyot, aztán az autoklávra meresztette a szemét. - Azt akarja mondani, hogy az a fickó, aki megfőzte Miss McHale-t, azért csinálta, hogy... egyen belőle? Egy... kannibál? - Akkor tudnánk csak megállapítani - mondtam -, ha megnéznénk alaposan... - Én nem - mondta Jeff. - Nem rettenek meg a magam árnyékától, de hogy egy szétfőtt lány húsából-csontjából próbáljam megállapítani, hogy nem haraptak-e ki belőle egy darabot... az... az... Seymour felállt, csípőre tette a kezét, és az asztalkára bámult. - Egy biztos - mondta aztán lassan, nagyon lassan. - Bárki is ez az eszeveszett gazember, akár földi ember, akár földöntúli féreg, itt ült ezen a széken, és nyugodtan falatozott, miközben az a szerencsétlen lány bent főtt az üstben... 155 , 10. Megállapodtunk, hogy engedélyezünk magunknak egy rövid pihenőt, aztán összeülünk, és megbeszéljük a további lépéseket. Elképzelhető, hogy Miss McHale volt az, aki miatt valamennyiünknek ide kellett jönnünk, s bárki is a gyilkos,
megelégszik ezzel az egyetlen áldozattal. Ha így van, nem kell egyebet tennünk, mint békében megvárni a vihar végét, s a helikoptereket, amelyek előbb-utóbb értünk jönnek. Ha pedig McHale csak az első áldozat - nem számítva az ismeretlen mulatt lányt és Gonzalest - be kell rendezkednünk a túlélésre. Mivel egyelőre nem volt étvágyam, felsétáltam a lépcsőn a szobámba, pillanatra sem véve le a kezem a stukkerom nyeléről. Bár szívem mélyén abban bíztam, hogy érintetlenül találom a holmimat, nem ez történt. Az a néhány ruhadarabom, amely a sporttáskámban feküdt összehajtogatva, most szétszórva hevert a padlón, jeléül annak, hogy aki idebent járt, keresett valamit a dolgaim között. Félórányi intenzív töprengés után úgy döntöttem, felkeresem Viorica hercegnőt. , Valami azt súgta a lelkem mélyén, jó lenne, ha találkoznánk. ŚI , ' Ś 11. Elindultam a folyosón, hogy felhajtsam Francist vagy Ed-wardot. Nem tudtam ugyanis, hol laknak a Negrescu-Danok; felvilágosításra lett volna szükségem. A folyosók félhomályban úsztak, a sarkokban éjszakai sötétség uralkodott. Nem tudtam, miért nem égnek a lámpák, de őszintén szólva, nem is igen izgatott. Minden gondolatomat Viorica töltötte be: no nem azért, mintha gyengéd érzelmeket tápláltam volna iránta, hanem mert egészen biztos voltam benne, tudja, ki a gyilkos. Egészen addig sétáltam meglehetősen óvatlanul, lehajtott fejjel, amíg a folyosó kanyarulatában bele nem futottam egy sötét árnyékba. Ha nem lett volna büdös szivar a szájában, akár Mr. Drake is lehetett volna. Jeff szivarja felizzott, aztán izgatottan felcsattant a hangja. - Azt hiszem, valami ismét történt, Mr. Lawrence. - Miből gondolja? 156 - Jack eltűnt. Éreztem, hogy Vasmarok szorítja össze a torkom. - Hogyhogy eltűnt? - Nincs a szobájában. - Mikor vette észre? - Fél órája. A folyosó mennyezetén néhány pillanatra felizzottak, majd kialudtak a lámpák. Tovább akartam kérdezősködni, de megreccsent a lépcső a közelünkben. Előkaptam a stukkeromat, és addig tartottam a recsegés felé, amíg csak fel nem bukkant a lépcsőfeljáróban Francis pakompartos képe. Meghökkent, amikor megpillantott bennünket. Megsimogatta az oldalszakállát, és diszkréten felköhécselt. - Uraim... eee... nem látták véletlenül Mr. Parisht? - Nem - mondta tömören Jeff. Francis biccentett, aztán úgy tett, mintha indulni akarna, majd mégis maradt. Ránk nézett, habozott, hogy mondjon-e valamit, aztán kelletlenül elkezdte. - Bár roppantul sajnálok kellemetlen híreket közölni, uraim. .. sajnos, korlátoznunk kell a világítást. Jeff felnézett a sötét villanykörtékre, és felvonta a vállát. - Hiszen már így is a szivarom vége a legragyogóbb csillag ebben a kócerájban. - Leégett a generátorház, uraim. Ettől féltem. Ha befuccsolt a világítás, sötétben maradunk, mint a vakondok. - Hogyhogy leégett? - kérdezte harciasán Jeff. - Nem tudnak vigyázni rá? - Én nem értek a generátorhoz, uram - mondta büszkén Francis. - Az én dolgom kifejezetten a vendégek körüli személyes szolgálatokra korlátozódik. ( - Vagy úgy! Akkor ki hagyta leégni? - Az Isten, uram. Jeff elvigyorodott, és sóhajtott. - Egyéb rossz híre, Francis? - Van még, uram.
- Bíztam magában, hogy nem áll meg egynél. Hát akkor ki vele! - Alighanem elért bennünket a vihar magja. A rádió szerint legalábbis. - Remélem, nem dől össze ez az odú a fejünk felett. -Az nem, de... 157 i - Ne kíméljen bennünket, Francis! - Be kell csuknunk a spalettákat, uram. Méghozzá rögzítőcsavarokkal. Ilyenkor ez a teendő. -Na és? Jeff láthatóan nem fogta fel, miről van szó. Ha becsavarozzuk a spalettákat, és nincs belső világításunk, olyan sötét lesz idebent, hogy az orrunk hegyéig sem látunk. Hogy stílszerű legyek, annyit látunk majd, mint egy kripta belsejében. - Gyertyák? - Nincsenek, uram. - Hogyhogy nincsenek? - Senki sem gondoskodott róluk, uram, ez az igazság. - Nem magának kellett volna, Francis? - Ki gondolt rá, uram? Ez itt trópus, ragyogó napfénnyel, ráadásul a kastély külön generátorral rendelkezik. Ki gondolta volna? Igen. Ki gondolta volna. - Jeff lassan megértette, hogy mi az ábra, és riadtan kikapta a szivarját a szájából. - Ez azt jelenti, hogy semmit sem fogunk látni? - Találtam néhány elemlámpát, uram. És fáklyát. - Fáklyát? - visszhangozta elhűlve Jeff. - Egy ládában. Egészen jó minőségű szurokfáklyák. Ünnepélyes alkalmakkor egészen jól festhettek, uram. Egyébként jelentenem kell a dolgot Mr. Parishnak. Elhúzta volna a csíkot, de Jeff megragadta a zakója szélét. - Nem látta véletlenül Mr. Marguliest? - Láttam, uram. -Mikor? - Vagy félórája. A lovagteremben volt, és... Miss Vioricá-val... azaz NegreseuDan hercegnővel beszélgetett. - Ha csajt lát, nem nyughat - fújt a levegőbe Jeff. - Beszélnem kell a fejével, mert ha ezek a Negrescu-Danok beszélnek vele, hát abban nem lesz köszönet. Még a szemük sem áll jól! - Maga a szárazdajkája? - Kénytelen vagyok az lenni. Ez a csirkefogó önti a pénzt a társaságnak. Az emberek egyszerűen megvesznek érte. Amióta Afrikában az a balhé történt... muszáj korbáccsal állnom a háta mögött. Ha lecsukják, vége a nagy üzletnek. Hol találok ' még egy ilyen gennyes szépfiút, aki ráadásul tehetséges is. Francis távozott, mi pedig elindultunk a, lovagterem felé. -A terem sötét és kihalt volt, csak az a néhány fénycsík hozott 158 némi derengést a homályba, amely befurakodott a bezárt spa-letták keskeny rései között. Odakintről zörgés, morajlás szűrődött be, mintha vonat járna körbe a kastély körül. Az asztalok eltűntek, csak a kútkáva árválkodott a terem közepén. A trónszéken azonban ült valaki: ezt azon nyomban észrevettem, ahogy beléptünk a terembe. Megszorítottam Jeff karját, és óvatosan a trónus felé mutattam. Alig észrevehetően bólintott, és kivette a zsebéből a pisztolyát. En a páncélos vitézek előtt, ő pedig az ablakok mellett igyekezett a trónszék felé. Némiképpen zavart ugyan, hogy aki a trónuson ült, meg sem próbált elrejtőzni előlünk, de nem volt időm eltöprengeni az okán. Amikor elértem a kútkávát, s szemem sarkából láttam, hogy Jeff is eléri, felugrottam, és előrenyúj(tottam a fegyveremet. - Fel a kezekkel! Mindketten meg voltunk győződve róla, hogy aki a trónuson ül, nem lehet más, csak titokzatos házigazdánk, hiszen írott és íratlan illemszabályok szerint egy ilyen kastélyban csakis a ház urát illetheti a fő hely. ^
A trónuson ülő felemelte a kezét. Éppen olyan mozdulattal, mint a királyok, amikor engedélyt adnak a trón előtt térdeplőnek, hogy álljon fel és lépjen közelebb. Intettem Jeffnek, hogy fedezzen, aztán óvatosan elindultam előre. Csak akkor torpantam meg, amikor észrevettem, hogy nem egyvalaki ül a trónuson, hanem hárman szoronganak rajta. Fekete, egymásra boruló köpenyeik eltakarták a testüket, megtévesztésig egyforma fejük emelkedett csak ki a homályos háttérből. Mintha háromfejű, mitikus madár ült volna a trónon. - Jöjjön közelebb! - invitált egy tompa hang. - Jöjjön közelebb, Mr. Lawrence. Léptem néhányat a trónus felé. Csak akkor álltam meg, amikor elértem a lépcsőjét. - Maguk azok? - Keresnek valakit, uraim? Nicolae Negrescu-Dan volt a beszélő. Tompán kongott a hangja, mintha nem is e világról jött volna. Félig hátrafordultam. Láttam, hogy Jeff felül a kútkávára, de egyetlen pillanatra sem fordítja el rólunk a revolverét. - Tudtam, hogy jönni fog, Mr. Lawrence! Ezt Viorica mondta hasonlóan tompa hangon. 159 Én már semmin sem csodálkoztam. Főleg azóta, hogy megjósolta Miss McHale holttestének a helyét. Vas alatt és víz alatt... brrr! - Igazán? - kérdeztem mégis meglepetést tettetve. - Honnan tudta? - Megéreztem... lassan meg tudom különböztetni a testükből kiáradó hullámokat. Az ott a kútkáván Mr. Holland. Nem tévedek, Mr. Holland? Jeffnek felizzott a szivarja, de nem válaszolt. - Akkor talán kamatoztathatná is a képességeit - mondtam nyugalmat erőltetve magamra. - Éppen keresünk valakit. Egyszer már, odafent, a második emelet fordulójában úgy éreztem mintha vaskéz markolta volna el a torkom, Most éreztem másodszor, hogy nincs valami rendben velem. Mintha ismeretlen, hatalmas erők viaskodnának körülöttem, én pedig csak sodródom közöttük, mint folyóvízbe hajított fadarab az örvénylő áramlatban. Hogy magam számára is feloldjam a feszültséget, megpróbáltam tréfára venni a dolgot. - Nem fog örülni a házigazdánk, ha mégiscsak megérkezne, hogy maguk ülnek a trónusán. A gazdag emberek és az uralkodók nem szeretik... - Ez a trónus bennünket illet, Mr. Lawrence! - mondta Corneliu Negrescu-Dan olyan kemény hangon, hogy egyszerre csak elmúlt a tréfálhatnékom. Jeff felállt, és felparázslott a szivarja a félhomályban. - Hogyhogy magukat illeti? Csend támadt, fojtogató, sűrű csend, amely kellemetlenül hosszúra nyúlt. Úgy ültek a trónuson egymáshoz simulva, mintha falanxot alkotnának a világ ellen. Néma, megingathatatlan falanxot. Bár minden vágyam az volt, hogy néhány szót váltsak lehetőleg négyszemközt Vioricával, úgy láttam, későbbre kell ha-lasztanom a dolgot.. Intettem Jeffnek, hogy továbbállhatunk, amikor megszólalt a terem sarkában a zene. Bárhogyan is méregettem azonban a szemem, nem láttam ott senkit. Jeff felnyögött, nagy kört írva le szivarjával a levegőben. -Hát én ebbe beleőrülök! Nem ismeritek az Alexander'$ Ragtime Band-et, fiúk? A zenészek azt a szomorú muzsikát játszották, amit fantom-Drake rendelt tőlük: grúz vagy örmény siratóéneket. Jeff nem nyugodott bele az elutasításba. Leugrott a kútkává160 ról, és fittyet hányva a homálynak, döngő léptekkel elindult a zene Jelé. - Álljon meg, Mr. Holland! Jeff megtorpant és a trónszék felé fordult. - Álljak meg? Miért? - Mert ez a zene nem önnek szól. Ś - Azt remélem is.
Egyszerre csak megsejtettem valamit. Mint a kutya, amely tüzet vagy halált érez. Homlokomat veríték öntötte el, hideg borzongás futott végig a hátamon. - Ez siratóének, Mr. Holland. Akkor játsszák, ha meghalt valaki. i - Tudom, az ördög vigye el! Éppen azért akarom, hogy abbahagyják/Felesleges ebben a rohadt hodályban percenként a halálra emlékeztetni. Valami koppant a fejünk felett. Aztán még egy, még egy, s a kopogások egyetlen sorozattá olvadtak össze, mintha óriási kopogó bogarak vették volna át az uralmat a sötétségben az emberek felett. - Mi az isten ez? - nyögte Jeff. - Francis és Edward a zsalukat rögzítik. - Mintha a saját temetésemen lennék! És ez a rohadt zene hozzá! Örök életre kikészülnek az idegeim! -Mr. Holland! Jeff kelletlenül a trónszék felé fordult.. - Parancsol, asszonyom? - Mr. Marguliest keresi? 1J - Honnan tudja? - Csak ő hiányzik. - Hiányzik? Honnan hiányzik? Viorica habozott, aztán halkan suttogta. - Nem érzem a hullámait. Jeff elhajította égő szivarját: mintha üstökös szállt volna át, takaros csóvát húzva maga után, a kút felett. - Hagyja már ezeket az ostoba hullámokat, mert megőrjít velük! Francis szerint maga látta Jacket. Állítólag beszélgettek is. Miről? - A halálról. - Gondolhattam volna. Mi egyébről lehetne magával beszélgetni. Mondja, hercegnő, gondolt már egyszer véletlenségből olyasmire, hogy milyen lehet az állandó halálra gondolás helyett valakinek a karjaiban heverészni, és... 161 I - Mr. Holland! Mr. Margulies meghalt! Jeffa torkához kapott, és hápogott, mint egy elgázolt kacsa. - Mit... beszél... há... há..,? En magát... há... há... Maga... maga... Talán már nem is én voltam, akinek a rémült hangját hallottam, talán valaki más. - Mikor? -Félórával ezelőtt. Nem sokkal azután, hogy elváltunk egymástól. Elveszítettem az élet-hullámait, s azt kezdtem érezni. .. hogy halott van a közelünkben. - Hát az van is, nem is egy. - Azokat már nem érzem. Egy nappal a halál után már nem érzem. Megszűnnek a halál-hullámaik. Nem volt okom, hogy kételkedjek benne. Van, aki a vizet érzi meg a sivatag alatt - ilyesminek nemegyszer voltam már tanúja - van, aki megérzi a halált. Radzs Kumar Szingh is megérezte, amikor a bátyját megmarta a kígyó. - Mr. Margulies meghalt! Jeff erőltetetten felkacagott, és a homlokára ütött. - Hogy én mekkora ökör vagyok! Hülyét hagyok csinálni magamból! Meghalt? Akkor ki vele, hol van! Elő a híres megérzéseivel! Mutassa meg, hol nyugszik a féleszű! Gyerünk, kicsikém! Viorica lecsusszant a trónusról. Kinyújtotta a kezét, s mire feleszméltem, már a fején volt széles karimájú kalapja. Hátrafordult, és a másik kettőre nézett. Meg sem moccant a szája, s én mégis egészen biztos voltam benne, hogy beszélgetnek. - Jöjjenek! Megfordult és elindult előre. A másik kettő is cihelődni kezdett, aztán leröppentek a trónról. Mintha nem is lett volna lábuk. Viorica Negrescu-Dan elindult a csigalépcső felé. Felemelte az arcát, behunyta a szemét, mégis olyan biztonsággal haladt előre, mintha reflektorok világítanák előtte az utat. Jeff a karomba kapaszkodott, és elkeseredetten rázogatta a fejét. - Mondja már, hogy álmodom, vagy hogy őrültek házába kerültem!
A kopácsolás csak nem akart szűnni a fejünk felett. A zene néhány pillanatra elhallgatott, majd, ha lehet, még baljósabb dallamok foglalták el az előzőek helyét. Viorica közvetlenül a lépcsőfeljáró előtt megtorpant, körbe162 forgott, aztán határozott léptekkel elindult a páncélos lovagok közé vágott ajtó felé. Életemben nem láttam még ennél bizarrabb menetet, beleszámítva a távol-keleti vallási felvonulásokat és újévi ünnepeket is. Elöl Viorica haladt kinyújtott karral, utána én, Jeff, végül a két, fekete varjúhoz hasonlító Negrescu-Dan herceg. A sötétség mélyén a láthatatlan zenészek zárták a sort. Lementünk a földszintre, aztán még egy szintet süllyedtünk lefelé. Amikor megpillantottam a konyha ajtaját, megkönnyebbültem. Jeff mélyet sóhajtott, és újabb szivar után kotorászott. - A fene egye meg - sóhajtotta nehezen szedve a levegőt. -Ennek a csajnak mégiscsak lehetnek bizonyos megérzései. Még mindig annak a szegény lánynak a halálát érzi!'.-. Viorica lehajtotta a fejét, aztán gyors mozdulattal kitárta a konyha ajtaját. Jó néhány pillanatnak kellett eltelnie, amíg megszokta a szemünk a félhomályt. Az asztalok, a székek, az evőeszközöket rejtő szekrények a helyükön álltak: semmi rendkívülit nem láttam odabent. Jeffa küszöb előtt megtorpant, nekitámaszkodott az ajtófélfának. - Csak menjen egyedül, ha akar. Én inkább megkeresem odafent Jacket. Hátunk mögött újult erővel harsant fel a zene. Mintha a két zenész önmagát bátorította volna a sötétben. Viorica átsuhant az asztalok között. Olyan sebesen, hogy alig tudtam követni. Jeffhez hasonlóan nekem sem igen akaró-dzott visszamennem oda, ahonnan csak nemrég jöttem el, de Viorica nem hagyott időt a gondolkodásra. Lélekszakadva loholtam mögötte, s még arra sem volt érkezésem, hogy előkapjam a stukkeromat. A fekete hercegnő megállt az átvezető ajtó előtt szemembe mélyesztve szemét. Riadalom helyett inkább kíváncsiságot láttam a tekintetében. Mintha arra lett volna kíváncsi, lesz-e erőm elbírni azt a látványt, amely a kitáruló ajtó mögött vár rám. Viorica taszítása nyomán feltárultak a lengőajtó szárnyai, s mi szembe találtuk magunkat Jack Margulies karóba húzott holttestével. 163 12. Néhány perccel ezelőtt még azt hittem, hogy azok után, ami eddig történt velem, nem érhet különösebb megrázkódtatás. Mindénre fel vagyok készülve, még talán arra is, hogy az ördög szeme közé nézzek. Mennyire más azonban elképzelni a dolgokat, mint szembesülni a valósággal! Ha józan és közömbös tudtam volna maradni, megfigyelhettem volna, kit hogyan érint Jack Margulies kegyetlen halála, így azonban csak később tudtam rekonstruálni a viselkedésüket. Legkevésbé alighanem Viorica lepődött meg. Megtorpant a holttest előtt, majd félreállt, hogy mi is láthassuk, mi van odabent. Jeff felhördült, mint egy megsebzett vadkan, és térdre zuhant. Kinyújtotta a karját a szép Jack felé, aztán felzokogott, és tenyerébe temette az arcát. A két Negrescu-Dan fivér mozdulatlanul, karbatett kézzel állt mögöttünk, csak a szemük izzott, mint a parázs. "^A zenészeket nem láttam, csak hallottam. Néhány másodpercnyi megtorpanás után vinnyogó, fájdalmas dallamba kaptak. Jack Marguliest karóba húzták. Jobban mondva olyan, kriptáról lefűrészelt, lándzsába, amilyet eredetileg Northcott, a lila tehenek festője hozott magával, s amely azóta már szinte valamennyiünk kezén keresztülment. A hegyes vaslándzsa a konyha közepén állt, két drótkötéllel kifeszítve. Az egyik kötél a legközelebbi autoklávhoz, a másik az ablak alá szerelt fűtőtesthez kapcsolódott. Jack Margulies halálában is megőrizte arcának arrogáns szépségét, csak mintha egyfajta mindenbe beletörődő bölcsesség gazdagította volna a vonásait. Úgy látszott,,ö már sok mindent megértett abból, amit mi csak sejthetünk, s csak
azután győződhetünk meg róla, ahogy átléptük azt a határt, ahonnan nincs többé visszatérés. Jeff zokogott; szivarja végiggurult a földön. A Negrescu-Dan testvérek némán, összeszorított szájjal álltak, csak a szemük beszélt. Sokért nem adtam volna, ha értem, mit. 13. Negyedórámba került, mégis sikerült előkerítenem Francist, aki meglepő nyugalommal vette tudomásul, hogy Marguliest megölték. - Ezek szerint egy személlyel kevesebbre terítsek, uram? -kérdezte enyhén remegő hangon. ( Pakompartos képén nem látszottak érzelmek, a hangja azonban sok mindent elárult a lelkében dúló viharból. Amikor menni készültem, felemelte a fejét, és megköszörülte a torkát. - Zárassam le a konyhához vezető folyosót, uram? Először igent akartam mondani, aztán meggondoltam magam. Talán azért, mert ha lezáratja, egy úttal kevesebb, amely a szabadba vezet. - Uram? - Van még valami? - Miért akarnak kinyírni bennünket, uram? Meglepetten kaptam fel a fejem. Csak úgy sírt a szavaiból a rémület. - Megijedt, Francis? - Padlón vagyok, Mr. Lawrence. - Megnyugodhat. Akárki is vett fel bennünket a halálraítéltek listájára, maga nincs rajta. - Miért olyan biztos ebben, uram? - Mi oka lenne rá, hogy megölje magát? - Miss McHale-t miért ölte meg? Különben is... láttam egyszer egy filmet. Már nem tudom, mi volt a címe, de hasonló volt a szituáció, uram. Volt benne valami rém, valami egyiptomi múmia, vagy kicsoda, aki feléledt, és kinyírt mindenkit. A személyzetet kivéve. - Na, látja! - Csakhogy ez volt az etetés, uram. Amikor már mindenki meghalt, és a múmia vissza akart mászni a szarkofágba... eszébe jutott a személyzet. - Csak nem azt akarja mondani, hogy lelkiismeret-furdalása támadt, amiért nem jutalmazta meg eléggé őket a szolgálataikért? - Egyáltalán nem, uram. Arra gondolt, hogy annak, ami történt, nem szabad, hogy tanúja maradjon. Éppen ezért ismét csak kimászott a szarkofágból, és megfojtotta az inasokat, és a szobalányokat. Persze, a kis Lorrynak, akibe szerelmes volt, 165 megígérte, hogy a túlvilágon alsó-egyiptomi királynét csinál belőle, Lorry ugyan jobban szeretett volna valami kis készpénzt e világon, a fáraó azonban nem viccelt... - Hát akkor csak vigyázzanak magukra, Francis - mondtam. -Uram! - Mi van még? - kérdeztem türelmetlenül, mert a sok tennivaló sürgetett. - Találtam még egy láda fáklyát. 1 - Helyes. Akkor fáklyázza fel a lovagtermet. Hánykor lesz az ebéd? , - Egykor, uram. Meghajolt, köszönt és távozott. Én pedig azzal a papírral, amelyre korábban gondosan felírtam, ki melyik szobában lakik, elindultam az orrom után. 14. Első utam Róbert Willockhoz vezetett. Kopogtam az ajtaján, aztán nehogy valami meggondolatlan lépésre szánja el magát, mindjárt be is kiabáltam a kulcslyukon, hogy én vagyok. Ennek ellenére a szemem sem rebbent, amikor egy 45-ös Magnum társaságában nyitott ajtó. Gyanakodva nézett mögém, aztán a kezemre, s amikor nem látott vaslándzsát benne, intett, hogy beléphetek. - Már azt hittem, a szépfiú szelleme.
Vékony fényű elemlámpa égett az éjjeliszekrényen, fényét a mennyezetre irányozva. Willockon nem látszott, hogy különösképpen megviselte volna Margulies halálának a híre. Leült egy székre, s intett, hogy üljek le vele szemben. Felrakta a lábát a közöttünk álló asztalkára, aztán a rajta sárgálló whiskysüvegre mutatott. - Kér egy pohárkával? Bár még egyetlen falatot sem ettem, éreztem, hogy pokolian jólesne egy nyelet. Willock töltött, rám emelte, aztán fenékig ürítette a poharát. - Kitől értesült Margulies haláláról? - kérdeztem. - Edwardtól. Ő meg Francistől. Lánc-lánc eszterlánc! - Kíváncsi lennék rá, mi a véleménye a történtekről. - A véleményem? Miért? Kicsoda maga? - Tulajdonképpen senki. A keleti kultúrák és a rovarok szakértője. Néha-néha segíteni szoktam, elsősorban keleti ügyekkel kapcsolatban a rendőrségnek. Újra töltött, aztán a zseblámpa felé emelte a poharát. - Figyelje csak, milyen pompás színt ad a whiskynek ez a gyenge fény! Néha a rendőrségnek szokott szívességet tenni? Ertem, Mr. Lawrence. Tehát, hogy mi a véleményem? Azt hiszem, ugyanaz, mint önnek. Valaki idecsalt bennünket, hogy kinyírhasson. És a legjobb úton van afelé, hogy sikerüljön is a terve. Én sem tudtam volna jobban megszervezni a dolgokat, pedig nekem ez a mesterségem. - Mintha korábban azt mondta volna, hogy kereskedő. - Kereskedelmi cégem van, ez igaz. Csakhogy én magam elsősorban kereskedelmi szervezőként tevékenykedem. - Miért is kapta a Drake-díjat? - Ezen gondolkodom én is, órák óta. Hogy mi a fenéért éppen rám esett ennek a fantom-Drake-nek a választása. Az indoklásban művészi emléktárgyak készíttetése szerepelt. - Mondana erről valamjt bővebben? - Kérem. Mint már említettem, cégem többek között művészi kivitelű kisplasztikák gyártásával és forgalmazásával foglalkozik. - Mivel még? - Jelvényeket adunk ki, ünnepi prospektusokat, kiállítási katalógusokat. Hiába törtem a fejem, nem tudtam az ünnepi prospektusokat Sir Francis Drake-hez kötni. Willock feszültem figyelt. Látszott rajta, minden erejével segíteni próbál. Egyetlen pillanatig sem kételkedtem benne, hogy segítene is, ha tudna. - Magam is meglepődtem, hogy a Drake-díj indoklásában csak nagyon homályosan szerepelt, miért is kapom. Mivel már két évtizede csinálom, amit csinálok, azt hittem, életműjutalom a díj. - Miért fogadta el? - Miért ne tettem volna? - Úgy értem, szüksége volt a pénzre? Willock világosszürke szemében mosoly csillant. - Nem volt szükségem rá, Mr. Lawrence, pedig százezer dollár nem kis pénz, még nekem sem. Ennek ellenére inkább a benne rejlő reklám lehetősége izgatott. Tudja, milyen a sajtó?! Ha nagydobra verik a díjamat, óriásit ugorhat a népszerűségem. Ezért haraptam rá erre a csalétekre! 166 167 - Mr. Willock, kérem, próbáljon meg visszaemlékezni rá, hogy üzleti tevékenysége során volt-e valamilyen kapcsolata Francis vagy Vladimir T. Drake-kel! Gyorsan és határozottan jött a válasz. - Nem volt. - Miért olyan biztos benne? - Mert már fél napja ezen töröm a fejem. Mit gondol, engem nem izgat, miért kerültem ide? Ezerszer végiggondoltam üzleti tevékenységem minden mozzanatát, de soha, semmilyen Drake-kel nem voltam kapcsolatban. - Mire emlékezteti önt Francis Drake? - A kalózra. - Nem csináltak róla véletlenül valami kisplasztikát? - Egészen biztos, hogy nem.
- Akkor miért...? - Már ketten kérdezzük. Sóhajtottam, és a fegyverére néztem. - Látom, van stukkerja. Bánni is tud vele? - Haditengerész voltam. - Csak azért, mert nem szeretném, ha elszabadulna a pokol, és egymást lőnénk halomra. Érti, mire gondolok? - Tökéletesen, Mr. Lawrence. Mi a helyzet az idővel? - Francis lesi a híreket. Legalább két napig még a hurrikán foglyai vagyunk. - Jézusom! Két napig! Nincs szüksége segítségre? Kemény legény vagyok: nem ijedek meg a saját árnyékomtól. - Álljon készenlétben, Mr. Willock! Ha szükségem lesz önre, feltétlenül szólok. Kihörpintettem az italomat, aztán úgy mentem el, ahogy jöttem. Szemernyit sem lettem okosabb a Wiüockkal folytatót! beszélgetéstől. 15. Kiléptem a koromsötét folyosóra, s megpróbáltam a sötétséghez szoktatni a szemem. Nekidőltem a falnak; hallgattam, hogy tombolnak odakint az elemek. Addig hallgattam, amíg csak elemlámpa halvány fénye nem villant a folyosó végén. Megpróbáltam beugrani a beszögezett ablak függönye mögé, de döbbenten fedeztem fel, hogy kopácsolás közben Francis leszakította. Ott hevert a függöny a lábam előtt a földön. A fény végigfutott a folyosón, majd megállapodott rajtam. 168 Nem tehettem mást, előkaptam a zseblámpámat, és én is szembevilágítottam vele. A valaki felsikoltott; majdnem kiejtete a kezéből a lámpáját. Én csak azért nem ejtettem ki, mert a zsinórját a csuklómra kötöttem. Fehér ruhás, sápadt arcú, hosszú szőke hajú lány állt a lámpa fénykörében. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az a lány, akit a temetőben láttam. Aki a fejemre akarta dobni a kriptaajtót. Soha nem gondoltam volna, hogy a kísértetek arcán ilyen gyorsan változnak az érzelmek. Előbb sikoltani akart, aztán bágyadtán elmosolyodott. Mintha saját magát akarta volna biztatni a mosollyal. Mit tehettem volna egyebet, én is mosolyogtam. - Örülök, hogy találkoztunk, kedves Mary Field. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Felemelte a lámpát, kitárta a karját, perdült néhányat a tengelye körül. Mire ismét felém fordította az arcát, már nem volt rajta mosoly, sőt egészen közönségesen gonosz volt a tekintete. - Húúúúúú! - huhogta, és beleharapott a levegőbe. -Húúúúúú! Vigyázva, hogy ki ne essen a lámpa a kezemből, összeütöttem a tenyerem. - Bravó, kisasszony! Kísértetnek első osztályú. Mary Field megtorpant, s mintha vidám szikrák gyúltak volna a szemében. Aztán még egyet perdült, majd kinyújtotta a nyelvét, és olyasféle grimaszt vágott felém, amilyet süldőlányok szoktak a tanár háta mögött. Mire felocsúdtam, lesuhant a lépcsőn, és eltűnt a lovagteremben. 16. Ismét a falhoz dőltem, és türelmesen vártam, hátha visszatér. A kísértet azonban nem tért vissza. A szél vadul tombolt odakint, mintha a kastély kertje átalakult volna repülőtérré, s percenként szálltak volna fel-le a sugáEhajtású,óriásgépek. Kim Segalnak is pisztoly csillogott a kezében, amikor kinyitotta az ajtót. Az izraeli hadsereg obsitos katonája rövid sortot viselt, és egészen vékony, tulipiros trikót, bár a tulipiros az elemlámpa fényében inkább gyászfeketének tűnt. 169 I - Mondja, mi az istenért nem lehet kinyitni legalább az ablakot? - fogadott félig sírva, - Hiába próbálok uralkodni magamon, percenként elfog a halálfélelem. Mi az ördög ez itt, Mr. Lawrence? Odalent a temetőben azt hittem, már nem jöhet rosszabb, és most tessék! Igaz, hogy... két napra be vagyunk zárva? -Igaz.
- Uramisten, akkor miért nem lehet kinyitni az ablakot? Az előbb már elhatároztam, hogy körömráspolyommal csavarom ki ezeket a rohadék rögzítőcsavarokat. - Rosszul tenné, Kim. Ha valóban elért bennünket a hurrikán közepe, bármelyik pillanatban átszáguldhat felettünk a légtölcséf. Látta az Őzt? - Persze, hogy láttam. - A légtölcsérben légritka tér van; akármit képes magával ragadni, ami az útjába esik. Embert, autót, bármit. Felemeli két-három emelet magasságba, aztán leejti. - Kábé egy órája volt itt Jeff. Azt mondta, nem találja Jacket. Tud valamit róla? - Legyen erős, Kim. Jack meghalt. Először fel sem fogta, mit mondtam neki. Csak ült, mozdulatlanul, értetlenül, ahogy a hihetetlen és megdöbbentő hírt szokták fogadni az emberek. -Mit beszél? Megismételtem. Ekkor fogta csak fel, hogy miről van szó. Rémülten felpattant a székről, felugrott az ágyára, behúzódott a sarokba, s lázasan kotorászni kezdett a párnája alatt. - Ne! Ne! Menjen innen, hallja? Takarodjon! Takarodjon! Komolyan megrémültem. Nemcsak azért, mert szemmel láthatóan egészen kiborult, hanem mert ha megtalálja, amit keres, komolyra fordulhatnak a dolgok. Mivel nem sokat tétovázhattam, rárepültem az ágyára, s néhány töredék pillanattal előbb értem el a stukkerját, mint ő. - Ne! Ne! Én nem csináltam semmit! Visszamásztam a székemre, és letettem a stukkert az asztalkára. - Nyugodjék meg, Kim - mondtam lágyan, duruzsolva. -Eszem ágában sincs bántani magát. Én is éppen azon töröm a fejem, hogyan tudnám megúszni élve a hátralévő néhány napot. Meglepően gyorsan szedte össze magát. Éppen olyan gyorsan, amilyen sebesen összeomlott. - Odaadná a fegyveremet? - Persze. Csak nem szeretném, ha kilyukasztaná a fülem. Igyekezett a szeme alá erőltetni egy icipici mosolyt. Odadobtam neki a fegyvert, bár tudtam, hogy vállalok vele bizonyos kockázatot. Kim azonban nem okozott csalódást. Elkapta a pisztolyt, és visszadugta a párnája alá. -Ho...gyan? Amilyen kíméletesen csak tudtam, elmeséltem neki, hogyan történt. Már persze amilyen kíméletesen el lehet mesélni egy karóba húzást. Sápadtan hallgatott, nem szakított félbe, csak az ujjai remegtek, ahogy egymásba kulcsolta őket. Éppen arra készültem, hogy feltegyem neki az ilyenkor szokásos kérdéseket, amikor váratlanul megelőzött. Mintha meg akarta volna akadályozni, hogy én kérdezzek. - Szemét ember volt. Ostoba, hiú, öntelt féreg... de tehetsége az volt. - Ismerte Miss McHale-t, Kim? - Néhány partin találkoztunk. - Mi volt a véleménye róla? - Szép lány volt és megfelelően okos is, tehetséges is, csak... kissé közönséges. - Volt hozzá Jack Marguliesnek valami köze? -Tudtommal csak futólag ismerték egymást. Viszonyuk biztosan nem volt. -Miss Kim... el tudná képzelni, hogy abból a törzsből, amelyből az a lány származott, akit Margulies miatt megettek a krokodilok, idejöjjön valaki, és bosszút álljon Jack-en? Maguk mesélték, hogy a varázsló karóba húzta a Marguliest ábrázoló szalmabábut. Kim megtörölte a homlokát, és égő arcához szorított egy párnát. - Mit mondjak erre? Nem ismerem azokat a négereket. Mosolyognak, olyanok, mint a gyerekek, de el tudom képzelni, hogy ugyanazzal a gyerekes mosollyal az arcukon
ölnek is, ha kell. Ha csak arról lenne szó, hogy Marguliest meg kell ölni, lehetségesnek tartanám... de maga tudja a legjobban, hogy nemcsak erről van szó. Karóba húzták a maga szerencsétlen sofőrjét, a mulatt lányt, megfőzték McHalet... őket miért? Elképzelhetetlennek tartom, hogy ők tették volna. Arról nem 170 171 is beszélve, hogy egyetlen fekete bőrű sincs a közelünkben. Nem, Mr. Lawrence... alighanem másról van itt szó. Igazat adtam neki. Bár fogalmam sem volt róla, hogy miről. " . . " 17. Miután meghagytam Kimnek, hogy egyedül ne menjen sehova, ebédidőben vagy Jeff vagy én érte jövünk, kiléptem a folyosóra. Éppen idejében ahhoz, hogy megpillantsak egy elsuhanó fehér árnyat a folyosó ködbe vesző kanyarulatában. Az árnyék felkapta a fejét az ajtónyikorgásra, és meglepetten felém fordult. -Ne ijedjen meg tőlem, kísértetkisasszony! Nem akarom bántani! Hátravetette a fejét és felkacagott. Kétségkívül volt valami komikus az ígéretemben. Én, az élő, ígérem meg egy kísértetnek, hogy nem fogom báfitani! A legfurcsább azonban az volt, hogy nem hallottam a nevetését. Csodálkoztam néhány pillanatig, aztán tudomásul vettem, hogy úgy látszik, nemcsak néma kacsák vannak, hanem néma kísértetek is. A szőke szépség felemelte a mutatóujját, és a szájáfa tette. S bár csak néhány lépésre voltam tőle a félhomálynak is csak alig nevezhető sötétségben, igencsak komolynak tűnt az arca. - A képek -suttogta földöntúli hangon. - A képek a falon! A lovagterem felé mutatott, majd mielőtt felocsúdhattam volna, beleveszett a sötétségbe. Sóhajtottam, majd mintha mi sem történt volna, folytattam az utam. Lementem a kisebb csigalépcsőn az emeletre, megkerestem Francis ajtaját, és bekopogtam hozzá. Vártam egy sort, aztán amikor semmi nem moccant odabent, újra kopogtam. Második kísérletem végre meghozta a várt eredményt. Harsány krákogás, csoszogás és zsőrtölődés után résnyire nyílott az ajtó, és fél szem, valamint egy pakompart bámult ki rajta. -Ki az? - Lawrence. Lánc csörgött, s az ajtó kitárult. Elégedetten konstatáltam, hogy Francis ma az első, aki nem stukkerral a kezében fogad. Most is előkelő, zsinóros egyenruhája volt rajta, csak enyhén zavaros tekintete mutatta, hogy alighanem édes álmából ébresztettem. - Fáradjon be, uram - mondta rezignáltán, és megigazgatta a nyakkendőjét. - Bár az az igazság, hogy tulajdonképpen nem illendő... - Rá se rántson - mondtam, és benyomakodtam mellette puritán egyszerűséggel berendezett szobájába. - Kérni jöttem valamit, Francis. - Éspedig, uram? . - A rádióját. , Szomorúan rám nézett, és megcsóválta a fejét, - Viccel, uram? Nem értettem a dolgot. Hiszen ő közölte velünk meglehetős rendszerességgel, hogy mit jelentett a meteorológia a tájfunról. - Miért viccelnék? - Nem említettem, uram? Nem szeretem ugyan, ha kérdéseimre visszakérdeznek, de a jelen helyzetben kénytelen voltam alkalmazkodni a körülményekhez. - Nem említette, Francis. Egyébként mit kellett volna említenie? Leült velem szemben egy kanapé sarkára, és fájdalmas tekintettel nézett fel rám. - Mr. Lawrence, én alighanem megbolondultam. - Hogy érti, hogy megbolondult? - Hallucinálok, uram. - Ne mondja! És mit hall? - Egy kísértet szavait, uram.
- Látja, ez érdekes. És miket mond? " - Legelőször nem szólt semmit, csak vitte. -Vitte? Mit? Hol? , - A hóna alatt, uram - bólintott szomorúan. - Akkor pillantottam meg először, amikor kijött a szobámból, és ott vitte a hóna alatt. Természetesen utánakiáltottam, ő megállt, én megijedtem, akkor ő megfordult, és vitte tovább. Előhúztam a stukkeromat, és a kezembe szorítottam. - Háromig számolok, Francis. Tehát, mit vitt a kísértet a hóna alatt? Francis a stukkeromra meredt, aztán csodálkozva felhúzta a szemöldökét. - Még nem említettem volna? A rádiómat, uram. 172 173 T 18. Nem mondhatnám, hogy harsány örömmel töltött el, amit hallottam, - Hogy jött be a kísértet a szobájába, Francis? - Nem tudom, uram. Csak azt láttam, amikor kiment. - Arra vagyok kíváncsi, nyitva hagyta-e az ajtaját. - Bezártam, uram. - És hogy találta utána? Úgy értem, a kísértet látogatása után. Nyitva vagy zárva? - Zárva. Eszerint - gondoltam - lehetséges, hogy az én szobámat is Mary Field kísértete kutatta át. - Ezután mi történt? - Amikor észrevettem, azt hittem, vizionálok, uram. Ha nincs nála a rádióm, azt hiszem, elájultam volna. így azonban merészen rákiáltottam. Az egy kétszáz dolláros japán rádió, uram! - És maga kiabálással akarta visszavenni? - Nem is tudom, honnan vettem magamnak a bátorságot, hogy odafussak hozzá. Megfogtam a rádiót, és elkezdtem húzni. Ő persze nem engedte. - Büszkén felemelte a fejét, és öntudatosan a szemembe nézett. - így küzdöttem, uram, élet-re-halálra a kísértettel! - Amint látom, a kísértet győzött. - Sajnos. Meglökött és megcsúsztam. Azonkívül meghúzta a szakállamat. - Erre maga? - Mit tehettem volna? Hiszen egy hölgy! - De kísértet! - Az nem számít, uram. Akkor is csak egy hölgy... volt. Ámbár sajnos... a modora erősen kifogásolható. - Konkrétan? - Amikor el akartam venni tőle a rádiót, olyanokat mondott, amiket nem ismételhetek el, uram. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. - Nem mondta, mire kell neki a rádió? - De mondta, uram. -Mire? -Hogy meghallgassa rajta az éjféli híreket. - Ezután elvitte? -El, uram. - Nem tudja, nincs valaki másnak is rádiója? - Mr. Vila-Pradesnek, uram. Azonkívül amikor tegnap reggel ideérkeztem, antennát láttam a kastély tetején. Felkaptam a fejem. Mint a harci paripa, amikor trombitaszót hall. - Milyen antennát? - Fémet. Csillogott a napfényben, mert akkor még sütött a nap. Olyan panaszosán mondta, mintha attól tartana., hogy életében nem látja többé a napfelkeltét. - Hány szobás ez a kulipintyó, Francis? - Kettőszáz körül, uram. Mr. Vladimír T. Drake meghagyta, hogy csak ezt a mellékszárnyat használjuk. A kastély többi része lakatlan. Megpróbáltam visszaemlékezni, milyennek láttam az épületet kívülről. Akárhogyan is erőltettem az agyam,,nem sokra mentem vele. Amikor megpillantottam, sötét volt, és zuhogott az eső. Nemhogy antennát nem láttam rajta, de még tetőt sem.
Felálltam, és az ajtó felé indultam. - Köszönöm, Francis, a felvilágosításokat. Ebédnél látjuk egymást. Már-már kiléptem a folyosóra, amikor utánam szólt. - Uram! ' - Tessék, Francis. - Az a hölgy valóban kísértet? ' - Látja, ez fogas kérdés. - Ha legközelebb találkozom vele, hogyan viselkedjek? Sajnos, ebben nem tudtam tanácsot adni neki. 19. Találomra nekiindultam a folyosónak; ezúttal azonban ellenkező irányba, mint amerre a csigalépcső tekergett. Lámpám fénye poros falakon, lerobbant bútorokon, kitárt szobaajtókon kúszott végig, egyre reménytelenebb csillogással. Mintha a lámpa is úgy érezte volna magát, mint én. Jó ötpercnyi gyaloglás után úgy gondoltam, hogy a kastély főszárnyába értem. Kíváncsian levilágítottam a lábam elé. Meglepődve tapasztaltam, hogy a padlót borító legalább két centi vastag porban vékony csapás vezet az épület ismeretlen 174 175 mélységeibe. Egy kicsi női, és egy nagyjából ugyanakkora férfiláb nyoma. Esküdni mertem volna rá^ hogy az egyik annak a lakkcipőnek a lenyomata, amelyet a temetőben, majd később a kastély kertjében már volt alkalmam megcsodálni. Megpróbáltam felfeszíteni egy spalettát, hogy némi fényhez jussak, de-a csavarok nem engedtek. Talán még akkor csavarozták be őket, amikor Francis T. Drake elhagyta a kastélyt. Sötét volt, fülledt meleg: éreztem, hogy szakad rólam a veríték. Nekidőltem a falnak, és gondolkodni próbáltam. Ha Francis antennát látott a kastély tetején, csak annyit jelenthet, hogy van valahol egy rádiószoba. Televízióra már gondolni sem mertem. Egyre kelletlenebbül osontam tovább a nyomokat követve. Mintha valami azt súgta volna, hogy forduljak vissza. Vártam egy-két másodpercig, hátha enyhül bennem a szorongás, de nem enyhült. Veszélyt szimatoltam. További negyedórámba került, amíg sikerült megtalálnom a toronyba vezető csigalépcsőt. Közben több alkalommal is elveszítettem a porba rajzolt nyomokat. Néha eltűntek, majd ismét előkerültek. De nem váltak el egymástól. Ezen aztán ismét csak el kellett gondolkodnom. Ez a nagy összetartás nem jelenthetett mást, mint hogy vagy együtt vannak, és egymás nyomában járnak, mint két őzike az erdő szélén, vagy az egyik követi a másikat. Nem kellett sokat töprengenem, hogy rájöjjek, ki követ kit. A toronyszobák ajtajai tárva-nyitva álltak. Sorra bekukkantottam valamennyibe. Fehér huzattal letakart bútorokon, félrecsúszott és a portól fedett képeken kívül nem találtam bennük semmit. Láthatóan egyik sem volt rádiószoba. Sóhajtottam, és elhatároztam, hogy feladom. Lehet, hogy Francis a villámhárítót tévesztette össze az antennával. Megfordultam, és a saját nyomomat követve visszafelé igyekeztem. Néha-néha leoltottam a lámpát, hogy takarékoskodjak az elemmel. Hosszú életű volt ugyan, de mégsem arra konstruálták, hogy naphosszat kísértetre vadásszanak vele. Aztán egyszer csak bekövetkezett az, amiben már egyáltalán nem bíztam. Éppen egy becsukott szoba ajtaja előtt haladtam el, amikor megpendült bennem valami. Mintha egy hegedű húrját pendítették volna meg. Odaléptem az ajtóhoz, a kilincsre tettem a kezem, és gyengé176 den lenyomtam, miközben szemem sarkából a padlóra pillantottam. Nem voltak lábnyomok a porban. Előrevilágítottam a sötétbe. Az ajtószárnyak feltárultak, s megszámlálhatatlan seprű, partvis, portöríő nézett velem farkasszemet. Ha a rádiószobára nem is, a takarítószemélyzet szobájára sikerült rábukkannom. 20. Ott gubbasztottam a forró homályban a seprűk között, azon töprengve, hogy mit is kezdjek a felfedezésemmel. Annyi seprű volt az orrom előtt, hogy akár egy boszorkányhadsereget is el lehetett volna látni belőlük hátaslóval.
Amerre a szemem látott, polcok hosszú sora húzódott a szoba homályba vesző vége felé. A polcokon kiszáradt pasztás-dobozok, porolók, szivacsok, munkásruhák, kötények, gumicsizmák he,vertek. Reményvesztetten vissza akartam vonulni, amikor gyanús alakú tárgyon csillant meg a lámpám fénye. Odacsörtettem a polchoz, lekaptam róla, és a lámpa alá tartottam. Rövidhullámú készülék volt, amilyennel csatornatisztító munkások, vagy tetőfedők tartják egymással a kapcsolatot. Lázas sietséggel sikerült egymás után négy adó-vevőt kibányásznom a gumicsizmák és kétujjú kesztyűk tömegei alól. Közben valami halkan megreccsent a hátam mögött. Visszafordultam, de nem láttam semmit. Most az ajtó felől hallottam a reccsenést. Szorosan a falhoz lapultam, és kihúztam a stukkeromat a zsebemből. Kissé komplikált volt ugyan a lámpát, a stukkert és a négy adó-vevőt egyszerre tartani, de a világ minden kincséért sem váltam volna meg egyiküktől sem. Csak diszkréten koccant össze a fogam, amikor feltűnt az ajtóban a szép kísértet. Fehér, kissé már elkoszolódott ruhája inkább szánalmasnak hatott, mint félelmesnek: mintha egy tömegszerencsétlenség áldozataként került volna a sírba. Az a hatalmas, rövid csövű forgópisztoly azonban, amelyet a kezében tartott, eloszlatta szánakozásomat. Főleg, hogy a csöve egyenesen rám irányult. 177 r 21. Lehajtottam a fejem, és igyekeztem beleolvadni a sötétségbe. Bár tisztában voltam vele, hogy néhány pillanat múlva megszokja a szeme a félhomályt, és felfedez, mégsem tehettem semmit. Ebben a szempillantásban ugyanis léptek koppantak a folyosón. A szép, szőke hajú kísértet, túlvilági lényhez egyáltalán nem méltó nyögdécselés kíséretében, bepréselte magát egy gumicsizmákkal megrakott polc alá, aztán elterült a porban. Csak akkor vettem észre a szobába lopakodó fickót, amikor már késő volt. Nem tudtam kicsoda, abban azonban biztos voltam, hogy úgy lát a sötétben, mint a macska. Elsuhant mellettem, villámsebesen megfordult, s akkorát csapott az államra, hogy összecsuklottam, mint egy rosszul letámasztott kottatartó állvány. Nem tudom, kinek volt már szerencséje néhány megrendítő ökölcsapásból kifolyólag felnyalni egy középkori épületei utánzó kastély több éves porát, mindenesetre, aki már megtette, igazolhatja, hogy nem valami felemelő élmény. Annál is inkább, mert amikor a földre estem, a sötétből előbukkanó fantom alak csendes elégedettséggel rugdosni kezdte a vesém tájékát. Bár a kemény ütések következtében szó szerint csillagokat láttam, annyira azért nem voltam kikészülve, hogy ne próbáljak meg tüstént törleszteni. Bár fenyegetően fölém magasodott, készen rá, hogy a vesém után a májam vegye tüzeles taposás alá, összeszedtem a bátorságomat, elkaptam a lábát, és megcsavartam. Erre csinált egy piruettet, amelyet minden másodosztályú jégtáncversenyen plusz tizedpontokkal jutalmaztak volna, s miközben megpróbáltam talpon maradni, a képére másztam. Most rajta volt a repülés sora. Beszállt a polcok közé, valami óriásit csattant, aztán betemették a lehulló gumicsizmák. Elégedetten dörzsöltem össze a kezem, és éppen ki akartam bányászni a csizmahegy alól, amikor egészen közélről torkolattűz vágott az arcomba. Annyi időm maradt csak, hogy behunyjam a szemem, s tehetetlenül hallgassam a fülem mellett elrepülő golyó kellemetlen sivítását. Tudtam, hogy csak millimétereken múlott az életem. - Kezeket fel! - vezényelt egy tompa hang. - Álljon a falhoz! Mit tehettem volna, odaálltam. Aztán lassan, óvatosan megindult a kezem a zsebem felé. A következő pillanatban másodszor győződhettem meg róla, hogy úgy lát a sötétben, mint a bagoly. - Vegye el a kezét, különben megölöm! Szedje fel a földről a készülékeket! Nemcsak az adó-vevőket vettem fel, hanem az elejtett elemlámpámat is. Közben, természetesen nem mulasztottam el, hogy fel ne katíintsam, és rá ne világítsak vele.
Bár csak egy másodperc töredékéig láthattam az arcát, mégsem volt velem elégedett. Meglendült a lába, kirúgta a kezemből a lámpát, és felém vágott a pisztolya agyával. Többé nem hagyatkozhattam a sötétségre, hiszen biztos voltam benne, hogy nemcsak úgy lát a sötétben, mint a macska, hanem sokkal jobban. Az a vastag, előreugró, furcsa formájú szemüveg, amely fél arcát takarta, nem lehetett más, mint egy infravörös-érzékelő. Az, hogy felém vágott a revolverével, nem lett volna baj, az azonban igen, hogy el is találta a homlokomat. Éreztem, hogy vér szivárog az ujjaim között, s a ragacsos folyadék lecsöpög a porba. - Rugdalja a készülékeket a falhoz! Feltápászkodtam, és újra megtapogattam a homlokom. Szerencsére csak a bőrt sértette fel a fegyver. Engedelmesen a falhoz rugdaltam az adó-vevőket. - Helyes. Most egyenként tapossa szét őket! Elégedetten morgott, várva, hogy felhangozzanak a reccsenések. Mivel tudtam, hogy egészen pontosan és élesen látja minden mozdulatomat, nem hagyatkozhattam másra, csak a lábamra. Engedelmesen ráléptem az első rádióra, és megtapostam. Néhány másodpercig ellenállt, aztán kellemetlen recsegéssel összetört a talpam alatt. - Helyes! Gyerünk, a másodikat! Rátettem a cipőm, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, lekaptam róla a lábam, áthelyeztem a súlypontomat, s a másik lábammal nagyot rúgtanfa rádióba. A készülék felemelkedett, és arcon találta. Amikor eldurrant a sebtében leadott lövés, már ismét a földön hasaltam az ideoda vándorló gumicsizmák között. A véletlenszerűen kilőtt golyó irányából arra következtettem, hogy most már ő sem lát jobban, mint én. Vagy leesett róla a szemüveg, vagy összetört. Lekotortam az arcomról egy kezeslábast, és előkaptam a 178 179 stukkeromat. Négykézlábra álltam, készen rá, hogy odapörköljek neki egyet- Ekkor azonban már senki nem volt a szobában. Kivéve engem és a kísérteiét. 22. Mary Field szelleme egy feldöntött polc alól mászott elő. Fájdalmas sziszegéssel tapogatta a vállát, ami azt bizonyította, hogy bizonyos esetekben a kísérteteknek is lehetnek fájdalmaik. Segítőkészen odaléptem hozzá, és felé nyújtottam a kezem. Mary Field szelleme azonban egyáltalán nem méltányolta segítőkészségemet. Rám vicsorgott, és huhogni kezdett, ahogy a Hogyan legyünk kísértetek?" című kísértettani alapismereteket tartalmazó kézikönyv megkívánja. - Húúúúúú! Menjen innen! - Csak segíteni akartam - léptem hátra sértődötten. - Vegye úgy, hogy nem mondtam semmit. Különben hogy érzi magát a földön? Megtapogatta a hátsó részét, és mélyet sóhajtott. - Rohadtul kemény. Megsebesült? - Örülök, hogy érdeklődik utánam. Homlokon vágott a stukkerjával. - Hogy van a keze? - Köszönöm jól. Nem ütöttem nagyot vele... - Fel tudja emelni? -Persze. - Akkor emelje fel villámgyorsan. Különben baj lesz. Gyerünk! Engedelmesen a mennyezet felé nyújtottam a karom. -Menjena falhoz! Odamentem. - Milyen rádióról beszélt? Elég gyengén láthatott a sötétben, hiszen nem vette észre a falnál heverő készülékeket. - Találtam egy walkie-talkie-t. > - Hol van? - Összetapostatta velem. - Mutassa! 180
Lassan, nagyon lassan, nehogy támadásnak vegye, lehajoltam, és összekotortam az adó-vevő maradékait. - Tessék! Megtapogatta a roncsot, aztán kísértethez egyáltalán nem méltó kijelentést tett. - Szar. Gyermekkoromban egészen kiváló nevelést kaptam, így ez utóbbi megjegyzést nem volt szándékomban kommentálni. - Hol a pisztolya? - Mit tudom én! - hazudtam. - Ellopta az üldözője. Habozott egy kicsit: láthatóan nem tudta, hogy mit kezdjen velem. - Mióta kísért itt? - kérdeztem kíváncsian. - Itt kezdte, vagy a temetőben? - Fogja be a száját - mondta keményen. - Gondolkodom! Mivel mit sem tisztelek jobban, mint a gondolkodó embert, engedelmesen befogtam a számat. Amíg a fejét törte, igyekeztem leltárt készítem a szoba földjén található tárgyakról. Itt van a lábam mellett kialudt zseblámpám, a három rádió, és talán még valami, amire nagy szükségem lenne. Közben Mary Field kísértete egészen látványos módon gondolkodott. Tenyerébe temette az arcát, rátelepedett egy csizmahalom közepére, s rólam csak annyiban vett tudomást, hogy időről időre rám villantotta a szemét. - Szóljon, ha befejezte! - biztattam. - Hamarosan kezdődik az ebéd! Legnagyobb meglepetésemre az ebéd hallatára hatalmasat nyelt. Leguggoltam mellé, és lágy szavakkal igyekeztem a bizalmába férkőzni. - Talán éhes, Miss... izé... kísértet? - Menjen innen! A forgópisztoly ismét csak szembenézett velem. Bár mintha már közel sem lett volna annyira fenyegető, mint korábban. - Ide figyeljen! - folytattam cirógató hangon. - Megengedi, hogy bemutatkozzam? -Kit érdekel...? - Leslie L. Lawrence vagyok. A Brit Királyi Akadémia tagja. Meglepetten kapta fel a fejét. - Maga angol? - Angliában élek. 181 rrr - Nem érződik a beszédén. - Igyekeztem lesüllyedni az amerikaiak színvonalára. - Menjen a fenébe! - Nem sértegetni akartam, csak a tényeket mondom. - Mi a fenét keres itt? És mit keresett a temetőben? - Jó kérdés - mondtam. - Ez az, amit én sem tudok. Megkérdezhetem, hogy maga mit keres itt? - Nem, - Gondoltam. Egyébként nem óhajt ebédelni? Az ebéd szóra újra csak összerándult. . - A fene egye meg... három napja nem ettem. - Jöjjön velem a szobámba, kisasszony! - duruzsoltam leg-csábosabb hangomon. Megígérem, hogy nem kérdezek semmit, nem érdeklődöm mit csinál, mikor halt meg, hol lakik, satöbbi. Hozok egy ebédet, megfürödhet, sőt ha meg akar szabadulni ettől az izétől, még ruhát is szerzek magának. Természetesen csak akkor, ha igényt tart rá. Amennyiben persze ez a munkaruhája... Leeresztette a pisztolyát, és csüggedten felsóhajtott. - Miért csinálja? - Mindig is vonzódtam a kísértetekhez - mondtam. - Tehát? -Megígéri, hogy nem próbál... - Megígérem. - Hát jó - sóhajtotta. - Menjünk. Ha még egy napig itt kellett volna ülnöm étlen-szomjan, biztos, hogy... Megállt, és nem folytatta tovább. Ehelyett lopva rám pillantott, vajon kitaláltam-e, hogy mit akart mondani. Naná, hogy kitaláltam! Azzal akarta befejezni a mondatát, hogy ha nem kap rövidesen enni, belehalt volna... Ami azért mégiscsak furcsa egy túlvilágra költözött kísértet szájából.
