Válogatás sarkadi középiskolások írásaiból

Válogatás sarkadi középiskolások írásaiból

1987 – 2003 – 2013

60 éves a sarkadi Ady Endre – Bay Zoltán Középiskola

Előszó

“A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” Goethe

Kedves Olvasó! Különleges kötetet tart a kezében. A múlt és a jelen 25 éves hídját. Olyan írásokat olvashat az oldalakon, amelyek iskolánk egykori és jelenlegi diákjainak tollaiból kerültek ki. Novellák, visszaemlékezések, mesék, versek, csupa sokszínű műfaj, mint a szivárvány tündöklése. Olyan tehetségeket ismerhetünk meg írásaikon keresztül, akik középiskolás korukban a hófehér lapokat tartalommal töltötték meg. A művek nemcsak az alkotók örömére születtek, hanem újságokon és versenyeken keresztül megérintették olvasóikat is. Ahhoz, hogy ezek az írások megszülessenek, több évtizednyi ösztönző figyelemmel, önzetlen munkával bábáskodott iskolánk egykori pedagógusa, Hegedűs Erzsébet tanárnő. Ő volt az, aki a szárnyaikat bontogató tehetségeket felkarolta, támogatta, biztatta. A múlt hagyományaira építve a híd másik pillére Nagy Ferenc tanár úr, aki a jelen diákjait segíti abban, hogy kibontakoztathassák tehetségüket. Bízunk abban, hogy a következő években újabb kötet jelenhet meg a sarkadi középiskolások tollából. Sarkad, 2013. augusztus 31. a sarkadi középiskola pedagógusai

Köszönetet mondunk a közreműködőknek: Molnár István tanár úrnak, Czeglédi Károlyné tanárnőnek, Lesi Zoltánné tanárnőnek, Lukács Istvánné tanárnőnek, Nagy Erzsébet tanárnőnek, Szabóné Leelősi Veronika könyvtárosnak, Cselovszki Árpádnak, Ócsai Imrének, Orbán Zoltánnak, Tóth Editnek, Házi Erzsébetnek, Maczák Editnek, dr. Szalamin Editnek és dr. Fejér Dénesnek.

2

Tartalomjegyzék

„…nem tűnhetnek el nyomtalanul…” - Korrajzok, riportok, életutak, visszaemlékezések, hagyományőrzés………………………………………………………………………………..4.

„… a kultúra nem virágzik magától…” – Tanulmányok…………………………………..70.

Nyomok a hóban – Mesék, történetek, humoreszkek………………………………………..86.

Minden perc csak egyszer él – Versek……………………………………………………..142.

Ilyenek a gyerekek – Elbeszélések az életről, a mindennapokról…………………………..205.

Újságíró szakkör – Cikkek napjainkból…………………………………………………….220.

3

„...nem tűnhetnek el nyomtalanul...”

Korrajzok, riportok, életutak, visszaemlékezések, hagyományőrzés

4

Fazekas Anikó

A lőcsös szekér A legféltettebb vágyam vált valóra, amikor visszakaptam a tehenes szekeremet. Tudja Isten, mitől van a vonzódásom a lőcsös szekér iránt. A gyermekem és unokáim után ez a legfontosabb. A téeszesítés idején be kellett adnom a szekeremet, a tehenekkel együtt. Akkor csak a legszebb álmaimban gondoltam arra, hogy valamikor az enyém lesz. Mégis volt idő, amikor már teljesen lemondtam róla, de teheneket vettem, és azért is tartottam, hogy ne legyen annyira üres az életem. Először a termelőszövetkezetben dolgoztam traktorosként. Sokszor éjjel-nappal jártam szántani, ekézni a családi életem rovására. Ilyenkor szegény nejem és leányom egyedül voltak otthon, és ők végezték a ház körüli munkát. Életemnek ez a szakasza tizenöt-húsz évig tartott. Egy idő után jött az új munkaerő. Nagyobb szaktudással rendelkeztek, és engem átraktak a sarkadi szárítóhoz éjjeliőrnek. Ez az előzőnél jobb munkahelynek számított, mert nappal mindig otthon lehettem, és ha úgy hozta a szükség, elcserélhettem az éjjeli műszakot. Innen mentem nyugdíjba 1990-ben. Ekkor volt a rendszerváltás is, és igencsak felfordult körülöttem a világ. Elhatároztam, ha már mindenki visszaveszi a régi tulajdonát, akkor én is addig dolgozom, míg elő nem teremtem a szekérre való pénzt. A sok munka meghozta a gyümölcsét, összegyűlt a lőcsös fogatért kiírt összeg. Végre sikerült megkapnom a szekeremet. Mint a régi szép időkben, ismét az udvaromban áll egy lőcsös szekér. A családdal is szerencsém van, mert a ház körüli teendőkből mindenki kiveszi a részét, a feleségem, a lányom, a vejem és az unokáim is. Egész kis farmot hoztunk létre. Van itt minden: tehenek, sertések, birkák és aprójószágok az udvaron lévő istállókban, ólakban. Amikor a legkedvesebb tehenem hat évvel ezelőtt elléshez készülődött, még nem sejtettem, hogy ikerborjakkal fog engem megajándékozni. Ezek nélkül nem tudnám használni a fogatomat. Narancs és Citrom szinte a munkatársaim, mert ők húzzák a szekeret. Takarmányt, trágyát, lucernát és fát hordanak. Az unokáim és kis barátaik boldogan ugrálnak a fogaton, de még nem tudják, hogy milyen érzés a saját erőből teremtett tulajdon.

Fazekas Anikó iskolánk diákja 1992 – 96 között.

5

Gyebnár Ildikó

A nagyszalontai Kossuth-szobor Márkus György volt nagykárolyi lakos elbeszélése alapján

Szinte látom lelki szemeimmel, amint a nagyon kedves és nyájas olvasó felkapja fejét, elcsodálkozva mondja és kérdi: – Hogyhogy Nagyszalontán Kossuth-szobor? Igen! Nagyszalontán, testvérvárosunk kellős közepén a református nagytemplom mellett áll a millennium óta Kossuth Lajos, vagy, ahogy a nép mondja: Kossuth apánk életnagyságú és élethű bronzszobra! Szinte csodával határos, hogy Erdélyben, Transsylvaniában egyedül csak Nagyszalonta városa büszkélkedhet Kossuth-szoborral. Az átkos Trianon, a magyar haza gyalázatos megcsonkításának egyik velejárója volt, hogy a román uralom országszerte meggyalázta, lefejezte, megcsonkította azokat a műemlékeket, szobrokat, emléktáblákat, amelyeket a XIX. század legeleje gyarapított, emelt a magyar hazának ezen a táján. Így pusztult el a többi között Petőfi Sándor gránitemléke Erdődön, a tizenhárom vértanú emlékműve Aradon semmisült meg. Himnuszunk szerzőjének, Kölcsey Ferencnek hatalmas szobra Nagykárolyban rongálódott meg. Transsylvania területén az elmúlt hetven év alatt összesen 72 szobor és 111 mű-emlék vált semmivé erőszakos, a toleranciát nem ismerő elrománosítás átkaként. De a nagyszalontai Kossuth-szobor áll, most is büszkén áll! Az igazság az, a nyers igazság, hogy ezt a nagyon szép műemléket is többször tönkre akarták tenni a vandálok, nacionalista kultúrbarbárok. Ámde szerencsére ez mégsem következett be. Ezt Nagyszalonta város román ajkú lakói akadályozták meg. És itt olvasóim ismét felkapják fejüket. Igaz ez? Létezik ez? – Igen, létezik. Ámde ehhez tudni kell azt, hogy 1920-ig testvérvárosunknak, Nagyszalontának a lakosai 84 százalékban voltak magyar ajkúak, tíz százalékot tett ki a kereskedő réteget képző zsidó lakosság, a románok mindössze négy százalékban képviselték magukat. A trianoni döntés után a Nagyszalonta melletti Erdőgyarak és Mezőbaj nevezetű községek után Nagyszalontára is betelepítettek hozzávetőlegesen kétszáz Belényes környéki román „hegyi móc” családot. – Nagyszalonta lakosai abban az időben alkalmazkodni kényszerültek, megértették a sors csapását, a trianoni diktátumot, és nem ellenkeztek, hanem szeretettel, testvérként fogadták a más ajkú, más vallású telepített románokat. 6

Aztán az idők folyamán, amikor a magyarság magyarsága mindegyre több csorbát szenvedett, a nagyszalontai telepes románok az őslakosság szeretetét szeretettel hálálták meg, és háládatosságuk egyik szimbóluma az volt, hogy egyedül csak Nagyszalontán áll Kossuth-szobor. Aztán amikor most nemrégen a gúzsba kötött és megnyomorított romániai népek lerázták magukról a jármot, kezükről a bilincset, megszabadultak a Ceauşescu-klikk sátáni terrorjától, Nagyszalontán is megkondultak a harangok. Az emberek Kossuth Lajos szobrához vonultak ki: magyarok, románok, zsidók és svábok mindannyian. Kitűzték a piros-fehér-zöld magyar és piros-sárga-kék román nemzeti lobogót, Kossuth Lajos szobrát felvirágozták, és számtalan égő gyertyával megvilágították a teret. Majd a református, a római katolikus, a görögkeleti ortodox, a baptista és az izraelita lelkészek jeladására térdre borultak, a sokaság megfogta egymás kezét, és örömmámorban zokogva megfogadták, hogy a testvériség mindörökre sérthetetlen és szent számukra. Ennyit a nagyszalontai Kossuth-szoborról. Kérem kedves olvasóimat, a többit szíveskedjenek utánagondolni!

Gyebnár Ildikó iskolánk diákja l988 – 92 között.

Az Értől az Óceánig című írásáért 1989-ben a Kossuth Rádió Ziccer c. rovatában riport készült vele.

Gyüre Krisztina

Temető a Tisza 2000. február 14. Megdöbbentő esemény történt az elmúlt napokban, megrázta az egész országot. A rádióban és a televízióban hallottuk a vészhírt: A Tiszába cián került, ez az igen erős mérgező anyag! A folyóban az élőlények tömegesen pusztultak el. Mindenki várta, hogy kiderüljön, hogy jutott a folyóba ez a förtelmes méreg. Egyáltalán: mikor tisztul ki tőle a Tisza vize? Több tonna hal pusztult el, rengeteg kár keletkezett. A Tisza élővilága majdnem teljesen kihalt. Senki sem tehetett semmit, csak megrökönyödött a megdöbbent ország. Ekkor derült ki, hogy egy Esmeralda nevű román cég okozta a katasztrófát. Talán segítséget adhatnak, hogy a Tisza élővilágát visszatelepíthessük. De vajon segítenek-e? 7

Sokan elmentek a Tiszához, és virágokat dobtak bele, ezzel gyászolva a folyót. Azt már megtudtuk: több évtized szükséges ahhoz, hogy helyreálljon a régi rend. Nem felejtkezhetünk el a halászokról sem, akiknek többsége megélhetését a halkereskedelemből próbálja biztosítani. Sajnos ez a jövőben sokáig lehetetlen. Feltehetjük a kérdést: vajon szándékosan követték-e el? Véleményem szerint senki sem lenne képes ilyen embertelenségre. Szerencsénk csupán annyi, hogy elhagyta a Tisza magyarországi szakaszát a cián. De a folyót szennyezi tovább! És mibe került ez? Egy folyó élővilágának kipusztulásába! Lehet, hogy a Tisza egyeseknek csak egy folyó. De minden magyarnak több mint egy víztömeg, és mindenki érzi szívében a katasztrófa fájdalmát.

Gyüre Krisztina iskolánk diákja 1998 – 2002 között.

Kiss Mónika

Interjú egy szövőnővel Kiss Sándorné, az édesanyám, már tizennégy éve dolgozik szövőnőként a gyulai Népművészeti és Háziipari Szövetkezetnél. Azért választottam riportalanynak őt, mert munkája nem mindennapi, és az emberek nem sokat tudnak arról, ez miből áll. Először is arról kérdeztem, hogy milyen feladatot lát el a rongyszövő. – A rongyszövő, illetve a rongyszövők egyes és páros szövőszékeken rongyból szőnyeget készítenek. A páros szövőn két munkás dolgozik, ezek a szőnyegek 120 – 300 cm közötti szélességűek. Az egyes szövőn egy ember sző, itt 40 – 90 cm-s darabok születnek. A hagyományos szőnyegek tarkák, a művészi tervezésűek mintázatuk alapján külön nevet kapnak. – A többi munkakörhöz képest mennyire fontos a szövőnő szerepe? – Fontosságra nincs különbség, de az odafigyelésben annál inkább. A szövőnőnek minden apróságra oda kell figyelnie, mert hiba esetén a szőnyeget nem értékelik, és kárba vész a munkája.

8

– Gondolom, a nagyobb odafigyelés nagyobb fáradság, így nagyobb pénz. – Az igazság az, hogy nem a koncentráció, hanem az előállított szőnyeg négyzetmétere a döntő tényező, ez után kapjuk a fizetést. A munka nehézségéhez képest nincs megfizetve megfelelően. – A mai gazdasági helyzetben van még megrendelés rongyszőnyegre? – Eddig ugyan még mindig volt munka, de egyre nehezebb értékesíteni a szőnyegeket. Nagy a konkurencia, más országok olcsóbban tudják előállítani, ezért jobban vásárolnak tőlük. – Hová készítetek árut, honnan érkeznek a megrendelések? – A megrendelések exportra és belföldre szólnak. Exportálunk Németországba, Svájcba, Angliába és az USA-ba. Nagy a deficit, mivel drágult az alapanyag, amit exportból szerzünk be. Felment a festés, a villamos energia, a fűtés, a szállítás ára, és sajnos, a szőnyeget nem tudjuk olyan áron eladni, hogy nyereséges legyen. – Ha újból választhatnál, ismét szövőnő lennél? – Semmiképpen sem. Sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy a 8000 forintot megkeressem. És ennyi pénzért nem éri meg tönkretenni a szervezetem, de más munkát nemigen találnék. Nekem nem szakmám a szőnyegszövés. Csupán betanított munkás vagyok. Most a tizennégy évi munka „gyümölcseként” porckopással vagyok táppénzen. Ilyen képesítéssel és szervezettel nem nagyon kapkodnának utánam. – Valóban, ez igaz. Köszönöm a beszélgetést, és remélem, minél előbb meggyógyulsz!

Kiss Mónika iskolánk diákja 1992 – 96 között.

Szavalóversenyek, jótékonysági műsorok, iskolai és városi ünnepségek gyakori szereplője, megyei versenyeken többször ért el helyezést. 1996-ban Sarkadi Talentumdíjas.

9

Komlódi Mónika

Hazajöttem 1939-ben Magyarország belépett a háborúba a németek oldalán. Részt vettünk a Délvidék, Szlovákia, Erdély visszafoglalásában. Németország megtámadta a Szovjetuniót, Magyarország is hadat üzent neki. 1943. október 2-án bevonultam katonának Budapestre. 1944 januárjában Kassára rendelték századunkat repülős akadémiára. Hat hónap után a nyíregyházi reptérre kerültem. Nyíregyházáról Tiszalökre, onnan Szanyba. Légitámadások idején gépkocsival vittek minket a pápai reptérre légi harcba vagy bevetésre. Szanyból, mivel megvertem a századosom, Szombathelyre kerültem az éjjeli bombázókhoz. Egyik bevetés a másikat érte. Idegen területen ötször kellett kiugranom ejtőernyővel, mert eltalálták a gépet. 1944-ben bátyámtól visszajött a levél: „Eltűnt.” Szüleim írtak: „Ágyúzzák a várost, menekül, aki tud”. Állandó bevetésre jelentkeztem. 1944. október havában Franciaország fölött lelőtték a gépünket. Kiugrottam ejtőernyővel, fogságba kerültem a lyoni táborba. Az élelem ugyanaz volt, mint az oroszoknál: csalán és korpa. Egy hónap múlva megszöktem. Ez úgy sikerült, hogy az egyik őrrel jóban voltam, és elvállaltam helyette az őrséget, míg ő elmegy a nőjéhez szórakozni. Kétszázötvened-magammal szöktem meg. Térképünk nem volt, elindultunk hát a vakvilágba. Bekerültünk egy sivatagos helyre, vizünk, élelmiszerünk elfogyott. Leütöttünk egy berbert a tevéjéről, a tevének elvágtuk a torkát. Daraboltunk húst belőle, és a vizet kiengedtük kulacsokba. A fáradtságtól és a kimerültségtől nem bírtuk tovább. Arra ébredtem, hogy valaki erős folyadékot önt a számba. Kinyitottam a szemem, de rögtön be is csuktam. Egy fekete pofa nézett le rám. Azt hittem, hogy a pokolban vagyok. Egy néger katona próbált életre kelteni. Újból fogságba kerültünk, de egy hét után megszöktünk.

10

Átmentünk Pötzingbe, ahol a németek mint nem megbízható egyéneket lágerbe löktek. Mikor beértünk a lágerbe, legnagyobb meglepetésemre a századossal találkoztam, akit megvertem. Egy pár szót váltottunk, és azzal búcsúztunk, hogy amint alkalom adódik rá, kivisz a családjához. Az orosz hadifoglyokkal együtt jártunk munkára. Azért kellett dolgoznom, mert nem jelentkeztem a harci zászlóaljba, és a németek munkára ítéltek. Az élelmezés nagyon rossz volt. 1945 március derekán a földből vettük ki a takarmányrépát, azt rágtuk, hogy el ne pusztuljunk. Alighogy beleharaptam a répába, mellém lépett egy német katona, és puskatussal elkezdett ütlegelni. Orromon, számon megindult a vér, és elájultam. Este, munkaidő után úgy vonszoltak be az orosz katonák a lágerbe. Kiírtak gyengélkedőre. Mivel dolgoznom nem volt szabad, egész nap a láger gyepén heverésztem. Hajam a vállamon volt, szakállam a mellemig ért, úgy néztem ki, mint egy orosz pópa. Egy főhadnagy azt a parancsot adta, hogy másnap reggel kihallgatáson jelentsem, hogy se nagy haj, se nagy szakáll nincs. Véletlenül elszóltam magam: – Mit gondol, hol leszek én holnap reggel? – Miért? Talán meg akarsz szökni? Vigyázz, mert átadlak a németeknek! Hat óra volt, soha nem vártam a századost, de most az egyszer nagyon. Jött is. – Szállj be a kocsiba az ülés mögé, rád borítok egy pokrócot, hogy ne vegyenek észre a német katonák. Beértünk Rotal Münstensbe, ott a németektől felvételezett egy géppisztolyt, két tárat és ötszáz lövedéket. Utána elindultunk Wiesingbe a családjához. Bemutatott mindenkinek, és elmagyarázta, mi lesz a dolgom: – Mivel a németek nyomulnak vissza, nem szeretném, ha a családomat kiirtanák, mert ezek az SS-ek mindenre képesek. Térden állva kért, ha istent ismerek, védjem meg a családját, mert neki a németekkel kell lennie. Erre azt gondoltam, mindegy, hol halok meg, a lágerben vagy itt. Enni adtak, füstölt szalonnát és kolbászt, fehér kenyérrel. Kicsordult a szememből a könny. Eszembe jutott, hogy ezek a bitangok milyen jól élnek, a fogolytársaim meg éhen halnak. Két hét után jött egy futár: azonnal vonuljak be Rotal Münstensbe, mert jönnek az amerikaiak, és ott adjuk meg magunkat. Azt mondtam neki:

11

– Aki idehozott, az vigyen is vissza! Jött a százados, és visszavitt Rotal Münstensbe. Másnap reggel megjelentek az angolszász gépek. Alul az amerikaiak gépkocsival, harmonikaszóval foglalták el a vidéket. Ahol volt egy kis ellenállás, ott a gépek ledobtak egy pár bombát, a gépkocsikaraván indult tovább. Egy iskola területén voltunk elhelyezve, körülbelül tíz hektár föld vett körül. Nem messze volt tőlünk a kövesút, mellette homokbánya. Megállt a vezérgépkocsi, egy géppisztolysorozatot adtak le a bánya fele. Mivel nem volt messze, kiszaladtunk megnézni, mi történt. Egy SS-százados és SS-ezredes feküdt a homokban. Egyik amerikai katonáról kiderült, hogy egy amerikai magyar gyereke. Beszélgettünk egy kicsit, majd megkérdezte: – Tudsz-e jól lőni? Van egy javaslatom: lőjünk célba. Aki veszít, az az egész tábornak rendezi az italt. Mivel tizenkétezren voltunk, gondoltam, ez nagyon drága mulatság lesz. – Nekem se italom, se pénzem nincs, úgyhogy ebbe nem tudok belemenni. Ettől függetlenül lőhetünk célba. Levettem a váll-lapokat, az egyik az enyém volt, a másik az övé. Csináltunk bele egy karikát, abba kellett lőni. Tíz lövés volt. Nekem kettő, neki négy ment ki a körön kívül. Négy teherautót beküldött Rotal Münstensbe a német gazdasági hivatalhoz. Megrakták élelemmel, itallal a kocsikat, kihozták a táborba, megkezdődött a lakoma. Két napig tartózkodtunk ott, de be kellett mennünk Pötzingbe. Ott voltunk három napig, este parancskihirdetés után tervbe volt a szökés. Tíz órakor megindult a német, elindultunk hazafelé. Folyókon keresztül, hol úszva, hol csónakkal. Elértük Passaut, onnan Linznek vettük az irányt. Linzet megkerülve, elértünk Rotal Münstensbe, ahol tábori csendőrök voltak az irányítók. Eltereltek bennünket a főútvonalról, hivatkozva arra, hogy a kövesút az amerikai hadsereg részére le van foglalva. Mentünk, amerre mutatták, megálltunk egy erdő sarkánál. Szétnéztünk: előttünk volt az orosz tábor, hátunk mögött a linzi tábor, bal kéz felől az ebersbergi SS-tüzérlaktanya. Elindultam másodmagammal az erdő szélén, megnézni, hogy juthatunk ki a kövesútra. Előbukkant egy német katona, mondtam neki: – Miért nem mész haza, miért bujkálsz itt?

12

– Nem merek ezzel a ruhával elindulni, mert elfognak az amerikaiak. Levettem a ruhám: – Öltözz át, ezzel mehetsz. Téged is várnak otthon. Elváltunk, mi mentünk tovább. Találkoztunk egy német paraszttal, tiroli nadrág volt rajta, mondtam neki: – Vetkőzz le, én már átadtam az enyémet a tiednek, te meg add át nekem! Eljössz, megmutatom a német ruhát, azt vedd fel, hogy ne menj gatyában haza! A német paraszt feljelentett az amerikaiaknál. Jöttek gépkocsival, betereltek minket az ebersbergi táborba. A katonák mentek tovább. Alig értek ki a lágerből, egy őrült detonáció darabokra tépte a kocsijukat. Kimentünk megnézni, mi történt, akkor találkoztam a német katonával, akinek átadtam a ruhát. Azt kérdezte: – Élsz? – Élek hát. – Ne haragudj, papa! Azt hittem, hogy kinyírtak. Meg akartam bosszulni a halálodat. Küldtem nekik egy páncélöklöt. – Nagyon gyorsan tűnj el, még mielőtt bajod nem lesz! Visszamentünk a lágerbe, adtak enni. Kértem háromnapi hideg élelmet, de ezt megtagadták. Hajnal négykor elmentem a láger parancsnokához, ezt kérdezte: – Mégis szökünk? – Ez nem szökés, mert bejelentettem. De meg ne próbálja az amerikaiakat értesíteni! Elindultunk ötvenen, elmentünk Ennsig. Ott engedték át a hadifoglyokat a Dunán. Ha az oroszok át akartak venni, az amerikaiak nem adtak át, mert akit átengedtek, azt berakták vagonba, és Oroszországba szállították. Itt voltunk két hétig. Nappal eldobált páncélöklöket próbáltunk elsütögetni. Két hét után megindultunk, az úton elkaptak bennünket az amerikai katonák. Elszállítottak a Steyr büntetőlágerbe, ott két hétig voltam. Tőlünk kétszáz méterre az oroszok a hegytetőn járőröztek. Megbeszéltük, hogy szökünk. Öt fényszóró világított a lágerre, a magasfigyelőben öt géppuska odairányítva. A katonáknak parancsba volt adva,

13

ha szökés van, lőjenek. A fényszóró világítása az egyik barakkból volt kivezetve. Mondtam a társaimnak: – Elvágom az egyik kábelt. Az lesz a jel, menjetek a drótkerítéshez, vágjátok ki! Jöttek az amerikai katonák, villanyszerelőt kerestek, jelentkeztem. – Csináld meg a világítást, mert nem látunk! Mire összekötöttem a kábelt, a többiek két méter rést vágtak a drótkerítésen, azon menekülnek. Irány a hegy, ahol az orosz katonák járőröztek nappal! Mikor kész volt minden, elindultam én is. Nagy nehezen felértünk a hegyre, lefeküdtünk, és átgurultunk a szovjet oldalra. Utunkat állta egy-két folyó, átúsztuk: irány Bécs! Bécsben felszálltunk a vonatra, elindultunk Magyarország felé. Zalaegerszegen estünk át a szűrővizsgán. Két nap múlva, akiknek nem volt bűnük, azokat elengedték. Minden nagyobb állomáson kaptunk bablevest. 1945. október 12-én este hét órakor megérkeztem Battonyára. Egész úton gondolkodtam, mint Petőfi, mit mondjak, ha hazaérek. A szomszédok a szüleimnél voltak, beszélgettek. Mikor a húgom meglátott az üvegajtón keresztül, elsikította magát: – Jaj istenem, itt egy ruszki! Beléptem az ajtón, és csak annyit tudtam mondani: – Adjon isten jó estét! Hazajöttem!

Komlódi Mónika iskolánk diákja 1992 – 96 között.

Nagyapja emlékeit egyes szám első személyben jegyezte le.

14

Kozák Beáta

„…csinálni kell remeket…” Riport Saás Albert cipészmesterrel

Ezt a szakmát én már gyerekkoromban megszerettem. Gyerekek, ugye, többen voltunk, összebarmoltunk magunknak egy fotballt. Én már akkor kezdtem dolgozni. Azt mondtam az én édesapámnak: – Édesapám, én csak cipész leszek, én nem leszek más. De már otthon, még gyerekkorunkban, édesapám kötötte a seprűt, nekünk azt is meg kellett tanulni. Úgyhogy mikor elszántam magam: na most mán én cipész leszek, bejöttem Gyulára Sarkadról, kerítettem magamnak helyet. Megegyeztem a mesterrel, hogy én tanuló leszek. Kérdeztem tőle: – Mennyi időre vesz fel a mester úr? – Hát, fiam – aszongya –, négy évre! – Hú – mondom –, az egy kicsikét sok lesz! Hát, azt mondja, attól függ, hogy iparkodok a szakmába. Megegyeztünk a négy évbe. De még abba nem, hogy mit kapok. Ő azt mondta, hogy kapok lakást, akkor kapok, kérem szépen, egy felszabadulóruhát, de úgy nem kaptam meg a felszabadulót, mint ahogy maga. Pedig hát jól viselkedtem. Mikor eljött a vasárnap, én kikötöttem magamnak, hogy a meccsre valót én meg akarom keresni itten. Akkor szépen kitakarítottam, és a mester mindig ideadta nekem a meccsre való pénzt. Énnekem a szerződésbe benne vót, hogy minden nyáron engedjenek el az aratásra. Gyűjteni. Úgyhogy egy hónapig én otthon vótam és dógoztam. Nekünk négy évig kellett ipari tanulónak lenni. Négy évig! Először kijártam a három ismétlőt, úgyhogy tizenegy évem van összesen iskolám. Kérem szépen, dógozok, dógozok, itt vótak még a grófok akkor, és azoknak is dógoztunk. Énnekem minden hónapban minden gróftul vót számlám. Én minden hónapban kaptam annyi borravalót, hogy sokszor a mesterem nem kapott annyit. Ki volt írva: Almási, Deniszet, Pongrácz, Lili grófné – mind-mind-mind a számla szerint.

15

Eltelt egy év, két év, három év, na, jön a negyedik év. Akkor mán komolyan kell venni a mesterséget. Én mán kéthetes koromban komolyan vettem, én mán akkor szegeltem a talpat. Mikor jöttek az ipartestületből nézni-vizsgálni, aszonták, hogy ez mán csoda. Szép fótokat varrtam, minden, szóval, tetszett nekem a szakma. Na, azt mondtam a tanítómesternek: ha én felszabadulok, én önálló leszek. Én biztosan nem így fogok dógozni, mint a mester úr! Én nem járkálok kétszer-háromszor meg négyszer hetenként a bőrösbótba talpért! Én veszek magamnak öt-tíz kilót! Hát én megfogadtam, de, hál’ Istennek, meg is van. Én nem szeretem azt: jött egy talpalás, akkor mán mindjárt csináljak papírmintát, és akkor szaladni a bőrösbótba talpért. Huszonkilenc óta végzem ezt a munkát. Harmincnégyben szabadultam fel. Alig várta mán a másik mester, mán előre szólt, nehogy elmenjek másüvé, mert ő énrám számot tart. Megyeri Ferencnek hívták. Rengeteg-rengeteg ilyen vidéki megbízást kaptunk, nagyban szállítottunk. Tizenöt-húsz ezer pár ilyen varrott szandált csináltunk. Nyócvanan dógoztunk. Nyócvanan! Akkor csináltunk posztócipőt, csináltunk dupla talpas vadászcipőt, akkor gyerekszandát, férfiszandát, úgyhogy szállítottunk mindég. Akkor a mester azt mondta nekem: – Ide hallgass, Albert – aszongya –, neked hétszámosnak kell lenni, neked tanítanod kell az inasokat. – Hát, gondoltam, ha megadja azt, amit én gondolok, akkor rendben van, de én hét pengőért nem fogok dógozni egy héten. Mert pengő vót akkor. Dógoztam egy hétig hét pengőért, azt mondtam neki: – Mester úr, én veszem a szerszámot, megyek másik mesterhez, aki énnekem ad darabszámra. – Elmentem vóna akkor másüvé, de nem engedett el. – Na jól van – aszongya –, ülj a fenekeden, oszt csináld! Már első napon megkerestem majdnem a hét pengőt, első napon, a varrott szandán, mert én egyedül megcsináltam hét-nyolc párat. Látták, hogy iparkodok, jött egy másik ember, oszt összefogtunk ketten. Vót olyan rudunk, arra tettük a készet. Mindennap elkészült húsz-huszonöt pár, huszonhat-huszonnyolc pár! Mikor eljött a szombat, százhúszszáznegyven párat adtunk be, a mester meg csak nézett! De ám jól kerestünk akkor, a tisztviselő két hónapban nem keresett annyit, mint mink. Na, ez megtörtént; elvisznek katonának. Mondja a mester: – Ha leszerelsz, majd visszajössz. Leszereltem, szól a mester: – Visszajössz? – Hát – mondom –, ha megfizetik, ami jár. Aszongya:

16

– Azt megadom, amit másnak. De ez a mester elkezdett inni, én meg nem szerettem. Szóltak bent a bakancsgyárba – itt vót egy bakancsgyár Gyulán –, hogy menjek be dógozni, ott jól keresünk. Bementem. De én mán akkor spekuláltam rajta, hogy nem sokáig leszek én itten, önálló akarok lenni. Ötvenegyben lettem önálló. Akkor kikerültem a frontra, harminchétben katona lettem. Úgy van. Délvidéken vótam, Erdélybe vótam, Oroszba vótam. Negyvennégyben ide kerültem, itt vótam a vári őrsön szakács, de akkor megmondtam ottan a parancsnoknak, hogy én a szakmámat nem akarom félbehagyni. Osztán engem mindig hazaengedett dógozni. De hát csináltam neki is, a gyerekeinek is mindenkinek lábbelit. Szóval kéz kezet mosott. Na de negyvennégyben megint bent vótunk, és akkor kikerültem a frontra. Bihardiószegen eskettek bennünket fel. Na, mondom az asszonynak, mikor eljött hozzám: – Ide hallgass, hát mér jöttél el, nem látod, milyen nagy bajban vagyunk! Most megyünk ki a frontra! – Jaj, ha tudtam vóna! – Na – mondom –, nem baj. Majd beszélek a főhadnagy úrral. Elengedett vele egy kicsit. Kérem szépen, Kolozskorpádnál, Erdélyben, ott törtük át a román határt. De mán mikor az első ütközet volt, mán akkor nyolcvanan elestek. Hát én, hál’ Istennek, megúsztam, csak egy kis légnyomásom vót. Harcoltunk egy Hadrév nevezetű községben, ott bokáig érő vérben jártunk. Egy láb, egy kar, egy derék… Na, mindegy, a’ lesz, ami lesz! Körülbelül három hónapig vótunk ottan, fenn a Tordánál a hasadékban. Fetoristák vótunk. Jött a parancs: minden legényember jelentkezzen. Tarpay Ottó főhadnagy úr meg van sebesülve, ki kell hozni. Én akkor még kétcsaládos vótam. Először jött, hogy legények, utána: egycsaládosok, utána: kétcsaládosok. Én oszt odamentem az őrnagy úrhoz: – Őrnagy úr, alássan jelentem, Isten segítségével – így mondtam – én ki fogom hozni! Még a sisakot se tettem fel. Mikor eltökéltem, hogy kihozom, már az egészségügycsomagokat: kötszert, jódot, penicillinport elkészítettem. De így, könyökkúszva kellett mennem a vérgát tövibe, mert ahol a főhadnagy úr volt sebesülve, ott a kukoricának nem volt, csak a csumája, úgy elverték. És a hajam szála se görbült meg!

17

Mikor odaérek, mondom a főhadnagy úrnak, ki vagyok. Aszongya: – Hogy merted? Hát, mondom, én mán csak bejöttem, én nem hagyom a főhadnagy urat, hogy itt vérezzen el! Körülbelül tíz méterre vótam tőle, ott beszélgettünk. Mondom: – Főhadnagy úr, hol van megsebesülve? Mondja: – Jobb lábam és a bal karom. Mondom: – Nem baj. Elkészítek minden sebkötözőt, mindent-mindent, én mikor bemegyek oda – mán csináltam is –, de mikor készen van, a főhadnagy úr úgy fogjon meg, ha telitalálat ér, mind a kettőnket érjen! Hát a főhadnagy úr úgy megfogott, hogy három napig görcs húzta a nyakam. Na, kimegyek, látják, hogy a főhadnagyot viszem, mondom: így könyökkúszva mentem, a vér innen is folyt, a könyökömbül, a térgyembül is folyt, hát el lehet képzelni. Azt mondja az őrnagy úr: – Saás barátom, tudja, hogy ezért mi jár? Mondom: – Én tudom, de nekem semmire nincs szükségem. – Nem úgy van – aszongya –, elő lesz léptetve meg vitéz lesz. – Nekem nem kell semmi. Hát – nem is fogadtam el. Ennek köszönhetem az életemet, hogy nem fogadtam el. Mert, ha elfogadom, engem Oroszországba kinyírnak, mert az oficérekre haragudtak. Hát, bekerültem a kórházba, beteg lettem. A légnyomás is, meg aztán, mondom, mint fetoristák fent voltunk, nem kaptunk enni, nem merték felhozni az ennivalót, mert a völgybe leszedték mindég az oroszok a magyarokat. Jön a parancs, hogy leváltanak bennünket. Volt nekünk lövészárkunk, ilyen összevissza ment, hogy nem tudott belelőni az ellenség. Mink ott vótunk benne a dekungba, ott jött keresztül a harckocsi rajtunk, meg se mozdultunk, a harckocsi szépen átment. Leváltottak bennünket, de nem úgy, hogy most mán szabadok vagyunk, hanem én kaptam magam mellé nyolc embert, a zászlóalj visszavonulását biztosítani kellett, hogy ne érje őket meglepetés. Egyszer bevetettek, kétszer bevetettek, háromszor bevetettek, négyszer… Szólok a zászlóaljparancsnoknak:

18

– Én nem azért mondom, hogy megtagadom a parancsot, de a zászlóaljbul nem csak nyolc ember van, aki biztosítsa a zászlóaljat! – Na jó – aszongya –, még egyszer elmentek. – Na, ha egyszer elmegyünk – a többieknek is mondom –, nem baj. Én többet vissza nem jövök. Úgy is vót. Csináltunk egy vérszerződést, úgy, hogy mink egyik a másikat nem hagyjuk el. Akármi lesz. Beértünk Zilahra, leszereltünk Ököritónál. A szénapadlásra felmentünk, most már azon gondolkoztunk, kinek adjuk meg magunkat. Az oroszok jöttek az országúton, a románok meg az erdő felől. De mivel hát én zászlós főszakács is vótam, aszontam a többieknek: – Menjetek el ennivalóért, de csak pénzért! Hát pénz volt annyi, hogy tele vót a kenyérszákunk – nem kenyérrel, hanem pénzzel. Nem tudtuk elkölteni. Hát hun? Szedtek is össze csirkét, tyúkot, mindent. Megfőztük. Belaktunk nagyon. Tudtam úgyis, hogy most már utoljára. Azon gondolkoztunk, kinek adjuk magunkat meg. Az egyik azt mondja: jó lesz a románoknak. – Na – mondom –, eddig is én mondtam, majd én döntök itt is. Én tudok egy kicsit románul, akkor a románoknak. Alighogy megebédeltünk, látom, hogy az oroszok jönnek az országúton, a románok meg az erdő felől. Mondja az orosz vagy a román: – Sztojcsinye! – Hát ugye, tudom: fel a kezekkel! Mondom a többieknek, hogy emeljétek fel a kezeteket, mert már ránk fogta a géppisztolyt. Itt mán ez, úgy látszik, végezni akar velünk. Sorakoztat bennünket, mindent leszedett rólunk: ruhát mindent, cipőt mindent, azt a gyönyörű jó bakancsot, az ők piszkos rohadt bocskorukat adta ide. Én azt mondtam nekik: – Nekem nem kell a bocskorotok, nekem nem kell semmi! Én november tizennegyedikén mezítláb mentem, mezítláb mentem egészen Vereskeresztig. Ott osztán megsajnáltak az asszonyok, adtak egy hócipőt, de az is hamar lement a lábomrul. Azt mondták, hogy most mán nem kell fogoly az orosznak, engednek bennünket haza. – Ne higgyetek egynek se – mondom –, mert én biztos vagyok, hogy nem haza fogunk menni, hanem visznek ki bennünket Oroszországba.

19

Nyolc napig be voltunk vagonérozva, egy kis dobkályha volt betéve, olyan harmincnegyven kilónyi fa, ha vót annyi, és nyócvanan vótunk így összepréselve. Nyolc napig ki se nyitották a vagonajtót, akkor is azt kérdezték, nem, hogy éhesek vagyunk-e vagy szomjasak, hanem, hogy van-e halott. Hát hogy ne lett vóna halott! Én megfogadtam, hogy nem foglalkozok se innivalóval, se ennivalóval. Én a cukorfejadagon mentem ki Oroszországba. Még az ennivalót is, az ételt, amit hoztak, zupát meg a franc tudja, mit, odaadtam cukorfejadagért. De a nyolcvanunkból, mire kiértünk Kalkóba, Budinba, ötőnket, ötőnket hordágyon vittek a kórházba, a többi mind hulla. De úgy dobálták ki, mint a darabfát, meztelen, leszedték róla a ruhát, mert fázott a többi, ha tábornok is, szedték le, én egyrül se, egyrül se, egyrül se. Ötőnket vittek hordágyon. Egy olyan kórházba, hogy színház volt, és odahordták a sebesülteket. Hát oszt nemigen vót mit enni, aszonták, majd ha vételeznek nekünk, akkor majd lesz ennivalónk. Mert részünkre nem vételeztek. Bementünk a fertőtlenítőbe, megfürödtünk, minden, lenyírtak bennünket teljesen, és akkor, kérem szépen, jött a szesztra, hogy ebbe a szobába pjate, pjate, mozsno szpaty. Na akkor lefeküdtem, de a szappanom meg a dohányt azt nem adtam oda senkinek se. A borbély, amikor kérdezte, hogy van-e ez vagy van-e az, mondtam, van, én neked adok, mert te mondtad, hogy megőrzöd, amíg én fürdeni leszek, akkor te is kapsz. De én nem adok senkinek se. Bementem a kórházba. Az ágy ilyen kis lécekből volt, de semmi rajta, semmi, se vánkos, se szalmazsák, semmi! Hanem ami rajtunk vót ruha, azt tettük a fejünk alá. Vót dohányom, vót szappanom, egy kis zsákba vót varrva. Mikor jöttünk, az orosz rugdosott, de én nem álltam fel onnan, akármit csinált. Jön a szesztra, hogy mozsno szpaszíba míla, míla. Hát nem tudom, hogy mit jelent a míla. Mondja, kraszíva, oszt mutatja az arcát meg a kezét. Mondom neki, hogy jeszty. Mnógo, aszongya, kusaleno, hoz sok ennivalót. Na, gondolom, akkor nincs baj semmi. Adtam neki szappant, hát ott nem láttak szappant. Ott olyan szeme volt a szappannak, hogy két liter pálinkát adtak egy darabért. Annak köszönhetem az életemet meg a dohánynak. Na, felgyógyultam annyira, hogy most már felerősödtem. Sorakoztattak bennünket a kórház udvarán: – Ki milyen mester? Mindjárt jelentkeztem. Azt mondták: csinálni kell remeket. Hát az a remek olyan, hogy csinálni kell egy munkát, és majd meglátják, tud-e az ember dolgozni vagy nem. Kivittek bennünket egy lerombolt kaszinó teraszára, ott csináltuk a remeket. Meglátta az insztruktor, magyarul mester, nézi-nézi, aszongya nekem: – Poszmotri, vigyis – mint mán ő, hogy nézi, mit dógozok. – Kak Arbeit, rabota? Ócsiny karosó, mozsno závtra, mózsno, hónap reggel mán jöttök dógozni. Mentünk a masszerszkajába dógozni. Csináltuk az új cipőt. Anyag vót, de a mester, az insztruktor azt mondta, ad mellénk ilyen nőket, akiket nekünk tanítani kell. Hát most el

20

lehet képzelni, hogy nekünk kellett azt a rohadt faszeget is csinálni. Rendes fát hoztak ide, abbul kellett sarkot is kifaragni. Látták a nők, mink hogy dógozunk, összecsapták a kezüket: – Závtra mozsno kusale, poszmotri, vigyis – mutassam meg, és holnap ő hoz ennivalót. Mondom neki: – Nem kell nekem ennivaló, mikor neked sincs. Én mán majd – mondom – kapok fizetést. Először normára dógoztunk: két pár fatalpú cipőt kellett megcsinálni. Azt húsz perc alatt én megcsináltam vóna, ha akartam vóna, de elhúztam nyolc óra hosszáig, inkább segítettem a többieknek. Majd jön másnap a nacsalnyik, az insztruktor, aszongya: – Mála robota. Mondom neki: – Hát mi az, hogy mála? – Mondom: – Málo kusale! – Á, nyet! Mnogo kusale! – aszongya. – Ha dógoztok, rabota, náda rabota, mnoga kusale. Akkor már megértettem, mit beszél. Na, mondom a gyerekeknek: – Ide figyeljetek! Megcsinálunk négy párat, én nektek majd segítek, amikor nem látják. Egy csizmaszár vót, abbul kellett kivágni a szíjat, és úgy kellett a fatalpra rászegelni, egy-kettő, osztán kész. Na megcsináltuk, kaptunk jó procentot, százalékot, mindent, de mikor ezt a négy párat megcsináltuk, jött a nacsalnyik megint, hogy még kell. Mondom a gyerekeknek: – Én most mán nem foglalkozok az öreggel. Még egy párat megcsinálunk, de többet nem! Mit ad Isten, azt mondja a lágerparancsnok, hogy moje nacsalnyik, én leszek nacsalnyik, énnekem kell átvenni a munkát a magazinba leolvasni. Hát mondom, én még nem tudok oroszul, magyarul tudok csak még. Majd aszongya: piszále vsze! írni kell. Mán ugye második évben vótam, akkor mán tudtam oroszul. Akkor osztán mondom a többieknek:

21

– Az öreg nacsalnyik azt mondta, ha ezt a hatszázezer pár fatalpú cipőt megcsináljuk, mehetünk haza! De – mondom – én eddig se hittem az oroszoknak, de most se hiszek. De a nacsalnyik kötötte: biztos! Akkor aki csak kalapácsot, kést tud a kezibe, meg varrni tud, gyerünk be! Volt úgy, hogy kétezer párat, hármat is megcsinálunk egy nap. Kaptunk is procentot, százalékot, mindent. De amikor eljött az idő, jelentem, hogy vsze gatova, piszale, mutatom neki, hogy az összes össze van írva. Na, ládna, poszmotri závtra, holnap meglátjuk, aszongya. Kaptuk a parancsot, hogy másnap jön a nacsalnyik: megyünk az ubognajába, egy másik üzembe. Mondom neki: – Mikor megyünk haza? Mozsno posli szevodnya? Závtra? Máma vagy hónap? – Nyet – aszongya –, nyet – aszongya –, nyet – aszongya. Na, mondom a többieknek: – Engem most mán nem csapnak be! Én most mán csak szépen, nyugodtan dógozok. De én többet, hogy hajtsam magam, amikor így is gyengék vagyunk? Nem! Hát kevés volt az ennivaló. Én vettem magamnak egy ilyen rezsót. Oszt beszéltem a portással: – Ide figyeljen, bácsika, sztari, kimén a bazárba, nekünk vesz kartoska, baszuj, baszula. – Karasó. Jeszty – aszongya – rubel? – Jeszty! – mondom. Na, az öreg hozott, megfőztem, szép nyugodtan ettünk. A munkások, az asszonyok meg jöttek és nézték. Jöttek velünk mindenüve, akiket mondtam, hogy tanítani kell. De ám borzasztó vót, mert most mán nem bírtuk tovább. Faágyunk vót, tele-tele poloskával. Éccaka nem bírtunk aludni, a falat reggelre befestettük, a poloskákat mindet nyomtuk széjjel. Oszt mondom a nacsalnyiknak, hogy nem tudunk pihenni, nyet szpaty, nye mozsno, kak? – mondom neki, hogy miért. Nézi az öreg, a nacsalnyik. Én osztán mondtam neki oroszul, hogy most mán nem bírjuk tovább, nekünk faágy nem kell, mink csinálunk magunknak vaságyat. Csőből.

22

Anyagot hoztak, vót mester közöttünk három vagy négy, összefogtak, és csőből csináltuk az ágyakat. Ha belement a poloska, ilyen belövővel szépen ki tudtuk égetni. Egykét hónap múlva egy mákszemnyi, még hír-hamva sem vót a poloskának. Jön a nacsalnyik. Nézi-nézi – mert bemeszelték a falakat –, nézi: – Kak? Nyicsevó nyet? – Nyet, nyet! Kaput! Vége! Egy év, két év, három év! Négy év! Mondom nekik: – Most mán ne higgyetek, egynek se higgyetek! Én beszélek mostan a doktoricával. Úgyis csináltam neki cipőt, majd beszélek vele, mi lesz hát a valóság. Azt mondja nekem: – Elbert! Poslí vsze, bolnoj, krépkij, csolovek, vsze, vsze, vsze, nem baj, ha beteg, nem baj, ha erőtlen, egészséges, mindenki jön haza. Szivódnya vécserom, ma este, poszmotrí, vígyis, hallgassad – mert én ott feküdtem bent a kórházban akkor, az ágyam ott volt az irodaajtónál. Hallgassam és nézzem, hogy hát piszál, kinek a nevit írják. Reggel, soha nem felejtem el, körülbelül fél négy lehetett. Szólok a gyerekeknek: – Most én oszt nagy hírt, nagy újságot mondok! Így felemeltek, így felemeltek, és akkor úgy kellett olvassam, kik jönnek haza. Olvasom, olvasom, vót ilyen büntetett előéletű, ilyen csendőr vagy rendőr, vagy nem tudom én, mi, ezeket nem engedték haza, elvitték egy másik lágerba. De én akkor azt mondtam: – Ti még most nem jöttök, elvisznek benneteket egy másik lágerba, mert itt most mán kivan a létszám, és akkor majd ti is jöttök haza – pedig hát nem úgy vót. Na mindegy. Negyvennyolcban jöttem haza. Egy főhadnagyot adott mellém az insztruktor. Azt mondta, hogy nekem három családom van – a harmadikat nem láttam akkor még, csak hát a feleségem úgy maradt –, aszongya: – Neked feltétlen haza kell menni! Háromszor kaptam mindennap inekciót, atropint, kámforinekciót, a vonatba, mikor jöttem haza. Én magam feküdtem ottan egyedül az ágyba, én nem szorongtam senkivel.

