VÁLOGATOTT VERSEK ÉS RÖVID PRÓZÁK

Azt, hogy költő lettem, azt, hogy ezeket a verseket megírhattam, egyedül az Édesapám önfeláldozó szeretetének köszönhetem. Ez a szeretet, amely átsugárzott énbelém, e versek igazi alkotója.

VÁLOGATOT T VERSEK ÉS RÖVID PRÓZÁK

Amitől élet az élet Zuzmó csillog a tundra szelében. Tudod-e, miért nem fél a haláltól? 1997

Láthatatlan fény Fehér és lila orgonák a parkban. Bármely mozdulat az életünk értelme is lehetne. 1997

Tavaszi fa Ágak csonkjai. Se rügyek, se rigók. Dübörgés hallatszik messziről. Jön a nyár. 1997

Ablakomat eső mossa Szerelmem szemében sose tükröződött az én gonoszságom. Mielőtt meghalok, méltóvá kell válnom az ő emlékére. 1997

A tékozló unoka Álomvörös tulipánok álomkék vázában — drága nagypapám győzelme. 1997

29

Kambrium A háztorony zöld romjai között fehér csigaház. 1997

Esti napfény A szabadságot elzáró kerítést úgy öleli a bab, ahogy annak idején a szerelmemet én soha. 1997

Egy kölyökkutya megmenekülése Kavics fényében fázó almafák. Éjfélkor nyolc Napóleon-arany születik. A bíboros most emeli a tőrét. Jöjj hát, szerelmem. 1997

Auschwitz Téli fa ágán varju ül és csőrével tépkedi a maradék napot. 1997

A Föld második gyermekkora Rohanó katonák csizmája alatt csacsogó kavicsok. 1997

30

A sors hatalma Az illatozó málnás rejtekén dühödten oszlik a jósnő hullája. Beleit éhesen tépi a borz. 1997

Oltárkép Goyának Éjjel az utcán kóborol a fagy. Tüzes lehelete világít a sötétben. Hajléktalanokra és kutyákra vadászik. Széttépi és fölfalja őket. — Ha a valóságot jobban megismerjük, nyugodtabban alszunk — mondta Kacor király. 1997

Ártatlanság Az udvaron cseresznyefa virágzott. Benn a szobában sertéspörkölt röfögött az asztalon a zsírfehér nokedli láttán. Az udvaron cseresznyefa virágzott. 1997

Megyek tovább egymagam Kidobtam az emlékbe kapott fenyőtobozt. Csönd van. Mellkasomban teli tüdőből énekel a jégkorszaki szél. 1997

31

Másképp kellett volna élnem Hideg sültet, fokhagymát és fehérkenyeret vittem magammal a hegyre, s azt hittem, minden rendben, ha jól érzem magam. A vipera nem ijedt meg tőlem. 1997

Búcsú egy tükörképtől Ahogy a moslékot behabzsolja a disznó. Ahogy megtörlöm a szám. Ha majd megszólal a csengő. Ha majd kiáltok hozzád. 1997

Az ifjuságot szétrágták a férgek Kiült a partra, szemben a halhatatlansággal, s papírt és tollat vett elő. Nem tudta, hogy a bűnt mindennél könnyebb elkövetni. 1997

Mikor? Mikor eltörik a gally, mikor a szakadék szélén a láb nem áll meg, mikor az üstökös fölökleli majd a Földet, akkor — akkor. 1997

32

Napfény a felhők fölött Íkarosz azért zuhant le, mert nem tudott hinni abban, hogy nem a szárnya, hanem éppen e hite röpítené. 1997

Így éltem Olyan jó volt úgy élni, hogy én voltam a Gyermek. Olyan rossz volt érezni, hogy mások nem szeretnek. De rosszabb volt rossznak lenni, és tagadni mindent. S a legjobb volt fájni, sírni — s meglátni az Istent. 1996

Vágyakozás Bár visszamehetnék, Istenem, a múltba mindent, de mindent újrakezdeni, még akkor is, ha az lenne az ára, hogy végül semmi, de semmi másra nem tudnék vágyni, csak arra, hogy bár visszamehetnék, Istenem, a múltba mindent, de mindent újrakezdeni, még akkor is, ha az lenne az ára, hogy végül semmi, de semmi másra nem tudnék vágyni, csak arra, hogy bár visszamehetnék, Istenem, a múltba… 1996

Psszt, hallottál valamit? Nincs szebb, mint júliusban meghalni, amikor amfetamintól csicseregnek a cseresznyefák, s épp senkinek se jut a tökfejébe: hátha szétpukkan egy világ. 1996

33

Odakinn már tavasz van Csak inni még egy korty meleg tejet. Csak látni még a kertben rügyező napot. 1996

Májusi szél Még kimentünk a Majorba május elsején. Jobbról apám, balról anyám kezét foghattam én. A fák mind üdvözöltek, majd dúdoltak tovább, és ágaikon táncolt a sok fehér virág. Eltelt azóta csaknem negyven borzalmas év. Falak lettek a fákból, plafonná vált az ég. Mert nem mehettem többé utcára betegen. Ki mondja, hogy az élet ilyen reménytelen? Ki mondja, hogy a sorsunk ennyire céltalan? Hisz megtaláltam az Istent, s Általa önmagam. 1996

Márciusi csend Fekete a nap fönn, vakfehér az ég, oly nehéz a szívem, mint egy szappanbuborék. Hova tűnt az életem, a zsebemben keresem, két kulcs a kulcscsomón: a kezdet és a vég. 1996

34

Éjfél Fönn az égen a fénypontok vidám táncra kelnek. Lenn a földön egy sírhanton csokit rág a gyermek. Betölti az egész jövőt a gyors paták hangja. Úgy jön a múlt, mint egy gyilkos, s nincs, mi visszatartsa. 1996

Egy szerelem története Amikor először láttam a tengert, még azt hittem, utoljára tekintek szét az áron. De amikor tényleg utoljára láttam, már tudtam: először látom. 1996

Légy jó, s ne félj semmitől Bízzál ABBAN, AKI VAN, s bármit kívánj, teljesül. Nem kell kérned hangosan: benned él Ő legbelül. 1996

Domonkos Csillához Amíg betegen feküdtem, te minden éjszaka eljöttél álmomban, de sose csókoltál meg. Aztán egy éjjel végre összeért a szánk. Innen tudtam, hogy másnap meghalok. 1997

35

Édesapámnak Kicsi gyermek voltam, fogtam a kezed, megálltunk a parkban a fehér szobornál, s én voltam Beethoven és fölötte a nap, amíg te voltál. Ha jött az éjszaka, lenéztem százezer szememmel, fényesebben a mai csillagoknál, s én voltam a szerelmesek legelső csókja is, amíg te voltál. Te tudtad, ki vagyok, és kérted, hogy segítsek, s én ocsmányabb vagyok a te ocsmány gyilkosodnál, mert sose vettem komolyan, ha magadról beszéltél, amíg te voltál. Ma már tudom, ki voltam, nem tudja más, csak Isten, de már hiába állok meg a parkban a szobornál: amióta nem vagy, én sem vagyok senki — vajon ki voltál? 1995

Fiú az anyjához Édesanyám, amíg te ápolsz, még ha a fájdalomtól tíz körömmel kaparom is az összehányt falat, erőt merítek önmagamból. Vak vagy, sánta, púpos és süket, s én úgy szeretlek téged, hogy ellenség és barát által egyaránt eltemetve még mindig élek. S ha mégis mennem kéne? Ragacsos gennytől bűzösen is tejillatú az ágyam, s ha szétrohadok is benne, ittmaradok veled mint szellem a lakásban. Szelíd szellem leszek, nem teszek — esküszöm — még feleannyi rosszat sem, mint életemben, s bevárlak majd a túlvilágon, mert minden vágyam az, hogy kisfiadként újra megszülessem. 1995

36

Tükörfény Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy szeretni fog örökké és nem hagy el sosem. Várni fog rám túl életen, halálon, ő lesz az én új világom. Ez a valaki azt mondta nekem, hogy bízzak az ígéretében tükörfényesen. Ő volt a régi világom, s ő lesz az új is akármi áron. 1996

Végszó Fönn az égen vándorfelhők gyors raja száll délnek. Akik csak az Egyben hisznek, mindörökké élnek. Arra várok, aki rám vár, legyen bármi ára. A kitartó nem csalódik, s nem marad magára. Nem marad magára. 1996

37

A napra várva Önfordítás Csak azt ne mondjátok, hogy költő vagyok, s nem kell sajnálni sem. Hisz én az édesapámra várok — ő a nap, aki majd fölkel. Ő majd visszajön — az lesz a hajnal, s én addig egy harmatcsepp vagyok. Vajon mi lesz velem, ha majd az éjszakámat az ő világossága váltja föl? A harmat a holdfény szülötte meg az Istent imádó csillagoké. A harmatnak eszébe se jut soha, hogy mit hívnak az emberi lények szeretetnek. A harmat mindig halottra szárad a naptól — s az felsóhajt az égen. De most nehogy azt mondjátok, hogy én költő vagyok — én csak szeretem az édesapám. Utóirat. Édesapám négy évvel ezelőtt halt meg. S ha majd eljön a nap, hogy én is meghalok, újra találkozok vele. 1996

Üzenet a mennyországból Nyárról nyárra egyre zöldebbek a fák, s te nyárról nyárra egyre szebb vagy már, Johanna, elmondok hát egy titkot, csak neked mondom el — figyelj szavamra. Ahol a nap lenyugszik, évek tűnnek el, Johanna, drágaságom, te soha ne menj arra, fordulj reggel mindig a kelő nap felé, s vigyázz magadra. Ahol a nap lenyugszik, lelkek tűnnek el, az éjszaka hatalma mindenkit elragadna, de követve e két szót mindig napfényben élsz majd: légy jó, Johanna. Nyárról nyárra egyre zöldebbek a fák, s a legzöldebb nyár boldogsága vár terád, Johanna — im, elmondtam egy titkot, fejtsd meg, amit mondtam, s bízzál szavamba. 38

1996

Szeretlek Rád gondolok, szerelmem, a Föld túlsó felén. Te másra gondolsz — rég nem teérted élek én. Hagytam, hadd menj nagy útra — emlékek sem vagyunk. Mit mondanék, ha újra szemezne ablakunk? Mit mondanék — hiszen még beszélem nyelvedet. Olyasmit tán: a hűség föladni elveket? Vagy azt, hogy nem találni magunkat sem sehol? Vagy annyit csak: wó ái ní, bár meg se átkozol? 1995

Vágyad teljesül majd Aki szeret, ne szorongjon, mert vele az Isten. Aki szeret, ne szorongjon: örök búcsu nincsen. Aki szeret, ne szorongjon: vágya teljesül majd. Aki szeret, ne szorongjon: ott van nála minden. 1996

Útitársamhoz Azokra vigyázz, akik a másik úton járnak: rajtuk át te is ki vagy téve a csábitásnak. Menj hát oda hozzájuk, és fogd kézen őket — magadban is így győzheted le csak az idegen erőket. 1996

39

Szavak a túlvilágról Kisfiam, ne félj, maholnap jössz haza. Itt vár rád ragyogva az Isten s Vele Édesapa. Kisfiam, ne sírj, ne gondolj újra meg újra arra, amikor elvittek engem — én nem hagytalak magadra. Kisfiam, ne törj meg: míg bénán fekszel otthon, én hátrahagyva a mennyeket és a Fényt ott ülök ágyad mellett folyton. Kisfiam, mosolyogj, dalolj, nem ott a te igazi házad. Maholnap jössz haza Édesapához — az Úrral együtt várlak. 1995

Éjszakai plafon Vajon amit ismerünk, a forma vagy a tartalom? Ezen töprengtem, amikor te beszálltál az ablakon. Lepke voltál? Vagy egy golyó, mely a falba sebet üt? Én nem látok különbséget sem itt, sem más egyebütt. Lét és nemlét tükörképek, a valóság relatív. Te mondtad, hogy keljek útra? Vagy önmagam szava hív? Hagyjam ott halálos ágyam? Felejtsem el, mi vagyok? Rég kiszálltál, s a plafonon fölkeltek a csillagok. 1995

40

Boldognak lenni

Én álmomban egyszer olyan boldog voltam, mint addigi életemben sem ébren, sem álmomban még soha. S amikor fölébredtem, azonnal tudtam, hogy ilyen boldog sem ébren, sem álmomban nem leszek soha többé. Édesapám valamikor réges-rég elmesélte nekem, hogy amikor az ő édesapja haldokolva feküdt a Kórházban, ő letérdelt az ágya mellé, és megcsókolta a kezét, amellyel annyi jót tett. Én erre csak hallgattam — mintha oda se figyeltem volna —, de lelkem mélyén megrendülve rögtön megfogadtam, hogy ha egyszer majd bekövetkezik az elkerülhetetlen, és édesapám a halálán lesz, én is így fogok cselekedni. Amikor édesapám egy éjjel meghalt a Kórházban, nem voltam, hogy is lehettem volna mellette. Amikor másnap reggel a halálhírével fölhívtak a Kórházból, én a megcsörrenő telefont kitörő örömmel kaptam föl, mert biztos voltam benne, hogy édesapám telefonál: meggyógyultam, ne aggódj már, most már jövök haza. Egész nap nem sírtam, nem szóltam, nem is gondoltam semmire. Csak éjféltájban álltam neki imádkozni, és felnőtt fejjel, racionalista létemre arra kértem AZT, AKI MINDENT MEGTEHET, hogy változtassa meg visszamenőleg a múltat, és édesapám hadd éljen tovább. Zokogni csak másnap kezdtem. Kialvatlanul, hitemet vesztve, szívemben gyűlölködéssel a Legnagyobb Szeretet ellen, már csak édesapám lelkét szólongattam, könyörögve a lehetetlenért: — Édesapám, gyere vissza, gyere vissza csak egy percre. Édesapám, hadd csókoljam meg a kezedet. Így telt el a második nap. És éjfélkor, a fájdalom és kimerültség delíriumában, hangot hallottam, amely mintha minden irányból egyszerre csendült volna: — Édesapád holnap visszajön hozzád. — De tisztában voltam vele, hogy csupán képzelődök, s ezen aztán csak még jobban gyötrődtem mindaddig, amíg a fáradtság ki nem oltotta öntudatom maradékát. Késő délelőttig egy díványon feküdtem, álomtalan eszméletlenségben. De fölébredés előtt, mintha Valóság lenne, s mintha csakugyan Csoda történne, álmot láttam: beléptem édesapám szobájába, s ő ott ült kedvenc piros foteljében, ahol életének utolsó hónapjaiban délelőttönként pihengetett. — Édesapám — szóltam hozzá, és hangom gyerekesre vékonyodott attól a földöntúli boldogságtól, hogy íme, az Isten mégis teljesítette a kérésemet, és megváltoztatta a múltat —, édesapám, hát vissza tudtál jönni? Hát most már újra… végleg itt leszel? Ő nem felelt, csak nézett rám mosolyogva, szeretettől ragyogó szemmel — ahogy akkor figyelt engem, amikor kisgyerekkoromban tipegve járni tanultam. S én térdre hulltam előtte, és csókkal borítottam a karfán nyugvó kezét, amellyel annyi jót tett. 1992, 1995

41

A fölismerés „A szél ott fúj, ahol akar, hallod zúgni, de nem tudod, honnan jött, és hova megy…” JÉZUS(JÁNOS 3, 8) Egyedül mentem az augusztusi éjszakában, nem tudtam, honnan hová, még azt se, ki vagyok. Az utcák forrók voltak és üresek — olyan üresek, mint a felfoghatatlan Üresség, amelyben nincs semmi — még a semmi sincs benne —, s amely mégis mindent magába foglal. Én magam voltam ez az Üresség, de ebben éppúgy nem hittem, mint ahogy másban se, soha — én csak haza szerettem volna menni. Aki haza tud menni, annak van címe, s akinek van címe, annak neve is van. Szerettem volna, hogy legyen egy nevem, mert akkor — és csak akkor — van valaki, aki szeret engem, s akit én is szeretek. De nem tudtam, hol vagyok, s arra kellett következtetnem, hogy ebben a városban még sohase jártam. Bár nem gondoltam semmire, és nem is éreztem semmit, három dolog mégis feltűnt nekem. Először is az, hogy akármerre mentem, az egyik utca pont ugyanolyan volt, mint a másik. Aztán az, hogy bár már hosszú-hosszú órák óta gyalogoltam, mégsem akart megvirradni — mintha a sötét nem is az éjszaka sötétje lenne. A harmadikat nem tudom megfogalmazni, mert az szavakban kifejezhetetlen, de azért áthatotta minden egyes sejtemet — vagy legalábbis áthatotta volna, ha ugyan lettek volna sejtjeim. Telt az idő — órák százai, ezrei, milliárdjai —, s én egyedül mentem az augusztusi éjszakában, nem tudva, honnan hová, nem tudva, ki vagyok. Az Örök Város forró volt és olyan üres, mint a felfoghatatlan Üresség, amely mindent magába foglal. És én magam voltam ez az Üresség — hiába éreztem úgy, mintha mégiscsak volna egy nevem, s mintha mégiscsak volna Valaki, aki szeret engem, s akit én is — én is — szeretek. Ennek a szeretetnek a saját bensőmben lakozó hiánya volt az a sötétség, amely elmúlhatatlanul körülvett — s lassan rájöttem, hogy azért vesz körül, mert voltaképpen nem is létezek. 1995

Párbeszéd

— Istenem, ha vagy, tégy valami csodát, s akkor majd hiszek Benned. — De hát minek cáfoljam meg pont Önmagamat ahhoz, hogy elhidd, hogy va-

gyok?