Felcsipegettem a földről az adó-vevőket, és a hónom alá csaptam őket. Végül a lámpám tettem zsebre, aztán csak a lelki nyugalmam kedvéért lehajoltam, és végigkotortam a padlót. Amikor egy kemény, gömbölyded, furcsa tárgyba ütközött a kezem, majdnem felkiáltottam meglepetésemben. Megtaláltam ismeretlen támadónk infravörös szemüvegét. 182 23. A folyosók sötétek és némák voltak, így nem okozott különösebb nehézséget észrevétlenül megközelítenünk a szobámat. Kivettem a lámpám a zsebemből, és felkattintottam. A sápadt, bágyadt fényben még kísértetebbnek láttam, mint bármikor korábban. Kísértetkisasszony beroskadt az egyik karosszékembe, és rám fogta a pisztolyát. - Ne próbáljon... Nekem meg ne próbáljon... Aztán robbanásszerűen elaludt. Mivel az elmúlt órában többször is végigkúsztam egy-egy poros szobát, úgy éreztem, ha nem is öltözöm át az ebédhez, mosakodni azért illenék. Bementem a fürdőszobába, és megeresztettem a zuhanyt. Kísértetkisasszony még mindig a karosszékben pihegett, amikor kimásztam a fürdőszobából. Rendbe szedtem a toalettemet, aztán felráztam. Kinyitotta a szemét, rám pillantott, rémülten felsikoltott, és a pisztolya után kapkodott. - Hol... a fegyverem? - Jó helyen! -Adja vissza! A falitükör halvány ezüstjében megfésülködtem, és elegánsan meghajoltam. - Ebben a szobában csak nekem van fegyverviselési engedélyem. - Ezt nem teheti velem! Miért vette el a stukkeromat? - Mert idegesít, hogy időről időre rám fogja. Végül is nem ismerem magát. Ritkán forgatok spiritiszta szakkönyveket. Ś - És ha... nem lennék... izé... kísértet? - Szívből örülnék neki. Már az ajtónál voltam, mikor megállított. - Mr.... izé... - Lawrence. Leslie L. Lawrence. - Csak azt szeretném kérdezni... hogy... tényleg... miért csinálja? - Mert gyermekkoromban cserkész voltam, és a cserkész ahol tud, segít. Másodszor pedig alighanem segítségre szorulok magam is. Arra gondoltam, hátha maga tud segíteni rajtam. -Én? Válasz helyett becsuktam az ajtót. 183 24. Seymour a stukkerját tisztogatta. Széles mosolyra derült a képe, ahogy megpillantott. - Már aggódtam - mondta. - Biz' isten. - Hogy kinyírtak? - Dehogy. Féltem, hogy egyedül kell bedobnom az ebéd előtti whiskymet. Hogy megszabadítsam a félelmétől, vele tartottam. - Mivel töltötte az elmúlt órákat? - kérdezte, miután ittunk egy pohárkával. - Gondolkodtam. -Hm. És mire jutott? - Őszintén szólva, egy helyben toporgok. Arra próbálok rájönni, miért akarhatnak kinyírni bennünket. - Nem megy, mi? - Sajnos nem. Beszéltem Willockkal, de nem lettem okosabb tőle. Hallgasson ide! Elmondtam neki mindazt, amit megtudtam tőle. Az pedig többé-kevésbé a semmivel volt egyenlő. Ráadásul az sem sokat segített, amit Kim Segal mesélt. Tegyük fel, hogy Jack Margu-liest a Drake-film miatt nyírták ki, vagy akár a törzsfőnök lánya miatt... De a többiek? Hogy jön ezekhez Willock, Seymour és én. Vagy Simpson és Severson. i Apropó, Simpson és Severson! Az utóbbi időben mintha kissé megfeledkeztem volna róluk.
- Az elmúlt órák során én is feltettem magamnak ötpercenként a kérdést, hogy mi közöm Drake-hez. Akár a történeti Drake-hez, akár a leszármazottaihoz. És tudja, mire jöttem rá? - Hogy semmi. - Úgy van. Az égvilágon semmi. - Nem volt valamelyik Drake valaha a páciense? - Tudtommal nem. Bár az adminisztráció nem az én dolgom. Órámra pillantottam: éppen harminc, perc volt még ebédig. Megkértem a fogorvost, hogy amikor elindul a lovagterembe, kopogjon be Kimhez, és kísérje el. Nem tudom, miért, de Pátrick Seymourban tökéletesen megbíztam. Bernié Simpson egyedül gubbasztott a szobájában, amikor benyitottam hozzá. A szoba másik felén álló vetetlen ágy azt mutatta, hogy az eseményekre való tekintettel összeköltözött Seversonnal. 184 Nem mondhatnám, hogy a plafont verte az örömtől, amikor megpillantott. - Maga az? - kérdezte, meg sem próbálva leplezni csalódottságát. - Miért? Kit várt? -George-ot. -Hol van? - Hm... a dolga után jár. Elfordította a fejét, és kerülni látszott a tekintetemet. Becsuktam az ajtót, és óvatosan körülnéztem. Ś- Valami baj van, Bernié? - Dehogy. Semmi. Miért lenne? A bensejében uralkodó nyugtalanságot azonban nem tudta palástolni. Izgatottan járt a szeme jobbra-balra: dobolt az ujjával az asztalon, a térdén, mindenütt, amit csak elért. Előbb arra gondoltam, talán a szekrényében bujkál valaki, s megfenyegette, ha elárulja, lelövi. Fel sem emelte a fejét, rám sem nézett, egészen a gondolataiba mélyedt. Mivel csak egyetlen szekrény volt a szobában, odasétáltam hozzá, előkaptam a stukkeromat, és gyors, széles mozdulattal kitártam az ajtaját. Néhány árva ruhadarab lógott odabent, különben üres volt az egész. Bernié csak most vette észre, mit csinálok. Felpattant, és dühösen meredt az egyik vállfán himbálódzó zakójára. - Mi a fenét csinál, jóember?! Tudtam, hogy dilis, de hogy ennyire! - Akkor mi a baj? - Istenem, magának ez a vesszőparipája! Miért lenne baj?-Megsimogatta a szakáiiát, aztán gúnyosan nézett rám. - Legalábbis annál nagyobb baj nincs, mint amekkora idáig is volt. - Hol van George? - Miért kell magának mindent tudnia? r Ettől és attól, ami eddig történt, kissé elveszítettem a fejem. Átnyúltam az asztal felett, elkaptam a vállát, és alaposan megráztam. - Maga nincs eszénél, Bernié! Tudja egyáltalán, mi folyik itt? Halottak és... Ellökte magától az asztalt, miközben kitépte az ingét a markomból. - Eresszen el! Elegem Van magából! A nagy Leslie L. Law185 rence világhíréből Vegye tudomásul, én is vagyok annyira dörzsölt, mint maga! Nem akartam hinni a fülemnek. Leroskadtam egy székre, és értetlenül bámultam rá. Bernie-t nem kellett biztatni, hogy beszéljen. Eltorzult az arca, csak úgy ömlött a szájából a szó. -A nagy Leslie L. Lawrence, hahaha! Azt hiszi, másnak nincs esze? Most az egyszer én fogom megoldani a rejtélyt! Kezdtem kapiskálni a dolgot. Bernié és George rájöttek valamire, amit el akarnak titkolni előlem. Tudtam, ha szemtől szembe támadok, nem megyek semmire. Bezárkóznak, mint a kagyló. Ha valamit el akarok érni náluk - pontosabban Bernie-nél - fortélyosan kell csőbe húznom. - Milyen rejtélyről beszél? - kérdeztem óvatosan. - Bolond lennék elmondani magának. Ha megoldom, rólam fognak beszélni és Georgeról. Minden tudományos konferencián. Ezt garantálom. Maga is rájött valamire, nagyokos?
Nagyképű volt és tenyérbemászó. Mintha nem is önmaga lett volna. Nem ismertem jól Bernié Simpsont, néhány alkalommal találkoztunk csak, antropológiai és történeti témákkal foglalkozó konferenciákon, akkor szelídnek és barátságosnak látszott. Ki gondolta volna, mi rejtőzik tiszteletreméltóan barázdált homloka és álarcnak is beillő szakálla mögött. Talán már akkor irigyelt, amikor hallotta, hogy kollégáink egymásnak mesélik a történeteimet? - Tudna nekem segíteni, Bernié? - kérdeztem, mintha mi sem történt volna köztünk. - Segíteni? A nagy Leslie L. Lawrence-nek? Ugyan miben? - Feltennék magának néhány kérdést. - Nyomozunk, nyomozgatunk?-vigyorgott. - Rajta! Gyerünk! Csak tegye fel őket! - Ön történész, Mr. Simpson... - Már nem nevez Beráie-nek? - Jól van, Bernié. Szóval? - Persze hogy történész vagyok. - Foglalkozott Sir Francis Drake-kel? -Képzelje, igen! Ezzel eddig is tisztában voltam. Kár, hogy nem olvastam a tanulmányát. - Mit írt róla? - Ha érdekli, elmondhatom, hogy csupa-csupa jót. Azért, 186 amit írtam, ha élne, bizonyára megveregetné a vállam, és megajándékozna egy szakajtó rablott arannyal. Hideg, Mr. Lawrence! - Mi hideg? -Nem ismeri a játékot? Maga kérdez, én pedig, aszerint, hogy milyen közel jár az igazsághoz, hideget és meleget mondok. Ha hideget: messze, ha meleget: közel. Egyelőre hideg. -És George? - Hogy írt-e Drake-ről? Soha, semmit. Tudtommal meg sem találták a sírját. Ha arra gondol, hogy George megvizsgálta a koponyáját, téved. George soha nem foglalkozott Drake-kel, és én is csak futólag. - Akkor mi a magyarázata annak, hogy mindketten megkapták a Drake-díjat? - Ezt talán magától Mr. Vladimir T.Drake-től kellene megkérdeznie. Mindenesetre, ha megtudja a lakáscímét, és be akarja dobálni az ablakát, én is csatlakozom az akcióhoz. Lenne ugyanis egy-két szavam hozzá. Egészen úgy beszélt, mintha pontosan tudná, hogy Vladimir T. Drake nincs a kastélyában. - Mégis... mit gondol, miért kapták a díjat? - Azt akarja kérdezni, hogy miért csaltak ide bennünket? Milyen ürüggyel? Nos, George antropológia munkásságáért, én pedig néhány cikkemért, amelyeket Amerika benépesülésével kapcsolatban követtem el. Egészen konkrétan arról van szó, hogy az újkőkor idején bizonyos szibériai embercsoportok átkeltek a Bering-szoroson, és... Bőszen mondta tovább, bár én ekkor már nem figyeltem rá. Biztos voltam ugyanis benne, hogy nem ezek miatt ítélte halálra őket a titokzatos Vladimir T. Drake. És abban is egészen biztos voltam, hogy ők ketten: Bernié Simpson és George Severson, rájöttek, miért akarja megölni őket a kastély ura. 25. Vila-Prades magába roskadva ült az ágya szélén, és a középkori sötétségben cigarettája fényét nézegette. - Tudja, mi az érdekes? - kérdezte mélyet sóhajtva, és nagyot szívott a cigarettáján. - Hogy nem is dohányzóm. Tíz évvel ezelőtt abbahagytam. Volt egy edzőm, aki... Eh, vigye 187 el az ördög, de hát ez magát úgysem érdekli. Mi a helyzet, Mr. Lawrence? - Miért nem gyújt lámpát? - Nem is tudom. Talán az utolsó percekre tartogatom. - Utolsó percekre? -Mint a horrorfilmekben.-Mindig eljön az utolsó perc, amikor a főszereplők szembekerülnek a rémmel. Akkor aztán eldől, hogy kinek a fejét tűzik lándzsahegyre. ~ Arra számít, hogy az utolsó felvonásban feltűnik a házigazdánk?
- Feltétlenül fel kell tűnnie! "- Ön szerint mennyi időnk lehet még odáig? Meglepődve kaptam fel a fejem, amikor határozottan kijelentette, hogy huszonnégy óra. - Honnan tudja ilyen jól? - Ismerem a hurrikánokat, Mr. Lawrence. Huszonnégy óra múlva csökkenni fog a szél ereje, negyvennyolc óra múlva pedig levél sem rezzen. Már ha egyáltalán marad levél a Mary után. - Ön miért van itt, Mr. Vila-Prades? Legyintett és elnyomta a cigarettáját. - Abszolút idegesítő, hogy nem látja az ember a füstöt. Maga is hallott róla, hogy bizonyos vakok, akik előbb dohányoztak, és csak azután vakultak meg, leszoknak a dohányzásról, mert... a füst látványa nélkül nem ér semmit az egész? - Igen, hallottam ilyesmiről. -Egyébként azért ülök itt, mert hülye vagyok. Amikor rádumáltak, hogy én vegyem át azt a rohadt díjat, azonnal nemet kellett volna mondanom. - Van önnek valami köze Sir Francís Drake-hez? - A kalózra gondol? Ugyan mi lehetne? Hacsak az nem, hogy egyszer láttam egy róla szóló filmet. Ezért csak nem ítélik halálra az embert! - És a csapat? - Fogalmam sincs róla. Lehet, hogy a csapat tagjai közül valakinek, érti, valakinek van valami köze hozzá, teszem azt, a leszármazottja, de honnan a fenéből tudhatnék én erről? És akkor miért nem őt tüntették ki, miért a csapatot? - Semmi olyasmire nem tud visszaemlékezni, ami összekapcsolhatná önöket és Sir Francis Drake-et, vagy valamelyik leszármazottját? - Ebben biztos lehet! 188 - Megnézhetném a díját? - Miért ne? Várjon egy pillanatra! Belenyúlt az éjjeliszekrényébe, kitette az asztalkára a dobozt, és újra csak lemondóan legyintett. - Ha megúszom élve, hazaviszem emlékbe. Nem is rossz darab. Tudja, gyűjtöm ezeket a vacakokat. Ez a mániám. Az öregem szerint, ha egyszer leszúrnak valami nő miatt, haláláig eléldegélhet belőlük. Van vagy háromszáz serlegem, kupám, plakettem. Persze az a kérdés, hogy valaha is kimászom-e ebből a mocsárból. Kivettem a dobozból a bronzszobrocskát, és alaposan megvizsgáltam. Hosszúra nőtt, kosárlabdázó termetű bronzférfi vergődött egy nyárson: térdeit majdnem a fejéig rántotta a kín. Ezzel a hátborzongatóan kegyetlen tartással azt akarta érzékeltetni a művész", hogy kifejezetten magas ember ül a fémkarón. Olyan magas, hogy csak kosárlabdázó lehet. Egészen magasra emeltem a szobrot, és a karón haldokló férfi arcába néztem. Nem Vila-Pradest ábrázolta. , 26. Vila-Prades felhúzta a szemöldökét, és a szobrocska után nyújtotta kezét. ' - Talált valami érdekeset rajta? - Ember, ez nem maga! Értetlenül rám meredt, és tétovázva megvakargatta az állat. - Nem én vagyok? Hát akkor ki? - Azt magának jobban kellene tudnia. -De hát a többiek...? - Ide figyeljen! Volt alkalmam megfigyelni a többiek szobrát. Mr. Seymourét, Jeff Hollandét, Jack Margüliesét és Miss Segalét is. A művész jó munkát végzett, Mr. Vila-Prades. Valamennyiük arca tökéletesen és világosan felismerhető. Ez viszont nem ön! -Akkor ki? - Ezt kérderrrén is. Nézze meg tüzetesebben, köhyörgök! - Jézusom, hát mit nézzek rajta? Eddig meg voltam győződve róla, hogy én vagyok. Csak nem tévesztett össze valakivel ez az állat? - Nem valamelyik csapattársa? 189 Y
Több oldalról is megvilágítottam a markáns, diónyi arcot, hogy jobban megfigyelhesse a vonásait. - Nem. Egészen biztosan nem, - Nem is ismeri? - Sohasem láttam. - Akkor ki lehet? Vila-Prades megvonta a vállát. - Szerintem a kosárlabdázó. - Kicsoda? - A kosárlabdázó. Ez nem egy kosárlabdázó, hanem a kosárlabdázó, ha érti mire gondolok. -Úgy gondolja, hogy ez a szobor nem valakit ábrázol, konkrétan, hanem elvontan a kosárlabdázót? - Hát... ez jutott eszembe. Meg kell mondanom, első osztályú feltételezés volt. Akár az enyém is lehetett volna. -Eszerint az illető... azaz Vladimir T. Drake nem önre utazik, hanem a kosárlabdára általában? Ön csak egy véletlenül kiválasztott valaki, egy jelkép, akinek bűnhődnie kell a kosárlabda bűneiért? Elismerem, túlságosan vad dolog volt, amit kiötlöttünk, de hát nem volt-e elég vad mindaz, ami eddig történt velünk? Vila-Prades nem volt buta ember. Ha véletlenül nem volt megrémülve, vagy nem ájuldozott a vértől, egészen értelmes gondolatokat tudott kipréselni az agyából. - Ha csak a kosárlabdára utazna, közelebb is találhatott volna kosárlabdázót, mint engem... Chichago nincs éppen San Jüan szomszédságában. Nem tudom, érti-e mire gondolok? Hogyne értettem volna. Sir Vladimir T. Drake ezek szerint nem vaktában lövöldözött. Minden bizonnyal Vila-Prades csapatából kellett neki valaki. A hosszú kosaras tűnődő kifejezéssel bámulta a karóba húzott bronzembert, aztán hirtelen kinyújtotta az ujját, és a szobor talapzatára bökött. -Ez mi? A karóba húzott kosárlabdázó talpai alatt, a karó közvetlen közelében, néhány bronzdudor látszott, amelyekre mind ez ideig nem fordítottam kellő figyelmet. A felém eső dudor, mintha egy elhajított üveget ábrázolt volna. Mondjuk, egy whiskysüveget. Vila-Prades azonban nem ebben, hanem a második fémdu-dorban vélt felismerni valamit. 190 - Figyeli? Mintha egy csirkecomb lenne! Az is volt. Egy elhajított, félig lerágott csirkecomb. - Az pedig sajt! Esküszöm, egy kerek sajt... Látja, ki van harapva belőle egy darab. Atyavilág! Mi az ördög lehet ez, Mr. Lawrence? Röviden és velősen: fogalmam sem volt róla. De hogy jelent valamit, abban biztos voltam. Vila-Prades elsápadt és a karomba kapaszkodott. - Mr. Lawrence, én.,. én... ez egy... eszelős. Érti ? - Értem. Bár ami azt illeti, ebben eddig sem kételkedtünk. - De Miss... McHale.... Ekkor robbant a fejemben a felismerés. A szerencsétlen Miss McHale autoklávja előtt is ott állt egy asztal ételmaradékokkal... - De itt nincs asztal! - Talán,.. nem fért... rá. Túl nehéz... lett volna... De Miss McHale előtt volt! , Tanácstalan voltam, mint árva menyasszony a nászéjszaka előtt. Nekem sem volt senkim, aki felvilágosíthatott volna bizonyos dolgokról. - Talán valami környezetvédelmi probléma - tapogatóztam. - Talán egy zöld-őrült, s ezek a dolgok... az ételmaradékok, az üveg, a sajt... eldobott hulladékokat jelentenek. Nem ugrik be semmi? - Nekem? - hökkent meg - Életemben nem szennyeztem a környezetet... vagyis nem jobban, mint a többiek. - Es a csapata? -Dehogyis! Igaz, hogy néha-néha elhajítottunk egy-két üveget, főleg valami jobb buli után, de akkor ezen az alapon ki lehetne irtani egész Amerikát!
- És a kosárlabda általában? - Miért lenne a kosárlabda környezetszennyezőbb, mint teszem azt, a rögbi? , Ezzel a kör be is zárult. Szemernyivel sem kerültem közelebb a megoldáshoz. 27. Szótlanul törtük a fejünket, amikor megszólalt az asztalon egy apró ébresztő csilingelő hangja. - Ebédidő - mondta Vila-Prades. - Megyünk? Amíg az ajtó bezárásával foglalatoskodott, azon töpreng191 tem, ne menjek-e Kim Segalért, de mivel a folyosón nem moccant semmi, arra gondoltam, talán már le is ment Sey-mourral a lovagterembe. A folyosókon végig, falra akasztott drótkosarakban alig füstölő fáklyák égtek. Halvány, ugráló fényük csak tovább növelte a leikünkben uralkodó bizonytalanságot. Éppen akkor léptünk be a terembe, amikor a sötét sarokban megszólalt a zene. Francis, aki várakozva állt az asztal végében, összecsapta a tenyerét, és a páncélos lovagok felé biccentett. A falba vágott rejtekajtón át Edward jött be két hatalmas tállal a kezében. A zene felerősödött, mintha a zenészek is megörültek volna az ebédnek. Francis megköszörülte a torkát, és igyekezett túlköhécselni a gyászmuzsikát. - Hölgyeim és uraim, elnézésüket kell kérnem, hogy a ma délre előírt hét fogás helyett... de az a helyzet, hogy nincs áram, és... Mintha csak válaszolni akart volna a szavaira, a tomboló vihar megdöngette az ajtót, és megrázta a spalettákat. Jeff Holland méggyújtatlan szivart forgatott az ujjai között, és úgy bámult a tányérján sorakozó sonkatekercsekre, mintha most látna ilyet először életében* Kim kutató pillantása végigfutott rajtam, majd a Negrescu-Dan testvéreken állapodott meg. Seymour kettévágott egy sonkatekercset, aztán, inkább már csak megszokásból, felmordult. - Az istenit neki, nem lehetne valahogy elhallgattatni őket? Csend legyen! Azt mondtam, hogy csend legyen! A zenészek azonban zavartalanul játszottak tovább. Éppen a második sonkatekercsnél tartottam, amikor eszembe jutott, hogy a szobámban, rejtőzködő, éhező kísértetnek is kellene félretennem valamit. Mégpedig úgy, hogy a többiek ne vegyék észre. Faarccal ölembe terítettem a szalvétámat, aztán lassan, óvatosan ejtegetni kezdtem bele a tekercseket. Utánuk egy hideg pulykacombot, egy kis üveg ásványvizet... Egyszerre csak a hideg futott végig a hátamon. A comb, az üveg, a sajt. Gyorsan lepillantottam az ölembe. Egy comb, egy üveg és egy kerek sajt. Éppen úgy feküdtek egymás mellett, ahogy Vila-Prades Drake-díján láttam. Kezdtem azt hinni, hogy az ördög hatalmába kerültünk. 192 Mikor befejeztük az ebédet, elegáns csomagot készítettem az eltulajdonított élelmiszerekből. Az ügyes kis batyut lesüllyesztettem a lábam mellé a kőre. Éppen megkönnyebbülten felsóhajtottam volna, amikor megszólalt a lelkemben egy hang. - A képek - hallottam kísértetkisasszony hangját. - A képek, a lovagteremben a falon! Mintha csak véletlenül tenném, felálltam, és a páncélos lovagokhoz sétáltam. Francis néhány percnyi türelmet kért, amíg behozzák a teát, emlékeztetve rá, hogy nincs áram, és a gázfőző csak korlátozott kapacitású. A páncélos lovagok rezignáltán bámultak bennünket, mintha nem értenék, miért omlottunk össze. Könnyű nektek -gondoltam -, a ti életeteket nem fenyegeti senki. Őszintén szólva már korábban is észrevettem, hogy a vaslovagok mögött képek függnek a falon, megnézni azonban még nem volt időm őket. Hiszen valahányszor csak lejöttem a lovagterembe, mindig történt valami, ami fontosabbnak bizonyult a képek bámulásánál.
Az első festmény havas tájat ábrázolt; magas hegyekkel és fenyőerdőkkel. Ember nem volt rajta, vagy ha volt is, a fák eltakarták. Volt azonban egy medve. Vastag törzsű fa mögül leskelődött ki, mintha valakire várt volna. Ahogy a halványan lobogó fáklyafényben ki tudtam venni, nem látszott vérszomjas mackónak, inkább kíváncsian figyelte az erdő mögött meghúzódó láthatatlan völgyet. A második kép ugyanezt a tájat ábrázolta nyáron. Sok különbség nem volt a kettő között; a fenyők ugyanúgy zöldelltek: csupán a medve hiányzott a fa mögül. Éppen arra gondoltam, hogy inkább a nyári képre kellett volna odafesteni, amikor felfigyeltem a várra. A hegy tetején omladozó vár állt, megtépett bástyafokokkal, kidőlt kapuval, kitéve az elemek romboló munkájának. Még egyszer megvizsgáltam a téli képet, s ahogy most már tudatosan kerestem a várat, nagy nehezen fel is fedeztem a hegytetőn. Mivel hó borította, olyannyira beleovadt a környezetbe, hogy csak igen jó szemű megfigyelő vehette volna észre. Óvatosan tovább léptem, a harmadik képig. Ez is a már ismert hegyoldalt, a fenyőket és a várat ábrázolta. A fenyőfák mellett vöröslő lombhullató fák levelei színesen ragyogtak, amiből arra következtettem, hogy tél és a nyár után beköszöntött az ősz. Cseppet sem zavart, hogy a tavasz kimaradt: inkább a lovagvár látványa izgatott. 193 m Tovább akartam menni, de beleütköztem egy páncélos vitézbe. Megkerültem, most viszont a zenekar állta el az utamat. Az ősz hajú férfi a fúvós hangszerrel rám mosolygott. Felém fordította a sípját, jelezve, hogy ezt a dalt kizárólag nekem játssza. Felemeltem a fejem: keresni kezdtem az utolsó képen a hegyoldalt, a fenyőket és a titokzatos várat. Egyiket sem találtam. Találtam helyettük viszont valami mást, ami elképedt kiáltást csalt a számra. Máig sem tudom megmagyarázni, hogyan hallhatták meg a kiáltásomat, hiszen közvetlenül a zene mellett álltam. Az ősz férfi kezében keselyűként vijjogött a síp, a húros hangszer fájdalmasan jajgatott. Mintha a képeken látott hegy a Kaukázus lett volna maga; égbe nyúló, örök-hó fedte bérceivel. Mintha onnan, a fenyőerdők mélyéről szállt volna felénk az ősi siratóének dallama. Pillanatok múlva valamennyien ott sorjáztak mögöttem. A gyilkosságok olyannyira megfeszítették az idegeinket, hogy a leghalkabb hangra is rezonáíni kezdtek, mint a zenész kezében a hangszer húrjai. - Mi az? Mi történt? - recsegte Seymour, és a lovagokra nézett-Mi a fene...? Aztán feltévedt a tekintete a képre. Kerekre nyitotta a szemét, és fájdalmasan felnyögött. - Szentséges úristen! Jeff Holland dühösen felemelte a kezét, hogy leverje a falról. Csak határozott mozdulattal tudtam hátrébb tessékelni. A falon látható legutolsó kép ugyanis nem a havas tájat ábrázolta, nem a medvét, és nem is a lovagvárat, hanem Mr. Vladimír T. Drake kastélyának belső konyháját. A konyhában az üstöket, s a legutolsó, nyitott üstben a rémülten jajgató Miss McHale-t. Arc nélküli ember állt vele szemben, akinek azonban nemcsak az arca hiányzott, hanem a teste is. Két karja a levegőből meredt előre: egyik kézével elkapta a kétségbeesetten sikoltozó lány nyakát, a másikkal pedig igyekezett lenyomni a fejét a forró víz alá. - A rohadt anyját! - morogta mellettem Jeff Holland - Ez Judy McHale! Vilá-Prades átnyújtotta felettünk hosszú karját, és az arc és test nélküli ember szőrös csuklójára mutatott. -Ez... ki? Senki nem tudott válaszolni rá. IV. SZAPORODNAK A KAROK 1Ś Intettem Jeffnek, segítsen hátrébb tolni a vasembert, hogy hozzáférhessek az utolsó előtti képhez. A többiek szótlan asz-szisztálása mellett odébbvonszoltuk a páncélos lovagot. Szorosan a kép elé akartam állni, de Vila-Prades megelőzött. Odanyomta az arcát a kerethez és felbődült, mint egy villámsújtotta állat.
- Óóóóó! Ez nem lehet igaz! Pedig igaz volt. A második képről Jack Margulies vicsorgott ránk: nyitott szemmel, elkékült ajakkal. Úgy ült a karón, mintha trónszéken ülne. Büszkén, egyenesen, haláltmegvető bátorsággal, Félig hátrafordultam, hogy lássam, milyen hatást tett a többiekre a kép. Seymour az állat simogatta, Jeff szájába kapta a szivarját, és se élő nem volt, se halott. Kim Segal éppen akkor ért az asztalhoz, amikor hátrafordultam. Leroskadt a székére: arcát a tenyerébe temette. Ami viszont őszintén meglepett, az Viori-ca Negrescu-Dan viselkedése volt. A mindeddig szenvtelen, színesre mázolt asszony felállt testvérei mellől, Kimhez lépett, leült, átkarolta a vállát és feltehetően vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Dávid Northcott tágra meredt szemmel bámulta a képeket egészen addig, amíg Jeff a szivarjával meg nem kocogtatta a karját. - Mi van, művészkém, mit szól hozzá? Northcott fröcsögő gyűlölettel káromkodni kezdett. Vila-Prades felkapta a fejét és elismerően vigyorgott. - Bravó, Mr. Northcott! Mindeddig azt hittem, nekem van itt a legpiszkosabb szám. A festő hirtelen magához tért. Megrázkódott és kínosan elmosolyodott. - Bocsássanak meg, kérem. Remélem a hölgyek nem hallot195 f tik. Nem szoktam ilyeneket mondani... de... számomra a festészet szent dolog. Olyan ez nekem, mintha szenteltvíztartóba rumot öntenének. - Milyen stílusban festették, őket? - kérdezte Mr. Parish, akit eddig senki nem vett észre. Szemüvegét törölgetve nagyokat nyelt, mintha hányingerét akarná visszafojtani. -Ezeket? - legyintett még,mindig idegesen Northcott. -Semmilyenben. Szar stílusban. - Úgy értem, hogy... művész festette egyáltalán? - Semmi esetre sem! - Hova gondol? - förmedt Parishra Seymour teátrális felháborodással. - Csak egyetlen művész létezik a világon, és az is kizárólag lila teheneket mázol. Amíg egymással voltak elfoglalva, a két Negrescu-Dan testvért figyeltem. Mereven az asztal lapjára bámultak, mintha nem értenének a körülöttük zajló eseményekből az égvilágon semmit. Én azonban egészen mást véltem felfedezni látszólagos érdektelenségükben és hallgatásukban. Nevezetesen azt, hogy már előttünk rájöttek, mit ábrázolnak a képek, meg is vizsgálták őket, s leszűrték belőlük a számukra leszűrhető tanulságokat. A zene ismét felvijjogott, némiképpen elnyomva Vila-Prades hörgő ordítását. - A keserves istenit neki! Nézzék a harmadikat! Visszafordultam, és hátulról a harmadik kép felé kaptam a fejem. Bárcsak ne tettem volna. A harmadik kép közepéről ugyanis George Severson antropológus-doktor vicsorgott ránk, ugyanabban a pózban, mint Jack Margulies. Jókora vaskaró tetején ült, nyitott szemmel, merev tekintettel, s enyhén kancsalitva arra a laposra kalapált lándzsavégre bámult, amely a szívéhez közel a bordái között fúrta át a mellkasát. Valaki felnyögött mellettem és végigvágódott a földön. . 2. Kim felpattant, otthagyta Viorica hercegnőt, és az ájult Bernié Simpson mellé térdelt. Úgy látszik, az a típus volt, akinek csak addig tartott a kétségbeesése, amíg észre nem 196 vette, hogy van a közelében valaki, aki még nála is nagyobb segítségre szorul. - Hagyják békén! - mondta meglepőén nyugodt hangon. Lekapott egy tányért az asztalról, megfordította, ráhelyezett néhány szalvétát; erre fektette Bernié Simpson fejét. - Menjenek egy kicsit odébb! A rohadt életbe, nem látják, hogy nem kap levegőt!?
Visszatérdelt Bernié feje mellé és meglazította a nyakkendőjét: Amíg Kim Bernie-vel volt elfoglalva, visszalopakodtam a negyedik kép alá. Azaz, csak lopakodtam volna, ha a kétszemélyes zenekar nem állja utamat. A tragikus eseményekre való tekintettel abbahagyták ugyan a muzsikát, de ugrásra készen álltak. Biztos voltam benne, ha Kim felállna és bejelentené, hogy Simpson aneghalt, azonnal belevetnék magukat egy lágyan hullámzó gyászzenébe. - Valami baj van, uram? Talán a karóba húzott ember a képen?... Az ősz hajú sípos tette fel a kérdést, inkább kíváncsisággal, mint részvéttel a szemében. - Maga tudta? Miért nem szólt? - Mert nem tudtam, mit jelent. Az urak szokásain nehéz eligazodni. Amikor idejöttünk, Szuliko és én, megnéztük a képeket. Még fel is tűnt, hogy éppen olyanok, mintha a Kaukázusban készültek volna. Tizenkét darab... és ugyanaz a hegy, ugyanaz a kastély... Ez jelent valamit, uram! - Biztos benne, hogy nem a Kaukázus? - Egészen biztosan nem az. - Miből gondolja? - Ez egy európai vár, uram. A Kaukázusban ilyet soha nem építettek. És a medve sem kaukázusi. - Mikor nézték meg először a képeket? - Mikor is? Tegnap reggel. Mielőtt a vihar kitört volna. - Mind a tizenkét kép ugyanazt a várat ábrázolta? - Igen, uram. - Ilyen... szörnyűséges jelenetet egy sem?. - Egyetlenegy sem. - Rajta, gyerünk, mesélje tovább! Az ősz hajú a fiatalabbra pillantott, aki lehorgasztotta a fejét és a hangszer húrjai kŽzé dugta az ujját. - Az elsőt... azután vettük észre, hogy a kisasszony... elköltözött az árnyékvilágból. 197 - A jó Jézusát, miért nem szóltak? A pirospozsgás hegedűs az idősebb szavába vágott. - Bennünket azért fizetnek, hogy játszunk, nem azért, hogy azzal törődjünk, ami körülöttünk történik. Az az urak dolga! Olyan gyűlölettel ejtette ki az urak szót, mint a Nagy Német Parasztháború elvadult prédikátorai. -A másodikat? - Röviddel azután, hogy azt a szőke niisztert megölték. -.Szólniuk kellett volna! - ütöttem tovább a vasat. Az öregebbik megnyugtatóan odasúgott valamit a píros-pozsgásnak, aki azonban nem vette figyelembe a nyugtató szavakat. ~Mr. Drake azért alkalmazott bennünket, hogy temetési énekeket és siratódalokat játsszunk önöknek. És azért jól megfizetett bennünket. A mi dolgunk az, hogy játsszunk, és nem az, hogy abba üssük az orrunkat, ami nem tartozik ránk. Ez a hosszú élet titka, Mr. Lawrencei Kétségtelenül sok igazság volt a szavaiban. Ennek ellenére sem tetszett, amit mondott. - Ha mi itt hagyjuk a fogunkat, itt hagyják maguk is. Elvigyorodott: egészen ellenséges és kárörvendő vigyorral. -Csak tizenkét kép van a falon. És ha jól számolom... többen vagyunk annál. A személyzet számára nem marad kép. Jeff Holland morgott és meggyújtotta a szivarját. Szívott néhányat, és a hegedűs felé fújta a füstöt. - Honnan tudja, fiatalember? Hátha maguk, valamennyien egyetlen csoportképre kerülnek. Aztán kivette az ősz hajú sípos kezéből a sípot, szájához illesztette és belefújt. A hét törpe bevonulási indulóját játszotta. 3. A hátborzongatóan hamis muzsika ellenére is tovább folytattuk volna a polémiát, ha meg nem hallom magam mögött Bernié Simpson nyöszörgő hangját. - Mr. Láwrence... Megfordultam és mellé térdeltem. ŚŚ- Mi az ábra, Bernié?
- Bocsásson meg. - Rá se rántson. Hol van Severson? - Elment. 198 -Hová? - Ez az, amit nem tudok. - Nem tudja, vagy nem akarja elmondani? - Esküszöm, Mr. Lawrence, hogy nem tudom. George nem árulta el. Azt mondta, hogy amígjtiem egészen biztos a dolgában... Segítsen felülni, kérem. Feltámogattam, az asztalhoz vezettem és ráültettem egy székre. Segal kisasszony vizet hozott, Bernié mohón ivott, a képek felé fordította a fejét és ismét halálsápadtra váltott az arca. - Tényleg igaz lehet... ? - Azonnal meggyőződünk róla. Ön és Miss Segal felmennek a szobájukba. Itt a revolverem... -Hagyja, nekem is van, és különben is... látni akarom Berniét. Megvontam a vállam és felemelkedtem. - Francis! A pakompartos inas és a fiatalabb, Edward, kibújtak egy védelmet nyújtó páncélos lovag mögül. - Megnézné kérem a képet? Balról a harmadikat. Francis engedelmesen biccentett és a kép elé állt. Felemelte a fejét és csak ádámcsutkája hullámzó mozgásán látszott, hogy nem hagyja hidegen, amit lát. -Nos? -Úgy tűnik... karóba húzták, uram. Megengedi, hogy hányjak egyet? - Tartsa vissza egy kicsit... Inkább azt nézze meg, melyik helyiségben lehet. Francis biccentett, majd üveges szemekkel felém fordult. - Az első konyhában, uram. - Köszönöm. Zsebre dugtam a kezem, megmarkoltam a stukkeromat, és elindultam a csigalépcső felé. Lementem néhány lépcsőfokot, aztán visszanéztem rájuk. Valamennyien ott tolongtak mögöttem, még a Negrescu-Dan testvérek is. A zenészek éppen ekkor kászálódtak fel a székeikről. A sípos szájába vette a sípját: a pirospozsgás, szemtelen fickó álla alá szorította a hangszerét és játszani kezdtekTermészetesen egy vidám temetési éneket. 199 4. Az előkonyha csukott ajtaja előtt összetorlódtunk mint a nyáj, amely zárva találja a karám bejáratát. Francis megtorpant, feje fölé emelte lobogó fáklyáját és halálsápadtan rám meredt. - Kinyissam, uram? - Majd én. Kihúztam a stukkeromat, lenyomtam a kilincset, aztán belöktem az ajtószárnyakat. George Severson ott trónolt a karó tetején. Éppen úgy, ahogy a képre festették. Még a legyek zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha lettek volna idebent. Szerencsére nem voltak. Francis szó nélkül Edward kezébe nyomta a fáklyát és beleveszett a sötétbe. Úgy csuktam be az ajtót, mint egy kripta tetejét szokás. Amíg csak vissza nem értünk a lovagterembe, ott vinnyogott, jajgatott, zokogott körülöttünk a siratóének. Úgy éreztem, engem sirat. ' 5. Nem törődve vele, hogy látják-e vagy sem, hónom alá csaptam az élelmiszercsomagot és elindultam vele a szobám felé. Senki nem szólt egyetlen szót sem, egészen addig, míg Willock meg nem fogta a könyökömet. - Most mi lesz, Mr. Lawrence?
Ritkán tapasztalt ingerültség vett erőt rajtam. Mindenki az én ajkamról várja a csodaszót, közben a saját száját befogja és hallgat, mint a csuka. Vagy mint a sír, hogy stílusos legyek. Itt van például a szemüvegét idegesen törölgető Mr. Parish. Elképzelhetetlen, hogy valaki ennyire naiv legyen... Végrehajtja egy fantom utasításait anélkül, hogy meggyőződne róla, ki fia-borja... Vagy a Negrescu testvérek. Holtbiztos, hogy tisztában vannak vele, mi miért történik, mégis úgy tesznek, mintha maga az ördög szállt volna ringbe, hogy tizenkét meneten át megmérkőzzék velünk. Vagy Bernié Simpson! Megjátszottá a nagyfiút, most meg vinnyog a félelemtől... Igaz is, hol az ördögben van Bernié Simpson? 200 Akárhogy is pislogtam, nem tudtam felfedezni köztük Bernié szakállal keretezett csontos képét. - Hol van Mr. Simpson? - A:.. konyha előtt még mellettem állt - dünnyögte Willock, - Közvetlenül a zenészek előtt - Stimmel. Én is láttam - biccentett Vila-Prades. Azt azonban egyikük sem tudta megmondani, mikor tűnt el a közelükből. Megkértem a közben ismét előbukkant Francist, hogy mutassa meg, melyik Bernié szobája, mivel az éjjeliszekrényemen felejtettem a szobabeosztást. A többiek lassan leszakadoztak mögöttünk. Hallottam, amint Willock megkérdi Edwardot, hogy kérheti-e a vacsoráját a szobájába, hallottam Edward sajnálkozását, amelyben kifejtette, hogy ő nagyon szívesen kielégítené Mr. Vladimír T. Drake vendégeinek minden kívánságát, de vegyük figyelembe, hogy nincs villany, minek következtében fény sincs, továbbá csak ketten vannak felszolgálók, ő és Mr. Francis, a pótszemélyzet ugyanis nem tudott már feljutni a kastélyba. Willock szitkozódott, Dávid Northcott pedig kijelentette, hogy kedve lenne falba verni a fejét, amiért éppen tegnap akarta megfesteni a világ legszebb lila tehenét. Mogorva képpel Simpsonék szobájához léptem és megkopogtattam az ajtót. Amint az várható volt, nem válaszolt odabentről senki. Még egyszer kopogtattam, aztán a pakomparthoz fordultam. - Francis! - Mr. Lawrence, mint főkomornyiknak nincs jogomban... - Kirúgjam? Akkorára kerekedett a szeme, mint a zsemlye. - Engem, uram? - Az ajtót, Francis. Ha nem nyitja ki... - Csak az erőszaknak engedek, uram. - Jó. Csak gyorsan. Francis tartotta a szavát. Gyors-volt, de nem lehetett annyira gyors, hogy találjunk odabent valakit. Hogy Severson nem volt ott, azon nem csodálkoztam, Simpson eltűnése viszont annál jobban izgatott. Kivettem a fáklyát a kezéből és a folyosó felé indultam. - Hova megy, uram? 201 -Megtenné azt a szívességet, hogy itt marad, és ha Mr. Simpson netalántán visszatérne, feltartja? - Nem szívesen, uram. Kíváncsian néztem vissza rá. - Csak nem fél, Francis? - Azon már túl vagyok, uram. Csak nem írtam meg még a végrendeletemet. - Ráér ha visszajövök, de akkor aztán lásson neki. - Gondolja, hogy... annyira sürgős, uram? Nem akartam megijeszteni, de áltatni sem szerettem volna. - Kábé huszonnégy óránk van még, Francis. Akkor vége a viharnak. Addigra nagyjából el kell dőlnie mindennek. - Mindennek? - Hogy ő marad-e felül, vagy mi. - Ki az az ő, uram? Ha erre válaszolni tudtam volna, félig már a zsebemben érezhettem volna a győzelmet.
6. A lépcsőfordulóban lobogó fáklya mellett társalgó, kisebb csoportra bukkantam. Seymour, Jeff Holland, Róbert Willock alkották a csoportot. Nem messze tőlük, de még a fáklya rebegő fényében Kim Segal támasztotta a korlátot. Megálltam velük szemben és megmarkoltam a stukkert a zsebemben. - Nincs kedvük egy kis sétához? Jeff megforgatta szájában a szivarját. - Bernié Simpsont keresi? -Eltalálta. - Miért ne? Időnk van bőven. Van valami elképzelése, hol lehet? , - Nekem van - mondta kellemetlen, reszelő hangon Willock, és rám villantotta majdnem fehérben játszó, albínószemét. - Egy karó tetején. - Kérem szépen - szólalt meg Kim könyörögve. - Nem lehetne...? - Jobb, ha nem áltatod magad, bébi - mondta majdnem durván Jeff. - Jobb lenne, ha átállítanád magad a hajdani sínai-félszigeti harcossá. Hogy véget vessek a kellemetlen beszélgetésnek, könnyedén Seymour vállára ütöttem. - Velem jönnek? - Ha nem tévedek, vissza akar menni a... konyhába. Bólintottam. - Azt hiszi, ott találja Bernié barátját karóba húzva? - Az majd kiderül. Bár nem hiszem. - Akkor viszont hova tűnhetett? Bár ezzel kapcsolatban is volt elgondolásom, egyelőre nem beszéltem róla. Elindultam előre. A többiek szótlanul követtek: zsebre dugott kézzel, komor arckifejezéssel. Biztos voltam benne, hogy valamennyiük markában ott rejtőzik egy-egy stukker. Francisnak még nem volt alkalma leszedni az asztalt. Egyedül Edward sürgölődött az ebéd romjai körül, tányérhalmokat, emelgetve. A zenészek hangszereiket a kezükben tartva a semmibe meredtek. Sajnos nem sokáig. Amikor megpillantottak bennünket, összenéztek, és mielőtt megakadályozhattuk volna, elkezdték a játékot. Seymour a homlokához kapott és a lépcső korlátjába kapaszkodott. - Isten az atyám, mindig szimpatizáltam Kaukázus kis népeivel. De ha ezt élve megúszom...! Aztán csak legyintett és befogta a száját. Biccentettem a pufókra fúvódott képű síposnak, aztán odasétáltam a képek elé. A sorban a legutolsón Miss McHale főtt a kondérban, a másodikon Margulies ült egy karó tetején, a harmadikon George Severson. . A negyedik kép még mindig az ismeretlen tavaszi tájat ábrázolta. Ez pedig nem jelenthetett mást, minthogy Bernié Simpson még él. 7. Hiába reménykedtünk, hogy Bernié Simpsont odalent találjuk, gyászba borulva, kollégája és barátja holtteste mellett, nem találtuk ott. A konyha üres volt, kivéve a közepét. George Severson katonás tartással ült a karó tetején, s vérszomjas vigyorral nézett ránk. 202 203 f HI - Talán a hátulsó konyhában van - suttogta Seymour akaratlanul is lehalkítva a hangját. Sokszor megfigyeltem már, hogy halott jelenléte a legjobb hangfogó. - Mit keresne ott? - kérdezte Jeff. Válasz helyett kikerültem George Seversont, vigyázva, ha nem feltétlenül szükséges, ne érjek hozzá. A belső konyhában a már sajnos megszokott látvány fogadott. Jack Margulies vicsorogva ült a karóján: Miss McHale-ből szerencsére nem láttám semmit. Éreztem, hogy nehéz, állott szag kezdi megülni a helyiséget. Megkerültem Marguliest, a kis asztalkát, aztán egyszerre csak földbe gyökerezett a lábam. A külső konyhában is láttam ételmaradékot, üveget. Megpróbáltam kitalálni, hogy amikor felfedeztük Severson holttestét, miért nem ötlöttek szemünkbe a mellé helyezett ételmaradékok. Talán később tette oda valaki? Nem valószínű. Inkább az lehetett az oka, hogy a nagy izgalomban nem
tűnt fel egyikünknek sem, hiszen aligha feltűnő egy konyhában a borosflaska, a csirkecomb és a sajt. Négy szempár kereszttüzében az asztalt helyettesítő gyékényszőnyeghez léptem, letérdeltem mellé és megvizsgáltam. Közönséges, minden kempingcikkeket árusító üzletben található tucatáru volt. A mellette heverő flaska olasz chiantit tartalmazott: pár csepp még mindig lötyögött az alján. Felemeltem és megszagoltam. Kellemes illata volt; néhány pillanatra, hajdani, itáliai szüretek hangulatát varázsolta elém. Tenyerembe hajtottam a fejem és gondolkodni próbáltam. Valamennyien odaguggoltak mellém, a halott árnyékába. Úgy látszott, az állandó életveszély megacélozta az idegeiket. Még Kim is érdeklődve bámulta a gyékényt. - Ez... mi a fene? - kérdezte, és csak az elején, és csak icipicit remegett a hangja. - Ami az asztal - mondta Seymour. - Ezen kajált a pasas. - Kempingezett - morogta Willock. - Közveszélyes őrült - szegezte le Jeff. - Bár van valami biztató a csirkecombban. - Biztató? - húzta el a száját Seymour. - Ugyan mi? - Hogy nem kannibál. Ez is valami. Kétségkívül az volt. De semmi egyéb. - Ez... áldozati étel? - kérdezte Kim. - Azt akarják mondani, hogy a gyilkos... megöli az áldozatát és mindjárt áldozati ételt is helyez le neki? Én ismerem ezt a figurát. 204 - Honnan? - csapott le rá Seymour. - Mindenünnen - válaszolt a lány helyett Jeff. - Végigforgattuk az egész világot. Például itt, San Jüanban is tele vannak a temetők áldozati ételekkel. ' - Ezen a nyomon talán el is lehetne indulni - morogta a fogorvos. - A pasas ezek szerint nem közülünk való, hanem mulatt. Fehérek nemigen hisznek ezekben a kultuszokban. így van, Mr. Lawrence? - Hisznek, Mr. Seymour. Fehér ember is lehetne a tettes... bár, nekem van egy másik ötletem. Szerintem ez aligha áldozati étel. -- Miért ne lenne az? - Mert az áldozati ételt általában nem eszik meg. Kiteszik a halottnak, s amikor újat hoznak, a régit kiöntik. -Általában? ' - Hát igen - mondtam sóhajtva. - Van, ahol megeszik. A halotti toron. S a halottnak a tor után csak a maradékot nyújtják át. Az ázsiai lovasnomádok páldául, ha a halotti toron lovat vágtak, megétték a húsát, s az üres bőrt fűvel tömték ki. -A francba se vezet bennünket ez a tudálékoskodás! -türelmetlenkedett Willock. Kit érdekel, hogy megették-e Ázsia lovasnomádjai a lovak húsát vagy sem? Lehet tiszta véletlen, hogy itt van ez a gyékény. Valamikor évekkel ezelőtt... - A bort nemrégen nyitották ki, s a hús sem romlott meg még. Willock megvonta a vállát és elhallgatott. Részéről befejezte a találgatást. Jeff felém intett a szivarjával. - Mire gondol? Nem szívesen mondtam ki, de ki kellett mondanom. - Azt hiszem, a pasas élvezi a dolgot. -Élvezi? - Az a helyzet, hogy... bár nem óhajtom ecsetelni a feltételezett borzalmakat... a karóba húzottak nem haltak meg azonnal. Seymour megdöbbenve meredt rám. - Azt állítja, hogy élve...? Mélyet sóhajtottam és bólintottam. - Bár Miss McHale vizsgálata... hm... elmaradt, és ebből a szempontból alighanem örökre el is fog maradni... a másik 205 kettőn viszont nem láttam olyan nyomot, amely arra utalt volna, hogy előbb megölte őket és csak aztán húzta karóba. Ellenkezőleg. Az a meggyőződésem, hogy... - Azt akarja mondani, hogy élve nyársalta fel őket? -Azt.