23

Ráparancsolt a főhadnagy úr az orvosra, hogy engem Bihardiószegen olyan állapotba akar látni, hogy frissen, repke ember legyek, csolovek. Odaérünk Bihardiószegre, hál’ Istennek, szépen, nem volt semmi, akkor sorakoztatnak bennünket. Mert se kopekot nem lehetett hazahozni, se írást. Én az idő alatt, míg kint vótam, egyetlen egy levelet kaptam, a feleségem is egyetlen egy levelet kapott. A többit mind elkobozták. Most találtak rá. Húsz láda, húsz láda fogolylevelet találtak! Na, Bihardiószegen megmotoztak bennünket, nem találtak semmit. Amikor beérünk Máramarosszigetre, ott osztán neki a harang, minden egyes harang! Az a fájdalom, ami ott vót, az a sírás! Hogy ugye azóta nem hallottunk harangszót se, akkor mind az összes rázendített. Akkor osztán a városparancsnok tartott egy beszédet: – Most már idehaza vagytok, a magyar földön, most már nem kell veszekednetek a kenyérért – mert a kenyeret így kaptuk meg a sapkába, mint a morzsa –, a sarokkenyéren nem kell veszekedni, mert itt most mán lesz mit enni. Mikor Debrecenbe érek, meglátják az orvosi bizonyítványom. Azt mondja a professzor: – Saás barátom, magának nem lehet hazamenni, maga egyenesen a kórházba kell, hogy menjen! Hát mondom: – Legalább, professzor úr, a családom tudjam meg, mégiscsak hogy van, mint van! – Na jó – aszongya –, hát akkor írok egy olyan papírt. De súlyos beteg, a belső része nagyon-nagyon ki van készülve, a tüdeje is, a szíve is – megmondta a professzor –, úgyhogy magának nagyon-nagyon hamarosan kell kezelésre jönni. Hazajöttem Gyulára, jelentkeztem a tanácselnöknél: – Itt a dokument, hogy énnekem hova kell menni, a szabadság-hegyi üdülőbe Pestre. No, vót ott egy, nem is tudok mit mondani, milyen lehetetlen ember, aki azt mondta: – Majd gondoskodunk róla. – Errül nem kell gondoskodni, mert itt van a papír, hogy énnekem két napon belül a szabadság-hegyi üdülőbe kell, hogy legyek. 24

– Na majd – aszongya – intézkedek. Egy hét – nem intézkedik. Két hét – nem intézkedik. Három hét – nem intézkedik. Bemegyek. Mondom: – Ide figyelj, Lajoskám! – Akkor B., a szaktársam volt a tanácselnök, vagy nem is tudom, hogy hívták. – Már látom, hogy te nem intézkedel, én majd intézkedek. Bementem doktor K. Gyurkához. Mikor meglátott, megölelt: csakhogy hazajöttem! Mi baj? Mondom neki, mi van, hogy már egy hónapja hitegetnek, pedig hát itt az orvosi bizonyítvány. – Ide hallgass! Reggel nyolc órakor gyere be! Meglesz minden dokument; az utazás, minden, minden el lesz intézve. Hát azt se tudtam örömömbe, mit csináljak. Elmentem a szabadság-hegyi üdülőbe. Nagyon-nagyon beteg vótam. Azt mondja a professzor: – Hát mi történt magával? Mondom: engem megcsapoltak kint tüdővel, vagy öt litert vagy még többet is el-vettek tőlem. Mikor mentem, mint a hordó, úgy lötyögött bennem a víz. – Tudjuk – aszongya –, látjuk – aszongya –, itt a nyoma. Na, nem baj, nyugodjon meg, majd segítünk! Az Isten áldja meg őket ott, ahol vannak, mert azok úgy gondoztak engemet, olyan gondviselést kaptam, hogy nagyon. Két hónapig, azt hiszem, két hónapig vótam kint. Hazajöttem. Mikor jelentkezek bent, azt mondják, mondjak el mindent, de csak jót Oroszországrul. Mondom: – Én kint vótam öt évig majdnem, én drótkerítés között vótam, engem őrök kísértek mindég, mindennap, minden este, minden reggel, én itthon lévő időmet függetlenül akarom élni.

25

Hogy ne beszéljek így, mert letartóztatnak. Hát, kérem, jogomban van, mert most jöttem haza. Három évig nem voltam leigazolva. Három évig. Három évig nekem nem volt szabad az utcán beszélni senkivel. Ha én beszéltem vóna, akkor mán a nyomozók jönnek, és akkor mán engem… Három évig. Jöttek hozzám éccaka is, bevilágítottak, mán a gyerekek is reszkettek, mikor jöttek be. Na, eltelt három év. Három év után Szolnokról kaptam egy olyan igazolást, hogy most már magyar állampolgárnak nyilvánítanak. – Na – mondom a feleségemnek –, hál’ Istennek, megszabadultam, most mán nem számít. De én senkinek semmit! Pártba én sehova nem megyek, mert én éppen elég beteg vagyok. Százszázalékos hadirokkant, munkaképtelen jöttem haza. Megmondták Pesten is, hogy énnekem nem szabad dolgoznom, mert ha dógozok, vége. Mondom a feleségemnek: – Ide figyelj, anyu, nem dógozok, a kutyafülit, dehogynem dógozok! Dógozok én egy kicsikét, tudom én magamnak, hogy mennyit! Hozzáfogtam, dógoztam, minden, a gyerekeknek is mindegyiknek csináltam cipőt, mindent, dógoztam. Majd aztán megint megkezdtem a mesterséget, és dógoztam. Kérem szépen, amikor az ember hozzáfog a cipőhöz, legelső az, hogy veszi a kést, a knajpot. Akkor veszi a banzolt – magyarul talpbélés –, veszi a kaptafát, az magyar, leméri a kaptafát, a bőségit, hogy milyet akar csinálni, leméri centivel a hosszát, a bőségit, a sarok bőségét, a bütyökbőséget, akkor a kaptafát felméri. Veszi a szeget – tikkolószegnek hívják –, a felső rész készen van, így húzza rá a kaptafára…

Kozák Beáta iskolánk diákja l985 – 89 között.

Riportjával 1989-ben bejutott a Diákírók, diákköltők találkozójának sárvári döntőjébe.

26

Néhány idegen szó és kifejezés magyar jelentése mozsno szpaty:

lehet aludni

szesztra:

nővér

kraszíva:

szép

málo:

kevés

szpaszíbo:

köszönöm

míla:

szappan

jeszty:

van

mnogo:

sok

poszmotri, vigyis: nézd, látod

závtra:

holnap

rabóta:

munka

magazin:

üzlet

masszerszkaja:

műhely

kusaty:

enni

nacsalnyik:

vezető

sztari:

öreg

ládno:

jól van

Mozsno posli szevodnya? Mehetünk ma?

Nyicsevó nyet?

Nincs semmi?

vsze gatova:

minden kész

kartoska:

krumpli

vsze:

mindenki

bolnoj:

beteg

krépkij:

erős

csolovek:

ember

Makra Zsuzsanna

,,… ismét életre hívtam a műhelyet…” Riport Nagy Károly bognárral

Zsadányban születtem 1905-ben, hat osztályt végeztem. Tizenhárom éves koromban elhatároztam, hogy én nem leszek parasztember. Szerettem a faipart, és bognármester akartam lenni. Így elkerültem Nagyváradra. Három évig ipari tanuló voltam, két évig segéd. Akkor nem akartam román tanuló lenni, visszaszöktem Zsadányba. Itt lettem önálló, 1925-ben.

27

Mindjárt a bekezdés nagyon jól sikerült, mert abban az időben még itt falun elmaradott volt ez az iparág. Én meg hintókat készítettem úgy, hogy tizenhét községbe készültek az új kocsik, ötévi jótállással. Ezt ittenkörül nem bírta senki, és konkurensem nem volt. Kedvelt a szerencse, három tanulóval és két segéddel dolgoztam. A nulláról indultam, úgy, hogy hitelbe vettem ki a műhelyt, egy öreg mestertől. Hat hónap múlva kikerestem az árát. Akkor elvettem egy tizenkilenc éves lányt, de annak egy hétre se volt elég, amit öten kerestünk öt hónap alatt. Három évbe telt, amíg elváltunk. 1935-ben bevonultam katonának a lovassághoz, huszár voltam. Mikor kitöltöttem a katonaidőt, még tizenegyszer vonultam be 39-40-ben. 44-ig azért nem kellett bevonulnom, mert a hadsereg részére országos járműveket csináltam. 44-ben pedig felmondták a fölmentést, miután a huszárhadosztály ezred-műhelyparancsnoka lettem, nélkülözhetetlen, behívtak. Kimentünk a frontra. Egyévi frontszolgálat után elkerültem hadifogságba, ott három évig voltam. Ott is szerencsém volt. Nagyon lebetegedtünk a gyenge koszt miatt, mivel az oroszoknak sem igen volt. Mi hozzá voltunk a jóléthez, a jó táplálkozáshoz szokva. A kevés koszt mellett úgy lerongyolódtunk, hogy nagy része elpusztult. Akkor elvittek bennünket, már akik megmaradtunk, elkülönítőbe. Ott mikor már kezdtünk javulni, mindjárt gondoltam, hogy most már kivisznek bennünket munkára. A tolmáccsal megbeszéltem, hogy menjünk be a nacsalnyikhoz, mondjuk meg neki, ne taszíttassa velem a talicskát. Itt gyönyörű fák vannak, és a kétezer hadifogoly közül válogatok én ki olyan embereket, hogy egy nagyüzemet csinálunk. A lágerparancsnok egyetértett velem, jelentette Moszkvába, miről van szó. Tizenöt nap múlva már jött az engedély meg az utasítás, hogy szedjem össze, akit akarok. Úgyhogy két hét múlva elindul az üzem. Két és fél évig ott folytattam az ipart. Szabadon jártam, 84 kiló súllyal jöttem haza, 1947-ben. Akkor 47-ben újból életre hívtam a műhelyet, mert egy gyalupad és a fűrészgép maradt meg, a többit mind elhurcolták. Takarosan elindultam, hamarosan újból három tanulóm lett. Jól haladtam.

28

49-ben megalakították velünk a ktsz-t, beléptünk, de ez nem nagyon vált be. Mert a parasztemberek annyira el voltak kedvetlenedve, hogy nem dolgoztattak. Így kiléptem a ktsz-ből; a szerszám – mert addig magunknál dolgoztunk – nálam volt, mikor kiléptem; hat hét múlva jöttek, az összes szerszámot elvitték. Azt sem kérdezték, mennyiért adom. Én a ktsz-be csak nem mentem bele. Akkor jött a felkelés. Újból elindítottam a műhelyt, szépen nekiálltam dolgozni. Három év után akkor újból jött az erőszakszervezet, akkor be kellett menni a termelőszövetkezetbe. Vagy akartam, vagy se, miután a nép bizalmát bírtam, a termelőbizottság elnöke lettem. Nem szívesen. Akkor megint szerszámostul-inasostul elrántott a tsz. Majd újból megnősültem. De a feleségemnek volt egy gyermekelvetetése, és ebből olyan betegségei lettek, hogy belehalt. Cukorbeteg is volt. Később újra megnősültem, ezzel a feleségemmel élek ma is. Akkor elérkezett a nyugdíjidő. Hat és fél évig voltam tsz-tag. A szerszámot nem adták vissza. Löktek valami kis kegydíjat. Újból keservesen előállítottam a műhelyt. Akkor olyan jól sikerült, hogy megint talpra álltam. Azóta dolgozok. Elég sok szerencsével. 1925-ben megkaptam az iparengedélyt, nekem állandóan megvolt a mai napig. Hatvannégy éve. Önálló vagyok, és nyolcvannégy évesen a javításokat, szolgáltatásokat el tudom végezni. Ma is. Gépeken tudok dolgozni, úgyhogy nem tudom, hogy köszönjem meg a sorsnak, hogy ennyi erőm van, nyugodtan merek dolgozni bármelyik gépen. Hogy meddig, nem tudom. Mindig mértékletes életet éltem, ezáltal az egészségi állapotom jó, munkakedvem van, mert nagyon szeretem a mesterségem.

Makra Zsuzsanna iskolánk diákja l986 – 90 között.

Riportjával 1989-ben bejutott a Diákírók, diákköltők találkozójának sárvári döntőjébe.

29

Makra Zsuzsanna

„… nem szoktam elkapkodni és elodázni sem a dolgokat…” Riport Egeresi Zoltán zsadányi műkövessel Részletek

Egeresi Zoltán vagyok. 1968. október 6-án születtem Gyulán. Az általánost Zsadányban jártam, utána Békéscsabára kerültem a Sebes György Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskolába. Ezt közepessel elvégeztem. Küldtek ide papírokat, milyen szakmákat választhatunk. Láttam, hogy lehet jelentkezni műkőkészítőnek vagy kőfaragónak. Gondoltam, megpróbálom. Önéletrajzot kellett írni. Felvettek. Ez az iskola a szakközép után olyan volt, mintha egy egyetemista elmenne újra az általános iskola első-második osztályába. Tehát készülni nem nagyon kellett. Mezőberénybe kerültem el tanulónak. Egyik házgyárban voltam két hónapig. Utána mentem el ott Berényben egy maszekhoz, aki elismert ember a megyében. Ott gyakoroltam két évig. Akkor hazajöttem ide Zsadányba, kiváltottam az ipart. Azóta itthon tevékenykedem. Sokan kérdezték tőlem, hogy volt bátorságom hozzá ilyen hamar kiváltani az ipart. Hiszen amikor otthagytam az iskolát, a következő hónapban már elkezdtem indítani az iparkérvényt. Hát rettentő sok időbe került, a bürokrácia ott is él. Szeghalomra már becsukott szemmel is eltaláltam az autóval, annyiszor kellett átmennem a járáshoz. A helyi tanácshoz is rengeteg illetékbélyeget küldtem. Volt vagy tíz kiló papírom, az biztos, mire megkaptam az iparengedélyt. Szinte mindenki félvállról vette. Saját magamnak kellett mindent megoldanom. Apám nagyon sokat segített ebben. Mivel már nyár közepe volt, egyből belelendültünk a munkába. Szerencsére nem kellett olyan nagy tőkét befektetni, hogy kölcsönöket kelljen felvenni rá. Elvégeztem két-három munkát, és már akkor volt egy bizonyos kis pénzem, és abból már tudtam venni szerszámokat, amikkel el lehetett indulni. Egy fél éve vagyok benne, nem bántam meg. Most még szerencsére olyan kedvezményben részesültem, hogy SZTK-t csak átalánydíjban kellett fizetnem, tehát nem összegarányosan, hanem hónapokra lebontva, 960 forintot. Ez egy fogás, hogy a kezdő iparosnak el ne menjen a kedve a munkától. Nem tudom, jövőre hogy folytatom, még katonának is el kell mennem. Ezt az indíttatást, hogy egyből bele merjek vágni, annak köszönhetem, hogy Mezőberényben voltam Séffert Mártonnál, akinek már négy nemzedékre visszamenőleg is kőfaragó volt a családja, és minden családtagja az volt. Ott nemcsak a szakmai oldalát

30

lehetett megtanulni, hanem olyanokat is, amik itt nélkülözhetetlenek. Például hogy honnan mit lehet megvásárolni, mennyit ér az meg, és hogy mibe érdemes befektetni. Voltak ezek az óriási nagy sírkőlopások. Fekete nagy márványtömbök, értékük százkétszázezer forint, s eladják olcsón, pedig orgazdaságért le lehetne tenni az embert. Ezt nem szabad, tudni kell a kő eredetét, tudni, kitől lehet megvásárolni. Tehát ismerősnek kell lenni ebben a világban. Ez a sírköves világ, mármint ez a kőfaragóvilág ez egy külön világ, mint minden más szakma. Itt az emberek általában ismerik egymást, tartják a kapcsolatot. Egymás szemébe soha nem mondják meg, hogy konkurensek. Itt mindig udvariasak, betartják azt a pár szabályt, ami érvényes. Akármelyikünk szorulhat a másikra, ezt jól tudjuk. Ha elfogy a márványtábla vagy a műkő, vagy akármi adódik, nagyobb tétel cement kell bárkinek, megrendeljük közösen. Akkor behoznak egypár vagonnal, és mindenki jól jár. Ebben a mai adórendszerben nem mindegy az a pár ezer forint, amit így meg lehet takarítani. Visszatérve a márványokra. Mezőberény többnemzetiségű falu, igaz, most már város 90-től. Négy temetője van, a német temető a leggazdagabb, a legszebb. Ott egy haragos nagy ellentét alakult ki valakik között, és egymás sírját döntögették lefele. Délelőtt felállítottunk egy sírt darurendszerrel és állványrendszerrel, több mázsás volt, tehát kézi erővel nem lehetett megcsinálni, és délután megint le volt döntve. Gondoltuk, hogy őrséget állítunk, vagy megkérjük a rendőrséget. De ők erre nem érnek rá. Végül megoldódott, szerencsére. Annak, aki döntögette, ráesett a lábára, és majdnem ott maradt. Később kiderült, hogy van egy kis beütése. Akik már régebben kezdték, azoknak van olyan pénzösszegük, amely az átlagember számára elérhetetlen. Mikor nem kellett adót fizetni az egészért, évente óriási eszközökhöz juthattak. Látják: régi a sír, megkeresik a gazdáját, és látszólag nagy pénzeket adnak a kőért, de ez az egész árának az egyharmadát sem éri el. Vannak különböző eljárások egy sírkőre. Én ezt a régi, szinte száz évre visszanyúló fajtáját tanultam a kőkészítésnek, faragásnak. Mert az újabbat is lehet. Sablont kell venni hozzá, ahhoz kézügyesség nem sok kell. Sőt, szinte egy átlagember is megtanulhatja pár hónap alatt. Ott a gyorsaság számít. Nálunk ez nem így van. Mi a megyében négyen-öten űzzük ezt a hagyományos kőkészítést. Ez többe kerül, az biztos, de szebb is. Tehát emberibb. Szeretnék ebben a szakmában maradni hosszú távon, és egyelőre úgy néz ki, maradok is. Azért is választottam ezt, mert nincs mögöttem tizenöt főnök, meg nem kell elviselnem olyan embereket, akiket amúgy nem nagyon tudnék elviselni. Ha az ember maszek, mindig nagyon vigyáz a minőségre. Ezért nem szoktam soha elkapkodni és elodázni sem a dolgokat.

31

Nyíri Ágnes

A születés

A születésről a nagymamámat kérdeztem meg. Ő az édesanyjától hallotta az ezzel kapcsolatos szokásokat. Mamám, Himer Jánosné Endrődi Mária, 1924-ben született Dévaványán. Régen az újszülött gyermeknek át kellett esnie egy úgynevezett befogadó ceremónián. A leánygyermeket, rögtön születése után, bepólyálva a földre tették, onnan az apjának kellett felvennie, majd fejére tennie saját kalapját. A fiúgyermeket pedig ló hátára ültették, hogy derék, lószerető ember legyen belőle. A szülést segítő nő volt a bába, aki lehetett tanult vagy tanulatlan. Ő ápolta az újszülöttet és a gyermekágyas asszonyt. A tanulatlan bábák paraszti családból származtak, és a hagyományok útján szerezték tapasztalataikat. Abban az időben már lehetőség volt arra, hogy a bábák néhány hetes tanfolyamon vehessenek részt, és a falu főorvosától kaphattak engedélyt működésükre. Volt olyan bába, aki az egész környéken, négy-öt faluban is ellátta a teendőket. A szülésnél segítő bábáknak régen nagy hatalmat tulajdonítottak. A hiedelmek szerint némi boszorkányság is volt a személyiségükben. Tiszteletben tartották őket, és soha nem mertek volna megbántani egy bábát, mert az a szóbeszéd, hogy ha megsértik, árthat a kisgyermekeknek. Úgy vélték, hogy szemmel is megverheti, de ugyanakkor gyógyíthat is. Mint mindenütt, Dévaványán is előre találgatják, hogy a terhes asszonynak fiú- vagy leánygyermeke születik-e. Jövendöltek a hasa formájából. Úgy tartották, hogy ha hegyes, fia lesz, ha pedig ki van telve, leánya születik. Előfordult, hogy a szülés utolsó perceiben kiküldték a közelben lévő kisgyermeket az utcára. Ha elsőnek férfit lát, fiú lesz, ha nőt, akkor leány lesz az újszülött. Ha az asszony érezte az első szülési fájdalmakat, még rendet tett maga körül, tiszta ruhába öltözött, és aztán elküldte a férjét a bábáért. Sokszor előfordult, hogy már a magzatvíz is elment, mire a bába megérkezett. Fontos volt, hogy a fájások öt-tíz perces jelentkezésekor már jelen legyen a bába. A vajúdás megkezdődése után a gyerekágyas asszony nem ehetett, csak ihatott. Első szüléskor többnyire hosszú idő telik el a gyermek világra jöttéig. Ez több mint tíz óra is lehet. Ha viszont már másodjára vagy harmadjára szül az asszony, általában gyorsabban folynak az események. A bábák szokásos tennivalója volt az, hogy előkészítették a szüléshez szükséges kellékeket, majd világra segítették a gyermeket. A szülésnél a bábának a rokon asszonyok segítettek. Férfi a szüléskor nem lehetett jelen, csak ha világra jött a gyerek. A szobából a gyermekeket is kiküldték.

32

A szülés módját a szülő asszony ereje határozta meg. A fájós derekúak lekucorodtak, mások pedig térdre álltak, de volt, aki aláhelyezett mosdótálba szült. Az asszonyok egy része állva, az ajtófélfához dőlve, esetleg a gerendáról lelógó kötélbe kapaszkodva szült. Legtöbbször viszont széken vagy ágyon szültek a nők. A szülés módjának kiválasztásában fontos szerep volt, hogy mennyire engedett a szülő nő medencecsontja. A méh tágításáért a bábaasszony arra kérte a szülő nőt, hogy fel-le másszon az ágyon. Más esetben a szülő asszony hasa alá tett egy lepedőt, és az asszonyokkal ennél fogva felemeltette és megnyomta a hasát. Az a szóbeszéd járta, hogy ha a szülés előtt a nő lehúzta a gyűrűjét, gyorsabban tágult a méhe. A köldökzsinórt a bába ollóval vágta el, és vékony zsineggel vagy cérnával elkötötte. Ezután az asszonyt vette gondozásba. Üvegbe fújtatta, hogy a méhlepénye eltávozzék a testéből, ezután körülbelül két órán át masszírozta a méhet. Szülés után az anyának elakadt a vizelete, ezért a bába petrezselyemfőzetet itatott vele. Végül a hasát törülközőbe vagy lepedőbe csavarta, hogy visszakapja a régi formáját. Ezután lemosta a gyermeket és az anyát is. A csecsemőt nem az anyja mellé, hanem bölcsőbe fektették, feje alá nem tettek párnát, hogy gerince egyenes maradjon. A szülés sikere a bábaasszony tudásától, ügyességétől is függött. A bába büszkesége az volt, ha egy asszony sem halt meg a keze között. Ha netán a gyermek mégis halva született, az a harántfekvése miatt volt, ilyenkor bizony előfordult, hogy az anya is meghalt. Ha nehéz volt a szülés, a bába az éjszakát a szülőanyánál töltötte. A gyermekágyasnál általában megvendégelték a bábát. A néphit az első fürösztésnek is nagy szerepet adott. Néhány helyen a bábának szánt pénzt a gyermek első fürdővizébe dobták. A bábaasszony ezért az első fürdővizet gondosan készítette el. Az anya a szülést követő néhány hétben legyengült, erőtlen szervezete fogékonyabb volt a betegségekre. Ezért leghamarabb az első hét letelte után fürösztötte a gyermeket. A fürdővizet annyira melegítették fel, hogy a könyökük elállja, vagyis bírja. A vizet teknőbe öntötték. Az első hat hétben naponta kétszer, reggel és este fürdették, mert azt tartották, hogy a gyerek ettől nő és fejlődik. A csecsemőt belefogták egy pelenkába, és a feje alá is pelenkát tettek, s így a vízben locsolgatták. Amikor a vízből kiemelték, nagyon vigyáztak, hogy óvatosan a fejét is fogják. A fürdetéskor ügyelni kellett, hogy a köldökzsinórt meg ne sértsék, és víz se érje. Fürdetés után az anya vagy a bába az ágyra tette a gyermeket, óvatosan megtörölte és bepólyálta. A pálya jó meleget tart, óvja a csecsemő egészségét, ugyanis az újszülöttek hamar megfáznak, és ebben az időben még nem voltak a maihoz hasonló gyógyszerek. A pelenkát használt ingekből vagy köntösökből vágták ki. Fürdetés után először mindig egy széles lepedőcsíkkal kötötték át a baba derekát, ezt köldökrongynak nevezték. A gyermeket az első hat hétben szorosan és melegen felöltöztették. Fontosnak számított, hogy a gyermek sokáig szopjon. Az anyatej bőségét krumplis és köményes ételek fogyasztásával biztosították. Előfordult, hogy a bába is főzött a gyermekágyasnak köménylevest. A néphit azt tartotta, hogy ha a házból a születést követő

33

néhány hétben eladnak valamit, azzal elapad az anyatej. Előfordult az is, hogy az asszony idegessége miatt nem volt anyatej, de meglétét vagy bőségét a bába hozzáértésének is tulajdonították. Az első szoptatás általában a szülés után két nappal történt, addig vízzel hígított tehéntejet adtak a csecsemőnek. Az első szoptatás attól függött, hogy milyen hamar jött meg az anya teje, vagy milyen erős volt a gyerek. Az anyatej előtt az előtej érkezik meg, mindig lefejték, nehogy a csecsemőnek hasmenése legyen. Az anya megnyálazta a mellbimbóját, és a baba szájába tette. Abban az időben annyiszor szoptattak, ahányszor csak lehetett. Fürdetés és pólyázás után, valamint amikor a gyerek sírt. Az első hetekben előfordult, hogy az anya melle begyulladt, ilyenkor vizes kendőt tettek rá. A népszokások pontosan meghatározták, mennyi ideig kell az asszonynak ágyban maradnia. Ez általában egy hét volt, amikor a bába naponta elment hozzá, és ápolta a gyermeket, kimosta a szennyest. Ha az anya a meghatározott időn belül felkelt az ágyból, seprűt tett a helyére, hogy elűzze a gonosz szellemeket. De nemcsak a „gonoszok” lehettek ártalmasak a gyermekre, hanem a látogatók is. A hiedelmek szerint a látogatók elvihették az anya tejét, vagy megronthatták az újszülöttet. A néphit a születés több részleténél is tart a gonoszoktól. A vajúdásban kimerült anyák rendkívüli gyengeségét is a szellemek közreműködésének tulajdonították. Dévaványán például szokás volt fokhagymát tenni a párna alá, ugyanis köztudott volt (és ma is az), hogy a fokhagyma kellemetlen szagát még a szellemek sem bírják. A bábát a keresztelőre is meghívták, ő toborozta a vendégeket. A keresztszülők kiválasztása már a gyermek megszületése előtt megtörténik. A keresztelést követő szombaton nagy lakomát csaptak. A keresztszülőknek a gyermek életében fontos szerepük volt. A keresztanya a leánygyermeknek arany fülbevalót vett, ezt körülbelül két hét múlva beletették a gyermek fülébe. A keresztapa általában a lakodalom idején a násznagy is. A keresztelő időpontját a pap tűzte ki. A keresztelőre a keresztanya a bába kíséretében vitte a gyermeket. A keresztelő utáni lakomán a családtagok, a keresztszülők és a komák, barátok vettek részt, és természetesen a bába is. A bábát általában a keresztelőn fizették ki. Pénzt adtak neki, vagy élelmiszerben, esetleg terményben rótták le a járandóságot fáradozásaiért. Néhány helyen kalácsot és perecet, de volt, ahol húslevest és töltött káposztát is készítettek. A keresztelő utáni lakomán a férfiak köszöntőket mondtak a gyermeknek. A vendégek ajándéknak babaholmikat vittek. Nagyon fontosnak tartották, hogy a gyermek meg legyen keresztelve. Amíg a keresztelő meg nem történt, a gyermeket nem szólították a nevén. A meg nem keresztelt gyermeket féltették a rontástól. A megkeresztelt gyerek vált igazán családja tagjává.

34

Nyíri Ágnes iskolánk diákja 1995 – 99 között.

1996-ban Sarkad Város Önkormányzata és a Márki Sándor Múzeum néprajzi pályázatán II. díjat nyert. Dolgozatával 1997-ben bejutott a Diákírók, diákköltők országos találkozójára Sárvárra. Tímár

Ritával

közös élménybeszámolójuk

az

ötnapos

táborról

megjelent

a

Gyomaendrődi Szó-beszédben (1997. 5. 12. p.).

Sarkadi Enikő

Nagymamám

Számomra ő a legkedvesebb. Szegény családból származik. Hatan vannak testvérek. Nehéz körülmények között éltek, dédnagyapám cseléd volt a kígyósi grófnál. Nagymamám 1938-ban született Gerendáson, és ott laktak tanyán. 1944-ben elkezdte az első osztályt Gerendáson, de jöttek az oroszok ősszel, és nem volt tanítás. 1945-ben Elekre telepítették őket. Újra kezdte az iskolát, remélve, hogy nem lesz közben megint áttelepítés. Eleken egyházi iskola volt, négy évig zárdában apácák tanították. Nyolc évig énekelt az egyházi kórusban. Nem tanulhatott tovább. Kétszáz forint lett volna a tandíj. Így cseléd lett egy német családnál, két gyermekre vigyázott. Majd paraszti munkát végzett: kapált, kukoricát tört, napszámba, aratni, cséplőgéphez járt. 1955-ben, tizenhét évesen férjhez ment. A nagyapám is parasztgyerek volt, ők tízen vannak testvérek. Két gyermekük van. Őket a nagyszüleim kitaníttatták. A fia, apukám, bútorasztalos, a lánya varrónő. A nagymamám takarítónőként dolgozott huszonkét évig, igen csekély fizetésért. Öt unokája van: négy lány, egy fiú. Beteges, de még most is igen sokat kell dolgoznia. Még mindig földdel és jószággal foglalkozik. Szerintem megdöbbentő volt a régi világ, és kezd a mostani is hasonlítani rá abban, hogy lassan már minden olyan drága lesz, mint akkor volt.

Sarkadi Enikő iskolánk diákja 1994 – 98 között.

35

Prisztavok Rita

Akik bízni tudnak még …(?) Korunk gyógyíthatatlan betegsége, a rák, nem kevés család életét teszi tönkre, s az a legszörnyűbb tragédia, ha egy életvidám gyermek szervezetét támadja meg. S. Tamáséknál az anya gyermekgondozási segélyen van, s az apa, S. Lajos nyolcezer forintos fizetéséből élnek öten. Mikor a szobába lépek, szívszorító látvány fogad. A tizenhárom éves Tamás, aki engem minden húsvétkor meglocsolt, itt fekszik bénán, körbepárnázva, próbál rám mosolyogni. Most mit mondjak? Zavarba ejt két kék szeme. Fejét és vállát tudja mozgatni, meg a szeme él. Él és kérdez. – Micsoda tűz volt nálunk! Zsoltinak felrobbant a motorja. – Zsolti az öcsém, két évvel idősebb Tamásnál. Mennyire egyformák a fiúk! – Ballagásra én is kapok egy motort – mondja Tamás, és a gyógyszer hatására perceken belül elalszik. Anyukájával a konyhában beszélgetek. – Mikor és hogyan vették észre Tamás betegségét? – Körülbelül másfél évvel ezelőtt lehetett. Itthon és az iskolában elég sokszor rosszul volt, hányt, fájt a feje Először azt hittük, egyszerű gyomorrontás, hiszen soha nem volt beteg. Ahogy gyakoribbá váltak a tünetek, orvoshoz fordultunk. A vizsgálatok kiderítették, hogy agydaganata van. Műtét után két órával már tudták, hogy rosszindulatú, közölték azt is, hogy egy borsószem nagyságú burjánzást nem sikerült eltávolítani, mert fontos agyközpontot sértettek volna meg. Először úgy nézett ki, minden rendben van, a kezelések után megoperálják még egyszer, s ha az is sikerül, akkor meggyógyul a fiam. Mikor kijött a kórházból, jól volt, mindene mozgott, még Erika háromkerekű biciklijével is ment, persze óvatosan. Kéthetente hordtuk kezelésre Pestre, vonattal. Egy darabig stagnált az állapota, most már csak romlik. A torkával kezdődött. Nem tudott nyelni. Most nyelni tud, de rosszabb az, hogy alulról felfelé bénul. Már csak a fejét és a vállait tudja mozgatni. – Lelkiekben hogy élik ezt át?

36

– Mindenki összetört. Eddig legalább bizalmunk volt a gyógyuláshoz, de hogy az orvosok is lemondtak róla pár hete, ez szörnyű érzés. Nem kívánom egy anyának sem. Csodálom azért a gyermekeim, hogy ennyi tartás van bennük. Erika kitűnő tanuló, igaz, még csak harmadikos, Lajos, a legnagyobb, most főiskolára jár, ő is jól tanul a körülményekhez képest, pedig mind a kettőt nagyon megviselte ez az eset. Azt hiszem, én csak addig fogom bírni erővel, ameddig szükség van rám. Mindennapi éjszakázás mellett kikészül az ember. Nem könnyű Tomit rendezni, hiszen ha viszket a nyaka – már csak a nyakát érzi –, ha szomjas, ha fáj a feje, ott kell lenni. Ki ápolja, ha nem az anyja? Az pedig, amit ő végigcsinál, csodálatra méltó. Szótlanul tűri a legnagyobb fájdalmakat is. Az élni akarás vágya mindennél erősebb benne. A legidegfeszítőbb benne talán az, hogy tudja, milyen súlyos beteg, de ezt megpróbálja leplezni előttünk. A könnyeimmel küszködöm, mikor azt mondja egy-egy látogatójának, hogy tavasszal kismotorral megy hozzá. Mióta vágyik már rá! Akármilyen súlyos is a betegsége, még mindig bízunk abban, hogy meggyógyul. Mikor a Klinikában azt a béna fiút látta, ő is úgy érezte, hogy a lába megmozdul. Mit adnék érte! – Már elnézést a kérdésért, de hogy állnak anyagilag? Biztosan nem könnyű a megélhetésük. – Hát igen, nagyon nehéz gazdálkodnunk, főleg, hogy csak a férjem kap fizetést. A gyógyszerek drágák, Lajos Pesten tanul, oda is adunk, nekünk is élni kell. Tomihoz jönnek a látogatók, osztálytársak, nem várhatom őket üres kézzel. Ráadásul minden drágul. Kár, hogy aki a döntéseket hozza, nem veszi figyelembe, hogy emberekről dönt. Most őszintén: miből fizessek én havonta háromezer forintot, mert két régi OTP-kölcsönre ennyit kell. Lassan nemcsak a rendeletekhez, hanem a pénztárcámhoz sem lesz közöm. Pedig a gyerekeinek mindenki meg akarja adni, amit csak lehet. Főleg, ha ez a gyermek ilyen beteg, s ki tudja, meddig adhatok még neki. Mikor eljövök, Tamás még alszik. Az érzések kavarognak bennem. Egy anya, aki mindent meg akar adni a fiának, a legértékesebbet: az egészséget nem tudja megadni neki. Tamás alszik. Remélem, egészségesnek álmodja magát.

Prisztavok Rita iskolánk diákja 1988 – 92 között.

Tomi röviddel a riport elkészítése után elhalálozott.

37

Szilágyi Anikó

Egy „édes” mesterség szakembere Szilágyi Gábor

1946. március 24-én született Békésen, szülei első gyermekeként. Elég szegények voltak, mégis vállaltak Gáboron kívül még három gyermeket. 1959-ben az édesapja rákban meghalt. Gábornak abba kellett hagynia az általános iskolát, mert az anyja kénytelen volt munkába állni, viszont a kisebb gyerekekre is vigyáznia kellett valakinek. Az édesanyja minden házimunkát bátran rábízhatott. Gábornak sokszor kellett szenet lopnia, hogy meg ne fagyjanak. Már tizenhárom évesen tudott főzni. Szeretett főzni, dédelgetett álma az volt: ha majd elviszik katonának, akkor ott marad, és szakács lesz. De legnagyobb sajnálatára nem kellett bevonulnia, mert ő volt a családfenntartó. 1970-ben, huszonnégy évesen megnősült. Feleségével együtt a Vizesfási Gazdaságban dolgoztak állattenyésztőkként. De a fizetés igen kevésnek bizonyult. A tanyán különféle állatokat kezdtek el tartani. Ez annyit jövedelmezett, hogy 1975-ben tudtak venni egy házat Békésen. Gábor 1975. július elsején kezdte meg munkáját az akkor még cukorkaüzem mézeskalácsrészlegén. Nagyon hamar beleszokott ebbe a munkába, és meg is szerette. Itt különböző ízű mézeskalácsokat készítenek, van például sima, narancsos, kakaós, habos, kókuszos… Mindegyiket nagy kedvvel készíti. Ez a munka megerőltető, naponta több mázsányi súlyt kell emelgetnie. Sokat szenved a kínzó derékfájásoktól. 1985-ben megkapta a Kiváló Dolgozó érdemrendet. Erre nagyon büszke. Azóta a gyár kft.-vé alakult, és közel sem olyan virágzó, mint amikor Gábor odakerült. Már olyan is előfordult, hogy egy egész héten keresztül nem kellett bemenniük dolgozni, mert nincs munka. De ha jön egy rendelés, akkor hétvégén is ott vannak. Mindenki tudja, hogy bármikor lehet rá számítani. Sohasem húzza ki magát a munka alól. Gábor abban bízik, hogy ez a szakma hamarosan fellendül. A remény örökké él.

38

Szilágyi Anikó iskolánk diákja 1992 – 96 között.

Szavalóversenyek, jótékonysági műsorok, iskolai és városi ünnepségek gyakori szereplője.

Szilágyi Balázs

A cirokseprű készítése

A falvakban régen az emberek szinte mindent maguk készítettek, amire a mindennapi életben szükségük volt. Az idők során ezeket lassan felváltották a géppel, kisüzemekben vagy gyárakban készített termékek. Néhány idősebb ember a faluban még most is űzi a régi népi mesterségek egyikét: a cirokseprű készítését. Kertszomszédunk volt Szabó Miska bácsi, akitől mi is vettünk, illetve kaptunk seprűt. Tőle tudtam meg sok mindent erről a mesterségről. A kukoricasorok közé mindig vetettek néhány sor cirkot is. A kifejlett és őszre beért cirokfejet magvastól rövid szárral levágták, és szárítás után kis kévékbe kötve tárolták. Amikor az éves mezőgazdasági munka az őszi vetések befejeztével megszűnt, akkor a

39

cirokszakállról lefejtették a magot. A lefejtett magot a tyúkoknak adták, a cirokszakállt pedig seprű készítésére használták. Erre a munkára a téli időszakban került sor. Választottak egy két – két és fél centiméter átmérőjű egyenes husángot, ebből a seprű nyelét alakították ki. A cirokszakállt a rövid szárával vízben áztatták, hogy amikor a nyélbe kötik, ne töredezzen meg egyetlen szál sem. A készítést megelőzően különválasztották a rövidebb és hosszabb szárúakat. Ezeket különkülön összekötözték.

1 – 2. kép A hosszabb és rövidebb cirokszálak kiválasztása

3 – 4 – 5. kép A szálak összekötözése

40

A rövidebb szárú cirkokat a nyél végéhez közelebb, a hosszabb szárúakat a nyél végétől távolabb a nyélbe ütött szeghez kötöződróttal hozzáerősítették. A kötöződrót lezárásához egy másik szeg is volt a nyélbe ütve. Az így felerősített szakállvégeket a leszorítás fölött éles késsel ferdén lefaragták.

6. kép A szeg beütése a nyélbe

7. kép A szakállvégek lefaragása Hogy a seprésre használt rész ne hajoljon el, a nyél alatti hányadnál fonallal összevarrták. Az ilyen egyszerűen elkészített váll nélküli seprűt suta seprűnek nevezték. A suta seprű tökéletesítésével az igényesebb és ügyesebb személyek a tetszetősebb vállas seprűt készítették. 41

8. kép A suta seprű összekötése A vállas seprű készítési módja annyiban különbözik az előzőtől, hogy a beáztatott rövidebb cirokszakállból két kis henger alakú csomót hegyével felfelé erősítenek a nyél végére, majd a felerősítés után visszahajtják, és a visszahajtott szálakat szorosan a nyélhez fogatják. Így egy keskenyebb lapos seprűt kapnak. Ennek a szélesítésére a hosszabb szálakból a felerősítés felett egy borítóréteget kötnek.

9 – 10. kép Henger alakú csomók a vállas seprűhöz

42

11. kép A váll visszahajtása

43

12 – 15. kép A csavaros szorítóban A borítóréteget egyenletesen elsimítva csavaros szorító között hozzávarrják a belső vállhoz. Ezt duplavarrással, három sorral készítik, hogy tartós legyen. Ezután a felső részét ugyanúgy ferdén bevágják. A hagyományos seprűn kívül készítettek ruhaseprűt, mesterembereknek ún. kéziseprűt, a háztartásokba rövidebb nyelű seprűt pl. a kályha környékének tisztán tartására, a hamu összetakarítására.

16. kép A kész seprű A téli seprűkötés nemcsak háztartási eszköz készítését, hanem jelentős anyagi megtakarítást is jelentett. Egy-egy jól elkészített seprű hosszú ideig használható volt. Az ügyesebb kezűek többet is készítettek, ezt eladták.

44

Manapság sokkal több kézzel készített seprűre lenne igény, mert tartósabb és olcsóbb, mint amit a boltokban árulnak, de sajnos, már egyre kevesebben folytatják ezt a mesterséget.

17. kép (és a borítón) SZABÓ MISKA BÁCSI ÉS FELESÉGE Köszönetet mondok Szabó Miska bácsinak és feleségének. Fotóim őket örökítik meg. Miska bácsi a kedvemért készítette el ezt a vállas seprűt. A munkafolyamatot édesanyám: Szilágyiné Kotroczó Ibolya fényképezte. Mezőgyán, 1996. október – november

Szilágyi Balázs iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

1996-ban Sarkad Város Önkormányzata és a Márki Sándor Múzeum megyei néprajzi pályázatán a cirokseprű készítéséről írt tanulmányával különdíjas.

45

Szűcs Lajos

Magyarország, 1991

Nemrég vonaton utaztam. Manapság egészen különleges élmény egy zsúfolt vagonban tartózkodni. Különböző szövegtöredékekből, arckifejezésekből, a ruházatból, sőt a testtartásokból egy-egy életre lehet következtetni. Már maga a vasúti kocsi is festői látványt nyújt. A „Piroska” néven közismert, négy keréken guruló zenedoboz a szlovák gépgyártás remekműve: az egész tákolmány csörögzörög, csattog, fújtat, sziszeg, zizeg, úgy ugrál, mint egy megbokrosodott ló. Ablakait nem lehet rendesen becsukni, és az ajtókhoz hasonlóan besüvít rajtuk a „frissítő” szibériai hideg (nyáron kinyitni képtelenség őket, télen csak az ajtók nem nyílnak). E nagy műgonddal megalkotott retekládának legreprezentatívabb része a toalett. Hiányzik a lehúzója, ülőke nyomokban sem fordul elő rajta, rendszerint nincs benne víz, és az ajtaja akkora, hogy egyszer (az utazóközönség nem kis derültségére) egy testes asszonyság bejutási szándéka meghiúsult, annak ellenére, hogy mindenki neki szurkolt. Az egésznek különleges zamatot ad a piszok, a szutyok és a gázolajszag. Szinte furcsán érezném magam, ha egyszer kipucolnák. Szóval egy ilyen környezetben préselődik össze több tucat ember, magyarok és külföldiek, öregek és fiatalok, jól öltözöttek és kevésbé elegánsak, vidámak és lehangoltak, frissek és álmosak, kispolgárok és különcök – vagyis egy szelet társadalom. Amikor felszállok, már félig tele a röcsöge. Főként éltes román asszonyok viszik a portékáikat a békéscsabai KGST-piacra. A kocsi legeldugottabb sarkában egy szerelmespár ül. Némán melegítik egymást, tekintetük többet mond minden szónál. (Később látom őket egy gofrisütő előtt. Számolják a pénzüket. A fiú bizonytalanul nézegeti a tenyerét és az árjegyzéket, majd a lány megszólal: – Tulajdonképpen nem is szeretem a gofrit. – Elmosolyodnak és továbbmennek. Nagyon szegények és nagyon szerelmesek.) Mellettünk egy kimért öregúr ül rezzenéstelen arccal, bámul a semmibe. A cipőjétől a kalapjáig teljesen fekete a ruhája, mégsem hinném, hogy özvegy, az ápolt külső, a gondosan vasalt öltözék szorgos női kezekre enged következtetni. Az első ülésen négy pufajkás alak. Hatalmas kérges tenyerük ölükben pihen, fejük lelecsuklik. Átellenben verik a blattot, egyikük térdén gyűlik az aprópénz.

46

Két ember élénken politizál. Az első szerint Irak fog még meglepetést okozni, a másik azt állítja, hogy az USA akkor majd móresre tanítja. Az eszmecsere olyannyira szenvedélyessé válik, hogy kis híja az ökölharcnak. Mellettük egy mélabús pasas szabályos időközönként elővesz egy hatalmas laposüveget, és jókorákat húz belőle, szinte gépiesen. Szemben tenyeres-talpas, babos kendős parasztasszonyok ízes tiszai tájszólásban egy „nagy marha emberrül” csevegnek. Egyikük nagy termoszt vesz elő, forralt borral kínálja a többieket. Közben új felszállók vannak. Feltűnik néhány ismerős, akikkel biccentünk egymásnak. Felcihelődik egy család is: apa, anya és három gyerek. Az apa kifulladva cipel három gigantikus méretű bőröndöt, alig tudja bepréselni magát az ajtón. A felesége – egy tökéletes hengerforma asszony piros ruhában, tűsarkú csizmában, az orrán hatalmas bibircsókkal – szamuráj módjára vág utat az egyre sűrűsödő tömegben. Némi közelharc árán még ülőhelyet is találnak. Jó magyar szokás szerint előveszik az elemózsiát, és falatozni kezdenek. Utazáshoz rántott csirke illik. A szomszédok ádámcsutkája erre ütemes mozgásba kezd. Valahonnan a tömeg aljáról előkerül a kalauz, egy töpörödött emberke, meglehetősen rezignált állapotban, és kéri a jegyeket. Az asszony ingerülten kezd a retiküljében kotorászni, majd gyilkos tekintetet vetve a kalauzra, odalök elé vagy harminc különféle zsíros vonatjegyet. Az emberke feltolja sapkáját, megvakarja a fejét, majd tanácstalan képpel kiválaszt ötöt, szalutál a lyukasztóval, és reménytelen kísérletet tesz a továbbjutásra. Közben a következő párbeszéd zajlik le: – Anuci, piszilni kell! – mondja a legkisebb csemete. A mamának torkán akad a csirkecomb. – Tartsd vissza! – sziszegi. – De anuci, nadon kell piszilni! — suttogja az utód szinte bömbölve. Ezzel megkezdődik az odüsszeia. A mama kézen fogja gyermekét, és elvergődik vele a vécéig. – Anu, bepisziltem! – közli a trónörökös a célállomás ajtajában. Kész családi idill. A két zsugás eközben szívvel-lélekkel szurkol: – Mindent bele, öcsi! Az apa erre visszaordít: – A nénikéteket! Az incidens nem fajul tettlegességgé, mert megakadályozza a szurkoló tömeg. Időközben a csühögő beér Békéscsabára, és itt kell hagynom ezt a családias bűzdobozt. Csak azt sajnálom, hogy még nem találták fel a szagosfilmet, hogy az utókor

47

megismerhesse csodálatos huszadik századunknak ezt a pikáns, sajátosan közép-európai hangulatát.

Szűcs Lajos iskolánk diákja 1988 – 92 között.

