Vanczákék paktuma (A nemzetgyűlés válsága) 1

1

Vanczákék paktuma (A nemzetgyűlés válsága)1 A magyar nagybirtok és nagytőke második együttes támadása Horthy ellen ismét vereséggel végződött. Amit a koronás király, a legitimizmus nem tudott elintézni, a magyar államhatalom tényleges és teljes birtokbavételét az uralomra „egyedül” hivatott két osztály részéről, azt a jogrend helyreállításának, a liberalizmusnak kellett volna megteremtenie. Úgy látszott már, hogy minden jól megy. Hogy Andrássy és Apponyi vezetése alatt egyesülnek az összes pártok elégületlen elemei, a liberális és radikális kispolgárok különböző csoportjai. Vanczákék pedig a munkásokat szállították volna tömegként ehhez az egyesüléshez, amelyben a nagytőke újból átvette volna a vezető szerepet, újból sleppbe vette volna a többi osztályokat, köztük (Vanczákék jóvoltából) a munkásokat is. A legitimisták szellemi vezére, Apponyi Albert, már – persze az őt jellemző módon – a köztársaság mellett nyilatkozott. „Én mindvégig legitimista maradok – mondta. – De egy mondvacsinált (értsd: egy Horthy-féle, egy kisgazda vezetés alatt álló „szabad választás” alapján létrejött) királyságnál jobbnak tartok egy becsületes alapokon nyugvó (értsd: a nagytőke és a nagybirtok jogrendjét képviselő) köztársaságot.” A felvonulási terv a legszebb reményekkel kecsegtetett, amikor Vanczákék kiegyeztek Bethlennel, illetve rajta keresztül Horthyval. Hogy Vanczákéknak bármely pillanatban megvolt a kedvük és a hajlandóságuk erre a megegyezésre, abban sohasem kételkedhetett senki. Ha Korvin és társainak kivégzése, ezer és ezer munkás legyilkolása, bebörtönzése és internálása nem akadályozta meg őket abban, hogy a fehér terror felépítésének „pozitív munkájában” részt vegyenek, akkor bizonyos, hogy csak a mindenkori kormány akaratán múlott, hogy ez a megegyezés mikor következik be. Peyer Károly úr a miskolci Reggeli Hírlapban körvonalazza ennek a megegyezésnek feltételeit és következményeit. „Peyer Károly megállapítja, hogy a megelőző kormányok kibékülési kísérletei lényegileg semmit sem jelentettek, csak a külföld szemébe akartak port hinteni, Bethlen azonban továbbment, és tárgyalásai sokkal komolyabbak voltak, mint elődeié. A cenzúra megszűnt, s a kormány hajlandó volt az amnesztia terén is az eddigieknél komolyabb lépéseket tenni, s reméljük, hogy rövidesen teljesen likvidálva lesznek az úgynevezett kommunista bűncselekmények. A bányászok katonai felügyeletének megszüntetése csak jó hatással lehet. A szociáldemokrata munkásság részt akar és fog venni az ország felépítésének munkájában, és 1

Vörös Újság, Wien, 1922. január 11. (V. évf., 1. sz.), 3–4. o. – A szerk.

2

hogy elhatározása milyen komoly, annak legjobb bizonyítéka a pártnak a soproni népszavazás alkalmával elfoglalt álláspontja. Az országnak csak hasznára válhat a szociáldemokrata párt nemzetközi összeköttetése. Mi ezeket az összeköttetéseket fel fogjuk használni az ország érdekében, ennek ellenében nem kívánunk mást, mint egyenlő elbánást, tisztességes megélhetést, szabadságot és tényleges jogrendet.”

Az amnesztia ugyan igazi Horthy-féle amnesztia lett, és végrehajtása olyannak bizonyult, hogy még egy olyan kipróbált kormánytámogató, mint Peidl Gyula úr is lesújtó kritikát ír róla a Typographiában. Kiemeli, hogy az eddigiekhez képest: „még egy további lépést tesz visszafelé a végrehajtási rendelet, amennyiben kimondja, hogy ha utólag kiderül, hogy a kegyelmet nyertre nézve nincsenek meg az előírt föltételek, akkor a büntetés további végrehajtását el kell rendelni.”

Mindegy.

A

Peyer–Farkas2–Miákits3–Vanczák-féle

négyes

tanács

nemcsak

a

pártvezetőségben, hanem a párt választmányában is keresztülvitte a maga dolgát. Úgy látszik persze, hogy a pártválasztmányban aránylag kemény ellentállásra talált, mert ezt a megegyezést, melynél a megkötés pillanatában nyilvánvaló volt, hogy Bethlen nem fogja állani egyetlen feltételét sem, még a Vanczákék pártválasztmányának is nehéz volt lenyelnie. De végül mégis lenyelte. Hosszú vita után egyhangú határozatban vette tudomásul a pártvezetőség elhatározását. És egyelőre – bár az egész emigráció, Garamtól Kunfiig

2

Farkas István (1869–1944) szociáldemokrata politikus. 1890-ben került a munkásmozgalomba,

előbb Nagyváradon, majd amikor onnan kitiltották, Budapesten szervezte a cipészmukásokat, a Betegsegélyző Pénztár tisztviselője volt. 1911-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt főtitkárává választották, 1944-ig vezetője volt a párt titkárságának. 1922-ben kapott először képviselői mandátumot. 1944-ben a németek elhurcolták, az auschwitzi koncentrációs táborban pusztult el. – A szerk. 3

Miákits Ferenc (1876 –1924) lakatos, szociáldemokrata szakszervezeti vezető, miniszter. 1913-tól az

MSZDP vezetőségének tagja, 1917-től a Magyar Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének titkára, a tanácsköztársaság idején a Szövetségi Központi Intéző Bizottságnak tagja. A tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 1–6-ig a Peidl-kormány pénzügyminisztere, majd rövid ideig a Huszár-kormány kereskedelemügyi államtitkára volt. 1922-ben nemzetggyűlési képviselővé választották. – A szerk.

3

leébredőzi Vanczákékat –, úgy látszik, meg fog állani a megegyezés. Sőt ez lesz a kiindulási pontja az új politikai alakulásnak. Mert nem szabad azt hinni, hogy Vanczákék, ha kiugrottak is a Bárczy4–Rassay5– Méhely6 szövetségből, ha politikai szabadságjogokat biztosítottak is maguknak (nem a munkásságnak) Bethlenék részéről, hogy ezeket a tőkés kizsákmányolás és az ellenforradalom ellen indítandó éles harcra akarják kihasználni. Ellenkezőleg. Miután a kormány nagyon kevéssel a „megegyezés” előtt „munkásvédelmi intézmény” címén gazdasági különítmények felállítására határozta el magát, a Népszava vezércikke nyöszörögve hivatkozik arra, hogy „a magyar munkásság még a leghevesebb politikai harcok idején is meg tudta annyira tartani a köz iránti kötelességérzetét, hogy a valóban nélkülözhetetlen közüzemeket a legáltalánosabb sztrájk alól is kivették”. És jóakaratban figyelmezteti a nyilván naiv kormányt arra, hogy ezek a különítmények majd szervezőiknek is a feje fölé fognak nőni. A kormánnyal kötött megállapodás csak következetes folytatása a szociáldemokrata párt eddig folytatott politikájának. És mert következetes folytatása, a kérdés középpontjában továbbra is a nagyburzsoáziával való megegyezés, az osztályharc felfüggesztése, az összes munkáskérdések demokratikus és hazafias megoldása áll. De éppen ezért a Vanczákékkal való paktum egy lépést jelent a megegyezés felé: Bethlen és a nagyburzsoázia között. A 4

Bárczy István (1866–1943) liberális politikus, igazságügy-miniszter. 1906-ig Budapest közoktatási

ügyosztályának vezetőjeként újjászervezte Budapest iskolaügyét, megalapítója volt a fővárosi pedagógiai szemináriumnak, 1906-tól 1917-ig Budapest polgármestere, 1917–18-ban főpolgármestere. Főrendiházi tag, 1919. november 25-től 1920. március 15-ig a Friedrich-, majd a Huszár-kormány igazságügy-minisztere. 1920-tól 1931-ig képviselő, előbb demokrata párti, majd egyesült balpárti programmal. – A szerk. 5

Rassay Károly (1986–1958) liberális ellenzéki politikus, lapszerkesztő, ügyvéd. A Tanácsköztársaság

idején részt vett a kormány megdöntésére irányuló szervezkedésekben. A Friedrich, illetve Huszárkormányban (1919. november 25-től 1920. március 15-ig az igazságügy-minisztérium politikai államtitkára. 1920-tól 1944-ig országgyűlési képviselő; 1921-ben megalapította a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Pártot, majd Vázsonyi Vilmos halála után a Demokrata Párttal egyesülve a Független Nemzeti Demokrata Pártot; a pártban rövidesen bekövetkező szakadás miatt létrehozta a Nemzeti Szabadelvű Pártot (1935-től Polgári Szabadságpárt). 1923-ban megalapította és 1944-ig szerkesztette az Esti Kurír című liberális lapot. 1944 márciusában a németek Mauthausenbe hurcolták, kiszabadulása után nem vett rész a politikai életben. – A szerk. 6

Méhely Kálmán (1882–1923) gépészmérnök, közgazdasági író, egyetemi tanár, 1920–21-ben

nemzetgyűlési képviselő volt, az újonnan létrejött közgazdaság-tudományi kar tanára. – A szerk.

4

szociáldemokratákkal nem lehetne és nem volna értelme Bethlennek megegyeznie, ha nem tudná, hogy rajtuk keresztül megegyezhet [az] ő tulajdonképpeni gazdáikkal, a Gyosz-szal és a fináncburzsoáziának eddig Horthytól húzódozó bizonyos rétegeivel (munkapárt). Már Kállay pénzügyminiszter7 bemutatkozását sokkal barátságosabban fogadták a nagyburzsoázia sajtóorgánumai (Pester Lloyd, Az Ujság), mint azt a megelőző ellenzékieskedés után várni lehetett. Az obstrukció a nemzetgyűlésen ugyan még mindig folyik, de a pártokon belül lefolyó erjedési folyamatnak ma már egészen más színezete van, mint még csak nehány nappal ezelőtt. Eleinte úgy látszott, hogy az előbb legitimista, most liberális áramlat Andrássy és Apponyi vezetésével kiválik a keresztény pártból, zászlót bont,

és nyílt Horthy elleni

jelszavakkal indul a választási küzdelembe.. A szociáldemokratákkal kötött paktum után már Andrássyék izolálásáról lehetett beszélni; úgy látszott, mintha Andrássy csak néhány párthívétől követve válnék ki a keresztény nemzeti pártból. Ma már úgy látszik, hogy ki se lép a pártból, csak az elnökségről fog lemondani. Közben egymást érik az ellenkező hírek. Állítják és cáfolják Friedrichék fúzióját a keresztény nemzeti párttal, Nagyatádi Szabó ellenzékbe menését stb. És amíg a háttérben erősödik a Bethlen-kormány helyzete, az obstrukció zavartalanul tovább folyik a nemzetgyűlésen, egymást érik a kurzust mélyen érintő leleplezések. Ebben az ellentmondásban nincsen semmi meglepő. A mai nemzetgyűlés pártjai a diktatúra utáni tiszta proletárellenes együttműködés jegyében születtek meg. Tehát nemcsak nem felelnek meg többé Magyarország mai osztálytagozódásának, az osztályerőviszonyok időközben beállott eltolódásának, hanem, belső felépítésükben is ellentmondással telítve, nem képviselnek tiszta osztályérdekeket. Ez a helyzet annyira világos, hogy még a kispolgári Huszár Károly8 is kénytelen felismerni, A Nemzeti Ujság karácsonyi számában ezeket írja: 7

Kállay Tibor pénzügypolitikus (1881–1964), 1919 őszén mint külügyminisztériumi államtitkár a

Felszámoló Hivatal elnöke; 1921. december 5-től 1924. február 20-ig pénzügyminiszter, Bethlen mellett jelentős szerepet játszott a népszövetségi kölcsön megszerzésében és a szanálási tervezetek kidolgozásában. 1924-től 1926-ig az Egységes Párt budapesti szervezetét irányította, 1922-től 1935-ig országgyűlési képviselő volt. – A szerk. 8

Huszár Károly keresztényszocialista politikus, miniszterelnök (1882–1941). Eredetileg tanító, majd a

Néppárt, ill. Népújság c. lapok szerkesztője, 1910-től 1918-ig néppárti parlamenti képviselő volt. A második és harmadik Friedrich-kormányban 1919. augusztus 15-től november 24-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, majd 1919. november 24-től március 15-ig az ún. koncentrációs

5

„A békeidők közéletében lehetetlen lett volna, hogy egymással szöges ellentétben lévő politikai érdekcsoportok egy pártot alkossanak. Az ellenforradalom után megejtett választás és az azóta történt politikai események nemhogy tisztázták volna az egyes pártok programjait, hanem még jobban összekuszálták. Közjogi, szociális, gazdasági és világnézeti kérdésben minden pártfrakcióban a legtarkább egyveleget látjuk. Ez az oka annak, hogy nem tud nyugvópontra jutni a magyar politika.” Márpedig annak a csoportosulásnak, amely a tényleges erőviszonyokat kifejezi, előbb-utóbb létre kell jönnie. Vagy sikerül a parlamenten belül (esetleg úgy, hogy egy „kisebbségi” kormány új választásokat ír ki, és ott szerez többséget magának) ezeknek a tényleg uralkodásra képes és arra törő erőknek érvényt szerezni, vagy pedig ezek az erők szétfeszítik az ellenforradalmi egység ma már kiélt, idejétmúlt nemzetgyűlését. Magától értetődik, hogy a „jogrend” jobb szeretne legálisan, mint puccs segélyével uralomra jutni. (Bár a két Károlypuccs bizonyítja, hogy ettől sem riad vissza.) Magától értetődik, hogy Horthy napról napra jobban érzi, hogy keskenyebb lesz az a társadalmi bázis, melyen a kurzus, az ő rendszere nyugszik, és minden lehető módon megegyezést keres a nagytőkével és nagybirtokkal. A pártokban és a nemzetgyűlésen lejátszódó események most már nem jelentenek egyebet, mint a győzelem felé haladó nagytőke és nagybirtok arra irányuló kísérleteit, hogy sleppbe vegyenek a kispolgári rétegekből annyit, amennyi különleges érdekeinek feláldozásával erre hajlandó. Izolálni a városi kispolgárságnak úgy balra, mint jobbra túlságosan „radikális” elemeit, valamint a birtokos parasztság érdekeit a nagybirtokkal szemben képviselni igyekvő kisgazda politikusokat. Hogy vajon Horthynak sikerülni fog-e egy ilyen – szükségképen ideiglenes – megegyezés, hogy a nagytőke és a nagybirtok hajlandó-e őt – akár csak ideiglenesen is – mint saját uralmának reprezentánsát megtűrni, ma még nem bizonyos. De bizonyos, hogy a Vanczákékkal kötött paktum egy lépés volt ebben az irányban. És sikere – mert hiszen arra, hogy a munkásság ma elsöpörje az osztályharc eme kipróbált árulóit, számítani nem lehet – attól függ, hogy a következő, a döntő lépések milyen eredményekkel fognak járni. Ha Vanczákra a Gyosz következik, akkor állandó kilátások vannak a megegyezésre. Akkor hiába kormány miniszterelnöke. Elnöke volt a kormányt támogató Keresztény Nemzeti Egység Pártjának; 1927-ben az OTI elnökévé nevezték ki, képviselői mandátumáról lemondott, hivatalból a felsőház tagja lett. – A szerk.

6

szidják a szociáldemokrata pártvezetőséget Kunfi és Garami, hiába nem tekinti a kormány ellátatlanoknak a földmunkásokat, hiába tesz Vass miniszter9 pogromígéreteket a keresztény vasutas szervezeteknek, hiába bizonyul humbugnak az amnesztia – Vanczák mint „államférfi” fogja állani a megegyezést. És októbrista szívét, a radikális kispolgárokhoz való utat csak akkor fogja újra megtalálni, ha a nagytőke meggyőződött arról, hogy csak a Horthy-kurzus teljes likvidálása útján képes a maga osztályérdekeinek igazán érvényt szerezni.

9

Vass József kalocsai nagyprépost, egyetemi tanár, miniszter (1877–1930). 1920. augusztus 17-től

1921. április 14-ig közélelmezési, 1921. december 16-tól 1922. június 16-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter volt a Teleki-, ill. Bethlen-kormányban. A két királypuccs idején közvetítőként lépett föl a király és Horthy között. 1922. június 16-tól 1930. szeptember 8-ig népjóléti és munkaügyi miniszter volt. Egyházi írói tevékenységet is folytatott (lefordította Szent Ágoston Vallomásait, 1917). – A szerk.

7

A Ganz-gyári kizáratás tanulságai1

A két Ganz-gyár és a Hofherr és Schrantz vállalat kizárt munkásainak küzdelme megegyezéssel végződött. A megegyezés a gyárosok győzelmét jelenti az egész vonalon. Jelenti pedig egy olyan helyzetben, amelyben nemcsak a kizárt munkások voltak elszánva a küzdelem folytatására, amit a január 12-én tartott értekezlet bizonyít, amelyen kétharmad többséggel szavazták le ezt a megegyezési ajánlatot, hanem a többi rokon üzemek (Lipták) és más szervezetek munkásai komoly hajlandóságot mutattak a küzdelem támogatására, sőt a benne való részvételre is (famunkások, cipészek, festők, könyvkötők stb. határozatai a mozgalom anyagi támogatásáról). A megegyezés lényege a következő: „A munkások elismerik a munka szabadságát.” Vagyis meghajolnak a keresztény szocialista szervezetek követelései előtt. A munkások elfogadják az Andrejka főkapitány-helyettes2 elnöklete alatt e hó 19-én megtartott tárgyalás megállapításait, mely szerint a hatósági vizsgálat állapítja meg, hogy a Ganz vagongyárból elbocsájtott hat bizalmi közül kik voltak okozói annak, hogy az újonnan felvett munkások munkájukban nem maradhattak meg. És akikről megállapítást nyer, hogy a munka megakadályozásában részük nem volt, azokat a gyárvezetőség munkába állítja. Az eddigi vizsgálat megállapította, hogy a bizalmi férfiak közül három az újonnan felvett munkások munkában maradásának megakadályozói nem voltak. Ennek folytán a munkájukba többi munkásokkal együtt visszatérhetnek. A Hofherr és Schrantz gyárban a túlórázás kérdésében a munkásság teljesen meghajolt a nagytőke álláspontja előtt. A Népszava ezt természetesen győzelemnek hirdeti. Január 22-ki számában ezt írja: „A munkások emelt fővel büszkén térhetnek vissza munkahelyeikre, mert a munka és a tőke harcában éppen a megegyezés jelzi a munkások győzelmét.” Kifejezi egyúttal azt a reményét, hogy a többi három bizalmi is „ártatlan”, és így „rövidesen ott lesz a műhelyben”. Ezt az álláspontot képviselte már Kabók3 a január 19-én tartott értekezleten: „Ha 1

Vörös Újság, Wien 1922. január 25. (V. évf., 2. sz.), 7. o. – A szerk.

2

Andréka Károly (1874–1937) államrendőrségi főkapitány-helyettes. – A szerk.

3

Kabók Lajos (1884–1945) szociáldemokrata politikus, géplakatos. 1918 elején a Vas- és

Fémmunkások Központi Szövetségében a budapesti mozgalmi ügyek titkára, a tanácsköztársaság idején az ún. jobboldali szakszervezeti vezetők csoportjához tartozott, a diktatúra bukása után tagja lett

8

a munka felvételét mondjuk ki – fejtette ki –, az nem lehet lealázó a munkásokra. Sokkal lealázóbb, ha bukott harc után kell visszamenniök egyenként a gyárba. Ezért mindenki hallgasson lelkiismeretére, és jól megfontoltan adja le szavazatát.” Amit 19-én nem ért el a bürokrácia, azt elérte 22-én: a megegyezést. A munkásság életérdekeiért vívott tömegmozgalmat sikerült ezúttal leszerelnie és megakadályoznia. A munkásság osztályküzdelmének ehhez az elárulásához a Népszava már jóelőre megcsinálta az elméletét. Január 15-iki vezércikkében, mely ezeknek a kizárásoknak a kérdésével foglalkozik, arra a megállapításra jut, hogy „Mindennek semmi köze a politikához, semmi köze a szociáldemokrata párt taktikájához, politikai működéséhez. Ezek egyenként és önmagukban álló esetek, amelyek mindegyike önállóan és minden politikai tendenciától menten bírálandó el.”

Ez az „elmélet" nemcsak a legteljesebb mértékben hamis, és szöges ellentétben áll a marxizmus abcjével, hanem – éppen a Népszava részéről – a legteljesebb mértékben rosszhiszemű is. A Népszava egész világosan felismeri, hogy ezeknek a kizáratásoknak kérdésénél miről van szó. Ugyanabban a vezércikkben, amelyből ezeket a sorokat idézzük, kiemeli a Népszava: „hogy itt nem a munkások, hanem a munkáltatók viszik politikai térre a harcokat.” És január 12-iki vezércikkében azt is tudja még a Népszava, hogy ezeknek a harcoknak a tőkések szempontjából mi az értelmük és mi a jelentőségük: „És nem csak a Ganz7gyárról van szó. Ha ez a próba sikerült, jönnek a többiek, jön az egész vasipar – s ez a luciferi gondolat, amely egy csapásra két legyet akar ütni, siker esetén az egész munkásosztály tönkretételét jelenti.”

A vasas bürokrácia és az ő irányítása alatt álló pártvezetőség és [a] Népszava nagyon jól tudják, hogy itt a munkásság létérdekeiért folyó politikai harcról van szó. De a politika a szociáldemokrata párt számára nem jelenti – mint Marxnál mindig – az egyes gazdasági harcok kiszélesítését, elmélyítését és végig küzdését az azokban megnyilvánuló egyetemes munkásérdekek kiharcolására és megvédésére. Vanczák-Miákitsék azt hiszik (vagy legalább az MSZDP vezetőségének és a Szakszervezeti Tanács vezetésének. 1922-ben a tatabányai kerületben kapott mandátumot, 1926–1935-ig, majd

1939-től ismét az egyik budapesti választókerület

képviselője. 1945-ben a nyilasok elhurcolták és meggyilkolták. – A szerk.

9

is ezt akarják elhitetni a munkássággal), hogy a tőkések gazdasági formában jelentkező politikai offenzívájával a munkásság csak ott, csak azon a területen veheti és vegye fel a harcot, ahol a tőkések akarják. A tőkések érdekeinek ma az felel meg, hogy a három gyár kizárt munkásai egyedül harcoljanak. Hogy az egész munkásság ne ismerje fel: az ő egész léte körül forog a harc – hogy aztán (a három gyár munkásait levervén) a nagytőke egyenként végezhessen a többi üzem munkásaival. A nagytőke tehát tudatos politikai harcot folytat. És a harc sikerének egyik előfeltétele, hogy a munkásság ne lássa azt politikai küzdelemnek. Miákitsék politikája ebben a tekintetben tehát a munkásság nyílt kiszolgáltatását jelenti a nagytőke akaratának. És pedig tudatosan gyalázatos kiszolgáltatását. Mert ők is pontosan tudják, hogy politikai harcról van szó. Meg is mondják. A Népszava január 12-iki vezércikke azonban azt is megmutatja, hogy mit ért a szociáldemokrácia politikai harc alatt. A fent idézett sorok után közvetlenül ti. így folytatja a Népszava: „Hogy fog-e sikerülni (jól értsük meg, miről van szó: az „egész munkásosztály tönkretételéről”), ez attól függ, hogy a kormány bedűl-e ennek a nagyon átlátszó machinációnak. Mi nem hisszük.” Vanczák-Miákitsék tehát tudják, hogy ez a harc politikai harc. A politikai harc az ő számukra azonban a Bethlen-féle paktumot jelenti. Azt a reményt, hogy a Bethlen-kormány a szociáldemokrácia kilátásba helyezett támogatása fejében segíteni fogja Miákitsékat a Gyosszal szemben. Mert Miákits a harc politikai hátterét itt 1átja: „Felfogásunk egyébként az, hogy ennek az egész ügynek a gyárosok részéről politikai tendenciája van. Úgy látszik, diszkreditálni akarták ezt az akciót, amit a kormány a munkássággal elkezdett és esetleg folytatni akar.” (Az Ujság, január 13.) És így most már egészen világosan érthető a vasas bürokrácia állásfoglalása a kizárt munkások értekezletén: leszerelni a mozgalmat; megakadályozni, hogy abból komoly – forradalmi – sikeres tömegmozgalom legyen. Megakadályozni, hogy a munkásság a maga erejével verje vissza a tőke offenzíváját, ellenben elérni azt, hogy a kormány „pártatlan” békítő tevékenysége „eredményeket” hozzon. És ezzel a munkásság ellentállása a bürokráciának Bethlennel kötött paktumával szemben enyhüljön. Az így vezetett harcnak csak vereséggel lehet végződnie. Hogy mennyire veszik Horthy és Bethlen komolyan a paktumba fog1alt ígéreteket, azt már sokszor megmutatták. Hogy mit lehet várni az ő „közvetítésüktől”, azt nem kell komolyan magyarázni: ha a munkások munkába állnak, és a bizalmiak ügyét a „hatóság” vizsgálja meg – majd ki fog derülni, hogy azok „bűnösök” voltak. És a munkásság elérte azt a nagy eredményt, hogy bizalmi férfiait ne Kende úr – hanem a hatóság távolítsa el az üzemből. Igen: akkor nem

10

önkényes elbocsátás történt, hanem „a bűnösök lakolnak”. De mintha ezt a jelszót, hogy a bűnösök lakoljanak, már a fehér terror első szakaszából ismernők. Akkor ezen a címen pártfogolták Miákitsék Korvin, László4 és a többi vértanú kivégzését. Most ezen a címen fogják letörni a munkásság első komoly megmozdulását. Ha a magyar munkások nem akarják mindjárt meginduláskor elveszteni a harcot, akkor maguknak kell levonniok a helyzetből a tanulságokat. Meg kell tanulniok, hogy 1. nem lehet elválasztani a gazdasági harcot a politikai harctól. A tőkések nem is választják el soha: gazdasági harcaikkal egyúttal politikai célokat (harc a bizalmiak ellen), politikai küzdelmekkel gazdasági eredményeket akarnak elérni. De nekik érdekükben áll, hogy a munkásság ne így lássa a helyzetet – és ehhez liferá1 elméletet a Népszava. 2. A politikai harc a munkásság számára az üzemi és szakmai harcok kiszélesítését és elmélyítését jelenti: tömegmozgalmakat. A munkásság egyetemes érdekeiért a munkásság legszélesebb tömegeinek, a munkásság egészének kell síkra szállnia, ha eredményeket akar elérni. 3, Ebben a harcban – ma Magyarországon a munkásság csak önmagára számíthat. Minden koalíció, akár a liberális blokkal, tehát Méhelyvel és a Gyosszal Horthy ellen, akár Bethlennel a legitimisták ellen csak a munkásosztály érdekeinek feladását jelentheti. Ilyen harcban a munkásság csak veszíthet. És oktalanul veszítene. Mert a munkásosztály ma komoly hatalmi tényező Magyarországon. Ezt azonban nem koalícióban érvényesítheti. Hanem ellenkezőleg: kizárólag az által, hogy mint önálló tényező lép fel, hogy érvényesíti a maga szervezett és ma komolyan számba jövő erejét. Ezzel a harcban álló ellenforradalmi osztályokkal szemben olyan eredményeket érhet el, amelyeket koalíciós tárgyalások sohasem nyújthatnak. A forradalmi osztályharc, a forradalmi tömegmozgalom az egyetlen komoly reálpolitika a munkásság számára. Ez a mostani mozgalmak végső tanulsága.

4

László Jenő (1878–1919) ügyvéd. 1906-tól a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének és a fuvaros-

szakszervezetnek volt a jogásza, a szociáldemokrata pártban 1907-től az Alpári Gyula vezette baloldali csoporthoz tartozott. Részt vett a KMP megalakításában, tagja lett a párt első KP-jának, és a párt ügyésze lett. A tanácsköztársaság idején a forradalmi törvényszékek politikai biztosa volt. A diktatúra bukása után gyorsított tanács ítélte halálra. – A szerk.

11

Kritikai megjegyzések az orosz forradalom Rosa Luxemburg-féle kritikájáról1 Paul Levi indíttatva érezte magát arra,2 hogy kiadja Rosa Luxemburg elvtársnőnek a breslaui börtönben írott és töredékben maradt brosúráját.3 A kiadásra a német kommunista párt és a III. Internacionálé ellen vívott leghevesebb harcok időszakában került sor; éppúgy egy szakaszát jelenti e harcnak, mint a Vorwärts leleplezései4 és Friesland brosúrája5 – csak 1

Kritische Bemerkungen zu Rosa Luxemburgs „Kritik der russischen Revolution” I–III., Die

Internationale, Berlin 1922. február 22. (IV. évf., 9.sz.), 186–189. o., február 26. (10. sz.), 232–239. o., március 5. (11. sz.), 259–262. o. – Kötetben: Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewußtsein, Malik, Berlin 1923, 276. skk. o. – A tanulmányt Berényi Gábornak a Történelem és osztálytudat című kötetben (Magvető, Budapest 1971, 574. skk. o.) megjelent fordítását felhasználva, az első, Die Internationale-beli változathoz igazodva közöljük. A Die Internationale Lukács tanulmányát a következő megjegyzéssel közli: „Lukács György cikke Adolf Warski Rosa Luxemburg álláspontja a forradalom technikai kérdéseiről című cikksorozatának megjelenése (Die Internationale, 5–7. sz.) előtt keletkezett. A legtöbb alapvető kérdésben a két munka egybehangzik, de a cikket mindenekelőtt vitára kívánjuk bocsátani, minthogy lényeges kérdésekben mégsem csengenek egybe.” – A szerk. 2

Paul Levi a tanulmányt 1921 végén adta ki, saját bevezető tanulmányának kíséretében – magyarul:

Béládi László–Miszlivecz Ferenc (szerk.): Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék, Budapest 1982. – A szerk. 3

Rosa Luxemburg: Die russische Revolution. Verlag Gesellschaft und Erziehung, Berlin 1922. Az

esetleges félreértéseket elkerülendő rögtön meg kell jegyeznem, hogy az alább következő fejtegetések kizárólag a hivatkozott brosúrára vonatkoznak. Semmi okot nem látok rá, hogy Rosa Luxemburgról szóló korábbi cikkem (Kommunismus, I. évf., 1–2. füzet) egyetlen szavát is visszavonjam. 4

1921 őszén a Vorwärts, a többségi szociáldemokraták lapja megszellőztette azokat a

dokumentumokat, melyeket június 8-án kobozott el a rendőrség a Komintern III. kongresszusára utazó Clara Zetkintől, aki e dokumentumokra támaszkodva akarta a „jobboldal” álláspontját a márciusi akcióról a bolsevik vezetők előtt kifejteni. – A szerk. 5

Ernst Reuter-Friesland, aki korábban a Levivel szemben álló baloldali ellenzék, a berlini csoport

egyik vezéralakja volt, a Komintern III. kongresszusáról az új politikai vonal („Hinein in die Massen”) híveként tért haza, és a jénai kongresszus – amely ugyan Koenen, Fröhlich, Stoecker és a börtönben ülő Brandler kivételével újra a pártvezetésbe választotta a Brandler-Zentrale volt tagjait – őt választotta meg a párt főtitkárának (a pártelnöki tisztet Ernst Meyer töltötte be). A jénai kongresszus, a baloldal fenntartásai ellenére, elfogadta a III. kongresszus politikai ajánlatai, meghirdette az egységfront-politikát (többé-kevésbé visszatérve a januári Nyílt levél taktikájához). Az új Zentrale voltaképpen a Komintern támogatását tudhatta maga mögött baloldali ellenzékével szemben olyan

12

éppen más, mélyebben fekvő célokat szolgál. Ezúttal nem a kommunista párt tekintélyét, az Internacionálé politikájába vetett bizalmat kell megrendíteni, hanem a bolsevik szervezet és taktika elméleti alapjait. Rosa Luxemburg tiszteletre méltó tekintélyét is ennek az ügynek a szolgálatába kellett állítani. Hagyatékának elméletül kell szolgálnia az Internacionálé és szekciói likvidálásához. (Jellemző, hogy a brosúra 120 oldalából szűk 50 származik magától Rosa Luxemburgtól. A brosúra szerzője tulajdonképpen Levi. Rosa Luxemburg csak cégérül, hivatkozási alapul, tekintélyérvül szolgál.) Ezért nem elegendő, ha arra utalunk, hogy Rosa Luxemburg később megváltoztatta nézeteit. Azt kell mérlegelnünk, igaza van-e, vagy nincs. Elvontan ugyanis nagyon is lehetséges volna, hogy a forradalom első hónapjaiban Rosa

kérdésekben, mint egy esetleges szocialista kormányban való részvétel vagy egy szocialista kormány támogatása (Thüringiában SPD–USPD kormány alakult, melyet a KPD támogatásáról biztosított), vagy a dologi értékeknek a szociáldemokraták által javasolt konfiskációja (melynek révén a jóvátételi terhek egy részét kívánták fedezni); Reuter-Friesland ennek ellenére egyre rosszabb viszonyba került a Komintern Németországba érkező emisszáriusaival, nem fogadva örömmel azoknak az egységfrontpolitikával nem mindig összhangban álló politikai sugalmazásait. Mindenesetre a párt főtitkára egyre közelebb került Levihez, illetve a megalakuló Kommunistische Arbeitsgemeinschafthoz, amelyhez a KPD több jeles személyisége (Curt és Anna Geyer, Bernhard Düwell, Adolf Hoffmann, Ernst Daeumig, Marie Mackwitz) is csatlakozott, és közeledését nemcsak a Komintern nem nézte jó szemmel, saját pártjában is támadásoknak volt kitéve. A szociáldemokrata Vorwärtsnek a márciusi akciót érintő leleplezései újra felkorbácsolták a pártban a kedélyeket: ismét megfogalmazódott a követelés, hogy a pártvezetés szabaduljon meg az akcióban magukat exponált vezetőitől (november 30-án Malzahn és a szakszervezeti Zentrale, Reuter-Friesland egyetértésével, az érintettek lemondását követelte, a követelést december 22-én Malzahn és Brass megismételte egy 128 aláírással támogatott petícióban). Reuter-Frieslandot azonban már a december 13-i Zentrale-ülésen, amelyen beszédében a Kominterntől való „szellemi mozgásszabadságot” követelt pártja számára, megvádolták a KAG-gal való együttműködéssel, és az ülés megfosztotta őt főtitkári tisztétől. Reuter-Friesland Malzahnnal és Brasszal kiáltványban fordult a KPD tagságához, melyben kikelt a Komintern-emisszáriusok aggályos befolyása és a Komintern „Tendenzriecherei”-e ellen: Die Krise unserer Partei címmel megjelentetett egy kis példányszámú brosúrát, amelyben visszatért a Vorwärts leleplezéseinek ügyére, most már név szerint is támadva Karl Radekot. A brosúrában leszögezte, hogy a „jobboldal” eltávolítása elkerülhetetlenül oda vezetne, hogy a párt vezetését a szektariánus baloldali ellenzék ragadná magához, és ez a párt politikai halálát jelentené. December 27-én válaszképp a Zentrale kizárta Reuter-Frieslandot a KPD soraiból. – A szerk.

13

Luxemburg rossz irányban fejlődött tovább, hogy nézeteinek Warski és Zetkin elvtársak6 által megállapított változása tévedés. A vitának ezért – függetlenül attól, hogy nyilatkozott később Rosa Luxemburg itt kifejtett nézeteiről – magukhoz a nézetekhez kell kapcsolódnia. Annál is inkább, mert a Rosa Luxemburg és a bolsevikok között fölmerült és itt érintett ellentétek közül néhány már a Junius-brosúrában és annak lenini bírálatában, sőt a Lenin Egy lépés előre, két lépés hátra című könyvéről írott és 1904-ben a Neue Zeitben megjelent kritikában is napvilágra kerül, s részben még a Spartakus-program megfogalmazásaiba is belejátszik.

1. A brosúra tárgyi tartalmáról van tehát szó. Csakhogy itt is fontosabb az egyes kérdések megítélését végső fokon meghatározó elv, módszer, elméleti alapzat, a forradalom jellegének általános megítélése, mint maguk az orosz forradalom egyes kérdéseit érintő állásfoglalások. 6

Az Inprekorr 1921. december 22-i száma (I. évf., 39. sz.) a 344. oldalon közölte Clara Zetkin és

Adolph Warski nyilatkozatát arról, hogy Rosa Luxemburg nem véletlenül állt el írásának megjelentetésétől, és nem is azért, mert tekintettel volt a bolsevikok politikai helyzetére – a polgárháború időszakában is fontosnak tartotta ugyanis az önkritikát –, hanem mert a breslaui börtönből kikerülve az alkotmányozó nemzetgyűlés stb. kérdésében megváltoztatta véleményét. A nyilatkozat arra is utalt, hogy amíg a KPD elnöke volt, Paul Levi sem vette elő a fiókjából Luxemburg írását. A nyilatkozat az 1921. december 20-i dátumot viselte, Warski és Zetkin másutt részletesebben is kifejtették álláspontjukat (mindkettejük írását közli az 1. jegyzetben már hivatkozott Rosa Luxemburg és az orosz forradalom című kötet). Adolf Warski (Warsawski, 1869–1937) 1889-ben egyik alapítója a lengyel munkásszövetségnek, alapítója és egyik vezetője a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártjának. A világháború idején a lengyel párt egyik képviselője az 1915ös zimmerwaldi és 1916-os kienthali szocialista konferencián. 1918-ban jelen volt a lengyel kommunista párt megalapításánál, 1923-ban és 1927-ben a párt központi bizottságába választották. Michalek álnéven részt vett a Komintern III. kongresszusának vitáin, 1922 áprilisában tagja volt a KIVB delegációjának a három Internacionálé berlini konferenciáján. 1924-ben a Komintern Waleckit, Kostrzewát és Warskit eltávolította a lengyel párt vezetéséből. 1926-ig visszavonult minden felelős pozíciótól a pártjában, 1926-ban azonban a KP egyik parlamenti képviselőjévé választották, és átvette a párt parlamenti frakciójának vezetését. 1929-ben a Szovjetunióba menekült, ahol a lengyel munkásmozgalom történetével foglalkozott a Marx–Engels Intézetben. 1937 áprilisában a sztálini tisztogatások áldozatául esett. – A szerk.

14

Azt nagyobb részben a közben eltelt idő amúgy is tárgytalanná tette. Maga Levi is elismeri ezt az agrárkérdéssel kapcsolatban. Ott tehát ma már nincs szükség vitára. Csupán azt a módszertani pontot kell megmutatnunk, amely e nézetek középponti problémájához, a proletárforradalom karakterének hamis megítéléséhez visz közelebb egy lépéssel. Rosa Luxemburg ezt állítja: „Egy hatalomra került szocialista kormányzatnak mindenesetre egy dolgot meg kell tennie: olyan intézkedéseket kell foganatosítania, amelyek az agrárviszonyok egy későbbi, szocialista átalakítása irányába mutatnak, és legalábbis el kell kerülnie mindent, ami eltorlaszolja e rendszabályok útját.” (84. o.) És szemükre veti Leninnek és a bolsevikoknak, hogy ezt elmulasztották, sőt, épp ellenkezőleg cselekedtek. Ha csak erről volna szó, arra lehetne hivatkozni, hogy Rosa Luxemburg elvtársnő – mint 1918-ban csaknem mindenki – nem volt kellőképpen tájékozott a tényleges orosz eseményeket illetően. Ha azonban ezt a szemrehányást fejtegetéseinek egészével való összefüggésében tekintjük, azonnal szembeötlik, hogy erősen túlbecsüli a bolsevikok hatalmát az agrárkérdés rendezésének formáját illetően. Az agrárforradalom a bolsevikok, sőt a proletariátus akaratától teljesen függetlenül adott tény volt. A parasztok osztályérdekeik elemi erejű megnyilvánulásaként mindenképpen felosztották volna a földet. Ha a bolsevikok szembeszálltak volna ezzel az elemi erejű mozgalommal, az őket is éppúgy elsöpörte volna, mint korábban a mensevikeket és az eszereket. Az agrárkérdésben a helyes kérdésfeltevés tehát nem úgy hangzik, hogy vajon a bolsevik agrárreform szocialista vagy legalábbis a szocializmus irányába mutató intézkedés volt-e. Arról volt szó, hogy az adott szituációban, mikor döntő pontjához érkezett a forradalom felfelé ívelő szakasza, a bomló polgári társadalom minden elemi erejét az ellenforradalmat szervező burzsoáziával szemben kellett összefogni (függetlenül attól, hogy ezek az erők „tisztán” proletár vagy kispolgári erők-e, függetlenül attól, hogy a szocializmus felé tartanak-e). Állást kellett ugyanis foglalni azzal az elemi erejű parasztmozgalommal kapcsolatban, amely a föld felosztására törekedett. Ez az állásfoglalás pedig csak világos és egyértelmű „igen” vagy „nem” lehetett. Vagy élére kellett állni ennek a mozgalomnak, vagy fegyverrel leverni. Ez utóbbi esetben a bolsevikok kényszerítő erővel éppúgy a burzsoázia uszályába kerültek volna, mint ez a mensevikekkel és az eszerekkel valóban meg is történt. Az adott pillanatban gondolni sem lehetett arra, hogy a mozgalmat fokozatosan a „szocializmus irányába tereljék”. Ezt csak később lehetett és kellett megkísérelni. Nem tartozik ide, hogy mennyiben vallottak kudarcot ezek a kísérletek (amiről – véleményem szerint – még nem mondták ki az utolsó szót; vannak olyan „kudarcot vallott kísérletek”, amelyek később hozzák meg gyümölcsüket), és mi volt a kudarcok oka. Mert a

15

bolsevikok döntését most csupán a hatalomátvétel pillanatában elemezzük. És akkor le kell szögeznünk, hogy nem volt választásuk egy, a szocializmus irányába ható és egy attól eltérő agrárreform között. Egyetlen választásuk volt csupán: vagy mozgósítják az elemi erejű parasztmozgalmat szembeszállva

a

proletárforradalom céljai érdekében, vagy a

reménytelenül

izolálják

a

proletariátust

és

mozgalommal

győzelemre

segítik

az

ellenforradalmat. Ezt Rosa Luxemburg kertelés nélkül elismeri ezt: „A proletárszocialista kormányzat megerősítését célzó politikai intézkedésként ez előnyös taktika volt. Nagyon is kétoldalúnak mutatkozott azonban. Fonákja abban állt, hogy a parasztok közvetlen földfoglalásainak semmi köze a szocialista gazdasághoz.” (82. o.)' Mikor azonban a bolsevikok politikai taktikájának helyes értékelését ennek ellenére társadalom-gazdaságtani tetteik elutasításával kapcsolja össze, akkor éppen ebben már megmutatkozik az orosz proletárforradalom általa adott értékelésének lényege: tisztán proletár jellegének túlértékelése, tehát a túlbecsülése annak a külső hatalomnak és belső világosságnak, érettségnek, amellyel a forradalom első szakaszában a proletárosztály rendelkezhet, és gyakorlatilag rendelkezett. És megmutatkozik ennek fonákján a forradalom nem-proletár elemeinek alábecsülése is. Éspedig mind az osztályon kívül álló nem-proletár elemeknek, mind pedig az effajta ideológiák hatalmának alábecsülése a proletariátuson belül. Az igazi hajtóerőknek ez a hamis megítélése elvezet Rosa Luxemburg hibás beállítottságának döntő részéhez: a párt forradalomban betöltött szerepének alábecsüléséhez, a gazdasági fejlődés által kiváltott elemi hajtóerők szükségszerűségével szemben a tudatos-politikai cselekvés lebecsüléséhez vezet.

2. A dolgok effajta kihegyezése az elvi mozzanatra sok olvasó számára itt még túlzottnak tűnhet. Hogy világosabbá tegyük az eljárás tárgyi helyességét, vissza kell térnünk a brosúra részletkérdéseihez. Rosa Luxemburg állásfoglalása az orosz forradalom nemzetiségi problémáiban eredetét illetően a háborús időszak vitáira, a Junius-brosúrára és a brosúra lenini bírálatára megy vissza. A tézis, amelyet Lenin mindig (és nem csupán a Junius-brosúrával kapcsolatosan, ahol persze a legvilágosabban és legnyomatékosabban fogalmazódik meg) makacsul támadott, ekképp hangzik: „E fékevesztett imperializmus korszakában már nem lehetnek nemzeti

16

háborúk.”7

Talán úgy tűnhet, mintha itt pusztán elméleti ellentétről lenne szó. A

világháború imperialista jellegével kapcsolatban ugyanis a legteljesebb egyetértés uralkodott Lenin és Junius között. A tekintetben is, hogy a háborúnak még azokat a részmozzanatait is, amelyek izoláltan tekintve nemzeti háborúk voltak, az imperialista összefüggés miatt imperialista jelenségként kell értékelni. (Szerbia és a szerb elvtársak helyes magatartása.) Tárgyilag-gyakorlatilag viszont rögvest rendkívül fontos kérdések merülnek itt fel. Először is, bár nem valószínű, de nem is kizárt egy olyan fejlődés, amelyben ismét lehetségesek nemzeti háborúk. Megjelenésük az imperialista háború szakaszából a polgárháború szakaszába való átmenet ütemétől függ. Úgyhogy hibás a jelen imperialista jellegét a nemzeti háborúk lehetőségének tagadásává általánosítani – mert ezáltal a szocialista politikus esetleg olyan helyzetbe kerülhet, hogy (elvhűségből) reakciós módon kénytelen cselekedni. Másodszor a gyarmati és félgyarmati népek felkelései szükségképp olyan nemzeti háborúk, melyeket a forradalmi pártoknak igenis támogatniuk kell, és amelyekkel szemben a semlegesség egyenesen ellenforradalmi magatartás volna. (Serrati magatartása a Kemal-kérdésben.) Harmadszor pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak a kispolgári rétegekben (amelyek magatartása bizonyos feltételek között nagyon kedvező lehet a forradalom számára), hanem magában a proletariátusban is – különösen az elnyomott országokban – élnek még nacionalista ideológiák. Fogékonyságuk az igazi internacionalizmus iránt nem ébreszthető fel az eljövendő szocialista állapot (amelyben nem lesz már nemzetiségi kérdés) gondolatiutópisztikus előlegezésével; erre csak az a gyakorlati bizonyíték képes, hogy az elnyomó nemzet győzelmes proletariátusa az imperializmus elnyomó tendenciáival való szakításban elmegy a végsőkig, a teljes önrendelkezési jogig, beleértve az „Oroszországtól való állami különválást” is. E jelszóval szemben persze az elnyomott ország proletariátusánál az összetartozás, a föderáció jelszava kell, hogy álljon mint annak kiegészítése. Ez a két jelszó csupán együtt segítheti át az átmenet ideológiai válságán azt a proletariátust, amelyet – győzelme dacára – még mindig mérgeznek a kapitalista-nacionalista ideológiák. Az 1918-as balsikerek ellenére ebben a kérdésben a bolsevikok politikája bizonyult helyesnek. SzovjetOroszország Breszt-Litovszk után a teljes önrendelkezés jelszava nélkül is elvesztette volna a szegélyállamokat és Ukrajnát. E nélkül a politika nélkül azonban sem az utóbbit, sem a kaukázusi köztársaságokat nem nyerte volna vissza. 7

Irányelvek a nemzetközi szociáldemokrácia feladatairól, 5. tézis, Futurus Verlag, [München 1919]

105. [In: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások, I., Kossuth, Budapest 1959, 200. o.]

17

Rosa Luxemburg bírálatát maga a történelem cáfolta. Semmiképpen sem foglalkoztunk volna ilyen részletesen ezzel a kérdéssel – hiszen Lenin a Junius-brosúra bírálatában (Az ár ellen) már megcáfolta az elméletet –, ha benne a proletárforradalom karakterének nem ugyanaz a felfogása nyilvánulna meg, mint amelyet az agrárkérdés kapcsán már elemeztünk. Rosa Luxemburg itt sem veszi figyelembe, hogy a proletárforradalmat sorsa nem „tisztán” szocialista szükségszerűségek között kényszeríti választani, hogy a proletárforradalom kezdetben nem ilyen szükségszerűségekkel néztek szembe. Luxemburg szem elől veszti azt a szükségszerűséget, hogy a forradalmi proletárpártnak minden (az adott pillanatban) forradalmi erőt mozgósítania kell, és ennek révén (az erőpróba idejére) világosan és a lehető legnagyobb mértékben ki kell építenie a forradalom frontját az ellenforradalommal szemben. A nap követelményeivel állandóan a forradalom eljövendő szakaszainak elveit állítja szembe. Ez a beállítottság szolgál alapzatul a brosúra végső fokon döntő, az erőszakról és demokráciáról, a szovjetrendszerről és a pártról szóló fejtegetéseinek – melyek kedvéért a brosúrát Levi most előásta. E nézeteket kell most valódi lényegükben megismernünk.8

3. Rosa Luxemburg ebben az írásában azokhoz csatlakozik, akik határozottan helytelenítik az alkotmányozó gyűlés szétkergetését, a tanácsrendszer bevezetését, a burzsoázia jogfosztását, a „szabadság” hiányát és a terror alkalmazását stb. Hogy ebből Levi – a jelenlegi fejlődés szofisztikus elemzésével – arra a következtetésre jut, hogy a proletariátus diktatúrájából semmi sem maradt, hogy tehát a bolsevikok politikája tökéletesen összeomlott (51. o.), itt nem érdekel bennünket. Az a feladatunk, hogy kimutassuk, Rosa Luxemburg – aki ettől függetlenül a forradalmi marxizmus felülmúlhatatlan hirdetője, sokunk felejthetetlen tanítója és vezére marad – milyen alapvető teoretikus beállítottságából következik, hogy ilyen éles ellentétbe került a bolsevikok forradalmi politikájával. A helyzet megítélése tekintetében már jeleztem a legfontosabb mozzanatokat. Most tovább kell lépnünk Rosa Luxemburg írásának tanulmányozásában, hogy rátalálhassunk arra a pontra, amelyből nézetei szigorú következetességgel erednek.

8

Itt ér véget a Die Internationaléban publikált írás első része. – A szerk.

18

Ez a pont a történelmi fejlődés organikus jellegének

túlbecsülése. Bernsteinnel

szemben Rosa Luxemburg találóan mutatott rá a szocializmusba való békés „belenövés” elméletének tarthatatlanságára. Meggyőzően mutatott rá a fejlődés dialektikus menetére, a kapitalista rendszer belső ellentmondásainak állandó éleződésére; éspedig nemcsak tisztán gazdaságilag, hanem gazdaság és politika összefüggését illetően is. Egy helyen világosan fogalmazta meg ezt: „A tőkés társadalom termelési viszonyai egyre jobban közelednek a szocialista termelési viszonyokhoz, ezzel szemben politikai és jogi viszonyai egyre magasabb falat emelnek a tőkés és szocialista társadalom közé.”9 Ezzel a társadalom fejlődési tendenciáiból adódóan bizonyított az erőszakos forradalmi változás szükségszerűsége. Már itt is azonban ott rejlenek annak a nézetnek a csirái, amely szerint a forradalom feladata pusztán a „politikai” akadályoknak a gazdasági fejlődés útjából való eltakarítása. Csak épp olyan élesen világíttatnak meg itt a kapitalista társadalom dialektikus ellentmondásai, hogy – ebben az összefüggésben – nehezen lehet effajta következtetésekre jutni. Rosa Luxemburg az orosz forradalommal kapcsolatban sem általában vitatja az erőszak szükségességét. „[…] a szocializmus – mondja – […] előfeltétele egy sor erőszakos intézkedés – a tulajdon stb. ellen.” (110. o.)10 Ahogy hiszen később a Spartakus-programban is elismeri: „A polgári ellenforradalom erőszakával a proletariátus forradalmi erőszakát kell szembeállítani.”11 Az erőszak szerepének ez az elismerése azonban kizárólag a negatívumra, az akadályok eltávolítására vonatkozik, semmiképpen sem magára a társadalom építésére. Ez utóbbit nem lehet „oktrojálni, dekrétumokba foglalni”. „A szocialista társadalmi rend – mondja Rosa Luxemburg – egyedül és kizárólagosan olyan történelmi termék lehet, amely a tapasztalat különös iskolájában, a beteljesülés órájában születik az eleven történelem mozgásából; s a történelem – hasonlóan a szerves természethez, hiszen végső soron annak része – azzal a szép szokással rendelkezik, hogy a valóságos társadalmi szükséglettel kielégítésének eszközeit, a feladattal együtt mindjárt annak megoldását is létrehozza.”12 Nem akarok sokáig az egyébként oly nagy dialektikus Rosa Luxemburg e gondolatmenetének furcsán antidialektikus jellegénél elidőzni. Csak mellesleg említem, hogy 9

Soziale Reform [Sozialreform] oder Revolution? Vulkan-Verlag, [Leipzig 1919] 21. o. [Rosa

Luxemburg: Társadalmi reform vagy forradalom?, ford. Glavina Zsuzsa, in: uő: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat, Budapest 1983, 132. o.] 10

Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 30. o. – A szerk.

11

Bericht über den Gründungsparteitag der KPD, 53. o.

12

Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 30. o. – A szerk.

19

„pozitivitás” és „negativitás”, „rombolás” és „építés” merev szembeállítása, mechanikus elválasztása szögesen ellentmond a forradalom tényeinek. A proletárállam forradalmi intézkedéseiben, különösen a hatalomátvételt közvetlenül követő időszakban, nemhogy a gyakorlatban, de még fogalmilag sem választható el a „pozitív” a „negatív”-tól. A burzsoázia ellen vívott harc, a gazdasági osztályharc hatalmi eszközeinek a tőkésosztály kezéből való kiragadása – különösen a forradalom kezdetén – egybeesik a gazdaság megszervezése érdekében tett első lépésekkel. Magától értetődik, hogy ezeket később messzemenően korrigálni kell. Ugyanakkor ameddig csak tart az osztályharc – tehát elég hosszú ideig –, minden későbbi szervezeti forma meg fogja őrizni „negatív” harci jellegét, a rombolás és elnyomás

tendenciáját.

Bármennyire

különbözzenek

is

Európa

későbbi

győztes

proletárforradalmainak gazdasági formái az orosztól, mégis valószínűtlennek tűnik, hogy teljesen és minden szempontból elkerülhető lesz a „hadikommunizmus”-nak az a szakasza, amelyre Rosa Luxemburg bírálata vonatkozik. Az idézett hely e történelmi oldalánál fontosabb azonban a benne megnyilvánuló módszer. Olyan tendencia kerül itt tudniillik napvilágra, amelyet a legfélreérthetetlenebbül talán a szocializmusba való

ideológiai belenövésnek nevezhetnénk. Tudom, hogy Rosa

Luxemburg egyike volt azoknak, akik ennek ellenkezőjére, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet válságos, visszaesésekkel tarkított jellegére figyelmeztettek.13 Ez az írása is bővelkedik az ebben a szellemben fogant szöveghelyekben. Ha mégis ilyen tendenciáról beszélek, ezt semmiképpen sem valamifajta opportunizmusként értelmezem, mintha csak Rosa Luxemburg úgy képzelte volna el a forradalmat, hogy a gazdasági fejlődés a proletariátust egészen addig sodorja, míg megfelelő ideológiai érettséggel rendelkezve csak le kell szüretelnie e fejlődés fájának gyümölcseit, miközben az erőszakot valóban csak a „politikai” akadályok eltakarítása érdekében kellene használnia. Rosa Luxemburg tökéletesen tisztában volt a forradalmi időszakok szükségszerű visszaeséseivel, korrekcióival, hibáival. A fejlődés organikus elemeinek túlbecsülésére irányuló tendencia nála csupán abban a – dogmatikus – meggyőződésében nyilvánul meg, hogy „a valódi társadalmi szükséglettel kielégítése eszközei, a feladattal együtt a megoldás is” létrejön. A forradalom spontán, elemi erőinek ez a túlbecsülése különösen a forradalom vezetésére történelmileg hivatott osztály tekintetében az, ami az alkotmányozó gyűléssel

13

Soziale Reform [Sozialreform] oder Revolution, 47. o. [Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus,

demokrácia, 165. o.]

20

szemben elfoglalt álláspontját is meghatározza. Leninnek és Trockijnak szemére veti (100– 101. o.), hogy felfogásuk „merev és sematikus”, mert az alkotmányozó gyűlés összetételéből arra következtettek, hogy ez nem válhat a proletárforradalom szervévé. „Mennyire ellentmond ennek minden történelmi tapasztalat! – kiált fel. – E tapasztalatok, éppen fordítva, azt mutatják, hogy a néphangulat eleven áramlata állandóan elsodorja a képviselőtestületeket, behatol azokba, kormányozza őket” (101. o.).14 Egy korábbi helyen pedig (78–79. o.) az angol és francia forradalom tapasztalataira hivatkozik a parlamenti testü1etek változásával kapcsolatban. A tény leszögezése tökéletesen helyénvaló. Csak azt nem hangsúlyozza eléggé Rosa Luxemburg, hogy ezek a „fordulatok” lényegében ördögi módon hasonlítottak az alkotmányozó gyűlés szétkergetéséhez. A forradalom legelőrébb tartó korabeli elemeinek szervezetei (az angol hadsereg „katonatanácsai”, a párizsi szekciók stb.) ugyanis állandóan erőszakkal távolították el a konzervatív elemeket a parlamenti testületekből, és ezáltal a forradalom adott állapotának megfelelően alakították át ezeket. Egy polgári forradalomban ezek az átalakulások többnyire a polgári osztály harci szervén, a parlamenten belül zajló eltolódások lehettek csupán. Ahol is figyelemre méltó, hogy az angolhoz képest a francia forradalomban milyen nagymértékben megnőtt a parlamenten kívüli (félproletár) elemek hatása. Az 1917-es orosz forradalom – 1871-en és 1905-ön keresztül – e mennyiségi növekedést minőségibe

fordítja. A szovjetek, a forradalom legtudatosabban ösztökélő

elemeinek szervezetei ezúttal már nem elégedtek meg azzal, hogy a bolsevikokon és a baloldali eszereken kívül minden párttól „megtisztítják” az alkotmányozó gyűlést (ez ellen saját elemzései alapján Rosa Luxemburgnak semmi kifogása sem lehetne), hanem maguk álltak a helyébe. A polgári forradalom ellenőrzésének és továbbvitelének proletár (és félproletár) szervei a győztes proletariátus kormányzó harci szervezeteivé váltak.

4. Rosa Luxemburg határozottan vonakodik ennek az „ugrásnak” a vállalásától. Nem pusztán azért, mert nagyon alábecsüli a parlamenti testületek korábbi átalakulásainak hirtelen, erőszakos és „szervezetlen” jellegét, hanem azért is, mert nem ismeri el a szovjetformát mint az átmeneti szakasz harci kormányformáját, mint a szocializmus előfeltételeinek kiharcolását

14

Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 25. o. – A szerk.