Meglehetősen hosszú, fájdalmas csend ereszkedett közénk. Most értettem csak meg, hogy valamennyien azt hitték eddig, előbb megölte áldozatait a gyilkos és csak aztán... Most azonban megfordult a dolog. És ez a felismerés talán még fájdalmasabb és riasztóbb volt, mintha újabb hullát találtunk volna idelent a másik három mellett. Seymour hangja rekedt volt, ahogy megszólalt. - Eszerint, ha röviden össze kellene foglalnunk a dolgokat, azt mondhatnánk, hogy az a valaki, aki élve karóba húzza áldozatait, megterít magának a szenvedő szerencsétlenek mellett, akár asztalra, akár gyékényre, s amíg azok haláltusájukat vívják, megebédel. így vari? - Többé-kevésbé. - Miért csak többé-kevésbé? - Nézze az ételeket. Alig fogyott belőlük valami. Óhajtja megnézni a Jack Margulies mellettit is...? - Istenem, dehogy óhajtom! Mit akar ezzel mondani? - Bár abban igazuk lehet, hogy megteríti az asztalt és eszik..., valamint iszik, de nem éhes. Mindegyik csirke- vagy pulykacombból egy vagy két harapás hiányzik csak, a sajtból egy. Továbbá, megnézték alaposan az ajándékba kapott szobrocskáikat? - Dehogy néztem - suttogta a lány. - Eldugtam egy párna alá. - Én speciel megnéztem - mondta Seymour. - Kétség sem férhet hozzá, hogy én vagyok a karón. - Az enyémen meg én - morogta Jeff. Willock hallgatott. - Nem vettek észre apró dudorokat a karó mellett? Nem vették észre, így hát néhány mondatban elmondtam * nekik, mit láttam VilaPrades szobrocskáján. Jeff fogához ütögette a szivarját és a levegőbe meredt. - Díszlethúzogató legyek a saját filmemben, ha tudom, mit akar mindez jelenteni. Se nem áldozat, se nem ebéd... - Valami rítus - mondta Seymour. - Annak kell lennie. Jeff kivette a szájából a szivart. - Rítus? Az meg mi? Seymour felvonta a vállát és rám nézett. Átadta a terepet. - Mr. Seymour alighanem arra gondol, amire én. Akárki is a gyilkosunk, amit tesz, jelképesen teszi. Ebédel a haldokló mellett, de nem azért, mert éhes, hanem mert a hagyomány, amely rítussá vált nála, megköveteli. - Még mindig nem értem. - Nem könnyű megmagyarázni. Gondoljon az úrvacsorára vagy az áldozásra. Annak az emlékére gyakorolják, hogy Krisztust kétezer évvel ezelőtt megölték. Erre a gyilkosságra való emlékezés az úrvacsora, és az áldozás rítusa. - Azt akarja mondani, hogy ezek a gyilkosságok egy valamikori... konkrét eseményre való visszaemlékezés termékei? - Alighanem. Sőt minden bizonnyal. Ekkor Kim szólalt meg, váratlanul, de már félelem nélküli, szilárd hangon. - Mit gondol, Mr. Lawrence, mi motiválhatja ezeket a kegyetlen gyilkosságokat, a rituális étkezést a haldoklók mellett? Mi az a lelki tényező, amely... szörnyeteget csinál az emberből. Nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy megadjam rá a választ. - Csak a bosszú, Miss Segal - mondtam mogorván. - Egyedül csak a bosszú! Francis lehajtott fejjel ült Simpson ágya szélén. Csak egészen enyhén volt sápadt az arca és leheletnyit remegett a szája széle. Ahogy beléptem az ajtón, azonnal láttam, hogy valami történt, amíg távol voltunk. - Baj van, Francis? Felém fordította a fejét: előbb csak tátogott, hang nélkül, mint a pekingi kacsa, s csak körülbelül a tizedik tátogás után jött meg a szava. - A kísértet... Éreztem, hogy összeszorul a torkom. Jézusom! A batyu...! - Mi van vele? - Benézett... az ajtón. -És? . Ś
- Aztán... bejött. - Milyen ruhában volt? - Amilyenben a kísértetek, uram. Hosszú, fehér, halotti ruhában. ; 206 207 - Nem mondta, mit akar? - Nem szívesen mondok rossz hírt, uram, de.., - Ki vele, Francis, mit mondott? - Önt kereste, uram. Nagyot nyeltem. - Ne kíméljen, Francis, mit mondott még? , - Hát... amikor megkérdezte, hogy ön hol van, uram, és én imádkozni kezdtem, ezt mondta... ha nem hagyom abba a miatyánkot... meghúzza, uram. - A szakáilát? - kérdezte kíváncsian Seymour. Francis Kimre pillantott és megrázta a fejét. - Nem, uram. Valami mást. > Willock elröhintette magát, de Jeff gyilkos tekintete belefojtotta a vihogást. - Azután? - Azt válaszoltam, hogy nem tudom, ön hol van, uram. Erre mondott néhány szót. -Miket? - Én uram, semmi pénzért nem veszek olyanokat a számra. Az az érzésem, hogy akárki is volt életében... hm... nem svájci leánynevelő intézetben nevelkedett, uram. - Mit csinált még? - Kirabolt, uram. Nem akartam hinni a fülemnek. - Kirabolta? Magát? Mit vett el? - Két csomag kétszersültet, uram. Sok a savam, mindig tartok magamnál egy csomaggal, de most éppen kettő volt nálam. Áz elmúlt nap eseményei megnövelték a savtermelésemet. Nem tudom megfigyelte-e már, uram... - Hogy rabolta el a kétszersültjét? - Megkérdezte, van-e valami kajám. Azt mondta, ha nem adok neki enni... belém harap. Aztán elvitte a kétszersültet. Megtalálták Mr. Simpsont? Nem vártam meg, amíg válaszol neki valaki. Úgy éreztem, feltétlenül szükségem van egy kis egyedüllétre. 9. Bezártam az ajtóm, beakasztottam a láncot, zseblámpámat az asztalra állítottam. Kinyitottam a sporttáskámat, kivettem belőle a pipámat. Megtömtem, leroskadtam egy székre, meggyújtottam, és Csak akkor nyertem vissza úgy-ahogy a lelkem békéjét, amikor sikerült a mennyezet felé küldenem néhány tűrhetően sikerült karikát. Bár igazából nem okozott nagy élvezetet, hiszen a lámpa halvány fényében inkább kialudt glóriának tűntek, mint jószagú füstkarikának. Amikor megnyugodtam, kiraktam az asztalra a három rövidhullámú adó-vevőt, és lecsavaroztam a hátlapjukat. Néhány perc alatt sikerült megállapítanom, hogy kettő használható, egy viszont ócskavas. Evekkel ezelőtt benne felejtette valaki az elemeket, amelyek szétolvadtak, szétfolytak, kemény csirizmázzal vonva be az alkatrészeket. Meggyújtottam a Francistól zsákmányolt fáklyát, felszereltem a függönykarnisra, vigyázva, hogy lehetőleg ne kapjon lángra tőle a függöny, kiszedtem a zseblámpámból az elemeket, beraktam őket az egyik ép adó-vevőbe, felkattantottam, és vártam a jó szerencsét. Amikor néhány másodpercnyi erőteljes recsegés után megszólalt egy férfihang, olyan közelről, mintha tulajdonosa a karosszékem mögött bujkált volna, csaknem kiejtettem a kezemből a készüléket. -Csakhogy megvagytok, a fene vigyen el benneteket! -káromkodott a fülembe. - Már azt hittem, örökre felszívódtatok... - A vihar... a vihar... - hallottam a választ, aztán jó darabig csak csattogások és recsegések hallatszottak. A türelmetlen hangú férfinak nagyobb teljesítményű készüléke lehetett mint az enyém, mert azt is hallotta, amit én nem.
- Hol vagytok? - A teme... kripta... Te? - A kastélyban. Tudjátok, hogy valami marha felrobbantotta a viaduktot? - Hiszen... te.., is... - Jól van. Tudom. Megmondanád, Gregory, hogy mit csináljak? - Kapd... öld... - Eddig világos, kispajtás. Csakhogy könnyű azt mondani, öljem meg. Egyelőre úgy néz ki a dolog, hogy engem akarnak megölni. -Ki...? - Én is szeretném tudni. Tudjátok, mi van ebben a kastélyban? Őrültekháza. Három tagot már kinyírtak, ráadásul az egyik csaj volt. 208 209 -ő...? - Dehogy ő. -... van? - Naná, hogy itt van!... találkoztam is vele. Sőt majdnem elkaptam. Egy marha sajnos megakadályozott benne. Ha nincs a pasas, kinyírtam volna! -...gyan? - Akárhogyan. Nem nagy kunszt egy ilyen vékonypénzü csajnak eltörni a csigolyáját. - ... pasas? - Egy szarházi. Valami tudós. Bogarász vagy micsoda. - ...ják? - Leslie L. Lawrence. Ártalmatlan balfácán. De ütni nagyokat tud. Kíváncsi lennék rá, a lódarazsak csapkodása közben erősödött-e ki ennyire a keze. A csajra ne legyen gondotok. Elkapom és megölöm. -...gyázz! - Vigyázok hát! Ennek ellenére örülnék, ha itt lennétek. Ha hiszitek, ha nem, tényleg egy őrült garázdálkodik idebent. Tisztára, mint egy horrorfilmben. Sorrá veszi a palikat. -...nyírni? - Egy percig se haboznék, ha tudnám, kicsoda. Egyelőre jól álcázza magát a rohadék. Egyébként nem gondoljátok, hogy egy kicsit olcsó vagyok? A csajt is nyírjam ki, és ezt a fickót is, aki horror-sót mutat be idebent. Ráadásul a szemüvegemet is elveszítettem, a spalettákat beszögelték, áram nincs, olyan "sötét van idebent, mint a néger fenekében, -...rád? - Miért gyanakodnának? Tökéletes a szerelésem. Mi van odakint? - .. .szonnégy óra. - Addig csak kibírom valahogy. Ne féljetek, nem lesz semmi . gubanc. Tulajdonképpen még jól is jön, hogy ez a dilis tömeggyilkos felbukkant a láthatáron. Kinyírom a csajt, és mindenki azt fogja hinni, ő tette. - .. .van a pasas? Ś- Agyoncsaptam. Megtudtam tőle, amit akartam, aztán belelöktem a szakadékba. Életemben nem láttam még embert akkorát esni. > Csend lett, mély csend, csak távoli, immár halk zörgés, recsegés-ropogás hallatszott. Sóhajtottam, lekapcsoltam a készüléket és a fáklya lobogó 210 fényébe meredtem. Megpróbáltam kitalálni, kié lehet a hang. Jelöltem több is akadt, de egyikben sem lehettem biztos. Felálltam és elhatároztam, meglátogatom Viorica Negrescu-Dan hercegnőt. 10. A folyosón véges-végig fáklyák lobogtak: ennek ellenére jobbnak láttam ha kihúzom a stukkeromat. Kicsit sok a jóból, ha, többen is vadásznak az emberre, ráadásul fogalmam sincs róla kicsodák. Kezemben a fegyverrel megkopogtattam az ajtót. Türelmesen vártam, amíg meg nem szólalt odabent egy rekedtes hang. - Ki az? - Lawrence. Mintha osonó léptek zaját hallottam volna a szőnyegen.
- Mit akar? - Beszélgetni. -Velem? Mintha csak azért kérdezte volna, hogy húzza az időt. - Hajlandó fogadni, hercegnő? - Jól meggondolta? - Mi van ezen meggondolni való? Résnyire kitárult az ajtó, s megjelent a nyílásában Viorica Negrescu-Dan fehérre mázolt arca. Óriási, fekete szemei az aláfestett, vagy valódi árkokkal kutatva futottak végig rajtam. - Egyedül van? Félreálltam, hogy mögém láthasson. Széles mozdulattal kitárta az ajtót, miközben ragadozó mosoly költözött az arcára. -Jöjjön be! Gyorsan a zsebembe süllyesztettem a stukkeromat és átléptem a küszöböt. Aztán megtorpantam, rémülten felkiáltottam s bénán hallgattam, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó és elfordul a kulcs a zárban. Viorica Negrescu-Dan szobájának mennyezetéről vastag kötél csüngött alá, amelynek a végén akasztott ember himbáló-dzott. A fáklya lobogó, kísérteties fényében mintha felemelte volna a kezét és kétségbeesetten felém intett volna. Egy másik ugyancsak halott férfi a fotelban ült: hegyes vaslándzsa meredt ki a mellkasából. Vaskaró, amelyet a temető egyik kriptájának a kerítéséből fűrészelt ki valaki. 211 11. Remegő kézzel a pisztolyom után tapogatóztam, s hátraugrottam, hogy legyen helyem védekezni, ha rám támadna. Menekülés közben nekihátráltam a szekrényének. Döbbenten tapasztaltam, hogy nyikorogva kinyílik az ajtaja, s egy puha, emberforma, hideg test dől a hátamnak. Átkarolja a derekam, és lecsúszik mellettem a földre. Közben, mint ragádozómadarak hangja tépte az idegeimet Viorica hercegnő tébolyultnak tűnő, rikácsoló kacagása. - Ugye, veszélyes engem meglátogatni, Mr. Lawrence? Szakadt rólam a verejték: stukkerom úgy csúszkált a kezemben, mintha szappant markolásztam volna. Viorica kacagása hirtelen abbamaradt. Egyetlen másodperc alatt színt váltott a hangja: mintha nem is ugyanaz a személy lett volna, aki az előbb kinevetett. - Menjen oda az akasztotthoz! Megtehettem volna, hogy lelövöm, de valami visszatartott tőle. - Menjen már, csak nem fél egy akasztott embertől? Léptem kettőt előre, hogy a halott lába majdnem elérte a vállam. - Nyújtsa ki a kezét és fogja meg! Bár minden porcikám tiltakozott ellene, mintha hipnózisban cselekedtem volna. Kinyújtottam a karom és hozzáértettem az akasztott lábához. Szalmabábu volt. 12. ' Ś'..'Ś Leroskadtam egy székbe, szembe a felnyársalt szalmabábuval. Eltüntettem a stukkeromat és megpróbáltam megtörölközni. Néhány másodpercig törölgettem magam a zsebkendőmmel, aztán feladtam a reménytelen küzdelmet. Viorica a leszúrt bábu mellé kuporodott és gúnyosan mére- \ getett. - Hozzak vizet? - Whiskyje nincs? - Nem fogyasztok alkoholt. - Már csak ezért is halálos ítéletet érdemelne. Arról nem is beszélve, hogy ronggyá szaggatja az idegeimet. Mi az isten ez itt, bábszínház? 212 - Ez egy varázslónő szobája, Mr: Lawrence. , - Uramisten. Megkérhetném valamire? -Éspedig? - Húzza ki a nyársat a fickóból és döfje belém, hogy kiderüljön, nem álmodom-e. Most hallottam először nevetni. Kuncogva, döcögve. És ismét más hangszínnel. Sóhajtottam és a szalmabábukra néztem. -Ezek kik?
- Az ellenségeink. - Űgy érti, hogy a maguké, Negrescu-Danoké, vagy mindannyiunké? - Ez a két kategória most egybeesik. Az önök ellensége a miénk is. - Megmondaná, ki az? - Persze. A Gonosz. Könyörögve tettem össze a kezem és a szalmabábu fölött feléje nyújtottam. - Viorica, könyörgők, maga értelmes ember... Értse meg, tudnom kell, mi folyik itt, különben valamennyien meghalunk! ' Lehajtotta a fejét és megvonta a vállát. - Az bizony meglehet" - Csakhogy én nem akarok meghalni! És a többiek sem. - Védekezzenek. - Hogy a jó égbe védekezzünk, ha azt sem tudom, ki ellen. Apropó, van adóvevője? - Nincs. Én anélkül is tudom közölni a gondolataimat másokkal. - Valóban? Most például... mire gondolok? Erőlködés és habozás nélkül jött a válasz. - Hogy ronda, sőt ocsmány vagyok. És hogy hazudozom magának. Meg van győződve róla, hogy van valamiféle rádióm, de el akarom tagadni maga elől. így van? Őszintén lesújtott amit mondott. Nem azért mintha csodálkoztam volna a gondolatolvasás tudományán. Tibeti barátom, Jondon láma, úgy olvasott mások agyában mint a nyitott könyvben. Sokkal jobban izgatott, mire akarja felhasználni nem mindennapi képességét. Abba már beletörődtem, hogy nincs áram, nincs meleg víz, a hullák a vaskarók tetején ülnek, de hogy még a gondolataimba is belekotorjanak - az már enyhe túlzásnak tűnt. - Mintha nem tetszene valami. Megbántottam? 213 - Ellenkezőleg. Felvidított. Mit csinál ezekkel az izékkel? - Megpróbálom megölni velük. Nagyjából tisztában voltam vele mit látok. A szalmabábuk a meggyilkolandó ellenfelet jelképezték. - Gondolja hogy sikerülni fog? Rám nézett, ártatlan, nagy, fekete, táskás szemeivel. - Ha... életre tudnám kelteni őket, sikerülne. - Ne vicceljen - mondtam. - Magának mint szakképzett varázslónak csak nem okoz nehézséget három szalmabábút élővé tenni. Gondoljon nagy elődjére! -Kire? , Ś . - A csodarabbira. Tudja, aki Prágában csinált egy agyagfigurát, ráolvasott. - A Gólemre gondol? - Látom, van irodalmi műveltsége. Tudja, mennyivel nehezebb életre kelten? egy agyagkolosszust, mint néhány vacak szalmaMbut? . - Gúnyolódik? - Eszemben sincs. - Akkor tudnia kell, hogyan lehet feléleszteni egy bábut. - Bele kell helyezni valamit, ami azé az illetőé, akit ki akarunk nyírni. Valamit, ami a testéről való. A körmét vagy a haját, például. Remélem, nem mulasztotta el. Megcsóválta a fejét és egészen furcsa reménytelenség vibrált a hangjában. - Nem tudom, ki az. Nem tudom. - Hogyhogy nem tudja? - Tudom, de mégsem tudom. Nem mondhatok többet. - Miért nem olvas a gondolataiban? - Megpróbáltam: nem megy. Ő az erősebb. Blokkolja az agyát. Nem tudok hozzáférni. Néha úgy érzem... feltörik a burok, aztán... mégsem sikerül. - A testvéreinek sem? - Nekik sem. Tudtam, hogy szokványos módszerekkel nem juthatok a közelébe. Bár mit sem utálok jobban, mint a vásári mutatványokat, nem volt más választásom. Szembefordultam vele és az asztalkára meresztettem a szemem, pontosabban egy súlyos, csiszolt üvegből készült hamutartóra.
Iszonyú erővel koncentráltam. Jondonra gondoltam, a Hi214 malája bérceire, a Kancsendzönga égig érő csúcsára, aztán Loszolra, aki megtanított, megtanított... Mérhetetlen nyugalom öntötte el a lelkem, határtalan erőt éreztem magamban, amellyel a világot is ki tudtam volna fordítani a sarkából. Resnyire nyitottam a szemem és szavak nélkül rákiáltottam a hamutartóra. - Emelkedj fel! A hamutartó meg sem moccant. Nem akartam hinni a szememnek. Tovább koncentráltam és még egyszer megpróbáltam a lehetetlennel. - Emelkedj fel! - Nem megy, Mr. Lawrence? Döbbenten meredtem rá. Honnan tudja, hogy én... Kinyújtotta a karját és a hamutartó felé bökött. Acolo s-au íntílnit Moroii cu Möroaicele, Strigoii cu Strigoaicele, Caernea i-au Muscat, Singele i-au báut, Puterea i-au laut . Ceas de Moarte i-au dat, (Gyertek ide h Vérszopók és vérszívó asszonyok, lidércek és lidércasszonyok! Húsába haraptak, vérét megitták, erejét vették, halála órájába taszították!) Elhallgatott és a hamutartóra nézett. Mintha láng csapott volna ki a szeméből. Láttam, hogy a nehéz üvegtárgy lassan megindul a térítőn, megbillen az asztal szélén, s halk puffanás-sal lehullik a szőnyegre. Viorica gyöngyöző homlokkal rám mosolygott, s ebben a pillanatban én is tudtam olvasni a gondolataiban. - így kell ezt csinálni, kedvesem! Leforrázva, szó nélkül visszabandukoltam a szobámba. 215 w Ś 13. " Ś Több dolog is izgatott egyszerre, ezért a legfontosabbat vettem előre: megtömtem a pipám, meggyújtottam és fújtam néhány füstkarikát a levegőbe. Felraktam a lábam a dohányzóasztalkára a Viorica hercegnőével tökéletesen azonos hamutartó mellé, miközben kénytelen voltam beismerni, hogy Viorica nyert. Megráztam a fejem, igyekeztem elhessegetni magam elől a képét. Hiába erőlködtem azonban, egyre csak elém tolakodott rizsporos arca, vastagon kimázolt szája, fekete táskás szemei. Vonzott és taszított is egyszerre. Lassanként elernyedtem, s mintha ellenállhatatlan erő kezdett volna az ágy felé húzni. Nem sokat ellenkeztem, hiszen tudtam, ha meg akarom úszni az elkövetkező huszonnégy órát, frissnek és kipihentnek kell lennem. Talán nem követek el hibát, ha szunditok egy órácskát... Talán nem... Arra még emlékszem, hogy egyre homályosuló tekintettel feltápászkodtam az asztal mellől, tettem néhány lépést előre, aztán arccal az ágyra zuhantam. Fogalmam sincs róla, meddig heverhettem így, kábult mozdulatlanságban. Arra riadtam fel, hogy megzördül az ajtó. Aki odakint állt, nem kopogtatott, hanem óvatosan lefelé nyomta a kilincset. , . Megráztam a fejem és megpróbáltam felülni. Mintha homokzsákkal vágtak volna halántékon. Tompa volt az agyam és ködös, mint a liverpooli kikötő októberi hajnalokon. Óriási erőfeszítéssel kinyújtottam a karom, kivettem a stukkeromat a zsebemből, és a párnám alá dugtam. Abban már nem voltam biztos, hogy eljutok-e a sporttáskámig. Óvatosan le akartam gurulni az ágyról: jókora esés lett belőle. Nem törődve a karomba nyilalló fájdalommal, táskámhoz másztam, megkerestem a rénszarvas szíjjal összefűzött bőrzacskót, kivettem belőle egy maréknyi port, amellyel Kira, a tungúz sámánasszony ajándékozott meg, s félmaréknyit a számba gyömöszöltem. Ha a kígyófogakból, moha alatt élő rovarok potrohából, rénszarvasszarvból őrölt por nem hoz rendbe, akkor semmi -gondoltam. Tudtam, hogy vízzel kellene leöblítenem, de nem volt erőm elvonszolni magám a fürdőszobáig. Kidülledt szemekkel nyeldekeltem a keserű port, miközben a fegyverem után tapogatóztam.
Kihúztam a párna alól, s két kezemet összeszorítva az ajtó felé fordítottam a csövét. 216 A kilincs azonban nem mozdult többé. Hiába hallgatóztam, nem hallottam lépéseket a folyosón. Néhány pillanattal később, mintha gyors hidegfront fújta volna el a liverpooli ködöt, kivilágosodott az agyam. Fogalmam sem volt róla, mivel kábítottak el, de jól csinálták, meg kell hagyni. Azzal sem voltam tisztában, mi mentette meg az életemet, de hogy Kira pora is sokat segített, abban biztos voltam. : Ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Talán még soha nem esett ennyire jól a hideg tus. Mintha új, erő és elszántság költözött volna belém. El is tartott egészen addig, amíg vissza nem tértem az ágyhoz. Ott aztán ismét elfogott a pihenhetnék, bár már közel sem olyan legyűrheteilen erővel, mint korábban. Kezem ügyébe helyeztem a stukkert, a rénszarvasbőr zacskót, és letettem a fejem a párnára. Úgy gondoltam, semmiképpen sem árthat, ha szunditok egy kicsit. Ami azután vár rám, megfeszített erőt és kitartást követel. , Arra riadtam fel, hogy valaki van a szobámban. Ott áll az ágyam mellett és mosolyogva engem figyel. Őszintén szólva nem voltam egészen biztos benne, nem álmodom-e. Gyorsan oldalra pillantottam: ott volt az ágyam feje mellé tolt szekrénykén a stukkerom, és a bőrzacskó is a porral. Ismeretlen, középtermetű, barna lány volt a látogatóm. Bogárfekete szemei végigfutottak rajtam, s amikor észrevette, hogy nézem, önkéntelen mozdulattal eligazgatta homlokába hulló hajtincseit. Volt egy cseppnyi kacérság a nézésében, bár* nem sokkal több, mint amennyi egy feltámadt kísérteiében lehet, ha élő, és csak igen lengén öltözött férfival találkozik. Ami azt illeti, ő maga sem volt túlöltözve. Vékony, sáfránysárga blúzt és hófehér sortot viselt, ami meglehetősen profán szerelésnek tűnt. Minisortban ugyanig" nemigén szoktak halottakat temetgetni. Ś Visszahanyatlottam a párnámra, becsuktam a szemem,, majd újra kinyitottam. A vonzó kísértet ezalatt kezébe kaparintotta orvosságos zacskómat, kibontotta és beleszagolt a porba. Aztán, mint egy élő patikus, elfintorította az orrát és összehúzta a zsinórt. - Gondolhattam volna. Ügy mondta, mint aki egyetlen szagpróba után tisztában van a tunguz sámánok varázsporainak összetételével. 217 V Magamra rántottam a lepedőt és immár nagyon éberen és nagyon kíváncsian néztem rá. - Maga kicsoda? -Nem találja ki? Olyan volt a hangja, mint a gordonkáé. Mintha hűvös, kellemes fuvallat futott volna végig felhevült bőrömön. -Mary Field? Nevetett és megrázta a fejét. - Maga csinálta? - Mire gondol? - Hogy majdnem elájultam. Hátra vetette a fejét és felnevetett. Ismét másként hangzott a nevetése: nem gordonka volt már, hanem csengettyű. Magas, csilingelő. - Elájult? Ne vicceljen. Csak el akartam altatni. - Örökre? - Fél órára. -Miért? - Azt akarom, hogy a szeretőim ne emlékezzenek rám! Kissé meghökkentett, amit mondott, - A szeretői? Vidám szikrák csillantak a szemében. - Látja... ezért kellene aludnia.
Bár kissé ködös volt előttem, hogy akar valaki álmomban a szeretőm lenni, de az idő aligha volt alkalmas aprólékos technikai részletek tisztázására. - Még egyszer kérdem, kicsoda maga? - Majd megtudja. Ekkor csapott meg az illata. Fanyar, őszi esőre és az elmúlásra emlékeztetett. Ugyanakkor vonzó és kellemes volt, mint a langyos, őszi eső maga. Akár kísértet volt, akár nem, vetkőzni azt tudott. Bár csak másodpercekig tartott, amíg levetette a sáfrányblúzt és a nadrágot, többet nyújtott, mint előkelő és exkluzív mulatók éjszakákon át tartó rafinált vetkőzőszámai. Gyönyörű volt, mint egy pogány istennő. Fekete, holló szárnyára emlékeztető haja a derekáig ért, egészen keskeny, mandulavágású szeme, amely korábban kereknek és nagynak látszott, szinte felolvadt holdsarlószemöldöke keskeny ívében. Lehajolt, felemelte a takarómat és kérdőn nézett rám. - Bebocsát, vagy kopogtassak? Ki voltam ütve, mint Sonny Liston a harmadik menetben. 218 Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, imádkozzak-e, vagy megpróbáljak rájönni a titkára. Ha kell, erőszakkal is. Mire felocsúdtam, már mellettem feküdt. Hűvös volt a testé, mint a márványszobroké. Minden pórusából az őszi eső és a zöld fű illata áradt; éreztem, hogy ez az illat-orgia hamarosan elragad és magával sodor. - Nem illene... legalább bemutatkoznia? - Ó, hiszen maga nagyon jól ismer engem. És én is magát. - Nem tévesztette el a házszámot? Ismét felnevetett. Olyan nevetéssel, amilyet még soha nem hallottam tőle. És ismét csak színt váltott a hangja. - Kicsoda maga? Kinyújtotta a karját, felém tartotta az öklét úgy, hogy a mutatóujja és a kisujja két szarvacskát formázott. Caernea i-au Muscat, Síngele i-au báut, Puterea i-au laut, Ceas de Moarte i-au dat. - Viorica! Újabb, soha nem hallott nevetéssel visszahanyatlott mellém, és a számra tette kinyújtott mutatóujját, - Látod, hogy ismersz? - Viorica... hercegnő... izé... én... Rámhemperedett és betakart a hajával. - Szeretnélek... elvarázsolni. - Alighanem már elvarázsoltál. - Szeretnék... gyenge lenni. -Ho...gyan? -Gyenge... akit... legyőz...nek. Mióta csak... megszülettem arra neveltek, hogy nekem... győznöm kell... Hogy meg kell... ölnöm... El kell pusztítanom és erősnek... kell... lennem. Sa se stirpeasca ast soi de oameni din tara mea" ...Pusz-títtassék ki ez az ember... az országomból...! Gyenge szeretnék lenni... Azt akarom, hogy legyőzzenek! Győzzle... kedvesem! Legyőztem, de nem adta olcsón magát. Küzdelem volt ez a javából. 219 14. Éreztem, hogy az egész szobát betölti az illata. Hiába füstöl-gött a fáklya, hiába kavarogtak a levegőben évtizedes porsze-, mek, eső szitáit idebent, s a hervadó fű illata az ősz halálát hirdette. -Viorica... - Tessék, édes? - Ki vagy te tulajdonképpen? - Ki lennék? Viorica Negrescu-Dan. - Mi történik velünk Viorica? Miért kellett meghalniuk, és miért... - Erről nem beszélhetek. - Miért? -Mert... akkor nem tudjuk megölni. Ez csak ránjc és a Gonoszra tartozik. - Ki a Gonosz? - Az ő neve tabu. Nem szabad kiejtenünk.
- Viorica, könyörgök, a huszadik században élünk. Felkönyökölt és rám borította a haját. Mintha sátor alatt feküdtem volna. Aztán kinyújtotta a kezét és felcsippentette az 'éjjeliszekrénykéről a sámánzacskót. - Ez is huszadik század? Vagy a hamutartó. Az is huszadik század? - Tudom, hogy sok mindent nem értünk még, Viorica és nem tudjuk megmagyarázni, de mégis... - Kérlek, hallgass! - Tudnom kell, Viorica. Megcsókolt, és a szemembe nézett. - Hát jó. Most elmondok valamit... Soha többé nem fogod hallani tőlem. Kegyetlen harc folyik köztünk, Negrescu Dan-ok és a Gonosz között. Nem mondhatom el, hogy ki ö, és azt sem, hogy... miért folyik a küzdelem. Ti csak... értéktelen figurák vagytok a sakktáblán... akiket leütnek, ha kell. - Nagyon biztatóan hangzik. -Nem mondhatok többet. Huszonnégy óra alatt el kell dőlnie mindennek. Vagy ő, vagy mi. És... nekem szükségem van erőre. Egyedül kevés vagyok... De te, mi ketten... Egyszerre világosság gyúlt az agyamban. Legszívesebben felpofoztam volna, bár nem voltam biztos benne, hogy az előkelő társaság etikettje szerint fel szabad-e pofozni egy hercegnőt. - Szóval, te csak azért... azért... mert elhiszed az ostoba babonát, hogy így... így... beléd áramlik az erőm? Mosolygott és könnyedén megvonta a vállát. - Azért jöttem hozzád, mert... úgy érzem, egymáshoz tartozunk. .. tartó.. .zunk... Érzed? Te is érzed? Nem tudom, mit éreztem: azt-e, amit kívánt tőlem: mindenesetre nem volt kellemetlen érzés. Ennek ellenére aggodalommal tekintettem a jövőbe. Nemcsak azért, merj Jattén is a halálomat akarták, hanem mert nem szerettem volna belehabarodni egy láthatóan hibbant nőbe. 15. Feküdtünk egymás mellett és a mennyezetet néztük volna, ha nem burkolódzott volna fekete fátyolba. - Mikor kerültél kapcsolatba a mágiával? - kérdeztem. - Mindig is kapcsolatban voltam vele. - Hogyhogy? - Mióta csak megszülettem. Apám nem kereszteltetett meg. Elküldte a pópát. Nem akarta, hogy a kereszténység megfertőzzön. Elgyengítsen. Én arra születtem, hogy legyőzzem őt. - Mikor születtél? Nem volt udvarias a kérdés, nem szokás egy hölgytől az életkorát tudakolnunk, de azt hittem azután, ami köztünk történt, megengedhetem magamnak. - Nem mindegy? - Tulajdonképpen az. - Lehet, hogy huszonöt évvel ezelőtt jöttem a világra, lehet, hogy ötvennel, lehet, hogy több száz év is elmúlt már azóta. Van ennek jelentősége? Azt hiszem, nincs... Én csak testet cseréltem: ...a lelkem mindig ugyanaz.^ Én Viorica vagyok. Viorica! Viorica Dan, ha úgy tetszik... És meg kell ölnöm őt! Azért szülétek újra és újra, hogy egyszer megöljem... Most itt az alkalom. Meg fogom ölni, és ha én, a pogány, egy kereszttel... Ucigal-1 crucea! Ölje meg a kereszt! Kezdett összefüggéstelenné válni, amit mondott. Alighanem megérezhette, mi megy végbe bennem, mert szempillantás alatt tónust váltott a hangja. Hízelgő lett, mint a doromboló macskáé. * - Látod, ez vagyok én. Volt egy tanítóm, egy asszony, aki mindenre megtanított. Getának hívták. Geta azt is tudta, amit 221 én nem..., és talán soha nem is fogom megtanulni. Ha Geta rászólt az út szélén heverő kőre, hogy emelkedjék fel, a kő felemelkedett. Nekem nem... mindig. Geta azt mondta, még nem elég erős bennem a gyűlöjet. Csak a gyűlölet tud hegyeket mozgatni, nem a szeretet. Ezért is nem kereszteltek meg.
Kénytelen voltam egy kicsit kizökkenteni a gondolatmenetéből. - Szoktál kábítószert fogyasztani? - Dehogy! - Ismered Mary Fieldet? -Nem! Nem! - Tudod én miért vagyok itt? Habozott egy kicsit, aztán biccentett. - Nem vagyok egészen biztos benne. De sejtek valamit. - Megmondhatod? Nemet intett. -Miért? - Mert kockáztatnám vele küldetésünk sikerét. Évszázadok óta most villant fel először a remény, hogy talán végérvényesen megsemmisíthetjük. Ereztem, a gyűlölet és a vakhit olyan erős és kusza hálójába keveredtem, hogy aligha tudok kimászni belőle. Egy biztos: Vioricára nem számíthatok, és a másik két Negrescu-Danra sem. - Miért viseled azt a szörnyű festéket az arcodon? - Nem akarom, hogy megismerjék az igazit. Önkéntelenül is kinyújtottam a kezem és végigsimítottam az arcán. - Ez az igazi? Szomorúan nézett rám, ismét kerekre nyíló fekete szemével. - Nekem talán nincs is igazi arcom. És ha lenne sem akarnám, hogy meglásd. -Miért? - Mert... talán leolvasnád róla, hogy én még soha... tulajdonképpen... te vagy az első, aki iránt... A fáklya pislákolt, az őszi eső illata betöltötte a szobát.. A kint tomboló vihar megzörgette az ablaktáblákat. 222 16. Már korábban is felfigyeltem a nyakában lógó amulettre. Furcsa formájú ezüstmadár volt, karikával a szájában. Először arra gondoltam, indián totem lehet, talán a Mennydörgésmadár. Most, hogy a totemmadár többször is nekirepült az arcomnak, megérintettem. - Szerencsét hoz? - Remélem - mondta sóhajtva. - Mi van a belsejében? Egy darabka Mennydörgésmadár tollából. - Egy férfi .képe. -Szeretted? Határozatlanul bólintott. - Azt hiszem igen. Egyik előző életemben. Igén. Viorica Dan szerette. Bár nem kértem rá engedélyt, felpattintottam a fedelét., Az aprócska, színes porcelánképről nagyorrú, homlokán koszorút viselő, ismerős férfi szomorkás arca nézett rám. - Őt szerette Viorica Dan...? - Igen. De a Gonosz megölette Vioricát. - Ki ez a férfi? - Nem ismered. Az angolok nem ismerik. Egy régi uralkodó Matthias of Huny ad. Annyira meglepődtem, hogy anyanyelvemen tettem fel a kérdést. - Hunyadi Mátyás? Viorica felsikoltott és kipattant mellőlem az ágyból. Mire felocsúdtam, felkapta a revolveremet és rám fogta. - Ki vagy te? - Csak nyugalom - csitítottam. - Az, akinek mondom magam. Leslie L. Lawrence. -Akkor.,, honnan.,.? - Magyar származású vagyok. - Uramisten! Akkor lehet, hogy azért? Leeresztette a pisztolyt és tágra meredt szemekkel nézett rám. Őszintén szólva nem sokat értettem az egészből; - Hogy kerül a nyakadba Hunyadi Mátyás képe? Felém fordult és meggypiros ajkával megcsókolta a karom. - Ha magyar vagy, tudnod kell, hogy a Hunyadiak román származásúak voltak. 223 - Természetesen tudom. - Nos, János of Hunyad és fia, Matthias, rokonságban álltak Viorica NegrescuDannal.
- Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy Mátyás és Viorica... - A legenda erről beszél. Szerették egymást, de... Viorica... meghalt. Megölette a Gonosz. Abban az időben... nagyon sok gonosz dolog volt a világon. Háborúk, betegségek... Viorica is... áldozatául esett... " * Szánalmas volt, ahogy megpróbálta eltitkolni előlem az igazságot. Tudtam, hogy hazudik, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Végül is mi köze lehetne hajdanvolt Hunyadi Mátyásnak és a sok száz évvel ezelőtt meghalt Viorica Dánnak mindahhoz, ami az utóbbi napokban történt velünk. Nem hittem benne, hogy rég meghalt emberek a síron túlról visszanyúlnak értünk. Pedig jobban el kellett volna gondolkodnom ezen a lehetőségen. 17. Amikor Viorica elment, belevetettem magam egyik karosszékembe és megpóbáltam rendezni kusza gondolataimat. Abban sem voltam ugyanis egészen biztos, hogy valóban megtörtént-e mindaz, amiről azt hiszem, hogy megtörtént. Nem egyszer voltam már tanúja, amikor valaki hipnotikus álomból ébredve esküdni mert volna rá, hogy csak az imént tért meg hosszú, túlvilági utazásáról. Lehetséges, hogy ez történt velem is? Hogy Viorica csak álom-Viorica volt, s ifjúságom zavaros emléktöredékiből állt össze Hunyadi Mátyás, és az évszázadokkal ezelőtt meghalt Viorica Dan képe? Feltettem nemrég zsákmányolt infravörös szemüvegem, felálltam és kivonultam a folyosóra. Megdöbbentő volt, milyen világosan láttam mindent. Mintha napos utcán jártam volna. Láttam a szállongó porszemeket a levegőben; a folyosók távoli, árnyékos sarkai* kivilágosodtak; talán még egy rejtőzködő egeret is észrevettem volna a porban. Néhány perc múlva a kastély elhagyott szárnyában jártam. Abban, amely évek óta üresen állt. A porha rajzolt lábnyomok sora azonban egészen mást mutatott. Mintha a népek országútján lopakodtam volna élőre. Talán azon sem lepődtem volna meg, ha némelyikük elindul 224 a falon felfelé, végigmegy rajta, és a mennyezeten állapodik meg. Csak akkor torpantam meg, amikor felfedeztem Bernié turistabakancsának jellegzetes nyomát. Nem messze tőlem, úgy tíz-tizenöt lépésnyire, bedeszkázott ablak rejtőzött vastag, porban úszó, félig leszakadt függöny-rongy mögött. A sarokba hulló hajdani függöny maradványai éppen megfelelő rejtekhelyet kínáltak annak, aki egyáltalán észrevette. Elmosolyodtam, előhúztam a stukkeromat és elindultam a függönycsomó felé. Pisztolyom csövével megkopogtattam az ablaRkeretet,- és suttogva beszóltam a nyíláson. -Bernié! Nyugodtan előbújhat, öreg fiú! Én vagyok az, Lawrence! Bernié Simpson azonban nem bújt elő. Olyannyira nem, hogy kénytelen voltam megragadni a rongyot és magam felé rántani. Ha nincs rajtam a védőszemüveg, talán meg is vakultam volna a portól. A láthatatlan sugarak azonban a porfelhőn is könnyedén áthatoltak. Láttam az ablakkeretet, az ablakot, a zsalukat: egyedül Bernie-t nem láttam sehol. Sőt senkit sem láttam. A sarokban, a rongyok mögött nem lapult emberfia. Gyorsan megfordultam, de mögöttem sem állt senki. Óvatosan, nehogy váratlan reakcióra késztessem, felnéztem a folyosó mennyezetére. Elégedetten felsóhajtottam. Bernié Simpson rémült képpel, összeszorított szájjal ott kuksolt a félig letépett függönykarnis tetején. 18. Mivel tudtam, hogy Bernié nem látja az arcom, és az alakom is csak foltokban, fogalma sem lehet róla, ki vagyok. Hacsak korábbi halk szavaimat meg nem hallotta. Megálltam a karnis alatt és igyekeztem olyan megnyugtató hangon szólni hozzá, ahogy a készletemből csak tellett.
- Bernié! Leslie L. Lawrence vagyok! Látom magát, Bernié! Még szorosabban kapaszkodott és rémülten felém meresztette a szemét. - Nem kell aggódnia, Bernié - folytattam a nyugtatást. 225 r Nincsenek természetfeletti képességeim, csak infravörös szemüveg van rajtam. Én vagyok az, Bernié. Megismeri a hangom? Bernié felemelte az egyik kezét, majd azonnal vissza is kapta. Egy kézzel nehéz volt kapaszkodnia. - Most felemelte a karját, Bernié. Most ismét megkapaszkodott. Mindent látok, Bernié. Nem jönne le, hogy megbeszéljük a dolgot? -Nem! - Miért nem? - Mert... félek magától. Mindenkitől félek... Menjen innen! Csak addig kell kihúznom, amíg elvonul a vihar... Neki is van ilyen... érzékelője? - Nem tudom - mondtam az igazságnak megfelelően. -Lehet, hogy ez volt az övé, ami most rajtam van. De ha lenne, semmi esélye a menekülésre. Higgye el, többre megyünk, ha lejön. Olyan váratlanul zuhant mellém, hogy meglepetten felkiáltottam. Néhány pillanatig azt hittem, r,ám akarja vetni magát. Simpson azonban csak a karomat ragadta még és portól raga-csos hangon a fülembe nyöszörögte. - Nem merek... jaj, Istenem, nem merek! George őrült volt, és.., én is... Most már késő. Ő tudja, hogy én rájöttem... ezért engem biztosan megöl. El kell rejtőznöm előle! - Jöjjön a szobámba. -Nem, nem, ott nem biztonságos! Valahol keresek egy lyukat... Márcsak néhány óra és vége a viharnak...! Legszívesebben megráztam volna, de nem akartam egészen elrémíteni. - Akkor legalább annyit mondjon meg, mit tud. Megragadta a karom és nagyot rántott rajta. - Figyeljen. Van kalapja? - Kalapom? - Vigyázzon! Most az jön, hogy szeggel a kalapot... fejre.., Mielőtt felocsúdhattam volna, kirántotta a kezemből a karját és elvágtatott a folyosó láthatatlan, sötét vége felé. Megfordultam és visszabandukoltam a szobámba. 226 19. Kivettem a kulcsot a zsebemből és elfordítottam a zárban. Enyhén meglepődtem, amikor rájöttem, hogy valaki beakasztotta odabent a láncot. Nekidőltem az ajtófélfának, és húsz másodpercnyi feszült gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy bárki is lapul odabent, aligha akarhat meggyilkolni. Ha ezt akarná, nem hívta volna fel magára a figyelmet a beákasztott lánccal. Halkan megkopogtattam az ajtót. Szinte azonnal jött a válasz. -Ki az? - A szobabérlő. - Mit akar? . - Csak meg akartam kérdezni, jól érzi-e magát odabent? - Tűnjön el innen! - Továbbá azt is meg szerettem volna tudakolni, nem éhes-e? Olyan gyorsan nyitott ajtót, hogy ezzel a teljesítménnyel előkelő helyezésre számíthatott volna bármelyik nemzetközi ajtónyitogató versenyen. - Hol a kaja? Csodálkozva fedeztem fel, hogy fehér kísértetruha helyett saját sportöltönyömben feszít: még a pót-edzőcipőmet is a lábára húzta. -Örülök, hogy otthon érzi magát nálam - mondtam -Remélem a fehérnememűimből is válogatott. Biccentett, az elfogódottság legkisebb jele nélkül. - Utólagos engedelmével, természetesen. Jó minőségűek, meg kell hagyni.
- Örülök, hogy tetszenek. - Azonkívül kicseréltem a fáklyát. Utálok sötétben üldögélni. Van valami ennivalója? Bármennyire is igyekezett könnyedén viselkedni, éreztem, hogy alig-alig tudja türtőztetni magát. Szó nélkül az ágyam alá nyúltam, kihúztam az élelmet tartalmazó batyut, és a markába nyomtam. - Elviszi a kriptájába, vagy itt akarja elfogyasztani? Remegő ujjakkal próbálta kibontani a csomót, majd szinte sírva rám kiáltott. - Bontsa már ki, hallja?! Ami ezután következett, nehezen tudnám leírni. Azaz íe 227 tudnám, de nem szívesen. Egy csinos, fiatal, aranyszőke hölgyről ugyanis ki írja le szívesen, hogy zabái. - Természetesen nemet mond, ha ismételten megkérdezem, kicsoda maga? - Téved. Nem fogok nemet mondani. Mindent elmondok, csak előbb. -Csak előbb? - Megeszem ami itt van, aztán lehet, hogy maga következik. Fél órája még arra gondoltam, elkapok valakit a folyósón és beleharapok. Előkerestem a szekrényből egy üveg whiskyt és öntöttem neki egy fél pohárkával. -Mi ez? - Whisky. . -Jöhet. Leöntötte és elégedetten hátradőlt a székén. - Mintha újjászülettem volna. Lehet, hogy már bele sem harapok magába? Felállt, nyújtózott egyet, aztán se szó se beszéd lerúgta a cipőmet, ledobta a sportruhát magáról, és bemászott az ágyamba. -Az ágya szélén ülve vigyázza az álmomat, vagy sétálni megy? Ha az utóbbit választja, beakasztom a láncot. - Hogy jött be egyáltalán? - Maradjon az én titkom. Szóval, megy vagy marad? - Maradok. - Ahogy gondolja. Itt ülhet az ágyam szélén, akár be is fekhet mellém, csak arra kérem, amíg fel nem ébredek, ne próbáljon megerőszakolni. Ha feléledtem, talán magamtól is hálás leszek a kajáért. Leültem a karosszékbe és fenyegetően feltettem a lábam az asztalra. - Addig nem hagyom elaludni, amíg el nem árulja amire kíváncsi vagyok. Az a gyanúm, hogy maga pontosan tudja, mi történik mostanság errefelé. Megtörölte a szemét és amikor ismét rám nézett, mintha eltűnt volna belőle a fenyegető álmosság. - Téved, Mr. Lawrence. Az én ügyemnek semmi köze a magáéhoz. Nem haragszik, ha előbb én kérdezek valamit? -Hm. -Tudom, hogy maga Leslie L. Lawrence. Ismeri Tapiro felügyelőt Miamibői. - Tapirót? Természetesen. - Én az ő embere vagyok. - Micsoda? - Ha nem lennék ilyen rohadtul kiborulva... áhhh... elmondanék magának egy tanulságos mesét. Nem lehetne, hogy mégiscsak aludni hagy? - Nem. - Sejtettem. Szóval egy igazi, aranyhajú, rendőrhadnagy vagyok. Azaz csak voltam. - Kirúgták? - Ellenkezőleg. Alighanem kineveztek helyettes felügyelővé. Posztumusz. Halálom után. Kellemesen zsibbadt a tarkóm környéke. A fejem tetején pedig láthatatlan kis törpék próbálgatták apró, de annál élesebb csákányaikat. - Maga meghalt? - Nem úgy nézek ki?
Úgy döntöttem, hogy elég a viccből. Márcsak azért is, mert kezdtem rájönni, hogy aranyhajú kísértetemnek aligha lehet köze a gyilkosságokhoz. Ha pedig így van, csak az időm fecsér-lem vele. - Kedves, Miss... izé. - Philippa Clay. - Kedves Philippa, illetve hadnagy, illetve posztumusz felügyelő helyettes, mi lenne ha röviden, igen röviden... Sóhajtott, felült az ágyon és könyörögve nyújtotta felém a karját. - Nincs véletlenül egy kávéja? Még ha maga főzte is, megiszom. - Nincs - mondtam mogorván. - Akkor legalább adjon még egy whiskyt. Fel kell ébrednem. .. hiszen maga akarja. Mit bámul úgy rám, mintha még sohasem látott volna meztelen rendőrhadnagyot...? Várjon, felveszem a cuccát, ha annyira zavarja. Hol a whisky? - Ki fogja ütni - figyelmeztettem. - Ilyen állapotban lórú-gásként hat. Elvette az italt, aztán leöntötte. Teljesítményét még a Soho válogatottabb köreiben is értékelték volna. Nagyot nyögött, kezembe nyomta a poharát, aztán elégedetten elmosolyodott. - Hát ez tényleg lórúgás volt. Nos, mire kíváncsi? - Mindenre. 228 229 - Nem lesz ez egy kicsit sok? Jó, mindegy, maga akarta. Azért, ha megengedi, igyekszem rövid és konstruktív lenni, Mint már mondottam, a miami kábítószercsoport tagja voltam, hadnagyi rangban. Egészen addig, amíg... két évvel ezelőtt meg nem öltek. - Kicsoda? - Moreno. Sally Moreno. -Az ki? - Apja kolumbiai, az anyja angol - rám nézett és vidám szikrák gyúltak a szemében. - Hogy tetszik az érzékeny, brit lelkének? - Tudomásom szerint akad az Államokban olyan bandita is, akinek nem angol az anyja. - Tényleg? Ha így lenne, hallanom kellett volna róla. Szóval Sally Moreno, apukája halála után átvette a miami kábítószerelosztás feletti ellenőrzést. Tapiro pedig bármennyire is hajt rá, mind ez ideig nem tudta elkapni. Sally szabadon mászkál Miamiban; nincs ellene bizonyíték. - Gondolom, nem is olyan szokatlan ez erre maguk felé. - Tapiro már nem egyszer csőbe húzta Sallyt, de a végén mindig sikerült kibújnia belőle. - Szerencséje volt - mondtam. - Vagy jól működnek a zsaruk közé beépített emberei. - Erre gondolt Tapiro is. Ezért felállított egy olyan különítményt, amelybe csak ezer százalékig megbízható fiúk kerültek. És az információk mégis kifolytak, mint takony a lyukas zsebkendőből. - Szépek a hasonlatai, Philippa. - Mi? Ja? Bocsánat. Szakmai ártalom. Szóval Sally mindig egy lépéssel Tapiro előtt járt. Az üzlet virágzott, Tapiro a kefét ette. Ekkor valaki adott Tapirónak egy zseniális tippet. - Hm. És mi volt az? -Én. - Nem fejtené ki bővebben? - Éppen azt teszem. Éppen akkor végeztem a rendőrakadémián. Megkerestek és munkába állítottak, a miami rendőrségen. A kábítószerrészlegnél. Én voltam az arc nélküli zsaru-lány. -Mi a fene! - Kezdi érteni? - Egyelőre egy árva szót sem. Pedig egyesek szerint zseniális a logikám. 230 - Ne üljön fel a hízelgőknek. Szóval, minden újság hatalmas szalagcímekben tudósított az örvendetes hírről, hogy megérkezett Miamiba a szuper-zsarulány, akinek már több, óriási fogása volt Chicagóban, és még ki tudja hol nem. A fogások persze igazak voltak, csak az nem, hogy én csináltam őket.
- Tehát szántszándékkal rossz hírét keltették Sally Moreno körében. - Ahogy mondja, Sally érdeklődni kezdett irántam. Csakhogy nem volt arcom. Soha, senkinek nem engedték, hogy lefényképezzen. Sem a sajtó, sem magánszemély. Én pedig ezalatt tanultam. Megismerkedtem a szakma minden csínjá-val-bínjával... miközben a fiúk dolgoztak, mint a megszállottak. .. és minden kisebb-nagyobb sikert az én nyakamba varrtak. - Még mindig nem értem, miért. - Rövidesen én lettem Sally és a kábítószeresek első számú közellensége. Az arcnélküli zsarulány. Modern Pigmalion, akit Tapiro teremtett magának. -De... -Várjon egy kicsit! Tapiro kiváló pszichológus, pontosan tudja, mit csinál. Sally Moreno kezdett begőzölni. Ha valami gikszer történt, elsüllyedt egy csempészcsónak, vagy belevágott a villám egy kokainárus bódéjába, ezért is engem tett felelőssé. Én lettem az ördög. Tapiro ekkor elhatározta, rátér tervének második szakaszára, Arra, hogy megöl. - Megöli? - Aha. Sikerült ugyanis megtudnia, ki az informátor, aki" a zsaruk minden tervét elárulja Sally Morenónak. - Ki? - Egy mesterséges hold. - Ez valami vicc? - Egyáltalán nem az. Itt, a Karib-tenger felett repdes egy holdacska, amelynek az a feladata, hogy távközlési összeköttetést biztosítson Közép-Amerika és az USA között. Egy amatőrnek sikerült kapcsolatba lépnie a hold valamelyik csatornájával, ahonnan furcsa információkat fejt le. - Fejt le? - Ők így hívják. Lefejik az információt, mint a tehénből a tejet. Szóval, ez a hapsi rájött, hogy a miami rendőrség és a parti őrség hajóinak a beszélgetését hallgatja. - Miért holdon át tartották a kapcsolatot? - Az a szép az ügyben, hogy nem úgy tartották. Figyeljen, mert múlik az idő és én még aludni is szeretnék! Szóval, kiderült, hogy a rendőrség és a parti őrség beszélgetéseit, valamint a központok rádión adott utasításait, egy nagy teljesítményű szerkentyű fellövi egy holdra, onnan pedig bárhol, bárki, mondjuk Sally Moreno, vagy akár a kolumbiai keresztapák is lecsapolhatják. Ezért kullogott mindig egy lépéssel az események után Tapiro. Hiába tartotta lefedve a kártyáit: az utasításokból, amiket kiadott, kiderült a haditerve. A főzsaruk szerint Sally számítógép-szakértőket alkalmazott, rejtjelfejtőket és távközlési szimatolókat. -Hol? - Bravó, Lawrence. Ez volt a nagy kérdés. A hol. S erre kellettem én. ; - Az arcnélküli zsarulány? - Úgy bizony. Én akkor már tökéletes rádiós voltam: rejtjelelemző és kábítószerkutya. Ezer méterről szél ellenében kiszagoltam a narkót. Az egyik oka, amiért Tapiro megölt, az volt, hogy azt akarta, Sally Moreno szabaduljon fel személyem pszichikai nyomása alól. Higgye, hogy neki semmi sem lehetetlen. Veszítse el az óvatosságát. Kezdjen el ünnepelni, hogy meghaltam. Philippa Clay hadnagy nincs többé. - És nem volt? - Egy reggelen megtaláltak egy csatornában szitává lőve. Ekkor közölték a lapok először a fényképemet. Sally állítólag kinagyíttatta és az ágya fölé rakta. Szeretkezés közben hozzám gügyögött, nem a fiújához. - Furcsa gusztus. - Ahogy vesszük. Az ember arra született, hogy örömben éljen. Úgy látszik, neki ez jelentette az igazi örömöt. Tapiro letört, Sally felszabadultan osztotta, adta-vette a kokaint, én pedig halálom után, persze más néven, feltűntem ittott, rádiós számítógépversenyeken. Rövidesen kezdtek méltató cikkek megjelenni rólam, mint a szakma ifjú tehetségéről. Eközben, sajnos, micsoda véletlen, bizonyos anyagi gondjaim támadtak. Ruhákat vettem, s bizony előfordult, hogy versenyek után egyik, másik szállóból úgy távoztam, hogy nem fizettem ki a számlát. Nehéz egy fiatal, rádiósportos lány élete manapság!