Tapasztó Eleonóra

Dombegyház története Részletek

A trianoni döntés után őseim családi birtokát is feldarabolták, és így egyik része a magyar területen maradt, a másik pedig a románon. A trianoni békeszerződés ugyan biztosította a lehetőséget a kettős birtokos könyvvel, hogy dédszüleim átjárjanak a határon a földet megművelni és a termést betakarítani. Családunk és a rokonság ekkor szakadt ketté, mivel egyik része Romániába, másik része Magyarországra került. A település a trianoni határ meghúzása után is próbált fejlődni. 1927-ben több mint 730 telket osztottak ki, ezen házat építettek. 1926-ban Dombegyházon létrejött az Ipartestület és a Hangya Szövetkezet. Az emberek többsége 1931-ben a Mezőhegyesi Állami Gazdasághoz szerződött. 1941-ben kiépült a Dombegyházt Mezőhegyessel összekötő kisvasút. Az itt élő gazdák ipari növényeket termeltek: Mezőhegyes cukorrépát és kendert igényelt. 1927-ben felépült egy új elemi iskola, ez már biztosította a község lakóinak az oktatást. Ennek ellenére a fejlődés a húszas évekhez képest lelassult. A második világháború kitörése után a lakosság frontra küldésével a gazdák létszáma lecsökkent, a gazdasági fejlődés megtorpant. A háború befejezése után az 1947-es párizsi békeszerződés ezen a helyzeten még rontott, mert megszüntette a kettős birtokú rendszert, és teljesen elzárta a határt. 1960-ig szüleim se testvéreikkel, se más rokonaikkal nem tudták tartani a kapcsolatot. A községben 1960-ban, mint az ország más területén is, megkezdődött a parasztság kollektivizálása, ezzel egyidejűleg megszűnt a magángazdálkodás. A faluban az 1990-es

48

rendszerváltás után indult el újra a magángazdálkodás, de tíz év alatt nem sokat fejlődött, mivel a jellege mezőgazdasági, és a területtől messze van a feldolgozóipar. Az 1920-as években Dombegyház lakossága közel négyezer-ötszáz fő volt, a mai viszonyok között a falu lakossága alig éri el a kettőezer-ötszázat. A faluból nagy az elvándorlás. Dombegyház nekem szülőfalum, itt nevelkedtem, és ideköt gyermekkorom, általános iskolám, barátaim, szüleim, rokonaim. 1992-ben megnyílt egy új határátkelőhely Battonya – Tornya között, ez lehetőséget ad távolabbi rokonaim és a határon túli környék – s a legközelebbi város: Arad megismerésére.

Tapasztó Eleonóra iskolánk diákja 1998 – 2002 között.

Helytörténeti és családtörténeti országos pályázaton indult dolgozatával. Ebben szülőfaluja, másik beküldött munkájában Arad történetét tekintette át, az elsőhöz családfája rajzát is csatolta.

Tímár Rita

Cselédsorban Régen a nagy családoknak nehéz volt a megélhetés. Volt, ahol tíz-tizenkét gyermeket kellett felnevelni. Sokszor kevésnek bizonyult a családfő keresete arra, hogy minden apróságnak ruhára és iskolára is jusson. Ezért a legtöbb helyen a szülők a nagyobb gyerekeket szolgálónak adták a vagyonosabb családhoz. Az én nagymamámék tizenhárman voltak testvérek, de csak kilencen nőttek fel egészségben. Édesapjuk községi rendőr volt. Az 1930-as években hatvan pengő volt egyévi keresete. Édesanyjuk varrónőként dolgozott. Több úri családnak varrt fehérneműt, inget, blúzt. Bár földjük és tehenük volt, nehéz volt a megélhetés. Akaratuk ellenére cselédsorba jutottak. A legnagyobb leány, Mária, édesanyjának segített a háztartást vezetni és varrni. Ő vigyázott a kisebbekre is. Nagymamám és másik nővére, Ilona, libapásztornak állt. Megesett, hogy disznót és tehenet kellett őrizniük. Nyolcévesen, mezítláb, hol égető napsütésben, hol szakadó esőben terelgette Mamám az állatokat a legelőn, nehogy tilosba menjenek.

49

Ezután a Fekete családhoz került cselédnek. Itt kegyetlenül bántak vele. Ehetetlen ételeket adtak neki, és emberi mivoltát semmibe vették. Egy nap – nehogy észrevegye a gazda – minden ruháját magára vette, és harmincfokos hőségben hazaindult. Otthon mégis visszaküldték, mert nagyon kellett a pénz, de ő önszántából felmondott, majd G. Nagy László családjának szolgálatába állt. A gazdának 120 hold földje és jelentős vagyona volt. Egy ökrös szekér tüzelőfát és egy hasas kocát ígértek Mamám édesapjának takarmánnyal együtt, ha ott marad, és jól dolgozik a lánya. Nagymamám szívesen maradt, hiszen itt szerették, és így az ígért járandóságot meg is kapták. A gazda felesége nagyon megkövetelte a tisztaságot. Jelentették, ha végeztek a takarítással. A padlónak mindig csillognia kellett. A mosogatásnak külön módja volt. Két lében kellett elmosni, majd két különböző törlővel megszárítani az edényeket. Először a „nagyolóval” és csak utána a „színelővel”, hogy szépen csillogjon. Ha a gazdasszonynak nem tetszett, akár ő maga nekilátott, és az összes edényt újra elmosogatta. Ebből minden cseléd tudta, hogy legközelebb pontosan kell dolgoznia. Amikor lejárt a szerződés, a cselédkönyvbe be kellett írni a szolgáló minősítését, hogy elégséges, megbízható vagy kiváló-e. Ha úgy találták, hogy nagyon rosszul végezte feladatát, akár elégtelent is írhattak neki. Az én nagymamám kiváló értékelést kapott. Ennek köszönhette, hogy pesztra lehetett egy állatorvos, Cs. Szabó Albert családjában. Hat gyermekre kellett vigyáznia. De örömmel végezte, és az apróságok is szerették. Egy szobában aludt velük, és a gazdáékkal egy asztalnál evett. A gyerekek ragaszkodtak hozzá, főleg a legkisebb, mikor megkérdezték, ki az anyukája, sokszor ezt válaszolta: – Bözsi az én anyukám. Mikor pedig asztalhoz telepedtek, a csemeték inkább Nagymamát ülték körbe, mint saját kis asztalukat. Étele nagy részét is ők ették meg. Meg is jegyezte párszor a gazdasszony: – Böske, nagyon sovány vagy te. Ennek a családnak a szolgálatában kapott szappant és tiszta törölközőt. Hogy szeretetüket kimutassák, néha kézkrémet is adtak neki. De a fegyelmet nagyon megkövetelték. A családfőt gazduramnak, a feleségét pedig asszonyomnak kellett szólítani. A cseléd feladata eléggé felelősségteljes volt. Ha nem vigyázott, és megrongált valamit, azt levonták a béréből. Egyszer mamám széttört egy csészét. De vett helyette egy újat. A gazda mégis megszidta. Másik alkalommal, pünkösdkör elküldték süteményért. Hogy hamarabb visszaérjen, kerékpárral ment. Visszafelé azon gondolkodott, hogy mekkora baj lenne, ha elesne a sok finomsággal. Szerencsétlenségére belecsúszott egy mély árokba. Rettenetesen megijedt. A sütemény füves lett, pénze nem volt, hogy kifizesse. Sírva jött a házhoz. Ott aztán alig tudták megvigasztalni. A doktor úr dicsérte a süteményt: – Hmmm... Erzsi! Ilyen finomat még soha nem ettem! Ugye, gyerekek, milyen finom! Hmmm...

50

De ő csak sírt. Végül a nagyságos asszony egy szép szoknyával és egy blúzzal nyugtatta meg. Egyszer a kútra ment, és agyontaposott egy kiscsirkét. Nem merte megmondani, örült, hogy nem vette észre senki. Egy egész napig hurcolászta a ruhája zsebében, míg végre este el tudta temetni. Ez a titka soha nem lepleződött le. Ennél a háznál szolgált egészen addig, amíg férjhez nem ment. A mai napig szívesen gondol vissza ezekre az emlékekre, bár ebbe az életbe nem vágyik vissza. Annak örül, hogy legfiatalabb testvéreinek, Piroskának és Sándornak már nem kellett cselédkednie. Nagyobbik húgának, Teréznek is elég szomorú volt a cselédsora. Őt egy gazdag család úgy vette magához szolgálónak, hogy idővel majd örökbe fogadják, de édesanyja nem engedte. A család ugyan kérte, hogy legalább az ő nevüket viselje, de a szülők ellenkezésére nem erőszakoskodtak, s végül cselédként tartották. Három bátyja: József, Károly és Lajos szintén elszegődött más családokhoz. Nekik alig volt idejük iskolába járni, mert már február elsejétől (miután a szerződést megkötötték) kezdődtek a munkák, és egészen november harmincig, András-napig tartottak. Az ilyen munkásokat hívták kommenciós vagy hónapos béreseknek. Márciusban kezdték a vetést, és a nyarat az aratással és a csépléssel fejezték be. Az év tizenkét havából csak a januárt és a decembert tölthették otthon családjukkal. Ilyenkor bálba is jártak. Az év többi napján egész héten dolgoztak, csak szombaton késő este kerültek haza. Mamám édesanyja egész éjszakákon át a három legnagyobb fiú ruháit javítgatta, hogy időben készen legyen. Hétfőn már hajnali két órakor indultak. Ha több kilométerre lakott a gazda, akkor is gyalog kellett menniük. Első feladatuk az állatok etetése és itatása volt. Majd a teheneket megfejték, kitrágyáztak alóluk. Ezután az évszaktól és a hónapoktól függően indultak ki a földekre vetni, szántani, aratni és a csépléshez előkészíteni mindent. Az ebédet a házban dolgozó nőcselédek főzték meg számukra, és ők vitték ki a földekre is. De voltak helyek, ahol megengedte a gazda, hogy a szolgálók ugyanazt egyék, mint ők. Nagymamám testvéreinek gyakran zsizsikes babot és férges sonkát kellett enniük, de megesett, hogy ugyanazt a szalonnát főzték meg több alkalommal, majd kivették, és csak a levét adták oda. A három fiú részes kapálásokra és aratásokra is eljárt. Ilyenkor tizedet kaptak. Az ebédet saját maguknak főzték meg bográcsban. Nagyobb gazdaságokban intézőket is alkalmaztak. Ezek a munkafelügyelők néha ostorral verték a munkásokat, hogy jobban dolgozzanak. Az udvari cselédek dolga volt a főzéshez, mosáshoz vizet hordani és tüzelőt vágni. A mezőgazdaságban dolgozók és az udvari cselédek általában az istállóban aludtak az állatokkal. Velük feküdtek és keltek. Pár helyen viszont cselédlakásokat alakítottak ki.

51

Aki helyben nem kapott munkát, elment a Dunántúlra répát egyelni vagy rizst aratni. Ők voltak a summások. Tavasztól őszig kegyetlen dolguk volt. Sokszor térdig érő vízben kellett dolgozniuk. Jobb esetben ökrös szekérrel vitték el őket. Ilyenkor a szekerek egész vendégoldala tömve volt emberekkel. Máskor meg maguk előtt tolva a talicskát vágtak neki a nagy útnak. Egy kommenciós cseléd bére általában egy szekér szalma, egy szekér csutkaízik, egy pár hathetes malac, egy pár csizma vagy bakancs, húsz kiló szalonna, egy öltő munkásruha és helyenként változó mennyiségű kukorica vagy búza volt. Nagymamám a mai állapotokat látva, aggasztó híreket hallva, attól fél, hogy ez a világ visszatér. És a legjobban minket félt, a fiatalságot.

Tímár Rita

Mindennapi kenyerünk

A búza aratása az emberek legnagyobb és legféltettebb munkája volt. A mindennapi kenyér alapját jelentette ez a gabonanövény. Ezért betakarítása fontos volt mind az úri, mind a parasztcsaládok életében. Nagyon meg kellett szenvednie mindenkinek a munka idején. Már június végén, PéterPál napján megkezdték az aratást, és egészen augusztus 20-ig tartott. A kovácsműhelyekben már jóval aratás előtt folyt a munka. A gazdák ugyanis odavitték kaszáikat megkalapáltatni. De voltak olyanok is, akik saját maguk végezték el: milliméterről milliméterre vékonyították a kasza élét. Mikor már úgy látták, hogy elérkezett az aratás ideje, vagyis a gabona viaszérett volt, akkor a családok nekiláttak a munkának. Már hajnali négy-öt órakor felkeltek, kimentek a földekre, és árpaaratáskor csak tíz-tizenegy óra körül kerültek haza. Általában a családfő vagy az idősebb fiúgyermek kaszált. Mindig úgy vágták a gabonát, hogy ne a tarlóra dőljön. Utánuk mentek a marokszedők, akik a búzát kévényi csomóba rakták össze. Ők legtöbbször fiatal lányok voltak. Őket követték a kévekötők. Nekik kellett elkészíteniük a kötelet és belekötniük a kévét. A kötelet úgy készítették, hogy egy maréknyi szalma kalászát összedugták és megcsavarták. Ezután a kévéket ezekbe belekötötték. Egy kévébe egy öl búzát tettek. A kötözést már nyolc-tíz éves gyerekek is végezték.

52

Utána összehordták a kévéket, és halkéba hordták. Ez azt jelentette, hogy egy méternyi magasságban, szárával egyfelé fordították a gabonát. Majd néhány ember keresztbe rakta a kévéket. Általában négyszer tették egymásra. A legalsó kévét kántornak, a legfelsőt papnak nevezték. Végül pedig egy két méter széles gereblyével összehúzták a tarlón elmaradt kalászokat. Ezt a kaparékot kévébe kötötték, és a kereszt tetejére helyezték. Majd olyan formában kötötték le, hogy a szél ne tudja elfújni. Így is sokszor széthordta a szél, s ezért újból kellett rakni a keresztet. Megvárták, amíg beérnek a kévék, és csak akkor kezdték el a szállítást. Ökrös fogattal vagy lovas kocsival vitték be a tanyába. Ott egy nagy asztagot raktak. Melléállítottak egy hordót, tele vízzel. Ez azért kellett, ha véletlenül tűz ütött volna ki, legyen mivel eloltani. Az asztagba rakott búza még itt is érhetett, amíg jött a cséplőgép. Amikor megérkezett a cséplőgép, beállt az udvarba. Volt egy kévevágó, aki kivágta a kévék kötelét. Átadta az etetőnek, ő széthúzta a kévét, és belerakta a dobba. Miután a gép kicsépelte, elöl kiadta a magot, ezt már egyből zsákokba engedték. A gépre felhúzták a zsákot. Amikor megtelt, levették róla. Három-négy zsákot is fel tudtak kötni egyszerre. Egy-két ember bekötötte a zsákokat, néhányan pedig elhordták, és szépen egymásra rakták. Egyes helyeken hombárokba tették a gabonatermést. A hombár négy levert cövek volt, amit deszkalapokkal határoltak el. Elöl ki lehetett venni a léceket, hogy könnyebben hozzájussanak a terményhez. A szalma és a törek hátul jött ki, két külön helyen. Ezeket petrencékkel hordták el. A szalmát a férfiak, a töreket a nők hordták. Ezeket kazlakba rakták. A szalmát a jószágok alá, alomnak használták, de télen nagyon jól lehet fűteni vele a kemencében: Sütéskor is jól fel tudták használni. A törek a lovaknak és a marháknak szolgált eledelül. A cséplőket a házigazda általában meghívta reggelire, ebédre vagy vacsorára. Reggelire szalonnával, kolbásszal és frissen sült kenyérrel vendégelték meg őket. Legtöbbször még pálinkával is megkínálták, délben húslevessel, csirkepörkölttel várták a munkásokat. A kicsépelt tiszta gabonát minden esetben megmérték, mert a gépeseket ebből fizették meg, egy bizonyos részt kaptak belőle. Ezért is hívták több helyen is részeseknek őket. Az etetők és a hordók többet kaptak, mint például a törekkaparók. Ezt a munkát lányok végezték. Ahol pedig váltották egymást bizonyos időközönként, azokat csak félrészesként fizették meg.

53

A második világháború előtt szinte a falu összes családjának volt földje. Akiknek esetleg nem volt, azok béreltek, és azon termelték meg a családnak az elégséges búzát, árpát és más gabonafélét. Az emberek annak örültek, amikor bőséges termésük volt. Ez nem mindig volt így. Ez idő tájt is nagy ellenség volt a természet. A vihar és a jégeső sokszor már lábról leverte a búzát, az igen megdőlt, és ez nem kedvezett az aratásnak. A betakarítás idején volt a legmelegebb. A tarlón mezítláb jártak. A búza és más gabonák porja is igen kellemetlen volt, ahogy a felhevült, izzadt testre rátapadt. Ezért vettek fel inkább inget vagy vékonyabb blúzt. De a felsütött, kipirosodott bőr is nagyon fájt mosakodáskor. Mivel egész nap a tűző napon voltak, nagyon jólesett az étel és a hideg víz. Reggelire kenyeret, szalonnát, kolbászt vittek magukkal a földekre. De kellemes volt a hideg aludttej és a vízicibere is. Főtt ételt általában csak este ehettek. Ilyenkor összeültek, és tésztalevest, paprikás krumplit, betyárost vagy kását főztek maguknak. Vacsora után a férfiak megkalapálták, megfenték kaszájukat, hogy másnap akadály nélkül folytathassák a munkát. A fiatalok pedig beszélgettek vagy dalolgattak, ha még nem voltak fáradtak. Bár ez nem sokszor fordult e1ő, mert a nagy hőség és a kemény munka nagyon kifárasztott mindenkit. Voltak olyan családok, aratóbrigádok is, amelyeknek délben kihordták az ebédet. A búza learatásának és a munka végének a megünneplését mindig augusztus 20-án tartották meg. Ezen a napon nagy aratóbált rendeztek, ahol a falu kicsinye-nagyja részt vett. Általában egy épületben rendezték, de ahol nem volt erre megfelelő helyiség, a szabad ég alatt tartották. A teremben körben ültek az asszonyok vagy gardedámok a lányaikkal. A gardedámok addig ott voltak, míg tartott a bál. A terem közepében álltak a legények. Ahol ők álltak, azt nevezték szamárszigetnek. A lányok vagy beszélgettek, vagy édesanyjuk mellett ültek. A fiúk pedig felkérték, vagy esetleg egymástól lekérték őket. Volt olyan lány is, aki már fiúval járt a bálba. A bálterem falait búzából készített díszekkel és koszorúkkal ékesítették. Ezeket általában olyanok készítették, akik tudtak fonni. Ezen az ünnepen sütöttek először az új lisztből friss kenyeret vagy cipót, és Isten áldását kérték a kenyér megszegésekor. Ezért is nevezik Szent István királyunk ünnepét az új kenyér ünnepének. Az új kenyér ünnepével összefügg a kenyérsütés hagyománya is.

54

Régen még nem voltak pékségek, így az emberek saját maguk sütötték meg a mindennapi betevőt. A kicsépelt, zsákba rakott szemeket a gazda kocsira tette, és elvitte a malomba megőrletni. A molnár az őrlésért vámot vett, úgy, hogy bizonyos mennyiségű lisztet kért. A gazda a megőrölt búzából korpát, fehér lisztet és kenyérlisztet kapott. A korpával a jószágot etette. A tiszta vagy nullás lisztből süteményt sütöttek, vagy galuskát készítettek. A kissé barnás színű kenyérlisztből lett a kenyér. Egy fateknő egyik felébe lisztet tettek, a másikba kovászt. A kovászhoz korpából párt készítettek. Ezt megszárították, majd kenyérsütés előtt vízben megáztatták, és leszűrték, hogy a léha ne kerüljön bele a tésztába. Utána élesztőt kevertek el langyos vízben, és a kovászhoz adták. Ezt a műveletet fakanállal végezték. Eltették pihenni. Hajnal két órára megkelt, és elkezdték kézzel dagasztani. Kenyerenként egy marék sót szórtak bele. A kenyértésztát elég keményre gyúrták. Ha nagyobb mennyiségben sütöttek, akkor a tésztát megvágták. A dagasztás beletelt egy óra hosszába. Aztán leterítették egy vászonkendővel, és meleg párnát tettek rá. Másfél óráig kelni hagyták, majd kiszakították a kenyeret. Emellett hagytak tésztát lángosnak és kiscipónak is. A teknő oldalára ragadt tésztamaradékból bodag lett. A kiscipókat általában gyerekeknek sütötték koruktól függően. Kisebbeknek kicsit, nagyobbaknak nagyobbat. A kiszakított kenyereket gyékényből vagy susolinából fonott szakajtókosarakba helyezték. Megszórták liszttel, végül letakarták egy szakajtóruhával. És persze erre is raktak párnát. Míg kelt a kenyér, addig befűtötték szalmával a kemencét. Akkoriban még minden háznál volt kemence. Kinek padkás, kinek búbos kemencéje volt. A kemencét mindig sarokba építették, tapasztással készítették, majd fehérre lemeszelték. A fal mellett volt magasan a kemence torka. A szája a másik oldalon volt, azon keresztül fűtötték. A sutban aludtak a gyerekek, ha túl sokan voltak egy családban. A sut a kemence lábánál volt. Míg fűlt a kemence, kiváló volt lángossütésre. Eltakarították a parazsat, a lángost pedig szétnyújtották, és betették a kemencébe. Egy kicsit sült, utána félbehajtották, majd megfordították. Mikor végül kész lett, kivették. Belül jó puhára, kívül pedig ropogósra sült. Megkenték zsírral vagy tejföllel, és így fogyasztották. A kanállal összekapart tésztamaradékot, azaz a bodagot zsírral összegyúrták, tetejét keresztbe’-hosszába’ bevágták, és így sütötték meg. Annyi bodagot és lángost készítettek, ahányan voltak a családban.

55

Közben megkelt a kenyér. Kivették a szakajtóból, tetejét kétszer-háromszor bevágták, és rátették a sütőlapátra. A sütőlapátnak nagy kerek lapja volt, és mindene fából készült. A kemencéből kihúzták a felesleges hamut, a kenyeret pedig becsúsztatták. Amikor szép pirosra sült, kivették, megmosdatták, hogy a tetején a héja fényes legyen. Várták egy kicsit, hogy hűljön, azután fogyasztották. Sajnálatos, hogy ezeket a szép szokásokat ma már igen kevesen művelik. Pár évtizeden belül talán már teljesen kihalnak ezek a népszokások. Ezért kellene több fiatallal megismertetni őket, és így talán fennmarad belőlük valami. Ezt a tanulmányt nagymamám, Tímár Benőné Matyi Teréz emlékei alapján írtam. Ő 1929-ben született.

56

Tímár Rita iskolánk diákja 1994 – 98 között.

Néprajzi dolgozatával 1997-ben bejutott a Diákírók, diákköltők országos találkozójára Sárvárra. Nyíri Ágnessel közös élménybeszámolójuk az ötnapos táborról megjelent a Gyomaendrődi Szó-beszédben (1997. 5. 12. p.).

Váradi Katalin

Életet visz a lakásba… Riport Váradi Károly órásmesterrel Rövidített változat

– Apa, már régóta szerettem volna megkérdezni Tőled, miért ezt a foglalkozást választottad. Kitől örökölted az órák szeretetét? – Én órák között születtem, órásüzletben nőttem fel. Sokat ácsorogtam nagyapám munkaasztala mellett, kíváncsian figyeltem mozdulatait, szakmai fogásait, hogyan szedi szét az órát, rakja benzinbe az alkatrészeket. Néztem, hogy javítás után hogyan kel életre a korábban néma szerkezet. Ez nem más, mint az óra, ami az időt méri, nélküle nem lenne rend az emberek életében. Az a helyiség, ahol óra nem ketyeg, kihalt és lehangoló. Az óra éjjel-nappali mozgása életet visz a lakásba. Nélkülözhetetlen használati eszközünk, de ugyanakkor kegyetlenül számlálja a másodperceket, és ezek a pillanatok jelentik a soha vissza nem térő időt az ember életében. – Milyen volt az első óra? – Kezdetben egy földbe szúrt függőleges oszloppal mérték a Nap árnyékának hosszát, melynek napóra volt a neve. A napórák az időt csak napos időben mutatták, e hátrányukat homok-, víz- és más mécses órák küszöbölték ki. Az emberiség fejlődésével az időmérő eszközök is korszerűsödtek. – Milyen adottság kell ahhoz, hogy valaki így végezze a munkáját, ahogy Te? – Alapfeltétel a szakma szeretete. Törekednünk kell a pontos, precíz munkára, a legkisebb lelkiismeretlenül végzett munka is komoly meghibásodást idéz elő a szerkezetben, bosszúságot okozva tulajdonosának. A pontosság az ember értékmérője!

57

– Ki volt a családban az első órás? – A mi családunk órásdinasztia. Órás volt mindkét dédpapád, dédmamád öccse, apai nagymamád, nagypapád és testvére, én, az édesapád, édesanyád és az ő testvére is órás. – Hogyan alakult ki ez a dinasztia? – Dédpapád kubikoscsaládból származik, de ő úgy érezte, többre képes, mint hogy a talicskánál maradjon. Szülei kérése ellenére is elment otthonról, hogy mesterséget tanuljon. Így került ki Gyulára egy Blum nevű órás- és ékszerészhez inasnak. Az órás szakma mellett az ékszerészetet is kitanulta, ez csodálatosan szép és szemet, szívet gyönyörködtető mesterség. 1905-ben szabadult fel. – Hogyan kezdte dédpapa az életet az inasévek után? – A mestere nagyon megszerette szorgalmáért, rátermettségéért, megbízhatóságáért, és az ő, valamint szülei segítségével 1908-ban Sarkadon órás- és ékszerüzletet nyitott, amelyben önállóan dolgozott. 1910-ben megnősült, feleségét mint kitűnő üzleti érzékű segítőtársat bevonta a munkájába. A műhelyet és kereskedelmet állandóan fejlesztette, határainkon túl is hírnevet szerzett, pl. a német Junghans óragyár a dédpapa nevével, címével, mesterségének megnevezésével gyártotta és szállította le a különböző órákat. Még ma is találkozunk több olyan órával, amelynek a számlapján olvasható a dédpapa cégjelzése, és még ma is sok helyen szolgálnak ezek a szerkezetek. A dédpapa hosszú évtizedekig megbecsült vezetőségi tagja volt a Sarkadi Ipartestületnek. 1941-ben az Iparügyi Minisztérium saját kezű aláírásával, gyönyörű oklevéllel tüntette ki három évtizedet meghaladó becsületes, pontos munkájáért. – Voltak-e tanulói dédpapának? – Az évtizedek során több tanulója is volt, akikből jó nevű mesteremberek lettek. Többek között ilyen a még ma is élő és tevékenykedő Kádár Béla. Ő Budapesten dolgozik, és európai hírű mesterember az óraszámlap felújításában. – Ki a következő órás a családban? – Dédpapád két ikerfia: Károly és Lajos. Károly a Te nagyapád. Ők az édesapjuktól tanulták a mesterséget, de gyakorlaton más városban, pl. Zalaszentgróton kiváló óramesternél gyarapították tudásukat. – A nagymama hol tanulta a mesterséget?

58

– Ő is édesapja tanulója volt Szentesen, ott ismerkedtek meg nagyapáddal. Sarkadon kötöttek házasságot, és nagymamád is bekapcsolódott az üzleti tevékenységbe. Ebből a házasságból két gyerek született: Margit nővérem és én. Néhány évig minden nagyon szép volt, de közbeszólt a háború. – Mi történt? – Nagypapádat és ikertestvérét is katonának vitték, ez mind két fiúnak sokéves távollétet jelentett a családtól. Lajos kilenc és fél évig, Károly hét évig volt távol. Nagypapád betegen jött haza, és 1947-ben meghalt. – Hány éves voltál, amikor édesapád meghalt? – Én három és fél éves voltam, a nővérem pedig hét. Ezután édesanyám és nagyszüleim neveltek bennünket. Amikor édesapám ikertestvére hazajött az orosz hadifogságból, helyreállították a háború alatt kifosztott és tönkrement üzletet. Nagyapám a megcsonkult családban már nem tudott azzal a lendülettel munkálkodni, mint azelőtt, de próbált újból talpra állni. Az üzlet rendbe hozása után egy segéddel dolgozott. – Ezután újra helyreállt az üzletmenet? – Igen, de nem sokáig volt nyugalom. 1952-ben államosították az órásüzletet, az ékszereket is lefoglalták. Még a tűz- és vízbiztos páncélszekrényt is elvitték, amit dédpapád rendelésére készítettek Bécsben. Ugyanekkor államosították a családi házat is, amelynek utcai részéből ki is kellett költöznie a családnak. Dédpapád az órajavítást – mert már csak ez maradt – egy udvari kis előszobában folytathatta. Édesanyám és nagybátyám, Lajos, kénytelenek voltak a megélhetésért Budapesten a Rákosi Művekben dolgozni. Ekkor már összeházasodtak, és keresetükkel segítették az itthon maradt családot. Nagymamád vasesztergályos volt, Lajos pedig a vaskohászatban dolgozott. Ő többszörös kitüntetést kapott jó munkájáért. Nővéremet és engem nagyszüleim neveltek tovább, de nevelőapánk saját gyermekként szeretett és gondoskodott rólunk. Dédapádat mint nemkívánatos személyt osztályidegennek nevezték. Valótlan adatok szerint hetvenholdas kuláknak minősítették. Hiába igazolta telekkönyvi szemlével, hogy csak három hold földje volt, ami apai örökségből származott, a családi ház sem felelt meg a két szobájával az államosítható előírásoknak, e helyi kiskirályok önkénye és irigysége miatt mégis az állam javára lett írva. Később hiába kértük vissza a Minisztertanácstól, az a helyi tanács döntésére bízta az ügyet, a helyi ismertségre hivatkozva, akik ismét elutasították. Újbóli kérelmünkre pedig azt a választ kaptuk, hogy ezt az ügyet már lezárták.

59

– Apa, Te hol tanultál? – Én 1961-ben Békéscsabán, a Vasipari Vállalat órajavító részlegénél, nagyapám egyik volt alkalmazottjánál szereztem szakmunkás-bizonyítványt. Így az otthon gyűjtött tudás mellett kiváló mestereknél tanultakkal bővebb ismeretekre tettem szert. – Miért nem tanultál ékszerjavítást is? – Az órás- és ékszerészmesterség különválasztása miatt csak az egyiket vagy csak a másikat lehetett választani. Én az óráknál maradtam. A szakmunkásvizsga letétele napján meghalt nagyapám, és a műhelyét én vettem át. Itt mint felelős üzletvezető dolgoztam, mivel az ipart nagymamám örökölte özvegyi jogon. 1969-ben mestervizsgát tettem Szegeden. – Te kinek adod át a tapasztalataidat? – Két lányom van, mindkettőnek más az érdeklődési köre. Sajnos, kicsi korukban nem loptak el egyetlen órát sem, hogy megszereljék. Az unokákban reménykedem.

Váradi Katalin iskolánk diákja l986 – 90 között.

Dolgozatához hatalmas dokumentumgyűjtemény tartozik. Riportjával 1989-ben bejutott a Diákírók, diákköltők találkozójának sárvári döntőjébe. A Kemény Gábor Iskolaszövetség Ilyenek vagyunk című pályázatán különdíjat nyert.

60

Zsibrita-Fecske Zsuzsanna

A régi tót lakodalom

Zsibrita-Fecske Jánosné Lestyán Anna, a nagymamám visszaemlékezései alapján ismertetem a régi szlovák lakodalmi szokásokat. Amikor a kislány négykézláb átmászott a küszöbön, akkor a szülők azt mondták, hogy már készülhetnek a menyegzőre, és kezdhetik a staférungot gyűjteni. Ezzel adta jelét a lányka, hogy elmenőben van a háztól. Mikor felcseperedett tizenkilenc-húsz évesre, keresni kezdték a vőlegénynek valót. De a sorsáról a szülők döntöttek: gazdaghoz gazdag, szegényhez szegény mehetett. Egy héttel a lakodalom előtt összehívták a rokon fiúkat, akik a koszorúspárban lesznek, mert nem csak egy volt, mint mostanában, hanem nyolc-tíz is. A rokonságot szétosztották, melyik koszorúsfiú kit hívjon meg. Egy fiú általában négy-öt helyre látogatott. Ebben az időszakban még nem volt írott meghívó, így történt szóban: „– Jó napot kívánok, üdvözletet hoztam a menyasszonytól (vagy a vőlegénytől, attól függ, kinek a nevében indult). Azt üzenik, hogy mához egy hétre, ebben az időben lesz az esküvő, ennél a háznál. Ebédre és vacsorára szeretettel meghívják magukat. Köszönöm szépen, viszontlátásra!” Több helyre kellett beköszönnie. Délelőtt elindult, és délutánra visszatért a házhoz. Ott megkérdezték, hogyan fogadták, hogyan ígérkeztek, és hányan vannak a családban.

61

A nagy esemény előtt egy-két nappal, pénteken, elkezdték a sütést-főzést, birkanyúzást, tyúkpucolást. Szombaton a kenyeret és a kalácsot készítették el, mert valaha vasárnap volt a lakodalom, és minél frissebbnek akarták a süteményeket. Nagy kenyereket sütöttek, ezek néha a hat-hét kilót is elérték. Jellegzetes alakjukat úgy készítették, hogy a tésztából elszelt részt a sütő asszony kettéhajtotta, így a kenyér púpos lett. Ez a gazdagságot jelképezte. A kalácsot négy ágba fonták, egy tésztacsíkkal körbefogták, mert így szebb formája lett. Még túrós lepényt, vízen kelt tésztát, szalagárésat is sütöttek.

A menyasszonyi ruha az 1910-es években még tiszta fekete volt. Ezt váltotta fel a fehér ruha, fekete kötővel. Ezután terjedt el a ma is szokásos, a fehér.

62

Aki azonban bűnt követett el, az a személy nem vehetett fel fehér ruhát, fehér koszorút. A bűnelkövetésen azt értették, ha áldott állapotban volt, vagy ha elvált. A válás azonban kevesebb volt, mint mostanában. Az ilyen nőnek színes öltözetet kellett viselnie. De lakodalmat nem rendeztek ilyenkor. (Ma bárki felveheti a fehér ruhát, de esküdhet más színűben is.) A vőlegény öltönyt viselt, a koszorúsfiúk szintén. A koszorúslányok hosszú rózsaszín ruhát vettek fel, fejükön kis koszorú. A menyasszonyi csokor krepp-papírból vagy selyempapírból volt (de ez ritkaság), és élő zöld aszparátusszal díszítették a virágokat. Jellegzetes ajándék a tulipános láda a lány szüleitől, ebben a kelengye volt. Tartalma: jómódú családban húsz törülköző, négy-hat asztalterítő, tíz ágytakaró, szegényebb családban tíz törülköző, kettő asztalterítő, kettő ágytakaró, konyharuhák s másfajta szőttesek. (Már évekkel korábban elkezdik készíteni a kendert, fonnak, szőnek.) A dunnavég és a párnavég hímzett. Ezenkívül akkor nem voltak olyan nagy ajándékok, mint mostanában. A parázsos vasalónak nagyon örültek vagy egy kávéskészletnek, ez azonban már nagy értéknek felelt meg.

Szombaton a fiús háztól a koszorúsfiúk mentek megvásárolni a párnákat, ezeket a rokonságba tartozó víg kedélyű asszonyok árulták. Olyanokat ajánlottak, amelyek tele voltak tüskével és bogánccsal. Állították, hogy ezeken lehet a legjobbat aludni. A fiúkat

63

azonban nem tévesztették meg. Csak a kényelmeset kérték, ennek nagy ára volt: ötlyukú gombért árulták. Ezt nagy nehezen kitudakolták a vásárlók, és készítettek ilyet, vagy régi pénzzel fizettek. A menyasszony részéről még aznap elmentek az asszonyok a vőlegényes házhoz megágyalni. Háromszor is megigazították a fekhelyet. Mikor legelőször ágyaltak, egy kisgyereket dobtak az ágyra, hogy legyen gyermekáldása az ifjú párnak. Ezután újból igazították. Vasárnap délelőtt megjöttek a zenészek, a hegedűsök és a nagybőgős. Köszönésképpen eljátszották a Himnuszt. Ebéd előtt felállva elmondták a megfelelő imát. A menü savanyúlevesből, birkapörköltből és süteményből állt. Ebéd után ismét ima következett. A régi szokásokat mindig felelevenítették. Ahány lány volt a rokonságban, annyian lettek koszorúspárok. A lányok versengtek, kinek tűzzék ki a virágot, mert azzal kellett lenniük egész este. Amikor a vőlegényes háztól mentek kikérni a menyasszonyt, vitték az esküvői cipőt és a csokrot, amit a vőlegény vett meg. (A leendő feleség az ura ingét, nyakkendőjét és a díszzsebkendőjét vásárolta meg.) Ott fogadta a násznagy. De a fiútól is jött násznagy, egy rokon házaspár és az első koszorúsfiú, aki vagy testvér, vagy közeli barát. Az első koszorúslány vagy a menyasszony testvére, vagy legjobb barátnője volt. Amikor a leendő asszony násznagya fogadta a vőlegényt, azt mondta: – Nagyon jó, hogy megjöttek, vártuk magukat! A lovaknak is készítettünk egy kis szénát, biztosan megéheztek, állítsák őket oda ahhoz a szénaboglyához, hogy jóllakjanak! Bezzeg az nem szénaboglya, hanem rőzserakás volt! Vasárnap csak templomba mentek, a polgári esküvő nem aznap, hanem három-négy nappal előtte volt. Az időjárásnak megfelelően indult a menet. Ha sár volt, akkor parasztkocsin, ha jó idő, akkor hintón, hóban pedig szánkóval jutottak el a templomig. A menyasszony mindig azt kívánta, hogy fehér ló húzza a hintót vagy a parasztkocsit. Ha gyalog mentek, akkor az asszonyok és a férfiak kiabáltak, kurjongtak. Például: – Álljunk meg a saroknál, hadd pisiljen a menyasszony! Itt van egy kurta kocsma, ide a sánták, gebék járnak, ezt a helyet kerüljük ki! A borzas, kócos Mari néni meg ne lássa a menyasszonyt, mert ő is olyan lesz!

64

Az úton a nagynénik azt lesték, hányszor néz vissza az ara, mert annyi gyereket jósoltak neki. A templomba érkezéskor félkörívben álltak a koszorúspárok. A menyasszony koszorúspárjai felőle, a vőlegényéi is hasonlóan. Gratulációk sora követte a szertartást. Mikor visszaértek a lakodalom helyére, a fiús házhoz, az ima, majd a vacsora következett. Az első fogás csigatésztaleves. A tésztát még két héttel korábban az asszonyok készítették. Alapanyaga tyúktojás és liszt. A formáját a szövőszéktől eltört bordán hurkapálcával sodorták. A leves utáni fogás sült tyúkhús, birkapörkölt és sütemény. Emellett különféle italokat is fogyasztottak. A menyasszonynak vacsora közben hoznak csirkelábat, hogy dolgos legyen, csirkemájat, hogy szelíd legyen. Szárnyát nem adtak neki, hogy el ne szálljon a háztól. Ezután mulatott a násznép hajnalig, de volt, amikor másnap délig. Különféle táncfajták szokásosak: a csárdás, a polka, a tangó az idősebbeknek. Még éjfél előtt az „Eladó a menyasszony!” tánc is szerepelt, de nem úgy, mint mostanában: nem pénzért, hanem ingyen. Az ifjú párt mindenki megtáncoltatta, mert ez az est fénypontja volt. A férfiak el akarták rabolni a menyasszonyt, így próbálták ki, hogyan tud vigyázni rá a vőlegény. Aki fehérben esküdött, mert megérdemelte, annak éjfélkor piros ruhába, piros kendőbe, illetve babos vagy törökmintás ruhába kellett öltöznie. Ez volt a kontyolóruhája. A lányos háztól jöttek asszonyok, akik segítettek a menyasszonynak átöltözni. A vőlegény is bent volt, amikor vették le a felesége koszorúját. Koszorúsfiú szedte ki a tűket a nő hajából, a férj meg állandóan ott lábatlankodott, mert ő akarta kapni az első puszit. Az asszonyok tudták, mennyi tűvel van odafogva a koszorú, és lökdösték a vőlegényt. Amikor az utolsó tűt szedték ki, ráléptek a lábára, hogy most kapja a puszit. A menyasszony nem jelezhetett a férjnek. Ha a koszorúsfiú kapta a puszit, nevettek a nők, hogy a férj milyen málé. Ekkor az újasszony kaláccsal, az újember borral kínálta meg a vendégeket. Hálájuk jeléül az asszonyok kendőt, a férfiak zsebkendőt kaptak, mert megtisztelték a jelenlétükkel a lakodalmat. És mulattak tovább a vendégek. Amint mamám meséli, magam elé képzelem, és rádöbbenek, mostanság mennyire más egy lakodalom. És az idő múlása közben gyorsan kihalnak a régi szokások.

65

Zsibrita-Fecske Zsuzsanna iskolánk diákja 1994 – 98 között.

1996-ban Sarkad Város Önkormányzata és a Márki Sándor Múzeum néprajzi pályázatán dolgozatáért dicséretet érdemelt.

Bíró Julianna

„…nem tűnhetnek el nyomtalanul…” Riport Koszta Rozália festőművésszel

Itt vagyok Koszta Rozália festőművésznő ízlésesen berendezett, műalkotásokkal teli műtermében. Velem szemben a háziasszony, akit életéről faggatok. Magunk közt szólva: nem szívesen vállalkozott a beszélgetésre. – Gyulán születtem nincstelen földművesek negyedik gyermekeként 1925-ben. Mire én megszülettem, testvéreim mind meghaltak. Gyulának egy érdekes negyedében laktunk: Galbácskertben. Ez egy egészen külső része volt akkor a városnak, ma már teljesen beépült. Alig két-három sor házból állott akkor, ezen túl már csak egy szikes-gyepes nagy legelő terült el. Ide jártunk játszani. Nagyon szerettük ezt a hatalmas teret, és a legérdekesebb az volt, hogy ott szoktak a festők festeni. És akkor ismertem meg Szilágyi István, Kohán György és Bíró György művészeket. (Szilágyi István törpe ember volt, a gyulaiak bizonyára ismerik.) Ez volt az első találkozásom a festészettel. Körülbelül négy-öt éves lehettem, amikor társaimmal szépen odamentünk, és meglestük, mit csinálnak a festők. Világosan emlékszem még most is, hogy egy tanyát festettek, a tanya mellett volt egy gémeskút. De egy idő után elzavartak bennünket. Nos, mit csinál egy gyerek? Elzavarják – hát persze, hogy elmegy. Szépen visszamásztunk, ez többször is megismétlődött, és csak akkor mentünk el onnan, mikor meguntuk nézni. Akkor szétnéztünk a gyepen, hogy hol van valami érdekes, és láttuk, hogy egy fekete kalapos, sötét ruhás férfi egyedül ül és fest. Odamentünk hozzá, és nem zavart el bennünket. Ezen nagyon csodálkoztunk. Kisült: azért, hogy tiszta vizet hordjunk neki az akvarellhez. Később aztán, húsz év múlva, megismertem Bíró Gyuri bácsit, és elmeséltem neki ezt a történetet. Akkor elővette azt a lapos üveget, amelyben hordtuk neki a vizet. Hát ez félelmetes volt. Ezt azért mondtam el, mert amikor egy gyermek értelme ébredezik

66

négy-öt éves korban, mindent megjegyez. Akkor ez rám olyan erős benyomást tett, hogy később is ez hatott rám. Nekem nagyon nehéz volt a gyermekkorom. A harmincas években nehéz volt tovább tanulni. A négy elemi elvégzése után polgári iskolába írattak szüleim. Nagy keservesen el tudtam végezni. Nem azért, mert rossz tanuló voltam, hanem mert az anyagi helyzetünk nem engedte. Miután elvégeztem a polgárit, már szó sem lehetett a továbbtanulásról. Viszont el kellett menni dolgozni. Gyengén tanuló elemi iskolásokat tanítottam, majd egy gyors- és gépíró tanfolyam elvégzése után állást kaptam a gyulai Gyógypedagógiai Leánynevelő Intézetben. Ekkor már sokat rajzoltam. Több gyulai fiatallal együtt szabadiskolát szerveztünk József Dezső rajztanár vezetésével. Döntöttem: festő leszek. 1948-ban felvettek a Derkovits Kollégiumba, ahol szakérettségiztem, és 1949-ben már a Képzőművészeti Főiskola hallgatója voltam. Az első évfolyam befejezésekor közölték velem: Leningrádban folytathatom tanulmányaimat. Így kerültem az 1950/51-es tanévtől a Művészeti Akadémia Repin Intézetének felső szakára, ott tanultam 56 nyaráig. Tulajdonképpen az első komolyabb művem, amit elfogadott a közönség, az a diplomamunkám volt. Ezt Leningrádban készítettem. Számomra sokat jelentett a nagy hagyományú főiskola kidolgozott tanítási módszere – európai műveltségű professzorok tanítottak –, a történelmi város hangulata, a világhírű Ermitázs anyaga és a soknemzetiségű diáktársak. Szinte természetes volt, hogy diplomamunkám elkészítése után visszatérjek szülőföldemre. Hívtak iskolába rajzot tanítani. Jövedelmem alig volt elég az élelemre. Csak két hónapig bírtam, mert a tanítás annyira lekötött, hogy nem tudtam festeni. Rendkívül nehéz volt megélni, anyagot előteremteni, ráadásul megbecsülést szerezni a művészetnek. Ekkor már bennem érlelődött a gondolat: meg kell próbálni a lehetetlent. Itt maradni Gyulán, ahol sok tehetség született vagy formálódott, de senki sem tudott igazán itt maradni. Valakinek el kellett kezdeni, hiszen oly szép ez a vidék, a soknemzetiségű emberek különleges karakterűek – ki festi meg őket? Nem tűnhetnek el nyomtalanul. Innen indult el Dürer apja, itt született Erkel Ferenc, Munkácsy itt döntött a művészpálya mellett, Bartók itt gyűjtötte legszebb népdalait, itt született Kohán.

67

1957 májusában itt Gyulán az Erkel Ferenc Múzeumban volt az első kiállításom. Ezen tíz-tizennégy kép szerepelt, pontosan már nem emlékszem. A szakma elfogadott, szívósan festettem, és lassan kialakult saját stílusom is. Érdeklődésem központja ma is az ember. Táblaképfestő vagyok, és olajjal festek. Nagyon szeretem ezt a technikát és a nagyon mély tömény színeket. De szoktam akvarellokat is festeni és rajzokat is készíteni. Nagyon sok kollégát ismerek, tisztelem munkásságukat, függetlenül attól, milyen stílust képviselnek. Hiszen nem az a lényeg, hogy milyen stílusban dolgoznak, hanem az, hogy minőségileg milyenek a képek. Egy óriási példaképem volt és van is. Mivel Leningrádban hetenként elmentem az Ermitázsba, és ott egy világviszonylatban is jelentős anyag van Rembrandt műveiből. Nos – fiatalon ezeket a Rembrandt-képeket nagyon sokat néztem, és igen hatottak rám. Ez egy nagy példakép. Rengeteg portrét festettem. Gyerekeket, fiatalokat, öregeket. Nem az a lényeg, milyen híres emberről készül a kép, hanem milyen minőségben. Körülbelül húsz díjjal jutalmazták munkáimat. Erre büszke is vagyok. A legelsőt 1963ban Békéscsabán adták át – a Békés megyei Munkácsy Emlékérmet. A jövőre nagyon nehéz tervezni. Mindig meg szoktak hívni kiállítást rendezni. De sajnos, állandó kiállításomra nincs lehetőség. Gyulán, Budapesten, Szegeden, Békéscsabán stb., külföldön pedig Zrenjaninban (Jugoszlávia) és Londonban volt önálló kiállításom. Szeretek sétálni a szabad levegőn és szemlélődni: nézem az embereket, a várost, a házakat, a fákat. Gyulán születtem, itt nevelkedtem, ide tértem vissza főiskolai tanulmányaim befejezése után, mert itt találtam nyugalmat az alkotómunkához. Itt találkoztam azokkal az emberekkel, akik arra késztettek, hogy megfessem őket, mert mindig is az arcokat szerettem, kerestem rajtuk a jeleket, melyeket a sors, a szenvedés és a gyöngédség vésett beléjük. Szeretem az embereket, akiket emberként nap mint nap üdvözlök, hiszen gondjaink, örömeink is közösek. Munkámban őket kívánom megmutatni tiszta érzéssel, a színek, formák gazdag változatával, mert nemcsak a nevem, hanem a szellemi hagyomány is kötelez, ha már ecsetet vettem a kezembe.

68

Bíró Julianna iskolánk diákja 1986 – 90 között.

Ez az írás Koszta Rozália festőművész (1925 – 93) életében az utolsó riport.

69

„... a kultúra nem virágzik magától...”