1995

42

Cápa Süttetik a nyaralók hátukat és hasukat, tengerhab helyett csupán szuper krémtől habosak. Úszógatyás cápa jön, orrán sötét szemüveg, nézi a sok napozót, hogy melyiket egye meg. Szilvi majdnem fellöki, úgy szalad a víz felé, mostanáig szűz maradt, s most már nem lesz senkié. Vagy talán a cápa sincs fából? Jó ég tudja már — oda sok tradíció, s télen-nyáron tart a nyár. 1995

Szarvasvadászok Ül a szél egy fa alatt, jó étvággyal szalonnázik, meg se rezzen fönn a lomb a legelső durranásig. Ám a gímek a tüzet viszonozzák a hegy ormán — kiterítve a füvön sorban ott az egész kormány. 1995

Tavaszi ének Üldögél a piros padon egy tavaszi ének. Pizzát eszik, s nézi, ahogy fociznak a tények. Két csapat van: az Okok és a Következmények. — Tök egyformák — mondja a dal a szurkoló szélnek. 1995

43

Felhőtlen égbolt Ácsorog a nyár a sarkon — biztos ott vár valakit —, s mint egy kislány, vígan majszol egy mogyorós tejcsokit. Senki sem tér végre észhez? Háború lesz, ti hülyék! Én is vettem csokoládét. Barna, mint az ürülék. 1995

A szégyen Gyónni megy a derék főtörzs: — Megloptam a haverom. — Add hát vissza, ami másé: így segítesz magadon. — Megy a főtörzs komájához: — Itt a három lepedő… meg a kamat! — S pisztolyt ránt és pont háromszor belelő. 1995

Az új szerzetes Kolostorba megy a tigris: — Én mindenkit szeretek.— Biztatják a boncok egymást: — Megértőek legyetek! — Évre év jön, és a tigris úgy ragyog már, mint a nap. De mi történt a boncokkal? Farkuk nőtt és csíkosak. 1995

44

Egy kérés, amely teljesült Több órán át térden állva arra kértem az Urat, hogy jelenjen meg előttem, s mondja ki, hogy „Én vagyok.” Vártam, vártam, s egyszer csak egy ismerősöm csöngetett. Föltápászkodtam: — Ki az? — S ő így felelt csak: — Én vagyok. 1995

Jövök, ha hívtok Véremmel azért írok az égre, hogy olvashassa bárki, mikor imádkozik. 1995

A történelem vége Ott térdelt a szikla tövében napkelte előtt az utolsó dinoszaurusz, s még hitt. Imádkozott. 1995

Meg fogja érni Csak egy mosolyt adj sok-sok ezer mosolyod közül — cserében megkapod az összes titkomat. 1995

Nem várni kell A Messiás tebenned van — tőled függ, mikor jön el. 1995

45

Hangok Egyedül állok szemben a világgal. (Ne félj, mi segitünk neked.) Se fegyverem, se élelmem, se társam. (Ne félj, mi segitünk neked.) Egyedül állok szemben egy tükörrel. (Ne félj, mi segitünk neked.) Saját tetteimben se bízhatok meg többé. (Ne félj, mi segitünk neked.) Idegen hangok beszélnek a fejemben. (Ne félj, mi segitünk neked.) Valakik régen segitséget igértek. (Ne félj, mi segitünk neked.) De azóta se jöttek: elárultak, becsaptak. (Ne félj, mi segitünk neked.) Pokolba azzal, aki azt mondja, segít. (Ne félj, mi segitünk neked.) Egyedül állok szemben önmagammal. (Ne félj, mi segitünk neked.) Én vagyok a világ — mi, ti, ők én vagyok! Ne félj, mi segitünk neked.) 1994

A csend Mondd, szerelmem, mit jelentsen ingeden a vérfolt? Épp fölnéztem a magasba, s megrepedt az égbolt. Azt igérted, megmondod még a neved, szerelmem! Hallod ezt a csendet? Most már csak így hívnak engem. 1994

46

Éjféli vers Kimászom a koporsóból, hallom, az Úr szava hív, nincs, ami ne tőlem függne, a valóság relatív. Ha szerelmem újra meglát, visít majd, mint a malac — hogy’ értessem meg vele, hogy lét és nemlét ugyanaz? 1994

Anatta Bölcs, aki nem egykönnyen hisz bánatnak és örömnek. Három hulla ül a sírban, kártyáznak és söröznek. — Mind elhagytak — így az egyik —, mégis hívő maradtam! — Foszlik a hús, villog a csont, nincs szellem az anyagban. 1994

Tavaszi éjszaka Fönn az égen kék a hold, áll az út a tölgy alatt, nem jön erre senki sem, még a csönd is csönd marad. Napok, hetek, hónapok számlálják a perceket — föld alól kibújnak az első holdkék gyermekek. 1994

47

A boldogság fényfoltja Fák törzse közt föl-fölvillan, ahogy fut — a tisztásra kiérve már nem is létezik. 1994

Nézőpont kérdése — Adjál pacsit — tartotta Blöki a pracniját a professzor elé. S lám, az milyen intelligens volt: rögvest pacsit adott neki. 1994

Az elme mindig szabadon szárnyal Ül a bili az ágy alatt s filozofál — mi mást tehet, ha minden délután belekakálnak? 1994

December harmincegy Fönn az égen madarak emléke szárnyal. A vadász háton fekszik, szívében golyóval, s nézi a madarakat. 1994

Tükörbe nézve Warum bin ich so schlecht gewesen? Bennem szorul a válaszom. Ich lebe noch, und möchte leben, de amit látok, fájdalom. 1993

48

Madarak emléke Fönn az égen csönd, akár szerelmem égszínkék szemében. 1994

Májusi délután A lány letép egy napsugarat és hajába tűzi — a férfi megtorpan, kezéből kihull a rózsacsokor. 1994

Nem tudod, mi vagy nekem Szerelmem, nem tudod, mi vagy nekem. Te vagy a Név, amely kimondhatatlan. Szerelmem, nem tudod, mi vagy nekem. Rád gondolok, ha alszom, rád gondolok, ha ébren álmodok. Szerelmem, nem tudod, mi vagy nekem. Te vagy az Egy minden egyes számban. Szerelmem, nem tudod, mi vagy nekem. Hullámzok hat kontinens közt, fújok a partokon. Szerelmem, nem tudod, mi vagy nekem. De egyszer megtudod. 1994

49

Út hármasban Fönn a hegyekben hó virágzik, nézi a vándor, hogy’ kel a nap. Halkan dúdol a számban a honvágy, hallgat az ösvény lábam alatt. Két társam van: egyik egy árnyék — az zavar csak: nem az enyém. Másik társam az énem énje — ővelük együtt trappolok én. 1993

Mond meg, Atyám, nevedet Üldögélek a padon, a festéket kaparom. Mond meg, Atyám, nevedet, hadd tudjam, kit szeretek. Kerékpáron jön a szél, nézd csak, mindjárt ideér. Mond meg, Atyám, mi vagyok, hadd tudjam, mit akarok. Ha elfonnyad ez a nyár, nem virul ki soha már. Mond meg, Atyám, nekem is: épelméjű, aki hisz? Ha engem nem tanitasz, hamis marad az igaz. Mond meg, Atyám, nevedet, s meglásd, én is felelek. 1994

50

A szél szemünkbe vág Rohan a szán a csengő hómezőn, húzzák gyapjas évezredek. Szállunk, a szél szemünkbe vág, egy-egy termosz forró kakaóval megyünk a halhatatlanságba. Múlt és jövő egy a jelenben, mindig velünk van mind a három. Mi voltunk a saját őseink, és mi leszünk saját utódaink is. Kéken ragyog a jég, akár a kés, mikor vajat kenünk kenyérre. Rohan a szán a csengő hómezőn, egy-egy termosz forró kakaóval szállunk a halhatatlanságba. 1994

Vérvörös szirmok Három rózsa megy az utcán, egyiküknél bicska. Kerüld a virágot: ez a hosszu élet titka. Májusban, ha bomlik az ész, vizsgázik a lélek. Könnyü ölni és ölelni — hagyd otthon a késed. 1995

51

Örök szerelem Én neki adtam a mindent és a semmit, ő nekem adta önmagát, ő már nincs velem, én ott vagyok vele örökké. Ha fölkel a nap, már nem jut eszembe, hazamegyek s lefekszem, a szeretetre nincs emberi szó, s nem őt látom, ha önmagamba nézek. Este fölkelek, megfürdök és indulok vissza a valóságba, melyre nincs emberi szó, s ami mindennél fontosabb, az észrevehetetlen. Én neki adtam mindazt, amit önmagamnak hittem, ő nekem adta önmagát, ő már nincs velem, én ott vagyok vele örökké. 1994

Beléd szerettem Hangod madarak szárnysuhogása éjjel, kezedből esznek a csillagok. Abszolút vagy, mint az alapfogalmak — én csak viszonylagos vagyok. Régen egy távoli bolygón éltem, s azóta lakom a Földön, hogy megismertelek. Előtte én nem is Zeldi Ákos voltam, de most már az maradok neked. 1994

52

Vers a hazáról Van a létnek egy síkja, amelyen minden lélek egy. Ez az én hazám. Ez nem hely és nem állapot, elérhetetlen és elhagyhatatlan. Ez az én hazám. Érzésként átélhető, szeretetként érezhető. Ez az én hazám. Hiszem, hogy innen származom, s hogy ide térek vissza, bár el se mentem innen, s itt van mindenki más is. Ez a mi hazánk. 1994

Én és te Tükörbe nézek, te visszabámulsz, s tudom, hogy semmit nem tudok rólad. De az Úr jól lát engem és téged: gonosszá tettél, s cserében jó vagy. 1995

53

Őszi hajnal Dideregve kel a nap, fönn az ég beázik, parti sziklán ül a szél, szájharmonikázik. Egy megfojtott szőke lány fekszik elhagyottan, fonnyadozó madarak szállnak el csokorban. 1994

Tavaszi dal Egy vagy ezer alakban, ott vagy a szent szavakban. Tudom titkát nevednek, önmagamban kereslek. Bárkiben ott talállak, Téged hívlak hazámnak. Rügy dalol a faágon — társam vagy és magányom. 1994

Készülődés Sonkát sütök két tojással, kávét iszom mellé. Iljics kutyám ha még élne, a felét megenné. Nemsokára szól a csengő, jön a reggel értem. Indulunk a csütörtökbe, száll a szél a szélben. 1994

54

Délutáni zápor Csörgedező patak partján nyári zápor üldögél, horgászbot van a kezében, boros teát szivogat. Fölötte az ég betörve, és a nap kikandikál. Vajon lesz-e friss halászlé? Sas kering a fák fölött. 1994

Nosztalgia Fönn az égen kerek felhő, bodros szélén ül a nap, s lebámul a földre, ahol kisgyerekek játszanak. Két fiúcska épp egy kislányt darabol föl és nevet, vérben úsznak mind a hárman — ó, ti boldog gyermekek! 1994

Béka a parton Ül a béka kinn a parton, kólát iszik hanyagul, s nem meditál azon most se, hogy a sors hogy alakul. Vajon mitől függ a holnap? Milyen erők döntik el a véletlent? Nos, egy békát ilyesmi nem érdekel. 1994

55

Őszi füst Három farkas ül a tölgynél, nyárson sütnek egy vadászt, egyiküknél meggybor is van, abból isznak áldomást. Száll a lomb a sárga szélben, ébred a tél keleten, háború jön, elveszünk, de megmarad a szerelem. 1994

Országúti vers Ül a szél az árok szélén, és cukorkát szopogat, térdén füzet, golyóstollal ő írja e sorokat. Mit csinál majd, hogyha kész lesz? Ül tovább és meditál? Vagy föláll, kitárja szárnyát, s mint az élet, tovaszáll? 1994

Isten áldjon, Magyarország Száll a felhő fönn az égen, le a földre sose néz, lenn a földön dől a vérem, s beissza a feledés. Szelek szárnyán száll a felhő, s minden emlék vele száll — Isten áldjon, Magyarország, nem jövök meg soha már. 1994

56

Béke porainkra Fönn a fa ágán béka ül, rigó ugrik fejest a tóba. Bölcs az Isten, aki minket teremtett: vért pisilünk zeneszóra. Míg a magasban egy ufó táncol, kötelet kötünk a nyakunkba, sej! Angyal és lópatás ördög az álmunk, s alszunk, mint a tej. 1994

Fehér hold Ülök az ágyon. Éjjel egy van. Barátom eddig egy se volt. Ki tör megint az életemre? A plafonon fehér a hold. Kezemben ott liheg a pisztoly: a gyilkos sajnos nem kopog. Vajon az Isten mit csinál most? Mert tétovázni nem fogok. 1994

Csillagos égbolt Hazakisértem Mariannt és most magam is megyek haza. — Te végül is csak impotens vagy? — Köröttem kék az éjszaka. Haja vörös volt, szeme szürke. — De hisz tudod, hogy nem vagyok! — Kihalt az utca — éjjel egy van —, de lesnek mind a csillagok. 1994

57

Földi életünk Zúgó vizen egy letört széldarab sodródik szélcsöndes part felé. 1994

A lélek névtelen Név nélkül jöttem, név nélkül megyek el. Sírom fölött virágot bont a semmi. 1993

Eszmélés Kék égen piros folt — kinek a vére? Ujjamon egy csöpp kék ég — hogy került oda? 1992

Az én mindenható Éjjel a tónál látom: feldobja magát egy hal egész a holdig. 1994

Végtelen csönd Mosoly nélküli arc fordul az ég felé, arc nélküli mosoly ragyog vissza rá. 1994

58

Emberi lét Üres tutaj az üres tengeren, s mind ott szorongunk a tutajon. 1994

Vágy Lenn a földön szárny nélküli madár. Fönn az égen madár nélküli szárnyak. 1993

Szikrázó nap Az árnyék hiába tárja ki a karját, mindig csak egy másik árnyékot tud megölelni. 1993

A szerelem mindig bátor Te és én összemosolygunk: mi ketten — meg a Világegyetem. 1994

Kellemes ünnepeket! Vörös mókus zöld fenyőfán nézi a hófehér havat. Mintha boldog karácsonyt kívánna. Már hetek óta éhezik. 1994

59

Én nem hiszek a mulandóságban Fönn a plafonon két öreg repedés ölelkezik az üres ágy fölött. 1994

Jelenlét Fenn ülök egy felhőn, s ha lenézek a földre, néha még meglátom valahol önmagam. 1994

Örök fájdalom Szó a szájból, vér a sebből — van, aki visszajön, van, aki nem. 1993

Téli éjszaka Fenyőág, átszúrja a holdat — szivemből, mondd, hova lett a vér? 1994

Tavaszi reggel Virágok a hegyoldalban a lelőtt kisfiú körül. Most kel a nap. Az Isten épp fogat mos. 1994

60

Szán a fenyő alatt Havas ágon mókus, pracnija közt tobozzal, nézi lenn a szívrohamot kapott mikulást. 1994

Az élet legyőzhetetlen A sírásó hullája előmászik a holdvilágnál, s új gödröt ás magának, szebbet a réginél. 1994

Mindnyájan egyek vagyunk Arany szél égszínkék ég alatt. Aki az én szerelmembe szerelmes, nekem nem az ellenségem. 1994

Szél az úton Valaki jön, valaki megy. Az érkezőt a szív nyomban elfelejti, a távozóra mindörökre emlékezni fog. 1993

Bízzál bennem Ha egyszer visszajössz, szerelmem, te leszel fölöttem a nap. Ha nem jössz vissza sohasem, szerelmem, az maradsz, ami én. 1994

61

Az élet varázsa Hosszu sorban másznak az égen a hangyák. Lenn a fűben álmélkodva fekszik a hulla. Tágra nyílt szemét nem égeti a nap. 1993

Kincsek kincse Amióta megtaláltam végre a semmit, vigyázok éjjel-nappal, hogy ne veszítsem el. 1994

Mindig szabad az út Kit érdekel a torlasz meg a sok katona, akik lezárták az utat? Hiszen az út mindig maga a rajta járó. 1994

A sors csak mosolyog rajtunk Amikor súlytalan kisgyerek voltam, tipegésemtől rengett a föld. Felnőttem, kilencven kiló is vagyok, s most pehelyként sodor a szél. 1994

Ádám bűne — Amikor megettem azt az almát — mondta Ádám a bírósági tárgyaláson —, csak egyvalamit ismertem meg: a csalódást, ahogy rájöttem: tudás nem létezik. 1994

62

Egy perccel a kiűzetés után — Ne bánts, testvérem — könyörgött a kígyó Ádámnak, mielőtt az dühében széttaposta —, én is az Isten képmása vagyok! 1994

Mindenkinek sikerül egyszer Fekszik a halott az úttest közepén, s arra gondol, hogy életében sose állt le a forgalom őmiatta. 1994

Bízzatok Istenben — Ne aggódj — szólt egy Hang az éhezőhöz a pálmafa alatt —, fohászod teljesül! — S egy kókusz máris bumm, fejen találta. 1994

Mosoly — Szia! — köszönt a kisgyerek az elfutó időnek. S az idő megállt, visszanézett, és rámosolygott. 1993

Öregszem Orgonaszínü ég alatt azúr mezőn fekszem és gyerekkoromra gondolok. 1994

63

Égszínkék délután Az elfelejtett parkban két szerelmes emlék csókolózik az örök padon. 1994

Öntudat Ilyen volnék? Nem igaz. Hisz ez csak egy tükör. 1989

Önzés Tele a zsebem semmivel. Ha odaadom, mi marad nekem? 1989

Utazó Minden érkezéssel elindulok, minden indulással megérkezem. 1993

A szeretet túléli az embert Mozdulatlan nap folyékony táj fölött. 1994

Fénycsöpp Csillag vagyok saját bensőm sötétjében. 1994

64

Vakok tükre Én te vagyok — akármikor, ha visszanézel. S te ő vagy, és én is ő vagyok. Egymásra nézünk — vakok tükre az arcunk. Nem látjuk önmagunkat, s mind önzőek vagyunk. 1993

Mi a fény? Mi a sors? A lélek tükröződik önmagában. Mi a lélek? A valóság visszhangja a csendben. Mi a valóság? A fény, ahogy az úton csillog a köpés. 1993

Hol a gyerekkor Éjszaka az erdő szélén rőzsetűzön bárányt sütnek a farkasok. Virágzanak a téli fák fehéren. Nemsokára, tán még hajnal előtt egy kocsioszlop jön majd erre az úton, a szelet letapossa. — Hol a nyár — kérdezik majd a halott katonák —, hol a gyerekkor? 1993