- Ki volt az a lány, akit kihúztak a csatornából? - Nem mindegy? Néhány hónap után bejött Tapiro húzása. Valaki megkeresett. Pénzt ajánlott, ha munkába állok. Tudja, mi lett a feladatom? Egy meg nem határozott multinacionális cég megbízásából reklámszövegeket lőni fel egy mesterséges hold parlagon heverő csatornáira, hiszen talán tudja, hogy a holdak távolról sincsenek kihasználva. Szóval, fellőni egypár dolgot úgy, hogy az valahol egy meghatározott kód birtokában leemelhető legyen. Érti már? - Mindig is sejtettem, hogy nagy róka ez a Tapiro! - Előbb kicsit vonakodtam, aztán elvállaltam a feladatot. Közben ugyanis növekedtek anyagi nehézségeim. Megbízóim csak annyit közöltek velem, hogy az a központ, ahonnan a mesterséges holddal való kapcsolatteremtést intézik, San Jüanban van. így hát ideutaztam. Levizsgáztattak, aztán alkalmaztak. Majd megfenyegettek, hogy a kezükben tartanak, és... a többit sejtheti. Annak rendje és módja szerint beépültem Sally Moreno információs központjába. - Te jó ég! És ez hol van? -A San Juan-i temetőben. -Csaknem...? - Egy Mary Field nevű, szerencsétlen sorsú, korán elhalálozott ifjú hölgy kriptáját szemelték ki e célra. Innen továbbítottam a parti őrség és a rendőrség üzeneteit a holdra, hogy Sally levehesse. Aztán.., innen beszéltem Tapiróval is. - Remélem, a főnöke türelmes volt. - Ha igazán ismerné Tapirót, nem kérdezne ilyet. Tapiro olyan, mint a pók. Ül a hálójában és a nagy dongóra vár. A szúnyogok nem érdeklik. Neki Sally Moreno kell. Azaz... csak kellene. -Miért? Történt valami...? - Nem akarok előre szaladni az eseményekben, de történt. $ally Morenót, akinek Miamiban kellene lennie, tegnap megölték. - Megölték? Hol? S maga honnan tud róla? - Ezt bízza csak rám. Ami pedig azt illeti, hogy hol ölték meg... hát itt. Néhány lépésnyire innen. Ő volt az a mulatt asszony, akit a kerítésen találtak karóba húzva. A törpék keményen dolgozni kezdtek a fejem tetején. 20. Gondolkodtam, aztán reményvesztetten feladtam, - Folytassa - mondtam tompa hangon, amely hasonlóan tompa agyműködést takart. - Szóval, Mary Field kriptáját Sally tudósai a legmodernebb 232 233 elektronikus technikával szerelték fel, hogy még nekem is hetekig kellett tanulmányoznom a szerkentyűket. Végül persze rendesen belejöttem. - Miért éppen kriptában...? - Itt, a Karibi-öböl környékén akkora a mászkálás, hogy ha estefelé rájön magára és egy lányra, biztos, hogy csak úgy tudnak, ha ráfekszenek egy másik pária. - Mondtam már, hogy imádom a hasonlatait? - Jól van, jól, úrifiú, enni adott, inni adott - erről jut eszembe, adjon még egyet -, megosztotta velem az ágyát, nem fogom megbotránkoztatni, csak szóljon, ha nem tetszik valami a szövegemben. Szóval, ahhoz, hogy a holdat a tenyerünkön tarthassuk, csendes, eldugott hely kellett, továbbá egy lakatlan, de magas épület, amelynek a tetején el lehet rejteni egy parabolaantennát, továbbá nem baj, ha az az eldugott hely olyan, hogy estefelé nem kóborol arra senki. Mi lenne jobb erre a célra, mint egy kripta a temetőben, nem igaz? így aztán, miután megbizonyosodtak róla, hogy én vagyok az emberük, beköltöztettek Mary Field kriptájába. Én pedig dolgoztam szorgalmasan és tartottam a kapcsolatot Tapiróval is. Kedvező alkalomra vártunk, hogy megdönthetetlen bizonyítékot szerezhessünk Sally Moreno ellen. - Hányan voltak a kriptában? - Kezdetben hárman. Két őr és én. Az utóbbi időben azonban, ahogy jobban megbíztak bennem, egyre többet hagytak egyedül. - Hova lett Mary Field? Akarom mondani, a koporsója. - Azon aludtam. -Micsoda? - Arra raktam a hálózsákomat. Én ugyan könyörögtem, hogy vigyék a fenébe, de nem lehetett. Ezen a környéken nem lehet csak úgy feltűnés nélkül ide-oda húzogatni egy százmázsás bronzkoporsót! Képzelheti, milyen rohadt érzés hónapokig
kriptában lakni, egy halott koporsóján aludni, s egész nap azt bámulni, hogy ezek a szörnyű emberek megállás nélkül hordják az áldozati ételeket a sírokra. Amikor először láttam, hogy élve karóba húznak egy kutyát, lehánytam a szoknyám elejét. Aztán megszoktam. Később, amikor nem látta senki, agyoncsapdostam a még élő állatokat. Nyugodjanak békében! Adtam neki egy italt. Mohón lenyelte, még megköszönni is elfelejtette. - Ismerte Sally Morenót? 234 - Egyszer láttam csak; úgy mutatták be, mint közönséges bandatagot. Nyilván azért jött, hogy személyesen is szemrevételezzen. Alighanem pozitív eredménnyel járhatott a mustra, mert attól kezdve még jobban bíztak bennem. - Mikor történt a baj? - Honnan tudja, hogy baj történt? - Különben mit keresne itt? - Ez igaz. Öt nappal ezelőtt szerelő érkezett Miamiból, hogy átnézze a berendezést. Volt valami a hapsiban, ami nem tetszett nekem. Először nem tudtam, mi az, aztán rájöttem, hogy a szeme. Olyan szeme volt, hogy azt hittem, átlát a ruhámon, a bőrömön, sőt talán még a csontjaimon is. Kiszúrtam, hogy egyre gyakrabban felejti rajtam a szemét... és egyáltalán nem olyan tekintettel, mintha ringó nőiességem hívta volna fel a figyelmét. Valami azt súgta, hogy ez a pofa kémkedni jött utánam. Talán valaki elkapott egy beszélgetést, amit Tapiróval folytattam; megfejtette és most itt a baj. Vagy Tapiro irodájából kiröppent egy kis galamb. Különben már jó előre számoltunk vele, hogy örökre aligha lehet titkolni a kilétemet. Csak az alkalomra vártunk, hogy Sally hibázzon. Ez a pasas, mint mondtam, vadul figyelt, s azzal az ürüggyel, hogy alaposan végig kell vizsgálnia a berendezést, eltiltott a szerkentyűk használatától is. Aztán... röviddel a vihar előtt eltűnt. És az őreim sem jöttek vissza. - Hova lettek? - Jó kérdés. Ültem a néma készülék mellett néhai Mary Field koporsóján, és nem tudtam, mit csináljak. Este volt: egyedül voltam a temetőben. A sírokon égtek a fények, egy-egy karóba húzott kutya nyöszörgött csak, s akkor valahogy... ne nevessen ki érte, de megéreztem a halál leheletét. - Jó vicc. Mi mást erezhetne az ember egy temetőben! - Csakhogy én nem általában éreztem meg, az máskor is gyakran előfordult, hanem... valami azt súgta, hogy ezúttal én fogok meghalni. - Hm. Mit csinált azután? - Visszamásztam a sírba, és arra gondoltam, hogy ezt az éjszakát még itt töltöm, amikor... sikerült fognom a parti őrség figyelmeztető adását. Közölték a hajókkal, hogy a Mary hurrikán itt balhézik karnyújtásnyira tőlünk. Képzelheti. Még csak ez hiányzott. Élelmem nincs, innivalóm nincs, legfeljebb magamra húzhatom a kriptafedőt, ami mellesleg könnyen jár, és itt dekkolhatok egy halott lány maradékai felett, étlen-szom235 1 jan, napokig. Önkéntelenül bekapcsoltam azt a magnetofont, amire néhanapján nehezen értelmezhető rádióadásokat szoktam rögzíteni. S amikor megszólalt a szalagról egy hang, amelyben Sally Morenóéra ismertem, azt hittem megáll a szívverésem. Sally egy bizonyos Denis-vel beszélt, aki aligha lehetett más, mint az a férfi, aki a központ szerelőjének adta ki magát. Sally közölte vele, minden bebizonyosodott; az arcnélküli zsarulánytrükk eszelős átverés volt: én vagyok az a lány, és hogy tűnjön el azonnal. A gyilkos, akinek az lesz a feladata, hogy leszámoljon velem, már útban van; körülbelül este kilencre érkezik a temetőbe... Rémülten az órámra pillantottam: negyed tíz volt. Odakint dörgött-villámlott, ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Azt hittem, hogy ott, ültő helyemben meghalok a rémülettől. Mintha kopogást-csoszo-gást hallottam volna a kripta bejáratánál. Ekkor... elveszítettem a fejem. Fogtam a pisztolyomat, felrohantam a lépcsőn, lőttem kettőt a levegőbe, és eltűntem a sírdombok között... Csak akkor józanodtam ki, amikor sikerült bőrig áznom. Ráadásul ez a fehér, éjszakai ruha volt rajtam... - Éjszakai ruha?
- Éjszaka, ha néha ki kellett mennem a kriptán kívülre, kitenni egy-egy mozgatható antennát, ezt a ruhát használtam. Ha valaki meglát, higgye csak, hogy Mary Field szelleme vagyok. Ott áztam, mint egy hazátlan kísértet, egy döglődő kutya mellett. Aztán elhatároztam, lesz, ami lesz, visszamegyek a kriptához, felöltözködöni, és lelépek. Bár tudtam, hogy nem könnyű San Jüanból megpattanni, nem volt más választásom. Lebuktam: nincs értelme maradni. Visszaloholtam a kriptához, és már-már bebújtam, amikor megpillantottam... őt. - Úgy érti, hogy a gyilkost? - Ki más lehetett volna? Fekete ruhában, fekete köpenyben, kalapban, a kezében pedig pisztoly csillogott. Volt ott egy gyertya a közelben, valamelyik kripta ablakában, még nem sikerült sem az esőnek sem a szélnek eloltania; annak a fényében láttam. - A gyilkos tehát elindult a kripta felé. - Ahogy mondja. Lehasaltam egy nyársra húzott kutya mögé és... éppen el akartam inalni, amikor meghallottam, hogy autó közeledik, majd megáll a temető kapuja előtt. Még a maga spanyol nyelvű káromkodását is ki tudtam venni az eső kopogásából. -Az nem én voltam; nem szoktam ugyanis káromkodni. Legfőképpen pedig spanyolul nem. Oké, tehát kimászott a kutya mögül... És? - Magát figyeltem. Meg kellett tudnom, kicsoda. - S ezt úgy óhajtotta megtudni, hogy leüt? - Dehogyis ütöttem. Mire észrevettem, hogy a sárban hente-reg, mint egy pajkos bivaly, már híre-hamva sem volt a merénylőjének. - Maga szerint ki lehetett? - A bérgyilkos, nem is vitás. Hacsak egy igazi kísértet nem. - Szóval a földön feküdtem... Mit csinált ekkor? - Sajnáltam; - Engem? -Magamat. * - Ne mondja. Miért éppen ekkor? - Mert amikor felébredt, beleakadt legkedvesebb antennámba, amit félig a föld alá telepítettem, és összebarmolta. Tudja, hány napig dolgoztam rajta? Ez egy új találmány volt, ember! S magának volt szíve szétrúgni... Majdnem megőrültem, amikor láttam, hogyan tapossa be a földbe a méregdrága koax-kábeleket. - Uramisten! Magát a rohadt kábeljei izgatták, amikor én ott haldokoltam nyakig a sárban? Megvonta a vállát és vágyódó pillantást vetett az ágyam felé. - Már meg sem merem kérdezni, hogy maga ölte-e meg Gonzalest? , - Akit feltűztek a kerítésre? - Most először láttam a szemében némi megilletődést. - A rohadtak! Nem tudom, ki tehette. .. Akkor értem oda, amikor már fent volt a... lándzsán. - Mi történt ezután? - Arra gondoltam, meg'próbálom figyelmeztetni magát, tűnjön a fenébe. Képzelheti, mit éreztem, amikor megpillantottam Gonzalest. Arra gondoltam... talán összetévesztettek vele, és... nekem kellene ott ülnöm a nyárson. Ekkor jött maga, és egyfolytában a sofőrjét hívta. Nem tudom, miért, de... el akartam ijeszteni magát. Nem szerettem volna, hogy ártatlan ember is... - Jézusom, nincs rosszabb egy érzelgős.zsarunál! - Nem bánom, csak gúnyolódjék. Mindenesetre integettem magának, hátha eleszi a fene. És... Egyszerre csak megfordult velem a világ. Már majdnem 236 237 elolvadtam a jóindulatától, majdnem úgy jártam, mint a tortamaz. - Hol állt akkor, amikor először integetett nekem? Vissza tud emlékezni rá? - Amikor először integettem? Fiát... nemigen... - Én viszont nagyon is jól. Maga, kedvesem, háttal állt a temető kapujának. Én pedig a keskeny utacskán maga felé közeledtem. Akkor maga, szép kísértet, előmászott egy bokor mögül. Miért? - Már mondtam - húzta össze a szemét gyanakodva.
- Akkor azt magyarázza meg, kicsikém, hogy miután már úgyis a kapu felé igyekeztem, és pillanatokon belül odakint 1 találtam volna magam, miért állt az utamba? Hogy elijesszen?*" Én inkább azt mondanám, mert vissza akart kergetni a temetőbe! - Maga megőrült! - Igazán? Figyeljen tovább! Maga meg akarta szerezni a kocsimat. Amikor észrevette, hogy hívatlan látogatók érkeztek a temetőbe, s a kocsi a sofőrrel kint áll á kapu előtt, balfácán utasa pedig a sírok között bolyong, kiment, valamilyen trükkel becsalta a szerencsétlen Gonzalest és megölte. Belerántotta a nyársba. Aztán irány a temető kapuja! Csakhogy pechjére éppen kereszteztem az útját. Dühében kilépett elém, és integetni kezdett. Ön, kedves Philippa, éppen hogy vissza akart terelni a temetőbe, ahelyett hogy az ellenkezőjét tette volna. Én marha pedig, amikor meghallottam Gonzales kiáltozását, vissza is fordultam. Nem lennék meglepve, ha maga eközben odarohant volna a kocsihoz és megpróbált volna lelépni vele. Nos? Azt hittem, tovább fog tagadni. Ehelyett beleegyezően biccentett. - Ördöge van. Megpróbáltam megpattanni. De nem ment. - Nem volt benn a kocsiban a kulcs. -Nem.' - Ekkor maga, kelletlenül bár, de visszatért a holtak birodalmába. Rájött ugyanis, hol találhatja az indítókulcsot. Gonzales zsebében. Sóhajtott és hallgatott. - Maga mindent megpróbált, Philippa, hogy megszerezze a kulcsot. Ráadásul előnyösebb helyzetben is volt, mint én: tudott egy sör dologról, amikről nekem fogalmam sem volt. Tudta, hogy Gonzales halott, s hogy az indítókulcs valószínűleg ott lapul a zsebében. Megijedt, hogy megtalálom halott 238 sofőrömet, kiveszem a zsebéből a kulcsot, gázt adok és eltűzök a kavargó szélben. Maga nélkül. Ezért úgy határozott, hogy elcsal, most már Gonzales közeléből. Ezért tárta szét a karját, mint egy szerelmes kísértet és suttogta mély, síri hangon, hogy gyere! - Egyáltalán nem azért -Ś mondta dühösen. - Azért volt rekedt a hangom, mert tényleg be voltam rekedve. És fájt a torkom. Az a rohadt, eső már egy napja esett a fejemre. Ha rá gondolok... adjon még egy whiskyt! Adtam. Mert a lelkem mélyén, humánus és megértő vagyok. - Ön, kedves Philippa, ezután elhatározta, hogy bezár Mary Field kriptájába. - Honnan veszi ezt a marhaságot?- nyögte, és megremegett a pohár a kezében. - Onnan, hogy maga átkozottul profig kedvesem. Magát nem arra nevelték, hogy érzelgős legyen. És nem is az. Maga meg akarta kaparintani a kocsi kulcsát, engem pedig eltüntetni a balfenéken. Ezért kitalálta, hogy odavezet a kriptához, ahol a bérgyilkos rejtőzik. Úgy gondolta, belöki a kellemetlen férget a hangyabolyba. Rágják csak tisztára a csontját a hangyák. - Maga nem tudja mit beszél! Alig-alig leplezte, hogy jó úton járok. Inkább csak rutinból és megszokásból tiltakozott. - Nagyon is jól tudom. Maga kétségkívül nagy kockázatot vállalt, amikor a kriptához csalt, de meg kellett tennie. És én, balek, majdnem pórul is jártam. A kripta ajtaja kis híján agyonütött. Remélem, nem maga csinálta? - Nem. - Ki készítette a csapdát? - Aki a kriptát berendezte. Nem kötötték az orromra. - Eszerint a bérgyilkos, aki odabent tartózkodott, észrevette, hogy közeledik valaki a kripta felé, és ez a valaki nem maga. Erre működésbe hozta a csapdát. Gondolom, ez volt a maga szándéka is, igaz? Egyszerre csak ledobta az álarcát. Eltűnt a jóindulatú mosoly az arcáról, s kivillantak szájából hófehér, ragadozófogai. - És ha ez volt, maga idióta? Mit gondol, mi közöm magához, mi? Nem vagyok kedvesnővér, hogy temetőben kóborló, hülye taxiutasokat óvjak az éjszakai harmattól. Nekem vissza kellett jutnom San Jüanba minden áron. Az én életem drágább, mint a magáé! És nem azért, mert én én vagyok, hanem mert 239 az ügy, amelyet képviselek, fontosabb a maga életénél! Akar még valamit?
- Meséljen, mi történt tovább? - Mi a fene történt volna? - remegő kézzel a whiskys palackért nyúlt, és anélkül, hogy megkínáltam volna, megtöltötte a poharát. - Futottam mint a nyúl, hogy ki tudjam venni a kulcsot a sofőrje zsebéből... amikor megállt egy másik autó az úton. Képzelheti, majdnem beleszaladtam az utasokba, akik szépen, libasorban éppen a karóba fűzött Gonzales alatt vonultak tova. Ha felnéznek a kerítésre, mégpillanthatták volna... Szerencsére eléggé be voltak gyulladva ahhoz, hogy nagyon tekergessék a nyakukat. Amikor aztán elvonultak, odaugrottam a kerítéshez, hogy kivegyem a kulcsot a hulla zsebéből, de nem találtam benne. Abban a rohadt esőben megfeledkeztem róla, hogy egy férfi nadrágjának farzsebe is van. Mondja, mi a fenéért? Néhány másodperc múlva maguk után eredtem. Rettegtem, hogy visszafordulnak és beülnek a kocsiba... ezért megpróbáltam, a lehetetlent. Ismét megjátszottam a kísértetet. Nem is tudom miért. Őszintén szólva, teljesen összezavarodtam. Legszívesebben megkértem volna magukat, hogy vigyenek innen akárhova, de hát mégsem tehettem. Ott volt a kezükben a pisztoly: biztos belém lőttek volna. Követtem magukat egészen addig, amíg meg nem találták a sofőr holttestét. Láttam, amint kiveszik a kulcsot a zsebéből: azt a kulcsot, amit/én nem találtam meg. Azt hittem, bedilizek. - Arról nem tud, hogy Gonzales vándorútra indult? - Ho...ogy? Mi...csoda? Elmondtam neki, mi történt. Hogy a halottat levettük a kerítésről, bevittük egy kriptába, s amikor néhány perccel később visszamentünk a kulcsért, már ismét a kerítésen volt. - Jézusom! Erről nem... tudok semmit! Őszintének látszott a meglepetése. - Mit tett ezután? - Kénytelen voltam... végignézni, amint eltűnnek a balfenéken. Amikor elmentem, megpróbáltam beindítani Mr. Hollan-dék kocsiját.... de ennek sem volt indítókulcsa. Feltámasztottam a motorháztetőt, hogy rövidre zárjam a gyújtást... Arra gondoltam, lépésben talán roncsabroncson is eljutok valamed-dig, amikor kigyulladt az autó. - A fenébe is, hogy csinálta? - Én? Ember, azt az autót felgyújtották! - Mit beszél? - Éppen nyakig voltam a motorházban, amikor hallottam, hogy csattan valami a karosszéria hátulsó részén. Azt hittem, egy nagyobb esőcsepp, vagy denevér, vagy mit tudom én. Aztán egyszerre csak vörös láng csapott felém, és menekülnöm kellett, ha nem akartam megvárni, amíg felrobban a benzintank. Ami egyébként fél perc múlva be is következett. Én persze ekkor már a temető kerítése mögött hasaltam. - Azt akarja mondani, hogy valaki gyújtóbombát dobott a kocsira? - Mi mást, Sherlock Holmes! - És... nem támadta meg? - Szerencsére nem. Csend volt a temetőben, amilyen csendnek egy temetőben lennie kell. Csak a fák nyögdécseltek. Fogtam a lándzsámat és elindultam. Gyalog. - Lándzsáját? - Még nem mondtam? Amíg az árokban feküdtem és a benzintank robbanására vártam... kezembe került egy ilyen vaslándzsa. Bizonyára odahajította valaki, s én amennyire magamon kívül voltam, alighanem azt hittem, faág. Megmarkoltam és elindultam vele az elhagyatott kastély felé. - Miért nem San Jüanba? - Először is az jóval messzebb van, s én tudtam, hogy nyakunkon a hurrikán. Másodszor, mert jól ismertem a kastélyt. - Ismerte? Honnan? - Én szereltem fel a tetejére, a parabola antenna mellé néhány kiegészítő szerkezetet. Innen lőttük fel a holdra az információkat. Értse meg, ez a kastély lakatlan! Mindig is az volt. Ki gondolta volna, hogy éppen ezen a rohadt éjszakán szállja meg a tulajdonosát a gonosz lélek, és úgy teleülteti évtizede csendben porosodó birtokát vendéggel, mint a kiskertet szokás salátával. Azt gondoltam, szép kényelmesen, éhezve-szomjaz-va kivárom, amíg a hurrikán elvonul, kimosom a ruhámat, aztán megpróbálok eljutni Miamiba. Ehelyett azonban... Na,
mindegy. Mentem mint az ámokfutó. Éppen átértem a viadukton, amikor... az egész a levegőbe emelkedett mögöttem. Azt hittem, valaki megátkozott. Amerre megyek, rombolás jár a nyomomban. Előbb a kocsi gyullad ki, most pedig a viadukt robban fel mögöttem. Higgye el, ez nem normális dolog! Sóhajtottam, és töltöttem magamnak egy újabb whiskyt. - Mi itt a normális? Mesélje tovább! 240 241 - A viadukt túloldalári voltam már, amikor egy autó bukkant ki a ködből és esőből. Fogalmam sem volt róla, honnan jön, de éppen a viadukt felé tartott. Ha nem ugróm ki az út közepére, az a hülye egyenesen beleszáll a szakadékba. - Mr. Northcott. - Az ki? - Festő. Azt állítja, hogy maga furcsa dolgokat kiabált, és megtámadta a lándzsájával. - Mert az az ostoba amikor meglátott, még jobban beletaposott a gázba. - Ami azt illeti, én is azt tettem volna! - És ordított. Kereszteket hányt magára, és el akart ütni. Erre beszúrtam a lándzsával az ablakon. Kiabáltam is, persze, de az ördög sem emlékszik rá, mit. Olyan fontos ez? - Attól függ. Nekem ugyanis az a gyanúm, kedves Philippa hadnagy, hogy maga ki akarta nyírni a lándzsájával Mr. Northcottot, hogy megszerezhesse a kocsiját. Mit szól az ötletemhez? - Aztán átrepültem volna vele a felrobbantott viadukt felett? Ebben kétségkívül volt valami, bár nem nyugtatott meg teljesen. - A pasas elhúzta a csíkot, miután kimászott a felfordult kocsiból. Fogtam a lándzsát és elindultam ide, a kastélyhoz, képzelheti, majdnem bediliztem a rémülettől, amikor észrevettem, hogy a nyomortanya nem lakatlan. Egy darabig kint dekkoltam az esőben... aztán rájöttem, hogy nincs más választásom. Vagy magukkal együtt, egy fedél alatt várom meg a vihar végét, vagy elpusztulok odakint. Nem tehettem mást; beköltöztem az egyik toronyszobába, amelyet egyébícént már jól ismertem. - Maga sok mindent láthatott, Philippa hadnagy. - Túl sokat is; arra mérget vehet! Láttam Gonzalest a kerítésen és... Sally Morenót. Úristen! Nem akartam hinni a szememnek ! - Van valami elképzelése mi történik itt? - Nem sok. Egy azonban biztos: a bérgyilkos itt van köztünk. - Mit beszél? - Megtámadott. A toronyszobában. Azért is nem lakom ott. Éjszaka nekem esett és el akarta vágni a torkom. Isteni szerencse, hogy csapdát állítottam neki. Jobb, ha tőlem tudja meg: 242 az a pasas úgy lát a sötétben, mint a macska. Csakhogy túljártam az eszén. Lebontottam az egyik antennát, és csináltam belőle egy rugós drótcsapdát. Szerencsére ezt nem vette észre. Amíg bajmolódott vele, megléptem. Bár utánam dobott egy kést, és némileg el is talált... - Maga megsebesült!? - Csak ne sajnáljon, jó? - Hol? - A lábamon. A... hogyismondjam csak, hogy meg ne bot-ránkoztassam... a lábamon, felül, mondhatnám egészen felül, azon a részen, amelyen többnyire ülni szoktak az emberek. - Jól van, nem szükséges, hogy folytassa. Nincs láza? - Amíg magával el nem kezdtem a diskurzust, nem volt. Most már lehet hogy van. - Visszafekhet és folytathatja a szövegét. Ott hagytuk abba, hogy megsebesítette a pasas. Visszahanyatlott az ágyamra és diszkréten az oldalára fordult. - Azóta pokol az életem. Nem mintha addig mennyország lett volna. Nem merem álomra hajtani a fejem; attól rettegek, hogy nem ébredek fel többé. - Azóta megállás nélkül bolyong a sötétben?
- Ahogy mondja. És a falhoz dőlve, nyitott szemmel szunditok félórácskákat. Ő pedig egyre csak ott jár a nyomomban. - Gondolom, mindent látott, ami itt történt. - Mindent? Azt hiszem, azért az egy kis túlzás... Mindenesetre láttam a karóba húzottakat, a megfőzött lányt... brrr... Mondja, mi folyik itt egyáltalán? - Azt hittem maga tudja. - Én? Hogy az ördögbe tudnám? Elég nekem a saját bérgyilkosom. Most már csak egyetlen vágy él bennem... - Tudom. Aludni. - Azonkívül ki szeretnék kerülni innen. Méghozzá élve. Hetekkel ezelőtt, a temetőben, azt gondoltam, annál pocsékabb hely már nincs is a világon. Hát most rájöttem, hogy nincs, olyan teíű hely, aminél ne lehetne még tetűbbet találni! Jézusom, hát nem érti, hogy nem tudok semmit! - Azért valamit mégiscsak tud. Hiszen maga hívta fel a figyelmemet a képekre. v- Teljesen véletlenül jöttem rá. Mivel időm volt bőven, egy alkalommal, amikor senki nem volt a lovagteremben, rádöb243 bentem, hogy az a pasas, aki magukat irtja, szisztematikusan dolgozik. Előre megírt forgatókönyv szerint. , - Van itt még valami, amit nem értek. Ha úgy ismeri a kastélyt, mint a tenyerét, miért bolyong étlen-szomjan, ahelyett hogy a konyhából bespájzolt volna magának. - Haha! Bespájzolni! Az csak a maguk titokzatos ítéletvégrehajtójának sikerül. Neki nyilvánvalóan van miből. Azt hiszi, nem tettem meg mindent, hogy megmeneküljek az éhhaláltól? Csakhogy, a maguk Francisa és az a másik csirkefogó, úgy elzárják a kaját, hogy lehetetlen hozzáférni. - Magának? Aki úgy járkál ki-be a szobákba, mint a huzat? - Én? Egy-két szobába tényleg betörtem, és találtam is némi italmaradékot, de az inasok számkombinációs zárjaival nem bírtam. Istenem, úgy őrzik a hideg marhanyelvet, mintha hasadóanyag lenne. Ültem a székben, a fáklya lobogó lángjára bámulva, s megpróbáltam rendbeszedni a gondolataimat. Philippa Clay hadnagy vallomása új ösvényre lökte az ügyet. Megerősítette a gyanúmat, hogy az elragadó kísértetnek és a kastélyban történt gyilkosságoknak semmi közük egymáshoz. Két szál fut egymás mellett: ezek néha találkoznak, időről-időre össze is keverednek, aztán ismét csak szétválnak. Megráztam a fejem és felálltam. A szék reccsenésére a szundikáló Philippa felriadva felém fordította a fejét. - Jézusom! Azt álmodtam, hogy... -El ne mondja, úgyis elég a bajom! Amíg álmodozott, döntöttem a sorsáról. - Látja, ez érdekel. Megtart, vagy elcserél egy fiatalabbra? - Bezárom. - Bravó! Mindig is imádtam az agresszívan birtokló férfiakat. - Arra gondoltam, nálam van a legjobb helyen. Akassza be mögöttem a láncot. Ha valaki megpróbálna betörni... - - Ne féljen, zsaru vagyok... Nézze, én... én... - Mi van? - Nem tudnék segíteni magának valahogy? - Már így is sokat segített. Megindította az agyműködésemet. - Kollégáim meg vannak győződve róla, hogy még a lehetetlenre is képes vagyok. Vágtam egy grimaszt, aztán elindultam az ajtó felé. - Csukja be mögöttem, vegye ki a kulcsot a zárból, akassza be a láncot. - Megtudhatnám, hova megy? " , -Ez már az én dolgom. Es ha... hogyismondjam csak, hosszabb ideig nem kerülnék elő, próbáljon meg kijutni a házból. Reggelre csökken a hurrikán ereje. Nem szabad itt maradnia. Sziszegve odabicegett hozzám, megállt előttem, és keményen a szemembe nézett. - Hajoljon le. - Mi az ördög. De azért lehajoltam. Lehúzta a fejem és gyors, futó csókot nyomott a homlokomra. Ś - Ezt a miami rendőrség kábítószercsoportjától kapja. Sok szerencsét!
Ritkán volt az életemben olyan pillanat, amikor nagyobb szükségem lett volna a szerencsére, mint most. 21. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogyha hamarosan nem találom meg Bernié Simpsont, felkerülök a falra a többiek mellé. A fáklyák lágy sercegése halk gyászzenének hatott, s mintha minden sarokból a láthatatlan Vladimír T. Drake ördögarca vigyorgott volna rám. Philippa szavai még egyre ott zsongtak a fülemben. Van valahol egy forgatókönyv, valakinek az agyában, s ezt képekre festette... Megtöröltem a homlokom és tétovázva elindultam előre. Ez volt hát Bernié Simpson és a szerencsétlen George Severson titkolózásának az oka! Ők is rájöttek arra, amire Philippa. Hogy előre megírt forgatókönyv szerint zajlanak a gyilkosságok. De miből jöttek rá, Jézusom, miből? Mit is mondott Simpson, amikor elkaptam? A kalapot figyeljem a fejükön! Szeggel a kalapot... A kalapot. Megfordultam, és fittyet hányva a sarkokban megbúvó ár-! nyaknak, rohanni kezdtem a Negrescu-Dan testvérek szobája felé. 244 245 22. Rövid futás után lefékeztem^ körülnéztem, aztán halkan megkopogtattam az ajtót. Pár másodperc múlva még egyszer megismételtem a műveletet, s amikor erre sem érkezett válasz, továbbmentem a következő ajtóig. Kopogtattam, s addig vártam, míg megszólalt odabentről egy ismeretlen-ismerős hang. -Ki az? - Lawrence. - Menjen innen! Elutasító és türelmetlen volt, mintha nem is történt volna köztünk soha semmi. . - Nyissa ki, kérem. - Mit akar? Lánc csörrent, s amikor végre kinyílt az ajtó, hátrahőkőltem a meglepetéstől. Tudat alatt arra a Vioricára számítottam, akinek fekete hollóhaja a derekát verte... aki... Ez a Viorica azonban Viorica Negrescu-Dan hercegnő volt. Fehérre mázolt arccal, reszelős, ideges hanggal, vérvörös ajakkal. A fekete mágia papnője. - Beszélnem kell a testvéreivel. Megvonaglott a szája, aztán furcsa nyögésszerű hang szakadt ki rajta, amit jajkiáltásnak is vehettem. Volt valami természetellenes a mozgásában is: szegletes és darabos volt, mint a narkósoké. Szeme mereven, üvegesen csillogott. . -Viorica... Jézusom... valami baj van? Elnézett a vállam felett, s ismét kiszakadt belőle a keserves nyögés. Ś - Nem beszélhet velük. - Miért? Hol vannak? Mondjon már valamit, az istenért! Az ajtófélfának támaszkodott, és vinnyogni kezdett, mint egy sebesült állat. Beugrottam mellette a szobába és körülnéztem. Az akasztott bábu ott himbálódzott a mennyezetbe vert kampón, a másik kettő a földön hevert. -Viorica...! Felnézett rám: égetett a szeme, mint a parázs. - Nincs elég erőnk -*- mondta rekedt, sosem hallott hangon. - Le fog győzni bennünket! Miért van az, hogy a Gonosz ereje mindig nagyobb, mint a Jóé? - Viorica, hol vannak a testvérei? Felemelte a fejét és a másik szoba felé mutatott. -Ott! - Most jöttem onnan. -Ott! Éreztem, hogy összeszorul a torkom, verejték önti el testem minden négyzetcentiméterét. Enyhe huzat támadt, s a kampóra akasztott szalmabábu lassú forgásba kezdett. Viorica az ajtófélfához támasztotta a homlokát és feljajdult.
-BNem segítettél! Nem segítettél! Marite doainnel Fenséges urunk, miért nem segítettél? Előbb azt hittem, nekem szól a szemrehányás, csak másodpercekkel később vettem észre, hogy a nyakában függő amulet-tet markolássza görcsbe merevedett ujjakkal. Hunyadi Mátyás képét. Megragadtam a karját és erőteljesen megráztam. -Voltál... odabent? - Nem... nem... nem.. - Akkor miért...? Felemelte a fejét. Annyi gyűlölet volt a tekintetében, hogy visszahőköltem tőle. - Nekem nem kell bemennem, hogy tudjam mi történt. Ő az erősebb... Pedig mindent megpróbáltam. Nem bírok vele! Eleresztettem a kezét és kivágódtam az ajtón. Felgyorsítottam a mozgásomat, aztán futtából, lazán a másik szoba ajtajának a kilincse alá rúgtam. Az ajtó megemelkedett és szétrobbant előttem. Deszkalapok repültek a levegőbe por és faforgács borította be a ruhám. Súlyos rézkilincs húzott el a fülem mellett;'nekivágódott a folyosó falának s levert róla jó négyzetméternyi vakolatot. Mindig is tudtam, hogy jó nagyot tudok rúgni, azt azonban nem sejtettem, hogy ekkorát. Viorica a falnak támaszkodott és szemére szorította a tenyerét. - Viorica! Jól van? Elvette a kezét az arca elől. Nem tudtam, mitől sír: a por-és törmelékfelhőtőle, vagy attól, ami mögötte vár rá. - Viorica... Én... Sorra nyíltak az ajtók. Előbb Seymour bukkant fel revolverrel a kezében, majd Jeff Holland, Kim Segal, Willock acélszür-* ke szemével és farkasmosolyával, végül Northcott a festő. Jeff, szájában elmaradhatatlan szivarcsonkjával belegázolt a folyosót borító törmelékbe. 246 247 - Maga az, Lawrence? Mit csinált már megint? Felhúztam a vállam és áz ajtóra mutattam. - Én... egyszerűen csak odarúgtam a kilincs alá. Lehajolt, megvizsgálta a deszkadarabokat, a fűrészporba is beledugta az ujját, aztán felegyenesedett. - Hát, ha egy mód van rá, az én ajtómba ne rugdosson bele. Különben mi a fene volt a cipőorrára kötve? Tányérakna? Willock megkaparta a leomlott falat, aztán rám szegezte a szemét. - Hogy csinálta? Elmondtam hogyan. Ahogy a szakkönyvekben meg van írva: kilincs alá rúgtam. - Szabadna tudnom, hogy miért? - Persze. Nem nyitották ki. - És ez magának elég indok ahhoz, hogy a kilincs alá rúgjon? - kérdezte a közben felbukkant Villa-Prades. - Jobb helyeken kopogtatni szoktak. Seymour ekkor vette csak észre, hogy Vioricával történt valami. - Bocsásson meg, kisasszony, megsebesült? - Nem, igazán nem... - Belenézhetek a szemébe? Előfordul, hogy a faszilánkok... - Mondtam, hogy semmi bajom. Hagyjon, kérem! Seymour hátralépett és tanácstalanul széttárta a karját. Alig egy méterrel a küszöbön túl már meglepően tiszta volt a levegő. Félig égett fáklya sercegett a falon, s a légnyomás szele csak egy félig teleírt papírlapot sodort le az asztalról. Villámgyorsan rápillantottam. Erőteljes, férfias kézírással írták. Az asztalka túlsó oldalán ott ültek a Negrescü-Dan testvérek. Nevükhöz illően fekete, Szorosan gombolódó ruhájukban pihenő varjakra emlékeztettek. Lábukat feltették az asztalkára, kalapjukat mélyen a szemükbe húzták, mint fülledt délidőben ivójuk előtt sziesztázó cowboyok.
A Negrescu-Dan testvérek ügyet sem vetettek rám, sőt a többiekre sem. Nem érdekelte őket a felrobbant ajtó, a szállongó por és faforgács, de még á gyászzene sem, amely ebben a pillanatban hangzott fel a folyosón. Ki-ki vérmérséklete szerint vette tudomásul a történteket. Viorica a falhoz nyomta a homlokát és hangtalanul zokogott. Biztos voltam benne, hogy amióta csak kiszakadt az ajtó, egyetlen pillantást sem vetett befelé. Mint aki nem kíváncsi rá, mi van a szobában. Mint aki pontosan tudja anélkül is, hogy a saját szemével győződne meg róla. Seymour halkan füttyentett, kibiztosította a revolverét, akárcsak Jeff Holland. Miss Segal szorosán Jeff mögé húzódott, Vila-Prades pedig idegesen felvihogott. - Jézusatyám, ezek meghaltak, emberek! - Mit beszélnek? Mi az ör... Mr. Parish állt az ajtóban és rémült, kerek szemekkel bámulta a pihenő cowboyokat. Mögötte a két zenész arra a szívbemarkoló dallamra váltott, amelyet akkor hallottam először, amikor felfedeztük Miss McHale-t a főzőüstben. Jeff kivette a szivarját a szájából, és a kegyelet legkisebb jele nélkül bevezényelte a rémült képű titkárt a szobába. - Jöjjön csak, jöjjön! Gyönyörködjék a művében! Parish lekapta szarukeretes szemüvegét és idegesen beletörölgette bársonyzakója szárnyába. -Én... Jézusom... hogy történhetett? És hogy érti azt, hogy... az én művem ? Huzat támadt odakint; mintha valahol kinyitottak volna egy ablakot. Szerencsére csak egyetlen, erős széllökés száguldott végig az üres térre, aztán, ahogy jött, ugyanúgy el is halt a folyosón. Ahhoz azonban volt elég ereje, hogy meglebbentse Nicolae Negrescu-Dan kalapját. A fekete széleskarimájú fejfedő milliméternyit sem csúszott előre, pedig a fizika törvényei értelmében előre kellett volna csúsznia. Letérdeltem a halott férfi mellé, megfogtam a csuklóját. Ujjai már merevek voltak, nehezen engedték el a világos, fes-tetlen, gyalult fából készített szék karfáját. Leguggoltam, hogy alulnézetből is szemügyre vehessem. Kalapja karimája pontosan az orra hegyéig ért. Kinyújtott muta-tóujjal megpróbáltam hátrébb csúsztatni, de nem ment. A hollófekete haj és a fáklya ugráló fénye majdnem elrejtették előlem azt a megalvadt, sárgás kocsonyával keveredő vércsermelyt, amely még el sem érte a bőrét, máris megdermedt. Valaki nagyot szusszant mögöttem, különben csend ülte meg a szobát. A zenészek diszkrét hangerőre váltottak. A hú-ros hangszer alig-alig játszott: csak a síp vijjogott párját vesztett, kedvetlen keselyűként a folyosón. Felemelkedtem, és immár felülnézetből néztem le rájuk. Elővettem a zseblámpámat és felvillantottam. A két fekete cowboykalap közepén fehér, alig másfél centiméteres fémkör csillogott. Minden bizonnyal egy-egy jókora acélszeg feje. 248 249 Szeggel a kalapot...! Szeggel a kalapot! - hallottam a távolból Bernié Simpson rémült hangját. - Engedjen el... Szeggel a kalapot...! Arra riadtam fel, hogy Jeff a könyökömet rázza. - Mi van Lawrence? Rosszul van? Mr. Parish a torkát köszörülve odatántorgott hozzám. - Mr. Lawrence, én... én... Mi történt velük, a jó Jézusát? Mi történt velük? Vinnyogott, mint aki pillanatokon belül becsinál a nadrágjába. - Megölték őket - mondtam ridegen, és kiegyenesedtem. -őket is megölték mint a többieket. - Ho.. .ogyan? Hiszen nem látok semmit! Seymour megragadta a karját és magához húzta. - Van önnek kalapja, Mr. Parish? - Mit... ho...gyan? Van, persze hogy van, de hogy jön ez ide? - Fogadjon meg egy jó tanácsot. Egyelőre ne tegye fel a fejére, mert félő, hogy soha többé nem tud majd megszabadulni tőle! - Én nem értem... Én semmit... sem... értek...
- Mr. Corneliu és Nicolae Negrescu-Dant megölték. Kegyetlen és barbár módon, mint... a többieket. - Ho.. .ogyan? - csuklótt fel Parish. Kinyújtott mutatóujjammal Corneliu Negrescu-Dan kalapjára mutattam. -A középkor kedvenc gyilkossági módját alkalmazták. Acélszeget vertek a koponyájukba. Mégpedig úgy, hogy egyúttal a fejükhöz szegezték a kalapjukat is. Mr. Parish felnyögött, és ájultán zuhant a szőnyegre. 23. Ezek után természetesen fel kellett ajánlanom Vioricának, hogy költözzék hozzám. Igyekeztem nem gondolni rá, hogyan jön majd ki a kísértettel, de nem jutott az eszembe jobb megoldás. Viorica azonban egyetlen fejrázással megoldotta a dolgot. -A szobámban maradok - mondta határozottan. - Ké- \| rem... hagyjanak egy kicsit magamra... velük. Lehajtott fejjel bandukoltunk ki a folyosóra. A még mindig rogyadozó térdű Parisht Willock és Northcott támogatta. 250 - Én nem... tehetek semmiről - nyöszörögte a tökéletesen összeomlott titkár. Én nem tudtam... semmit. A zenészek hátrahúzódtak, és abbahagyták a zenélést. Az ősz hajú, horgas orrú sípos aggódva Seymourra pillantott. A fiatal, piros arcú közönyösen a levegőbe meredt: nem látszott rajta sem sajnálat sem aggodalom. Az ősz hajú zavara csak néhány másodpercig tartott. Amikor Viorica kilépett az ajtó helyén, szájába vette a sípját és halkan játszani kezdett. A keserves, vontatott dallamok végigszálltak a félhomályba burkolódzó folyosókon, megrebbentve a fáklyák lángját. Kim a fülére szorította a tenyerét, és felsikoltott. - Hagyják abba! Azt akarom, hogy hagyják abba! Az ősz hajú lassan kivette a szájából a sípot, és értetlenül megvonta a vállát. A fiatal, pirospozsgás keményen Kim szemébe nézett, de ő is feladta a küzdelmet. Talán maguk is belátták, hogy bármennyire is köti őket a norma, vannak olyan pillanatok, amikor még a gyászmuzsika is profánnak tűnik. Morogtak valamit, aztán hónuk alatt a hangszerükkel elbandukoltak a lovagterem irányába. Jeff bekísérte Kim Segalt a szobájába, s csak néhány perc múlva tért vissza, égő szivarral a szájában. - Hát akkor, mi a helyzet, emberek? - Én ártatlan... én... nem,.. - Vigyék innen a fenébe! Vila-Prades lehajolt Mr. Parishoz. - Melyik a szobája, főnök? Willock rám villantotta jéghideg szemét és csípőre tette a kezét. - Valamit mondani szeretnék, uraim. - Rajta - vezényelt Jeff -, de csak okosat. - Az lesz, biztosíthatom. Arról van szó, hogy én most bezárkózom a szobámba teljes huszonnégy órára, és senkinek nem nyitok ajtót. Nem megyek le étkezni; bármi történjék is, a szobámban maradok. Továbbá, attól a pillanattól kezdve, ahogy bezártam mögöttem az ajtót, felszólítás nélkül lőni fogok mindenkire, aki megpróbál bejönni hozzám. Ne próbáljanak meg kopogtatni, beszélni, kicsalni, mert ráfáznak. Nem érdekel hogy ártatlanul lövőm szét valakinek a fejét; a körülmények ismeretében nincs az a bíróság, amelyik fel ne mentene érte. Mostantól kezdve nem ismerem Önöket, uraim. Hazudnék ha azzal búcsúznék, hogy örültem a társaságuknak. Egyál251 talán nem örültem neki. Magát kedveltem a legkevésbé, Law-rence. Utálom azt az alamuszi mosolyát, amivel hülyének tart mindenkit. Magát a bunkó képe miatt Holland, amin még a szivar sem javít. Csak egy filmjét láttam idáig, de attól is hasmenést kaptam... Tele van a hócipőm Mr. Seymourral is. Inkább a vágóhídra mennék fogat húzatni, mint hozzá. Van valami megjegyzésük? - Van - mondta elvörösödve Jeff. - Szétverem a pofádat! Willock mosolyogva húzta elő a pisztolyát. - Rajta, öcsi. Mire vársz?
Kétségbeesve próbáltam megakadályozni, hogy a hisztéria végleg eluralkodjon rajtunk. Eközben óvatlanul léptem egyet előre. ; Lövés csattant, s a golyó a lábamtól öt centire fúródott a padlóba. - A következő feljebb megy - figyelmeztetett Willock. -Megmondtam, hogy elegem van magukból. - Idefigyeljen, ember - kíséreltem meg a lehetetlent -, az az egyetlen esélyünk, ha együtt maradunk. - Maguk csak tegyék azt, amit a tyúkagyuk diktál. Adios, senores! Hátrált néhány lépést, aztán fegyverével búcsút intve felszívódott a félhomályban. 24. Jeff kivette a szivarját a szájából és dühösen elhajította. - Vigye el az ördög! Ennek egyszer még beverem a pofáját! Seymour megnyugtatóan a karjára tette a kezét. - Örüljön neki. Legalább kevesebben vagyunk. Két várakozó arc nézett velem farkasszemet. Az egyik barázdált volt, ráncos, mint a szántóföld, a másik kövérkés, inkább politikusra valló vonásokkal. - Nos? - kérdezte Jeff -, mit javasol? - Láttam, rájöttek néhány dologra - mondtam. - Akárcsak én. - És akárcsak Willock;- mondta Seymour. - Látták, hogy megvakargatta a falat? Ő is azt kereste, amit én. - A szilánkokat - biccentett Jeff. - De ő sem találta. - Ez pedig csak egyet jelenthet - vontam le a tanulságot -, 252 hogy Vladimír T. Drake játszik velünk. Olyan robbanószerkezetet használt, amely csak arra jó, hogy az ajtót és az idegeinket rongálja. Ś - Ezért hiányoznak a repeszek? " - Az asztal viszont nem hiányzik - dühöngött Seymour. Alacsony fésülködőasztalka volt; valamelyik hálószobából hozhatta magával a gyilkos. A mellélökött támlásszék jó öt centivel föléje magaslott, így annak, aki rajta ült, le kellett hajolnia, hogy elérhesse az asztalkára helyezett tányért és fémkupát. - Mint egy horrorfilmben - nyögte Jeff, és megcsóválta a fejét. - Ha nem copy rightos, ellopom az ötletet, isten engem úgy segéljen! Csak tudnám, mi az értelme az egésznek? - Valaki azt mondta a konyhában, hogy talán rituális kajá-lás - dünnyögte Seymour. - Nem maga volt az, Lawrence? Jeff felemelte a fémkupát, megforgatta, aztán beleszagolt. - Bor- mondta és visszatette az asztalra. - Vörösbor. Maga szerint jelent ez valamit? ,Ś - Nem tudom. - Ez itt egy szelet sajt; a szagáról ítélve juhsajt. Egyetlen darabot haraptak csak ki belőle. - Mint abból, amelyet a konyhában találtunk. - Az ördög harapása - sóhajtotta Jeff Holland. - Már meg is van az új filmem címe. Az ördög harapása. Igazán remek! Nerri is sejtette, milyen közel jár az igazsághoz. 25. Kezembe vettem a kupát, beleszagoltam, megszaglásztam az ördögharapta juhsajtot, sőt a félig lerágott pulykacombot is. A biztonság kedvéért végigvizsgáltam a foglenyomatokat, hátha felfedezek rajtuk valamit, ami segítségemre lehet a gyilkos azonosításában. Sajnos túlontúl is egészséges fogak haraptak a sajtba: egyikük sem volt csorba vagy hegyes, sem tulajdonosuk neve nem volt beléjük vésve szépen cizellált betűkkel. Seymour a falnak dőlt; előbb a halott Negrescu-Danokat tanulmányozta, aztán felém fordult. Esküdni mertem volna rá, hogy ugyanazok jutottak az eszébe, mint nekem. - Ez a fickó komplett őrült - mondta lassan. - Súlyosan paranoiás.
- Ebben egyetértünk. Bár nem sokra megyünk vele. 253 - Maga az orvos - bökött felé a szivarjával Jeff.* - Nem tudná kiszűrni a pofát? Most már elég kevesen maradhatunk ahhoz, hogy megtehesse. Seymour megrázta a fejét. - En fogorvos vagyok, jóember. De egy igazi paranoid fickót még egy szakember sem tudna kiszűrni. Legalábbis első látásra nem. A paranoiának éppen az a lényege, hogy az illető normálisan viselkedik, csak bizonyos szituációkban tör ki rajta az őrület. Akkor viszont alaposan. Hallgattunk néhány másodpercig. Úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy máshonnan közelítsük meg a kérdést. - Mit gondolnak, gyilkosunk egyszerűen csak bekopogott a Negrescu-Dan testvérekhez, azok beengedték, és illedelmesen tűrték, hogy szeget verjen a koponyájukba? - Valószínűtlen - morogta Jeff. - Egészen valószínűtlen. - Nézzük csak a többi áldozatot. Judy McHale erős, magas lány volt. Nem lehetett könnyű élve belerakni a főzőüstbe. - Miért élve? Erre nincs semmi bizonyítékunk. - Mert neki élve kellenek az áldozatok, legalábbis addig élve, amíg be nem fejezi rituális étkezését. Azt akarja, hogy az alatt az idő alatt haljanak meg, amíg ő eszik. Seymour megcsóválta a fejét. - Uramisten, mint egy rémálom! Én még két nappal ezelőtt is, napos rendelőmben. - Erre most nem érünk rá, Mr. Seymour - szakítottam félbe. - Különben az a napos rendelő az utolsó ítéletig gazdátlan marad. - A fenét! - mondta sóhajtva. - Halálom utáni másnap már beköltözik az öcsém, azzal a hülye tyúk feleségével. Márcsak ezért is életben kell maradnom! - Akkor rajta. A második halott Jack Margulies. Fizikai állapota? Jeff felhúzta a vállát. - Nem volt bivaly, de nyúl sem. Biztos hogy védte volna az életét. - Márpedig nem védte! - Miből gondolja? - Nincs rajta külsérelmi nyom. Nem verekedett, nem verték fejbev nem lőtték meg. - Űgy érti, hogy becsapták? Lecsalták a konyhába valami ürüggyel? - Seversont is? Ugyanoda? 254 Hallgattak, és a két Negrescu-Dant nézték, mintha tőlük várnának segítséget. A Negrescu-Danok azonban makacsul összezárt ajakkal hallgattak. Egyelőre jól őrizték a titkukat és a gyilkos titkát. - Vegyük ezt az utolsó esetet - mondtam. - Itt van két, erős, egészséges férfi. Zárva van a szobájuk ajtaja. Valaki kopog, ők beengedik. Az illető beszédbe elegyedik velük, titokzatos cselt vet, aminek következtében hagyják, hogy szeget verjen a fejükbe. - Eléggé hihetetlennek tűnik - vallotta be Seymour. - Csakhogy nem tudok okosabbat mondani. Maga tud? - Mi van ha elkábították őket? - kérdezte kisvártatva Jeff. Ez volt az, amit haliam szerettem volna. 26. Seymour tenyerébe támasztotta az állat, miközben le nem vette volna a szemét a halottakról. - Elkábították őket? Hm. Jól hangzik, de nem értem, hogyan. Jeff letette a szivarját, és idegesen összedörzsölte a kezét. Nincs mese, le kell vetkőztetnünk őket. Oda lyukadtunk ki, ahova akartam. Holtbiztos voltam ugyanis benne, hogy a gyilkos elkábítja áldozatait. Seymour nemszeretem képet vágott, de nem volt mit tennie. Nekiálltunk a vbtkőztetésnek. Néhol a késemet is használni kellett, hogy meg tudjuk szabadítani a testeket a fehérneműtől. Jeff Holland egykedvűen végezte a dolgát, mintha ő lett volna az orvos és nem Seymour. A fogorvos időről időre elsápadt és megtörölgette a homlokát. Én ekkor
már túl voltam minden félelmen és viszolygáson. Sanghaj és a Nága-őser-dők halottaira gondoltam: azok sem voltak vonzóbbak, mint a Negrescu-Danok. Fél órát vesztegettünk el feleslegesen. A két Negrescu-Dan testén semmi jel nem utalt arra, hogy elkábították volna őket. Seymour még a fejbőrüket is megvizsgálta, persze eredménytelenül. A felöltöztetéssel már nem sokat bajlódtunk. Ráfektettük őket az ágyukra, és leterítettük a testüket egy-egy takaróval ~ Holtpont - mondta Seymour. - Holtponton vagyunk. 255 -Seversont és Marguliest még meg tudnánk vizsgálni -mondta habozva Jeff. -Ś Azt hiszem, ugyanerre az eredményre jutnánk - sóhajtottam. - Mi az ördöggel lehet hirtelen elkábítani valakit... ami nem hagy nyomot? kérdezte feje búbját vakargatva Seymour, mintha egy jövendő szegnek csinálna helyet, - Ugyan mivel? - Például gázzal - mondta Jeff. - Hol a szaga? - Van szagtalan gáz is. - Akkor Mr. Lawrence-nek, sőt nekünk is el kellett volna szunnyadnunk tőle. - Gyorsan elbomlik. - Ilyen gyorsan? Beállt a csőd. A teljes csőd. Seymour megvakarta az állat, és félve rám pillantott. - Van még egy ötletem. A legutolsó. - Nyögje ki - biztatta Jeff. - A hipnózis. Jeff váratlanul felugrott. Belerúgott az ágy lábába, és a földhöz csapta a szivarját lelkesedésében. - Ezaz, a fene vigye el! Egyszer forgattunk valahol, ha jól emlékszem, Malajziában. A forgatás alatt szüntelenül ott téb-lábolt körülöttünk egy viharvert fickó. Egy napon fel kellett volna mászni valakinek egy pálmafa tetejére, hogy leszedjen róla néhány banánt. A főhős persze utána mászott volna késsel a szájában... jól van, nem mesélem el a történetet! Azok az átkozott barna fickók azonban sztrájkba léptek. Nem miattunk, mi rendesen megfizettük őket, hanem valami szakszervezeti muksó miatt, akit az államfő nem fogadott. A helyzet zűrzavaros volt, mint a sörük. Forgatni kellett, viszont nem volt fickó, aki felmásszon a fára. Láttak már datolyapálmát? Mintha egy felhőkarcoló üvegfalán próbálnának felkúszni a tetejére. Pete Morris megpróbálta, de félútról úgy visszaesett, hogy majd kitörte a nyakát. Azt mondta, visszahúzta a segge. Ekkor odajött az a hapsi, és felajánlotta a segítségét. Azt mondta, hogy pár dollárért felküld valakit a fára. Már-már azon voltam, hogy dühömben kihúzom a jelenetet a forgatókönyvből, csak sajnáltam, mert a közönség piszokul csípi az ilyen szájban-a-késsel-fáramászást. Előbb el akartam zavarni, aztán egyszerre csak mélységes nyugalom szállt rám. Belenéztem a fickó óriási, barna szemébe, és biztos voltam benne, hogy ez a fickó meg tudja csinálni. Amit ez mond, abban nem szabad kételkedni. A pasas odament a stábhoz és kiválasztott egy fehér fickót, aki eddig az optikákat cipelte ide-oda. Valakinek a rokona volt, és Malajziát akarta látni, ezért került közénk. Amikor megtudta, miről van szó, el akart futni. Azt mondta, tériszonya van, otthon még a sámlira sem mer felállni. Az én pasasom kinyújtotta a kezét és megsimogatta. Akárcsak egy másik kiválasztottat. Nem akarom hosszasan mesélni a történetet, de az lett a vége, hogy azok ketten olyan jelenetet csináltak odafent, hogy az lett a film csúcsa... Én persze remegtem, mint a pálmalevél tájfun idején: hogyha leesnek és kitörik a nyakukat, a gatyám is rámegy a kártérítésre. De nem! Megcsinálták! Leszedték a banánt, kergették egy kicsit egymást, aztán lejöttek, mosolyogtak, összeestek, aludtak egy napig, és amikor felébredtek, semmire nem emlékeztek. Mintha csontrészegek lettek volna. Azóta tudom, hogy hipnózisban minden lehetséges. Jól hangzott, amit mondott, mégis kénytelen voltam kiábrándítani. - Ezt a lehetőséget nyugodtan el is vetheti - mondtam -, a Negrescu-Danok évtizede a fekete mágia mesterei. Azokat pedig nem könnyű hipnotizálni. - Akkor mondjon jobbat!
Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy az a módszer, amivel az áldozatokat elkábítja, egyszerű, mint egy pofon. Abban is biztos voltam, hogy később, ha egyáltalán rájövök valaha is a dolog nyitjára, szégyellni fogom magam vakságomért. Sóhajtottam és belekapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, amely még ott úszkált az egyre zavarosabbnak látszó víz,tete-jén. -Figyeljenek ide. Maguk szerint elképzelhető, hogy Sir Francis Drake karóba húzatott embereket? Seymour keserves grimaszt vágott, Jeff azonban határozottan nemet intett. - Kizárt dolog. Méghozzá két ok miatt sem valószínű. Egy: a tengeren a büntetéseknek évszázados hagyománya, hogy ne mondjam, rítusa van. Ha valakit meg akarnak fenyíteni, ott a kilencfarkú macska. Vagy, ha véget akarnak vetni az életének, felakasztják az árbocra. De karóba húzni? Nem, ez nem jellemző a tengerészekre. - Mi a második ellenvetése? 256 257 - Maga a karó. Tipikusan szárazföldi kivégzési módszer. Technikailag is nehezen kivitelezhető. A hajó imbolyog, és különben is, hova ve.rjék a karót? Ha nem vagyunk életveszélyben, talán megdöbbentett volna, hogy úgy beszéltünk a karóbahúzásról, mint kizárólagos technikai problémáról. - Jó - adtam meg magam. - Felejtsük el a karóba húzást. Marad a megfőzés. A megfőzés, és Sir Francis Drake. Nos? -' Arra gondol, hogy Sir Francis esetleg megfőzetett valakit? - Mondjuk. - Elég abszurdnak tűnik az ötlet. Azt sem tudom, hogy egy korabeli hajón volt-e akkora kondér, amelybe egy embert belefőzhettek volna. - Mr. Seymour, ön állítólag haditengerész volt. - Nem csak állítólag - mordult fel a fogorvos -, hanem a valóságban is. Csakhogy nem a XVI. században, hanem tizenöt évvel ezelőtt. És hogy eloszlassam a belém vetett bizalmukat, kénytelen vagyok kijelenteni: soha nem jártam a romboló konyháján. Ha bepofátlankodtam volna, lehet, hogy a kapitány, az őrült Scotty mert mi csak így hívtuk - valóban karóba húzatott volna. Visszatérve a kérdésére, fogalmam sincs róla, hogy lehetett-e Sir Francis Drake-nek emberfőző kondérja, és hogy megfőzetett-e valakit is benne. De ha esküdtszéki tárgyaláson ülnék, és szavaznom kellene az ügyben, minden bizonnyal arra szavaznék, hogy nem. Sir Francis Drake nem bűnös. Legalábbis ebben nem. Nem főzetett meg senkit. - És a szeg a fejekben? - Akaratlanul is a lepedők alatt pihenő Negrescu-Danokra pillantottam. - Inkább gyilkosságra, mint kivégzésre utal - morogta Jeff. -Egyszer láttam is egy filmet... a fenébe is, hol? Talán még kezdő koromban. Egy parasztcsaládról szólt: így tették el láb alól a sokat betegeskedő nagypapát. Tudomásom szerint a középkor kedvelt trükkje volt. Akkoriban is nagy volt az emberek haja és ugyanilyen gondozatlan. Fel sem tűnt egy szeg a fejük búbján. Tanácstalanul bámultunk egymásra. Képtelenek voltunk összefüggést találni Sir Francis Drake, Őfelsége kalóza, és a kísértetkastélyban zajló események között. Mint ahogy nem is volt. De erre, sajnos, csak később jöttünk rá. Túl későn. 27. Még egyszer végiggondoltam mindent - most már pár másodperc is elég volt hozzá, hogy végigfussak az eseményeken -, aztán arra a megállapításra jutottam, hogy mindennek á kulcsa Bernié Simpson kezében van. Bernié tudja az igazságot. Óriási hibát követtem el, amikor megtaláltam, és hagytam, hogy lelépjen. Mivel a Negrescu-Dan testvérek közelében nem volt több tennivaló, és attól is eltekintettünk, hogy levigyük őket a hűtőkamrába, elhatároztuk, kilenckor találkozunk a vacsoránál, aztán el sem válunk reggelig. Amikor nyitva találtam a szobám ajtaját, azonnal rájöttem, hogy baj van. Sötét volt odabent, mint az afrikai éjszakában. Előrántottam a revolveremet és bedugtam a csövét a sötétségbe. -Philippa!
Semmi válasz. - Clay hadnagy! A nemrég kioltott fáklya sercent egyet a falon. Zsebembe nyúltam és reniegő kézzel felraktam az infravörös szemüveget. Mintha csillár gyulladt volna a szobában. Világosan láttam az asztalt, a székeket, összetúrt ágyam, sőt még a fáklya csonkját is a falon. Csak Philippát nem láttam sehol. 28. Nem kellett nagy bölcsesség hozzá, hogy belássam: Philippa eltűnt mint a kámfor. Hogy magától-e, vagy a Gonosz fabol-ta-e el, nem tudhattam. Mindazonáltal úgy éreztem, hogy Philippa életét elsősorban nem Vladimír T. Drake fenyegeti, hanem saját, mondhatni különbejáratú bérgyilkosa. Leroskadtam egy karosszékbe, pihentem néhány percet, aztán felkattintottam az adó-vevőt. Hiába csavargattam azonban a gombjait, az éter kitartó és folyamatos recsegésén kívül nem volt más a nagyvilágban. Még egy bátorító zenefoszlány sem. Ez utóbbi egyébként azért jutott az eszembe, mert mint görög sorstragédiákban a korsós nők kórusa, ismét felhangzott a lépcső irányából a két muzsikus gyászzenéje. A síp 258 259 r vijjogott, a húros hangszer szomorúan bukdácsolt a síp akkordjai között. Vladimír T. Drake, akárki is vagy, nem lehet panaszod rájuk. Ha ilyenekből állna az emberiség, nyugodtan \meg lehetne szüntetni a munkafelügyelő státusát. Zsebrevágtam a szemüveget, néhány teli tárat, ellenőriztem 38-as Smith and Wessonomat, s mély sóhaj kíséretében végigfuttattam a szemem a szobán. Nem mintha nagyon szerettem volna itt lakni. Egyáltalán nem. Mégis, valamelyes biztonságot nyújtott valami ellen, aminek a létezésében szerettem volna nem hinni. Megráztam a fejem és kisiklottam a folyosóra. Még az ajtót sem húztam be magam mögött. Most, -hogy az utolsó felvonás következik, úgysem vonulhatok vissza a négy fal közé. Biztos voltam ugyanis benne, hogy rövid idő múlva már a négy fal sem tudna megvédeni. 29. Első utam Viorica Negrescu-Danhoz vezetett. Óvatosan körülnéztem, aztán megkocogtattam az ajtaját. Nem válaszolt a kopogtatásomra. Még egyszer a hátam mögé lestem, s előhalásztam a zsebemből a pipaszurkálómat. Igazgattam egy kicsit, majd amikor felvette a kívánt formát, beleillesztettem a zárba. Addig matattam vele, amíg halk kattanással elfordult a zár nyelve. Feltettem a szemüvegem és a biztonsági előírások betartásával belestem a szobába. Akárcsak Kísértetkisasszonynak, Vioricának is nyoma veszett. Bár nem szokásom mások elhagyott holmijai között turkálni, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézzek körül egy kicsit. A kitömött szalmabáb most is a mennyezeten lógott, s amikor átléptem a küszöböt, mintha kíváncsian felém fordította volna a fejét. Becsuktam az ajtót, de a láncot nem akasztottam be magam mögött. Odatoltam egy széket a szalmabábu mellé, és anélkül, hogy hozzáértem volna, gondosan végigvizsgáltam. Durván készült bábu volt: látszott rajta, hogy nem profi munka. Talán Viorica és a Negrescu-Dan fivérek csinálták a saját kezükkel. A varrása is elnagyoltra és otrombára sikeredett: akármelyik alapfokú kézimunkavizsgán elbuktatták volna a készítőjét. A célnak azonban, úgy látszott, megfelel: erről tanúskodtak azok a papírfecnik, amelyeket a mellére és a hátára ragasztottak. Egészen közel hajoltam hozzájuk, és megpróbáltam kisilabi-zálni őket. Természetesen csak azokkal tudtam valamit kezdeni, amelyeken írás állt, nem mágikus jelek. Románul írták őket s bármennyire is összeszedtem francia nyelvtudásomat nem jutottam dűlőre velük. Csak annyit sikerült megállapítanom,
hogy alighanem több száz évvel ezelőtti román nyelven íródtak, és alighanem imaszövegek. A másik két szalmabábuval nagyjából ugyanez volt a helyzet. Az egyik a fotelban ült karddal a gyomrában, a másik az ágy melletti szőnyegen feküdt kifordult végtagokkal. Éppen hozzáláttam volna, hogy ezeket is szemrevételezzem, amikor mintha megzörrent volna odakint az ajtó. Megdermedtem, hallgatóztam, aztán folytattam a munkát. A karddal átszúrt bábu fölé hajoltam, hogy levegyek a melléről egy papírdarabkát, amikor a szekrény melletti sarokban megpillantottam valakit. Reflexszerűen a földön heverő bábu mellé vágtam magam, és a rejtőzködőre fogtam a pisztolyomat. - Kezeket fel! Vártam, vártam, de ő meg sem moccant. Feltérdeltem és halkan feléje suttogtam: - Viorica, csak nyugalom. Én vagyok az, Lawrence! Óvatosan, a stukker csövét előre tartva közeledtem felé. Amikor már csak pár centire voltam tőle, még egyszer próbálkoztam. - Viorica! Én vagyok... Aztán rájöttem, hogy hiába szólongatom. Egy szalmabábut hiába biztat az ember. Aki" a sarokban állt, ugyanolyan szalmabábu volt mint a nlásik három. Azzal a különbséggel, hogy ennek széles karimájú fekete kalap volt a fején. S a kalapot egy kábé tizenöt centiméter hosszú fényes acélszeggel a koponyájához szegezték. 260 261 30. Átkaroltam a bábut, hogy belesegítsem egy karosszékbe, amikor ismét megreccsent odakint az ajtó. Halk csosszanáso-kat is hallottam, mint amikor valaki a zárral bajmolodik egy ajtó előtt. Másodpercek alatt kellett cselekednem. Vagy azonnal rátámadok, vagy megvárom, amíg bejön a szobába. A következő baljós reccsenésre aztán úgy határoztam, hogy nem várom meg a szoba közepén. Hátha a többiek, akik már nincsenek az élők sorában, ott szúrták el, hogy megvárták. Ki tudja, milyen fegyver van a kezében...? Kinyitottam Viorica Negrescu-Dan szekrényének ajtaját, hogy belebújjak, aztán majd hanyatt estem a meglepetéstől. A szekrényben, vállfára akasztva Kísértetkisasszony, azaz Phi-lippa Clay, valamikor hófehér ruhája lógott, amelyet az én szobámban vetett le magáról. Villámsebesen kergették egymást a fejemben a gondolatok. Aztán már csak az ösztöneimnek engedelmeskedtem. Letéptem a ruhát a vállfáról, ráhúztam a kalapos bábura, beültettem egy székbe, mintha szundikálna, visszarepültem a szekrénybe, s kivont stukkerral lestem, amint lassan kitárul az ajtó. Olyan hirtelen, hogy még lélegzetet sem volt időm venni, bukkant fel az orrom előtt egy árnyék. Fekete volt mint az árnyékok általában, és a változatosság kedvéért ő is széíeskari-májú kalapot viselt. Mintha csak valamelyik NegrescuDan fivér kelt volna életre. Halk koppanásokat hallottam: hármat, négyet, ötöt. A fehérbe öltöztetett bábu előre dőlt, és lecsúszott a földre. A gyilkos halkan fütyörészve távozott. 31. Verejtékben fürödye másztam ki a szekrényből. Egészen enyhe, szinte leheletnyi lőporszagot éreztem esak a levegőben. A bábu a földön hevert. Odaosontam hozzá és fölé hajoltam. Mivel csak bábu volt, és abból sem a legtartósabb fajta, nemigen sajnáltam. Ha viszont élőlény lett volna, ugyancsak megérdemelte volna a sajnálatot. A hat kattanás ugyanis hat golyó becsapódását jelezte. Ha ember lett volna, három a szívét, három pedig a tüdejét fúrta volna át. Akárki is dolgozott odakint, értette a szakmáját. Percek múlva elindultam a lépcsőfeljáró felé. Leereszkedtem a lovagteremig, s csak akkor vettem lé csodaszemüvegemet, amikor a legalsó lépcsőfokra tettem a lábam.
Francis, úgy látszik, spórolt a fáklyákkal, mert ide csak kevés jutott belőlük. A trónszék árván állt a hodály végi emelvényen : a páncélos lovagok szomorúan bámultak maguk elé. A zenészek közvetlenül a kutat fedő kőlap mellett ültek, a képek alatt, a semmibe bámulva. Amikor feltűntem a közelükben, az idősebb, ősz hajú, karvalyorrú férfi felemelte a sípját, mint aki bele akar kezdeni egy temetési énekbe. Ijedten emeltem fel a kezem. - Várjon, kérem! Kérdezni szeretnék valamit. Csak egy pillanatig várjon! Elmentem előttük, és a képek alá álltam. Még egyszer megnéztem magamnak Judy McHale-t, Marguliest, Seversont, és a két Negrescu-Dant. - Nem látták Miss Viorica-Dant?- kérdeztem, aztán feléjük fordulva. A pirospozsgás rám szegezte a szemét -Az ki? Elmagyaráztam. - Mi nem azért vagyunk itt, hogy az urakkal ismerkedjünk. Mi nem tudjuk senki nevét. És nem is akarjuk tudni. A mi dolgunk az, hogy játsszunk. - Hpgy játsszunk - ismételte hangsúlyozottan a pirospozsgás. r - És mi játszani is fogunk. - Fogunk. - Nekünk szerződésünk van. Meg van írva benne, hogy mennyit kell játszanunk. - De hát... itt embereket ölnek! - Ha az uraknak úgy tetszik, csak öljék egymást. Az nem a szegények dolga. Mi emigránsok vagyunk, és pénzt akarunk keresni. Játssz, Simon! Az ősz hajú kezében felvinnyogott a síp. A húros hangszer hangja felszállt a levegőbe, nekiverődött a mennyezetnek s a páncélos lovagok páncéljának. Nem tudom miért, de mintha megszédültem volna tőle. Megtöröltem a homlokom és búcsút intettem nekik. 262 263 Még akkor is ott tolongtak mögöttem a szerencsére egyre halkuló, erőszakos hanghullámok, amikor az ismeretlen, használaton kívül helyezett épületszárnyban Simpson rejtekhelye felé igyekeztem. 32. Szerencsére még emlékeztem rá, merre kell keresnem Simp-sont. Tettem néhány kanyart a folyosón, ellenálltam a kísértésnek, hogy bekukkantsak azokba a szobákba, amelyekbe nyomok vezettek, felmentem félemeletnyit egy keskeny lépcsőn, s végre ahhoz a helyiséghez érkeztem, amelyben felfedeztem Berniét. Imádkoztam magamban, hogy most is ott találjam. Imádkoztam, hogy el tudjam kapni. Imádkoztam, hogyha elkaptam, szóra tudjam bírni. Legfőképpen pedig azért imádkoztam, hogy még életben legyen. Annál is inkább, mert a Bernié rejtekhelye felé vezető folyosó porában ismét észrevettem annak a lakkcipős lábnak a lenyomatát, amelyre a temetőben már felfigyeltem. Amikor elértem a raktár ajtaját, hátranéztem, nem követ-e valaki. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy csak én érzem magam láthatatlannak, a valóságban nagyon is látható vagyok. Hiába meresztgettem a szemüvegem, nem volt mögöttem senki. Az évekkel ezelőtt bedeszkázott ablakok előtt, vert seregek lobogóiként csüggedten lógtak a bársonyfüggönyök: a falakra tapadt, salétrommal és nedvességgel keveredett porfoltok térképei az idő könyörtelen múlásáról árulkodtak. Igyekeztem még egyszer szemrevételezni a lábnyomokat. A sajátomat nem volt nehéz felismernem, és a lakkcipős ismeretlenét sem. Bernié csíkostalpú bakancsa is jellegzetes rajzolatot nyomott a porba. A többi cipő nyomát azonban nem ismertem. Órámra pillantottam. Késő délután volt; naplemente ideje. Néhány pillanat erejéig megpróbáltam magam elé képzelni a napot, a hajladozó pálmafákat, a tenger és az ég vakító kékjét, aztán sóhajtva elhessegettem magam elől a látomást, és beléptem a tisztítószerkamrába.
Bernié Simpson a sarokban kuporgott. Hosszú hegyes lécdarabot tartott a kezében, feszült figyelemmel kísérve minden mozdulatomat. Látszott az arcán, hogy csak óriási erőfeszítések árán tudja követni a-mozgásomat; testem kontúrjai minden bizonnyal beleolvadtak a sötétségbe. Néhányszor körbejártam a szobát; úgy tettem, mintha nem venném észre. A harmadik vagy negyedik kör után leguggoltam a szemközti sarokba: éppen szembe vele. Ránéztem és előrenyújtottam a kezem. - Bernié! Én vagyok az, Bernié! Megrezzent és még kerekebbre nyitotta a szemét. Biztos voltam benne, hogy megismeri a hangom. Ennek ellenére eszében sem volt válaszolni. Tartotta a lécet, miközben hatalmas verejtékcseppek gördültek le a homlokán. - Bernié! Ne féljen, tőlem nem kell félnie! Izgatottan körbefuttatta a szemét a raktáron. Úgy látszott el akar inalni a polcok között. Kénytelen voltam tovább ütni a vasat. - Itt ül a sarokban, Bernié, kezében egy hegyes faléccel. És folyik a verejték a homlokáról. Most! Most megtörölte a homlokát, Bernié! Felugrott és menekülni kezdett. Nem kellett mást tennem, mint kinyújtani a lábam. Bernié végigterült a padlón, széttárta a karját, és gyűlölettel teli hangon felém sziszegte. - Gyere, te rohadék, és intézz el! Gyere, legalább találkozom George-dzsal! Ha van isteni igazságszolgáltatás, mi leszünk azok, akik szurokban főzünk odalent. Mire vársz, te átkozott? Felnyaláboltam és visszaültettem a sarokba. A békesség kedvéért elvettem a keze ügyéből a lécet és feltettem egy polcra, több száz használaton kívül helyezett seprű közé. Bernié hallgatott. Hátrahajtotta a fejét, és nehezen lélegzett. Leguggoltam elé, éppen csak annyira, hogy suttogva is megérthesse a szavam. - Bernié! Mondtam, hogy Lawrence vagyok. - Gyere átkozott, és ölj meg! - Ne ijedjen meg. Valamit ráteszek a szemére! Ha lehetséges, ne vágja a falhoz. Rövid tapogatózás után ráraktam>a szemüveget. A helyzet ezzel száznyolcvanfokos fordulatot vett: most ő látott engem, én viszont csak összemosódó körvonalait az orrom előtt. Bernié szusszant egy hatalmasat, aztán mintha újjászületett volna felrikkantott. Ś- Lawrence! Jézusom, ez tényleg Lawrence! 264 265 Aztán hirtelen lelohadt a lelkesedése, és ismét rám kiáltott. - Azt hiszed, felülök a szemfényvesztéseidnek? Bármelyik vásári bűvész megcsinálja, te rohadék! - Ezt aligha. Egy ilyen szemüveg ára minimum ötezer dollár. Nem láttam világosan a mozgását, de mérget mertem volna venni rá, hogy a keze, amellyel le akarta tépni magáról, megdermedt a levegőben. - Milyen szemüveg? - kérdezte gyanakodva. - infravörös. - Jézusom! - nyögte megkönnyebbülve. - Még mindig nem hiszem, hogy nem ő kapott el! Mondja még egyszer, hogy maga nem öl - Én csak saját magam vagyok. De figyeljen ide, Bernié. Maga ismeri az emberünket. Tudja, hogy mindannyiunkkal végezni akar. Azt is tudja, hogy holnap reggel vége a hurrikánnak. Holnap reggelig el kell dőlnie mindennek. Vagy ő vagy mi. Kérem, Bernié, mondja el, amit tud. Nagyon kérem! Bernié Simpson visszatette a szemüvegemet az orromra. - Ez csak legyen magán. Ostoba állat voltam, hogy hallgattam George-ra. George jó fiú volt, de hiú. Mindig szeretett többnek látszani, mint amennyi valójában. Amikor rájöttünk... valamire, George azt mondta, csináljuk ki a fickót, aztán jelentsük be a felfedezésünket. Ha megtudja a világ, hogy a nagy Leslie L. Lawrence elől happoltunk el egy... ekkora sikert, rákerülünk minden újság címlapjára. - Hát ez nem jött össze. - Nem. Maga tényleg nem tud semmit?
- Nem sokat, Bernié. Ösztönösen érzem ugyan, hogy Sir Francis Drake benne van a dologban. Ingerülten csattant fel a hangja. - Hagyja már a fenébe Sir Francis Drake-et! Semmi köze az egészhez! - Hát akkor kinek van, Bernié? És Bernié Simpson beszélni kezdett. V. SZEMTŐL SZEMBEN A KASTÉLY URÁVAL 1. - Először George is és én is azt hittük, hogy az ügy Sir Francis Drake-hez kapcsolódik. George és én írtunk egyszer egy tanulmányt Őfelsége, Erzsébet királynő kalózáról. Mire gondolhattunk volna másra, minthogy valamivel megsérthettük a nagy kalóz emlékét, ezért valaki bosszút akar állni érte. Csakhogy... és ez a csakhogy nagyon lényegesnek tűnt. Amit George és én írtunk róla, az csupa-csupa pozitív volt. Ecseteltük azt a hatalmas szerepet, amelyet a spanyolok elleni harcokban, tágabb értelemben pedig a brit világbirodalom érdekében játszott... Ha valamit érdemeltünk volna Sir Francis Drake-től, akkor az csak kitüntetés lehetett volna. i Habozott egy kicsit, aztán megragadta a karom. Szakálla hegyéről verejtékcseppek hullottak a padlóra. - Mr. Lawrence! Tegyen meg nekem egy szívességet. Mielőtt tovább folytatnám, tegyen meg valamit! - Mit, Bernié? - Kész az elméletem, de száz százalékig szeretnék biztos lenni benne! - Mit kell tennem? - Menjen vissza a lovagterembe! Nézze meg a képeket. Hideg borzongás futott végig a bőrömön. - Épp az imént néztem. Tud róla, hogy mindkét Negrescu-Dan herceg meghalt? Megrázta a fejét, majd halottsápadtan rám nézett. - Szeget vertek a koponyájukba? - Szeget, Bernié. - Ez már majdnem bizonyíték! Kilencvenkilenc százalék, de én százat szeretnék/Uramisten, ha előbb elmondom magának, talán meg tudtuk volna akadályozni... Nem, mégsem. Sehogy-sem tudtuk volna... Kérem, menjen le és nézze meg a képeket. Erőnek erejével kellett visszafognom magam, hogy fel ne rántsam és meg ne rázzam, mint egy engedetlen perselyt, amely 267 nem akarja kiadni magából a belé dobált pénzdarabokat. Megtöröltem a homlokom és igyekeztem fegyelmezni magam. - Rendben van, Bernié. Lemegyek, de tudnia kell, hogy nincs sok időnk. - Tudom. De éppen ezért biztosra kell mennünk. Most nem szabad tévednem 1 Valamennyiünk életébe kerülhet. - Oké, Bernié - mondtam sóhajtva. - Folytassa. - A következő képen... ha jól emlékszem... tudja, minek kell lennie? Jézusom, ha ez igaz...! Nem... de igen! Egy férfinak ! És... jóságos Isten! Tenyerébe temette az arcát, válla megvonaglott a fájdalomtól, a hitetlenkedéstől, és talán az undortól is. Egyre nagyobb erőfeszítésembe került, hogy fékezzem magam. - Bernié, nagyon kérem. - Oké. Rendben van - suttogta. - Néha a történésszel is előfordul, hogy nem akar hinni a forrásoknak. Mr. Law-rence... A következő képen, ha nem tévedek, egy férfinak kell lennie, amint. Előrehajolt és a fülembe suttogta, mit gondol. Éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom, s óriásit kellett nyelnem, nehogy valami baj történjék. - Honnan tudja, Bernié? - Menjen. Nézze meg! Ha úgy van, ahogy gondolom, elmondok mindent. - Becsületszavát adja, hogy megvár, amíg visszatérek? - Miért? - kérdezte bágyadt mosollyal -, hova menekülhetnék? Talán fel valamelyik képre? Futva elindultam a lépcsőfeljáró felé.
2. Mintha megállt volna az idő a lovagterem felett. A fáklyákon nem látszott, hogy lejjebb süllyedt volna a lángjuk, s a zenészek is ott gubbasztottak a kút mellett, a néma kétségbeesés hangszeres szobraiként. Amikor felbukkantam a lépcsőn, felkapták a fejüket, s az idősebb, a horgasorrú, sípja után nyúlt. Fürgén elkaptam előle, és a hátam mögé rejtettem. A fiatalabb felugrott, csípőjéhez szorította a hangszerét, mintha géppisztoly lett volna. Az ősz hajú lassan felállt. 268 -Mit óhajt, Mr... - Kérdezni szeretnék valamit. Nemrég mentem el innen. Kíváncsi lennék rá, követett-é valaki. - Adja vissza a hangszeremet! Haboztam egy-két pillanatig, aztán beleejtettem a tenyerébe. N - Nem akarom elvenni, ne féljen. Felőlem játszhat, ameny-nyit csak akar. Magam is vonzódom a keleti zenéhez. - Valóban? - kérdezte a fiatalabbik leplezetlen gúnnyal a hangjában. - Valóban? Az ősz hajú biccentett és magához szorította a sípját. - Jöttek többen is ön után, Mr... - Lawrence. -Kik? - A világosszemű úr és... a festő úr, a fekete kalapban. Willock, és Northcott gondoltam. - Úgy látszik, Willock mégiscsak megszegte a fogadalmát, és ígérete ellenére kimerészkedett a barlangjából. - Merrefelé mentek? - A konyha felé, uram. Mély lélegzetet véve odaálltam a képek elé. Judy McHale, Margulies, Severson, a két Negrescu-Dan... Aztán éreztem, hogy egyre nehezebben szedem a levegőt, mintha egy vaskéz szorongatta volna meg a torkom. Az ötödik kép már nem az ismeretlen hegytetőn árválkodó, ódon kastélyt ábrázolta, nem a zöldellő hegyoldalt, nem is a rejtőzködő, a kép festőjével incselkedő medvét. Ez a kép, amely a másik helyére került, az előkonyhát mutatta. A fehér szekrényeket, a hús szeletelésére szolgáló bádoggal borított asztalokat, egy hatalmas mérleget a sarokban, néhány liszteszsákot a mérleg mellett. De mutatta Marguliest és Seversont is. Holttestüket, a karók tetején. Es még valami mást is mutatott. Olyan részletet, amelytől akkor is égnek állt volna a hajam, ha nincs rövidre nyírva. A festmény bal oldalán, közvetlenül Margulies mellett, hatalmas, fehér zománcú sütőkemence állt. Már akkor észrevettem, amikor először kutattuk át a konyhát. Modern, elektromos kemence volt, akkora tepsikkel mint egy-egy fürdőkád. Becslésem szerint legalább ötszáz krémeslepényt lehetett volna megsütni bennük egyszerre. A képen a sütőkemence éppen kitárta az ajtaját, s az egyik 269 hatalmas tepsi, amely vékony sínpáron mozgott, kicsúszott a tűztérből. S a tepsi nem volt üres. Csakhogy nem ötszáz, vagy még annál is több krémeslepény vigyorgott benne, hanem valami egészen más. Egy felhúzott térddel, fejére szorított kézzel fekvő ember. Vörösre sütve, mint az újévi malac. Vila-Prades. '' ' ' ' ' 3Álltam a falnál, kezemet egy páncélos vitéz derekán nyugtatva, s el kellett múlnia néhány percnek, amíg annyira összeszedtem magam, hogy beszélni tudjak. - Végig... itt voltak a teremben? - kérdeztem rekedt hangon. Ś Elmentünk mi is, uram - mondta mentegetődzve a sípos. - Gondoltuk, iszunk egyteát. Mi, kaukázusiak nemigen bírjuk ki hosszabb ideig tea nélkül. - De hiszen nincs is áram. - Spirituszfőzőnk van, uram.
- Meddig voltak távol? - Tíz-tizenöt percig. -Amikor visszatértek, észrevettek valami furcsát? Ezt a képet a falon, például? - A képek nem nekünk vannak - mondta ellenségesen a pirospozsgás. - A képek az uraknak vannak! Megfordultam és lerobogtam a lépcsőn a konyhába. 4. Egyetlen embert találtam az előkonyhában: Northcottot, a festőt. Széleskarimájú, fekete kalapjában, lebegő, malaclopó köpenyében múlt századból ittfelejtett kastélyírnokra emlékeztetett. Csak akkor rezzent fel és fogott rám egy tekintélyes nagyságú mordályt, amikor átléptem a küszöböt. - Hé! Maradjon csak ott, ahol van, jóember! Vila-Prades valóban a tepsiben feküdt, mint a képen. Néhány pillanatra be kellett hunynom a szemem, pedig láttam már különb dolgokat is. Tepsiben sütött ember azonban még nem fordult elő a prakszisomban. - Nem is tudtam, hogy van fegyvere - morogtam. - Miért ne lenne? Van fogalma, hányszor próbáltak már kirabolni festés közben? Ne feledje, amerre én járok, csak ritkán sétálgatnak rendőrök. A jó tájképeket nem a rendőrkapitányságok előtt festik. - Honnan jött rá... ? - Jó vicc, megnéztem a képet. - Van valami ötlete? - Nincs, de ne mocorogjon, és ne jöjjön közelebb. - Nem jövök, megígérem. - Amikor idejöttem, valaki volt már itt, ha érdekli. - Kicsoda? - Nem tudom. De ahogy ideértem, beugrott a másik konyhába. Kíváncsi rá? Utánamehet. Köszöntem, de nem éltem az alkalommal. Futó pjllantást vetettem Vila-Pradesre, a sütő elé állított asztalkára, az üres borosüvegre, a sajtra és a szárnyascombra. Olyan gyorsan tűntem el, hogy felesleges lett volna utánamlőnie. 5. Bernié ott kuporgott a sarokban, amikor visszatértem. Ha látott volna, észrevehette volna az arcomon, hogy pontosan az történt, amit megjósolt. Amikor befejeztem a mondandómat, elkeseredetten megcsóválta a fejét. - Száz százalék. Most már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, kicsoda ő... Elmondom magának, Lawrence, elmondok mindent, amit tudok. Azt is, miért kell meghalnunk valamennyiünknek. Leguggoltam vele szemben, s Bernié Simpson beszélni kezdett. -Ś Mennyire ismeri ön Közép-Európa történetét, Mr. Lawrence? - Hellyel-közzel. Magam is onnan szárrriazom. - Érdekes. Eddig azt hittem, angol. Nos, akkor talán még > jobban érdekli, amit el fogok mondani. Severson és én hosszú évtizedeket töltöttünk bizonyos Közép-Európai történeti problémák vizsgálatával, többek között... az úgynevezett Sárii anyós Társaság történetét is kutattuk. Tudja, mi az? - Hallottam róla. Valaha régen. 270 271 - A Sárkányos Társaságot, a latinul Societas Draconist, Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király alapította 1408-ban. A rendnek két fokozata volt: az elsőbe viszonylag kevés, egészen pontosan huszonnégy tag tartozott, a másodikba bárki beléphetett, akit a király megfelelőnek . talált. A társaság tagjai sárkányt és keresztet, vagy csak sárkányt viseltek a ruhájukon. Kezdi már kapiskálni a dolgot? - Nem én. Őszintén sajnálom, de... -Mondom tovább. Illetve... hogy mindent megérthessen, még korábbra kell visszakanyarodnom a történelemben. - Nézze, Bernié - mondtam kissé idegesen -, tudom, hogy maga nélkül nem kaphatom el a fickót, de azt is tudom, hogy nagyon kevés az időnk. Ha a kőkorig akar visszamenni... - Csak gúnyolódjék, de azért nyissa ki a fülét. Tudja, hol van Havasalföld?
- Románia része. - Havasalföld a XIV. század során, sajátos földrajzi helyzeténél fogva, az oszmán-török birodalom és a magyar királyság között lavírozott. Magyarországon ez idő tájt Luxemburgi Zsigmond uralkodott, akinek az a megtiszteltetés" jutott, hogy megkísérelhette megállítani az előretörő oszmán-török csapatokat. A keresztény Európa védelmében kifejtett tevékenysége azonban nem járt sikerrel: 1396-ban csapatai súlyos vereséget szenvedtek Nikápolynál. Havasalföld uralkodója* Mircea cel Batrin, azaz az Öreg Mircea részt vett Zsigmond oldalán a nikápolyi csatában, de a vereség hatására lazított a császárhoz fűződő kapcsolatain. Nyíltan soha nem tagadta meg a barátságot, adót azonban a szultánnak fizetett. Mircea cel Batrin 1418-ban halt meg, halála után fia, Vlad került Havasalföld trónjára. - Vlad? - kérdeztem nyugtalanul. Bernié szeme felcsillant. - Kezdi érteni? Vlad... Ettől már csak egy lépés a Vladimír! - Úgy érti, hogy Vladimír T. Drake? - Folytatom. Zsigmond tehát megalapította a Dragonis So-cietast, a Sárkányos Társaságot, amelybe Vlad, havasalföldi fejedelem is belépett. Felvette a sárkányos ruhát, és ennek megfelelően új nevet is kapott hozzá. A román dracul, azaz az ördög nevét. - Hogy változott a sárkány ördöggé? - A latinban a draco szó sárkányt, a románban pedig egyszerűen ördögöt jelent. így lett Mircea cel Batrin utóda Havasalföld trónján Vlad Dracul, a. Sárkányos Vlad, akit a nép Vladnak, az ördögnek hívott. Zsigmond király Vladot támogatta abban a kegyetlen harcban, amelyet két uralkodó nemesi csoport vívott Havasalföld trónjáért, s akiket ma csak úgy ismerünk, mint a Draculesti vajdai csoportosulás, és a Danesti-ek ligája. /- Danestiek? Hiszen akkor... - Érti már, mibe keveredtünk? - Ember, de hát mi a huszadik században élünk! - Kedves Mr. Lawrence, a történelem néha utánunk nyúl és megnyomorgat bennünket. Szeretnénk szabadulni a múltunktól, de nem lehet. - Oké. Folytassa. - Zsigmond német-római császár halála után a törökök kényük-kedvük szerint váltogatták az uralkodókat Havasalföld trónján. Hol a Dan-ok, hol pedig a Dracul-ok közül választottak ki valakit. A magyar királyság gyenge volt: aligalig tudott beleszólni a határai közelében zajló eseményekbe. Ez az állapot egészen addig tartott, amíg fel nem tűnt a politikai porondon a magyar Johannes ofHunyad. Hallott már róla? - Nevetni fog. Hallottam. - A szultán nem akart lemondani Havasalföldről, mint ahogy Magyarországról sem folytatta Bernié zavartalanul. - Az akkori szokásoknak megfelelően magához hívatta Vlad Dracuit és három fiát: Mirceát, Vladot és Radut, hogy eligazítsa" őket a követendő politikában. Az eligazítás" vége az lett, hogy Vlad Dracul fiai nélkül volt kénytelen visszatérni Havasalföldre. A három havasalföldi vajdafi sokat tanult Törökországban: jót és rosszat egyaránt. Megtanulták, hogy a szultán mérhetetlen hatalommal rendelkezik, személyét nem érheti bírálat, egyetlen intésére ezrek áldozzák fel az életüket, legmagasabb-rangú és leghűségesebb emberei ellenállás nélkül követnek el öngyilkosságot, ha az uralkodói szeszély úgy kívánja. Jelentős haladást értek el a haditudományokban is, hiszen ne feledje, az akkori török hadsereg a világ egyik legfélelmetesebb hadigépezete volt. Tudnia kell, Mr. Lawrence, hogy a török hadsereget hallatlanul kemény kézzel vezették. Mindennaposak voltak a kivégzések, kínvallatások, s a mai mércével mérve embertelen kegyetlenkedések. A vajdafiak nyitott szemmel járva magukévá tették ezeket a kíméletlen módszereket is. 272 273 Havasalföldön eközben változott a politikai helyzet. A magyarok sikereinek hatására Vlad Dracul búcsút mondott a töröknek, és Johannes of Hunyad oldalára állt. Részt vett az 1444-es várnai csatában, ahol a
magyar seregek vereséget szenvedtek, és a magyar király, Ulászló is elesett. A vajda ekkor, hogy a török szultánt kiengesztelje, csellel elfogatta a magyar hadvezért. Amikor George-dzsal közösen, tanulmányt írtunk Havasalföldről, felhasználtunk egy török krónikát, amelyet egy bizonyos Mahmud Terdzsüman írt. Kívülről megtanultam az idevágó passzust. Hallgassa csak: A hírek tudói úgy beszélik tovább, hogy abban az időben Iflah tartományának volt egy fejedelme: Drágul vajda volt a neve. Mivel az üngürüsz sereg vereséget szenvedett, és a király is elesett, Jankó vajda azonnal Iflah tartományba menekült. Úgy tudta, hogy Iflah fejedelme neki barátja. De amikor Drágul vajda megtudta a valóságos helyzetet, Jankó vajdát elfogatta és börtönbe záratta. Jó ideig fogságban volt, de óriási váltságdíj ellenébe szabadon bocsáttatott, és így megmenekült." - Ezek szerint Iflah, Havasalföldet, Jankó vajda pedig Hunyadi Jánost jelenti. - Ahogy mondja. Johannes of Hunyad ettől fogva ellenségének tekintette Vlad Dracult - pedig szegről-végről rokonok voltak. 1447-ben elfogatta, és idősebbik fiával, Mirceával együtt lefejeztette. Helyettük II. VladislavOt, a Danesti csoport képviselőjét ültette Havasalföld trónjára. 1448 őszén Johannes of Hunyad ismét a török ellen indult Havasalföld új uralkodójával, II. Vladislavval együtt. A sereg, Rigómezőnél Branko-vics szerb fejedelem árulása következtében vereséget szenvedett. Brankovics Johannes of Hunyadot is elfogatta, s csak óriási váltságdíj fejében engedte szabadon. A kedvező helyzetet kihasználva a lefejezett Vlad Dracul egyik fia 1449 őszén elfog- _ lalta Havasalföld trónját. Tudja, hogy hívták ezt a vajdafit? Szótlanul bólintottam. - Mivel az apja Vlad Dracul volt, a fia, az ugyancsak Vlad, a Dracula nevet kapta, ami románul ördögik jelent. Draculfi-ördögfi. Mit szól hozzá? - Akkor ez a kastély... - nyögtem volna ki, de elakadt.. hangom. - Bizony, kedves, Mr. Lawrence! Ez a kastély, amiben gyünk, Drakula gróf kastélya! 6. Egyszerre világossá vált előttem sok minden, amit korábban nem értettem. Házigazdánk angolositott Drake neve tehát a Draculát rejti. Eszerint valóban semmi köze Sir Francis Drake-hez. Azt persze még mindig nem értettem, mi az ördögöt keresünk mi Drakula kastélyában. - Vlad Dracula, aki magyar segítséggel jutott a trónra, igyekezett - legalábbis egy ideig - hűséges maradni Johannes of Hunyadhoz. Mivel II. Vládislavot egy bojárlázadásban megölték, a Draculesti csoport végleges győzelmet aratott a rivális Dan-ok, a Danestiek ligája felett. Vlad Dracula rettegett tőle, hogy összeesküvés áldozata lesz, ezért igyekezett megtörni a bojárok hatalmát, és leszámolni velük. Amit tett, hallatlan kegyetlenséggel tette. Legkedveltebb kivégzési módszere a karóba húzás volt, ezért Tepesnek, azaz Karósnak nevezték kortársai. - Bernié úgy beszélt, mint egy egyetemi előadáson. - Felhívnám a figyelmét, hogy bár Tepesnek írjuk, Gépesnek kell ejteni: a románban ugyanis a T alatti farkinca C-t jelöl. Tehát Tepes Dracula vajda... - Vladimír T. Drake! Vlad Tepes Dracula! - Látom rájött, amire én. - A fenébe is! Magam sem tudom mire jöttem rá. - Mire? Hogy a Matthias of Hunyad által később kivégeztetett Vlad Tepes vajda, akit csak Draculának emlegetnek, feltámadt, kiszállt a koporsójából, és halálra akar kínozni bennünket! 7. Olyan volt mindez, mint egy rémálom. A XX. század végén, San Jüan mellett, egy Amerikához tartozó szigeten. Egyelőre nem tudtam mit mondani. Főleg, hogy Bernié sem ért végére a mondanivalójának. - Ő volt hát a történeti Drakula: Vlad Tepes, havasalföldi vajda. Kegyetlenségéről már életében legendák keringtek. A nép az ördöggel azonosította: azt hitték, hogy sohasem hal meg, éjfélkor feltámad és friss vérrel táplálkozik. Később ő vált a vámpírtörténetek főhősévé: Dracula gróffá. Csakhogy kevesen tudják a mozinézők közül, ki is volt az eredeti Dracula. Hát ő! Vlad Tepes. A Karóbahúzó vajda.
Ś274 275 - Úristen! A karóbahúzások... a Danesti-csoport... A Neg-rescu-Danok. Mi folyik itt Mr. Simpson? - Ha rám hallgat, mint meggyőződéses materialista, nem mondhatok mást: Vlad Tepes kikelt a sírjából, és ugyancsak visszatért a földre a Danesti-csoport néhány tagja is, hogy tovább folytassák világ végéig tartó harcukat. Viorica a két másik Dánnal együtt a túlvilág hírnökei... És mi, élő emberek itt toporgunk közöttük. - Komolyan hiszi, amit mond, Bernié? Bernié Simpson fájdalmas grimaszt vágott. - Ha én azt tudnám mit higgyek! Tegyük fel, hogy Dracula vajda feltámadása nem valóság, és a Dánok feltámadása sem az... Vioricára gondoltam és kirázott a hideg. Bár nagyon nem úgy viselkedett, mint. aki több száz évig pihent egy koporsóban. - De a fene egye meg! - fakadt ki a történész -, a karóbahúzások és a többi gyilkosság nagyon is valóságos! És az lesz a mi halálunk is. - Van még valami? - kérdeztem tompán. - Honnan tudta megjósolni...? - Figyeljen, mondom tovább. A legendáknál hagytuk abba. Már a XV. század végétől elkezdték kinyomtatni Dracula rémtetteit. 1500-ban, például, Strasbourgban adtak ki egy újságlapot, amely-kedves közös ismerősünk viselt dolgait méltatja. Egy alkalommal például ősszehívatta országa nemeseit: bojárokat, kereskedőket, s megkérdezte tőlük, hány uralkodót ismernek, akik valaha Havasalföld trónján ültek. A vendégek egyike-másika ötvenre, a többiek kevesebbre emlékeztek viszsza. Tepes vajda hétre gondolt, hiszen a Draculestiek közül csak ennyien uralkodtak Havasalföldön. Büntetésből mind az ötszáz meghívottat karóba huzattá. Találtunk George-dzsal egy levelet, amelyet egy magyar deák írt. A levél ecseteli Tepes vajda és a később Havasalföld uralkodójává választott III. Dan vajda harcait. Leírja, hogy 1460-ban Dracul vajda legyőzte ellenfelét, megásatta vele saját sírját, meghallgattatta vele a halotti szertartást, majd lefejeztette. III. Dan emberei közül csak heten maradtak életben, akkora irtást végzett közöttük Dracula. Ahány asszonyt csak össze tudott fogatni, mellükre kötözqtt gyermekeikkel együtt karóba huzattá őket. A levél szerint propter enormitatem, vagyis hallatlan kegyetlenséggel. - Még mindig nem értem... -A német nyelvű röplap, amelyről már beszéltem, sorra beszámol a vajda rémtetteiről. Kívülről tudom az egész szöveget. És tudja, mire jöttem rá... a szerencsétlen George-dzsal együtt? Hogy azok a gyilkosságok, amelyeket ismeretlen házigazdánk követ el... a röplapban leírt borzalmakat ismétlik. - Hogyan? - Vegyük csak az elsőt. A karóbahúzást. Merguliest karóba húzták, akárcsak Seversont. Egészen pontos sorrendet persze nem tudok megállapítani, de minden olyan gyilkosságot kipróbál, ami a német nyelvű röplapon található. Figyeljen ide... Hogy is van csak...? Igen: ...felégettette az elővárost, s amikor a nap megvirradt, asszonyokat és férfiakat, ifjakat és öregeket karóba hűzatott a hegy lábánál álló kápolna mellett, maga pedig odaült alájuk középre, s jóízűen elfogyasztotta a reggelijét..." - A rohadék! - Kastélyunk ura a forgatókönyv szerint cselekszik. Ugyanazokat a módszereket alkalmazza, amelyekről a röplap beszél. Ezért volt szüksége az asztalra, a székre: ételre-italra. Ott folytatja, ahol ötszáz évvel ezelőtt abbahagyta. - Úgy beszél róla, Bernié, mintha élne. - Hát hogy Vlad Tepes, alias Dracula él-e vagy sem, azt nem tudom. De hogy egy sajátos forgatókönyvnek megfelelően valaki halomra gyilkol bennünket, az nem képezheti vita tárgyát. Én, mindenesetre, vita helyett akkor lennék boldogabb, ha eltűnhetnék innen. Mégpedig azonnal. Inkább a hurrikán tépjen darabokra, minthogy tepsibe kerüljek, s egy kísértet vagy egy pszichopata gazember libacombot zabáljon sülő poraim felett. Nem, Lawrence, ebből nem kérek. - Miss McHale haláláról is esik szó abban a röplapban? -Naná, hogy esik! Csináltatott egy nagy üstöt, tetejére átlyuggatott deszkákat tétetett, s az embereket azon át fejjel lefelé belelógattatta, így tartván őket foglyul, majd megtöltette az üstöt vízzel, nagy
tüzet rakatott az üst alá, s az embereket ily módon hagyta nyomorultul ordítani, míg azok teljesen meg nem főttek és el nem pusztultak." - Maga azt is megjósolta, Bernié, hogy a Negrescu-Dan testvéreknek fejükhöz szegezi a kalapját. - Hallgassa csak a következő passzust: Küldtek hozzá némely idegent, akik midőn elébe járultak, meghajoltak előtte, s levették a fejfedőjüket. Ám az alatta viselt barettjüket a fejükön hagyták. Ekkor megkérdezte őket, miért nem vették 276 277 le a barettet is. ők azt felelték így van ez náluk szokásban, még a császár előtt sem vennék le. Drakula azt válaszolta nekik, hogy ezt ő szeretné megerősíteni, s nyomban odaszegeltette a kis sapkákat a fejükhöz, hogy azok ne eshessenek le, és a szokás megmaradhasson. így erősítette meg a szokásukat." -Úristen! Gondolom, Vila Prades haláláról is talált benne valamit. - Természetesen. Jött az országába háromszáz cigány. Ő kiválasztotta közülük a legjobb hármat, megsüttette őket. Śs ezeket a többieknek meg kellett enniük." Hogy tetszik? - Még mindig az az érzésem, hogy álmodom. Van még olyan szörnyűség, amit nem próbált ki rajtunk? Bernié habozott. Mintha nem akarna válaszolni. - Rajta! Gyerünk, Bernié! - sürgettem, - Ha jól emlékszem, már csak egy maradt hátra. Készíttetett az országában lévő összes koldusnak egy jó lakomát. A lakoma után bezáratta őket az istállóba, ahol ettek, és elégette valamennyiüket." - Uramisten! Ha ez igaz...! - Eddig még nem volt okunk kételkedni benne. Ismétlem, az a véleményem, hogy akárki is a házigazdánk, az ötszáz éves forgatókönyvből dolgozik. Folytatni akarta, de ebben a szempillantásban megremegett a kastély. Halk, mindenüvé befurakodó zümmögés hallatszott, mintha darázscsapatok vertek volna fészket a szobák sarkaiban. Néhány pillanatig tartott csak az egész: mire felocsúdtunk, elhalt a zümmögés és a remegés is abbamaradt. Bernié rémülten a karomba kapaszkodott. - Mi volt ez? - Én is szeretném tudni. Talán a hurrikán. Talán éppen most Jialadt át a fejünk felett a tölcsér. Szerettem volna hinni, hogy valóban az történt, amit mondtam. Ś.-... 8. Órámra pillantottam: éppen harminc perc volt a vacsoráig. Ha a forgatókönyvnek hinni lehet, előbb megetet bennünket, aztán... Bernié megcsóválta a fejét és a bedeszkázott ablakokra bámult. - Nem tetszik nekem valami. Mintha egy konzervdobozban ülnénk. Ráadásul ez a zümmögés... Ördöge volt, nekem sem tetszett. -Gyerünk, Bernié! - kiáltottam rá. - Keressünk valami hegyes szerszámot! Végigtúrtuk a polcokat, de nem találtunk semmi használhatót. Seprű volt bőségesen, felmosórongy úgyszintén. Már-már feladtam a küzdelmet, amikor Bernié felkiáltott. - A fenébe is, ide nézzen! Pedig nekem nincs is szemüvegem. Rövidnyelű balta csillogott a kezében. - Adja ide! Elvettem és kinyitottam egy ablakot. Aztán erőteljes ütésekkel verni kezdtem a masszív, beszegezett ablaktáblát. Úgy gondoltam, hamarabb verem szét a fát, mintha a rögzítőcsavarokkal bajmolódnék. Az első meglepetés akkor ért, amikor néhány csapással lyukat vágtam a zsaluban. Az még nem lett volna furcsa, hogy egyetlen fénysugár sem szökött be odakintről, elvégre borús lehetett az ég a hurrikán miatt, az azonban már nagyobb nyugtalanságot keltett bennem, hogy amikor belesújtottam a lyukba, a balta csillagokat vetett, mintha egy csillagszórót vágtam volna ketté. - Mi a fene ez? - suttogta Bernié. ~, Lesüllyedtünk a hegy gyomrába? .
Őszintén szólva már azon sem csodálkoztam volna. Semmi meglepőt nem találtam volna benne, ha Drakula gróf egy óriási liftre építtette volna a kastélyát, amelyet kénye-kedve szerint mozgat ég és a föld mélye között. Bernié, akinek még nálam is kevésbé tetszett a szikrázás, félretolt, kidugta az ujját a nyíláson, nem törődve vele, hogy - egy arra járó, kóbor ördög esetleg beleharap.' - Acél - mondta. - Bevasalták az ablakot. Most én taszítottam odébb. Két hatalmas vágás a fára: a lyuk tányérnyira tágult. Eszeveszett gyorsasággal tapasztottam a tenyerem a résre: hideg, nedves vaslapot érintettek az ujjaim. Baltával a kezemben kiugrottam a folyosóra, s fittyet hányva minden óvatosságnak, rárohantam a legközelebbi ablakra, bezúztam az üvegét, vágni, aprítani kezdtem az ablaktáblákat. Nem kellett fél percnél több, hogy meggyőződjek róla: ezt az ablakot is vastag acéllemez fedi. Bernié eközben kibotorkált a szobából és nagyot koppant a szemközti falon. 278 279 - Hé! - hallottam Felháborodott suttogását. - Nem segítene egy kicsit? Ebben a rohadék házban minden falat éppen az utamba raktak! Letettem a baltát, és kétségbeesve néztem körül. Bernié, kezét előrenyújtva, szabadnapos kísértetként közeledett felém. - Merre van, az ördögbe is? Megfogtam és odahúztam az ablakhoz., - Gáz van, Bernié. Nem látszott az arcán meglepetés. Megtörölgette a homlokát, aztán a sötétségbe meredt. - Patkányfogóban vagyunk, mi? Tegnap óta érzem, hogy Ś meg kell pattanni ebből az elátkozott kastélyból. Ha nem vagyok ilyen hülye.,. - Nem hiszem, hogy messzire jutott volna. Gondoljon a hurrikánra, a felrobbantott viaduktra... - Egyelőre nem tudok másra gondolni, mint az acéllemezekre az ablakok előtt. Gondolja, hogy az ajtók is...? Biztos voltam benne. Ha házigazdánk az ablakokat.áttörhe-tetlenné varázsolta, nyilván ugyanezt tette az ajtókkal is. Akárki is a házigazdánk - gondoltam -jól kifőzte a tervét. Az óriási kastély valamennyi ajtaja és ablaka elé hidraulikával mozgatható fémlemezeket szereltetett, amelyek láthatatlanul a falba süllyesztve várták a pillanatot, hogy valaki megnyomjon valahol egy gombot és zümmögve leereszkedhessenek. Patkányfogóban voltunk, méghozzá nem is akármilyenben. Bernié és én már azt is tudtuk, miért. 9. Az első, akivel összefutottunk, Francis volt, a komornyik. Mögötte Edward bandukolt nagy halom fáklyával a kezében. Amikor kibukkantunk a folyosó kanyarulata mögül, Edward rémülten felkiáltott, és felemelte a kezében lobogó fáklyát. Készen rá, hogy a képembe vágja. :|| - Csak nyugalom, Edward - emeltem fel a hangom és a f kezem. - Lawrence vagyok, ez pedig Mr. Simpson. Mi újság? ^ Francis sóhajtott és megvakargatta a pakompartját. - Mr. Lawrence... Alighanem... nagy bajban vagyunk, uram. - Dicséretes a helyzetfelismerő képessége, Francis. - Az első feleségem is ezt mondta, uram, amikor egy őszi 280 délutánon Lord Hamptonshire rosszul lett, elvitték a mentők, s én, miután arra a délutánra szabad eltávozást kaptam, hazatértem bérleményembe. Közvetlenül a Temze partján laktam, uram, talán járt már arra, a szelídgesztenyéktől kicsit jobbra... szóval hazatértem, uram, és feleségemet, Annabelle-t, félreérthetetlen helyzetben találtam egy... általam nem ismert férfiegyénnel. Őszintén szólva nem akartam hinni a szememnek, és mégkérdeztem tőle, hogy Annabelle, ön most...?
Szóval megkérdeztem, uram, s furcsa módon ugyanazt válaszolta, mint ön. Hogy csodálatos a helyzetfelismerő képességem. Valószínűleg azért, mert az őseim. - Rendben van, Francis. Miért vagyunk bajban? Ismét látta a kísérteiét? - Láttam, uram. - Hol? - Nem fogja elhinni. Az ön szobájában. - Hm. És mit csinált? - Meztelenül sétált le-fel. Az a helyzet uram, hogy nyugtalankodom ön miatt. Be akartam szólni, hogy mi legyen a vacsorával... amikor... hallottam, hogy valaki dudorászik, uram. És énekel. Az ön szobájában. - Furcsának találta? - Annak. Arra gondoltam, talán a rádió. Gondoltam, elzárom : ne fogyjon feleslegesen az elem. A jelen helyzetben ugyebár... A pótkulccsal kinyitottam az ajtót... - Természetesen nem kopogtatott. - Uram, egy rádiónak nem szokás kopogtatni. - Ezután? - Beléptem, uram, mivel az ajtón nem volt beakasztva a biztonsági lánc. Legnagyobb meglepetésemre, a kísértet jött elő az ön fürdőszobájából. És, uram, rettenetesen htmisan énekelt. Ha érdekli, az Ének az esőben-nek azt a számát... - Nem érdekel, Francis. - Értem, uram. Ezzel együtt pocsékul énekelt. Aztán hozzám vágott valami dobozt. És kiáltozott. -Mit? - Hogy vén szatír vagyok, és olyan férfi, aki a hasonneműe-ket kedveli, pedig ez nagy tévedés, uram. Erre én távoztam, uram. Hidegen meghajoltam és távoztam. - Ott van még a szobámban, nem tudja? - Nem tudom, uram. Nem tudom, az ifjú hölgy élő korában 281 mely neveltetést kapott, de a túlvilágon feltehetően az alacsonyabb társadalmi osztályok közé nyert besorolást. - Rendben van, Francis, megpróbálom kiűzni a szobámból. Mi újság a hurrikánnal? - Reggelre lecsillapodik. - Ez annyit jelent, ha élve kihúzzuk addig, reggel szabadok leszünk. Kisétálunk az ajtón... Francis szomorúan megrázta a fejét: Edward, aki mindvégig egyetlen szót sem szólt;, árnyékként követte a csóválást. - Nem sétálunk ki, uram. - Miért nem, Francis? - Mert... valami egészen furcsa dolog történt, uram. Valamennyi ajtó elé vastag... vaslemez ereszkedett, illetve azt hiszem, acéllemez. Ezt azért merem megkockáztatni, uram, mert az egyik unokaöcsém, aki lord Chichesternél volt szolgálatban, egyszer a manchesteri acélműben tett látogatása után... - Megvizsgálta őket, Francis? - Előbb önt kerestem, uram. Amikor pedig csak azt az, izé.,. túlvilági hölgyet találtam egy szál semmiben a szobájában... Felkerestem Mr. Hollandot és (Mr. Seymourt. Mr. Holland káromkodott, és megpróbálta kidönteni az ajtót... Mr. Seymour pedig azt mondta, hogy a lemezek olyan drága fémötvözetből vannak, mint a fogfúrói. Olyan kemények, hogy kirobbantani sem lehet őket. Es tudja, mi az érdekes, uram? - Micsoda, Francis? - Hogy kellemesen langyosak, uram. Mintha belülről melegítené őket valami. 10. Búcsú nélkül hagytam ott a komornyikot, s Bernievei a nyomomban futni kezdtem a szobám felé. Ha megkérdezték volna, miért e sietség, aligha tudtam volna okát adni. A vacsoraidőből hiányzott még húsz perc, és különben sem állt szándékomban vacsorázni. Már majdnem elértem a szobám, amikor megtorpantam. Ami ezután következik, ahhoz igazán nincs szükségem Bernie-re. Elkaptam a karját és a falhoz húztam. - Bízik bennem, Bernié? -Biztosíthatom, Mr. Lawrence, ha egyáltalán bízom még valakiben, az csak ön.