Tanulmányok

70

Janiga András – Nagy Norbert

A sarkadi Röpülj, Páva! – kör

(Rövidített változat)

„Lehet, hogy a következő évtizedben, esetleg évtizedekben nem lesz rá szükség, de jöhet egyszer egy ember, aki kíváncsi lesz városa múltjára, sőt talán még kulturális eseményeire is.” (Vass Gábor) Vass Gábor a Sarkadon ma még élő egyetlen „Elemi Népiskolai Tanító”, aki orgonista kántori oklevéllel is rendelkezik. A tanítóképzőt a Debreceni Református Kollégiumban végezte, és 1942-ben kapta meg oklevelét. 1977-től Sarkadon tanított. Szervezett iskolai énekkart, zenekart, játszott a községi szimfonikus zenekarban. Szinte állandóan oktatott hegedűt, zongorát, később furulyát is. Legtöbb ideig a Művelődési Ház keretében és nem csak a „mellékes” keresetért. A képzőben megszerette a népdalt Balla Pétertől, a karéneklést volt tanárától, Csenki Imrétől, aki később az Állami Népi Együttes megalapítója volt. Képzős korában meghallgatták az énekkart Kodály Zoltán „tanár” úr és Bárdos Lajos professzor úr is. Ezek voltak a magvetés évei, és csak 1971-ben jutott el odáig, hogy neki merjen fogni egy olyan nagy feladatnak, mint a sarkadi Röpülj Páva!-kör vezetése. Jó

71

munkájával hírnevet szerzett községének és sok-sok örömet idősnek és fiatalnak egyaránt. Az általa vezetett húsz évről van szó dolgozatunkban, melyet nagy részben az általa lejegyzett adatokra építettünk. Ez írás célja annak a húsz évnek a története, amely egy zenei mozgalomnak: a népzene újraéledésének a korszaka. Ennek a korszaknak Sarkad meghatározó tényezője volt országosan is! Nagyobb mértékben, mint azt a helyi hatalmasok részéről tapasztalni lehetett. Itt a sarkadi Röpülj Páva!-körről van szó. Kodály és Bartók magvetése ekkor érett be, és elfelejtődőben lévő népzenei nyelvünk újraéledt. Zenei anyanyelvünk megmentése után virágzására is sor került, és ennek a fontos munkának részese volt a Röpülj Páva! „Hiába, a kultúra nem virágzik magától, különösen nem az Ugarban. Azt vetni, ápolni és gondozni kellene.”

(Vass Gábor)

Az 1956-os események után nem került erre sor, körülbelül 1970-ig, amikor Vass Lajos karnagy, Lengyelffy Miklós, Baross Gábor vezetésével meg nem indult ez az új mozgalom: a népzene újraéledése. Eddig csend volt Sarkadon is. Sem énekkar, sem zenekar. Színjátszó csoport, irodalmi színpad sincs. Egyedül egy fúvós zenekar volt, már utolsó napjait járta. A volt Levente fúvósai kiöregedtek, s újakat nem képeztek. A népzene újraéledése Sarkadon létrehozta a népdalkórust, a Röpülj Páva!-kört. Ennek története következik. 1970 őszén a párt és a Művelődési Ház szervezésében énekkart akartak szervezni Sarkadon. Először a gimnáziumi énektanár volt a vezető, majd sorra hívták azokat a tanítókat – az énekhez értőket –, akiktől remélték, hogy megtartják tagságukat. Így ekkor még sajnos nem sikerült megalapítani a népdalkórust. Az akkori MSZMP párttitkára, Kesztyűs Lajos helyesen érzett rá városunk sivárságára, és lelkes igyekezettel és az akkori kultúrházi igazgatóval: Tímár Imrével megszerveztek egy énekkari mozgalmat. 1971 januárjában felkérték Vass Gábort és Simon Ferencet, hogy alapítsanak egy községi és egy munkásőr énekkart. Vass Gábor vállalta a munkásőr énekkar alapítását, vezetését. Simon Ferenc lett a régi dalárdacsoport felújítója. Tímár Imre volt ekkor a kultúrház igazgatója, minden segítséget megadott Vass Gábornak és Simon Ferencnek, ám a munkásőr énekkar így sem született meg. Ekkor felkérték a két vezetőt, hogy együttes erővel irányítsák a dalárdakört, és legalább ezt tartsák életben. Tímár Imre és Vass Gábor körbejárták a várost, és új tagokat toboroztak.

72

1971 februárjában egy sikeres előadás után nőtt a tagok száma. Ez betudható Tímár Imre lelkesedésének is. Vass Gábor így vélekedik róla: „Mindig szeretettel és tisztelettel bámulom munkáját, segítségét, egész emberségét. Kiváló népművelőnek tartom.” Ezután megszerveződött a citeraegyesület is. Szívesen jöttek ide az emberek. Május 22-én újabb előadás következett a citerások segítségével. Szintén telt ház volt. Vass Gábor ekkor bejelentette lemondását – csak az első nagy sikerig akarta vezetni a csoportot –, de a tagok nem fogadták el, becsapottnak érezték volna magukat. A vezető – a csoport összetartó kapcsa – nem csak azért van, hogy megszervezze és sikeressé tegye a népdalkört, a Röpülj Pává!-t. Tehát maradt minden a régiben. Vass Gábor rendületlenül vezette a csoportot húsz éven keresztül. Miért tette? Azért, mert Balla Péter barátja beszélt vele a népdaléneklés fontosságáról? Vagy mert Csenki Imre, a tanítóképző tanára énekkarával szerepelhetett a Zeneakadémia nagytermében, vagy mert a Rádióban is szerepeltek, és hanglemez is készült róluk? Indokolhatná ezekkel is, de ez nem illene hozzá, egy Gyepszél utcai gyerekhez. Ami a fő igazság: szeretett, illetve szerettek együtt énekelni. Ebben az időszakban kezdtek megalakulni az országban a Páva-csoportok. Igazából ekkor lett népdalkör a sarkadi Röpülj Páva! Eddig egy csaknem hetventagú férfikórus volt. Így örömmel vette mindenki az asszonyok jelentkezését. Simon Ferenc lett az ő vezetőjük.

Az 1971-es alapítók: Tokai Imre, id. Oláh János, ifj. Oláh János, Oláh Ferenc, Molnár István, Bán Gábor, Bereczki József, Bondár Sándor, id. Cséffán László, Csizmadia András, Debreceni Lajos, Deli József, Elek Gábor, Fekete Albert, Fekete Péter, Góg István, Kiss Ferenc, Kiss Lajos, Kovács Gábor, Szabó Lajos, Varga János, Varga Gábor, Veress Albert, Kiss Sándor, LeelÖssy Imre, Bondár József, Ponta Imre, Szabó Lajos Az 1971-ben belépett asszonyok névsora: Vezetőjük Simon Ferenc tanító, Varga Jánosné, Ilus néni, Jenei Károlyné, Varga Sándorné, Vargáné Sajti Piroska, Szabó Lajosné, Györfi Imréné, Várdainé Kiss Juliska, ifj. Molnár Istvánné, Gaálné Martyin Róza.

73

Citerások: Tűsér József, Saás Lajos, Jenei Károly vezető, Kiss Miklós, Erdődi Imre, Dobi Imre, Csizmadia Lajos. Több mint száz gimnazista énekelt velük. Korosztályi probléma sohasem merült fel. Az ifjúsági és gyermekcsoportban több mint 150 általános iskolai tanuló vett részt. A citeraegyüttesben legalább ötvenen játszottak, és a tánccsoportban is több mint százan megfordultak. Az „öregek” létszáma is meghaladta a százat. Alakulása évében 12 előadást tartottak: Mezőgyánban, Békéscsabán, Gyomán, Sarkadkeresztúron, Újszalontán, Kötegyánban, Méhkeréken. Később számos kiadványa jelent meg a Pávának, de kezdetben csak a helyi gyűjtés dominált. Az 1972-es év piros betűs év volt. Tímár Imre bejelentette – a megyei Művelődési Központ biztatására – az országos népzenei találkozóra a népdalkört. Mint később kiderült, országosan sem igen volt jobb a sarkadi népdalkörnél. Április 8-án volt helyben egy előadás, melyre Pestről is jöttek le nézők, sőt lejött Lengyelffy Miklós a TV-ből, dr. Baross Gábor, dr. Vikár László a Népművelési Intézetből és Vass Lajos, aki a pávás műsorok vezetője volt. Arcukon csak az elégedettséget lehetett látni. Az ő tanácsukra egyesült a férfi és a női kar. 1972. július 2-án megyei felmérés volt. Augusztus 19-én az Erkel Színházban a TV közvetítésével a legjobbak között szerepelt a kórus. A megyéből még az okányi csoport vett részt Tóth Sándor vezetésével. A fellépés után a létszám egykettőre megnövekedett. A következő négy-öt évben 80-90 fős lett a csoport. A tagok nemcsak énekeltek, hanem elsajátították az énekléshez kellő alapismereteket: a hangképzést, a légzéstechnikát, a dinamikát, egyszerűen mindent tudtak. Műsorokra tűzték a vidék és az ország különböző tájegységeinek dalait és a helyi népszokásokat. Nyolcvan ember közül mindenki tudott valamit a régi szokásokról, mindenki ismerte a karácsonyi betlehemes játékokat, az újévi kántálást, az őszi és a téli cuhárékat, a húshagyó keddi delengálást, a szüreti bálok ceremóniáját, a fonók, a dörzsölők alkalmait, a leánykérést, a vőfények és a lakodalmasok szokásait. Így összeállt egy háromórás műsor. A cím „Életünk” lett. Tartalma: egy fiatalasszony bölcsőt ringat, és altatódalokat énekel. Ezután következett a gyerekkor. Ekkor alakult meg két gyerekcsoport. A kisgyerekek játékát, dalait elsősnegyedik osztályos tanulókból álló csoport adta elő. Ezt a csoportot Szabó Gyuláné Kubisek Ilona tanító néni vezette több mint húsz éven át. A nagyobb gyerekek játékait, dalait az ötödik–nyolcadik osztályos gyerekekből szervezett együttes adta elő. Vezetőjük 74

Ilyés Imre volt. 84 gyerek volt a csoportban. Nagy munka volt őket betanítani, mozgatni a színpadon. A gyerekkor után a legénykor következett. Fonójelenet, kukoricamorzsolás, lánykérés eredeti vőfélyversekkel, násznagyi beszédekkel. Ezután jött a lakodalom: a lányos ház, fiús ház. Az utcai elvonulást is megoldották. A nézőket dudorászva járták körül, fúvós zenekari kísérettel énekelték a lakodalmas dalokat. A közönség közül sokan bekapcsolódtak. Addig a színpadon előkészültek a menet fogadására. Beköszöntő, a menyasszony és az anya búcsúja. Dalok, táncok! Megszerveződött a saját tánccsoport. A lakodalmas menethez fúvós és vonós zenekar is szükséges volt. Lett ez is! A volt Levente zenekar tagjai és az ÁFÉSZ népi zenekara egyesült. A fonóhoz ment a citera, az régen is úgy volt, de a lakodalmat nem citerával tartották, hanem a vonós zenekarral. Az előadás azzal fejeződött be, hogy a volt menyasszony ringatta a bölcsőt, jelképezve ezzel az Élet körforgását. Óriási sikere volt a műsornak! Többször is meg kellett ismételni! Sőt Romániában, Arad megyében is előadták. Ekkor már valóságos népi együttessé vált a kör. A műsort megtekintette a Népművelési Intézet is. A csoport tagjai együttesen 180 dalt tudtak énekelni 92 önálló dallamra. Kapronyi Terézia jegyezte le őket. „Mennyi mindenre kell ügyelni, hogy megmaradhassunk a tiszta forrásnál!” (Vass Gábor) Több ismertebb téma is színpadra került, melyben a falusi népszokásokat dolgozták fel. Ilyen volt: 

a katonaság, sorozás, bevonulás, a katonaélet, leszerelési dalokban.



a delengálás. A farsang végén kimaradt lányokat köszöntötték kolomppal, csengővel, tepsivel, karikással és csúfolódó dalokkal. 

a kenderdörzsölő. Külön feldolgozásban. A dörzsölő szerkezet egy hiányos példányát Sarkadkeresztúron Szilágyi Károlyéknál lelték fel, ezt kiegészítették. Ebbe rakták bele a törő alól kikerült kanócot, amiben körbeforgatva megforhintatták a kendert. Eközben szólt a dal. Ezzel a műsorral később a TV-ben is szerepelt a csoport.

75



a betyárdalok. A dalokban elmondták, hogyan lett a szegény legényből betyár. Elmesélték a betyárok életét. Miket lopott, hogy viselkedett a csárdában. Elfogatásának körülményeit, tömlöcbe záratását is előadták. Először a műsor vége az lett, hogy felakasztották a betyárt, de ez a közönségnek nem tetszett. Végül a betyárt szeretője kiszabadította a tömlöcből. Így a közönség megnyugodott. Az

ezekhez

a

műsorokhoz

szükséges

dalok

felkutatása,

vegyes

kórusra

való feldolgozása nehéz és időigényes munka volt. Ezt a munkát Vass Gábor végezte egyedül. A szervezésben segítségére voltak a Művelődési Ház hivatalnokai. Feldolgozták még az „endrődi nagykertben” a cséplődobba esett Farkas Julcsa balladáját. Segítségre volt Novák tata, a Vasas és Bihari Néptáncegyüttes koreográfusa. Megható előadás volt! A betyártörténet színpadra állításához Vadasi Tibort kérték fel. Ö volt a Népművelési Intézet szakembere. A népdalkör népdalok gyűjtése közben megtudta, hogy 1906-ban Bartók járt a Feketeéren, és ott gyűjtött dalokat. Simon Ferenc lekottázta, a Páva már 1971 őszén műsorára tűzte őket. Az egyik dalról kiderült, hogy egy sarkadi születésű Szűcs Zsuzsanna nevű 17 éves lány énekelte 1918-ban. Bartók sarkadi gyűjtésének emlékére a tagok 1978ban a Művelődési Ház előtt egy kopjafát állítottak fel ünnepélyes műsor keretében. 1981ben Bartók Béla születésének százéves évfordulóján nagy műsorestet rendezett a csoport. Ekkor kapta a Művelődési Ház a Bartók Béla Művelődési Központ nevet. Ekkor helyezték el az emléktáblát az épület előcsarnokában. Az esten vendég volt ifj. Bartók Béla is. A műsorral kapcsolatban egy érdekesség. Érkezett három amerikai lány, egyikük anyósa Enyedi Józsefné Dobozi Mária, a Röpülj Páva! tagja. Debrecenből jöttek, ahol a virágkarneválon táncoltak. Egy délutáni táncpróba után este már bent álltak a tánccsoportban. Néhányat a mi dalainkból is megtanultak. Így nemcsak táncoltak, hanem énekeltek is a mieinkkel. A mi műsorunkban ezúton összeforrt Bartók magyar és amerikai élete. Közben Tímár Imre volt igazgató a könyvtár vezetője lett. Utódja Tóth Imre sarkadi születésű fiú lett. Méltó követője elődjének. Rengeteget dolgozott a Páva ügyében is. Következzen néhány nagyobb esemény a Páva életéből: Az Erkel színházbeli szereplés után jött az Arany Páva szekszárdi gálája a TV rendezésében, Békés megye színeiben. Az NSZK televíziójában egy Bartók útján c. műsort

76

szerkesztettek, így eljutottak Sarkadra. És így szerepelt a sarkadi Páva-csoport a nyugatnémetországi tv műsorában. Fellépett a kör a gyulai várjátékok programjában is, a fonóház műsorával. Énekeltek betétdalokat Illyés Gyula Bolhabál c. darabjában. Rendezője ekkor Rencz Antal volt. Előadták Arad város meghívására két magyar községben a lakodalmas műsort. Jugoszláviában Péterrévén, Petrovo Selo Backán lépett fel a kör. Egyszer magyar citeraegyüttest küldtek Lengyelországba. Pribojszki Mátyás citeraművész a sarkadi citeraegyüttest javasolta, ezt mindnyájan örömmel fogadtuk. Pribojszky volt a hivatalos vezető, de a csoporttal ment Fekete Ibolya 16 éves énekes. A lengyel úton részt vettek: Jenei Károly vezető, Saás Lajos, Fekete Sándor, Erdődi Imre, Dobi Imre, Csizmadia Lajos. Fekete Sándor, aki az Újteleken lakott, a 2-es Számú Iskola tanulóiból alakított egy hattagú együttest. Szerepeltek a Rádióban is. A felvételt Vass Lajos irányította. A Rádió többször készített felvételt a Páva-körrel. Sarkadra Zámbó István riporter és Alföldy-Boruss István jött ki a Rádiótól, de Pesten is készült felvétel. Legutoljára Csapó Károly irányította a műsort. Sajnos, mire a húsz év eltelt, Vass Gábor szíve elkopott. Meg kellett műteni. A műtét után tovább nem vállalta a vezetést. A csoportot 1991 őszétől Nagy Edit, szintén sarkadi születésű fiatal gimnáziumi tanárnő vette át. Az ő vezetésével is jártak azóta a Rádióban. A Mezőgazdasági Múzeum vasárnap délelőttönként népzenei műsort adott más-más községek meghívásával. Ebben négy éven keresztül Sarkad is rendszeresen szerepelt. A nagyobb események közé sorolhatjuk a Baján megrendezett népzenei találkozókat. Itt is több ízben szerepeltek a csoport tagjai. Gyöngyösről is meghívták a Pávát. A szomszédos településeken és a megyében sok helyen felléptek. Húsz év alatt csaknem ezer népdalt sajátítottak el. Nagy segítségére volt a Pávának a kötegyáni Szőke László zenekara. A citerások kiöregedése után Jenei Károly lemondott. Helyette Kovács István, a gyulai MTH-s citeraegyüttes vezetője kisegítette a Pávát. A Páva későbbi vezetője Gyarmathy Zsolt, aki a gyulai Erkel Baráti Kör vezetője is. A Pávából népdalkörök lettek, belső zártságukban ma is megvan a hálózat, de sokat csökkent a társadalmi elismertsége. A TV is felhagyott vele, a Népművelési Intézet megcsendesedett. Mindezek ellenére a tagok ma is összejárnak, emlékeznek a fiatalságra, a régi-régi szép dalokra. A tagok közösségekben dolgoztak az uradalomban, és daloltak. Daloltak a búza acatolásakor, répakapáláskor, aratáskor, csépléskor. Ez a közösség utáni vágy vitte őket a régi dalárdába és húszévi szünet után a Pávába. „Pávás” lakodalmak is voltak. Az ismeretség a próbákon született. Így kerültek össze Sárosi Gábor táncos és Berg Ildikó, valamint Juhász Imre és Hízó Mara is. Az ő esküvőjükön természetesen fellépett a Páva is. A próbákon sok barátság született. Az

77

idősek szerették a gyerekeket, és nemegyszer Vass Gábor pedagógusi szigorúságát éppen az öregek figyelmeztetése csendesítette le: – Te is voltál fiatal, ilyeneket mi is csináltunk, stb. A csoport „Miniszteri dicséret”-ben részesült. A sarkadi Művelődési Központ szorgalmazására és hozzájárulásával Tóth Imre igazgató sok utánjárására Fasang Árpád karnagy válogatásában és Gábry György lektorálásával megjelentettük a centenárium alkalmára „Bartók Béla Békés megyei gyűjtései” címmel egy 353 dalt tartalmazó kiadványt, mely nagy segítségére lett a megyei népdalkörök vezetőinek. „– Ne felejtkezzél el a múltról, mert onnan jutottál el a mába, és ha igyekszel, a jövőbe is!” – Ezzel fejezte be mondandóját Vass Gábor bácsi.

Nagyon meglepődtem, mikor két fiú felkeresett, hogy pályázni akarnak, s témájukul a sarkadi Röpülj Páva!-kör húsz évét választották. Azt hittem, már régen elfelejtkeztek, különösen a mai fiatalság tagjai, a népdal reneszánszáról. A dolgozatkészítőknek előkerestem a nálam meglévő feljegyzéseket. Ebből válogatták össze pályázatuk anyagát. Szerintem igen helyesen a főhangsúlyt a megalakulásra helyezték, mert ez akkor politikai tett volt, egyben a nemzeti érzés kifejezése is. Később a „Röpülj Páva!” neve „népdalkörökké” változott. Ma is működnek még népdalkörök. Sok helyen az idősek otthonának részeként. Sarkadon is működik még ma is népdalkör. Utánam Nagy Edit tanárnő vezette a csoportot, míg tőle Gyarmathy Zsolt gyulai énektanár vette át az irányítást. Ez a csoport a Művelődési Ház keretében működik ma is szép eredménnyel. Országos minősítésen Arany oklevelet kaptak. Gratulálok! Bízom benne, hogy ez a pályamű is segít abban, hogy ne felejtődjön el a „közös éneklés” öröme! Nyelvedet és dalaidat féltő gonddal őrizd meg az utókornak!

78

Istenem! A régi tagok közül hatvanan haltak meg eddig. Egy négytagú népi zenekar, nyolc hagyományőrző citerás és negyvennyolc énekes. Legyen ez a pályamű az ő emlékük is!

A népdal iránti igaz köszönettel és szeretettel Sarkad, 1999. november hó Vass Gábor volt vezető

A Magyar Televízió „Röpülj Páva Népdalversenye” Vass Lajos zeneszerző-karnagy vezetésével a hatvanas évek végének egyik legnépszerűbb műsora volt. Hatására sok-sok pávakör alakult az országban. Az elsők egyike volt a sarkadi. A mozgalom sikerének több oka van. Politikai okokból hosszú időn át mostohagyermek volt minden, ami népi, nemzeti, így a népzene is. A régi zsellérek, a falu lakossága úgy érezte, ismét szabad, sőt dicsőség énekelni, citerázni azokat a dalokat, amelyek régen munkájuk, szórakozásuk, életük szerves részei voltak. Emellett a vidék lakossága azt érezte, ez az a művészet, amelyben nem hátrányos, hanem előnyös helyzetben van a városi lakossággal szemben. Ezt az igényt ismerte fel 1971 elején Sarkadon Vass Gábor tanító úr, és talált támogatókra a Művelődési Ház és az ÁFÉSZ vezetőiben. Ez a hármasszövetség sikeres formát talált az induláshoz. Egyéni népdal- és nótaversenyt hirdettek a daloló kedvű helyi és környékbeli lakosok számára. A versenynek olyan sikere és annyi résztvevője volt, hogy szinte tálcán kínálta a Pávakör indításának feltételeit. A Pávakör vezetője természetesen Vass Gábor tanító úr lett. Képzettsége szerint kántortanító, korábban hosszabb időn keresztül volt helyi kórusok, zenekarok segítője, résztvevője. Maga is úgy érezte, hogy eljött a tettek ideje. Nagy hozzáértéssel és igyekezettel végezte szervező és szakmai munkáját. Volt tanítványain s szü1eiken keresztül szinte az egész települést ismerte. Mint helyi gazdálkodócsaládban nevelkedett ember s mint igazi néptanító érzelmileg is közel állt azokhoz, akikből a Pávakörben közösséget kellett kovácsolni. Igényessége, fegyelmezettsége, kitartása gyümölcsözőnek bizonyult. Teltházas műsorok, rádió- és tévészereplések, országos hírnév formájában jelentkeztek az eredmények. Közben természetesen képeznie kellett saját magát. Tanult, olvasott,

79

továbbképzésekre járt. Nagyon sokat jelentettek számára a fellépések utáni szakmai értékelések. Volt kitől tanulni: rendszeres vendégünk és szakmai bírálónk volt Vass Lajos, Lengyelffy Miklós, Alföldy-Boruss István, Baross Gábor, Vásárhelyi Pál, Ortutay Gyula, Fasang Árpád, és még hosszan sorolhatnánk a műfaj országosan ismert és híres szakértőit. A sarkadi Művelődési Ház és a Pávakör hamarosan megyei bázisszékhely lett, e tevékenységre megyei támogatást is kapott, magyarán segítenünk kellett a megyében működő pávaköröket, citerazenekarokat. Természetesen szívesen tettük. Tette ezt a Művelődési Ház, például megyei rendezvények szervezésével, Vass Gábor pedig a csoportok szakmai munkájának segítésével. Szóljunk

e

munka

hagyományápoló szerepéről

is!

Vass

Gábor

pávakörvezető támaszkodott Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtőmunkájára. Bartók fekete-éri és más környékbeli gyűjtéseit felhasználta a műsorok összeállításához. Felkutatta azt, aki valaha Bartóknak énekelt. Sok helyi és környékbeli lakostól maga is gyűjtött a „tiszta forrás”-ból. Segítette Fasang Árpád munkáját, aki könyv alakban tette közzé Bartók Béla Békés megyei gyűjtéseit. Mindezzel szellemi előkészítője volt annak, hogy Bartók Béla emlékére kopjafát és a centenárium alkalmával a Művelődési Ház előcsarnokában márvány emléktáblát állítottak. Vass Gábor két évtizeden át lelke és mindenese volt a sarkadi Pávakörnek. Nem rajta múlt, hogy egészségi állapota nem engedte tovább végeznie munkáját, de máig is féltőn vigyázza, figyeli a csoportot. Utódai tovább viszik, amit elkezdett. Egy-két év múlva itt lesz a harmincadik születésnap. Tehát Vass Gábor – tanítói munkája mellett – az itt élő emberek mindennapjaiból, népművészetéből merítve időtállót alkotott. Sarkad, 1999. november 27.

Tímár Imre ny. könyvtárvezető 5720 Sarkad, Vasút u. 54.

80

Mellékletek 1. Fábián István: Hetvenöt testvér közé megyek... Békés Megyei Népújság, 1976. július 11. 5.p. 2. Tímár Imre: Húszéves a Röpülj Páva!-kör. Sarkad Város 1. 16. 1991. december 14.1-2. pp. 3. Oklevél a Röpülj Páva Népdalkör részére. Sarkad, 1994. augusztus 20. Sarkad Város érdekében végzett kiemelkedő munkája elismeréseként 4. Oklevél. Népzenei együttesek országos minősítése Arany fokozat Sarkad, 1997. május 17. 5. Oklevél. Népzenei együttesek országos minősítése Arany fokozat Orosháza, 1999. február 20-21. 6. Díszoklevél. Nívódíj. Csorvás, 1999. március 20.

Janiga András iskolánk diákja 1996 – 2000, Nagy Norbert Mihály 1997 – 2001 között.

E munka a Magyar Művelődési Társaság és a Magyar Művelődési Intézet millenniumi pályázatára született meg. Szerzői tárgyilagos krónikások. Korosztályuk egyetlen képviselőiként, a felnőtt alkotók között, meghívást nyertek a Magyar Rádió márványtermében tartott eredményhirdetésre. 2011-ben a Millenniumi Művészeti Olimpián hét megye versenyében nívódíjat nyertek. Írásuk Sarkad Város kulturális életében helytörténeti értékű.

81

Gyulai Adél – Nyéki Zsuzsanna

Megújuló energiaforrások Bevezetés

A világ hagyományos energiaforrásai (szén, kőolaj, földgáz, stb.) végesek. Másrészt pedig a nagy szén-dioxid kibocsátása és hőszennyezése miatt a globális felmelegedéshez is hozzájárul a hagyományos energiatermelés. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek, pl. elsivatagosodás, az óceánok vízszintjének emelkedése, a tengerparti területek víz alá kerülése. E problémák miatt fordultak a tudósok és a környezetvédők az utóbbi időben a megújuló energiaforrások felé. A megújuló energiaforrások közé tartozik a Nap, a szél, a víz, energiája, a bioenergia, és a geotermikus energia. Ezek a természetben a Nap és a Föld nukleáris energiájának köszönhetően újratermelődnek, gyakorlatilag kimeríthetetlenek. Egyre több országban ismerik fel a megújuló energiaforrásokban rejlő lehetőségeket, elsősorban környezetkímélési okok miatt.

Szélenergia A szélenergiát az emberiség évezredek óta ismeri. Az ember először csak vitorlázásra használta, majd kb. az időszámítás kezdetén Ázsiában jöttek létre az első szélmalmok. Eleinte a szélmalmokat csak őrlésre használták, később vízzel elöntött területek kiszárítására, fűrészelésre és öntözésre is. A XIX. századtól kezdve a gőzgép fokozatosan kiszorította a termelésből a szélmalmokat. Az utóbbi időben fordult újból a figyelem a szél energiája felé egyrészt a hagyományos energiahordozók nagyfokú környezetszennyezésének felismerése, másrészt a fokozódó energiagondok megoldása miatt. Ma a szél energiáját szélmotorok segítségével hasznosítják. A szélmotorok elsősorban a Föld azon területein jöhetnek számításba, amelyekre a megfelelő erősségű állandó szél a jellemző, ilyen pl. Dánia.

82

Vízenergia A fosszilis tüzelőanyagok után az energia legfontosabb, amellett legrégebbi forrása a víz. A folyók, patakok hajtotta vízikerekek több mint 2000 éve szolgálják az embert, az 1700-as évek végén nem is igen volt más számottevő energiaforrás. A vízenergiát ma áramtermelésre használják. A mai vízierőművek nem működhetnének hatalmas duzzasztógátak és víztározók nélkül, amelyeknek peremén a magasból zuhoghat alá a víz. A nagy és nehézkes, igen rossz hatásfokú vízikerekek helyett a modern erőművekben turbinákat alkalmaznak, amelyekben a vízáram egy-egy járókereket forgat.

Árapály – hullámenergia A tenger hullámzását hasznosító hullámerőműveket pl. bóják megvilágítására használják. Ezek az erőművek kilométer hosszú létesítmények, amelyek a hullámok energiáját a tengerpart vonala előtt nagy turbógenerátorok alkalmazásával villamos árammá alakítják át, bár a feladat nem kevés műszaki nehézséget vet fel. Az árapályművek ma még kísérleti fázisban vannak. Csak ott lehetnek gazdaságosak, ahol legalább 3 méter a vízszint változása apály – dagály közt. Pl. Franciaországban a Rance folyó torkolatában.

A Nap energiája Több mint két évszázadig az ember arra törekedett, hogy a Nap energiáját technológiai célokra hasznosítsa. A napenergia tiszta, biztonságos és kifogyhatatlan. A Napnak a Földre jutó energiája 5000-szer nagyobb, mint amennyit a Föld az összes többi energiaforrásából nyer, s 15 perc alatt a Földre jutó energia több, mint amennyit az emberiség évente felhasznál. A napsugárzás hőhatását megfelelő berendezések (napkollektorok) segítségével közvetlenül hasznosíthatjuk, vagy villamos energiává alakíthatjuk. Ezt az energiát elsősorban a melegebb éghajlatú területeken (mediterrán országokban) gazdaságos hasznosítani, és nagyon fontos a berendezések tájolása.

83

Geotermikus energia A geotermikus energia adott térfogatba zárt kőzet szilárd és cseppfolyós alkotóinak kezdeti felső és választott alsó hőmérséklethatárok közötti energiatartalma. Nukleáris eredetű, a Föld belsejében elbomló radioaktív anyagokból származik. A geotermikus energia ott használható jól, ahol a felszín közelében 100oC fölé melegedő vizek találhatók, ezek gőzével turbinákat lehet hajtani, áramot lehet termelni. A felszínre törő forró víz közvetlenül is hasznosítható, pl. belső terek fűtésére, melegvízszolgáltatásra, termálfürdőkben, ipari célokra és a mezőgazdaságban. Magyarország különleges geotermikus adottságai lehetővé teszik e megújuló energia gazdaságos felhasználását. Az olajkutató, illetve artézi kutas fúrások során jelentős mennyiségű termálvizet találtak. A források többsége azonban csupán 60-70 oC körüli hőmérsékletű, tehát igen nagy felületek kellenek ahhoz, hogy hasznosíthatók legyenek. Annak érdekében, hogy ne szennyezzék a környezetet, a felhasznált vizet vissza kell juttatni a kútba. Hátrány, hogy a meleg víz rendkívül sok ásványi sót old ki a talajból, ez tönkreteszi, eltömi a vezetéket.

Biomassza A biomassza – növényi és állati szervezetek által termelt szerves anyag – a napenergia átalakított, újratermelődő formája. A biomasszában kötött energiát elégetéssel ősidők óta szabadítja fel az ember és használja melegítésre, ételkészítésre és egyéb célokra (fa- és faszéntüzelés). Ez a legegyszerűbb, de viszonylag kis hatásfokú energianyerési forma. Közvetlen tüzelésre csak a száraz vagy kis nedvességtartalmú biomassza használható (tűzifa, szalma, kukorica-szár és csutka, napraforgószár, fahulladék, fűrészpor, állati trágya stb.). A biomassza energiaforrásként hasznosítható 

közvetlen elégetéssel hőenergia termelésére,



levegő jelenlétében erjesztve motorhajtásra alkalmas alkoholok előállítására

84



levegő kizárásával erjesztve hő és áram termelésére lehetőséget nyújtó biogáz gyártására. Magyarország természeti adottságai következtében a megújuló energiaforrások között a biomassza energetikai hasznosításának van a legnagyobb jelentősége. Az

Európai

Közösség

az

úgynevezett

Fehér

könyvben

rögzítette

megújuló energiaforrások felhasználásának irányelveit.

Év

1995

2010

2020

Szilárd Olaj Gáz Atom Víz Egyéb megújuló Összesen

1032 404 571 347 713 13 3079

1362 527 1309 375 940 43 4556

1761 604 2035 334 1109 73 5915

Évi átlagos növekedés, % 2,2 +1,6 +5,2 -0,2 +1,8 +7,2 +2,6

1. táblázat: Erőműépítés a világon, beépített villamos teljesítőképesség GW egységben. (1 GW=109W)

Magyarország olyan földrajzi és geológiai adottsággal rendelkezik, hogy a megújuló energiaforrások jelentős szerepet játszhatnak az ország energiaellátásában.

Gyulai Adél és Nyéki Zsuzsanna iskolánk diákjai 2000 – 2004 között.

Fizikatanáruk Lukács Istvánné. Dolgozatukkal 2001-ben az Ady Intézmények Országos Találkozóján Nagyatádon 1. helyezést értek el.

85

a

Nyomok a hóban

Mesék, történetek, humoreszkek

86

Ambrus Beáta

Kedves Regina néni! Kérted, hogy következő levelemben mutassam be, milyen postán dolgozom. Az én munkahelyem eltér a többitől. Itt minden máshogy történik. Itt én vagyok az egyedüli katicabogár, aki mindent végez. De nem sokat vagyok a postán, mert szinte csak kézbesítenem kell. Katicabogárián nagyon kevesen lakunk. Általában csak közönséges levelet vagy csomagot adnak fel a katicabogarak, vagy ilyen érkezik számukra. Reggelente fogadom a járatos kocsit, amelyben a küldeményeket hozzák. Ritkán érkezik valamilyen különlegesség. Ezért nem kell többfajta munkát ellátnom, mint más postákon. Nagyon könnyű dolgom van, és a szárnyaim is elég jól bírják a repülést. Nagyobb csomagokhoz bogárhátú kocsim segítségét veszem igénybe. Képzeld, a minap érkezett egy portós levél, és kétszer annyi díjat kellett beszednem, mint amennyit eredetileg fizetett volna a feladó. A szomszédom, a címzett, nagyon megharagudott. De haragja nyomban elszállt, mikor elolvasta az írást. Még borravalót is kaptam. Majd elröpült, mikor megtudta, hogy a nővérének kisbogarai születtek. Sógora a nagy sietségben biztosan elfelejtett bélyeget ragasztani a levélre, hiszen ő is rendkívül örülhetett a családi gyarapodásnak. Most sietnem kell, mert érkezik a járatos kocsi, amely a feladott küldeményeket viszi a rendeltetési helyre vagy egy másik postára, ahonnan továbbítják a címzetteknek. Üdvözletemet küldöm Katicabogáriából. Köszöntöm Imre bácsit is! Jó egészséget kíván: Katicabogária, 1998. április 30. (hétfő) Betti

Ambrus Beáta iskolánk diákja 1995 – 99 között.

87

Kiss Franciska

A posta Élt egy kislány, aki nagyon szégyellős volt. Katikának hívták. Az emberekkel nemigen állt szóba, inkább az állatokhoz beszélt. Egyik nap a homokozóban játszott, és meglátott egy csigát. Rárakta egy homokbuckára, és elkezdett hozzá beszélni: – Látod, ő a postás – mondta, és az utcán elhaladó egyenruhás emberre mutatott. – Tudod, ki az. Persze, hogy nem tudod, hiszen te nem is ismered. Én mindennap látom, még szombaton is. Ő hordja a leveleket és a csomagokat, anyunak még néha pénzt is. Tudod, apu szokta nekünk küldeni. A nagyi azt mondja, hogy apu bemegy egy házba, amit postának hívnak. Visz magával egy papírt, tollat és a pénzt. Ott kitölti a papírt, és a pénzzel együtt odaadja a postás néninek. Az berakja egy zsákba, és egy kocsival elküldi hozzánk a postára. Itt a postás néni odaadja ennek a bácsinak azt a papírt, amit apu írt, és azt a pénzt, amit feladott. Ő idehozza, és akkor anyu aláír valamit, és cserélnek. A pénzt a papírért. Hát nem jó? – kérdezi Katika, s ekkor veszi észre, hogy a csiga már nincs is ott. – Magyarázhatom itt én neked, mi is az a posta, ha te nem is figyelsz rám – hangzottak a csalódott kislány szavai. Kiss Franciska iskolánk diákja 1995 – 99 között.

Sarkad Város Önkormányzata és a Márki Sándor Múzeum néprajzi pályázatán 1997-ben Balogh Mártával és Varga Adriennel a boszorkányokról írt közös dolgozata 3. díjat nyert.

Gál Szilvia

Esti mese Egy szép napon Tapsi és Ugri, a két nyuszi elhatározta, hogy elmegy a tisztásra, mert ott lehet a a legnagyobb és legfinomabb szamócát enni. El is indultak.

88

Útközben találkoztak Misivel, a mókussal, aki szintén ugyanoda igyekezett, a nagy diófához, téli csemegét gyűjteni. Így hárman ugrándoztak tovább. Gida, az őzike is csatlakozott hozzájuk, hiszen a tisztáson nő a legkövérebb fű. Felettük repült Csivit, a kismadár, aki hangosan csivitelt. Így haladt a vidám társaság a tisztás felé. Meghallotta ezt a farkas is, akinek éppen nyúlhúsra fájt a foga. El is ragadta Tapsit. A többiek ijedten futottak szét. Tapsi kiáltozott, hadonászott, ahogy tőle telt, de a farkas erősebb volt nála. Barátai gyorsan kitalálták, hogyan menthetnék meg. Csivit és Misi magvakkal és kövekkel dobálta a farkast. Gida és Ugri megkerülték, és hátulról támadtak. Ugri jól beharapott az ordas bundájába, Gida pedig hátsó lábaival megrúgta. Így Tapsi kiszabadult, a farkas meg vonyítva elfutott. Az állatok ugrándoztak örömükben, hogy barátjuk megmenekült. Tovább folytatták útjukat, és hangosan énekeltek. A tisztásra érve Tapsi és Ugri megkeresték a legnagyobb szamócabokrot, és fel sem álltak mellőle addig, míg tele nem ették pocijukat. Misi annyi diót szedett, amennyit csak elbírt. Gida is jóllakott finom, friss fűvel. Csivit bogyókat csipegetett a tisztás szélén álló bokrokról. Mikor mindenki eleget evett, játszani kezdtek. Estefelé indultak haza. Otthon már várta őket puha ágyikójuk. Még most is alszanak, ha fel nem ébredtek.

Gál Szilvia iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

Irodalomtörténeti pályázaton megosztott első díjat nyert.

díszoklevelet,

89

hagyományőrző

nyelvi

pályázaton

Bálint Edit

Oroszlán az iskolában Reggel fél nyolc. Lassan ballagok az iskola folyosóján. Ismét egy unalmas nap. Soha nem történik semmi érdekes. Egyszer csak a hátam mögött kinyílik a II/B termének ajtaja. Megfordulok, abban a pillanatban repül a táskám és a kabátom, mert akadályoznak a menekülésben. Az ajtóban ott áll teljes tekintélyében és pompájában az állatok királya. Úgy rohanok, mintha az olimpián lennék. Feltépem a folyosó végén az üvegajtót, a kilincs a kezemben marad, de nem törődöm vele. Csak futok tovább, az ajtót elfelejtem bevágni. Hallom a hátam mögött a párnás tappancsok dobogását. A szívem a torkomban dobog. Nem nézem, merre futok. Csak akkor kapok észbe, amikor a tornaterem szertárjában találom magam. Gyorsan becsukom az ajtót. Na, ezen nem jön be az az oroszlán, az egyszer biztos! De nem sokáig örülhetek, mert az ajtó hatalmas dörrenéssel kiszakad a félfából. A szertár legtávolabbi sarkába húzódok, és dermedten figyelem, ahogy a nagyra nőtt macska lassan megindul felém. Csak most tűnik fel, hogy sörénye aranybarna, és szemei olyanok, mint a borostyán. Megáll előttem néhány lépésnyire, megszemlél, lehet, nem talál eléggé ínycsiklandónak. – De én nem hagyom, hogy megegyen! Utolsó csepp véremig küzdeni fogok! – határozom el.. Megfogom a kezem ügyébe kerülő tárgyakat, és hozzávágom. Repülnek a színes gumilabdák és hulahoppkarikák. Válogatás nélkül dobálok mindent, amikor egy gumikötél akad a kezembe. Megfogom, mintha korbács lenne, és feléje suhintok. Csodák csodája! Az oroszlán megáll. Egy ideig fenyegetően néz, majd átváltozik játékos kiscicává. Ugrálni kezd, a labdákat odalökdösi hozzám. Leteszem a kötelet, és odaszólok Őfelségének: – Gyere szépen, gyere ide! És érti, amit mondok! Ahogy leülök a földre, rögtön odatelepszik mellém. Hagyja, hogy a sörényét simogassam, és amikor a nyakát kezdem el vakargatni, elégedett torokhangot hallat. Döngő léptek zaja szűrődik be a folyosó felől, majd egy érces hang felkiált: – Sába, hol vagy? 90

Nemsokára megtalál bennünket a hang gazdája. Vigyorogva hallgatja beszámolómat, majd azt mondja: – Ügyes voltál. Ha egy szép napon majd oroszlánidomár akarsz lenni, keress meg! Én vagyok a cirkusz igazgatója, tessék, itt van egy belépő a ma esti előadásra! – nyom egy ingyenjegyet a kezembe. Órámra nézek, felszalad a szemöldököm. Háromnegyed nyolc lesz két perc múlva! Nekem ez a néhány perc egy évszázadnak tűnt. Visszamegyek a táskámért, a kabátomat a fogasra akasztom, és bemegyek az osztályterembe, amikor ismét kinyílik az ajtó. Mosolyogva fordulok meg, és már örülök, hogy újra találkozom az én kedves kis oroszlánommal. De lelkesedésem gyorsan lelohad, mert csak a TTA tanárnő lép be.

Bálint Edit iskolánk diákja 1993 – 97 között.

Bántó Barnabás

Egy százszorszép vagyok Én egy gyönyörű százszorszép virág vagyok. Egy nagyon szép kertes házban élek Természetesen én vagyok a legelragadóbb ebben a kertben, sőt szerintem az egész városban. Azt hiszem, pályafutásom csúcsán vagyok. Keserűen gondolok vissza azokra a napokra, amikor még a föld alatt magként éltem, hiszen olyan sok veszélynek voltam kitéve. Állandóan áztatott a hideg eső, a férgek is sokszor elkúsztak mellettem, de mint egy kavics álltam ki a megpróbáltatásokat. Először selymes gyökereimet engedtem ki a magházból, azután pedig a többi szervem is nőtt és csak nőtt. Kisebb-nagyobb kavicsokba ütköztem, de végül megláttam a napvilágot. Azt a gyönyörűséges érzést, amelyet akkor átéltem, soha nem felejtem el. Azóta szerves részemmé vált ez a lenyűgöző új világ, de még most is nagyon csodálom. Ebben a világban a legszebb számomra a gyönyörű szép égi tünemény, amely fényt ad mindenki számára. Ezt mi virágok napvirágnak hívjuk. Az esték is nagyon érdekesek, hiszen este a Hold világít, amit mi holdvirágnak hívunk. A csúszómászókat nem szeretem, mert mindig összepiszkolják tiszta leveleimet. A méhecskéket szeretem, mert általuk tudok szaporodni A darazsak mégsem mindig engem részesítenek előnyben a megporzásban, hiszen vannak nálam jóval hatalmasabb

91

növények, amelyeknek nagyobb virágjuk van, vagy jobb illatúak, vagy a színük feltűnő. De sebaj, nem búsulok, én ezzel a kevés beporzással is megelégszem. Mostanában félek a haláltól, érzem, tovább már nem növök De én ebbe nem törődöm bele. Igyekszem, hogy minél több méh engem is megporozzon, és remélem, hogy legalább olyan szépek lesznek az utódaim is, mint én.

Bántó Barnabás iskolánk diákja 1998 – 2001 között.

2000-ben a „Millenniumi mesék – az ezredvég deákprózája” című irodalmi pályázaton Miskolcon a Teleki Tehetséggondozó Kollégium Tantestületének különdíjasa.

Barta Andrea

Az ősember Élt egyszer az őserdő közepén egy bennszülött. Mindig ott lakott a vadállatok között, és semmit sem tudott a civilizációról. Gyönyörű, érintetlen környezetben élt. A levegő tiszta volt, semmi sem szennyezte. A fény az őserdő sűrűjének mélyére nem ért el, de az ősembert ez nem zavarta. A vadon mellett volt egy tiszta vizű patak. Ha tehette, napnyugtáig fürdött benne. Nagyon szerette az állatokat. Növényekkel, apró bogarakkal és gyümölcsökkel táplálkozott. Ruhára nem volt szüksége. Beszélni nem tudott, csak az állatokkal érintkezett. Úgy érezte, közéjük tartozik. Élete nagy részét töltötte így. Igen jól érezte magát megszokott környezetében. Egyik nap, amikor gondtalanul lubickolt a patakban állatbarátaival, különös zajra lett figyelmes. Közelebb lopakodott. Hatalmas szörnyetegeket látott rengeteg furcsa, de hozzá hasonló lénnyel. Barátai, a nagy fák gyors egymásutánban dőltek ki, mint mikor vihar pusztít közöttük, vagy villám csap beléjük. Tehetetlen volt a szörnyek ellen. Egyre haladtak őfelé. De nemcsak a fákat, a többi növényeket pusztították el, hanem velük az állatok lakóhelyét is. Ahogy dőltek a fák, úgy

92

menekültek az állatok. Az ősember nem tudott merre menekülni. A kifulladásig futott előlük. Végső kimerülésében összeesett. Mikor feleszmélt, azok a különös lények szemlélték, és kérdezősködtek, de ő semmit sem értett. Hamar megtanulta a beszédüket. Ruhát kapott, ismeretlen furcsa ételeket, és már nem félt a gépektől. De az érintetlen természet hiányzott neki. Bár ahogy körülnézett, ebből már nem sok maradt. Az emberek elmentek, elvégezték a feladatot, pusztaságot hagyva maguk után. Próbálták volna magukkal vinni őt is, akinek közben a Laulu nevet adták. De ő maradni akart, a friss patakban fürödni, a fák között szaladgálni, az indákon csüngni, újra gyümölcsöt, bogarakat, bogyókat csemegézni. Nem hagyhatta ott ezt a fájdalmasan megcsonkított ismerős környezetet egy ismeretlenért. Amint elmentek a többiek, mindent levett magáról, és próbálta ugyanúgy élni az életét, mint eddig. De tudta, hogy az emberek még visszajönnek, és akkor nem marad őserdő.

Barta Andrea iskolánk diákja 1995 – 99 között.

Bedő Anikó

Ez a XXI. század? A hosszú kabát teljesen elfedte a testet. Szükség is volt rá. Vastag, fekete felhők tornyosultak a nagyváros felett. Lassan szitálni kezdett a savas, maró eső. Az alak nehézkesen tovább-botorkált, búvóhelyet keresett. Sietett, hogy megelőzze a vihart. Egy elhagyatott sikátorba érve megpillantott egy fémkonténert. Ezt választotta menedékhelyül. Hosszú kabátjával takarózott be, és magára csukta a kuka tetejét. Sokáig érezte a savas eső szagát, ahogy a vastag fémet kopogtatta. De menedékhelye biztonságot adott. Lassan álomba merült. Felnyitotta a szemét, kimászott a konténerből. Megváltozott a város. Minenütt világos volt, holott egyetlen neonlámpa sem égett. Tiszta illata volt a levegőnek, felhő sem úszott az égen. Talán gyermekkorában érzett ilyen szabadságot.

93

A gyár helyén erdőt talált, amelyben sűrűn növő liánok és nagyvirágú orchideák telepedtek meg. Leveleiken tiszta víz csordult végig. A fekete föld élettel volt tele, minden szemcséjében élőlényt hordozott. A házak egyformák, tiszták és ápoltak voltak. Az egyikből egy kedves öreg néni biccentett felé, étellel kínálta. Ő nemet intett, életében először nem volt éhes. Egy hatalmas kutya szaladt felé. Megijedt tőle, de az barátságosan keze alá dugta a fejét, jelezve, hogy szereti, ha dédelgetik. Továbbhaladva nem tudta megállni, hogy a zöld gyepen meg ne hempergőzzön. Boldogság fogta el. Lehunyta a szemét, és mosolygott. Hirtelen dörömbölést hallott. Csak a sötétséget látta. Valaki felhajtotta a konténer tetejét, durván kirángatta, majd a pocsolyába lökte. Az esővíz marni kezdte a bőrét. Több egyenruhás vette körül. Ráordítottak: – Mit képzelsz, te ingyenélő? Ahelyett, hogy dolgoznál... A többit nem értette. A szavakat erős ütések követték. Elveszítette az eszméletét. Egy fehér falú szobában ébredt fel. Azonnal az álma jutott eszébe. Mintha még mindig ott lenne. Abban a csendes és szép városban, ahol zöld volt a fű és kék az ég. Úgy ragyogott a nap, mint még soha, és ha a kutya megint felé szaladna, ő már nem félne tőle. Boldogan simogatná meg vastag, puha bundáját. Kinézett az ablakon. Füstöt okádó gyárkéményeket látott, koldusokat az utcán, veszekedő embereket. Újabb viharfelhőket, savas esőt hoztak. Egy sovány, árva kölyökmacska kucorgott az ablakpárkányon. Feléje nyújtotta a kezét. Tenyerében ott volt a kutyának szánt simogatás.