65

Domb Megáll a pusztán a magányos domb, kővirág az oldalában. Egész éjszaka énekel, árnya fönn táncol az égen. — Egy dombnak mozdulatlanul kell állnia, némán, feketén — szól rá a törvény. S a domb csak áll, gonoszul leskel, alvadt vér és ürülék borítja. Végül jön a reggel, a nap lenéz a dombra, kíváncsian szemügyre veszi. S a domb kizöldül, visszainteget, s továbbindul — elmegy örökre. 1972, 1993

Tükörképek A tükörképnek nem sok köze van ahhoz, amit tükröz. Csak az ember sajátos észlelési technikája teszi, hogy úgy tűnik: van kapcsolat a képmás és az eredeti közt. Vagy pontosabban: kapcsolat azért van, de hogy mi az, fölmérni nem lehet. S azok a képek, melyek tudatunk tükrén jelennek meg, hitelesebbek? A valósággal szemben eleve vesztésre állunk — nincs igaz tudás. 1993

66

A nász színei Tavasszal zöld a nász: a tizenkét éves Jancsi defloreálja a tízéves Juliskát az orgonák között. Nyáron vörös a nász: a vámpír gurgulázva nyeldekli a szép hematológus vérét. Ősszel aranyszinű a nász: az AIDS-es prostit karjában viszi föl a csillagokba egy lövet heroin. Télen fekete a nász: rituális szex, ondóval rajzolt háromszögek és körök mágiája. De kívül az időn fehér a nász: akik szeretik egymást, az öröklétben egyesülnek, s lelkükben fölragyog az Isten. 1993

Önarckép Nincs kezdet, amely megelőzne engem. És minden végen túljutok. Ahol én járok, idő sincsen. Úttalan utak útja vagyok. Ahol sose voltam, visszatérek onnan, s egy lépést sem teszek. Fenn sütök az égen, lenn növök a porban — mint ti, emberek. 1993

67

Könnyek

Volt egy fiú, aki nagyon szerette az apját. Amikor meghalt az apja, a fiú imádkozni kezdett hozzá: — Édesapám, nem akarok nélküled élni. Gyere értem, és vigyél magaddal! Telt-múlt az idő, és a fiú bánata nem enyhült. Álmában gyakran együtt volt az apjával, és ilyenkor boldog volt, nagyon boldog. De ez a boldogság ébredéskor mindig szétfoszlott, és a fiú nap mint nap így imádkozott: — Édesapám, nem akarok nélküled élni. Gyere értem, és vigyél magaddal! Az Isten megsajnálta a fiút, és így szólt hozzá: — Édesapád eljön majd érted az egyik álmodban, és akkor te is meghalsz. És a fiú boldog volt, nagyon boldog. De ettől kezdve nem álmodott többé arról, hogy együtt van az apjával. Helyette újra meg újra azt álmodta, hogy az apja messziről közeledik feléje, ő meg fut, menekül előle, maga sem érti, miért, és arcán égetőn csorognak a könnyei. 1993

Fatönk a parkban

Az apró fekete kutya, aki hatalmas, fölálló füleivel és hegyes nózijával egy sivatagi rókára emlékeztetett, az egyik gyöngén kivilágított mellékutcából bukkant elő. Foga között egy szál vörös rózsával, tempósan ügetett az úttest közepén a park irányába. Az égen izzott a telihold. Az éltes németjuhász, akit valaha Dirinek hívtak, a hentesüzlet előtt csatlakozott hozzá. Neki is egy rózsaszál lógott ki a szájából, s a két kutya együtt tette meg az utat a parkig, ahol Nebáncs, a boxer várta őket. Nebáncs egy kutatóintézetből szökött meg, rákos volt, és már csak napjai lehettek hátra. Őnála is volt rózsa. A három kutya a virágzó orgonabokrok között átbújva a park közepe felé tartott. Egy lefűrészelt fa tönkje feketéllett ott, mint valami elpusztított emlékmű. A fatönk körül egy sereg macska, egér és patkány várakozott, szemlátomást nagy békességben, s a kutyák érkezésére sem futottak szét. S aki a holdfényben kicsit megerőltette a szemét, a fűben bogarak, csigák és giliszták ezreit vehette észre. A kutyák lassan körüljárták a fatönköt, és hátsó bal lábukat ünnepélyesen fölemelve, egymás után levizelték az oldalát. Majd lerakták rá a foguk között hozott rózsákat, és az apró sivatagi róka, akinek sose volt neve, mert már a dédszülei is kóbor kutyák voltak, komoly, szinte emberi hangon így szólt az egybegyűlt állatokhoz: — Gondoljunk hálával mindazokra, akik életüket áldozták a fasizmus elleni harcban. Mások bűne az ő emléküket nem szennyezheti be. 1993

68

Ülünk az ágakon Ülünk az ágakon filozofálunk múlnak az évezredek néhányunk hosszú farkával játszik sokunknak farka sincs azt elemezzük hogy micsodák vagyunk s vagyunk-e egyáltalán jó lenne legalább annyit ha tudnánk lehet-e bármit is tudni van-e értelme annak amit mondunk makogunk mak mak mak ülünk az ágakon tetvésszük egymást múlnak az évezredek 1993

Keresd a kincset Senki se tudja hogy én vagyok ő keresd hát tovább a kincset keresd a kezed is hátha meglesz keresd a napot az égen senki se tudja hogy mit fogsz találni senki se sejti a titkot csak te tudod de te nem hiszed el neked se hisz majd senki menj hát keresd az utat az úton keresd a port a porban keresd a kincset önmagadat s ne tudd hogy én te vagyok 1993

69

Párhuzamos versek Olyan vagyok, mint egy holló pizzával a csőre közt, s fönn az ágon hallgatom, a róka lenn hogy énekel. * Vajon mi a mulandóság, s az öröklét mi lehet? A múlt végleg változatlan, s ami megvan, változik. * Nyugodj bele, hogy a tojás korábban volt, mint a tyúk: a hüllők is tojnak, s tőlük származnak a madarak. * Évek óta tűnődök, hogy vagyok-e vagy nem vagyok. Vajon hogyha beledöglök, odaát majd kiderül? * „Nincs, aminek lelke volna — mondta Buddha —, legbelül minden üres, mibennünk is lélek helyett űr lakik.” * Azt álmodtam: fehér lovon jön egy szép királyleány, fölém hajol — én csak alszom —, megcsókol — s én meghalok. *

70

Sírfelirat: „Zeldi Ákos nyugszik itt e hant alatt. Minden éjjel előmászik. Ne etessük semmivel!” * Nincs különbség van és nincs közt, minden dolog ugyanaz. Aki érti ezt, az mester. (Aki nem, az épeszű.) * Most kel a nap durrogva a kataraktás hegy mögül — valaki az üres parton naplementét festeget. * Bárki mondja: ő a Zeldi, vagy bolond, vagy hazudik. S bárki látna engem újra, gyógykezelni kell szegényt. * Megy az úton két kölyökmeggy, szembejön a Messiás. Jancsi elfut, ám Juliska konyakmeggyé változik. * Amíg ember él a Földön, mindig zöld lesz a tavasz. És ha a Föld el is pusztul, megmarad a szerelem. 1993

71

Mindig velünk az Isten Talmudi történet Kétezer év függönyén át látom: egy vad éjjelen tántorog egy pun vitorlás a hisztiző tengeren. Jajveszékel és okád sok szír, görög és római, kár, hogy istenük kevés van, száz nevet se hallani. Egy magányos héber ifjú is kuporog köztük és nagy maréknyi fügét majszol jó étvággyal, föl se néz. — Hé, te zsidó — így egy perzsa —, nem látod, mi van velünk? Mondj imát, hogy szépen halj meg, mert bizony most ittveszünk! — Isten akkor is velünk lesz — szól az ifju s térdre hull, arcra borul, s mire fölnéz, tenger és szél elcsitul. 1993

Ígéret Fekete ágakon fehér hó — a tél beszéde mindig egyértelmű. Jégpáncél a veréb tetemén. Egyszer majd visszatérek. Az is van, ami nincs, és az sincs, ami van. Fehér ágakon fekete hó. Egyszer majd újra én leszek a nap a régi fák fölött. 1993

72

Szomorúság Aki lát, olyan annak a lelke, mint az égbolt. A mosolya akár a napsütés. Aki lát, nem fél se másoktól, se önmagától. A vas meglágyul a kezében. Aki lát, mindent tud, sőt még többet is. Aki lát, mindenkit szeret. Aki lát, nem bánja, hogy őt senki se látja. Mondd, testvérem, te látsz? Mert én vak vagyok. 1993

Mindig veled leszek Ha meghalok, szerelmem, mindig veled leszek. Igérem, nélküled egy lépést sem teszek. A világ tán hazugság, de szavam nem hamis. Ha a vécére mész ki, követlek oda is. S amíg te valaki mással vadul szeretkezel, én nézni foglak végig, de így sem űzöl el. Mert nem leszek már más, csak az őrzőangyalod. Egy percre sem foglak magadra hagyni, ha egyszer meghalok. 1993

73

Vissza önmagunkba Keresztbe tett lábbal ültem hét napon át egy fa árnyán, két rendőr s egy eb jött arra, és megkísértett a Sátán. Mások is már meghülyültek: rőten néznek önmagukba (ott a gyöngy a lótusz mélyén) — én meg menjek a nyomukba? Valós énem megtalálni — valóban ez volt a lecke, bárcsak azt is megtalálnám, aki mindezt kieszelte. Leborulnék lába elé, és megcsókolnám a földet, mert amit ma tudok, arról nem beszélnek ám a könyvek. 1993

Hegymászó A hegyre föl, a hegyre föl az ember szárnyra vágyik, a hegyre föl, a hegyre föl sosem röhög magán. Ledőlne már, de nincs hova, s a szíve bosszut áll most, a hegyre föl, a hegyre föl a múltja bosszut áll. Ha jön le majd, ha jön le majd, a múltat elfelejti, ha majd lejön, ha visszajön, megint hazudni fog. De most ezer halált hal és ha még fölér a csúcsra, ki tudja, visszaindul-e, vagy csak röhög magán. 1993

74

Jézus szavai Ím, a kenyér a testem, vérem bor a kehelyben. Vegyétek és egyétek, bizony, nem kár belétek. Ti vagytok az utókor, jó tizenkét apostol. Mind láttátok hatalmam, bízzatok hát szavamban. Azt is mondtam nemegyszer: egyikőtök gazember. De én rá sem haragszom, köztünk béke maradjon. Mindenkit kell szeretni — tanításom csak ennyi. Nem kell ehhez keresztség, abból sok baj lehet még. Mert majd tesznek kegyetlen dolgokat is nevemben. Nyújtsa föl hát kezét, ki e három szót nem érti. Bárki így él, velem van, fényesen jön nyomomban. Baj ha éri, nem is baj: Atyám várja, ha meghal. 1993

Fénysugár Én vagyok az út, amelynek kezdete és vége egy. S Én vagyok a nap fölötte, mely magával szembenéz. Én vagyok a név, amellyel eltitkolom, ki vagyok. S Én vagyok a titkok titka, mely föltárja önmagát. 1993

75

A hold hibája Szegény Rita oly magányos, naphosszat az utcát járja, s egy hatalmas grizlimackót visz esténként be az ágyba. De ez nem a hold hibája. Tavaly óta Rita nagylány, kord és műbőr a ruhája, tablettákat nyel marékkal, hogy ne legyen kisbabája. De ez sem a hold hibája. Egy szakállas pszichológus szúrós szemmel néz a lányra, hogy miért szed Postinort, ha szűz és nincs is még barátja. S még ez sem a hold hibája. Rita kétszer vacsorázik, rizsfelfújt a vacsorája, dagad, reped szerelmében, Michael Jackson minden vágya. Semmi sem a hold hibája. 1993

Szállnak az évek Mikor Kati mosolyog, almák hullnak a gesztenyefákról. Mikor Kati röpdös, a lepkék Einsteinról beszélnek. Mikor Kati énekel, a tüzifa nedves lesz a könnytől. Mikor Kati sír, elszorul a jetik szíve a távoli Tibetben.

76

Amikor Katit először láttam, megértettem, miért Zeldi a nevem. Amikor Katit bezártam a garázsba, elszedtem tőle a csokit és megettem. Amikor Kati mellbimbóit becéztem, úgy éreztem, két kis rókakölyökkel játszom. Amikor Katit utoljára láttam, azt hittem, hogy örökre együtt maradunk. 1993

Vers Katiról Éjfélkor a Nagykörúton láthatatlan tankok vonulnak. Katiról nem tudok verset írni, mert még mindig szeretem őt. Valaki megölt engem éjjel, s most a kelő napba vigyorog. Katiról nem tudok verset írni, mert még mindig szeretem őt. Nézem az ablakból: lenn az udvaron kisgyerekek fociznak levágott fejemmel. Katiról nem tudok verset írni, mert még mindig szeretem őt. Jön már az első atomrakéta, orrából zölden csöpög az ondó. Katiról nem tudok verset írni, mert még mindig szeretem őt. Inkább az égen sétálok apámmal, felhőről felhőre lépegetünk. Katiról nem fogok verset írni mindaddig, amíg el nem felejtem. 1993

77

Visszatérek Íme, a tenger — állok a parton, szívverésem visszatartom. Kék a szabadság, piros az élet, rettegjetek, mert visszatérek. Magasba szállok, mint egy füstjel — hányan fizettek életükkel? Kék a szabadság, piros az élet, rettegjetek, mert visszatérek. Fújok a döbbent víz fölött, szél vagyok egy nagy raj szél között. Kék a szabadság, piros az élet, rettegjetek, mert visszatérek. Azt hiszitek, hogy a semmibe szálltam? légből lettem, léggé váltam? Kék a szabadság, piros az élet, rettegjetek, mert visszatérek. Lesz, aki megérti, amit most mondok: nem győznek rajtam semmilyen poklok. 78

Kék a szabadság, piros az élet, rettegjetek, mert visszatérek. 1993

Bea Bea tizennyolc éves, és Sülysápon lakik. Vonattal jár be Budapestre, sötétben utazik. A Bajcsy-Zsilinszky úton van egy közért, ahol a Bea sonkát szeletel és emel, cipel, hajol. S veszekszik a vevőkkel, főleg énvelem. S én nem is értem — minden sejtemmel szeretem. Már nem kérődzök egykori önmagam álmain. Beteg vagyok, már hűlök, s nőnek a szárnyaim. Mit adhatnék a Beának? Nincs semmim, csak a szó. Ha rá gondolok, vele van az Örökkévaló. 1993

Rókalyuk Foxi a lyukba, hamm, hamm, hamm — volt szerelemre alkalmam. Bármire vágytam, megtettem, s lám, soha boldog nem lettem. 1993

79

Tibor kertje Tibor kertjében éjszaka a zombik összegyűlnek, falnak, vedelnek, párzanak, hajnalig tart az ünnep. Tibor remegve les ki a függöny mögül a kertbe: — Mit ér a spré itt, legalább géppisztolyom ha lenne! — A zombik épp egy szőke lányt zabálnak egy bokorban, csontok recsegnek, vér fröcsög, és nő a hév Tiborban. — Rohadt buzik! — s már rohan is közébük hadonászva, egy húsos combot fölragad, s uzsgyi, vissza a házba. Reggel Tibor a csontnak egy mély gödröt ás a kertben, s keresztény szívvel mond imát — a pap se szólna szebben. 1993

Hószakadás Zúdul a hó a városra, serceg a sonkás rántotta. Holnap a nácik itt lesznek — mit felelek majd Istennek? 1993

80

Távozás A Kisgyerek fehéren röpköd a fák fölött. — A halál nem vég — csipogja —, nincs vég, az élet örök! — A kirándulók rémülten nézik a Kisgyereket, az meg csapkod kezével: — Ne sírjatok, én nevetek! Visszajövök közétek még száz éven belül! — S a földre egy óriási sötét árnyék vetül. Villám villan, s az égről eltűnik a Kisgyerek. S az emberek hazamennek, s mindent felejtenek. 1993

Kisgyerek a parton A véres parton ott áll a Kisgyerek. — Nemsokára magasba szállok, a szél után megyek. — Arra jön egy csütörtök, olyan, mint egy hajó. — Vitorlaként dagadni éjszaka volna jó. Mennék, repülnék a szent Titok vizén. S ha azt hiszitek, hogy még kicsi volnék, rátok ijesztek én. — És a csuromvér partról fölszáll a Kisgyerek. Tesz néhány kört a magasban a boldogság helyett. 1993

81

Erdei játék Csíkos bundában jár a fák közt a Kisgyerek. — Nézhettek akár tigrisnek is, csak meg ne öljetek. — A Kisgyerek fején egy szines tolldísz ragyog. — Hadd játsszam, amíg élek, hogy nagy és erős vagyok. — Nyomába erednek a titkok, s a Kisgyerek kacag, pedig ki tuja, mi készül a lomha lomb alatt. A Kisgyerek épp egy ágon ül és egy ufóra vár. Golyó ütötte sebéből csacsogva hull a nyár. 1993

Strandolás Nagy, villogó fogakkal úszkál a Kisgyerek. — Most már fordult a kocka, a cápa én leszek! — Fehéren porzik a tenger, amerre cikázva halad, s a fürdőzők a naptól lilán visítanak. — Nem eszem meg egyiküket se, mit vannak úgy oda! — S a Kisgyerek kacarászik, csattog a fogsora. — De ki tudja, mi lesz belőlem, ha egyszer felnövök. — A vízre sújt uszonyával, s eltűnik a hab között. 1993

82

Dinoszaurusz A Kisgyerek dinoszauruszt játszik az udvaron. — Gyertek ki a gangra — rikkant —, mi vagyok most, megmutatom! Dinoszaurusz lett belőlem — és négykézlábra áll, a szája tüzet lehel s ő tankként körbejár. Düledeznek a házfalak már, a Kisgyerek dübörög, leukémiája lapít most két lázroham között. — Ne higgyetek a szemeteknek, ez is csak én vagyok! — S diadalmasan bevágja egy kővel az ablakot. 1993

Hol vagyok, szerelmem Áll a tó a fűzfa partján akkor is majd hogyha végem csók csorog a hulla arcán szív alakú hold az égen Még vagyok és még szeretlek még tudom hogy hol az Isten s faggatom ma még a csendet hogy van-e az ami nincsen Másokon is fog az átok mennek vissza önmagukba de míg célra nem találok mért indulnék a nyomukba Hogy legutóbb megszülettem volt egy esély még: a semmi hol vagyok most mondd szerelmem hogyan tudnék hazamenni 1985, 1992