282 - Rendben van. Menjen vissza a szobájába, kérem. Kilenckor jöjjön le az ebédlőbe. - Nincs rám szüksége, Mr. Lawrence? - Nem sokat tehetünk, Bernié. Kutyaszorítóba kerültünk. Most már csak a lélektani hadviselés segíthet rajtunk, - Hogy érti ezt? - Erővel nem megyünk semmire. Csak... bizonyos emberi tulajdonságokra építhetünk. Mégpedig elsősorban negatív tulajdonságokra. Rémülten nézett rám, mintha attól tartott volna, hogy meg-buggyantam a félelemtől. - Tudja maga egyáltalán, mit beszél? . Bátorítóan a vállára vertem. - Azt hiszem, igen. Persze, fogalmam sincs róla, sikerül-e a tervem. Olyan tulajdonságokra építek, mint hiúság, elbizakodottság, hatalmi mánia. Nem tudom, érti-e? - Biztosíthatom, hogy egyetlen szavát sem. - Nem baj, Bernié. Kilenckor az ebédlőben. - Ha még élek, ott leszek. 11. Mielőtt beléptem volna a szobámba, hatalmasat rúgtam Willock ajtajába. - Menj a francba! - mordult fel a barátságos hang. - Különben agyonlőlek! Ś- Leslie L. Lawrence vagyok. - Ne sokat mondogassa, mert ideges leszek tőle, és kilövök az ajtón. - Éppen erről van szó- Szeretném, ha lőne egyet. - Megkaphatja. - Lőjön bele az ablaktáblájába. - Maga megbolondult. Tűnjön innen! .- Tegyen meg nekem egy szívességet. Nem kerül semmibe. Fogjon egy kést, és kezdje feszegetni az ablaktábláját. Ha talál egy kis rést, dugja ki rajta a kése hegyét. Két percig várok az ajtaja előtt. Vagy megteszi vagy nem. Mindenesetre, az én lelkiismeretem tiszta lesz. Számolom a két percet, - Menjen a fenébe, hülye! Rugó nyikkant, ahogy az ágyára vetette magát. Néztem a lassan bicegő mutatót, s csak akkor sóhajtottam fel, amikor 283 elmúlt egy perc. A rugó ismét nyikkant, mintha leszállt volna az ágyról. Halk kaparászást hallottam, aztán éppen akkor, amikor a mutató jelezte, hogy lejárt a két perc, kinyílott az ajtó, s egy hatalmas 45-ös magnum bukkant fel a nyílásában. - Jöjjön be, ember! Csak egészen enyhén remegett a kezében a fegyver. Besétáltam a szobába, letettem magam egy székre, miközben olyan szelíden néztem rá, mint újdonsült vallásalapító kedvenc tanítványaira. - Nos, Mr. Willock? --Mi az isten ez itt az ablakom előtt? Köpje ki, amit tud, mert keresztüllövöm! Kinyújtottam a kezem, és elfordítottam a pisztolya csövét. - Utálom, ha rám fogják a fegyvert. Figyeljen ide, Willock! Ez az utolsó eset, hogy beszélek magával. Megpróbálom megmenteni az életét, de ha nem megy, hát nem megy! Nem vagyok kedvesnővér: másokkal is kell törődnöm, magamat nem is számítva. Remélem, belenyúlt a késével a résbe? - Belenyúltam - mondta bizonytalanul. - Mit tapasztalt? - Valami vas, vagy mi a szar van előtte. Fogalmam sincs róla, mit jelenthet. - Azt, hogy nincs kiút, Willock. Bele vagyunk zárva egy szardíniásdobozba. Tudja, mi történik a szöcskékkel, ha bádogdobozban megpirítjuk őket? Ez egyébként bizonyos afrikai törzsek kedvenc csemegéje. Szóval, beteszik a szöcskéket egy bádogdobozba és tüz felett melegíteni kezdik... -Miért... beszél nekem ilyen marhaságokról? - kérdezte meghökkenve. - Nem vagyok kíváncsi.
- Azért, Mr. Willock - mondtam erőszakolt nyugalommal -, azért beszélek róla, mert jelenleg úgy áll a helyzet, hogy ez a kastély egy hatalmas konzervdoboz... a szöcskék pedig mi vagyunk. - Úristen í- hördült fel. - És? - Már a melegítés is megkezdődött. Itt pattog a tűz a bádogdoboz körül. 284 12. Willock letette a pisztolyát, és rémülten nézett a szemembe. - Ha igaz, amit mond... - Sajnos, igaz. Figyeljen rám, Willock. Egyszer már kérdeztem magától, van-e valami köze Sir Francis Drake-hez. - Kérdezte hát! De mi a fene lenne? - És Drakulához? - A vámpírhoz? - Hozzá. - Semmi. Azaz... valami mégiscsak van. - Nézze, Mr. Law-rence, lehet, hogy ostobaság, amit mondok... szóval, egy évvel ezelőtt volt egy szabadalmam. Le is védettem annak rendje és módja szerint. - Mi volt az? - Egy koporsó. - Jézusom, nem tudna összefüggőbben beszélni? Az idő halad,.. -Oké. Feltaláltam egy koporsót... Szép, fekete koporsó: akkora mint egy féltégla, és úgy néz ki mint egy cigarettatartó. Odatarthatja a haverja orra alá, hogy nesze, haver, ebből vegyél! Az illető felpattintja a koporsó fedelét és erre - hipp-hopp! - előugrik Drakula gróf, frakkban, elegáns, fehér ingben, csokornyakkendővel a nyakán. Két vámpírfogát előremereszti, és kész. Jöhet a röhögés. Egy hónap alatt félmilliót kerestem rajta. Nem szoktam dicsérni magam, de nagy ötlet volt.^ - Óriási - mondtam. - S egyben a halálos ítéletét is aláírta vele. __ - Én... miért? Micsoda marhaság ez már megint? - Van valaki, akinek nem tetszettek a maga ötletei, ez pedig különösképpen nem. Van valaki, aki nem tűri, hogy kigúnyolják Drakulát. -Jézusom... miért? Hiszen az egy mesefigura! Ha jól tudom, egy angol író, Bram Stoker találta ki. - Óriási tévedés, Mr. Willock. Dracula gróf valóban létezett, csakhogy nem gróf volt, hanem havasalföldi vajda, a XV. században. A XX. században pedig valaki nem tűri, hogy meggyalázzák Vlad Tepes emlékét. Érti már? A fickó elhatározta, hogy ki fogja irtani mindazokat, akik nem kellő kegyelettel viseltetnek ősapja iránt. Mégpedig olyan módon, ahogy 285 Tepes vajda végeztette ki ellenfeleit. Karóba húzással, élve megfőzéssel, elégetéssel. - Úristen, ez nem lehet igaz! - Pedig igaz, Mr. Willock. -Mit akar tőlem...? ' - Jöjjön le kilenckor az ebédlőbe. Ha egyáltalán le tudjuk győzni, csak úgy tehetjük... ha összefogunk. Jöjjön le, kérem. Willock felemelte a pisztolyát és harciasán megforgatta a kezében. - Rendben van, Mr. Lawrence, hiszek önnek. Csak még egy valamit mondjon meg nekem. - Parancsoljon. - Maga miért van itt? Megráztam a fejem és sóhajtottam. - Sokáig éppen úgy nem tudtam, mint ön. Sokáig azt hittem, hogy a kulcsszó Sir Francis Drake. Aztán kiderült, hogy nem. Hogy miért vagyok itt? Azért, Mr. Willock, mert évekkel ezelőtt Indonéziában felfedeztem egy lepkét. Egy eleddig ismeretlen lepkefajt. Szorgalmas kis rovarok: oldalt, a szájuk sarkában két szívócső található, amelyet beleeresztenek a virágok kelyhébe, hogy kiszívhassák belőle a nektárt. Mit gondol, hogy neveztem el őket? - Uramisten, csak nem... ? - De bizony, Mr. Willock. Drakula-lepkének. 13.
A szobámhoz vezető úton azon töprengtem, vajon lejön-e Willock a vacsorához, vagy meggondolja magát, és mégiscsak a vackán marad. Márpedig ahhoz, hogy minimális siker reményében indulhassak harcba titokzatos házigazdánk ellen, vattára van szükségem. Emberekre, akik a lovagteremben tolonganak. Kihúztam a zsebemből a kulcsom, elfordítottam a zárat, s mivel a lánc most sem volt beakasztva, beléptem az ajtón. Ahogy beléptem meg is bántam. Egy pisztolycső nézett velem ugyanis farkasszemet. Kedvenc székemben ismeretlen, középtermetű férfi ült, komornyikruhában, ősz pakomparttal vékony arcán, és vicsorogva nevetett, ahogy hátralépett az ajtó felé. - Üljön csak le, gyerünk! - mondta hamisítatlan brooklyni kiejtéssel. - Eljött a leszámolás ideje! Feltartottam a kezem, rémülten felnyögtem, a gyomromhoz kaptam, és meginogva a szekrény oldalának dőltem. Jajdultam egyet, majd átszálltam a köztünk álló asztalka felett, elkaptam a pisztolya csövét, és erőteljesy ütést ragasztottam az állára. Megemelkedett, s lágy, lebegő repüléssel eltűnt az asztal alatt. Utánanyúltam, elmarkoltam a nyakán a ruháját, felrántottam a szőnyegről. Ekkor vettem csak észre, hogy ütésem nyomán leesett sildes, inas-sapkája, s a tömött, szőke sörény, amely eddig kontyba csavarva rejtőzött a sapka alatt, kiszabadulva végighullott a vállán. Nem szokásom káromkodni, de most néhány könnyedebb szitkot morzsoltam szét a fogaim között. Az inas" eközben lassan magához tért és pihegve felém nyújtotta a kezét. - Gazember! Megütni egy nőt... Jaj az állam! Kivettem a szekrényből a maradék whiskyt és húztam egyet az üvegből. - Nekem... is. Odalöktem elé a flaskát. Ellenségeim sem állíthatják, hogy barátságos mozdulattal. - Ha azt hiszi, hogy jó vicceket csinál, ki kell ábrándítanom. Ennél hülyébb tréfát az utolsó száz évben.., - Ez nem... vicc. - Igen? Hát akkor mi? - Megpróbálom megmenteni az életemet. - Ebben a maskarában? - Éppenhogy ebben. Az inasokra senki nem vadászik. Mivel idegesített az üvegből whiskyzés, elővettem két poharat és szétöntöttem a maradékot. - Honnan szerezte a ruhát? - Edwardtól. Rábeszéltem, hogy adja oda. - Hol van most a fiú? - A szobájában. Mit képzel rólam, mi? Hogy leütöttem, összekötöztem, meztelenre vetkőztettem, és ott hagytam egy homályos sarokban? -Nem lennék meglepve. Legyen olyan jó, és válaszoljon' néhány kérdésemre. Oké? ,' - Majd meggondolom. Ne feledje, én hatósági közeg va286 287 gyök. Népszerűtlen kifejezéssel élve zsaru. Ha valakinek joga van kérdéseket feltenni, akkor én vagyok az! - Mit keresett Viorica szobájában? Elhallgatott és gyanakodva nézett rám. - Honnan tudja...? - Ezzel ne törődjön. Maga ott volt Vioricánál... átöltözött a ruhámba, és a magáét ott hagyta. Felemelte a poharát és belekortyolt. Közben gondolkodott: lelki füleimmel egészen jól hallottam a fejében kattogó kerekek zakatolását. - Maga aztán feltűnően jól értesült, hallja-e! Én is megkérdezhetném, hogy maga mit keresett a hercegnőnél? - Elpirulna, ha megmondanám. - Ne röhögtessen ki. Hiszen az egy százéves banya! -Szóval, mit keresett ott?
- Átvittem hozzá a maga ruháit, mert a maga szobájában kezdett tűrhetetlenné válni a forgalom. Ötpercenként kopogott valaki az ajtaján, és ugyanennyi alkalommal meg is próbált betörni rajta. - A régi ruháját beakasztotta egy szekrénybe? - Nem tudom. Ha jól emlékszem, az asztalon hagytam a kísértet-göncömet. De még mindig nem, értem mit akar kihozni ebből a zagyvaságbői. Ha megengedi, fel szeretném hívni valamire a figyelmét. - Éspedig? - Halálos csapdában vagyunk. Maga nem is sejti... - Az ablakok és az ajtók elé varázsolt acéllapokra gondol? - Uramisten! Észrevette? Válasz helyett megittam a whiskym maradékát, aztán szelíd szemekkel néztem rá. - Sajnos ki kell nyírnom magát Philippa. Felugrott, és felborította a poharát. A whisky végigömlött a szőnyegen: rá a lábamra, bele a cipőmbe. - Ha csak megmozdul... - Figyeljen ide. Megpróbálom megmagyarázni, miért. - Elment az esze? Felkapta a pisztolyát és rám szegezte. - Mindig is sejtettem, hogy nincs rendben magával valami. - Lenne szíves meghallgatni? Öt percem van a maga számára. Ha ezután is azt mondja, hogy nem akar meghalni, hát ne tegye. Fogja rám a stukkerjét, nem bánom, pedig isten a megmondhatója, mennyire idegesít, csak hallgasson végig. Öt percet beszéltem, s amikor órámon a piros kismutató a 12-esre ért, Philippa megnyugodott. Belátta, hogy valóbán meg kell Halnia. 14. Röviddel ezután bekopogtam JefFHollandhez. Jeffnem volt egyedül. Seymour ült a dohányzóasztala szélén, s széles gesztusokkal éppen magyarázott valamit, amikor kinyitottam az ajtót. - Csakhogy jön, Lawrence - sóhajtotta Holland, és sápad-tan szembe fújta velem a füstöt. - Hol a fenében kódorgott? - Megpróbáltam elkapni a fickót. Seymour átható tekintettel nézett rám és átkulcsolta a térdét. -Elkapta? - Nem sikerült. - Az az érzésem, Mr. Lawrence, hogy már nem is fogja. - Ezt hogy érti? - Tudja, mi van az ablakunk előtt? -Mi? Úgy tettem, mintha nem tudnék semmiről semmit. Egymás szavába vágva mesélték el, hogyan fedezték fel az ablakok és az ajtók elé ereszkedett acéllemezeket. - Adja ide a mancsát, ember! Jeff az ablakhoz húzott. A fa már kellemetlenül meleg volt, mintha órák óta ki lett volna téve a trópusi nap sugárzásának. - Mégfövünk, mint homár a forró vízben - mondta meglepően nyugodt hangon Seymour. Órámra pillantottam. Öt perc volt még hátra a vacsoráig. - Lenne egy-két kérdésem... - A fenébe is, Lawrence! Azt gondoltuk, hogy talán magának sikerül kitalálnia valamit. Kérdezz-felelekkel nem megyünk semmire! - Rövid leszek, ígérem. Mr. Holland. Ön azt mondta, hogy valamikor... évekkel ezelőtt forgatott egy filmet Sir Francis Drake-ről. Igaz? - Ezt már legalább ötször megbeszéltük. Hatodszor sem mondhatok mást, minthogy igaz. Na és? Sir Francis akar megaszalni bennünket? - Általában milyen filmeket készít, Jeff? 288 289 - Általában semmilyeneket. Nagyon konkrétan horrorfilmeket! Vigyen el az ördög - gondoltam magamban -, ha ezen az úton indultam volna el, talán hamarabb is rájöhettem volna a Drake-Drakula azonosságra. - Drakulát is? - Természetesen. A legutóbbi rémtettünk is egy Drakulafilm volt.
- Hol forgatták? - Kenyában. Nairobi mellett. - Drakula Kenyában? - Kedves Mr. Lawrence, Drakula mindenütt van, ahova elviszik. Bizonyára tudja, hogy a jó, öreg gróf, egy hazai földdel kibélelt koporsóban utazik, s ahol a koporsó nyugalmat talál, ott Drakula barátunk új otthonra lel. De hogy konkrét legyek: a film arról szól, hogy egy Kenyában szolgálatot teljesítő angol gyarmati tiszt, román származású nagybátyjától, örököl egy kastélyt valahol a Kárpátokban. Nagybátyja utolsó kívánsága, hogy a koporsóját, amelyben maradványai nyugszanak, Afrika földjén helyezzék nyugalomra, ahol egyszer, még élete delén, szép heteket töltött. A mit sem sejtő tiszt, akit mondanom sem kell, hogy a szerencsétlen Jack személyesített meg, teljesíti nagybácsija végakaratát, s a koporsót, amelybe fondorlatos módon Drakula grófunk költözött bele, átszállítja a fekete kontinensre. - Miss Segal volt a női főszereplő? - Kim a legtökéletesebbJiorror-hősnő. Ha kell, negatív szerepet is eljátszik, mint az Őrült ápolónőben, legtöbbször azonban ő az áldozat. Olyan kétségbeesetten tud sikoltozni, hogy a tapasztalatlanabb díszletmunkások rosszul lesznek tőle. - És ön, Mr. Seymour? - Semmi közöm a horrorhoz. Mégcsak nem is kedvelem. Bocsásson meg, Mr. Holland. - Ugyan már - legyintett Jeff. - Tele van a világ rossz ízlésű emberrel. Előrehajoltam és kutatón a fogorvos szemébe néztem. - Önnek mi köze a Drakulához? Seymour bámult egy darabig, nagy, kerek szemekkel, aztán harsányan felnevetett. - Hogy mi közöm? A Krisztusát neki, hát belőle élek! - Ezt hogy érti? - Hogy érteném, ember! Hiszen fogorvos vagyok! -Na és? - Lehetséges, hogy nem hallott még róla? A klinikámról? Egyszerre csak beütött a villám. Ha nem lett volna egyre langyosabb a levegő az ablak körül, akár még el is nevettem volna magam. - Hogy hívják a klinikáját, Mr. Seymour? - Drakula klinikának, természetesen. Jó név, nem? Én találtam ki, és azonnal le is védettem. Még csak az hiányzik, hogy lekoppintsa valaki. Azt hiszem, felesleges magyarázni, hogy mi köze Drakulának a fogakhoz. Ezt egyébként klinikám jelmondata kitűnően kifejezi: Ha nálam ülteti fogát, lepipálja a Drakulát. Zseniális, mi? * -JudyMcHale? - Mi van vele? - Ismerte, Jeff? r - Inkább Kim. Én nem nagyon kedveltem a zenéjüket. - Azért csak tud valamit róla. Például, hogy melyik zenekarral dolgozott? - Valami... Hibbant sakálokkal, vagy mi a fene. Tudja, azok a fickók, akik teleaggatják magukat sátánképekkel, felfordítött keresztekkel, és feketemisére járnak. Nem az én világom. - Mi köze lehetett Judy McHale-nek Drakulához? Jeff ekkor ébredt csak fel. Kivette a szivart a szájából, és lassan felemelkedett. -Maga azt mondja, hogy ezért... ezért...? Nem Francis Drake... hanem... - Drakula. Minden egyéb stimmel. Azért akarnak megölni bennünket, mert megsértettük Drakula gróf emlékét. Furcsa módon Jeff Holland ugyanazokkal a szavakkal adott hangot kétségeinek, mint Willock. - Ne röhögtessen ki! Hiszen Drakula nem is létezett. Bram Stoker találta ki. - Téved, Jeff. Drakula létezett. Ha nem is vámpírként, de semmivel sem maradt el a vérszívó mögött. A történeti Drakula, Vlad Tepes havasalföldi vajda volt, aki... - Vladimír T. Drake! - Él valaki a közelünkben, aki úgy gondolja, hogy néhányan megsértettük a kegyetlen vajda emlékét, ezért halállal kell lakolnunk. Én felfedeztem egy új
lepkefajt, és Drakula-lepké-nek neveztem el; Willock ostoba emléktárgyat hozott forgalomba: felpattintható tetejű koporsót; maga Jeff, filmeket forgatott róla, amelyekben Jack Margulies, és Miss Segal játszot290 291 ták a főszerepeket; Ön Mr. Seymour Drakula fogászatot alapított; Mr. Simpson és Mr. Severson tanulmányt írt Vlad Tepes, a Karóbahúzó vajda rémtetíS iről, Judy McHale... - Stimmel! - csapott a combjára Jeff. - Hiszen Kim említet te is egyszer. Drakula bálja - ez volt a leghíresebb énekszáma. Várjon csak, hogy is van...? Mielőtt még elkezdhetett volna dúdolni, gyorsan folytattani. - Nyilván Vila-Prades is... - Mi az hogy nyilván? Hiszen Vila-Prades a Vérszomjas Drakulák csapatának volt a kapitánya! Döbbenten és szégyenkezve meredtünk egymásra. Itt virítottak a tények az orrunk előtt, mégsem vettük észre a fától az erdőt. - Azt is tudj a, mi miért történt a temetőben ? - kérdezte Jeff. - Nagyjából. De erre most nincs időnk. Hol van Kim? - A szobájában. Kilenckor érte kell mennem. - Az órájára pislantott és felpattant. - Az ördögbe is, hiszen pontosan kilenc óra. Úristen! Csak nem akar vacsorázni, Mr. Lawrence? Ami engem illet, megpróbálok kitörni valahogy. Seymour megcsóválta a fejét. - Nem fog menni, Jeff! A lemez alighanem titánötvözetből áll. Jó néhány milliót költhetett ránk, akárki is csináltatta. Ebből a csapdából nincs kiút! - Úgy érti, hogy... ne tegyek semmit? De hát ez lehetetlen! Nem ülhetek ölbe tett kézzel, mialatt pirosra sülök, mint egy grillcsirke. Legalább próbáljuk meg kibontani a falat! Úgy gondoltam, elérkezett a pillanat, amire vártam. - Figyeljenek ide - mondtam és felálltam, mert a piros mutató már túlment a kilenc órán. - Egyetlen esélyünk van a menekülésre. -Éspedig? - Ha nyugodtan és hidegvérűen viselkedünk. Jeff dühösen az asztal lábába rúgott. - Ne röhögtesse ki magát, Lawrence! Jól ismerem ezt a hülye szöveget; nem más mint süket duma. Szolgáltam tengeralattjárón: ott is éppen ezzel etettek bennünket. Ha elsüllyedt a hajó, fiúk, és ti lent hevertek a fenéken, jó ezerötszáz lábnyi mélységben, egy a fontos fiúk, hogy ne veszítsétek el a fejeteket és a hidegvéreteket. Ha pánikba estek, fiúk, végetek! Pedig soha a büdös életben olyan mélyről nem hoztak fel hajót, ha egyszer bedöglött a motorja. Az ilyen süket duma csak arra való, hogy betömje a szánkat. Ebből elegem van! Jézusom - gondoltam. - Mi lesz itt, ha még Jeff is pánikba esik. - Adna egy szivart? - nyújtotta ki a kezét Seymour. - Magának? Hiszen úgy tudtam, nem dohányzik. - Nem is. De most úgy érzem, nagyon jót tenne egy mély szippantás. - Először is arra kérem magukat, ne szóljanak a többieknek - könyörögtem. Pánikra nincs szükség. - Micsoda baromság! Joguk van megtudni, hogy elevenen fognak megsülni. Hogy sült gesztenye lesz belőlük. - Hadd mondjam el, mire gondolok. Egyelőre csak néhányan tudjuk, mi a helyzet. Elég, ha a többiek akkor értesülnek róla... - Amikor már minden mindegy, mi? - Ha van esélyünk a menekülésre, akkor az egyedül házigazdánk hiúságán és feneketlen gyűlöletén múlik - folytattam zavartalanul. - Szép kilátások. - Ez az utolsó szalmaszál. Házigazdánk feltehetően... látni akarja utolsó perceinket. Nem fogja elszalasztani a látványt, hogy félig megsülve, a félelemtől őrjöngve lásson bennünket. Fel akarja venni... -Filmre? - Azt hiszem, örökre be akarja vésni a recehártyájába, hogy bármikor, ha lehunyja a szemét, a mi félelemtől és fájdalomtól eltorzult arcunkat lássa. Ez lesz az elégtétel mindazért a fáradságért, ami a kivégzésünkkel járt.
Jeff meggyújtotta az öngyújtóját és remegő kézzel tüzet adott Seymournak. -És? Seymour ugyancsak enyhén reszkető kézzel szívott néhá<-nyat, aztán köhögni kezdett. - Nem is... olyan... ostobaság. - Házigazdánk az utolsó percig itt marad velünk. Látni akarja az arcunkat. Csak akkor tűnik el, amikor elindultunk a halál felé. Akkor szép csendesen meglép. - És ha annyira őrült, hogy velünk akar halni? - Ez is egy lehetőség. Csakhogy én nem hiszek benne. A fic-" kó Drakula emléke őrizőjének tartja magát, aki arra született, hogy mindenkit kiirtson a világból, aki megszentségteleníti VladTepest. 292 293 - Az istenit neki, én még mindig nem értem, ki ez a Vlad izé... és mi a baja velem? Ismétlem, Drakula mesefigura! - Erre most nincs időnk, Seymour! Úgy gondolom, házigazdánk jó előre elkészítette az egérutat, amin keresztül ki akar sétálni a kastélyból. Nincs más dolgunk, mint elkapni, és kiverni bejőle a menekülés útját. - És ha mégis... öh... öh... téved? - köhögött Seymour. -Ha ez az örült mégiscsak velünk akar pusztulni? Felhúztam a vállam. Mit felelhettem volna? Jeff sóhajtott, és az ajtó felé indult. ' - Szólnom kell Kimnek. - Ha lehet... ne említse neki az acéllemezeket. Seymour elkapta a karom. - Gondolja, hogy itt lesz a... vacsoránál? Határozottan bólintottam. - Igen. Azt hiszem, perceken belül kezdetét veszi az utolsó felvonás. 15JefTbekopogtatott Kimhez, én ugyanezt tettem Viorica ajtaján. Seymour a falnak dőlt, és láthatóan azon meditált, hogy szivarral a kézben jobb-e megsülni vagy anélkül. Megvártam, amíg JefT előtt kinyílik az ajtó, akkor én is munkához láttam. Pipaszurkálómat belenyomtam a zárba és elfordítottam. Beléptem a szobába, körülnéztem, aztán felordítottam: - Jóságos Isten! Gyilkosság! Megint egy gyilkosság! JefTeltátotta a száját és kiáltott valamit Kimnek: alighanem azt, hogy maradjon a szobájában. Villámgyorsan elindult előre: egyik kezében szivarral, másikban a stukkerjával. Seymour óriási füst- és köhögésfelhőbe burkolózva botorkált felém. - Lawrence... mi az ördög az...? Félreálltam az útból, hogy jól láthassanak mindent. A fáklya csonkja már csak alig-alig pislákolt Viorica Negres-cu-Dan szobájában. Annyi fénye azonban még maradt, hogy megvilágítsa Viorica ágyát, amelyen azonban nem Viorica feküdt, hanem egy hófehér arcú, aranyhajú lány, fehér, enyhén piszkos, golyóütötte ruhában. A golyóperzselte lyukakból kicsorduló vér már rászáradt a csipkékre; akárcsak egy vékony kis patak a szája sarkára. Valahol a folyosón ajtó csattant; aztán még egy, majd még y y, Alltam dermedten, és úgy tettem, mintha a halott lányt figyelném. Pedig eszem ágában sem volt őt figyelni. Elsőnek JefT robogott be a szobába. - Úristen, ki ez? - A kísértet - mondtam. - Kísértetkisasszony. - Úgy érti, hogy az a nő, akit a kerítésre... ? De hiszen az mulatt volt! - Ez az a lány, akit a temetőben láttam. Ebben a fehér, halotti ruhában. - Maga szerint egy kísértetet ki lehet nyírni? Ráadásul lőfegyverrel? - Persze hogy ki lehet - mondta hátulról a folyosóról North-cott. - Csak ezüstgolyó kell hozzá. - Ne hülyéskedjen! - torkolta le JefT. - Hogy kerül ez a csaj Viorica hercegnő szobájába? És hol a román nő? Néma hallgatás volt a válasz a kérdéseire. Amikor hátrafordultam már egész kis sereglet állt a folyosón: Kim Segal, Northcott, Róbert Willock, és a két zenész. A sasorrú, ősz hajú férfi szájához
emelte a hangszerét és belefújt. A halotti ének beröppent a szobába, meglebbentve a megölt lány csipkeruhájának a szélét. Kim felzokogott, Jeff magához húzta és gyengéden megveregette a vállát. Ť - Nyugodj meg, bébi. Már nem tarthat sokáig. Nem úgy csengett a hangja, ahogy szerettem volna. Mintha elhagyta volna az töretlen, kissé agresszív optimizmus, amely mind ez idáig ott bujkált a szavai mögött. Northcott előrefurakodott és mégcsóválta a fejét. - Hát ezt megölték. Mázlija volt, hogy nem húzták karóba. Ekkor Bernié Simpson, aki úgy elbújt a többiek háta mögött, hogy észre sem vettem, felvisított. Magas, vékony fejhangon. Nem is tudtam mihez hasonlítani a visítását: talán az acélcsapdába lépett szibériai farkas vonít ilyen fájdalommal teli kétségbeeséssel. - Jaaaaj! Jaaaaj! Nem akarok meghalni! George, te átkozott! Miért nem hallgattál rám? Mért nem menekültünk akkor, amikor még meg lehetett volna pattanni? Seymour elkapta, és igyekezett befogni a száját. - Hallgasson el, maga őrült! Fogja be a pofáját! Kussoljon, ha mondom! 294 295 Bernié két tenyere közé szorította a fejét és tovább ordított, -Nem! Nem! Nem akarok meghalni! Nem akarok élve megsülni! Ki akarok menni innen! Vigyenek ki! Ki akarok menni! A zenészek zavartan abbahagyták a muzsikát, összenéztek, majd amikor észrevették, hogy a kutya sem törődik velük, tovább játszottak. Northcott eltátotta a száját, felemelte a kezét, és elém lépett. - Mi az isten ez, Lawrence? Még csak az hiányzott, hogy már vacsora előtt kitörjön a pánik. - Mr. Simpson összevissza beszél. Egyszerűen csak ki van borulva. Holnap reggel... Bernie-nek a félelem alighanem megélesítette a hallását, mert hallotta minden szavam. - Nem beszélek összevissza! - üvöltötte Northcott felé. -Igenis valamennyien itt fogunk pusztulni! És ő, Lawrence az oka! Meg az a nő, a Fekete Hercegnő! Northcott összehúzta a szemét, és még közelebb lépett hozzám. - Igaz ez, Lawrence? - Semminek nem vagyok az oka - mondtam kitérőén. -Bernié nem tudja, mit beszél. - Ne merje még egyszer ezt mondani! - üvöltötte Simpson, és ökölbe szorított kézzel felém rohant. - Ha még egyszer ezt mondja...! Igenis, meg fogunk halni! Megsülünk...! Már be is gyújtották a sütőt! Azt mondja, nerti akar pánikot kelteni? Jogom van kiordítani magam a halálom előtt! Northcott lassan, szép nyugodtan a zsebébe nyúlt, kihúzott egy 45-ös eléfántölö Magnumot, és a mellkasomhoz szorította a csövét. - Igaz ez, Lawrence? Beláttam, hogy ami történt, nem lehet semmissé tenni. A pánik ugyan keresztezheti, sőt kockára teheti tervem sikerét, s ezzel leronthatja menekülési esélyeinket is alkalmazkodnom kellett az új helyzethez. Méghozzá habozás nélkül. Bernié Simpson ökle már csak centiméterekre volt a halántékomtól, s el is érte volna, há Northcott kezében meg nem mozdul a Magnum. Méghozzá olyan gyorsan, hogy alig lehetett követni. Tompa puffanást hallottam, aztán Bernié hangos jajkiáltással a padlóra hanyatlott. Mire felocsúdtam, a Magnum csöve már ismét a mellkasomat birizgálta. Kim kitépte magát Jeff karjából, és Bernié fölé hajolt. - Nem szégyelli magát! - föimedt a festőre. - Nem látja, mennyire meg van rémülve? - Köpök a rémületére - krákogta Northcott. - Nos, ide figyeljen, Lawrence! Adok tíz másodpercet. Vagy elmondja, amit tud, vagy keresztüllövöm! Isten engem úgy segéljen! Nem kellett esküdöznie, anélkül is éreztem, hogy nem a levegőbe beszél. Az ilyesmit valahogy megérzi az ember. - Mit akar tudni?
- Mindent. - Hosszú történet. -Félreértett, Lawrence. Engem nem a mesék érdekelnek. Azokhoz nincs semmi közöm. Véletlenül kerültem ide, ha valakinek baja van magukkal: csak tessék, intézzék el egymás között! Én ki akarok kerülni innen! Akkor követtem el a legnagyobb ostobaságot, amikor egyáltalán bejöttem. Már akkor el kellett volna tűnnöm, amikor... - megcsuklott a hangja, aztán csak legyintett egyet. - Szóval, mi az ábra? Nem tudom miért, de egyszerre megkönnyebbültem. Miért ne mondanám meg neki az igazat? - Hát jő - adtam meg magam. - Az a helyzet, hogy hamarosan meg fogunk sülni. - Lenne szíves értelmesebben beszélni? Voltam szíves. Még a közepén sem járhattam a mondanivalómnak, amikor elkapta a Magnumot, elugrott tőlem, be a szobába, elvágtatott kísértetkisasszony holtteste mellett, és az ablaknak rontott. Rászorította a tenyerét, s amikor ismét felénk fordult, szinte állati rémület reszketett az arcán. - Megállj, te rohadék! - kiáltotta, s anélkül, hogy ügyet vetett volna ránk, ismét kivágtatott a folyosóra. Mielőtt még megakadályozhattam volna, beleveszett a sötétségbe. - Northcott! Hé! Álljon meg, ember! Jöjjön vissza! Csak messziről, igen messziről szállt felénk valami, amit válasznak is vehettünk. - Mar.. .hák! Eszeve.. .szett mar.. .hák! Meg fog......gleni! A döbbent képpel figyelő sasorrú kaukázusi szájába vette a sípját és tovább játszotta a halottas éneket. Közvetlenül a fejem felett hangos sercenéssel kihunyt egy fáklya. 296 297 16. Kim és Seymour felemelték Bernie-t: be akarták húzni a szobámba. Én azonban eléjük álltam, eltorlaszolva az utat. - Semmi szükség rá, hogy itt maradjon. Levisszük az ebédlőbe. Kim rám nézett: harag és csodálkozás ült az arcán. - Nem látja, hogy segítségre van szüksége? - Itt akarja hagyni egyedül? Egy halott társaságában? Ha magához tér, szörnyet hal a rémülettől! - De hát pihenésre van szüksége! - Rövidesen pihenhet eleget. Akár évmilliókat is, ha soká szarakodunk - mordult rá Willock. Szerencsére Bernié, mintha végszóra tenné, kinyitotta a szemét, és nagyot nyögött. - Te jó ég, mi történt velem? Rosszul lettem? - Lemegyünk a lovagterembe, Bernié. Tud jönni? - kérdezte Kim. - Én? Természetesen. Miért ne tudnék? - nyafogta a történész csodálkozva, majd amikor észrevett, felém kacsintott. -Hello, Mr. Lawrence! Hogy van? Legszívesebben elégedetten összedörzsöltem volna a kezem. Eddig minden a terveim szerint történt. Kim és Seymour tovább támogatták Bernie-t, akinek láthatólag fogalma sem volt róla, hol van; mosolygott és köszönge-tett jobbra-balra mindenkinek. Mögöttük vonultunk mi: Jeff, Willock és jómagam. A menetet a két kaukázusi zenész zárta a gyászzenéveL A levegő észrevehetőbben vibrálóbb volt, mint reggel. Mintha egy elektromos sütő belsejében forogtunk volna nyársra tűzve. Kibelezett, sütésre szánt grillcsirkék. 17. Kim és Seymour megtorpant a lépcsősor alján; még a botladozó Bernie-t is eleresztették. Bernié belekapaszkodott a korlátba, és vigyorgott, mint akinek elment az esze. - Ez ám a búcsúfogadás! - fordult hátra, és lelkes elragadtatás ült ki a képére. - Mr. Lawrence, csak nem ön mondja a
búcsúbeszédet? Az ördögbe is, hol van George? Nem látták Mr. Seversont? , A lovagterem nemcsak őket, hanem bennünket, hátul kullo-gókat is meglepett. A falakon háromszor annyi fáklya lobogott, mint máskor, az asztalokról hímzett, hófehér damaszt-térítők verték vissza a fáklyafényt. Az abroszon ezüsttálak, ezüsttányérok, ezüst evőeszközök sora várta a vendégeket. Mintha XVI. Lajos hívott volna bennünket vacsorára. Francis, Edward és Mr. Parish merev tekintettel álltak az asztal mellett: szemüket a páncélos lovagokra szegezték. Leléptem a lépcsőről, és hanyag nemtörődömséggel odasétáltam Francishez. - Mi történt, Francis? Francis rám emelte a szemét, és megvonta a vállát. - Csoda, uram. Lementünk Edwarddal, hogy felhozzuk a hidegtálakat... amikor a második konyhában, tudja uram az első mögött, ahol... amelyben... - Tudom,, Francis. Térjen a lényegre! -Ś Nos, uram... ott találtuk mindezt. Vacsorához előkészítve. Az ezüstneműt, az élelmet... - Milyen élelmet? - Kaviárt, uram, sült csirkét és malacokat... Halat, uram, ami szem-szájnak ingere. És... ötven üveg Dom Perignon pezsgőt. Jeges vödrökben, uram. - Mr. Parish! A titkár volt kegyes, és felém fordította az arcát. - Önnek köszönhetjük mindezt? Mit csinált az utóbbi órák során, ha szabad kérdeznem? - Nem tartozik ugyan magára, de leginkább imádkoztam. - Csakugyan? Nyilván volt valami oka rá?! r - Semmi, azon kívül., hogy szeretnék tiszta lélekkel állni az Űr elé. Nekem nincs rejtegetnivalóm. Megbékéltem magammal és a sorsommal is. Remegő kézzel a szemüvegéért nyúlt, levette, aztán ugyanezzel a mozdulattal megsimogatta ritkás, középen elválasztott haját. - Azt hiszik, nem tudóm, miről van szó? Nézzék meg a képeket a falon! Nem tudtam megakadályozni, hogy egymást törve-taposva oda ne rohanjanak a képekhez. Tanácstalanul toporogva néztem, ahogy Kim halálsápadtan a falhoz dől, Seymour káromkodik, Jeff egy páncélos lovag 298 299 karjához nyomja a szivarját, Willock gúnyosan mosolyog, és felém kacsint. Erőt vettem magamon, és megkerülve a páncélos lovagok sorát, én is a képekhez lépdeltem. Valami arra késztetett, hogy először a legelsőt vegyem szemügyre. A kastélyt, a zöld mezőt, a fenyőerdőt és a leselkedő medvét. Most éreztem először, amit már korábban is ereznem kellett volna: hogy a képről rejtett fenyegetés árad, a harsogó zöld fák és a ragyogó nap ellenére valami nem tiszta rajta. Mintha a bal felső sarokban gyülekező, gyűszünyi fekete felhők közeledő tragédiát sejtettek volna. Elkaptam a szemem a képről, megkerestem az utolsót, amely még a hegyi tájat mutatta, aztán eggyel tovább mentem, A keresett kép kastélyunk lovagtermét ábrázolta. A hosszú asztalt, a trónszéket a fáklyák félárnyékában, a zenészeket a kútkáva szélén, végül bennünket, az asztal mellett. Mindenki ott volt, aki hivatalos volt a vacsorára, s aki még élt közülünk. Jeff Holland, Kim Segal, Patrick Seymour, Róbert Willock és jómagam. Nem volt azonban a képen sem Northcott, sem pedig Viori-ca Negrescu-Dan. Lehet, hogy alaptalanul, de kettejük hiánya gyenge bizakodással töltött el. 18. Addig tolongtunk a képek előtt, amíg csak Mr. Parish szorgos torokköszörülése magunkhoz nem térített bennünket. - Kérem, hölgyeim és uraim, foglalják el a helyüket. Seymour felbődült, szájában az immár kialudt szivarral,
kiugrott közülünk, neki Parishnek, és mielőtt megakadályozhattuk volna, a földre döntötte. Ráült a mellkasára, megragadta a nyakát, majd lassú módszerességgel a kőpadlóhoz kezdte verdesni a fejét. - Régtől fogva figyellek, te rohadék! Te vagy Drake! Te akarsz megsütni bennünket! Hát most kiverem belőled a menekülés útját! Kiköpöd, te mocsok, vagy szétverem a fejed! S hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon, még hangosabban döngette a követ Parish fejével. Mivel félő volt, hogy a titkár koponyája szétmállik, mint esőverte Hallowen-tök, nem tehettem mást, közbevetettem magam. Megpróbáltam lefogni a kezét, de csak annyit értem el vele, hogy Seymour az én szemem alá is odanyomott egyet. Szerencsére Jeff Holland nem veszítette el az önuralmát, és hatalmas ütést helyezett el Seymour állán. A fogorvos megingott. A következő pillanatban tőlem kapott egy ugyanakkorát. Még kétszer ismételtük el a libikókát, egészen addig, amíg Seymour szépen el nem pihent a földön. Jeff felrántotta Parisht, nekinyomta a falnak, kivette a szi-varját a szájából, lefújta róla a hamut, aztán szép lassan a Drakula-titkár szeméhez közelítette. - Kicsoda a házigazdánk? - Nem... tudom, - Honnan szerezted ezt a sok edényt és élelmiszert? - A... kony...hából. - Kaptál korábban erre nézve valami utasítást? - Ne.. .em... illetve... - Beszélj, mert kiégetem a szemed! - Fél órája... levelet... találtam a szobámban. . - Ide vele! - Nincs nálam. Odafent... van. De csak... két sor az egész. Az van benne... hogy menjek a... hátulsó konyhába... és Miss McHale csontjai mellett... megtalálom a búcsú... vacsorát. - Más semmi? - Semmi. - így volt benne, hogy búcsúvacsora? - ígyIsmét megszólalt a zene. Csak fél füllel hallottam, de mintha a nap folyamán először vidámabb dallamba kaptak volna a zenészek. -Egyéb? - Sem...mi. Illetve... Hogy... további információk... pezsgőbontás után. -Hol? - Nem tudom! Higgye el, nem tudom. Csak... ennyi, hogy pezsgőbontás u.. .tán! Kim a lépcsőfeljárónak dőlt és öklendezett. Jeff eleresztette Parisht, aki leguggolt, térdére fektette a fejét, és vinnyogva sírni kezdett. -Azt... hittem... ha betartunk mindent... legalább mi... akik csak hivatalosan... megmenekülhetünk. Edward, a fiatal komornyik élesen, rikácsolva felnevetett, 300 301 ledobta fekete zsakettjét, letépte a pakompartját, és a zsakett tetejére hajította. - Nekem ebből elegem volt! Százszorosán is megszolgáltam azt, amit ezért a két napért ígértek. - Parish felé fordította a fejét, és keserűen felnevetett. - Azt hiszi, maga idióta, hogy azért, mert nem tudja, miért van ez az egész, megmenekülhet? Innen nem menekül senki! Sem mi, sem ők, de még ők sem! - és ar zenészekre mutatott. - Valamennyien meg fogunk halni... És ha már ez a helyzet, akkor búcsúzzunk vidáman ettől a világtól. Foglaljanak helyet, hölgyeim és uraim... Francis' Hozzuk a vacsorát! Mire feleszméltem, már gurultak befelé a kereke.skocsik. Malacok, fácánok^ csirkék. Sütve, főzve, gesztenyével vagy ananásszal. A jégesvödrökben méregdrága Dom Perignon pezsgő. Tíz üveg, húsz üveg, ötven üveg.
Nem volt erőnk nem engedelmeskedni. Még Bernié Simpson is az asztalhoz ballagott, és leroskadt egy székre. Mr. Parisht Jeff merte fel a földről, és ültette oda mellém. Házigazdánk titkára nehézkesen mozgott, mintha megütötte volna magát esés közben. Homályos tekintete nemrégen kiütött bokszolóéra emlékeztetett. - Én... képtelen vagyok egyetlen falatot is... - suttogta Kim. - Talán egy kis pezsgőt... - Álljon meg, hé! - kiáltott rám Jeff. - Hátha meg van mérgezve! - Biztos lehet benne, hogy nincs. - Ugyan, miért? - Mert ha akarta volna, eddig is megmérgezhetett volna bennünket. Mire való akkor az acél az ablakok és ajtók előtt? Intettem Edwardnak, hogy kezdhetik bontogatni a pezsgőket. Mivel szükségem volt egy kis mozgásra és néhány magányos pillanatra, én is felbontottam egyet-kettőt. Soha nem esett rosszul a hideg Dom Perignon, ennyire jól azonban még soha. Öntöttem, kettővel, és odavittem a két zenésznek. Amikor feléjük nyújtottam a poharat, abbahagyták a zenét, és habozás nélkül elvették. Mintha még a fiatalnak, a pirosarcúnak is megenyhült volna a tekintete. - Köszönet a szép zenéért - mondottam rájuk emelve a poharam. - Még egyszer köszönet. - Csak azt tettük, uram, amivel megbíztak bennünket. Kiitták a poharukat, és letették a kútkávára. Aztán, mint akik már így is sok időt veszítettek, sietve játszani kezdtek. A síp halkan sírt, a húros hangszer zokogott a fájdalomtól. Ebben a pillanatban Francis diszklréten megérintette a könyökömet. - Uram. Kissé riadt volt tekintete, bár nem riadtabb, mint az elmúlt huszonnégy órában bármikor. - Mi a helyzet, Francis? Egyik kezében pezsgősüveget tartott, a másikban hófehér damasztkendőt. - Ezt találtam, uram. Felém mutatta a kendőt. Bármennyire is erőlködtem azonban, semmit nem láttam rajta, ami felkelthette volna a gyanakvásomat. Ekkor Francis gyorsan körbepillantott, és az asztalra ejtette a damasztot. Fehér, hosszúkás boríték maradt a kezében, olyasféle, amelyben a súlyosabb postai levélküldeményeket szokták feladni. - Itt volt a kendő alatt, uram. Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Pedig tudtam, hogy valami hasonlónak kell történnie. Házigazdánknak nem sokkal halálunk előtt, fel kellett vennie velünk a kapcsolatot. Hiúsága azt kívánta, hogy ismerjük meg személyesen is azt, akinek korai és erőszakos halálunkat köszönhetjük. 19. Letettem a borítékot az asztalra, kiittam a pezsgőm, majd megkocogtattam a poharam oldalát. - Miss Segal és Uraim! Ha lennének szívesek rövid időre rám figyelni. - Mi a fene van magával? - mordult rám Jeff. Csak nem akar ünnepi beszédet tartani? - Inkább halotti beszédet - morogta Seymour az állat tapogatva. - A fenébe is, hogy tudott ekkorákat ütni? Nem tartja pofátlanságnak halála előtt ennyire összeverni valakit? Felmutattam a borítékot, miközben öntöttem magamnak még egy pohár pezsgőt. - Ez meg mi az ördög? - hökkent meg Willock. - Ha azt mondja, hogy benne vannak a ház kulcsai.,.! 302 303 Seymour hátrarúgta a székét, és könnyes szemmel az asztalra vágott. - A fenébe is... ez nem lehet igaz! Be vagyunk zárva egy kriptába, sült hal lesz belőlünk, maguk pezsgőznek, és mint a birkák várják, hogy kinyíljanak a kapuk, amelyek a vágóhídra vezetnek. Én harcolni akarok, harcolni az életemért! - Helyes - mondta Willock. - Csatlakozom magához. Mr. Holland? Jeff az asztal közepére állított fáklya lángjánál rágyújtott egy szivarra.
- Én is harcolni akarok - mondta tompán. - Csak még azt nem tudom, ki ellen harcoljak. - Eh, a fenébe is! - pattant fel Seymour. - Hiszen vagyunk itt vagy tízen, férfiak. Nem igaz, hogy ne tudnánk kitörni valahogy! Ha a titánötvözetet nem is tudjuk átvágni, kibonthatnánk a falakat. Valahol kell lennie egérútnak! - A tetőn! - kiáltott fel Edward. - Mi lenne, ha a tetőn át próbálkoznánk? - Egy hurrikán közepén? - Még mindig jobb, mint itt dögleni! Kijön velem? Megkeressük a tetőkijáratot. Néhány pillanatra engem is elkapott a lelkesedés, aztán lefékeztem magam. Kénytelen voltam ismét arra gondolni, amit már egyszer tudomásul vettem, hogy házigazdánk hosszú ideje és alaposan készült elpusztításunkra. Ha a kastély több száz ablaka és ajtaja elé titánötvözetből hidraulikus rendszert szereltetett, nyilvánvalóan ahhoz is volt esze, hogy ugyanilyen lemezekkel zárja el a tetőre vezető feljáratokat. Kénytelen voltam még egyszer megkocogtatni a poharamat. - Mielőtt még elrohannának, engedjék meg, hogy egy bejelentést tegyek. Levelet kaptunk szeretett házigazdánktól, Vla-dimir T. Drake-től. - Nem is vettem észre, hogy megjött a postás - mondta szigorúan Bernié. - Pedig a postás mindig kétszer csenget! , Seymour váratlanul mellettem termett, kiragadta a levelet a kezemből, és a fáklya lángja fölé tartotta. - Ide való vagy, hogy az ördög vigyen el! Ezzel a szeméttel nem levelezgetünk! Az utolsó pillanatban tudtam csak megakadályozni, hogy fel ne gyújtsa Drake üzenetét. - Ne bomoljon, Seymour! - kaptam el a csuklóját. - Azután is ráér elégetni, ha elolvastuk. - Csak az időt vesztegetjük vele. Ahelyett, hogy megpróbálnánk kibontani a falat... - Azt hiszi, Drake erre nem gondolt? De ha nagyon akarja, megpróbálhatjuk. Azt javaslom, először ismerkedjünk meg az üzenetével... Nos, ki van mellette? - Olvassa, az ördög vigye el - nyomogatta sajgó állat Seymour. - Öt percet adók magának. - Olvassa! - biccentett Jeff. A többiek szavazatát meg sem vártam. Felvettem egy ezüst-nyelű kést, felvágtam a borítékot, és olvasni kezdtem a szép, cikornyás betűkkel írt sorokat. A betűk formája és a cifrázott bekezdések középkori iratokat utánoztak. Látszott, hogy a levél írója jól ismeri a régi idők irományait, s bizonyára nem kevés időt töltött levéltárak poros fóliánsai fölé görnyedve. Kezem1 ügyébe húztam a pezsgőt, és torkomat köszörülve olvasni kezdtem. - Tisztelt Miss Segal és Uraim! Elsősorban is, engedjék meg, hogy bocsánatukért esedez-zem. Teszem ezt a megszólítás miatt: ebben a pillanatban ugyanis fogalmam sincs róla, hányan ülik körül az utolsó vacsora asztalát. Bár jó előre és pontosan elterveztem mindent; ember tervez, a pokolbéli hatalmak végeznek. Előfordulhat, hogy azok közül, akiket én most élőnek hiszek, illetve úgy tervezem, hogy még élni fognak a levél felolvasásának idején, többen már nem lesznek maguk között, azok viszont, akiknek meg kellett volna halniuk, remegő szívvel hallgatják a soraimat. Ezért talán nem pontos a megszólítás. Előzetes terveim szerint ugyanis a hölgyek közül csak Miss Segalnak volna szabad önök között ülnie. Ha mégis lenne még egy hölgy Miss Segal mellett, kérem, fogadja megkülönböztetett tiszteletemet. A másik, ami miatt kissé szégyenkezem, nem egészen tökéletes angol nyelvismeretem. Bár iskoláimat a legkiválóbb angol nevelőintézetekben végeztem, néha-néha, ha izgatott vagyok, vagy ha öröm fojtogat, mint jelen esetben is, hajlamos vagyok rá, hogy hanyagságból és felületességből hibákat kövessek el. Ha ilyenre bukkannának, kérem, nézzék el nekem. Egyébként nem szoktam gyakran hibázni: ha eltervezek valamit, százszázalékos biztonsággal hajtom végre. Azért írom e levelet, mivel szeretnék élő kontaktusban maradni önökkel. Természetesen mi sem lett volna egyszerűbb, mint magukra hagyni önöket, barátaim, bezárni a csapda 304
305 ajtaját, és hagyni a dolgokat, menjenek a maguk útját. Én azonban ellenálltam ennek a kétségkívül vonzó lehetőségnek. Önök már tudják, hogy nem vagyok közönséges gyilkos. Engem nemcsak az ügy, a büntetés, és a folyamat vaslogikája érdekel, hanem a dolgok lélektani motivációja is. Úgy gondoltam, nem hagyhatom el önöket, látnom kell, amint beteljesedik az ítélet. A szemüket kell látnom. Amely átnéz abba a világba, amely odaát van. S amelyben ugyancsak büntetés vár önökre. igen, jól hallották. Mert ne higgyék, hogy ezzel az aktussal, amely nemsokára bekövetkezik, mindennek vége. Nem, dehogy! Önök számára csak akkor kezdődik igazán a szenvedés. Hogy mire alapozom a feltételezésemet, ami nem is feltételezés, hanem bizonyosság? Nos, nem tudom, mennyire képzettek a filozófiában, de tudniuk kell, hogy a világot a Gonosz és az úgynevezett Jó harca mozgatja. A Sötétség és a Világosság küzdelme, ahogy a dualista világfelfogás megfogalmazta. Ha ezt elfogadják, azt is el kell fogadniuk, hogy a Gonosz legalább olyan fontos a világ számára, mint a Jó. Ha nincs Gonosz, Jó sincs, hiszen mindkettő ugyanannak a valaminek egy-egy oldala. Az egyik oldal pedig feltételezi a másikat. Egyoldalú testek nincsenek. A Gonosz szükséges valami: táplálni kell, életben tartani. A világ sokkal bonyolultabb annál, amilyennek mi, földre született emberek hisszük. A materiális valóságon túl egyéb világok sora létezik, amelyeket ugyanaz az elv mozgat, mint a földi világot: a dualizmus! Ezért állítom bizonyossággal, hogy a mi harcunknak ezzel az aktussal nincs vége. A küzdelemnek csak egyetlen szakaszán leszünk túl: odaát folytatjuk. Valahol olvastam egyszer egy történetet. Egy bűnözőről, aki, hogy elkerülhesse a büntetést, hibernáltatta magát. Mélyhűtőbe feküdt, azt az utasítást adva, hogy csak több száz év múlva keltsék fel. S amikor egy későbbi világban megnyugodva kinyitotta a szemét, döbbenten vette észre, hogy üldözője ott van mellette; ő is mélyhűttette magát, hogy folytathassák a küzdelmet. Nos, hát ilyenek vagyunk mi is. A Jó oldal és a Rossz oldal. Folytatni fogjuk a harcot a világ végezetéig. Sokszor gondolkodtam már azon: szemrehányást tehetek-e valakinek is, amiért a Gonosz szolgálója vagyok. Hiszen mindkét tábornak szüksége van katonára: csak a véletlenen, vagy egy felfoghatatlan akaraton múlik, ki hova sodródik. Lehetséges, hogy véletlen egyáltalán nincs is: sorsunkat ismeretlen erők határozzák meg, s mivel nem ismerjük törvényeiket, hajlamosak vagyunk a véletlen kezének tekinteni e nagyon is törvényszerűen működő erőket. De elég a filozofálgatástól! A végén még azt találják hinni, hogy fondorlatos úton az asztalnál akarom tartani önöket, miközben... Nos, szent ígéretet teszek, a Gonosz nevében, hogy ameddig a levelemet hallgatják, nem fűti a rendszer a titánlemezeket. Sőt szavaim elhangzása után csak öt perccel kapcsol be ismét az automatika. Hogy legyen kis idejük végiggondolni mindazt, amit hallottak!" - Maga ért valamit ebből a zagyvalékból? - fordult hozzám Willock. - Mert én egy rohadt szót sem! Azt mondom, ehelyett inkább... - Csak nyugalom - emelte fel a szivarját Jeff. Eddig minden világos. Folytassa! Bocsássanak meg, kissé talán soká időztem a dolgok filozófiai oldalánál, de a tisztességes harc alapvető követelménye: minden résztvevő legyen tisztában a miértekre adandó válaszokkal." - Tiszta hadova! Megveszekedett hadova! - csapott az asztalra Willock. Szinte látom lelki szemeimmel, hogy önök közül többen nem értik, mire akarok kilyukadni. Nem baj. Mindig vannak olyan katonák, akik a háborúból csak a szemközti lövészárkot látják. Szükség van rájuk: hiszen néha ők döntik el a háborúk sorsát. Csak arra kell vigyázni, nehogy később ők tetszelegjenek a döntőbíró szerepében. Most viszont rátérek a lényegre. Vladimír T. Drake vagyok. Mr. Parísh volt szíves meghívni önöket a Drake-díj átadására: remélem, megnyerte tetszésüket az ötlet. Bizonyára feltűnt önöknek az összefüggés bizonyos halálesetek és a Drakedíj ábrázolatai között. Ez volt az egyetlen olyan mozzanat az önök és az én kis afférom történetében, amikor kegyes csaláshoz kellett folyamodnom. Nem mindenki
végzi karón az életét, akinek a szobra ezt ábrázolja. Ha ragaszkodtam volna hozzá, jelentősen megnyúlt volna az önök fogságának az ideje, ezt pedig, beláthatják, nem vállalhattam. így hát bocsásson meg Mr. Willock, Mr. Holland és Mr. Seymour - hogy csak hármójukat említsem -, amiért nem kerülhettek a szent karóra. Talán vannak önök között olyanok, s itt elsősorban Mr. Lawrence-re és Mr. Simpsonra gondolok, akik rájöttek az igazságra: őszintén szólva számoltam is ezzel. Mr. Lawrence306 307 tői külön is bocsánatot kérek. Jó lett volna egyszer más körülmények között összemérni az erőnket. Talán majd egy másik világban. Visszatérve Mr. Parishra; ő az én emberem." - Ez nem igaz! - csattant fel Parish. - Hiszen soha nem is találkoztunk. ' Ö nem tud róla, vagy nem akar tudni, pedig a Gonosz oldalán áll. Olyan valakit kellett kiválasztanom, aki egyszer már bebizonyította, hogy méltó a Gonosz kitüntető figyelmére." - Nem igaz! Csak hogy tudják: Mr. Parish tíz évvel ezelőtt megerőszakolta tizenhat éves unokahúgát, megölte, bár a gyilkosságot nem tudták rábizonyítani." -Rágalom! Aljas rágalom!-Az esküdtszék felmentett! -ordította Parish magából kikelve. - Az Ügyvédi Kamara is visszavett. Ami a két inast illeti^ ők a maguk normái szerint ártatlanok. Hasonlatosak a harcmezőre tévedt mezei nyulakhoz." - Kösz - morogta Edward és lehajtotta a pezsgőjét. - Igazán megnyugtató. Most pedig a tárgyra térek. Kérem, öntsenek magukba egy-egy pohár pezsgőt, ismétlem, a rendszer nem működik." Úgy gondoltam, miért ne engedelmeskednénk az utasításnak? A torkom kiszáradt, s örömmel láttam, a többiek is kapnak az alkalmon, hogy eltüntessenek egy-egy pohárka Dom Perignont. Megittam a pezsgőt, felemeltem a levelet, és folytattam az olvasást. Ne kérdezzék, mikor és hol születtem. A testem romlandó, a lelkem örök. Kár, hogy nem tudok visszaemlékezni mindarra, amely más testekben történt velem, de ez a lélekvándorlás átka. Néha-néha magányos óráimban kusza vagy torz emlékképek furakodnak elő a végtelenből, régmúlt évszázadok távolából; sajnos, nem állnak össze egységes egésszé. Elégedjenek meg azzal, hogy Vladimír T. Drake vagyok, s ez a testem, amelyben most élek, az Egyesült Államokban született. Őseim azonban évszázadok hosszú során át Havasalföldön éltek, hófödte csúcsok, végtelen erdők és jeges vizű patakok között. Ellenségeink gőgje és tudatlansága kente ránk a rágalmat: hogy a Gonosz bűzös barlangokban, föld alatti járatokban, rothadó halottak között érzi jól magát. Rágalom, ostoba rága308 lom! A Gonosz jobban kedveli a szépet, a harmóniát, mint a Jó: aki megrontja a harmóniát, nem gonosz, hanem ostoba, és az Ostobákkal nincs semmi dolgunk. A Gonosz nem megrontani akarja a harmonikusát és a szépet, hanem uralni..., de ez már egészen más kérdés. Családunk hosszú évszázadokig Havasalföld uralkodó családjai közé tartozott, hogy miért éppen ott vertünk tanyát, ez része annak a titoknak, amelyet magam sem tudok megfejteni. Egyesek szerint, amikor a kelta papoknak, a druidáknak menekülniük kellett a korai kereszténység, a jónak álcázott ostobaság és rombolás elől, itt leltek menedéket. Ők hozták magukkal a Balkánra a Gonosz lelkét, hogy menedéket találjon az ember nem járta pusztaságokon. Az is az évezredek múló ködében rejtőzik, hogy... ki volt a másik ősapa, aki az enyém,nyomában, pontosabban az én nyomomban járt, készen rá, hogy megsemmisítsen. Nem akarok visszatérni arra, amit egyszer már elmondtam, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a két család - a Draculok és a Dánok - a világ teremtése óta üldözi egymást. Persze, akkor még nem így hívták őket. Megpróbáltam rájönni, ki voltam - de nem megy. Talán egy nálam is hatalmasabb erő nem engedi, hogy meghasadjon előttem a titkok kárpitja.