Bedő Anikó

Közös magány Egy kisfiú szaladt végig a főváros terén. Egy betondzsungelből szabadult gyerek. Nem tudta, hogy került oda, elvesztette szüleit. Egyik pillanatban még édesanyja fogta a kezét, később már csak a sűrű tömeget és a felhőkarcolókat látta. Nagyon megijedt, talán még sírva is fakad, ha nem jutottak volna eszébe nagyapa szavai:

94

„Ha minden kötél szakad, akkor se veszítsd el a reményt!” Tágra nyílt szemekkel kereste szüleit a hatalmas téren. Az embertömeg nyüzsgött. Látott gyerekeket, fiatalokat, szerelmeseket és szomorúakat, boldogokat és boldogtalanokat. Munkába igyekvőket és hajléktalanokat. Mindenki elment mellette. Nem találtak semmi különöset egy egyedül ácsorgó kisfiúban, aki hamarosan szipogni kezdett. Megpillantott egy alakot. Rongyos ruhája volt és fekete arca. Szeme tűzben égett. Vállain és fején szürke galambok ültek. Néha felrebbentek, de egy kis idő múlva újra visszatértek. A kisfiú elfelejtette magányát, mástól riadt meg. Az az alak rémisztő volt. Nem értette, hogy a madarak miért ragaszkodnak annyira ehhez a koszos öregemberhez. De ő volt az egyetlen, aki nem rohant, sőt ő egyáltalán nem ment sehová. Csak állt, és hívogatta a madarait. Lassan sötétedett. Egyre kevesebben sétálgattak, kiürült a tér. Az ég tiszta volt. A kisfiú tudta, hogy valamit tennie kell. Nem állhat itt egyedül egész éjszaka. Először le-föl sétált, később körbejárta a kihalt teret. Ekkor valaki megszólította. Előtte elsötétült a világ. Arccal előrebukott, de még mielőtt a kemény betonra ért volna, egy kéz megtartotta. Egy szobában ébredt fel, és érezte, hogy nagyon éhes. Megint a sírás fojtogatta. Az ajtó mögül előtoppant az öregember, ételt hozott, és mosolygott. Elmesélte, hogy a kisfiú rosszul lett, ő idehozta a lakására, ahol a kimerültségtől pár órát aludt. Aztán beszélgetni kezdtek. Az otthonról, a családról, az életről. Nagyon érdekelte az öreg sorsa. Megtudta, hogy megmentője régóta magányos. Nincs senkije a madarain kívül. Csak ők ragaszkodnak hozzá. A fiú már nem félt, bátrabb lett és erősebb. Szünet nélkül várta a szüleit. Kézen fogva várt az öreggel, de ők nem jöttek. A kisfiú nem tudott másra gondolni, mint rég halott nagyapja szavaira: „Ha minden kötél szakad, akkor se veszítsd el a reményt!” Egyik nap a fiú egy papírfecnit talált kabátja zsebében. Rajta az anyja egyszerű írásával. Könnyen olvasta, de nehezen értette meg. A szülők elhagyták őt, nem véletlenül maradt magára azon a napon. Másnap megint kiment a térre, hideg volt, és cseperegni kezdett az eső. Vállán érezte az öreg megnyugtató karját, aki a háta mögé állva figyelte a járókelők ritkuló tömegét. Ki tudja, kit vártak? Ott álltak magányosan, szomorúan a csepergő esőben. De már nem voltak egyedül. A galambok lassan beterítették mindkettőjüket, és ha néha elrepültek is, hamarosan mind visszaszállt.

95

Nyomok a hóban Sötét éjjel volt. A hold sem világított. Egyetlen fehér kis állat vánszorgott az utcán. Nagyon fiatal volt még, nem tudta, honnan jön és hová megy. Csak azt érezte, hogy nem tartozik sehová. Lassan pirkadt, és egy kapualjban találta magát, ahová még az éjjel kuporodott. Hideg szél borzolta szempilláit. Bundája átengedte a hideget, és tappancsai is teljesen átfagytak. Egyszerre csak melege lett, és érezte, hogy felemelik. Majd langyos tej illata csapta meg az orrát. De nem tudta, miért, az ismeretlen jóságtól még jobban megijedt, és minden ízében reszketni kezdett. Apró orrát lassan a tejbe mártotta valaki, ő pedig egyre bátrabb lett. Egy lágyszívű szegény öregember fogadta be, aki minden magányos állaton segíteni szeretett volna. Ezen az apró kutyakölykön is megesett a szíve. Nagy odaadással ápolgatta az apróságot. Lassan kitavaszodott. Időközben a fehér kiskutyusból hatalmas komondor vált. Sokat játszottak együtt. A szomszédok kezdtek furcsán nézni rájuk. Úgy gondolták, ennek a vénségnek fölösleges egy ilyen nagy kutyát etetnie, mikor magát is alig tudja eltartani. De az öregember hajthatatlan maradt. Nem akart megválni a kutyájától, akinek még neve sem volt. A szomszédok egyre bizalmatlanabbak lettek. Sűrűn megdobálták őt, ha kint ugrált az udvaron, vagy éppen körbesétálta a házat. Sebeit egyre gyakrabban kellett kezelni. Orvost az öreg nem hívhatott hozzá, hiszen nem volt miből kifizetni a kezelést. Időközben ő is megbetegedett. Napokig ült pislákoló kandallója előtt, a hintaszékben. Betakarózva is reszketett a belső hidegtől. Drága kutyája ölébe hajtotta a fejét, és hosszan, nagyon hosszan vette a levegőt, mint aki sóhajtani szeretne, és azt kérné az Istentől, bárcsak emberré válna, és segíthetne. Hirtelen megértette, mit jelent tehetetlennek lenni. A tűz kialudt a kandallóban. Az öregember szeme örökre csukva maradt. A kutya megérezte a halál illatát, kiszabadította fejét az öreg kezek ragaszkodó szorításából. Bekucorgott a szoba egyik sarkába, lefeküdt, és csak nézett maga elé. Egy idő után ingatag léptekkel elindult, még maga sem tudta, hová. Szinte hang nélkül lopakodott ki az udvarra. A fal mellett haladt, nehogy észrevegyék. Kiért az utcára. Megpillantotta azt a helyet, ahol rátalált az öregember. A tudat, hogy többé nincs otthona és nincs gazdája, szinte megfagyasztotta.

96

Az emberek azt hiszik, hogy az állatok nem tudnak sírni, mert nincs szívük. De ebben nagyon tévednek. A sűrű hópihéktől nem lehetett látni, és a mi síró fehér komondorunk beleveszett a hóba. Senki sem kereste többé, hiszen senkinek sem hiányzott. A szomszédok is mindössze annyit láttak, hogy a mély hóban hatalmas tappancsnyomok vezetnek az erdőbe. De senkit sem érdekelt, hogy kié a nyom, és hová vezet.

Bedő Anikó iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

1998-ban Az én állattörténetem című megyei irodalmi pályázaton 1. helyezést ért el. 1999-ben az Erkel Diákünnepeken próza kategóriában aranyérmes. A zsűri – Elek Tibor, Kántor Zsolt, Sarusi Mihály – véleménye szerint munkái “Érzelemgazdag történetek, hangulatos leírások, érzékenység a valóság aktuális kérdései iránt. A megragadott témák hiteles ábrázolása miatt arany minősítés.” 2000-ben a Karácsonyi János Katolikus Gimnázium “Búcsú a XX. századtól” című regionális szépirodalmi pályázatán prózában 2. díjas. 2001-ben diákkori írásaival meghívást nyert Békéscsabán a Millenniumi Művészeti Olimpia hét megyére szóló pályázatának döntőjébe.

Debreczeni Lajos

Egy erdei kirándulás Egyik reggel arra ébredtem, hogy csönget a postás, egy levelet hozott, amelyben a három kismalac elhív egy ebédre. Vállamra kaptam a feneketlen tarisznyát, és elindultam a Nagy hegy felé. Sétáltam a hatalmas hegyi erdők szűk, kis ösvényein. Alig mentem pár kilométert, a fák közül elém ugrott egy farkas: – Megállj, vándor! Nem találkoztál véletlenül Piroskával? – Sajnos nem.

97

– Akkor téged eszlek meg! – Van egy jobb ötletem. Én csak egyedül vagyok, de megmutatom neked, hol él a három kismalac. Elindultunk, egy kis idő múlva megláttam a nádházikót, de szegény farkas allergiás volt a disznószőrre, és olyat tüsszentett, hogy összedőlt a ház. Kis barátommal menekülnünk kellett, de a fakuckó sem állta ki a farkas tüsszögését. A két kismalaccal befutottunk a téglaházba, és bezártuk az ajtót. Ide még a farkas sem tudott bejutni, azért a biztonság kedvéért felmentünk a padlásra. Vendéglátóim finom ebédet főztek. Gondoltam, adok egy tányér meleg levest támadónknak, mert már biztosan nagyon éhes. Ahogy elindultam lefelé, megbotlottam, és a fazék kiesett az ablakon, pontosan a farkas fejére. Ezóta élnek a Nagy erdőben kopasz, vegetáriánus farkasok. Nem volt otthon semmi édesség, ezért elindultunk egy öreg cukrász nénihez. Már messziről felfedeztük a mézeskalács házikót. Beléptünk a boltba, és két gyereket láttunk, amint próbálják a kemencébe besegíteni az öreg nénit, hogy ott is kitakaríthasson. Én sem lustálkodtam, egy nagy lapáttal segítettem nekik. Útravalónak eltettem a kilincset és a csatornát. Elbúcsúztam barátaimtól, és már indultam is tovább. Már kezdett sötétedni, amikor egy kis kunyhót vettem észre. Bekopogtam, egy törpe nyitott ajtót, és rögtön ott termett még hat. – Csak te segíthetsz Hófehérkén! – Mi történt vele? – A gonosz patikus túl erős altatót adott, addig alszik, amíg valaki megcsókolja. Odaléptem az üvegkoporsóhoz, és megcsókoltam Hófehérkét. Mi a tanulság? Sose csókold meg Hófehérkét, amikor alszik, mert úgy jársz, mint én… brek, brek, brekeke… Debreczeni Lajos iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

98

Sarkad Város Önkormányzata és a Márki Sándor Múzeum megyei néprajzi pályázatán a halászatról írt dolgozatával 1997-ben különdíjat nyert.

Gombos Magdolna

A kék boríték Fújt a szél aznap. Nem volt igazán hideg, de a levegő kellemetlenül vágta az arcomat. A parkban sétáltam. Mindig ezt teszem héltfő délutánonként, mert itt ismerkedtünk meg a vőlegényemmel. Boldog voltam. Közhellyel élve: fűtött a boldogság. Vettem a boltban pezsgőt és kelbimbót, a hentesnél pedig egy szép pulykát. Két nap múlva karácsony. Szegény szüleim már öt éve meghaltak. Úgy terveztem, hogy a karácsonyt a cicáimmal és Vele töltöm. Az ünnep másnapján szerel le. Vége a háborúnak. Csodaszép tél volt. Az egész táj fehér, csöndes és nyugodt. Szegény szomszédasszony! Előző nap kapta meg az értestést kék borítékban. Mennie kell, hogy azonosítsa férje holttestét. Az egész estét átsírta nálam, ekkor áthívtam karácsonyozni. Azt mondta, hazautazik a szüleihez. Elveszítette minden erejét. Mindezek ellenére boldog voltam. Istenem! Két éve már, hogy nem láttam Őt, de most már csak egy nap a találkozásig. Hazaértem. Leráztam magamról a havat a ház előtt, és elővettem a zsebemből a kulcsot. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, bekukkantottam a postaládába. Kék boríték volt benne...

Mese a játék babáról Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon régi játékbaba. Egy ősi ruhásláda alján csücsült csukott szemmel. Bánatos volt, mert mióta idetették, azóta nem törődtek vele.

99

Azelőtt egy kislány játszótársa volt, aki nagyon szerette. Mindennap megfésülte szép hosszú haját, átöltöztette, bepólyálta, dédelgette. Vele aludt minden éjjel. Óvta még a széltől is, hiszen egyetlen játéka volt. De aztán a kislány felcseperedett, és ő a ruhásláda aljára került. Nagyon bánatos volt, hogy így megfeledkeztek róla. Történt egyszer, hogy valaki kinyitotta a ládát. Kipattant a baba szeme, mert megérezte régi gazdája közelségét. Az asszony ruhákat szedegetett ki a ládából. Mikor az utolsó ruhadarabot emelte volna fel, kopogtattak. Szegény babának eddig tartott az öröme. Hiszen ha azt az utolsó ruhadarabot is felemelte volna, akkor az ismerős kéz megérinthette volna őt. A baba szeme becsukódott. Egyszer újra felnyitódott a láda teteje. Az asszony újra kiszedegette a ruhákat, de a babát nem vette észre. Lecsukta a ládát. A játék baba minden reményét elvesztette, de sorsába nem tudott beletörődni. Eszébe jutottak a régi idők, amikor szeretetteljes, gondoskodó szavakat kapott gazdájától. Már belebetegedett száműzetésébe, amikor gyereksírást hallott. Hevesen dobogni kezdett a szíve. A hang egyre erőteljesebb lett, hiszen a láda teteje kinyílott. A gazdaasszony kivette az utolsó ruhadarabot is a ládából, és örömében összecsapta a két kezét. Meglátta a babát. Azt, aki régen az ő játszótársa volt. Kezébe vette, simogatta, dédelgette, és sírva fakadt. Leült a láda mellé, és potyogtak a könnyei a baba szemére. Az asszony megfürdette a babát, kimosta a ruháját, és szalagot tett a hajába. Nagyon boldog lett a baba. De az igazi boldogság akkor töltötte el, amikor az asszony odafektette őt kislánya mellé a régi babaágyba.

Gombos Magdolna iskolánk diákja 1995 – 97 között.

Gojdár Zita

Pulyka Jutka esete Valamikor a Balaton partján élt egy öreganyó és egy öregapó. Egy takaros kis házban laktak, ahol minden példás rendben volt. Míg öregapó halászott, öreganyó a ház körül rendezkedett. Nagyon szerették az állatokat. Az öreganyónak nagy álma volt egy fehér pulyka. Sokszor ment a piacra azzal a reménnyel, hátha találna egyet. Egy nyári napon is a vásárban nézelődött, mikor meglátta

100

az álombéli fehér pulykát. Addig-addig alkudozott a kofával, míg megegyeztek. Vitte is haza nagy boldogan, s örömmel mesélte el urának, hogy s mint járt. Azután elkészítette a pulyka trónját szép, puha, friss szénából. Jó dolga volt a pulykának, az öreganyó gyermekeként szerette. Ám a baromfiudvar többi lakója nem kedvelte annyira. Többször is vitába szálltak. Egy nap Pulyka Jutka felállt egy dombocskára, majd így szólt: – Ideje, hogy végre kinevezzetek az udvar királynőjévé! – mondta nagy hangon. – Téged? – csodálkoztak el a többiek. – Ugyan miért?! – Azért, mert öreganyó engem szeret a legjobban. Azonkívül én vagyok a legszebb és a legokosabb. – De hiszen te semmit sem tudsz a pöffeszkedésen kívül! – háborgott Tapsi Hapsi, a nyúl. – Tudsz-e olyan gyorsan futni, mint én? – Még gyorsabban is! – hetvenkedett Pulyka Jutka. – Tudsz-e úgy repülni, mint én? – érdeklődött Galamb Kati. – Még jobban is! – Tudsz-e úgy énekelni, mint én? – firtatta Pöttyös Gyöngyös. – Még szebben is! Így felbuzdulva minden állat a maga tudományát kérte számon, de Pulyka Jutka mindenkinél kiválóbbnak képzelte magát. Ekkor lépett közbe Gyurka, a kakas: – Ennek így semmi értelme! Csak egyféleképpen tudjuk eldönteni, ki a jobb: versenyt rendezünk. Pulyka Jutka kétségbeesett. Tisztában volt vele, hogy nem tud se futni, se énekelni, se repülni. Büszkesége azonban nem engedte, hogy visszalépjen. – Ám legyen! – mondta. Gyurka Kakas pedig kiosztotta a tennivalókat:

101

– A verseny egy óra múlva kezdődik. Morzsa Kutya, te fogsz ügyelni a lebonyolítására, Cirmos Cica a futást, Leó Liba pedig a repülést határozza meg! Lilla Lili, válaszd ki a dalt! Inci Finci, te légy most a titkárom! Hamarosan mindenki lázban égett. Rendezkedtek, rámolgattak, rohangáltak. Közben a versenyzők felkészültek. Kereken egy óra múlva Gyurka Kakas felállt az udvar legnagyobb dombocskájára. Rikkantott egyet, s miután a nézőtéri moraj is elhalt, elkezdte beszédét: – Köszöntök mindenkit ezen a csodálatos napon. Azért gyűltünk itt össze, hogy Pulyka Jutka bebizonyítsa: alkalmas a királynői posztra. Kérem a futóverseny szereplőit, helyezkedjenek el a pályán! Tapsi Hapsi és Pulyka Jutka odaállt a rajtvonal elé, majd a sípszóra futni kezdtek. Közel s távol Tapsi Hapsi fut a legjobban, így a húszméteres pálya meg se kottyant neki. Gyurka kihirdette a futás győztesét, és bejelentette a következő versenyszámban induló Pöttyös Gyöngyöst. A kis gyöngyös kiválóan énekelt, míg a pulyka csak a repedt fazék hangjára emlékeztette a szurkolókat. Ezután Gyurka Kakasé lett a szó: – Nos, Jutka, futni nem tudsz, énekelni még úgy se! Lássuk hát, repülni hogy sikerül!? Galamb Kati hamarosan a levegőben volt, Jutka viszont csak tollászkodott, hogy szépnek lássák a magasban. Kati körbeszárnyalta az udvart, s berepült a célba. Pulyka Jutkának erre esélye sem volt, hiszen testsúlya nem engedte fel. Szégyenkezve, vörös fejjel ült vissza a helyére. Gyurka Kakas eredményt hirdetett: – Mint ti is láthattátok, hallhattátok: Pulyka Jutka sem futni, sem énekelni, de még repülni sem tud. Azt mondta, alkalmas lenne a királynői posztra, de ezt nem bizonyította be. Vesztett. – Belátom – hebegte Jutka –, tévedtem. Nem értek mindenhez, fontos kérdésekben nem tudnék helyesen dönteni. Biztosan jobban szerepeltem volna, ha adtok felkészülési időt. – Akkor, ha akarod, egy hónap múlva újra megrendezzük a versenyt – javasolta Inci Finci.

102

– Ó, nem! – ijedt meg Jutka –, semmi szükség rá! Belátom, hogy vesztettem. Most pedig, ha megengeditek, kipihenem a verseny fáradalmait. Majd elvonult vörös fejével. Ezek után megváltozott Pulyka Jutka. Már nem állított olyat, ami nem igaz. Bár ugyanúgy gőgösködött, mégse jelöltette magát uralkodónak. Hiszen ki hallott már olyan királynőről, akinek vörös a feje?!

Gojdár Zita iskolánk diákja 1995 – 99 között.

Gulyás Diána

Az afrikai elefántok élete Az afrikai szavannán születtem, jelenleg is itt élek. Akkor nyolcvanöt centiméter magas és száztíz kilogramm voltam, mindössze anyukám térdéig értem. Édesanyám és három testvérem mindig mellettem volt. Közelségük hatalmas biztonságérzetet nyújtott nekem. Rokonaimmal negyven-ötven fős csordában csatangoltunk nap mint nap. Nyolcvan kilométeres távolságokat tettünk meg, de mindig ügyeltünk arra, hogy ne távolodjunk el túl messze a forrástól. A forróságban nagyokat hűsöltünk a kellemes vízben. A nagymamakorúak csak pihengettek, mi – pajkos gyerekek – óriási vízi csatákat vívtunk egymással. Mikor már kihancúroztuk magunkat, az idősebbek pedig erőt gyűjtöttek, kiballagtunk a partra, port hintettünk magunkra, hogy a csípő rovarok állandó támadásai ellen védekezzünk. Ezután nagy lakmározásba fogtunk. Kizárólag növényeket eszünk. A legkülönbözőbb füveket, a fák lombozatát, ágait és gyümölcseit fogyasztjuk. Csupán néhány fogunk van, az élelem szétőrlésére használjuk őket. Vigyáznunk kell épségére, mert ha elveszítjük, az egyenlő az éhhalállal. Amikor étvágyunkat csillapítjuk, nem mindig látszunk ki a bozótból, és ilyenkor morgó hangot hallatva adjuk a többiek tudtára, hogy jól vagyunk, és minden a legnagyobb rendben. Ha valaki hirtelen elhallgat, akkor tudjuk, hogy veszély fenyegeti a csordát.

103

Táplálkozás után mindenki nyugovóra tér. Már

hajnalodott,

körülöttem

még

mindenki

békésen

aludt.

Nekem

megmagyarázhatatlan rossz hangulatom támadt, úgy éreztem, valaki figyel. Meg sem mertem moccanni, de legyőzve félelmemet, figyelmeztettem társaimat. Trombitálásomra mindenki felébredt, és menekültünk. Ekkor már tudtam, hogy valami szörnyűség fog történni, megláttam támadóinkat, akik egy fura eszközzel a kezükben üldöztek minket. Minden erőnkkel küzdöttünk az életben maradásért. A csorda nagy része gyorsabb volt az orvvadászoknál. Mikor láttuk, hogy elmúlt a veszély, visszamerészkedtünk pihenőhelyünkre. Szörnyű látvány fogadott. Megpillantottam édesanyám mozdulatlan testét. Ekkor még nem fogtam fel, mekkora veszteség ért. Figyeltem a többieket. Az idősebbek már tudták, hogy ilyenkor mi a kötelességünk. Csak órák múlva értettem meg, hogy nincs többé édesanyám. Szomorúan kezdtük gyűjtögetni az ágakat, majd lefedtük velük a tetemet. Az elkövetkező napokban rettenetesen magányosnak éreztem magam. Amint telt az idő, fájdalmam egy kissé enyhült. Emberek! Ne hagyjátok, hogy az elefántoknak ilyen értelmetlen, iszonyú haláluk legyen! Küzdjetek az orvvadászok ellen! Ne engedjétek, hogy a gazdagság utáni vágy veszélybe sodorja az állatokat!

Gulyás Diána iskolánk diákja 1997 – 2001 között.

Ilyés Andrea

Végvári vitéz voltam 1556 októberében a török feldúlta falunkat, Rekettyéspusztát. Ekkor határoztuk el kettesben az asszonnyal, hogy beköltözünk a sárospataki vár közelben álló kirendeltségére, a vizespataki végvárba. Egy kicsit mállik, omladozik, no de mégis csak nagyobb védelmet nyújt, mint a mi kis falusi házunk. Amint beértünk a várba, az őrség állta utunkat. Erre én odaadtam a nejem jogosítványát, fiaim kisdobos igazolványait, végül saját halőr papírjaimat. Ezekkel nem is

104

volt baj, viszont majdnem rosszul jártunk. Az őr egy kicsit gyanakodva nézte nagyobbik fiam frizuráját. A napokban volt fodrásznál a gyerek, ámde csak a segédje tudta fogadni, így az újsütetű hári nagyban hasonlított a törökökéhez. Sok hercehurca után végre bejutottunk a díszes építmény udvarára, ahol a feleségem, kitűnő hallásának köszönhetően, egyből kiszűrte magának a harci készülődésből a veresegyházi asszonykórus próbáját, s rögtön beállt közéjük. Ezután engem, immár magányosan, az egykori cukorraktár felé irányítottak, hogy nyugta ellenében vegyem föl fegyvereimet, és siessek a kiképzőosztag foglalkozására taktikát és stratégiát tanulni. Rohantam, de az oktatás szünetében azt hallottam rebesgetni, hogy a vár fő erőssége nem mi vagyunk, hanem egy különlegesen kiképzett osztag. Jöttek ám a törökök, mint az árhullám. Csatároztunk, vívtunk, hadonásztunk, ütöttük őket, mire a kapitány megunta, és mindnyájunkkal közölte, hogy úgyis mi győzünk. Belefújt egy ezüstsípba, és ...... a csata szünetében előjött az alagsorból a temérdek sok, énekesnek beállt öregasszony, díszegyenruhájuk egy szál kombiné vagy hálóing. Mikor a törökök támadásnak indultak, rázendített a vérbeli zenekar, és a Matuzsálem korabeli hölgyek zsebkendőjüket lobogtatva a falakra vonultak. Félelmetesen fölemelő látvány volt, a törökök kővé meredve figyelték. Ránk csak azért nem hatott annyira bénítóan, mert a csontkollekciók között akadt egy-két ismerős is. Az ellenség még a csárdást is az őskori kövületek dermedtségével vette tudomásul, hanem amikor különleges osztagunk énekelni kezdett, az ostromlók nem bírták tovább. Hanyatt-homlok elmenekültek, s meg sem álltak a Boszporuszig. Mint később kiderült, az első fokú bíróság elutasította azon kérelmüket, hogy nemzetközi fórum marasztalja el a vendégfogadókat. Még hogy a magyarok tisztességtelen módszerekhez folyamodtak volna a csata során! Hiszen Könyves Kálmán uralkodása óta éppen Magyarországon egyetlen boszorkány sincs...

Ilyés Andrea iskolánk diákja 1987 – 91 között.

Három évig az iskolaújság diákszerkesztője. Írása a Kemény Gábor Iskolaszövetség Ilyenek vagyunk című kaposvári pályázatán jutalmat nyert, s megjelent a Békés Megyei Népújság 1989. szilveszteri számában.

105

Karácsonyi Csilla

Emlék Kiskoromban minden délután le kellett feküdnöm aludni. Nagyapa történetei segítettek az elalvásban. Volt egy kedvenc mesém, amire még ma is emlékszem. Most én mondom el: A júniusi rózsa Június volt, a kert tele a legszebb rózsákkal. A kertész mindennap gondozta őket. Néha levágott néhány szálat, és bevitte a házba úrnőjének. A rózsák nagyon büszkék voltak erre a kitüntetésre. Éjszakánként tanakodtak, hogy melyiküket szedi le másnap. – Engem, engem! –- mondta egy égőpiros rózsa. – Hallottam, hogy azt mondta, én vagyok a legszebb. Biztosan tudom, hogy holnap rám kerül a sor. – Ne beszélj oktalanságokat! –- bosszankodott egy nagy fehér rózsa. – Mindenki láthatja, hogy szebb vagyok nálad! Mialatt beszélgettek, a kert mélyében egy kis virág felsóhajtott. Kicsi, félénk vadrózsa volt, és nem tartozott a kerthez. Amikor a kertész arra jött, ő megpróbált elrejtőzni. – Ha meglát, akkor biztosan kitép a földből – mondta a többi virág. – Vadrózsa nem illik ilyen pompás kertbe. Másnap kijött az úrnő. – Azt akarom, hogy ma nagyon szép legyen a kert! – mondta a kertésznek. – Kislányomnak, aki hosszú hetekig beteg volt, végre megengedte az orvos, hogy kijöjjön, és gyönyörködhessen a virágokban. Büszkék voltak a rózsák! Valamennyien nagyon szépek akartak lenni, szirmaikat a nap felé emelték. Déltájban az úrnő kézen fogva kivezette gyermekét a kertbe. A kislány egészen kicsi és törékeny volt. Nagy kíváncsisággal nézett körül a gyönyörű virágok között. – Biztosan engem választ! – suttogta a vörös rózsa. – Nem, engem! – felelt a fehér rózsa.

106

– Válaszd ki, amelyik virágot csak akarod! – mondta az úrnő. A kislány félénken nézett körül. – Olyan nagyok ezek a rózsák! – mondta. – Én csak egy kicsi babarózsát szeretnék! – Körülnézett a kertben, és egyszerre megpillantotta a kis vadrózsát. Egyenesen hozzászaladt. – Csak nem ezt a jelentéktelen, ostoba idegent választja! – suttogták a rózsák. A kislány lehajolt a vadrózsához, gyöngéden leszakította, boldogan szorította magához. – Szeretlek, kicsi virág, mert olyan pici és olyan félénk vagy! – suttogta. Nagyon csodálkoztak a pompás, büszke rózsák. Annyira szégyellték magukat, hogy igazán szívből megbánták gőgösségüket. Ez a mese a legkedvesebb emlék, amit nagyapámról őrzök.

Karácsonyi Csilla iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

2000-ben a Karácsonyi János Katolikus Gimnázium Búcsú a XX. századtól című regionális szépirodalmi pályázatán dicséretben részesült. 2001-ben diákkori meséjével bejutott a Millenniumi Művészeti Olimpia hét megyére szóló pályázat döntőjébe.

Kenderesi Norbert

A király Rövidített változat

Száguldott!!! Mindig ezt tette. A lényeg a száguldás. Még csak nem is unhatta meg. Akkora volt a pályája, hogy még soha nem járt kétszer ugyanazon a helyen. Infókat gyűjtött. Ismerkedett a világegyetemmel, illetve csak egy részével, egy nagyon kis részével. Hozzá képest mégis elég nagy volt. Rengeteg veszedelmet megélt már, de még élt, és egyben volt. Ezt talán óriási sebességének köszönhette. Testét sebhelyek milliója tűzdelte tele, ezek már nem fájtak. Vagy egyáltalán nem is fájtak. Még fiatal volt. Bár ez attól függ. Ő még annak érezte magát, tehát az volt. Volt!!! Volt!!! Volt!!! VOLT!!!

107

Már sokan próbálták hatalmukba keríteni, de nem hagyta magát, sőt néha még ki is használta ezt arra, hogy még tovább gyorsuljon. A sebesség volt az élete. Több ezer csatát vívott már meg, külső burka mégsem szenvedett túl nagy károsodást. Jaj volt annak, akinek az útja éppen akkor keresztezte az övét, amikor arra járt! Annyi győzelem után egy kicsit már elbízta magát. Biztos volt benne, nincs ellenfele. Ilyen sebességnek és anyagnak semmi sem tud ellenállni. Nem vehetik fel vele a harcot. NEM!!! Nem és nem! Ki ne lenne ilyen annyi legyőzött csillag és megölt bolygó, illetve meteorit és üstökös után! Mindenki ilyen lenne! Mindenki!!! De egyszer őt is legyőzik. Még ha nem akarta is ezt elhinni. Ez van. Ilyen az élet. ÉLET?! Szóval ismét száguldott. Egy bolygórendszer felé. Egy csillag volt a közepén. Egy közepes nagyságú csillag. Az első bolygóval csak távolról szemeztek. Erejüket fitogtatták. De messze voltak egymástól, és meg voltak győződve arról, hogy a másik nem mer közelebb menni. Felmérte a pályáját. Egypár kisebb-nagyobb bolygóval még el fogja játszani ezt az „úgyis én vagyok az erősebb” dolgot. Most nem bántja őket, hanem majd ha visszatér. Csak egyet. Csak ez az egy volt olyan merész, hogy előtte keresztezze pályáját. Meg fognak vívni. És nem kétséges, ki győz. Bár az a másik sokkal nagyobb. De gyengébb és lassúbb is. Azt a csillagot is le fogja győzni. Ismét gyorsulni fog, és széles mosollyal hagyja majd el. Ő a sebesség királya. Legyőzhetetlen. Éppen a legnagyobb bolygó mellett haladt. Már érezte, hogy masszírozzák a meteoritok a testét. Nem képesek benne komoly kárt tenni. Valami kis légypiszkok tartottak felé a bolygóról. Sebességük vetekedett az övével, de még együttes súlyuk sem volt az övének egy ezreléke. Megint masszírozni fogják. Az jó. Nagyon jó. Mindjárt, mindjárt! Már a közeledő harcon járt az esze. Valami történt. Testén végigfutott a remegés. Egy kicsit lassult… NEEEM!!! Elmarad a csata. A mocskos kis szemét! Nem mer szembeszállni vele! Vele, a legnagyobbal! Nem baj! Majd a következő körben. De azért is megmutatja neki erejét! A holdját még eléri. Azt fogja elpusztítani. Darabokra szaggatja. Pici apró darabokra, és élvezi majd az utolsó sikolyát, mikor enged sebességének és anyagának. A király újabb győzelmet arat! Fényes győzelmet! Érezte, hogy gyorsul. Örült neki. Minél gyorsabb, annál jobb. Gyerünk!!! Gyerünk!!! Már hallotta a sikolyt. Ez az!!! Engedett az anyag. És győzött! Még visszafordult. Látni akarta ereje nyomát. Ennél fényesebb győzelmet régen aratott. Még két bolygót nevetett ki, és mutatta meg nekik, mit művelt. Ő, a KIRÁLY. Nem figyelt.

108

Egyre jobban gyorsul. Előrepillantott. Késő volt. Az egész teret betöltötte előtte az óriási sárga fény. Megijedt. Az előbbi diadal viszont elvakította. Most is nyerni fog! Nem fogja legyőzni holmi kis közepes csillag, mikor már nagyobbakkal is megküzdött! Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban! Kezdett forrósodni a felszíne. Mintha selyembe hatolna be. Engedett az előtte lévő forró gáz. Megint győzni fog. Egyre forrósodott. A burok nem bírta. Alkotórészei mind jobban rezegtek. Lázadtak ellene. Szabadok akartak lenni. Nem!!! NEM!!! Ez nem lehet! Ő legyőzhetetlen. Ő a király. Egyre többen szabadultak ki. Még egy utolsó halálsikolyt hallatott. Alkotórészei szabadok voltak. Csak a sebességnek egy része volt már az övék. A bolygók mosolyogtak. Süttették arcukat a hirtelen támadt fényességben. Már nagyon régen láttak ilyen napkitörést…

Kenderesi Norbert iskolánk diákja 1995 – 99 között.

Varga Kata

Az álom A nap erősen tűzött, fullasztó volt a hőség. Mezítláb gyalogoltunk a forró homokon. A környéken nem volt más, csak homok és kiszáradt fák és bokrok. Állatok sem voltak. Ilyen helyen sétáltunk, de nem tudtuk, miért. Vagy három órája tapostuk a homokot, mikor egy cserje árnyékában megpihentünk. Kimerültek és szomjasak voltunk. Sokáig ott időztünk, beszélgettünk. Nem volt erőnk továbbmenni. Nem értettük, hogyan és mi célból kerültünk oda. Egy hirtelen pillanatban meglepő kérdést tett fel a barátom: – Hozzám jössz feleségül? Nem tudtam válaszolni. Nem volt szándékomban megbántani, de végül azt feleltem: – Nem. – Ekkor kidőlt a bokor, melynek támaszkodtunk, és hátraestünk. Ebben a pillanatban ébredtem fel. Nem tudtam, hol vagyok, kerestem a barátom, a forró homokot és azt a nyugalmat, amit eddig csak ott éreztem. Ott, ahol még sohasem jártam, és ahol megbántottam azt, akit a legjobban szeretek.

109

Varga Kata iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

Kovács Rita

21. századi mese Élt egyszer réges-rég egy kacsalábon forgó csészealjban egy ufóapa a három ufófiával. Amikor az apa érezte, hogy már nem sok ideje van hátra, magához hívatta ufófiait, és így szólt hozzájuk: – Fiaim, ideje eldönteni, ki fogja örökölni az én kacsalábon forgó csészealjamat. – Hogyan fogod eldönteni, ufóapám? – kérdezte a legidősebb ufófiú. – Mondok három feladatot, aki közületek legjobban megoldja őket, az fogja megkapni ufóotthonunkat, mikor meghalok. A másik ufókettőnek pedig vásárolnia vagy építenie kell. – Mikor kapjuk meg az első feladatot? – kíváncsiskodott a középső ufófiú. – Már mondom is: az az első feladat, hogy hozzátok el nekem a világ legmadarabb madarát. Elindult a három ufógyerek. Sokáig barangoltak a világban, és keresték a legmadarabb madarat, míg végül mind a hárman hazatértek. A legidősebb fiú a robotok világából vitte haza a leggyorsabb robotmadarat, a középső ufófiú Origamiországból a legszebben repülő origamimadarat, a legkisebb ufógyerek az emberek világából hozta a legszebben daloló madarat. Az ufóapának a legkisebb ufófiú madara tetszett a legjobban. – Ufóédesapám, mi lesz a második feladatunk? – kérdezte a legkisebb ufócsemete. – A második feladat az lesz, hogy hozzátok el nekem azt a könyvet, amelyikben a legtöbb tudás van. Újra elindultak a fiúk. Vándoroltak éjjel-nappal, míg végül mindegyik egy könyvvel tért haza. A legidősebbik egy ufólexikonnal, a középső egy gépek szerkesztette enciklopédiával, a legkisebbik egy emberek által készített könyvvel: a Bibliával. – Úgy látom, hogy legkisebb fiam könyvében van a legtöbb tudás – szólt az ufóapa.

110

– Köszönöm, ufóapám. Halljuk az utolsó feladatot is! – Az utolsó feladat a következő: válasszatok magatoknak feleséget! A három ufófiú harmadszor is útra kelt. Az idősebbik ufófiú egy gyönyörű ufólányt talált magának, a középső egy háziasszonynak kiképzett robotlányt, a legfiatalabbik pedig egy emberlányt. Az ufóapa sorban magához hívatta menyeit. Először az ufólányt kérette: – Üdvözöllek a családomban! – szólt hozzá. – Jó napot, uram! – viszonozta az üdvözlést a lány, és elkezdte táncolni az ufók néptáncát. Másodszorra a robotlányt kérette. Őt is köszöntötte: – Szervusz, gyermekem! – Jó napot! Parancsol egy kis teát? – és az újdonsült feleség máris elindította teafőző programját. Utoljára hívatta az emberlányt. – Isten hozott, kislányom! – Köszöntöm, édesapám! – felelt a lány, és arcon csókolta apósát. A három találkozás után magához hívatta fiait. – Most is a legkisebb ufófiam állta meg legjobban a helyét – jelentette ki az ufóapa. – Mindegyik feladatot remekül oldotta meg. A madara szép is, gyorsan is repül, és gyönyörűen dalol, könyvében az emberi tudás alapja van leírva, az ő felesége szép is, szorgalmas is és nagyon kedves teremtés. Az ufóapa már most harmadik fiának adta a kacsalábon forgó csészealjat. Ő maga elköltözött az emberek világába, hogy hátralévő életét ott töltse el, hiszen mint legkisebb ufófiától és annak feleségétől megtudta, az a legtökéletesebb.

Kovács Rita iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

111

Próza kategóriában EDÜ-dicséretes.

Bereczki Éva

Hullámország Az Óperenciás-tenger legnagyobb része Hullámország. Sok millió vízcsepp lakik itt. A tengert gyakran fodrozza a szél. Vízcseppecske családocska is ebben az országban telepedett le. Vízcseppecskéék mindig tiszta, világoskék ruhába öltöznek. A szülőknek két gyermekük van: Csepereg és Csobbanka. Az óceán alján áll kagylóházuk. Az udvarban tengeri állatok százai játszadoznak egymással. A kert tele van színes korallzátonyokkal, ezek a lurkók kedvenc búvóhelyei. Háziállatuk a kedves, gyerekszerető delfin. A két nebuló iskolából mindennap hazamegy. Beszámolnak jó és kevésbé jó jegyeikről. Anyuka, ha csemetéi jó jegyet hoznak, megjutalmazza őket azzal, hogy felmehetnek a felszínre, ha jól felöltöznek, mert odafenn fúj a szél. Nos, Csepereg és Csobbanka villámsebességgel felúszott, hogy találkozhassanak barátaikkal. A víz fodrozódott. A hab tetejéről hatalmasakat ugrottak. Volt, aki átszökkent egyik hullámról a másikra. Pár gyereket az ár kivitt a homokos partra, innen csak dagálykor lehetett visszajutni. Fentről visongás, kiabálás, sírás, nevetés hallatszott. Csepereg és Csobbanka nagyon élvezte ezt a délutánt, de amikor kezdett sötétedni, hazasiklottak. A szülők alkonyatkor kapcsolódnak ki. Felúsznak gyönyörködni a naplementében. A tenger felszínén ilyenkor úgy látszik, mintha Hullámország lakói csillogó ruhában táncolnának. Hullámország nagyon fél egy szörnyetegtől: az embertől. Hatalmas, fekete, rozsdás hajóval járkál az Óperenciás-tengeren. Figyelmetlenségéből adódóan káros anyag borulhat a vízbe. Az egyik nap az osztályokban bejelentették, hogy kőolaj ömlött az országba, így az iskolát bezárják. Csepereg és Csobbanka gyorsan hazaúszott, és megkérték apukájukat, hogy jól zárja be a kagylóház nyílását, nehogy beáramoljon a mérgező anyag.

112

Három nap múlva, mikor kinyitották az ajtót, tiszta, átlátszó volt a víz. Mindnyájan nagy örömmel ugrottak ki a házból.

Bereczki Éva iskolánk diákja 1998 – 2002 között.

Kovács Péter

Fogság Széles kastély nagy tornyában élt egy sérült kismadárka. A szíve sérült, de üres, akár a lakhelye. Van egy ablak, rács nélküli, melyen kitekint, ha unatkozik. Furcsa szemmel kémleli az eget – tán valahová messze vágyakozik? Fényesen süt a nap, száz meg száz galamb száll a kastélyra. A madár megörül. Felfedeztek? Hozzám jöttek? De nem. Csak leszálltak a torony szélkakasára, mert ide csak csevegni járnak. Mit keres erre egy csapat galamb? Ahogy eltöpreng magában, felnéz az ég magaslatára. Először lát ilyet: hatalmas tengert a fellegekben. Háta mögül, a sarokból hangokat hall. Mi lehet az? Víz csöpög egy lyukas lavórba. Odatotyog, oltani szomját, míg abba nem marad az istenáldotta folyás. Gyomra megtelt vízzel, s újra kitekint most már az éjre. A galambok elrepültek. Csak érje meg a reggelt ebben a zimankós hidegben! Szemébe könny szökik, s szomorúan vár. Az éjszaka hosszú, tán vége se lesz soha, a galambokra gondol, melyek estefele itt voltak. – Miért van az, hogy mindenki szabad, csak én vagyok rab? Elalszik a madár, nyugodtan pihenget, s eközben újra eljön a már megismert galambsereg. Galambsereg?! Mióta van a galamboknak hegyes csőrük? Ezek kesel yűk! Leszállnak az ablakba, s megcsipkedik az alvó galambot. A kismadár behúzódik, ahogy tud, a sarokba, fél szegényke, de nem sok esélye van a haragos szárnyasokkal szemben. Vérzik a lába, a szárnya, és a fejecskéjéből is csöpög. A galambok jönnek, védeni a kismadarat, ők vannak többen. A keselyűknek esélyük sem lehet a nagy harcban. Elrepülnek. A madár vöröslik a vértől és a szégyentől. Apró lágy testét s eltört végtagjait meggyógyítja a galambfamília. Felépül. A família elszáll. A madárka most még jobban fél. 113

Reggel, ahogy felkel, száz meg száz galamb áll az ablak párkányán, velük együtt ő is elrepül. Egy kis idő múlva, a friss levegőben, messze a toronytól egyszer csak megszólal: – Testvéreim! Meggyógyultam!…

Kovács Péter iskolánk diákja 2002 – 2007 között.

Kulcsár Anikó

Mindennapi értékeink „Gyengédség és szeretet nélkül az élet afféle lélektelen gépezet." /Victor Hugo/

Régen, nagyon régen, talán már senki sem tudja, milyen régen, egy öreg házban, erdőszélen lakott Timi és beteg nagymamája, Sára asszony. Timinek nagyon sokat kellett segítenie. Mosott, főzött, fát vágott. Mindent elvégzett, amit egy háztartásban kell. Ha este volt egy kis ideje, sétált. Lement a tóhoz, és nézte a körülötte gondtalanul játszó gyermekeket. – De jó nekik! – mondogatta. Ez minden este így ment. Vágyakozott. Szeretett volna valahol máshol lenni. Ott, ahol nem kell a mamáját ápolnia, ahol olyan, mint mindenki más. Egyszer hazafelé sétálva valami furcsa fényt látott az erdőben. Kíváncsian odaszaladt. Körbenézett. – Biztosan csak a szemem káprázott – gondolta, és hazament.

114

Másnap ismét meglátta azt a fényt, most is odaszaladt, most is körülnézett. Rálépett egy furcsa, koronához hasonlító valamire. Hazavitte. Mire hazaért, besötétedett. Megmosakodott és lefeküdt. Bárhogy próbálkozott, nem tudott elaludni. Egyre kíváncsibb volt: vajon mi lehet az, amit talált? Odarohant az asztalhoz, felkapta azt a tárgyat, rárakta a fejére, és hopp, eltűnt. Timi felriad. Furcsa, búgó hangokat hall. Szétnéz. – Mi ez? Hol vagyok? – kérdezi. Senki se válaszol. Mindenki csak rohan. Egy asszony kiabál: – Gyere te is! Gyere! – és magával rántja a rémült kislányt. Egy óriási ház felé szaladnak. Mindenkit eltaposnak, aki kisebb és gyöngébb náluk. Öregeket, anyákat csecsemőkkel, mindegy, haladni kell, ha nem ők taposnak, őket tapossák. A felhőkarcolóra nagy betűkkel ez van írva: PÉNZ. Timi meglepődik – Ezért kellett rohanni? Ezért a PÉNZ-ért? Nem számít, hogy mindenkit eltaposunk? Mi ez az egész? Egyáltalán hol vagyok? – kérdezi a mellette álló asszonytól. – A huszadik században vagy, kedvesem. Ott, ahová mindig vágytál. Ahol csak magaddal kell törődnöd, ahol már a nagymamádat is otthonba dughatod, itt nem kell ápolni, az öregekkel törődni, itt nem kell szeretni, gondoskodni! Itt csak törtetni kell! – Én nem ezt akartam, én nem így akarom, vigyél haza, néni, vigyél haza! – Timi, kedvesem! Ébredj! Timi! – Jaj, Mama, drága Mamika, nagyon rosszat álmodtam! Olyan helyen voltam, ahol nem volt gyöngédség, ahol nem volt szeretet, ahol nem voltak emberek, csak gépek! És az emberek észre sem vették, hogy milyenek! Nem tudták, mi a szeretet, nem voltak értékeik, és nem... – Pszt! Hidd el kicsikém, az emberek okosabbak annál, hogy ilyet tegyenek. Ne aggódj, sohasem lesz ilyen a világ. Timi megnyugodott. A kúthoz ment, hogy vizet igyon, és hogy végleg elfelejtse ezt a borzasztó álmot. Ahogy merítette a vizet, lába mellett észrevette azt a valamit, amit előző este talált. Rádöbbent, hogy amit átélt, valóság volt. A bűvös tárgyat beledobta a vízbe. Remélte, hogy a csalóka koronával együtt eltűnt az a gonosz jövő. Tévedett. 115

Kulcsár Anikó iskolánk diákja 1992 – 96 között.

Szavalóversenyek, iskolai és városi ünnepségek, jótékonysági műsorok gyakori szereplője. 1995-ben az országos Ady-szavalóverseny elődöntőjében Budapesten 4., Gyulán megyei nemzetiségi szavalóversenyen 2. helyezett.

Lengyel Ildikó

A fekete kismalac Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg bácsika. Nagyon gazdag baromfiudvara volt: kacsák, tyúkok, libák és még ki tudja, miféle szép jószágok éltek benne békességben. Egy kora reggel a bácsika a vásárból ért haza, egy furcsa fekete jószággal kosarában. Ezt meglátta Karcsi, a kakas. – Bodri kutya! Tudod-e, mit hozott a gazdi? Kutyát, szép feketét. Nem te leszel az udvarban a legerősebb! – Elhallgass! Éles nyelvű tollseprű! Leharapom a tarajadat! Egyébként is honnan tudod, hogy kutyát hozott? Lehet, hogy macska. Kutyának itt vagyok én. – Macska? Miféle macska? – értetlenkedett Cirmi, a cica. – Az nem lehet, én vagyok a gazdi kedvence. Macskából elég egy. – Még sok is – szólt közbe a kecske. – Te csak hallgass, nem lennék ilyen bátor a te helyedben! – förmedt rá Bodri kutya. – Honnan tudod, hogy nem kecskét hozott? – Csip-csip, nézzétek, milyen bolondok ezek! Nem ismernek fel egy kismalacot! – csiripeltek a verebek az eresz alatt. – Buta verebek! Honnan is tudnátok! – torkolta le őket Cirmi cica. – Láttuk a piactéren, mikor a gazdátok megkötötte az alkut – erősítették a verebek.