21

és kikényszerítését szolgáló harci formáját. A szovjeteket, ellenkezőleg,, úgy tekinti, mint a társadalmi és gazdasági fejlődés azon időszakának „felépítményét”, amelyben a szocialista átalakulás már nagyjából befejeződött. „Ez olyan képtelenség, amely a választójogot utópikus, a társadalmi valóságtól elszigetelt fantáziatermékké minősíti. Éppen ezért nem lehet a proletárdiktatúra komolyan veendő eszköze. (Anakronizmus, annak a jogi helyzetnek a megelőlegzése, amelynek alapja egy már készen álló szocialista gazdaság, nem pedig a proletárdiktatúra átmeneti szakasza.” (106. o.)15 Itt

a

gondolkodására

még

téves

nézeteiben

is

jellemző

rendíthetetlen

következetességgel Rosa Luxemburg az átmeneti időszak elméleti megítélésének egyik legfontosabb kérdését érinti. Az állam (a szovjetek mint a győztes proletariátus államformája) szerepéről van szó a társadalom gazdasági-szociális átalakításában. Vajon annyi-e ez csupán, hogy a proletárállam, annak jogalkotása stb. utólag elismeri és védelmezi a tudat mögött ható, legfeljebb a „hamis” tudatban tükröződő gazdasági hatóerők által létrehozott társadalmi állapotot, vagy pedig a proletariátus e szervezeti formájának tudatosan meghatározó funkciója van az átmeneti korszak gazdasági építésében? Továbbra is korlátlanul érvényes A gothai program kritikájának az a marxi mondata, amely szerint a „jog sohasem lehel magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata”. Ebből azonban nem következik, hogy a proletárállam társadalmi funkciója s ezzel együtt a proletártársadalom egészében elfoglalt helye ugyanaz, mint a polgári állam helye és szerepe a polgári társadalomban. Ez utóbbit Engels egy Konrad Schmidthez írott levelében lényegében negatíve határozza meg. Az állam elősegíthet egy meglevő gazdasági fejlődést, ellene hathat, vagy „elvághat meghatározott irányokat és újakat jelölhet ki”. „De világos – fűzi hozzá –, hogy a II. és III. esetben a politikai hatalom a gazdasági fejlődésnek nagy kárára lehet, s tömeges erő- és anygpocsékolást idézhet elő.”16 A kérdés tehát az: a proletárállam társadalmi és gazdasági funkciói ugyanazok-e, mint a polgári államé? Csak arra képes-e, hogy legjobb esetben is gyorsítson vagy gátoljon egy tőle független, vele szemben korlátlan primátussal rendelkező gazdasági fejlődést? Világos, hogy e kérdés megválaszolásától függ a felelet Rosa Luxemburgnak a bolsevikok elleni kifogására is. Ha a válasz igenlő, Luxemburgnak van igaza: a proletárállam

(a szovjetrendszer) mint ideológiai „felépítmény”

csak a már

bekövetkezett gazdasági-társadalmi átalakulás után és ennek következtében jöhet létre. 15

Uo. 28. o. (A fordítást javítottuk – a szerk.)

16

Dokumente der Sozialismus, II. 67–68. o. [Friedrich Engels Konrad Schmidthez Berlinbe, London

1890. október 27., MEM XXXVII., 479. o.]

22

A dolog azonban egészen másként néz ki, ha abban látjuk a proletárállam funkcióját, hogy lerakja a gazdaság szocialista, tehát tudatos megszervezésének alapjait. Nem mintha bárki is (legkevésbé az OKP) azt hinné, hogy a szocializmus egyszerűen „kihirdethető”. A kapitalista termelési mód alapjait s ezzel együtt a kényszerként áttörő „természettörvényszerű szükségszerűséget” sem a proletariátus hatalomátvétele, sem pedig a termelési eszközök mégoly széles körű intézményes szocializálása sem tünteti el a világból. Eltávolításukat, a tudatosan szervezett szocialista gazdasági rendszerrel való helyettesítésüket azonban nemcsak hosszú folyamatként kell felfognunk, hanem elsősorban tudatosan folytatott, bonyolult harcként. Lépésről lépésre és kitartó harcban kell e „szükségszerűséggel” szemben teret nyerni. A viszonyok, a proletariátus hatalmának bármifajta túlbecsülése, a szemben álló erők hatalmának bármifajta lebecsülése keservesen megbosszulja magát válságok, visszaesések és olyan gazdasági fejlődés formájában, amely a kiindulási állapot mögé vet vissza. Éppígy téves lenne viszont abból a belátásból, hogy meghatározott, gyakran szűk határai vannak a proletariátus hatalmának, a gazdasági rend tudatos szabályozásának, arra következtetni, hogy a szocializmus „gazdasága” a kapitalizmuséhoz hasonlóan úgyszólván önmagától, hajtóerőinek „vak szükségszerűsége” által fog áttörni. „Engels semmiképpen sem azt gondolja – mondja Lenin a Kautskyhoz 1891. szeptember 12-én intézett Engels-levél magyarázataként –, hogy »a gazdasági tényező« közvetlenül önmagától söpör el minden nehézséget az útból... feltétlenül fellép a politika alkalmazkodása a gazdasághoz, ez azonban nem egyszerre történik, nem egyszerű, sima és közvetlen.”17 A gazdasági rend tudatos, szervezett szabályozása csak tudatosan hajtható végre, s e végrehajtás szerve éppen a proletárállam, a szovjetrendszer. A szovjetek tehát valóban az osztálytagozódás egy későbbi szakaszában érvényes „jogi helyzetnek a megelőlegzései”, mégsem jelentenek a levegőben lógó utópiát; ellenkezőleg: ők jelentik az egyetlen eszközt, amelynek segítségével ez az anticipált helyzet valaha is létrejöhet. „Önmagától”, a gazdasági fejlődés természeti törvényszerűségei által hajtva

sohasem

jöhetne

létre

a

szocializmus.

Igaz,

hogy

a

kapitalizmus

természettörvényszerűsége a kapitalizmus végső válságához vezet, útja végén azonban minden civilizáció megsemmisítése, egy új barbárság állna. Éppen ebben rejlik a legmélyebb különbség a polgári és a proletárforradalom között. A polgári forradalmak csodálatosan előrevágtató természete – melyet Marx oly szépen 17

Lenin–Zinowjew: Gegen den Strom [Aufsätze aus den Jahren 1914–16, Verlag der

Kommunistischen Internationale (Auslieferung f. Dtl.: Carl Hoym Nachf. Louis Cahnbley), Hamburg 1921], 409. o.

23

ábrázol a Brumaire híres helyén – társadalmilag azon nyugszik, hogy egy már nagymértékben végbement gazdasági-társadalmi fejlődés politikai, állami, jogi stb. konzekvenciáit vonják le abban a társadalomban, amelynek feudális-abszolutisztikus szerkezetét az erőteljesen fejlődő kapitalizmus már mélyen aláásta. A valóban forradalmi elem itt a feudális termelési rend kapitalista termeléssé változása, úgyhogy elméletileg mindenképpen elgondolható, hogy ez a fejlődés polgári forradalom, a forradalmi burzsoázia által végrehajtott politikai átalakulás nélkül megy végbe, és amit a „felülről jövő forradalmak” meghagytak a feudálisabszolutisztikus felépítményből, az a teljesen kifejlődött kapitalizmus időszakában „önmagától” omlik össze (a német fejlődés részben megfelel e sémának). Persze a proletárforradalom is elképzelhetetlen volna, ha gazdasági előfeltételeit a kapitalista termelés nem fejlesztette volna ki már a tőkés társadalom méhében. A két fejlődési típus közti óriási különbség azonban abban rejlik, hogy a kapitalizmus mint gazdasági típus a feudalizmuson belül és azt szétrombolva fejlődött ki. Ellenben fantasztikus utópia volna azt képzelni, hogy a kapitalizmuson belül a szocializmus érdekében más is megszülethetnék, mint lehetőségének objektív-gazdasági előfeltételei, amelyek azonban csak a kapitalizmus bukása után, ennek következtében változtathatók át a szocialista termelési mód valódi elemeivé. Gondoljunk arra a fejlődésre, amely még a feudális társadalmi rend fennállása alatt létrehozta a manufaktúrát és a kapitalista bérlői rendszert. Ezek szabad fejlődése érdekében valóban csupán a jogi korlátok eltávolítására volt szükség. A tőkének kartellekbe és trösztökbe való koncentrációja ezzel szemben elkerülhetetlen előfeltétele ugyan a kapitalista termelési mód szocialista átalakításának; de még a legfejlettebb tőkés koncentráció is minőségileg fog különbözni (gazdaságilag is) egy szocialista szervezettől, nem fog „önmagától” az utóbbiba átcsapni, és nem is hagyja magát a tőkés társadalom keretein belül „jogilag” átalakítani. Ez utóbbira világos bizonyíték minden német és osztrák „szocializálási kísérlet” tragikomikus kudarca. Nem cáfolja ezt az ellentétet az sem, hogy a kapitalizmus bukása után hosszú és fájdalmas folyamattal kell számolnunk. Ellenkezőleg: teljesen dialektikátlan, történelmietlen gondolkodásmódra vallana abból az állításból, hogy a szocializmus csak az egész társadalom tudatos tetteként valósítható meg, arra a következtetésre jutnunk, hogy ennek egy csapásra és nem folyamatszerűen kell történnie. Maga e folyamat azonban minőségileg különbözik a feudális társadalomnak polgáriba való átalakulásától. Éppen ez a minőségi különbség fejeződik ki abban a minőségileg más funkcióban, amellyel az állam (mely Engels szavaival „a szó tulajdonképpeni értelmében már nem is állam”) a forradalomban rendelkezik: politika

24

és gazdaság minőségileg különböző viszonyában. Világosan utal erre az ellentétre már a proletárforradalom tudatossága is államával kapcsolatban, szemben a polgári forradalmak ideológikus leplezettségével, valamint a proletariátus előrelátó és átalakító tudatossága, szemben a burzsoázia post festum megismerésével. Ezt nem ismeri fel Rosa Luxemburg, mikor bírálja az alkotmányozó gyűlésnek a szovjetekkel történt helyettesítését: a proletárforradalmat a polgári forradalmak szerkezete alapján gondolja el.

5. A helyzet „organikus” és dialektikus-forradalmi megítélése közt húzódó éles ellentét mélyebb betekintést biztosít Rosa Luxemburg gondolataiba: így érkezünk a párt forradalomban betöltött szerepének problémájához. És ezzel a bolsevik pártkoncepciót és ennek taktikai és szervezeti következményeit érintő állásfoglaláshoz. A Lenin–Luxemburg-ellentét eléggé messze nyúlik vissza a múltba. Ismeretes, hogy a bolsevikok és mensevikek közt zajló első szervezeti viták idején Rosa Luxemburg az előbbiekkel szemben foglalt állást. A bolsevikokkal nem politikai-taktikai, hanem tisztán szervezeti ellentétei voltak. A taktika csaknem valamennyi kérdésében (tömegsztrájk, az 1905-ös forradalom megítélése, imperializmus, az eljövendő világháború bírálata stb.) Rosa Luxemburg és a bolsevikok mindig egy úton jártak. Így például Stuttgartban éppen a döntő háborús határozat kérdésében a bolsevikok képviselőjeként lépett fel. Mégis sokkal kevésbé epizódjellegű az ellentét, mint ez a sok politikai-taktikai egybehangzás alapján tűnhetne; még ha másfelől az eltérésekből sem következtethetünk az utak szigorú elválására – mint Levi és elvbarátai szeretnék. A Lenin és Rosa Luxemburg közötti ellentét lényege a következő volt: a proletariátus forradalmi pártján belül megvívandó szellemi harc-e az opportunizmus ellen folytatott küzdelem (melynek szükségszerűségében sem politikai, sem elvi vita nem volt közöttük), vagy pedig a harcnak a szervezet területén kell eldőlnie? Rosa Luxemburg vitatta ezt az utóbbi elképzelést. Először is azért, mert túlzottnak tartotta azt a középponti szerepet, amelyet a bolsevikok a szervezeti kérdésnek mint forradalmi szellem garanciájának tulajdonítottak a munkásmozgalomban. Ellenkezőleg, az volt a véleménye, hogy a valóban forradalmi elv kizárólag a tömegek elemi spontaneitásában keresendő. Ehhez képest a központi pártszervezeteknek konzervatív, gátló funkciója van. Véleménye szerint egy valóban végigvitt centralizáció esetén csak növekedne „a viharos erejű tömeg és a habozó

25

szociáldemokrácia meghasonlása”.18 Másodszor magát a szervezeti formát is organikusan kifejlődőnek és nem „csinált” valaminek tekinti. „A szociáldemokrata mozgalomban a szervezet is… az osztályharc történelmi terméke, amelynek a szociáldemokrácia csak politikai tudatot kölcsönöz.”19 Ezt a nézetét ismét csak a forradalmi mozgalom előrelátható ábrázolásáról vallott általános felfogása hordozza; ennek gyakorlati következményeit már láttuk a bolsevik agrárreform bírálatánál és az önrendelkezési jog jelszavával kapcsolatban. Ezt mondja: „Az a tétel, hogy a szociáldemokrácia a proletariátus osztályképviselője is, és a társadalmi haladás összérdekeit, valamint a polgári társadalmi rend minden elnyomott áldozatának érdekeit is képviseli, nem csupán abban az értelemben értendő, hogy a szociáldemokrata programban mindezek az érdekek eszmeileg összefoglalást nyertek. E tétel annak a történelmi fejlődési folyamatnak a formájában válik igazzá, melynek során a szociáldemokrácia politikai pártként is egyre inkább a legkülönbözőbb elégedetlen elemek menedékévé, valódi néppárttá válik az uralkodó burzsoázia apró kisebbségével szemben.20 Ebből látható, hogy Rosa Luxemburg nézete szerint a forradalom és ellenforradalom frontjai (még magának a forradalomnak aktuálissá válása előtt) fokozatosan, „organikusan” alakulnak ki, a párt pedig a dolgok menete során a burzsoázia ellen forduló valamennyi réteg szervezeti egységesítője. A feladat csak az, hogy ezáltal ne vizeződjön fel, ne váljon kispolgárivá az osztályharc gondolata. Ebben segíthet a szervezeti centralizmus, és ezt a segítséget meg is kell adnia. Csak abban az értelemben azonban, hogy „a párt valóban meglevő forradalmi, proletár többsége számára mértékadó befolyásának gyakorlásához a külsődleges hatalmi eszközöket megadja”.21 Rosa Luxemburg tehát egyfelől abból indul ki, hogy a proletariátus zártan és egységesen-forradalmilag lép a forradalomba, nem mérgezik s vezetik félre a polgári társadalom demokratikus illúziói,22 másfelől viszont azt látszik feltételezni, hogy a polgári társadalomnak azok a kispolgári rétegei, melyek társadalmi létezését halálosan fenyegeti a gazdasági helyzet forradalmi kiéleződése, pártszerűen, szervezetileg is egyesülnek a harcoló 18

Neue Zeit. 12. 2. kötet. 491. o.

19

Uo. 486. o. (Kiemelés: L.Gy.)

20

Uo. 533–534. o.

21

Uo. 534. o.

22

Massenstreik. Zweite Auflage, 51. o. [Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek, in:

uő: Válogatott beszédek és írások, I., 67. o.]

26

proletariátussal. Ha ez a feltételezés helyes, világosan következik belőle a párt bolsevik koncepciójának elutasítása, hiszen annak éppen az képezi alapját, hogy a proletariátusnak más, a burzsoázia ellen harcoló rétegekkel szövetségben, de nem szervezeti egységben kell a harcot vezetnie, és szükségképpen ellentétbe kerül bizonyos proletárrétegekkel, melyek a burzsoázia oldalán, a forradalmi proletariátus ellen harcolnak. Ne felejtsük el, hogy a mensevikek és bolsevikok közötti első szakítás oka nemcsak a szervezeti szabályzat kérdése, hanem a „haladó” burzsoáziával való szövetség, a polgári forradalom keresztülvitelére és megszilárdítására alakítandó koalíció (ami gyakorlatilag a forradalmi parasztmozgalom feladását is jelentette) problémája volt. Itt válik világossá, hogy bár Rosa Luxemburg minden politikai-taktikai kérdésben a bolsevikokkal haladt együtt az opportunista ellenféllel szemben, bár nemcsak a legbehatóbb és legbuzgóbb, hanem a legmélyebb és legradikálisabb leleplezője is volt minden opportunizmusnak, az opportunizmus veszélyének megítélésében, következésképpen az ellene folytatott harc módszereiben is szükségszerűen járt más utakon. Ha ugyanis az opportunizmus ellen vívott harcot kizárólag a párton belül zajló szellemi harcnak tekintjük, akkor ezt magától értetődően úgy kell folytatni, hogy a lényeg az opportunisták szövetségeseinek megnyerése, tehát a párton belüli többség megszerzése legyen. Természetes, hogy ezáltal az opportunizmus ellen vívott harc egy sor izolált részharccá esik szét, s eközben a mai szövetségesek a holnapi ellenfelekké válhatnak – és fordítva. Így nem kristályosodhat ki az opportunizmus mint irányzat elleni harc: a „szellemi harc” harcmezeje kérdésről kérdésre változik, és vele együtt változik a harcoló csoportok összetétele is. (Kautsky a Bersteinnel vívott harcban és a tömegsztrájk-vitában; Pannekoek ugyanebben a kérdésben és a felhalmozás körüli vitában; Lensch magatartása e kérdésben és a háború alatt stb.). Ez a rendezetlen folyamat a nem-orosz pártokban sem volt képes teljesen megakadályozni a jobbszárny, a centrum és a balszárny kialakulását. Hiszen e csoportosulások végső oka a proletariátus rétegződésének mélyreható gazdasági-szociális különbségeiben rejlik. A szövetségek pusztán alkalmi jellege azonban gátat vetett az ellentétek világos szellemi és szervezeti (tehát pártszerű) kidolgozásának, és éppen ezért egészen hamis csoportosulásokat eredményezett, melyek – szervezeti megszilárdulásuk után – a tisztázás lényeges akadályaivá váltak a munkásosztályon belül (Ströbel az Internationale-csoportban; a „pacifizmus” mint a jobboldaltól elválasztó mozzanat; Bernstein a Független Szocialista Pártban; Serrati Zimmerwaldban; Clara Zetkin a nemzetközi nőkonferencián). A veszélyeket még az is növelte, hogy mivel Közép- és KeletEurópában a pártapparátus többnyire a jobbszárny vagy a centrum kezében volt, az

27

opportunizmus ellen viselt szervezetlen, pusztán szellemi harc nagyon gyakran és könnyen általában a pártforma ellen vívandó harccá vált (Pannekoek, Rühle stb.). Igaz, ezek a veszélyek az első Lenin–Luxemburg-vita idején és az azt közvetlenül követő időszakban nem voltak világosan áttekinthetők, legalábbis azok számára nem, akik nem voltak abban a helyzetben, hogy kritikailag értékelhessék az első orosz forradalom tapasztalatait. Az a tény azonban, hogy bár Rosa Luxemburg az orosz viszonyok legjobb ismerői közé tartozott, s itt mégis annak az Oroszországon kívüli baloldalnak az álláspontjára helyezkedett, amely a munkásmozgalom valódi forradalmi tapasztalatokkal nem rendelkező, radikális rétegeiből alakult ki, csak „organikus” össz-szemléletéből magyarázható. Az eddigi fejtegetések után már világos, hogy az első orosz forradalom tömegsztrájk-mozgalmával foglalkozó – különben mesteri – elemzéseiben miért hallgat a mensevikek szerepéről e politikai megmozdulásokban. Nem mintha nem látta volna mindig világosan minden opportunista magatartás politikai-taktikai veszélyeit, és ne küzdött volna hevesen ellenük. Véleménye szerint azonban e jobboldali ingadozások problémáját a munkásmozgalom „organikus” – bizonyos mértékig spontán – fejlődésének kell megoldania, és ez meg is történik majd. Ezért végződik Lenin ellen írt vitacikke ezekkel a szavakkal: „Végül pedig mondjuk ki magunk között nyíltan: egy valóban forradalmi munkásmozgalom által elkövetett hibák történelmileg mérhetetlenül termékenyebbek, mint a legeslegjobb »központi bizottság« tévedhetetlensége.”23

6. A világháború kitörésével és a polgárháborúk aktuálissá válásával égető gyakorlati kérdésekké váltak ezek az addig „elméleti” problémák. A szervezeti probléma taktikaipolitikai problémába csapott át. A mensevizmus problémája a proletárforradalom sorskérdésévé változott. Többé lehetetlen volt puszta „szerencsétlenségként”, „árulás” következményeként felfogni és értékelni az imperialista burzsoázia ellenállás nélkül aratott győzelmét a teljes II. Internacionálé felett 1914-ben, a mozgósítás napjaiban, s hogy lehetséges volt a világháború alatt e győzelmét továbbépítenie és megszilárdítania.

23

Neue Zeit. Id. cikk. 535. o. [ – Itt ér véget a Die Internationaléban publikált írás második része. – A

szerk.]

28

Amennyiben a forradalmi munkásmozgalom magához akart térni ez után a vereség után, sőt, eljövendő győzelmes harcok alapjaként akarta felhasználni azt, elkerülhetetlenül szükségessé vált e csődnek és „árulásnak” a munkásmozgalom történetével összefüggésben

való

megragadása: rá kellett mutatni, hogy a szociálsovinizmus, a pacifizmus stb. az opportunizmus mint irányzat következetes fejleménye. Ennek felismerése Lenin háború alatti tevékenységének egyik múlhatatlan érdeme. A Junius-brosúrát éppen ezért bírálja: azért, mert elmulasztotta az opportunizmussal mint irányzattal való összecsapást. Igaz, hogy a Junius-brosúra és előtte az Internationale tele volt a német munkásmozgalom áruló jobbszárnya és ingadozó centruma ellen folytatott elméletileg helyes polémiával. Ez a polémia azonban elméleti-propagandisztikus maradt, és nem

vált

szervezetivé,

mivel

még

mindig

az

a

hit

éltette,

hogy

pusztán

„véleménykülönbségekről” van szó a proletariátus forradalmi pártján belül. Igaz, hogy a Junius-brosúrában kifejtett irányelvek szervezeti követelése egy új Internacionálé megalapítása (10–12. tézis). Ez a követelés azonban a levegőben lóg: megvalósításához hiányoznak a szellemi, következésképpen a szervezeti eszközök is. A szervezeti probléma itt az egész forradalmi proletariátust érintő problémába csap át. A munkáspártok csődjét a világháborúban világtörténelmi ténynek, a munkásmozgalom eddigi története szükségszerű következményének kell tekintenünk. A helyzet és a forradalmi munkáspárt előtt álló feladatok értékelésében a kiindulópontnak azt a tényt kell tekintenünk, hogy a munkáspártok egy befolyásos vezető rétege csaknem kivétel nélkül nyíltan a burzsoázia oldalára állt, más részük pedig titkos, be nem vallott szövetséget kötött vele, s e két réteg mind szellemileg, mind szervezetileg képes volt arra, hogy még így is megtartsa vezető szerepét a proletariátus legdöntőbb rétegei felett. Világosan fel kell ismernünk, hogy a proletariátus a polgárháború fokozatosan kiépülő két frontjának harcába kezdetben megosztottan és belülről megosztva kapcsolódik be. Ez a megosztottság vitákkal nem tüntethető el. Hiú remény arra építeni, hogy vezető rétegek is „meggyőzhetők” a forradalmi nézetek

helyessége

felől,

hogy tehát

„organikusan”,

„belülről”

helyreállítható

a

munkásmozgalom forradalmi egysége. A következő probléma merül fel: hogyan szakítható el vezetőitől az a nagy proletártömeg, amely csak ösztönösen de nem világos tudatossággal forradalmi? Világos, hogy a mensevikek számára akkor a legkönnyebb és legkényelmesebb annak a ténynek elkendőzése a proletariátus elől, hogy a döntő pillanatban a burzsoázia oldalán álltak, ha a vita „organikus”-elméleti jellegét hangsúlyozzuk. A hosszan tartó és objektíve éleződő forradalmi helyzet dacára sem gondolhatunk mindaddig polgárháborúra,

29

míg a proletariátusnak az a része, amely spontán módon elutasítja a vezetők magatartását, és forradalmi vezetést kíván, szervezetileg nem egységesül, míg az így létrejött, valóban forradalmi pártok és csoportok cselekedeteikkel (s ehhez elengedhetetlenül szükségesek a saját forradalmi pártszervezetek) el nem nyerik a tömegek bizalmát, és el nem szakítják őket opportunista vezetőiktől. A világhelyzet objektíve tartósan és egyre élesebben forradalmi. Éppen Rosa Luxemburg volt az, aki klasszikus és a forradalmi mozgalom kárára még mindig nem eléggé ismert és értékelt művében, a Tőkefelhalmozásban lerakta az elméleti alapokat a helyzet – objektíve – forradalmi lényegének felismeréséhez. Annak a forradalmi taktikának a számára, melyet a bolsevikok

a nem-proletár dolgozókkal szemben követtek, éppen Rosa

Luxemburgnak az az elemzése szolgált elméleti alapvetésül, amely rámutatott, hogy a kapitalizmus fejlődése szétzúzza azokat a rétegeket, amelyek sem nem kapitalisták, sem nem munkások. Luxemburg megmutatta, hogy amint a kapitalizmus a fejlődés során végpontjához közeledik, e széthullási folyamat egyre hevesebb formákat ölt. Egyre szélesebb rétegek oldozzák el magukat a polgári társadalom látszólag szilárd építményétől, okoznak zavart a burzsoázia soraiban, alakítanak ki mozgalmakat, amelyek (anélkül, hogy magukban véve a szocializmus irányába mutatnának) az összeütközés ereje folytán maguk is gyorsítják a szocializmus előfeltételének létrejöttét: a burzsoázia bukását. Ebben a helyzetben, amelyben egyre jobban szétesik a polgári társadalom, s amely a proletariátust – akár akarja, akár nem – a forradalom felé hajtja, a mensevikek nyíltan vagy titokban átálltak a burzsoázia táborába, s a forradalmi proletariátussal és más ösztönösen felkelő rétegekkel (néha népekkel) szemben ellenséges frontban tömörülnek. Ennek felismerésével azonban önmagától összeomlik Rosa Luxemburgnak a forradalom menetéről vallott koncepciója, amelyből a bolsevik szervezeti forma elvetése adódott számára. Az orosz forradalom kritikájában még nem vonta le a szükségszerű következtetéseket abból a felismerésből, melynek gazdasági alapjait ő maga fektette le a Tőkefelhalmozásban, s amelynek világos megfogalmazásától a Junius-brosúra számos helyén (mint ezt Lenin is megállapítja) csak egy lépésnyi távolságban állott. Úgy tűnik, hogy még 1918-ban, az első orosz forradalmi időszak után is a régi álláspontot foglalja el a mensevizmus problémáját illetően.

7.

30

Ez magyarázza, ahogy a bolsevikokkal szemben a „szabadságjogokat” védelmezi: „A szabadság – mondja – mindig a másképp gondolkodók szabadsága” (109. o.). Vagyis: a munkásmozgalom más „áramlatai”, a mensevikek és eszerek számára való szabadság. Világos, hogy Rosa Luxemburg esetében sohasem beszélhetünk az általában vett demokrácia banális védelméről. Állásfoglalása ez esetben is sokkal inkább a forradalom adott állapotában megnyilvánuló erőviszonyok téves értékelésének következménye. Hisz a forradalmárnak a proletárdiktatúra úgynevezett szabadságproblémáit érintő állásfoglalása végső soron kizárólag attól függ, hogy a mensevikeket a forradalom

ellenségeinek tekinti-e, vagy olyan

forradalmárok „áramlatának”, akiknek egyes taktikai, szervezeti stb. kérdésekben „más a véleményük”. Minden bolsevik, s mindenekelőtt Lenin (mint ezt maga Luxemburg is elismeri), aláírná mindazt, amit a kritika szükségességéről, a nyilvános ellenőrzésről stb. mond. A kérdés azonban az, hogyan valósul meg mindez, hogyan lesz a „szabadságnak” (s mindannak,, ami összefügg

vele) forradalmi és nem ellenforradalmi funkciója. A bolsevikok egyik

legokosabb ellenfele, Otto Bauer elég világosan látta a problémát. Kautskytól eltérően nem pusztán

absztrakt

természetjogi

alapon

támadja

a

bolsevik

államberendezkedés

„antidemokratikus” természetét, hanem azzal a megokolással, hogy a szovjetrendszer meggátolja a „reális” osztályerőviszonyok kialakulását s ezáltal a parasztság érvényesülését is Oroszországban; ez utóbbit a proletariátus politikai uszályában tartva. Ezzel azonban – akaratlanul is – a szabadság bolsevik „elnyomásának” forradalmi jellegét tanúsítja. A forradalmi fejlődés organikus karakterének eltúlzása révén Rosa Luxemburg itt a legsúlyosabb ellentmondásokba bonyolódik. Miként a Spartakus-program elméleti alapzatot teremtett a „terror” és „erőszak” különbségét illető centrista szőrszálhasogatásnak, az előbbi tagadásának és az utóbbi igenlésének, Rosa Luxemburg ebben a brosúrában már az osztálydiktatúra és pártdiktatúra közti ellentét holland-KAP-ista jelszavát veszi át (115. o.). Világos, hogy mikor ketten teszik ugyanazt (különösen, ha ketten mondják ugyanazt), az nem mindig ugyanaz. Mégis, itt Rosa Luxemburg is veszélyesen közel kerül – éppen mert eltávolodik az egymással megmérkőző erők valódi struktúrájának felismerésétől – az utópikus elvárások eltúlzásához, későbbi fejlődési szakaszok anticipálásához, ahogy az imént idézett jelszavaknak is ez lett a sorsuk; Rosa Luxemburg sajnos oly rövid gyakorlati forradalmi tevékenységét szerencsére elkerülte ez a sors.

31

„A szociáldemokrata mozgalom dialektikus ellentmondása – írja Rosa Luxemburg Lenin ellen írott cikkében – az, hogy a történelemben először itt valósítják meg minden uralkodó osztállyal szemben maguk a néptömegek az akaratukat, akaratukkal azonban a mai társadalmon túl kell menniök. Ez az akarat azonban csak a fennálló renddel folytatott mindennapi harcokban, tehát csak e rend keretein belül alakítható ki. A nagy népi tömeg és az egész fennálló renden túlmenő célok, a mindennapi harc és a forradalmi átalakulás egyesítése: ez a szociáldemokrata mozgalom dialektikus

ellentmondása…”24 Ez az ellentmondás

azonban a proletárdiktatúra időszakában sem enyhül; csupán tagjai, a jelenlegi cselekvési keretek és az „ezeken túl” változnak. És éppen a szabadság és demokrácia problémája éleződik ki dialektikus módon, az a probléma, amely a polgári társadalom keretei között folytatott harc során oly egyszerűnek tűnt, mivel minden kiharcolt, talpalatnyi szabad talaj a burzsoáziától elhódított talaj volt. A „szabadság” valóságos kiharcolása a burzsoázia uralma alatt sem egyenes vonalúan előrehaladó folyamat, bár a proletariátus célkitűzésének taktikai vonala egyenes vonalúan felfelé ívelő volt. Most meg kell változnia ennek a beállítottságnak is. Lenin szerint a kapitalista demokráciától a továbbfejlődés nem halad egyszerűen és egyenesen és simán a „mind nagyobb és nagyobb demokrácia felé.” 25 Nem is haladhat, mert a forradalmi időszak társadalmi lényege pontosan az, hogy mind az éppen megszűnő kapitalizmusban, mind a keletkezőben levő proletártársadalomban megnyilvánuló gazdasági válságok eredményeként az osztályok egymáshoz képest elfoglalt helyzete állandóan, gyorsan és erőszakosan változik. Ezért a forradalmi energia állandó átcsoportosítása a forradalom életkérdése. A forradalom továbbfejlesztésének érdekében az államhatalmat minden körülmények között és minden eszközzel a proletariátus kezében kell megtartanunk, annak biztos tudatában, hogy a világgazdaság általános helyzete előbb vagy utóbb a világforradalom felé hajtja a proletariátust, s az majd képes lesz a szocialista gazdasági intézkedések keresztülvitelére. A győztes proletariátus sem gazdaságilag, sem ideológiailag nem rögzítheti dogmatikus módon a politikáját. Ezt a szabadság problémakomplexumát illetően éppúgy nem teheti meg, mint gazdaságpolitikájában (szocializálás, koncessziók stb.), ahol szabadon kell manővereznie, hogy kövesse az osztályok átstrukturálódását, és a lehetőségeknek és szükségszerűségeknek megfelelően megnyerje a diktatúra számára, vagy legalábbis semlegesítse a dolgozók bizonyos rétegeit. A diktatúra időszakában a „szabadság” módja és

24

Uo. 534. o. (Kiemelés: L. Gy.)

25

Staat und Revolution, 79. [Lenin: Állam és forradalom, LÖM 33., 1965, 80. o.]

32

mértéke az osztályharc állásától, az ellenség erejétől, a diktatúra fenyegetettségének intenzitásától, a megnyerendő rétegek követeléseitől és a szövetséges, a proletariátus befolyása alatt álló rétegek érettségétől stb. függ. A szabadság nem lehet önmagáért való érték (ahogy a szocializáció sem az). A szabadságnak kell a proletariátus uralmát szolgálnia, és nem annak őt. A gyakran nagyon hirtelen váltások végrehajtására csak egy, a bolsevikokhoz hasonló forradalmi párt képes, csak egy ilyen párt rendelkezhet a valódi hatótényezők megítélésében elég hajlékonysággal, manőverező képességgel és elfogulatlansággal ahhoz, hogy a legvadabb polgárháború hadikommunizmusától Breszt-Litovszkon keresztül a NEP-re, onnan pedig (a hatalmi helyzet újabb változása esetén) az erők más csoportosítására térjen át, miközben mindvégig sértetlenül megőrzi a lényeget, a proletariátus uralmát. A jelenségeknek ebben az áradatában az egyetlen szilárdan maradó mozzanat a „munkásmozgalom más áramlatainak” ellenforradalmi magatartása. Ebben a tekintetben egyenes vonal vezet Kornyilovtól Kronstadtig. A diktatúra általuk adott „kritikája” tehát nem a proletariátus önkritikája (ennek lehetőségét még a diktatúra alatt is intézményesen kell biztosítani), hanem a burzsoázia szolgálatában álló, romboló tendencia. Joggal vonatkoznak rájuk Engelsnek Bebelhez intézett szavai: „Amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek fékentartására használja fel.” 26 Az a tény, hogy a német forradalom során Rosa Luxemburg megváltoztatta itt elemzett nézeteit, bizonyosan annak következménye, hogy a valóságos forradalommal való rendkívül intenzív együttlétezés, a forradalom vezetésének néhány hónapja (melyek átélése megadatott számára) meggyőzte őt a forradalomról vallott korábbi elképzeléseinek téves voltáról. S elsősorban az opportunizmus szerepét, az ellene folytatott harc módját, következésképpen a forradalmi párt felépítését és funkcióját érintő nézeteinek téves voltáról.

1922. január

26

Uo. 57. o. [uo. 59. o.]

33

Vanczákék „harca” a választójogért1

A fehérterror nemzetgyűlése befejezte működését, anélkül, hogy a Bethlen-féle választójogot „törvényes” formák között megszavazta volna. Hogy az ellenzék ellenállása mennyire lesz komoly, azt az események fogják megmutatni. Túlságosan sokat várni nem szabad. A Rassay körül csoportosult kispolgári demokraták már a parlamentben is hajlandók lettek volna a kompromisszumra. Igaz, akkor az „alkotmányosság” megóvása kedvéért, de nem túlságosan valószínű, hogy az alkotmányosság félrerúgása után is igazán komoly ellenállásra is képesek volnának. És hogy az Andrássy-féle legitimistáknak az egész választójogi küzdelem csak ürügy volt egy olyanfajta erőcsoportosítás számára, amely a meghiúsult Károly-puccsok valóságos osztálytartalmát, a feudális nagybirtok és a banktőke korlátlan uralmát, a városi és falusi kispolgárság félreszorítását más formákban biztosítani alkalmas, az közismert tény. Itt pedig Bethlennek sikerült győzelmet aratnia. Sikerült Andrássyékat saját osztályuk egy részétől izolálni – és ezzel egy újra feléledt munkapártnak (nagytőkés és nagybirtokos vezetés alatt álló gentryuralomnak) alapjait megvetni. A Horthy és Bethlen körül csoportosult városi kispolgárság (ÉME, Gömbös) újra offenzívában van,2 és a választások előreláthatólag az ő offenzívájuk jegyében fognak lejátszódni. A helyzet ilyen bizonytalansága, az uralkodó osztályok ilyen mély belső ellentétei mellett a proletariátusnak döntő szava lehet a helyzet megoldásában. És minél jobban bonyolódik a helyzet, minél élesebb lesz az ellentét az egyes uralkodó osztályok között, annál döntőbb lehetne a szervezett munkásság szerepe. Hogy ezt a helyzet legjózanabb megítélése mellett is megszerezhető hatalmat a munkásság tényleg megszerezze és a maga érdekeinek megfelelően érvényesítse, ahhoz önálló osztálypolitikát kellene folytatnia. Tudnia kellene, hogy ebben a harcban nincsen igazi szövetségese, hogy nem számíthat senkire, csak önnön erejére és elszántságára; hogy annyit fog elérni ebben a harcban, amennyit kivívni képes lesz. Tudnia kell, hogy a Bethlen-kormánynak legfőbb érdeke ma semlegesíteni a munkásságot, és Röpiratok (A KMP magyarországi szervezeteinek kiadása), Wien 1922. február 25. (1. sz.), 5–6. o. – A Röpiratokat a következő szerkesztőségi megjegyzés vezeti be: „A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának elnöksége azt a határozatot hozta, hogy az emigrációban kiadott Vörös Újságot és Proletárt a magyar pártválság végleges elintézéséig be kell szüntetni. A KMP ellenzéki csoportjának intéző bizottsága a Kommunista Internacionálé elnöksége határozatának fegyelmezetten engedelmeskedett, és a Vörös Újság kiadását beszüntette.” – A szerk. 2 Az első megjelenés szövegében: vannak – A szerk. 1

34

a munkásság tétlensége mellett elintézni a burzsoázián belül az erőknek azt az átcsoportosítását, amelyet a választójog szolgál – hogy aztán a munkásság mai, sőt a mainál kedvezőtlenebb helyzete akadálytalanul fenntartható legyen. Tudnia kell, hogy azok az ellenzéki pártok, amelyek most a „demokrácia” érdekeiért küzdenek, nem a munkásság érdekeit keresik ebben a küzdelemben. Csak Horthy és Bethlen ellen akarnak munkástömegeket

felvonultatni, mivel

nekik

maguknak nincsen

tömegük.

Az

ő

konszolidációjuk azonban, a Méhelyek és Andrássyak konszolidációja a munkásság szempontjából igen kevéssé különbözik a Bethlenékétől. Mit tett most már ebben a helyzetben a szociáldemokrata párt? Milyen eszközökkel igyekezett hathatósan érvényt szerezni a munkásság tényleg meglevő erejének? Hogyan igyekezett mobilizálni, szervezett egységbe foglalni a munkásság folyton növekvő elkeseredését a fehérterror uralmával szemben? Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a munkásság elkeseredését Vanczákék ugyan kénytelenek tudomásul venni, és – valamennyire – hozzá alkalmazkodni. De ez az alkalmazkodás kijátszást jelent. Vanczákék tudják, hogy széles munkástömegek elégedetlenek nemcsak mai helyzetükkel, hanem a szociáldemokrata párt semmittevésével, erélytelenségével, árulásával is. Ezért Vanczákék cikkeik és beszédeik hangjában igyekeznek ehhez az elkeseredéshez alkalmazkodni. Azzal a célzattal, hogy cselekvéseik tartalmában ne legyenek kénytelenek ennek a nyomásnak engedni. Hogy ez a nyomás milyen erős és milyen irányú, azt magából a Népszavából is híven megállapíthatjuk. A Népszava fél, hogy a tömegek, ha nem teljesítik demokratikus követeléseiket, kiábrándulnak a demokráciából, bolsevikiek lesznek. Így január 29-i vezércikkében kiemeli a Népszava, hogy a választójog körül történő dolgok „erőteljesen alátámasztják azok álláspontját, akik azt tartják, hogy a demokrácia eszközéi nem célravezetők… Ez volt a hiba a múltban is. Az osztályuralom konok védelme és osztatlan fenntartása adott tápot a szélsőségeknek.” Ugyanígy február 15-i vezércikkében is. Ezzel a veszedelemmel szemben, hogy a „kitagadottság forradalmasító érzése” nő a munkásságban – a kormány belátására apellál a Népszava és a szociáldemokrata párt. A kormány bölcs belátását igyekszik arra felhívni, hogy a szociáldemokrata párt forradalomellenes küzdelmét rendkívül megnehezíti az a tény, hogy a munkásságnak még látszatra sem jut semmi. A kormánynak könyörög, hogy tegye lehetővé számára a munkásság további mérséklését, harci erejének tétlenségbe való elvesztését. Persze ezek a könyörgések „harci” szavak mögé vannak elbújtatva. Hogyan folyik le most már ez a „harc”? A szociáldemokrata párt parlamenti kretenizmusából önként

35

következik harca a parlamenten belül. Igaz, a szociáldemokrata párt nincs képviselve nemzetgyűlésen.

De

hiszen

vannak

ott

más

pártok

is.

A

Népszava

minden

rábeszélőképességének megfeszítésével azon van, hogy ezeket a pártokat küzdelemre buzdítsa, őket a kormány választójogi terrorja elleni harcban erősítse. Részletesen kifejti előbb a kisgazdapártnak, hogy mi lenne az ő igazi hivatása, emlékezteti dicső hagyományaira, Nagyatádi Szabó októberi múltjára, a kossuthi hagyományokra; még a keresztény párthoz is van néhány meleg, buzdító, harcra indító szava (Népszava, január 17-, 27-, 31-i vezércikkek). A „harc” tehát kimerül a demokratikus ellenzék harcának támogatásában. Hogy pedig ez a harc mennyire nem komoly, azt még a Népszava is kénytelen megállapítani. Kénytelen látni, hogy milyen hamar volt hajlandó az ellenzék megegyezni Bethlennel, és milyen semmitmondó „engedmények” árán lett volna hajlandó megegyezni vele. Ámde ugyanakkor, amikor ezeknek a feltételeknek értéktelen voltát megállapítja a Népszava, ugyanakkor egyszersmind helyeslését fejezi ki egy választójogi kompromisszummal szemben. Február 12-i vezércikkében ezt írja a Népszava: „Hogy mégis alkura került a sor, az nem az ellenzék hibája. Az ellenzék köteles előrelátással igyekszik javítani a javaslaton, mert kisebbségben van, és így nincs más módja a bajok elhárítására vagy csökkentésére. De el tudjuk képzelni, hogy az ellenzék föltételeinek akceptálása, ha nem is a szükséges megnyugvást, de valamilyen átmenetet alkothat a fölösön aggodalmaskodó vagy az exkluzivitáshoz túlságosan ragaszkodó hivatalos fölfogás és a való szükségletek között. Ebben az esetben elhalványult reménnyel, de mégis részt vehetne a dolgozó nép az alkotmányos küzdelemben, abban a tudatban, hogy tovább küzd az igazi demokráciáért.” Így a küzdelem kimerül a rábeszélésben. Rábeszéli a kormányt és a nemzetgyűlést, hogy „térjen magához”. Mert ha nem teszi (és csak a Népszava hiheti, hogy éppen ebben a cselekvésben tér magához), akkor – megindul az osztályharc. „Tőlünk sokszor kérdezték – írja a Népszava január 28-i vezércikkében –, álljuk-e az osztályharc álláspontját? Az volt a feleletünk: ez nem tőlünk függ. Íme itt a példa. A magyar nemzetgyűlés előtt egy törvényjavaslat, egy darab rideg, kérlelhetetlen osztályharc.” Az osztályharcot el lehet kerülni, mondja a Népszava. Ámde ha nem használ semmiféle rábeszélés, ha sem Bethlen nem hajlandó „magához térni”, sem az ellenzék komolyan küzdeni a demokráciáért, ha nem következik be az a csoda, amely a Népszava február 16-i vezércikke szerint „napjainkban ugyan nem – legföljebb a magyar politikában” szokott megtörténni, ha tehát nem „kerekedik fölül a józan ész logikája”, és itt van a munkásságra rákényszerített osztályharc – akkor...?! Akkor a Népszava a passzivitás

36

álláspontját jelöli meg mint az osztályharc végső konzekvenciáját. „Ha azonban – írja a Népszava február 12-i vezércikkében – a kormány tovább nyakaskodik, s ha az érvényesülési lehetőségnek ezeket az utolsó rongyait is elveti, a komoly választási küzdelem a munkásság részére lehetetlenné válik.” Ilyen határozatot hozattak már előbb Szegeden, ilyen nyilatkozatot tett Peyer úr is. Így írt a Népszava már jóval a meghiúsult kompromisszum előtt január 21-i vezércikkében. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy azokon a népgyűléseken, amelyeket január 30-án és február 15-én a szociáldemokrata párt a választójog érdekében tartott, teljesen semmitmondó határozati javaslatokat fogadtak el. Ezekben a határozati javaslatokban jellemezve van ugyan a választójogi javaslat mivolta, bár osztályjellege egyáltalában nincs kidomborítva – de egy szóval, egy célzással sincs megemlítve, hogy a munkásság ebben a helyzetben mit fog tenni, mit kell tennie. Szó van a „harcról” általában, de az eddigiekből már elég világosan kiderült, hogy a „harc” a szociáldemokrata párt számára nem jelent egyebet, mint legfeljebb – tartózkodást a választásoktól. Ez a jelszó a munkásság számára azt jelenti, hogy ebben az általános osztályküzdelemben, melyet ma Magyarországon a választási harc jelent, a munkástömegek tétlen nézők lesznek. Az ő harci energiájukat Vanczákék igyekezni fognak semmitmondó népgyűlési határozatokkal levezetni. Pedig a munkásság számára éppen maga a harc a fontos. Ebben a harcban – hosszú idő után – végre felvonulhatnak a munkásság tömegei, megismerhetik magukat, rendezhetik soraikat, megérezhetik saját erejüket és jelentőségüket. Ha harc van, akkor felismerhetik, milyen mértékben képviseli a szociáldemokrata párt az ő érdekeiket. Vanczákék persze éppen ez elől a harc elől akarnak kitérni. A passzivitással való fenyegetőzés alkalmas tárgyalási alapnak látszik a Bethlenékkel újból kötendő paktumok számára. Vanczákék tudják, hogy most minden kormánynak érdekében áll, hogy néhány Vanczák ott üljön, demokratikus dísznek, a parlamentben. És hogy ezért – ha nem kell félni, hogy sokan kerülnek be, és hogy esetleg csakugyan a forradalmi tömegek képviselői kerülnek be – hajlandók is valamelyes árat fizetni. Erre az eljövendő paktumra van a szociáldemokrata párt egész politikája beállítva. Hogy ez a paktum még a választás előtt vagy csak a választások után, nyíltan vagy titokban következik-e be, az (mint az osztályharc Vanczák elmélete szerint) nem „tőlük függ”. Valószínűbb azonban, hogy még előbb megtörténik a megegyezés, és Vanczákék valami látszateredmény fejében akkor feladják a passzivitás álláspontját.

37

De akármikor és akárhogyan egyeznek is meg Bethlennel: a munkástömegeknek semmi körülmények között nem szabad passzivitásban maradniok. A választójogért, a választások körül folyó küzdelmek fontos szakaszát képezik a most felfejlődő osztályharcnak. Végzetes veszedelem lenne, ha a munkásság áruló vezetőinek hatása alatt tétlenül nézné ezt a küzdelmet, ahelyett, hogy erejét igyekeznék érvényesíteni benne.

38

A polgári ellenzék széthullása1

A Károly-puccs után úgy látszott, hogy mintha a Horthy-uralom nem tudna ellentállni annak a hatalmas ellenzéki felvonulásnak, mellyel szemben akkor úgyszólván csak a kisgazdapárt lanyha és megbízhatatlan támogatására számíthatott. Még a nemzetgyűlés feloszlatása idején is nagyon kétségesnek tűnt fel, vajon egyfelől sikerülni fog-e Bethlennek teljesen munkapárti (nagybirtokos-nagytőkés) sleppbe venni a Kisgazdapártot, másfelől sikerül-e megnyerni erre a vezető szerepre a nagybirtokos-nagytőkés osztály vezető tényezőit. Nem alakul-e ki vele szemben egy „ellenzéki” egységfront, mely Andrássytól és a legitimistáktól a „progresszív” kispolgárság különböző árnyalatain és az elégedetlen és „valódi”, „csizmás” kisgazdákon keresztül Vanczákig terjedne. Amely egységfronttal szemben a siker igen kevés reményével vehette volna fel a küzdelmet Bethlen. De az „ellenzék” egységfrontja felbomlott, mielőtt komolyan megalakulhatott volna. Hogy Vanczák, Miákits voltak az elsők, akik kiugrottak belőle, az nem meglepő. A szociáldemokrata pártban az árulás szelleme olyan erős, hogy még akkor is elkövetik, ha nem munkásokról, hanem polgári szövetségeseikről van szó. Még akkor is, ha nem remélhetnek semmi reális eredményt. Bethlen számára ennek a megegyezésnek nem pozitív, hanem negatív oldalai voltak az értékesek. A volt munkapárt nem volt ugyan még egységesen a Bethlen-féle egységes párt mögött. De a Heinrich Ferenc-féle2 csoportosulás már „jóindulattal” veszi az új alakulást. Gondoskodott arról, hogy az egységes párt tényleges szellemi vezetése megbízható kezekbe kerüljön. Ha a választásokkal járó piszkos munkát Gömbös és társai elvégezték, semmi akadálya sem lesz annak, hogy az egész volt munkapárt mint kormányzó párt berendezkedjék; hogy kísérletet tegyen a „régi” (forradalom előtti) „konszolidált” állapotok helyreállítására, amikor a lumpenproletári, kispolgári és gentry elemek be kell hogy érjék az alsóbbrendű végrehajtás szerepével (mint a régi jó Tisza-időkben). A kisgazdák pedig 11

Röpiratok, Wien 1922. március 21. (2. sz.), 3–4. o. – A szerk.

2

Heinrich Ferenc (1866–1925) nagytőkés, kereskedelmi miniszter. Az I. világháború idején a

Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke volt, Lánczy Leó mellett a hadigazdálkodás megszervezője. 1917. augusztus 17-től szeptember 17-ig és november 24-től 1920. március 15-ig a Friedrich-, majd a Huszár-kabinet kereskedelemügyi minisztere. 1918-ban létrehozta a Magyar Polgári Pártot, majd 1920-ban a Nemzeti Középpártot, ennek széthullása után, 1922-ben pedig a Nemzeti Polgári Pártot. 1920-tól haláláig nemzetgyűlési képviselő volt. – A szerk.

39

örüljenek, ha néhány embert behoznak a parlamentbe, akik adandó alkalomkor kifelé, a kisgazda tömegek felé tanúságot tesznek arról, hogy a parlament többsége és annak kormánya csakugyan a „nemzet egészét” képviseli. Az ilyen módon vezető elemeitől megfosztott ellenzék tehetetlenül megy a választási küzdelembe. Újból kiderült – ki tudja, hányadszor az utolsó évek folyamán? –, hogy a városi és falusi kispolgárság képtelen az osztályharcban vezető szerepet vinni; hogy még ha a materiális hatalom akár mint parlamenti többség, akár mint erőszakszervezet a kezében van is, akkor sincs abban a helyzetben, hogy a vezetést magához ragadja. Tehetetlenül ingadozik és képtelen osztályérdekeinek, melyek a kapitalizmus „kinövéseinek” megnyirbálására, de a magántulajdon fokozott védelmére szorítkoznak, érvényt szerezni. Csak mint valamely, a mai társadalomban vezetésre képes osztály sleppje jöhet tekintetbe. A Horthy elleni legitimista ellenzék azért látszhatott hatalmasnak, mert ez a vezetés – a feudális nagybirtok és finánctőke vezetése – megvolt. Ezért látszott, mintha Horthy és Bethlen egy október felé közelednének, mint Károly és Tisza 1918-ban. De csak a Jászi-féle vak ideológusok képzelhették, hogy itt nem egy megfordított októberről van szó. Akkor a forradalmi proletariátus volt a (bár áruló és rossz vezetés alatt álló) forradalom középpontja. Most az átalakulás osztálytartalma a feudális nagybirtok és finánctőke uralomra jutása volt. Abban a pillanatban tehát, amikor kiderült, hogy ezek az osztályok Bethlennel és Bethlenen keresztül akarnak uralomra jutni, amikor másfelől nyilvánvaló lett, hogy a szociáldemokrata párt megakadályozza a proletariátus komoly küzdelmét – vezető nélkül marad az egész úgynevezett ellenzék. Felbomlott tábor nélkül maradt, egymással veszekedő, egymásra féltékenykedő vezéri klikkekre, amelyek mögött komoly erők nem állanak, joggal hivatkozhatott Klebelsberg arra, hogy a kormány szempontjából csak a szociáldemokraták részvétele fontos a választáson, hogy Andrássytól Rassayig az ellenzék milyen álláspontot foglal el, az teljesen közömbös. Akár részt vesznek a választásokon, akár nem, nem jönnek komolyan számba többé. Legszánalmasabb és egyúttal legtanulságosabb a kisgazda „ellenzék” összetörése. Miután a legitimista köntösbe burkolt kapitalista törekvések ellen megvédték Horthyt, szinte ellenállás nélkül hajoltak meg ugyanazon kapitalizmus előtt. Nemcsak Nagyatádi, hanem Szij

40

Bálinték,3 a valódi kisgazdák is képtelennek bizonyultak bármiféle komoly ellenállásra. Nem mintha nem állanának elégedetlen tömegek mögöttük. Ellenkezőleg. Hiszen az ő feladatuk éppen abból áll: ezeket az elégedetlen tömegeket leszerelni, és a kapitalista uralom béres szolgáivá tenni. De a birtokos parasztság képtelen osztályérdekeit másképpen, mint negatív ellentállás formájában kifejezésre juttatni. A kisgazda „ellenzék” feladta a választások titkosságát. Fel fogja adni – néhány város kivételével – a maga komoly képviseltetését a parlamentben. És ezzel feladja összes lényeges osztályköveteléseit, elsősorban a földreform követelését. Hogy ezzel a falusi osztályharc nem szűnik meg, az természetes. Csak éppen kiderült, hogy a párt, hogy maga a birtokos parasztosztály képtelen az azt mozgató érdekeknek érvényt szerezni. De a városi kispolgárság összeomlása nem kisebb, mint a falusié. Itt bizonyos tekintetben erősebb volt az ellentállás (Gömbösék szerepe a Károly-puccs körül és után.) De azért mihelyt komoly lett a Bethlen-féle nagytőkés-nagybirtokos kombináció, ez a réteg, a legitimisták ellenzékének központja behódolt. Mert: a kispolgárság zöme, amikor érzi, hogy itt van, aki tud neki parancsolni, meghunyászkodik. Először a legélesebben lumpenproletár elemek (Gömbösék) csatlakoztak. De a feloszlás, a bomlás csirái mélyen benne vannak már a „keresztény” pártban is. Annak ellenzéki szerepe is felette kétes. Sőt, széles rétegek nagyon hajlandók nyíltan támogatni Bethlent. A radikális kispolgárok mögött nem állanak, nem állhatnak tömegek. Nem állottak 1918 októberében sem. Még kevésbé most, amikor a forradalom tapasztalatai rendpártot csináltak a radikálisokból. Alkotmányos kretenizmusba esnek bele, még ha ez a „alkotmány” a Horthy–Friedrich-alkotmány is. Ezért voltak hajlandók Rassayék is mindenféle választójogi kompromisszumba belemenni csak azért, hogy megóvassék az „alkotmány”, hogy ne legyen felülről jövő államcsíny, mert még jobban félnek az esetleges alulról jövő államcsínytől. A magyar oktobristák ma már az októbert sem veszik komolyan, annyira félnek az azt követő 1919 márciusi lehetőségektől. De éppen alkotmányos kretenizmusuk miatt veszélytelenek Bethlen számára. Őtőlük nyugodtan megszeghette az „alkotmányt”. A kispolgári ideológusok csak „lojális” ellenzéket csinálnak, és a kispolgári tömegek vagy szétporladnak és semlegességbe süllyednek, vagy a „lojális” ellenzéknél jobban szeretik a lojális kormánypártiakat.

3

Szij Bálint, a Kisgazdapárt egyik vezetője, képviselő, 1927-től a felsőház tagja, 1930-tól az

újjáalakult Kisgazdapárt elnöke. – A szerk.

41

Más okból, de ugyanígy teszi lehetetlenné Andrássyékat és részben a Vázsonyi 4-fajta demokratákat az alkotmányos kretenizmus. Ha ők, akik a Károly-puccsok idején mit sem törődtek az „alkotmánnyal”, most szintén minden kompromisszumra hajlandók lettek volna az „alkotmánysértés” elkerülése kedvéért, akkor ez azért van, mert ők lényegében, osztálytartalmában ugyanazt akarják, mint Bethlen. De mert ugyanazt akarják, mert úgyszólván csak személyi, klikkellentétek választják el őket tőle, éppen úgy tehetetlenek vele szemben, mint annak idején Tisza István „ellenzékei” tehetetlenek voltak vele szemben. Ahol a követelések osztálytartalmában nincs lényeges különbség két csoport közül, ott az osztály döntő rétegei ahhoz csatlakoznak, aki az osztályérdekeket erélyesebben tudja képviselni. Egy ideig úgy látszott, hogy ez Károly lesz Horthy ellen. Ma Bethlen–Horthy a – pillanatnyilag – üres legitimizmus ellenében. Osztályok nem szentimentálisak, és nem ragaszkodnak üres jelszavakhoz. Andrássy és társai ma egy vezérblokk, követők nélkül. Ma, amikor Bethlennek sikerült megnyernie az ellenforradalom komoly vezető rétegeinek támogatását, múlhatatlan volt, hogy elemeire bomoljék az az osztálytartalmában – és ezért ideológiájában is – vegyes társaság, amely mint ellenzék szerepelt vele szemben.

4

Vázsonyi Vilmos ügyvéd (1868–1926). 1901-ben demokrata párti programmal országgyűlési

képviselővé választották. Több figyelmet keltő perben való szereplése után 1917-ben az Esterházy-, majd a Wekerle-kormány igazságügy-minisztere volt. Fellépett a háborúellenes mozgalmak ellen, ellenezte az Oroszországgal való békekötést, választójogi javaslata konzervatív volt, az 1918-as októberi forradalom elől emigrál, és csak az ellenforradalom hatalomra jutása után tért haza. Nemzeti Demokrata Polgári Párt néven újjászervezett pártja a legitimistákat támogatta. A frankhamisítási ügy parlamenti tárgyalásán a kisebbségi vélemény egyik szerkesztője volt, az ügy tárgyalása idején hunyt el. – A szerk.

42

Vanczák és Andrejka1

A Bethlennel kötött paktum amennyire nem köti Bethlent, annyira köti a szociáldemokrata pártot. Nem csoda. Hiszen a paktum csak írásba foglalta azt, ami Vanczákék politikájának igazi célja volt mindig, aminek kedvéért a fehérterror első idejében beállottak a munkásokat akasztó minisztériumba: rendpártot csinálni a szociáldemokrata pártból. Ezért árulják el még a polgári radikális, demokratikus mozgalmakat is. A szociáldemokrata párt még csak azért sem akar komolyan küzdeni, hogy a mai fehérterrort egy „nyugati” kapitalista értelemben vett „rend” váltsa ki. Vanczákék rendpártiak – még a fehérterror idején, még a fehérterror rendje számára is De a pártvezetőség megegyezése nem szüntetheti meg az osztályharc tényét. Az ellenzékiesség, a forradalmi tudatosodás ellen tehát Vanczákék minden eszközzel felveszik a harcot. Csalással, félrevezetéssel, terrorral, demagógiával. De ha ez mind nem használ: igénybe veszik a rendőrség segítségét, szövetségre lépnek Andrejkával. Nem akarunk most arról beszélni, hogy Miákits úr mióta (nem is olyan nagyon titkos) munkatársa Andrejkának. Arról sem, hogy Peyer és Miákits a diktatúra „bűnöseinek” kikutatásában és kivégzésében hivatalos munkatársai voltak a fehérterror bosszuló szervezeteinek. Most csak ennek a politikának – ha ugyan ezt a koncentrált aljasságot lehet még politikának nevezni – legújabb fejleményeiről van szó. Megírtuk már, hogy Büchler úr,2 ki a pártvezetőség és rendőrség jóvoltából feladhatta az emigráns életet és hazatérhetett, nyíltan kijelentette egy gyűlésen, hogy vigyázzanak az ellenzékiek, mert rövidesen a rendőrségen fogják találni magukat. A pártvezetőségnek és hűséges kopójának, Büchler úrnak már akadtak is gyakorlati követői:

1

Röpiratok, Wien 1922. április 1. (3. sz.), 5–6. o. – A szerk.