83

A sors nem ad kegyelmet Egy kisgyerek szőke hajába beleragadt a balta vére. A sorsnak nincs fehér szakálla, a sors nem ad kegyelmet. A kisgyerek fekszik a járdán, és a fekete eget nézi. A sorsnak nincs fehér szakálla, a sors nem ad kegyelmet. Nehéz manapság a kisgyerekeknek, mert a felnőttek nem hisznek bennük. Azt mondják, csak a mesében vannak. Képzelet szülte lények. S ha mégis találkoznak eggyel, megölik gyorsan, hogy igazuk legyen. A sorsnak nincs fehér szakálla, a sors nem ad kegyelmet. A kisgyerekek holttestének szagát szétoszlatja a szél. 1993

Vesd el az éned Boldogan élni nem tudnál — vesd el az éned, s alkossál. Nem fog akárki így tenni — nem lehet Istent mímelni. 1993

84

A veterán róka Róka komát besorozták háborúban katonának, tankon jöttek nyulak, csirkék elfoglalni a hazánkat. Róka koma nagy vitéz volt, pedig sebet kapott ezret, géppisztollyal tört előre, a tyúkoknak befellegzett. Került is vállára csillag, plecsni is a zubbonyára — sajnos, fél szemét kilőtték, s odalett az egyik lába. Végül csak kitört a béke, s róka komát hazahozták, műláb járt neki meg tejjegy, fene hálás volt az ország. Csak a lányok változtak meg, többé rá már egy se nézett, róka koma inni kezdett, s azt dalolta: szép az élet. Reggelenként átbicegett a közértbe s kenyeret vett, húsra nem futotta, mert a nyugdíj egyre kevesebb lett. És a zebra egyre hosszabb. Hiába lépett le zöldre, mindig csak pirosban ért át, s egyszer a busz elütötte. 1993

85

A belső hang Legutóbbi életemben — memóriám hogyha pontos — német láger foglya voltam, s meggyilkolt egy náci orvos. Foszlányokra emlékszem, de ez az emlék tiszta bennem, meg hogy férj és apa voltam, s David Schaynnak hívtak engem. Sokan voltunk összezárva, így szoktunk a végtelenhez, rettegtünk és reménykedtünk, hogy az Isten megkegyelmez. „Ne félj, fiam — súgta egy hang biztatón a lelkem mélyén —, veled vagyok, meglátod majd, semmi baj nem lesz a végén.” Mikor két őr jött be értem, ellenkeztem, ám hiába, hátracsavart karral vittek a kétszínű kínhalálba. Hófehér volt a hóhéron az orvosi köpeny, s engem megkönnyebbült öröm járt át, mert bíztam az értelemben. Aztán jött a fájdalom, s én vért hörögve orditottam, s persze végül megdöglöttem, az Úr által becsapottan. Most a nevem Zeldi Ákos, s egy titkos hang beszél bennem, azt mondja, hogy ne féljek, ha hasműtétre kéne mennem. „Veled vagyok — hallom újra elhagyatott lelkem mélyén —, kiválasztott gyermekem vagy, semmi baj nem lesz a végén.” 86

Kopaszra nyír ez a hang és bélyeget süt belém újra, két mentős fog értem jönni, s némán visznek néma útra. Igaz, nem lesz fegyverük, de olyan mindegy, mi a jelmez: újra orvos öl meg, és az Isten aztán megkegyelmez. 1992

Karmikus köszöntő Köszöntöm Önt, Főorvos Úr! Kár volt megölni engem. A lelkem ép maradt, s ma már van újra földi testem. S ha jól veszem ki, Önnek is. De szánják Önt a lányok: Ön nyomorék, vak és hülye — egy torzszülöttre látok. Ki tudja, hogy hány életen keresztül szenved Ön még. Lágerhalottak ezrei jönnek, hogy Önt köszöntsék. Hát jobbulást, Főorvos Úr! Kár volt megölni minket. Több százezer év múlva tán majd újra ránk tekinthet. 1993

87

Mengele Mengelére törvényszék várt, tudta jól, hát megszökött, veszni hagyta ifjuságát, s új hazába költözött. Nem feledve a kidőlt vért, űzte a jog fegyvere, mert ezrekre kínhalált mért Doktor Jozef Mengele. Mi lett vele, ma sem tudni, s nem derül ki soha már, nemzedékek jönnek, mennek, s régen elmúlt az a nyár. A horogkeresztek harsány Endlösungja vele tűnt, telek jöttek hófehéren, lemosták a kínt, a bűnt. És mi békén kérődzünk csak, hizlal sok finom falat, s ma is vágóhídra csalnak hitelt élvező szavak. Ma is köztünk él a Sátán, idézik zöld tűz felett — Mengele sok perverz orvos titkos védőszentje lett. Bűzös ima száll hozzája forditott kereszt alatt: „Irtsd az embert, mint a férget, ha a kor csak így halad.” „Sok betegbe kár a gyógyszer, hasznosabb, ha már halott, hagyd kimúlni az aggastyánt, pusztítsd el a magzatot!” „Mit számít egy emberélet, ha kísérletezni kell — minket csak az emberiség végső üdve érdekel!” 88

„Szállj belénk, Főorvos Úr, hogy szívünk mindig azt tegye, mit Te tartasz szükségesnek, ó, hatalmas Mengele!” Én tudom csak, Zeldi Ákos, hogy mi várta Mengelét: mikor meghalt, új élettel cserélte föl életét, s rájött: a sors nem más, mint egy örökkévaló tükör, minden rossztett ott sötétlik, s minden jó ott tündököl. És a tettek visszatérnek kikerülhetetlenül, mi is saját tetteinket éljük át majd egyedül. Mengelére Mengele várt, sorsa így rendeltetett, van törvényszék mifölöttünk — aki hallja, értse meg! 1985, 1993

Ő és én Valaki folyton képzelődik, s az, amit képzel, én vagyok. Nem érzek és nem gondolok mást, csak amit ő fantáziál. Amíg ő elmerülve játszik, számomra a világ világ. De mi lesz, hogyha fölriadva rájön, hogy én nem létezem? 1993

89

Téli reggel Mi a lélek? Mi a test? Kinézek a havas kertbe. Mi az öröm? Mi a kín? Macska jár a háztetőn. Mik leszünk, ha meghalunk? Száll a macska gerleszárnyon. Mik leszünk, ha meghalunk? Megyek, kávét készitek. 1993

Reggeli nap Van-e olyan, ami nincs? Nap szikrázik fönn a sziklán. Van-e olyan, ami nincs? Megyek haza, mint az út. Csupán az van, ami nincs. Fenn ülök a messzi sziklán. Csupán az van, ami nincs. Áll az út és visszanéz. 1993

Délután Mi a van és mi a nincs? Almát eszem és dühöngök. Mik a tények? Mik a dolgok? Valódi-e a világ? Otthagyott, akit szerettem. Honnan tudnám, vagyok-e? S fog-e bárki is felelni? Kinézek az ablakon. 1993

90

Út a rengetegben Megy az út a pusztán, dala száll: — Nem találsz meg engem soha már. — Hallja ezt a vándor úttalan sűrüben: — Egy út van: önmagam! 1993

Szerelem Úgy nevetsz rám, mint a nap, borzasan fagyizni hívsz, kinn a parton röpdösünk — mondd, mi lesz, ha meghalok? Hull a tollam, zöld a nyár, szárnyaiddal átölelsz — mondd, mi lesz, ha nem leszek? Mért veszed le most a bugy… 1993

A tél utolsó napja Itt a tavasz már, könny hull ma, téli fa ágán zöld hulla. Trappol a lélek csizmásan, osztozik Isten titkában. 1993

91

Ház a parton Ki lakik ott a tengerparti házban? A gyermekkoromat töltöttem ott. Akkor nem úgy hívtak, hogy Zeldi Ákos, apám, anyám se az volt, aki ma. Az élet hosszu, megváltozik minden, öröm vagy bánat — mindkettő becsap. Mi a valóság? És van-e valóság? Visong a szél a parti szirteken. 1993

Megy az idő Ma még a szívem azt dobogja: élek, ma még a Zeldi Ákos én vagyok, de körbenézve látom, hogy a tárgyak megrogynak és csöpögni kezdenek. A túlvilág a lelkünk mélye lenne? Az út saját magunkba visszavisz? Ma még az arcom ott van a tükörben, de lát-e engem még maga előtt? 1993

Ars poetica Zuhog a szél és zúg a zápor, s a sárga égen kék a nap, zsebemet kézre dugva járok, s persze kivágott fák alatt. Amit leírok, én vagyok mind, és senkit én be nem csapok. A látszatot akárki látja, de én a valóság vagyok. 1993

92

Elszámolás Leszállt az éj. Havas az utca. Lapulni, futni nem fogok. Megyek magammal szembenézni. Követnek aljas lábnyomok. Valaki vár a volt lakásban. Azt mondta, ő is én vagyok. És nemsokára látjuk egymást — de melyikünk a holnapot? 1993

Hinni jó Megyek a parton, nézelődök. A vízen oszló hal lebeg. Itt csókolóztam Ildikóval. Nem tudtam róla, hogy beteg. Amott a fűz, ahol lefogtam. Hibázni könnyü. Hinni jó. Nem voltam gyöngéd. Meddig élek? Ma reggel halt meg Ildikó. 1993

A legszebbik fürt A róka nem libára vágyott: a szőlő csábitotta el. Merengve bámult a magasba, és tudta, hogy nem savanyú. Jött a vadász — ő volt a gazda —, mindent megértett s többet is. S a legszebbik fürtöt letépte: — Nesze, komám — és ment tovább. 1993

93

Ég veled, szerelmem Arrafelé van a semmi — én a porba térdelek — arrafelé van a semmi, új szerelmem, ég veled. Nem töri meg csönd a csöndet — mért szorítja torkomat? — nem töri meg csönd a csöndet, bízd az útra sorsodat. Hogyha mész majd könnyü szívvel — vigyázz, könnyen megreped — hogyha mész majd könnyü szívvel, visszanézni nem lehet. S hogyha jössz majd szívrepesve — bánat és baj, szállj tova — hogyha jössz majd szívrepesve, nem találsz meg már soha. 1989

Madarak Üres tenyér a föld az ég alatt kitárt tenyér rajta magvak madarak jönnek hogy fölcsipegessék csipp csipp csipp valaki megöl valakit s az égbolt látja kerekre nyitja napszemét csipp a madaraknak emberi fejük van és igazából nem is madarak az ég behunyja napszemét csipp a magvak érintetlenül hevernek a föld üres mint egy nyitott tenyér 1989, 1992

94

Most Ő beszél belőlem Ne hidd, hogy nem volt semmi sem a kezdet kezdetén. A kezdet kezdete előtt már ott fénylettem Én. S ha majd mindennek vége lesz, Énem tovább ragyog. A van, a nincs jelkép csupán, helyettünk Én vagyok. S a kezdet és a vég között időtök végtelen. S az élő nem hal meg soha, és nincs élettelen. S mindennek sorsa Én vagyok. Hol végzet a nevem, hol meg szabad döntés — pedig mindkettő egy Velem. S amíg te küzdesz véresen tükörképeddel, Én im kérdezek és felelek, hogy megtudd: van remény. A vesztes mit veszíthet és mit nyerhet a nyerő? Ha semmi sincs, csak Én vagyok, csak így szólhatsz: Ez Ő. Ha semmi sincs, csak Én vagyok, szeresd a lényeket, csak így tudod megváltani egyéni életed. Légy önmagadnak istene, ezzel meg nem tagadsz. Benned leszek, Bennem leszel, s eljő a szent tavasz. 1990, 1992

95

Kezdet és vég Kezdet vagyok, vég vagyok. Öröktől fogva örök vagyok. Kezdet vagyok, vég vagyok. A dolgok végső lényege vagyok. Kezdet vagyok, vég vagyok. A felfoghatatlan valóság vagyok. Kezdet vagyok, vég vagyok. Zeldi Ákos is Én vagyok. 1993

Tehozzád szólok Osztom, ami osztható, s azt is, ami oszthatatlan, Én vagyok az Ugyanaz, innen van hozzá hatalmam. S egyesítem azt, ami illik vagy nem illik össze, mert a Más is Én vagyok, úr ezért vagyok fölötte. S hogyha kérded, mi vagyok, válaszom maga a kérdés, semmi sincs, csak Én vagyok, s nem érinthet meg az értés. Jöjj, imádjál Engem és ráismersz majd önmagadra: bárki másban ott leszel ugyanannak megmaradva. E fogalmak csak jelek, Én vagyok bennük a lényeg. Vesd el a fogalmakat, s örök üdvöt nyer a lényed. 1990. 1992

96

Ő se A lélek egyetlen nagy alma. Lapul a csont a föld alatt. A hírhozó belép a kertbe, s egy alma sincs az almafán. Emlékemet a fű benőtte, egy Ő se címü vers vagyok. S ha jön a tél, a nap vörös lesz, és Ő se mond már semmi mást. 1990

Mi az élet? Úgy hasadt a hajnal, mint a bőre annak, akit vernek, az én kínom volt a kínja, s nem én írtam ezt a verset. Az erkélyen nem állt senki, s nem nézett a kelő napba, Krisztinára gondoltam, hogy ne gondoljak önmagamra. Ha a sorsom véget ér most, mit feleljek a világnak? Rám néz, mint a tükörképem — melyikünk vajon a látszat? Este mégis Krisztinához indultam a zöld melegben, szél kígyózott köröttem s én tán szerelmes is lehettem. Ki tudja, hogy mi az élet? Becsapjuk a valóságot. Krisztina rég mesévé lett, de én egyre többre vágyok. 1985, 1992

97

Ákos álma Hortyog az Ákos a sír peremén táncol a víg bogarakkal álma a sün meg a róka koma nagypapa mondja a refrént Itt a mennyország ott a pokol édesapám hol az élet reccsen a csont és freccsen a vér nagypapa mondja a refrént Holló károg a fán vigyorin gyertek mind föl a dalra indul az Ákos a semmibe pá nagypapa mondja a refrént Járja az ordas a nyest a nyuszi hortyog az Ákos a körben álma a nyár mely már sose jön nagypapa mondja a refrént 1992

Testvér a testvérhez Nem veszek neked virágot: piros verssel köszöntlek. Nem pirosabb a vérem se — titkaim így köszönnek. Saját titkod tőlem tudod, s ez bennem is nyomot hagy: általa a bátyád vagyok, általa a hugom vagy. Szerelmünket másnak adtuk, mégis tudjuk magunkban: egyesít a közös kegy, hogy a Legfőbbel szavunk van. Csak te tudod, hogy ki vagyok, csak én tudom, ki vagy te, s csak mi ketten tudjuk, Ő ki — nem tudja még a nap se. 1990

98

Szeptemberi szerda A nap lenéz a régi rétre, ahol a fű ma hontalan. Valaki jár a régi fák közt, emléke kék és óriás. Az üresség felfoghatatlan. Kék hangyák háborúja ez. Ha nem tanulsz a kis hibákból, csak menj és játszd meg a napot. 1990

Én valóban én vagyok Csendül három holdsugár, fellegek közt macska jár. Zeldi Ákos én vagyok! Ím, az emlék alva jár. Zeldi Ákos én vagyok! Múlnak macskás hónapok. Fáj az álom nyílt sebe. Most se, most se alhatok. Fáj az álom nyílt sebe. Nem szeret majd senki se? Múlnak vérző hónapok. Nem szeret majd senki se. Múlnak vérző hónapok, minden este meghalok. Csendül három holdsugár, most se, most se alhatok. Csendül három holdsugár, fellegek közt macska jár. Én valóban én vagyok? Ím, az emlék alva jár. 1985, 1992

99

Szavak a szélben „Vagyok ami nem vagyok nem vagyok se test se lélek újra s újra meghalok mégis egyfolytában élek” „Nem vagyok se jó se rossz nem lehet megmérni engem aki engem mérne meg magát méri meg helyettem” „Megy a vándor botja sincs néha mégis körbekémlel hegyek nézik messziről tele hóval és reménnyel” „Azt se tudja mit keres néha egy-egy név a száján súgd meg szél hogy mi vagyok mondd ki csönd hogy hol talál rám” „Én vagyok a szerelem s aki keres ott keressen hol a világ véget ér s kezdődik a lehetetlen” Azon is túl nyílok én s tőlem piros minden álom föld alatt madár vagyok lomb vagyok a téli fákon” 1978, 1991

Az utolsó esély Tud-e a bánat fára mászni? Ülök a kertben, olvasok. Szeretnék egyszer hangya lenni, de van a kertben hangya sok. Ember már könnyebben lehetnék. Fölnézek — visszanéz a nap. Valami elmúlt, minden elmúlt, de hátra még egy pillanat. 1991

100

A nap lányához Emlékezz rám: nézz a napra, arról jussak eszedbe. Jól tudod, hogy ott vagyok és onnan nézek szemedbe. Csak te tudod, hogy ott vagyok, rég rájöttél magadtól. Te is gyakran itt fenn röpködsz, nagy szárnyad van aranyból. Tudom, egyszer elszállsz innen, s évek szállnak nyomodba. Átvágsz a kék égen, ahogy torkon vág át borotva. Éles csőrrel, nagy karommal csapsz le majd a jövőre. Szétrebben majd a raj, s te csak törjél tovább előre. Így fogsz békén éldegélni, férjed lesz és családod, s elfelejted majd e verset, most még bárhogy csodálod. Bizony, én is messze szállok, nem maradok magamra. De én semmit sem felejtek: emlékezz a szavamra. Emlékezz rám, nézz a napra, nézz vissza a szemembe. Ott vagy benne, te vagy benne — ugyan ki más lehetne? 1990

101

Vándorút Tiszta hegyi levegőt énekel a szarvas. Bármilyen bűnt elkövetsz, csak hogy ágyban alhass. Megtagadod önmagad, csak hogy újra élhess. A fenyőknek a hegyen nincs közük a szélhez. 1983