116

– Hep-hep, jön a gazda! – totyogott a kacsa a kapu felé. A bácsika letette a vesszőkosarat a földre, és kiengedte a kis jövevényt az udvarban. Boldogan körülnézett, minden állatkáját szemügyre vette, és becsoszogott a házba. A baromfiudvar lakói csöndben és messziről figyelték az ismeretlent. – Hep-hep! Ki vagy, és miért jöttél ide? – okvetetlenkedett a kacsa. – Turcsi vagyok. A gazdátok megvett engem a vásárban. – Olyan, mint a malac, de mégsem, hiszen fekete! – okoskodott Bodri. – Malac! Ugyan, Bodri, hiszen ez malacnak kicsi! – jegyezte meg Cirmi. – Nyúl! Biztosan nyúl! – nyilatkozta merészen a kecske. – Ez nyúl? A nyúlnak nagy fülei vannak! – gágogta a liba. – Hányszor mondjam? Patkány ez, tudjátok, aki az erdőben él – hápogta a kacsa. – Csönd legyen, hagyjátok már abba! Malac vagyok, csak fekete. Mit szólnál te vagy te, ha én mondanám rád, hogy patkány? Könnyű nektek csúfolódni, ha valaki egy kicsit más, mint a többi! Ti talán olyan szépek vagytok? – förmedt rájuk Turcsi, és beszaladt a góré alá. Csend lett. Az állatok elszégyellték magukat. – Hep-hep, hát ennek meg mi baja? – Elhallgass, buta jószág, igaza van! Ha valaki egy kicsit más, mint mi, már bántjuk. Nem a külsőről kell megítélni a másikat – ismerte el Bodri. Ettől kezdve Turcsi megtalálta helyét az udvarban. Ez az én mesém a fekete kismalacról. A tanulság az, hogy sajnos mi emberek is általában a külsejéről ítéljük meg a másikat. Pedig legyen az európai, ázsiai vagy afrikai, a vére piros, és Isten teremtette a maga hasonmására.

Lengyel Ildikó iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

117

Nagy Adrienn

Nelli álma Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű ország, melynek Vidám Dzsungel volt a neve. Itt élt Nelli is, a kis elefánt. Volt egy dédelgetett vágya: hogy egyszer felléphessen egy igazi cirkuszban. Egy éjszaka azt álmodta, hogy a porondon áll, reflektorfényben, és egy lélegzetelállító, veszélyes mutatványt hajt végre. Nagyon magasan egy kötél volt kifeszítve, és neki át kellett bicikliznie rajta. Már majdnem átért, amikor arra ébredt, hogy édesanyja áll mellette. Az álom napokon, sőt hónapokon keresztül megismétlődött. Egyszer azonban Vidám Dzsungel leghíresebb vándorcirkusza lépett fel Nelli közvetlen szomszédságában. Aznap reggel a kis elefánt nem az iskolába vette az irányt, hanem a vándorcsapat felé. Addig-addig nézegette őket, hogy összeszedte bátorságát, és megszólította a cirkusz egyik tagját, egy gyönyörű hangú pacsirtát: – Ö ... izé ... jó napot! – mondta zavartan. – Jó napot! – felelt egy harsány hang. – Én ... szóval ... szeretnék a cirkuszban fellépni...! – hebegte kis hősünk. – Persze, mindenki ezt szeretné! - vágta rá a madár. – De én komolyan! – Nelli próbált egy kissé határozottnak tűnni. – Hát rendben! ... Akkor énekeld ki TISZTÁN az oktávot! – dalolta egy kicsit flegmán a pacsirta. Nelli trombitált egyet. – Állj! Ez szörnyű! Hagyd abba! ... Beszakad a dobhártyám! De azért kövess! – biztatta a madárka. Egy akrobatához vezette a kis elefántot. – Hahó! Én ... szerepelni szeretnék ... a cirkuszban! – dadogta Nelli félénken. – Jó! Akkor csináld utánam! – felelt a kis cicus. 118

Egy labdát vett elő, és fejen állt rajta. Miután lehuppant, az elefánt elé gurította a nagy piros gömböt. Hősünk mepróbálta utánozni a kis cirmost, de hanyatt vágódott. – Ez nem megy! – nyöszörögte. – Sebaj ! Kövess! – szólt a cica. Elvezette egy kötéltáncos medvéhez. Mikor a kis elefánt meglátta a magasban a kötelet, azonnal futásnak eredt. Mindaddig szaladt, míg meg nem pillantott egy öreg elefántot. Éppen táncprodukcióját próbálgatta. Nelli közelebb lépett, majd elkezdte utánozni. Erre a művész megszólalt: – Kisöreg! Ez ejészen jól megy! A nevem Oszkár! Lenne kedved holnap fellépni a cirkuszban? – Persze! – ujjongott a kis ormányos. Másnap ő is szerepelhetett a porondon. Oszkárral ketten fűszoknyában saját produkciójukat adták elő. Mindenki nevetett, és a tánc végére már többen is csatlakoztak hozzájuk. – Ez volt a legfőbb álmom... – sóhajtott boldogan Nelli. – Sose add fel az álmaid! – tanácsolta bölcsen Oszkár. Másnap iskola előtt a kis elefánt szaladt, hogy elbúcsúzzon a vándorcirkusz tagjaitól, s megköszönje, hogy szerepelhetett. Amikor odaért, már hűlt helyét találta a kis társaságnak. Lehet, hogy megint csak egy csodálatos álom volt? Lehet. De mégis boldog volt, mert most senki nem ébresztette föl. Ugrándozva indult tovább a suliba.

Nagy Adrienn iskolánk diákja 2000 – 2004 között.

Mazsu Ibolya

A nagy munka Volt egyszer egy Télapó, és volt sok-sok manója. Az Északi-sarkon laktak egy hatalmas erdőben, ahol a fák minden évben egyszer hoznak termést, akkor is játékokat. 119

Karácsonyhoz közeledett az idő, így a manók nagy munkában voltak. Mindenkinek megvolt a maga feladata: egyesek az ajándékokat szedték le a fákról, mások csomagoltak, néhányan dobozokat díszítettek. Picurka, a legfiatalabb manó, mindenáron segíteni akart. Égett benne a vágy, hogy ajándékot szedjen. De ahogy egyet leszakított a fáról, össze is törte. Mikor a csomagolók között keresett munkát, meglökte a nagybátyja kezét, aki eltévesztette a címzést. Végül mindenhonnan elzavarták. A Télapóhoz szaladt panaszkodni: – Mikulás bácsi, segíts nekem! A többiek nem engedik, hogy dolgozzak, mindig csak bajt okozok. – Ejnye, Picurka, nem kell mindjárt megsértődni! De ha nagyon akarod, adhatok én neked munkát. – Jaj, de jó! – kiabált a manógyerek. – Nagyon figyelj rám! Ez rendkívül fontos feladat – súgta a Télapó. – A szánt, a rénszarvasokat és a csengőket kell az útra felkészítened. A kismanó nagyon megörült ennek a sok munkának, és azonnal hozzálátott. Először a szánt csiszolta fényesre, utána belebújt a csengőbe, és még a nyelvét is megtisztította, legvégül a rénszarvasokat fürdette és fésülte meg, és mindegyiknek a nyakába kék masnit kötött. Másnap reggel, mikor a Télapó induláshoz készülődött, megdicsérte a manókat. Megköszönte, hogy sok ajándékot leszedtek, becsomagoltak. Könnyű dolga lesz a kiosztáskor. Örült az útra kész szánnak, a csilingelő csengőnek és a kék szalagos rénszarvasoknak is. Picurka kipirult a szép szavaktól. Felkéredzkedett az egyik állat hátára, és elkísérte a Télapót a kerek erdő sarkáig.

Mazsu Ibolya iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

120

Mezei Márta

A törött lábú marcipán kisasszony Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisvárosban egy cukrászda, ahol a világ sokféle süteménye és tortája megtalálható volt. Messze földről is csodájára jártak. Ebben a kis cukrászdában éltek a marcipánfigurák is, akik színpompás ruhájukban büszkén álltak a kirakatban, és az arra járó emberek mindig csodálkozva nézegették őket, annyira élethűek voltak. Boldogan éltek ők itt. Csak egyetlen lakó volt mindig szomorú, mert az egyik lába törött volt. A marcipánfigurák mindig nagyon várták, hogy leszálljon az éj, és ragyogjanak a csillagok, mert akkor életre kelhetnek, és gyönyörű báli ruhájukban táncolhatnak, amíg el nem jön a hajnal. Minden éjjel káprázatos bált tartottak, ahol mindenki táncolt, kivéve a törött lábú marcipán kisasszonyt, aki egy icipici dobozkában üldögélve szomorúan nézte a többieket, közben pedig arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő is táncolhat köztük báli ruhában. Így teltek az éjszakák. Holdkirály látta a marcipánlány szomorúságát, és megszánta. Teliholdkor, mikor a csillagok is legfényesebben ragyognak az égen, Holdkirály leszállt a törött lábú marcipán kisasszonyhoz, és egy varázsütéssel új lábat és egy gyönyörű báli ruhát varázsolt rá. A marcipán kisasszony nem hitt a szemének, de nagyon boldog volt, hiszen legtitkoltabb álma vált valóra. Nézegette ép lábát, lépett egyet-kettőt, de félt, hogy álmodik. Csak akkor ébredt rá, hogy ez a valóság, mikor a többiek csodálkozva vették körbe, megsimogatták gyönyörű ruháját. Valami mégis elszomorította. Nem volt táncpartnere. Erre a Holdkirály csillaghintón rögvest lehozatta a csillagszemű királyfit. Ő pedig szívesen kérte fel táncolni a marcipán kisasszonyt. Boldogan ropták egész éjszaka. Mindenki őket nézte a bálteremben. Még soha nem látták a törött lábú marcipán kisasszonyt ennyire boldognak. Senki sem hitte, hogy ez egyszer megtörténhet.

121

Mezei Márta iskolánk diákja 1996-2000 között.

Nagy Anikó

A virág A konyhában állt egy asszony. Rövid, barna haja szorosan hátra volt fésülve, ez kiemelte éles arcvonásait. Alakja eltorzult a szüléstől, a rengeteg munkától, de szemében különleges fény csillogott. Az ajtóban hirtelen megjelent egy kislány. – Mama, éhes vagyok. – Gyere csak, mindjárt kenek egy zsíros kenyeret. Hol voltál egész délután? – A kertben. Találtam egy csomó gyönyörű virágot. Koszorút fontam belőlük. Látod? – mondta a kislány, és előhúzott a háta mögül egy aranyos kis fonatot. – Egész délután ezt csináltad? – Tudod, nagyon nehéz volt összeválogatni a legszebb virágokat. Amikor megláttam őket, olyan egyformának tűntek. De amint elkezdtem szedegetni szálanként, akkor vettem észre, mennyire különbözőek. Az egyiknek kicsi szára volt, a másiknak görbe, a harmadiknak a színe ütött el a többitől. Mindegyik máshogyan nézett ki, mégis nagyon szépek voltak együtt. Végre elkészült. Tessék! Neked adom. – Jól van. De most már egyél, azután pedig feküdj le! Elég későre jár. A kislány megette a vacsorát, közben édesanyja az egyik ruháját foltozta. Evés után megmosakodott, kibontotta hosszú, szöszi fürtjeit, belebújt kis fehér hálóingébe, és behuppant az ágyba, a frissen mosott, napocskaillatú párnák és dunna közé. Nem telt bele sok idő, és már el is szenderült. Álmában egy csodálatos réten járt. Minden tele volt virággal, és amint a napfény megsimogatta szirmaikat, életre keltek. Hatalmasakat nyújtóztak, mintha csak téli álomból

122

ébredtek volna fel. A kismadarak csicseregtek, a virágok egymással beszélgettek. A kislány pedig csak szaladt, szaladt a réten, magába szíva a boldogságot, de közben egyetlen virágot sem taposott el. Hirtelen elborult. Az égen hatalmas, fekete felhők gyülekeztek. Szörnyű vihar tört ki. A virágok csak jajgattak, kiabáltak. Az ég villámokat szórt, a roppant erejű szél derékba törte a gyenge kis növényeket. A kislány fehér liliommá változott. Csak állt a rettentő sötétségben, és az esőcseppek mázsás súlyként zuhantak törékeny kis szirmaira. Végül elállt az eső. A viharverte táj fölött, az egyik sötét felhő mögül előbújt az első napsugár. A halálos, néma csöndben csak egyetlen kis fehér liliomot látott, amely büszkén emelte arcát a fény felé. A kis virág könnyein a napsugár szivárványszínűen tükröződött, és gyémántokká változtatta őket.

Nagy Anikó iskolánk diákja 1992 – 96 között.

Nyári Mónika

A méh A méh a köztudatban mézet gyűjt, családokban él. Hártyás szárnyú tenyésztett állat. Az is elterjedt a méhről, hogy szúr. (Ilyen csipkelődések az egyébként fullánk nélküli embereknél is megfigyelhetők.) A méhek igen sok fajtáját különböztetjük meg. Ezek szerint a jellemzett állatkák szakosodtak. Egy-egy méhcsoport külön iparágat alkot. Az idősebbek között találjuk az őszfejű bányászméheket. (Egyesek szerint ebbe a csoportba heten tartoznak. Ezek a fiúk már visszajöttek a bányászmunkából: még a fejük is beleőszült.) A méhek, ha nem szolgáltatják be a kaptárba a gyűjtött mézet, büntetésben részesülnek. Náluk háromféle kaptárbörtön-rendszer alakult ki. Mivel a méhek igen hasonlóak, a rablóméhek között könnyen felismerhetjük a hatsávos és négycsíkos méheket. A

123

méhrendőrség különleges ügyosztályához tartoznak a csíkos kakukkméhek. A rabok ruháját a kis szabóméh készíti. Találkozhatunk sárgaarcú, kékfejű méhekkel – ők újfajta divatnak hódolnak. A méheknek fejlett a kommunikációjuk. Szabó Magda ismert lányregények hatására terjedtek el közöttük az álarcosméhek. Egyes fajták nem tudnak megélni szakmájukból, a mézgyűjtésből. Így találni köztük lázadókat. Ezek alakították meg a kőművesméhek gmk.-ját. (Biztosan megindult náluk is a lakásépítési program, és az is valószínű, hogy az állami munkahelyen letöltött napi nyolc óra után dolgoznak itt.) Nekik van a legtöbb pénzük a takarékszövetkezeti számlán, ezért szerepelnek állandóan a televízió reklámjában. A méhek nemcsak munkával és kultúrával foglalkoznak. Igen nagy múltra tekint vissza a karate. Találhatunk közöttük háromöves méheket is. Sajnos, sérülések nálunk is előfordulnak. Így azután ezek a szerencsétlenül járt törtcsápú méhek lemondanak a versenyszerű sportolásról. Láthatjuk tehát: annak ellenére, hogy különböző kaptárakban, családokban különböző szokások alakulnak ki, mégis megvan az egység a méhek társadalmában.

Nyári Mónika iskolánk diákja 1987 – 91 között.

A Kemény Gábor Iskolaszövetség Ilyenek vagyunk c. kaposvári pályázatán jutalmat nyert.

Pallag Katalin

A róka és a sapka Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy róka a kerek erdő közepében. Találkozott a kígyóval, akinek a fején valami csodálatos szépség díszelgett. – Kígyó koma, mi van a fejeden? – kérdezte a róka.

124

– Sapka! – Honnan vetted? – Az erdőben találtam – válaszolt a csúszómászó. – Ez gyönyörű! Én is szeretnék egyet! – mondta vágyakozva a kis vörös. – Nem tudod, honnan szerezhetnék? – Sajnos nem – válaszolt a kígyó. A róka nagyon elbúsult. Ám hirtelen sandán a kígyóra pillantott, és elszaladt. Otthon egy tervet főzött ki. Eljött az este. A róka a kígyó barlangjánál figyelt. Megvárta, míg az elalszik. Besettenkedett. Világító szemeivel körbenézett, és meglátta a sityakot. Odaosont, már éppen ki akart vele lopakodni, amikor felneszelt a kígyó. – Róka koma! Te mit csinálsz itt? El akartad lopni a sapkámat! – sziszegett haragosan. – Hordd el magad a házamból! A róka lesütötte szemét, és kisomfordált. Elhatározta, hogy addig járja a világot, amíg ő is talál egy ilyen tökfödőt. Ahogy eljött a reggel, fogta a tarisznyáját, és útnak eredt. Ment, mendegélt, míg egy erdőbe nem ért. Az erdő sűrű és félelmetes volt, ám a róka nem ijedt meg. Hosszú késével utat vágott magának a tüskés bokrok között. Amikor kijutott az erdőből, egy hatalmas szikla állta útját. Kikerülni sehogy sem tudta, ezért megpróbálta elgörgetni. Gyengének érezte magát, evett egypár falatot. Aztán összeszedte minden erejét, meglökte a sziklát, mire az hatalmas puffanással a szakadékba zuhant. – Na, ezt elintéztem! – gondolta. Ment tovább. Fázni kezdett. Akkor vette észre, hogy a Déli-sarkon van. Találkozott egy pingvinnel. Megkérdezte, nem tudja-e, honnan szerezhet egy sapkát. A pingvinnek fogalma sem volt, mi az a sapka. A róka elmagyarázta neki, de így sem járt sikerrel. A pingvin a Télapóhoz küldte, mert ő mindent tud. A róka megköszönte a tanácsot, és elindult. Hetedhét országon is túl járt már, csetlett-botlott, nagyon el volt fáradva, mégsem adta fel. Az Északi-sarkon meglátott egy kunyhót. Bekopogtatott, és a Télapó nyitott neki ajtót. A kis vörös elmesélte, mi járatban van, közben nagyon reménykedett. Szegénynek a Télapónál sem volt szerencséje, mert az öreg már minden ajándékot kiosztott, a sapkái is elfogytak.

125

– Menj el az Egyenlítőre, ott lakik egy tündér, aki biztosan segít neked – biztatta. A vörös koma megköszönte a jó tanácsot, és nekivágott az útnak. Ment hegyekenvölgyeken át, és elért az Egyenlítőhöz. Ott meg olyan meleg volt, hogy szegény állat majd levetette a bundáját. Megpillantott egy gyönyörű palotát. Besétált a kapun, felment a lépcsőkön, és benyitott egy nagy terembe. Közepén ott ült a tündér, kedvesen fogadta. Neki is elmesélte, mi járatban van, és hogy mennyi utat megtett idáig. A tündér meglegyintette a varázspálcáját, és még a kígyóénál is szebb sapkát varázsolt elő. A rókának elállt a szava e gyönyörűség láttán. Biztos volt benne, hogy az ő sapkája a legszebb a világon. Nagyot néz majd a kígyó, ha meglátja! – Hősiességeddel kiérdemelted ezt a szerencsehozó sapkát – mondta a tündér, és átadta a rókának a régóta áhított fejdíszt. A bátor állat szeme ragyogott a boldogságtól. Aztán örök életében vigyázott a sapkára, amely mindig erre a vándorútra és erre a csodálatos napra emlékeztette.

Pallag Katalin iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

A Márki Sándor Múzeum megyei meseíró pályázatán különdíjas.

Szalai Szilvia

Az én pici barátom Egyik délután a lakásom melletti parkban sétáltam. Kellemesen sütött a nap. Élveztem, ahogy sugarai fogócskát játszottak az arcomon. Nagyszerű érzés futott át. Kiabálásra lettem figyelmes, a hang után mentem. Suhancok – nekem háttal állva – kört alkottak. Hallottam, hogy egy kutya el-elfúló hangon vonyít. A gyerekek egy kiskutyát kötöttek ki, és kaviccsal dobálták. – Hagyjátok békén! Hogy tehettek ilyet! Ez a pici állat semmit sem ártott nektek! Szégyelljétek magatokat!

126

A gyerekek elszaladtak. És lassan léptem oda az aprócska kutyushoz. Szemembe könnyek gyűltek, amikor megláttam véres, remegő pici testét. Kioldoztam kötelékeiből, majd karomba vettem. A kiskutya, mint egy gyermek, odabújt hozzám, mintha megérezte volna: oltalmat talált. – Gyere, hazaviszlek! Jaj, te szegény, mit tettek veled! Ahogy otthonom felé siettem, éreztem, hogy megnyugodott. A fájdalmat szinte olvasni lehetett gyönyörű fekete szemecskéiből. Egy plédre fektettem. Szegényke a fáradtságtól azonnal elaludt. Friss tejet melegítettem, odavittem neki. A kiskutya felriadt, mohón lefetyelni kezdett. Mikor mind megitta, óvatosan megtisztítottam sebeit. – Ne félj, nem engedem, hogy bántsanak! A kiskutya hálásan megnyalta kezemet, mellyel sebeit tisztítottam, majd gyorsan elbújt az egyik díszpárnám mögé. Napok teltek el, mire aprócska vendégem úgy viselkedett, mint kis társai. Futkározott, incselkedett, vakkantgatott, s ha csak tehette, kedvesen megnyalta kezem, mintha megköszönné, amit érte tettem. Mostanra a fájdalma már a múlté. Nem bocsátanám meg magamnak, ha akkor ott, azon a szörnyű helyen, nem tudom megmenteni őt.

Szalai Szilvia iskolánk diákja 1995 – 99 között.

Ruszin Péter

A légy Szép nyári délután volt, amikor egy légy berepült az erdei házikó nyitott ablakán. A bent ülő vadőr a jegyesétől kapott levelét olvasta. Annyira elmélyedt a szerelmes sorokban, hogy a legyet észre sem vette. Ám a hívatlan látogató zümmögése hamarosan megzavarta ábrándozását.

127

Először nem akart tudomást venni róla, de amikor az orrára telepedett, mérgesen hessegette el. A légy ezután a feje körül keringett. A férfi ezt már nem tűrhette. Előrántotta a légycsapót. Csak várt, várt, de a légy nem telepedett le sehova, ahol le lehetett volna sújtani, ehelyett az asztalon lévő virág felé vette az útját. Itt leszállt, s jól meg lehetett figyelni zöldes potrohát, csúnya fejét. A férfi óvatosan közeledett felé, majd lesújtott. Ám a légy helyett a virágváza cserepei hullottak a földre. A szerencsés hatlábú az éléskamra felé tartott. A vadőr sietve ment utána. Amikor belépett, néma csend fogadta. Lábujjhegyen haladt előre a polcok közt, minden rejtett zugot átvizsgált, mégsem vette észre a betolakodót. A vadőr dühös lett: – Úgyis lecsaplak, nem menekülsz előlem! Újabb fortélyhoz folyamodott. Légyfogó papírt vett elő, és felragasztotta a mestergerendára. Szélesre tárta az ajtót és az ablakot. A huzat miatt felszállt a légy, és repdesett. A légyfogó rátekeredett a légycsapóra, a polcokról a befőttesüvegek leestek a földre. A vadőr dühtől vörösödő fejjel vette elő a légyirtó sprayt. Kilépett a kamrából, és várt. Figyelte a légy egyre halkuló nyöszörgését. Kárörvendő mosollyal nyitott be. Ellenfele a padlón mozgott még egy kicsit, végül elpusztult. A vadőr lassan átsétált a szobába, leült a fotelbe, hogy újra menyasszonya levelére feledkezzen. De hiába vágyakozott a szerelmes sorokra, mert csak a legyet látta az orra hegyén, és a szörnyű zümmögést hallotta a feje körül.

Miért van a sárkánynak hét feje? Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kíváncsi legény, aki elhatározta, hogy megtudja: miért van a sárkánynak hét feje. Elindult otthonról, és három éjjel, három nap vándorolt, mire elérkezett a hétfejű sárkány birodalmába. Odament a barlangja szájához, és bekiabált. A sárkány lassan kicammogott. – Üdvözöllek, dicső sárkány! – Miért kerestél fel akkor, amikor a legmélyebb álmomat aludtam?! – ordította.

128

– Szeretném tőled megkérdezni, miért van neked hét fejed. – Az első fejemmel beszélni szoktam. – És mit csinál a második? – Azzal eszem. – És a harmadik? – A harmadikkal nézelődöm. – A negyedik mire szolgál? – Azzal szoktam hallgatózni. – Az ötödik miért billeg a nyakadon? – Azzal az érzelmeimet mutatom ki. – És a hatodik? – Azt töröm, ha gondolkodom. – Hát a hetedik mit csinál? – Azzal tüzet okádok az olyan kíváncsiskodókra, mint amily te vagy! – szólt, és úgy odapörkölt a legénynek, hogy az rögtön értette, mi is az az „égető” kíváncsiság! Úgy elkezdett rohanni, hogy egy perc sem telt bele, máris hazaért. Azóta sem kérdezősködik olyan sokat. Aki nem hiszi, járjon utána!

Ruszin Péter iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

2000-ben a Karácsonyi János Katolikus Gimnázium Búcsú a XX. századtól című regionális szépirodalmi pályázatán 2. helyezett. 2001-ben a Millenniumi Művészeti Olimpia hét megyére szóló pályázat döntőjében diákkori meséivel próza kategóriában 2. helyezett.

129

Barta Katalin

Egy öreg farkas visszaemlékezései Őseim elbeszéléseiből tudom, hogy nagyon sok farkascsalád élt az Alföldön. A Sárrét pedig igazi otthonunk, az emberek által bevehetetlen mentsvárunk volt. A hatalmas mocsárvilág náderdeje biztonságot jelentett számunkra. A rétek madártömege, apróbb állatai, a nagyszámú gulyák, ménesek, nyájak könnyű megélhetést és változatos, egészséges táplálkozást ígértek. A rejtőzködésre kiválóan alkalmas vörösbarna bundánk vékony alkatú, de erős, izmos testet takart. Nyurga lábaink, éles karmaink, fejlett fogaink segítségével akár egy báránnyal is ügyesen ugrándoztunk zsombékról zsombékra, míg a farkastanyára haza nem értünk. Nem volt könnyű az élet, mert volt egy veszedelmes ellenségünk: az ember. Vérszomjasan tört az életünkre, hogy végleg kipusztítsa fajunkat. Akkor is veszélyt jelentett számunkra, ha nem láttuk. Borzasztó alattomos módszereket, eszközöket alkalmazott ellenünk. A kitaposott farkascsapásokon tökéletesen álcázott vermeket ásott, csapdákat állított, amelyekben sok sorstársam elpusztult. Gyakran nagy csapatokba szerveződtek a kétlábúak, és szörnyű farkasüldözéseket szerveztek. Nem saját lábukon jöttek, hanem lóháton. Ilyenkor sok társam lett a tüzes golyó áldozata. Megfogyatkozott fajtám létszáma, elűztek minket arról a földről. Akik néhányan életben maradtunk, a zord, havas hegyekbe húzódtunk vissza. Már sok mindent megéltem, megöregedtem, megőszült rajtam a bundám, de azt a mai napig sem tudom megérteni, hogy rokonaink, a kutyák, miért szegődtek az ember szolgálatába.

Barta Katalin iskolánk diákja 1997 – 2001 között.

130

Sebestyén Mária

A furfangos elefánt A sakál és az elefánt jó barátok voltak. Egy nagy folyó partján éltek, s ették, eszegették kedvenc csemegéjüket: a cukornádat, amíg lassan elfogyott. Amikor új eleség után néztek, át kellett volna jutniuk a folyó túlsó partjára, de sajnos, a sakál nem tudott úszni. Megkérdezte barátját, nem vinné-e át őt. Az elefánt azt mondta: – Átviszlek, de ígérd meg, hogy csendben maradsz, mert nagy baj lenne, ha az emberek meghallanák a hangunkat. A sakál mindent megfogadott. Az elefánt letérdelt, s megengedte, hogy komája a hátára ugorjon, és átúszott vele a túlsó partra. Ott ismét dézsmálni kezdték az ízletes cukornádat. A sakál telt el előbb, az elefánt pedig még mindig habzsolt. A jóllakott sakál örömében üvölteni kezdett, és gyorsan eliszkolt. Szaladtak az emberek, alaposan eltángálták az elefántot. Szerencsétlen átkozta a sakált: – No hiszen, te szépen megígérted, hogy nem fogsz kiabálni! Az éles hangon válaszolt: – Amikor teleettem magam, hát kiabálnom kellett jókedvemben! Ez többször megismétlődött. A sakál, mihelyt jóllakott, üvölteni kezdett, és minthogy ő kicsi volt, könnyen elbújt, az elefántot verték el. Egy alkalommal, amikor már visszafelé úsztak a folyóban, az elefánt megkereste a legmélyebb pontot, s elkezdett forgolódni, hánykolódni, úgyhogy utasa beleesett a vízbe. – Ej, te bestia! – kiabált fuldokolva –, miért teszed ezt velem? Hiszen én nem tudok úszni! – Ha jóllaktam, akkor fürödnöm kell! – felelte nevetve az elefánt. Így állt bosszút a sakálon, aki nagyon nehezen tudott partra vergődni. Talán még a mai napig sem szólnak egymáshoz. Ez utódaikra is igaz. A meleg, forró éghajlatú Okavangóban nagy ívben elkerülik a másik társaságát.

131

Azóta nem eszik a sakál cukornádat. Aki nem hiszi, járjon utána!

Sebestyén Mária iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

Meséjével 1998-ban a Sarkadi Állatvédő Csoport Az én álattörténetem című megyei irodalmi pályázatán 2. helyezést ért el.

Szántó Erika

Vajon tudnak-e sírni a delfinek? Élt egyszer egy rendkívüli férfi. Tehetsége kemény fejjel párosult, de esetünkben ezt pozitív tulajdonságnak tekintjük. Nevezzük e nemes férfiút Datolyának, szíve höl-gyét pedig Ánizsnak. A bizalom, a szeretet, a megértés része volt mindennapjaiknak. Zöldekként kezdték, s később szinte betegségükké vált természetimádatuk. Lassan érlelődött bennük a gondolat, hogy otthagyják háromszobás összkomfortos lakásukat, a BMW-t, a barátokat és ellenségeket, felrúgják megszokott életüket, mindennek és mindenkinek hátat fordítanak. Egy lakatlan szigetre költöztek. Édesvizet választottak, hogy kedvenceik, a delfinek közelében élhessenek. Barátaik segítségével az elvadult földdarabkából romantikus kis gazdaságot varázsoltak. Egy napon egy végsőkig kimerült delfinbébit szorított az öböl mentén húzódó sziklafalhoz egy pattanásig feszült ideghálózatú cápa. A pimasz kis delfin életével fizetett volna összes bűnéért – délutáni sziesztájában zavarta meg az öregurat –, ha Datolya el nem rejti egy sziklavájatban. Ánizsék gyermektelenek voltak, s úgy gondozták a kölyköt, mintha saját szülöttjük lenne. A bébi egyre nőtt, de akármerre úszott is a parttalan tengerben, szíve mindig hazahúzta. Haza a kis szigetre, a sziklás öböl nyugalmába, ahol Ánizs és Datolya várta őt finom falatokkal.

132

Egyszer Datolya lezárta Kölyök medencéjének zsilipjét. A bébi szörnyen szenvedett, de apja közelségéért vállalta ezt a számára érthetetlen rabságot. A delfinnek létszükséglete a csavargás, a medence börtönszagú vize is elviselhetetlen lett. Jóformán csak hálószobának használta eddig, s most nem érezheti azt a kellemes zsibbadást az uszonyában, mint amikor a hullámokat lovagolva elfáradt. Datolya célja megvalósíthatatlannak látszott, bár a delfineknek igen nagy az intelligenciahányadosuk. Ánizs egy véletlen folytán, amikor Kölyökkel a medencében labdázott, felfigyelt a delfin emberi fülekkel is érzékelhető jelzéseire. Nem is volt szüksége a fantáziájára, hogy Kölyök eszeveszett krappolása mögött néhány értélmes hangot tisztán hallani véljen. Datolya is régen foglalkozott a gondolattal, hogy fiát megtanítja beszélni. Tulajdonképpen fogságra is ezért ítélte. Tudták mind a ketten, hogy nem egyszerű feladat ez, és rengeteg nehézséggel kell szembenézniük. Ám megkeményítették szülői szívüket. Kölyök először az á hangot ejtette ki. Ami az ejtésre vonatkozik, az egy kicsit túlzás. Azt viszont el kell ismernünk, hogy az az artikulálatlan hangmoraj hasonlított egy egészen egyéni á hangra. Pusztán a szeretet, a feltétlen ragaszkodás volt képes erre a bravúrra, amely előcsalogatta a szolgálatkész delfinből az emberi hangot. Az á után következett a többi magánhangzó: az e, az i, az o. Kölyök fiatal volt, könnyen tanult, és tetszett neki a móka. Segítette tiszta hallása, zenei érzéke, természetessége, szinte kitalálta szülei gondolatát. Datolyáék barátaik körében is büszkélkedtek gyermekük tudásával. Nem is sejtették, hogy ez az ostoba hencegés Kölyök vesztét okozhatja. Városszerte szállt a hír a fantasztikus képességű delfinbébiröl. Sok száj terjesztette, s mire az ott táborozó cirkuszigazgató fülébe jutott, Kölyök műveltsége már a legnagyobb tudósokéval vetekedett. A Nagyfőnök fejébe vette, hogy megszerzi magának a szenzációs delfint. Datolya és Ánizs, két jelentéktelen ember, örülhet majd a hírnévnek és a töméntelen pénznek. Világszám lesz a Beszélő Delfin! Bombahír! Telt ház, tele kassza, vastaps, siker, siker! Az összes társulatot kiveri a mezőnyből.

133

A gyanútlan Datolyáékat letaglózta a vészjelzés. Nem eshettek pánikba, akárhogy sajgott a szívük. Azonnal cselekedni kellett. Csak egy megoldás maradt. Kemény döntés, de nincs kibúvó. Datolya késedelem nélkül felhúzta a zsilipet. Kölyök féktelen jókedvvel vágtázott ki a nyílt tengerre, sípolt, bucskázott, felszabadultan préselte ki tüdejéből a levegőt. Ánizs borsozott halat dobott neki. Kölyök kecses tánccal hátrált vissza anyja ismerős mozdulatára. Falánkul kapott kedvenc csemegéje után... Mintha megégette volna magát Prüszkölt, dobálta testét a hullámokon. Simogatást várt, becézést, de nem hallotta a kedves hangokat. – Vissza ne gyere, kisfiam! – kiáltotta Datolya, s Kölyök némán engedelmeskedett. Tehetetlenül elfordult a parttól, és úszott a tenger felé. – Vajon tudnak-e sírni a delfinek? - kérdezte magában Ánizs hosszú évek múlva.

Szántó Erika iskolánk diákja 1988 – 92 között.

1990-ben a Kemény Gábor Iskolaszövetség Ilyenek vagyunk című kaposvári pályázatán prózai munkájával jutalmat nyert.

Szegedi Tamás

A fűszál Egyszer valahol a világon, ott, ahova még nem jutott el a savas eső, a kipufogógáz, létezett egy gyönyörű rét. A réten rengeteg virág és sok más növény is élt. Itt csírázott az a fűszál is, akiről a mostani mesém szól. Külsőre ő is ugyanolyan volt, mint társai: formás gyökérrel és szép színnel áldotta meg a természet. Semmi oka nem volt a panaszra, hiszen a levegő tiszta, a víz jóízű, mindig süt a nap, és ő kicsattan az egészségtől. Mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik az életéből, és ő többre hivatott, mint itt elszáradni valahol az Isten háta mögött. Világot akart látni, megismerni új tájakat, repülni a felhők közt, és úszni a tengerek mélyén. De tudta, hogy

134

mindez csak álom: az ő lelke egy kicsi zöld növénybe van zárva, álmaitól messze, nagyon messze... Látta ezt a „Világot Alkotó”, megsajnálta őt: felszabadította szellemét, és lehetőséget adott neki, hogy teljesítse vágyát: ötször élhet más-más testben, bejárva így a világot. És a lélek választott. Máris halként úszott a sós tengerekben, élvezve melegüket, kincseiket és szabadságát. Naphosszat csak lubickolt, játszott társaival, vándorolt, és élt, úgy, mint addig soha! De egyszer olaj ömlött a tengerbe, amely így zavaros lett és sötét. A különböző vegyszerek marták védtelen testét, és éhes ragadozók vadásztak rá. De halála pillanatában döntött. A szellem egy bivaly testében folytatta utazását. Most nagy volt és erős, senki sem bántotta. A legelőkön mindig volt élelem, az erdőben talált menedéket, és övéi lettek a végtelen puszták, ahol vadul szaladhatott, élvezte létét. De gépek jöttek, kivágták a fákat, elpusztították a legelőket. Befogták a bivalyt, dolgoztatták, kínozták, és amikor már képtelen volt hasznot hozni, vágóhídra vitték. És a lélek folytatta vándorlását... Egy sas repült magasan az égen. És a lélek remélte, hogy végre itt a levegőn boldogságra lel. A felhők fölül lenézett a földre, és oly távolinak tűntek gondjai, bajai. De a gyárak beszennyezték a levegőt, és a gázok elől nem menekülhetett: megmérgezték a testét. De a szellem nem adta fel... Ember lett, a teremtés csúcsa. Olyan, aki minden felett áll. Szerette volna, ha jólét és öröm határozná meg életét. Ehelyett állandóan robotolt, evett, aludt, és kezdett megint mindent elölről. Teste beteg lett, és bár az orvosok meghosszabbították életét, szenvedése is hosszabb lett. És elmúláskor rájött, hol hibázott... Ismét fűszál volt, egy a sok közül, de egészséges. Élete ugyan unalmas volt, de biztonságban érezte magát, és újra élvezte a víz ízét, a nap melegét. A „Világot Alkotó” látta, hogy a lélek megtalálta igazi helyét: nem menekül tovább. Megpihent a fűszál testében, élvezve a nyugalmat egy patak melletti mezőn, valahol messze, nagyon messze...

Szegedi Tamás iskolánk diákja 1996 – 2000 között

Meséjéért 1999-ben a kecskeméti Biopajzs Pozitív Gondolkozók Egyesületének az összmagyarság számára meghirdetett Ezoterikus mesék íróinak pályázatán a nemzetközi mezőnyben Írország, Németország, az Egyesült Államok, Románia, Szlovénia és hazánk

135

magyar meseíróinak több száz alkotása közül a 4 kiemelt díjas egyike. Írását Pál Attila színművész tolmácsolta az eredményhirdetés ünnepségén. 2000-ben a Karácsonyi János Katolikus Gimnázium Búcsú a XX. századtól című regionális szépirodalmi pályázatán dicséretben részesült. 2001-ben a Millenniumi Művészeti Olimpia hét megyére szóló pályázatának döntőjében középiskolás korában írt munkáival különdíjas.

Szilágyi Balázs

Hazudós mese Volt egyszer egy szegény ember és három fia. A két idősebb otthon segített a ház körül. A legkisebb fiú elindult szerencsét próbálni. Felnyergelte sánta lovát, csak úgy porzott utána az út. Megbotlott a lova egy hatalmas porszemben, s így a szegény pára kilehelte lelkét. Mit tehetett a legény, gyalog ment tovább. A nap már alacsonyan járt, a fiú alaposan megéhezett. Előkapta tarisznyájából serpenyőjét, fölvett az út széléről három nagy követ. Feltörte őket, és finom rántottát csinált belőlük. Feneketlen kulacsából jót ivott rá. Ment tovább, mendegélt, míg meg nem látott egy aranyszőrű paripát. A sok aranyat mind lecsutakolta a lóról, s postagalambbal hazaküldte szüleinek. Folytatta az útját. Óriási tó terült el előtte. Lehasalt, kiitta a vizet, és vidáman ballagott tovább. Találkozott egy gazdag földesúrral, akihez beállt dolgozni. Három nap alatt felszántott egy zsebkendő nagyságú területet. Busás fizetségét beletette lyukas mellénye zsebébe, és elégedetten távozott. Még ma is folytatja vándorlását, ha az országút el nem fogyott a lába alól.

Szilágyi Balázs iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

Meséjéért az Ács Kató országos irodalmi pályázaton 1997-ben jutalomban részesült.

136

A Littera Nova Kiadó zsűrije 1997-ben: Balázs Tibor, Csukás István és Lázár Ervin. Véleményük szerint: “A ,Hazudós mese’ rövid, de igazán jól sikerült ,csalimese’. Majdnem minden ,abszurd’ elem benne van – ha csak érintőlegesen is – a történetben, amelyek ennek a műfajnak jellegzetes kellékei.”

Viszkok Krisztina

Halhatatlanok Derűs reggelre ébredtem. Ikernapunk már a zöldellő égbolton ragyogott, mint két nagy izzó vörös tűzgömb. Ekkor még nem is sejtettem, milyen kalandok várnak. Késésben voltam most is. Magamhoz kaptam az élelmem, s rohantam a leszállópályára a barátomhoz. A csillagközi bázison dolgozik mint kutató, most is felderítőúton járt az Antares naprendszerben. Meglepődtem viselkedésén: izgatott volt, arca titokzatosságot sugárzott. Egy furcsa szerkezetet adott a kezembe. Elmesélte, hogy az Antares naprendszer egyik kisbolygóján találta, s maga sem tudja, vajon mi lehet... Külsőleg úgy néz ki, mint egy komputer. Sietve repültem a kutatóközpontba a munkahelyemre. Az ANIXA-5 típusú ad hoc mikromanipulátor segítségével azonnal vizsgálni kezdtem a készüléket. Rövid időn belül láthattam térbeli koordinátáit és belső elrendezését. Azt is megállapíthattam; hogy chipje nem rigeli eredetű. A készülék egyik nyílásában, amely a JUMP if NON gépünk térbeli memóriájához hasonlított, apró fehér tablettákat fedeztem fel. Ekkor már szinte égetett a kíváncsiság. A REPLIC-VI2 segítségével sikerült őket a gépből kiemelni. Nem mertem hozzájuk nyúlni. Azonnal felkerestem kutatóközpontunk legtapasztaltabb schiencikusát. Öreg barátom hosszas vizsgálatok és kísérletek után megállapította, mit rejtegetnek az apró fehér pirulák. – Micsoda találmány! – lelkendezett. – Önök felfedezték a halhatatlanság, az örök élet gyógyszerét! Tudja, mit jelent ez? Biohalállal sohasem pusztulhat el, aki ezt beszedi! Bár azt még nem tudom pontosan megállapítani, nem jár-e valamilyen káros következménnyel. Úgy felbolydult a kutatóintézet, mintha örömgázzal árasztottak volna el.

137

Elkezdtük a tabletták sorozatgyártását. Bolygónk minden lakója halhatatlan lett. Sem betegségektől, sem a megöregedéstől nem kellett rettegnünk. Eltelt negyven lunkef, amikor hirtelen megcsappant a születések száma. S nemsokára egyetlen új utód sem jött világra Rigel kettős napja alatt. Közben a balesetek, a természeti katasztrófák, a kozmikus szerencsétlenségek is igen sok áldozatot követeltek közülünk. Kétségbeesve fogtunk hozzá e tabletták mellékhatásának kivizsgálásához. Androidákon kikísérleteztük a szer titkát: aki ezt beszedi, negyven lunkef elteltével meddővé válik. Civilizációnk

helyzete

egyre

kilátástalanabb

lett.

Már

nem

örültünk

halhatatlanságunknak. Egy dén különös, eddig nem látott, űrhajóhoz hasonló szerkezeteket észleltek a radarok. Kutatószondánk az egyiket közelebbről is lefényképezte. A nagyításból kiderült, hogy lézerágyúkkal van felszerelve. Két dé múlva megkaptuk a „hadüzenetet”: meteoritágyúkkal szétlőtték a koordinátatermeket, mialatt szárnyas vadászaink az esetleges űrháborúra készülődtek. Megéreztük, hogy a közelgő összecsapás végzetes kimenetelű lehet számunkra. Két

lunkef

elteltével

vadászgépeink

és szárnyas

pilótáink száma is igen

megfogyatkozott. Bebizonyosodott; hogy egy fejlettebb civilizáció lakóival kell hadakoznunk, akik el akarnak bennünket pusztítani. Egy váratlan természeti katasztrófa is súlyosbította a helyzetet: becsapódott egy aszteroida. Teljesen elvesztettem az eszem, s dühöngő mérgemben földhöz vágtam az „örök élet gépét”. Bűntudatom volt társaim előtt, mintha okozója lennék bolygónk pusztulásának. Utolsó erőnkkel küzdöttünk az életért. A csodaszerkezet maradványai között egy csillogó kődarabot pillantottam meg. – Miféle kristály ez? – kiáltottam. Dühömnek és kíváncsiságomnak köszönhetjük megmenekülésűnket. Titkos haditervet találtam. Rájöttem, hogy az „örök élet gépe” és a titkos látogatók megjelenése között kapcsolat van. Ellenségeink a szomszédos galaxis egyik bolygójának lakói, akik hódító háborúkat indítottak a közeli fejletlenebb civilizációk ellen. Már régen kémlelték bolygónkat, a Rigelt, megijedtek kozmoszbeli sikereinktől, ezért cselhez folyamodtak. Elrejtették a szerkezetet az Antares bizonyos kisbolygóján, s aztán minden úgy történt,

138

ahogy eltervezték. Kivárták, hogy a meddőség miatt megcsappanjon a lakosság száma. Csak éppen elfelejtették eltávolítani a kristályt a gépből... Most már minden lépésüket előre tudtuk. Néhány dé múlva sikerült őket elkergetni galaxisunkból. Szomorú volt az öröm, mikor győzelmünket ünnepeltük: több lunkefmilliónyi történelmünkben most volt a legkisebb a rigeliek lélekszáma. Kilátástalan helyzetünk arra kényszerített, hogy hozzánk hasonló értelmes lényeket keressünk, akikkel új életközösséget hozhatunk létre. Gépeinkkel megszállottan bolyongtunk a világmindenségben, száguldoztunk, kétségbeesetten keringtünk, hogy társakat találjunk. Mindenféle érdekes civilizációval érintkeztünk, de egyik bolygón sem éreztük igazán jól magunkat. Voltak olyan lények is, akik ellenségesen viselkedtek. Fogytán volt az élelmünk és az energiánk, amikor a Naprendszerbe értünk. Több bázis mellett haladtunk el, mikor egy közepes nagyságú kék-fehér égitestet pillantottunk meg. A központi világagy rendelkezésünkre bocsátott egy kutatóűrhajót, mellyel megközelíthettük a bolygót. Sikerült felvenni a kapcsolatot az ismeretlen lényekkel. Mivel nem értettük egymás nyelvét, kódokkal, jelzésekkel kommunikáltunk: A Föld nevű bolygón a magát „ember”nek nevező civilizáció nagyon hasonlított ránk, csak nem volt szárnyuk, s a fejük tollazata, testük halovány színe is különbözött a mienktől. Később kiderült, hogy génjeink megegyeznek. Néhány lunkef múlva már hibátlanul beszéltük egymás nyelvét. Szokásokat, tapasztalatokat cseréltünk, s egyre otthonosabban éreztük magunkat bolygójukon. Földi

megnevezéssel

családot

alapítottunk.

Ez

azzal

járt,

hogy

feladtuk

halhatatlanságunkat. Lehet, hogy veszítettünk. Talán fakóbb lesz az újabb nemzedékek bőrének árnyalata, de a születő új csemeték is boldogan készülnek a rigeli kirándulásra minden lunkef végén; hogy újra és újra megcsodálják a zöldellő égbolton tündöklő ikernapot... S már nem kell attól félnünk, hogy kipusztul a szárnyasok civilizációja. Ez pedig többet jelent az örök életnél is.

139

Viszkok Krisztina iskolánk diákja 1986 – 90 között.

1990-ben a Kemény Gábor Iskolaszövetség Ilyenek vagyunk című

kaposvári

pályázatán meséjével jutalmat nyert.

Varga Sándor

Az állatok legerősebbje Egy erdő szélén, a tölgyfa tövében, az avar alatt élt Csiga Zsuzsi férjével, Csiga Csongorral, és volt egy kis csemetéjük: Csiga Csabi. Csabika még nem ismerte a csigák járását az erdőben és a rájuk leselkedő veszélyeket. Így félve csúszott-mászott a farengeteg ágas-bogas helyein, és mindig azt mondogatta magában: – Én kicsi vagyok, én gyenge és lassú vagyok, mégse foglalkozik velem senki. Nagyon szeretett volna magának egy igazi jó barátot. Az egyik napon, ahogy sétálgatott az erdőben, hirtelen ráköszöntek: – Helló, kispajtás, én vagyok a róka koma! Hát te ki vagy? – Csiga Csabi – mondta félénken. – Éppen ezen a napon van ilyen rossz kedved? – kérdezte a róka. – Miért, mi van ma? – Hát te nem tudsz a nagy versenyről? – Milyen versenyről? – kíváncsiskodott Csabika. – Ma dől el, ki az erdő legerősebb állata. Gyere, téged is benevezünk, hogy minél többen legyünk! – Dehogy veszek én részt, hát nézz rám, róka koma! Kicsi vagyok, lassú vagyok, és ami a legfontosabb: gyenge vagyok.