Büchler József (1886–1958) szociáldemokrata politikus, nyomdász. 1900-tól a szociáldemokrata párt tagja; 1904-ben Salgótarjánban megszervezte az első magántisztviselő-sztrájkot, a városból való kitoloncoltatása után, Budapestre kerülve a Betegsegélyző Pénztár alkalmazottja lett. Az 1918-as októberi forradalom idején a szociáldemokrata párt és a Budapesti Munkástanács titkára, 1919-ben az MSzDP Központi Intéző Bizottságának a tagja. A forradalom után emigrációba ment, 1922-től, hazatértétől a szociáldemokrata párt, 1925-től a fővárosi törvényhatósági bizottság titkára volt.. A német megszállás után deportálták. A háború után, a két munkáspárt egyesülésekor kizárják a pártból, 1950-ben koholt vádak alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik, csak 1956 tavaszán kerül szabadlábra. Halála után rehabilitálta a Legfelső Bíróság. – A szerk. 2

43

Jeney párttitkár Szegeden, egészen Büchler módjára fenyegette meg az ellenzékieket, és amikor fenyegetésekkel nem sikerült terrorizálnia az ellenzéket, gondoskodott róla, hogy a rendőrség lefogjon néhány ellenzéki proletárt. És itt nem egy ember eltévelyedéséről vagy „túlbuzgóságáról” van szó, hanem rendszerről. Igaz, hogy a Népszava, egyelőre legalább, nem meri nyíltan hirdetni a denunciálás szükségességét a forradalmi munkásmozgalommal. szemben. Sőt ellenkezőleg. Néha gúnyolódik a kormány „kommunista összeesküvés”-szenzációi felett. De ez a látszat ne tévesszen meg senkit. Hiszen mindenekelőtt ahhoz, hogy Miákits, Jeney és társai kellő eredménnyel szolgálhassák ki Andrejkát, kell hogy ez az együttmunkálkodás a munkásközvélemény előtt rejtve maradjon. Ezenkívül a Népszava csak azon panaszkodik, hogy ezek a „szenzációk” – nem szolgálják kellő módon az – Andrejkával közös – célt: a kommunista propaganda kiirtását. De hogy mennyire egy húron pendülnek itt a rendőrséggel, mennyire hiányzik belőlük a legelemibb proletárszolidaritás, még bebörtönzött és megkínzott munkástestvéreikkel szemben is, bizonyítja pl. az a tény is, hogy a nyomdászszervezet visszavonta az ügyvédet egy bebörtönzött szaktárstól, amikor az a kommunista eszmék hívének vallotta magát. A szociáldemokrata pártot ily módon a viszonyok és saját útjának kényszerítő logikája oda vitték, hogy a forradalmi munkásság és a terrorisztikus államhatalom küzdelmében a rendőrség segédcsapataként szerepeljen. Így járt a szociáldemokrata párt Németországban, ahol ma már ő szállítja a rendőrségnek a legfontosabb anyagot a forradalmi munkásság ellen. Ezt teszi a lengyel szociáldemokrata párt (PPS), melynek tagjai tömegesen szerepelnek a lengyel titkosrendőrség szervezeteiben. Ez nem véletlen, és nem véletlen, hogy a magyar szociáldemokrata pártnak ma már nemcsak egyes rendőrspicli vezető emberei vannak, mint régebben Miákits volt, hanem a párt egész hivatalos apparátusa átalakult spicliszervezetté. Nem véletlen, mert az osztályharc élesedésével, a munkásság forradalmasodásával együtt jár az, hogy választania kell. Éspedig nemcsak aközött kell választania, hogy a tőke és a munka gazdasági harcában kit támogasson a szociáldemokrata párt. (Már régen a tőke mellett döntött.) Hanem választania kell aközött is, hogy amikor a fehérterror államhatalma minden erejével elnyomni igyekszik a munkásság minden megmozdulását, amikor minden proletárcselekedet szembetalálja magát a fehérterror rendőrségével és csendőrségével, amikor Andrejka és spiclihada éjjel-nappal szimatolnak minden egyes forradalmi érzelmű munkás után – kinek a pártjára áll akkor a szociáldemokrata párt: Andrejka vagy az üldözött vadként hajszolt forradalmi proletárok mellé? A párt Andrejkát választotta. És kellett is választania,

44

mert aki Á-t mond, annak B-t is kell mondani. Aki a sztrájkban a tőkés mellé áll, annak végül a rendőrség szolgálatába kell állnia. A forradalmi munkásság és vezető pártja, a KMP számára ez a tény nem lehet meglepetés. De mi következik most már ebből a helyzetből az illegálisan dolgozó kommunisták számára? A veszedelem növekedése semmi esetre sem jelentheti, hogy munkájukat csökkenteni kellene. Ellenkezőleg. Minél mélyrehatóbb, minél szélesebb tömegekbe hatoló lesz a kommunisták propagandája, annál kevesebbet érhetnek el denunciálásaikkal Andrejka önkéntes és fizetett munkatársai. Amíg csak elszórt egyes kommunisták hirdetik az igét, addig az ő elfogatásuk – egy időre – a propaganda végét is jelenti. Ha sikerül gyökeret vernie a tömegekben, nem lehet többé rendőri ügyet csinálni a kommunista propagandából. De magával a denunciálással szemben sem helyes taktika a meghátrálás. Tévedés volna azt hinni, hogy egy Büchler- vagy Jeney-féle rendőrspicli talán megkímél bennünket, ha hallgatunk aljas tetteiről. Ellenkezőleg. Ezzel módot nyújtunk neki a fel nem világosított munkások előtt tovább is „szocialistának” szerepelni. És rendőrspicli szerepét csak addig töltheti be, amíg a munkások szocialistának nézik. Le kell tehát leplezni őket. A munkásság elé kell tárni denunciálásaikat. (Hogy ez hogyan történik, azt esetenként az adott körülmények határozzák meg.) Mert hogy3 a szociáldemokrata párt spiclioffenzívájára nem lehet meghátrálás a felelet, nem jelenti és nem jelentheti azt, hogy a kommunistáknak az illegalitásból csak egy lépéssel is ki szabadna lépniök. Ellenkezőleg. Az a tény, hogy Andrejka a munkások személyi viszonyaival stb. jól ismerős munkatársakat kap a szociáldemokrata párt vezér- és alvezérkarában, arra kell, hogy tanítson minket: tökéletesítsük illegális technikánkat. Nehezítsük meg a szociáldemokrata rendőrspiclik dolgát. Csak akkor és ott álljunk elő nyíltan vagy akár csak félig nyíltan is, ahol ez a párt taktikájának megfelel, ahol ezt a taktikai helyzet megköveteli. De igyekezzünk ügyes illegális technikával elérni, hogy csak akkor és ott tudjanak a létezésünkről, ahol és amikor mi akarjuk, hogy szélesebb munkásrétegek mint kommunistákat ismerjenek bennünket. Amikor tehát elkerülhetetlen, hogy Andrejka szociáldemokrata munkatársai is ne tudjanak rólunk. De akadályozzuk meg azt, hogy szelességünk, ügyetlenségünk, fecsegésünk stb. nyomra vezesse Büchlert és hasonszőrű társait.

3

Az első megjelenés szövegében hibásan: Mert abból, hogy… – A szerk.

45

Hogy ezt a kettős célt – a propaganda- és szervezőmunka kiszélesítését és az illegális technika fejlesztését – egyszerre elérjük, le kell számolnunk saját sorainkban minden illegális romantikával, minden összeesküvősdi-játékkal. Andrejka és szociáldemokrata szövetségesei egyre-másra hoznak leleplezéseket kommunista összeesküvésekről, romantikus tervekről, tanácskormány kikiáltásáról, puccsról stb. A burzsoázia szenzációéhes rétegeinek ez jóleső olvasmány lehet. Vanczákéknak – bár még ők is sokallják néha ezt a leleplező tevékenységet – megfelelhet így állítani be a kommunistákat a munkásság előtt. De nekünk tisztában kell lennünk magunkkal. Tudnunk kell, hogy mi azért vagyunk a burzsoázia gyűlölt, halálos ellenségei, mert egyedül mi képviseljük minden helyzetben komolyan a proletariátus valódi érdekeit. Ma a munkásosztály közvetlen életszükségleteiért vívja kétségbeesett harcát a kapitalizmus ellen. Politikailag megszilárduló burzsoá államban vívja ezt a harcot – párttól és szakszervezeteitől cserbenhagyva. Itt kell ma a kommunista pártnak a proletariátus élén haladnia. Amint a proletariátus élén fog haladni, fegyverrel a kézben, ha a magyar vagy a világpolitikai helyzet ismét lehetővé teszi a fegyveres osztályharcot. Ma, amikor a proletariátus széles rétegei még legfeljebb érzésben forradalmasodtak, amikor a burzsoázia államhatalma (ideiglenesen) a megszilárdulás felé halad, a fegyveres összeesküvés propagandája éretlen, a burzsoázia számára veszélytelen romantika. Fegyverek és fegyveres harcra való elszántság kellenek ma is. De aktuálisak csak akkor lesznek, ha a gazdasági válság előrehaladása megbontja a burzsoázia sorait; ha e válság és a kommunista párt munkája a forradalom felé tudatosította a munkásság tömegét. Nagyon megérti minden kommunista éppen a legelszántabb elvtársak forradalmi türelmetlenségét. De ezek viszont ne felejtsék el, hogy pl. minap a cipészmunkások egy estéjén rendőrspiclik osztogattak fegyveres felkelésre való felhívásokat. Mert a rendőrség (és vele a szociáldemokrata párt) azon dolgozik, hogy a kommunistákat elszigetelt cselekvésekbe ugrassa bele, hogy ártalmatlanná tegye őket, mielőtt a tömegeket sikerült volna megnyerniök. Ez ellen csak minden illegális romantika félrevetése használhat. Ma a tömegeket kell meghódítanunk. Napi küzdelmeikben kell őket barátainkká tenni. Bátorság, higgadtság és – helyesen alkalmazott – illegalitás vezet ide. És ha helyesen járunk el, akkor Vanczák és Andrejka szövetsége mind a kettőnek romlására fog vezetni.

46

Tagore Gandhi-regénye1, 2 Tagore roppant hírneve Németország „szellemi elitjének” körében az egyre-másra ismétlődő és fokozódó kultúrbotrányok egyike; tipikus jele annak, hogy ez a „szellemi elit” a teljes kulturális fölbomlás állapotában van. Tagore dicsősége ugyanis arról árulkodik, hogy kiveszett minden egészséges érzék, amely különbséget tudott tenni valódi és pótlék között. Maga Tagore költőként és gondolkodóként egyaránt teljesen jelentéktelen. Ábrázolóereje egyenlő a nullával: alakjai vértelen sémák; történetei soványak és érdektelenek; érzelmei sivárak és tartalmatlanok. Abból él, hogy műveiben az Upanisádok és a Bhagavadgita törmelékei úszkálnak saját unalmasságának zavaros folyamában – és hogy a mai német olvasó felettébb elbizonytalanodott ösztöneive1 immár képtelen felmérni a szöveg és az idézetek között tátongó űrt. Hogy tehát az indiai filozófiának ezek a szegényes maradványai nemhogy agyoncsapnák méltatlan környezetüket, ellenkezőleg, a távoli mélység és bölcsesség titokzatos szentségével ruházzák fel azt. És nem csoda, hogy így van. Ha a „művelt” német közönség mindinkább beéri a szellemi hamisítványokkal ha nem képes felfogni a különbséget egy Spengler és a klasszikus filozófia, egy Ewers és egy Hoffmann 1

Rabindranath Tagore: Das Heim und die Welt, K. Wolff Verlag, München 1921.

2

Tagores Gandhi-Roman, Die Rote Fahne, Berlin 1922. április 23. (V. évf., 189. sz., 1. melléklet), 2.

o. – Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 109. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A Tagore-regényről írt recenzió megjelenésétől kezdve Lukács egy ideig meglehetős rendszeres publikált a berlini pártlap feuilleton-rovatában; a laphoz fűződő kapcsolatának részleteiről nincs birtokunkban semmiféle adat; ami Die Rote Fahne-beli szereplésének véget vetett, az – Michael Löwy szerint (l. előszavát in: Georg Lukács: Littérature, philosophie, marxisme, PUF, Paris 1978) – az elutasító recenzió, amelyet Hermann Duncker, a német párt tekintélyes ideológusa írt a Geschichte und Klassenbewusstseinről a lap 1923. május 27-i számában (Ein neues Buch über Marxismus). A Duncker- recenzió megjelentetésében talán szerepet játszott a lap szerkesztőségében beállt változás – a berlini Die Rote Fahnét 1921. december elsejétől Heinrich Süsskind, 1922 november-decemberében Wilhelm Koenen, 1923 elején Ludwig Alexander szerkesztette – és ő a Korsch által szervezett Első Marxista Munkahéten együtt vett részt Lukáccsal; tőle azonban August Thalheimer vette át a lapot, aki egy 1924-ben megjelent recenziójában (August Thalheimer: Ein überflüssiges Buch, ArbeiterLiteratur, Wien 1924 (I. évf.) 7–8. sz., 427–429. o.) félreérthetetlenül jelezte, hogy teoretikusként is, politikusként is leküzdhetetlen ellenszenvet táplál Lukács iránt (lásd a Veszélyes zóna című cikk jegyzetét). – A szerk.

47

vagy Poe között stb. – hogyan is tudna akkor különbséget tenni valódi és hamis közt a jóval távolabb eső indiai világban? Mindazonáltal a mai Németország szellemi állapotának nem érdektelen tünete az a nagy siker, amelyet ez az indiai Frenssen – Tagore a maga kenetteljes unalmasságában rá emlékeztet, bár ábrázolóerő tekintetében alulmúlja őt – magának elkönyvelhet. Ezzel a merev elutasítással szemben némelyek talán Tagore nemzetközi (jobban mondva angol) hírnevére fognak hivatkozni. Az angol burzsoáziának azonban jó oka van rá, hogy Tagore urat dicsőséggel és arannyal (Nobel-díjjal) jutalmazza: szellemi ügynökét jutalmazza így az indiai szabadságmozgalom ellen vívott harcban. Hiszen Anglia számára nagyon is konkrét és kézzelfogható jelentése van a régi Indiából származó „bölcsesség”morzsáknak, a végsőkig-tűrés tanításának, minden erőszak – magától értetődően csak a szabadságmozgalomra vonatkozó – kárhoztatásának. Minél nagyobb Tagore dicsősége és tekintélye, annál hathatósabb lesz az a pamflet is, amelyet hazája felszabadító harca ellen ír. Tagore regénye ugyanis, jóllehet unalmas és temperamentum híján való, pamflet amely a rágalom legalantasabb eszközeivel dolgozik. Ezek a rágalmak annál inkább taszítják az elfogulatlan olvasót, minél mélyebben meríttetnek a kenetteljes „bölcsesség” szirupjába, minél ravaszabban próbálja Tagore úr India szabadságharcai iránt táplált tehetetlen gyűlöletét az „általános emberi” „mély” filozófiájába burkolni. A regényben a szellemi harc az erőszak alkalmazásának kérdése körül folyik. A szerző a nemzeti mozgalom kezdeteit ábrázolja: azt a harcot, melynek célja az angol áruk bojkottja, kiszorításuk az indiai piacról, és a honi termékekkel való helyettesítésük. És Tagore úr mély értelműen felteszi a kérdést: vajon erkölcsileg megengedhető-e ebben a harcban az erőszak alkalmazása? India elnyomott, szolgasorba döntött ország, ezt mindannyian tudjuk. Csakhogy Tagore urat ez a kérdés nem érdekli. Végtére is ő filozófus, moralista, őt csak az „örök igék” érintik: az angolok azt kezdenek azokkal a károkkal, amelyeket a maguk alkalmazta erőszak okozott lelkükben, amit akarnak vagy tudnak – az ő feladata megmenteni az indiaiak lelki üdvét, megóvni őket azoktő1 a lelki veszélyektől, melyeket a szabadságharcban alkalmazott erőszak, fondorlat stb. rejt magában. Azt mondja: „akik az igazságért halnak meg, halhatatlanok; és ha egy egész nép meghal az igazságért, akkor halhatatlanságot vív ki magának az emberiség történetében”. Ez az állásfoglalás maga is India örök alávetettségének ideológiáját hirdeti, de ennél is nyersebben mutatkozik meg Tagore szelleme abban, hogy regényének cselekményében és jellemeiben milyen formát ad ennek a követelésnek. A mozgalom, melyet ábrázol, romantikus

48

értelmiségi mozgalom. Tagore regénye, jóllehet a társadalmi környezet egészen más, s így az analógiát nem szabad szó szerint venni, óhatatlanul az olasz carbonarik mozgalmát, sőt bizonyos (különösen pszichológiai) mozzanatok tekintetében az. orosz narodnyikok mozgalmát juttatja eszünkbe. A romantikus utópizmus, az ideológiai túlzás és a kalandor összeesküvő-romantika elválaszthatatlanul hozzátartoznak az efféle mozgalmak lényegéhez. Csakhogy itt lát neki a dolgának Tagore úr rágalmazó pamfletje. Tagore úr ebből az összeesküvő-romantikából,

amely

tipikus

képviselőiben

minden

bizonnyal

merő

idealizmusból és áldozatkészségből táplálkozik, bűnözők kalandor kriminalitást csinál. Hősét, a modern tanok hirdetőjét, egy indiai kisfejedelmet, külsőleg és belsőleg egyaránt tönkreteszi egy ilyen „hazafias” bűnöző banda garázdálkodása. Otthonát lerombolják. Ő maga egy olyan harcban esik el, amelyet a „hazafiak"” lelkiismeretlensége robbant ki. Tagore hőse – úgymond – nem ellensége a nemzeti mozgalomnak. Ellenkezőleg, éppenséggel a nemzeti ipar lábra állításán fáradozik. Honi találmányokkal kísérletezik, persze csak addig, amíg nem ráfizetésesek. (24. o.) Befogadja a hazafiak vezérét (Gandhi hitvány karikatúráját!). De amikor a dolog kényelmetlenné válik, saját és az angol rendőrség hatalmi eszközeivel veszi: védelmébe mindazokat akik a „hazafiak” erőszakának áldozatai. (235. o.) Ez a pamfletszerű, egyoldalúan demagóg állásfoglalás a regényt művészileg teljesen értéktelenné teszi. A hős ellenfele nem valódi ellenfél, csak hitvány kalandor, aki például a fejedelemasszonytól nagy pénzösszeget csal ki nemzeti célokra, és rábeszéli, hogy lopjon, de a pénzt nem adja át a nemzeti mozga1omnak, hanem elgyönyörködik a csillogó aranyak látványában. (311–312. o.) Nem csoda, hogy azok, akiket félrevezetett, undorral fordulnak el tőle, mihelyt átlátnak rajta. De Tagore ábrázolóereje még egy igazi pamflethez sem elég. Annyi fantáziája sincs, hogy rágalmai meggyőzők és hatásosak legyenek, ami például Dosztojevszkijnek az Ördögök című ellenforradalmi regényében részben sikerült. Cselekményének „lelkisége”, ha leválasztjuk róla az indiai bölcsességnek azokat a szilánkjait, amelyekkel ki van dekorálva, a legrosszabb fajtából való kispolgári tárcaregény[é]. Végső soron egy, a Hüttenbesitzer3 színvonalára süllyedt „problémára” lyukad ki: hogyan csábítja el egy romantikus kalandor a „szerény és igaz” férfiú hitvesét, aki azután mégis átlát rajta, és bűnbánóan visszatér urához. Talán ez a kis ízelítő is elegendőképpen jellemzi azt a „nagy embert”, akit a szellemi Németország prófétaként ünnepelt. Tisztelői e merőben elutasító kritikával szemben minden 3

Georges Ohnet: Der Hüttenbesitzer („Le maître des forges”, 1882), J. Engelhorn, Stuttgart 1884.

49

bizonnyal más, „általánosabb” írásaira fognak majd hivatkozni. Mi azonban úgy véljük, hogy egy szellemi áramlat jelentősége éppen abban mutatkozik meg, mit képes kora legégetőbb kérdéseiről mondani– legalább is ha veszi a bátorságot, hogy mint vezető áramlat lépjen fel egy zűrzavaros korban. Aminthogy valamely elméletnek vagy világnézetnek (és hirdetőinek) értéke avagy értéktelensége is éppen abban mutatkozik meg, hogy mi mondanivalója van kora szenvedő és cselekvő emberei számára. A „magábanvaló” bölcsesség, amely a tiszta elmélet légüres terében (és egy előkelő szalon világtól távol eső terében) lebeg, nehezen ellenőrizhető. De azon nyomban lelepleződik, amint azzal az igénnyel lép fel, hogy az embereket vezesse, Tagore úr regénye ezzel az igénnyel lépett fel. Láttuk, hogy „bölcsessége” Tagore urat az angol rendőrség szellemi cinkosává tette. Vajon szükséges-e ezek után tovább foglalkozni azzal, ami e „bölcsességből” fennmarad?

50

Balzac emlékezete1 1922-ben van száz éve annak, hogy Balzac első (névtelen és értéktelen) művei megjelentek. Miután sokáig az évszázad legolvasottabb és legünnepeltebb költői közé tartozott, apránként – különösen Németországban – feledésbe merült. A nagy „naturalisták”, Flaubert és Zola, Daudet és Maupassant hírneve majdnem teljesen elhomályosította az övét. Csak a legutóbbi időben tértek hozzá vissza a „legkifinomultabb elmék”. Hofmansthal például túláradó szavakkal ünnepelte őt, az Inse kiadó új fordításban adta ki újra összegyűjtött írásait. Semmi esetre sem véletlen Balzac hírnevének ez az elhomályosodása, ez a feledésbe merülése olyan költők mellett, akik – legyen akármilyen nagy is formai-művészi fölényük vele szemben – a szellemi horizont, a képzelet, az emberábrázolás szélessége és mélysége tekintetében messze alatta álltak. Nem vezethető vissza azonban egyszerű „ízlésváltozásra” vagy akár a balzaci művészet művészi „túlhaladására” sem. E mögött az ízlésváltozás mögött sokkal inkább társadalmi elmozdulások és ennek következtében a XIX. század kulturális téren hangadó osztályának, a burzsoáziának ideológiájában (és ezért: ízlésében) végbemenő eltolódások állnak. Marx a Tőke első kötetének második kiadásához írott előszavában leírja ezt az ideológiai átcsapást – igaz, csak a közgazdaságtant illetően. Kiemeli, hogy a kutatás amaz elfogulatlanságának, amely Adam Smith vagy Ricardo tudományos nagyságának előfeltétele volt, mindinkább el kellett tűnnie. „Most már nem arról volt szó, hogy vajon ez vagy az az elméleti megállapítás igaz-e, hanem arról, hogy a tőkének hasznos-e vagy káros, kellemes-e vagy kellemetlen, rendőrileg tilos-e vagy sem. […] az elfogulatlan tudományos vizsgálódást az apologetika rossz lelkiismerete és gonosz szándéka váltotta fel.”2 Ez a folyamat – melyet az ideológiai fejlődés szempontjából a burzsoázia saját elhivatottságába vetett ama naiv hitének elvesztéseként határozhatnánk meg, hogy a társadalmat önnön érdekeinek megfelelően alakíthatja át – az irodalomban természetesen sokkal kevésbé világosan és egyértelműen fejeződik ki, mint a közgazdaságtanban, ahol az érdekproblémát kendőzetlenül mint problémát kell felvetni, ahol minden kitérés a világos problémafelvetés elől szükségszerűen a tisztességtelen apologetika alakját ölti. Az irodalomban ez a változás a 1

Der Nachruhm Balzacs, Die Rote Fahne, Berlin 1922. április 26. (V. évf., 193. sz.), 3. o. – Kötetben:

Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 114. skk. o. – Vörös T. Károly fordítása. – A szerk. 2

Karl Marx: A tőke, I. Utószó a második kiadáshoz, MEM XXIII., 13. o. – A szerk.

51

polgári társadalom jelenségeiért való lelkesedésnek, sőt magának a velük szemben tanúsított elfogulatlanságnak az eltűnésében nyilvánul meg. Kialakulhat a menekülés a múltba, az – utópikus – jövőbe, a romantikus-távoli társadalmakba. A kiábrándultság az élet „tisztán” művészi ábrázolásának vagy ugyancsak „tisztán” tudományos leírásának formáját öltheti. Persze, keletkezhetnek a közgazdaságtani apologetikának pontosan megfelelő, a polgári fejlődést (jóhiszeműség nélkül) dicsőítő költemények – és keletkeznek is tömegesen. Irodalom és osztályideológia közvetett és rejtettebb összefüggéseinek lényegéből következik azonban, hogy bár az irodalomnak ez a fajtája nagy napi jelentőségre tehet szert, de nem válik – még a polgári irodalmi fejlődés szempontjából sem – tartós jelentőségűvé. (Jellemző példa erre a háborús irodalom.) Egyszóval: a „kiábrándultság” irodalmi megjelenési formái nagyon különbözők, és egyazon költő életművében keresztezhetik is egymást és halmozódhatnak is (különösen tisztán látható ez Flaubert-nál), de az osztály még töretlen irodalmi produktumaival összevetve nagyon világosan megmutatkozik – társadalmi – egységességük. Azok immár naivnak tűnnek; sőt nyersnek, művészietlennek, kaotikusnak a modern művészet haladottabb és kifinomult termékeivel szemben. Így jártak a XIX. század folyamán a XVIII. század nagy angoljai. Ez volt Balzac irodalmi sorsa, ami a Flaubert-nemzedék lekezelő kritikájában mutatkozott meg, és ennek az ítéletnek általános érvényesülésében. Hiszen Balzac – ugyanúgy, mint a XVIII. század nagy angoljai (Sterne, Smollett, Fielding), csak az időközben jelentősen előrehaladott fejlődésnek megfelelően – a feltörekvő, haladó burzsoázia irodalmi kifejezője volt. A polgári társadalmat nemcsak nagyszerű – Marx által is csodált – rettenthetetlenséggel és elfogulatlansággal ábrázolta, hanem képes volt arra is, hogy világosan és egyértelműen, igenlően és mégsem képmutatóan foglaljon állást vele szemben. Balzac nemcsak az emberi szenvedélyek ábrázolásához értett egyszerűen, nemcsak azok pszichológiai elemzéséhez, hanem ahhoz is, hogy ezeket a szenvedélyeket a maguk mivoltában, a társadalmi élet egészéhez való viszonyukban, ezekkel a viszonyokkal való kölcsönhatásukban ragadja meg. Stilizálása, melyet a rákövetkező nemzedék túlzottnak, romantikusnak, karikatúraszerűnek talált, a szenvedély, jellem és sors, az ember, osztály és társadalom olyan vízióján nyugszik, mely távolról a Marx által leirt „gazdasági karaktermaszkok” züllöttségére emlékeztet. Ezzel semmi esetre sem azt akarom állítani, hogy az Emberi színjáték a történelmi materializmus költői előlegezése volna. Ez nemcsak a költészet lényegének mondana ellent, hanem Balzac lényegét is tökéletesen eltorzítaná. Bár nem szabad elfelejtenünk, hogy Balzac

52

életműve abban a korban keletkezett, amikor éppen a polgári. történészek (Mignet, Guizot stb.) bizonyos tekintetben felfedezték az osztályharcot mint a történelem hajtóerejét. Balzac csupán költő volt, alkalomszerű filozófiai stb. kiruccanásai ellenére. Ráadásul teljesen osztozott a kortárs burzsoázia valamennyi előítéletében. Mivel azonban egy feltörekvő réteg irodalmi kifejezője volt, ezért nála a társadalom teljessége és az egyéni sors, világkép és költészet nem vált ketté, mint az (ideológiailag) hanyatló burzsoázia költőinél, akik költészetük összetartó elemét nem voltak képesek – mint Balzac – a társadalom életében, a költészet anyagában magában megtalálni, hanem ennek az összetartó elemnek a pótlását az elmélet segítségével, kívülről kellett megkísérelniük. Így az elutasítás, mely Balzacot a negyvennyolc utáni nemzedék részéről érte, érthető volt – ha elszomorító jele is a polgári ideológia fejlődésének. Az ünneplés azonban, melyben most Balzacot egyes irodalmárok újra részesítik, semmi esetre sem belső gyógyulásról, a polgárság nagy hagyományaihoz való kapcsolódásról tanúskodik. Ellenkezőleg. Balzac korszaka még a polgárság számára is végérvényesen történelemmé lett. Ha most Balzac újra „divatba” jönne, úgy egy sorba kerülne az Ezeregyéjszakával, a kínai mesékkel, a középkori elbeszélésekkel. A felbomló polgári kultúra számára minden jelentőségét elveszítette: az elutasítás volt rá az utolsó eleven reagálás. Hogy a proletariátus milyen álláspontot fog elfoglalni az immár teljesen történelmi jelenséggé lett Balzackal szemben, ma még nem tudható. Ha lesz szabad ideje és lehetősége, hogy tudatosan újra átélje saját belső történetét, akkor Balzac életműve – egy egész korszak sajátos összefoglaló ábrázolása – valószínűleg mélyebb megértésre fog találni nála, mint amilyenre Balzac saját osztályánál, amely még önmaga megértésétől is egyre fokozottabb mértékben elmenekült, valaha találhatott.

53

A fiatal Hegel fejlődéstörténete1, 2 A fiatal Hegel fejlődéstörténetének dilthey-i ábrázolását bírálva nagyon is kézenfekvő volna azt mondani, hogy Dilthey képtelen volt a társadalmi fejlődés igazi történelmi összefüggéseiben látni Hegelt, mi több, képtelen volt megérteni a dialektikus módszert, és a dialektikával szemben arra a hamis és lapos álláspontra helyezkedett, amelyet a már a polgári Hegel-kutatás által is régóta meghaladott Trendelenburg képviselt. Ebből a szempontból nagyon is kézenfekvő volna elutasítani a művet – ám éppannyira jogtalan és terméketlen is volna. Először is mert a puszta tény, hogy a polgári filozófia színvonala ebben a tekintetben mélyebbre süllyedt náluk, még nem ok az önhitt fölényességre azoknak a történelmi materialistáknak a részéről, akik a dialektikus módszer elsekélyesítésében Feuerbachon is jócskán túltettek. Másodszor és mindenekelőtt pedig mert – módszerének fogyatékosságai ellenére – Dilthey könyvéből nagyon sokat tanulhatunk. A könyv Hegel fejlődését a legelső kezdetektől egészen azokig a rendszeralkotó kísérletekig

rajzolja

fel,

amelyek

amúgy

kiindulópontjai

a

megszokott

Hegel-

értelmezéseknek: a jénai írásokig (Hit és tudás stb.) és A szellem fenomenológiájáig. Dilthey ábrázolása elsősorban azért tanulságos, mert ismét megkérdőjelezi azt a legendát, amelyet jórészt maga Hegel indított útjára, és amely szerint a klasszikus filozófia fejlődése Németországban olyan egyenes vonalú és merőben szisztematikus fejlődés, mely Kanttól Fichtén és Schellingen át Hegelhez vezet. A közös (filozófiai) kiindulópont persze Kant. Vitathatatlan az is, hogy Hegel fiatalkori fejlődésére Fichte és mindenekelőtt Schelling jelentős (bárha többnyire túlbecsült) hatást gyakorolt. Ám Dilthey nagy érdeme, hogy – legalábbis tisztán filozófiai szempontból – felszínre hozta Hegel fejlődésének önálló mozzanatait. E mozzanatok között is elsőrendű a felvilágosodás filozófiájának, és ezzel összefüggésben a francia forradalomnak a döntő hatása. Az ifjúkori barátok, Hegel és Schelling fejlődését mindenekelőtt az különbözteti meg, hogy Hegel bensőséges kapcsolatban állt a felvilágosodás polgári-forradalmi filozófiájával, és jóllehet később túllépett ezen a 1

Wilhelm Dilthey: Die Jugendgeschichte Hegels, Gesammelte Schriften, Bd. IV., Teubner, 1921.

2

Die Jugendgeschichte Hegels, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 3. (V. évf., 203. sz.), 5–6. o. –

Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 123. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

54

filozófián – mégpedig kettős értelemben, amennyiben módszertanilag továbblépett a dialektikához, tartalmilag viszont megalkudott kötött kora reakciós poroszságával –, mégis, a forradalmi polgárság legjobb, leghaladóbb hagyományaival való kapcsolata, összenőttsége felvértezték azok ellen a szélsőségesen reakciós tendenciák ellen, amelyek Schellinget és kortársait (többek között Friedrich Schlegelt) hatalmukba kerítették. A fiatal Hegel kérdésfeltevései a felvilágosodás fő problémáján kezdik, azon a problémán tehát, amelyen a felvilágosodás elméletileg zátonyra futott: a történelem problémáján. A forradalmi polgárság számára a történelem kikerülhetetlen, de egyszersmind megoldhatatlan problémává vált. Amíg csupán a feudális-abszolutista társadalom kritikájáról volt szó, ennek a társadalomnak az intézményeivel (jog, állam, vallás stb.) szemben a polgárság arra hivatkozhatott, hogy ezeknek pusztán létező, pusztán pozitív, de nem az emberi észben gyökerező fennállásuk van. Ennek megfelelően a „pozitív” joggal a természetjogot, a szükségállammal az észállamot, a pozitív vallással az ész vallását állította szembe – olyan formákat tehát, amelyek tartalmilag szükségképpen adódtak a feltörekvő polgárság osztályérdekeiből.3 Röviden összefoglalva a feladat abban állt tehát, hogy, szemben a polgári intézmények örök és ésszerű tartalmával, bizonyíttassék a feudális-abszolutista intézmények viszonylagos, pusztán történeti karaktere. A polgári osztály győzelmei, kivált a francia forradalomban, messzemenően megváltoztatták ezt a helyzetet. Nemcsak a politikai hatalmat ruházták rá a polgárságra, hanem egyszersmind arra is rákényszerítették, hogy ráeszméljen saját osztályhelyzetének viszonylagos voltára. Megmutatkozott – s ez a francia forradalom leghaladottab ideológusai előtt, bár módszertanilag-fogalmilag nem, ám, mégis világossá vált –, hogy a természetjog, az észállam stb. igazi megvalósulása túlmutat a polgári társadalmon; hogy a polgárságnak két ellenséges táborral, a feudalizmussal és a proletariátussal szemben kell megvédenie hatalmát. A polgári társadalom antagonisztikus természete – ha egyelőre negatív, öntudatlan és ezért meg nem fogalmazható formában is, de – immár probléma lett. Ezzel azonban a történelem problémáját illető állásfoglalás elméletileg alapvetően eltolódott. Mert egyrészt most már a polgári társadalmat is történelmi jelenségként kellett 3

A mondat vége egy következetlen javítás jegyeit viseli magán: Formen, die sich inhaltlich aus den

Klasseninteressen der aufstrebenden bürgerlichen Klasse erfüllen müssten; ennek megfelelően a fordítás szólhatna így is: amelyek tartalmilag szükségképpen kielégítették a feltörekvő polgárság osztályérdekeit. – A szerk.

55

felfogni és értékelni. Amiből erről az álláspontról megoldhatatlan probléma adódott: egyszerre abszolút valamikként felfogni a polgári társadalmat és intézményeit, s ugyanakkor a történelem szükségszerű termékeiként. A természetjog tehát szükségképpen a polgári állam stb. pozitív jogában teljesedett ki. Szerepköre is megváltozott: immár nem a feudalizmust kellett mint fennállót támadnia, hanem a polgári fennállót védelmeznie. Ráadásul a módszertani kérdésfeltevésnek ez a fordulata csupán következménye volt a tartalmi változásnak. A polgári osztály fokozatosan eljutott oda, hogy kiegyezzék a feudálisabszolutista társadalom számára hasznos vagy legyűrhetetlen elemeivel. Ideológiai szempontból ez azt jelentette, hogy az ész vallásának feladata immár nem úgy szólt, miképp foglalhatná el egy észvallás a történelmi vallás, a kereszténység helyét, hanem hogy miképp igazolhatná a kereszténységet az ész vallásának álláspontjáról. A polgári társadalom fejletlen formája

következtében

Németországban

ez

a

fordulat

még

élesebb

volt,

mint

Franciaországban vagy Angliában – ugyanakkor merőben ideologikus formában játszódott le. Ami a politikai-társadalmi konkrétságnak kárára volt ugyan, ugyanakkor nagyon is javára volt a kérdésfeltevés tisztán elméleti, filozófiai tisztaságának és mélységének. Ebből a szempontból kell Hegel fiatalkori fejlődésének problémáját mérlegre tennünk. Hogy Hegelnél a vallás problémája, az ész vallásának és a pozitív vallásnak a viszonya áll előtérben,

az

nagyon

is

érthető

tehát.

Hiszen

jóval

később

és

az

osztályok

differenciálódásának jóval fejlettebb fokán is ugyane körül a probléma körül bontakozott ki a „tudat reformjáért” vívott első nagy szellemi küzdelem, a történelmi materializmus előfeltétele (Bruno Bauer, Feuerbach). Mindazonáltal nagyon érdekes nyomon követni, ahogy Hegel, aki Kant Vallás a puszta ész határai közöttjéből indul ki, és a pozitív vallásban Krisztus észvallásának elcsökevényesedését látja, mind erőteljesebben beleütközik a történelem problémájába; ahogy a „fennálló igazolása” mindinkább fejtegetéseinek középpontjába kerül; ahogy mindinkább eltűnik a vallás „lényegének” (mint Kantnál) a priori etikai tételekből való levezetése. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a fiatal Hegel elmélete a „szeretetről” mint a vallásfilozófia középponti kérdéséről sok tekintetben a feuerbachi elmélet előképének tekinthető. Hasonló Hegel fejlődése a politikai-jogi, kivált a francia forradalmat érintő kérdések tekintetében. Mindamellett döntően fontos, hogy Hegel az egyes jelenségeket nem csupán elvontanfogalmilag, hanem a konkrét-történelmi élet, a „végtelen” élet összességéből próbálja megérteni. És nemcsak mert érzékelhetjük, miféle forrásokból táplálkozott a későbbi és szinte felbecsülhetetlenül gazdag hegeli életmű, hanem mert láthatjuk, hogy a történelmi egésznek, a

56

végtelenül sok konkrét meghatározás összességének a problémája, a történelmi egész megismerésének lehetősége és módszere határozza meg a fiatal Hegel valamennyi logikai kérdésfeltevését. És, mint Dilthey rámutat, Hegel felismeri, hogy a korábbi gondolkodás, az elvont reflexió módszerei ehhez elégtelenek. Egy új logika: a dialektikus módszer a társadalmi-történelmi kérdésfeltevés szükségszerű következménye volt tehát. Ennek bemutatása Dilthey könyvének legnagyobb érdeme. Bár Dilthey nemcsak elutasítja, de még csak nem is érti a dialektikus módszert, könyvében mégis értékes adalékkal szolgált keletkezésének történetéhez.

57

Orosz kritikusok1, 2

Alig ismerjük az orosz szellemi élet fejlődését. Ami kevés színvonalas ismertetésünk van (pl. Plehanov, Csernyisevszkij, Uszpenszkij írásai), azt vagy szétkapkodták, vagy régi folyóiratkötetekben van elásva. De még ha általánosan hozzáférhetők volnának is, nem pótolhatnák a szerzők közvetlen ismeretét. Ezért az orosz irodalom nagyjai, Tolsztoj és Dosztojevszkij, elszigetelt jelenségek a német olvasó tudatában: legfeljebb valamiféle misztikus „oroszság” költődött alakjuk köré. Ezért hát fölöttébb dicséretes, hogy a DreiMasken Verlag orosz kritikusok kiadására vállalkozott, s így legalább szerény képet kaphatunk a modern Oroszország szellemi áramlatairól. (Az említett kritikusokon kívül Kerejevszkij és Csaadajev művei is megjelentek. Alkalomadtán még visszatérünk rájuk.) Ezekben a kritikusokban, akik egyébként korántsem egy korosztály tagjai (Belinszkij 1810–1848; Dobroljubov 1836–1861; Piszarev 1840–1868), a német olvasó nyomban fel fogja fedezni azt a közös ismérvet, hogy kritikáik sohasem szorítkoznak egyes műalkotások merőben esztétikai értékelésére. Ha Belinszkij tanulmánya a kritikáról (1842) még osztotta is a hegeli esztétika álláspontját, Piszarev írása a „realisták”-ról (1864), amely úgyszólván tudatos ellenpólusa az előbbinek, el is vet minden esztétikát – Belinszkijét is beleértve –, a ma történelmi távlatából mégis összetartoznak. Világosan látható, hogy a tisztán esztétikai szempontok Belinszkij számára sohasem voltak mérvadók; minden műalkotást a valósághoz, az orosz társadalom életének egészéhez való viszonyában ítél meg. Másfelől Piszarev „realizmusa” mai szemmel éppolyan merőben ideologikusnak tetszik, mint Belinszkij hegelianizmusa: a szellemi áramlatokat mindketten önálló és eredendő dolognak tartják – és a hibásan felvetett problémák zsákutcájából mindketten egyforma erővel és szenvedéllyel próbálnak kijutni: kapcsolatot teremteni a társadalmi valósággal. Ennek a törekvésüknek köszönhetik, hogy manapság az orosz irodalomról szólva – orosz és külföldi szerzők körében egyaránt – a jó modorhoz tartozik mint „nyárspolgárokról” fanyalogva megemlékezni róluk. Ez a megvetés azonban önmagában is igazságtalan, és ugyanakkor teljesen történelmietlen. Történelmietlen azért, mert nem ismeri fel, hogy a 1

Russische Kritiker (Belinsky, Dobroljubow, Pissarew), Drei-Masken Verlag, München 1920.

2

Russische Kritiker, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 7. (V. évf., 11. sz.), 3. o. – Kötetben: Georg

Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 123. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

58

műalkotások tisztán esztétikai szempontú értékelése csak milyen késői – ráadásul hanyatlási tünetnek tekinthető – jelenség. A feltörekvő osztályok, amelyek harci jelszavai még elevenek, amelyek még egészséges hitet táplálnak önnön társadalmat és emberiséget átformáló elhivatottságuk iránt, a művészet jelenségeit mindig saját osztályharcuk perspektívájából ítélik meg. Igaz, többnyire öntudatlanul. Vagyis nem tesznek különbséget esztétikai és társadalmi értékelés között; nem szintézist teremtenek köztük, hanem egybemossák őket: nem úgy fogják fel a művészet jelenségeit, mint társadalmi jelenségeket, hanem magát az ideológiai osztályharcot vívják meg esztétikai ellentétek zászlaja alatt. Aki ismeri Németország klasszikus korszakának kritikáját, éspedig nem csak Lessinget, hanem a korai romantikusokat is (gondoljunk a fiatal Fr. Schlegel Lessingről vagy Fr. H. Jacobiról írott recenzióira), rájuk fog emlékezni, miközben a – bizonyos szempontból – hasonló helyzetben levő orosz kritikusokat olvassa. Persze ezt az analógiát sem szabad eltúlozni. Az orosz kritikusok, Oroszország elmaradottsága ellenére, a társadalmi fejlődés jóval előrehaladottabb korszakában éltek; számos problémát élesebben és tudatosabban vetettek fel: végtére is támaszkodhattak erre a fejlődésre, kivált Hegelre. Másrészt az esztétikai elméletek és a valóságos célok közti feszültség is jóval nagyobb volt, mint Németországban 1770 és 1810 között. Az osztályharc fejlettebb foka tükröződik abban, hogy sokkal inkább kidomborodik esztétikai kritikáik nem esztétikai karaktere; hogy kevesebb „kultúra” szorult beléjük, mint német elődeikbe. Viszont a társadalmi valósághoz egyértelműbb és tudatosabban kimunkált viszony fűzi őket. Műveiket ezért érdemes ma is elolvasni; nem csak történelmi dokumentumok. Különös vonzerejük titka a merőben pszichológiai kérdésfeltevésnek és a gyakorlatitársadalmi hatásra való törekvésnek az a keveréke, amely minden olyan értelmiségi mozgalomra jellemző, amely mögött még nagy erejű társadalmi mozgás áll: elemzéseik a műalkotáson keresztül a társadalmi valóság lényegét tárják fel; meghúzzák – akaratlanul – azokat a művészi határokat, amelyeket a kor szab az alkotói lehetőségeknek. Különösen jellemző példája ennek Dobroljubov kritikája Turgenyev A küszöbön című regényéről. Dobroljubov elveti a regény esztétikai elemzését. Csak alakjait elemzi mint társadalmi típusokat, élményeikben és cselekedeteikben csak azt keresi, ami a társadalomra jellemző. Amikor azonban felteszi a kérdést, hogy miért bolgárnak és miért nem orosznak mutatja be Inszarovot, a regény egyik hősét a költő, és amikor ezt a kérdést úgy fogalmazza át, hogy lehet-e egy korabeli orosz hős cselekvési lehetőségeiből regénytéma, hogy azok nem öltenek-e elkerülhetetlenül egyfajta Don Quijote-i karaktert, akkor nem is csak hogy

59

káprázatos alkotóerővel írja le, hogyan alakult át az orosz értelmiség az előző generáció óta, hogyan lett a romantikus-szkeptikus rezignációból (Rugyin, Oblomov) egyértelmű tettvágy, igazi törekvés a valósággal való kapcsolatteremtésre (ez a fejlődés később a polgári materializmus álláspontjába torkollik, és itt zárul le, legalábbis átmenetileg – Bazarovban Turgenyev Apák és fiúk című regényéből, amelyről Piszarev ír), hanem Turgenyev erejének és gyengéjének forrását is képes feltárni: beágyazottságát a korhelyzetbe, és azt a – müvészi – meggyőződését, hogy nem is léphet túl azon. Akármilyen szigorú ítéletet mondtak is elődeikről a későbbi korok orosz-kritikusai, legnagyobb erényük volt ez a módszer: a műalkotásokat sohasem elszigetelten, soha nem mint szabadon lebegő lényegiségeket vizsgálták, hanem mint a társadalmi egész részeit. Dosztojevszkij kritikája Tolsztojról és Puskinról, sőt maga Merezskovszkij is, már ahol nem vész üres szómisztikába, ebben a tekintetben közvetlen leszármazottja annak az orosz kritikának, amely sokkal tovább megőrizte összefüggését a társadalmi valóság táptalajával, és ezért sokkal tovább is maradt termékeny, mint az a német fejlődésnek megadatott.

60

Arthur Schnitzler1 A művelt Németországnak az a nemzedéke, amelyik részt vett a kilencvenes évek irodalmi forradalmában, amelyik győzelemre vitte a naturalizmust és később a neoromantikát, május 15-én ünnepli Arthur Schnitzler hatvanadik születésnapját. A nemzedék reprezentatív folyóirata, a Die neue Rundschau különszámot ad ki tiszteletére; és más oldalról is készülnek az évforduló megünneplésére. Mindazonáltal az ünnep nem egyetemes ünnep. A fiatalabb nemzedék számára Arthur Schnitzler immár nem fontos jelenség. Ma már nincs eleven hatása. Még kortársánál, Gerhart Hauptmannál is inkább kikerült a jelenkor irodalmi életének érdeklődési köréből. Alakja anélkül halványult pusztán történelmi jelenséggé,hogy történelmi jelentősége volna. Mindez önmagában nem feltétlenül tanúskodna Schnitzler életművének – esetleges – jelentősége ellen. Hiszen a jelenlegi Németországban éppenséggel irodalmilag is olyan nagyfokú tétovaság uralkodik, hogy az a tény, ha egy költő észrevétlen marad vagy feledésbe merül, sok esetben inkább mellette, mintsem ellene tűnik szólni. Arthur Schnitzler esete azonban nem ilyen. Ő a tegnapok vagy tegnapelőttök levetett divatjához tartozik. Az a szellemi irányzat, az a társadalmi réteg szűnt meg szerepet játszani, amelynek egykoron irodalmi kifejezője volt. És Schnitzler problémái, aki sem formailag, sem tartalmilag nem emelkedett soha e réteg korlátolt érzelmi élete fölé, vele együtt váltak érdektelenné, művészi eszközei divatjamúlttá. Most sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá, hogy az 1880–l900 közötti korszak irodalmi mozgásait akár csak vázlatosan is bemutassuk, és társadalmi-történelmi magyarázatot adjunk a német irodalom új virágkorának – ma már szinte érthetetlennek tűnő – reményére. Schnitzler megértéséhez elegendő tudnunk, hogy őt nem a kor döntő áramlatai, a süllyedőfélben levő, álforradalmi lázadásoknak nekigyürkőző kispolgárság (a fiatal Hauptmann), és nem is a kibontakozó nagykapitalizmus ideológiai felmagasztalása (a Nietzsche-divat) sodorták. Arthur Schnitzler annak az egyre erőteljesebben kibontakozó burzsoá rétegnek volt a költője, amely anyagilag mentesült ugyan a napi létezés minden gondjától, ugyanakkor meg volt fosztva a termelési folyamathoz vagy az állami-politikai élethez fűződő minden kapcsolattól. Egy olyan réteghez tartozott tehát, amely anyagilag 1

Arthur Schnitzler, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 14. (5. évf., 223. sz.), 5. o. – Kötetben: Georg

Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Sammlung Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 127. skk. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

61

többé-kevésbé a járadékosok kényelmes életét élte, de éppen ezért, éppen azért, mert egész léte a „kultúrára”, a „lelki problémákra” volt beállítva, ideológiailag mind jobban deklasszálódott; amelynek legkiválóbb képviselői, és Schnitzler vitathatatlanul közéjük tartozott, súlyosan megszenvedték ezt az ideológiai deklasszálódást, de kiutat, a kor valóban eleven áramlataihoz (a burzsoáziához, a proletariátushoz vagy akár a felsőbb hivatalnokok és katonák államideológiájához) ideológiai kapcsolatot mégsem tudtak találni. Belső szétesettségükben nem maradt egyebük, mint az a tartás, amelyet a társadalom végképp kiüresedett s ennélfogva iróniával, de mégis kínos pontossággal követett, külsődleges erkölcsei (manírok, divat, konvenciók) nyújtottak. Ily módon e réteg és vele együtt Schnitzler egész problémaköre a dologtalan emberek lelki életére korlátozódott. Így került ennek a költészet a középpontjába az erotika. Így lett világnézetükké minden „érték” megkérdőjelezése. Így vált szinte kizárólagos kifejezési eszközükké a „hangulat”. Hogy ez a három megállapítás csupán ugyanannak a dolognak három különböző oldalát világítja meg, azt aligha szükséges részletesebben kifejtenünk. Ez a réteg már nem tudta elfogadni a polgári erkölcs régi kódexét, mert az nem illett életviteléhez és szükségleteihez. Ugyanakkor az ellene való lázadás minden nyílt és tiszta formája, minden forradalmi hangsúly is szükségképpen távol állt tőle. Ez a réteg elveszítette hitét régi osztályeszményeiben. Mivel azonban nem volt hajlandó lemondani saját egzisztenciájának anyagi alapjairól, mivel éppen ezért sohasem tudta tisztázni ennek az egzisztenciának a társadalmi alapjait, ideológiailag sem tudott átlátni önnön hitetlenségének társadalmi meghatározottságán. Szkeptikussá vált minden társadalmi jelenséggel szemben. Ezért számára az emberi cselekvés egész köre a magányos kétkedők lelki problémáira szűkült. És minthogy ezek a kétkedők és kétségbeesettek egyúttal olyan emberek voltak, akik minden érdeklődésükkel az élet – bár mind kifinomultabb – élvezetei felé fordultak, az erotika maradt az egyedüli élettartalom, a magányos emberek közti egyedüli kötelék. Csakhogy az erotika, amely meg van fosztva minden bizonyosságtól, minden tartástól, hiszen csak az értékek és eszmények általános (tehát társadalmi) világából meríthetne ilyet, nem nyújt egyebet, csupán egy sor – élvezettel végigpróbált, de utólag szkeptikus vagy ironikus megvilágításba helyezett – hangulatot. Schnitzlert az tette ezeknek a rétegeknek a legjelentősebb költőjévé (Franciaországban többé-kevésbé ugyanennek az áramlatnak a képviselője Paul Bourget), hogy semmiféle illúziót nem táplált saját költői világa iránt. Olyan illúziótlanság ez, amely, teszem azt, a Körtáncban – Schnitzler legegységesebb és legkövetkezetesebb művében – bátor cinizmussá

62

fokozódik. Egyebekben ezeket a jelenségeket illetően ő is megreked a mindig „társasági”, a jó modorhoz mindig ragaszkodó ironikus szkepszis magatartásánál (pl. Anatol). Ahol pedig mégis kísérletet tesz rá, hogy tragikus magasságokba emelje azokat a problémákat, amelyeket ő és mindazok, akik emberileg e réteg legjobbjai, kétségbeesve tapasztalnak (A flört vége, a Magányos út), ahol széles társadalmi háttérből igyekszik kiemelni őket (Út a szabadba), nyomban kiderül, hogy ő maga mindenestül rabja a polgári, sőt mondén előítéleteknek. Azt hiszi,

hogy

a

magányos

lelki

elmélyülés

útján

túllép

a

külsődleges-társasági

problémafelvetések laposságán – és végül a „jó társaság”, a szalonok és az (előkelő) irodalmi kávéházak problémakörénél köt ki. Így hát belsőleg van megfosztva a fejlődés minden valóságos lehetőségétől: mindig ugyanazokat a „problémákat” ábrázolja, csupán életkorának perspektívája változik. De mert belső fejlődésre képtelen, az öregedés sem jelent számára emberi elmélyülést. Ellenkezőleg, ahogy öregszik, egyre szembeötlőbb lesz az ellentmondás problémáinak valódi jelentése és az általa nekik tulajdonított jelentés között. Ráadásul az a réteg, amelyet képvisel, csak a kapitalizmus virágkoraiban tud gyarapodni. A válság felriasztja a szemlélődés állapotából; maga is bevonódik a létért vívott kapitalista küzdelembe. A rosszabb anyagi helyzetű többség anyagilag is deklasszálódik; az anyagilag felszínen maradó kisebbség részben nem vonhatja ki magát többé a harcból (már a háborúban sem tehette meg), és ha mégis, túl gyenge ahhoz, hogy költői formába önthesse magát. Az „újgazdagok” pedig sokkal nyersebben és primitívebben viszonyulnak az élet kapitalizmus nyújtotta élvezeteihez, hogysem akár csak felfognák az ironikus kétkedés kifinomultságát. A hatvanéves Arthur Schnitzler tehát egy mindörökre letűnt fejlődési szakasz megtestesítője. Ő maga korántsem elég nagy ahhoz, hogy ebből a süllyesztőből – tisztán költőileg

–

kiemelkedjen.

Manapság

legföljebb

dokumentumaként tarthat számot némi érdeklődésre.

egy

elmúlt

korszak

kortörténeti

63

Bernard Shaw halála1 Bernard Shaw új drámája (Vissza Matuzsálemhez) sem művészileg, sem gondolatilag nem érdemelné meg, hogy akár csak tudomást is vegyünk róla, ha nem épp Shaw írta volna, s nem azzal az igénnyel, hogy legmélyebb gondolatait nyújtsa át benne. Így azonban, tanúbizonyságként a kor értelmiségének szellemi állapotáról, nem érdektelen. Mert Shaw némely tekintetben reprezentatív jelenség, nem csak angol, de európai értelemben is. Hosszú ideig meglehetősen közel állt a szocializmushoz; tagja volt a Fabiánus Társaságnak; tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban; meghitt viszony fűzte a Webb házaspárhoz, a szakszervezeti mozgalom angol történetíróihoz és teoretikusaihoz; tanulmányozta Marxot – ez utóbbit persze angol mértékkel kell mérnünk. Mindennél fontosabb azonban, hogy világnézetét, azt, ahogy a világot szemlélte, ahogy az élet tragikumát és komikumát ábrázolta, erősen átszínezte a marxizmus. Sőt, azt mondhatnánk, hogy nemzedékének egyetlen olyan neves írója volt, akinek művére, arra a módra, ahogy a polgárt társadalmat bírálta, a marxizmus döntő befolyással volt. Persze ennek a befolyásnak az értékét – tudatosságát – nem szabad túlbecsülnünk. Minden igazi komédiának, hiszen egy társadalom képmutató voltát leplezi le és gúnyolja ki, szükségképpen közel kell kerülnie ilyesfajta nézetekhez. Amikor a komédia ábrázolja azt a szakadékot, amely a szót a tettől, a meggyőződést a cselekvésektől elválasztja, amikor fölmutatja, miféle valóság rejtőzik a szavak mögött, elkerülhetetlenül kritikus megvilágításba kell, hogy állítsa a cselekvések mögött álló igazi indítékokat, az emberek egzisztenciájának gazdasági-osztályszerű alapját. Shaw azonban ebben összehasonlíthatatlanul tudatosabban járt el, és messzebbre jutott kortársainál. Csak össze kell vetnünk első komédiáit, mondjuk, Gerhart Hauptmann Bundájával, hogy ezzel tisztába jöhessünk. Mert Shaw nem „általános emberi”, sőt, még csak nem is „általános társadalmi” csalárdságokat leplez le, hanem a tőkés társadalom sajátos csalárdságait. Ahogy ábrázol, az nem pusztán a miliő valódiságának köszönheti aktualitását (mint a Bunda), hanem hogy abban világosan megfogalmazódik

1

Bernard Shaws Ende, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 19. (V. évf., 231. sz.), 2. o. – Kötetben:

Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 131. skk. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.

64

azoknak a lelepleződő valódi motívumoknak a kapitalista-osztályszerű meghatározottsága, melyek alakjait mozgatják. Shaw „marxizmusából azonban csak a társadalom szatirikus ábrázolására tellett. Amint pozitív céljait és szándékait nyilvánította ki, megmutatkozott mélységes értetlensége a fejlődést illetően. A polgári ideológiák modorában teljességgel képtelen volt arra, hogy megértse a történelem lényegét, azt, hogy egyrészt az emberek – mint Engels mondja – maguk csinálják a történelmet, ám másrészt a történelemre mégiscsak törvények érvényesek, és hogy a két tétel nem csak, hogy nem mond ellent egymásnak, hanem éppen hogy csak így együtt, egymást kiegészítve lesznek igazsággá. Amiért képtelen volt a fejlődés emeltyűjét látni a munkásmozgalomban, s ahogy egyre világosabban látta a mai társadalom rontásait, ahogy mindinkább tudatára ébredt e helyzet kiúttalanságának, egyre mélyebbre süllyedt egyfajta romantikus utópizmusba. Képtelen lévén arra, hogy a munkásosztályban meglássa a társadalmi fejlődés magát fáradságos munkával kialakító tudatát, be kellett érnie azzal, hogy kiokoskodjon valamiféle teóriát, amely a jelen egyre vigasztalanabb káoszában megmenthetné az ész megváltó szerepét, és kivezethetné az emberiséget e zsákutcából. Új drámájában, melyet, az Ember és felsőbbrendű ember mellett ő maga legmélyebb meggyőződése voltaképpeni ábrázolásának, vallomásos költészete megnyilatkozásának tart – az ész történelembeli kudarcának okát az emberek éretlenségében keresi és találja meg. Túl rövid az emberi élet ahhoz, hogysem az emberek megérhetnének a társadalom ésszerű irányítására. Ebből a helyzetből vagy annak az „életerőnek” kellene kivezetnie az embereket, amely metafizikai mozgatóként ott munkálkodik minden emberi tett és gondolat mögött, vagy pedig az ember teret kell, hogy nyisson egy másfajta lénynek (a felsőbbrendű embernek). Shaw új, utópikus vallomás-drámája ez utóbbi utat mutatja meg: az emberek szert tesznek ama képességre, hogy 3oo évig. éljenek. Ez megváltoztatja az élethez való viszonyukat. A mi problémáinkat ők már születésük előtt vagy első életéveikben elintézik, ahogy az emberi embrió is túljut fiziológiailag az állati fajoktól az emberig tartó fejlődésén. Shaw ezt a fejlődést Ádám és Éva Édenétől a 31920-as évig mutatja be, addig, „amíg a gondolat elér”. S az eredmény? A kérdések, amelyek Shaw polgári kortársait foglalkoztatják, mint az emberiség gyermekkorának kérdései itt többé-kevésbé nevetségessé válnak. A „felnőttek”, túl az effajta hívságokon, egy oly állapot felé törekszenek, melyben saját testük puszta léte csak a cél, ti. az igazság, saját énjük megragadása („csak önmagunk alkothatjuk meg magunkat” – hirdeti Shaw egyik „felnőttje”) előtt tornyosuló akadály, melyet le kell küzdeni. Ezzel a perspektívával – melyhez, mellesleg szólva, már az újplatonikusok eljutottak – zárul a darab.

