Várady Tibor egyetemi professzor, CEU:
Kisebbségi jogok a volt Jugoszlávia utódállamaiban - megoldásképletek a koszovói krízis tükrében -
(Az elıadás 2007. április 13-án az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett a „Függetlenség és autonómia között. Koszovó: európai és magyar perspektívák” c. konferencián hangzott el)
Nagyon szépen köszönöm a megtisztelı meghívást. Megtisztelı, hogy ilyen elıadótársak mellett beszélhetek, és megtisztelı az is, hogy ilyen közönségnek beszélhetek. Az én témám nem szigorúan Koszovó, de tekintettel arra, hogy az egész mai beszélgetést Koszovó fémjelzi, megpróbálnám a kisebbségi kérdést is valamiképpen a koszovói események fényében, és ha így mondhatom azok sodrásában is tekinteni. Ehhez a nézıponthoz sok tapasztalatom kötıdik. Amikor a hetvenes évek közepén, az újvidéki egyetemen magyar nyelvő oktatást igyekeztem megindítani, két támaszom volt. Az egyik az akkori valóban európai orientáltságú szerb dékán, és a másik az a tény, hogy Pristinában ugyanez már folyamatban volt albán nyelven - és az egy hivatkozási alap volt. Azóta sokszor láttam, hogy a modellek valamiképpen hivatkozási alapul szolgálnak. És azt hiszem ez igy marad akkor is, hogy ha azt mondják, hogy nincsen precedens. Érdekes az is, hogy, amikor Milosevics megszüntette a vajdasági autonómiát a nyolcvanas évek végén, akkor a tulajdonképpeni célpont Koszovó autonómiája volt. Vajdaság ehhez úgy kapcsolódott, hogy a NATO terminológiájával éljek, mint collateral damage. Tehát Vajdaság autonómiájának a megszőnése nem annyira célpont mint kollaterális kár volt. Az autonómia megszüntetésbıl most már tanulságot is le
lehet vonni. A milosevicsi
propaganda váltig azt hangoztatta, hogy azért kell megszőntetni az autonómiát, mert ez függetlenedés felé vezethet. A koszovói példa azonban azt mutatja, hogy nem az autonómia, hanem az autonómia megszőntetése az, ami függetlenség irányába sodorhat. Maradva a koszovói témánál, hadd mondjam, hogy amennyire látom és láthatom, úgy tőnik, hogy gyakran a megoldási törekvéseket inkább a dolgok sodrása vezette, (esetleg a pillanatnyi kellemetlenségek kerülése) mintsem elvi vagy hosszú távban való gondolkodás. Ha valóban Koszovó függetlensége a cél - és minden jel arra mutat, hogy ez a cél - sokkal célszerőbb lett volna Milosevicstıl elvenni Koszovót. Ez akkor talán kellemetlennek tőnt. Ma
1
azt hiszem világos, hogy ez egyszerőbb lett volna, mert most egy szinte lehetetlen elvárással szembesül a szerb vezetıség. Nem az, hogy elfogadjanak egy tényt, hanem az, hogy ık mondják ki, hogy egyetértenek azzal, hogy Koszovó független. Ez gyakorlatilag lehetetlen. Többen használtak magyar párhuzamot. Egy mai magyar kormánytól elvárhatja Európa, hogy ne határmódosításban gondolkozzon, hanem a határon túli magyarok kollektív és egyéni jogai érdekében tegyen lépéseket. És ez így is történik. De vajon melyik magyar kormány lenne hajlandó arra, hogy aláírja, hogy az ı akaratával szőnjenek meg vagy váljanak el országrészek? Ez politikailag is, emberileg is, gyakorlatilag lehetetlen. És ezt követelik most egy szerb kormánytól, amelyik megdöntötte Milosevicset, és egyszersmind egy olyan Szerbiától, amelyben a szélsıséges nacionalista Seselj pártjának több mint 30% szavazója van. Ez persze nemigen megy. Meg kell, hogy mondjam, nem lenne kevésbé nehéz a koszovói albánokkal elfogadtatni, hogy lemondjanak a