Hálószoba Minden este itt az este, sarkaimból leskelek, nézem, ahogy mennek ágyba poloskák és emberek. Hogy mitől van ilyen bűzük, én azt föl nem foghatom. Megfigyelem, mit csinálnak, most van erre alkalom. A nagyobbak csak röfögnek, s nem nagyon mozognak, a kisebbek meg rájuk másznak, szívnak egész éjszaka. Reggel aztán a kisebbek vérvörösen mennek el, a nagyobbak lábra állnak, jó néhányuk énekel. Közben járni próbálgatnak. Végül elmegy mindegyik, én üresen meditálok, egész napon így telik. Minden élet egy-egy titkos küldetés — de nem tudom, hogy élnek-e ezek tényleg, vagy csak rosszat álmodom. 1990

102

Angyal vagyok Mi lesz ha egyszer véget ér a dal s eljön az ősz s mi lesz ha kiderül hogy nem az ősz van itt mi lesz ha jön az ördög most még husángot hasíthatsz magadnak most még a teádba is sok cukrot tehetsz de mi lesz ha kitör a nyulak háborúja s jön az ördög férj és feleség felfalja egymást nyársra húzzák gyermekeiket s mi lesz ha nem lesz kinek elmondani ezt s itt lesz az ördög tivornyázik a metrókocsikban meggyalázza a szűz szemétdombokat s helyetted szavalja el ezt a szegény verset s azt mondja angyal vagyok mi lesz ha egyszer színt vall a gonosz mi lesz ha kiderül ki kicsoda mi lesz ha egyszer véget ér a nyár mi lesz velünk 1990

Adjunk hálát az Égnek A meggyek vérvörösre értek — gyerünk, adjunk hálát az Égnek. Drakula bácsi még fogat mos, aztán pucol egy szőke csajhoz. Az ágakon menők a meggyek, a föld alól vonyít a gyermek. A vámpír mind kiszívta véred. Adjunk hamar hálát az Égnek. 1993

103

Kísértetek Úgy kel a nap mint halott a sírból erre a napra vártunk mi is kikelünk megyünk az úton köd van megyünk az úton irány a város erre a napra vártunk akárki meglát azt hiszi megőrült s köd van lehet hogy még egyszer odalesz az élet lehet hogy ködgomolyok maradunk de az is lehet hogy megváltozik minden erre a napra vártunk erre a napra mikor újra cselekszünk újra az utcán járunk beszélünk sírunk szeretünk hiszünk van miben mert visszavesszük a hétköznapjainkat ki vette őket el fölépítjük újra a régi világot ki mondja hogy nem új ki nézne minket kísérteteknek ki tagadná meg tőlünk a csókot mi vagyunk az élet a napfény a sors és visszavesszük a dalt is mert vége a nemlét éveinek vége örökre vége és vége vége már vége van annak tralla hogy ne dalolnánk szanaszét a földön 1989

Színhely Itt a lépcső. Ott a kamra. S amott fekszem vérbe fagyva. Mint az élet, fut a víz, és fut vele a fakerítés. Ég a zsír, röhögve serceg. Benne sülnek meg a percek. Itthagynám e rohadt udvart. — S magad nélkül mire jutsz majd? 1989

104

A lovag Diadallal jött haza Pferd, a lovag, lobogott utána a farka, úgy tűnt neki néha, hogy üldözik őt — de ki volna akkora marha? Készülj, Johanna leányom, az éjjel álmot láttam: jött haza, büszkén nyargalt, hű társa loholt a nyomában. Ki az ördög ez itt? No de elkapom én, a bozót épp eltakar engem, ha tévedek, úgyis a mennybe megyen, s ha nem, pokolra menjen. Jaj, kész vagyok én már, ősz faterom, mert én is álmot láttam: nyargalt büszkén nyerítve, s a halál nyargalt a nyomában. Szinte röpül, mellén a kereszt, fején a sisak meg a zabla, s nem látja: bozót sürüjéből orvul lesi gyilkosa kardja. Eh, félre az álmokat, együgyü tyúk! Barátom, Mönch elibé ment, s jön is már, nyilván véle a hős — én el nem mondom e szégyent! Jaj, hallod, atyám, hogy az álmom igaz? Mi lesz így a te lányod? Apáca! De ki szúrta le hátulról? Ki a gaz? Ugyanez legyen halála! A porba lerogyva rí a leány, a jámbor Mönch szava kelti: Johanna, az Úr nem késlekedett igazságot szerezni! Kérésed előre tudta az Úr, s ami történt, válasz rája: karját kitekerve, a kardot Pferd döfte saját magába! 1980, 1989

105

A remete Így szóltam az Összes Dolgok Irányító Lényegéhez: Mit tegyek a múltammal, mely rág belülről, mint a féreg? Tiszta fény gyúlt a sötétben (mert a spájzban meditáltam): — Kelj föl, s egyél málnalekvárt! — Csalódott nyál gyűlt a számban. És hetekig, hónapokig meg se szólalt már a Lényeg. Testemből a koplalástól lassan már kiszállt a lélek. A polcok is egybefolytak kudarcommal és a fallal. S egyszer elnyomott az álom, s találkoztam önmagammal. — Értsél meg és egyél végre! — mondta énem (vagy az álom), — Higgy bennem, hogy üdvözülhess! — S fölébredtem puha ágyon. Sok év telt el már azóta. Múlt és jövő csupán képek, és a jelen láthatatlan, mint az Irányító Lényeg. 1989

Győzni Aki holtan élni mer, vesztesként az nem megy el. Száll az idő — ő marad, áll az idő — ő halad. Aki állva menni mer, azt legyűrni nincs teher. S ha egy út sem megy vele, egymaga megy százfele. 1983

106

Alapító szózat Nemsokára véget érnek a Számozott Századok, s eljövend majd Zeldi Ákos — ezt mondják a csillagok. Bárki légy is, bízzál benne, és ne kapj be altatót, bízzatok, megbotlott ernők s bűnbe pottyant ildikók. Ő az Isten szent szavával úr a vér és baj felett, kérjétek hát segitségét, hangyák, méhek, emberek. Nem különb ő nálatok, sőt egy kétlábú féreg ő, ám amit mond, pont azért, mert féreg mondja, érthető. „Bármit tettél, nem kell félned: mind szeresd a lényeket, s az Istennel egyesíted csöpp egyéni énedet.” „Hogyha elvetsz különbséget önmagad és más között, a Mindenség Lelke máris tagjaidba költözött.” „Forduljunk hát önmagunkhoz, szent feloldást ott kapunk, s halhatatlanok leszünk, ha itt a földön meghalunk.” 1988

107

Napsütés Nap süt, s mintha a szívem sütne fönn az égen. Hol vagyok? S körülnézek a csillagtalan éjben. Mi ez? A fájdalom kérdéssé fagy a számban. Süt a nap, s egy fa árnyéka van ahol megálltam. Tűz a nap, s én emlékszem: valaha ember voltam. Fáj mindenem, mint holtak lelke élek fönn a holdban. A túlvilág vagyok — leírom és nem hiszek önmagamnak. S ha meghalok, a kételyeim végleg megmaradnak. 1988

Útjelzés Ostobaság azt keresni, ami egyszer elveszett, belehalnak a reménybe a tudatlan emberek. Sőt, van, aki arra vágyik, ami nem volt meg soha! Tán a végén meg is kapja, csak az élet megy tova. Azt keresd csak, ami megvan, s nem is veszhet soha el, jel mutatja utad hozzá, saját neved ez a jel. Ott a menny a szived mélyén, s rajta kívül a pokol — mit keresel? kit keresel? Csak magadhoz tartozol! 1990

108

Néha boldog vagyok Már nem gondolok semmire. Már magamra sem gondolok. Üres vagyok, mint a nap, mely csak nézi, nézi önmagát. Amikor megfogantam, úgy fogantam meg, mint énbennem a kétely, s azóta se tudtam meggyőződni arról, hogy tényleg létezem-e. Lehet, hogy létezem, mint ez a szöveg, vagy mint aki ezt a létező szöveget elolvassa vagy nem olvassa el. De mi a létezés? Van-e különbség lét és nemlét között? Vagy az alapfogalmak mind viszonylagosak? Egymás nézőpontjai, s nem is alapfogalmak? Van-e különbség különbség és azonosság között? Fárasztóak vagytok nekem, munkába, meccsre, koncertekre jártok, nagyon büdösen tudtok létezni, s még fejlődtök is. Fárasztóak vagytok nekem, s igyekszem nem gondolni rátok. Néha sikerül, s ilyenkor boldog vagyok. 1988

109

Nincs szabály Van szabály! Az égnek a föld van odafönt, s minden hangban önmagát hallja meg a csönd. Télen a tűz ad erőt, nyáron meg a fagy. S azért tudom, ki vagyok, mert tudom, ki vagy. 1982

Hosszú versek Ha a szívem üres lenne, a nagyvilág lenne benne. * Mint a madár, ül az ágon, nézem, nézem, mégse látom. * Nincsen húsa, nincsen magva, héja sincsen, mégis alma. * Nagy szó: vagyok. S még nagyobb, ha azt mondom: nem vagyok. * Ott, ahol az út halad, elsüllyed a gondolat. * Hiába van. Hiába nincsen. Akár az Isten. * Piros vizen a part üzen. * Egész éjjel nap ragyog. Mi mindenről hallgatok! 1983, 1988

110

Nap leszek a szivedben Szélmadár száll az utcán, ő volt, akit szerettem. Néztem egyre. — Ne nézz rám! — Huss, elröppent felettem. Hívtam vissza. — Ne légy szél, madár se légy, legyél lány! — Néztem, hogy’ száll. Megállt és nagyot fújt rám: — Ne nézz rám! — Azt gondoltam, nevet kell kapjon, s az majd elég lesz. — Csilla leszel, ha hívlak, és Lusi, ha becézlek. — Láttam, ő csak szegény fák lombját tépi dühöngve. — Nem érted, hogy szeretlek? — S erre elszállt örökre. Szivem helyén harang szól, Csilla, ma is szeretlek. Nem szököm meg magamból, mások bármit tehetnek. Nem baj, hogyha nem értesz, nap leszek a szivedben. Lesz erőm a reményhez, nem én vagyok hitetlen. Ne bízz csupán magadban, gyújtsál gyertyát Atyádnak. Titok van e szavakban: szeretlek és imádlak. 1986, 1988

111

Mondd utánam

Ó, vándor, aki egymagad jársz az úton! Tudd meg, az út végtelen, bár hossza semmi sincs. Felfoghatatlan ez. Ó, vándor, aki bármerre tekinthetsz! Tudd meg, az útnak nincs iránya, de elvisz bárhova. Felfoghatatlan ez. Ó, vándor, aki meg-megállsz, visszafordulsz, letérsz az útról! Tudd meg, az út saját magad vagy: bármit csinálj, előbbre jutsz. Felfoghatatlan ez. Ó, vándor, aki ott leled halálod egymagad az úton! Tudd meg, az út nem létezik, de örökkévaló. Felfoghatatlan ez. Ó, vándor, aki akár élsz, akár nem! Tudd meg, az út él és nem él, és minden különbségen átvisz. Felfoghatatlan ez. Ó, vándor, aki a tudás útját járva sem tudsz semmit! Tudd meg, te mindent tudsz — akkor is, ha még ezt sem tudod. Felfoghatatlan ez. Ó, vándor, aki az utat még most is félreérted! Tudd meg, szent ez a félreértés: e félreértés nem más, mint az út. Ó, vándor, mondd utánam: felfoghatatlan ez. 1988

Dedikáció

Én az összes versemet, amelyet valaha is írtam és írni fogok, a Lepkének dedikálom, annak a szürke kis lepkének, aki egy nyári este a szobámba szállva feléje tartott mutatóujjam hegyére röppent. Elragadtatottan néztünk egymásra, s nekem összeszorult a torkom, hiszen jól értettem, mit mond. Sosem fogom megbocsátani magamnak azt az ostoba és gonosz mozdulatot, amellyel leráztam Őt magamról. Ő egy-két pillanatig megzavarodottan röpdösött, majd a szekrény alá bújt. Az Ő fájdalma nyitotta föl a szememet, hogy vélt hazám, az emberiség helyett igazi hazámat az élet egységében leljem föl, amely végtelen, örökkévaló és oszthatatlan voltában mindannyiunk lelkében ott van. Én a Lepkét soha többé meg nem tagadom. Folyton Őrá gondolok, amíg a földön élek. S az Ő megbocsátásáért és szerelmének visszakapásáért fohászkodom a Felfoghatatlanhoz éjszakáim csöndjében. 1988

112

Ősz Azt mondta hogy majd segíteni fog a madár felröppent eltűnt álltam álmomban láttam hogy már itt az ősz hallottam a katonák hangját hallottam ahogy leszakad egy erkély emlékszem a gyerekekre is állj meg most megpróbálok énekelni várj tavaszi virágok nyílnak a hajamban tiraramm tiraramm taramm sarjad a fű is a házfalakon taramm tiraramm tiraramm dacol a széllel a sárkány hiába van papírból erősebb mint az a nagy bombázó amely ott mindjárt lezuhan nézd csak hallgass hagyd abba ez már nem dal ennek már értelme sincs azt mondtad hogy majd segíteni fogsz a madár felröppent eltűnt

Szemben az idővel

1986

Félek hogy elfelejtelek önvédelemből vagy valakiért félek s hiába félek csak nem akad torkomon a hang Kiáltok Csilla Domonkos Csilla tüdőm szét sem reped szívem nyugodtan ver pedig már üvöltök Csilla félek nagyon 1986

113

Kérdőjel Itt ülsz velem szemben, Csilla, s mégis: mintha itt se lennél. Én is máshol vagyok, s mintha rosszabb is lehetne ennél. Mondd, mért bújtál önmagadba, amíg olvasod e verset? Én fölszálltam, nézd, a napba, s innen is téged figyellek. Hogyha hívsz, leszállok hozzád. És te fölszállsz, ha én hívlak? Sas hullatja véres tollát — verset csak a maflák írnak. Én nem írok már egy sort se. Olvasd, ami le sincs írva. S hogy a címben benne volt-e, jöjj rá önmagadtól, Csilla. 1986

Mágia A gonoszság nem virágzik, a gonoszság fekete, csupa seb már minden milka pofája és feneke. De a Doktor nem ért semmit, hóköpenyes butaság, eddig kétszer mászta meg a Mondd Hogy fehér magasát. Harmadszorra odavész majd. Nem szeretett soha még, s már csak fél évig lesz ember — hol a kezdet? hol a vég? A tehenek föl se állnak. Tudományos alapon döglenek meg egytől egyig — kié itt a hatalom? 1986

114

Te vagy a nap Nem tudtam, ki vagy, s felgyújtottam a villanyt. Te csak nevettél: — Elolthatod. — S az éjszakát egyszerre elsöpörte a hajnal. Ma már tudom, hogy te vagy a nap. Megyek az utcán, egyedül megyek, olykor megállok, fölnézek az égre. Én tudom csak, hogy nem vagyok egyedül, én tudom csak, hogy te vagy a nap. Fáj nekem, szerelmem, hogy annyira kell vigyáznod, nehogy elégess, ha közelembe jössz. Énértem aggódsz, ha hozzám simulsz, s azon bánkódsz, hogy te vagy a nap. Kedvemért születtél nőnek a földre, s megalázod magad, hogy csókolhassalak. A csókjaim sose fognak fölszáradni attól, hogy elhamvasztasz élve, mert te vagy a nap. 1986

Vége Ha fölkelsz, olyan vagy, mint egy új élet reménye. Ha fölkelsz, a Napra gondolok. Fénylesz, s én térdre hullnék előtted a sárba. Fénylesz, és magadhoz emelsz. Nő vagy, pedig lehetnél egymagad az Isten. Nő vagy — de én mi vagyok? Csak nézlek — te vagy egy új élet reménye. Csak nézlek, míg meg nem vakulok. 1986

115

Ragyogás Templom vagyok, falam bedőlt, de tárva áll kapum, én pénzt adok, te adj erőt, óm mani padme húm. Én pénzt adok, te adj hitet, megoldom hát sarum, maradj, pihenj, hozok vizet, óm mani padme húm. Itthagytak, ő se hitt nekem, magam vagyok tanúm, tanúskodok, mit tett velem, óm mani padme húm. Ne szólj, helyetted élek én, láng nő a zárt kapun, ne sírj a vágyak végzetén, óm mani padme húm. Még ott tapad a gondolat a vízbe szórt hamun, még két karomban tartalak, óm mani padme húm. Ma már csupán a csönd lakik városban és falun, de én ragyogva várlak itt, óm mani padme húm. 1985

116

Igyunk hát Ő a legelső ott áll úgy áll ott mint egy herceg gyerünk hát rázzunk kezet vele hadd higgye nincs egyedül ne sejtse hogy le se köpném hős nagyapám jut most az eszembe arcába köpött a legelső nyilasnak kitartás a háború után az megkereste őt s pipája parazsát az arcába szórta szabadság én azt a senkit amott le se köpném de most gyerünk csak igyunk vele s tudd meg engem az apám nem nevelhetett föl nagyapám nevelt föl s arra nevelt hogy két pohár között is köpjem csak szemen a gyilkost 1986

Nagypapám Hajlott háttal ment az utcán, kéz a kézben ment velem, és egy bolt előtt megállva semmivé vált hirtelen. Föl-le futkostam, kerestem, s bőgve trappoltam haza — eltűnt az én nagypapám és nem kerül meg tán soha! Ma már tudom: nem tűnt ő el, és csak várom az időt, amikor majd jelt ad és én újra megtalálom őt. 1993

117

Nézz a napba Itthagyott a nyár magamra, itthagyott, akár a lány, mégse gondolok magamra, csak szavadra, nagypapám. Azt feleltem én a lánynak: — Mért itélsz meg tévesen? Nézd, az évek messze szállnak: menj a francba, édesem. — S itthagyott a lány magamra, ám a szívem megmaradt — „Kis vitéz, ne nézz a napba, megvakulsz egy perc alatt.” 1983

Nóta a fák között A fák között, a fák között az ösvény oly magányos, a fák között, a fák között magára sem talál. Néha megáll és körbenéz, körötte csönd és lárma, s ő maga is csak vándor, szakadtan lépeget. A fák között, a fák között a vándor oly magányos, a fák között, a fák között ösvényre sem talál. Néha megáll és körbenéz, körötte rend és káosz, s ő maga is csak ösvény, s elvész a fák között. Éneke egymaga megy tovább, lehagyja őt, elhagyja őt, a fák között, a fák között egy nóta bandukol. 1985, 1993