65

Ez a tanulság, mint hangsúlyoztuk, csak szimptómaként érdekes. Bernard Shaw pályájának végeként – aki tevékeny szocialistaként, a társadalom marxista kritikusaként kezdte, s most effajta, Schopenhauerből, Nietzschéből, Wagnerból és Bergsonból (teremtő fejlődés) kikevert kotyvalékkal végzi. És, egyfelől, igen jellemző, miféle abszurd fantazmagóriának kell, hogy egy amúgy okos, becsületes és bátor értelmiségi bedőljön, ha a szeme előtt lejátszódó történelmi folyamatot nem akarja vagy nem tudja megérteni. Másfelől azonban még jellemzőbb, hogy Shawnak ezt az esztelen, biologista romantikáját (már az Ember és felsőbbrendű ember megjelentekor így volt) széles körben komolyan veszik, míg a kapitalista társadalomról írt keserű szatíráinak időszakában paradoxonhajhász tréfamesternek tartották. Fordítanunk kell ezen: Shaw tréfáját komolyan kell vennünk, az igazi művészet volt (ha nem is jelentős); komoly vallomását csak szánakozó mosollyal fogadhatjuk.

66

Freud tömegpszichológiája1 Már csak a terjedelem korlátozottsága miatt sem lehet célja ezeknek a soroknak, hogy akár csak jelzésszerűen is bemutassák és méltassák Freud pszichológiai rendszerét.2 Ehhez önálló értekezésre volna szükség, és valóban szükség is volna rá, hiszen a freudi pszichológia egyrészt bizonyos fokú haladást jelent a mindközönségesen uralkodó pszichológiához képest, másrészt viszont – a legtöbb modern elmélethez hasonlóan – nagyon is alkalmas rá, hogy tévutakra vezesse mindazokat, akik nem képesek szem elől tévesztik a társadalmi jelenségek összességét; hogy egyike legyen számukra a manapság amúgy is oly közkedvelt csodaszereknek, melyek minden jelenségre magyarázatot adnak – s fölmentenek a társadalom valódi felépítésének gondolati feldolgozása alól. Minden eddigi pszichológia, a freudit is beleértve, abban a módszertani fogyatékosságban szenved, hogy a kapitalista termelési és társadalmi rend által mesterségesen elszigetelt és magányra ítélt emberből indul ki. Tulajdonságait, melyeket szintén a kapitalizmus termelt ki, úgy tárgyalja, mint magára „az” emberre jellemző, „természettől fogva szükségszerű” és megváltoztathatatlan tulajdonságokat. Akárcsak a polgári gazdaságtan és a jogtudomány stb., a pszichológia is megtorpan a kapitalista társadalom felszíni formáinál; nem tudja átlátni, hogy ezek a formák pusztán formái a kapitalista társadalomnak, s ezért nem is tud uralmuk alól felszabadulni. Ebből a nézőpontból azután nemhogy megoldani, de még megérteni sem képes azokat a problémákat, amelyekkel pedig kénytelen-kelletlen szembesül. A pszichológia ily módon fejtetőre állítja a dolgok lényegét. Az ember társadalmi viszonyait individuális tudatából (avagy tudatalattijából) próbálja magyarázni, ahelyett hogy feltárná azokat a társadalmi okokat, amelyek az összességtől való elválasztottságát, és – ezzel összefüggésben – embertársaihoz való viszonyainak problémáit is előidézik. Így szükségszerűen a maga teremtette álproblémák bűvös körében kell vergődnie. Azzal, hogy felmerül a tömegpszichológia problémája, látszólag megváltozik a helyzet. Ám elég egyetlen pillantást vetni arra, ahogyan a tömegpszichológia a problémáihoz 1

Freuds Massenpsychologie, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 21. (5. évf., 235. sz., 2. melléklet),

2. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Sammlung Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 135. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

Prof. Sigmund Freud: Massenpsychologie und Ich-Analyse, Internationaler Psychoanalytischer

Verlag, [Wien–Leipzig] 1921.

67

közelit, máris látjuk, hogy csak magasabb fokon, de itt is ugyanaz a hamis kérdésfeltevés uralkodik. Mert ahogy a pszichológia az egyes ember esetében figyelmen kívül hagyta annak osztályhelyzetét (s ezzel együtt magának az osztálynak a történelmi környezetét), a „tömeget” is emberek olyan együttesének tekinti, amely különbözhet ugyan a tömeget alkotó emberek szervezettsége és száma szerint, csakhogy ezek az eltérések csupán ilyesfajta formális különbségekre korlátozódnak. A gazdasági, társadalmi és történelmi tényezők hatását a tömegpszichológia módszeresen kirekeszti. Sőt, éppenséggel azt igyekszik kimutatni, hogy a tömegpszichológiai jelenségek szempontjából teljesen közömbös, miféle emberekből tevődik össze társadalmilag a tömeg. Ebből mindenekelőtt az következik, hogy a tömegpszichológia az egyénből kiindulva próbálja magyarázni a tömegeket. Azokat a lelki változásokat taglalja, amelyek az egyes emberben végbemennek, amikor a tömegbe kerül. Kísérletet sem tesz rá tehát, hogy talpra állítsa a feje tetejére állított problémát. Ellenkezőleg: csak fokozza ezt a fonákságot. Mindez nem véletlen. A tömegpszichológiában ugyanis egyértelműen a polgári pszichológia osztályharcjellege ölt testet. Arra törekszik, hogy kikezdje a tömeg intellektuális és morális értékét, hogy „tudományosan” bizonyítsa a tömeg ingatagságát, önállótlanságát stb. Ha eltekintünk a bonyolult és kifinomult terminológiától, azt mondhatjuk: a polgári tömegpszichológia ma is a tömegnek ugyanazt a reakciós felfogását fogalmazza meg tudományos kifejezésekben, mint amely – teszem azt – Shakespeare tömegjeleneteiben költői formát öltött. Tisztességes kutatóként Freud látja ennek a felfogásnak az ellentmondásosságát és tudománytalanságát. Érzi, hogy a tömeg szisztematikus lefokozása nemcsak a dolog lényegét hagyja figyelmen kívül, hanem arra is képtelen, hogy valami újat teremtsen (25. o.); de pozitív megoldásaiban ugyanezeknek az ellentmondásoknak a foglya marad. Mert ő is az egyéni lélek pszichológiájából kiindulva igyekszik magyarázni a tömeget, de miközben igyekszik elkerülni, hogy alábecsülje a tömeget – a vezér mértéktelen túlbecsülésének esik áldozatul. Freud ugyanis saját általános szexuálteóriájából akarja megmagyarázni a tömegjelenségeket. A tömegpszichológia középponti problémáját a tömeg és a vezér viszonyában véli felfedezni, és ezt a viszonyt úgy tekinti, mint annak az „ősténynek” a különös esetét, amely az egymást szerető emberek, szülő és gyermek, barátok, munkatársak stb. viszonyainak alapjául szolgál. (45. o.) Freud elméletét magát nem áll módunkban bírálni itt. Arra azonban rá kell mutatnunk, hogy Freud – teljességgel kritikátlanul – mint időtlen „őstényt” fogja fel a késői kapitalizmus emberének érzelmi életét. Ahelyett, hogy megpróbálná valódi okaira visszavezetve vizsgálni,

68

ezt az érzelmi életet belőle akarja magyarázni a múlt jelenségeit is. Hogy milyen tudománytalan ez a módszer, az ebben az írásában ott a legszembetűnőbb, ahol Freud a ma élő emberek (jól vagy rosszul jellemzett) gyermekkori szexualitásának jelenségeiből akarja megmagyarázni az őstársadalmat. Eközben születik meg fantansztikus feltevése valamiféle „őshordáról” (loo. skk. o.), amely mintegy a patriarchális családnak, tehát egy relatíve késői fejlődésfoknak felel meg. Ezt kiindulópontnak tekinteteni egyenesen a modern etnológiai kutatás (Morgan, Engels, Cunow, Große, stb.) legismertebb tényeinek arculcsapása. Hadd említsük Freud egy másik példáját, a hadsereg pszichológiáját, mert ezzel a tudományokban legkevésbé jártas olvasó előtt is szemléltetni tudjuk a freudi módszer abszurd következményeit. Freud igen behatóan foglalkozik ezzel a kérdéssel 48. skk., 122. skk. o.). Magától értetődik, hogy nem tesz különbséget hadsereg és hadsereg között. A régi Róma parasztseregei, a középkori lovagseregek, a XVII–XVIII. század korbáccsal összetartott lumpenproletár

zsoldoshadseregei,

a

francia

forradalom

népfelkelői

szerinte

„pszichológiailag” teljesen egyformák; olyannyira azok, hogy az egyes hadseregek társadalmi összetételének különbözőségére vonatkozó kérdést – úgymond – fölvetni is fölösleges. Cserében az „erosz”-ban, a szeretetben találja meg a hadseregeket összetartó köteléket. „A hadvezér az apa, aki egyformán szereti minden katonáját, s ezért a katonák egymás bajtársai... Éppígy minden hadnagy hadvezére és atyja a maga századának, minden altiszt a maga szakaszának.” A német militarizmus pedig „pszichológiátlan” módszereibe bukott bele, „a hadseregen belül érvényre jutó libidó-tényező” elhanyagolásába. Freud még azt a hatást is erre vezeti vissza, amelyet a háború vége felé a pacifizmus tett a hadseregre (48–5o. o.). Ezt a példát nem azért említettük, hogy egy máskülönben érdemdús kutatót kiszolgáltassunk megérdemelt nevetségességének, hanem mert ezen a kirívó példán – amely annál kirívóbb, minél nagyobbra értékeljük Freud korábbi tudományos érdemeit – jól szemléltetni tudtuk a polgári tudomány, ebben az esetben a pszichológia módszereinek fonákságát; azt, hogy elhanyagolja a történelem legegyszerűbb és alapvető tényeit, és ily módon jut el – felszíni jelenségek vagy ráadásul merőben kiagyalt és maga teremtette „lelki tények” fantáziadús általánosítása útján – „érdekes” és „mélyenszántó” elméletekhez. Az ilyen tudomány ennélfogva tisztán tudományos szempontból is fejlődésképtelen, mert reménytelenül a hamis kérdésfeltevésekből fakadó álproblémák foglya marad mindaddig, amíg nem ismeri fel tévedéseinek társadalmi jellegét és osztálytermészetét. Márpedig ennek a felismerésnek nyoma sincs sehol a polgári tudományban; annál kevésbé van nyoma, problémái minél közelebbről érintenek időszerű kérdéseket. Minden „mélyértelműség”, amely

69

magyarázatait, szemben a történelmi materializmus „dogmatikus egyformaságával”, kitünteti, csupán arra szolgál – persze sokszor öntudatlanul –, hogy leplezze ezt a tényállást. Éppen ezért van sürgető szükség arra, hogy minden ilyen esetben ne csak magát a tévutat, hanem ennek társadalmi alapjait is éles megvilágításba helyezzük.

70

Lessing Emilia Galottija és a polgári tragédia1 Százötven éve (1772-ben) jelent meg Lessing Emilia Galottija, az első komoly irodalmi értékű polgári tragédia, melyet a XVIII. század irodalma, éspedig nemcsak a német irodalom, hanem az ebben a fejlődésben kezdeményező szerepű az angol és francia irodalom is létrehozott. Ez a darab, Lessing gyakorlati-költői tette,

.

kiegészítette és beteljesítette a

franciák udvari drámának a Hamburgi dramaturgiában megfogalmazott kritikáját: a feltörekvő polgári osztály alakjai és konfliktusai ebben a drámában öltöttek először testet valóban költői módon. Ami a szellemi nagyságot, az osztályérzék magabiztosságát és bátorságát, a mű felépítésének és megformálásának kiegyensúlyozottságát illeti, ezt az első, művészileg hiteles polgári tragédiát a későbbi fejlődés sem tudta túlszárnyalni. Hatása nemcsak Schillerig terjed, kiterjed a későbbiek műveinek problémafelvetésére, sőt formai részletkérdéseire is. Csak Hebbelnek sikerült a Mária Magdolnában – az időközben teljesen megváltozott társadalmi körülményeknek megfelelően –megteremtenie a polgári tragédia új típusát. És mégis, ezt a jelentős és szép alkotást keletkezése pillanatától súlyos szigorú vádak érték, ame1yek ráadásul éppen legbensőbb magvát, tragikus természetét érintették. Kezdettől fogva kétségbe vonták, hogy az Emilia Galotti egyáltalán valódi tragédia-e. Rámutattak, hogy a tragikus végkifejlet, Emilia halála saját apjának a keze által, aki félt, hogy lánya nem fog tudni ellenállni a fejedelem csábító mesterkedéseinek, voltaképpen nem is tragikus. És – mint Mehring helyesen kiemeli – a darab szempontjából a közönséges értelmezéseknél is szerencsétlenebb Goethe próbálkozása, aki azzal vélte megmenthetni a tragédiát, ha kezdettől a fejedelem iránt táplált vonzalmat tulajdonítunk Emiliának. Paradox helyzetben vagyunk, hisz azt kell tehát megállapítanunk, hogy az Emilia Galotti egyrészt a forradalmi polgárság legjelentősebb tragédiája, és hogy másrészt – a szó szoros értelmében – voltaképpen nem is tragédia. Nagyon olcsó dolog volna azzal megkerülnünk az itt felmerülő kérdéseket, hogy felmelegítjük a régi szóbeszédet Lessing természetének költőietlenségéről. Nem csak a talán

1

Lessings Emilia Galotti und die bürgerliche Tragödie, Die Rote Fahne, Berlin 1922. június 4. (5.

évf., 257. sz., 2. melléklet), 2. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 140. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

71

legszebb német vígjáték (Minna von Barnhelm) cáfolja ezt a szóbeszédet, ékesen cáfolják az Emilia Galotti alakjai is. E szűk keretek között magától értetődően még csak körvonalazni sem tudjuk a tragédia elméletét. A probléma megértéséhez csupán annyit kell elmondanunk, hogy a tragédia egy magasrendű és a közönsége (tehát a kulturálisan éppen mértékadó osztály) szemében reprezentatívnak tekintett típus hanyatlását mutatja be. Éspedig oly módon, hogy ez a hanyatlás egyrészt jóllehet fájdalmasnak, mégis objektíve szükségszerűnek mutatkozzon, másrészt olyasvalaminek, ami lényegi összefüggésben áll a letűnő embertípus legjobb tulajdonságainak kibontakozásával, tehát nem e típus külsődleges és értelmetlen megalázástatásának

és

lealacsonyításának,

hanem

felmagasztosulásnak,

fájdalmas

megdicsőülésnek. Az örömérzet, amelyet más művészi formákhoz hasonlóan a tragédia is kiváltani hivatott, a néző érzelmeinek ebből a meghasonlottságából fakad: hogy pusztulásként megsiratja hőse pusztulását – ugyanakkor mint teljes kibontakozásának szükségszerű, egyedül lehetséges útját belsőleg igenli is. Ha ez a igenlés elmarad, annak, bármennyire hézagmentes szükségszerűséggel bontja is ki a tragédia az események oksági láncolatát, az értelmetlen katasztrófa gyötrő érzése jár a nyomában, csupán dühöt, felháborodást, bosszúszomjat stb. ébresztve a nézőben, nem tetszést és elragadtatást. Ha így fogalmazzuk meg a problémát, világosan adódik, hogy tragédiák akkor születhetnek,

amikor

egy

kulturálisan

mértékadó

osztály

eszményei

kezdenek

problematikusakká válni. Amikor tehát az osztály még uralkodásra hivatottnak érzi magát (ami művészileg abban mutatkozik meg, hogy számára az osztályerkölcs követelményeinek betöltése maga a hősiesség), ugyanakkor azonban – ha persze sokszor öntudatlanul is – felfigyel arra a tényre, hogy eszményei az adott társadalomban már pusztulásra vannak ítélve, hogy kibontakozásuk és végigvitelük szükségképpen megtestesítőik kudarcával fog végződni. Csakis ezen a talajon jöhetnek létre nagy tragikus konfliktusok, sodró erejű tragédiák. Világos, hogy Lessing számára ez a helyzet még nem létezett. Az ő szemében a polgári osztályeszmény megvalósulását csupán külsődleges akadályok gátolták. És bár ezek a külsődleges akadályok akkoriban tényleg leküzdhetetlenek voltak (nem létezett olyan polgári osztály, amely a siker legcsekélyebb reményében vehette volna fel a harcot a német kisállamok abszolutizmusával), ez a felismerés fokozza ugyan ezeknek a mozzanatoknak az elviselhetetlenségét, értelmetlenségét ás kegyetlenségét, de kibontakozásuk tragikus átélését éppen ezért tökéletesen lehetetlenné teszi.

72

Ami Lessingben keveredett: az, hogy töretlenül hitt egy olyan ügy diadalában, amelyért pillanatnyilag még csak harcba sem lehetett szállni igazán, hogy világosan látta a dolgok állását és a cselekvés teljes kilátástalanságát, megakadályozta őt abban, hogy tragédiává emelje az Emilia Galotti alakjait és sorsait. Bele kellett buknia a tragédiába. Nem azért, mert nem volt igazi művész, hanem azért, mert akkoriban még nem jött el a polgári tragédia ideje. Hogy mégis kísérletet tett rá (már korábban is, a művészileg gyöngébb Miss Sarah Sampsonban), hogy máskülönben páratlan művészi tisztánlátása nem győzte meg jó előre próbálkozásának hiábavalóságáról, annak úgyszintén társadalmi okai vannak. A polgári osztály számára a tragédia ideológiai harc tárgya volt az osztályharcban. A tragédia itt nem szervesen jött létre a fejlődésből, ahogyan a reneszánsz tragédia a feudális nemesség hanyatlásából. A polgári osztály szemében a reneszánsz dráma elmélete és gyakorlata a királyok és a nemesség előjogát hirdette, azt az előjogot, hogy tragikus hősök lehetnek, s ez mintegy jelképe volt mindazoknak a megszüntetendő előjogoknak, amelyek ellen gazdasági és politikai küzdelmet folytatott. Már Shakespeare korának drámaírása gúnyolódott a polgárság abbéli igyekezetén, hogy saját soraiból állítson tragikus hősöket. (Pl. BeaumontFletcher: The knight of the burning pestle.) A polgárság gazdasági megerősödésével és ideológiai tisztánlátásának fokozódásával párhuzamosan ez az igény mind világosabban és erőteljesebben jelentkezett. Része volt a politikai egyenjogúságért vívott harcnak, amely itt a művészetelmélet és a dráma reformjának formájában játszódott le. Ebben a harcban az angolok és franciák jóval szerényebb kezdeményezései után (Lillo: A londoni kalmár, Diderot drámái stb.) jelentős mérföldkő Lessing kísérlete a polgári tragédia megteremtésére. A polgári tragédia, amely nem a polgári osztály belső és szerves ideológiai szükségleteiből született meg (mint a hanyatló feudális nemesség drámája vagy a polgári regény), hanem a harc külsődleges követelményeiből, amely tehát ennélfogva nem annyira a művészet sarja volt, mint inkább az elmélet követelménye, ebben a drámában éri el akkoriban lehetséges csúcspontját. Ami tehát még problematikus benne, semmi esetre sem Lessingnek, a művésznek a csődjére és korlátjára vall, csupán a polgári osztály harcának és belső fejlődésének akkori fokára jellemző tünet.

73

Hauptmann útja1 Dicsérő és megrovó értelemben, forradalmi és ellenforradalmi oldalról egyaránt gyakorta hangsúlyozzák a különbséget Hauptmann két alkotói korszaka között – élesen elválasztva „forradalmi” ifjúságát későbbi „elpártolásától”, úgynevezett érett korszakától. Nekem az a gyanúm, hogy ez az éles választóvonal Hauptmann fejlődésének egyik korszakát tekintve sem érinti a dolog velejét. Hauptmann sohasem volt forradalmi költő (végképp nem proletárforradalmi értelemben), és költészetének azokat az elemeit, amelyek a kilencvenes években forradalminak hatottak, a későbbiekben is megőrizte. Ha röviden jellemezni akarjuk Gerhart Hauptmann életszemléletének lényegét, akkor egyfelől azt látjuk, hogy az élet minden döntő kérdése előtt teljesen tanácstalanul és tehetetlenül állt. A műveiben szereplő emberek egymás közti kapcsolata, állásfoglalásaik saját életük problémáiban, viszonyuk a társadalomhoz és a természethez arról árulkodik, hogy tehetetlenül kiszolgáltatottak a külvilág minden hatalmának és önnön szenvedélyeiknek, és ez a kiszolgáltatottság a költészetben a „sorsnak” úgyszólván ellenállás nélkül való alávetettségben összegződik. És szellemi magatartásában maga a költő sem emelkedik e sors fölé. Látókörét csupán az különbözteti meg cselekvő alakjaitól, hogy kezdettől fogva tisztában van e helyzetek kilátástalanságával, míg alakjai ezt csak a vesztett harc után látják be. Mindazonáltal ez sem döntő különbség. A költő éppoly bizonytalanul, tétován és megadóan áll e sorssal szemben, mint alakjai. Ő is képtelen rá, hogy valóban megértse, hogy szellemileg – hát még gyakorlatilag – túllendüljön rajta. Sőt, Hauptmann „bölcsessége”, amely fejlődése folyamán mind érettebbé válik, végső soron nem egyéb, mint teljes rezignáció, az a tudás, hogy az ember nem láthatja át a sors útjait, hogy nincs lehetősége fellázadni saját sorsa ellen. Egyszerűen bele kell törődnünk, hogy az emberek reménytelenül idegenek egymásnak, hogy kiszolgáltatottak önnön esztelen szenvedélyeiknek és a társadalom értelmetlen és kegyetlen intézményeinek. Igaz, hőn vágyakoznak egy igazi, emberhez méltó életre. Igaz, ez a vágyakozásuk gyakran lázadásra készteti őket. De ez a vágyakozás örökre kielégítetlen marad. Nemcsak a külső körülményeket képtelen megváltoztatni, arra is képtelen, hogy világos, tartalmukban meghatározott célokat adjon az embereknek. 1

Über Hauptmanns Entwicklung, Die Rote Fahne, Berlin 1922. június 15. (V. évf., 274. sz.), 3. o. –

Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 144. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

74

Hauptmann „bölcsessége” itt is rezignációnak bizonyul: lemondásnak arról, hogy olyan tartalmat adjon az emberi életnek, amely túlmutatna a puszta vágyakozáson. És Hauptmann ráadásul értéknek, érettségnek és bölcsességnek kiáltja ki ezt a belsőleg üres vágyakozást a közönséges, sorsukkal küszködő emberek tehetetlen vakságához képest. „A harang többet ér, mint a templom, az asztalhoz szólítás, mint a kenyér” – mondja Michael Kramer, akinek alakjai közül Hauptmann a leginkább adta szájába saját nézeteit. E komor tanítás és e búskomorság szép, megható és sokszor megindítóan emberi visszája az a mély együttérzés, amelyre Hauptmannt tehetetlen kreatúráinak sorsa indítja, és amelyet minden kapcsolatukban érzékelnünk enged. Merő passzivitásból, a tisztánlátásra és a bátor tettre való képtelenségből így lesz a magasrendű költői minőség. Hauptmann igazi együttérzéssel és roppant megjelenítő erővel ábrázolja az emberek elveszettségét és az ebből születő szánakozást, különállásukat és összetartozásuk fel-felderengő tudatát, a lázadást és a bukást. Mert passzivitása már-már a szenvedő ember legapróbb és legrejtettebb lelki megnyilvánulásainak látnokává teszi: szinte páratlan emberábrázolóvá (persze csak a maga korlátozott életkörében). És egyszersmind ennek köszönheti káprázatosan bensőséges nyelvi hajlékonyságát, eredetiségét és kifejezőkészségét: sokoldalú, a szó valódi – nem divatos, szemfényvesztő – értelmében vett nyelvművészetét. A tehetetlenség ébresztette részvét késztette Hauptmannt úgynevezett forradalmi és szociális drámáinak megírására. Igaz, gyakran megindító módon ábrázolja az elnyomottak fizikai, erkölcsi és lelki nyomorúságát, de a nyomorban, ahogy Marx mondja a kispolgári utópistákról, „csak a nyomort látják, és nem látjek meg annak forradalmi, felforgató oldalát, amely a régi társadalmat meg fogja dönteni.”2 Ezért voltaképpeni forradalmi drámája, a Takácsok sem egyéb, mint ennek a komor, zavaros és tehetetlen vágyakozásnak a kifejezése. Csak témájában és kifejezési eszközeiben, nem pedig szellemében tér el a későbbi, az élet individuális nyomorúságait ábrázoló drámáktól (Henschel fuvaros, Rose Bernd, Patkányok). Nem csak a kortárs proletár felszabadító harcot nem érti meg, ábrázolása még a takácslázadás tényleges tudatossága és érettsége mögött is messze elmaradt. (Vö. Marx, Mehring-féle Nachlass-kiadás, II. 45.)3 A „naturalista” Hauptmann tehát, ahol csak találkozik vele – a Florian Geyerben még szembeszökőbb ez – annak a kispolgárnak a szellemében stilizálja a forradalmat, aki képtelen egy történelmi folyamat lényegének gondolati megragadására.

Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 137. o. – A szerk.

2 3

Uő: Kritikai széljegyzetek „Egy porosz” cikkéhez, MEM I., 403–404. o. – A szerk.

75

Ily módon érintkezése a forradalmi munkásmozgalommal maradt életében és életművében szükségképpen csak epizód. Mégpedig nem azért, mert később eltávolodott ifjúságának „forradalmi” eszményeitől, hanem mert fejlődése folyamán mindinkább lelepleződött igazi valója. Ez pedig társadalmi értelemben nem egyéb, mint a kispolgárság gazdasági és politikai, intellektuális és morális tanácstalansága, mihelyt a fejlett kapitalizmus vagy a proletárforradalom jelenségeivel kerül szembe. Hauptmann egész biztos nem eszmélt rá erre az összefüggésre. Becsülettel küszködik, hogy saját individuális tudatából csiholjon elő valamiféle választ az élet őt gyötrő rejtélyeire, de eközben nem tud felülemelkedni a kispolgárság korlátain. Marx végleges egyértelműséggel írta erről az értelmiségi típusról: „Ami őket a kispolgár képviselőivé teszi, az az, hogy a fejükben nem jutnak túl azokon a korlátokon, amelyeken amaz az életben nem jut túl, hogy ezért ők az elméletben ugyanazokra a feladatokra és megoldásokra hajtanak, amelyekre amazt hajtja a gyakorlatban az anyagi érdek és a társadalmi helyzet.”4 Ami Gerhart Hauptmannt – emberként és költőként – kiemeli azonos törekvésű kortársai közül, már említett költői képességei mellett, nagy és szép őszintesége. Sohasem leplezi belső bizonytalanságát. Nem csak egyes műveiben találkozhatunk gyakran megkapóan őszinte és igaz vallomásokkal tanácstalanságát és tehetetlen vergődését illetően, egész útjával folyamatos tántorgásával egyik irányzattól, egyik stilisztikai mintától a másikig, minden kertelés nélkül elismeri, hogy csupán megformálni képes a bennünket körülvevő sötétség okozta fájdalmat, de világosságot gyújtani nem tud. Ez az őszinteség művei szépségének forrása. És mert beismeri saját gyengeségét, megérdemelten reprezentálja művészetével azt a réteget, amely a polgári Németország intellektuális életében évtizedek óta meghatározó szerepet játszott, és játszik részben ma is.

4

Uő: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 131–132. o. – A szerk.

76

August Strindberg halálának tizedik évfordulójára1 A polgári termelési rend antagonizmusára általában a polgári osztály és különösen az értelmiség a házasság és a nemiség problémáinak formájában eszmél rá. Éspedig a fejlődés előrehaladtával, a régi társadalmi formák erősödő széthullásával, a tőkés termelés fokozódó terjeszkedésével mind fokozottabb mértékben, ezért aztán a nemi élet és a házasság már akkor problematikusnak, sőt teljesen felbomlott és embert felbomlasztó hatalmaknak tűnnek fel, amikor pedig maga a termelés gazdaságilag még egyértelműen felfelé ível. Ez nem véletlen. Mert míg bár a gazdasági antagonizmus – objektív szempontból – állandóan jelen van, a polgári osztály csak a mindeddig átmenetinek bizonyult válságkorszakokban ismeri azt fel, és akkor is csak részben és eltorzítva, addig ez az antagonizmus kitörölhetetlen mindazoknak a tudatából, akik szenvednek miatta. A kapitalizmus alapvető társadalmi ténye, hogy tudniillik egyfelől a széles körű és mélyreható individualizmus forrása, sőt voltaképpen az individuális nemi szerelem szülőatyja, másfelől ugyanez a kapitalizmus merőben pénzgazdálkodási intézményt csinál a házasságból, a polgári osztály átlagemberét nagyfokú képmutatásra tanítja, az igényesebb, finomabb lelkű embert ellenben mély és megrázó konfliktusokba sodorja. Ráadásul a házasság mint a szerelmi kapcsolat formája éppen gazdasági-jogi eldologiasodásába bukik bele, holott egyszersmind megszűnik mint gazdasági forma, mint termelési egység: a polgári nő gazdasági szerepe a házasságon belül egyre élősködőbb jelleget ölt, a férfi tényleges élettevékenysége ellenben egyre világosabban és egyértelműbben túlmutat a nemi és házassági köteléken. Ily módon a házasságban való együttélés mindinkább meg van fosztva minden reális élettartalomtól: nem marad belőle más (hacsak nem merőben pénzügyletről vagy pozícióhajhászásról stb. van benne szó), csupán a heves, de üres szenvedélyektől fűtött nemi kapcsolat. És ennek a közösségnek a problematikája annál kínzóbb, férfi és nő szellemileg minél fejlettebbek. Hiszen a puszta nemi összeláncoltság így mindinkább

nem is csak béklyónak, hanem lealacsonyodásnak bizonyul: az egymáshoz

kötöttségből halálos ellenségek összeláncoltsága válik.

1

Zum zehnten Todestag August Strindbergs, Die Rote Fahne, Berlin 1922. június 25. (5. évf., 291.

sz.), 3. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 148. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

77

Strindberg nagysága azon nyugszik, hogy páratlan bátorsággal és plaszticitással ábrázolta a polgári nemi kapcsolatok belső bomlásfolyamatát. Ez tette Strindberget a hanyatló burzsoázia nagy költőjévé. Ahogy Henrik Ibsen előfutára és klasszikusa volt a polgári irodalom utolsó – látszólagos – irodalmi fellendülésének, a naturalista dráma korszakának, úgy előfutára és klasszikusa August Strindberg a hanyatló polgári dráma utolsó, tudatos formájának: az expresszionizmusnak. Ami

egymáshoz, illetve a naturalizmushoz és az

expresszionizmushoz fűződő kapcsolatukat illeti, korántsem önkényesen állítottuk egymás mellé Ibsent és Strindberget (jóllehet iskolás értelemben persze Ibsen sohasem volt naturalista, aminthogy Strindberg sem expresszionista). A polgári házasság ibseni kritikáját ugyanis még erős utópikus hit lengi be: Ibsen a polgári házasságban

gazdaságilag

fölöslegessé vált nő „szellemi” lázadását segíti győzelemre. Bármilyen élesen támadja is a házasságnak ezt a formáját, végső soron mégiscsak hisz a szabad emberek szabad együttélésének jelenkori megvalósíthatóságában: a nő leigázottságában, a férfi életműve kedvéért való feláldozásban ennek a szabadságnak a legfőbb akadályát látja, annak a szabadságnak az akadályát, amely önmagában véve a polgári társadalom mai embere számára is megvalósíthatónak tűnik.. Strindberg úgy lépett fel, mint az ibseni szabadságtan tudatos kritikusa. Csakhogy ő a nő polgári felszabadításának kritikájából indult ki, és ebből a kritikából bontakozott ki azután a polgári társadalom nőalakjainak félelmetes és igaz képe, a nő szabadságra való képtelenségéé (persze egyszersmind a férfi képtelenségéé arra, hogy szabadságot adjon és kapjon), majd pedig ezek után annak az iszonyú pokolnak a leírása, amelynek Dante Infernója óta nem akadt párja: a polgári szerelem, házasság és család pokláé. Ezek a szánalmas teremtmények, akiket értelmetlen szexuális szenvedély űzött egymás karjába, amely egykor ellenállhatatlan erővel megragadta őket, és azóta is időről időre vad és esztelen lángra lobban, bárha mindkét fél érzi, hogy ez a szenvedély jobbik énjének lealacsonyítása; akiket egymáshoz láncol a tudat, hogy képtelenek szétszakítani ezt a köteléket, amiképpen – sokszor – a polgári házasság és család formáinak béklyóitól sem tudnak szabadulni – ezek a szánalmas teremtmények tehát azzal töltik életüket, hogy lelkileg és testileg halálra gyötörjék egymást. Bár Strindberg ifjúkorában kissé egyoldalúan – főként mert elutasította a nő romantikus ibseni túlértékelését – férfipárti volt, érett korszakában olyan poklot fest elénk, amelyben minden szereplő egy személyben kárhozott és a kárhozottakat kínzó ördög. Ám Strindberg sem tudott mélyebbre ásni annál, hogy felfedezte ezt a kölcsönösséget, és ilyen módon igazságot szolgáltatott. Mint minden polgári értelmiségi szemében, a polgári

78

társadalom az ő szemében is megváltoztathatatlan „természeti tény”. Amikor hadakozik ellene, a sors ellen hadakozik, az ellen az isten ellen, aki ezt az – öröktől fogva és örökké – létező világot teremtette. Harca ennélfogva vallásos-metafizikai harc. És ez nem csak késői korszakában van így, amikor már belefáradt a harcba, amikorra már felőrölte a harc kilátástalansága, és kapitulált a keresztény vallás előtt, hanem a heves küzdelmek idején, szabadgondolkodói és ateista korszakában is. Mert azzal, hogy a polgári társadalom megjelenési formáit örök természeti jelenségekké költötte át, az ellenük vívott harcot is szükségképpen isten elleni harcként, vallási harcként kellett megvívnia. Ez a korlát az, ami összeköti Strindberget az expresszionizmussal. Ahogy a naturalista dráma a stilisztikai felfokozottságból visszavezette az ibseni romantikát szociális honába, a süllyedő kispolgárság irányvesztettségéhez, úgy tér vissza az expresszionizmusban Strindberg groteszk és megindító infernója egy végső bomlásfolyamat hideg és csupasz visszfényeként: a zakatoló gépekből, amikké a polgári társadalom eldologiasodott emberei váltak, olykor valami elementáris, de üres, tartalmatlan, cél és irány nélküli érzés tör föl, hogy utóbb menthetetlenül felőrlődje a lelketlen gépek automatizmusa. A polgári társadalom elleni – polgári – lázadás minden tartalmát elveszítette. Már nem önkritika, hanem egy fuldokló artikulálatlan halálordítása. De a költő Strindberg korántsem előfutára csupán ennek a fejlődésnek, mert bár nem tudta átlátni az életét pusztító hatalmak igazi, társadalmi alapjait, és ezért voltaképpen leküzdeni sem tudta őket, nem véletlen tehát, hogy áldozatul esett a démoni erőknek, és végül az egyházhoz menekült előlük, mégis mindennek ellenére, vagy talán éppen ezért a kor legkíméletlenebb és legerőteljesebb ábrázolója vált belőle. Műveinek belső igazsága és ereje éppen ezért túl fogja élni a kor pusztulását, és a szerencsésebb nemzedékek számára átélhető híradással szolgál majd arról a pokolról, melyben az uralkodó osztály legjobbjai éltek a hanyatló kapitalizmus korában.

79

Liberalizmus és radikalizmus1

Ruppert Rezső július 1-i nagy beszédje azok közé a beszédek közé tartozik, amelyek a polgári liberalizmussal, illetve radikalizmussal szemben táplált illúziók felkeltésére, életben tartására felette alkalmasak. Úgy hangzik ez a beszéd, mintha a kormánnyal szemben a legszélsőbb ellenzékben állna; olyan ez a beszéd, hogy hangjának radikalizmusa tetemesen túllicitálja a szoc. demokraták parlamenti hangját. És ennek ellenére mégis „szalonképes”: semmiféle erőszak, terror, osztályuralom nincsen benne. A demokrácia fenséges magaslatán, radikálisan és mégis eszmeien, erkölcsösen intéz el minden konfliktust. Persze: a magyar szoc. demokratáknál radikálisabbnak lenni nem nagy kunszt. Úgy az októberi forradalom idején, mint most, Peidl és társai olyan óvatosan, olyan „államférfiúi belátással” kezelik az osztályharcot, hogy még a polgári radikális szókimondás is erélyesebbnek látszik náluknál. (Így látszottak Jásziék a Károlyi-forradalom idején Garamiékkal szemben a „forradalom” igazi képviselőinek.) És mégis: a burzsoázia helyes osztályösztönnel érzi, hogy a „diplomata” Peidl óvatos szavai mögött, az osztályharcnak Kunfi–Vanczák-féle felfüggesztése mögött mégis reális hatalom, forradalmi hatalom áll: a proletáriátus. Olyan hatalom, amely adott esetben – a Peidlek és Kunfaiak akarata ellenére – forradalmi irányba billentheti a mérleget. Ruppertéknél ellenben egyének illúziójáról van szó. Ezeket az egyéneket szívósan gyűlölheti és gyűlöli is a burzsoázia, de közben nagyon jól tudja, hogy a fennkölten szavaló, a nagy hangon beszélő radikális mögött tulajdonképpen nem áll senki és semmi. Változott helyzetben ismétlődik meg az októberi illúzió. Októberben az teremtett a radikálisoknak „vezető” pozíciót, hogy a forradalmi parasztság megmozdulását együttes erővel fojtották vérbe az összes rendpártok, olyannyira, hogy azok a forradalom folyamán szóhoz sem jutottak. A burzsoázia és kispolgári sleppjei többé-kevésbé csendben várták az 1

Munkás, Kassa 1922. július 9. (XII. évf., 135. sz.), 1–2. o. – Megjelent még: Új Előre (New York–

Cleveland–Chicago) 1922. július 29-i számában (XVIII. évf., 3606. sz.), 6. o. – A kassai Munkás a Csehszlovákiai Kommunista Párt (a III. Internacionálé szekciója) magyar nyelvű közlönye volt, amely már korábban is átvett néhány, a Proletárban megjelent Lukács-írást; amikor a Komintern döntése nyomán a bécsi pártlap megszűnt, a kassai Munkás lépett a helyébe, és 1922–23-ban meglehetős rendszerességgel Lukács is itt publikálta a magyar olvasóknak szánt politikai írásait. A lap és a bécsi vezetés kontaktusáról lásd Landler Jenő, Lukács György, Hirossik János és Szántó Béla 1921. februári memorandumát – A szerk.

80

alkalmat az ellenforradalmi fellépésre. A szoc. demek minden erejét pedig igénybe vette a munkásságnak a forradalom továbbvitele felé irányuló törekvésének leszerelése. Ebben a helyzetben, ahol sok réteg érdeke találkozott a Habsburg-uralom feudális maradványainak elpusztulásában, ahol – ideiglenes – erőegyensúly volt forradalmi és ellenforradalmi erők között, úgy látszhatott, mintha a radikalizmus csakugyan kifejezése lenne a forradalom egy szakaszának. Ennek ellenére annyira nem állott mögötte reális hatalom, hogy a nemzetgyűlési választások előtt kénytelen volt kijelenteni, hogy nem is állít jelöltet. Ma vétkes könnyelműség lenne valami ilyenben (egy újabb Októberben) hinni. A „liberalizmus” ma az uralkodó osztályok „konszolidáltabb” részének (nagytőke, nagybérlők) küzdelme az ellenforradalom likvidálására. Minden személyes stb. ellentét ellenére ez a folyamat mindig jobban halad előre. Friedrich István már közeledik Bethlenhez: Vázsonyi, Sándor Pál és társai is mérséklik választási frázisaikat. A „komoly” tőkés koalíció, Tisza István szellemi öröksége útban van. Peidlék megint nagy erővel szerelik le a munkásság forradalmi felbuzdulásait. Kire és mire támaszkodik tehát ez a radikalizmus? Azok a kispolgári rétegek, amelyeket a „kurzus” az ő táborukba terelt, egy konszolidált liberalizmust, egy Méhely–Fenyő2–Gratz3-féle „liberalizmust” mindig többre fognak becsülni egy „forradalmi” rizikóval járó radikalizmusnál. A polgári forradalomban és ellenforradalomban egyaránt csalódott nincstelen parasztságra lehetetlen támaszkodnia. Egyetlen „erkölcsi”

2

Fenyő Miksa (1877–1972) irodalmár, kritikus, ügyvéd. 1904-ben a Gyáriparosok Országos

Szövetségének titkára lett. 1908-ban a Nyugat című folyóirat alapítói közé tartozott, később szerkesztője, illetve főmunkatársa volt a lapnak. 1917-től igazgatója volt a Magyar Vámpolitikai Központnak, és szerkesztette a Magyar Gépipar című lapot. 1948-ban emigrált, Rómában, Párizsban, majd New Yorkban élt, 1970-ben Bécsbe költözött. – A szerk. 3

Gratz Gusztáv (1875–1946) konzervatív politikus, történész, miniszter. 1899-ben egyik létrehozója

volt a Huszadik Század című folyóiratnak és a Társadalomtudományi Társaságnak, amelyből 1906-ban kivált. 1906-tól alkotmánypárti, majd munkapárt képviselő volt. 1912-től a Gyáriparosok Szövetségének ügyvezető igazgatója. 1917. június 15-től szeptember 16-ig az Eszterházy-kormány pénzügyminisztere volt, részt vett a breszt-litovszki és bukaresti béketárgyalások gazdasági tanácskozásain. 1919-ben a bécsi ellenforradalmi komité vezetője, 1919. november 22-től Magyarország bécsi nagykövete, 1921. január 17-től az első Károly-puccsig (1921. április 12.) a Teleki-kormány külügyminisztere. Részt vett az októberi, második királypuccs előkészítésében, annak kudarca után rövid ideig fogságban volt. Szerkesztője volt A bolsevizmus Magyarországon című cikkgyűjteménynek, szerzője A forradalmak kora című munkának – Lukács György mindkettőben említtetik. – A szerk.

81

támasza a Peidl-féle társaság gyávasága és gerinctelensége: a munkásság komoly elégedetlensége lehetne. Ámde ha ez komoly szervezeti és politikai formát kap, nem Rupperték lesznek a vezetői, hanem a proletariátus igazán forradalmi pártja, a kommunista párt. És az elsők, akik akkor rendőrért fognak kiabálni – ha szavaikat komolyan veszik a tömegek – Ruppert, Rassay és társaik lesznek (Jászi Oszkárral – a román és jugoszláv fehér terror dicsőítőjével – az élükön). Így a „radikálisok” szerepe most még inkább felületes epizód, mint októberben volt. Ez persze nem tartja vissza a kispolgári ideológusokat attól, hogy semmit sem tanulva és mindent feledve a maguk kukorékolásától várják a hajnalt. „Mert a demokrata – mondja Marx – éppoly makulátlanul kerül ki a legszégyenletesebb vereségből, mint amilyen ártatlanul abba belekerült”. Ők csak kukorékolnak, mert csak ezt az egyet tudják.

82

Sztravrogin gyónása1, 2 A szovjetkormány sokad szidott „barbársága” végre hozzáférhetővé tette Dosztojevszkij hagyatékát. Több ládányi kézirat került elő, és remélhető, hogy hamarosan egészében elolvashatjuk a legnagyobb orosz költő irodalmi életművet, azét a költőét, aki mind nagyobb hatást kezd gyakorolni Európa szellemi életére. Mutatványként elsőnek a „Sztavrogin gyónása” jelent meg, annak az Ördögök című regénynek egy eddig publikálatlan fejezete, amelyet Dosztojevszkij majdhogynem gúnyiratnak szánt Oroszország első forradalmi mozgalmai ellen. Maga a regény – egészében véve – nem tartozik Dosztojevszkij kiemelkedő alkotásai közé: eltorzítja a tendenciózussága. Éspedig nem azért, mert Dosztojevszkij a forradalom ellen foglal állást, hanem mert ezzel az állásfoglalással és főként annak megformálásával maga a mű válik felemássá és ellentmondásossá. A politikus és pamfletíró Dosztojevszkij ugyanis korántsem állt olyan zavartalan összhangban a költővel, mint azt Dosztojevszkij vélni hajlamos volt. Inkább van szó arról, hogy látomásának őszintesége és kíméletlensége, az alakjait mozgató összes probléma végigélése olyasmire is rákényszerítette a költőt, ami nagyon is ellentmondott a pamfletíró szándékainak. A nagy költő olyan alakokat teremtett, akik az orosz forradalom élethátterét, társadalmi és intellektuális környezetét (vagyis „jogosultságát”) sokkal hihetőbbé és átélhetőbbé tették, mint amennyire azt a pamfletíró szerette volna. Így hát nem maradt más hátra, a pamflet eszközeivel kellett áthidalni a hasadékot, amely ezáltal – művészileg – csak még mélyebb és szembeszökőbb lett. Dosztojevszkij, mint egyszer Gorkij találóan megjegyezte, megrágalmazza saját alakjait. Ennek ellenére, vagy éppen ezért az Ördögök Dosztojevszkij legérdekesebb alkotásai közé tartozik. Mert belső meghasonlottsága, amelyet más műveiben elfednek a tökéletesen megformált egyéni sorsok, itt, hála a politikai szándék és a költői látomás ellentmondásának, tisztán és világosan felszínre bukkan. Dosztojevszkij költői nagysága, az a sajátos képessége, hogy minden alakjáról, minden emberi kapcsolatról, minden konfliktusról könnyedén lehántva azt az eldologiasodott burkot, amely ma valamennyit elfedi, látomásos-spontán 1

F. M. Dostojewsky: Die Beichte Stawrogins, München, Musarion-Verlag 1922.

2

Stawrogins Beichte, Die Rote Fahne, Berlin 1922. július 16. (5. évf., 319. sz., 2. melléklet), 1. o. –

Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Sammlung Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 152. skk.– Révai Gábor fordítása. – A szerk.

83

módon képes mindent önnön tisztán lelki magvára visszabontani és összpontosítani, hogy tehát egy olyan világot tár elénk, amelyben egyszerűen nem létezik a kapitalista társadalom mindenre kiterjedő embertelen mechanizmusa és lélekölő eldologiasodása, és mégis magában foglalja korunk legmélyebb belső konfliktusait – mondom, Dosztojevszkij költői nagysága, sajátos képessége egyszersmind utópikus érzületének forrása is. Azé az érzületé, amely azt sugallja, hogy a minden bajtól megváltó elv az emberek egymáshoz fűződő tisztán emberi kapcsolataiban lelhető föl, a minden emberben ott rejlő emberi mag fölismerésében és szeretetében, a szeretetben és jóságban; ez a merőben individuális és individualista megoldás mindazonáltal – a költő számára is észrevétlenül – átalakul, és úgy jelenik meg, mint a szeretet krisztusi, sőt, mint orosz ortodox egyházi tanítása. Ez azonban sok kuszaságot és ellentmondást szül. Először is Dosztojevszkij kénytelen saját, szektás őskeresztényiségből Feuerbach hatására formálódott vallásosságát azonosítani a kereszténységgel – és ily módon mindkettőt meghamisítani. Másodszor az alakjait kínzó minden gyötrelmet és problémát, bár mindig látja azok társadalmi gyökereit, óhatatlanul úgy kell ábrázolnia, mint individuumok merőben individuális betegségtüneteit. És a tetejében a betegségekre gyógyírként mégis valamiféle több, mint individuális megoldást, a kereszténységet kell ajánlania. Páratlanul tisztán és mélyenszántón megformált regényalakjai körül így jön létre a belső ellentmondások atmoszférája, amely nem mossa ugyan el a kontúrjaikat mindaddig, amíg az egyéni sorsok maradéktalanul visszavezetők az individuumok egymás közt szövődő tisztán individuális kapcsolataira, ám amint Dosztojevszkij ezt a redukciót mégsem tudja, vagy mint az Ördögökben, nem is akarja maradéktalanul végrehajtani, elkerülhetetlenül zavarossá teszi a művek totalitását. Az Ördögök most közzétett töredéke inkább a költői nagyságról tanúskodik, és ezek a belső ellentmondások legalábbis kevésbé szembetűnőek itt, mint magában a regényben. Dosztojevszkij világának két pólusa: a mai társadalom belső kétségek gyötörte, vergődő embere, illetve a szeretet krisztusi tanításának követe folytat itt magányos éjféli párbeszédet egymással – és ki-ki testvérére lel a másikban. Éspedig nem csak abban az értelemben, hogy a jóság embere minden embert szükségképpen testvérének tekint, hanem egy igazibb, bensőségesebb értelemben is: hogy kiviláglik kettejük belső rokonsága, és annak mindketten a tudatára ébrednek. Vagyis világosan megfogalmazódik Dosztojevszkij igazi (nem dogmatikusan elfogadott) vallásosságának gyakorta elismételt tétele, hogy tudniillik „aki mindenestül ateista, az egyetlen fok híján már a legfelső lépcsőfokon áll”, hogy tehát az igazi hithez senki sem kerülhet közelebb, mint éppen az igazi ateista. De ezzel együtt az is kiderül,

84

hogy a dosztojevszkiji „keresztény” gyakorlati-tevőleges szeretetében – maga a kereszténység úgyszólván semmiféle tényleges szerepet nem játszik. A szeretet és a jóság a másik emberben rejlő lényegi mag intuitív megragadásában nyilatkoznak meg. A segítség pedig, melyet nyújtanak, abban áll, hogy a máskülönben céltalanul tévelygőnek általuk mélyebben vésődik lelkébe önnön útja (Szonya a Bűn és bűnhődésben, Miskin herceg A félkegyelműben). Mindazonáltal éppen itt, a dosztojevszkiji világ csúcsán álló embertípus leglényegesebb cselekvésében mutatkozik meg leginkább a szerző világképének mély belső ellentmondása: ez a látnoki erejű jóság, amely képes ugyan felderíteni a kétségbeesés sötét létalapját, képes ugyan a tudat világosságába emelni a belső emberi én sötétségét, a szenvedést, a bűnt és a tébolyt – ám képtelen ezt a tudást megváltó tetté átváltoztatni. Szonya kivezeti ugyan Raszkolnyikovot elvont bűnének labirintusából, amely elzárt előle minden emberi közösséget és lehetetlenné tette számára az emberi együttélést. A pozitívum, az új élet, amelynek immár fel kellene tárulkoznia, csupán program maradt. És későbbi műveiben, ahol pedig Dosztojevszkij éppen ezt a megtérést akarta bemutatni, költői becsületessége újra és újra kimondatta vele, hogy legmagasabb rendű embertípusa épp az igazi döntés pillanataiban, mindig kudarcot vall (A félkegyelmű befejezése). A költő Dosztojevszkijnek ez a hitetlen kételkedése tulajdon teológiája hittételeiben és követelményeiben jele annak a – soha be nem vallott – szakadéknak, amely őt a kereszténységtől, még az őskereszténység szektaszerű megújításától is elválasztja. Mert ez a kereszténység a szeretet mindenhatóságára épül: a lélek a szeretethez fordul, a szeretetteljes megismerés feltárja a szenvedést, és megmutatja a helyes utat; jóllehet az eltévelyedés mögött társadalmi okok is meghúzódhatnak, a megváltás független minden nem lelki kötöttségtől. Csakhogy e tekintetben Dosztojevszkij, habár ennek maga sincs tudatában, hitetlen. Látnoki jósága megvilágítja a szenvedést – és egyfajta cinizmusnak tűnik, amely kíméletlenül kimondja a gyengeséget, a mocskot és az elvetemültséget, mintegy a legrosszabbat látván és feltételezvén az emberben. A szeretet belelát a szenvedésbe és az eltévelyedésbe, de képtelen segíteni, mert ezek túlságosan mélyen gyökereznek a szenvedő emberben, hogysem a megismerés és az emberek szeretetteljes kapcsolatainak ereje eltávolíthatná őket belőle. Mert az eltévelyedés az emberek társadalmi helyzetében gyökerezik, és azok abból képtelenek kiszabadulni. Kétségbeesett harcában tehát, hogy az emberi létezés társadalmi tényezőit merőben lelki motívumokká változtassa, Dosztojevszkij szükségképpen kudarcra van kárhoztatva. Ám ebből a kudarcból ugyanakkor lenyűgöző költői győzelem születik: mert bizonyos

85

embertípusok tragikumának társadalmi gyökereit még soha senki nem követte nyomon a legtisztább lelki megnyilvánulások olyan mélységéig, nem fedezte fel és hozta napvilágra úgy, mint Dosztojevszkij. Ebből fakad ennek a töredéknek a roppant művészi értéke is. Sztavrogin, az Ördögök hőse, aki ott néha Lermontov-ízű, túlzottan is romantikus benyomást tett, itt, miközben keresztényi módon és szóban meggyónja legelvetemültebb tetteit, valóban annak mutatkozik, aki: az orosz átmeneti típus legtalálóbb megtestesítőjének, annak a típusénak, amelyet mint „fölösleges embert” más-más formában már Turgenyev, Goncsarov és Tolsztoj is ábrázoltak. Ő is orosz értelmiségi, akiben van erő és tehetség (Sztavroginban éppenséggel démoni erő és zseniális tehetség), de aki az orosz valóságban semmire sem megy ezzel az erővel és tehetséggel. Amiért is ezek a tulajdonságok, ha nem foszlanak semmivé, mint Turgenyev és Goncsarov hőseinél, szükségképpen céltalan, értelmetlen, szégyenletes vagy éppenséggel nevetséges bűnökbe kell, hogy torkolljanak. Feltárul a kétségbeesésnek, az élet céltalanságának az a mélységes szakadéka, amely az orosz értelmiség becsületesebb felét oly korán forradalmárrá tette. És megrendülten látjuk, hogy ezeknek az embereknek, ha őszintén keresték életük célját, végül nem maradt más választásuk, mint az öngyilkosság, a züllés vagy a forradalom. (Sztavrogin az első út mellett dönt.) És bármilyen szenvedélyesen hadakozik is ez ellen Dosztojevszkij, a pamfletíró, bármekkora hittel hirdeti is e szenvedések vallási megoldását – éppen ő győz meg bennünket e szükségszerűség elkerülhetetlenségéről. A forradalomra szórt – politikai – átkaiból így lesz egy csapásra a forradalom abszolút, lelki szükségszerűségének költői fölmagasztalása.

86

Jogrend és kilengések1

A magyar nemzetgyűlés vitáinak a jogrend kérdése áll a középpontjában. A szociáldemokrata párt elvi deklarációja, a Rassay–Ruppert-féle és legitimista ellenzék egyaránt ezt hangsúlyozza. De ezt hangsúlyozza s kormánypárt is. Az új belügyminiszter, Rakovszky Iván2 programnyilatkozatainak homlokterébe ezt a kérdést állította. Ily módon nagynak látszik a „megegyezés” a magyarországi fehér terror Rendfrontján: Bethlentől, sőt Horthytól egészen Vanczákig. Annál is inkább, mert, ha ezt a jogrendet egy kicsit közelebbről vizsgáljuk, kiderül, hogy nincs is olyan nagy különbség a között a jogrend között, amelyet Bethlen, és a között, amelyet Vanczák akar. Mindkettő a normálisan funkcionáló kapitalizmus jogrendje. Mindkettő azt akarja, hogy a termelés és a forgalom a gazdasági erők szabad érvényesülése révén igazodjék: hogy a kormányok lehetőleg tartózkodjanak az illetéktelen beavatkozástól. Csupán a „közérdek” védelmére álljon mindig készen az „állam”, amely természetesen messze felette kell, hogy álljon a pártok és osztályok küzdelmének, amelyekben ily módon mint „pártatlan” békebíró szerepelhetne. Persze a gyakorlati keresztülvitelben vannak egy és más kisebb eltérések. Pld. a szociáldemokraták a szakszervezeti mozgalom „szabadságát” óhajtják – amit azonban úgy értenek, hogy a vezetőségnek meglegyen a maga privilegizált helyzete, hogy apró eredmények megkapása fejében módjában álljon kézben tartani a tömegeket. És ha azok felzúdulnak, neki legyen módjában és olyan mértékig, ameddig az a vezetőségnek megfelel, az állam erejét igénybe venni. (Kommunisták denunciálása és becsukatása.) Viszont az értelmesebb kapitalisták, akik hajlandók minden demokratikus és politikai egyenlőséget megadni a munkásoknak, „törvényesen” akarják úgy rendezni a dolgokat, hogy teljesen az ő akaratuk érvényesüljön minden gazdasági kérdésben. Bethlennek, sőt Horthynak sincs sok kifogása az ilyen rendezés ellen – csak megint más pontokon keresnek „garanciát”.

1

Munkás, Kassa 1922. július 21. (XIII. évf., 145. sz.), 1. o. – Megjelent még: Új Előre (New York–

Cleveland–Chicago) 1922. augusztus 10-i számában (XVIII. évf., 3618. sz.), 6. o. – A szerk. 2

Rakovszky Iván (1885–1960) politikus, miniszter. 1910-től 1918-ig munkapárti, 1920-tól 1935-ig

egységes párti országgyűlési (illetve nemzetgyűlési) képviselő volt, 1922. június 16. és október 15. között a Bethlen-kormány belügyminisztere. 1941. április 28-tól felsőházi tag, 1944. augusztus 29-től október 16-ig a Lakatos-kormány közoktatásügyi minisztere volt. – A szerk.