függetlenségrıl. Most, amikor már elhitték és elhihették, és amiután nagyon sok biztatást kaptak. Tehát valóban egy szinte lehetetlen feladat állt elı. És talán ezért is van, hogy a megoldási kísérletek is egy kicsit kényszerpályán mozognak. Az ellenırzött függetlenség, ami az Ahtisaari-javaslatban szerepel, az tulajdonképpen nem is egy megoldás, hanem az, ami most van. Koszovó de facto független. Koszovóban nincs szerb rendırség, Koszovóban nem alkalmaznak szerb jogot, Koszovóban nincs semmiféle hatásköre a szerb bíróságoknak. Tehát az állam alappillérei ott nem mőködnek. Hogy ha egy szerb köztársasági elnök meg akarja látogatni a budapesti szerb gimnáziumot, ezt könnyen teheti, és barátsággal fogadják. Hogy ha ugyanez a szerb elnök megpróbál meglátogatni egy szerb iskolát Koszovóban, ez roppant nehéz, annak ellenére, hogy elvileg Koszovó Szerbia része. Viszont Milosevics a koszovói rendezést gyızelemként tüntette fel. Az 1244-es számú 1999. június 10-i ENSZ BThatározatban az áll, hogy Koszovó része Szerbiának. Ezt annyira hangoztatta Milosevics, hogy Szerbiában mindenki tud az ENSZ-határozatról, azok is, akik nem igazán tudják, hogy mi is az ENSZ. Igy a mai szerb politikában most Koszovó elvesztése a tét. Közben Koszovó de facto már nem része Szerbiának. Ami a kontaktcsoport elveit illeti, én is osztom azokat a véleményeket, melyek szerint ezekben az elvekben jó szándék lehet, de egy kicsit több a magyarázkodás, több az alibikeresés, mint a valóságkeresés. Itt van például az az elv, hogy nem egyesülhet Koszovó Albániával. Ha Koszovó tényleg egy független állam, én nem látok olyan jogi korlátot, amely ezt eredményezhetné. Mi az, ami megakadályozhatja, hogy Kirgisztán és Türkmenisztán egyesüljön, ha mindkét ország ezt akarná? Mi az, ami megakadályozhatja, hogy a Beneluxállamok (Belgium, Hollandia, Luxemburg) egy föderációt alkossanak, ha akarnak? Nincs 2
ilyen nemzetközi jogi elv. Persze vannak politikai realitások, de jogilag azt hiszem, semmi hatálya nincs egy ilyen állásfoglalásnak. Elvként lett megnevezve a nem-megosztás is. Ezzel kapcsolatban valóban racionális érv, amit hallottunk, hogy a megosztás az egy láncreakcióhoz vezethet. De persze ezt eredményezheti a függetlenedés is. Van egy olyan tény is, mely egy amerikai kollégám szerint divattá alakult már száz év óta. Az, hogy „nem lehet megosztani”, katasztrofális megoldásokig vezetett Afrikában és a Közel-Keleten, ahol sohasem etnikai határok és etnikai realitások, hanem inkább vonalzó volt az, ami országhatárokat vont meg. E megoldások fájdalmas hatásait ma is érezzük – és továbbra is érezni fogjuk. Persze itt arra is emlékezünk, hogy a nem etnikai alapon való megosztás volt Trianonnak is a vezérelve. Úgy hogy valóban, ahogy kollégám mondja, már száz éve ez az uralkodó elv, de ebbıl még nem következik hogy jó megoldásról van szó. Nehezen érthetı, hogy a megosztás miért egy eleve lezárt opció, hogy errıl miért nem lehetett beszélni. Pedig valószínőleg ez lett volna az a pont, ahol talán egy szerb-albán kompromisszum is születhetett volna. Van még egy nagyon fontos elve a kontaktcsoportnak: az, hogy akármilyen megoldás születik, roppant fontos, hogy igen messzemenı kisebbségi jogok legyenek biztosítva azoknak, akik kisebbségben lesznek. És ez egy hivatkozási alap. Kerülném a precedens szót, mert lépten-nyomon hangoztatják (a függetlenedésre gondolva), hogy Koszovó nem