118

Ördögök Hideg fejjel kel a hajnal a szédelgő táj fölött, libasorban vonulnak a fák között az ördögök. Gép zaja száll, megtorpannak, hegyezik a fülüket, és szorongó szívüket a realitás üli meg. 1983

Tévedés Tévedni emberi dolog. Így igazunk sosem lehet. Az igazság az Istené — de hatszor ő is tévedett. S most itt állunk a nap alatt, ahol a szél a szeretet, ahol a felhő ránk pisál — a csókra ez a felelet. Újra meg újra meghalunk, s hogy alkossunk új szavakat, újra a földre születünk az értelmetlen ég alatt. Azt mondjuk: én, azt mondjuk: ő, egymás szemébe meredünk, s ha önmagunkat látjuk ott, sietve tükröt keresünk. Aztán gyorsan fogat mosunk. De van sok, amit nem teszünk, nem írunk, mondjuk, verseket — Urunk, a nincsben légy velünk. Nem mondhatunk ki mást soha, csak szörnyü tévedéseket — az igazság az emberé, és mi vagyunk az istenek. 1985

119

Május Orgonaszínü bánatom, kövesd a vágytalan szelet. Már napjaimat számolom az elfújt esztendők helyett. Magam vagyok, akár a tett, mely elkövetett engem, és fölmentő ítélet helyett magam vagyok a büntetés. 1983

Cserfa a csermelynél Csorog a vér az ifju cserfán csorog az izmos ágakon most kel a nap de este lesz tán csorog a vér a vézna cserfán és egyre fúj a fájdalom Inni hasal az ifju bánat arcod az arcom vállalom s itt a tarisznyád vállamon Öblítsd ki szíved mint a szádat Mint ez a csermely úgy megyek nagy útra Hol lelem hazámat hiába frissitette számat a csobogó emlékezet S a cserfa nézte egyre nézte a távolodó lépteket melyekből mit sem érthetett és beletört a figyelésbe s most vér csorog az ágakon A törzsön minden repedésbe beleszikkad a cser reménye és egyre fúj a fájdalom 1985

120

Megbizatás Nem török meg, nem török meg, nem török meg azért se, megteszem, mit nem is kell tán, s tudom mégis, mivégre. Úgy megyek el hazulról, hogy közben otthon maradjak, s úgy maradok, hogy elmenjek s megmaradjak szabadnak. Volt idő, hogy szégyenemben zokogtam és röhögtem, ma már tudom, magam vagyok, az út se jön mögöttem. Magam vagyok, magam megyek, s csak én tudom, mi vár rám — eső leszek, nap is leszek, de nem leszek szivárvány. 1985

Szél Olyan vagyok, mint egy emlék, s nem emlékszem magamra: mint egy foglyot korbácsoltak, nyögött a bőr szakadva. Szél vagyok és meg nem állom, hogy ne fújjak felétek, senki sem jár az utcákon, a sóhajok sötétek. Van, ki hív és gyűlöl engem, van, ki belém szerelmes, s van, ki tudja, bármit is tesz, a törvény nem kegyelmez. Én neki is megbocsátok, s törvény van a szavamban, továbbszállok, s elfelejtem, hogy csak emlék maradtam. 1985

121

Könnyek folyása Zeldi Ákos ment az utcán, sötét volt, és körötte csend ragyogott, mint egy élet, mely kialudt örökre. Tudta rég, hogy nincs magában, mert egy emlék vigyáz rá, tudta rég, hogy győzne bármin, mégsem indult világgá. Ment az utcán, ment zokogva, fenyő zöldellt szivében, s ő a törzsbe véste volna: „Nőj az égig, reményem.” Vagy megírta volna versben: „Ó, csak ember maradnék.” S ment az utcán meg nem állva, hol nagyapja haladt rég. 1984

Visszaváltozás — Hogyha egyszer nem leszek már — mondta nagypapám nekem —, gondolj rám, ha lányt ölelsz, és gyermeked lesz gyermekem. — Alig voltam még ötéves, föl se foghattam szavát, de most újra hallom egyre: szól a saját számon át. Vajon ki lett énbelőlem? És kihez beszélek én? S mit csinálok egymagam majd múltam meddő éjjelén? 1983

122

Szeretlek, nagypapa Egyedül járok az őszi parkban, tavasz van, egyedül járok a mozdulatlan fák közt, szeretlek, nagypapa. Elfonnyadt a testem, megromlott a lelkem, tavasz van, néha mégis mintha újra messze látnék, szeretlek, nagypapa. Jaj, minek mondom, hogy ellenem tör a sorsom, tavasz van, halott fák szívják az élő levegőt, szeretlek, nagypapa. Szét kell taposni a kételyt, mint a bűnt, tavasz van, de merre találok bármi biztosat, szeretlek, nagypapa. Csupa tévedés, ha szólok vagy cselekszem, tavasz van, s felnő a remény, míg elszállnak az évek, szeretlek, nagypapa. Veled jártam erre, itt az őszi parkban, tavasz van, most egyedül járok nyomtalan nyomodban, szeretlek, nagypapa. 1983

Sirály Szögletes szél fúj a parton, senki sem jár arra, szárnyaimon sirály siklik, így vadászunk halra. Vijjogásunk messze kószál, csőrrel vág a csendbe, fönn az égen kerek bánat, hull a vérem egyre. 1982

123

Félmosoly Nem az vagyok, aki voltam. S nem tudom, most ki vagyok. Eltűntem egy félmosolyban, jobb tehát, ha hallgatok. Emlékeim lehullt makkját fölették a malacok. Most tanulok tutajozni s kézzel fogni lazacot. — Medve apó, mit csinálsz itt? — kérdezik a gyerekek. Aztán némán továbbmennek, s én sírok vagy nevetek. Jaj, ha köztük volnék, vígan meresztgetném szememet! — Láttatok már ilyen pontyot? — De nem csendül felelet. Esteledik, álmos az ősz, jobb, ha én is hallgatok. S mint mosoly a félmosolyban, dúdolok egy dallamot: Esteledik, jön a tél már, elbújnak a malacok. Megváltozik minden, mégis Zeldi Ákos maradok. 1984

124

A kincskereső Minden este jön az este, mert más választása nincs. Egy hatalmas tölgyfa alatt mélyre ásva vár a kincs, s ha a hold kel, ásót fogok, s indulok a zöldbe, hol egész éjjel ások, ások, és a szívem zakatol. Nem találok soha semmit, s végül csak hazamegyek, reggeltájban jön a reggel, s minden gödröt betemet, ki tudja, hogy melyik tölgyfa gyökere közt ring a kincs — és a szívem dobog, dobog, mert más választása nincs. 1983

A végtelenség vége Olyan régi ez az emlék, mint az örök szerelem. Itt ülök az üres parton, most se vagy itt énvelem, fúj a szél, akár e versben, melyet hozzád írtam én. Elolvastad s összetépted. Nagy csöppekben hullt a fény. — Nem haragszom — szóltam és a számban felgyűlt a harag. — Béküljünk ki — folytattam, de ekkor sírni láttalak, s hiába voltál karomban, mégse voltál énvelem. Olyan új még ez az emlék, mint az örök szerelem. 1983

125

Éjjeli nap Éget a nap, éjjel egy van, sikoltozó emberek ölik egymást kinn az utcán, mennem kéne, s nem megyek. Éget a nap, csupa füst és csupa vér az éjszaka, éget a nap, minden pusztul, s indul az út egymaga. 1983

Föltámadok! Nemsokára minden más lesz. Én a fűbe harapok, sírom fölött nagy kajánul csak a rusnya nap ragyog, s barátaim egytől egyig föllélegzenek, hogy a Zeldi kész, s ha minden jól megy, nem is támad fel soha. Én eközben a föld alatt szörnyü bosszút forralok, mit számít, hogy egyre múlnak évek és évszázadok, saját magam fúvom majd meg a harsonát, s kikelek: én leszek, ki fölöttetek ítéletet hirdetek. 1983

126

A vadász Sanda csillag sunyít fönn a magasban, ijedt kövek bújnak össze alattam. Láthatatlan lábon járok a csendben, halk vihogás hallatszik csak felettem. Lassan jövök, sötéten és nyugodtan, bokor tövén verdes a nap hurokban. Vadász vagyok, elvtelen és kegyetlen, ám a napot csak szabadon eresztem. 1982

Nincs párhuzam Egy almára gondolok, meg egy éles késre — kétévesen kizuhantam az udvar kövére. Szép fehér még a tányér, mint a hó a csendben — semmi bajom nem lett, pedig öt métert is estem. Szinte látom, hogy a kés szétszeli az almát — bőgve mentem a kapun ki, s követtek a macskák. Vérben úszva várja a végzetét az alma — kinn az utcán nem sírtam már, fölnéztem a napra. Egy almára gondolok, mi rossz volna ebben — kétévesen utoljára még szabad lehettem. 1982

127

A folyó válasza Az Éppen Most kiment a dúdoló folyóhoz, hol csak zenél a csend, s nem jutni tőle szóhoz. — Te nem tudod, folyó, mi lesz a sorsod egyszer, csak folysz vigan, hahó, de vár a néma tenger. — Nagyot csobbant a víz az Éppen Most szavára: — Ki vagy te? Elborítsz szorongó éjszakába. — Az Éppen Most vagyok, múltba, jövőbe látok, az emberek vakok, s lám, a folyók se mások. Mert nem tudod, folyó, miféle víz a tenger, beléömölsz, hahó, és eggyéválsz az Eggyel. Ott nem folysz már tovább, ott elfelejtesz lenni, ott nincsenek csodák: az óceán a semmi. — Megállt medrében a folyó egy pillanatra — majd úgy, mint még soha, felfüttyentett a napra. — Mit féljek én saját magam saját magamtól? Ki megleli magát, Istenné válik attól. 1982, 1995

128

Virágok sikolya Csönd. Virágok sikolya. Tavasz. Lányok az utcán. Csönd. Virágok sikolya. Este. Tetű a dunyhán. Csönd. Virágok sikolya. Bánat. Nevetni tudtál. Csönd. Virágok sikolya. Féknyom. Betűk az urnán. 1982

Axiómák El kell hinnünk bármi áron, hogy fehér a hó, zöld a lomb a nyári fákon, s hogy ez látható. El kell hinnünk, hogy ezt tudjuk, és segít e hit: adott egy pont, s a hit mintha véget érne itt. 1981

129

Anna Úgy mentél ki az életemből, mintha sose érintette volna ujjad az arcom, a testem, a lelkem, mintha nélküled is az lettem volna, ami lettem: kétkezű, kétlábú emberi lény, akin se denevérszárny nincs, se papagájcsőr, se kovácsoltvas saskarom. Úgy mentél ki az életemből, mintha sose szerettelek volna, mintha mindig süketnéma lett volna számomra a neved, szerelmem. 1982

Hét éjszaka Ez az első éjszaka. A félreismert fák fölött fehéren villog a nap. Ez a második éjszaka. Az út elindul önmagán, megy, megy, vissza se néz. Ez a harmadik éjszaka. A félreismert fák fölött fehéren villog a nap. Ez a negyedik éjszaka. Megérkezik a messziség az álló messziségből. Ez az ötödik éjszaka. A félreismert fák fölött fehéren villog a nap. Ez a hatodik éjszaka. És pusztul minden, ami van, s nem pusztul, ami nincs. Ez a hetedik éjszaka. S a félreismert fák fölött fehéren villog a nap. 1982

130

Gázló Kinn a parton semmi sincsen, semmi sincsen kinn a parton. Vízbe hajtom volt jövőmet, volt jövőmet vízbe hajtom. Gyáva minden, állj elébem! Állj elébem, gyáva minden! Semmi sincsen túl az áron, túl az áron semmi sincsen. 1980

Van mit elfelejteni

Már kel a nap. Az év, amely megállt egy kis időre, megy tovább, ki tudja merre. Van mit elfelejteni. Az ösvény szélén egy tölgy álldogált, törzsére egy szívet tetováltak. A szív közepén két ismeretlen név volt olvasható, az egyik a tied. Van mit elfelejteni. Az erdőből kiérve egy mezőre jutottam. Üregi nyulak tartottak éppen lőgyakorlatot. A róka és kutya formájú céltáblák közül egy-két nyúlánk céltábla is kimagaslott. Ezek puskás vadászt mintáztak. Van mit elfelejteni. A folyónál megtorpantam, nem tudtam, hogyan tovább. Híd sehol, a víz sodra szokatlanul erős volt. Felpüffedt hullákat cipelt magával, még szerencse, hogy elég gyorsan. Az egyik olyan közel sodródott a parthoz, hogy mégis fönnakadt egy vízbe nyúló fagyökérben. Az én hullám volt. Van mit elfelejteni. Már magasan jár a nap. Az év, amely megállt egy kis időre, továbbment, ki tudja, merre. Van mit elfelejteni. 1982

131

A híd és az ember

A híd pont úgy feszült ki a folyó fölött, mint ahogy bármely híd szokott. Arra jött egy ember. Át akart jutni a túlsó partra. — Te híd — mondta —, be ne csapj engem. — Már hogyan csaphatnálak én be? — kérdezte meglepetten a híd. — Hát úgy, hogy rád megyek, és amikor a közepedig érek, kijelented, hogy te nem is vagy híd. Én meg elhiszem, mert hipochonder vagyok, és lezuhanok a mélybe, az örvények közé. „Nem is rossz ötlet” — gondolta magában a híd. De fönnhangon így szólt: — Ugyan, te ember, hát elment az eszed? Hát nincs szemed, hogy lásd, hogy én csak egy egyszerű, hétköznapi híd vagyok? Nem is tudom, miért felelek a magadfajta bolondoknak. Megnyugodott ettől az ember, nekiindult a hídnak. Amikor a közepére ért, az megint megszólalt: — Ugyan, te ember, hát te tényleg meg vagy bolondulva? Hogyhogy elhitted, hogy híd van alattad? Hát nincs szemed, hogy lásd, hogy nincs alattad semmi? Megszédült erre az ember. Belekapaszkodott volna a levegőbe is, de az nem tartotta meg. És ő átzuhant a szilárd, tömör anyagú hídon, mintha csakugyan nem volna semmi a lába alatt. Belezuhant az örvénylő habokba. „Ostoba jószág az ember — gondolta a híd. — Mindent elhisz, meg mindennek az ellenkezőjét is. És amit egyszer elhisz, azt tapasztalja is, még ha bele is pusztul. Mi hidak semmit se hiszünk; igaz, így nem is tapasztalunk semmit. De mélységek fölött ívelünk át.” Igaza volt. Két távoli partot kötött össze. 1982

A megevett alma

A levegőben egy megevett alma lebeg, mintha súlytalan volna. Megállok és csak nézem. — Mit bámulsz? — kérdezi a megevett alma agresszíven. Erre gyorsan továbbmegyek. Még hallom, ahogy utánam kiált: — Majd akkor bámulj, ha téged zabál meg valaki! Majd ha megzabáltak, bámulhatod magadat, ameddig jólesik! Befordulok a legelső utcasarkon. A megevett alma hangja lassan elhal. Egyedül vagyok egy néptelen városban, ahol még sohase jártam. Amikor jöttünk, még sokan voltunk. Utolsó társamat tegnap saját hibámból vesztettem el. Egy alma volt. Éhségemben megettem. 1982

132

Tócsa Egy tócsa alszik kinn a ház előtt hortyog de bármely pillanatban fölriadhat s én nem merek kilépni a kapun Tavasz van mindenki retteg az utca is magányosan jár föl-le a fák között A napsütésben semmi sem valódi önállósítják magukat a formák várok de csak nem jön az este S a tócsa egyre alszik kinn a fényben csönd van fölorditok de csönd van akkor is és nem merek kilépni a kapun 1981

Szervusz, szerelmem Mentem akár a március az utcán s a lábnyomomat felnyalta a szél a nap szeméből egy szempilla hullt rám s én hunyorogtam: hova tűnt a tél A nap gyanakvón leste mit csinálok azt hitte tán hogy én is nap vagyok már várt a lány mint rügyező fa állt ott szervusz szerelmem ő csak hallgatott És együtt mentünk át a hideg hídon a közepén átfogtam derekát s hopp megemeltem — tartani se bírom a korlát fölött hogy röpítsem át Azóta elmúlt sok-sok március már s a lány ki tudja még miket mesél megyek az utcán csak madárpötty hull rám de már tudom hogy hova tűnt a tél 1981, 1993

133

Csak a szél száll a szélben Egy év után

Előbb-utóbb minden elmegy, az is, ami megmarad. Dől a lomb a barna szélben, fejsze nő a fák alatt, s utuk vesztik kinn a lápon a rügyszagú zöld telek. Ha majd egyszer rád találok, végleg elfelejtelek. Tíz év után

Indul párját megkeresni pár reménykedő tavasz. Elmegy a vágy, végleg elmegy, vakfehéren ég a gaz, minden éjjel azt igérem, eljövök a nap helyett, tied leszek, mint a semmi — s újra elfelejtelek. Száz év után

Őszre nyár jön, nyárra nyár, és már örökre nyár marad, minden éjjel veled járok a kivágott fák alatt, s fönn az ágon ülve várom a rigódalú telet, ám csak a szél száll a szélben a jóllakott láp felett. 1980

134

Tea Valaki teát főz nekem, s a kiskanálban, mellyel a porcukorba nyúl, egy új halál van. Kezünkben csésze és ülünk, múlnak az évek, s a gyilkos csöndben önmagam szemébe nézek. — Ne, ezt ne mondd! — És újra csend. Hiába várok. — Ne, ezt ne tedd! — De csak beszél: — Hát most se látod? Senki se szán. Kegyelmet is hiába kérnél. Ne szólj könnyelműn. Életed végéhez értél. 1974, 1981

Kópia Egy este, amint a cipőm fűzöm ki, látom, hogy még egy példányban ülök szemközt az ágyon. — Ki vagy? — Te vagy. — Hogy én vagyok? — Te vagy. Nem értesz? Na mindjárt meg fogsz érteni, mert most sötét lesz. — Hogyhogy sötét? Te nem vagy én! Ki vagy?! Feleljél! — Minek? Sötét lesz. Úgyis épp aludni mennél. Aludni fogsz. Egy szót se szólsz többé az észhez. Aludni fogsz — még akkor is, ha majd fölébredsz. 1981