140

– Akkor csak gyere el, és szurkolj nekem, mert mindenképpen le akarom győzni a nagy Maksa medvét. Csabika nagyon örült a meghívásnak, hiszen úgy érezte, most igaz barátot talált. De akárhogy szurkolt Csabika a rókának, mégis a hatalmas Maksa került ki a versenyből győztesen. Róka koma ezt nagyon nehezen viselte el, így elővette ravasz eszét. – Még mindig jobb volna, ha az a kis csiga nyerné meg a versenyt, mintsem Maksa – gondolta ravaszul. Ezután odament a medvéhez, és elkezdte mérgelni: – Tudd meg, Maksa, hogy nem te vagy a legerősebb az állatok között! – szólt. – Mi van, róka, nem tudod elviselni a vereséget!? – gúnyolódott Maksa. – Aztán meg ki volna az a nagy erős, hadd lám! A róka odavitte a medve elé Csiga Csabit. – Ő az – mutatott rá a róka. – Hahaha! – röhögött a medve. – Nem hiszel nekem? – kérdezte a róka ravaszul. – Nézd meg ezt az állatot! El-hozta idáig a hátán a házát. Hát te képes vagy-e erre, Maksa? Ekkor a medve elkomolyodott. „Ha ő elbírja, akkor én is” – gondolta magában. – Hát persze! – hősködött. Odament a házához, és próbálta felvenni. De még megmozdítani sem tudta a nagy barlangot. Elszégyellte magát, és világgá ment. Az egész erdő Csiga Csabit ünnepelte, és nagy lakomát csaptak. Ez a lakoma talán még most is tart, ha Csiga Csabi meg nem halt.

Varga Sándor iskolánk diákja 1994 – 98 között.

Meséjével 1998-ban a Sarkadi Állatvédő Csoport Az én álattörténetem című megyei irodalmi pályázatán 3. helyezést ért el.

141

Minden perc csak egyszer él

Versek

142

Adamcsik Gabriella

Emlék! Minden perc csak egyszer él, Ha elhagyod, üres maradsz, továbbszáll, majd elvetél, magadban csak sötétet hagysz, eggyé válik múltaddal, volt énedet őrzik halkan, jön utána újabb dal.

Minden fényben, minden hangban;

Ki mindent magába zár, kitől az élet megfosztott,

csak a gondolatra

vár, múló érzést, pillanatot… az agyad legmélyén él, Ők nyugszanak csendben benned… de a feledéstől fél…

Emlékük tölti meg lényed.

Igen, ő az emlék,

Minden emlék benned él,

őt őrzik az elmék,

miről már a múlt mesél,

érzések, apró gondolatok, élményed, tapasztalatod, fakó képek, élénk zajok. Minden örömöd és bajod Vigyázz rájuk! magadban tarthatod, ha szeretnéd és tudod, mennyit ér.

Szeretnélek Szeretnélek szeretni, Szeretnélek szeretni,

143

ahogy még soha senkit: testnyelven beszélni, lélegzeted érezni, örvénytől elnyelve, minden szívszót meghallani, ős láztól reszketve,

szárnyak nélkül messze szállni,

sóhajtást keresve, édes bűntől mennybe’ járni, édes bűntől égetve, örök tűzben elhamvadni, megváltva az ölelésben, neked mindent odaadni. Otthonosan, ösztönösen.

Legyél nekem

Csak úgy

Mondd, lennél-e mindenem?

Furcsa érzés,

Kiben majd meglelem,

gondolat,

Ki kitölti életem,

mikor látok

Kinek lelke él bennem,

álmokat,

Ki ébren őrzi lelkem, Kit szeretnem lehet,

kuszán látszó

Aki viszontszeret,

színeket,

És elhiteti velem,

szertefoszló

Hogy nincs minden ellenem.

Képeket.

Legyél őrangyalom,

Való álom,

Én ígérem, nem hagyom,

képzelet,

Hogy a világ lerohanjon,

álomvaló,

Vagy a bánat tüze marjon,

élvezet.

144

Érted a lelkem is eladom, Csak kérlek, szeress nagyon!

Unatkozom,

Ha kell, érted mindent elhagyok,

szenvedek,

Múltam és jövőm is feladom,

képezem

Magad helyett csak magam adhatom.

A rímeket.

Adamcsik Gabriella

Nem szerethetek Ugye, nem hiszed,

Nem tehetem,

Túl kéne élni…

hogy mosoly költözik arcomra?

Többé nem érezhetek.

Tudom, nem

Szenvedek, égek,

Végleg elveszett

éri meg

belepusztulok belső harcomba.

Lelkem miértje benned.

feladni, mégsem vagyok képes

Mert elhagyott

A remény az utolsó?

Kinyitni a szivem,

halottan égő szerelmem,

– Már rég halott.

még mindig,

lélektelen fényem,

A part meg a túlsó,

már többé soha

fájó érzés, kegyetlen.

Csak az maradhatott.

senkinek sem.

És újra… És újra itt vagyok,

És újra érzem a hideget,

nem számít, mit kapok,

Mely körülvesz és idegen,

145

Csak állok, és várom a jövőt,

elválaszt majd a nagy világtól,

nem értem, elfogadom.

És többé senki sem hiányol…

Így van jól.

Magam vagyok.

És újra szürke minden.

Te vigyázz lelked lángjára!

Hideg a világ, igen,

Fáj a világ bántása.

kialudt már a lelkem lángja.

De ne hagyd, hogy meghaljon,

Csak várok a változásra…

Hogy nyom nélkül kialudjon

Minden hiába.

a tűz! A tűz! Vigyázz rá!

Adamcsik Gabriella iskolánk diákja 2003 – 2008 között.

Bacsa Ágnes

Papp Róbert

Hányszor?

Vihar

Hányszor érezted azt, hogy csak te vagy egyedül?

Ezt vártam

Hányszor érezted, hogy neked semmi sem sikerül?

Már mióta

Hányszor voltál már boldogtalan?

Szóljon zengjen

S hányszor nem bíztál saját magadban?

Az égi nóta

Hányszor hiszed még azt, hogy téged senki sem szeret? Hányszor érezted, hogy ember boldog nem lehet?

Dörögjön az ég

Hányszor bántottak már meg?

Tomboljon a szél

S hányszor mondták már, hogy ilyen az élet? Hányszor mondták rád, hogy te vagy a butább?

146

Legyen a földön

S hányszor hallottad, hogy az élet megy tovább?

Siralom

Hányszor felejted el azt, amit nem lehet?

Ne legyen senkinek

Hányszor tesznek fel még ostoba kérdéseket?

Irgalom

Bacsa Ágnes iskolánk diákja 1999-2003 között.

Bagdi Tímea

A lámpák a nagyok Érzitek… hogy ketyeg az óra, szívem ritmusára, még a levegőt is így veszem, ahogy a gondolataim cikáznak féktelen. Elmélyülten figyelem e lüktető csendet, ezt az éjjelizenét. Minek aludni még? Csak az éjjeli lámpa ég, ez teszi nappallá az éjt, fénylővé a szobát, mint egy csillagot, s én maga a csillag magva vagyok, bezárva egy sötét világba, mint egy börtöncellába, s fényt nem kapok, a lámpák a nagyok, s én pedig csak egy ember vagyok!

Élő halottak Ti mindazt nem érzékelitek, amit én, a zajos pályaudvaron a cinege énekét,

147

a magas égbolton a csillagok tömegét, a szmogon át nem jutó napnak fényét, az előttetek felbotló esetlen nénikét, és még mi mindent, mit a gépek eltakarnak. Gép van a szívek helyett, az ember vére akkumulátorsav, mely lassan elmarja az agyat, nem leszel csak egy gépezet, gombok irányítják cserzett testedet, mesterséges mámorokba menekülsz, s a forrongó, bomló elmédben elmerülsz. Hiába minden kismadár, ki kitépett tollait takarja, hiába minden virág, ha a füst elnyomja illatát, a kölni bűze ellepi testedet, alatta viszont izzadságnyomok hevernek, fehér ruhád is szürke már, fekete a divat és a halál!

Bagdi Tímea iskolánk diákja 1994 – 98 között.

2001-ben diákkorában írt verseivel meghívást nyert a Millenniumi Művészeti Olimpia döntőjébe.

148

Basky Zsuzsa

Gajdács Edit

Kicsim

A herceg

kezem csak kezedbe kulcsolom

A herceg ült az ágyam szélén,

orrom csak orrodhoz simítom

és fogta a kezem, amíg elaludtam.

Szemem csak szemeddel lát

Aztán felpattant a láthatatlan

lábam csak lábaddal áll

szélparipára, és tovasuhant.

Tüdőm csak tüdőddel éltet

Azóta minden este várom.

Ujjam csak ujjadhoz érhet

Ülök az ablakomban.

Szívem csak szíveddel dobban

De csak a szélparipa süvít erre

ajkam csak ajkaddal lobban

láthatatlan.

Testem csak testeddel éget vérem csak véreddel éghet!

Balázs Beáta

Elveszett álmok Ismert és ismeretlen, tájak. Piros… zöld… vonat… Mi zöld? Nem, ez nem lehet!!! Álmodom?

Repülök…, kergetnek, és én repülök. Csodálatos, akarom, akarom!

149

Akarom, hogy az álmom valósággá váljon, S tovább szálljak ezeken a szárnyakon. Mi ez?!? Egy kéz. Kiszakítja, kitépi! Nem!!! Nem engedem! Hagyj békén!!! Álmodni akarok tovább, ne! Elmúlt. Üresség. Üres falak, üres szobában, üres szekrények. Üres a fejem. Elvették, amit a legjobban szerettem. Az álmaim. A Földön élek. Ezen a sárgolyón. Vonz a gravitáció. Nem tudok repülni, pedig meg akartam, meg akartam tanulni. Valamire emlékszem, nem sokra. Azt hiszem, repültem, de hol, mikor? Már nem tudom. Újra megtanulom. Nem megy. Megint visszaestem. A földre. S érzem, hogy itt fogok – itt a földön –, itt fogok maradni örökre. Gravitáció!!!

Balázs Beáta iskolánk diákja 1989 – 93 között.

Puskás Katalinnal készített videofilmjük EDŰ- aranyérmes.

150

Balázs Zsolt

Cirkusz Ide, ide, lányok, fiúk, hölgyeim és uraim, Mindennapos szörnyű csodát mutatnak most ujjaim! Világhírű cirkusz miénk, de újat nem hallanak, S a porondon, e fényes grundon színészek nem játszanak. Bohócként egy koldusleány, koszos, rongyos pára ő; Ezt kíséri kopott lantján utcai kéregető. Idomított elefánt a sanyargatott, kerge nép; Kényes, büszke kegyelmesek, jaj nektek, ha rátok lép! Törpe itt a porondmester, úgy táncolnak, ’hogy fütyül; Elnököket és cárokat tesz meg balga zsonglőrül. Légtornászok a bankárok, milliók pénzét játsszák; S a kisember vakon szövi a sorsuknak hálóját. Miniszterek, bárók, grófok pénzeszsákot dobálnak, S késdobálók döfködik szívét át e szegény világnak. Háború és halál. Nyomor. Véres-valós játék ez, Mert az ember gyönyört soha, mindig fájdalmat szerez. Térjetek hát most be hozzánk, nem utolsó alkalom: Nyomorúság s bánat játszik odafenn a színpadon.

151

Megint sebzett… Megint sebzett Amor nyila;

gondolattal, viszonzatlan

könnyes szívet ért a méreg,

szerelemmel, mint annyiszor

be sem forradt régi hegbe

le-lesújtó elődei:

fájdalmasan beletépett.

Kétségekkel vív hát, harcol

A szív megsérült, félt az árva,

egyedül a fájó, bús szív.

Remegett, ha arra gondolt:

Tudja: nem szabad szeretni,

keselyű ez a vessző is,

a rátörő baljós érzést kell

húsába mar ki nem mondott

– még nem késő – eltemetni.

De titokban reménykedik, nagyot dobban: lehet… ; talán… ; egy magányos délelőttre érkezhet most szebb délután.

Béke Vadvizű folyamok

egyformán szól e szó:

csillámló habjain,

csengőn és bíztatón,

alpesi legelők

mégis holt a világ

dús füvű ormain,

e szótól koplalón.

Szikrázó nappalon,

Siessünk, fogjuk fel

152

holdfényes éjszakán,

már jelentését, hisz

Földünk egy-egy pontján,

holnapra a világ

a kozmosz csillagán

süllyedő Atlantisz!

Itt lesz már, nemsoká, az ember szívébe belopódzik halkan az áhított béke!

Balázs Zsolt iskolánk diákja 1998 – 2000 között.

Megyei versíró pályázaton 1999-ben dicséretes. Béke c. verse megjelent a Fogalmazástanítás c. lapban.

Balog Edit

Alkonyatkor Könnyű harmat szállt cipőm orrára, szellő lengedezett a tájon. Sötétbe borult a föld koronája, piroslón szállt le hozzánk az alkony. Vörösen izzott ég és föld határa, nyugovóra tért az öreg nap, de mosolygott a fák sötét lombjára, megnyújtotta sejtelmes árnyukat.

153

Kettőnk árnya félelmesre torzult. Arcodon játszott a sápadt holdsugár, szemedben csillagok apró fénye megbújt, s elvakított a féktelen csillogás. Hatalmas isten vagy, ki hozzám tért, hogy szemedben ily nagy a ragyogás? S hogy reszket a testem, ha hozzám érsz, és torkomban érzem a dobogást?

Letűnt a nap a föld pereméről, megérkezett a hűvös éjszaka. Akkor fogtad meg a kezem először, és többé nem engedted el soha. Árnyékom s árnyékod összeért, ajkam ajkaddal összeforrt, ereimben lüktetett a vér. A lombok közt megbújt az öreg hold.

Szeretlek téged… Szeretlek téged, mint napot a rét,

Hozzám tartozol, mint naphoz a sugár,

kívánlak, mint fényes napra az éjt,

hűs pirkadathoz madárdalolás,

mint sötétségre melengető fényt,

gyémántkőhöz vakító csillogás.

Fájdalomra vigasztaló reményt.

Hozzám tartozol, mint élethez halál.

154

Balog Edit iskolánk diákja 1985 – 89 között.

Basky Zsuzsa

Levél a mennyországba Mamának Mióta elmentél, sok minden változott! Csalódtam, sírtam és meg is akartam halni. Mióta nem vagy velem, megtanultam könnyek közt nevetni és boldogtalanul boldognak lenni. Mióta itt hagytál, minden más lett, de szívemből egy darab örökre tiéd lesz. Annyi mindennel tartozom: történetekkel, bocsánatkérésekkel és még több szeretettel. Mindezt már nem adhatom meg, Pedig oly’ fontos voltál nekem! Emlékszem, mikor első versem írtam hozzád. Mindenki feketébe’ volt, és sírtak, mint a gyermekek. Én is sírtam, de tudtam, hogy te figyelsz minket. Csak sírtam, sírtam és emlékeztem. Emlékeztem, mire tanítottál,

155

mindig csak biztattál. Hittél és bíztál bennem! És oly sokat aggódtál értem! Akkoriba’ még azt tettem, amit mások mondtak nekem. Most már olyat is teszek, amit szeretek, mint például színészkedek. Tudod, szeretek ezzel foglalkozni. S szeretném, hogy egyszer lenézzek a színpadról, és te ott tapsolj nekem. Ez a legnagyobb álmom, de sajnos lehetetlen! Bár tudom, odafentről figyelsz és látsz mindent! Talán még meg is tapsolsz engem, amikor a színpad szélén meghajlok, és kereslek téged!

Sajnos, én nem látlak, de tudom, eljön egyszer az idő, és akkor csak neked játszom majd! Nem lesz nézőtér, csak egyetlen szék. Neked! Felállok a színpadra, és te majd rám mosolyogsz, tapsolsz nekem! Ígérd meg! Kérlek! Könyörgök, ígérd meg, hogy egyszer így lesz!

156

Átölelsz, és az öledbe ültetsz, úgy, mint régen! Akkor majd megáll az idő, és azt súgod: „Szeretlek!” Erősen magadhoz húzol, és nem engedsz el többet! Csak ringatsz, ringatsz, mint régen, és szorosan átölelsz! . . . El se tudtam búcsúzni tőled! Nem tudtam elmondani, mennyire szeretlek, milyen fontos vagy nekem! Nem lett volna szabad itt hagynod! Tudtad, mennyire szeretlek, hogy fontos vagy nekem? … Képzeld, most boldog vagyok, Mert megtaláltam azt, akivel boldog lehetek! Kérlek, figyelj ránk, és segíts nekünk! Segíts, hogy szerelmünk lángja sokáig égjen.

Ígérd meg, hogy egyszer ott ülsz majd az első sorban, És tapsolsz nekem! Jó színésznő csak így lehetek. És én az akarok lenni, hogy te büszke lehess rám! Elmondhasd: „Látod? Ő az én unokám!”

Basky Zsuzsa iskolánk diákja 2001 – 2005 között.

157

2003-ban Gyulán a Pálffy Albert megyei vers- és prózaíró versenyen 2. helyezett.

Bíró Julianna

Rád találtam

Eltűnőben

Egyedül jártam az utat.

Élted egy galaxis,

Megbotlottam,

Melyet, ha akar, átrepül

És segítettél felállni.

egy galamb is.

A magány, a szív nélküli Szeretet – untat.

A világegyetemben: üstökös – néha,

Szerettem volna már rég

Az életben:

Rád találni.

Egyszer felvillanó fénycsóva.

Felálltam, s a szívem

Kék égbolt éjjelente

a tieddel együtt dobogott.

Csillagokkal beterítve.

Rám mosolyogtál – Ekkor már a szerelem

A messzeségben Holdnak látszol,

Benned lobogott.

S ha közel jössz, már csak

Csóvaként játszol. Megfogtam kezedet. Reszkettem, tekintetem

Tündöklő fénnyel

alig vetettem Rád,

üstököst kísérgetve,

És ma már többet érsz nekem,

Mint angyali

Mint egy egész Világ.

Szétszóródás-nesz.

158

Harc a szívemben Kételyek közt siklik sóhajnyi életem,

Szerelem tüze epeszti szívemet,

Parancsolni magamnak nem tudok.

Gyöngyfüzérként hálózta körül

Vergődve a reményt éltetem.

testemet.

Szeretet? Szerelem? Mindkettő kell nekem.

Nem hagyom, hogy elmenjen,

Szeretetért mondjam le a szerelmet?

Kérlelem, hogy fogja két kezem.

A szerelmet nem pótolja a szeretet.

A tömegben csak őt látom, A világ végéről is csak őt várom.

Szerelmet csak ő tud adni, akit én is szeretek. Szeretni csak azok tudnak, akiket én is szeretek.

Bíró Julianna iskolánk diákja 1986 – 90 között.

Gajdács Edit

Gyermekként érkeztem…

Gondolatok

Gyermekként érkeztem,

Egy széken ülök a szobámban

még mindentől féltem.

Közben egy zöldellő erdőre gondolok

Azt hittem, ez a négy év

Azt álmodom, hogy szarvas vagyok

sohasem múlik el.

Vagy fürge kisnyúl

Most felnőttként állok

Egy széken ülök a szobámban

iskolám kapujában.

Közben egy színes világra gondolok

Magam sem hiszem, de

Azt álmodom, hogy tündér vagyok 159

szemem könnybe lábad.

Vagy gazdag királylány

Eszembe jutott annyi szép emlék,

Egy széken ülök a szobámban

rengeteg buli, sok-sok nevetés.

Közben egy boldog életre gondolok

Az osztállyal eltöltött

Azt álmodom, hogy szerelmes vagyok

végtelen négy év

Vagy várandós anya

elszállt oly hamar,

Ülök egy széken a szobámban

mint minden, ami szép.

Közben egy szebb jövőre gondolok

Szerelem, barátság,

Azt álmodom, hogy az emberek

viharos érzelmek,

már nem félnek

forró ölelések,

Vagy egyszerűen csak

boldogok

eltitkolt remények. Végig kitartottam,

Elhagyott

legyőztem mindent.

Rengeteg dolog van, amit én is éreztem

Könnyel és virággal

meg ő is. Most mégis itt hagyott az emléke…

én ma búcsút intek.

Meg ő is.

Láttam

Óda az eperfagyihoz

Láttam a virágot nyílni

Drága eperfagylalt!

Láttam az anyámat sírni

Én úgy szeretlek Téged!

Láttam az épülő házakat

Ragyogsz a tölcsérben,

Láttam az összedőlt romokat

mint csillag az égen!

Láttam a gyermeket játszani

hogyha téged érinthet a nyelvem és a szám,

Láttam az iskolát lángolni

rögtön elfeledem az egyes matekdogám.

Láttam az arcodat ragyogni

Amikor kapok vagy harminc forintot,

160

Láttam a mosolyod meghalni

rögtön az első fagyishoz rohanok.

Láttam a viruló tavaszt …

Ha néha nem talállak, könnyes két szemem.

S hallottam az égbe szálló panaszt.

Édes eperfagyi! Te vagy mindenem!

A FÁK NÉHA KÜLÖNÖS MAGÁNYBAN AZ ÚT SZÉLÉN CSENDESEN EGYEDÜL ÁLLNAK NAGY FÁK HŰS LOMB ÁG BOG KIS HON

161

Gajdács Edit

A pillanat rabja Csak egy pillanat volt,

Én a szerelmedért

Amíg a szemedbe néztem,

Nagy árat fizetek,

Csak egy pillanat volt,

Mert fogságban

És pokol lett az életem.

Tovább nem élhetek.

Azért a pillanatért,

És a halott madár

Bűnhődöm örökre.

Nem énekel neked.

Az a pillanat zárt

Engedj el, hisz boldog

Szíved börtönébe.

Rabként nem lehetek.

Csak egyetlen pillanat,

Úgy szeress, hogy az

Ami nem enged szabadon,

Nekem is jó legyen.

Fogva tart, szorít,

Mert az a pillanat

Nem enged szárnyalnom.

Vissza nem jöhet.

Tájkép

Kétely

Látomás

Erdők furcsa foltja

Süket hangzavar

Hűs kút hív

Türkiz színű ég

Heves nyugalom

Húz le a víz

Legelésző birkák

Jeges forróságban

Visszhang szól

Idilli a kép

Részeg józanon

Édes a csók

Az égen bárányfelhők

Gyűlölt szeretők

Mély kék víz

Szél tereli őket

Gyengéd pofonok

Dobban a szív

162

Hívogat az erdő

Húrtalan hegedűn

Bájos kép

Kitölti a völgyet

Csendbe szórt hangok

Égszínű kék

Lelkem eggyé vált

Mennybéli poklok

a természeti képpel

Idétlen kis csodák

Szívem megtelik

Szeretlek bolond

életadó fénnyel

Mindenkit senki mást

Hiányzol

Dal

Régen elmúlt órák percek kavarognak

Megint egy fájó nap

Lelkemben vad tüzeket keltve

Mikor nem látlak

Értelmük nincs a gondolatoknak

Megint máshol vagy

Melyek születnek szenvedve

És csak várhatlak

Keresem emlékeim közt arcodat még

Megint csak süket csend

Rá sem találok soha már

Van a szívemben

Utolsó csókod most is ajkamon ég

Megint egy könnycsepp

A magány tárt karokkal vár

Csillog a szememben

Régen elmúlt órák percek kavarognak

Megint csak átkozlak

Értelmük nincs a gondolatoknak

És te máshol vagy

Lelkemben vad tüzeket keltett

Ilyen egy fájó nap

Melyekből szenvedély született

Mikor mással vagy

Keresem emlékeim között arcodat még

Egész nap csak arra gondoltam

Utolsó csókod most is ajkamon ég

Merre jársz és kit tartasz a karodban

Rád nem találhatok soha már

El sem hiszed hogy mennyire hiányzol

A magány tárt karokkal vár

Hallgass meg kérlek a szavam hozzád szól

163

Az

Tavasz

Az vagyok, aki lázas gondolatidat

Úgy vártalak, mint egy kis virág

valóra váltja.

a nap első sugarát.

Az vagyok, aki voltam: szívednek minden vágya.

Most úgy várom, hogy elmenj,

Kívánhatsz bármit, megkapod,

mint a haldokló

Mert én AZ vagyok.

a halál hófehér angyalát.

Te és én Már olyan régóta vagyunk barátok, Szavak nélkül is megértjük egymást.

Ha baj van, mindig hozzád futhatok,

Csak rád kell néznem, a szemedben

Tudom, nem kell mondanom.

Látom: bízol bennem.

Szavak nélkül is érted már, mi fáj,

És tudom jól, bármit megtennél értem.

Hiszen barátok vagyunk.

Gajdács Edit iskolánk diákja 1998 – 2002 között.

1999-ben Nemes Gabriellával együtt készített videója ezüstérmes az EDÜ-n. 2001-ben Békéscsabán a Hét megyére szóló művészeti olimpia döntőjében verseivel különdíjat nyert. Írásai megjelentek a Sarkad Város c. újságban.

164

Gyulai Andrea

Posza Judit

Fohász

A mester kérdez

Istenem!

– Félsz? –

Add meg a nyolcvanat!

Kérdi tőlem a mesterem

A nyolcvan százalékomat!

Egy borongós reggelen.

Mindenből, ami szükséges

– Elbújsz? –

Az életút megtételéhez.

Szeme villámokat szór.

Előre is köszönöm

Ajkam egy szót se szól.

A segítséget, főnököm!

– Ha ilyen vagy, megölöd magad! –

S ha majd a ranglétrán

szólt a mester.

Feljutok a csúcsra,

S én néztem halott szemmel.

Közel leszek hozzád,

– Olyan vagy, mint egy szellem! –

Ó, Egek Ura!

De szám nem válaszolt.

Válladról sok terhes

– Mi van veled, az Istenért? –

Gondot leveszek,

Ahogy kérdez, szeme vadul ragyog.

Hisz adósod vagyok,

– Mester, én nagyon szerelmes

S most adózok neked.

Vagyok!

Remélem, megelégszel Az adóval, Istenem, Kamatostul adom tovább, Mit Te adtál énnekem

Posza Judit iskolánk diákja 1992 – 96 között.

165

Iskolai és városi rendezvények aktív szereplője. Több megyei és országos szavalóversenyen ért el helyezést.

Gyulai Andrea iskolánk diákja 1989 – 93 között.

Halász Nóra

Nem öltözöm fel Üres a ház, feszes csend ülte meg,

A betondarabok a földről

Csak a szél jár át rajta… rajtam.

Kimarták talpaim, de nem érdekel,

Ez a szél hideg, de nem öltözöm fel,

Nem öltözöm fel, a vér rászárad,

Negyvenfokos reszketés melenget.

A sebek beforrnak idővel.

Fel kéne állnom, hogy útra keljek, De nem öltözöm fel, elvetted mindenem. Ki belül egyszer levetkezett, Annak mindegy, hogy most meztelen.

Alhia

Fehér kérdés

Lélek-fény és tündér-tánc,

Mersz még álmodni világ?

Milliom világ, felhőpaloták,

Lehunyni szemed, csak

Álmaim manói futkosnak lábamnál,

Hogy ne láss!

166

Varázs csilingel fülembe ezüstfuvolán. Álmodni a valóságot, Angyalok városa színarany,

Hogy kiszínezd a realitás

Rózsaszín pamacs szökken lila ibolyán,

Göröngyös útját?

Kék tincsei lebbennek fehér szellő Lágy szimfóniáján táncol Alhia túlvilág!

Hogy el tudd mondani:

Én voltam szerelmes, S lebben a fátyol tenger neonkék vizén,

S túlléptem magamon,

Lila-kék madár száll alá türkiz-selyem

Akkor egyszer, szívből tettem!

Harmat csókok reggeli erdején. Spirális patak nyeli el ármány piros fodrait,

Mersz még álmodni világ?

Kitárt karral szaladni, Fehér-mágia boldog, álomkapui zárva,

Égbe emelkedni!

Fehér rúnák, fehér várak ezüst kapuján,

Mered-e álmaidból

Életet hirdet minden rezzenés,

Váradat felépíteni

Kábult álom peremén, Alhia búcsút int felém!

És lelked szépségét odaadni?

Sz. P. III. Elrabolt álmok, régi vágyak,

Éles tükör marja talpaid,

Sokat tört szárnyak,

Szívünkben sikítanak kínjaink!

Gyertek el újra, most még egyszer,

Elhagyott szerelmek, elveszett percek,

Lásd szememmel múltam,

Csak sírj, hogy sírjak én is: Veled!

Hogy értsd a ma rezzenését!

Hogy lásd százszor szebbnek a mát,

167

Ne csak a holnap jöjjön el,

Veled lenni gyönyör, veled lenni vágy,

Soha nem-volt arc,

Álom kertjén ringat kettéhasad világ!

Nézz vissza velem!

Nincs út a tegnapból mába,

Egybefolynak hiányod járta perceim! De eljön a nap, hogy a távolság megtörik! Nem hagyom kiporladni szemed kékjét szívemből, Ne hagyjuk megszakadni, mi még el sem kezdődött!

Gyűlölök Nem akarunk háborút,

Gyilkolni azért,

Gyűlölöm a háborút,

Nem akarjuk, hogy a nyár

Ami talán sose volt?

Mert ártatlanok halnak meg,

Vérbe boruljon,

Békét akarunk,

Rettegés és félelem

Vörös köntösét ember vére

Nem háborút!

Uralja az embereket.

Szennyezze!

Csendes legyen a tömeg,

Házak omlanak a fejükre,

Miért akarsz gyilkolni?

Némán meneteljen,

Kegyetlen vérengzés,

Egy vallásért?

Kígyózva az utcák során,

Emberek emberek ellen!,

Egy világrendszerért?

Békében, a békéért,

Háborúba,vakon mennek…

A hatalomért?

Csendben meneteljen!

168

Család

42 fokos éjszaka a magányban

Színes árnyak lengik körül

Fellegek alatt vékony napsugár,

Az éjszakát, lágy a hó,

Kicsiny csíkban áttetsző valóság,

Lágy a szél, kedves a jégvirág.

Vaníliaillatú a világ,

És puha az eső, mint az ágy. Benn a házban emberek, A nő ölében hamvas bőrű gyerek,

Halk lépteid alatt álmaim sikítanak,

Pólyájában kicsiny csörgőt rezget.

S széttört roncsaim édes csókodtól

Veled boldogan alszanak. Nagy kezek nyúlnak felé,

Szemed kékjébe olvadó éjszaka;

Kedves kék szemek nézik szemét, Arcához tapad anyja melle,

Szívdobogás leheletnyi lágy dallama

Kísér egy messzi világba, Kedves pár nézi – megfogható a szeretet,

Kísér egy elfojtott ölelés…

Ott van az anya mellén, a gyerek bőrén,

Légies világ, csontig megfeszítve

Azokban a szép kék szemekben. Golgotára hányva áll! Kint csak esik, de olvadna a jég is,

Karó az édes álom szívében, –

Messze földeken, ha tudná, milyen forró

Ömlik a vér az álmodó szemébe…

Ott benn a szeretet…

Képed után kapok, tüskét markolok.

169

Ne mondd, így nem jobb… Fátyolos árnyakba takarta magát a nap, Lassan intett búcsút, halovány sugarakkal. Még élt kilenc óra előtt egy perccel A szentjánosbogárban a remény, alhat még egy keveset.

Pont olyan volt a pillanat, amit tőle loptam, Mint az elmúlt másfél év, amit tőled kaptam. Még úgy álmodnék, vattacukor színű felhőket, De ébredni kell, fémszínű jelenléti ívre vésni a nevem.

Lassan bocsátasz el, mint ég a napot, De az elmúlás fekete leple ugyanoly súlyos. Csak várom, hogy szólj egy jó szót, annyit, hogy szeretsz még, De elmarad a szó s jöttöd is.

Szürkület, fehér ujjai arcomon, lágy szél kering, De nem visz el, hiába kérem. Se utánad, se új irányba. Csak a toll vánszorog a papíron, kiüti a tintát a só, Kihull a kézből a toll, jobb most az arcot takarni.

170

Egyedül Felnézek az égre, s fényesek a csillagok,

Hiába nézek a rideg tájon széjjel,

Átsiklik a tekintet a tájra,

Nem látlak, eltűntél a sötétben…

S fénylik a fagyott fűszál végén a jég.

Hiába kereslek, csak bennem van nyomod.

Beszívom a füstöt, s a hideg marja

Elmész, s csak emléket hagysz,

Kiszáradt torkom,

Csak szavaid csillognak bennem,

Csak a szememben gyűlnek fénylő könnyek.

Nézz fel az égre, találd meg szemem, Gyere vissza, kérlek!

Halász Nóra iskolánk diákja 2001 – 2006 között.

Hollósi Anita

Tűznyaláb

Bezárva egy kalitkába

eltűnt a varázs

Hadat üzent

szertefoszlott a feszültség,

Egymásnak tekintetünk, szívünk,

megsemmisült most köztünk az

Kezünk, szemünk, lelkünk.

a különlegesség, ami létrejött, akár a fuvallat a szélben,

Összegabalyodtunk,

nyoma veszett ennek a

Mint szálak a göcsben,

megfoghatatlan akárminek…

Mint ösvények a rengetegben. Akár a légy a pókhálóban,

a tűzből szikra lett,

Úgy vagyunk mi ketten. 171

és nincs szél, ami életben tartsa,

Szabadulni nem tudunk.

de nekem

Megkötöztek az érzelmek.

kell, kell egy kis szellő,

Foglyok vagyunk egy kalitkában,

mert azt akarom, hogy égjen ismét,

Menekülni sem tudunk,

lobogjon, hadd gyulladjak meg!

De nem is akarunk.

Hadd melegítsen, hadd perzseljen!

A SZERELEM, A VÁGY az őr,

Mert szükségem van erre a

S a FÁJDALOM felemészt, megöl.

kis melegségre,

Szárnyalnánk együtt,

erre a

De nem tudunk.

belső égésre.

Bezárkózunk a világ előtt,

ÉREZNI AKAROM!

S magunkba roskadunk.

Amint átjárja testem szegleteit,

Próbáljuk ledönteni a falat,

amint ide-oda járkál bennem,

Melyet magunk köré húztunk.

és lüktet az ereimben, forróság suhan át mindenem,

Másoknak s magunknak hazudunk.

utat törve a vénákon,

S úgy teszünk, mintha elhinnénk,

mezítláb szalad, szalad, szalad,

Amit egymásnak mondunk.

csak nehogy megálljon, csak nehogy…

Én hiszem, ha te nem is,

mert akkor véget érne mindez,

A szerelem győzni fog!

bensőmet újra a hideg járná át,

És felemel, fel az égig,

és csak élnék simán, szürkén,

Fel az elérhetetlenségig!

megfosztva mindentől, ami veled kapcsolatos, elszürkülve a hamutól,

172

amit a tűz megsemmisülése okozott!

KELL, KELL egy kis szellő, mert nem hagyhatom, hogy örökre elpusztuljon az a jó érzés, amit érzek, mikor égek!

Hollósi Anita

Búcsú a XX. századtól XVIII., XIX., XX., XXI, XXII., … Vánszorgunk a jövő felé, Húzzuk magunkkal a Gondot, Mindenkinek van: mobiltelefon, Komputer, fax, plazmatévé, Robot, robot.

Ultramodern robottá minősülünk mi is.

A technika vívmányai. Az Élet vívmányai.

Szuperjárgány, nem „automobil”, Kicsi gyufaskatulya,

173

kétajtós, négyajtós, ötajtós, tető nélküli… Feltűnés. Nem fogyaszt sokat. Csak a szennyeződés! (nem számít) Kilyukadt az ózonlyuk. Nem baj, van még ott hely! „lyukadjon tovább”!

Pusztulnak a fák, az élőlények, pusztulnak az érzelmek. Felemészt a Megélhetés.

2003. Búcsú a XX. századtól – Szaladunk kifelé, Nyugat, Nyugat, Nyugat… Ott jó! Szmog van. Mi is az a szmog? Hát valami jó dolog lehet, hisz annyit beszélnek róla! Mert ezt látja a tévében, a többit, hogy mi az, már nem hallja.

Nyugaton folyik a pénz. Akinek kevés van, számít,

174

akinek sok van, még jobban számít. Áthágva mindent: bűnözés, gyilkosság, maffia, háború, fegyverek, drog, heroin, alkohol, kátrány, nikotin.

Már nem beszélünk tisztán magyarul, Belénk préselődtek az angol szavak.

Szóval ez maradt: Goodbye, XX. század!

Hollósi Anita iskolánk diákja 2000 – 2001-ben.

2000-ben Gyulán a Búcsú a XX. századtól című regionális szépirodalmi pályázaton vers kategóriában 3. helyezett. (Nagyszalontáról nevezett be.) 2001-ben saját verseivel meghívást nyert a Millenniumi Művészeti Olimpia hét megyére szóló pályázatának döntőjébe Békéscsabára. Szavalataival magyarországi és nemzetközi – nagyszalontai, nagyváradi – versenyeken sok helyezést ért el.

Képíró Ilona

Apám Az emlékezés csillagához értem most,

Mert a napnak is van gyermeke, leánya:

és látom, ahogy ülsz, és ahogy mosolyogsz. A föld, sok mindent tartogat a világnak. S mint a vörös égitest szórja sugarát,

Ő adja az embernek az arany kalászt,

úgy szerettél engem, mint ő a leányát.

Ő adja az embernek a gondját, búját. 175

Most értettem meg, hol vagy, Apám. Hogy Onnan nem térhetsz vissza már. Mert nem engednek ki a Mennyország katonái.

Misszió Meghal a föld, meghal a rét,

Tegyünk, amíg lehet,

meghalnak az emberek, s te sem élsz.

Velem, velünk, veled!

Mert emléked elveszett,

Tegyünk, mert lejár az időnk!

S nincs, aki megkeresse.

Képíró Ilona iskolánk diákja 1988 – 92 között.

1989-ben a Kemény Gábor Iskolaszövetség Ilyenek vagyunk c. kaposvári pályázatán írásával jutalmat nyert.

Kovács Erika

Tizenkét sorban Képes volnék

Szélben porrá hullni,

Vízben fuldokolni,

Örök éjben viaskodni,

Sivatagban szomjan halni,

Égő máglyán pörkölődni,

A pokolban megégni,

Északi-sarkon jéggé fagyni,

176

Akasztófán himbálódzni,

Kínzásokat szótlan tűrni – Mocsárban elnyelődni, Érted!

Az original formám Higanyszálas hajam szétfújja a szél,

Vörös hajú akarok lenni,

Kezem közül menekül a fény.

De a barnát kell elviselni.

Fák koronái engem szidnak, Mert tövüket megtapostam.

Órámon visszafelé halad a mutató,

Hideg lépcsőkön rohanok,

Mégis normális irányban rohan az idő.

Forr a vérem, zörög csontom. Kopott agyam dübörögve

Háromdimenziós teremből

Ide-oda koponyám falához ütődve

Egyhangú sík lett,

Repked a légüres térben.

Értelmes arcomból

Mozdulataim összehangolatlanok.

Idétlen torz lesz.

Lefelé ível a hangulatom. Fehér fal a kedvencem,

Köröttem a sötét fal egyre feljebb nő,

Mégis sötétek között kell élnem.

Végül elzárja az utat egy nehéz kő.

Kovács Erika iskolánk diákja 1987 – 91 között.

177

Kovács Péter

Kisvirágom világa Kedves kis virágom, benned él a nagy világom. Öntözze meg gyökered a tenger, s élj vígan, ne szomoríts engem. Kicsi növendékem, éltessen az isten téged. Megáldalak én is s velem együtt az ég is. Nagyobb vagy egy csillagnál s az egész univerzumnál. Szereteted nagyon lelkes, ez élteti szívem, teljes. Ha te nem volnál, én se lennék, lelkileg teljesen szegény volnék. De mivel te itt vagy nekem, nincsen gondom ilyesmire. Veled vagyok, amikor csak lehet, hiányomat soha nem érezheted. Mindent megadok, ami csak kell, s vele együtt az őszinteséget.

Kedves kis virágom, benned élt a nagy világom.

Gyökeredet elmosta a tenger, látom, meghaltál, s szomorítasz engem.

178

Nagymamámhoz

Jelkép

Drága Nagymama!

Nekem

Köszönet mindazért

egy

a sok jóságért,

jelkép,

amit értem tettél,

másnak

küszködtél.

Egy

Köszönöm, hogy olykor

szám.

rám szóltál, ha kellett.

Nekem

Áldottak a

öröm,

percek,

másnak

órák,

bánat.

napok,

Nekem vidámságot,

hetek,

másnak bosszúságot jelent.

melyeket Nálad

Van, akinek a nevetést, van, akinek a sírást

eltöltöttem.

Hozza ki a lelkivilágából, ami olykor nem baj.

Remélem, még sokáig koptatjuk

De mivel egy

a nagyszobába’ a születésnapi asztalod.

szám

Maradj tovább is egészséges

mindenkinek

s ilyen vidám, mint most, Nagyi!

mást jelent, döntsék el: sírnak vagy nevetnek.

179

Kétfelé választva (Háromféle olvasatban: → ↓ ←)

Egy vagyok

Kétfelé húz az élet

Szeretnék jó lenni

Szeretnék a másiknak megfelelni

Kétféle környezet

Kétféle hatással van rám

Nyugodt

Zavart

Békés

Háborús

Szeretnék hangulatosan élni

Mégis valami a középút felé húz

Megbántani nem akarok senkit

Szeretni jobban egyiket sem akarom

Ha elmegyek környezetemből

Egy új életstílus kezdődik

Egypár nap

Pár percnek tűnik

De hazatérek

S ugyanolyan minden

Kovács Péter iskolánk diákja 2002-2007 között.

Hat írása jelent meg a LYRA című országos irodalmi antológiában, egy a Szárnypróbálgatóban. 2003-ban a Pálffy Albert megyei vers- és prózaíró versenyen 3. helyezést ért el.

Major Katinka

Életed

Egy kis hajó egy szigeten

Ébredezni kezdesz

Illúzió,

Kifutott a kikötőből,

Üres a fejed,

Látomás.

Felvonták a vitorlát,

Tudod, kell neked…

Ennyi,

Elbúcsúztunk mindenkitől,

180

Mindig megszerzed.

Nem más.

Hajóztunk tengeren át. Elindultunk messze földre,

Hurok szorul nyakadon,

Félsz, rettegsz.

Hol elbújhatunk örökre.

De Te mégis akarod.

Nem tudod, mitől.

Csak Te és én

Remeg a térded,

Megnyugvást vársz,

Álmaink szigetén.

Mégis érte nyújtod a karod.

De kitől?!

És persze a kis hajó,

Te tényleg akarod?

Ahonnan mindig kiabáltunk:

Izzadsz,

– Hahó, hahó!

Szétáramlik a tüdődben,

a remegés leáll.

Ott él a testedben.

Egy pillanatra talán

Most is éppen kiálltunk,

Élvezed, ahogy

A szíved is

Hogy egy nagyot kiáltsunk,

Ég a lelkedben.

Megáll.

De nem hallotta senki sem, Egyedül voltunk,

Érzed az ízét a szádban

Érzed, hogy jobban vagy, Csak mi ketten.

Meghalsz a szomjúságban.

Elszáll a betegség.

Füst marja tüdődet, Fekszel a sárban.

De hirtelen… Ideje, hogy abbahagyd,

Maradj!

Feltámadt a szél, S vitorlánkat tépte szét.

Kiszáradt szád

Félelmetes vihar tombolt,

Vigyorba torzul,

Álmot, hajót szerterombolt.

Néznek rád, Lelked feljajdul.

A partra sodródott két halott, Két ismeretlen idegen,

Belül fáj,

Kiket menteni próbált

De nem tehetsz ellene semmit.

Egy kis hajó, Talán élsz,

De már nem érdekel senkit.

S a váza itt van

181

Veled és velem Mosolyogsz, nevetsz,

Egy távoli kis szigeten.

Állandóan remegsz. A lelked mélyén sírsz, Már menni sem bírsz. Ezt akartad?

Hagyj ki az ügyeidből! Miért vagy még itt?

Ne nézz vissza, nem akarlak látni!

Miért álltál elém?

Hagyj békén, engedj továbbállni!

Miért álltál az utamba?

Keress magadnak más barátnőt,

Nem érted? Megváltoztam!

Engem hagyj ki,

Más lettem! Gyűlöllek!

Hagyj ki az ügyeidből!

Menj el! Ne maradj!

Nem akarok csalódni benned,

Lépj ki végre az életemből,

Hisz csalódtam már épp eleget.

Hagyj ki engem az ügyeidből!

Nem értem, miért voltam Veled eddig, S nem tudom, miért akarok Tőled távol lenni.

Lehet, hogy még mindig szeretlek? Nem! Az nem lehet! Szeretnék levegőt venni, Szeretnék szabadon élni,

182

De Te nem hagysz, Nem hagysz, csak szenvedni!

Major Katinka iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

1999-ben megyei versíró pályázaton 2. helyezett. Kántor Zsolt költő, a Tevan Kiadó Kft. igazgatója, zsűritag véleménye szerint: „Romantikus, eklektikus, szenvedélyes, olykor kicsit túlzó, de tapintatosan érzelmes, nem érzelgős. Tehetséges.” 2001-ben diákkori munkáiért meghívást nyert a Milleneumi Művészeti Olimpia hét megyére szóló pályázatának döntőjébe, ott versei hangzottak el.

Nagy Ildikó

Amikor még velem voltál… Még nem tudta Amikor még velem voltál,

Még nem tudta, hogy merre menjen,

Virágzott az erdő.

S a szó, hogy élet, mit jelent,

Mióta elmentél,

S nem tudta, hogy a kő-rengetegben

Nincs már fény, csak felhő.

Barátot hiába keres.

Amikor még velem voltál,

Bízott, remélt, hitt az emberekben,

Úgy éreztem, szeretsz.

De naiv hite elveszett,

Mióta elmentél,

Mert látta, hogy az ember érzéketlen,

Már mindenen csak nevetsz.

Köztük társat hiába keres.

Amikor még velem voltál,

Utoljára

Muzsikált a szellő,

Utoljára láthattam szemeid sugarát,

183

Mióta elmentél,

Utoljára nézhettem ajkad mosolyát.

Minden emlék vérző.

Utoljára súgtad fülembe, hogy szeretsz, Holnap talán már mindent elfeledsz.

Amikor még velem voltál,

Utoljára foghattam bársonyos kezed,

Bízhattam a mában,

Utoljára éreztem, hogy megremeg.

Mióta elmentél,

Utoljára láttalak téged, kedvesem,

Csak vagyok, hiába.

Emlékem őrizd meg örökké, csendesen.

Egyedül Csak ment némán, fáradtan,

Nem volt rosszabb nálad,

Egyedül az útján,

S különb sem volt talán,

S hitte, hogy kínjában

Csak EMBER volt a mában,

Valaki majd vár rá.

Ki boldog holnapot vár.

De nem figyelt rá senki,

Nem segített rajta sem szülő,

Elfordultak tőle,

Sem barát,

Mert más volt, mint a többi,

Most fátyolos szemével tűnő

Más út állt előtte.

Álmokat lát.

S majd meghal, mint a bűnösök, De EMBER csak ő volt, hős, örök…

184

Csillagos este volt… Csillagos este volt… A tavasz s a szerelem dala szólt. A szellő lágyan muzsikált, S te fülembe súgtál egy vallomást. A boldogság hozzánk szállt, De pár nap múlva már messze járt. Nem maradt más, mint emlékek, Melyek fájnak, égetnek. Csillagos este volt… Szemeidben tükröződött a hold… Szívemből elszállt már a nyár, Lelkem, mint a tél, fagyos, sivár.

Nagy Ildikó iskolánk diákja l987 – 91 között.

1991-ben az EDÜ-Tükörben verse jelent meg.

Paksi Judit

A természet természete

Évszakok és nappalok

Figyelted már,

Tavasz a pirkadat,

amint észrevétlenül, kecsesen leveti ruháját?

Nyár a dél,

a lassú-lágy mozdulatok

Ősz az esthajnal,

185

tiszták és hibátlanok.

Tél az éj.

Csodálom alkalomszerűségét. Más felöltözik télen,

Lu-lá

míg ő meztelen.

Rézszínű ruhájában a kökényszemű,

Áll néma csendben,

kenderhajú, szedret szedő

s a fagyos, versenyző szél sem kíméli

Rózsa. A füvön pihenve

védtelen testét.

Lassan harmattá változott.

Az ősz Eljött az ősz, a változás ideje.

Mikor a fáradt föld aludni vágyik,

A megsárgult levelek ájultan

A hazátlan szél elszaggatott ingét

A szél hátáról lehullnak sorban.