lehet precedens. (Ez ugyan nem igazán meggyızı, és nem igazán jó és elvszerő megoldást sejtet aki azzal vezet be egy megoldási javaslatot, hogy ez nem lehet precedens. Emellett nem tudom, hogy lehet megakadályozni, hogy Abháziában, vagy Kurdisztánban, vagy a Baszkföldön, vagy Pastun területen Avganisztán és Pakisztán hartártérségében, erre hivatkozzanak. Nemigen lehet politikai érvelést elıre megtiltani. Szóval nem igazán meggyızı a precedenst tagadó retorika – de ez a retorika nem is terjed ki az autonómia kérdésére. Az autonómia pedig fontos az európai értékek szempontjából, fontos a magyar érdekek szempontjából, és nagyon fontos az ott élı embereknek az embersége és életlehetısége szempontjából. Az hogy Koszovón nemcsak erıs nemzeti érzelmek, hanem kölcsönös intolerancia is része a mai valóságnak, még fontosabbá teszi hogy messzemenı kisebbségvédelem legyen biztosítva, és ez elképzelhetetlen egyéni és kollektív jogok nélkül. Azt hiszem, hogy ez egy olyan pont, ahol nemigen lehetnek kétkedések és nincsenek alapvetı véleménykülönbségek. Most pedig hadd kanyarodjak vissza a tulajdonképpeni témám felé, és hadd mondjak valamit kisebbségi jogokról a volt Jugoszlávia utódállamaiban. Azt hiszem, hogy a jelenlévık mindannyian tudják, hogy a rendszerváltás elıtti években – és most nem a legutóbbi évtizedre 3
gondolok Szerbiában, amelyet Milosevics neve fémjelzett, hanem inkább a hatvanas, és még inkább a hetvenes évekre – minden kétséget kizáróan Jugoszlávia volt az az állam, ahol a magyar kisebbségnek viszonylag a legjobb sorsa volt. És nemcsak a magyar kisebbségnek, a többi kisebbségnek is. Viszonylag – tehát Ceausescu Romániájával, vagy az akkori Szlovákiával vagy Kárpátaljával összehasonlítva. Ez, azt hiszem, kétségtelen. Talán ez egy kicsit annak is volt betudható, hogy Tito, aki azért minden pozitívuma ellenére mégis csak egy diktátor volt, nem a többségi nemzethez tartozó diktátor volt. Tito horvát volt, és ezért ı a diktatúráját nem építhette a többségi nacionalizmusra. Épithette pártideológiára, és építhette valamiféle nemzetek közötti egyensúlyra, melynek haszonélvezıi voltak – már amennyire a keretek megengedték – a kisebbségek is. A probléma abban volt, hogy ami ezt a mechanizmust életben tartotta, az elsısorban a kommunista párt volt. És amikor szétesett nemcsak Jugoszlávia, hanem a kommunizmus is, akkor újonnan merült fel a kérdés, hogy elıször is milyen elvek legyenek, és másodszor, hogy milyen instrumentumokkal lehet az elveket megvalósitani. A lehetséges instrumentumok között elıtérbe került jog, de ha kisebbségrıl van szó, a jog is csak akkor tud igazán ráhatni a dolgokra, ha valamiféle önrendelkezési lehetıségek is vannak. Jugoszlávia szétesése után több modell született, és ez nem logikátlan. Az, hogy több modell születik, az részben azzal is magyarázható, hogy a problémák más-más vetületben merülnek fel. És itt valamelyest ismét összefügg a magyar és az albán kisebbség a sorsa. Összefügg azért, mert ez az a két kisebbség, amely elsısorban a nyelvében különbözik, ami a kisebbségi jogoknak egy sajátos vetületét hozza. A hetvenes években Újvidéken és a szabadkai vasútállomáson is kimondták szerbül és magyarul, hogy érkeznek vonatok. Ez most már nem tény, csak egy törekvés. Egy aránylag súlytalan példát mondok, ennél sokkal komolyabb problémák vannak. Azért mondom ezt a példát, hogy láttassam, hogy vannak kisebbségi