135

Csak a szél énekel Este volt már, fújt a bánat, csupán e dalt kérted el. Este volt már, fújt a bánat, most csak a szél énekel. Most csak a szél száll a szélben, messze jár a gyorsvonat, este volt már, fújt a bánat, fojtogatta torkomat. — Visszaadnék bármit — ennyi volt csupán az ajkadon, este volt már, fújt a bánat, s kinyúltál az ablakon. Nem fogtam meg még kezed se, csupán e dalt kértem el, este volt már, fújt a bánat — most csak a szél énekel. 1980

Látszatok Mintha az éj véget érne, pedig még a nap is felkel. Egyre jobban tűz a fénye, pedig már rég itt a reggel. Szivem mintha üres volna, pedig nincsen benne semmi. Mintha máris indulhatnék, pedig tudnék hová menni. 1980

136

A Névtelen Hang vagyok: a csendem hangja, csend vagyok: a hangom csendje. S néha hallom, nevem mondják szivem mélyén messze-messze. Fejem fölött rendező elv ragyog, minden oly világos. Én vagyok a Névtelen, kit úgy hívnak, hogy Zeldi Ákos. 1980

Tört eső Ha rád gondolok, nem te jutsz eszembe. Az ablakon túl tört eső esik. Szeretlek téged, de túl kevés ez ahhoz, hogy létezzél. Saját valód becsap téged, akárcsak én. Az ablakon túl tört eső esik. Emlékszel, mennyire elhittelek? Pedig nem én találtalak ki. Senki sem talált ki téged — élsz, de nem vagy. Az ablakon túl tört eső esik. Hiszen te is tudod, szerelmem, hogy ha rád gondolok, önmagam jutok saját eszembe. Bennem élnél? Csak hát egészen máshol élsz. S ha itt — még akkor is, ha az ablakon túl tört eső esik — csak egy vércsöppnyi ellentmondás volna (esőcsöppet akartam mondani), nem fájna a leghalkabb boldogság is a számon. Az ablakon túl tört eső esik. 1980

137

Víz az óceánban Van-e víz az óceánban? Van-e lemondás a vágyban? Van-e távolság a térben? Van-e kétely a reményben? Tudsz-e győzni, hogyha vesztesz? Ha nincs kezdet, mihez kezdesz? Tudsz-e hinni önmagadban? — Tudok, hát magam maradtam. 1983

A mén Végre tiszta minden sóhaj, nem gomolyog feketén. Tiszta tükrű tenger hátán egyre beljebb megy a mén, meg-megáll, lenyúl fejével, füvet tépdes éhesen. Végre tiszta minden sóhaj, tiszta, mint az értelem. Harag bontja vörös szirmát a gyanakvó fodrokon. Megtorpan a mén, a vízen ellenséges szél oson, messze már a part, s körötte egyre hangosabb a csend. Föl-fölhorkan, fél, pedig hát zöld legelő várja lent. Nagyot lódul teste, fut már az eleven habokon. Rőt sörényű rőt hullámok között törtet szilajon, bőg a tenger, ám rohanva egyre beljebb jut a mén. Végre tiszta minden sóhaj, nem gomolyog feketén. 1980

138

Fülelés Néma zajban áll a szarvas, azt se tudja, merre menjen. Szívemet se várja senki, zöld a lomb az őszi csendben. Néha néma roppanások leskelődnek óraszámra. Áll a szarvas, áll a fák közt, tudja, múltja visszavárja. Én se gondolok magamra, zárt szemembe néz a holnap. Messze néma dörrenések mint fehér rigók dalolnak. Sorsom állva jár a fák közt, zöld a lomb az őszi csendben. Messze már a régi szarvas, s elfelejt a múlt is engem. 1980

A semmi Úszott, úszott, vígan úszott a mindenben a semmi, egyfolytában azt dalolta: — Ez van, ezt kell szeretni. — Halfarkával a mindenből szappanszagú habot vert, szétrebbentek fönn a szentek, hogy meglátták a korhelyt. Ő csak úszott, mint egy bálna, s nótázgatott vidáman: — De szexis vagy, szép igazság, de sajnos csak ruhában. — Ezt dalolta, s néha úgy tett, hogy eltűnik örökre, alábukott, ámde aztán csak felbukkant röhögve. S úszott tovább, úszott, úszott, s egyre dalolt magában, én is fújnám dalát, csakhogy az fúj engem javában. 1980

139

Ég a jövő Ég a jövő, ég a jövő, dől a korma a napnak, szénné égett esztendőink az ég színén maradnak. Később mégis kisodródnak minden múltat feledve az ártatlan szemhatárra, azt horzsolják sebesre. Nagy buckákba gyülemlenek ott, hol ég, föld határos, nem hordja el senki őket, megtért a rend magához. A buckákon csupasz csontok bújnak össze remegve, szél botorkál köztük, egy kis halkonzervet keresne. Nem is fúj már: dicsőségünk fúj helyette siváran — túl a holnap esztendőin ég a jövő magában. 1980

A kőevő Nem kenyéren élek, nem is gyümölcsön — köveken élek. De nem a gyomrom lesz tőlük nehezebb, hanem a szívem. Eszem, eszem, hogy életben maradjak, s feketül az ég. Éhen kéne már pusztulnom, hogy végre boldog lehessek. 1982

140

Utam útja Egy szava sincs, egy szava sincs, egy szava sincs a napnak, pedig fönn a szabad felhők nyugat felé haladnak. Kiterjesztett szárnyuk árnya átvonul a mezőkön, ahol csupasz, csupasz, csupasz hullák bőre a bőröm. Meg se állok, szét se nézek, nem tudom, kik lehetnek, meg se állok, föl se nézek, megyek, megyek keletnek. Kiterjesztett szárnyak árnya vonul szembe az úton — talán én is, én is, én is, én is közöttük úszom. Talán nem is én vagyok én — megyek szembe magammal, láncra fűzött vadvirágok szabad vére marasztal. Oszló lovak jönnek éppen, húsuk sem jó kenyérnek, mennék tovább, s lábam elől a lépteim kitérnek. Ha nélkülük, hát nélkülük folytatom az utam, s a szél szabadon vág szemembe, utam útját mutatja. Megyek, s közben fogalmakat adok régi neveknek, megyek, megyek, állva, várva megyek tovább keletnek. 1980

141

Hull a lomb a fákról Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, sírva hull a lomb a fákról, még a nap se vigasztal. Kinn bolyongok a vak réten, ahol kóbor virágok leskelődnek, de nem látják, hogy új tavaszt csinálok. Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, zúgva hull a lomb a fákról, még a nap se marasztal. Elindulok, megyek, megyek, vissza se néz a lábam, ónos eső dől a szélben, nyomom se jön utánam. Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, zúgva hull a lomb a fákról, még a nap se marasztal. Nem követem szavam, hitem, a lánctalpas esőt sem, megyek, megyek, egyre megyek, út se járt még előttem. Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, zúgva hull a lomb a fákról, még a nap se marasztal. Merről jövök? Merre tartok? Kérdőn megáll a lábam, nélküle kell továbbmennem, ő se jön már utánam. Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, zúgva hull a lomb a fákról, még a nap se marasztal. 142

Fáradt vagyok, éhes vagyok, mintha mégis megállnék, mintha jönne már valaki — s csak dobol a halánték. Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, zúgva hull a lomb a fákról, még a nap se marasztal. Vagy talán rég otthon volnék? Ki megy tovább helyettem? S én csak megyek tovább, tovább, önmagam is feledtem. Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, zúgva hull a lomb a fákról, még a nap se marasztal. Percek, órák, napok, évek bokrai közt haladva végül egy új rétre érek, s kilépek a szabadba. Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, sírva hull a lomb a fákról, még a nap se vigasztal. Kinn ragyogok a vak réten, körbefognak virágok, s ünnepelnek, ám hiába: meghalok, ha megállok. Nehéz a szív, nehéz a szív, nagyon nehéz tavasszal, zúgva hull a lomb a fákról — világ, viszlek magammal. 1980

143

Csönd Zöld szemeid zöld tisztásán zöld szarvasok legelnek, zöld a hangjuk, zöld a vágyuk: zöld a titka szemednek. Kéz a kézben, száj a szájon pislogtam föl hasadra, hanyatt dőlve álldogáltam, termálvíz tört magasba. Később csőrös szél kopogott az ablakon be hozzánk, alig jött be, ment ki máris, új szorongást hozott ránk. Zöld szemeid zöld tisztásán a szarvasok megálltak, füleltek — de semmi zaja nem hallatszott a nyárnak. 1980

Halálugrás Hosszu hajad, szőke hajad halálugrás a mélybe, nincs a háton ejtőernyő, sikoly fröccsen az égre. Úgy rohannak rám e képek, mint farkasok a nyájra, egy patakzó útra zuhansz, azon kenődsz halálra. Miért hiszed, hogy én értem? Te is tudod magadtól, hogy egy Hang szól énbelőlem: őrizkedj a magastól. Veled leszek, hogyha fölszállsz, s nem én foglak kilökni — vagy vágasd hajad rövidre, szűnj meg engem gyötörni. 1980, 1993

144

Vörösre sírt szemek Éjszaka a csend egy virág emlékével teli váza. Betölti az üres házat a halottak zokogása. Fönn a falon képkeret lóg, minden bűnöm ott van benne. Csak tudnám, mi volt a képen — tán a sorsom kulcsa lenne. 1992

Kék nap Kék a fénye, kék a hangja, kék a titka a napnak, ám a titkok kék szemedben naptalanul maradnak. Kopár partra kopár fákat kopár szél űz, nyomában láthatatlan lábnyomokra lelt nyomodban a lábam. Fejed ráztad, nem feleltél: — …minden, minden hiába… …minek jöttem, minek jöttél, minek jöttünk világra…— Végül, mint egy szemorvos a beteg szemét, kibökted, hogy egy láthatatlan árnyék jár örökké mögötted. Nem hittem már egy szavad se, hagytam hát az egészet, nem figyellek, csak tünődök, üres szívem nehéz lett. De csak mert oly kék a hangja és a csendje a napnak — hiszen nem is titkok, melyek végleg titkok maradnak. 1980

145

Ne hidd, hogy én vagyok a nyár — Ne hidd, hogy én vagyok a nyár — mondta a nyár, s kezembe nyomta bokszkesztyüjét, gyürkőzve már, hogy puszta kézzel vágjon orrba. — Eszembe sincs! — feleltem és elinaltam, mert óriási öklei voltak — nem nehéz ilyenkor a jövőbe látni. Loholtam elszántan — minél messzebb csak innen! — s lám az úton láttam, egy öszvér mendegél, nem volt idősebb, mint a húgom. Amúgy egész jó kanca volt, kemény mellekkel, szőke hajjal, fölvettem hát egy csábmosolyt, és így szóltam meleg szavakkal: — Ne hidd, hogy én vagyok a nyár — s már nyúltam is, hogy megöleljem, e félig-ló-félig-szamár hátha a csődört látja bennem. De ő nyerítve nevetett, és bokszpatáit mutogatta: — Hát nem kérded a nevemet? Hisz én vagyok a nyár, te marha! 1980

146

Néha Néha nem látom csak a láthatatlan szelet a meztelen fű s a nagy sárga csókok felett Néha még eszembe jut milyen gonosz vagyok s összeroppanás helyett új erőre kapok Néha mintha hallanám messze óra csörög s őszi csöndre ébredek téli kövek között Néha azt hiszem hogy az életemért futok farzsebembe rejtve még szívem egyre dobog 1979

Nyári fagy Anna Anna Anna Anna milyen messze vagy hó szakadt a kertre éjjel szörnyü nyári fagy Kit követnek kinn a hóban úgy a lábnyomok nem te jössz el másra várok rád se gondolok S minden este itt az este csalni sem lehet szól a vekker itt a reggel s elfelejtelek Hó virít a nyári kertben sarkvidéki fagy Anna Anna Anna Anna milyen messze vagy 1980, 1982

147

Egy árva bűn Egy árva bűn kibontja szárnyát s a sárga égbe fölrepül s a test melyet kard vágya járt át most itt vonaglik vétlenül * „Te édes oly nehéz a szívem egy árva bűnre gondolok s látom a szörnyü téli sínen egy mozdony árnya imbolyog” ,Ne félj szerelmem éjjel is majd veled leszek veled leszek és bűntudatod bármi kínt hajt el nem eresztem vak kezed’ „Nem engedem szegény szerelmem valami szörnyü vágy oson szivem körül a téli csendben remény se hajt az ágakon” ,Ugyan te édes ez csak álom engem is álmodsz hidd el és reggel remény nő majd a fákon s épp ez lesz tán a büntetés’ * S a test melyet kard vágya járt át most itt vonaglik vétlenül s egy árva bűn kibontva szárnyát a régi égbe fölrepül 1980

148

Hóesés Szakad a hó a régi ágyra lehunyt szemedben ott vagyok a könnyelmű meggyfára mászva szedem a nyári csillagot A boldogság kongva kitátja fogatlan száját — Édesem gondolsz-e még a régi fákra s a régi éjre énvelem Maradt-e vér a párna arcán és kinn a rácson rozsdafolt? s tóba veszejtett késed ajkán mely kínjaimtól csorba volt? Gondolsz-e még a régi kínra s a szörnyü bűnre ellenem? Ujjam neved az égre írja s alája írja: kedvesem Szakad a hó a régi ágyra lehunyt szemedben ott vagyok a szerelem kiment a nyárba s benn kigyúlnak a csillagok 1980

Hullám Már nem vagyok a régi. És egy pillanat csak, és az se leszek, aki most. Valaki más fejezi majd be helyettem e verset, s végleg letisztázza az utolsó sorban: én sose én vagyok. 1985

149

Nyár Zöld a szemed, mint az erdő, szarvasok bolyonganak benne, néha megdermednek: mintha mesze egy-egy gally recsegne. Farkas jönne? Vadász jönne? Csönd van, nem jön senki, semmi. Egyszer mégis arra jártam, s úgy szeretnék visszamenni. 1983

Lidérc Néha egy-egy ifju párna arra ébred éjjel, hogy lidérc ül lágy pocakján, s nézi zöld szemével. Visszanéz a párna, érzi: csonthideg a szája — nem a lidérc fojtogatja, hanem saját vágya. Mire vágyik, ő se tudja, felkönyököl félve, vágyvörös szemét mereszti az üres sötétbe. Senki sincs a halk szobában, alszik ablak, ajtó, kinn a kertben tánc virágzik, túlvilági tangó. Még fülel a párna, aztán visszadől a csendbe, és szivére béke száll le, mint lidérc a rendre. 1979

150

Kérdések Van-e olyan, ami nincsen? Mi a semmi? Mi a minden? Más-e a rend, mint a káosz? Van-e törvény? S mit szabályoz? Mit tükröznek a fogalmak? És a tények mit takarnak? Énemet vagy a világot? S kinek válaszára várok? 1982, 1992

Őszi láng Talán hiába néz a szám a szádra szívvé keményedik a kő belül a domb mögött kardok kiáltozása az őszi lángba lósörény vegyül Ki vagy ha éjjel rám nyitod az arcod a két szemed is különválva él ajtócsapódás félsikoly a hangod a szőke kertet kergeti a szél S ki vagy ha ráfonódsz a csókjaimra ki vagy ha kérdezed hogy ki vagyok egész bőröd a válaszomat issza s nem hallja meg hogy most is hallgatok Talán a múlt meghozza a megoldást helyettem hallgat helyetted beszél vagy lassan elfelejti hogy mi folyvást csak őt várjuk s nem ő jön csak a tél S hiába néz egyre a szám a szádra szívvé keményedik a kő belül a domb mögött kardok kiáltozása az őszi lángba lósörény vegyül 1979

151

Alszom Alszom, mint a nap, ha kel, mint a bomba, hogyha robban, mint a düh, ha dobba ver, mint a csók a csillagokban. Szörnyü csendre riadok, s látom: nő a vér köröttem, látom: alszom. Ki vagyok? Milyen sorsot örököltem? 1982

A vendég Ha este nyolckor ágyba megy a nap előmásznak az elásott szerelmek a föld alól Nehéz lapátokat s még nehezebb dorongokat cipelnek A vendég éppen most aludt el a bőre olyan fehér akár a párna s nem sejti hogy a kinti éjszaka a tárt ablakon át betör a házba A sok szerelem körülállja őt bámulják majd doronggal fejbevágják ő álmodik papot lát esküvőt és vére lágyan csókolja a párnát Nem érzi hogy a cinkos ablakon át kirángatják a kegyetlen kertbe holdfény viháncol a lapátokon majd ledobják őt a pucér verembe A véres párnát utánavetik és földet hánynak rája a szerelmek lábuk nyomát is fölszedegetik s reggel tavaszra ébrednek a kertek 1979

152

A látogató Jött a rózsaszín magány. Épp teáztam, és a csésze látta: kezem megremeg, s elkékül az ajkam széle. Jól illett a rózsaszín és a kék egymáshoz, ám a pillantásom elborult, s rámeredt a víg magányra. — Ki az ördög vagy te, mondd? — kérdeztem hamis haraggal. (Úgy éreztem, nincs remény, bűn sincs, amely megvigasztal.) — Nem mindegy? — szólt hanyagul vállat vonva ez a disznó. — Ha akarod, elmegyek, s maradok, ha neked is jó. — Kinn a szél falsul fütyült egy rég elfelejtett nótát. Fölkacagtam. Síri csend. — Menjek vagy maradjak? Szólj hát. — Visszanéztem rá hülyén, reszketett az ajkam széle, s közöttünk az asztalon elkékült a teáscsésze. 1979

Betonbunker Ami rózsa, mind kinyílik, akár vörös, akár sárga, kinyílik és kipillant a rózsaellenes világba. Csak az ember nem nyílik ki, periszkópon tekint körbe, betonbunker a te éned — foglya lennél mindörökre? 1983

153

Március Lombtalan fák ágain nagy szélmadarak ülnek, várnak egyre, jelre várnak: kezdődjék az ünnep. Rügy fakadjon minden ágon — ezt a nótát fújják kinn az erdőn táncot járva a jéghideg hullák. 1982, 1993