Nem akarok sokáig elidőzni a történelemnél. Elég legyen annyi, hogy a XV. század folyamán két család vetélkedett Havasföld trónjáért: az enyém - a Draculestiek és egy másik -a Danestiek. Ha a küzdelmet meg akarják ismerni, lapozzák fel a történelemkönyveket... Luciferre, mit is beszélek...! Hiszen önöknek nem lesz alkalmuk soha többé semmit fellapoz-, ni. Ne vegyék gúnyolódásnak, inkább csak vigyázatlanságnak a megjegyzésemet." * - A világért sem vesszük annak - biztosította Jeff. - Miért is vennénk? Szóval ősapám - vagyis én -, a Drakula nevet kapta emlékül hűséges alattvalóitól, amely köztudottan ördögfit, vagy ördögfiökát jelent. Talán az egyszerű emberek megérezték valamit a nagy titokból... Ellenségeim közé tartozott, a másik oldalra... a Danestiek közé, bár az én rokonom volt, a magyar király, Matthias of Hunyad is. Végül is kivégeztetett. Azóta megszakítás nélkül dúl a harc a Danestiek és Draculestiek között... Matthias, vagy Mátyás azonban egészen más ügy. Ő a Draculestiek közé tartozott. De áruló lett: átállt a másik oldalra. És... neki van hatalma felettem, hiszen ö is a Gonosz 309 alattvalója volt... Tudom, kissé bonyolult ennek a megértése, ezért nem is folytatom tovább. Inkább a máról beszélek. Nem innának még egy pohárkával? Kérem, tegyék meg nyugodtan." Megtettem. Aztán folytattam a felolvasást. Kora gyerekkoromtól fogva arra vágytam, hogy találkoz-hassam ellenségeimmel... csakhogy azóta a világ bonyolult lett, jól tudják. Már-már azt hittem, hogy kicsúsztak a kezeim közül, amikor... megértettem valamit. Ősömet valaha Draculának hívták. Aztán évszázadokkal később feltámadt a Drakula-kultusz. Ez persze nem volt egészen azonos ősöm kultuszával - mégis azt hirdette. Hiszen a vámpír-hit is kelta eredetű. Lehet, hogy a történelem mélységes kútjában a Gonosz vérrel táplálkozott? Akárhogyan is van, meg kell büntetnem mindenkit, aki kicsúfolja őseim, s tulajdonképpen az én emlékemet. Keresni kezdtem azokat, akik gúnyt űznek belőle - még akkor is, ha öntudatlanul teszik. Ók - önök - ösztönösen cselekszenek, akárcsak én. Ma úgy mondanák, hogy génjeikben rejtőzik a program. Nekem meg kell semmisítenem önöket, bár tudom, hogy győzelmem csak időleges lesz. Egy véletlen találkozás nyitotta fel a szemem. Betévedtem Mr. Róbert Willock üzletébe, ahol azokat a kedves kis koporsókat árulják. Végigfutott rajtam a hideg, és rájöttem: csak így jöhetek ellenségeim nyomára. Azok, akik a túlsó oldalon állnak, a Jó oldalán, maguk sem tudják, hogy évezredek... mit évezredek!, évmilliók óta harcot folytatunk egymással. De génjeikben hordozzák a sorsukat, ezért tudat alatt is gúnyolnak, sértegetnek, mocskolnak bennünket. Ha most megkérdezném Mr. Willockot, miért csinálta azt a kis koporsót, talán nem is tudná okát adni." - Hogy a francba ne tudnám? - mordult fel Willock. - Pénzt akartam vele keresni, és kerestem is! Valami kényszerítette, hogy megcsinálja, igaz? Ön, Mr. Willock, az én ősi ellenfelem, és a többiek is. Menjünk csak sorjában: Mr. Lawrence egy undorító lepkét, egy férget nevezett el rólunk; Mr. Holland, Mr. Margulies és Miss Segal filmeket forgattak, amelyek szörnyetegeknek, ostoba vérszívóknak ábrázolnak minket, Drakulákat; Miss McHale gúnydalokat énekelt rólunk; Mr. Seymour rólunk nevezte el kétséges fogültetési módszerét." - Kétséges? A ie fogad állna olyan jól a helyén, mint amit én beültetek! dühöngött Seymour. Vila-Prades olyan csapat tagja, amely bitorolja'ősi nevünket; Mr. Simpson és Severson, bár sok jót is írt rólunk, végeredményben arra a következtetésre jutott, hogy szörnyetegek vagyunk. Pedig ez riem igaz! Mi egyszerűen csak a másik oldalt képviseljük. Hogy a napfény ragyogása érvényesülhessen, árnyékra is szükség van. Mit érne a világ árnyék nélkül? Megkérdezhetik, tulajdonképpen miért vagyunk, mi, kései utódok annyira felháborodva, hogy valakik - ez esetben önök - kigúnyolnak egy mesefigurát, egy filmhőst, aki a valóságban nem is létezett. Önök azt mondhatják, hogy Drakula grófot Bram Stoker találta ki: semmi kö,ze Vlad Tepes Drakulához, a Karóbahúzó vajdához.
Tévedés! Iszonyú tévedés! Ne feledjék, a legendák vagy mondák Drakulája Transsylvaniában lakik, amely köztudottan közel van Havasföldhöz. Az én ősöm azaz én - tetteit, vagy tetteimet szűrte át fantáziája szűrőjén Bram Stoker: a két figura egy és ugyanaz! Vlad Tepes Drakula vajda azonos a mondák Drakula grófjával. Aki az egyiket megsérti, megsérti a másikat is! Még nem beszéltem legmakacsabb ellenfeleimről, a Dánokról, akik az utóbbi időben egy családi oldalágra emlékezve nevükhöz csatolták a Negrescu, azaz a fekete nevet. Micsoda arcpirító szemtelenség! Nem ők a feketék, hanem én! Mi, Draculestiek! Nemzedékek hosszú során át tart köztünk és köztük a küzdelem- A szerencsétlen balgák nem tudják, hogy sohasem semmisíthetnek meg bennünket. Nem értik a dualizmus lényegét. Ha meghalnánk, velünk pusztulná a világ... Én fogok győzni felettük, egyedül én! De örökre elpusztítani én sem tudom őket. Mint ahogy ő sem tudta... nem tudta..." Kerek, barnás foltot fedeztem fel a papíron, s az a furcsa érzésem támadt, mintha a levél írója könnycseppet ejtett volna az írásra. Ezt különben a levél folytatása is igazolta. Bocsássanak meg elérzékenyülésemért. Igazság szerint most újra kellene kezdenem a levelet, de sajnos, nincs rá időm. Igyekszem, hogy a továbbiakbán ne fordulhasson elő ilyen... malőr. Visszatérve a Negrescu-Danokra: az ő családjukban is él a hagyomány - habár nem olyan erősen, mint az enyémben -hogy időről időre le kell számolniuk velünk, Draculestiekkel. 310 311 A megfelelő történelmi iratokat forgatva megállapítottam, az elmúlt kétszáz évben nem egyszer történt már leszámolás; hol ők kerekedtek felül, hol mi. Ma sem tudja senki, mi történt 1844-ben, az egyik észak-erdélyi kastélyban, ahol karóba húzva találták a kastély urát, feleségét és gyerekeit. Akkortájt hosszas nyomozást folytattak a hatóságok, de nem tudtak a gyilkosok nyomára bukkanni. Pedig ha ismerték volna a hátteret! Hogy a kastély Vasile Negrescu-Dan birtokában volt, s gyilkosság előtti napokban oláh cigányok karavánja bukkant , fel a környéken, amely a gyilkosság elkövetése után felszívódott, és soha többé nem került elő. Fantomkaravánként írták róla a helyi hírharsonák. Csak én tudom, kései utód, hogy mi, Draculestiek, imádtunk cigánynak öltözni... Nem sokkal ezelőtt értesültem róla, hogy három Negrescu-Dant is Amerikába sodort a végzet. Persze lehet, hogy nem is olyan véletlen, ami történt: egy mindannyiunknál erősebb akarat intézte így a sorsunkat. Es mivel - mint már említettem - az ő családjukban is él az időről időre ismétlődő kegyetlen leszámolás hagyománya, ők is készültek a mi megsemmisítésünkre. Csakhogy ők nem tudtak semmit rólam. Nem tudták, hol vagyok, mire készülök csendben várakoztak, mint szabadsá-gos katona a csatába hívó trombitaszóra. S én megtettem azt a szívességet, hogy tudattam velük, hol találnak rám! Ismertem őket, mint a tenyeremet. Tudtam, hogy az ellenem való küzdelem jegyében barátságot kötöttek a fekete mágiával, megpróbálták a saját fegyveremet kijátszani ellenem. Balgák és ostobák! A bűvészinas és a bűvész nevetséges históriája. A tanítvány, aki le akarja bírni gyér tudásával a mesterét! így hát idehívtam őket. A három Dánt: Nicolaet, Corneliut és Vioricát. Hármójuk közül Viorica a legveszélyesebb. Mintha benne összpontosult volna valamennyi Dan ereje. Éppen ezért, hogy a küzdelem küzdelem legyen a javából, úgy döntöttem, őttiagyom utoljára. A másik két Dánt előbb ölöm meg. Szeget verek a fejükbe! Erről jut eszembe, nem tudom, megfejtették-e már, honnan tanultam a kivégzési fortélyokat. Mert a karóba húzás, a forró vízbe fojtás, és a többi, nem az én elmém szüleménye. Pontosabban nagyon is az enyém! Még abban az időben találtam ki őket, amikor a lelkem ősapám testéhez tartozott. Ha bővebbet akarnak tudni erről, javaslom, forduljanak kérdéseikkel Mr. Simpsonhoz vagy Mr. Lawrence-hez. Csalódnék, ha nem jöttek volna rá. Ha akarnak, engedélyezzenek maguknak néhány percnyi szünetet. Ne feledjék, a rendszer nem működik." - Mi a fene ez? - mordult fel Seymour. Miről beszél a fickó.
Hogy elejét vegyem a további időt rabló kérdezősködésnek, beszéltem nekik a szász nyelven írt röpiratról, amely Vlad Tepes vajda kegyetlenkedéseit ecsetelte. Azt hittem, sikoltozni fognak, szörnyülködni, ehelyett azonban csüggedt csend ülte meg az asztal környékét. Seymour legyintett, és homlokához érintette a mutatóujját. Szinte látom megrökönyödött arcukat" - folytattam. - Azt hiszik, őrült vagyok. Pedig de messze állok attól, hogy , megbomoljon az agyam! Hideg logikával és vaskövetkezetességgel hajtom végre mindazt, amit végre kell hajtanom. A baj ott van - ha egyáltalán bajnak lehet nevezni -, hogy az önök értelme nem képes behatolni a lét rejtelmeibe. Pedig a dualista felfogás ismertetésénél már céloztam a lényegre... Hogy ne maradjanak kétségek között, haláluk előtt joguk van megtudni az igazságot. Én - Vlad Tepes Dracula gróf - úgy is, mint jómagam, és úgy is, mint leszármazottaim hosszú sora, a bukott angyal, Lucifer utóda vagyok. A Negrescu-Danok pedig azé, aki letaszította őt az égből. Nem, nem az Istenre gondolok... Isten nincs. De van a másik oldal; akit hol Illésnek, hol Krisztusnak, hol Jánosnak, Gábrielnek neveznek. Búcsúzom önöktől. Viszontlátásra! Mert viszont fogjuk látni egymást, nem is vitás. Egy más világban, más életben, és főleg: más testben. Itt vagyok maguk között. Látom, amint lehull a levél az asztalra... Sokáig haboztam, hogy felfedjem-e önök előtt lelkem romló, földi mását... de nem tehetek másképp. Ha a földön jársz, fel kell készülnöd rá, hogy undorító földi tulajdonságok ragadnak rád, mint kutyába a bogáncs. Rám is rám ragadt egy: a hiúság. Hiába próbáltam meg védekezni ellene, nem megy. Ezért meg fogják tudni, még haláluk előtt, ki vagyok. Vladimír T. Drake, alias Vlad Tepes Dracula" S hogy a levélírónak igaza legyen, kiejtettem a levelet a . kezemből. Szálltak, repültek a fehér papírlapok, mint vitorlázó sirályok a tenger felett. Halk surranással hullottak az asztalra. 312 313 20. Közömbös képet vágtam, pedig majd szétrobbantam a feszültségtől. Nem csoda, hiszen perceken belül el kell dőlnie, meghalunk-e, vagy életben maradunk. Willock összehúzta a szemét, mint aki csak nehezen emészti a hallottakat. Láthatóan az sem zavarta, hogy a zenészek megragadva az alkalmat és hangszerüket, ismét játszani kezdtek. - Ez azt jelentené... hogy ez az őrült itt van közöttünk? - Azt írja - mondtam. - De hát az imént sorba vett valamennyiünket! * - Hátha... nem mondott igazat - lengette meg a szivarját Jeff. - Hátha... csak azért mondta valamelyikünkről, hogy az ellensége... mert nem akarta idő előtt... - Az idő eljött - mondtam és megszorítottam a stukkeromat a zsebemben. - Nézzünk szembe a tényekkel. Próbáljuk meg kideríteni, ki a házigazdánk, Mr. Tepes... Nem leplezné le magát? Baljóslatúan kongott a hangom, pedig nem volt szándékomban baljós színt adni neki. Úgy látszik, ment az magától is. A beállott csendben egyre csak a revolveremet szorongattam, pedig meg voltam győződve róla, hogy úgyis hiába. - Oké - biccentettem és ismét felálltam. - Ünnepélyesen kijelentem Önöknek, nem vagyok Vladimír T. Drake. Sem Tepes. Leslie L. Lawrence vagyok. - Helyes - morogta Seymour. - Én is az vagyok, akinek mondom magam. Patrick Seymour. Fogorvos. Es semmi közöm sem a Fényhez,-sem az Árnyékhoz. Csak foggyökerekhez. Azokhoz viszont annál több. Jeff szívott egyet a szivarján és az ég felé fújta a füstöt. - Jó tíz éve ismerjük egymást Miss Segallal. Leforgattunk egypár rémfilmet; ha nem volt jobb dolguk, láthatták is őket. Se román nem vagyok, sem herceg, vagy vajda, vagy micsoda, és ahogy a nacionáléját ismerem, Kim sem az. Volt már zsidó vajda Havasalföldön, mit gondolsz, Kim? A színésznő felemelte a fejét és könnyein át Jenre mosolygott. - Imádom a vicceidet, Je^ff. Kár, hogy nem soká hallgathatom már őket.
- Várd ki a végét, bébi. 314 Ez utóbbi mondatból megsejtettem, hogy Jeff is forgat valamit a fejében. - Mr. Parish? A titkár mintha álomból ébredne, felkapta a fejét és dühösen rám mordult. ; - Hagyjon már békén, a jó istenit neki! Elég nekem a magam baja! Valami őrült horgára akadtam és a végén még rám bizonyítják, hogy én magam vagyok az. Amit a lányról írt... egy rohadt szó sem igaz belőle. Baleset volt. Véletlen baleset. Az esküdtszék felmentett. A mocskos rágalmazónak pedig szétverem a pofáját, ha megtudom, ki az. Most már én is kíváncsi vagyok rá, valóban kíváncsi. Gyerünk, ki maradt hátra? Willock felemelt egy ezüstkést és kipróbálta hüvelykjével az élét. - Alighanem én. l -Szóval? - Mit gondolnak rólam? Lassan, centiméterről centiméterre haladva hordozta végig rajtunk a tekintetét. Természetellenesen világos szemei apró jéghegyekként ragyogtak a fáklya fényében. - Szóval, maga az? - kérdezte Jeff, gyanúsan nyugodtan, miközben egyik kezét lecsúsztatta az asztal alá. - Maga az, Willock? Egyenes választ kérek! Willock kemény tekintetét feloldotta egy lágy, enyhén gúnyos mosoly. - Nem, nem én vagyok. Már csak Bernié Simpson maradt hátra. Bernié izgatottsága egyre nőtt, ahogy sorra estek ki a gyanúsítottak, s amikor minden szem rászegezödött, felugrott és két ököllel az asztalra vágott. - Nem, nem, nem! Hogy képzelik! Hiszen engem mindenki ismer! Egyetemi tanár vagyok és... Jézusom, hiszen már nem maradt senki! Jeff ismét fújt néhány karikát a levegőbe. - Dehogynem. Jöjjön csak ide, Francis! - Parancsol, uram? - Mondja, Francis... Maga ugye, Francis Drake? - Soha nem is tagadtam, uram. - Ezek szerint azt sem tagadja, hogy Drake... azaz Dracula a neve. Vagy talán tagadja, Francis? Az inas megsimogatta előkelő pakompartját. 315 - Igenis tagadom, uram. Bár... nem vagyok feddhetetlen egyén, ugyebár... az ember néha elkövet apróbb hibákat... amelyek kisebb foltokat ejthetnek a múltján, de én soha nem öltem meg senkit, nem vagyok román, a Draculához pedig semmi közöm. Isten engem úgy ségéljen. - Edward? - kérdezte vészes nyugalommal Jeff. - Mit tud felhozni a mentségére? Edward felvonta a vállát. - Semmit. Tulajdonképpen semmit. De hinniük kell nekem. Nem vagyok az, akit keresnek!, - Puff neki! - mondta Seymour. - A kör bezárult. Esküszöm, ez a levél csak blöff! El akarja terelni a figyelmünket, mi pedig a maga tanácsára, Lawrence, beugrottunk neki. Ahelyett, hogy megpróbálnánk kikeveredni ebből a sütőkemencéből. .. ülünk ölbe tett kézzel és várjuk a halált. Hát én... - Álljon meg - mondta jéghideg hangon Willock. - A kör még nem zárult be. Megfordult és a két zenészre nézett. -A kör még egyáltalán nem zárult be. Az ősz hajú zenész mosolygott, kivette a sípot a szájából, és mély, dörmögő hangon megszólalt. 1 - Mr. Willocknak igaza van. A kör még nem zárult be. Kim felugrott, hatalmasat sikoltott és vádlón a sasorrú, vékony, fekete férfira mutatott. - Maga...? Maga...? A kaukázusi" zenész hóna alá vette a sípját, és elegánsan meghajolt. - Szolgálatukra, hölgyem és uraim. Vladimír T. Drake vagyok! 21. Ami ezután következett, mintha álmomban történt volna. Előrántottam a revolveremet s a szemem sarkából láttam, hogy ugyanezt teszi Willock, Jeff,
Seymour és még Edward is. Ez önmagában véve még nem lett volna meglepő, ami azonban ezután történt, az már a csodával volt határos. Éppen csak elhagyta az ajkamat egy torz kiáltás; a fel a kezekkel! fele, vagy negyede, amikor az egyik páncélos lovag elmozdult a faltól és felénk lépett. Olyan gyorsan, hogy csak tizedmásodpercekkel lehetett volna mérni a mozgását. Kékesszínű, ragyogó tűzkígyó csapott ki előrenyújtott mutatóujjá-ból: rettenetes, földöntúli erő tépte ki a 38-as Smith and Wes316 sönt a kezemből és hajította az asztal alá. Éreztem, hogy valami megüti a Ślábam szárát, élesen, fájdalmasan. Elképedve bámultam üres öklömre, akárcsak a többiek. A fiatalabb, pirospozsgás zenész felnevetett, vijjogó, diadalittas nevetéssel. Bár sajgott a kezem, ahogy a kíméletlen erő kiszakította belőle a revolvert, mégis sikerült megfigyelnem valamit. Ez a valami egy mozdulat volt. Úgy gondoltam, ezen múlhat az 1 életünk. Vladimír T. Drake lassan leszállt a kútkáváról és felsétált a trónszékre, amely felett ebben a szempillantásban felragyogott egy villanykörte. A csillárok azonban nem gyulladtak fel, továbbra is csak a fáklyák sejtelmes fénye világította be a lovagtermet. A vörös képű ifjú leplezetlen rajongással figyelte a sasorrú minden mozdulatát, s csak akkor fordult komor figyelemmel felénk, amikor házigazdánk beletottyant széles trónszékébe. - Bocsássanak meg, hogy nem élőszóban mondtam el mindazt, amit levélben írtam meg... de nem akartam zavaros mako-gásommal húzni az időt. Őszintén szólva nincs sok érzékem áz angol stílushoz. Engedjék meg, hogy szeretettel köszöntsem önöket, immár élőszóval is, a kastélyomban. Ő a fiam - s a pirospozsgásra mutatott - Nick, azaz Nicolae T. Drake. Ezek itt az őreim - s a páncélos lovagok felé intett. - Hőérzékelő lézerfegyverrel vannak ellátva, találati pontosságuk egyszerűen csodálatos. A Pentagon legtitkosabb páncélszekrényéből lopattam el a tervrajzukat... Talán látták a Robotzsaru című filmet. Ők az én robotzsaruim. Vladimír T. Drake elégedetten hátradőlt a trónján és végighordozta rajtunk fekete, széndarabhoz hasonlító szemét. - Itt akartam lenni önök között. Hosszasan töprengtem milyen ruhát öltsek, hogy ne ismerjenek rám. Nick ötlete volt, hogy változzunk zenésszé. Amiből persze később egyéb előnyök is származtak. Hogy voltak megelégedve az ellátással? Fájdalom látnom, hogy a sültekhez hozzá sem nyúltak. Talán egy falatot még, uraim? - Akadjon a torkodon a legközelebbi ebéd - morogta remegő kézzel Jeff és félig kialudt szivarját próbálta életre kelteni. - Dögölj meg a neved napján! Drake elégedetten mosolygott, láttam rajta, legszívesebben hangos nevetésben törne ki. - Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom önöknek... De 317 gondolniuk kellett volna rá, ha önöknél hagyom a fegyvereiket, csak azért teszem, mert biztos vagyok benne, úgysem tudják hasznát venni. Erre bizony gondolniuk kellett volna. Ahhoz, amit a levélben leírtam, nincs sok hozzáfűzni valóm. Lehetséges, hogy sok minden homályban maradt még önök előtt, ezért.. . amennyiben nem lesznek hosszadalmasak a kérdéseik, feltehetik őket. Nem szeretném, ha tudatlanul mennének a halálba. Nos? . A sasorrú várakozóan mosolygott, a pirospozsgás ugyanúgy. Akaratlanul is rajta felejtettem a szemem. Igazából nem hasonlított az apjára: inkább egy sört szerető, ír paraszt gyerekének látszott, mint a Gonosz leszármazottjának. - Mr. Lawrence - biztatott. - Önnek sincs kérdése? Furcsa, égett szag ülte meg a szobát. Ismét lenéztem a lábam mellé. Nem messze a bokámtól deformálódott pisztoly hevert: a tusára csavarozott bakelitlapokat megolvasztotta a lézersugár. Kim az abroszra bukott és zokogni kezdett. A többiek halál-sápadtan ültek, mint akik még mindig nem hisznek sem a szemüknek, sem az agyuknak. - Nos, Mr. Lawrence - sürgetett némiképpen elkedvetlenedve Drake. - Ne okozzon csalódást! Nem akar a halála előtt megtudni egy s mást?
- Dehogynem - mondtam nyugodtan. - Kié ez a kastély^ - Természetesen az enyém - felelte meglepődve. - Nem értem... - Furcsa történetet hallottam San Jüanban. Az apjáról, Francis T. Drake-ről. Felnevetett, dörmögő, medve-nevetéssel. -Ja, vagy úgy! A derék San Juan-iak még mindig meg vannak győződve róla, hogy apám vámpír volt. Pedig... nem élt vérrel. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy odalent gondolják. - Ki volt Mary Field? - Arra gondol, hogy az anyám volt-e? Nem, Mr. Lawrence. Mary... nem volt az anyám. Anyám román volt, röviddel azután meghalt, hogy megszülettem. Mary az apám harmadik felesége volt, súlyos tébécés. Ha visszagondolok rá... nem emlékszem másra, mint hogy köhög és vért köp. Itt is halt meg San Jüanban. Kint nyugszik a temetőben. - Meg szokta látogatni a sírját? - Soha. Miért látogatnám? Nincs hozzá semmi közöm. - Ön szúrta fel a kerítésre azt az ismeretlen mulatt nőt? 318 -Én. - Miért? - Nem akar egy kicsit sokat tudni? Őszintén szólva nem ilyenekre gondoltam, amikor biztattam, hogy kérdezzen. De ne higgye, hogy titkolnivalóm van maguk előtt. - Miért kellett megölnie? Széles farkasmosolyra húzódott a szája. - Nem fogja elhinni. Mert engem utánzóit. - Magát? - Hogy egészen világos legyek, rajtakaptam, amint éppen egy hullát igyekezett felszúrní a kerítésre. Csakhogy abban az iszonyú esőben nemigen akart sikerülni neki. Nos... én hozzásegítettem, hogy sikerüljön. Persze maga is odakerült a lándzsára. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy életben hagyjam. - Nem tudja, kicsoda volt? - Fogalmam sincs róla. Egyéb kérdés? - Ön robbantotta fel a viaduktot? - Persze. Hetekkel ezelőtt aláaknáztam. Nem szeretem ha halálraítéltjeim megszökdösnek, és egy hurrikán kellős közepén kell hajtóvadászatot indítanom utánuk.1 - Miért volt szüksége ezekre a képekre a falon? Ismét felnevetett a már ismert farkasnevetéssel. - Ó, ez csak játék. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, sikerül-e pontról pontra végrehajtani a tervemet. Még odahaza megfestettem az önök kivégzésének a képeit, meghatároztam a sorrendet, s kíváncsian vártam, milyen hibaszázalékkal tudom végrehajtani. Persze korrekciókra is felkészültem. Elárulhatom önöknek, olyan képet is hoztam magammal, amelyen a három Negrescu-Dan látható: holtan. Örülök neki, hogy az első variáció jött be. - Hol van Viorica? Gúnyos mosoly öntötte el az arcát. - Hiányzik? Sosem gondoltam volna, Mr. Lawrence. -Hol van Viorica? - Rövidesen előkerül. Egyéb kérdés? - Lekötelezne, ha elárulná, hogyan volt képes elkábítani az áldozatait. Mert hogy valamilyen ürüggyel a közelükbe férkőzött és elhódította^ őket, nem is vitás. Önként aligha mentek volna a halálba. Ön pedig, fizikai erejét tekintve, még Miss McHale-t sem lett volna képes belenyomni az üstbe. Mintha árnyék futott volna át az arcán. 319 - Nem voltam egyedül. A fiam velem volt. - Vila-Pradest ketten sem tudták volna legyűrni. Vladimír Drake a fiára nézett. A pirospozsgás mintha beleegyezően bólintott volna, - Rendben van. Jöjjön ide, Lawrence. -Tessék?
- Jöjjön ide, elém. Ne féljen, nem lesz bántódása. Nincs szándékomban megváltoztatni a tervem. Ön a többiekkel együtt pirosra fog sülni. Jöjjön már, hiszen feltett egy kérdést, amire válaszolni szeretnék! Mit tehettem, odaballagtam a trónszék elé. Nem mondhatnám, hogy nyugodt volt a lelkem, mint csónakázó tó tavaszi éjszakán. Kénytelen voltam bízni az ígéretében, hogy valóban csak meg akar sütni. Megálltam előtte jó karnyújtásnyi távolságra. - Szóval, arra kíváncsi, Mr. Lawrence, hogy mivel tudtam megtörni a.halálraítéltek akaratát? Figyeljen ide! Ami ezután következett, maga volt a pokol. Bár éberen figyeltem minden mozdulatát, nem tudtam megakadályozni, hogy sípját maga elé tartva hozzám ne érintse a végét. Mielőtt elsötétült volna előttem a világ, csak annyit láttam, hogy hüvelykjével megnyomja a síp egyik gombját. A következő pillanajtban rám szakadt az éjszaka. Most, évek távlatából is érzem a kegyetlen fájdalmat, amely végigrohant rajtam. Lábam megrogyott, karom lehullott, s amikor feleszméltem, a trónus lábánál feküdtem a hátamon. Jeff hajolt fölém: szája mozgásáról láttam, hogy beszél, vagy kiabál valamit. Aztán egyszerre csak elpattant egy buborék a fülemben, s világosan hallottam Drake dörmögő basszusát. - Hagyják békén, nincs semmi baja. Azonnal rendbe jön. Minden úgy történt, ahogy megjósolta. Belekapaszkodtam Jeff karjába és feltápászkodtam. Egyszer-kétszer megroggyant ugyan a térdem, de másodpercek múlva már nem volt semmi bajom. A többiek a székeiket húzogatták, Kim zokogott, Wil-lock a mindenáron előre rohanni szándékozó Seymourt tartotta kordában. - Nyughasson már, az ördög vigye el! -hallottam a jégcsapszemű kereskedő hangját. - Maga is akar egyet? - Ha megdöglök, hát megdöglök! - dühöngött a fogorvos. -De legalább bevágok neki egyet! . - Régen hulla lesz, mielőtt odaérne- vigasztalta Willock. -Máris magához tért a barátja. Maradjon veszteg, ember! Jeff a szemembe nézett és megveregette a vállam. - Jól van, Lawrence? Biccentettem és letöröltem a homlokom. Elhatároztam: ha törik, ha szakad, megölöm Vladimir T. Drake-et. 22. Reszkető kézzel felemeltem egy üveg pezsgőt, töltöttem belőle, és ittam egy pohárkával. Még mindig kellemesen hűvös volt, bár mintha már néhány fokkal emelkedett volna a hőmérséklete. - Nos, Mr. Lawrence? - Mit akar még tőlem? - További kérdések? - Csak egy. Hol van Viorica? Habozott és az órájára nézett. - Tudom, hogy válaszolnom kellene a kérdésére... de van egy kis problémám, Mr. Lawrence. Bocsásson meg, miért olyan ideges? Semmi csoda nincs a sípomban, ha csak az akkumulátorát nem nevezi annak. Ezt is egy kísérleti intézetből lopták. Azt hiszem, ez az akkumulátor képes jelenleg a legtöbb elektromos energiát magába sűríteni. On elektromos ütést kapott, Mr. Lawrence. Tulajdonképpen elektrosokkot. Nem károsítja a szervezetét, viszont rövid időre harcképtelenné teszi. Éppen csak annyira, hogy azt tegyünk önnel, amit akarunk. Ugye érti? Hogy a fenébe ne értettem volna. - Engem, mint kopott, öreg muzsikust mindenki közel engedett magához. Mr. Margulies megkért, hogy játsszak neki valamit, Miss McHale pedig kollégájának nevezett. Nem mulatságos? Furcsák az emberek, pokolian furcsák. Miért olyan nyugtalan, Mr. Lawrence? Mintha számítana valamire. Mintha ravasz, az Ön egyéniségéhez nem illő gondolatok futkároz-nának az agyában. Persze, megtehetném, hogy olvassak a gondolataiban, minden képességem megvan hozzá, csak éppen szükségem nincs rá. Nyitott könyvként hever előttem, Mr. Lawrence. Hogy Önök, többiek is megértsék, mit forgat a fejében Mr. Lawrence, be kell vallanom Önöknek valamit. Nem egé320
321 szén úgy sikerült a tervem, ahogy elképzeltem. Igyekeztem hermetikusan elzárni a kastélyt és csak azokat beengedni, akiket ide vártam... az utolsó percekben azonban történt valami, amit még ma sem értek. Két ismeretlen tolakodott be ugyanis a házamba, anélkül, hogy idehívtam volna őket. Képzelhetik, mekkora fejfájást okozott, amikor rájöttem, hogy idegenek szálltak be a körhintába. Rövid ideig még az is megfordult a fejemben, hogy változtatok a tervemen és... későbbre halasztóm a leszámolást. Aztán gondolkodtam egy kicsit, és úgy döntöttem, mégsem lépek vissza. Kiderült ugyanis, hogy az a kettő nem barát, ellenkezőleg, az egyik üldözi a másikat. Két marakodó nyúl, akik az eső elől bemenekültek a róka lyukába. Mr. Lawrence volt szíves ismeretséget kötni egyikükkel, Nem láttak véletlenül egy fehérbe öltözött lányt a folyosókon, akit netalántán kísértetnek hittek? Ő volt az a lány... akit Mr. Lawrence rövid időre magához fogadott. Csakhogy kevés sikerrel. Nem szeretném elszomorítani Önöket, de az üldöző elkapta a lányt és... megölte. Most már csak ő van hátra. Pillanatokon belül meg kell érkeznie. Annál is inkább... mert a lemezek ismét melegíteni kezdenek. Elérkeztünk az utolsó jelenethez. Sajnálom. Ebben a pillanatban felharsant egy idegesen rikácsoló hang a lépcsőfeljáró tetejéről. - Fel a kezekkel! Maguk ott, zenészek! Fel a kezekkel, ha mondom! A hang Northcott, a festő hangja volt. Jeffelugrott az asztaltól és a lépcsőfeljáró felé vetette magát. - Vigyázzon, Northcott! A páncélos lovagok...! Nem fejezhette be, mert lövés dörrent, s a golyó ott sivított .el Jeff füle mellett. - Vissza, a francba is, Holland, menjen vissza a helyére, mert keresztüllövöm! - Vigyázzon, ember! - Vissza a helyére! Jeff halálsápadtan nézte, amint Northcott lejön a lépcsőn, s pisztolyát a két zenészre szegezi. - Azt hiszitek, túljártok az eszemen, balfácánok? Hogy utálom, amikor nyálas kis amatőrök ugatnak bele a profik dolgába! Szánalmas kis marhák! Ezt a konzervdobozt azért jól összehoztátok. A padlás felé nincs menekülés. De ti meg akartok lépni valahogyan, igaz? Rendben van, hajó fiúk lesztek, megtehetitek. Ez a sok hülye meg süljön pirosra, nem igaz? - Northcott!.,: . A festő ingerülten pislantott a kiáltó Seymourra. -Hagyja már ezt a Hülye nevet! Fél napig tartott, amíg megtanultam. Ha tudtam volna, hogy hívják azt a tökkelütött festőt, akit kinyírtam, talán mást választok magamnak. Na, de elég is a nyavalygásból! Szóval, zenészkéim, szabad kezet kaptok, szadizzátok csak őket, süssétek szénné, mit bánom én, a lényeg az, hogy ki akarok jutni innét. Mégpedig gyorsan és minden balhé nélkül! Egyébként megígérhetem, ahogy kijutottam, elfelejtem, hogy valaha is itt jártam ezen a rohadt szigeten. Szakmám pillére a diszkréció és a tisztességes munka. Nem kell aggódnotok, hogy eljár a szám. Ezekből a férgekből csináljatok csak csillagszórót! - Ki ez az... ember? - nyögte Simpson. - Ha marad időnk, majd Mr. Lawrence elmagyarázza -morogta Seymour. - Időnk? Jézusom! Northcott egészen a trónus elé sétált. Fekete, széles karimájú kalapjának árnyéka az arcára esett: néhány pillanatig úgy tűnt, mintha maga a Gonosz kezdett volna tárgyalásba Vladi-mir T. Drake-kel. - Szóval, Mr. Drake? Kienged, vagy kényszerítsem rá? A zenész megcsóválta a fejét és elmosolyodott. - Bár imponál a bátorsága és a gátlástalansága, Mr... nem is tudom kicsoda, nem tehetem. Erre a kastélyra még szükségem lesz, hiszen tele van a noteszom jelölttel. Sokan lesznek még Drake-díjasok. Nem kockáztathatom, hogy egy kocsmában eljárjon a szája.
-Lárifári! Figyeljen rám, pajtás! Most szépen keresztüllövöm a jobb vállát. Csak azért hogy lássa, nem viccelek! Felemelte a revolverét és tüzelt. A fegyver dörrenése egybeesett a páncélos lovag mutatóujjából kiröppenő kék sugár szisszenésével. Kim visított, és eltakarta a szemét. A többiek ordítottak, feltehetően én is. A lézersugár-ugyanis, mint a legélesebb szamurájkard, leszelte Northcott fejét és az asztalra hajította. Ott gurult el a szaporán pislogó fej az orrunk előtt; felborította a poharamat, s néhány döccenés után lehullott a lábam mellé. Northcott teste néhány pillanatig állva maradt; tett egy 322 323 lépést előre, a trónszék felé, majd rongybabaként összeröskadt. Csak ekkor kezdett széles sugárban ömleni a nyakából a vér. Drake és fia felálltak és megkerülték a holttestét. - Bocsássanak meg ezért a kellemetlen közjátékért. Nos, Mr. Lawrence? Hogy van megelégedve velem? Ejnye, ejnye! Ne is tagadja, ön azzal számolt, hogy Northcottnak sikerül meglepnie és kinyírnia bennünket. Akkor aztán maga elkapta volna. Csúfosan megbukott a terve, Lawrence. Még mindig reménykedik valamiben? Ugyan miben? Ezúttal már szerepet játszott. A hiúságot személyesítette meg. - Netalántán abban bízik, hogy Viorica, a Dánok ligájából él még, és a segítségükre siet? Az ön helyében talán én is ebben bíznék. Csakhogy... kedves Mr. Lawrence, Viorica Negrescu-Dan a kezemben van. Még néhány perc, és nincs többé! Megölöm, akárcsak magukat. A páncélos lovagok felé fordult és felemelte a hangszerét. - Jól figyelje, Lawrence! Az egyik lovag - nem az, amelyik a lövéseket adta le, hanem az attól bálra álló - két lépést tett előre. - Viorica! Te átkozott Dan! Hallasz engem? Mintha rekedt suttogást hallottam volna a páncélember belsejéből. -Válaszolj, Viorica! Ismét hallottam a suttogást, bár nem voltam egészen biztos benne, nem csak megviselt idegeim hallatják-e velem. Drake előrenyújtotta a sípját. A következő pillanatban a páncélos vitéz remegni kezdett, s éles, fájdalmas sikoltás szökkent ki a lezárt sisakrostély mögül. -Jaj! Átkozott! Drake boldogan rám mosolygott. - Hallja!? Üdvözli a győzelmemet. Bizony, Mr. Lawrence, Vioricát bezártam egy páncélos lovag belsejébe, és már ott is marad mindörökre. S tudja, mi a sors rettenetes iróniája? Hogy az a páncélos is képes lenne halálos lövést leadni, ha... fel tudná emelni a kezét. Csakhogy irányítószerkezet nélkül nem megy. Ott van a gyilkos sugár Vioricától néhány centiméternyire, de nem tudja használni. Nem paradox? Csodálatosan paradox. Olyannyira, hogy libabőrt csal a hátamra. Képzelje, ha mégis sikerülne neki,.. De nem sikerülhet! Itt van a kezemben a távirányító! Megfordult, elégedetten végignézett az üres trónszéken, a 324 képeken, a falon, a páncélos lovagokon, aztán ismét rajtam állapodott meg a tekintete. r , - Elérkezett a búcsú ideje, Lawrence! Érzik, hogy mennyire meleg már a levegő? Remélem, nem gyulladnak ki a bútorok... Nekünk sajnos távoznunk kell. Gyere, fiam! Tudtam, mit kell tennem. És az volt az érzésem, hogy ő is tudja. Énnek ellenére nem sok időm maradt a töprengésre, ha lépni akartam egyet a sakktáblán. Talán a legutolsó lépést. Amikor Drake és a fia kiszámított lassúsággal megfordultak, hogy elhagyják a lovagtermet, villámgyorsan az asztal alá nyúltam, felemeltem a félig megolvadt revolvert és rájuk fogtam. - Drake! Forduljanak csak meg! Amikor megfordultak és megláttam a szemüket, már tudtam, hogy veszítettem. Hiába céloztam olyan pontosan, mint még soha életemben, az elhajított, nyomorék
pisztoly elsuhant mellettük, s lehuppant a kőpadlóra. Akárcsak az a pezsgősüveg, amit Jeff dobott ifjabb Drake felé. A két Drake felnevetett. Mint a macska - ha egyáltalán tudna nevetni -, amikor a megkínzott, összeharapdált egér utoljára még megkísérli a reménytelen menekülést. - Ejnye, ejnye, Mr. Lawrence! Ez nem volt szép öntől. Igazság szerint meg kellene büntetnem önt. Bár csak azt tette, amit tennie kellett. De mivel az akciója mégsem maradhat büntetlenül, mást büntetek meg maga helyett. Előrenyújtotta a sípját, s a Vioricát rejtő páncélos lovag ismét megremegett. Viorica fájdalmas sikoltozása tőrkésként szabdalta a dobhártyámat. - Holnap kinyitjuk az ajtókat és eltakarítjuk a szemetet -mosolygott Drake. Gyerünk, fiam! Megfordultak és távozni készültek. Most már végérvényesen. Jeff gyanúsan fészkelődött, de az egyik, eddig mozdulatlanul álló páncélos vitéz felemelte a kezét és ránk irányozta a mutatóujját. Drake visszafordult és a lovagra mutatott. - Hogy el né felejtsem. Azt az utasítást kapta, ha öt percig valamelyikük is megpróbálna elmozdulni az asztaltól, szelje lé a fejét. Figyeljenek csak! A páncélos mutatóujjából kékes láng csapott ki; átszágul-d.ott felettünk és a falba vágott. - Maradjanak veszteg a helyükön! Öt perc múlva lejár a program, akkor megpróbálkozhatnak a meneküléssel. 325 Sípjával a hóna alatt a legalsó lépcsőfokra tette a lábát. Seymour mit sem törődve a veszéllyel, lebukott az asztal alá. A lovag ujjából kicsapott a kék sugár, Seymour felkiáltott és végigvágódott a kövön. - Jézusom - hallottam Kim zokogását. - Megölte? Moccanni sem mertem. Drake a második lépcsőfokra tette a lábát. Elégedetten végigpillantott a birodalmán, aztán a fiába karolt. -Gyerünk, Nicolae! f Még a fejünket is csak félve mertük elfordítani, hogy utána nézzünk. Ömlött a verejték a homlokomról. Ha nem válik be a tervem, meghaltunk. Még három másodperc, kettő, egy... Ekkor csengő, kemény női hang csapott a várakozás csendjébe. - Hova, hova, Drake? A kérdéssel egy időben fegyver dörrent, s Vladimir T. Drake kiejtette a kezéből sípját. A következő dörrenésre Nick Drake a levegőbe kapott, megingott, s hitetlen, bamba mosollyal szemlélte a lépcsőt beborító faforgácsokat, amelyek néhány pillanattal korábban még egy húros hangszer darabjai voltak. - Kicsoda... maga? - hallottam Drake rekedt, csodálkozó hangját. - Hiszen maga... halott. Magát megölték! - A kísértetek soha nem halnak meg - mosolygott a golyó lyuggatta, piszkos, fehér ruhában felbukkanó lány a lépcső tetején. - Ezt magának tudnia kéne, Drake, hiszen maga a Gonosz követe. - Adja Vissza a sípomat! - Úgy érti, hogy a távirányítót? - Bármit megkap tőlem, csak adja vissza! Adja vissza azonnal. Adja vissza, különben... - Mi lesz különben? A sasorrú férfi igyekezett magához térni első rémületéből, én pedig elégedetten konstatáltam, hogy lám csak lám, még a Gonosz, ki tudja hányadízigleni leszármazottját is képes elkapni a vakrémület, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné. - Maga ideadja a hangszeremet - mondta Drake és mereven a lány szemébe nézett. Ideadja! Érti, ideadja! Aztán szabad az útja. Elengedem, mehet, ahova akar... Adja ide a sípot! Adja a kezembe! Ekkor megtörtént a baj. A lépcső tetejére visszavonult lány hetyke tartása megtört, feje előrebillent, s kelletlenül bár, de előrenyújtotta Vladimir T. Drake sípját. - Két lépést előre! - vezényelt Drake nyugodtan. - Kettőt! Két kis lépést! A sípot ideadja a kezembe! Gyerünk, kislány!
Kiáltani akartam; figyelmeztetni Philippát, hogy az istenért, meg ne tegye, de rémülten tapasztaltam, hogy nem nyílik ki a szám. Mintha egy ismeretlen erő, olyasfajta szeggel, amilyet Drake a Negrescu-Dan testvérek fejébe ütött, keresztülverte volna az ajkaimat. Jeff rám meredt: láttam, hogy emberfeletti erővel küzd az ő száját is bezáró hatalom ellen, de végül ő is alulmaradt a küzdelemben. - Gyerünk kislány! Adja ide a sípot! Philippa tett még egy lépést lefelé, aztán egyszerre csak megmerevedett. Most. - gondoltam - most kell megpróbálnom, hogy fölébe kerekedjek. Összeszedtem minden erőmet és koncentráltam, . ahogy Radzs Kumar Szinghtől tanultam. Minden erőmet egyetlen pontba .sűrítettem, aztán ketté osztottam. Egyik részével megpróbáltam blokkolni Philippa agyát, a másikkal Drake-re támadtam. Borsónyi verejtékcseppek ütöttek ki a homlokomon és a szemembe folytak. - Gyerünk, kislány! Ide a síppal! Iszonyú erővel próbáltam védeni Philippa agyát, de éreztem, hogy nem fog sikerülni. Egyedül kévés vagyok hozzá. Ha itt lett volna Jondon barátom Bhutánból, gyerekjáték lett volna győzelmet aratni a két Drake felett. Kettejük erejével azonban nem versenyezhettem. Már-már feladtam a küzdelmet, hogy kimerültén az asztalra bukjak, amikor mintha elektromos áram csapása ért volna. Éreztem, hogy a koncentrált hullámok kiáramlanak az agyamból, körülfonják Philippát, és élő korlátként veszik körül. A lány megrázkódott, s bár még nem tért egészen magához, visszahúzta a kezét. Drake hiába nyúlt utána, nem érte el a sípot. - Jöjjön közelebb, kislány! Gyere, gyere, kicsikém! A háló azonban ekkor már ott hullámzott Philippa körül. Tisztában voltam vele, hogy nem egyedül az enyém a győzelem, valaki csatlakozott hozzám, valaki, aki itt van a közelemben. - Philippa! - hallottam egy hallhatatlan hangot. - Philippa, ne add oda neki! Menj hátra, hátra, hátra! Philippa még mindig mereven, de már ébredezve, engedelmesen hátralépett. 326 327 \ - Fogd rá a pisztolyodat! - hallottam a lelkem mélyén. -Fogd rá, és ne add neki a sípot! - Ráfogom... Nem adom! - hallottam Philippa valóságos hangját. - Takarodjon innen! Vigyázzon, mert lövök! - Segíts! Fiam, segíts! - könyörgött Drake, és a pirospozs-gás felé nyújtotta a kezét. Nick Drake dühtől tajtékozva rázta meg a fejét. - Nem bírok velük... legalább ketten vannak! Lawrence és még valaki... Óh, az az átkozott! Megperdült és a Vioricát rejtő páncélember felé vágott a szeme. - Ott! Onnan jön...! Megöllek, te átkozott szuka! Mielőtt az apja megakadályozhatta volna, szinte eszét vesztve a páncélos lovag felé vetette magát. Vladimír Drake kétségbeesetten felüvöltött. -Ne! Nicu! Ne! A pirospozsgás azonban nem törődött a figyelmeztetéssel. A lelkében tomboló feneketlen gyűlölet elmosott minden óvatosságot. Feledve a rá leselkedő alattomos veszélyt, megkerülte az asztalt, s éppen a Vioricát rejtő lovaghoz ugrott volna, amikor a már ismert kékes fénysugár keresztülszáguldott a termen és szempillantás alatt letépte a fejét. A fejetlen test előresodródott, átkarolta a páncélos vitéz derekát, és a kőre zuhant. - Jaj, Nicu! Nicu! Vladimír T. Drake térdre roskadt, tenyere közé szorította a fejét. - Jaj, Nicu! Nicu! Veszítettünk, fiam! Aztán térden csúszva elindult az asztalunk felé. Szinte kíméletesen lobban a láng a páncélos lovag kézében. Amikor Vladimír T. Drake levágott feje felröppent a levegőbe, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Azt hittem, vége a rémálomnak. Pedig dehogy volt vége!
23. Akkor nyertem csak vissza a beszédkészségemet, amikor Philippa, kezében Drake sípjával leugrott a lépcsőről és hozzánk akart futni vele. - Ne! -r{ hallottam saját rémülettől eltorzult hangomat. -Maradjon ott ahol van! Ne mozduljon, Philippa! 328 A lány megtorpant. A két Drake feje nem messzire tőle a kövön hevert néhány centiméternyire egymástól. Philippa letette a lépcsőre^ a revolverét és a korlátnak dőlt. - Jézusom! Én rosszul vagyok! - Ne mozduljon! - Mi történt? Nem értem... - Maradjon a helyén! Ebben a pillanatban megcsapott a forróság. Mintha a falak óriási hőkandallókká változtak volna. Éreztem, hogy percről percre emelkedik a hőmérséklet. Philippa kitörölte a szeméből az izzadságot és ismét nekiveselkedett, hogy lemásszon közénk. - Álljon meg, Philippa! Ne mozduljon! A páncélos lovag lőni fog! Jeff óvatosan felém fordította a fejét. - Mr. Lawrence... Alighanem lejárt az öt perc. - Figyelte az óráját? - Számoltam magamban. - És ha nem? - Tegyünk egy próbát... , Óvatosan kinyújtotta a karját, s ujjait a hozzá legközelebb álló pezsgősüveg nyak köré fonta. Aztán villámgyors mozdulattal felhajította a levegőbe. A kék fény keresztülsuhant a szobán, telibe találva a Dom Perignont. Vártam, hogy visszahulljon valami a kőre, de nem hullott vissza semmi. Az üveg pezsgőstől elpárolgott: öklöm-nyi ködfelhő maradt csak utána á levegőben. - Az istenit - suttogta Jeff. - Hazudott volna a fickó? - Lehetetlen - biztattam magam, miközben megpróbáltam legyűrni a lelkemben ugrásra készen álló kétségbeesést. - Nem okozott volna neki igazi örömet. Jeff elkapott egy másik pezsgősüveget, és az első után hajította. Összehúzott szemmel vártam a lézerfény kékes villanását. Az üveg megfordult a levegőben, megállt az ív csúcspontján, aztán egyre gyorsuló forgással a kőhöz vágódott. Apró patakként ömlött a lábam elé a drága Dom Perignon. Ez volt az egyetlen olyan alkalom az életemben, amikor nem érdekelt a kiömlő, márkás pezsgő. Felugrottam, és a legelöl álló páncélos lovaghoz futottam. - Viorica! Viszonylag ritkán vetkőztetek páncélos lovagot, aki úgy 329 mellesleg még lány is, így aztán eltartott egy ideig, amíg kiszabadítottam. Ez a Viorica, akit a karomban tartottam, nem az a Viorica volt, akit a többiek ismertek, hanem az, akit egyedül én/Sze-mernyi festék sem volt az arcán: sötét sörénye csapzottan hullt a vállára, csak két fekete szeme égett, mint a parázs. Egyetlen pillanatig pihent csak a karomban, aztán kitépte magát a szorításomból és zihálva megfordult a tengelye körül. - Hol... vannak? - Meghaltak. - Hol? Mutattam, hogy hol. Viorica megkönnyebbülten felsóhajtott. Karomba kapaszkodott és lehajtotta a fejét. Ha nem tudtam volna, hogy a fekete mágia híve, azt hittem volna, imádkozik. Jeff felbukkant az asztal alól. Sápadt volt az arca, mintha bemeszelték volna. - Úristen - mondta.-Meghalt. - Kicsoda? i " - Seymour. Eltalálta az a rohadék. Mintha láthatatlan gátak szakadtak volna szét, kitört a hangzavar és a pánik. Mr. Parish az ajtóhoz ugrott és hisztérikus sikolyok közepette döngetni kezdte a fatáblákat.