igények és jogok melyeknek nem sok értelme van mondjuk a horvátországi szerbek vagy a szerbiai bosnyákok szempontjából. A volt Jugoszlávia területén, kisebbségi sorsok és igények zömmel nem a nyelvi választóvonal mentén alakulnak. Ennek következménye, hogy sok minden másképpen strukturálódik. Másképpen alakulnak, másképpen fejlıdnek kisebbségi jogok és sorsok, amikor a különbözésnek az alapja a nyelv - és másképpen akkor, amikor a különbözésnek más az alapja. Ezért például a vajdasági magyarok és a szandzsáki muzulmánok közötti kisebbségi együttmőködés csak részben támaszkodhat közös célkitőzésekre és azonos érvekre. Mindkét közösség igényelhet mondjuk saját iskolákat vagy televiziót, de magyar szempontból az igényeket elsısorban a nyelvi különbözés szüli, az érvek zöme a nyelvre támaszkodik – és ez nem igy van a szandzsákiak esetében. A kulturális autonómiát is másként látja más-más 4
kisebbság. Szóval, természetszerő, hogy különbözı modelek alakulnak. A rendelkezésemre álló idı nem engedi hogy részletesebben taglaljam ezeket a modelleket, csak éreztetni szeretnék egy pár sajátosságot. Szlovéniában
a
kisebbségekhez
való
hozzáállásnak
egy
kulcsfontosságú
megkülönböztetés az alapja - és ez az ıshonos és egyéb kisebbségek közötti különbség. İshonos kisebbségek a magyarok és az olaszok. Ezek aránylag kis számú kisebbségek. Egyéb kisebbségek a Tito idején betelepült szerbek és bosnyákok, és ezekkel kapcsolatban sokkal több a kisebbségi probléma, mint a számbelileg is szerényebb ıshonos kisebbségek, a magyar és az olasz tekintetében. A magyar kisebbség ezúttal valamiképpen a szerencsésebb oldalon áll, persze a számok nagyon szerények Szlovénián belül. Boszniában ismét egy egészen más képlet állt elı, amelynek az alappillére a daytoni alkotmány. A daytoni alkotmányt, amit Daytonban, az Egyesült Államokbeli Ohio államban szövegeztek meg. Dayton eddig azért volt érdekes, mert a daytoni könyvtárban van a világon a legtöbb Szőz Máriáról szóló könyv. Most már azért is mert ott hozták meg BoszniaHercegovina alkotmányát. Utána Párizsban szentesítették. Amikor ez az alkotmány született, persze elsısorban egy háborús helyzetet kellett valamiképpen megszüntetni, a béke felé vezetı utat keresve - és ez zömmel sikerült. Az alkotmány szövegét leginkább O’Brian amerikai tanácsadó nevéhez főzik. Az alkotmány megfogalmazói tudatában voltak, hogy itt etnikai feszültségeket kell valamiképpen kezelhetıvé tenni. Ahogyan azt tették, az arról tanúskodik, hogy pontosan tudták hogy ezt kell tenni, de arról is tanúskodik, hogy ezt olyan emberek tették, akik nem igazán vannak otthon a kisebbségi jogok világában. Ezért az instrumentumok meglehetısen gorombák. Például az alkotmány IV(1) szakasza azt mondja, hogy a felsıházban öt szerb, öt bosnyák, öt horvát képviselı kell hogy legyen. Tehát elıre meg van határozva az etnikai összetétel. Ez teljesen ellentétben van az alkotmány II(4) szakaszával, amely azt mondja, hogy minden nép, minden nemzetiség egyenlı, és tilt minden diszkriminációt. A IV(1) szakasz gyakorlatban azt jelenti, hogy egy szarajevói magyar, egy szarajevói zsidó, egy banja lukai ukrán, az alkotmány szerint soha nem lehet tagja a felsıháznak, annak ellenére, hogy állampolgárok. A bizarr megoldást nyilván az a szükség ihlette, hogy valamilyen egyensúly teremtıdjön, de ez elérhetı lett volna más árnyaltabb és kevésbé ellentmondásos eszközökkel is. Például úgy, hogy az alkotmányos rendelkezések területeket határoznak meg, ahol szerb illetve bosnyák, illetve horvát többség van.. Például, ahelyett hogy azt mondanák hogy öt szerb kell hogy legyen a felsıházban, azt mondhatanák, hogy a Szerb Köztársaság, (amelynek ma 90%-a szerb) ad öt parlamenti képviselıt. Ez persze ez azt jelenti, hogy szinte minden 5