87

Ez a tény, hogy kormány és ellenzék lényegileg ugyanazt akarja, teszi az ellenzéket (Andrássytól Vanczákig) olyan gyengévé. Vanczákéknak lényegileg nincs forróbb vágyuk, mint végre átvenni a német Scheidemannok és a lengyel P. P S. szerepét. Ők akarnak gondoskodni a kapitalista jogrend védelméről. Hogy Horthy és Bethlen tőlük függetlenül (csak részben kérve ki a tanácsukat) internáltat, vet börtönbe munkásokat – ez tulajdonképpen „piszkos konkurencia”. De bármennyire elkeseríti is a vezér urakat – ezen az alapon harcot vívni lehetetlenség. Hogy az összes Rendpártiak (Bethlentől Vanczákig) ellentétei ilyen szűk területre szorultak össze, és hogy ezek a kis eltérések mégis mint – legalább szemre – éles harcok okai szerepelhetnek, az nem véletlen. Itt nyilvánul meg éppen az, hogy Magyarországon két forradalom és ellenforradalom zajlott le, melyek egyrészt egy táborba tömörítették a kapitalista rend összes híveit (Bethlentől Vanczákig), másrészt azonban úgy kiélezték köztük az ellentéteket, hogy aránylag kis differenciák, olyanok, amelyeket más országok pártjai (ahol nem volt proletárforradalom) szinte észre sem vesznek, mint elválasztó különbségek, mint „harcok” okai szerepelhetnek. Erre a normális állapotra, olyan állapotra, mintha sohase lett volna forradalom, törekszenek az összes pártok. De ennek Magyarországon csak egy lehetséges útja van: az ellenforradalom likvidálása. És itt – az úgynevezett kilengések kérdésében – komolyan kiéleződnek a differenciák. Mert az a lumpenburzsoá-réteg, amely 1919-ben az ellenforradalom vezető rétege volt, mely a valóságban ma is a „jogrend” alapját képezi (Gömbös és társai), csak forradalmi módon, forradalmi eszközökkel volna komolyan likvidálható. Amíg azonban mindenki (Bethlentől Vanczákig, sőt az emigrációs Garamiig és Jásziig) megegyezik abban, hogy a forradalom nagyobb veszedelem, mint a kilengések, addig a harcot csak parlamenti, csak diplomáciai eszközökkel lehet vívni. És itt Rassayék hite, hogy leleplezésekkel, „törvény elé állítással” stb. likvidálni lehet a Prónay–Héjjas–Gömböstársaságot, nem is sokkal kevésbé naiv hit, mint Bethlené, aki azt hitte, hogy mint választási diktátort „törvényes keretek közé” illesztheti Gömböst és társait. Héjjas Iván utolsó nyílt levele megmutatta, hogy a „kilengések” szerzőinek mi a véleményük erről a legalitásról. És kiderült, hogy igazuk van. Így a mai parlament pártjait (Bethlentől Vanczákig) alapjában véve az tartja össze, ami felett veszekszenek: az ellenforradalom likvidálásának vágya. És az választja el, amiben egyetértenek: a „kilengések” legális leküzdésére való törekvés. Az ellenforradalom volt vezető rétege létéért küzd most. Igazán elpusztítani csak forradalmi eszközökkel lehetne. Amit azonban a mai pártok (Bethlentől Vanczákig) csinálni akarnak: az fából vaskarika. Bele akarják illeszteni. Gömböséket abba az osztály-együttműködő együttesbe, abba a

88

„konszolidált” jogrendbe, amelyet megcsinálni pedig egymás között (még ha Gömböséktől eltekintünk is) sem képesek.

89

A független szoc. párt halála1

A 2 és feles Internacionále egyik legfontosabb pártja: a német független szocialista párt (USP) megtette az első döntő lépést a végleges likvidálás, a régi szociáldemokrata pártba való visszatérés felé.2 Igaz: egyelőre még csak a parlamenti frakciók határozták el, hogy „munkaközösségre” lépnek; a pártok pedig fenntartják szervezeti különállásukat. De aki visszaemlékszik az utolsó hónapok egyesülési vitáira, melyeket Kautsky cikkei indítottak meg, az tudni fogja: itt megtörtént az első lépés a végleges, a szervezeti egyesülés felé. Hogy az mikor fog megtörténni, nem bizonyos. Hogy a „munkaközösség” célja: a függetlenek belépése a kormányba, megvalósul-e, ebben a pillanatban szintén nem világos még. De tisztán látható az, hogy a függetlenek most komolyan és tettekkel feladták eddigi ingadozó álláspontjukat, hogy ti. nem hajlandók polgári pártokkal koalícióra lépni. És mivel az utolsó időben ez úgyszólván az egyetlen kérdés volt, mely őket a szoc. dem. párttól elválasztott – tényleg nincs már többé komoly akadálya a szervezeti egyesülésnek. A függetlenek ilyen dicstelen vége nagyon tanulságos a forradalmi munkásmozgalom szempontjából. Köztudomású, hogy kiválásuk (1916-ban) az anyapártból annak háborús magatartása miatt történt. De a függetlenek politikájára jellemző volt, hogy bár helytelenítették a jobboldalnak háborút támogató, nacionalista állásfoglalását, mégsem foglaltak komolyan állást a háború ellen. Sohasem tették magukévá a háborúellenes forradalmi jelszót: polgárháborút az imperialista háború ellen! A függetlenek háborús politikája pacifista utópia volt: remény, hogy a háború győzők és legyőzöttek nélkül fog végződni; hogy aztán a gazdasági fejlődés kiirtja magából a kapitalizmus imperialista „kinövéseit”, hogy egyszóval visszatér a „normális” állapot. Nem támogatták az imperialista háborút (mint a szoc. dem.-ek), de nem is küzdöttek komolyan ellene (mint a Spartakusszövetség). Nem akarták szép tiszta kezeiket egyik fronton-sem vérrel bemocskolni. Ez a magatartás jellemzi további politikájukat is. Az 1919-iki nagy utcai harcok idején egyszerre 1

Munkás, Kassa 1922. július 26. (XIII. évf., 147. sz.), 1. o. – Megjelent még az Új Előre (New York–

Cleveland–Chicago), 1922. augusztus 26. számában (XVIII. évf., 3634. sz.), 6. o. és a Kommün 1922. augusztus 23-i számában (I. évf., 26. sz.) 3. o., az utóbbiban (a KMP budapesti lapjában) név nélkül. – A cikk címe csak a Kommünben szerepel „A független szocialista párt halála” formában. – A szerk. 2

Németország Független Kommunista Pártja (USPD) az 1922 szeptemberében tartott gerai

pártkongresszuson döntött az SPD-be való visszatérés mellett, amire szeptember 24-én, az SPD nürnbergi kongresszusán került sor. – A szerk.

90

támadták a kommunistákat (amiért élére álltak a forradalmi tömegeknek) és a Noske– Scheidemann társaságot (amiért fegyverrel verte le a forradalmat). Így jártak el a Wirthkormánnyal szemben is, mely pl. a decemberi vasutassztrájk után annak köszönhette a bukástól való megmenekülését, hogy a függetlenek a bizalmi kérdésnél tartózkodtak a szavazástól. Ez a taktika azonban legfeljebb egy vagy két parlamenti vihar megúszására alkalmas. Egy nagy munkáspárt nem élhet meg forradalmi időben sokáig abból, hogy – tartózkodik a szavazástól. És minél inkább olyanná válik a forradalom fejlődése, hogy a forradalom és az ellenforradalom kérdései napi kérdésekben vetődnek fel, annál kevésbé van helye egy középpártnak a kommunisták és a szociáldemokraták, a forradalom és az ellenforradalom között. Mert 1919-ben, amikor a német munkásságnak csak egy része mozdult meg, amikor a forradalom kérdése még (úgyszólván) elméleti kérdés volt – lehetett félreállani és egyik félhez sem csatlakozni. Ma ez napról napra lehetetlenebbé válik. Ezt megmutatta a vasúti sztrájk – és élesen megmutatja az olasz centralisták felőrlődése. Ott ui. a folyton élesedő fascista mozgalommal szemben két álláspont van: Turatié, hogy be kell lépni a kormányba és legálisan likvidálni a fascismust, és a kommunistáké, akik tudják, hogy semmiféle polgári kormányra itt nem számíthatnak: hogy csak a forradalmi önvédelem segíthet rajtuk. Lesznek munkások, akik ezt és, lesznek, akik a másik álláspontot teszik magukévá. De minden munkás érzi, tenni kell valamit. Serrati azonban – a centrum vezére – nem tud arra a kérdésre, hogy mit tegyenek, felelni. Sem a kormányba lépéssel, sem az illegális harccal nem akarja kezeit bepiszkolni. De a munkásság nem várhat, amíg beáll az az utópikus állapot, amelyet Serrati megálmodott, és mert közvetlen érdekei sürgős cselekvést követelnek, mindinkább megszűnik annak a lehetősége, hogy Turati és Bordiga között párt (vagy frakció) legyen Olaszországban. E felé a helyzet felé közeledik már régen Németország is. Rathenau megöletése nagyon kiélezte a viszonyokat ebben az irányban. A kommunisták a munkásság egységfrontját, új választásokat, munkáskormányt követeltek, hogy komolyan történjék valami a köztársaság védelmére, a monarchista veszedelem leküzdésére. A szoc. dem. párt az eddigi koalíció, a polgári legalitás keretein belül akarja „megvívni” ezt a küzdelmet. Hova menjenek a függetlenek? Itt nincs tér már semlegességre, választani kellett. És ők a reformizmus útját választották. Amint azt fogja választani előbb-utóbb az olasz centrum is. A forradalom ezzel likvidálja a látszatforradalmárok szervezeteit, és rövidesen csak ott fognak már külön létezni, ahol a helyzet fejletlensége az előkelő semlegességet megengedi. De ezzel a 2 és feles Internacionálé megszűnik nemzetközi erőtényező lenni. A munkáspártokon belül

91

csak két front lesz: a forradalom es az ellenforradalom frontja. Ezáltal pedig az ideológiai tisztázódás folyamata lényegesen előrehaladt.

92

Garami Ernő: Forrongó Magyarország1 Garami Ernő őkegyelmessége megírta a Károlyi-forradalom, a proletárdiktatúra és a fehér terror idejéről való emlékeit. Mint a szociáldemokrata opportunizmus és osztályharcfeladás legvilágosabb fejű vezérének írása ez a könyv2 sok tekintetben tanulságos lehet a munkásság számára. Tanulságos egyrészt, mert nagyszámú személyi adatot tartalmaz a forradalom kulisszái mögül, amelyek a szociáldemokraták hitvány árulását a proletárdiktatúrában aktaszerűen bizonyítják. Bizonyítják, hogy ezek az urak mint tudatos árulók szerepeltek, akik azzal a szándékkal mentek be a diktatúrába, és vállaltak ott vezető állást, hogy az első alkalommal cserben hagyják a harcoló és vérző proletáriátust, hogy magukat megmentsék a jövő számára. Különösen érdekes Böhm Vilmos urat illetőleg, hogy Garamival utolsó beszélgetésében megállapodott, hogy néhány héten belül külföldre utazik, és „kikapcsolja magát a magyarországi eseményekből” (130. old.). Éppen ilyen jellemzőek és érdekesek Garami leleplezései a Clerk-féle tárgyalásokat illetőleg.3 Azt illetőleg, hogy milyen fontos és aktív szerepe volt a még Garaminál is megalkudóbb szociáldemokrata párt vezetőségének abban, hogy a fehér terror legálisan, az ántánttól jóváhagyólag konszolidálódhatott. Nem mintha komolyan lehetne venni azt, hogy a Garami-féle álláspont győzelme esetén elkerülhető lett volna a fehér terror. Hogy Garami maga milyen ferdén látja ma is a helyzetet, azt bizonyítja, hogy szerinte az ő Pestről való távozása után kezdődött csak a fehér terror (199. old.). És ehhez a megállapításhoz méltó az 1

Munkás, Kassa 1922. augusztus 4. (XIII. évf., 152. sz.), 3. o. – Megjelent még a szerző nevének

feltüntetése nélkül a Kommün című lap 1922. augusztus 16-i számában (I. évf., 25. sz.), 6–7. o. – A szerk. 2 3

Wien 1922. – A szerk. Georg Russel Clerk angol diplomata 1919 novemberében a békekonferencia megbízásából jött

Magyarországra, hogy előmozdítsa egy koalíciós kormány létrejöttét. Clerk úgy találta, hogy a forradalmak utáni Magyarországon a komoly katonai és hatalmi pozíciókkal rendelkező kereszténynemzeti pártokra alapozva kell („koncentrációs”) kormányt létrehozni, amelyben liberális és szociáldemokrata politikusok is részt vesznek. Clark elérte a pártok és Horthy megegyezését, november 23-án megalakult a Huszár-kormány, amelyben az igazságügyi tárcát a liberális Bárczy István, a népjóléti és munkaügyi tárcát a szociáldemokrata Peyer Károly kapta. A békekonferencia eredményesnek ítélte Clerk misszióját, 1919. december elsején elismerte a Huszár-kormányt, és feloszlatta a tábornoki bizottságot. – A szerk.

93

illúzió, mintha akkor a „szociáldemokrata párttól a Nemzeti Kaszinóig minden komoly réteg egyesülhetett volna átmenetileg a jogrend megmentésének munkájában"”(199–200). Ez az állásfoglalás azonban rendkívül jellemzi Garami Ernő egész „marxista” történetfelfogását es politikáját. A parlament folyosói, előszobái stb. kretenizmusának ritkán lehet tisztább példáját látni, mint ezt a könyvet. A történelmi eseményeket nála nem a gazdasági válság által mozgásba hozott tömegek, illetve az azok élén álló pártok irányítják, hanem a politikusok, akik összeülnek, tárgyalnak, megállapodnak stb., stb., stb. A tömegek, a proletáriátus itt csak zavaró szerepet játszanak. Jellemző Garamira, hogy az októberi forradalom előzményei közt a januári és a júliusi sztrájkok szinte egyáltalában nem szerepelnek. És az október utáni mozgalmakban a tömegekről körülbelül olyan véleménye van, mint egy felvilágosodott rendőrkapitánynak. Ehhez az alapfelfogáshoz nagyon hozzáillik, hogy Garami szerint az ész és a belátás szerepe az eseményekben: a fékezés (9. oldal). Nemcsak, hogy ilyen módon Garami politikája még a tárcára vágyásnál is jobboldalibb és opportunistább. Koalíciót akar ugyan mindig a polgári pártokkal, de meggondolandónak tartja, hogy a kormányban való részvételre „a magyar munkástömegek érettek-e” (21. oldal). Az ő ideálja egy polgári kormány, melyet a szociáldemokrata párt támogat. Kénytelen ugyan elismerni, hogy az októberi forradalom idején a munkásság volt az egyetlen szervezett hatalom Magyarországon, ugyanakkor azonban teljesen jogosulatlannak tartja, hogy a munkásság ennek az erőviszonynak gyakorlati következményeit le akarta vonni. Élesen hibáztatja Jászi és a többi polgári politikus eljárását, akik a polgári érdeket nem képviselték a kellő eréllyel és szívóssággal, és lehetségessé tették a munkásság erejének korlátlan érvényesülését (85., 93., 97. old. stb.). Mert Garami szerint Magyarországon csak a polgárság politikai és a parasztság politikai és szociális forradalma lehetséges és jogosult (219.). Ebben a forradalomban a munkásság csak az ő oldalukon vehetett volna részt: az ipari munkásságnak meg kellett volna elégednie „olyan reformok keresztülvitelével, amelyek ez osztálynak sem politikai, sem szociális forradalmát nem jelentették” (221. old.). Ezt a felfogást nemzetközileg elég jól ismerjük. A régi menseviki elmélet ez. Megállapítja, hogy a forradalom polgári. De ebből nem azt a következtetést volna le, hogy a proletárság pártjának igyekeznie kell azt tovább vinni, mert egyrészt a polgári és a proletár forradalom nem mechanikusan válik el egymástól oly módon, hogy csak majd ha mindenütt a világon az utolsó betűig befejeződött a polgári forradalom, csak akkor kezdődhetik meg a proletár forradalom, másrészt, mert kezdettől fogva minden polgári forradalmat egyedül a benne szereplő proletár elemek vittek igazán tető alá, még polgári értelemben is (lásd a francia és

94

orosz forradalmak agrárreformjait), és mert ezen okokból a proletárság helyes osztályösztönből, párt nélkül, sőt pártja ellenére is úgyis ilyen irányban fog mozogni, és a párt éppen azzal viszi katasztrófába a forradalmat, ha úgy cselekszik, mint Garami és menseviki társai óhajtják. Garami persze nem képes ezt a katasztrófát a maga helyes összefüggésében meglátni. A sok diplomáciától, a sok államférfiúi gondtól – nem látja meg a proletariátust. Olyan nagy gondot okoz neki ez a kérdés, hogy eljutott-e a kapitalizmus lehetőségeinek határáig, olyan sok gondot fordít arra, hogy a kapitalizmusnak megadjon minden fejlődési és helyreállítási lehetőséget, hogy közben nagy „Marx-tudós” létére elfelejti, hogy azok között a gazdasági előfeltételek között, amelyek fejlődésén múlik az átmenet lehetősége az egyik társadalmi formából a másikba, amelyeken tehát a szociális forradalom lehetősége múlik, az első helyen áll maga a proletariátus. Kikapcsolni a proletariátust a szocializmus „tudományos” elméletéből, úgy beállítani a forradalom elméletét, hogy az csak akkor lehetséges és jogosult, ha „szükségszerűen” megjön a proletáriátus nélkül is – ez a menseviki elmélet és a Garami-féle elmélet veleje. Ez az elmélet alapja az ő osztályharcot feladó árulásuknak.

95

Nathan és Tasso1 Ritkán múlnak el úgy évek a német irodalom fejlődésében, hogy valakik ne lázonganának Goethe meghatározó hatása ellen. Ám ezek a rebelliók csak igen ritkán érintik Goethe költői nagyságát; nem is az a célpontjuk. Inkább abból a – lényegében egészséges – érzésből táplálkoznak, hogy a német szellemi fejlődést Goethe életműve rossz irányba sodorja, hogy az általa kiépített utak némelyike sivár filiszterségbe, kopár nyárspolgáriságba torkollik. Így nézve az effajta zúgolódásban a polgári értelmiség egészséges osztályösztöne szólal meg; az, hogy védekezni igyekszik a szellemi horizont egyre fokozódó beszűkülése, a belső élet elsivárosodása ellen. Csakhogy ezek az oppozíciók képtelenek rá, hogy ott fogják meg a dolgot, ahol kell: a német klasszika és a német polgári osztály fejlődésének kapcsolatánál. Nem tudnak elszakadni az elszigetelten irodalmi vagy legfeljebb az általános „szellemi” fejlődés vizsgálatától, és ezért, bár jól sejtik – legalábbis részben – a német klasszikus irodalom ideológiai kiúttalanságát, ők is csak újabb ideológiai zsákutcákat tudnak szembeállítani vele; mi több, olyan helyzetbe kerülnek, ahonnan már semmit nem képesek meglátni e korszak termékeny, jövőbe mutató nagyszerűségéből. Ezért aztán mindaz, amit Goethe és a német klasszika ellen felvonultatnak, nemcsak költőileg és gondolatilag, hanem az ellenzékiségüket – végső soron – kijelölő progresszív2 polgári osztályösztön álláspontjáról is mélyen alatta marad a klasszikának. Így járt az egyik újsütetű „rebellis”, Karl Sternheim is. Goethe ellen írott könyvecskéjében3 a literátorság tipikus ismertetőjegyei vonulnak fel. Ha egyáltalán ki lehet hámozni a könyvecskéből valami pozitívumot, azt azok a „héroszok” képviselik, akiket kijátszik Goethe és követői ellen: Stirner és Nietzsche, tehát a kispolgári-irodalmár anarchizmus. Meg kell mondanunk, hogy az efféle rebellisekhez viszonyítva, ha teljesen eltekintünk is e jelenségek és produktumaik értékétől, és kizárólag az általuk képviselt irányzatokat vizsgáljuk, még a Tasso – Sternheim által helyenként egész jól felismert – nyárspolgárisága is egy egészséges fejlődés helyes útját képviseli. Mégis meg kell ismételnünk: Sternheimből is a helyes osztályösztön beszél, amikor Goethe Tassója ellen lázad. Ez a mű ugyanis – melynek most nem költői szépségeit vitatjuk – 1

Nathan und Tasso, Die Rote Fahne, Berlin 1922. augusztus 13. (5. évf., 367. sz., Feuilleton), 1. o. –

Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

A szövegközlés alapjául szolgáló megjelenésben tévesen „processzív” áll.– A szerk.

3

Karl Sternheim: Tasso oder die Kunst des juste milieu, Berlin, Erich Reiß [1921].

96

csakugyan a polgári értelmiség teljes, szomorú és megalázó kapitulációját jelzi a feudálisabszolutista korszak hatalmai előtt; pedig ugyanez az értelmiség, egy generációval korábban, még összehasonlíthatatlanul szabadabban és öntudatosabban fordult szembe e hatalmakkal. De jóllehet e sorok elején a Tasso ellenpárjaként és ellentéteként Lessing Nathanja állt, a két művet korántsem kívántuk összehasonlítani vagy párhuzamba állítani, mindössze azt a pontot akartuk megmutatni, hol kezdhetné a Tasso igaz ellenzéke. Az persze a német polgárság történetének nagy szégyene, hogy Lessingig kell visszamennünk, ha azt vizsgáljuk, hol és mikor mondott le a polgári értelmiség arról, hogy saját osztálya számára tudatos és férfias harcban vívja ki az emancipációt, hol és mikor kapitulált először a „fennálló” előtt, hízelegve a „történelmi erőknek”, divatba hozva a talpnyalást és a nyárspolgáriságot, ahogy Engels mondta: „a nemzeti tudatba férkőzött szolgalelkűséget”, tehát a Sternheim-féle juste milieut. Nehéz eldönteni, szerencsés vagy szerencsétlen volt-e a német szellemi fejlődés szempontjából, hogy amikor a burzsoázia igazi emancipációs harcai elkezdődhettek, mint nemzetközi erő már a proletariátus is jelen volt a küzdőtéren, mi több, az emancipálódó német polgárság már réges-rég megvívta valamennyi döntő szellemi ütközetét. Hogy tehát a német klasszika nem egy gazdaságilag, politikailag és társadalmilag a csúcsra ért osztály ideológiai kifejeződése volt, ellenkezőleg, a polgári értelmiség – bizonyos fokig légüres térben lezajló – belső fejlődésének egy olyan társadalom nyújtott keretet, amelyben, Marx találó megfogalmazásával élve, „sem rendekről, sem osztályokról […], legfeljebb volt rendekről és megszületetlen osztályokról”4 lehetett szó. Tehát az emancipációs törekvések itt nem azt az eleven osztálymozgást fejezték ki, amit a XVIII. századi Angliában és Franciaországban, hanem kiváló tehetségű egyének hősies próbálkozásai voltak, hogy saját erejükből megérleljék az emancipáció gyümölcseit, mielőtt még az osztály gazdasági-társadalmi gyökereiből kifejlődhetett volna a fa, amely hordozza őket. Ezek a próbálkozások tehát az elszigetelt egyéni tudatból fakadnak, és semmilyen tekintetben nem helyesbíti vagy ellenőrzi őket az a társadalmi valóság, amelyre szándékaikkal ráhibáznak vagy amelyet elhibáznak. Éppen ezért ezek a kísérletek sohasem valamilyen társadalmi valóság – akár ösztönző vagy előrevivő – ábrázolásai, csupán individuális utópiák. Avagy a költészet nyelvén: stilizálni kényszerülnek. A német irodalom klasszikus korszakával foglalkozó marxista kritikának itt kell a dolgot megfognia. A kérdés így hangzik: milyen irányban hagyják el a tökéletlen, az

4

Karl Marx–Friedrich Engels: Német ideológia, MEM III., 180. o. – A szerk.

97

egyszerre hanyatló és kiforrott társadalmi valóságot, és milyen irányban keresik az utópia birodalmát., amelyet igazi, lenni kellő valóságként állítanak szembe vele. A Nathan és a Tasso itt két olyan tendenciát jelez, amelyek Goethe művét Lessingéhez képest – vitathatatlan irodalmi fölénye ellenére – mint veszélyes tévútnak, ideológiai bomlásterméknek mutatják. Lessing utópiája az ember birodalma. Az igaz ember mint kényszerzubbonyt vet le magáról minden – akár rendi, vallási vagy gazdasági-társadalmi – héjat. Elég egy valódi emberi érzés, egy valóságos ember, s minden egyéb felszínes buroknak bizonyul. Jóllehet mindez „valóság”, azaz a Lessing korabeli világ valósága, de az ő stilizálása éppen abban áll, hogy ezzel a pusztán empirikus, pusztán létező valósággal a valóságos ember másfajta, igazibb, bárha csak utópikus valóságát állítja szembe. Ha korai, „naturalistább” drámáiban nyíltan, polemikus éllel támadta kora nyomorúságos valóságát, akkor az emberiesség birodalmának ez a – pusztán stilizált – ábrázolása még világosabb, még forradalmibb harc ellene. Ezzel szemben a Tasso megbékélés ezzel a valósággal. Goethe stilizálása tisztán költői; mondhatnánk: pusztán költői: ő kora egész kicsinyes nyomorúságát verseinek visszafogottan szenvedélyes pompájába öltözteti, hogy ezáltal „egyoldalúnak”, „túlzónakszubjektívnek” tüntethesse fel a lázongást ellene. Ami az embereket elválasztja egymástól, ami külsődleges, ami rendi, ami társadalmi, nála immár nem mint külsődleges jelenik meg, nem mint levetendő béklyó, hanem mint – belsőleg – szükséges kötelék, amely nélkülözhetetlen a lélek igazi kibontakozásához. Az embereket egymáshoz fűző emberi viszonyok belső szabadságát felváltja a „jómodor”, az udvari szokások és az etikett. Nem az a cél, hogy az emberek megismerjék egymást, hanem hogy érintkezésük súrlódásmentes legyen, nem az, hogy belső szavuknak engedelmeskedve teremtsenek kapcsolatokat, hanem hogy áthághatatlan (lelki) parancsokként tiszteljék a társadalmilag rájuk kényszerített külső korlátokat. Csakhogy mindez a hétköznapi valóságnál is szorongatóbbá, nyomottabbá teszi a költészet „stilizált”, magasztos és emelkedett világát. Hisz itt még a vágy és az óhaj, a felháborodás és a jobb világ sejtése sem képes ablakot nyitni a szabadba. A költészet ott zárja le a világot, ahol az történelmileg épp tart: nem enged kitekintést; ellenkezőleg, bárha pompásra szőtt függönnyel, minden kilátást elrekeszt a szabadság világába. Proletár álláspontról persze Lessing utópiájában is találhatnánk kivetnivalót – különösen az utópiában mint módszerben. Legalábbis méltánytalan (rossz utópia) volna azonban, ha akár a legnagyobb szellemtől is azt kívánnánk, hogy emelkedjen felül kora minden kötöttségén, az osztályén, melynek nevében beszél, és lényegtelen látszatokként hagyja őket maga mögött. De minden nagy szellemet saját kora, saját osztálya öntudatának

98

elért és elérhető legmagasabb fokához lehet (és kell is) mérni. És ezen a mérlegen, Lessing mérlegén, Goethe könnyűnek találtatik. A költőileg jelentéktelenebb Lessing az igaz utat mutatja, míg a jelentősebb Goethe alámerül a filiszterségbe. És azt kell mondanunk, Németország ismétlődő tragédiája, hogy akár ideológiai, akár politikai-társadalmi döntésről volt szó, eddig még mindig a megalkuvás és a nyárspolgáriság szelleme diadalmaskodott: Luther Münzeren, Goethe Lessingen, Bismarck 48-on. Sternheim kísérletében felsejlik ez a problematika. Ezért is méltó az említésre. De amint követeléseinek megfogalmazásába kezd, irodalmár mivolta az általa bíráltaknál is kárhozatosabb tévutakra viszi – és ha az állítás helytelen, magától értetődő, hogy a bírálat sem lesz helyes. Mert Stirner és Nietzsche hazugabb és kicsinyesebb módon kapitulálnak egy – ha lehet – még rosszabb „valóság” előtt, mint azt Goethe tette. „Lázadásuk” merő látszat: az anarchista irodalmár elégedetlensége egy (kapitalista) világgal, amellyel belsőleg egyetért, csupán a szerves beilleszkedésre képtelen.

99

Kunfi Zsigmond önarcképe1

Garami Ernő könyve alaposan felkavarta a szoc. dem. és polgári radikális emigrációt. Mivel a könyv alapgondolata az volt: „csupa megbolondult, kótyagos ember vagy megvesztegetett gazfickó között Én (Garami Ernő) voltam az egyetlen higgadt, belátó államférfiú – tehát jővel Magyar Zsigmond, Fenyő Miksa s Méhely Kálmán: tudjátok meg, hogy csak én vagyok posszibilis.” Természetes, hogy Garami úr társai a proletárforradalom elgáncsolásában nem hagyják magukon száradni Garami vádjait. Nekik is védeni kell a „posszibilitásukat”. De az ő helyzetük nehezebb. Ők „balra” állnak Garamitól, ők úgy akarnak a GyOSz-nak szolgálni, hogy a munkásság ugyanakkor forradalmi vezéreket lásson bennük. Nekik tehát két fronton kell megvédeni szerepüket a forradalomban. A sokféle polemikus cikk között különösen figyelemre méltó Kunfi Zsigmond két cikke a Bécsi Magyar Ujság aug. 6- és 8-iki számában. Azért, mert Kunfi itt, Garamival szemben védekezve, olyan meztelenre vetkőzött, mint eddig még soha. Mert nagy nagyon tanulságos önarcképet rajzol meg ezekben a cikkekben. Mindenekelőtt persze Garamiról ad egy felette vonzó arcképet. Leírja a munkásvezért, „aki amíg a Népszava szerkesztője volt, gyakran hónapokon keresztül egyetlen sort sem írt abba a lapba, amelynek a magyar munkásság nevelése volt a legfontosabb feladata”, aki „nem ment egy munkásszervezetbe; aki nem ment, hogy ott előadást tartson, el nem ment egy népgyűlésre… stb. Akinek kizárólag csak a pártkávéházban tanyázó Tammany Hall-lal2 volt, de avval igen szoros és állandó érintkezése.” Felmerül azonban az a kérdés, hogy Kunfi úr, aki mindezt nem ma látja először, hanem – saját állítása szerint – „tizenkét éves mindennapos együttlétből”, aki megállapítja, hogy Garamit terheli „elsősorban a felelősség azért, hogy a szoc. dem. párt úgy került bele a forradalomba, ahogy éppen belekerült” – felmerüli a kérdés, hogy mit csinált Kunfi Zsigmond úr ezzel a helyesen felismert veszedelemmel, a párt eme központi korrumpálásával szemben? (Mert Garamival szemben helyesen állapítja meg, hogy a „történelem nem azt kérdi a politikustól: mit gondoltál, hanem azt: mit cselekedtél?”) Felelet: ha Kunfi Zsigmond megszokott fellengős, ez esetben „önkorbácsoló” szavait egyszerű prózai

1

Munkás, Kassa 1922. augusztus 20. (XIII. évf., 158. sz.), 2. o. A Lukács hivatkozta Kunfi-cikket

(Garami a forradalomban – és emlékirataiban, Bécsi Magyar Ujság, 1922. augusztus 6., 3–4. o. és augusztus 8., 3. o.) Lukács cikke után függelékben közöljük. – A szerk. 2

New York-i politikai klub, amely a XIX. század második felében többször magához ragadta a város

és New York állam kormányzatát. – A szerk.

100

nyelvre lefordítjuk: semmit. Mint a pártvezetőség tagja, mint nagytekintélyű és közismert szoc. dem. politikus nyugodtan nézte és ezzel a tűréssel támogatta Garami és társainak garázdálkodását. Tűrte, hogy hogyan teszik tönkre a pártot. Legfeljebb egy-egy hozzá hasonló szépléleknek panaszkodott „önkorbácsoló” szavakkal arról, hogy hogyan kell prostituálnia magát a pozícióért és a megélhetésért. Mert ezt a politikai magatartást másnak, mint prostitúciónak nem lehet nevezni. Kunfi úrnak persze ethiko-politikai magyarázatai vannak. Arra a mártírszerepre, ami „a magyar munkásmozgalom be nem hódoló intellektueljeinek jutott”, nem volt ereje. És nagyon jellemző, hogy Kunfi ebben a vallomásban mentséget lát – és nem azt, hogy cinkosságát Garamival nyíltan bevallja. Mert elfelejti, hogy egynémely ilyen lázadás a garamizmus korrupciója ellen, melyben nemcsak intellektuelek vettek részt (pl. a Hirossik-féle mozgalom), talán másképp végződött volna, ha Kunfi és társai nem védik (erkölcsi érvekkel) nyugalmas állásukat és pozíciójukat. Itt aztán nyomban kiütközik Kunfi úr „forradalmi” egyénisége. „Sajnos, az egyik Tammany Hall-t csak egy másikkal lehet megdönteni, és ilyennek szervezésére belőlem egyaránt hiányzik az akarat, tehetség és elszántság” – mondja. Vagyis Kunfi belátja már a szoc. dem. párton belül, hogy aki egy korrupt, rossznak felismert rendszert meg akar buktatni, annak küzdenie kell, és a küzdelem nem szokott mindig rózsavízzel és zsúr-udvariasságok formájában lejátszódni. Ez ellen Kunfi úr „erkölcsi érzéke” felháborodik – és megmarad az általa megvetett Garami-féle Tammany Hall népgyűlési és vezércikk-primadonnájának: megírja és elmondja, amit Garami elmulaszt, falaz Garaminak – mert nem „erkölcsös” eszközökkel nem hajlandó ellene küzdeni. Olyan, mintha egy elcsábított leány nem akarná (ha lehet) kiverekedni a maga jogait, és „erkölcsi” motívumokból – elmegy kurvának. Akinek csak egy kis politikai látóképessége van, itt meglátja Kunfi úr egész magatartását a diktatúra kérdésében. Ő nem tartja, mint Garami, az ideálok ideáljának a GyOSz uralmát. De mivel a kapitalizmus elleni küzdelemben – isten ments! – „erkölcstelen” eszközöket is kell alkalmazni, maradjon minden a régiben, maradjon Kunfi koalíciós miniszter (aki „felfüggeszti az osztályharcot”, aki koalícióra lép Zboray Miklóssal és Huszár Károllyal). Amit kicsiben a párton belül csinált Garamiékkal, azt csinálta nagyban a burzsoáziával: prostitúciót. Mert az „erkölcsös Kunfinak a prostitúció a „reálpolitikája”, az államférfiúi bölcsessége. Bevallja, hogy a diktatúra bukása után csak azért nem egyesült Garamiékkal, hogy ilyen módon a munkásmozgalom centrumához jobban tudjon hozzáférni. És íme: a két és feles Internacionálé alakulásakor az akkor még a forradalommal kacérkodó függetlenek megkérdezték tőlük, „nem állnak-e politikai kapcsolatban a Garami–Buchinger-csoporttal?”

101

És mivel erre nemmel felelhettek, felvették őket. Mert Kunfi úr számára az egész múltból nincs semmi tanulság. Garamival együtt, amíg ezen a réven „nagyság” lehet a szoc. dem. pártban. Szervezeti különállás Garamitól, ha így képviselheti Magyarországot a két és feles Internacionáléban. De ha egyesülnek a kettesek és két és felesek, ha a magyarországi helyzet lehetővé tesz nekik egy „reálpolitikai” egyesülést – oh, akkor Kunfi úrnak, a szakszervezeti bürokrácia csalogányának elég, ha egyet füttyent a bürokrácia. Legfeljebb (mint az emigrációban) „Garami intranzigenciája és szigorúsága” fogja esetleg megakadályozni, hogy régi, dicső szerepét újra el ne játssza a szoc. dem. pártban. Mert abból, hogy tisztán felismerte a garamizmus szervezeti formává vált korrupcióját és Garami elvi forradalomellenes magatartását, abból Kunfi úrra gyakorlatilag nem következik semmi... Amint az emigrációban csak azért vált el tőle, mert volt kettes és (alakulóban) két és feles Internacionálé, úgy az egyesülést is csak az ilyen reálpolitikai okok fogják létrehozni vagy megakadályozni. Már pedig a tisztán látás és az ellenkező irányú cselekvés ilyen elvi egységét Kunfi úr nevezheti „önmardosó lelkiismeretnek”, erre mifelénk ezt prostitúciónak hívjuk.

102

[Függelék a Kunfi Zsigmond önarcképe című cikkhez]

Kunfi Zsigmond Garami a forradalomban – és emlékirataiban (Bécsi Magyar Újság, Wien 1922. augusztus 6., 3–4. o. és augusztus 8., 3. o.) Goethe, amikor emlékiratait öregkorában megírta, a „Dichtung und Wahrheit” címmel a képzelet színező és eltorzító mentségére hivatkozott amaz eltérések igazolására, amely előadása és a valóság között van. Garami emlékirataiban nem képzelet, hanem a rossz emlékezés pajzsát tartja előadása fölé védelemül s igazolásul s számos döntő dolognál siklik el azzal, hogy a dolgokra így emlékezik vagy sehogysem. Nehéz is vitára kelni olyan történetíróval – s a memoire is történelemírás –, aki eleve lefegyverzi a bírálót azzal, hogy maga mondja meg, hogy emlékezete hiányos és megbízhatatlan. Noha a feledés és visszaemlékezés a fölületes gondolkodás szemében szeszélyes, kormányozhatatlan és törvényekhez nem kötött lelki történésnek tűnik fel, éppen Garami, aki szabad óráiban sokat foglalkozott freudizmussal, bizonyára jól tudja, milyen nagy mértékben feledjük el azt, amit nem akarunk tudni, miképpen esnek ki egy gondolatsorból éppen azok a szemek, amelyek a magunk megvádolására és ellenfeleink igazolására alkalmasak. Ennek a tudatunk alatt dolgozó éjjeli ügyésznek kék ceruzája ugyancsak meglátszik Garami emlékezéseinek lapjain. Amilyen botorság volna ezért önmagáért Garaminak bármi szemrehányást is tenni, mégis jogos dolog arra figyelmeztetni, hogy még az emlékiratok formájában író történetírónak is nemcsak joga, de kötelessége is a saját emlékezetének korrigálására felhasználni a mások emlékezetét, ha és amennyiben rendelkezésre áll. Kétszeres kötelesség ez akkor, ha az ilyen emlékiratok a mának legégetőbb politikai és emberi következményekkel járó kérdéseibe nyúlnak bele, s a tévedések és feledések esetleg döntő jelentőségű politikai tényezőkké válhatnak pártok és emberek mellett vagy ellen. Garami emlékezetének erre – a bizonyára öntudatlanul működő – politikai célok okozta determináltságára fel kell néhány esetet könyvéből hoznom, és noha én bennem igen erős egy bizonyosfajta visszavonulási hajlam, amelyet a francia író a „Le moi est haissable”. (Az én gyűlölni való) szavakkal fejezett ki, kénytelen leszek, mert itt a könyv írója diktálja a tempót, Garami könyvéből néhány velem kapcsolatos eseményt kiemelni. Garami például könyve 104. oldalán pontosan emlékezik arra, „hogy Kunfi és Böhm hamarosan kifejezést is adtak annak a nézetüknek, hogy a bolsevisták letartóztatását a tömegek előtt csak úgy képviselhetik, ha nemcsak a baloldali véglet, hanem a szélsőjobboldali álláspont képviselői is

103

ugyanolyan elbánásban részesülnek”, de sajátságos módon nem emlékezik arra, hogy őt Böhmnek és Peidlnek kellett kapacitálniok arra, hogy egyezzék bele Kun Béláék letartóztatásába, s nem emlékszik arra sem, hogy nekem egyénileg sem Kunék, sem Szurmayék letartóztatásában nem volt szavam, mert én ez idő alatt a berni nemzetközi szocialista kongresszuson voltam, s csak visszatértem után jelezhettem ezekhez a rendszabályokhoz való viszonyulásomat. Még sokkal feltűnőbb, hogy a sorsdöntő március 20.-i és 21.-i eseményekről teljesen összezavart és hamis képet ad Garami, smég azt a fáradságot sem vette magának, hogy legalább ennek a két napnak pontos kronológiáját összeállítsa. Már Jászai rámutatott Garami előadásának arra az ellentétére, hogy már 21-én délelőtt, tudta, hogy most pedig proletárdiktatúra következik. Sőt, hogy e nap délelőttjén már határozatba ment, hogy Garbai Sándor lesz az új kormány feje, nem miniszterelnöki, hanem forradalmi kormányzótanácsi címmel XXX a 21.-i délutáni minisztertanácson mégis véka alá rejtette. Garaminak tudnia kell, hogy ellenem az egész kurzussajtó, sőt hajdani közös miniszterelnökünk, Berinkey és Károlyi is azt a vádat emelte, hogy én március 21.-én délután 5 órakor visszatérve a minisztertanácsra amelyen Garai már két óra óta részt vett, sem vele, sem minisztertársammal nem közöltem, hogy a pártvezetőség elhatározta a kormány átvételét és a proletárdiktatúra felállítását. És most joggal kérdem Garamitól, aki saját előadása szerint állítólag már tudta, hogy forradalmi kormányzótanács fog alakulni, és annak elnöke Garbai lesz, miért nem közölte ezt a bizonyára nem jelentéktelen részletet minisztertársaival és Károlyival? Hiszen, ha az események így történtek volna, akkor Garamit – saját előadása szerint – joggal érhetné az a vád, hogy a kormányt tudatosan félrevezette hallgatásával, vagyis az a vád, amellyel jogtalanul illettek engem. De nem érheti Garamit ez a vád, mert az ő előadása erről a sorsdöntő napról teljesen hamis. Mi volt az események menete március 20.-án és 21.-én, ha nem a tömegek, ha nem a kormány és a szociáldemokrata párt döntő testületeinek cselekedeteit nézzük? Március 20.-án este minisztertanács volt, melynek eseményeiről majd még más összefüggésben szólok. Március 21.-én délelőtt pártvezetőségi ülés volt. Azután ment ki a Weltnerből, Landlerből, Pogányból és belőlem álló bizottság a gyűjtőházba. Délután 3 órára volt összehívva a szociáldemokrata párt választmánya, és ugyanakkorra a minisztertanács. Este 7 órakor ülésezett a munkástanács, este 9-kor gyűlt össze a már kiszabadult kommunistákkal együtt tárgyaló új pártvezetőségi ülés. Garami azt írja könyvében, hogy a pártvezetőség már 20.-ikán küldött ki tárgyalóbizottságot a gyűjtőházba, és hogy 21-én délelőtt Landler azzal rontott be a tanácskozó pártvezetőség ülésére, hogy „Megvan a megállapodás”. Kérdem, mi szükség lett volna arra, hogy a pártvezetőség 21-én délelőtt

104

bizottságot küldjön ki a gyűjtőházba, ha már előző nap készen lett volna valami megállapodás?

Az

októberi

forradalom

bukása

és

a

proletárdiktatúra

kikiáltása

Magyarországon van olyan komoly és nagy jelentőségű esemény, mint az, hogy Hegedűs Lóránttal mikor társalgott Garami és hogy Vázsonyi szivarozott-e vagy sem Horthy jelenlétében? De amíg ezekről mindről igen pontos és szabatos képet kapunk Garami könyvéből, a diktatúra születésének körülményeit a tényeket összezavaró, pontatlan és – kénytelen vagyok ezt a szót használni – könnyelmű módon adja elő Garami. Ha már antibolsevista szüzességének palástján Garami nem akar szeplőt ejteni azzal, hogy az eseménynek az emigrációban élő kompromittáltjait kitüntette volna azzal, hogy saját bevallása szerint oly ingatag emlékezetének ellenőrzésére nézve megkérdezi őket, talán nem esett volna posszibilitásai fehér leplén folt azzal, ha elolvasta volna az „Az Ember” 1919. november 13-iki számában megjelent „Jegyzetek a diktatúra keletkezéséről” írt igen részletes cikket, amelyben az események egyik szereplője, Kunfi Zsigmond elmondja azt, amit ő tud ezekről az eseményekről. Azt helyesnek és ildomosnak tartom, hogy a fehér terror sajtókulijai erről nem vesznek tudomást, de kötelességmulasztó eljárásnak tartom, hogy Garami, ha másért nem, hát azért, hogy megcáfolja az ott előadott történelmi tényeket, és talán ellenőrzése alá fogja saját emlékezését, mit sem látszik tudni az ott elmondott dolgokról. ezért kénytelen vagyok felvetni a kérdést: mi és hol történt tehát ezen a két napon? Március 20.-án kellett a kormánynak állást foglalnia a Vyx-jegyzék ügyében. A kormány összes tagja s a forradalomnak erre az ülésre meghívott más vezetői, Hock János és Jászi Oszkár, talán mások is, egyértelműleg állást foglaltak amellett, hogy a Vyx-jegyzéket vissza kell utasítani, egyértelműleg állást foglaltak amellett, hogy a kormánynak le kell mondania s az összes polgári miniszterek állást foglaltak amellett, hogy a szociáldemokrata pártnak kell a hatalmat átvennie. Bármilyen kellemetlen is lehet az egyeseknek, mégis meg kell mondanom, hogy csak egy tagja volt a kormánynak, aki a koalíciós kormány további fenntartását kívánta. Lehetséges, hogy ez helytelen volt, hogy ez megvalósíthatatlan volt, hogy ez nem volt megoldás, de senki sem állíthatja, hogy ez nem egy politikai s talán nem is jelentéktelen állásfoglalás volt, senki sem állíthatja, ha volt mód a bolsevizmus elhárítására, akkor ez volt és semmi más. Erről az állásfoglalásról Garami könyve 110. oldalán a következő felvilágosítást találja az olvasó: „Kunfi tett valami halasztást célzó javaslatot, amely mint célranemvezetőt Hock Jánossal együtt elleneztünk”. Ez a halasztást, tudniillik a bolsevizmus elhalasztását célzó javaslat a minisztertanács jegyzőkönyve szerint az volt, hogy rá kell bírnunk az entente-ot, vagy legalább kísérletet tennünk, hogy a koalíció fennmaradásának

105

nemzetközi feltételeit megteremtsük: feltárva az entente előtt azt, hogy a koalíció bukása után kikerülhetetlen a proletárdiktatúra. Én a közkeletű felfogással szemben már akkor is azt tartottam, ma is azt tartom, hogy lényegében mit sem változtatott volna az, hogy a diktatúra a szociáldemokrata minisztérium vagy proletárdiktatúra formájában valósult volna meg, mert mind a kettő a proletariátus diktatúrája lett volna, mint ahogy a forradalom elindulásának pillanatától fogva diktatúra volt, s aminthogy minden forradalom, amíg új jogrendet nem teremt, szükségképpen és kikerülhetetlenül mindig diktatúra volt, és mindig az is lesz, s a különbség csak a diktatúra szervezeti formájában és a diktatúrát gyakorló osztályok mivoltában gyökerezik. A forradalomnak célja és eredménye a demokrácia, a harc idején azonban szükségképpen a diktatúra fegyvereivel él minden forradalom. A forradalmak világtörténetében nem mutathat fel senki példát arra, hogy az új jogrend megteremtése előtt forradalmak nem éltek volna a diktatúra fegyverzetével. A legalitás és mérséklet szellemétől annyira áthatott forradalom, amilyen a csehszlovák államot megteremtette, épp olyan formális diktatúra volt, mint akár a magyar vagy a német, amely utóbbiról Garami igen tévesen írja könyvében, hogy az általános választójog következtében parlamentáris és demokratikus volt, s a régi Reichstaggal, az általános választójog parlamentjével kormányzott. Garami különös módon nem tudja azt, hogy a német forradalom éppúgy szétkergette az általános választójog demokratikus Reichstagját, mint a Nemzeti Tanács Tisza parlamentjét, és hogy a német forradalomban 1918 novemberétől egészen 1919 márciusáig a munkás- és katonatanácsok gyakorolták a hatalmat. A csehszlovák forradalom a cseh nemzet diktatúráját teremtette meg, s még Ausztriában is csak úgy menthette át magát a parlament egy része, hogy még a forradalom előtt széttörte a nemzeti forradalom a régi Reichsratot, s az új német Nationalrat éppen újsága következtében a forradalom szervének látszott a tömegek előtt, s különben is, benne abban az időben a német szociáldemokrata párt diktálta a tempót. Talán akad olvasó, aki ezeknek a fejtegetéseknek szükségét és összefüggését a Garami könyvével s éppen a márciusi eseményekkel való összefüggését nem látja be. De a magyar forradalom megítélésében és megértésében ez döntő kérdés, és döntő volt március 21.-én is. Nem arról kellett azon a napon dönteni, hogy diktatúra vagy demokrácia következzék-e: ezt a kérdést a történelem akkor, amikor belesodort bennünket a forradalomba s amikor nem tette lehetővé, hogy a forradalom első négy hónapjában megteremtsük a forradalom új jogrendjét, alkotmányát és demokratikus szerveit, régen eldöntötte. Március 21-én arról kellett dönteni, hogy a proletariátus egymaga vagy pedig a polgárság forradalmi elemeivel együtt és közösen gyakorolja a diktatúrát. S énnekem rendületlen meggyőződésem ma is, az volt akkor is, hogy

106

aki a koalíciós kormányzást elvetette, azt nem a diktatúra ellen, hanem a proletariátus diktatúrája mellett foglalt állást. Ily értelemben mondom, hogy a magyar forradalom vezető emberei közül senkit olyan nagy felelősség nem terhel a proletárdiktatúra elkövetkezéséért, senki annyit nem tett érdekében, senki nem járult hozzá a forradalmi pártok osztályközi diktatúrájának proletárdiktatúrával való felváltásához, mint Garami Ernő. Nem olyan értelemben, hogy ő tudatosan törekedett volna a proletariátus diktatúrájára, sőt nem volt senki nálánál tudatosabb ellenzője. De alapvető tévedés volt a forradalom alatt is, s ez végighúzódik természetesen könyvén is, s ebből következik, hogy nem érti meg igazán a forradalmat sem, az, hogy nem számolt azzal, hogy a forradalom szükségképpen diktatórikus kormányzati rendszer a harc stádiumában, s hogy csak a tisztán osztály- vagy osztályközi diktatúra, nem pedig demokrácia vagy diktatúra között kell választani. A forradalmi diktatúrának a demokráciához leggyorsabban, legbiztosabban átvezető, a demokrácia jogrendjének előnyeit előlegező formája: a koalíciós kormányzat volt. Garami ennek a kormányzati formának az egész forradalom alatt és előtt tudatos ellenfele volt, nem látva azt, hogy a forradalomban csak a diktatúra jellegét, de nem annak mivoltát lehet kiküszöbölni. Garami azzal, hogy az egész forradalom alatt a minisztertanácson és a párt szűkebb fórumain belül propagálta azt a gondolatot, hogy a koalíciós kormányzat szűnjön meg, halálos csapást mért, mégpedig elsőnek mérte a halálos csapást a koalíciós kormányzásra, s utána követték őt ezen az úton Jászi és Károlyi s utána a többi miniszterek, akik a koalíciónak más iránya likvidálását tartották szükségesnek, a szociáldemokrácia egyedüli kormányvállalásával. Nem tudom, honnan veszi Garami könyve 92. oldalán azt az állítást, hogy „Kunfi ezt a megoldást tartotta helyesnek, s a kormányon belül egyedül voltam csakhamar, aki a szociáldemokrata párt egyedüli kormányvállalását elleneztem.” Én itt a nyilvánosság előtt szólítom fel Garamit, jelölje meg egyetlen beszédemet vagy állásfoglalásomat, amelyben én kizárólagos szociáldemokrata kormányzást helyeseltem volna, vagy ahol annak gondolata felmerült, nem a legélesebben küzdöttem volna ellene. Más kérdés az, hogy valaki azt mondaná, hogy ez az én politikai állásfoglalásom nem állott összhangban cselekedeteimmel. Noha azt gondolom, itt is szerfelett zavarba jutna Garami, ha konkrétumot kellene megneveznie. Én viszont hivatkozhatom a Nemzeti Tanácsnak arra az ülésére, amelyen a kormánynak a miniszterei eskü alól való feloldását jelentettem be egy beszéd kíséretében, amely miatt oly éles támadások értek az egész szocialista irodalomban, amikor a nemzetgyűlés megválasztásáig az „osztály- és felekezeti ellentétek” pihentetését kívántam. Hivatkozhatom a munkástanácsok januári ülésére, ahol talán szerénység nélkül mondhatom, igen jelentős részem volt abban, hogy a tiszta

107

szociáldemokrata kormányt követelő javaslat végül is elbukott. S végül a március 20-iki minisztertanácson tett „valami halasztást célzó javaslatomra”, amelyet Garami elvetett. S talán nem árt Garaminak emlékezetébe idézni azt is, hogy kettőnk közül én voltam az, aki Károlyinak azt a törekvését támogattam, hogy Nagyatádi Szabó Istvánnak és a kisgazda pártnak a bevonásával szélesebb bázist építsünk a forradalom alá, vele szemben, aki – mint az események mutatják – joggal bízott Nagyatádiban, de akkor nem Nagyatádi személye, hanem a forradalom szociális talajának kiszélesítése volt a döntő kérdés. Talán, ha emlékeztetem rá, visszaemlékezik Garami arra is, hogy milyen szkepszissel fogadta, és mennyire ellenezte azt is, hogy a klerikálisoknak akkori demokratikus balszárnyával, Zbórayval, Huszárral keressünk érintkezést és hogy őket megnyerjük a koalíciós kormányzat számára, amiből egy és más a Persián elleni pörben nyilvánosságra is jutott. S azt hiszem még ma is, ha Garami a forradalom alatt még mindig igen nagy befolyását arra használta volna fel, hogy a koalíciós kormány fundamentumait kiszélesítsük, nem pedig arra, hogy reakciós miniszteri tisztviselőket megvédelmezzen a szociáldemokrata szervezetek terrorja ellen, s főképpen, ha nem lett volna foglya annak a szerintem gyermekes gondolatnak, hogy a par excellence forradalmi párt, a forradalomnak egyetlen szervezett védelmezője, hagyja ott a forradalmat, és szolgáltassa ki azt a polgári pártoknak, akkor sok minden másképp következett volna. Ez a kérdés azonban Garaminak egész forradalmi, helyesebben forradalomellenes alapkoncepciójával függ össze, amelyről más összefüggésben akarok egyet-mást elmondani, s most visszatérek a március 20-iki minisztertanácsra, illetve annak Jászi cikkében felvetett vitakérdéseire, arra, vajon mi határoztatott el azon a napon? Ebben a pontban Garami előadását kell helyesnek elismernem Károlyi és Jászi tudományával szemben, s az igazsághoz – tudomásom szerint – Szende előadása jár a legközelebb. A minisztertanács, amint említettem, egyértelmű volt az Vyx-jegyzék visszautasításában és abban, hogy a kormány lemondjon. Nem lehetséges, hogy a kialakult nézet az volt, hogy a kormány lemondása után most a polgári miniszterek kiválnak s az összes polgári résztvevők kikerülhetetlennek mondották a szociáldemokrata kormányt. Ámde szavazás vagy határozat nem volt, s a dolog természeténél nem is jöhetett létre, mert hiszen a szociáldemokrata miniszterek még ennél sokkal kisebb jelentőségű dolgokban is rendszerint a pártfegyelemre való hivatkozással kitértek a döntés elől, s azt a pártvezetőségre bízták. Ez történt ezúttal is, s hogy e tekintetben elfogulatlan tanúra hivatkozzam, idézem Berinkey Dénesnek a Pester Lloyd 1919. október 8.iki számában megjelent cikkét, amelyben a következőket írja: „Ezen a minisztertanácson a kormány szociáldemokrata tagjai hozzájárultak a kormány lemondásához, de egyúttal kijelentették, hogy végleges állásfoglalásra nincs joguk, s a továbbiakra nézve pártjuk

108

utasításai szerint fognak eljárni.” De nem lehet kétséges, hogy a közhangulat az volt, hogy ez az utasítás úgy fog hangzani, hogy a szociáldemokrata párt átveszi a kormányt, s Garami állásfoglalása pusztán abban volt más, mint a többieké, hogy ő kijelentette, hogy ő abban a kormányban nem fog részt venni. A pártvezetőség másnap délelőtti ülésén szintén nem hozott érdemleges határozatot, csak az, hogy a kommunistákkal meg kell egyezni, s hogy evégből bizottság menjen ki tárgyalni velük. Mi legyen a tárgyalás konkrét alapja, arra ez a bizottság, amelynek tagja voltam, semmi utasítást nem kapott, és bizonyos fokig carte blanche-a volt. „Az Ember”-ben írott cikkemben ezt még nem írtam meg, de most már nincsen okom elhallgatni, hogy a tárgyalást Weltner Jakab bevezető szavai, amelyeknek jelentőségével ő valószínűleg nem volt tisztában, tették lehetetlenné, amelyekben azt hiszem, nem csak az én legnagyobb ámulatomra, kijelentette, hogy az a megbízatásunk, hogy közöljük a kommunistákkal, hogy a pártvezetőség mindenben magáévá teszi állásfoglalásukat. Kun Béla mint a vércse csapott le erre a nyilatkozatra, s mielőtt magunkhoz térhettünk volna, már készen volt a híres „platform”, amely a szociáldemokrácia teljes kapitulációját tartalmazta. Messzire vinne, ha erről is be akarnék számolni, mi vitt rá engem arra, hogy ezt az okmányt aláírjam. De két, még abban a rövid pillanatban is átcikkanó megoldásra rá kell mutatnom: mitévő legyek ellenérzéseimmel, amikor a forradalom polgári pártjai úgy érezték, hogy fel kell adniok a harcot, s kiléptek a koalícióból, s mikor a szociáldemokrata párt vezető antibolsevistájának politikája abban az egyéni és nem politikai állásfoglalásban merül ki, hogy ő szerepet nem vállal, s ha kell, kivándorol? Láttam, hogy ez csak az egyesre, de nem a munkásságra és nem a forradalomra megoldás, s én mindkettővel annyira összeforrottnak éreztem magam, annyira elképzelhetetlennek ítéltem a tőlük való elszakadást, hogy inkább mentem velük a végzetes és harcos útra, mint arra a másikra, amelyen kikerülhetetlenül szembe kellett kerülni a forradalommal, és menthetetlenül eljutni azokra a mezsgyékre, amelyeket zivataros időben csak hajszálak választanak el az ellenforradalomtól. Lehetséges, hogy ez súlyos politikai hiba volt, de még mai tapasztalataimmal is inkább vállalnám a felelősséget azért, hogy részem van abban, hogy a magyar munkásság képviselői Kun Béla kormányába vezetődtek, mint azért, hogy a munkásság képviselőit Horthy Miklós kormányába vezettem volna, amiért Garami Ernőnek kell a felelősséget a munkásság egyeteme előtt viselnie. A fogházból a pártválasztmány ülésére mentem. Ott csak ketten szólaltak fel a kommunistákkal való megegyezés ellen. Ezek ketten nem Garami Ernő, nem is Buchinger Manó, hanem Rónai Zoltán és Roth Ottó voltak. Szavuk a pusztában hangzó szó volt, a pártválasztmányban összegyűlt Peyerek és Farkas Istvánok majdhogy lehurrogták őket. A

109

munkástanácson nem tudom, mi történt, mert én a minisztertanácsra mentem fel. Amit arról tudok, arról ezt írtam Az Emberben: „Amikor idáig fejlődtek a dolgok, háromnegyed hat tájban visszamentem a minisztertanácsba, amely azt hiszem, négy óra óta együtt volt, és amelynek tárgya a Vyx-jegyzékre adandó válasz volt, amelynek hat óráig el kellett készülnie, sőt át kellett adódnia. Károlyi Mihály cikkében csak a sorok között, Berinkey Dénesében nyíltan és durván az a vád foglaltatik ellenem, hogy én akkor visszajövet semmit sem szóltam pártunk állásfoglalásáról, hogy ezt azzal a ravasz gondolattal tettem, hogy a »puccsot«, a »hatalom átjátszását« megkönnyítsem, vagy egyáltalán lehetővé tegyem. Válaszom a következő: a kormány előző éjszaka elhatározta lemondását, s ezzel de facto megszűnt, mint ahogy a tényleges hatalom abban a pillanatban már csak a munkás- és katonaszervezetek kezében volt, s ezek anélkül hogy én vagy másvalaki a kormány tagjai között erről előzetesen tudott volna, a diktatúra mellett döntöttek. De nem ez volt az ok, amely miatt nem szólottam a délelőtti és délutáni eseményekről, hanem az, hogy a minisztertanács a Vyx-jegyzékre adandó válasz és az utolsó személyi és tárgyi likvidáló intézkedések megtétele céljából jött össze, s volt együtt már órák óta, amikor én megérkeztem. Rajtam kívül a kormánynak még három szociáldemokrata tagja volt, akik – talán mindannyian, de egyesek bizonyosan – kezdettől fogva jelen voltak a minisztertanácsban, akik, csakúgy, mint én, részt vettek a délelőtti pártvezetőségi ülésen, s így semmi okom nem volt annak feltevésére, hogy a kormány nem bír tudomással arról, milyen irányban mentek már a délelőtti ülésen az események. A vés formális döntés pedig a munkástanács kezében volt, amelynek ülése akkor kezdődött, amikor a minisztertanács ülése már befejeződött. Amikor ezeket a tényeket megállapítom, ugyanilyen lojalitással megemlítem azt is, hogy a minisztertanács ülése után, amikor Garami nálam érdeklődött, mi történt a gyűjtőfogházban, s én közöltem vele az ott felvett okmány lényegét, s azt, hogy a párt nevét is meg kell változtatni: Garami azonnal papírt és tollat hozatott, s a megrendülés és konsternáció minden külső jelével arcán megírta az új pártból való kilépését bejelentő levelét. Ez ennek a két történelmi jelentőségű napnak a történetéből az, amit én tudok, s ami belőle szorosabban rám tartozik.