Vendégfogadó Rókaízű már a szőlő gazdáját a sajt megette jön a vándor mint a birka s háta mögött jön az este Ki dörömböl kinn az ajtón hé elő a pisztolyokkal te meg Marcsa hozd a seprűt áldozat jött lábnyomokkal Szép jó estét mindnyájuknak kerüljön csak bácsi beljebb itt megszállhat éjszakára s vacsorára főzhet enyvet Jaj ki nyitja rám az ajtót a jajongó félhomályban miért ránt a vánkos vissza fekszem mint egér a tálban Reggel zsibbadt ablakából kitörli a ház az álmot fölpattan a fürge ajtó s ím a gazda lánya áll ott Egy faládát húz ki nyögve az udvarra hogy elássa hófehérre rágott csontok ülnek benne plusz a számla 1979

154

Ellenállók Mindig magunkra gondolunk, ha másokról beszélünk, mert ők is mi magunk vagyunk, ha nem magunkért élünk. Az életünk akár a nap, mindenkié a fénye: bár önzőek vagyunk, de csak a többség érdekébe. S ha bárkinek nem tetszik ez, hát mondja el nyugodtan, a történészek tiszte lesz itélni ily dologban. Mi ellenállni nem fogunk, ha eljön majd a végünk, lapulni, futni jól tudunk, s így mindörökké élünk. 1978

Kiáltozás A nap! A nap! A nap meg a tűz! A tűz meg a nap! Meg a tűz! Meg a tűz! A csend! A csend! A csend meg a hó! A hó meg a csend! Meg a hó! Meg a hó! Az út! Az út! Az út meg a kín! A kín meg az út! Meg a kín! Meg a kín! A volt! A volt! A volt meg a lesz! A lesz meg a volt! Meg a lesz! Meg a lesz! 1970, 1980

155

Fohász Ó, adj erőt, Uram, ha vagy, ne hagyjalak magadra. Hadd lássak túl az orromon, hadd szálljak föl magasra. Akár a szél, ha por viszi, a lelkem énekel: maradjak néma, mint a Név, s bűnt ne kövessek el. 1984, 1993

A piros virág Ha elfelejteném a kék virágot akit a nyálas emberhím megölt majd nyivákoló nőstényére mászott és súlyuk alatt reszketett a föld ha elfelejteném szerelmesem kék mosolyát és a szellős csókokat mikor a sárga pillantásu lepkék irigy szájukba kapták szárnyukat ha elfelejteném a sanda reggelt amely a domb gyanútlan oldalán ránk engedte a két vad szagu embert s mi táncoltunk előttük ostobán ha elfelejteném a bárgyu mancsot mely alattomban közébünk csapott s az öldöklést mely öt percig ha tartott s hogy engem a dög életben hagyott ha elfelejteném a kék virágot s többi csokorba gyilkolt társamat akit a nő vihogva összerágott s szétköpdöste a halott szirmokat ha elfelejteném szerelmesem kék szivét amelyet énnekem adott ember volnék és emberbűzt lehelnék de egyelőre még virág vagyok 1978

156

Megállni újra És túljut mindenen a gondolat Csontig alázva ér ki a hídra — csupasz ég alatt rohan zilálva „Hol hát a part Miféle kék magány jön zúgva szembe Mind szélesebb a folyam — és a híd csak nyúlik egyre” „Talán se túloldal se híd Minek futok magamban Csak képzelem hogy napfénytől sötét a víz alattam” „Csak képzelem hogy csizmák dobaja vérzik fülemben A lábam űzötten megáll — tovább nem fut helyettem” „A csönd követ csak bizonyára és szivem kicsordul ha visszaemlékszem a szerelem vár ajkadon túl” „De arcodat miért takarod el Nézd a kezemben se kés se pisztoly — saját ujjaim is rég letettem” „Már itt a béke Drága karjait mosolyra tárja De mért sikítok Arca mért lila S tested mi rázza” Felhők között papírgalacsinok pattognak egyre fecskék nevetnek a szórakozott előjelekre Kiönt a nap A képzeletbeli folyó vörösre gyúlik Kiég a medre Ki bolyong benne hörögve 157

Mi az amin túljut a gondolat és hova jut ha átér a túloldalra Fog-e még megállni újra 1978

Ébredés a kőteremben Vérivó virágok gyúlnak éjidőn a kőteremben, szalmán alszom a sarokban, szalma zizeg a szivemben. Kedvesem halottan is vár, hisz mégis lovag maradtam, szétcsorog a csók fölöttem, szétcsorog a csók alattam. Vérem színarany kupákba csurran mérgekkel keverve, kedvesem zokogva itta, majd elvitték vasra verve. Bukásomért a lovagok még az éjjel bosszut álltak, köröttem virágok égnek, és én áldozok a nyárnak. Sosem fogom elfeledni, mikor künt a kőkapun túl kürtszó hasít a kelő nap magányába, s harang kondul. Sosem fogom megtagadni azt, akiért vérem adtam, alszom, nehogy arcát lássam kivirágozni a napban. Azt álmodtam, hogy a mellem a lovagrend vértje védi, s reggel arra riadtam, hogy húsomat keselyü tépi. Reggel arra keltem, hogy a reménység halottja lettem, s köröttem remények égnek az elárvult kőteremben. 158

1978

Gyerekkoromban egyszer a gyorsvonaton maradtam Zuhan a súlyos fájdalom kész a vacsora gyertek s az elcsavargott fák alatt hangyákat sírt a gyermek jövök a két kezem hozom idegen arc a napban gyerekkoromban egyszer a gyorsvonaton maradtam női bugyik a szobrokon ölelnek messzi tájak s egy szó még egy szó majd megint kettő ne jöjj de várlak futok a véremet lopom kopog a tál alattam gyerekkoromban egyszer a gyorsvonaton maradtam ne sírj velem ne küzdj velem nevess velem te drága fulladozott úgy röhögött hol vagy hazám magánya a teaszűrőn átcsurog a vér én fönnakadtam gyerekkoromban egyszer a gyorsvonaton maradtam ő majd leül és vár te menj vagy állj félre a útból én sehová se állhatok én megszöktem hazulról hazám hozom a két kezem vihog a kés a napban gyerekkoromban egyszer a gyorsvonaton maradtam 1978

159

Ifjúkor A ringó parkot fölperzseltem és elvágtattam hogy az atyai földet visszavegyem Szobám falán kelés a csalódott padlón sebek nyüzsögnek Hat hete már hogy az ágyat nyomom s a párnák közt magam is párna lettem hűs és puha vagyok hűn ápolom betegemet hadd szenvedjen helyettem Tán egyszer összeforr a régi kard a páncél lábra áll kimegy a kertbe s a föld beissza a vérzivatart — a többit rábízza a döglegyekre De mi lesz ha csak sétálni megyek? Évszázadok bolyongnak kinn az utcán magányosak mint a szerelmesek s a merészebbje tükröt mosolyog rám De nem minden tükörben én vagyok a csókba tépőfogak keverednek s holnap talán tegnapra virradok — vadgesztenyéket szelidít a gyermek 1978

Dongi feje

Dongi, aki bármilyen csínyben benne volt, a beígért osztályfeleltetés napján fej nélkül jött iskolába. Fejét a táskájába rejtette, ahol Ibi néni, a kémiatanár viszont megtalálta, és két megsemmisítő pofont kevert le a fejnek. A gyengébb idegzetű pedagógusok magukra zárták a tanári ajtaját, de még így is elhatolt hozzájuk a panaszos üvöltözés, amit dongi feje csapott. — Na elég most már — szólt rá a megzavarodott tanárnő a fejre, amely már csak hüppögött, mégpedig hol innét, hol onnét, mert időközben elgurult, és a sikongó kislányok és kisfiúk ide-oda rugdosták a padok alatt, nehogy összevérezze a cipőjüket. Dongi persze kétségbeesetten futkosott a feje után, de túl későn kapta kézbe: a fej a sok gurulástól és rugdosástól már elvesztette eredeti formáját, olyan volt, mint egy fehér pöttyös piros labda, nem lehetett föltenni. Fej nélkül Dongi már csak néhány órát élt. B. I. általános iskolai tanárnő halálos ítéletét a Legfelsőbb Bíróság megerősítette, az elítélt kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. Az ítéletet másnap hajnalban végrehajtották. (Ez nem vicc, hanem igaz történet, és nem én írtam, a Dongi, hanem az Ákos. Én 1977 már meghaltam.) 160

Úttalan utakon Nincs, aki rámutatna: Ő az! Mégis tudom, merre visz útja. Titkaira így vadászok, puskám rozsdás, késem csorba. Nincs, aki vizslaként mellém szegődne, és ez érthető: mindenki fél. Nincs, aki rámutatna: Ő az! De lábnyoma mindent elmesél. Titkaira így vadászok, késem csorba, puskám rozsdás. Úttalan utakon követem őt, majd fölemészt a honvágy. 1982

Szívem kincse Markomba zárva ott van, és drága szíve dobban, és gyönge hangja rebben ezüstnél fényesebben. „Fiókod húzd ki, zárj el, emberséget ne várj el, számodra úgyse hagynak a nyúlkáló hatalmak.” „Fegyverkezzél titokban: vér forr a csillagokban, vér dől az éjszakában — az ablakon át láttam.” „Ha jönnek értem, ölj meg, mert ők úgyis megölnek, s nem győzheted le őket: ők mint a fű, úgy nőnek.” Ezüstnél fényesebben suttog, s én megszerettem. Örökké él husomban, mindenbe zárva ott van. 1977

161

Fekete kör A nap körül fekete kör, augusztusok erélye. Pezseg a fürge réteken a hangyák népzenéje. Virág virult ki ujjamon, s én megtettem radarnak. A félmeztelen katonák a folyóhoz hasalnak. Úgy vártalak már. Állj, ki vagy. Később fölszállt az este. Az őr az izzadt fűben a fényképeket kereste. Még egyikük se tudta, hogy nem hajnalig maradnak, s egyenruhás ünnepnapok indulnak napnyugatnak. Szeretlek majd utána is. Lépdel az út alattam, téged is egyszer fölkeres, elmondja, hol maradtam. Hangyák másznak a számba és rá kulacsom sebére. A nap körül fekete kör, augusztusok erélye. 1977

Naplemente Ha ezredannyi volna csak a bánat a tengerben mint egy pohárnyi dalban kihalnának a halak és a vágyak de a világon még nagyon sok hal van Igaz a vágyak napról napra fogynak már kiskorukban áldozatul esnek a cápáknak s az éhes viharoknak mikor szüleik nélkül úszni mennek S kimúlnának a felnőtt vágyak is ha a tengerben hol jövőtlenül élnek a bánat csupán ezredannyi volna amennyit kortyol egy pohárnyi ének 1978

162

A kék mezőn A kék mezőn egy út rohan, az úton egy kocsi, nincs senki sem a kocsiban, s énekszót hallani. Kissé odébb egy domb legel, és szemközt egy fa áll — vajon melyikük énekel? Egy gyermek hangja száll. „Sok ezer éve élek én, s talán nem is vagyok, minek az ének és a fény, ha meg sosem halok?” „Látom, amott egy út rohan, s az úton egy kocsi, tán én ülök a kocsiban, s nem az vagyok, ami.” „Vagy mégis káprázat vagyok, akár a nagyvilág? Tán jobb teszem, ha hallgatok az örökléten át.” S az üres autó messze húz. A domb utána néz: — Lám, minden sorsot összezúz a titkolt szenvedés. — A fa csak rázza ágait. — Nem úgy van az — felel —, az élet mindig eltelik, de sose múlik el. 1977, 1993

163

Szerelmespár A lombokhoz hű a nyár, de lenn a lusta fák alatt kéz a kézben jár a hűség és a hűtlen gondolat. — Merre menjünk? — szól az egyik. — Nekem mindegy — hangzik a válasz —, úgyis este van már, s mindjárt itt az éjszaka. — Néha összecsókolóznak. Áll az ágak közt a szél, s hallgatódzik, ám hiába, mert a hűség nem beszél. És a hűtlen gondolat sem szól, a szíve zárva már, — Jön az ősz is — teszi hozzá. A lombokhoz hű a nyár. 1980

Jöjj, szabadság A szabadság dzsungelében minden átkozott bokorban tigrisek és kígyók élnek, áldozatok csontja roppan. S a megtévesztett gazellák abban ma sem kételkednek, hogy a cinkos vadőrökben majd védelmezőkre lelnek. Nagy levelű csönd homályán zöld reményen élnek, ám a csöndet sűrűn tépi széjjel a tigrisek orditása. Nem változik semmi, és a vérnyakalók minden este eléneklik: Jöjj, szabadság — s mámorosan fekszenek le. 1980

164

Hontalanság Hegyi úton megy az alvó, szél telepszik lábnyomára, lelke ébren várja jöttét éjszakáról éjszakára. Ki tudja, hogy hazánk hol van — mi a halál? mi az élet? Aki élő, alva kószál, de a halott sose téved. 1993

Kel a nap, megyek haza Hajnalodik, kel a nap. (Aludjál, éjszaka van még.) És beragyogja utamat. (Bár átlátnék a sötéten.) Fütyörészve megyek haza. (Aludjál, éjszaka van még.) Ez a szabadság hajnala. (Bár átlátnék a sötéten.) Új névtábla? Ki rakta fel? (Aludjál, éjszaka van még.) Öklöm a zárt ajtóra ver. (Bár átlátnék a sötéten.) — Mit keres itt? És kit keres? — (Aludjál, éjszaka van még.) — Bocsánat… tévedés lehet… — (Bár átlátnék a sötéten.) — Jót mondok, hordja el magát! — (Aludjál, éjszaka van még.) Beszívom a fák illatát. (Bár átlátnék a sötéten.) Házak kapui fénylenek. (Aludjál, éjszaka van még.) Honnan jövök? Hová megyek? (Bár átlátnék a sötéten.) 1977

165

Mindennapi kenyerünk Bezárták az üres szobába, ott állt az üres falnak dőlve, a fehér mennyezetre bámult, később beraktak neki egy ágyat, hogy békéje legyen, lefekvés előtt egy kenyeret kapott, egye meg vacsorára, de ő sajnálta fölfalni, inkább simogatni kezdte, a kenyér azonban leteperte és fölfalta, majd befeküdt az ágyba, reggel a kenyér fölkelt, a fehér falnak dőlt s az üres mennyezetre bámult, azután enni kért, s kapott is egy másik kenyeret, de azt nem ette meg, akkor beküldték az egyik őrt, akit menten megfogott a két kenyér, s megették, s attól fogva, ahogy fogytak a napok, úgy fogyott az őrök száma is, és mikor már egy őr sem maradt, a kenyerek kiszöktek a szobából, s az üres ágy egyedül maradt a vérfoltos falakkal. 1972

Városmajori éjszakák Ha már kerekre nőtt a hold, Kristóf kimegy a parkba, fogsora csattog, nyelve lóg, s a földet söpri a farka. Jaj annak, aki arra jár, ha nincs épp nála fegyver. S reggel jóllakva megy haza Kristóf, a farkasember. 1993

166

Lázadás befelé 1 Egy vérfekete éjszakán meg foglak ölni. Valaha én voltam a kékség, s már nem vagyok. Nem értem mégsem a piros, kemény bogyókat. Valaha én voltam a tenger, s most meghalok. 2 Mielőtt hét fejed lecsapnám egy vérfekete éjszakán, és visszatérnék az örök tengerfenékre, hogy én legyek az óceán örök sötétje, játékszereidet lesöpreném az égi asztalról a mélybe. 3 Hány éjen át térdeltem az állótükör előtt, s imádkoztam a szörnyeteghez benne hány éjen át! Hány értelmetlen pirkadatba meredtem, nyálamat nyelve, könnyem visszatartva az esküim alatt!

167

4 De tán azon az éjszakán más lép helyembe, s hiába tanultam meg ölni, mert nem fogok, mert tán semelyik éjszakán sem szállok szembe a valómmal, mert nem merek, vagy mert nem tudok. 5 Pedig hajdanában az erdőn egymagam vadásztam, varázsíjammal a kezemben, s vashegyü volt a vágyam, én nem is olyan régen magamtól sose féltem, fehér magányban éltem, magam is tejfehéren. 6 A tej bugyog a zacskóból nevetve (a zacskó egy mell is lehetne) s a tej a bögrét megtelíti dallal (akár a vér, oly szűz a hajnal) tegyél kalácsot is a tejbe — még van idő. 7 Egy tejfekete éjszakán meg fognak ölni. Mint kisbabát, csapnak a falhoz, s én meghalok. És ott fekszem majd vérbe fagyva, s csak néz az oltár, s fölöttem fölkelnek a plafonon majd a csillagok. 168

8 Múlnak az évek, s lassan kiviláglik, hogy mi is lehetek. A céljaimat sorra mind föladtam, s újat nem keresek. S már nem beszélek túl gyakran magamhoz, úgyis mindent tudok. Magam elől bármerre van menekvés — semerre sem futok. 9 Gyere a partra, várlak ott, épp szirmok hullanak a hangtalan hullámmoraj fölé, épp kel a nap. Gyere a parti fák közé, a lombok kölnisen riszálják magukat, pedig nem látja senki sem. 10 Nem értem most sem a kemény, vidám bogyókat. Valaha én voltam az élet, s most elmegyek. S ha majd egy tiszta reggelen holtan találnak, akárki ölt is meg, a gyilkosom csak magam leszek. 1972, 1993

169

Próba Tárva az ajtó. S tárva minden ablak. Utolsó csel: leszaggatod ruhádat. Én pillantásaimmal betakarlak, s a sötétben megindulok utánad. A kertkapun kiérve futni kezdesz. A hegyoldalra csalnak föl a bokrok. Az ösvény már hozzászokott szemedhez, de gallyak vágják véresre a combod. Ki vagy te, mondd — egyáltalán mi vagy te? Követlek, mint menekülőt a lábnyom. Tán fantázia vagy csupán? Vagy az se? Egy társra és egy ellenségre vágyom. Ne félj, nem foglak vallatóra fogni, ha beérlek e kétszínű homályban. Ha meg tudtam a hallgatásod szokni, Isten előtt a próbámat kiálltam. 1977

170