bizonnyal öt szerb kerülne oda, de mégsem nem lenne alkotmányosan kizárva, hogy a Republika srpska más nemzetiségő lakosa legyen megválasztva. Ugyanígy a daytoni alkotmány V szakasza azt mondja, hogy az elnökségben van egy szerb, egy muzulmán (azaz illetve bosnyák) és egy horvát. Sıt a nemzeti banknak az etnikai összetétele is meg van határozva. Ez valamiféle egyensúlyt hozott, de nem azokkal az eszközökkel, amelyek a kisebbségi jogoknak, hogy így mondjam, európai eszközei. Horvátországban egy új etnikai képlet alakult ki a háború után. Az ENSZ Menekültügyi Bizottsága adatai alapján 1995. július-december között 195.703 menekült hagyta el Horvátországot. Ezek szinte maradéktalanul szerbek, és ezek bizony zömmel a Vajdaságba jöttek. Ez azt jelenti, hogy az ottani szerbség létszáma lényegesen csökkent, és azt is jelenti, hogy a Vajdaság etnikai összetétele lényegesen változott. Horvátországban is van magyar, olasz és más kisebbség is, de természetszerően továbbra is a szerb kisebbség helyzete az elsı számú kisebbségi probléma. Horvátországban született egy ún. alkotmánytörvény, amely kisebbségi jogokat biztosit, és ami fontos, személyi autonómiát, azaz kulturális autonómiát. E kulturális autonómia korlátozott, és korlátozottak a nemzeti tanácsok hatáskörei is. Mindazonáltal az alkotmánytörvény kétségtelen elırelépésként ítélhetı meg. A nemzeti tanácsok több szinten szervezıdnek, tehát községi, megyei szint (županija) valamint országos szinten. Azzal, hogy országos szinten nem egyes kisebbségek nemzeti tanácsai szervezıdhetnek, hanem az valamennyi kisebbség alakithat egy közös országos nemzeti tanácsot – ami nem tőnik a legjobb megoldásnak. Horvátországban van egy megoldás a kisebbségek parlamenti képviseletére is, és ennek a megoldásnak köszönhetıen van a horvát parlamentben magyar és szerb képviselı is; a szerbek többen, ami a számarányukhoz viszonyítva logikus. A szerb képviselıknek a mérleg nyelve szerepe jutott a jelenlegi kormányban. Mondanék valamit természetesen arról is, hogy Szerbiában mi a helyzet. Szerbiában Milosevics bukása után létezett és eredményeket is hozott egy európai orientáltságú hullám a Gyingyics kormány alatt. 2001-ben születik egy kisebbségi törvény, amely ki is lett adva hét nyelven, beleértve a magyar nyelvet is. És ebben van néhány határozott elırelépés. Az egyik eredmény a nemzeti tanácsok. Ezek után voltak más eredmények is: az egyetemeken visszaállították a többnyelvő felvételit, az anyakönyvekben visszaállították a többnyelvő anyakönyvi kivonatoknak a kiadását. És hadd említsem itt - némi keserőséggel – hogy amikor sikerült elérni, hogy nemcsak szerb nyelvő anyakönyvi kivonat legyen, hanem párhuzamosan, egymás mellett szerb és magyar nyelvő (a baloldali sávban szerb, a jobboldali sávban magyar szöveg), azok a vajdasági magyarok, akik büszkén ezzel az anyakönyvi kivonattal fordultak 6