110

* Az a kép, amelyet Garami könyvében saját magáról rajzol, itt-ott kiegészítésre és mindenekfölött a kép mögött megjelenő politikai egyéniség értékelésére szorul. Nem arról akarok szólani, milyen pompás írónak mutatkozik Garami, s hogy ennek benyomása alatt mennyire sajnálják mindazok, akik Garami Ernővel a Népszava szerkesztőségében és a magyar pártmozgalomban együtt dolgoztak, hogy ez a kitűnő publicista, amíg a Népszava szerkesztője volt, gyakran hónapokon keresztül egyetlen sort sem írt abba a lapba, amelynek a magyar munkásság nevelése volt legfontosabb feladata, s hogy így majdnem húsz esztendőt, amely alatt naponta módjában lett volna s talán kissé kötelessége is lett volna a munkásokhoz a Népszaván keresztül szólani, elmúlni hagyott anélkül, hogy a munkások nagy tömegeit a saját logikus, átgondolt, higgadt felfogása számára megnyerte, az ő szellemében nevelte volna. Mint történelempszichológiai összefüggések iránt érdeklődő elme, Garami bizonyára meg tudná találni a kapcsolatot az ő éveken, sőt évtizedeken keresztül tollában és agyában maradt cikkeit és a munkásságnak a forradalomban tanúsított s most az ő kritikáját jogosan kihívó viselkedése között. E tekintetben mindazokat a szellemi munkásokat, akik a párt szolgálatában állottunk, súlyos mulasztások terhelik, de állítom, hogy senkit nagyobb, mint Garami Ernőt, s nem hinném, hogy akadna a magyar szociáldemokrata párt benső életének ismerői közül akár egyetlenegy is, aki ennek a megállapításnak ellentmondani tudna. Garami emlékiratai tükrében a forradalom úgy jelenik meg, hogy az egyik oldalon állott ő néhány barátjával, akik minden bajt tisztán előre láttak, s a meredélybe való rohanástól igyekeztek Cassandra-szavukkal s az általános téboly és terror közepette bölcs és igazságos cselekedeteikkel visszatartani úgy az intrikus és megbízhatatlan Károlyit, a bolsevizáló radikális pártot, a Jászihoz s hozzám hasonló forradalmi romantikusokat, a féktelen törtetőket és a megrészegült munkástömeget, s a másik oldalon állottak éppen mindezek együtt, akik a katasztrófát előidéztük. Én kénytelen vagyok ezt az áttekinthető és olyan csábító képet alkalmatlan kérdéssel megzavarni és megkérdezni Garami Ernőt: ki volt a forradalom leghatalmasabb pártjának, a szociáldemokrata pártnak egész a forradalomig legbefolyásosabb, kiváltságos hatalmat és jogokat élvező vezére? Ki volt az, akinek tudta nélkül két évtizeden keresztül ebben a pártban egyetlen levél sem hullhatott le egyetlen fáról? Ki volt az, aki a pártvezetőség ülésterméből, a pártkávéházak asztalai mellől őt tűzön-vízen keresztül követő alvezérei és altisztjei segítségével kormányozta, vezette a szociáldemokrata pártot? S ki volt ezen az alapon az, akit, amennyire ilyesmiért egyáltalában felelősség illethet, elsősorban terhel a felelősség azért, hogy a szociáldemokrata párt úgy került be a forradalomba, ahogy

111

éppen bekerült? Az a párt és az a munkásság, amelyről Garami Ernő könyvében ezt az annyira elriasztó képet megrajzolja, mindenekelőtt Garami pártvezéri munkájának a gyümölcse! Az erről a munkásságról rajzolt kép azonban szerfelett hiányos, mivel nem mondja meg, hogy ennek a pártnak legelső embere oly férfiú volt, aki hónapokon keresztül tollat nem vett kezébe, hogy a párt napilapjába írjon, el nem ment egy munkásszervezetbe, hogy ott előadást tartson, el nem ment egy népgyűlésre, hogy az ellenféllel megmérkőzzék, és a tömeget a maga bizonyára kiváló és szuggesztív egyéniségével is lekösse maga mellé és felfogása mellé. Ez a magatartás, amely súlyos kötelességmulasztás volt a pártélet normális idején, bűnné és katasztrófává vált a forradalomban. Tévedés Garaminak az az állítása, hogy ő a forradalom alatt súlyos hivatali elfoglaltsága következtében elszakadt a munkásságtól, és nem érintkezett velük. Hogy régebben hogy volt, saját tapasztalatomból nem tudom, de tizenkét esztendős mindennapi együttlétből tudom, hogy Garaminak már ez alatt az idő alatt sem volt a munkásokkal, hanem csak a pártkávéházakban tanyázó Tammany Hall-lal volt, de avval igen szoros és állandó érintkezése. Eszemben sincs a magam felelősségét ezekért az állapotokért s azért, hogy nem lázadtam nyíltan ellenük fel, tagadni. De mentségül hivatkozhatom arra, hogy az a sors, amely a magyar munkásmozgalom be nem hódoló s nem alkalmazkodó intellektüeljeinek, a „doktorfickóknak” jutott, akik között nemcsak Alpári Gyula és Vágó Béla, de Szabó Ervin is ott volt, figyelmeztetett arra, hogy ha nem akarok az ő sorsára jutni, vagyis kívül kerülni az aktív pártmozgalmon, akkor a „tabuk”-hoz hozzányúlni nem szabad. Sajnos az egyik Tammany Hallt csak egy másikkal lehet megdönteni, s ilyenek szervezésére belőlem egyaránt hiányzott belőlem az akarat, tehetség és elszántság. Ezt csak azért írom ide, hogy eleve válaszoljak olyan ellenvetésre, melyet ezek a fejtegetéseim valószínűleg keltenek. Ezek az önkorbácsoló szavak átvezetnek engem Garami könyvének egy csodálni való tulajdonságához: az önbírálat teljes hiányához, amelynek ez a foka egyenesen elképesztő. A helyzet, amelyben mi, emigránsok vagyunk, s bárminő eszme-barrikádokat próbál Garami közénk húzni, amelyben ő is van: talán mégsem alkalmas a hivalkodásra. Egy bukott forradalom kövei és törmelékei között élünk, s nemcsak a mi forradalmunk bukott el, de Garamié is. Ily helyzetben a forradalomnak az a joga és kötelessége, hogy bírálatot gyakoroljon, de éppen ebben a helyzetben nem lehet termékeny az a bírálat, amely nem az önbírálaton keresztül kezdődik. Garami könyvéből egy önmagával szerfelett elégedett ember élesen kirajzolt profilja tekint felénk, s én álmélkodva nézem ezt a férfiút, akinek ebben a helyzetben ez a lelki magatartása önmagával és a dolgokkal szemben. Garami azt hiszi, hogy a forradalom katasztrófájáért való felelősség alól mentesíti magát, ha bebizonyítja, hogy ő

112

nemcsak ma, de már a forradalom egész tartama alatt tisztán látott mindent. Figyelmeztetni kell azonban őt arra, hogy a történelem nem azt kérdi a politikustól: mit gondoltál, hanem azt: mit cselekedtél?, s a demokratikus politikustól még azt is megkérdi: mit cselekedtél avégből, hogy a tömegeket megnyerd a maga felfogása számára? Garami azt írja könyvében, hogy a minisztérium annyira lefoglalta őt, hogy nem ért rá a mozgalommal, a munkásokkal foglalkozni. Úgy látszik, ő a forradalmi miniszterséget összetéveszti a békés világgal: a szociáldemokrata minisztereknek nem az volt a forradalmi harc idején a feladatuk, hogy adminisztráljanak, hanem hogy politikát csináljanak, mert – amint a mellékelt ábra mutatja – a kora reggeltől késő éjszakáig tartó adminisztrálás semmit sem ért, ha azalatt az árvíz elé gátat nem építettek, amely megmentse a dagadó árvíztől a kormányzás alapjait. Ha igaz volna Garami képe a homályban botorkáló Károlyiról, Jásziról s rólam, akikkel szemben egyedül ő látott mindent tisztán előre, akkor Garamit mindannyiunknál súlyosabb felelősség terhelné; mert mi csak tévedtünk, vagyis hibánk, schopenhaueri értelemben, az intellektus hibája volt, míg ő bűnt követett el, mert hibája, az akaraté, a morális szférába esik! Minél tisztább képe volt a helyzetről, és minél inkább meggyőződése volt, hogy összeomlás felé sodródunk, annál inkább kötelessége lett volna félreverni a harangot, lelkét is kitenni azért, hogy megnyerje a maga oly szilárt és tiszta igazsága számára a legjobbak és belátók támogatását. Ehelyett semmit sem tett, de viszont Emlékirataiban gúnyos és kicsinyes támadásokat intéz Garbai ellen, aki ebben a harcban hónapokon keresztül elől járt, és ha kissé megrokkant a küzdelemben, mit ahogy Garami leírja, ez azokért a beszédekért is volt többek között, amelyeket Garami helyett is mondott el a bolsevikok ellen, azok miatt a féktelen és terrorisztikus támadások miatt is volt, amelyeket Garami helyett is elviselt. De támadja Garami azonfelül Károlyi Mihályt is, aki tán némi benső küzdelmek után, mégiscsak rászánta magát, Garami ellenzése dacára, a kommunisták letartóztatására, és olyan színben tünteti fel őt különben is könyvében, amely önkéntelenül is azt a Bismarck-féle anekdotát juttatja eszembe, amely arról szól, hogy amikor Bismarckot figyelmeztették Hegel mondására: „Egyetlen államférfi sem nagy ember a komornyikja előtt”, Bismarck mondotta: „Ez azonban nem az államférfin, hanem a komornyikon múlik…” Arra a kérdésre, vajon Garami nem rabja-e az önszuggesztiónak, amellyel mai tisztánlátását a múltba vetíti vissza, nem is akarok kitérni, mert szerintem a tudós feladata, hogy tisztán lásson, a politikusé, hogy helyesen cselekedjék, és mivel a forradalmak cselekvő idők, olyan tudás vagy tisztánlátás, amely nem fejeződik ki tettekben, politikailag értéktelen. De Garami tisztánlátásának még egy nagy hibája van: ti. az, hogy merőben elméleti, a tényeket megállapító tisztánlátás még mai előadása szerint is, s az ember hiába keres választ

113

arra könyvében: mit kelljen evvel az adott forradalommal, evvel az adott munkássággal, evvel az adott országgal cselekedni? S ez a tény visszavezet előző cikkemnek ahhoz a pontjához, ahol azt mondottam, hogy Garami politikája forradalomellenes volt, amit élesen meg akarok különböztetni [az] ellenforradalmi politikától. Garami ma könyvében az októberi események, a Nemzeti Tanács és az októberi forradalom lelkes hívének vallja magát. De ha számot vet magával, akkor tudnia kell, hogy az egész a Nemzeti Tanács megalakulásában rejlő politika az utolsó pillanatig az ő éles ellenállásába ütközött, s ha a forradalom dübörgő léptei nem rendítették volna meg a párturalom régi épületét, ez a politika nem is diadalmaskodhatott volna ellene. De ez csak példa Garami egész magatartására a forradalom alatt, amely merő negatívum volt, s amely abban a képtelen gondolatban csúcsosodott ki, hogy az az egyetlen szervezett hatalom, amely Garami előadása szerint is ura volt a helyzetnek, vonuljon ki a kormányból és a forradalomból, s adja át a helyét egy kormánynak, amely vagy kénytelen lett volna a munkásokra támaszkodni, s ez esetben mi sem változott volna, csak egy nyílt és világos helyzet helyére került volna egy hamis, vagy felvette volna a harcot a munkásokkal, s e célból fehér gárdát, vagyis ellenforradalmat szervezett volna. Nem szólva arról, hogy olyan polgári párt, amely erre vállalkozott volna, nem volt Magyarországon akkor, s ha lett volna vállalkozó, nem tudta volna megcsinálni, mert nem volt hatalma hozzá. Garami politikája tehát lényegében a hamis látszatoknak vagy az ellenforradalom nyeregbe ültetésének politikája volt – háttérben a svájci kivándorlással, amely megoldás lehet egyesek, de nem megoldás a munkásosztály számára. Az általános impresszió, amely e sok részletében kitűnő és mindenütt érdekes könyv olvasása után kialakul az emberben, az, hogy itt valaki, aki minden ízével a rendes, nyugodt, szabályos, mérsékelt és céltudatos politikai cselekvésnek az embere, belekerült egy zúgó, rohanó, iszapot felkavaró forgatagba, s amely a legbölcsebb intelmekkel és legátgondoltabb tervekkel is csak úgy labdázik. Garami csak a rendetlenségeit, zűrzavarát látja ennek az árnak, s kedvetlensége emiatt oly nagy, hogy még ma sem látja a teremtő erőt, amely ezt a folyót árvízzé dagasztotta, s az iszapot, amelyet magával vitt, hogy megtermékenyítse majd a szikkadt földeket.

* Természetszerűleg még nagyon sok mondanivalóm volna Garami könyvéről és a forradalomról főképpen. De nem akarok túlságosan visszaélni a Bécsi Magyar Ujság vendégszeretetével, sem azokkal a barátainkkal szemben, akiknek bizonyára szintén lesz mondanivalójuk. De egyetlen dolgot még szóvá kell tennem, ama sorok kapcsán, amelyeket

114

Garami az emigrációról ír. Mivel ez a pirulám keserű lesz, a helyes adagolás szabályait követve, meg akarom előbb írni, hogy Garami minden becsülést és tiszteletet megérdemel azért a kemény, meg nem alkuvó magatartásáért, amelyet az utolsó másfél esztendőben a fehér terroristákkal szemben gyakorolt, azért a félreértést nem tűrő keménységért, amellyel könyvében is minden hidat, amely a kurzus és Horthy-Bethlenék felé vezet, feléget. Ezt nem azért kell nagyra tartani, mintha Garamit meg lehetne sérteni azzal, hogy tőle másféle állásfoglalás is kitelnék, hanem azért, mert ő az, aki ilyen magatartással e pillanatban a legnagyobb áldozatot hozza. Kevesebb intranzigencia az emigrációban már rég megszerezte volna a mai magyarországi szociáldemokrata párt nyílt pártvezérségének dekorumát számára. Azt mondanám, hogy amint mi, olyan szociáldemokraták, akik a diktatúrában részt vettünk, a kommunizmus ellen való ideológiai küzdelemmel jóvá tettük azt a hibánkat, amelyet a bolsevizmussal szemben való gyengeségünkkel elkövettünk, úgy Garami harca a fehér terror ellen idekünn expiálása annak a súlyos politikai hibának, amellyel Horthy hadserege előtt szabaddá tette az utat Budapestre, és amellyel bevezette Peyer és Miákits elvtársait a fehér terror kormányába. De van könyvének az emigrációval foglalkozó lapjain egy rész, amelyre néhány zokszavam volna. Garami azt írja, hogy ő minden sürgetés ellenére ellenszegült az emigráció egységesítésének, s az eseményeket nem ismerő olvasóban azt a benyomást keltheti, hogy Garami az emigrációban valakik részéről heves ostromnak volt kitéve, s hogy az emigránsok mint kikosarazott kérők vonultak el a rátartós menyasszony háza tája elől. Nincs tudomásom róla, hogy a kommunista emigráció részéről kísérlet történet volna arra, hogy Garamival egyesüljenek. Az emigráció Károlyi–Jászi-csoportja külön napi lapot teremtett magának, ami szintén nem az egyesülés jele, s azonfelül egy csomó manifesztumban egyértelműleg fordult Garamival és Lovászyval a külföldhöz: itt tehát valamelyes kooperáció volt Garami és e között az emigráns csoport között, anélkül hogy bármelyik fél is „egyesülni” akart volna a másikkal. Garami megjegyzését tehát a járatlan olvasó olybá veheti, mintha az emigráció Világosság-csoportja kéredzkedett volna fel Garami szekerére, és nem nyert volna ez előkelő járműre felvételt. Evvel szemben meg kell mondanom, hogy amikor 1919 telén és 1920-ban ilyenfajta megbeszélések folytak, nem tudom, Garami személyesen részt vett-e bennük, de csoportjának emberei ott voltak, én az első pillanattól kezdve a legmerevebben szembehelyezkedtem minden ilyen kísérlettel. Akkor nem ugyan azért, mert valamilyen irányban „posszibilitásom” láttam volna benne, ami nekem nem nagy gondom, de azért, mert azt gondoltam, hogy a munkásmozgalom Európa-szerte meglévő széttagoltsága, jobboldali szociáldemokratákra, centristákra és kommunistákra, szükségessé teszi a proletáremigráció

115

ugyanilyen tagoltságát, mert mindegyik emigrációs csoportnak megvannak a külföldi testvérszervei az analóg elvi alapon áll pártokban, és ilyen széttagolt állapotban inkább tudjuk az egész európai munkásságot megmozdítani a magyar forradalom sebesültjeinek támogatására és hóhérainak megbélyegzésére. Akkor csak ez a meggondolás vezetett, s nem az aggodalom attól, hogy a Garamival való egyesülés alkalmas lett volna arra, hogy nem csak egyedül őt kompromittálja. Hogy nekünk is voltak ez irányban némi porcelánjaink, persze nem az ellenforradalmi vagy majd az utána következő konzervatív Magyarországon, azt csak 1920 januárjában tudtam meg, amikor a wieni Internationale alakuló gyűlését tartotta. Mi, a Világosság-csoport emigránsai, tanácskozó jogot kértünk ezen a kongresszuson. A bizottság, amely ez ügyekben határozott, úgy döntött, hogy amíg Magyarországon a munkásmozgalom szabaddá lesz, elismer bennünket az emigráció képviseletének, és mint a többi ország pártjainak, helyet ad nekünk teljes joggal a végrehajtó bizottságban. A bizottság, amelyben tíz ország szociáldemokrata pártjainak képviselői foglaltak helyet, a maga színe elé idézett engem, s az egyetlen kérdés, amelyet ott a szavazás előtt hozzám intéztek, az volt: nem állunk-e politikai kapcsolatban az emigráció Garami–Buchinger-csoportjával? Miután Garaminak most könyvében is kifejezésre jutó intrazigenciája és szigorúsága velünk szemben lehetővé tette számomra, hogy erre a kérdésre „nem”-mel feleljek, egyhangúlag felvettek bennünket a végrehajtó bizottságba. félreértések elkerülése végett nyomatékosan meg kell jegyeznem, hogy a kérdés merőben politikai természetű volt, s a Garami–Buchinger-csoport politikai magatartására vonatkozott. Mindebből láthatja Garami, hogy a világ ma már szerfölött rétegzett és különféle ítéletű politikai erőkből áll, s hogy alapjában véve nemcsak nekünk, de neki sincsen joga olyan magas lóhátról beszélni, mint ahogy azt megteszi. Vedd még ehhez, oh, nyájas olvasó, hogy mindannyian itt ülünk a babyloni füzek alatt, s hogy Garami jutalmul kapja az ellenforradalomtól, amit mi büntetésül kapunk tőle, ti. a száműzetést, akkor be fogod látni, milyen kevéssé változott meg a világ 1848 óta. Friedjung beszéli ugyanis az abszolutizmus történetéről írott könyvében, hogy a Bach-korszakban egy magyar és horvát úr, az egyik lázadó kossuthista, a másik hű Jellasics-párti, találkoztak a száműzetésben vagy a börtönben, s a magyar így köszöntötte a horvátot: – Hát, lieber Freund, nix hat genützt, Du hast bekommen als Belohnung, was ich hab’ bekommen als Strafe.

116

Az új taktika és az ifjúmunkások feladatai1

A Kommunista Internacionálé 3. és az Ifjúmunkás Internacionálé 2. kongresszusa nagy fordulatot jelentettek az ifjúmunkás-mozgalom fejlődésében. Megszüntették azt a különállást, azt az elszigeteltséget, amelyben a kommunista ifjúmunkásság a kommunista pártokkal és az ifjúmunkás-tömegekkel szemben volt. Ez az éles különállás nem a kommunista ifjúmunkásság akaratából jött létre. A viszonyok, a világháború és a forradalom első idejének viszonyai kényszerítették rá a kommunista ifjúmunkásságra. Mert volt idő, mikor senki sem tartotta magasra a proletárforradalom zászlaját, csak a kommunista ifjúmunkások és a felnőtt forradalmárok egy kicsiny csoportja. Nem csoda, hogy ezek szellemileg és szervezetileg élesen különváltak a proletariátust eláruló opportunistáktól. Nem csoda, hogy akkor, amikor minden szociáldemokrata párt az opportunizmus, az osztályharc feladásának melegágya volt, a forradalmi ifjúmunkásságnak csak egy jelszava lehetett: teljes különállás, teljes függetlenség. És ezt a függetlenséget a kommunista ifjúmunkásság nemcsak kivívta magának, de jól ki is használta. Nemcsak megszervezkedett mint a proletárforradalom előcsapata, hanem kiépítette magának a kommunista küzdelem legfőbb előföltételeit: a marxista tisztánlátást, az osztályharc helyzetének gazdasági és politikai ismereteit. Ez ismeretek gyakorlati alkalmazásához szükséges szervezeti es taktikai tapasztalatokat. Azonban éppen az osztályharc fejlődése, a kommunista előcsapatok sikerei és előrehaladásuk tette lehetetlenné, hogy ez a különállás fennmaradjon. Hogy legalábbis ne legyen most már annyira akadályozója a forradalomnak, mint amennyire eddig segítségére volt. A kommunista előcsapatoknak egységesen kellett immár fellépniök és szorosabb kapcsolatot keresni a náluknál kevésbé osztálytudatos tömegekkel. A tavaly nyári ifjúmunkáskongresszusok ilyen irányban fejlesztették tovább az ifjúmunkások taktikáját és szervezetét: megteremtették a kommunista pártokkal való szoros szervezeti együttműködés formáit. És egyúttal rámutattak a még nem kommunista tömegekben való munka óriási jelentőségére. A téli kibővített végrehajtó bizottsági ülés pedig a proletariátus egységfrontjának jelszavával határozott irányt és tartalmat adott ennek a taktikának.

1

Új Előre (New York–Cleveland–Chicago), vasárnapi melléklet, 1922. augusztus 20. (XVIII. évf.,

3628. sz.), 3. o. (név nélkül); megjelent még: Ifjú Proletár, Budapest 1922. szeptember 7. (II. évf., 4. sz.), 4. o. – Az Ifjú Proletár a KIMSZ illegálisan megjelenő lapja volt. – A szerk.

117

Az új taktika eredményei, ott, ahol helyesen alkalmazták, már most is megnyilvánultak. A kommunisták befolyása a tömegekre nemzetközi mértékben növekedőben van. Van remény arra, hogy rövidesen mozgásba tudják őket hozni saját érdekeikért, áruló vezéreik szabotázsa ellenére. De ehhez az egységfront taktikájának alkalmazásán kívül még valami kell. Vagy helyesebben: az egységfront taktikáját csak akkor lehet helyesen alkalmazni, ha ez az előföltétel hozzájárul a munkánkhoz. Ez az előfeltétel: a kommunista mozgalom belső elmélyítése. Sok kommunista és sok kommunista ifjúmunkás helytelenül és egyoldalúan fogja fel az új taktikát. Azt hiszi, hogy ő már 1918-ban vagy 1919-ben már kommunista volt, már magába szedett minden kommunista bölcsességet, és egyedüli feladata hirdetni az igét a még „fel nem világosodott” tömegek előtt. Aki így fogja fel a feladatot, az soha sem fog eredményt elérni. Mert ha a kommunisták egyre növekvő befolyást kezdenek a tömegekre gyakorolni, akkor ezt annak köszönhetik, hogy helyesebben ismerik fel a helyzetet és határozottabban vonják le ennek következményeit, mint a többiek. Vagyis szellemi és erkölcsi fölényükkel. De egy ilyen fölény – és legkivált a szellemi fölény – nem születik az emberrel. Nem is lehet semmiképpen és soha egyszer s mindenkorra megszerezni. Hanem ez a fölény csakis egy folytonos és kitartó munkának, tanulásnak az eredménye. Ha ez elmarad, akkor a tömegek hamar meg fogják unni azokat a kommunistákat, akik mindig ugyanazokat a frázisokat ismétlik előttük. Ahelyett, hogy a folyton változó világhelyzetet a marxizmus elvei szerint megmagyarázzák. Ahelyett, hogy az adott helyzetben megmondanák, hogy éppen most mit kell tenni. De éppen ehhez sok tanulás kell. Az új taktika azt parancsolja a kommunista ifjúmunkásoknak, hogy kifelé éljenek, hogy ne csak a kommunista szervezetekben forgolódjanak. És ezt helyesen írja elő. De eredményes ez a munka csak akkor lehet, ha a kommunista ifjúmunkások ugyanakkor egyszerre a legnagyobb gondot fordítják a tanulásra. Az új taktika tehát nemhogy csökkentené, de az eddigieknél is nagyobb jelentőségűvé teszi az ifjúmunkások számára a tanulást.

118

A moszkvai ítélet és a magyar mensevikiek1

Mindenki előre tudhatta: szörnyű nagy a felháborodás a moszkvai halálos ítéletek miatt a magyar menseviki körökben. És Róniai Zoltán a B. M. U. aug. 15-iki számában „elméleti” kifejezést is ad ennek a felháborodásnak.2 Felháborítónak találja, hogy elítélték a szociálforradalmárokat, akiknek az „egyedüli bűne, hogy évekkel ezelőtt fegyveresen ellentálltak azzal a forradalmi kormánnyal szemben, amely az ő forradalmi kormányukat eltávolította.” Hogy ez az ellentállás, külföldi zsoldos hadsereg behozatala, fehér tábornokokkal való cimborálás, vörös katonák vadállatias kivégzése stb., stb. formájában nyilvánult meg, arról előkelően hallgat Rónai Zoltán. (Nem csoda. Hiszen egy jóravaló magyar mensevikinek építeni kell az aranyhidat a Peyerrel és Miakitssal való jövendő egyesülés felé. Meg kell találni a módját annak, hogy majd Korvin Ottó kivégzése is mint „forradalmi” cselekedet szerepeljen.) Mondom: az sz. r.-ek szerepe felett előkelően elsiklik Rónai. „Ma elítélik a külföldi beavatkozást” – mondja; tegnap támogatták – és mit fognak holnap csinálni? Ma – tisztelt Rónai úr – nem nagy kunszt elítélni a beavatkozást. Ma az sz. r.-ek kenyéradó gazdái, a nyugati „demokratikus” hatalmak nem csinálnak beavatkozást. Majd meglátjuk, ha megint szemben áll Szovjetoroszország az entente-tal, hol lesznek akkor az sz. r. „forradalmárok”? Eddig, még mindig a fehérek táborában voltak. És enyhén szólva hazugság, ha Rónai a per szerinte legnagyobb szenzációjának, a „pártonkívüli demokratikus egyesülés” aktáinak hatását azzal akarja legyengíteni, hogy nem vonatkoztak a vádlott szociálforradalmárokra.” Abban az egyesülésben az sz. r.-ek összes kapacitásai, Csernov, Minov, Arksentjiv stb. részt vettek. A vádlott sz. r.-ek nem tagadták meg velük a szolidaritást. Ugyanazt a politikát csinálták, mint azok: ugyanúgy felvettek pénzeket az antanttól, mint azok, ugyanúgy támogattak, sőt előidéztek minden lehetséges ellenforradalmi mozgalmat – mint azok stb. Nincs-e tehát a kommunista pártnak joga ezeket a bűnöket is fejére olvasni az sz. r. pártnak? Nem, mondja Rónai Zoltán. És ennek a nemnek az elméleti megalapozása a tulajdonképpeni érdekes momentum cikkében. Ha a sok demagóg frázist és valótlan állítást mellőzzük, akkor lényegileg erről van szó: a kommunista párt a nyílt osztályháború, az 1

Munkás, Kassa 1922. augusztus 23. (XIII. évf., 160. sz.), 1. o. – A szerk.

2

Rónai Zoltán cikkét (A moszkvai ítélet után, Bécsi Magyar Újság, 1922. augusztus 15., 1–2. o.)

Lukács cikke után függelékben közöljük. – A szerk.

119

erőszak és a terror alapján áll. Megállapítja, hogy ez a burzsoázia részéről alkalmazásban van, és a burzsoázia osztályhelyzetének elemezéséből megmagyarázza, hogy szükségképpen van alkalmazásban. Megállapítja, hogy a proletariátusnak is erre az álláspontra kell helyezkednie, ha nem akar elbukni az osztályharcban. Rónai erre ezt kérdi: „Csakhogy, kérdjük, lehet-e ilyen elvi alapon harcolni a reakció ellen? Lehet-e ezzel a hittel lendületet adni a tömegek küzdelmének a reakció ellen, lehet-e ezzel táplálni az erkölcsi felháborodásukat? Ha az osztályharcban minden szabad, akkor lehet-e ma agitálnunk a politikai amnesztia mellett, amint ez például Franciaországban, Magyarországban, Németországban történik? Lehet-e elszörnyülködnünk a fascista borzalmakon, elítélnünk a lengyel vagy magyar választójogot? Lehet-e Európában felzúdulni azon, ha egy népgyűlést betiltanak, s Oroszországban a politikai ellenfélt ugyanakkor halálra ítélni? Azt hisszük, hogy ennek a politikának a lehetetlensége szembeszökő.” Minden elfogulatlan munkás azt fogja felelni Rónai Zoltán úrnak, hogy ez a lehetetlenség egyáltalában nem szembeszökő. Hogy mennyire nem, ez meglátszott a Rathenau megöletését követő napokban, amikor a munkásság egyértelműleg követelte egyrészt a gyilkosok példás megbüntetését és külön törvényeket a monarchisták ellen, másrészt ugyanakkor teljes amnesztiát a polgárháború proletár-elítéltjeinek. Hogy a német mensevikiek mind a két követelést elárulták, az más kérdés: az már menseviki tradíció. Tény azonban, hogy Rónai úr elvi kifogásait még ők sem vetették föl. Mert a Rónai-féle elméletnek egy kis hibája van: nagy „igazságosságában” folyton megfeledkezik a proletariátusról. Megfeledkezik arról, hogy a proletáriátus harcban van, harci érdekei vannak, hogy védekeznie kell a burzsoázia ellen, ha néha – sajnos nagyon ritkán! – támadás formájában védekezik is. Az elől a tény elől még Rónai úr sem zárkózhatik el, hogy a burzsoázia alkalmazza a terrort. De a proletariátus ne alkalmazza. Miért? Mert ha maga is alkalmazza, nem küzdhet hatályosan a burzsoázia terrorja ellen. Itt van a Rónai-féle elmélet magja, mely ikertestvére a Garami-féle elméletnek a „gazdasági érettségről”. Mind a kettő proletáriátus nélkül akar szociális átalakulást. Rónai szemében elképzelhetetlen, hogy azt mondjuk a proletároknak: „A burzsoázia erőszakkal tartja fenn uralmát. Ez az erőszak rossz, mert ellenetek irányul, mert egy, a ti elnyomóitokat szolgáló társadalmat tartja fenn. Küzdjetek ellene erőszakkal. És ez az erőszak jó, mert a ti érdekeiteknek megfelelő társadalmat teremt és véd meg.” Rónai úr itt ellentmondást lát. Helyesebben: konstruál egy ellentmondást, hogy megtévessze a munkásokat, akiknek

120

természetes osztályösztöne itt nem lát ellentmondást, hanem természetesnek találná ezt az okoskodást. Állandóan egy vonalra he1yezi Tanács-Oroszországot Horthy-Magyarországgal. Nem azért, hogy a két erőnek

különböző tartalmából és céljaiból az osztályharcra

következtetéseket vonjon le, hanem hogy mind a kettő erőszak voltának megállapításával a Horthy-terrort gyűlölő munkást elijessze a saját erőszakának alkalmazásától. Ez fontos elméleti lépés az sz. r.-ek útján. Rónai úr méltó és jó védője az sz. r-eknek. Fog még ő is „demokratikus” kormányokkal együtt dolgozni a proletárforradalom ellen.

121

[Függelék A moszkvai ítélet és a magyar mensevikiek című cikkhez] Rónai Zoltán A moszkvai ítélet után (Bécsi Magyar Újság, 1922. augusztus 15. (IV. évf. 190. sz.), 1–2. o.) A szociálforradalmárok pörében hozott halálos ítélet valójában több mint halálos ítélet. Az elítéltek feje fölött ott lebeg a kivégzés Damoklész kardja mindaddig, amíg a pártjuk, helyesebben annak az emigrációja nem hódol be a moszkvai kormánynak. Képzeljük el például, hogy Szász Zoltánt elítélnék, s az ítélet végrehajtását attól tennék függővé, hogy minő magatartást fog tanúsítani az az emigrációs lap, amelybe ő egy-két cikket írt! Miért szánta rá magát a szovjetkormány erre az egészen középkori lépésre? Oroszország ma nincs a polgári háború állapotában. A szociálforradalmárok egyedüli bűne, hogy évekkel ezelőtt fegyveresen ellentálltak azzal a forradalmi kormánnyal szemben, amelyik az ő forradalmi kormányukat eltávolította. Ma, amikor immár a szovjet regim az egyedüli hatalom a birodalom területén, nem gondolnak az ellenállásnak erre a módszerére. Ma elítélik a külföldi beavatkozást is, és Oroszországnak – mint ezt Timofejev a tárgyaláson kifejtette – nemcsak a tényleges, hanem a jogi elismerését is követelik. S hogy ez náluk nem színlelés, azt ezeknek a bátor férfiaknak az egész magatartása bizonyítja. Hisz a hosszú tárgyalás alatt úgy léptek fel bíráikkal szemben, mintha nem vádlottak, hanem vádlók volnának. S amikor az elnök megkérdezte, mit csinálnának, ha felmentenék őket, Timofejev, Donszkoj azt felelték: „Mi, a jövő emberei küzdeni fogunk ellenetek.” Bárha a pörben fölhánytorgatott merényletek Lenin és Volodarszky ellen szintén igen régi ügyek, a tárgyalás ezen a ponton teljesen kudarcot vallott. Tizenhárom napon át tárgyalták az úgynevezett terrorkérdést. És semmi, de semmi adatot nem tudtak a vádlott szociálforradalmárok ellen felhozni. Úgy Szergejevtől és Dora Kaplantól, ezektől a meghibbant idegzetű, exaltált emberektől, mint a bolsevikiek által dédelgetett Szemjonovtól és Konoplovától, az agent provocateuröktől távol állott a párt vádlott vezetősége. A szociálforradalmár pert nem csupán a tartalma, hanem a vád szempontjából való sovány eredménye is hasonlóvá teszi a magyar népbiztos-perhez. A tárgyalás a vádra nézve hatalmas kudarccal végződött. Krylenkónak, aki a főügyész szerepét játszotta, arra kellett kérni a bíróságot, hogy győzze le a jogi aggályait.

122

A vádnak a legfőbb szenzációja egy a szociálforradalmár párttal nem azonos „pártonkívüli demokratikus egyesülés” központi irodájának lopott aktacsomója volt, amelyet az orosz monarchisták tulajdonítottak el, s amely rejtélyes módon jutott a szovjetkormány birtokába. A lopott aktáknak azonban két hibájuk volt. Egyrészt nem vonatkoztak a vádlott szociálforradalmárokra, másrészt olyan időből származtak, amikor a vádlottak börtönben ültek. Ilyen szempontok azonban a vádat nem feszélyezték. Ha az ember a pör tárgyalásának hivatalos orosz tudósításait is olvassa, az a benyomása támad, mintha az oroszok teljesen elvetnék az egyéni felelősség elvét, s visszatérnének a régi idők kollektív felelősségéhez, a csoportfelelősségnek, a hetedízigleni felelősségnek az elvéhez, ami a magyar ellenforradalmi igazságszolgáltatásnak is jellemző vonása. Mikor a „forrongó néplélek” képviselői „spontán módon” megjelennek a tárgyalóteremben, és két és fél órán át kiáltoznak a vádlottakra, és követelik a fejüket, akkor az ellenforradalmi magyar bíróságok publikuma és folyosói jutnak az eszünkbe. Mikor Krylenko Kasin tanúra rákiált, hogy az ügye még nincs eldöntve, s az amnesztia a vallomásától függ, vagy követeli Sdanov védő észrevételeinek jegyzőkönyvbe foglalását, hogy más hatóságok is szerezzenek tudomást felfogásáról, akkor a Surgothok és Miskolcziak emléke elevenedik fel előttünk. Miért kellett ilyen módon leleplezni az egész világ előtt a szovjet igazságszolgáltatás különösségeit, megszegni a berlini ígéreteket, kiüldözni a külföldi védőket, felháborítani a nyugati közvéleményt, s mindezt a sok véres hűhót igazán semmiért? Maga az ítélet csak következménye a pör megindításának és letárgyalásának. Erre a pörre, éppúgy, mint a templomi kincsek kiadását megtagadó papok pörérre és kivégzésére, szüksége volt a szovjetkormánynak a maga szempontjából, bárha nincs ma külső háború, sem polgárháború. Sőt éppen ezért. A külső és belső háború fokozzák a tömeg ellenállását. A béke rossz idő minden önkényuralomra. S különösen akkor, amikor olyan engedményeket kénytelen tenni, amelyek a tömegek szemében a tekintélyét megingatják. A külföldi kapitalizmusnak tett engedményeknek, a belső békének nyilván egyéb okok mellett része van abban a nagy belső forrongásban, amely ma Oroszországban elsősorban igen erős sztrájkmozgalomban jut kifejezésre. Aki agitál, azt letartóztatják, de mindenkit, aki sztrájkol – s ezt már a cárizmus is tudta – nem lehet letartóztatni. A tömegek hangulata s a kormány opportunista külső politikája a vezető rétegben, a kommunista pártban is idéz elő bizonyos ingadozást, bátortalanságot. Megmutatni a tömegeknek, hogy az erős kéz ha a nemzetközi tőkére nem is

123

sújthat le, erős még a tömegekkel szemben, megfélemlíteni a tömegeket és biztatni a vezető pártot, ez annak a terrornak a magyarázata, amely most Oroszországban kifejezésre jut. Nagyon kétséges azonban, hogy ez az eszköz eléri-e a célját. A terror bizonyos ideig hat, de egy idő múlva elveszti a hatását. Bizonyos művelődési fokon – s Oroszország nem egészen barbár ország – a nagyon sok vér undorral vegyes elkeseredést vált ki. A kiömlött vér, amelynek zuhogását Kyrilenko olyan nagy szomjúsággal kívánta, az egész véres rendszer ellen fordul. A nagy francia forradalom is bizonyítja, hogy a tömegek vérszomja bizonyos idő múlva csömörbe, a terror megszüntetésének vágyába csap át. De

ennél

a

belpolitikai

veszedelemnél

sokkal

fenyegetőbbek

az

orosz

igazságszolgáltatási kurzus külpolitikai hatásai. Az orosz forradalom fennmaradása jó részben az európai proletariátus erején. rokonszenvén, a beavatkozást pártoló reakcióval szemben való ellenállásán múlik. Minden, ami az európai reakció erősítésére alkalmas, gyöngíti az orosz forradalmat. S az a rendszer, amely a szociálforradalmár pörben kifejezésre jut, csak a reakció erősítésére alkalmas. Ha a politikai ellenféllel szemben minden szabad, még akkor is, ha olyan közel áll, mint a bolsevikiekhez a szociálforradalmárok, kiknek agrárprogramját éppúgy kisajátították, mint az orosz földet – igaz. hogy olyan rosszul is, mint ahogy az orosz földet művelik –, akkor ez nemcsak a forradalom privilégiuma, hanem a reakció joga is. Akkor a kiirtás politikájának polgárjoga van a reakciónak a tömegek elleni harcában is. Akkor a proletariátusnak Európa-szerte el kell fogadnia azt a felfogást, amelyet egy magyar kommunista így formulázott: „… a terror mint egy politikai cél érdekében logikusan alkalmazott harci eszköz ellen a burzsoázia részéről nem emelnénk elvi kifogást. Végre is két egymással nyílt harcban álló ellenfél egyformán használhatja ugyanazokat a fegyvereket egymással szemben.” (Internationale, 1920, 1–2. sz.) Csakhogy kérjük, lehet-e ilyen elvi alapon harcolni a reakció ellen? Lehet-e ezzel a hittel lendületet adni a tömegek küzdelmének a reakció ellen, lehet-e ezzel táplálni az erkölcsi felháborodásukat? Ha az osztályharcban minden szabad, akkor lehet-e ma agitálnunk a politikai amnesztia mellett, amint ezt például, Franciaországban, Magyarországban, Németországban történik? Lehet-e elszörnyülködnünk a fascista borzalmakon, elítélnünk a lengyel vagy magyar választójogot? Lehet-e Európában felzúdulni azon, ha egy népgyűlést betiltanak s Oroszországban a politikai ellenfélt ugyanakkor halálra ítélni? Azt hisszük, hogy ennek a politikának a lehetetlensége szembeszökő Miután teljesen abszurd helyzet, hogy ma, amikor majdnem

124

mindenütt küzd a munkásság az előrenyomuló reakció ellen, azt valljuk, hogy a reakciónak is minden szabad, de éppúgy lehetetlen annak a hirdetése is, hogy a szélső terror csak a munkásság joga. A szovjetkormány akkor, amikor ma az európai reakció élethalálharcában példát mutat a reakciónak arra, hogyan szabad az ellenféllel elbánni, a reakciót fegyverzi fel, és a munkásságot és ezzel saját magát gyöngíti meg. A moszkvai bírák, mint a példabeszéd sanda mészárosa, máshova néznek, és máshova ütnek. A tekintetük az ellenforradalomra irányul. De az ütésük a forradalmat éri.

125

A polgári materializmus két korszaka Moleschott születésének 100. évfordulójára1

Brumaire-jének elején Hegel szavait idézi Marx: „hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat.”2 Úgy tűnik, hogy ez a politikai-társadalmi forradalom történetére szabott mondás a gondolati forradalmak történetére is ráillik. Hiszen míg a XVIII. század – polgári – materializmusa, Holbach és Helvétius materializmusa a szó igazi értelmében forradalmi tett volt, a XIX. század „materialista” kavalkádja (Büchner, Vogt, Moleschott stb.) ezzel szemben csupán ennek a nagy mozgalomnak az üres utánzata, a megvadult kispolgár üres gesztusa. Már e tanítások legelső, felszínes szemrevételezéséből kiderül: nincs bennük egyetlen olyan lényeges tétel sem, amelyet az előző század materialistái ne mondtak volna már ki. Csakhogy időközben roppant fejlődés ment végbe az emberi gondolkodás területén, felfedezték a dialektikus módszert, és e módszer talpra állításának eredményeként létrejött a forradalmimaterialista dialektika: olyan fejlemény ez, amelyről ez a felmelegített materializmus egyáltalán nem vett tudomást, vagy ha igen, ellenségesen-értetlenül állt vele szemben. Ezért is nem fordult a korabeli, társadalmi fejlődés már akkor leghaladóbb rétegéhez: a proletariátushoz. A XVIII. századi materializmus az – akkoriban – forradalmi polgári rétegek gondolkodásmódja volt. XIX. századi, felújított formája már csak az – időközben reakcióssá vált – polgársághoz kapcsolódhatott. Ez nem véletlen. Hisz egy tanítás történelmi aktualitása, illetve társadalmi hatékonysága szempontjából nem annyira az elvont igazságtartalom, vagy a „végső dolgokat” érintő kijelentések eredetisége számit, mint inkább az, hogy a szóban forgó tan mennyire képes megértetni az emberekkel önnön társadalmi-történelmi létezésük alapjait, és hogy ez a magyarázat mennyiben és milyen irányban befolyásolja társadalmi cselekedeteiket. Egy tan ún. igazságtartalma, az Istenről, a természetről stb. tett kijelentések a teljes tartalmi azonosság 1

Die zwei Epochen des bürgerlichen Materialismus. Zum hundersten Geburtstag Moleschotts, Die

Rote Fahne für Brandenburg und Lausitz, 1922. augusztus 28. (2. évf., 196. sz.), 5. o. – Révai Gábor fordítása. – A berlini Die Rote Fahnét 1922. augusztus 8-án (366. sz.) betiltották, és csak augusztus 29-én jelent meg újra; a betiltások idején általában, s így ekkor is a Brandenburg és Lausitz számára készült kiadás lépett a KPD központi lapjának a helyére. – A szerk. 2

Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 105. o. – A szerk.

126

esetén is nagyon eltérő szerepet játszhatnak a fejlődés különböző fokain. Hatását tekintve ugyanaz a tanítás egyszer forradalmi, másszor reakciós is lehet. Ez lett a sorsa a materializmus XIX. századi megújításának is. Azzal, hogy Feuerbach Hegeltől és a német idealizmustól a materializmus felé fordult, az egész korszak gondolkodásának fejlődése válaszút elé került. Vagy felhasználták ezt a materializmust, és – ennek segítségével – tovább építették a klasszikus német filozófia vívmányait, a dialektikus módszert mint a történelem megismerésének eszközét, mígnem eljutottak a társadalmitörténelmi fejlődés igazi, eleven és hatékony megismeréséhez (ezt tette Marx és Engels), vagy megálltak e puszta materializmusnál, s ezzel letettek az ember társadalmi-történelmi létezésének megismeréséről. Ezen az úton járt a polgári materializmus, Büchner, Moleschott és mások materializmusa. Ezzel eldőlt, hogy mihelyt a társadalom és a történelem problémáival kerülnek szembe, gondolatilag csődöt kell, hogy mondjanak. A materializmus történetéről írott kiváló könyvében Plehanov pontosan kimutatja azokat a korlátokat; amelyeken Holbach és Helvétius gondolkodása nem tudott túllépni: hogy nem voltak képesek a történelem dinamikus felfogására, nem tudták megérteni az emberi cselekvések és a társadalmi történés közti összefüggést. Vagy a társadalmat tekintették az emberi gondolkodás, a „közvélemény” stb. merő termékének, vagy az embert fogták fel úgy, mint társadalmi környezetének termékét. Képtelenek voltak dialektikus egységet teremteni, fölismerve, hogy az emberek maguk csinálják történelmüket, ám ugyanakkor cselekedeteiken át a fejlődés objektív, társadalmi hajtóerői hatnak. Ennek ellenére a XVIII. században ez a tanítás forradalmi tett volt. Elvégre akkor az volt a feladat, hogy ledöntsék a feudális korlátokat, mert útjában álltak a polgári-tőkés termelési rendnek. A feudális termelési formákat pedig gondolatilag mindig vallási formák fejezik ki. Azaz a feudális függőség hűbérúr és a hűbéres, a céhmester és a céhlegény között lévén az egyik ember konkrét és közvetlen függése a másiktól, nem pedig elvont, eldologiasodott, közvetett viszony, mint a kapitalizmusban, úgy tükröződik az emberek fejében, mint Istentől való rend, mint az isteni kegyelemből fakadó tekintély, mint az engedelmesség és az alávetettség vallási kötelessége. Amikor tehát megkezdődött a feudális gazdasági formák reális-gazdasági bomlásfolyamata, akkor ezzel párhuzamosan a vallási formák gondolati bomlásfolyamata is szükségképpen megindult. Még ha a feudális termelési mód felbomlása, a tőkés haszonbérleti rendszerre, a manufaktúrákra stb. való áttérés következtében ezek a formák egyre jobban kiüresedtek és egyre elvontabbakká váltak is

127

(gondoljunk csak arra a folyamatra, ahogy a középkori vallásosságból kialakult a teizmus és a deizmus), ahhoz, hogy a haladóbb termelési rendet az ideológia területén is diadalra vigyék, ezekkel a formákkal világosan és közvetlenül is szembe kellett állítani az új gazdasági rend gondolati formáját. Ez pedig nem más, mint a történések belső szükségszerűségének gondolata. Ez a tanítás azt hirdette, hogy az ember minden életmegnyilvánulását ésszerűen szabályozzák – Isten és az isteni tekintély, de egyszersmind az emberi önkény közbeavatkozása nélkül – a benne rejlő örök törvények; hogy tehát elég, ha ezt a folyamatot – a kapitalizmus gazdasági fejlődését – hagyják önmagától kibontakozni, elég, ha a feudalizmus nem gördít ésszerűtlen akadályokat az útjába, és hamarosan megvalósul az észt és az összes ember boldogságát szolgáló világrend: a kapitalizmus. Csakhogy a kapitalizmus azon nyugszik, hogy az emberek fatalisták azokkal a társadalmi erőkkel szemben, amelyeknek „ellenőrzése alatt állanak, ahelyett, hogy ők ellenőriznék [azokat]”;3 ez a fatalizmus olyan „természettörvényben” fejeződik ki, amely „részeseinek tudattalanságán alapszik” (Engels).4 Ez az oka, hogy ezek a törvények a természettörvények formáját öltik, és nem úgy jelennek meg, mint a társadalmi fejlődés tendenciái. A polgári materializmus, mondja Engels, „a keresztény Isten helyett a természetet állította szembe az emberrel.”5 Ez a felfogás tehát, amelynek forradalmi szerepe volt mindaddig, amíg a feudális gondolkodási formák megszüntetése volt a cél, szükségképpen reakcióssá vált abban a pillanatban, amikor az emberiség – a proletariátus gondolkodásában – kezdett tudatára ébredni önnön társadalmi létének. Mert ha a létezés egésze fölött örök természettörvények uralkodnak, akkor ez kiküszöböli a fölöslegessé vált keresztény Istent és a vele járó tekintélyelvet. Másrészt viszont az Isten akaratából való régi rendet egy új – szintén örök – renddel helyettesíti: a kapitalizmus törvényszerű és ésszerű rendjével. Mivel a természettudományos materializmus nem más, mint a kapitalista fejlődés ideológiai formája (vö. Marx szellemes megjegyzéseit Descartes és Bacon mechanizmusának, illetve a manufaktúra korszakának kapcsolatáról: A tőke I., 354. o.),6 szükségszerű, hogy ugyanott mond csődöt, ahol a burzsoázia legközvetlenebb ideológiai formája, a klasszikus gazdaságtan is csődöt mondott, éspedig amikor a történelem problémájával kerül szembe. Nem képes megmagyarázni azt a történelmi folyamatot, amelynek során a kapitalizmus – 3

Uő: A tőke, I., MEM XXIII., 77. o. – A szerk.

4

Friedrich Engels: A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata, MEM I., 512. o. – A szerk.

5

Uo. 498. o. – A szerk.

6

Marx: A tőke, I., 363. o. – A szerk.

128

minden ideológiai formájával egyetemben – létrejött, mert nem akarja levonni azt a következtetést, amely szükségszerűen adódik történelmi létrejöttének felismeréséből: a kapitalizmus szükségszerű történelmi mulandóságát. Mihelyt tehát a fejlődés kezdi túlhaladni a kapitalizmust, ez a materializmus éppúgy ideológiai gátjává válik a történelmi folyamatnak, ahogy a fejlődés gátja volt a XVIII. században az istenhit, amelyet leküzdött. A materializmus XIX. századi megújításának történelmi komikuma tehát abban van, hogy eltúlozva átveszi a XVIII. század valóban forradalmi materializmusának minden forradalmi külsőségét, holott ő maga – célját és hatását tekintve – időközben mindenestül reakcióssá vált.

129

„Egységfront” Horthy ellen1

A „progresszív” polgárság és a civilizált szoc. demek úgy Magyarországon, mint az emigrációban szakadatlanul hirdetik, hogy együtt kell küzdeni Horthy ellen, hogy addig Magyarországon [senki] nem tehet egy lépést sem előre, amíg Horthyt és gyilkos társait el nem távolították. Hosszú ideig egyedül mi, kommunisták voltunk azok, akik az emigráció ilyen egységesítése ellen tiltakoztunk: akik rámutattunk arra, hogy Horthy elűzetése okvetlenül szükséges ugyan, de ezt más, mint a forradalmi munkásság sohasem fogja megcsinálni. És ha ez a forradalmi megmozdulás – bármilyen kezdetleges és gyenge formában – megtörténik, az emigrációs kiabálók és [az] otthoni2 „ellenzék” lesznek az elsők, akik rendőr után kiabálnak. És rendőrnek jó lesz, ha más nincs, Horthy, sőt Héjjas és Prónay is. Ezért nem lehet egységfront Horthy ellen, sem otthon, sem az emigrációban. Mert senki sem hajlandó komolyan küzdeni Horthy ellen; illetőleg senki sem hajlandó ennek a küzdelemnek komoly következtetéseit levonni. Az utolsó napok – különböző alkalmakból – egész virágcsokrát nyújtották az őszinte kijelentéseknek, amelyek megmutatták, hogy még ebben a küzdelemben, amelynek „végcélja” egy nyugati kapitalista értelemben konszolidált Magyarország, mire lehet számítani a „progresszív” demokrata és szociáldemokrata elemeknél. A szoc. dem. párt szónokai, beszámolván a parlamenti frakció tevékenységéről, panaszkodtak, hogy a liberális ellenzék nem támogatta őket kellő súllyal. Hogy miben támogatta volna őket, hogy mi volt az a valóságos lépés előre (bármilyen szerény legyen is), arról mélyen hallgattak a szoc. dem. szónokok. Hogy pl. a hősiesen küzdő salgótarjáni bányászok harcát semmivel sem támogatták; hogy Peyer úr és a szakszervezet jóvoltából Salgótarjánban a sztrájk után ugyanaz az állapot, mint előtte volt. De mélyen hallgattak persze arról is, hogy éppen a szoc. dem. pártvezetőség volt az, amely a házfeloszlatás idején lepaktált Bethlennel, és evvel lehetővé tette Bethlennek – a házfeloszlatást, a választójog-elkobzást, a választások olyan stílusban való vezetését, ahogy azok lefolytak. Vagyis hogy ez a parlament

1

Munkás, Kassa 1922. szeptember 8. (XIII. évf., 167. sz.), 1. o. – A szerk.

2

Az első megjelenés szövegében hibásan: ottani. – A szerk.

130

éppen az ő parlamentjük. Vanczák és Miákits éppen úgy részesek abban, hogy így jött létre, mint akár maga Bethlen. Még világosabban látszik azonban a külföldhöz való vonatkozásban a minden komoly küzdelemtől való irtózás. A bécsi interparlamentáris konferenciára a szoc. dem. párt nem küldött képviselőket. Nem kell mondanunk, hogy mi, kommunisták vagyunk az utolsók, akik [egy] ilyen összejövetel jelentőségét túlbecsüljük. De ők fontosnak tartják. Ők, ha megjelennek és felszólalnak, azt küzdelemnek tekintik. Íme, nem mentek el. Miért? Vanczák úr az őt jellemző kérges tenyerű őszinteséggel megmondta: „Mert megtörténhetik az, hogy olyan kérdésekre kellene felelniük, amelyekről a külföld előtt ma jobb nem beszélni.” Ami nagy kár. Mert Propper úr3 szerint viszont, ha a kormány előzékenyebb lett volna, megtörtént volna, „hogy felhasználjuk nemzetközi összeköttetéseinket az ország érdekében. Ez lett volna az első lépés, és mi igen sajnáljuk, hogy rajtunk kívül álló okokból ez nem következett be”. Horthy ellen tehát az interparlamentáris konferencián nem hangzott el egy rossz szó sem. Magyarország a „külföld előtt” mint demokratikus állam szerepelt. Abba a szép levesbe Károlyiék egy kissé beleköptek, azzal, hogy memorandumot terjesztettek be Horthyék egynémely viselt dolgairól, olyan formában ugyan, amelyről a szerzők egyike, Jászi Oszkár megállapítja, hogy „nem lépte túl a jogos kritika határát és a nemzetközi illendőséget”. De 3

Propper Sándor (1877–1956) kárpitos, szociáldemokrata politikus, szerkesztő, országgyűlési

képviselő. 1904-től a Magyarországi Famunkások Szövetsége Központi Vezetőségének tagja, 1907-től a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár tisztviselőjeként, majd titkáraként dolgozott; az Általános Fogyasztási Szövetkezet igazgatóságának tagja, a Népszava és a Szocializmus munkatársa. Az 1918. októberi forradalom után az MSZDP gazdasági ügyeinek intézője, a Tanácsköztársaság bukása után a Népszava helyettes szerkesztője, a pártvezetőség tagja, 1922-től 1939-ig országgyűlési képviselő. A második világháború után már nem került be az MSZDP vezetőségébe. 1945-től 1947-ig az Országos Központi Hitelszövetkezet elnöke, majd az Országos Szövetkezeti Hitelintézet alelnöke. – A szerk.

131

még ez a csakugyan felette ildomos röpirat is sok volt az ottani főradikálisoknak: Ruppert Rezsőnek, aki kijelentette: „Amikor Magyarországnak külföldön való megjelenéséről van szó, minden testvérharcnak el kell múlnia: kifelé meg kell őriznünk az egységet. Ahhoz képest, hogy Magyarország teljes fegyverzetben jelenhessék meg a külföld előtt, elenyészően csekély jelentőségűek azok a differenciák, amelyek magyar és magyar között vannak.” Látható tehát, hogy a Horthy-ellenes otthoni küzdelemben viszálykodás van Vanczák és Rupperték között. Ahelyett azonban annál biztosabban áll a külföld felé az egységfront Horthy mellett. Vanczák és Ruppert együttesen falaznak Horthynak, ha arról van szó, hogy Horthyország jónevét megvívják a külföld előtt. Ha Horthy abba a veszedelembe kerül – hogy egy pár amatőr pacifistának rossz véleménye lehetne róla. Mit fognak csinálni azok az urak, ha Horthy egyszer komoly veszedelemben forog? Nem kétséges. Azt, amit Salgótarjánban, azt amit a pesti sztrájknál. Rakovszky belügyi miniszter valóban joggal nevezte 4 egy beszédében rendőrnek Peidl úr őkegyelmességét. Persze ezzel a lepaktálással szemben szilárdan radikális az emigráció. Jászi persze csak az ő „ildomos” modorában igyekszik Ruppertet meggyőzni, hogy nincs igaza. (Mit gondol Jászi úr: a jugoszláv és román kommunistákat is ilyen ildomosan oktatták ki „tévedéseikre” az ő barátai, a jugoszláv és román demokraták?) De sohase feledjük el: ma könnyű helyzete van. Ma nélküle lezáródott az ellenforradalom egységfrontja és kívülről elméletileg magyarázza Ruppertnek, hogy a Horthyval való szövetség nem lesz tartós. De hiszen azt Ruppert is tudja. Volt ő is már aktív ellenforradalmár – és mégis ellenzékbe került, amikor Horthynak jó dolga volt, és nem szorult rá. Peyer és Garami mesélhetnének5 egyetmást meghívásaik és kidobatásaik történetéről. És mégis mindig készen állanak, amint az ellenforradalom bajban van, és vágyódik utánuk. Ma még nincs itt a veszedelem ideje. Tehát még nem teljes az ellenforradalmi egységfront Horthy mellett. Csak Rupperté teljes. De nyugodjanak meg Jásziék feldúlt kedélyei: fognak még ők is ellenforradalmi vezérekkel és admirálisokkal együtt dolgozni, mint ideáljuk, az eszerek. Hogy az ő Kolcsakjukat még mindig Horthynak fogják hívni – kit érdekelhet ez a kis részlet?