- Engedjenek ki! Megfulladok! Ki akarok menni! Edward, az illedelmes komornyik a háta mögé lépett, megragadta a vállát, és a kútkávához penderítette. - Menjen onnan, mert leütöm! Egyszerre több felé is kellett figyelnem, valószínűleg ezért következett be a baj. Viorica lábai felmondták a szolgálatot, és egyre nagyobb súllyal nehezedett rám. A Seymour halála feletti^ kétségbeesés és düh ugyancsak elaltatták az éberségemet, így történhetett, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre Philippát, amint egyik kezével a korlátba kapaszkodva, másikban a revolverfel és az irányítószerkezetet rejtő hangszerrel elindul lefelé a lépcsőn. Már az utolsó lépcsőfokon állt, amikor belém döbbent a fenyegető veszély. - Ne! Philippa, ne! Nem volt idő rá, hogy bővebben kifejtsem, mit akarok tőle; ennyi fért ki a számon, semmi több. - Mi a baj, Mr. Lawrence... Én igazán... 330 A kék sugár ismét átsuhant a levegőn. Kivágta Philippa, kezéből a pisztolyt, a síppal együtt. A lány felsikoltott, s arccal előre a kőre esett. . Álltam szélütötten, miközben a falak okádták a forróságot, s a hőmérséklet lassan, de elszánt igyekezettel kúszott felfelé. Philippa felállt, leporolta tisztíthatatlanul koszos ruháját. -Nincs semmi baj. Igazán mondhatta volna... hogy ez a nyomorult bádogember. - Csak az fejezte be a programját öt perc elmúltával, amelyik a mi mozgásunkra ügyelt- magyarázta Jeff. - Az azonban, amelyikét arra programoztak, hogy kilője a fegyvert a kezünkből még most is teljesíti feladatát. - Úgy sincs szükségünk fegyverre - mondta Philippa és bocsánatkérőn Jeffre mosolygott. - Már nincs semmi baj. A felismerhetetlenségig összeolvadt hangszerre néztem és megqsikordult a fogam. Nem tehetek róla, nem akartam, mégis vészterhesen kongott a hangom. - Azonkívül, hogy tönkrement az irányítószerkezet, valóban semmi. Örülnék, ha valaki megmondaná, hogy a távirányító nélkül, amellyel minden bizonnyal ki lehetett volna nyitni egy ajtót vagy ablakot, hogy jutunk ki ebből a kemencéből? Bernié Simpson felugrott az asztalra, egyetlen hajtásra kihúzott az egyik üvegből annyi Dom Perignont, .amennyinek az ára tanársegéd korában félévi fizetése lehetett, aztán hangosan felnevetett, s kezét csípőjére téve vad táncba kezdett az asztal tetején. 24. Jeff komótosan rágyújtott egy szivarra és levetette az ingét. Kidolgozott, köteges izmai fenyegetően ugrándoztak a karján. - Mennyi időnk lehet még?^ - Néhány perc mindössze. Érzi a füstöt? - A fenébe is, a függönyök! Oltsák el a függönyöket! Előbb csak az ajtót takaró vastag bársonyfüggöny kezdte okádni a füstöt, majd sorban a többiek is. Viorica zsebkendőt szorítva az orra elé, átviharzott a termen, fel a lépcsőn s akkor sem fordult vissza, amikor utána kiáltottam. Néhány pillanat múlva ismét felbukkant; mintha egy árnyalattal sápadtabb lett volna az arca. 331 - Nem lehet kijutni a teremből - suttogta a fülembe -, vasrács zárja el a folyosóra vezető utat. A lovagteremben egyre fenyegetőbben csaptak fel a füst-gomolyagok. " Jeff földhöz vágta a szivarját és hangos ordításpl a függönyöknek esett. - Gyerünk! Le a függönyökkel! Tépni, szaggatni kezdtük őket, mint a háborodottak. Valamennyien kivettük a részünket a munkából, egyedül Bernié táncolt kidülledt szemmel az asztal tetején. Amikor másodszorra is felnéztem rá, már csak egy csíkos alsónadrágban ropta a táncot az üvegek között. Jeff kétségbeesetten taposta a füstöt okádó rongyokat, majd szomorúan megrázta a fejét. - Szart sem ér az egész! Akárhogyan is, de ki kell jutnunk
innen. Igen, valóban ez volt a dolog lényege. Ez az, akárhogyan. Arra riadtam fel, hogy Francis szorgalmasan nyomorgatja a könyököm. - Uram? - Mi van, Francis? - A kút. Talán a kúton keresztül... Még be sem fejezte, máris a kút mellett álltam. Megpróbáltam megmozdítani a hatalmas tetőkövet: természetesen meg sem moccant. Jeff azonnal a segítségemre sietett. Aláfeszítette a vállát, majd dühösen rávágott a fedőlapra. - Biztos benne, hogy van egyáltalán alatta valami? Hátha csak olyan kút, mint az álkandalló. % A kő rövid küzdelem után váratlanul engedett: simán elcsúszott a kút szája elől. Jeff áthajolt a peremén és belelógatta a fejét a nagy semmibe. , - Lát valamit? - Csak azt a sötétséget, amit Isten a teremtéskor elválasztott a világosságtól. Nincs véletlenül egy zseblámpájuk? Ebben a szempillantásban csoda történt. Talán a kőlap eltávolítása hozott1 működésbe egy újabb automatikát, mindenesetre erős reflektorok gyúltak ki a kút mindkét oldalán. A szikrázó fényözönben vaslépcsők csillantak meg, amelyek a végtelennek tűnő mélységbe vezettek. Willock megkönnyebbülten felnevetett és Jeff vállára vert. 332 - Itt a szabadulás útja! A vén csirkefogó elkészítette magának a vészkijáratot. Elgondolkozva lógtam a mélység felett és a lépcsőket figyeltem. Mintha minden porcikám tiltakozott volna az ellen, hogy rájuk lépjek. Túlságosan is szélesnek, biztonságosnak és hívo-gatónak tűnt a lépcsősor. - Induljon már, a fene vigye el! - rivallt rám Willock. - Arra vár, hogy kigyulladjunk, mint a csillagszóró? - Menni kéne, uram - sürgetett Francis is, és ledobta magáról átizzadt zakóját. - Az istenért uram, mire várunk? Nem tudtam volna megmondani, mire. Csak azt éreztem, hogy veszély fenyeget, s nem kisebb, mirit amikor Vladimír Drake és a fia még éltek. Mintha Radzs Kumar Szingh figyelmeztetően felemelt mutatóujját láttam volna a kút fenekén: vigyázz, Leslie száhib, nagyon vigyázz! Hatalmasat reccsent felettünk a mennyezet. Vakolattal kevert pernyedarabok hullottak a fejünkre. - A jó istenit, Lawrence! - ordította Willock. - Alighanem ég az emelet! Mire várunk még? Előre a hölgyeket! Bár veszélyérzetem szemernyit sem csökkent, kénytelen voltam sodortatni magam az árral. Ha lett volna lehetőség valami másfajta menekülésre, pillanatig sem haboztam volna azt választani. Sajnos nem volt. Kénytelen-kelletlen hagytam, hogy Kim áttegye a lábát a kút peremén és ránehezedjék az első lépcsőfokra. A lámpák, ha lehet, még vakítóbb fénnyel szórták a fényüket. Aztán egyszerre csak kialudtak, majd sokkal, de sokkal halványabban ismét világítani kezdtek. Ezzel egyidöben harsány, hátborzongató nevetés csapott fel a kút fenekéről. Vladimír T. Drake nevetése. 25. Kim visszanézett rám, aztán kemény elszántsággal a szemében, tovább akart mászni lefelé. - Azonnal jöjjön vissza!-Jöjjön vissza, mert... Hatalmas ütést kaptam a tarkómra. Akkorát, hogy előrebuktam, és ha Kim hangos sikoltással el nem kapja a vállam, lezuhantam volna a mélybe. Mélyzöld pezsgőspalack suhant el a fülem mellett, készen rá, hogy lecsapjon a lány fejére. Annyi időm maradt csak, hogy félreüssem. A palack elzúgott 333 mellettünk, majd a kút oldalának vágódva hangos csattanással eltűnt a szemünk elől.
Belekapaszkodtam a lécsőfokokba és megfordultam. Éppen idejében ahhoz, hogy egy láb az arcomba rúgjon. Reflexszerű-en kaptam el a bokáját és csavartam egyet rajta. - Vigyázzon, Lawrence! Megvadult a fickó! A megvadult fickó" Bernié Simpson volt. Néhány erőteljes csapással kitakarította a kút kornyékét. Amikor kidugtam a fejem, éppen egy újabb üveggel indult ostromra ellenünk. Jeff, Edward, Willock és Francis átmenekültek a kút túlsó oldalára; Willöck egy függönykarnis füstölgő farúdját forgatta a kezében, hogy szükség esetén fejbe üthesse vele. Bernié azonban nem akart mindenáron összecsapni velünk. Amikor észrevette, hogy szabaddá vált lefelé az út, átdobta a lábát a kútkáván, és vérben forgó szemekkel felordított. - Halál fiai vagytok! Sodorna és Gomorra megég az angyalok tüzében! Felénk köpött, aztán eltűnt a kútban. Willock dühösen a falhoz vágta a függönykarnist. - Vigye el az ördög! Lassan begolyózunk mi is. Viorica elkapta a karom, és remegő ujjal a kútra mutatott. - Meg fog halni! -Ki? Én? - Mr. Simpson. Arrafelé nem vezet út. Azt mondta, amit én is gondoltam. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Vladimír T. Drake nyitva hagyta volna számunkra a menekülés útját. Amikor úgy éreztük, hogy Bernié már jócskán lefelé járhat, a kúthoz merészkedtünk. Valóban, az enyhén megbuggyant történészt néhány lépcsőfok választotta csak el a kút fenekétől. Éppen akkor nézett vissza, amikor áthajoltunk a mélység pereme felett. - Sodorna és Gomorra hamuvá hamvad! - ordított ránk és felénk rázta az öklét. Az Úr angyala elpusztítja a világot! Jaj nektek...! Tovább is mondta volna, de hirtelen vakító fénnyel kigyulladtak a reflektorok, s az eddigi félhomályt földöntúli ragyogás váltotta fel. Mintha valóban az Úr angyalai érkeztek volna lángpallossal a kút fenekére, összetévesztve San Jüan szigetét Sodomával és Gomorrával. A ragyogás még tovább erősödött. A föld enyhén megreme334 gett, a kút feneke kettéhasadt, mint izgalmasabb bibliai történetekben az ég kárpitja. A kútfenék helyén kitáruló résből azonban nem Isten bosz-szúálló angyalai bukkantak elő fenyegető, méltóságteljes szárnyalással, hanem tűhegyes acélkarók. Bernié vérfagyasztót sikoltott és reszketve a lépcsőhöz tapadt. Átvetettem a lábam a kút peremén. Szinte önkívületi álla-. pótban hallottam Jeff rémült ordítását. - Hova megy, maga őrült? Állítsák meg... oda fog veszni ez a bolond is! Már a második lépcsőfoknál tartottam, amikor megvonag-lott a kút. Vonaglás vonaglást követett: előre-hátra dobálta magát, mint fájdalmában önmagát marcangoló állat. Kezemen furcsa bizsergést éreztem, majd apró, egyre szaporodó ütéseket. Hüvelykujjam környékén szikrák pattogtak a fémlépcsőből, akár csak az acélkarók hegyéből. - Vissza, Leslie száhibŚ! - hallottam a felhők mögül hajdani mesterem, Radzs Kumar Szingh hangját. - Vissza! Gondolkodás nélkül engedelmeskedtem a parancsának. Nem törődve a karomba maró fájdalommal, előrelendítettem magam és elkaptam az első lépcsőfok kapaszkodóját. - Ide! Adja ide a kezét! Homályosuló látásommal még felismertem egy felém nyúló kéz halvány körvonalait, a következő pillanatban pedig már odakint voltam. Jeff akkorát rántott rajtam, hogy fejjel előre szálltam ki a kútból, mint partra rántott hal. - Mi a jó Jézus van magával? - rázogatta a kezét a filmrendező. - Akkorát ütött, mint az elektromos raja! Remélem, nem akar belémharapni? Mondani akartam neki valami vicceset, de a falakból sugárzó hőség belémfojtotta a szót. - Megöli! - suttogta mellettem Viorica és eltakarta a szemét. - Meg fogja ölni!
Villámgyorsan magamhoz tértem. Slukkoltam egy nagyot a füsttel vegyes forró levegőből, és lefejtve magamról Jeff óvó kezét, ismét áthajoltam a kútkáván. Az üvöltő és elektromos sokktól mereven rángatódzó Bernié éppen ebben a szempillantásban engedte el a kapaszkodót. Teste megfeszült, megperdült a levegőben, s rémült sikoly kíséretében rázuhant az acélkarókra. A kút láthatatlan mélyén felharsant Vladimír T. Drake vérfagyasztó, elégedett kacagása. 335 26. Néma csend ülte meg a termet, csak a mennyezeti gerendák pattogása hallatszott. A függönyök már elégtek, füstjük széles kígyóvá szelídülve lekúszott a kútba. - Kell lennie valahol egy kijáratnak - dühöngött Edward. -Nézzék csak... a füst arrafelé húzódik! - Na és ha van? - húzta fel a vállát Jeff. - Ha csak ráteszi a- lábát a lépcsőre, olyan elektromos ütést kap, hogy belerokkan. Nem is beszélve a karókról. Francis szomorúan felém fordította az arcát. - Ki fogunk nyiffanni, uram? - Minden esélyünk megvan rá bólintott Willock. A hőség közben elérte egy jól fűtött szauna szintjét. Willock az egyik beszegezett ablakhoz ugrott, felkapott a kőről egy lezuhant vaskarnist és-a kút felé indult vele. - Hátha kifogyott az elektromossága. Talán csak egy akkut használt... és... A páncélos lovagok felől érkező fénysugár kitépte a rudat a kezéből és félig megolvasztva a földhöz vágta. Willock mellé zuhant, átkozódva, könnyezve és káromkodva. - Dögölj meg! Te nyomorult! - Még mindig működik - biccentett Jeff. - Ha fémtárgyat vesz a kezébe, kilövi belőle. Nem ajánlom. - Figyeljenek, az ördögbe is...! Melyik az a rohadék? Willock kinyújtotta a karját és a lovagok felé mutatott. - Alighanem az! Balról a második. Harsány köhögési hullám szakította félbe a szavait. Én is éreztem, hogy az egyre erősödő füst macskakörömként kaparja a torkom, elfogja előlem a levegőt, s még a fejem is megtelik kegyetlen, kesernyés szagával. Francis bágyadtán felém nyújtotta a kezét. - Én... feladom, uram. Ki a fene gondolta... hogy épp egy... született herceg kastélyában fogom feldobni a talpam. Bocsásson meg, uram... a vulgáris kifejezésért, de momentán ez jutott az eszembe. És köszönöm, uram. Nemigen tudtam, mit köszön, de nem is érdekelt. Éppen elég gondot jelentett az elájulni készülő Viorica. Szemem sarkából láttam, hogy Willock a falnak dől, majd káromkodva visszapattan róla és az oldalát simogatja. Jeff odatántorgott hozzám és a vállamra vert. 336 - Feladjuk? Pedig micsoda filmet csináltam volna ebből a diliházból! Leültettem Vioricát, aztán a bádogemberek felé lestem. Talán van egy utolsó lehetőségünk. Ha jól gondolom... - Gyerünk, Jeff! - Hová? - Gyerünk! Arra már nem volt időm, hogy hátranézzek és ellenőrizzem, követ-e. Néhány hatalmas ugrással a lövöldöző fémfickó mellett termettem, letérdeltem, s megkönnyebbülve láttam, hogy apró kerekek vannak a talpa alá szerelve. Ha korábban megvizsgálom, megúsztunk volna néhány vérfagyasztó percet. - Segítsen! - ordítottam a füstfelhők közül kibukkanó Jeff-re. - Toljuk meg a pasast! - Maga megbolondult...! Mit... akar vele? A köd- és füstfelhőkön át is a fülembe csapott Vladimír T. Drake vérfagyasztó kacagása. "- Uramisten! - köhögött Jeff. - Mi volt ez?
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdését. Pedig nagyon is jól hallottam. S azt is tudtam, miért kacag ismét vadul, önfeledten, házigazdánk, Vladimír T. Drake. Valaki ismét a kihegyezett karókra esett. A füstfelhők szilárd tömbbé sűrűsödtek össze; mi pedig mintha csak egy vidám sportvetélkedőn vettünk volna részt, megpróbáltuk megmozdítani a páncélos lovagot. Várakozásunkkal ellentétben könnyen ment a dolog. A vasember homloka közepén egészen vékony, szemhez hasonló rést láttam: talán e mögött rejtőzött az érzékelő, amely figyelemmel kísért bennünket. Arra úgy látszik nem volt beprogramozva, hogy ne engedje tologatni magát. Jeff krákogott, tuszkolt, és többször is megpróbálta megkérdezni, mi az ördögöt akarok a lovagtól, de hiába. Nem bocsátkozhattam hosszadalmas magyarázatokba. Ráadásul a sikerben sem voltam biztos. Soha nem volt erősségem a fizika: lehetséges, hogy amit kitaláltam, ellentmond a legelemibb fizikai törvényeknek is. A terem közepén megtorpantunk. Nemcsak Jeff, hanem én is. Úgy éreztem, nem bírom tovább. A füst marta a torkom, patakokban ömlött rólam a verejték -, egyszóval, éreztem már jobban is magam. - Fogjon egy fakarnist! - ordítottam Jeffre. - Próbáljuk meg szétverni az egyik zsalut. Itt, az orra előtt! 337 > Jeff villámgyorsan engedelmeskedett. Alighanem most értette csak meg, mit akarok a bádogembertől. Beugrott a füstfelhőbe, s amikor néhány másodperc múlva előbukkant, két fakarnist tartott a kezében. - Gyerünk, Jeff! Ütni-verni kezdtük a zsalut. Talán a harmadik ütést mérhettük rá, amikor ismét felharsant Drake vad kacagása. - Úristen! - suttogta Jeff. - Úristen! Csendesen imádkoztam, hogy ne Viorica legyen az. Felemeltem a kezem és újabb óriási ütést helyeztem el a zsalu közepén. Magam lepődtem meg a legjobban, amikor a masszív falap hangos reccsenéssel kettérepedt. Talán a lassan izzani kezdő fémtestek hevítették fel annyira, hogy törékennyé vált, mint az üveg. A fémlovag ebben a pillanatban láthatóan megremegett. Elkaptam Jeff vállát és lerántottam a földre. Feküdtünk egymást átkarolva, de nem történt semmi. > - Lőj már, lőj! - imádkoztam magamban. - Hiszen vas van előtted! Fémből vannak a falak! Megkönnyebbülve felsóhajtottam, amikor a kékes láng átsuhant felettünk. Bőrömet megperzselte a lézersugár, ruhám kigyulladt, arra emlékszem csak, hogy Jeff kemény kezeivel dolgozott rajtam, hogy eloltsa. Hatalmas csattanással kiszakadt egy embernagyságú darab a falból; víz, gőz, szikraeső áradt be a nyíláson. A fémember kékes fénybe burkolózva felszikrázott, majd füstölögve kialudt. Eső, sár, falevelek csaptak az arcomba. Kemény ág találta telibe a fejem; újra hallottam Vladimír T. Drake diadalittas kacagását, aztán elfeketedett előttem a világ. Néhány pillanatnyi ájulás után négykézlábra ereszkedtem és a pattogó, szikrázó, fém- és villámeső között visszamásztam a kúthoz. Viorica nyitott szájjal, lehunyt szemmel a kútkávához dőlve feküdt, ruhája szegélyén elektromos szikrák ugrándoz-tak. Megpróbáltam átkarolni, de nem volt elég erőm hozzá. Óriási erőfeszítéssel kinyújtottam a kezem, elkaptam a bokáját és húzni kezdtem magam után. Mielőtt csendesen összeestem volna, elégedetten láttam, hogy felettem tintafekete az ég, dézsában ömlik az eső, és végre fáztam, fáztam. Csak igen messziről szűrődött a fülembe Vladimír T. Drake elégedett, va
szélesen gesztikulálva egy hatalmas műszerfal fölé görnyedő, terepszín ruhás, ismeretlen férfinak magyarázott valamit. - Mindez semmi - legyintett nagyvonalúan és szétmázolt egy koromfoltot az arcán. - Azt látta volna, amikor a Vámpír Sidneyben című filmet forgattuk. Kétszer elsüllyedt alattunk a hajó, és a hangmérnökömet megették a cápák. Ez gyerekjáték volt ahhoz képest. Már nem is csodálkoztam rajta, hogy a helikopter félignyitott ajtaján besüt a nap. Viorica békésen aludt mellettem egy takarón. VI. AZ UTOLSÓ (?) FELVONÁS 1. Két nappal később a polgármester irodájában gyűltünk ösz-sze valamennyien, életben maradottak. Ott volt Philippa főnöke, Tapiro is, Miamiból; a parti őrség néhány magas rangú tisztje; San Jüan polgármestere, és két civil ruhás, barátságtalan férfi a kormány részéről., A hivatalos emberek természetesen Coca-colát ittak, Jeff és én whiskyt szódával. Mindannyian ott ültek mellettem, akik megszabadultak Vla-dimir T. Drake kastélyának a poklából: Viorica, Kim, Philippa, Jeff és Francis. A parti őrség tisztje, mellesleg annak a kutató brigádnak a vezetője, amely átvizsgálta a háromnegyedrészben leégett kastély romjait, éppen jelentést tett az egyik civil ruhásnak, egy magas, lángvörös hajú ír fickónak. - A csontok vizsgálatát természetesen el lehet végezni, uram. A kútban négy férfi maradványaira bukkantunk. Mr. Simpso-néra, Mr. Wi^ockéra, Mr. Parishéra és Mr. Edward Birdéra. Nagy valószínűséggel a kútba vetették magukat, amikor úgy érezték, hogy nincs tovább. - Mr. Lawrence, meg tudja erősíteni Mr. Thackeray feltételezését? - fordult hozzám Tapiro. - Csak Bernié Simpson halálát láttam - mondtam szomorúan '-, bár azt se láttam volna! A többiek valószínűleg akkor vetették magukat a kútba, amikor Mr. Hollanddal megpróbáltuk a lehetetlent... Ami végül mégiscsak sikerült. A vörös pasas melletti kancsal civil unottan felvonta a szemöldökét. - Egy műszakilag képzett egyén másodpercek alatt rájött volna erre a lehetőségre, és akkor az áldozatok is... Szép nyugodtan felálltam, kiittam a whiskymet és kisétáltam az ajtón. A többiek engedelmesen jöttek utánam. 341 - Hé! Ez meg mi a fene? Vallomás megtagadása? - pattant fel a vörös hajú. - Mr. Lawrence, figyelmeztetem! Én fi... Viorica visszafordult az ajtóból és rászegezte szénfekete szemét. Szinte láttam, amint láthatatlan sugarak csapnák ki belőle, s belefúródnak a világoskék, barátságtalan ír szemekbe. A vörös hajú úgy esett össze, mint a rongybaba. Estefelé Pedro kocsmájában üldögéltünk Tapiro társaságában. Egy adag jeges whisky után megtőmtem a pipám, de csak akkor kezdtem el beszélni, amikor sikerült néhány jól sikerült karikát feleresztenem az alkonyi égre. A mellettünk lévő asztaloknál mulatt halászok tárgyalták izgatottan a hurrikán következményeit, és a kastély leégését. Onnan kezdtem, amikor megérkeztem San Jüanba. - Őszintén szólva meglepődtem, hogy nem várt a kutya sem. Akkor nem értettem miért, most már tudom, hogy Drake nem is akart senkit kiküldeni értem. Joggal gondolta, ha már valaki iderepült Miamiból, nem fog visszafordulni azért, mert nem fogadják díszlövésekkel. Éppen itt, Pedrőnál pihentem ki magam, miután kiballagtam a reptérről. Gondoltam, nem árt, ha tudakozódom a kastély és Mr. Drake után. Szerencsémre Pedro beszédes kedvében volt, így mindjárt képet kaphattam a kastély múltjáról és hajdani urának, Francis T. Drake-nek a viselt dolgairól. - Aki vámpír volt - mondta Tapiro. , - Ezt mondta Pedro is. Viszont magától Vladimír T. Drake-től tudom, hogy mostohaanyja, Mary Field, aki a San Juan-i temetőben nyugszik.., - .. .és akinek a kriptájában Sally Moreno berendeztette műholdmegfigyelő állomását...
- ...súlyosan tébécés volt. Ez megmagyarázza a fiatalasz-szony rosszulléteit, s azt is, hogy ama bizonyos estén miért volt véres a nyaka, és a férje, Francis Drake arca is. Mary Field ugyanis gyakorta köpött vért. A segítségére siető Drake nyilván vérfoltos lett, ezt tekintette Pedro a vérszívás jelének. - Milyen fickó volt ez a Francis T. Drake? - kérdezte Jeff Tapirót. - Bűnöző? Tapiro bizonytalanul széttárta a karját. -Nincs róla semmi az archívumokban. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. - Ezután elindultam a kastély felé Gonzalesszel - vettem vissza a szót -, hogy a temetőben mi történt, valamennyien tudják. Beleszaladtunk azokba a szegekbe, amelyeket Sally 342 Moreno szórt ki az útra, hogy megakadályozza Philippa menekülését. A bérgyilkosnak... apropó... tudják már a nevét? - Tom Bachman. Ismert figura. - Szóval, neki az lett volna a feladata, hogy ölje meg Philip-pát. Bachman természetesen nem tudhatta, hogy megbízója ott van a közelében: Sally ugyanis váratlanul San Jüanba érkezett. Hogy miért, csupán találgatni lehet. Azt hiszem, borzasztóan megijedt, amikor értesült róla, hogy a rendőrség a nyomában van. Nemcsak Philippát akarta eltüntetni, hanem a temetőben felépített irányító állomást is. Valószínűnek tartom, hogyha Bachman megölte volna Philippát, maga sem élte volna túl az akciót. Sally Moreno meg akart szabadulni mindentől és mindenkitől, aki lebuktathatta volna. Ne feledjék, Moreno asszony egy egész birodalmat igazgatott, ez a San Juan-i vállalkozás csak egyetlen fog volt az óriási fogaskerékrendszeren, amelyet mozgatott. Nem akarok hosszasan beszélni a temetőben történtekről, bár Sally Moreno alaposan feladta á leckét Vladimír T. Drake-nek -' mondanom sem kell, hogy akaratán kívül. Sally More-nónak fogalma sem volt Drake-ről: azt. sem tudta, a világon van-e. Ő csak annyit tudott, hogy nem messze a temetőtől van egy elhagyatott kastély, amelynek a tetejére fel lehet szerelni egy parabolatükröt a megfelelő berendezéssel együtt. Keresve sem találhattak volna jobb helyet a mesterséges holddal folytatott manipulációikhoz. Philippa természetesen jól ismerte a kastélyt, hiszen mint Sally Moreno megbízható embere maga is részt vett az adóállomás és a parabolatükör felszerelésében. De térjünk vissza a temetőhöz. Sally Moreno kiszórta a szegeket az útra, mi pedig beléjük futottunk. Amíg Gonzales a kereket szerelte, elhatároztam, körülnézek a sírok között. Persze, ha sejtem, mi vár rám, eszem ágában sem lett volna elhagyni a taxi melengető ölét. Csakhogy, időnként megszólal a lelkem mélyén egy belső hang és olyanokra biztat, amiket józan ember nem tenne meg. Ilyen volt az említett temetői séta is. Nem tudhattam, hogy amíg a sírokat nézegetem, Gonzales befejezi a szerelést. Márpedig ezt tette. A kocsinak támaszkodott, és várta, hogy visszatérjek. Várakozás közben alighanem megpillantott valamit a kripták között, ami felkeltette a gyanúját. Lehet, hogy a menekülő Philippát látta meg, lehet, hogy üldözőjét, Bachmant, lehet, hogy Sally Morenót. Lehet, hogy pisztolyt látott valame343 lyikük kezében. S a szerencsétlen sofőr ahelyett, hogy bevágta volna magát a kocsiba és meg sem állt volna a városig, rémülten a keresésemre indult, megírva vele saját halálos ítéletét. Sóhajtottam és ittam néhány kortyot a boldogtalan Gonza-les emlékére. - További kérdés, hogy ki ütött le ai temetőben. - Én - mondta Philippa. -Maga? - Ne feledje, fogalmam sem volt róla, kicsoda maga. Azt hittem, Bachmanhoz tartozik. Mi mást gondolhattam volna? Épeszű ember mit keresne egy hurrikán kitörése előtti pillanatokban, ráadásul éjszaka, a temető közepén? - Az is maga volt, aki majdnem agyonütött a lezuhanó kriptaajtóval? - Beláthatja, védekeznem kellett. Sajnos, csak ilyen primitív megoldások jutottak az eszembe. - Remélem, Gonzalest nem maga húzta karóba? Philippa felháborodottan ráncolta össze a homlokát.
. - Úgy nézek ki? - Akkor Bachman volt. Gonzales aligha lehetett a rejtőzködés mestere: minden bizonnyal összevissza csörtetett a kripták között, mindaddig, amíg én a távolabbi sírok között bóklásztam. Hogy mi késztette arra, hogy felmásszon a kripta kerítésének a tetejére... - Alighanem én - mondta szomorúan Philippa. - Maga? - Nézzék... menekülnöm kellett. És én menekültem is ár-kon-bokron, azaz kriptán és kerítésen át. Épp azon a kerítésen másztam át... amin később az a szerencsétlen sofőr... és beleakadt a fehér ruhám egy lándzsába. Erre hát... mondtam valamit. Szóval nem valami... szépet. - Amiből Gonzales rájött, maga aligha kísértet. - Nyilván azt hitte a szerencsétlen, hogy én vagyok a megfagyott gyermek rokona a nagy trópusi éjszakában. Végül is nem tudom, mit gondolt. Mindenesetre felmászott a korlátra és éppen áttette a lábát a lándzsákon, amikor jobb Bachman... és... rántott egyet rajta. Tapiro elfintorította az orrát, miközben gyorsan benyakalt még egy jókora adagot. - így került a sofőröm karóra. Ott is kiáltozott egészen addig, amíg a közben felbukkant Mr. Hollanddal és két társával le nem szedtük. Sajnos, amikor rábukkantunk, már tehetetlenek voltunk: nem volt benne élet. Később is nyilvánvalóan Bachman szúrta fel a lándzsára -ki más lehetett volna? Bachman vékony volt, de szívós és minden bizonnyal hallatlanul erős. Hogy miért tette vissza a szerencsétlen Gonzalest a helyére"? Hogy elriasszon bennünket. Ne feledjék, fogalma sem volt róla, kik vagyunk. Azt hihette, balfácán turisták, akik perverz hajlamaiknak engedelmeskedve az éjszakai órát szemelték ki temetőlátogatásra. Nosza, szúrjuk csak fel a vándorló halottat a kerítésre, egyszerre elmegy a kedvük a temetői bóklászástól! - Ebben nem is csalódott - morogta Jeff. - Az enyém aztán , elment, annyi szent! -Summa summáram: leléptünk a temetőből. Philippa, Bachman, és Sally Moreno azonban ott maradt. Bachman tovább kereste Philippát. A vihar és az eső közben úgy megerősödött, hogy a bérgyilkos kénytelen volt változtatni a tervén. Elhatározta, visszamegy San Jüanba. Ráér akkor is megölni az áldozatát, ha véget ér a vihar. Csakhogy... valami okból kifolyólag megváltoztatta a szándékát. - Mire gondol? - kérdezte Philippa, - Alighanem ő is belement egy vastüskébe. Vagy egyszerűen csak észrevette, hogy az út a város felé tele van szórva szeggel. Ezért úgy döntött, hogy ellenkező irányba hajt tovább. Hiszen jól ismerte a kastélyt, többször is megfordulhatott a falai kŐ-zőtt. - Ezt honnan veszi? - kérdezte Jeff. ~- Sehonnan. Csak gondolom. Bachmann Sally Moreno bérgyilkosa volt. Miért ne dolgozhatott volna már korábban is San Jüanban, miért ne látogathatott volna a kastélyhoz? Ne feledjék, a kastély hosszú ideig a Moreno banda San Juan-i részlegének főhadiszállása volt. - Oké - intett kissé türelmetlenül Tapiro. - Bachman tehát bevágódott gondosan rejtegetett kocsijába és elindult a kastély felé, miután felgyújtotta Philippa járgányát. Ön miért a kastély felé menekült, Philippa? - Egyszerűen azért, mert nem volt szállásom San Jüanban, azonkívül a kastély volt közelebb, a legfontosabb azonban mégiscsak az volt, hogy féltem. Arra gondoltam, hátha Bachman és társai éppen arra várnak, hogy San Jüanba meneküljek. A kastélyt jól ismertem. Nem egy éjszakát töltöttem már a falai 344 345 között. Biztos voltam benne, hogy bárki is kövessen, a kastélyban én leszek előnyben. - Ekkor érte a meglepetés. - Méghozzá nem is akármekkora! Futottam, az út menti árokban gázolva, egészen addig, amíg csak fel nem bukkant a szemem előtt a hatalmas építmény sziluettje. - Világos ablakokkal.
- Úgy van. Azt hittem, rosszul látok. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Az évtizede lakatlan kastély, amelynek tetején ptt volt a parabolánk, s az egyik emeleti szobában a leadáshoz szükséges szerkentyűk, nos, ez a kastély abban a pillanatban lakottnak látszott... és az is volt. - Mit csinált ezután? - Megfordultam és menekültem. Nem gondolhattam egyébre, minthogy bérgyilkosok várnak rám odabent. Képzelhetik, hogy kivoltam. A kastélyban lesnek rám, a temetőben úgyszintén, és minden bizonnyal San Jüanban is. Rövid habozás után úgy döntöttem, hogy visszatérek a városba. Ott talán még van némi esélyem az elrejtőzésre. Megfordultam: futottam vissza az országúthoz. Egészen addig rohantam, amíg el nem értem a viadukt... helyét. A mélységet. Remegő lábbal néztem lefelé, és alighanem akkor éreztem először, hogy nincs tovább. Halálos kutyaszorítóba kerültem. - Ekkor találkozott Bachmannal. - ígen. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ő az. Ne feledjék: nem ismertem személyesen. Én csak egy autót láttam, benne egy fekete kalapos fickóval, aki megszállottan rohant a szakadék felé. Figyelmeztetni akartam, ezért ugrottam ki a kocsi elé. Persze, most utólag visszagondolva, elég ostoba voltam; hagynom kellett volna, hadd tanuljon meg repülni. Akkor azonban nem mérlegelhettem a dolgot. Arra gondoltam, talán egy elkésett kiránduló vágtat a város felé. - Mit keresett a vasnyárs a kezében? .- A temető bejárata mellett kaptam fel. Valamelyik régi kriptát bonthatták le: volt egy kupacra való belőlük. Valahogyan biztonságot adott. Bár revolver is volt nálam. Mindenesetre a lándzsával hadonásztam Bachman orra előtt, aki rendesen meg is rémült tőlem. Azt hitte, tudom kicsoda, és ki akarom nyírni. - Hol ölte meg Northcottot? - kérdezte Tapiro. - Valahol a kastély környékén. Northcott valóban ott kóborolt egész nap, sőt éjszaka is, és a lila teheneit festegette, amikor 346 a vihar elől menekülve felbukkant Bachman kocsija közelében. Bachman mindent kiszedett belőle, aztán hidegvérűen meggyilkolta. Felvette a festő ruháját, mivel abban bízott, hogy a kastély vendégeli közül senki sem ismeri személyesen Northcottot. Ez a húzása aztán be is vált. Úgy átvágott vele, hogy jó darabig meg sem fordult a fejemben; más is lehet, mint akinek mondja magát. - Jó darabig? - ráncolta a homlokát Tapiro. - Igen, de erről majd később. Most azt kéne kiderítenünk, hogy került Gonzales hullája a kastély kerítésére. - Van valami ötlete? Fújtam néhány füstkarikát, és az ügy komolyságához illően rejtélyesen elmosolyodtam. - Hogyne lenne - mondtam szerényen -, ötletem mindig van. Most például a következő. Sally Moreno hagyta el utoljára a temetőt. Még megfigyelhette, ahogy bérgyilkosa, és Miss Philippa* is a kastély irányába menekülnek. Fogta magát és utánuk eredt. A kastély előtt aztán őt is elfogta a rémület -sokkal jobban, mint Bachmant. Hiszen egész eddigi tevékenysége veszélybe kerül, ha felfedezik a rádiószobát, és az antennát a kastély tetején. Ráadásul azt sem tudta, kik költöztek be az elhagyott épületbe. S mivel Sally Moreno nem azért Sally Moreno, hogy átadja magát a kétségbeesésnek, visszarobogott a temetőbe, fogta Gonzalest, belegyömöszölte a kocsijába, elvitte a kastély kertjéig, nekitámasztotta a kerítésnek, azzal a szándékkal, hogy előbb-utóbb észreveszi valaki a bentiek közül, s akkor a vendégek fittyet hányva forgószélre, esőre és villámlásra, pánikszerűen elhagyják a terepet. Számításába azonban hiba csúszott. - Vladimír T. Drake - bólintott Tapiro. - Úgy van, hadnagy. Sally Moreno ezúttal összekerült valakivel, aki még nála is dörzsöltebb és kegyetlenebb volt. Drake több alkalommal is körüljárta a kastélyt, hogy tiszta-e a levegő. Akkor pillantótta.meg Sallyt, amint elhelyezte Gonzales testét a kerítésnél. Drake nem sokat teketóriázott. Elkapta és feiszúrta a lándzsákra Sallyt. Még jól is jött neki a dolog. Legalább megteremtette a hangulatod a későbbi eseményekhez!
Ami engem illet, fogalmam sem volt róla, mibe keveredtem. A gyilkosságok azt mutatták, hogy kemény dolgok vannak1 készülőben, egyenlőre azonban nem hoztam összefüggésbe sem a temetőben történteket, sem pedig a kerítésre húzott 347 hullákat a mi ügyünkkel. Bár minden porcikám azt súgta, hogy igenis összefüggenek a dolgok, józan eszem tiltakozott ellene. Ami Northcottot illeti, első pillanattól kezdve nem tudtam, hova tegyen. Jól játszotta ugyan a kissé habókos festőt, mégsem tetszett nekem. Az volt az érzésem, kissé túljátssza a szerepét. - Miből volt ilyen érzése? - nézett rám enyhén kötekedő tekintettel Jeff. - A lila tehenekből. - Tessék? - Nézze, aki lila teheneket fest, az romantikus lélek. Neki még a hullák helyébe is lila teheneket vagy pöttyös katicabogarat kellett volna képzelnie. Ez a Northcott fiú azonban egészen mást látott. Hol kísértetet, hol vámpírt, hol rémalakokat -egyszóval egészen másféle embernek mutatkozott, mint amilyennek a festményei után lennie kellett volna. Ś- Azért ez nem bizonyíték. - Természetesen nem. A gyanúmat azonban felkeltette. Későbbjött, mint a többiek, hívatlanul, s olyasmiket is látni vélt, amiket más senki. - Hm. Mikor kezdett arra gondolni, hogy valami baj van körülöttünk? , - Nem is tudorri. Talán már akkor, amikor átléptem a kastély küszöbét. Házigazdánk nem volt sehol, ráadásul a személyzet mindössze két főből állt, akiket, ugyebár, a végén könnyű eltüntetni. Ráadásul a baljós előjelek is... Kezdtem úgy érezni magam, mint amikor a mit sem sejtő légy köré hálót fon a pók. Éreztem, hogy egyre jobban bekerítenek a szálak, de sajnos, fogalmam sem volt róla, ki fonja, és mi az értelme ennek az egésznek... Igazából akkor kezdtem megijedni, amikor Vila-Prades közölte, hogy a rádió bemondta: a viadukt összedőlt. Mivel a hurrikán még nem tombolt teljes erőből, mi másra gondolhattam volna, minthogy valaki felrobbantotta. Bár, ismétlem, erre a feltételezésre nem volt semmi alapom, mégis, valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy mi vagyunk a céltáblái valakinek. Amikor pedig felfedeztük a mulatt nőt, azaz Sally Morenót a kerítés tetején, tudtam, hogy igazam van. Valakinek hasonló szándékai vannak velünk, mint azzal a szerencsétlen nővel, akiről akkor még természetesen fogalmam sem volt, kicsoda. Tehát a menetrend a következő volt: Drake észrevette, amint Sally a kerítéshez támasztja Gonzales hulláját - valószínűnek 348 tartom, hogy nem szúrta a lándzsákra, ehhez aligha lett volna ereje, ezután elkapta az asszonyt és karóba húzta. Ezzel két legyet ütött egy csapásra: megölte a hívatlan vendéget, bennünket pedig pokolian megrémített. Igazán örülhetett neki, milyen állapotba kerültünk. Amíg a többiek a hullát vitték nyugodalmasabb helyre, megvizsgáltam a környéket. Semmi olyan nyomot nem láttam, ami bármire is következtetni engedett volna, kivételt talán csak az a lakkcipő-lenyomat képezett, amelyet a temető puha sarában is felfedezni véltem; Ebből aztán megsejtettem, hogy alighanem köztünk van az a személy, aki a temetőben is körülöttünk ólálkodott. Természetesen Bachman-Northcottra gyanakodtam, csakhogy Northcott jó érzékkel cipőt cserélt. Amikor később találkoztam vele, már westerncsizma volt a lábán. Ezt is bizonyítéknak vettem, természetesen. Kezdeni persze mit sem tudtam vele, annál is inkább nem, mert a zuhogó eső elmosta a lábnyomokat. El kellett gondolkodnom Vila-Prades szavain is. Hiszen a kosárlabdázó látta, amint Drake felszúrta a kerítésre a lányt. Drake fekete kalapjában, vékony arcával nagyon is hasonlított Northcottra, illetve Bachmanra. Ez aztán jól meg is tévesztett. Azt hittem, Northcott megölte a ki tudja milyen lányt, és valami földöntúli jelenésre akarja kenni. Ezért látott repülő embert a kertben. A másik csapás akkor ért, amikor kiderült, hogy Vladimír T. Drake, vagy aki e név mögött rejtőzik, alaposan hintába tett bennünket. Természetesen fogalmam sem volt róla, miért akar ez a titokzatos Drake kinyírni, de nem is törtem sokat
rajta a fejem. Inkább megpróbáltam kapcsolatot keresni a többi főszereplő között. Röviddel ezután fedeztük fel Gonzales holttestét a lándzsán. Miután leszereltük Sally Morenót, Drake feltette a helyére Gonzalest. Ekkor már, úgy tűnik, kedvét lelte a játékban.. Természetesen nem tehettünk ellene semmit. Hiszen azt sem tudtuk, ki ellen kellene tennünk valamit. Talán akkor tettük volna bölcsen, ha nekivágunk a zuhogó esőnek... . Vladimír T. Drake még azon az éjszakán megkezdte áldásos tevékenységét. Miss McHale vacsorájába egeret csempészett, mintegy jelezve vele, hogyan fog a lány meghalni. Sajnos, ezt a figyelmeztetést akkor még egyikünk sem vette komolyan. Őszintén szólva a három Negrescu-Dan megjelenése sem javított a hangulatunkon. Ők a maguk módján megpróbálták 349 elmagyarázni, hogy nagy bajban vagyunk. Persze nem sokat értettünk az egészből. Ha talán elmondtak volna mindent őszintén... Tapiro felvonta a vállát. - Ok a maguk harcát vívták. Ugyanúgy nem érdekelte őket más élete, mint Drakeet. Mintha két maffiózó család csapott volna össze. - Azért van némi különbség köztük - próbáltam védeni a Dánokat. Tapiro felhúzta az orrát. - Különbség mindig van. Főleg ha találni akar az ember. Sóhajtottam és folytattam. - Ezután következett a díjkiosztás. Erről nincs sok mondanivalóm. Nagyjából világossá vált valamennyiünk előtt, hogy házigazdánk úgy akar végezni velünk, ahogy az a díjainkból" kiolvasható. Én szerencsére nem kaptam szobrot: ennek ellenére nem voltak illúzióim. Főleg, hogy Negrescu-Danék az ördögnek nevezték ellenfelünket. Ekkor már biztos voltam benne: a három Negrescu-Dan pontosan tudja, kicsoda Drake. Elméletileg, persze. A gyakorlatban fogalmuk sem volt róla. A két zenészre sem én, sem ők nem gyanakodtak. Meglehetősen gyakran megfordulok a Kaukázusban, s felelősségem tudatában állíthatom, hogy bármelyik Drake elmehetett volna örménynek vagy grúznak. Arról nem is-beszélve, hogy kitűnően játszották a szerepüket. Miss McHale eltűnése kapcsán kezdtem komolyan venni Viorica Negrescu-Dan rejtett képességeit. A lány ugyanis megmutatta, hol találhatunk rá az énekesnőre. És rá is találtunk. A részletekkel nem borzolom újra az idegeket. Mindenesetre, az a reggelizőasztalka a kondér előtt... hát az minden képzeletet felülmúlt! Már Miss McHale, de elsősorban Mr. Margulies halálakor felmerült bennem a kérdés, hogyan lehetséges két, életerős és feltehetően nem is óvatlan fiatalembert úgy megölni, hogy azok ne fejtsenek ki semmiféle ellenállást gyilkosaikkal szemben. Miss McHalet ugyan ebből a szempontból... na, igen... Mr. Marguliesén viszont nem látszottak külsérelmi nyomok. Ismétlem, már akkor felmerült bennem a kérdés, hogy az a valaki - vagy valakik -, aki megöli az áldozatokat, közel férkőzik hozzájuk, és mielőtt megölné, fondorlatos módon elkábítja őket. Sok mindenre gondoltam, csak a zenészek hangszereire nem. Pedig gondolnom kellett volna rá! 350 A képekről a falon nem kell sokat beszélnem. Ez a Gonosz ragyogó ötlete volt. Talán a tíz kicsi négerből merítette az ihletet. Jó és hatásos eszköznek bizonyult idegeink további borzolgatására. Persze, el kellett volna gondolkodnom rajta, ki tudja észrevétlenül cserélgetni a képeket, ki az, aki nem kelt feltűnést, ha ide-oda vándorol a házban. Amikor Philippa, azaz kísértetkisasszony felbukkant az orrom előtt, örömmel nyugtáztam, hogy Mary Field áttette székhelyét kriptájából a kastélyába. Ne nézzenek rám ilyen nagy szemekkel: pillanatig sem hittem a természetfelettiben. Sőt ezekben a percekben kezdtem megérteni, hogy alighanem két ügy keveredett össze az orrom előtt. A miénk és kísértetkisasz-szonyé. Megsejtettem, hogy azok, akik a temetőben kergetőz-tek - persze életre-halálra - a vihar miatt kénytelenek a kastélyban folytatni a bújócskát. Akár hiszik, akár nem, még örültem is neki. Arra gondoltam, talán keresztezik házigazdánk terveit, és talán fel tudom használni őket saját céljaim érdekében. Mondanom sem kell, ez akkor
nem volt több hiú ábrándnál, hiszen a gyilkosságok elég szaporán követték egymást. Míg házigazdánk azzal foglalkozott, hogy szakszerűen, és minél kegyetlenebb eszközökkel eltegyen bennünket láb alól, szereztem egy rövidhullámú készüléket, de nem sokra mentem vele. A hurrikán ugyanis megszakított a környéken mindenfajta összeköttetést. Ráadásul rádiószerző körutamon összefutottam a Philippát üldöző Bachmannal, azaz Northcottal, és kellemesen összeverekedtünk. Szerencsére sikerült tőle egy infravörös szemüveget szereznem, aminek később jó hasznát vettem. Miss Philippa éjjel-nappal a csak általa ismert rádiósszobában ült, hogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot a miami rendőrséggel. Csakhogy nem ment. Egyedül az én rádióm fogott egy beszélgetésrészletet, amelyben Bachman tájékoztatta San Jüanban lévő társait arról, hogy megtalálta Philippát és hogy rövidesen végrehajtja a feladatát. Röviddel ezután Bachman, vagy nevezzük immár végérvényesen Northcottnak, is nyugtalankodni kezdett. Rájött, hogy áldozata üldözése közben maga is csapdába esett. Főleg, hogy a szemüvegét is elveszítette. Northcott nem tudott a rádiószobáról, csak saját készülékét használta, azt is csak addig, amíg az egyre közelebb dühöngő hurrikán tönkre nem tette az összeköttetést San Jüannal. 351 Norhtcottra akkor kezdtem igazából gyanakodni, amikor felfedeztük, hogy a festmények mit jelentenek a falon. North-cott úgy kiborult tőlük, ahogy nem lett volna szabad. Ekkor értettem meg, hogy a fickó igazából megrémült. És csak most. Nehéz rirofi létére beesett a pók hálójába. Kitörését ugyan festészeti kérdésekkel magyarázta, de nem hittem neki. Kezdtem azt hinni, hogy ő üldözi kísértetkisasszonyt. Ő érkezett későn, nem ismerte senki, ráadásul hébe-hóba gyanúsan is viselkedik. Befogtam ugyan a szám, de rajta tartottam a szemem. Ami a jegkínosabban érintett, az Bernié és Severson titkolózása volt. Ha Seversont nem kapja el a leleplező hevület, talán meg tudtam volna akadályozni néhány gyilkosságot. Ha rájövök, hogy ki harcol ki ellen, talán gyanúba veszem a zenészeket, így azonban nyugodtan gyilkolhattak tovább! Haboztam egy kicsit, hogy beszéljek-e Vioricáról, aztán úgy döntöttem, hogy nem beszélek. Maradjon az én titkom. -Philippa... Ön tudta, hogy a Negrescu-Danok... kicsodák? - kérdezte Tapiro. A lány nemet intett. - Azt hittem, őrültek. Hogy éhen ne haljak, majd mindenkinek a szobájában megfordultam, így Vioricáéban is. Ott öltöztem át, és ott is hagytam a kísértetruhámat, amelyet Mr. Law-rence felhasznált aljas céljai érdekében. S bár csúnya dolog egy fiatal, egészséges úrilány halálhírét kelteni, ezúttal megbocsá-tok érte. Ha nincs ez a húzása... talán ott hagytuk volna a fogunkat. Szerényen elmosolyodtam és megszívtam a pipám. - Northcott mindvégig Philippára vadászott és sikerült is megölnie". Tudtam, hogy házigazdánk rövidesen értesül róla. Philippa tehát ütőkártyám lehet a végelszámolásnál. Mert hogy lesz ilyen, abban nem kételkedtem. Biztos voltam benne, hogy a végén sor kerül a nagy jelenetre; számot kell adnunk bűneinkről és elszenvednünk a büntetést. Arra gondoltam, jól jöhet még nekünk, hogy Philippát mindenki halottnak hiszi. És jól is jött. Tapiro odahajolt hozzám és keményen a szemembe nézett. - Azért ha maga nincs, Mr. Lawrence... - Ugyan már, hadnagy - vágtam közbe és fújtam egy egészen csodálatos karikát a levegőbe -, tudja, mire vagyok a legbüszkébb? - Na, mire? 352 - A füstkarikáimra. Fogadjunk, hogy nem tudja utánam csinálni? Fogadtunk. Tíz perc alatt nyertem tőle öt dollárt. 2. Egy fülledt délutánon, amikor visszatértem a kikötőből, ahol egy kosár kagylót vásároltam, nem találtam a szobában Vioricát. A tenger felől könnyű szél fújt; az erkély rácsán ülve beszédbe elegyedtek velem a sirályok. Néhány száz méternyire tőlem széllovasok lovagoltak a hullámok taraján, mellettük delfinek bukdácsoltak, mintha gyorsabb száguldásra biztatták volna őket.
A párnákon még ott látszott fejünk lenyomata, ruhái azonban már nem voltak a szekrényben. Sóhajtva lehajoltam az ágy melletti szőnyegre s felvettem a Los Angeles Times tegnapi számát, és egy papírlapot Viorica írásával. Először az újságot néztem meg. Már az első oldalról hatalmas cím virított felém. Mr. Vladimir T. Drake junior, Drake-díjat alapított Los Angelesben." A titokzatos milliomos nem mutatja az arcát!" Ki lehet a rejtélyes alapítvány tevő?" Ledobtam az újságot a szőnyegre és átfutottam a néhány sorból álló levelet. - Látod? - olvastam a betűket és hallottam Viorica hangját. - O sohasem hal meg. Mennem kell. Bocsáss meg. Viorica. Felvettem a telefont, kapcsoltattam a repülőteret és jegyet rendeltem a legközelebbi londoni járatra. VÉGE TARTALOM I. Bájos kísértet zuhogó esőben / 5 II. Egér forró olajban / 65 III. Lány az üstben / 125 IV. Szaporodnak a karók / 195 V. Szemtől szemben a kastély urával / 267 VI. Az utolsó (?) felvonás / 241 LESLIE L. LAWRENCE eddig megjelent kötetei SINDZSE SZEME A KARVALY ÁRNYÉKÁBAN A GYŰLÖLET FÁJA HOLDANYÓ FÉNYES ARCA SIVA UTOLSÓ TÁNCA HUAN-TI ÁTKA A VÉRFARKAS ÉJSZAKÁJA A SUTTOGÓ ÁRNYAK ÖBLE A GONOSZ ÉS A FEKETE HERCEGNŐ A Lendvay" sorozatból A FOJTOGATOK HAJÓJA A HALÁL KISVASÚTON ÉRKEZIK NEBET HET, A HALOTTAK ÚRNŐJE A Frank Cockney" sorozatból NÉGY FEKETE KOPORSÓ Előkészületben A MEGFOJTOTT VIKING MOCSARA A KESELYŰK GYÁSZZENÉJE RÓKACSAPDA (FRANK COCKNEY) ISBN 963 027 192 3 Pannon Könyvkiadó Kft, Budapest Felelős kiadó: Urbán Tamás Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1882.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1989. évben Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató Terjedelem: 20,24 A/5 ív LESLIEL.LAWRENCEii,e ben bizarr és ezoterikus történet kulisszái közé vezérli olvasóját. Hősünk San Jüan szigetére érkezik, ahol a Drake-kastélvba szól a meghívása. Útközben a kastélyhoz fűződő kísértet- és vámpírhistóriákról hall. Éjfél felé taxival indul útnak, de a kocsi a temető mellett defektet kap. Különös, véres kísértetjárás kellős közepén találja magát... ...A fekete hercegnő megállt az ajtó előtt szemembe mé-lyesztve szemét. Riadalom helyett inkább kíváncsiságot láttam á tekintetében. Mintha arra lett volna kíváncsi, lesz-e erőm elbírni azt a látványt, amely a kitáruló ajtó mögött vár rám. Viorica taszítása nyomán feltárultak a lengőajtó szárnyai. s mi szembe találtuk magunkat Jack Margules káróba húzott holttestével... 115 Ft B4NNON