magyarországi hatóságokhoz, azt a választ kapták, hogy mégis csak le kell ezt fordíttatni. Eredménynek tartom azt is, hogy a vajdasági helységnevek magyar változatáról és azoknak a hivatalossá tételérıl a Magyar Nemzeti Tanács döntött, és a magyar helységnevek meg is jelentek. Voltak olyan helységek, ahol ez ellenkezést váltott ki, volt ahol ahol ledöntötték, összefirkálták a többnyelvő helységtáblákat, de ezek vissza lettek állítva, és a többnyelvőség ezen a ponton realitássá nıtte ki magát. Hadd tegyem hozzá azt is, hogy az utóbbi évben a kisebbségi jogok terén sajnos inkább egy visszaesést látok, és ezt valamiképpen magyaráznám is. A 2001-es szövetségi törvény amely a nemzeti tanácsokról is beszél, és elismer egy kulturális autonómiát, amelyet ezután egy magyar-jugoszláv államközi egyezmény is megerısített. Az egyezmény a kollektív jogok legitimitását is hangsúlyozza. A 2001-es türvénynek volt azonban egy fogyatékossága, mert a nemzeti tanácsok hatáskörérıl nagyon keveset mondott. Ez jogilag magyarázható volt, mert a nemzeti tanácsok hatáskörei elsısorban az oktatás, a mővelıdés, a sajtó területére vonatkoznak, és ezek a területek nem szövetségi jugoszláv, hanem szerbiai jogkörben voltak. Tehát a szövetségi törvény ezt nem rendezhette, ezt egy késıbbi szerbiai törvénynek lett volna feladata. Ez igy érthetı volt, azonban de azt már nem látom egészen, hogy miért nem született utólag egy szerbiai törvény, amely ezeket a pontosításokat meghozta volna. A dolog akkor vált igazán problematikussá, amikor Jugoszlávia megszőnésével kérdésessé vált, hogy vajon érvényes-e még ez a törvény, A nemzeti tanácsoknak, különösképpen a Magyar Nemzeti Tanácsnak, a mandátuma lejárt, és nem lehetett újraválasztani, mert nem volt jogszabály, ami szerint újra lehetett volna választani. A nemzeti tanácsok hatásköreirıl szóló törvénynek a megalkotása szintén három év óta késésben van. Itt komoly törvényhozói mulasztásról van szó. Nagyon remélem, hogy az új szerb kormány és az új szerb parlament ezt rendezni fogja, mert ezen a ponton, ahol valóban egy európai irányban indult el a szerb jogalkotás, tovább kellene haladni és nem visszalépni. Annál is inkább, mert itt nem látok igazi érdekellentétet, én azt hiszem, hogy egy újvidéki magyar sokkal inkább fogadja el Újvidéket és Szerbiát hazájának, hogy ha abban magyarul is vannak feliratok, ha magyar iskolák is vannak, ha magyar önkormányzat is van. Hadd mondjak még egy dolgot, visszatérve Koszovóhoz. A többség-kisebbség vitában rendszerint retorikai képletek is az asztalra kerülnek. Szinte minden állam ahol kisebbségek vannak, azt mondja, hogy a világon egy államban sincsenek a kisebbségeknek nagyobb jogai. Ez egy retorikai képlet. A kisebbségek inkább azt mondják, hogy nagyon kevés és nagyon szőkre vannak ezek a jogok megszabva. Vagy vegyünk egy másik retorikai képletcsatát. A többség szereti a kisebbségi jogokat valamiféle rendhagyó jogoknak, a7
megérdemeltnél-többnek minısiteni, és ebbe a képletbe illik a „többletjog” kifejezés. E retorikai séma szerint vannak vannak általános emberi jogok, és vannak többletjogok. A törvény elıtti egyenlıség általános emberi jog. Nem lehet a cipık árát aszerint megszabni, hogy milyen nemzetiségő a vevı, de büntetések kiszabásánál sem lehet(ne) figyelembe venni, hogy milyen nemzetiségő vagy vallású az elkövetı. És akkor vannak jogok, melyek a többségi retorika szerint (vagy, mondjuk egyes többségi szereplık retorikája szerint) „többletjogok”. Ilyen jognak számit az, hogy valaki beszélhet a saját anyanyelvén, iskolába