4

Az első megjelenés szövegében hibásan: nevezte el. – A szerk.

5

Az első megjelenés szövegében hibásan: … arról is mesélhetnének. – A szerk.

132

Kautsky Károly a proletárforradalom programjáról1, 2

I. A német többségi szociáldemokrata és a független párt egyesülése nem lenne tökéletes, ha a mindenkori pártvezetőségek elméleti mindenese, Kautsky Károly nem rakná le az egyesülés elméleti alapjait. A pártvezetőségek ugyan – úgy látszik – nem sok gondot fordítottak az elméleti megalapozásra: összeütöttek egy úgynevezett akcióprogramot, amely gondosan elkerüli a forradalmi szónak még a megemlítését is, amelyben egy pár reformkövetelés szerepel ugyan, de amelyben még az sincs megemlítve, hogy a burzsoázia ellentállása esetén ezeket a reformokat hogyan akarja keresztülvinni az egyesült szociáldemokrata párt. A függetlenek teljes behódolása a többségiekkel szemben simábban ment, mint azt Kautsky képzelte. Ő azt hitte, hogy a görlitzi programmal szemben kell legalább valami „elméleti” koncessziót nyújtani a függetleneknek. Az világos volt előtte, hogy az egyesülésnek tényleg a görlitzi program alapján kell megtörténnie, mely nemcsak a forradalmat és az osztályharcot küszöböli ki a szoc. dem. pártnak még a szótárából is, hanem megszünteti a párt proletárpárt mivoltát is, és az,összes kispolgári (kisiparos, kisbirtokos, intellektuell stb.) „dolgozó” elemek pártjává teszi. De Kautsky arra számított, hogy ezt a függetlenek számára másképpen kell megindokolni. Nem lehet, hogy ők nyíltan feladják tegnapi álláspontjukat. Be kell bizonyítani, hogy az, amit a szoc. demek Görlitz előtt és Görlitz után hittek, a proletáriátus 3 szükségszerű „marxista” politikája volt. Ez az óvatosság feleslegesnek bizonyult. Az egy Ledebour kivételével az összes független vezérek fenntartás nélkül az opportunista álláspontra helyezkedtek. Kautsky elméleti programkönyve elkésve jött és – ha az előjelek nem csalnak – legfeljebb mint cégér fog szerepelni az új párt számára. Mert a könyv lényegében azért íródott, hogy „forradalmi” okfejtéssel bizonyítsa a reformista cselekvés feltétlen szükségességét. És ilyen értelemben, mint a reformista elmélet egy új formája, kétségkívül érdemes arra, hogy a munkásság legalább a gondolatmenetét 1

Karl Kautsky: Der proletarische Revolution und ihr Program, Dietz, Stuttgart 1922.

2

Munkás, Kassa 1922. szeptember 20. (XIII. évf., 172. sz.), 1. o. és szeptember 22. (174. sz.), 2. o. – A

szerk. 3

Az első megjelenés szövegében hibásan: hogy az a proletariátus… – A szerk.

133

megismerje. Ebben a könyvben ugyanis a reformizmus nyíltan és határozottan egy új elméleti frontot foglal el, és nincs kizárva, hogy a most bekövetkező vitákban ez az elmélet egy bizonyos szerepet is fog játszani. Régebben ugyanis (már az orosz mensevikek forradalomkritikájában az első orosz forradalom értékelését illetőleg) a vita akörül forgott: polgári vagy proletárforradalommal állunk-e szemben? És köztudomású, hogy a menseviki elméletnek kiindulási pontja éppen az volt, hogy az aktuális forradalom polgári forradalom, tehát helytelen, ha a proletariátus a maga önálló osztálykövetelésével áll elő. Kautsky megfordítja a kérdésfeltevést. Ő „elismeri” a proletárforradalmat. De ez az „elismerés” nála nem a forradalmi cselekvés szükségességének elméleti alátámasztása (mint a bolsevikeknél volt), hanem ellenkezőleg: könyvében élesen elhatárolta egymástól a polgári és proletárforradalmat. Ez az elhatárolás azonban abban lyukad ki, hogy minden „rendetlenség”, minden erőszak, minden nem demokratikus eszköznek alkalmazása a polgári forradalomra jellemző. A polgári forradalom a demokráciáért folyik. A nem demokratikus társadalmak nem adnak alkalmat arra, hogy az elnyomott osztályok pártokban szerveződjenek. Ez a szervezkedés tehát a forradalomban magában kaotikusan folyton váltakozva történik. Új emberek és új pártok váltogatják egymást. Ezenkívül: a polgári forradalmakat nem egységes osztályok hajtják végre. Természetes tehát, hogy a forradalom a forradalmi pártok és osztályok egymás közötti küzdelmévé alakul át. És ebből a káoszból szükségképpen kinő a polgári forradalmak szükségszerű befejezője:az ellenforradalom. A proletárforradalom ellenben a demokráciában játszódik le. A demokrácia alkalmat adott a proletáriátusnak arra, hogy pártban megszerveződjék, amely párt a demokrácia hosszú iskoláján megy keresztül. Mivel tehát itt egy osztály és annak pártja csinálja végig a forradalmat, mivel a forradalom a tiszta demokráciában játszódik le: nincs szükség erőszakra; a demokráciában a proletáriátus, ha többségre kerül, demokratikus úton, erőszak nélkül valósítja meg a maga forradalmát. Ez az elmélet nagyon szépen hangzik. Csak egy baja van, hogy tiszta utópia. Lenin elvtárs már a háborúban megírta – akkor ultraradikális irányban eltévedt lengyel ás holland elvtársakkal szemben –, hogy aki arra számít, hogy megéri a tiszta proletárforradalmat, az sohasem fog megérteni semmiféle forradalmat.4

4

„Aki tiszta szociális forradalmat vár, sohasem fogja megérni.” – V. I. Lenin: Az önrendelkezés körül

folyó vita eredményei, LÖM 30., 52. o. – A szerk.

134

És a III-ik Internacionálén belül is, ahányszor csak felmerült a „tiszta” proletárforradalom eszméje, mindig mint opportunista utópizmus merült fel. Például Serrati állásfoglalásában a kommunisták nemzetiségi és gyarmati politikájával szemben, melyet ő „opportunistának” talált – mert a gyarmati szabadságharcok nem szocialista jellegűek, és azért az ő támogatásuk megzavarja a forradalom „tiszta proletár” karakterét. Kautsky ebben a kérdésben – Serrati mellett Otto Bauer nyomán – természetesen az orosz forradalmat is polgári forradalomnak minősíti, amelynek „erőszakos” eszközei ilyen módon nem jelentenek semmi lényeges tanulságot a nyugat-európai „proletár” forradalmak számára. Hogy ez a konstrukció utópikus természetű, hogy „tiszta” proletárforradalmak csak a holdban vagy független teoretikus álmaiban léteznek, az elől még Kautsky sem tud egészen elzárkózni. Így egy helyen megjegyzi, hogy „magától értetődik, hogy a szavazatok csak a demokrácián belül jelentenek hatalmat. Nevetséges volna a demokráciáért való harcot a demokrácia eszközeivel megvívni.” (82.) De miután ezt „elméletileg” megállapította, ügyesen elsiklik a mellett a kérdés mellett, hogy vajon ez a helyzet nem áll-e fenn minden országban, ahol a proletáriátus hatalma komolyan megerősödőben van, [és] a „demokráciában” elfoglalt pozíciója arra kényszerítené a kapitalizmust, hogy gazdasági téren komoly engedményeket tegyen neki? Hogy az olasz proletármozgalom fellendülése a fascismust, a németé az Orgescht és társait váltotta ki, hogy az alapjában „békés”, tisztán „gazdasági” amerikai bányászsztrájk és a havre-i vasutassztrájk felvonultatták a „demokratikus” állam egész erőszakgépezetét. Mindezt Kautsky nem látja – mert nem akarja látni. Mert ha szembenézne a valósággal, akkor azt kellene észrevennie (amit Marx és Engels többször megállapítottak), hogy magát a polgári forradalmat is egyedül a proletariátus képes komolyan végrehajtani. Tehát igaz: az orosz forradalom sok tekintetben polgári forradalom volt. De azért, mert a kapitalizmus

mostani

fejlettségi

foka,

a

burzsoázia

mai

osztályhelyzete

mellett

proletárforradalomra volt szükség, hogy a parasztság felszabadulása a feudális járom alól, a cári bürokrácia széttörése stb. komolyan megvalósuljon. És mindenütt, ahol a proletáriátus nem csinálta végig a maga forradalmát is (Németország, Ausztria), ott abban maradt a polgári forradalom is. Az államgépezet ott továbbra is a burzsoázia, sőt sok tekintetben a szélső reakció kezében maradt, és a demokrácia csak spanyolfal az ellenforradalom szervezkedése számára, amelynek egyetlen komoly akadálya a proletáriátus, a proletáriátus forradalmától,

135

forradalmi megnyilvánulásától való félelem. (Lásd a Kapp-puccsot és az Erzberger és Rathenau meggyilkolását követő eseményeket.) De ebből nem a Garami-féle elmélet következik, hogy a proletáriátus önzetlenül, önálló osztálycélok nélkül küzdjön a polgári forradalomért (mert még ebben a küzdelemben is, ha az komoly lesz, szembekerülne a burzsoáziával), hanem hogy a polgári forradalom befejezése és a proletárforradalom kezdete egy elválaszthatatlan történelmi folyamat elválaszthatatlan részeit alkotják.

II. A „tiszta” proletárforradalom arra való Kautsky számára, hogy az eljövendő szocdem párt cselekvéseit megalapozza. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a régi és érzésben még ma is fennálló ellentétet balszárny és jobbszárny, „forradalmi” és reformista ,elemek között megszüntesse. Ezért kimondja, hogy ennek az ellentétnek, ma, a forradalom után nincsen már semmi értelme (84.). Hiszen Németország alkotmánya olyan, hogy ezt nincsen értelme erőszakkal megdönteni, az teljesen szabad fejlődési lehetőséget nyújt a proletáriátusnak. Legfeljebb arról lehet szó, hogy ezt az alkotmányt meg kell védeni a reakció támadásaival szemben. Itt ismét elhallgatja Kautsky, hogy ebben a kérdésben – ha komoly lesz – ismét szembekerülnek nemcsak burzsoázia és proletariátus, hanem reformisták és forradalmi elemek a proletariátuson belül. De

ez

az

állásfoglalás

természetes

következménye

Kautsky

egész

történelemfelfogásának. Kautsky szerint a háború minden szörnyűségével nem szükségszerű következménye az imperialista kapitalizmusnak. A belőle következő válság tehát szintén csak epizód a kapitalizmus fejlődésében. Így az erfurti program kríziselméletének, korrektúrájaként ezeket írja: „Azóta bekövetkezett a legszörnyűbb háború és az összes gazdasági viszonyokat és törvényeket fejtetőre állította. El fog tartani egy évig, amíg újra normálisan fognak működni. Ma nem lehet még előre látni, hogy a prosperitás és válság váltakozása milyen formákat fog ölteni, milyen időközökben fog bekövetkezni. Csak egyet lehet biztosan állítani: ez a váltakozás ma éppen úgy a kapitalista termelés lényegéből folyik, mint évtizedekkel ezelőtt.” (57.) Hogy ez az állásfoglalás az elmélet teljes csődjét jelenti, nem kell mondani. Mert miféle társadalmi „törvényszerűség” az, amely egy olyan eseményt, mint a világháború, nem csak nem tud törvényszerűen megmagyarázni, hanem eleve lemond a magyarázatáról, és egyszerűen „zavaró” epizódnak tekinti? Aztán: ha nem lehet tudni, hogy milyen formákat fog

136

ölteni a válság, honnan tudja Kautsky, hogy az ugyanazon törvények szerint fog lefolyni, mint évtizedek[kel az]előtt? Hátha megint közbejönnek „zavaró” körülmények; pl. háborúk, polgárháborúk? Persze Kautskyék éppen ezt nem akarják látni. Hilferding pl. nemrég kifejtette egy cikkében, hogy tisztára kommunista katasztrófa-politika az új világháborúról beszélni: vak, aki nem látja, hogy a béke biztosítása fejlődőben van. Az opportunisták ti. itt is taktikát változtattak. A stuttgarti és baseli rezolúciók nyílt felrúgása a világháborúban helytelennek bizonyult. Itt a független taktika bizonyult helyesnek: múló epizódnak tekinteni a háborút. Ez ma azt jelenti: le kell tagadni minden előjelt, ami háború felé mutat, hogy ha a háború bekövetkezik, „meg lehessenek lepve”, és ne vádolhassa őket senki, hogy megszegték ígéretüket. Akkor megint előkerülhet a régi. Kautsky-féle elmélet, hogy az Internacionálé a béke eszköze, és nem a háborúé: hogy a háborúban a békéért kell küzdeni, és az osztályharc ideje egyedül a béke. Itt tehát világhistóriai perspektívába áttéve kerül bele Bernstein pacifisztikus, osztályharcellenes, evolúciós elmélete, mely szerint a társadalom organikusan nő át a kapitalizmusból a szocializmusba, a szocdempárt programjába. (Kautsky a dolog lényegében teljesen kapitulált Bernstein előtt. Pl. a sztrájkot mint ultima rációt párhuzamba állítja a háborúval, és hosszú előadásban inti a munkásságot, hogy mindig gondoljon a sztrájkok nagy gazdasági káraira, és óva inti a „szocialistákat” attól, hogy a „könnyelmű” sztrájkot támogassák.) De minden egyes példánál világosabb az egész helyzet felfogása. És ez Kautsky számára: a kapitalizmus normális továbbfejlődése, amely lassan, lépésről lépésre, organikusan fog belenőni a szocializmusba. Ez lényegében az, amit már Millerand-ék mondottak. Ez tökéletes bernsteinizmus, ha más szavakkal is. És ha Kautsky önmagát (és Bauert, Hilferdinget és társait) tekinti a munkásmozgalom balszárnyának, akkor igaza van: nincs különbség közte és a nyílt reformisták között. Persze, a munkásmozgalom szerencséjére – itt egy kis tévedés van. Mondom: a program az „orthodox” marxizmus köntösében jelentkezik. Az orosz bolsevikiek és Rosa Luxemburg eltértek az igazi marxizmustól: összetévesztették a polgári forradalmat a proletárforradalommal, és Kautskynak az a rendeltetése, hogy helyreállítsa az igazi marxizmust. Csak egy helyen kell Kautskynak „az utolsó idők tapasztalatai alapján” megkorrigálni Marx egy tévedését. Marx ugyanis a gothai program bírálatában ezt írta: „A polgári és a kommunista forradalom között az egyiknek a másikba való forradalmi átalakításának korszaka fekszik. Ennek megfelel egy politikai átmeneti korszak, amelynek

137

államformája nem lehet más, mint a proletáriátus forradalmi diktatúrája.”5 Kautsky javításában így hangzik ez a passzus: „A tisztán polgári és a tisztán proletármódra kormányzott demokrata államok között az egyiknek a másikba való átalakításának korszaka fekszik. Ennek megfelel egy politikai átmeneti korszak, amelynek kormányformája rendesen koalíciós kormány lesz.” (106.) Ezt a két mondatot figyelmesen kell elolvasnia és összehasonlítania minden munkásnak. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy a koalíciós kormány lépjen, mint a szocializmus felé vezető út, a proletárdiktatúra helyébe. Hanem Kautsky itt egyrészt magát a forradalmat kapcsolta ki teljesen az átalakulásból, másrészt kiküszöbölte belőle a társadalom átalakításának szükségességét. Míg ugyanis Marx arról beszél, hogy a kapitalista társadalomból milyen átmenet vezet a kommunista társadalomba, addig Kautskynál már csak arról van szó, hogy ugyanabban a demokratikus államban fogja a tiszta polgári többséget majdan felváltani a proletár (parlamenti) többség. Tehát itt is: éppen úgy, mint a válságelméletben: a polgári társadalom örökélete nyer elméleti igazolást. Kautsky joggal adja elméleti áldását Scheidemann és Hilferding egyesüléséhez: minden elméleti és gyakorlati különbség megszűnt köztük. Bernstein az egész vonalon győzött Marx felett.

5

„A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom

forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája.” – Karl Marx: A gothai program kritikája, MEM XIX., 26. o. – A szerk.

138

Ludwig Feuerbach halálának 50. évfordulójára1 Nem szükséges itt arra kitérnünk, mit is jelentett ez a nagy gondolkodó a történelmi materializmus létrejötte szempontjából. Nemcsak Engels káprázatosan tömör könyvecskéje érzékelteti Feuerbach szerepét világosan és lényegre törően; aki csak ismeri mesterünk Mehring által közreadott hagyatékát, és figyelmesen tanulmányozza Meyer Engels-kutatásait, feltétlenül tudni fogja, milyen döntő ösztönzést adott Feuerbach a fiatal Marx és a fiatal Engels

gondolkodásának. A

kezdeti

lelkesedést

mindazonáltal

csakhamar kritikai

megszorítások egész sora követte. Engels több helyütt is hangot ad ennek könyvében (és Marx levelei még élesebben fogalmaznak). A döntő kifogás Feuerbachhal szemben, hogy nem tudta átverekedni magát az igazi, a történelmi, materializmusig; csupán félretolta a hegeli dialektikát, de valójában nem lépett túl rajta; szemléletének egészét illetően tehát mégiscsak megmaradt a polgári társadalom álláspontján. Feuerbach legnagyobb felfedezése, módszerének magva, hogy az embert állította a világ tudományos kutatásának középpontjába. A fiatal Marx lelkesen magáévá teszi ezt a módszertanai szempontot. „Radikálisnak lenni - írja – annyi, mint a dolgot a gyökerénél megfogni. Az ember gyökere azonban maga az ember.”2 Erre az álláspontra jutva immár szét lehet oszlatni azokat a mitologikus képződményeket, amelyek körülveszik és elfedik az ember tudatát, amelyek megakadályozzák, hogy világosan felismerje saját helyzetét, ami pedig e helyzet megváltoztatásának előfeltétele volna, fel lehet ismerni, hogy mindezeket a képződményeket maga az ember teremtette. Az ember immár felismerheti, mint ezt később Marx is hangsúlyozza, Vicót idézve, hogy az emberiség történelmét, valamennyi életformájával egyetemben, maga az ember csinálta. Feuerbach tehát a szó legigazibb és legjobb értelmében kritikusan nyúlt az egyik legfontosabb ideológiai képződményhez, a valláshoz. Valóban felbomlasztotta a hegeli „szellem” mitológiáját. Ennek ellenére azonban utópista maradt, mert saját módszeréhez képtelen volt kritikusan viszonyulni: az „ember” fogalmát ugyanolyan kritikátlanul, 1

Zum 50. Todestag Ludwig Feuerbachs, Die Rote Fahne, Berlin 1922. szeptember 20. (5. évf., 415.

sz.), 5. o.; megjelent még: Die Rote Fahne, Wien 1922. szeptember 30. (5. évf., 1029. sz.), 2. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 158. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikája. Bevezetés, MEM I., 385. o. – A szerk.

139

ugyanolyan dialektikátlanul, ugyanolyan metafizikusan tárgyalta, mint bármelyik pap Isten vagy a vallás fogalmát. Módszertanilag megfogalmazva a dolgot: föltételezte, hogy az ember, módszerének kiindulópontja, valóságosan, a szó igazi értelmében létezik. Vagyis magának az embernek a fogalmát nem fogta fel dialektikusan, nem vette észre, hogy az ember csak a történelmi fejlődés folyamán jön létre, hogy tehát – a történelmi kritika perspektívájából nézve – egyszerre létezik és nem létezik. Marx már úgynevezett feuerbachi korszakában is dialektikus fordulatot adott Feuerbach tanításának. Úgy tartotta, hogy az ember társadalmi életét emberi-radikális mértékkel kell mérni, s ebből az derült ki, hogy a mai társadalomban az ember nem létezik, nem létezhet.3 Feuerbach sohasem volt képes megtenni ezt a lépést. Az embert, ahogyan éppen adva volt, olyan realitásnak tekintette, amely nem szorul további elemzésre, nem szorul semmiféle kritikai vizsgálatra. És a továbbiakban csupán azt vizsgálta, hogy a valóságnak ez az általa fellelt mértéke milyen kapcsolatban van a természettel, a vallással stb. Ebből a kritikátlan hozzáállásból az következik, hogy az ember egész társadalmi élete – az esetenként ezzel ellentétes kijelentések ellenére – eltolódik a természeti oldal felé: akárcsak a klasszikus gazdaságtanban, az emberi létezés abszolút természeti korlátjává alakul át. Az emberből ilyen módon a polgári társadalom elszigetelt, elvont egyéne lesz. Ennek az elvont egyénnek a fő erénye – ebben Feuerbach a végsőkig következetes – a szeretet, mint a magára hagyott és magárahagyottságukban rögzített egyének legmagasabb rendű viszonya. Azt azonban már nem tudhatjuk meg tőle, hogy a valóságos társadalmi létezésben ez a szeretet miként tud érvényesülni, hogy az emberek honnan veszik az eszközöket, amelyekkel megvalósíthatják ezt az életeszményt. Engels nagyon helyesen jegyzi meg, hogy Feuerbach egyszerűen feltételezi, hogy „a kielégülésnek ezek az eszközei és tárgyai mindegyik embernek minden további nélkül adva vannak”.4 Az emberi létezés ellentmondásainak feloldásaként tehát egy újfajta érzelmi utópia születik. Feuerbach elméletének hatásai ma már alig ismertek. Teszem azt, hogy milyen szerepet játszott Stirner anarchista individualizmusának vagy Nietzsche ateizmusának létrejöttében Feuerbachnak az a tétele, hogy az ember módszertanilag előbbre való Istennél. Vagy hogy másfelől az ember és Isten kapcsolatának, illetve a szeretet funkciójának összekapcsolása milyen nagyszeri új alakot ölt, mondjuk, Dosztojevszkijnél stb. Az az ösztönzés, melyet Feuerbach a forradalmi gondolkodás kialakulása számára adott, 3

Vö. Nachlaß I. 392., II. 132.

4

Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, MEM XXI., 276. o. – A

szerk.

140

éppenséggel gyanússá tette őt a hivatalos tudomány szemében. Hatása, amely a polgári kultúra történetében egyike volt a legjelentősebbeknek (gondoljunk a már említetteken kívül olyan fölöttébb eltérő jelenségekre, mint Gottfried Keller vagy Kierkegaard), mégis névtelen maradt. A polgári tudomány arra sem volt képes, hogy önnön kultúrájának fejlődését feldolgozza. A mi mai álláspontunkat éppen az a felismerés határozza meg, hogy Feuerbach egyenes vonalú folytatását ebben az irányban kell keresnünk. Számunkra Feuerbach tanítása nem egyéb puszta történelmi ténynél. A Marxnak és Engelsnek nyújtott ösztönzés fontos volt, csakhogy ez a fontosság azon nyomban megszűnt, mihelyt tanításainak előremutató része beépült a történelmi materializmusba. Ami eszményének, hogy tudniillik az ember legyen minden dolog mértéke, a megvalósítását illeti, Feuerbach, éppen mert ezt az eszményt utópikusan megelőlegezte, nem volt képes utat mutatni nekünk. És utópikus állásfoglalása, melyben „az” emberből a polgári társadalom elvont, kritikátlanul általánosított embere lesz, az oka annak is, hogy amikor e folyamat végéről, „az emberiség előtörténetének” befejezéséről beszélünk, nem nyúlhatunk vissza Feuerbachhoz. A történelmi materializmus fejlődése szempontjából Feuerbach múló – persze igen fontos – epizód csupán. A polgári kultúra számára pedig fel nem ismert, földalatti szellemi hatalom. Egyike azoknak a nagy elődöknek, akiknek a hatása túlmutat művükön, és azt magát feledésre ítéli.

141

Az ateizmus kérdéséről1

A Kommunistische Internationale új (21.) száma Lenin elvtárs egy rendkívül érdekes cikkét közli a marxista módszer különböző kérdéseiről. A cikk néhány fontos kérdésére még szándékunkban áll visszatérni, most azonban egyetlen problémát szeretnénk kiragadni és a többitől függetlenül tárgyalni: az ateizmus propagandájának összefüggését a mi elméletünkkel és propagandánkkal. Lenin elvtárs erről így ír: „Igen nagy hiba lenne, s a legsúlyosabb hiba, melyet marxista elkövethet, ha azt hinnénk, hogy a sokmilliós néptömegek (különösen a parasztok és kisiparosok tömege), amelyeket az egész modern társadalom sötétségre, tudatlanságra és előítéletekre kárhoztatott, csak a tisztán marxista felvilágosítás egyenes útján emelkedhetnek ki ebből a sötétségből.”2 Azt hiszem, senki sem vitathatja ennek a megjegyzésnek a tárgyi helyességét. Annál is kevésbé, hisz mindenkinek, aki komolyan foglalkozott a hamisítatlan marxizmus propagandájával, az igazi dialektikus módszerrel, észre kellett vennie, hogy még a munkások körében is milyen akadályok nehezítették a megértést. Ugyanakkor a két esetben módszertanilag más-más kérdésről van szó. Végtére is a marxizmus csupán gondolatilag mondja ki azt, ami benne foglaltatik minden egyes proletár társadalmi létében. A kellő megértés útjában álló akadályok tehát részben a dialektikus módszer tárgyi nehézségeiből adódnak (hogy tudniillik annak szellemében túl kell lépni a „természetes” beállítottságon, a társadalmi környezethez fűződő „közvetlen” viszonyon, el kell jutni a dolog lényegéhez), részben pedig abból, hogy a burzsoázia ideológiai formái éppen a legműveltebb munkásrétegeket fertőzik meg. De azoknak a rétegeknek a körében, amelyekről Lenin elvtárs beszél, ezek a nehézségek még nagyobbak, még inkább elvi természetűek. Mert ezeknél a rétegeknél nincs meg az a társadalmi lét, melynek talajáról a marxizmus fakadt, ugyanakkor viszont elképzelhetetlen a proletariátus osztályának tartós és maradandó győzelme, ha nem kap tőlük segítséget, vagy legalábbis ha azok nem tartják magukat messzemenően távol az ellenforradalomtól. Igaz ugyan, hogy ezek a rétegek – ha megértik saját érdekeiket – a forradalmi proletariátus természetes szövetségesei, hiszen a proletariátus az egyetlen osztály, amely akarja is és képes is rá, hogy kiharcolja és 1

Zur Frage des Atheismus, Die Rote Fahne, Berlin 1922. október 1. (5. évf., 435. sz., Feuilleton), 1.

o.; megjelent még a Vorwärts (Reichenberg), 1922. október 28-i számában (34. évf., 254. sz.). – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

V. I. Lenin: A harcos materializmus jelentőségéről, LÖM 45., 26. o. – A szerk.

142

megvalósítsa igazi felszabadításukat. Forradalmuk azonban – önmagában véve – „polgári” forradalom, amelyet csak a proletariátus felszabadító harcának társadalmi miliője ruház fel azzal a karakterrel, amely egészen más, mint e rétegek emancipációs törekvéseinek karaktere volt a polgári forradalom korában. Mindenfajta elméleti dogmatizmus szembetalálja tehát magát azzal a paradox helyzettel, hogy a polgári forradalom végigvitele csak a burzsoázia ellenében, csak a proletárforradalom végigvitele révén lehetséges. (Klasszikus példa erre az 1917-es orosz agrárforradalom.) Ha azonban figyelmesen nyomon követjük a polgárt forradalmak ideológiatörténetét, olyan lényegi ideológiai sajátosságra lelünk, amely pontosan megfelel ennek a gazdaságitársadalmi struktúrának. A materialista ateizmus volt a feltörekvő polgárság legjobb és leghatékonyabb ideológiai fegyvere. Mi több, az egyetlen olyan fegyver, amellyel egyáltalán meg lehetett törni a feudális abszolutizmus szellemi hatalmát. Ugyanakkor rendkívül jellemző, hogy még a forradalmi polgárság legtudatosabb szószólói is óvakodtak attól, éspedig még a polgárság „heroikus korszakában”, a nagy francia forradalom idején is, hogy ateista propagandát folytassanak a széles tömegek körében. (Gondoljunk arra, hogy viszonyult Robespierre a párizsi községtanács ateista értelmiségieihez.) A polgárság szemében az ateizmus virágkorában sem volt több értelmiségi mozgalomnál, amelyet nem volt szabad az egész népre kiterjeszteni. És ez a tendencia az idők folyamán természetszerűleg csak tovább erősödött, részint mert a burzsoázia egyezségre lépett az államhatalmat részben vagy még teljes egészben birtokló junkerokkal, részint mert – amilyen mértékben egyre reakciósabb lett – ideológiailag behódolt azoknak az osztályoknak, amelyeket gazdaságilag már legyőzött. A polgári állam ma csaknem ugyanúgy törvényen kívül helyezi az ateizmust, mint annak idején a feudális-abszolutista állam tette. Ez persze korántsem zárja ki, hogy léteznek az ateizmus mellett állást foglaló kispolgári-radikális, értelmiségi mozgalmak. Ám ezek nem tudnak számottevő hatást gyakorolni a széles tömegek szellemi emancipációjára. Az ideológia területén tehát ugyanaz a kép tárul elénk, mint a társadalomban: a proletáriátusnak kell kiharcolnia és végigvinnie minden, a polgári társadalomban elnyomott és kizsákmányolt réteg felszabadítását. A forradalom történelmi, tapasztalatai fényesen igazolják azt, amit Lenin 1916-ban mondott: „Aki tiszta szociális forradalmat vár, sohasem fogja megérni.”3 És megjegyzései, amelyek a legerőteljesebb ateista propaganda szükségességét hirdetik, ugyanerre a problémára vonatkoznak, csak épp az ideológia szférájában. Mindez

3

Uő: Az önrendelkezés körül folyó vita eredményei, LÖM 30., 52. o. – A szerk.

143

azonban mit sem változtat a polgári ateizmusról „mint dogmáról” vallott elméleti álláspontunkon (ezt a „dogmát” Bakunyinnal vitázva Marx is élesen elutasította), azon, hogy ragaszkodunk

a

polgári,

a

„szemléleti”

materializmus

módszertani,

végérvényes

leküzdéséhez. Ez a materializmus úgy jelenik meg, mint a „polgári társadalom” szükségszerű szemléleti formája, amely éppúgy társadalmilag meghatározott, mint az általa elvetett istenképzetek voltak. A dogmatikus hitet (avagy hitetlenséget) kiszorítja a dialektikus materializmus történeti-kritikai álláspontja. De ahogy az elnyomott rétegek felszabadító harcának nyújtott támogatás nem jelent beolvadást, szervezeti egyesülést, nem jelenti, hogy feladjuk önállóságunkat és lemondunk a bírálatról, illetve arról a szándékunkról, hogy az adott mozgalmat, ha lehet, túllendítsük eredeti célkitűzésén, úgy a Lenin által helyesen hangsúlyozott ateista propaganda sem jelenti azt, hogy fel kellene adnunk Feuerbach és a polgári mateiralizmus marxi kritikáját. Mindazonáltal e módszer szellemének mondana ellent, ha azt hinnénk, hogy azt a szellemi hatalmat, melyet a proletariátus élcsapata már leküzdött, ezzel egyúttal mindazoknak a dolgozóknak a szempontjából is elintézettnek tekinthetjük, akiket szellemi téren nekünk kell megszabadítanunk az ellenforradalmi burzsoáziától. Végzetes politika, szellemi KAPD-izmus volna, ha nem törődnénk ezekkel a rétegekkel. Ugyanakkor azonban végképp helytelen, dogmatikus és utópikus volna azt képzelnünk, hogy ezeket a rétegeket a „hamisítatlan” marxizmussal megnyerhetjük magunknak – hisz társadalmi létük ugyan a proletariátus szövetségesévé teszi őket (ha ezt ők maguk sokszor nem ismerik is fel), de nem proletárokká a tulajdonképpeni marxista értelemben. Látszólag paradox helyzet előtt állunk tehát, amely azonban a dialektikus módszer szempontjából korántsem olyan meglepő: „ugyanaz” a polgári materializmus, amely (teszem azt, „fatalista” jellegénél fogva) részben már fékezi a forradalmi osztálytudat kialakulását a proletariátus tudatos elemeinek a körében, ugyanakkor nélkülözhetetlen eszköz az elmaradott proletárrétegek és a dolgozók félproletár stb. rétegeinek forradalmasításában. A polgári forradalmat – mert csak a proletariátus képes rá – ideológiai területen is neki kell végigvinnie.

144

Marx és Lassalle, levelezésük tükrében1,2

Felbecsülhetetlen érték a Marx-kutatás számára, hogy Lassalle válogatott leveleinek Mehringféle kiadása után immár megjelent az egész levelezés, s benne Marx és Engels stb. minden fellelhető válasza. De bármilyen értékesek is Marx most megjelent levelei, az a – nem túlzottan örvendetes – benyomás, amelyet a Mehring-féle gyűjtemény (Marx és Engels leveleinek kommentárjával) tett minden figyelmes olvasóra, a teljes levelezés olvastán nemhogy megszűnne, inkább elmélyül. Arról van szó, hogy Marxból és Engelsből hiányzik a bizalom és az őszinteség Lassalle iránt. Elutasító véleményük Lassalle elméleti és gyakorlati magatartásáról egyikük sem mondta ki soha nyíltan. Leveleikben ez az elutasítás szinte mindig udvarias, kitérő, a vitás kérdések magvát nyíltan majdhogy sohasem érintő formát ölt. (Hasonlítsuk össze például, amit Marx Lassalle Hérakleitoszáról mondott, és amit ugyanerről Engelsnek írt, vagy amit Lassalle-nak arra a levelére válaszolt, amelyben az A politikai gazdaságtan bírálatához első olvasata által keltett benyomásairól ír, illetve az Engelshez írott kommentárt ugyanerről a levéről.) Nem lenne helyénvaló itt azt taglalni, hogy milyen pszichológiai okai voltak ennek a kínos viszonynak, aminthogy moralizáló fejtegetéseket sem illene hozzáfűznünk. Hogy mégis fölemlítettük ezt a levélváltás keltette alapvető hangulati benyomást, sőt fejtegetéseink kiindulópontjává tettük, annak kizárólag tárgyi okai vannak. Meg kell állapítanunk, hogy jóllehet Marxot és Engelset évekig tartó „barátság” fűzte Lassalle-hoz, jóllehet hosszú és részletekbe menő levelezést folytattak, ennek ellenére – objektivált formában – sohasem foglalkoztak Lassalle „irányzatával”. Mindent észrevettek, ami hamis és félrevezető volt benne, de ennek a felismerésnek egészen A gothai program kritikájáig nem adtak objektív formát, és abban is csupán Lassalle rendszerének bizonyos következményeit, nem pedig magát a rendszert bírálták.

1

Der Briefwechsel zwischen Lassalle und Marx, herausgegeben von Gustav Meyer, Verlag Julius

Springer, Berlin 1922. 2

Marx und Lassalle in ihrem Briefwechsel, Die Rote Fahne, Berlin 1922. október 4. (5. évf., 438. sz.,

Feuilleton) 1. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 163. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

145

Ami nagyon sajnálatos. Lassalle szellemi irányzata ugyanis, éppen azért, mert sohasem került sor világos elméleti bírálatára, a német munkásmozgalomban – a föld alatt, fel nem ismert alakban – továbbfejlődhetett. Sohasem számoltak le vele elméletileg abban a formában, ahogyan azt Marx és Engels nyíltan megtették más elhajló irányzatokkal. Igaz ugyan, hogy az efféle viták, még ahol sor került rájuk, önmagukban ott sem tudták végérvényesen felszámolni magukat az érintett irányzatokat (gondoljunk csak Proudhonra és a francia szindikalizmusra vagy az újkantiánus irányzatokra, melyeket pedig voltaképpen A szent családban megsemmisítő bírálat ért stb.). Csakhogy Lassalle hamis törekvéseinek hatásai még inkább fölidézik ezt a veszélyt, hiszen nem konkretizálódnak egyértelmű irányzatként, hiszen sok mindenben modernizálva a legkülönbözőbb formában voltak képesek fölbukkanni, gyakran anélkül hogy forrásuk tisztán kivehető volna. És attól tartok, hogy éppen ma, amikor az újkantiánus irányzat hanyatlóban van, könnyen megélhetjük a Lassalleféle törekvések újjáéledését. Ahogy a polgári filozófia fejlődése az elmúlt évtizedben Kanttól Hegelig jutott, tartok tőle, hogy az opportunizmus is (hisz mindig is erősen hatottak rá a polgári divatirányzatok) hasonló fejlődés küszöbén áll. Itt csupán Cunow terjedelmes könyvére utalok, amelyben a szerző arra vállalkozik, hogy Hegel segítségével kiigazítsa éppen az állam marxi kritikáját. Pontosan itt húzódik ugyanis a középponti probléma, Lassalle nagyságának és korlátainak problémája. Mondhatnánk, ő volt Hegel egyetlen méltó tanítványa, aki mindvégig valóban ortodox értelemben vett tanítvány is maradt. (Ez az oka, hogy nagy hatással volt a kortárs tudós világ színe-javára; gondoljunk csak Bökhre, Humboldtra stb.). Miközben Hegel iskolája a legkülönbözőbb irányokban eltávolodott a mestertől, s ezen belül a bennünket leginkább érdeklő radikális irányzatok részint a XVIII. századi materializmus (Feuerbach), részint pedig Kant és Fichte irányában (Bruno Bauer, Stirner stb.) fejlődtek tovább, Lassalle hű maradt az ortodox hegelianizmushoz, és ezt próbálta megtenni a forradalmi munkásmozgalom elméleti alapjának. A materialista dialektika megalapozása érdekében Marx átmentette Hegel filozófiájának továbbfejleszthető elemeit, s a hegeli filozófia e forradalmi továbbvitelének szellemében a Bauerrel és körével folytatott vitában jelentős szerepet játszik magának Hegelnek, illetve tanítványainak az ellentéte. Csakhogy ebben a harcban Lassalle még Marx oldalán tudhatta magát. Hiszen a Rosenkranz-féle logika nagyszerű és mélyenszántó kritikája, jóllehet lényegében a logika területére korlátozódik, valóban a marxi irányt követi. Akárcsak Marx a Hegel-tanítványok bírálatában, Lassalle is

146

felveszi a harcot az újkantiánusok szubjektivizmusával, gondolkodás és lét dualitásának újkantiánus felújításával. Ez a vita tehát egyáltalában nem is érinti, nemhogy tárgyilag cáfolná Lassalle tanítását. Ehhez ugyanis azt kellett volna megmutatni, hogy maga a hegeli módszer mit képes nyújtani a fejlődésében felfogott társadalom és a történelem helyes megismerése, s ezen keresztül a forradalmi. munkásmozgalom számára. Ami Marx véleményét illeti ebben a kérdésben, erre vonatkozóan világos módszertani útmutatást kapunk e levelezés elszórt és óvatos kritikai észrevételeiből is. Így például a Lassalle Franz von Sickingen című drámájáról folytatott vitából, amelyben Engels is részt vett, és amely lényegében akörül forgott, vajon értelmes vállalkozás-e Lassalle részéről a forradalom tragédiájának megírása, vajon alkalmas-e a történelem megragadására Hegel módszere, amely figyelembe vette ugyan a konkrét történelmi eseményeket, de mégiscsak történelemfeletti lényegiségek (állam, vallás stb.) objektivációit látta bennük: hogy, ennek megfelelően, vajon megilleti-e ezeket az „eszméket” olyan lét, amely kívül esik konkrét történelmi létformájukon. De még ez a részletekbe menő vita sem hatol el ehhez a döntő választóvonalhoz. Marx és Engels éppen Lassalle-lal kapcsolatban sohasem kockáztatták meg a teljesen világos kérdésfeltevést: nem bíztak benne, hogy valóban megnyerhetik saját módszerüknek, s ugyanakkor tartottak tőle, hogy a különbségek túlzottan éles hangsúlyozása miatt esetleg végképp elveszítik Persze a figyelmes olvasó minden „diplomatikusság” ellenére is tisztán láthatja az ellentétet. Kivált abban a módszertanilag rendkívül érdekes kritikában, amelyet Marx Lassalle-nak A szerzett jogok rendszere című művéről írt, s amelyben igen világosan megmutatkozik a történelmi materialista, illetve a hegeli-lassale-i történelemfelfogás ellentéte, amely utóbbi hisz egyfajta folyamatos, magából az „eszméből” levezetendő és megmagyarázható eszmetörténetben (a jelen esetben jogtörténetben). Ezért a levelezés, ha – sajnos – nem is pótolhatja a marxizmus és a lassaleanizmus közti, mégoly szükséges vitát, éppen ebben a vonatkozásban felettébb sokirányú ösztönzést adhat mindazoknak, akik valóban tanulmányozni. akarják Marxot. Ha pedig erre a vitára egyszer mégis sor kerül, akkor annak módszertani kiindulópontja minden bizonnyal ez a levelezés lesz.

147

Marxizmus és irodalomtörténet1

Az augusztus 25-i Die Rote Fahne nagyon érdekes cikket közölt erről a témáról.2 Tekintettel a kérdés fontosságára és arra, hogy ennek ellenére mennyire tisztázatlan, talán nem teljesen fölösleges ezeket a fejtegetéseket néhány megjegyzéssel kiegészítenünk.

I. A „l’art pour l’art” osztálytartalma A cikk szerzője a „művészet a művészetért” tételének elutasításából indul ki. Ugyanúgy a burzsoázia ideológiai fegyverét látja benne, mint az elfogulatlan tudományban. Ez bizonyára nem helytelen, csak épp némiképp elvontan van, azaz nem meríti ki ennek az elméletnek az osztálytartalmát. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk róla, hogy a „művészet a művészetért” elmélete korántsem volt kezdettől a polgári irodalomértelmezések jelszava. Ellenkezőleg: a polgári irodalom mint irányzatos művészet jött létre a feudális-abszolutista kor művészetével szemben, és csak viszonylag későn – elsőként Goethe és Schiller weimari korszakában – született meg a „tiszta”, minden irányzatosságtól mentes művészet elmélete, amely aztán a 48-as forradalom utáni Párizsban és a korabeli Angliában virágzott ki (miközben a francia és az angol romantika, gondoljunk csak Victor Hugóra, Byronra, Shelleyre stb. még nagyon is irányzatos művészet volt), de csak a XIX. század végére vált

1

Marxismus und Literaturgeschichte I. Der Klassensinn des L’art pour l’art, Die Rote Fahne, Berlin

1922. október 13. (5. évf., 455. sz.), 2. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 123. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

A hivatkozott cikk Marxismus und Literaturgeschichte címmel a Die Rote Fahne für Brandenburg

und Lausitz 1922. augusztus 25-i számában (193. sz.) jelent meg, aláírás nélkül, a következő szerkesztőségi megjegyzés kíséretében: „Ma egy olyan cikket közlünk, amely kíséretet tesz arra, hogy összeszedje ama szempontokat, melyek az irodalom marxista szempontú kezelésénél számba jöhetnek. Tekintettel arra, hogy a polgári irodalom, irodalomkritika és irodalomtörténet nagy hatást gyakorol a proletariátus széles rétegeire, feltétlenül szükségessé vált az irodalom és irodalomtudomány problémáinak marxista megoldása. Ez a cikk persze csak ösztönzéseket adhat, melyek kibontása csak szélesebb keretben lehetséges.” – A szerk.

148

uralkodó elméletté, jóllehet korántsem vágott teljesen egybe a kor legnagyobb költőinek gyakorlatával (Zoláéval és Ibsenével, Dosztojevszkijével és Tolsztojéval). Ha mármost közelebbről szemügyre vesszük, hogy az irodalomfelfogásnak ez a fejlődése milyen kapcsolatban állt a polgári osztály fejlődésével, akkor világossá válik, hogy a „művészet a művészetért” a burzsoázia hanyatlásának, vagyis annak a tünete, hogy a burzsoá osztály legjobb és legfejlettebb képviselőiben megingott a saját osztályeszményeikbe vetett hit. Ez a megingás persze nem radikális elfordulás az egész polgári társadalomtól vagy a rajta túlmutató társadalmi tendenciák világos felismerése. Hiszen az alkotások tartalmát meghatározó érzelem- és életformák ugyanazok maradtak. Csupán annyi történt, hogy – mert elveszett a hit világot megváltoztató erejükben – ezek a formák belülről kiüresedtek, merőben formálissá: pusztán „költői” formákká váltak. A „művészet a művészetért” elméletében csupán az jut kifejezésre, hogy a polgári osztály legkiválóbb koponyái immár kezdenek leválni

magának

az

osztálynak

az

összfejlődéséről.

A

proletariátus

forradalmi

osztályálláspontjáról nézve ez a tendencia természetesen reakciós. A proletariátus mint feltörekvő osztály szempontjából (akárcsak a XVIII. század feltörekvő és forradalmi polgárságának a szempontjából) a művészet kimondottan osztályművészet, irányművészet, saját osztálycéljainak hirdetöje. De a polgári osztály álláspontjáról itt már az ideológiai bomlásfolyamat egyik tünete jelentkezik. Ennek a felfogásnak a helyességét persze csak akkor támaszthatnánk alá, ha az egész fejlődést részletesen és konkrétan elemeznénk. Mindazonáltal néhány példával talán megvilágíthatjuk a helyzetet. Ha, teszem azt, összehasonlítjuk Schiller Don Carlosát és Wallensteinjét, és eközben közelebbről szemügyre vesszük legeredetibb hőstípusainak szerepét és sorsát (emitt Posa márkiét, amott Max Piccolominiét), világosan látható a különbség. A schilleri hőstípus a polgári osztály forradalmi megtestesítője. Karl Moor lázadása költői-gondolati formában ad hangot azoknak a fontos érzéseknek, amelyek tettekre sarkallták a nagy francia forradalom forradalmi értelmiségét. (Nem véletlen és nem félreértés, hogy a Konvent a francia köztársaság polgárává fogadta Schillert, hiszen joggal látták benne a forradalom ideológusát.) Posa márki a maga részéről a forradalmi polgárság általános követeléseiért, a gondolatszabadságért harcol; és harcának elvont-kegyetlen, naivmacchiavellisztikus módja szintén sok tekintetben emlékeztet a nagy francia forradalom sok hősének és vezéralakjának magatartásmódjára, még ha azok a külsődleges formák, melyeket ez a harc ölt, a korabeli Németország kicsinyes feudális abszolutizmusát tükrözik is. Max Piccolomini érzelmeiben és gondolataiban Karl Moor és Posa márki testvére. De immár

149

nincsenek forradalmi céljai, amelyekért küzdhetne. Idealizmusa, tüze, lelkesedése elveszítette tartalmát. Inkább csak úgy általánosságban rajong mindenért, ami igaz és szép. A lelketlen és esztelen valóság, amely ellen – idősebb fivéreihez hasonlóan – küzdeni akar, minden vonatkozásban felülkerekedett. A költő mint megváltoztathatatlan formával kiegyezett vele. Max Piccolomini ezért már nem is áll az ábrázolás középpontjában, mint annak idején Karl Moor vagy Posa márki; be kell érnie az epizodista szerepével. Sorsa immár nem tiszta és nyílt harc ezekért az eszményekért, hanem ingatag rajongás csupán, melynek nem lehet más vége, mint kétségbeesett és értelmetlen halál, mint „szépen meghalni”. A Don Carlos és a Wallenstein között ott van 1793 és 1794. A polgári forradalom betetőzése a „terreur”-ben – és a polgári osztály megrettentése saját fegyvereinek és saját harcának következményeitől. Kiegyezése a katonai monarchia hatalmi formáival, hogy érvényesítse a burzsoázia reális gazdasági osztályérdekét a feudális abszolutizmussal – és a proletariátussal szemben. A világot megváltoztatni hivatott eszményekből a kapitalizmus gazdasági kibontakozásának puszta ideológiája lett. A burzsoáziának ez a pesszimizmusa, ez a hitetlensége és gyökértelensége saját osztályában a német klasszika „l’art pour l'art”-mozgalmában még nem tudatosodott. Ám ha megnézzük ugyanennek a felfogásnak a jelentős képviselőit a XIX. század közepén, akkor jóval tisztábban látjuk a helyzetet. Gondoljunk csak Flaubert-re vagy Baudelaire-re. Flaubert egész érzésvilágában azoknak a korosztályoknak a képviselője, amelyek az 1830-as és 1848as forradalomban, a nagy forradalmi korszak hagyományainak nevében zavarosan, de lelkesen lázadtak az „új Franciaország” ellen, az ellen az egyezség ellen, amelyet különböző kapitalista csoportok a katonai abszolutizmussal kötöttek. És regényeiben Flaubert hangot is adott ennek a gyűlöletének (a legszebben az Érzelmek iskolájában). Minthogy azonban gyűlölete merőben negatív volt, minthogy a gyűlölt jelennel nem tudott szembeállítani semmi pozitívat, ez az érzése szükségképpen csupán a gyűlölt élet rútságának pusztán esztétikai elutasításában jutott kifejezésre. Lázadása saját osztályának életformái ellen a „l'art pour l'art” romantikus-pesszimista elméletébe torkollott. A burzsoázia fejlődése tehát – hiszen a példák tetszés szerint szaporíthatók – ideológiailag is igazolta Marx szavait, „hogy az összes művelődési eszközök, amelyeket létrehozott, fellázadtak az ő saját civilizációja ellen, hogy az összes istenek, amelyeket teremtett, elpártoltak tőle.”3 Megismételjük: ez a felismerés mit sem változtat azon, hogy a

3

Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 143. o. – A szerk.

150

proletariátusnak el kell vetnie a „művészet a művészetért” elméletét mint a hanyatló burzsoázia reakciós teóriáját. De a helyes állásfoglalás érdekében az egész jelenséget át kell látnia a maga konkrét valóságában, burzsoá osztálytartalmában.

151

Polgári és proletárforradalom1

A polgári és a proletárforradalomnak éles megkülönböztetése nagyon fontos kérdése minden kommunista mozgalomnak. Mindenekelőtt a menseviki opportunistákkal szemben való állásfoglalás kényszerít minket arra, hogy ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozzunk. A mensevikiek ugyanis már az első pártszakadás alkalmával (1903) foglalták el azt az álláspontot, hogy a szerintük is eljövendő orosz forradalom nem proletár, hanem csak polgári forradalom lesz. Amiből persze azt a következtetést vonták le, hogy koalícióra kell lépni a „progresszív” polgári pártokkal; hogy nem szabad külön proletárkövetelésekkel előállani és ezzel a polgári forradalom „egységét” megzavarni. Ezt az elméletet az orosz forradalom végleg elintézte. Kiderült ugyanis, hogy a polgári osztály ma már nemcsak teljesen képtelen, de nem is hajlandó saját harcát végigküzdeni; hogy a polgári forradalom programját a proletariátusnak kell a burzsoázia akarata ellenére a társadalomra ráerőszakolni. Tehát még ott is, ahol a hűbériség fennmaradt intézménye miatt objektíve szükségszerű a polgári forradalom, ott is azt mint a ma egyedül forradalmi osztály csak a proletariátus hajthatja végre – a polgári osztály ellenére. Az orosz forradalom eme tanulsága (melyet persze Otto Bauer a kommunisták ellen akar kihasználni) nem egészen újkeletű. Már a nagy francia forradalomban kitűnt, hogy a burzsoázia milyen hamar volna hajlandó a hűbéri abszolutizmussal kompromisszumra lépni, és ma már mindenki tudja, hogy a proletárfélproletár elemek „terrorja” nélkül a nagy francia forradalom is félúton megállott volna. Még élesebben látszott ez meg a 48-as forradalmakban; pl. Magyarországon, ahol proletároknak hiányában a forradalom egyáltalában nem lett végig megcsinálva (jobbágyság kérdése, nemzetiségi kérdés) – és a félszívvel vívott forradalomnak meg kellett buknia. (Lásd erről Szabó Ervin sok tekintetben kitűnő könyvét.) Az orosz forradalom és az azt követő magyar, német stb. forradalmak mindig világosabban bizonyítják a menseviki elmélet teljes csődjét. Hogy ti. ha egy forradalom polgári jellege egészen világos, még akkor sem jelenti ez a megállapítás, hogy a proletariátus adja fel cselekvési önállóságát, hogy lépjen koalícióra, mert – ismétlem – ma már a polgári forradalmat is csak a proletariátus tudja kivívni. És ha kivívta, (természetesen) a maga érdekében kell tovább vinnie. A menseviki elmélet csak utólagos 1

Munkásnaptár 1923, Kassa 1922. A Révai József-összkiadás szerkesztői, Szabó Ágnes és Rusznyák

Péter szerint a kassai Munkás 1922. október 15-i száma adott hírt először az 1923-as Munkásnaptár megjelenéséről; ezt a dátumot tekintjük a megjelenés időpontjának. – A szerk.

152

elméleti igazolása azon előre feltett szándéknak, hogy a mensevikiek nem akarják a proletariátus önálló cselekvését. Hiszen a koalíció mellett vannak ők ott és akkor is, ahol és amikor az ország már rég túl van a polgári forradalmon (nyugati országok). A koalíciós szándék van tehát először – és a polgári és proletárforradalom megkülönböztetése csak utólagos elméleti igazolás. De a két fajta forradalom közötti különbséget más okokból is fontos számunkra tisztán látni. Mert nagyszámú illúziónak és utána szükségképpen bekövetkező csalódásnak oka abban van, hogy a munkások nagy része – öntudatlanul – a polgári forradalom látószögéből nézi a proletárforradalmat. Azt várja tőle, hogy ugyanolyan legyen a tempója, lefolyása stb., mint annak. Ebben a várakozásában aztán vagy hebehurgyán cselekszik, vagy, ha várakozása nem teljesedik, elcsügged. Pl. az orosz forradalom nagyszámú visszaesését, „megalkuvását” stb. lehetetlen másképpen helyes és igazságos mértékkel mérni. És viszont, ha teljesen méltányoljuk azokat a nehézségeket, amelyekkel azon elvtársaink küzdenek, ha tudjuk, hogy miránk talán még nagyobb nehézségek várnak, ebből nem lehet cselekvésellenes következtetéseket levonni, ha tudjuk, hogy mindez szükségszerűen hozzátartozik a proletárforradalom lényegéhez. Marx, közvetlenül a 48-as forradalom után, a forradalom tanulságait összefoglalva, így vázolja a kétféle forradalom különbségét: „Polgári forradalmak, aminők a tizennyolcadik század forradalmai, gyorsabban haladnak diadalról diadalra, drámai hatásaik egymást érik, az emberek és a dolgok tűzgyémántokba foglalva, az önkívület a nap uralkodó szelleme; azonban életük rövid, gyorsan elérik csúcspontjaikat, és sokáig tartó kiábrándulás következik, míg a társadalom megtanulja józanul elsajátítani viharai és törekvései korszakának eredményeit. Proletárforradalmak ellenben, aminők a 19-ik századéi, állandóan önmagukat bírálják, folytonosan megakasztják önmagukat haladásukban, visszatérnek látszólag már bevégzett eredményekre, hogy újból nekifogjanak; kegyetlen alapossággal kigúnyolják első kísérleteik félszegségeit, gyöngéit és nyomorúságait, ellenfeleiket látszólag csak azért gyűrik le, hogy új erőket gyűjthessen a földből és óriásként emelkedhessék föléjük, ismételten visszariadnak saját céljuk bizonytalan szörnyűségeitől, míg elérkezett a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz és a viszonyok maguk kiáltják: »Hic Rhodus, hic salta!

153

Itt van Rhodus, itt ugorj!«”2 És a Kommunista Kiáltványban meg is adja ennek a különbségnek az okát: „Az összes előbbi osztályok, amelyek az uralmat meghódították, immár megszerzett helyzetüket úgy igyekeztek biztosítani, hogy az egész társadalmat keresetmódjuk igája alá hajtották. A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, ha eltörlik az eleddig való saját elsajátítási módjukat és ezzel együtt az egész elsajátítási módot.”3 Ebből kiderül a nehézség igazi oka. Mert minden forradalmi átalakulásban a legnehezebb kérdés a társadalom gazdasági átalakulásának kérdése. A polgári forradalmakat megelőző korszakokban ez a fejlődés már magától megindult, és a forradalmi helyzet abból áll elő, hogy a meglévő és fejlődő kapitalista termelési rendszer ellentétbe kerül egyrészt a hűbéri rendszerrel, másrészt az illető országban még létező hűbéri termelési viszonyokkal (jobbágyság, céhrendszer). De a kapitalista termelési rend már fönnáll. A nagy francia forradalom idején ugyan még csak manufaktúra- és kapitalista bérlő-szigetek formájában, de olyanokéban, melyek már maguktól is folyton terjeszkedtek, folyton szorították vissza a mezőgazdaság és ipar hűbéri formájúságú űzését. Az orosz, magyar októberi forradalmak 2

„Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai

hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövekbe lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelleme; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mielőtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják: – Hic Rhodus, hic salta! – Itt a rózsa, itt táncolj!” – Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 108. o. – A szerk. 3

„Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozícióját úgy

igyekezett biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az ő szerzési feltételeinek. A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját és ezzel az egész eddigi elsajátítási módot.” – Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, MEM IV., 451. o. – A szerk.

154

kitörésekor pedig éppen kifejlett nagyipar, finánctőkén alapuló, viszonylag magasrendű gazdasági szervezet van félig hűbéri államrend mellett. A polgári forradalom tehát csak ennek a fejlődésnek útjából hárítja el a jogi stb. akadályokat. Egészen másképp a proletárforradalom. Amíg a kapitalizmus fönnáll, addig másfajta gazdasági szervezet a társadalomban elképzelhetetlen. Az utópizmus legnaivabb idejében képzelhették csak jámbor rajongók, hogy lehet a kapitalista társadalmon belül kommunista szigeteket alkotni. Mert a társadalom proletármódra való megszervezése az egész társadalom megszervezését jelenti. Ez a proletármozgalom nemzetköziségének gazdasági alapja. Még egy olyan hatalmas, minden nyersanyaggal ellátott terület, mint Oroszország, is szenved azalatt, hogy igazi gazdasági megszervezése csak nemzetközi méretekben lehetséges. De bizonyos, hogy egy országon belül csak a termelés égisze alakítható át a proletáriátus osztályérdekeinek megfelelően – ami persze nem jelenti azt, hogy ez az átalakulás egy nap alatt történik meg. De igenis jelenti azt, hogy az államhatalom megragadása múlhatatlan előföltétele a termelés ilyen értelmű megszervezésének.