járhat a saját anyanyelvén, újságja lehet, tévéje lehet a saját anyanyelvén. Persze ezekre a jogokra másként is lehet tekinteni. Egy más szemszögbıl nézve, ezek a többletjogok is általános jogok. Mert tulajdonképpen, Szerbiában magyarul beszélni lényegében nem többletjog, hanem ez pontosan ugyanannyi jog, amennyi ami a szerbeknek is megvan, akik persze szintén a saját anyanyelvükön beszélhetnek, járhatnak iskolába, olvashatnak újságot. Magyarországon magyarul beszélni nem minden polgárt azonossá tévı jog, hanem a magyar többség természetes joga. Akkor van egyenlıség, ha a szerbek szerbül beszélhetnek, a románok románul, a magyarok magyarul. Igy a „többletjog” tulajdonképpen egy retorikai fogás, mert az egyenlıség mércéje valójában nem a többség nyelve. Egyenlıség akkor van, hogy mindenki a saját nyelvét beszélheti. A kollektív jogok sem egy kisebbségi külön kedvezmény, a többségnek is vannak kollektív jogai. Az, hogy Szerbiában vagy Erdélyben magyar iskolák legyenek, ez egy kollektív jog, de hát persze a szerbeknek is a románoknak is megvan az a közösségi joga hogy szerbül illetve románul tanuljanak. Ugyanigy Magyarországon a magyaroknak is közösségi joguk, hogy magyarul tanuljanak. Tehát tulajdonképpen a kollektív jog nem valamiféle gyanús kisebbségi igény, hanem eleme a polgárok egyenlıségének. Nem többletjogokról van valójában szó. Nos, ezek a retorikai álláspontok egy nagyon érdekes megvilágitást nyertek egy koszovói rendezési kisérlet kapcsán 1998–99-ben. A rambouillet-i tárgyalások két tervezetet eredményeztek. Az egyiket amerikai, osztrák és orosz diplomaták fogalmazták, és volt egy szerb ellentervezet. Mind a két tervezetben meg lettek nevezve általános emberi jogok és „többletjogok”. Az ismert retorika a kisebbségekhez főzi a „többletjogokat”. De itt felmerült a kérdés, hogy melyik népcsoport számit kisebbségnek, kinek is járnak a többletjogok. Ez azért volt probléma, mert nem lehetett elıre elfogadottnak tekinteni, hogy Koszovón a ki a többség és ki a kisebbség. Mivel nem lehetett a kisebbség-többség képletet használni, a tervezetkészitık ki kellett hogy lépjenek a függöny mögül, hogy meghatározzák kinek is járnak a „többletjogok”. Ezzel a kérdéssel szembesülve, csakúgy a nemzetközi mint a szerb tervezet ugyanarra a következtetésre jutott. Mindkét tervezet szerint vannak általános emberi jogok, és 8
ezek ugyanúgy járnak az albánoknak, a szerbeknek, a törököknek, a horvátoknak stb. És vannak többletjogok, ezek pedig pontosan ugyanúgy járnak az albánoknak, mint a szerbeknek, és egyébb koszovói népcsoportnak. (A többletjogok közé sorolták például azt a jogot, hogy a helységnevek egy bizonyos népcsoport nyelvén és irásmódján legyenek feltüntetve, hogy egyes népcsoportoknak legyenek saját iskolái saját nyelvükön, stb.) Tehát kiderült, hogy ha feltesszük a kérdést hogy kinek is vannak többletjogai, a válasz az, hogy mindenkinek. A sajátos helyzet egy érdekes tisztázásra – azt is mondhatnám leleplezésre – adott lehetıséget. Ez egy érdekes hozadéka az egyébként sikertelen rambouillet-i kísérletnek. Hadd mondjam még egyszer, hogy bármi történik Koszovóval, roppant fontos, hogy akik ott vannak, ott is maradhassanak. Azt hiszem, hogy ez elképzelhetetlen igazán magas szintő egyéni és kollektiv kisebbségi jogok nélkül – azok nélkül sem melyeket egyesek „többletjogoknak” neveznek, és melyek mindenkinek kijárnak.
9