Míg

a

polgári

forradalomban

az

államhatalom

megragadása

következménye volt a kapitalista termelés (relatív) kifejlődött fokának. Ez az objektív gazdasági különbség mélyen kihat a kétfajta forradalom ideológiai különbségére. A polgári osztály úgyszólván egészen öntudatlanul (társadalmi öntudat nélkül) csinálta végig a maga forradalmát, az igazi forradalmat a gazdasági fejlődés vastörvényszersége elvégzi helyette; neki csak saját rideg és önző érdekeit kell érvényesítenie, hogy a fejlődés automatikus menetét meggyorsítsa. A proletariátusnak is természetesen a maga osztályérdekeit kell a forradalomban érvényesítenie. De – és itt a különbség – mivel az egész társadalom átszervezése a föladat, ezt a föladatot csak tudatosan lehet végrehajtania. Persze a gazdasági fejlődés törvényszerűségei teremtik meg ennek a forradalmi átalakulásnak objektív előföltételeit. De csak előföltételeit teremtik meg. A forradalmat magát, a föltételeknek, a lehetőségeknek valóságokká való válását a proletariátusnak magának tudatosan kell megteremtenie. Ehhez azonban fölül kell emelkednie pillanatnyi érdekein. Mert míg a burzsoázia mint burzsoázia csinálja végig a forradalmat, míg ennek a forradalomnak célja a burzsoázia megörökítése, addig a proletárforradalom célja: a kapitalizmus megszüntetésével a proletariátus megszüntetése, az osztálynélküli társadalom megteremtése. Már ez a célkitűzés magában véve is nehezebbé teszi a forradalmi proletariátus tisztánlátását saját útját illetőleg, mint amilyen a forradalmi polgárság útja volt. De még nehezebbé válik a kérdés azáltal, hogy az út döntő része, a proletariátus igazi osztállyá szerveződése is csak mint a proletariátus tudatos tette, nem pedig mint (menseviki

155

vulgármarxizmus szerint) a gazdasági fejlődés automatikus következménye állhat be. Mert – Marx szavai értelmében – „a gazdasági viszonyok alakították először munkásokká a lakosság tömegeit”.4 A tőke uralma eme tömegek számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Így ez a tömeg már osztály a tőkével szemben, de még nem osztály a maga számára. Csak a harcban, a forradalomban alakul igazán osztállyá a proletariátus. Tehát a proletariátus nem várhat arra, hogy a viszonyok megérjenek – mert nélküle, az ő küzdelme nélkül sohasem fognak megérni. De nem várhat arra sem, hogy ő maga érett legyen a forradalomra, mert forradalmi cselekvésben szerveződik csak igazán osztállyá, és ha az „érettségre” vár, sohasem lesz érett a forradalomra. Hogy mi ebben a folyamatban a kommunisták föladata, erre világosan megfelelt a Kommunista Kiáltvány. „A kommunisták a többi proletárpártoktól csak annyiban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az összes proletárságnak közös, a nemzetiségtől független érdekeit fölszínre vetik és érvényre juttatják, másrészt a különböző fejlődési fokok során, amin a proletárság és burzsoázia között folyó harc áthalad, folyton-folyvást az összmozgalom érdekeit képviselik. A kommunisták tehát a gyakorlat terén az összes országok munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletárság többi tömegével szemben az az előnyük, hogy belátják a proletármozgalom föltételeit, menetét és általános eredményeit.”5 Ez a különbség persze – a forradalom mai helyzetében – éles különbséggé vált. És megszűnni csak akkor fog, ha befejeződött a proletariátus osztállyá szerveződése, ha a proletariátus kiirtotta magából mindazokat a tévhiteket és előítéleteket, melyeket a 4

„A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét.” – Karl Marx: A filozófia

nyomorúsága, MEM IV., 172. o. – A szerk. 5

„A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok

különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik. – A kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit.” – Marx–Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, 453. o. – A szerk.

156

burzsoáziától átvett, am[elye]k az ideológiai megmérgezettségnek szervezett formái: az opportunisták különböző árnyalatai, a 2-es és 2 és feles Internacionálé.

157

Egy kis pacifizmus1

Polgári és szociáldemokrata pacifista körökben nagy feltűnést és örömet keltett Nitti volt olasz miniszterelnök könyve a békétlen Európáról. És a pacifisták rendes szokása szerint nagy objektív változások, a közelgő szép jövő jelét látják abban, hogy most, az angol Keynes 2 után, az olasz Nitti3 foglal állást a versailles-i és más békeszerződések igazságtalanságai ellen, szembeszegezi velük a „józan ész”, az „igazság” és az „erkölcs” követelményeit. Magában véve egy ilyen kinyilatkoztatás igen kis benyomást tenne reánk. A magyar függetlenek és polgári barátaik lelkesedhettek valamikor jóhiszeműen Wilson és Masaryk urak pacifista ideáljaiért; ha – amit megtesznek – ma is lelkesednek Masaryk úr „erkölcsi” elveken nyugvó politikájáért, akkor arra nem elég mentség, hogy fogalmuk sincs a tényekről, hogy képtelenek a valóságot meglátni, hanem világosan meglátszik, hogy „nemzetköziségük” politikai ügynökszolgálatban merül ki. Nitti könyve egyáltalában nem lenne említésre érdemes, ha csak pacifizmusról lenne szó benne. Éppen mi kommunisták nem felejtettük el, hogy Nitti úr volt az, aki az első fehér gárdát, a guardia regiát megszervezte, akinek tevékenysége indította meg az olasz proletariátus mai keserves mártíriumát. Hogy Nitti úr a fasizmus mai őrjöngései közepette azt állítja, hogy Olaszországban sohase volt forradalom, hogy Olaszország mindig képes volt hozzásimulni a legváltozóbb helyzethez – az nem lep meg minket; az idealista pacifisták mindig ügyesebben tudták a fehér terror rémtetteit elkövetni és -tussolni, mint maguk a fehér terroristák. De persze csak akkor, ha politikai és gazdasági érdeküknek megfelel. A politikai és gazdasági ellenféllel szemben az erkölcsi alapon álló pacifista leleplező hatása oly mélyre hatol le, hogy még a történelmi materializmus megállapításaihoz is közel jön – feltéve, hogy nem szociáldemokrata, hanem polgári politikus.

1

Munkás, Kassa 1922. október 15. (XIII. évf., 183. sz.), 1. o. – A szerk.

2

John Maynard Keynes 1918–19-ben a brit kincstár képviselője volt a versailles-i tárgyalásokon, ám

tiltakozásul a Németországra rótt jóvátétel nagysága ellen visszalépett posztjáról. – A szerk. 3

Francesco Nitti (1868–1953) olasz újságíró, közgazdász, politikus; 1911–14-ben mezőgazdasági,

1917–19-ben pénzügyminiszter Giolitti, illetve Vittorio Emanule Orlando kormányában; 1919 júniusától 1920 júniusáig miniszterelnök. 1924-ben emigrált a fasiszta Olaszországból, és csak a világháború után tér haza. – A szerk.

158

És ebben az értelemben tanulságosak nekünk az ilyen írások. Ahogy a világháború folyamán az antant pacifistái olykor egész helyes gazdasági és politikai megállapításokat tettek a középhatalmakról és viszont, úgy most Nitti az olasz imperializmus érdekeinek látószögéből éles megvilágítását adja a francia imperializmus végzetes következményeinek. Ha tehát eltekintünk – a guardia regia alapítóinak szájában különösen undorító – kenetteljes pacifista szóvirágoktól, akkor a francia imperializmus bírálata beavatott, a viszonyokkal ismerős ember tollából bennünket is eléggé érdekelhet. Nitti mindenekelőtt nagyon világosan látja a német–francia ellentét végső gazdasági gyökerét. Megemlíti, hogy már a háború előtt a német nagytőke képviselői mint magától értetődő dologról beszéltek neki az észak-francia vasérctelepek annexiójáról. A német szén és a francia érc egyesülése, melyet a német imperializmus német vezetés alatt akart megteremteni, az antant győzelme következtében mint a francia imperializmus problémája vált időszerűvé. Kiderült – de ezt már Nitti nem látja –, hogy a mai fejlett kapitalizmus idejében Észak-Franciaország és NyugatNémetország egy gazdasági területet alkotnak. A két állam különállása éppen úgy akadálya e gazdasági szükségszerűség érvényesülésének, mint annak idején a kis feudális államok útjában állottak a gazdaságilag már egységes területek (Németország, Olaszország) egyesülésének – és a gazdasági fejlődés félretolta őket az útból. Persze Nitti nem megy ilyen messze. Azt látja, hogy a mai állapot háború felé vezet; látja, mint említettük is, az okait, de arra már nem képes, hogy az okokat szoros, tudományos kapcsolatba hozza egymással. Olaszország sajátos helyzetben van. Mint szén nélküli iparállamra, végzetes lenne számára, ha Franciaország európai imperializmusa győzne; ha a franciák nyugaton közvetlenül, Közép-Európában csehszlovák és lengyel hűbéreseik révén szénmonopóliumhoz jutnának. Annál is inkább, mert Oroszország blokád alá jutása, az angol Fekete-tengeri forgalom megszűnése rendkívüli módon megdrágította számára az angol szenet, amelyet addig a Fekete-tengeri hajók, alig magasabb árban, mint Angliában magában volt, szállítottak. Itt világosan láthatók Olaszország pacifista politikájának gazdasági gyökerei Oroszországgal szemben. De ebből a gondolatmenetből látszik az olasz „pacifizmus” reálpolitikai alapja is: a félelem attól, hogy Franciaország közép-európai hűbéresei s Németország teljes leigázása segítségével egy kontinentális imperialista világbirodalmat teremt, mely nyersanyag-monopóliumot jelent számára. Ezért „igazságtalan” a versailles-i béke, ezért jogosulatlanok a Lengyelországnak és a kisantantnak való kedvezmények. Ezért

159

kell védelembe venni, a Népszövetség segítségét felhívni Németország-Ausztria és Magyarország (!) számára. És ezzel aztán alaposan lelepleződik Nitti úr pacifista politikája: Horthy-Magyarország támogatása mint pacifizmus van testvérek között olyan pacifizmus, mint a kisantant magyar nyelvű ágenseié. Mind a kettő a „béke”, az „erkölcs”, az igazság nevében követeli, hogy a mai lehetetlen (mert imperialista) közép-európai megoldás helyébe egy másik éppen olyan lehetetlen (mert éppen úgy imperialista) megoldás lépjen. A különbség csak az, hogy míg – világméretekben – Franciaország a terjeszkedő és Olaszország a konzervatív hatalom, addig Közép-Európában Horthy-Magyarország képviseli a terjeszkedés, a kisantant a zsákmányt megvédő konzervatív álláspontot. De ezek az átmenetek könnyen változnak. És a pacifizmus éppen olyan könnyen megy át az „erkölcs” nevében való háború követelése felé. Nitti már beharangozza az eljövendő világháborút. Hogy eddig nem jött el, azt nem a pacifisták, hanem az érdekellentétek zavarossága okozta. Főleg, hogy Olaszország, mely minden európai kérdésben Angliával ment a franciák ellen, a kisázsiai kérdésben a Görögországgal való vetélkedés miatt Anglia ellen kénytelen volt állást foglalni. Egy jófajta pacifista, mint Nitti, efelett elegánsan elsiklik. Nagyon keveset beszél a törökökről; akkor is csak általánosságot. Mert ennek a pacifista könyvnek programjába: a franciaellenes angol szövetség propagandájába ez nem illenék bele. Így néz ki belül a pacifizmus, és ennek megismerése kedvéért érdekes olvasmány nekünk a pacifista irodalomnak ez az új terméke.

160

A költői alkotások keletkezése és értéke1

Mindenfajta marxista irodalomszemlélet mindig is magától értetődőnek tekintette, hogy az irodalom termékei csupán „az általános társadalmi fejlődés alkotórészei”. Végtére is csak ez a módszer teszi lehetővé, hogy az irodalmi alkotásokat egyáltalában úgy fogjuk fel, mint a társadalmi fejlődés egy meghatározott fokának szükségszerű produktumait. Ha elejtjük ezt a módszert, akkor visszakanyarodunk a polgári irodalomtörténet mitologizáló elmélkedéseihez, amelyek az egyes korokat a „nagy egyéniségekből”, a művészetet pedig a „zseni” lényegéből akarják megérteni; ahol is ezek ez elmélkedések körben forognak, hisz a zsenit ismét csak a műalkotásokból lehet megérteni. Az irodalomtörténet messzemenően jól teszi tehát, ha annak az osztálynak a helyzetéből indul ki, amely az adott korszak irodalmát teremti; hasonlóképp helyes a különböző irodalmi irányzatok és formák harca mögött megkeresni azoknak a társadalmi rétegeknek a harcát, amelyeket a szóban forgó irodalmi áramlatok mint ideológiai kifejezési formák szolgáltak. Illúzió volna azonban azt hinni, hogy ezzel a vizsgálódással (amely sajnos a marxizmus számára mindmáig alig volt több programnál, és megvalósítása érdekében – Mehring és Roland Holst munkásságától eltekintve – vajmi kevés történt), még ha kiteljesedett volna is, már mindent tudnánk az irodalomról. Bevezetésében A politikai gazdaságtan bírálatához Marx világosan megfogalmazta azt a nehézséget, amelyet mi is hangsúlyozni kívánunk: „De a nehézség nem annak megértésében rejlik, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz van kötve. A nehézség az, hogy számunkra még ma is műélvezetet nyújtanak, és bizonyos vonatkozásban mércéül és elérhetetlen példaképül számítanak.”2 Persze nem kell attól tartanunk, hogy ha elfogadjuk Marx módszertani intését, akkor visszajutunk a régi esztétika „örök” értékeihez, és az irodalom jelenségei megszünnek a társadalmi fejlődés meghatározott fokának termékei lenni. Ez a félelem már csak azért is oktalan, mert hogy egy 1

Entstehung und Wert der Dichtungen, Die Rote Fahne, Berlin 1922. október 17. (5. évf., 461. sz.), 3.

o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 171. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A cikk – eltérően a korábbi Die Rote Fahne-beli Lukács-publikációktól, nem „Georg Lukács” aláírással, hanem G. L. szignóval jelent meg. Talán a Marxizmus és irodalomtörténet II. részének szánta Lukács (vagy a lap), ám ezt semmi nem jelzi. – A szerk. 2

Karl Marx: Bevezetés „A politikai gazdaságtan bírálatához”, MEM XIII., 176. o. – A szerk.

161

meghatározott kor és ezen belül egy meghatározott osztály miként válogat a régi irodalom jelenségei között, azt is történelmi motívumok határozzák meg, és a szóban forgó társadalmi rétegek osztályhelyzete. Mert ahogy Marx még ugyanabban a fejtegetésben megjegyzi: „Az úgynevezett történelmi fejlődés egyáltalában azon nyugszik, hogy az utolsó forma a múltbelieket önmagához vezető fokoknak tekinti”,3 és ebből a szempontból – de egyúttal egy konkrét történelmi helyzet osztályszempontjából – válogatja szét és értékeli a múlt költészetét. Ennek a fejlődésnek a során a múlt alkotásai megváltoztatják eredeti funkciójukat. Amikor, mondjuk, a görög irodalom alkotásai mintaképül szolgáltak a XIV. Lajos korabeli Franciaország udvari irodalma, illetve a Goethe és Schiller korabeli Weimar számára, akkor e két esetben messzemenően más jelentése volt tartalomnak és formának – éspedig olyan jelentése, amely leginkább e művészet eredeti értelmétől és tartalmától különbözött. Ily módon előfordulhat, hogy valamely költemény eredeti osztálytartalma a fejlődés folyamán eredeti értelmével éppenséggel ellentétes szerepet kap. Shakespeare drámái például feudálisreakciós, udvari költeményekként születtek, s ezért korántsem tekinthető művészetidegen nyárspolgáriságnak, hogy a „puritánok” harcoltak ez ellen a színház ellen – végül is később ennek a harcnak az eredményeként keletkeztek Milton költeményei –, ellenkezőleg, ez a harc a feltörekvő polgári osztály osztályharca volt. És mégis, ugyanez a shakespeare-i költészet a XVIII. században, Lessing, a fiatal Goethe és Schiller korában, kifejezési formája lehetett annak a harcnak, amelyet a német polgárság vívott önnön szellemi emancipációjáért a francia udvari költészettel szemben. Ám az irodalom megismerésének valójában még akkor sem jutnánk a végére, ha a költői alkotások keletkezésén túl hatásukra is marxista magyarázatot tudnánk találni. Hiszen továbbra is felmerülne a kérdés: miért éppen ezeknek a műveknek támadt ilyen hatásuk, és nem annak a számtalan többinek, amelyek ugyanazokból az osztályviszonyokból jöttek létre, és rokon formában hasonló életérzést fejeztek ki? (Gondoljunk csak Shakespeare-re és kortársaira, akik között számos jelentős költő akadt.) Itt azután a marxizmus álláspontjáról is elkerülhetetlenné válik a költői alkotások esztétikai elemzése. Természetesen a költői alkotások elemzése is a konkrét történelmi helyzetből indul ki. Azokat a kifejezési formákat igyekszik megragadni, amelyek egy (meghatározott osztályhelyzetből fakadó) meghatározott élettartalmat a legadekvátabban és a leghatásosabban képesek ábrázolni. Mert az élet egyazon

3

Uo. 171. o. – A szerk.

162

talajáról fakadó alkotások között döntően mégiscsak ez a különbség dönt az imént vázolt történelmi hatékonyságról. Egy élettartalom különböző formákban fejeződhet ki. Megragadható a maga nyers felszínességében, leképezhető felszíni, köznapi jelenségformáiban (miként azt az újabb polgári irodalom teszi, akár „naturalista”, akár „stilizáló” módon, akár Schönherrnek, akár Hoffmannstahlnak hívják képviselőjüket). Ám .egy meghatározott élethelyzetből felszínre hozhatók a legmélyebb emberi érzések és gondolatok is, amelyek azután örömként vagy bánatként, kétségbeesésként vagy mámorként azok számára is átélhetővé teszik ezt az élethelyzetet, akikből egyébként hiányoznék iránta minden megértés. Mert az emberek alapvető érzelmeikben lassabban változnak, mint társadalmi életformáik. Azt a nagy forradalmi átalakulást, amelyen az emberiség az anyajogú társadalomtól a patriarchális családig tartó fejlődési szakaszban átment, csak Bachofen, Morgan és Engels kutatásaiból tanulhattuk meg megérteni. De e válság nagyszabású költői ábrázolása, Aiszkhülosz Oreszteiája mégis mélyen érintett és még ma is mélyen érint sokakat, még ha sejtelmük sincs e költemény valóságos tartalmáról. Értelmetlen volna ma azt kérdeznünk, vajon az osztály nélküli társadalom emberét nem fogja-e túl nagy szakadék elválasztani „az emberiség előtörténetétől”, hogysem át tudja élni annak költészetét. Ma az a feladatunk, hogy egy adekvát és módszeres, mindenestül történelmi irodalomszemlélet megteremtésére törekedjünk a marxizmus szellemében. És annak a keretei között nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti kérdéseket.

163

Goldbergerék költségvetése1

A magyar konszolidáció a minap megint kilukadt egy helyen. A műegyetemi ébredő ifjúság ugyanis fellázadt, mert a Goldberger textilgyár – állítólag – nem akart alkalmazni egy numerus clausus rendszer alapján diplomához jutott ébredő mérnököt, hanem csak olyat, aki diplomáját Prágában vagy Zürichben szerezte. Erre persze éktelen zenebona tört ki. Az ifjúság követelte, hogy a numerus clausus rendszere az alkalmazásoknál is, ne csak az egyetem[re?] és műegyetemre való beiratkozásnál, a diplomák adásánál stb. szerepeljen: hogy a külföldi diplomák nosztrifikálásánál is figyelembe jöjjön a fajvédelem szempontja. Az esetnek magának aligha lesznek túlságosan mélyenjáró következményei. Egy pár zsidónak beverik a fejét, a kormány gyáva és kertelő nyilatkozatot ad ki; Goldbergerék „félreértésnek” minősítik az esetet stb. A mi szempontunkból a dolog annyiban feljegyzésre méltó, hogy az uralkodó osztályok egymás közötti marakodása ebben az esetben élesen és világosan kiütközik, és az abból levonható tanulságok nem egészen közönyösek a munkásság számára sem. Az eset persze megint felette alkalmas arra, hogy a különböző liberális, radikális stb. lamentációk megnyilvánuljanak a magyar civilizáció elzülléséről, a keresztény kurzus erkölcstelenségéről: hogy szembeállítsák a mai állapottal a régi (és az eljövendő, Garamival erősített) konszolidált polgári rend állapotát. Ez a szembeállítás persze nem egészen igazságos. Igaz: nem lehet követelni a Goldberger (vagy akármilyen) nevű magyar kapitalistától, hogy a keresztény kurzus kedvéért tehetetlen mérnökökkel tömje meg a gyárait. De ne felejtsük el, hogy azt eddig is megtette. Ne felejtsük el, hogy a magyar (és minden fejletlen, feudális vagy félfeudális környezetben kifejlődő) kapitalizmus lényegéhez tartozik ez. Egyrészt a munkabérek jóval alacsonyabbak a „civilizált” országok munkabéreinél. Másrészt azonban a feudális államrend emez előnyeit ([a] munkáskérdés „rendőri” megoldása stb.) meg kell fizetni avval, hogy az állami apparátus és [az] annak társadalmi alapját képező uralkodó osztály közvetlenül es személyesen részesedjék a vállalatok nyereségeiben. Egészen kezdetben a közvetlen vesztegetések formájában történik ez (orosz nagyhercegek). Később, a civilizáció fejlődésével, nehezebben megfogható összeköttetések teremtődnek a kapitalizmus és a feudális gentry-osztály között. Pl. állások. Úgy a vezető, mint az alsó kapitalista bürokráciában. Úgy, hogy pl. a forradalmak előtt egyrészt minden beavatott tudta, hogy

1

Munkás, Kassa 1922. október 22. (XIII. évf., 186. sz.), 1. o. – A szerk.

164

melyik miniszteri tanácsos melyik bank vagy iparvállalat „zsebében van”, másrészt minden bank és iparvállalat tudta, hogy bizonyos célok elérése kedvéért melyik „Gyurkovics fiút” 2 vagy más gentry-sarjadékot kellett kisebb-nagyobb állásba elhelyeznie. Látnivaló, hogy az egész kérdés költségvetés, kalkuláció kérdése csupán. Annak a kérdése, hogy ezeket a – racionális üzemvezetés szempontjából – felesleges kiadásokat be lehet-e hozni a munkások alacsonyabb munkabérein. Ami a Goldberger-esetben új a régi hasonló esetekhez képest, ami a régen bizalmasan elintézni szokott ügyet kivitte az utcára, az szintén. kalkuláció kérdése. Az ellenforradalom után ugyanis a Gyurkovics-fiúk rétege rendkívül megszaporodott. Most már nemcsak a gentry, hanem a keresztény kispolgárság tekintélyes része is így kíván elhelyezkedni (az ébredők ennek a parazita rétegnek a „szakszervezetei”);

másrészt

azonban

Magyarországnak

nemcsak

politikai

területe

zsugorodott össze, ami hontalanná tett ilyen gentry és kispolgári rétegeket, és rászabadította őket Goldbergerékre, hanem a kapitalizmus bázisa is. Igaz ugyan, hogy – hála az ellenforradalomnak és Vanczákék munkájának – a munkások megélhetési viszonyai a létminimumon alul vannak. De más kérdés: kifizeti-e magát Goldbergerék számára a zürichi mérnök mellett (aki a mérnöki munkát végzi) még egy-két-három stb. Gyurkovics-fiút alkalmazni? Ennek a kalkulációnak a kérdése a magyar konszolidáció kérdése. Az ébredők tudják, hogy egzisztenciájukról van szó. Másrészt a nyugati hajlandóságú kapitalista rétegek szívesen „leépítenék” ezeket a szervezeteket, szüntetnék meg ezt a felesleges és nem racionális üzemi költséget. Annál is inkább, mert hiszen Vanczáktól Garamiig minden szoc. dem. garantálja nekik, hogy az így csinált megtakarítások értéke nem vész el az ébredő nyomás alól fölszabaduló munkásság életszínvonalának emelkedése miatt. A kérdés csak az: mennyire lehet megbízni ebben a „garanciában”? Tud-e a konszolidált kapitalizmus akár Garami– Vanczákék, sőt, ha kell Kunfi–Jásziék segítségével, egy megfelelő államgépezetet teremteni, mely a munkabérek elegendő alacsonyságát komolyan garantálni képes? Mert ha nem, akkor a Goldbergerék költségvetésébe mégis be kell illeszteni a kurzusmérnököt, és az ébredőknek és Andrejkának fokozni kell a nyomást a munkásságra. Persze a magyar kapitalizmus válságos helyzete ott ütközik ki, hogy egyik irányban sem lehet már „egészséges” fejlődés. A parazita réteg oly nagy, hogy azt – hosszú időre – nem képes a magyar kapitalizmus eltartani. Ébredő terror nélkül pedig még egy Vanczák–Kunfi egységfront sem bírná a magyar

2

Utalás Herczeg Ferenc 1895-ben megjelent regényére. – A szerk.

165

munkásságot arra rávenni, hogy mai életviszonyaiba belenyugodjék. A harc tehát a két uralkodó réteg között egyelőre állandó marad. De bizonyos, hogy minden megegyezés köztük a munkásság rovására megy, hogy mindegyik a másiknak tett minden engedményt a munkásságon igyekszik behozni. A munkásságnak tehát nem lehet politikája sem a Vanczákféle meglapulás az ébredők előtt, sem a Garami-féle szövetkezés Méhelyvel és Fenyő Miksával. Hanem csakis kíméletlen harc mindkettő ellen. A két réteg ellentétének kihasználása a munkásság osztályharcának számára.

166

Tanulságok és következmények1 Az utolsó hetek eseményei – különösen a Német- és Olaszországban történtek túlságosan drasztikusak voltak ahhoz, hogy még a szocdem és független teoretikusok is elzárkózhassanak előlük. Így Rónai Zoltán a német és az olasz párteseményekkel kapcsolatban rájött arra, ami ellen (amikor mi követeltük) hasonszőrű társaival együtt mindig a legélesebben tiltakozott: hogy ti. a proletariátus igazi egységének előfeltétele a különböző irányzatok éles elválása, a pártszakadás. A párt egysége ugyan[is] Olaszországban nem volt előnye a szocialista mozgalomnak. Ott, ahol a követendő módszerekre nézve olyan rendkívü1 nagy az eltérés, ott az egységes párt nem jelenti a cselekvésnek az egységét. A kettészakadt német szociáldemokráciában először állott helyre a politikai munkának, az akciónak a közössége, és a cselekvés közösségéből fakadt később a párt egysége. Ez mindenesetre haladás. Persze Rónai ennek ellenére a jövőben is mindig kiabálni fog, ha a forradalmi elemek kiválása veszélyezteti valamely szocdem párt mechanikus egységét. Mert a forradalmi fejlődés tanulságait nem lehet sikeresen alkalmazni az ellenforradalom javára. Amennyire elkerülhetetlen, hogy a proletariátus forradalmi része külön pártot alakítson, hogy a proletariátus megismerje a saját szükséges politikáját, annyira bizonyos, hogy a proletariátus igazi egysége csak forradalmi (kommunista vezetés alatt álló) egység lehet. A német es az olasz pártválságok csak a „középpárt”, a centrum, a függetlenek hazug beállítottságát tépték széjjel. Bebizonyították, hogy a mai helyzetben forradalom és ellenforradalom között nincs hely középút számára. Olaszországban a nyíltabban dühöngő ellenforradalom balra vitte a talaját vesztett középpártot. Ha Németországban a függetlenek zöme – egyelőre – jobbra ment, ez csak annyit jelent, hogy a kiválasztódás, az igazi egység létrejöttének folyamata még kevésbé haladt előre, mint Olaszországban. Nem pedig – mint Rónai hiszi – hogy közeledés van az igazi egység felé. De Rónai – mint vérbeli független – még helyes tényállásokból sem képes helyes következtetéseket levonni. Ugyanebben a cikkében helyesen állapítja meg, hogy a „szocializmus gyöngesége volt a fascizmus főereje”. A Rathenau-pörről írván viszont kiemeli, hogy a párt politikai hátterét, a C-organizáció2 és Ludendorff szerepét elkenték: „a Rathenau-

1

Munkás, Kassa 1922. október 28. (XIII. évf., 189. sz.), 1. o. – A szerk.

2

Organisation Consul, a Rathenau-merényletet elkövető jobboldali tiszti terrorszervezet. – A szerk.

167

pör vezetésének es előkészítésének épp az volt a nagy hiányossága, hogy ebböl a pörböl nem alakult ki a Ludendorff pöre. És nem derült ki a földalatti Németországnak, az ellenforradalom Németországának az a szövevényes hálózata, amelyik a pör hátterében megh6zódott.” Míg tehát Lipcsében a köztársaság védelmére hozott törvény végrehajtására alakult külön bíróság – még a polgári demokrácia szempontjából is – teljes csődöt mondott, addig Münchenben [a] fehér Bajorország nagy sikerrel vezette a maga pörét. Míg Lipcsében alig volt szabad kiejteni Ludendorff nevét, addig a müncheni perben szabadon lehetett meggyalázni a halott Kurt Eisner3 emlékét, és [míg] Hagens elnök eltiltotta Ludendorff leveleinek felolvasását, addig Münchenben felolvasták Kurt Eisner egész életrajzát es Fechenbach4 válófélben levő feleségének Fechenbachot gyalázó leveleit. A Fechenbach-pörben még nem hangzott el az ítélet, de a mi ítéletünk kész erről a perről és a bajor igazságszolgáltatásról. A bajor reakciót leleplezni, a német köztársaságot védeni, ez

3

Kurt Eisner (1867–1919), német szociáldemokrata, illetve független szocialista politikus, filozófus,

germanista. 1892-ben lépett be a szociáldemokrata pártba, 1899-től 1905-ig volt a Vorwärts szerkesztője, ahonnan revizionista magatartása miatt elbocsátották. 1910-től Münchenben volt az Arbeiter-Feuilleton című lap kiadója. Az I. világháború alatt pacifista, 1917-ben az USPD egyik müncheni vezetője lett; pacifistaként 1918-ban több hónapot töltött börtönben. 1918. november 11-én ő proklamálta a köztársaságot, a munkás-, katona- és paraszttanácsok elnöke; az USPD 1919. január 12-i tartományi választási veresége után késznek mutatkozott visszalépni tisztétől. 1919. február 21-én a jobboldali radikális von Arco auf Valley gróf merényletének esett áldozatul. A merényletet a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltása követte. – A szerk. 4

Felix Fechenbach (1894–1933), német újságíró és költő; mint harctéri sebesülése miatt Münchenbe

rendelt szakszolgálatos ismerkedik meg Kurt Eisnerrel, aki az 1918-as novemberi forradalom után, bajor miniszterelnökként meghívja a kancellária titkárának; Eisner meggyilkolásáig tagja a bajor munkás- és katonatanácsnak, illetve az ideiglenes nemzetgyűlésnek. 1922-ben hazaárulásért perbe fogják („a „német Dreyfus-affér”), és 11 év fogházra ítélik, a nyilvánosság nyomására azonban 1924ben kegyelmet kap; szabadulása után perújrafelvételt kér, az eljárás az ítélet megsemmisítésével végződik. 1929-ig a Dietz kiadó munkatársa és a szociáldemokrata Vorwärts, 1929-től a detmoldi Volksblatt újságírója. Antifasiszta publicisztikai tevékenysége megtorlásaként 1933 januárjában szilenciumra ítélik, március 11-én „védőőrizetbe” veszik; augusztus 7-én, úton

a dachaui

koncentrációs táborba, „szökés közben agyonlövik”, valójában Heydrich utasítására megkínozzák és megölik. – A szerk.

168

hazaárulás. Ez a felfogás, amelyik halványan fel-feltűnt a lipcsei per tárgyalásán is, teljes fényben lobogott a müncheni Fechenbach-pörben. De mi következik a – helyes – megállapításokból, tisztelt Rónai úr? „A fascizmus ereje a szocializmus gyengesége.” De – ugyebár? – ez a „gyengeség” abban nyilvánult, hogy Turati még nem lépett be az olasz kormányba, hogy megteremtse a fascizmus elleni „legális harc” lehetőségeit? Igen ám, de Németországban hatalmas szoc. dem. párt áll a kormány mögött, melynek belügyi, igazságügyi miniszterei az ő sorukból kerülnek ki. És ott mi van? Rónai úr megmondta, hogy hogyan csinálnak kutyakomédiát a köztársaság védelmére hozott törvényből. De persze ez nem jelenti azt, mintha a német fascizmus ezekkel az eredményekkel beérné. Ellenkezőleg. Nyíltan felvonul. Múlt vasárnap egy ilyen fascista alakulat nyíltan bejelentette a készülő puccsot. És hogy „küzdött” a szociáldemokrata? Úgy, hogy Berlin város szoc. dem. rendőrfőnöke, bár a berlini Rote Fahne aktákkal bizonyította az új alakulat fascista jellegét, megengedte a fascista ülés megtartását. És rendőrökkel lövetett az ülést megakadályozó kommunisták közé. És az ülés után lefogatta – nem a puccsal fenyegetődző fascistákat, hanem a kommunista párt vezető tagjait. Így „küzdenek” Scheidemann, Hilferding és társai a fascismus ellen. Ezt a harcot „mulasztotta” el az olasz szocialista párt. Rónai úr megállapítja, hogy Olaszországban ellenforradalom van anélkü1, hogy előzőleg forradalom lett volna. De elfelejti hozzátenni, hogy e felé az állapot felé közeledünk mindenütt, ahol a tömegek még nem okultak eleget a harc tapasztalataiból, hogy a kommunisták vezetése alatt igazán harcba menjenek a fascismus ellen. Mert Rónainak igaza van: „a szocializmus gyengesége a fascismus főereje”. De az igazságot hamisan gondolja el. A helyes megállapításból nem képes helyes következtetéseket levonni: a gyengeség félretolását, a komoly harcot a fascismus ellen.

169

Oroszország Kommunista Pártja és a proletárforradalom1

Barát s ellenség egyaránt tudja már: ha a tanácsköztársaság kikiáltásának ötödik évfordulóját egy győzedelmes és uralkodó, bár súlyos nélkülözéseket elszenvedő proletariátus ünnepelheti, akkor abban Oroszország. Kommunista Pártja volt a döntő tényező, melynek az érdem, hogy létezik, áll a tanácsköztársaság, tulajdonítható. Hosszú időbe telt, míg ezt a barátok is teljesen megértették. Az ellenfeleket – gyűlölet és félelem kiélezte – osztályösztönük éleslátókká tette. A tanácsköztársaság kikiáltásának pillanatától fogva azon iparkodtak, hogy megosszák az orosz proletariátus forradalmi frontját: hogy proletariátus és párt szervezetileg. szükségszerű megosztottságát szellemi és politikai megosztottsággá tegyék – hogy elválasszák a proletariátust az OKP-tól. Első jelszóul a „demokrácia”- szolgált. Mensevikiek és eszerek versengtek a felhajtó szerepében: a kísérletben, hogy úgy ábrázolják a diktatúrát, mintha nem a munkások és szegény parasztok diktatúrája volna,

melyet a kommunista párt – a proletárforradalomnak és minden

elnyomott és kizsákmányolt felszabadításának tiszta feje és erős karjaként – az ő nevükben, az ő érdekükben gyakorol. Nem csak „igazságtalan”, „erőszakos”, végbevihetelen valamiként szerették volna bemutatni a proletárdiktatúrát, hanem szakadékot akartak teremteni a proletariátus diktatúrája és a kommunista. párt uralma között. A fölvilágosulatlan, forradalmi érzelmű elemek ebben – akaratlanul – segítségükre voltak. A KAP es az anarchista elméletek e pont körül koncentrálódtak: a „kommunista párt diktatúráját” elvetve helyeselték a proletariátusét. És a kronstadti fölkelés2 idején ez a

1

Die KPR und die proletarische Revolution, Die Rote Fahne, Wien 1922. november 7. (V. évf., 1061.

sz.), 9. o.; megjelent még a berlini Die Rote Fahne aznapi számában. – Révai Gábor fordítása. – A szerk. 2

1921. március elején a február végi pétervári megmozdulások átcsaptak a kronstadti garnizonra is, és

a matrózok, katonák, munkások tizenöt ezres gyűlése új szovjet-választásokat, a baloldali sajtó szabadságát,

a

szocialista

pártokhoz

tartozó

politikai

foglyok

szabadon

bocsátását,

az

élelmiszeradagok egyenlősítését, a gabonarekviráló alakulatok föloszlatását, a parasztok és kézműveseik termékeik fölötti szabad rendelkezését követelte. A felkelők elutasították Trockij március 6-i ultimátumát, ezt követően elkezdődött a kronstadti erődítmény 17-éig tartó ostroma. A kronstadti lázadás meggyorsította az áttérést az Új Gazdasági Politikára, amely a lázadás gazdasági követeléseit teljesítette (a politikaiakat nem). – A szerk.

170

követelés ama jelszóvá sűrűsödött: „szabadon” választott, kommunisták nélküli szovjeteket. Az ellenforradalom, Dantól3 Martov-Csernovig, „megbékült” a szovjet gondolatával, csak hogy annál hatásosabban szigetelhesse el a bajok igazi forrását, a kommunista pártot. Részint belátták, hogy a kapitalizmus restaurálásáért vívott harcnak a kommunista párt ellen vívott koncentrált harcnak kell lennie, hogy a kapitalizmus visszatérésének útja a kommunista párt hulláján keresztül vezet. Bárhogy hangzottak is az „átmeneti jelszavak”, akár az alkotmánynak az új gazdasági politikához való hozzáidomításáról (a kapitalizmusnak tett koncessziókból következő polgári demokráciáról) szóltak, akár a munkások „védelméről” a szovjethatalom kizsákmányolása ellen vagy a kommunista párt „kompromisszumaival” szembehelyezett „valódi” proletárpolitikáról – a cél ugyanaz maradt: a proletárdiktatúra megsemmisítése a kommunista párt megsemmisítése révén. Oroszországon kívül a kommunistáknak hosszabb időre volt szükségük ahhoz, hogy a kérdést ugyanilyen világosan lássák. Még az sem volt elég, hogy a magyar diktatúra, párt híján, elbukott. Minden kommunista pártnak, sőt, minden forradalmár munkásnak saját súlyos tapasztalatai árán kellett megtanulnia, hogy a forradalom elsősorban hatalmi harc, erőszakkal szembeszegezett erőszak, amikor minden, az események fölkínálta esélyt, az ellenség minden pillanatnyi gyöngeségét azonnal és kíméletlenül ki kell használni, különben – talán évekre – visszahozhatatlanul elillan; harc, melynek

során az

ellenség –

pillanatnyilag –

feltartóztathatatlan túlereje elől meg kell hátrálni, ha nem akarjuk, hogy az erőviszonyok talán csak átmeneti kedvezőtlensége a forradalmi mozgalom tartós elerőtlenedését okozza. A belátás, hogy így cselekedni létkérdése a forradalomnak, nem szünteti meg sem a gazdasági folyamat (a gazdasági válság) objektív szükségszerűségét, sem ama szerep döntő voltát, melyet a proletariátus egésze mint osztály játszik a forradalomban. Minden cselekvés háttere és alapzata igenis a kapitalizmus objektív gazdasági válsága. Ám a gyorsaság, mellyel kibontakozik, mellyel a burzsoázia szétzüllesztésében, a proletariátus megszervezésében kihasználható, távolról sem mechanikusan és automatikusan következik a gazdasági 3

Fjodor Iljics Dan (álnevén Gurvics, 1971–1947) orvos, mensevik politikus. 1894-ben tagja a Harci

Szövetség a Munka Felszabadításáért szervezetnek, több ízben letartóztatták. 1901-ben Berlinben az Iszkra munkatársa volt. 1903-tól a mensevikiek egyik szellemi vezére, a Golosz Szocialdemokrata című lap szerkesztője, később a mensevik Szervező Bizottság és KB tagja. A harmadik orosz forradalom után a mensevik frakció vezetője, 1922-ben kiutasították Szovjet-Oroszországból. Berlinben a mensevik emigráció egyik vezetője, 1941-től haláláig az USA-ban élt, a Novij Puty c. lap kiadója volt. – A szerk.

171

viszonyokból. Az a világos fölismerésen és eltökélt cselekvésen múlik. E fölismerés és cselekvés hordozója – a termelési folyamatban betöltött helye folytán – a munkásosztály. Ez azonban annyit jelent, hogy a helyzet helyes megismerése csak a proletariátus osztályálláspontjáról lehetséges; hogy csak a proletariátus képes e belátást tettekre váltani. Ám nem következik belőle, hogy az egész proletariátus mindenkor birtokában van helyzete világos fölismerésének és a szükséges eltökéltségnek, mellyel e belátás konzekvenciáit levonhatná. Itt kezdődik a kommunista párt világtörténeti küldetése. Azért öltött testet, hogy a proletariátus szeme elé tárja, miféle gondolkodást és cselekvést követel meg osztályhelyzete a forradalmi fejlődés minden egyes pillanatában. A szervezeti megosztottság tehát csak előfeltétele a proletariátus igazi, forradalmi egységének. Mert semmilyen osztály nem cselekedhet a forradalmat eldöntő módon, ha belátása és akarata ilyesfajta szervezetét nem teremti meg. Amíg a burzsoázia forradalmi volt, maga is létre tudott hozni hasonló pártokat (jakobinusok). A proletariátus hosszú és súlyos harcok árán vergődik el e szükségszerűség belátásához. A forradalom győzelmének legkomolyabb garanciája, hogy e belátás megerősödni tűnik. Az pedig, hogy Oroszország Kommunista Pártja kész volt erre a harcra, hogy útjának minden kanyarulata ellenére sem a forradalom útjáról nem tért le, sem a proletariátus tömegeitől nem szakadt el, az orosz forradalom győzelmének legalapvetőbb oka.

172

Anarchista kongresszus1

A forradalom és az ellenforradalom harci jelentései között szerényen meghúzódik egy kis hír: az anarchisták Saint-Innerben, Svájcban kongresszust tartottak. A kongresszus elvi és gyakorlati jelentősége ugyan nem érdemel többet egy ilyen kis hírnél, de annál a ténynél, hogy egy mozgalom, mely (lényegében) oka volt az I. Internacionálé fölbomlásának, melynek elvi harcai fontos szerepet játszottak a II. Internacionálé első időszakában, mely éppen „forradalmi”

mivoltában

helyezkedett

szembe

a

szociáldemokráciával,

ilyen

jelentéktelenségbe süllyedt, talán mégis érdemes egy percre megállni. (Annál is inkább, mert ha az anarchizmus mint szervezet megszűnt is fontos szerepet játszani, anarchista gondolatok még mindig kísértenek a fejletlenebb kommunista pártokban, és nagy szerepet játszanak egyes ellenforradalmi ideológiák kialakulásában.) Luxemburg Róza már az első orosz forradalom tanulságai között leszögezte, hogy abban a pillanatban, amikor forradalmi nagy tömegsztrájkok komoly szerepet kezdtek játszani a történelemben, a tömegsztrájkok régi hirdetői, az anarchisták szinte nyomtalanul eltűntek a cselekvés színpadáról. Az első orosz forradalomban szinte nem is hallunk az anarchisták szerepéről. A második orosz forradalomban már több szó esik róluk; Moszkvában a szovjetnek fegyverrel kellett levernie az anarchisták lázadásait, és később az uzsorás zsíros parasztok egy része az anarchizmus fekete lobogója alatt küzd a munkások és szegény parasztok tanácsköztársasága ellen. És az anarchizmusnak ez az ellenforradalmi serege nem szorítkozik Oroszországra. Mindenütt, ahol anarchista vagy félanarchista szervezetek vannak (főleg Romániában), azok legalább akkora akadályai a munkásság forradalmi egyesülésének, mint a 2-es és a 2 és feles Internacionále hívei. Az anarchizmus világszerte – folyton növekvő mértékben – nyílt ellenforradalmi irányzatot mutat. De ez a fejlődés egyúttal az anarchista szervezetek megsemmisülését jelenti. Lenin írta egyszer: az anarchizmus mint a kommunista pártok opportunizmusának következménye szokott jelentkezni. Ahol azonban a forradalmi helyzetnek megfelelő kommunista pártalakulás és pártpolitika fejlődik ki, ott az anarchizmus rohamosan közeledik a likvidáció felé. Maga a Saint Inner-i kongresszus is megállapítja a hívek számának erős csökkenését, aminek okát – ott is – abban keresték, hogy nagyszámú anarchista a kommunista párthoz

1

Munkás, Kassa 1922. november 12. (XIII. évf., 195. sz.), 1. o. – A szerk.

173

csatlakozott. És ha a folyamat, egyes kommunista pártok szellemi és szervezeti erőtlensége ellenére, ily erősen megindult, bizonyos, hogy azok kifejlődése megteremti az anarchizmus teljes likvidációját. Mert arra, hagy az anarchizmus vezetői megváltozzanak, nincs semmi kilátás. Ők dogmatikusan kitartanak régi álláspontjuk mellett: az állam megszűntének és az osztály- és uralomnélküli társadalom közvetlen megvalósításának követelése mellett. De ebből2 gyakorlatilag nem a mai, imperialista állam elleni, késhegyig menő harc szükségszerűségét vezetik le elsősorban (hiszen akkor egy fronton, kellene harcolniok a kommunistákkal), hanem az az elméletük, hogy Szovjet-Oroszország is állam, hogy mint ilyen, semmiben sem különbözik a polgári államoktól, hogy tehát ellene is éppen úgy kell küzdeni, mint a polgári államok ellen. Ezzel pedig az anarchizmus, melyről régebben azt állították jóhiszemű védelmezői, hogy csak az utat illetőleg különbözik a forradalmi szocializmustól, beállott a nyílt ellenforradalom soraiba. Éspedig nemcsak azért, mert a forradalmi Oroszország ma a forradalom első védelmi állása, aki tehát azt támadja, az a forradalmat magát támadja (ma persze az anarchista Malatestától és Machnótól3 a francia zsoldban álló orosz eszereken keresztül le egészen a magyar októbristákig, számos áramlat azon a címen küzd Oroszország ellen, hogy a „forradalmat” védi a szovjetek „reakciója” ellen), hanem egyrészt azért, mert a föltétlen

államellenségnek,

az

osztály-

és

főleg

államnélküli

társadalom

direkt

megvalósításának Oroszországban van konkrét (ellenforradalmi) osztálytartalma: a zsíros parasztság élelmiszeruzsorája és szabotázsa. Nem véletlen, hogy ezek anarchista lobogó alatt harcoltak. Rövidlátó és csak a napot tekintő osztályérdekeiket ez a tanítás látszott legjobban kifejezni. Másrészt azonban – Európában – a kettős front mind a két állam (úgy a polgári, mint a proletárállam) ellen gyakorlatilag a polgári államot és annak előőrseit, a különféle szocdemeket erősíti, éppen úgy, mint a szocdemek ideológiája a demokratikus „osztályfölötti” államról. Nem csoda, hogy az anarchista ideológia most mindig gyakrabban szerepel a polgári intellektuellek politikai szótárában.

2

Eredetileg tévesen: „előbb”. – A szerk.

3

Nesztor Ivanovics Machno (1889–1934) orosz anarchista, földmunkás. Mint anarchistát már 1908-

ban több évi kényszermunkára ítélték. 1917-ben az ukrajnai parasztmozgalmak („machnovcsina”) élére állt, és sikerrel harcolt Wrangel és Gyenyikin fehér tábornokok ellen, a bolsevikokkal kiéleződő ellentétei miatt azonban 1921-ben el kellett hagynia Szovjet-Oroszországot. A forradalmi anarchisták ábécéje c. munkája 1926-ben jelent meg németül. – A szerk.

174

De evvel az anarchizmus mint forradalmi irányzat máris likvidálódott, máris a történelemé, ha egyes – folyton csökkenő jelentőségű – anarchista szervezetek léteznek is, ha az anarchista irányzatok ellen folytatnunk kell is az éles, a tisztázódás felé vezető küzdelmet. Az anarchizmus mint (látszólag) a kommunizmussal konkuráló forradalmi irányzat, megszűnt létezni. Azokat a nagy eszmei ás gyakorlati harcokat, melyeket Marx, Engels és híveik Bakunin és hívei ellen folytattak, már teljesen a történelem távlatából szemlélhetjük. De ebből persze csak annyi „revizió” következik Bakunint illetőleg, amennyit már Mehring követelt: szubjektív jóhiszeműségének elismerését. De minél inkább történik ez meg, annál megsemmisítőbb lesz az ítélet Bakunin elméletének és taktikájának objektív értéke fölött. A történelmi objektivitás nem föltámadást, hanem végleges temetést jelent az anarchizmus számára.

175

Megint a kérges tenyér1

Amikor Mussolini az olasz királytól megbízást kapott a kormány megalakítására, a fascista többségű kormányba bevett néhány nem fascista, de számára mégis megbízható politikust. Felszólította Gino Baldesit, az olasz szakszervezeti bürokrácia egyik vezető emberét, hogy mint munkaügyi miniszter vegyen részt az új alakulásban. Baldesi eleinte hajlandónak mutatkozott és a Turati-párt tagjai közül voltak olyanok, akik pártolták ezt a vállalkozást, hogy a kormány „jobb felé” való orientációját meggátolják. 1920 őszén a nagy vasutassztrájk a gyárak megszállásáig, majdnem a polgárháborúig vezetett. Az olasz burzsoázia se szellemileg, se szervezetileg, se katonailag nem volt felkészülve az összeütközésre. Ami a burzsoázia állapotát illeti, az időpont rendkívül kedvező volt a munkásság előnyomulása számára. Ámde Baldesi úr és társai megakadályozták a polgárháborút. Lehetővé tették a fascizmus megszervezkedését; amikor pedig megvolt fascizmus, a burzsoázia természetesen nevetve félrerúgta a sztrájk leszereléséért tett ígéreteket. Serratiék kiválását a már létező fascizmus váltotta ki. Turati úrnak ti. az volt az elmélete, hogy a polgárság „jobbratolódását” csak úgy lehet megakadályozni, ha a szocialista párt a kormányba lép. Ennek a „marxizmusnak” Kautsky a szellemi apja. Ő jött rá a világháború folyamán, hogy az imperializmus nem szükségszerű velejárója a kapitalizmusnak. Csak múló epizód. És ezért a munkáspárt feladata nem a kérlelhetetlen, késhegyig menő harc e halálos ellensége ellen – hanem [a] kísérlet meggyőzni a polgárság „széles rétegeit”, hogy az (epizódikus és nem szükségszerű) imperializmus nem felel meg az ő érdekeiknek: meg kell akadályozni „jobbratolódásukat”. A szocdem pártok Kautsky hűséges tanítványainak bizonyultak. Kolcsaktól Horthyn keresztül Mussoliniig mindenütt ott voltak – megakadályozni a „jobbratolódást”. Peyer és Miákits urak azért pártolták Korvin, László és a többi vértanú kivégzését, hogy ne menjen még jobban jobbra a kurzus. Persze, hogy elment – egész Somogyi Béla meggyilkolásáig. De Vanczákék továbbra is kitartottak amellett, hogy ők reális, előrelátó politikát követtek, szemben a kommunista katasztrófapolitikával, mely nem akarta, hogy a munkásság kiadja a fegyvert a kezéből, mely ezzel „jobbra tolta” a polgárságot.

1

Munkás, Kassa 1922. november 22. (XIII. évf., 199. sz.), 1. o. – A cikk címeutalás Landler Jenőnek a

Proletárban 1920. augusztus 19-én (I. évf., 8. sz., 5–6. o.) megjelent cikkére. – A szerk.

176

De mit jelent – osztálytartalmát illetőleg – ez a jobbratolódás, amelyet a szocdemek meg akarnak akadályozni? Röviden: a gazdasági válság folyton élesedik. Mindig égetőbb életkérdéssé válik a burzsoázia számára a válság minden terhét áthárítani a munkásságra. Ezzel a legszerényebb „reform” forradalmivá válik, mert ellenforradalmárrá teszi, „jobbra tolja” a burzsoáziát. 1919-ben büszkén hivatkoztak a szocdemek a 8 órai munkaidő kivívására mint a lassú reformok politikájának győzelmére. Maholnap forradalomra lesz szükség, ha a munkásság meg akarja védeni a 8 órai munkanapot. És minden védekezés „jobbra tolja” a burzsoáziát. Ezt csak akkor, csak azzal lehet megakadályozni, ha a munkásság szó nélkül teljesíti a burzsoázia összes gazdasági követeléseit. Akkor nem tolódnak jobbra, mert megszűnvén az osztályharc, megszűnik a jobb és bal irány különbsége. Ez a szocdem utópia azonban nem válhat soha valósággá. Mert még a legjobban félrevezetett és megtévesztett munkásságnak is elég eleven ahhoz az osztályöntudata, hogy elemi életérdekeinek védelmére siessen. De ezzel jobbra tolja a burzsoáziát. És az egymás után fegyverzi fel és segíti hatalomra a Horthy–Mussolini féle lumpenburzsoázia söpredékét. És minden újabb lépésnél, a munkásság kálváriájának minden stációjánál ott áll egy-egy Vanczák vagy Baldesi, és nyújtogatja kérges tenyerét a fehér gyilkosok felé, hogy meggátolja azoknak „jobbratolódását”.

177

Botcsinálta vértanúk1

Budapesten jelenleg Károlyi Mihály vagyonelkobzási pöre folyik. A pernek politikai érdekességet az ad, hogy a védekezés módja az októbrizmus politikájának pörét csinálja belőle. Míg Horthy-Magyarország ügyésze azt igyekszik bizonyítani, hogy Károlyi és társai okozták az osztrák–magyar front felbomlását, addig a védelem – szerintünk teljes sikerrel – bizonyítja, hogy Károlyi és az összes októbristák ezekben az eseményekben olyan ártatlanok, mint a ma született bárányok, hogy ezek az események tőlük teljesen függetlenül jöttek létre, hogy ők mindig loyális ellenzéke voltak a Habsburg-monarchia háborús politikájának. Kétségtelen: Károlyi Mihálynak és társainak joguk van így védekezni. Akármi okból keresnék a felmentést, mi, kommunisták lennénk az utolsók, akik szemrehányást tennénk nekik, ha valótlant állítanak a fehér terror bírósága előtt. (Hiszen az egyszerűen ellenség, akivel szemben csak a politikai okosság szabja meg a fellépés módozatait.) Még az ellen sem lehetne kifogást emelni, ha Károlyiék jövendő posszibilitásuk kedvéért mossák el háborús „pacifizmusuk” nyomait. Ez is lehetne – helyes vagy helytelen – reális politika. Azonban a dolog úgy áll, hogy Károlyiék a legjobb meggyőződéssel és igazságuk teljes tudatában állítják, hogy semmi közük a front összeomlásához. És – itt kell megállni! – mindezért egy cseppet sem szégyellik magukat, egy csepp lelkiismeret-furdalást sem éreznek, amikor ezt magukról megállapítják. Ez az állásfoglalás azért leszögezendő, mert magában foglalja a polgári pacifizmus egész nyomorúságát, félszegségét és gyávaságát. Most, hogy az új világháború veszedelme kezd ismét határozottabb körvonalakban kibontakozni, ismét hallunk nagy számmal pacifista szólamokat, úgy kispolgári radikális, mint szociáldemokrata részről, és tekintettel arra, hogy a munkásság, mely a maga testén érezte az elmúlt világháború (és következményeinek) összes borzalmait, nagyon hajlandó mindenkire hallgatni, aki a háború ellen küzdelembe vezeti, meg kell vizsgálni ennek a pacifizmusnak az értékét. Ha teljesen kikapcsoljuk azt a kérdést, hogy amíg kapitalizmus van, háború is lesz, hogy tehát minden polgári pacifista utópista álláspontot foglal el, és így egy pillanatra az ő saját szempontjukból nézzük állásfoglalásukat, akkor a következőket kell megállapítanunk: Ezek az emberek „háborúellenesek” (sokan közülük egyénileg jóhiszeműek). Azt hiszik és

1

Munkás, Kassa 1922. december 17. (XIII. évf., 210. sz.), 1. o. – A szerk.

178

hirdetik, hogy a háború minden körülmények között rossz (amit mi, kommunisták nem fogadunk el). Helyes. De mit tesznek azért, hogy ne legyen háború, és ha már kitörését nem lehetett megakadályozni, hogy legalább minél előbb véget érjen? Ha a polgári pacifisták csak egy

pillanatra

önmagukhoz

következetesek

lennének,

azt

kellene

mondaniok:

akcióképtelenekké kell tenni a hadseregeket. Ha lehet, már a békében, hogy ne lehessen megindítani a háborút. Ha pedig kitört a háború, föl kell bomlasztani a frontokat. Aki békét prédikál, és nem dolgozik a hadseregek felbomlasztásán, az nem veszi, nem veheti komolyan a saját pacifizmusát. Most már mit látunk? 1918 őszén felbomlottak a középhatalmi frontok. A háború haszonélvezői a pacifistákat vádolják ezért. Létrejön a „tőrdöfés” legendája. És a pacifisták ahelyett, hogy mellüket vernék szégyenletükben, hogy csakugyan nem ők bomlasztották fel a frontokat, védekeznek. És védekezésükből gyakorlatilag az imperialisták, a Ludendorffok, Horthyak és a többiek álláspontjára helyezkednek. Csak az a különbség marad köztük, hogy míg azok lelkesednek a háborúért, a pacifisták ökölbe szorítják a kezüket – a zsebükben. Hogy ez a Ludendorffokat nem elégíti ki, hogy ők még a zsebek lelki tartalmát is megvizsgálják, az más kérdés, és nem miránk tartozik, hogy egy ilyen politika – Ludendorff szempontjából okos-e. De igenis ránk tartozik az, hogy mit ér az olyan pacifizmus, ha valakinek véletlenül kifordítják a zsebét, és óvatosan elrejtett ökle napfényre kerül. Még a Károlyi eseténél is világosabban látszik egy Heldmann nevű hallei tanárnak esetében, melyet a Frankfurter Zeitung dec. 4-iki számában énekelt meg. A professzor úr teljesen loyális volt a háborús Németországgal szemben. Még az 1800-as háborúról szóló előadásait sem tartotta meg, nehogy valahogy háborúellenes álláspontja a deákságra átragadjon. De egy magánlevélben mégis

közölte

véleményét;

a

levelet

a

cenzúra

felbontotta;

a

professzor

urat

megrendszabályozták; a professzor úrból „pacifista mártír” lett. Károlyi Mihály esete – elismerjük – nem ilyen groteszken komikus. De mondom, elfogulatlan szemlélő meg kell hogy állapítsa: ennek a pacifizmusnak a gyakorlati értéke ugyanabban az irányban mozog, mint a hallei professzor úré. Mert most nem a múlt „bűneinek” megállapításáról van szó. Nem arról, hogy ki mit hibázott az elmúlt világháború alatt. Hanem arról: ki mit tanult az elmúlt világháborúból? Ki mit hajlandó cselekedni az eljövendő világháború ellen? És itt válnak gyakorlatilag fontosabbá a „tőrdöfés”-legenda vitái. Mert itt arról van szó: ki milyen eszközöket tart helyesnek és alkalmazandónak a háború ellen. És itt Károlyi Mihály és társai bebizonyítják,

179

hogy semmit se tanultak a világháborúból, hogy semmit se hajlandók tenni az eljövendő ellen. Azzal, hogy lojalitásukat igazolják a Habsburg-monarchia hadseregével szemben, előre hűségesküt tesznek Horthy–Masaryk és társainak hadserege számára az eljövendő világháborúban. Minek a mártírjai akkor Heldmann, Károlyi és a többiek? Annak, hogy ők egy olyan polgári társadalmat szeretnének, amelyben teljes az érdekharmónia kifelé és befelé. És azt a harmóniát ott kezdik, hogy a meglévő diszharmóniák ellen is csak harmonikus lojalitással „küzdenek”. Szegények, ők ugyanis nem tehetnek róla, hogy Ludendorffnak és Horthynak még ez az ellenzék is sok. Hogy erőszakkal mártírokat csinálnak belőlük. Holott ők igazán „ártatlanok”.