Ökörnyálként mindenhol

Közeleg a virágzó fák éjjele.

Megtalálni.

Remegve törnek az égig az ágak,

A kopár kertekben diót keresgélt,

Gyengül a kristály-szavú patak sodra,

Károgó, fekete varjak hirdetik

Enyhül a sápadt napnak sugara,

A vén özvegyasszony

Délre szállnak a költöző madarak.

Megérkezését.

Magány Fájó könnycseppek folynak le arcomon, Halált kívánó szavak ajkamon.

186

Paksi Judit iskolánk diákja 1987 – 91 között.

Vásári Nikolett

Angyal

Édenkert

A sötétből leszállt egy angyal.

Édenkert ez, mert te itt vagy

Azt hittem, álmodom.

Édes álmomban velem.

De nem álom volt, te voltál

Őrzöd álmom, s én is a tiéd.

Az angyal, aki karjába zárt.

Ma este minden a miénk.

Vásári Nikolett iskolánk diákja 2003 – 2008 között.

Pántya Szilvia

Szánalom

Édesanyámnak

Koldust láttam az utcán.

Köszönöm, hogy értem szenvedtél,

Rongyos ruhájában állt árván.

Köszönöm a szeretetet, amellyel

Sötét s koszos kukára szegezte szemét.

körülvettél,

Azt remélte, ma talál valamit. Kezei lázasan kutattak,

Köszönöm, hogy beszélni tanítottál,

De nem talált semmit, csak álmai maradtak.

És hogy drága karoddal óvtál.

Talán egy szelet kenyérről álmodott?

Köszönöm, hogy ott voltál mellettem,

Nem tudom…

Amikor az első lépéseket megtettem,

187

Bárcsak megoszthatnám vele a falatom!

Bátorítottál s biztattál engem, S erősen fogtad a kezem.

Meleg szobáinkban dőzsölünk, Szép ruháinkban járunk-kelünk.

Talán sokat sírtam éjszakánként,

De vajon észrevesszük-e mások nyomorúságát,

S talán dacos, hisztis gyerek

Meghalljuk-e, ha sírva kérnek néhány falatkát?

voltam én,

Fáj-e neked, Ha éhező ember megy el melletted?!

Becsaptalak sokszor, szemedbe néztem

Meg tudod-e nyitni kezed,

hazugul,

Ha egy koldus kér tőled?!

Sebeket és töviseket adtam ahelyett,

Sírtál-e már értük?!

Hogy letöröltem volna könnyeidet.

S látod-e, mások mit tesznek velük?! Tisztellek s szeretlek, Anyám! Van-e szívedben szeretet?

S tiszta szívvel kérlek, hogy ne haragudj

Ha lenne, nem mennél el mellettük ridegen.

reám!

Ha néhány forint lapul a zsebedben,

Megbántam minden rosszat, amit tettem,

Add oda nekik szívesen,

Kérlek, bocsásd meg, hogy ellened

És azt mondhatnád: – Áldjon meg az Isten!

vétkeztem!

Mint…

Mama

mint halott az életnek,

Őszes haja vállát verdesi,

mint meddő a gyermeknek,

Arcán mély barázdák medrei,

mint árva a szülőknek,

Ajkán a mosoly lekonyul,

mint vak a világosságnak,

Kicsiny keze nagy zsebében lapul.

Mint néma a szavaknak,

Piciny teste az élet zord szelében 188

mint süket zengő szózatnak,

meg-meginog,

mint nyomorék a lábaknak,

Szívében fájdalom és elhagyatottság sajog,

mint mezítelen a rongyoknak,

Szobájában árván, egyedül kuporog.

Mint éhező a morzsáknak,

Úgy szeretném letörölni könnyeit,

mint otthontalan a fedélnek,

És megszorítani beteg két kezét,

mint kergetett a menedéknek,

Boldoggá tenni szomorú perceit,

úgy örülök én Neked.

Hogy ne érezze élete terhét!

Pántya Szilvia iskolánk diákja 1993 – 97 között.

2001-ben – középiskolás diákként írt verseivel – meghívást nyert Békéscsabára a Millenniumi Művészeti Olimpia hét megyére szóló pályázatának döntőjébe.

Papp Róbert

Az érték

Írom

Az emberi lélek olyan, mint egy harmatcsepp egy

Kilövöm magam a messzeségbe

vörös rózsa szirmán.

A végtelen ékes tüzében égve

A lágy hajnali szellő is felkavarhatja.

Írom gondolataim füzetbe

S mint ahogy a rózsa is magába fogadja, s

A kín vadjaitól űzetve

gyémántként őrzi a harmatot,

Hogy ne hulljon könnyem

nekünk is úgy kell bánnunk az érzékeny lélekkel.

S legyen így is könnyebb.

189

Szerelmes ábránd

Új síneken

Szemem lehunyom

A vonatom

És arcod látom

Újra jó sínen robog

Virágos mosolyoddal

A tetején

Szirmot bont az álmom

A boldogság zászlaja lobog

Arcom felragyog

Mozdonyomat szerelmem fűti

Mert veled vagyok

S testét a tavaszi szél hűti

A szememet kinyitva

Így zakatolok örökké

A fényeket látván

Mert ez a tűz

Rájövök

Örökké él

Csak szerelmes ábránd

Tavasz

Fura ember

A nap csak nekem ragyog

Fura ember vagyok én

Mert szerelmes vagyok

Balga barom, bájos rém

Virágot bontanak a fák

Ki egyszerre akar szeretni és ölni

Mert két ölelő karod vár

Zuhanni a mélybe

Ódát zeng a lélek

és a csúcsra törni

Mert szeretlek téged

Ki lángoló szívvel akar

A madár a fán nekem csicsereg

fagyott lenni

Mert te vagy nekem a kikelet

Ki háborúval akar békét tenni

Szirmot bont a virág

Fegyverrel életet lehelni

190

S vele együtt

Hát fura ember vagyok én

Boldog a világ

Balga barom, bájos rém

Az én hazám

Falu

Új színpad

Mi előttem áll

Az ég

Félek

Mégis oly közeli

Gyönyörű kék

Új színpadra érek

Zöldek a fák

Egy új színpad

Lábam alatt

S a tájon át

Egy új élet

Folyó siet

Vidám patak csordogál

De félek

A távolban búzatábla

A parton néhány kőhalom

Nem tudom

E vidéken

Pár legelésző barom

Mit kell játszanom

Senki sem lehet árva

Virágzó növények

Nem tudom

Mindenkit befogad

Néhány kóborló lélek

Mi lesz a holnapom

Testvérként tekint le rá

És csönd

Mire ébredek

Ez az én hazám

Meddig élhetek

Ismeretlen táj

Papp Róbert iskolánk diákja 1992 – 96 között.

Gajdács Emese Egy optimista költő borús versei című írása (1996. V. 16.) A Békés Megyei Napban mutatja be; Háborúval békét tenni címmel (1996. június 1-2.) a Békés Megyei Hírlapban újságcikk jelent meg róla. 2000-ben Az ember igazi arca címen – sarkadi támogatók segítségével – kötetet adott ki.

191

Petneházi Zsuzsanna

Alkohol

Magány

Elnémulás

Rossz lehelet

Üresség

Zaj után a csend.

Orrodon kitágult vérerek.

Egyedüllét

Vörös után fehér.

Kipirul az arcod,

Jó

Kockás után a petty,

A poharat már nem te tartod.

Rossz

Eső után a csepp.

Én Látom, hogy szenvedsz.

Nélküled

És cserbenhagy a tested.

Az életem

Szabadulni nem tudsz. Vergődsz és hazudsz.

A gonosz Hazudod a vidámságot, a boldogságot. Nincsen már álmod.

Ott, bennem legbelül

Van egy világod messze tőlem.

Pislákol vöröslőn

Nem kell semmi belőled.

Felül mégis rózsaszínű

Te is csak azt szereted. Gyűlölöm, hogy vagy.

Vagy még azt sem.

Pohárhoz húzza kezemet a bánat. Valaki tölt nekem is ebből a méregből. Megkeresem a világodat, nem hagylak egyedül.

192

Petneházi Zsuzsanna iskolánk diákja 1993 - 1997 között.

Seprenyi Anita

A Napkirály De jó volna, ha hintámon

Amit hoztam, azt a kincset

a felhőkbe mehetnék!

A Napkirálynak köszönöm!

Lovagolnék felhőháton,

Ő nevet csak: – Hihihi!

S a Napkirályhoz szállanék.

Nem igaz!

A Napkirály adna nékem

Szólok ismét: – Apukám!

Sok-sok pénzt és aranyat,

Becsületszavamra

én elvinném apukámnak,

a Napkirály adta!

S ő nevetne: – Hahaha!

A hintámon hintázgattam,

Honnan vetted ezt a sok pénzt,

felhőháton lovagoltam,

a sok kincset, aranyat?

S a Napkirályhoz is elmentem,

ő adott pénzt s aranyat. Szólnék hozzá: – Apukám!

Elhoztam neked,

Olyan nagy az örömöm!

Itt van, a tied!

193

Csillag Csillag vagyok, s csillag voltam gyermekkorom óta, csillagok közt csillagföldön élek biztonságban. A csillagok mind szeretnek, s szeretem őket én is. Csillag apám, csillag anyám, s csillag testvérkém is.

Seprenyi Anita iskolánk diákja a 1988-92 között.

Szabó Milán

Ugye, érzed…!? Csak futok magamban, könnyeim utánam felszáradó jelekként vésik bele az örökkévalóságba, hogy könnyen elengedtelek, …, elvesztettelek! Elérhetetlennek tűnő vágyak milliói vesznek körül, s lassan elhalványul a Remény, hogy megtalállak, s újra átkarollak. Ürességet érzek…, a vágyak kitörő óceánja, tombolva néha, de még

194

mindig téged várva, kitörve, majd csillapodva, teérted harcolva életben tart.

Arcod fényei, mint a csillagok, örökké előttem lesznek, Tested domborulatai, mint a felhők, örökké előttem lebegnek.

Ajkad, mint a piros pipacs, lángolva megéget. Hangod, mint lágy szellő, suttogva kerülget.

Szemem titkon érted könnyez. Lelkem belül téged éltet.

Ugye, érzed az erőt!? Mely lassan legyőz!

Ugye, érzed?

Hangok a csendben…

A vég

Lelkem háborgó tengerként

Csendes ember léptei száradnak a homokban,

morajlik végig testemen,

Emlékképek szállnak fejében titokban,

emléked égető szellemként

jég testét lassan elnyeli a tenger,

vonaglik végig a csendben.

Kopott lelkét emészti ezer kétely.

Még hallom angyali szavaid

Szemébe zuhanó égőrózsa lángja,

átszállni a tengeren.

Melyben szerelme ég s vele minden vágya,

195

Még hagyom álmaim

Pillanatok végtelenje száguld végig agyán,

átjárni testemen.

Emlékek milliói, szerelem s a halál.

Egy remény kopogtat

Villámként tomboló örök szenvedése,

a csendben lelkesen.

Álomkép élete most és mindörökre.

Egy remény ámítgat,

Nyirkos kétely búslakodik a tájon,

majd elszáll teljesen.

Őrjöngő szenvedély uralkodik e napon.

Minden dalban téged látlak, minden percben téged várlak, A hangok a csendben érted szólnak, a fények a sötétben érted gyúlnak.

Egy mondat az egész Soha nem mondtam el, amit milliószor el akartam mondani, hogy még mindig nézem a furcsa esti fényeket és a nyár végi álmot meghazudtoló napnyugtát, és visszaemlékezem, ahogy benne álltunk, és arcod halvány körvonalai elvesztek az enyémben, és nevettünk, játszottunk, hazudtunk egymásnak…, ezt már soha nem élhetem át még egyszer, de azt tudom, mikor újra látom azt az utcát, ahol feléd jártam nap mint nap, és az árok menti virágok szinte életre keltek a lágyan fénylő nádlevelek között, és a szél mint egy bölcsőt, úgy ringatta őket a bűbájos nyári éjszakában, ilyenkor jönnek a könnyek a vágyak a remények az álmok, ilyenkor gondolkozom el, milyen lenne még egyszer, csak egyszer, egyetlenegyszer veled lenni az éjszakában, a puszta valóságban, a maradék életemben még egyszer megfoghatnád remegő kezemet, s talán éreznéd elfojtott haldokló lelkemet, ahogy érted kiált, s talán te még életre kelthetnéd egy mondat erejéig számat, melyből elhangzana az örök érvényű mindent kifejező SZERETLEK szó.

Szabó Milán iskolánk diákja 1999 – 2003 között.

196

2003-ban Gyulán a Pálffy Albert megyei vers- és prózaíró versenyen 3. helyezést ért el.

Szebeni Gábor

Őszi mélabú Megszólal

Most

zsírosan posvány avaron

rozsdás leveleken simul át

kúszó ágakon ülő bogár

szürkeséget öltő holdsugár,

bánatom, s fülledtségben

s iszapos útmelléken hál

terjeng rothadásom…

bennem fakadó kopár

Miközben

Majd

rozsdás leveleken átkúszó fény,

sivár élet alkonyán átsuhan

sárguló őszben árvuló vén

az éjszakán egy árny,

énem feszíti remény-

s sáros latyakban hagyott testben

szerű éles ékű kényem,

fagyott lelket talál…

s nedűs szirmokon tündöklő,

S kormos ormokra ült angyalhad

nyüzsgő csillámokban ülő

Füstfellegben vigyázza hűlt hamvad:

színeidet feledem, s hűlő

Hamupor lepte csontjaidon

leheletem eregetem…

Kivirágzott a mohás fájdalom…

197

Kereszten… Életfának keresztjéből, a

Elátkoztak, ítélkeztek,

húsból kiálló szegekből,

sújtó váddal bélyegeztek,

holdvilágnál verejtékből

s mikor álltak a keresztek,

feláldoztak kegyelemből.

Lefejezni már nem mertek.

Bűzölgő magasból lenézek, de az emberek felnézni félnek, hogy fájdalmamon enyhítsenek; a halálba kereszt nélkül mennek.

Szebeni Gábor iskolánk diákja 1997–2001 között.

Verseivel Miskolcon a Deákpoézis c. országos pályázaton 2001-ben különdíjat nyert. Videofilmjével meghívást nyert a Millenniumi Művészeti Olimpia döntőjébe. Ecce homo c. videofilmjével a hét megyére szóló Millenniumi Művészeti Olimpia döntőjében díjat nyert. A zsűri értékelése szerint: „A film tehetségesen kezeli azt a lehetőséget, hogy a vágás során tereket, személyeket át lehet alakítani, ezzel a valóságérzetet bizonytalanná téve érdekes és sajátos élményt hoz létre.”

Szilágyi Anikó

Nagymamám emlékére Nagymamához

Istenhez

Szerettelek téged, de te elmentél tőlem,

Én Istenem jó Istenem,

198

még szükségem lett volna rád,

szeretlek tégedet.

Hogy féltő kezed óvjon engem,

Ezer csókot s

s mondhassam azt: Nagymamám.

Ezer áldást küldök neked.

Elmentél tőlem, és akkor haragudtam rád,

Légy velem, mikor a nap felkél

később értettem meg, hogy kötelesség

s lenyugszik.

Lakozott szívedben, s most

Légy velem napközben

halkan mondom: szeretlek, Nagymamám!

S a sötét éjszakákon is.

Egy elsárgult fénykép

Maradj velem örökké, s vigyázz rám a

Én már nem adhatom vissza mindazt,

túlvilágon is…

amit ő tett értem. Annyi jóság és szeretet nem lakozik

S amikor én már por, hamu,

senkinek a szívében.

Csontváz leszek,

Előttem a fénykép, amin ő van.

Juttasd eszükbe az embereknek,

Két szeme olyan, mint csillag az égen,

hogy élt egy olyan,

és mereng a semmiségbe.

aki téged nagyon szeretett.

Ez egy elsárgult fénykép, amely régen készült már, olyan régen, hogy igaz se volt talán. Ő elment tőlünk, mi megsirattuk, de lehet, hogy most boldogabb. Hogy hová ment? Hát oda, ahová minden jó ember kerül, mert jobb volt a jók között, a legjobb. Ő az én Nagymamám volt.

199

Szilágyi Anikó iskolánk diákja 1992 – 96 között.

Széplaki Andrea

Neked

Hullámhosszok

Nem beszélő szó

Forró vibrálás … közöttünk

csak forró érzés

elindul az adás.

Számomra neved.

Adóként állok melléd,

Nem tudja senki,

s frekvenciám ürességbe fullad,

s talán te sem,

vagy talányság inog körbe,

mennyire magamba

zavarva a vételt.

Szívom szemed kékségét, mennyire szeretlek.

Széplaki Andrea iskolánk diákja 1989 – 1993 között.

Tasi Márta

A belső hang Kedves, ne sírj tovább,

Nincs senki sem,

hisz itt vagyok,

aki feléd nyújtaná kezét,

hallj meg végre,

elveszett vagy,

megnyugvást adok.

aki nem találja helyét.

Ha összeomlik minden,

Nézz végre magadba! 200

s egyedül ülsz a szobádban,

Ott választ találsz mindenre,

nyugtató csend ölel körül,

segítek neked,

s elmerülsz egy világban.

Veled leszek egy életre.

Felépítünk mindent együtt,

A barátod vagyok,

két kezemmel segítelek, védelek,

minden tudásom átadom.

hangommal nyugtatlak meg,

A szíved sebeit

ha álmod zavarják rossz képzetek.

betapasztom, meggyógyítom.

Hallgass rám, fogadd meg tanácsom!

Bízz hát végre bennem,

Tudom, hogy nem mondták,

a belső hangban.

milyen zord és fájdalmas a világ,

Nem változik semmi,

de talán ők sem így tudták.

ha elbújsz egy álomban.

Ők hamarabb megtaláltak engem,

Nézz szembe félelmeid

hallottak s értettek,

minden árnyával!

megértették, miért vagyok,

Ne rohanj el,

s feleslegesen nem kérdeztek.

küzdj a béke hangjával.

Egy világban, ahol az

Kedvesem, ne sírj tovább!

ártatlanság korán elvész,

Itt leszek mindig veled.

nehéz talpon maradni,

Csak nézz magadba!

ha ennyire félsz.

Ott vagyok benned.

Tasi Márta iskolánk diákja 2003 - 2008 között

201

Tóth Judit

Hazugságok Hazudok magamnak, mert azt hiszem,

Hazudok magamnak, mert azt hiszem,

szeretsz.

Nem szeretlek.

Hazudok magamnak, mert azt hiszem,

Hazudsz magadnak, mert azt hiszed,

szeretlek.

Szeretsz,

Hazudsz magadnak, mert azt hiszed,

Hazudsz magadnak, mert azt hiszed,

nem szeretsz.

Szeretlek.

Hazudsz magadnak, mert azt hiszed, nem szeretlek.

Igaz vagy nem? – én nem tudom.

Hazudok magamnak, mert azt hiszem,

Kit kérdezhetek?

Nem szeretsz.

Tóth Judit iskolánk diákja 1987 – 91 között.

Varga Tímea

A vers halála

Van magyarázat

Álmokból születnek a versek,

Kiiszom a csend poharát,

Tompuló agyamon átsietnek,

Magamba öntöm a mérget,

Hogy meghaljanak a papíron,

Eljátszom az élet dalát,

Bennem irántuk nincsen szánalom.

E pillanatnyi szépet.

202

Feltámad egy belső hatalom,

Kergetem a bárányfelhőt,

Könyörgését papírra zokogom,

Érzem a mennyei csókokat,

Minden betű néma könnycsepp,

Megszánom a járókelőt,

Nem értem, miért leszek könnyebb.

Ki éhesen fosztogat.

Fázom, hisz ez a vers is halott,

A bűnre van magyarázat,

Ijedten szédülő fejemhez kapok,

Nagy úr a lelkiismeret,

Összegyűrném, megtagadnám,

Mert ki önmagát gyalázza,

De nem lehet, szótlanul

Lelkét valósítja meg.

Körém gyűlnek az emberek, Hogy elsirassák versemet.

Kiiszom a csend poharát, Magamba öntöm a szépet,

A vers meghalt,

Eljátszom az élet dalát,

Nem maradt végrendelet,

Kiöntve a mérget.

Az örökös a Költő S a néma emlékezet.

Mottó Mikor verset ír az ember, Szeretne boldog lenni, Elvetélt titkait Papírra vetni.

Varga Tímea iskolánk diákja 1996 – 2001 között.

203

2001-ben verseivel bejutott a Millenniumi Művészeti Olimpia hét megyére szóló pályázatának döntőjébe.

204

Ilyenek a gyerekek

Elbeszélések az életről, a mindennapokról

205

Antóni Tímea

Balesetem története Egy májusi napon, pontosabban 1999. május 25-én, mint minden kedden, most is elindultam a gyulai Dürer iskolába, kosáredzésre. Barátnőmmel, Nikivel mentem, s mire mi odaértünk, már többen ott voltak. Niki csak mint néző jött, s leült a padra leskelődni. Akik játszani akartak, azok pedig elkezdték a bemelegítést. Először futottunk, majd minden testrészünket megmozgattuk. Kiválasztottunk két csapatkapitányt, majd igazságosan elosztottuk, ki melyik csapatba kerüljön, s elkezdődött a meccs. Már egy jó ideje folyt a játék, mikor egyszer csak hozzám került a labda. Elindultam vele a palánk felé, de az ellenség csapatának két játékosa közé kerültem, s az egyikük véletlenül meglökött. Kibicsaklott a lábam, elestem. A többiek azt hitték, hogy semmi bajom, de mikor nem tudtam felállni, rájöttek, hogy valami nincs rendben. Ekkorra a barátnőm már hazament, így az egyik fiú, Devon jött oda hozzám, s ő segített le a pályáról. Először azt gondoltuk, hogy csak egy kicsit megrándult a bokám, de mikor láttuk, hogy be van dagadva, tudtuk: komolyabb a baj. Devon azt tanácsolta, hogy próbáljam meg forgatni, és kíséreljek meg ráállni. Forgatni még csak-csak tudtam, de mikor elindultam, majdnem elájultam, s éreztem, ezzel orvoshoz kell fordulnom. Ekkor Devon, mintha a gondolataimban olvasna, megkérdezte, hogy átmenjünk-e a kórházba. Mivel nagyon fájt a sérülésem, igennel feleltem. Bementem az öltözőbe, összeszedtem a holmimat, s mire készen lettem, Devon már kint várt. Szerencsére biciklivel voltam, s azzal bicegtem át a baleseti osztályra. A lépcsőn Devon segített felmenni. A kórházban nagyon kedvesen fogadtak, s félelmem egy kissé alábbhagyott. Először felvették az adatokat, a baleset körülményeit, majd megvizsgálták a lábam. Elküldtek a röntgenbe, ahol készítettek egy pár felvételt a bokámról. Itt fel kellett ülnöm egy ágyfélére, majd súlyokat akasztottak a lábamra. Ez úgy fájt, hogy a szemeim majd kiugrottak a helyükről. A nővér azt mondta, hogy ha fáj, nyugodtan sírjak. Nem kellett kétszer mondania, már potyogtak is a könnyeim.

206

Már régen otthon kellett volna lennem, s nem tudtam, anya hogyan fog reagálni, ha meglátja begipszelt lábamat! Később elmondta, hogy mikor meglátott, majdnem hanyatt esett. A röntgen után visszamentem a kezelőbe. Nem kellett sokáig várni. Elmondták, hogy szerencsésen megúsztam, mert műteni nem kell, de a gipsz elkerülhetetlen. Ezt már előtte is gondoltam, ugyanis néhány hónappal ezelőtt testvérem szenvedett el részleges ínszalagszakadást. Átkísértek a gipszelőbe, ahol egy „csinos kis csizmácska” került a lábamra. Mire készen lettek, már nyolc óra is elmúlt. Devon segítségével „sikeresen” hazaértem, olyan negyed kilenc – fél kilenc felé. Másnap reggel jött hozzám a barátnőm, hogy együtt menjünk iskolába, de én a fekvőgipszemmel nem mehettem. Testvérem nyitott neki ajtót, s ő először nem akarta elhinni, hogy tényleg ínszalagszakadásom van, csak akkor vette komolyan, mikor látta a lábam. Egy hét múlva cserélték le a „csizmámat” járógipszre, amelynek három hétig kellett a lábamon lennie. Ezzel már iskolába is járhattam, igaz, nem volt túl kényelmes! Ehhez az emlékhez még egy másik élmény is fűződik. A tanévzárón történt. Gipszelt lábbal kellett mennem az ünnepségre, amely elég hosszúra nyúlt. Nekem is, mint a többieknek, végig kellett volna állnom, de a műsor felénél elájultam. Lefektettek a betonra, ahol mindenki körülállt. Mikor már jobban éreztem magam, elkísértek egy padhoz. Leültettek, és hoztak egy pohár vizet, közben az ünnepség lassan befejeződött. Három nappal később vették le gipszet, emlékül elhoztam magammal. Sajnos már nincs meg, mert anya megunta, hogy állandóan útban volt, és kidobta. Remélem, soha többé nem fog velem ilyen történni, és balesetmentesen élhetem le életem hátralévő éveit.

Antóni Tímea iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

207

Bránya János

A kávé Három éve történt. Édesanyámnak azzal akartam kedveskedni, hogy egy csodálatos kávéval várom. Minden simán ment. Megtömtem a masinát, bekapcsoltam. Nyugodtan néztem a tévét, azzal a tudattal, hogy ha kotyogást hallok, azonnal leöntöm a kávét. A kotyogás helyett egy óriási robbanás ugrasztott fel. Azonnal kirohantam. A plafonról csöpögött a kávé. Így nemhogy örömet, hanem bánatot szereztem, mivel újra kellett meszelni az egész konyhát. Azóta csak teát főzhetek.

Baracsi Mónika

Az én nyaram Elrontottam a nyaram. Sajnos megbuktam matematikából, és a pótvizsgára a szünidő alatt kellett felkészülnöm. Szüleim haragudtak rám, hiszen csalódtak bennem. Sehová sem engedtek, kivéve Keresztékhez. Egy hetet töltöttem náluk, azután hazajöttem. Eldöntöttem, hogy összeszedem magam, és átmegyek a pótvizsgán. Még a magyartanárnő módszerét is alkalmaztam, vagyis minden este elismételtem magamban, hogy én értem a matekot, és sikerül a vizsgám. Persze ez kevés lett volna. Sarkadkeresztúrra jártam matektanárhoz Beával, egyik osztálytársammal, mert ő se ment át év végén. Néhány hét alatt többet tanultunk, mint előtte egész tanévben. Ahogy teltek a napok, egyre jobban izgultunk, sőt féltünk. Augusztus 26-án volt a vizsga. Egy órán át írhattuk a dolgozatot, amely öt feladatból állt. Úgy éreztem, sikerült. Délben volt az eredményhirdetés. Mindenkinek a tanári előtt kellett lennie, és az igazgatóhelyettes olvasta fel az ítéletet. Mikor meghallottam, hogy átmentem, majdnem kiugrottam a bőrömből, és bíztam abban, hogy Beának is sikerül. Nem ez történt. Még mindig rossz visszagondolni rá, mennyire elkeseredett. Láttam, hogy szenved, én pedig semmit sem tehettem. Vigasztaltam, de tudtam, hogy ez nem segít rajta.

208

Mint osztálytársamat elvesztettem Beát, de a barátságunk még mindig olyan erős, mint régen. Ezen nem változtathat semmi, és remélem, nem is fog. Ezt a tanévet úgy dolgozom végig, hogy ne legyen pótvizsgám. Igaz, ha megbuknék, akkor Beával osztálytársak lehetnénk.

Baracsi Mónika iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

Bránya János

Kerékpár Életem egyik legboldogabb napja volt az a szeptemberi, mikor megkaptam fehéresszürke Csaba kempingkerékpáromat. Pár hétig eredeti fényében csillogott, de sajnos, örömem nem tartott soká. Két és fél hónap alatt annyi mindent hordtak el róla: első és hátsó kerekét, ülését, kormányát, a csomagtartót, a lámpákat, a hajtókart és még sorolhatnám, hogy amit alkatrészenként ráköltöttünk, számításom szerint egy új kerékpár árát tette ki. Közben egypárszor balesetem is történt. Két hónap telt el. Nem hittem a szememnek: még minden megvolt újjávarázsolt járgányomon. De azon a bizonyos tavaszi napon egy ismeretlen tettes ellopta az én csodaszép fehéresszürke Csaba kempingkerékpáromat. Barátaim feltételezései szerint az Élővízcsatornába dobták. Sajnos, nincs búvárfelszerelésem, nem is mentem hát utána. Azóta lábbusszal járok, így a lopás lehetősége ki van zárva.

Bránya János iskolánk diákja 1989 – 94 között

209

Gajdács Zoltán

Ilyenek vagyunk Mi, akik most serdülünk, nagyon sok újdonságot kipróbálnánk. De ez gyakran senkinek sem tetszik. Például amikor követném a divatot, egy hét alatt szeretném kicserélni a ruhatáramat. Sajnos, ebbe másoknak is van beleszólásuk. Megértetni magunkat az emberekkel nem könnyű. Nagyon nehéz nekünk is, de a körülöttünk élőknek még nehezebb. Az igaz, hogy nekünk is vannak hibáink, ám a többieknek ezt el kellene viselniük, és ez nem mindig sikerül. Szüleim mostanában lezser ruháimat szokták kifogásolni. Szerintük a hajam úgy áll, mint a szénaboglya. A korombelieknek viszont ez tetszik, divat a zselés haj, és a lányok is nagyon kedvelik. Azonkívül a bulik sem tetszenek a szülőknek, mindig a pénzre fogják, ha nem szeretnének elengedni. Akkor itt van még a trehányságom is! Nem szeretem, ha pakolásznak utánam, mert ilyenkor semmit sem találok meg. Maradna egy módszer: ha magam takarítanék, de akkor fontosabb dolgokra nem jutna időm. Néha az agyamra mennek az örökös lelki fröccsel. Tudom, hogy igazuk van, ezért most jobban ráálltam a tanulásra. Ennek ők nagyon örülnek, így én egy hibámat korrigáltam a sok közül. Ők is próbálnak hozzánk igazodni, hiszen tudják, hogy ILYENEK VAGYUNK.

Gajdács Zoltán iskolánk diákja 2000 – 2004 között.

210

Kocziha Erzsébet

A nyár legjobb sztorija Azt szokták mondani, hogy a tizenhét éveseknek van a legszebb vakációjuk. A nyáron két hetet töltöttünk Budapesten az unokanővéreméknél. Hamar eltelt. Voltunk néhány nevezetes helyen: a Hősök terén, a Budai Várban, a Citadellán, a Vidám Parkban, és utaztunk a hűvösvölgyi gyermekvasúton, ahol aranyos, ifjú kalauzok kezelték jegyünket. A libegőről az egész Budapestet beláttuk. Ez az élmény döbbenetes. Mikor hazajöttünk, barátommal is és szüleimmel is nagyon kevés időt tölthettem, mert mindenkinek dolgoznia kellett. Ezért úgy döntöttem, hogy a saját lábamra állok, és én is megdolgozom a pénzért. A szemben lakó szomszéd ajánlotta nekem a babszedést, napi ezernyolcszáz forintot fizetnek érte. Ez az én szememben nagyon soknak számít. A munka egy hétig tart, és éppen azért van ebben az időszakban, mert ekkora van telihold. Ezt nem nagyon értettem, hogy mi köze a paszulyszedésnek a teliholdhoz, de elvállaltam a munkát. Azt gondoltam, milyen jó lesz, ha megkeresem a kirándulás árát, és odaadom anyukámnak. A szomszédok azt mondták, hogy rossz ruhát és cipőt vegyek fel, és feltétlenül hozzak kesztyűt és ennivalót. Otthon eszembe jutott, hogy az időpontot nem kérdeztem meg. De azt tudtam, hogy a napszámosok általában kora reggel indulnak dolgozni. Az első nap, szombaton, már hajnalok hajnalán felkeltem. A szomszédok meg jót nevettek rajtam, mert ezt a munkát nem nappal, hanem éjszaka végzik. Este nyolctól reggel négy óráig. Meglepődtem, de legalább rájöttem a paszuly és a Hold közötti összefüggésre. Késő este a brigád nekivágott az útnak, rajtam kívül csak pletykás öregasszonyok jöttek. Míg kiértünk a paszulyföldre, legalább négy kilométert kellett bicikliznünk. Mielőtt nekikezdtünk a munkának, a goromba brigádvezető elmondta, hogy szeretné, ha mindenki normálisan végigmenne saját során, és ha valaki otthagyna egy-két tövet, visszaküldi. Akinek ezek a feltételek nem tetszenek, az most menjen haza! Amikor megláttam a kilométer hosszúságú sort, majdnem sírva fakadtam, hogy én barom mire vállalkoztam. Egy éjszaka alatt hat sort kell leszednünk. Belegondoltam szomorú sorsomba, és nekivágtam a végtelennek. Eleinte még ment két lábon a szedés, de amikor a második sorba kezdtem, már négykézlábra kellett váltanom, mert úgy éreztem,

211

hogy mindjárt elválik a felsőtestem az alsótól. Ennek ellenére elég gyorsan haladtam. Néha besegítettek az öreglányok, ha hamarabb a sor végére értek. Az első éjszaka végtelennek tűnt. Fél órát kaptunk az evésre. A legérdekesebb az volt, amikor kezembe adták azt a pénzt, amiért én dolgoztam meg. Hullafáradtan hazabicikliztünk. Otthon levettem a ruhámat, a színe nem látszott a piszoktól. Délután anyukám ébresztett fel. Jó volt a napsugarakat és a világosságot látni. Az evés nem ment egyszerűen, mert kézizmaim begyulladtak, még a kanalat sem tudtam megfogni. Így megint anyukám segítségére szorultam. A következő napok elég gyorsan teltek. De hogy a térdeim “épek maradjanak”, felvettem a térdvédőt, amit röplabdaedzésre kaptunk. A hatodik napon örömmel nyújtottam át a pénzt szüleimnek, amiért keserves kínok árán megdolgoztam. De azt hozzátettem, hogy soha többet nem végzek ilyen munkát. Rájöttem, hogy ez a “bagolyélet” nem nekem való, és az iskolakezdésig csak pihentem. Valóban a tizenhét éveseknek van a legszebb nyaruk?

Kocziha Erzsébet iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

Kovács Rita

Kutyaharapás szőrével Nem sok mindenre emlékszem a kicsikorommal kapcsolatban, de ezt a különös élményt soha nem fogom elfelejteni. Régen történt, körülbelül négyéves lehettem. Volt egy kutyánk. Egy utcabeli házaspár dobta ki veszekedés közben. Apa ezt észrevette, és így szólt:  Van egy gubanc. Behozta szegényt, és ő így kapta a Gubanc nevet.

212

A világosbarna szinte minden árnyalatát meg lehetett találni a bundáján, fajtáját tekintve keverék volt, de remek házőrző, és a család egyetlen háziállata. Szegény biztosan álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ilyen kalandja lesz velem. Napsütéses délután volt, mindenkinek akadt valami dolga, csak én unatkoztam. Nem volt kedvem se hintázni, se homokozni, csak járkáltam ide-oda az udvaron. Apa kint szerelt valamit. Unalmamban odamentem hozzá, és nagy komolyan ezt kérdeztem:  Apa, mit csináljak?  Harapd meg a kutya seggét! – válaszolta foghegyről. Én szófogadó gyermek voltam, siettem teljesíteni az atyai parancsot. A feladat egyébként is izgalmas kihívásnak ígérkezett. Lassan odalopakodtam Gubanchoz. A háta mögé osontam, óvatosan megfogtam a hátsó felét, és beleharaptam. Ő erre igencsak meglepődött. Barna szemével hirtelen rám nézett, én pedig megijedtem, hogy viszonozni akarja, és gyorsan elugrottam. Egy gond volt csak, mégpedig az, hogy minden kutyát, így a mienket is, szőr borítja még a hátsó fertályán is, az én kis szám tele lett vele. Megpróbáltam kiköpni, de nem jártam sok sikerrel. Pityeregve mentem apához:  Apa, szőrös a szám!  Mit csináltál, kislányom?  Te mondtad, hogy harapjam meg a kutya seggét! Ekkor édesapám hangosan nevetni kezdett. Csak álltam tátott szájjal, nyelvemet sem mertem megmozdítani. A nagy nevetésre anya is kijött. Először furcsán nézett ránk, majd amikor meghallotta a történetet, ő is kacagott. Arra már nem emlékszem, ki szabadított meg a kellemetlen szőrszálaktól. Sok idő eltelt azóta, és szegény Gubanc már nincs az élő ebek között, én mégis hiszem, hogy ennek a kis történetnek köszönhetően örökre élni fog az emlékezetünkben.

Kovács Rita iskolánk diákja 1996 – 2000 között.

Ez az írása 2004-ben megjelent a Kristályantológiában (365-366. p.)

213

Ilyés Andrea

Betegségem négy napja Elöljáróban azt kell tudnotok, hogy én utálom a teát. A világból ki lehetne zavarni vele. De aztán jött a nagy változás. Megfáztam, fájt a torkom, felment a lázam. Éjszaka nem tudtam aludni, s ekkor szörnyű dolog történt velem. Megkívántam a teát. Éjnek idején azt főzettem anyukámmal. Szörnyülködve gondoltam erre a tényre. Én KÉREK teát! Na, akkor már itt a vég! Ezután már csak az égszakadás és a földindulás jöhet. De nem jött. Elkészült a tea, megittam. Ki sem lehet mondani, milyen jólesett. Még két csészével felhajtottam, s elaludtam. Álmomban teadélutánon voltam, s nagyon sokfélét ittam. Reggel megint minden elölről kezdődött. Nem bírtam magammal. Csak tea kellett. Teát ittam, teát ettem, teát vedeltem, teával öblítettem le. Már gondoltam, hogy megalapítom a teaiszákosok szakszervezetét. Ez így ment három napig. Akkor lement a lázam. Negyedik nap anyukám reggelizni hívott. Kitántorogtam a konyhába, s undorodva fordultam el az asztaltól, mert a pirítós mellé tea volt. Ebből aztán minden kétséget kizáróan megállapították, hogy meggyógyultam, s ma már mehetek iskolába.

Ilyés Andrea iskolánk diákja 1987 – 91 között.

214

Prisztavok Rita

Ilyenek a gyerekek Hogy milyen voltam gyereknek, már nem tudom. Néha szokott beszélni róla anyu és a nagyi. – Hároméves korodig maga az ördög! – mondják. Hogy mik ki nem derülnek! Pancsoltam a félig fagyott vízben, lépcsőztem a fiókokon, és salakoltam is: a hamut az újonnan tisztított szőnyegre szórtam. Apunak apró játék műanyag szegeket szórtam az ágyába, széttéptem a füzeteit, eltüntettem a tollait. Egyszer pedig az újszülött kisnyulakat futóversenyre indítottam a folyosón. A háztartás is vonzott. Kinyitottam a gáztűzhelyet, de szerencsére hamar észrevették. Kimostam a pénztárcákban lévő ötveneseket, és megtanultam feltörni a tojásokat a konyha linóleumán. Besegítettem az öcsém, Zsolti gondozásába is. Félévesen megetettem palacsintával, és amikor már tudott járni, elvittem az utcánk sarkán lévő Gyepes folyó partjára sétálni, miközben szüleim már felverték az egész rokonságot. Most itt van másik öcsém, Tamás, a család legkisebbje. Kétéves, lehúz mindent, amit nem ér el, kergeti a csirkéket, és persze szétszedi a füzeteimet. Már öt órakor ott áll az ágyam mellett, megajándékoz saját tollaimmal, néha pofonokat is osztogat. Ha rászólok, földhöz vágja magát. – Hogy lehet ilyen rossz egy gyerek? – förmedek rá. Anyu pedig csöndesen megszólal:  Csak olyan, amilyen te voltál.

Prisztavok Rita iskolánk diákja 1988 – 92 között.

215

Simon István

A futás Atlétikai versenyen voltunk. Pont jól jött ki, mert egy hétfői napra esett. – Szerencsére lehet egy napot lazítani – gondoltam. Mikor először mentünk volna, szakadt az eső. A verseny elmaradt. Nem gondoltam, hogy ez rossz ómen. Jött a következő hétfő. Jó szeles idővel, de eső nélkül. Magabiztosan mentem a versenyre. Eljött a mi számunk: a 4 x l500-as váltó. Világéletemben utáltam futni, mégis azt gondoltam, megéri ez a két és fél kör. Elindultak az atléták. De ha pontos akarok lenni, ez a megszólítás inkább a társaimra igaz. Vágtattak, mint a paripák. Egyikőjüknek még a szája is habzott. Próbáltam velük felvenni a versenyt. Persze ez mindjárt az első két körben kivette az erőmet. Már vágtam volna neki a megváltó utolsó

300 méternek. Akkor azonban

megrökönyödve hallottam, amint bemondják: – Még két kör van hátra! Úristen! Két kör van hátra! Az nem lehet! Akkor én elszámoltam magam! – kiáltottam volna fel, ha lett volna erőm. A négy kör után szenvedtem, mint egy béka, mikor rámegy a fűnyíró. Máskor inkább matekkorrepetálásra megyek.

216

Legnagyobb élményem Úgy kezdődött, hogy a nővérem terhes lett. Alig győztem azt a hosszú kilenc hónapot. Egy örökkévalóságnak tűnt. Egyik éjszaka aztán arra ébredtem, hogy megállt a házunk előtt valami kocsi. Kinéztem. Egy mentő volt az. Tovább leskelődtem, és láttam, amint beszáll a tesóm, majd anyu. Boldogan nyugtáztam a hírt: végre itt a szülés ideje. Ám másnap csalódnom kellett, mert elmúltak a fájások. Sőt, harmadnap sem történt semmi. Utána már nem is vártam, és akkor, mint derült égből a villám, csapott le az örömhír: fiú született! Épp a pattanásaimat készültem megoperáltatni. Örömmel ültem be a kozmetikus mészárszékébe. Szinte fájdalom nélkül tűrtem, hogy kinyomkodjon, olyan boldog voltam. Sajnos, jókedvem hamar lelohadt, ugyanis tiszta seb lett az arcom. Nem mertem a világ szeme elé kerülni. De amikor anyuék mentek a kórházba, csak kimerészkedtem. Nehogy már én ne lássam a törpét! Mikor beértünk, a tesóm várt bennünket. Bementünk a társalgóba, ahol volt három tv és az oldalukon egy-egy telefon. Itt lehetett kérni, melyik kicsire vagyunk kíváncsiak. Izgatottan léptem a kagylóhoz: – Vass Krisztiánt szeretném látni! Kis idő múlva beraktak egy babát. A hideg futott végig a hátamon. Kicsit furcsa füle, orra és feje volt. Úristen, ezt vártam én annyira! – futott át az agyamon a gondolat. Aztán hatalmas kő esett le a szívemről. Kitették a névjegykártyát is: Ó. György. Rakták a következő babát. A neve: Vass Krisztián. Szerencsére ez egy aranytündibogyó volt. Ott álltam olvadozva, és nem tudtam vele betelni. Pont jó volt mindene. Kár, hogy nem rendeznek a kórházban gyerekszépségversenyt. Biztosan ez a cukipofa nyerné. Már láttam is lelki szemeim előtt, ahogy a nyakába akasztanák a szalagot, ezzel a szöveggel: Mr. Kórház Szépe.

217

Na, de mindegy. Az én porontyom úgyis szebb lesz nála.

Simon István iskolánk diákja 1989 – 93 között.

Szabó Zsófia

Ha az iskola az életre készít fel, nem félek a haláltól Egy napom története

A füzet mellett ülve, hosszas gondolkodás után még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mit írjak. De egyszer csak kipattant az isteni szikra. Miért ne írhatnék egy napomról?! Bár egy kicsit sablonosnak tűnik, számomra mégis kihívás, hisz németórán vagy angolon ez a téma már alaptételnek számít, de magyarul még soha senki nem volt kíváncsi arra, hogy telik egy napom. Reggel négykor ébreszt az óra. Biológiát szerettem volna még tanulni, de olyan szép volt az álom, hogy visszapihentem még egy kicsit, abban a reményben, hátha továbbfolytatódik. Az álom nem folytatódott, de mire újra felébredtem, fél hét már régen elmúlt, azaz ismét késéssel indult a napom. Az iskolában megint ugyanazok az arcok, ugyanazok a hangok, és én is ugyanolyan unottan próbálok mindenkivel maximálisan kedves és udvarias lenni. Közben abban reménykedem, hogy a tanár is, mivel ember (ember?), talán fog egy kicsit késni. S azon gondolkodom, hogy melyik tanár megint melyik fantasztikus ötletével rukkol elő. És sajnos fantasztikusnál fantasztikusabb ötleteik vannak. A diák óráról órára megvívja a maga kis harcát a maga kis igazáért, persze a tanárnak mindig nagyobb igaza van. De azt még feltétlenül hozzá kell tenni, hogy állítólag a mi osztályunk a ,The Best’ a gimnáziumban. Állítólag a tanárok szeretnek hozzánk jönni, mert itt lehet tanítani, és állítólag még kedvelnek is bennünket. Szeretetük jele, hogy több és nehezebb munkát bíznak ránk. Csak sajnos, amikor a diáknak lenne szüksége egy kis segítségre, akkor felmerül számunkra az a kérdés, hogy mit képzelünk magunkról, hisz ez

218

középiskola. A „jó tanuló” „küzd és bízva bízik”, de „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”. Hosszas szenvedés és pár diákáldozat árán jobb esetben délután három órakor kinyílik a rács ajtaja, hogy több mint nyolc óra robotot folytatva otthon is kínozhassuk magunkat. S osztályfőnököm tanácsára tényleg nem szentelek időt semmire, csak azután, ha a kötelező feladataimat már elvégeztem. Vagyis ma nem. Ezért újra beállítom az ébresztőt reggel négy órára, abban a reményben, hogy amit tegnap megtehettem volna, azt talán ma is megtehetem, ha a mából lopok egy kis időt a tegnapi házi feladataimra…

Szabó Zsófia iskolánk diákja 1997 – 2001 között.

219

Újságíró szakkör

Cikkek napjainkból

220

Újságíró szakkör Iskolánk a közelmúltban csatlakozott a Békés Megyei Hírlap által meghirdetett Sétaprogramhoz (sajtó és tanulás). Ennek szellemében a vállalkozó kedvű és arra érdemes diákok heti rendszerességgel írhatnak cikkeket az újság számára. A téma kötetlen, természetesen fontos, hogy felkeltse az olvasók figyelmét. Annak érdekében, hogy a gyerekek munkáit könnyebben összegyűjthessük, értékelhessük, fejleszthessük ebbéli tudásukat, újságíró szakkört hoztunk létre. Tervezünk újságírókkal való személyes találkozást. Szeretnénk neves emberekkel riportot készíteni. Szándékunk ellátogatni a Békés Megyei Hírlap szerkesztőségébe, ahol közelről ismerkedhetünk a „boszorkánykonyhában” folyó munkával. Nagy Ferenc

Turi Viktória

Álmok útján Belegondoltál valaha is abba, hogy milyen lenne az élet álmok nélkül? Ha még nem tetted, most itt az alkalom, hogy egy kicsit belemélyedj ebbe a kérdésbe, és elgondolkozz rajta. Az álom fogalmát pontosan nehéz meghatározni. Mondhatjuk különös kis ábrándképeknek is őket. Még a tudósok sem tudják pontosan a mivoltát, éppen ezért van bennük valami érdekesség. Szerintem álmok, ábrándok nélkül a világ sok mindenki számára egy más - valószínűleg unalmas – hely lenne, hiszen az embereknek szükségük van arra az élményre, arra a pluszra, amit általa átélhetnek. Gondoljunk csak bele: amikor valami fontos dolgot valóra szeretnénk váltani, arról előzetesen sokat fantáziálunk, álmodunk. Vajon sikerülni fog a nagy tervem? Valóra fog válni az álmom? Ezekre a kérdésekre természetesen majd csak később kaphatunk választ. Ha van egy elképzelésünk, amit mindenáron szeretnénk megvalósítani, abban hinnünk kell

221

és küzdenünk kell érte, hiszen az életben minden másképp zajlik, mint az álmokban. De ha egy is a sok elgondolás közül valóra válik, az fantasztikus érzéssel tölt el mindannyiunkat. Ám az álmodozást nem szabad túlzásba vinni, nem szabad egy álomkép rabjává válni, hiszen ezzel nem csak magadnak árthatsz, de a környezetednek is. Meg kell tanuljuk életünk során, hogy nem minden ábrándunk, elképzelésünk válhat valóra. Ha nagy célt tűztél ki magad elé, de utad során elbuksz, mindig tudnod kell talpra állnod, mert az az igazán erős ember, aki egy kudarc után rendelkezik annyi életerővel, hogy folytatni tudja az életet – akármennyire nehéz is az. Tehát az álmoknak van rossz és jó oldaluk is. Tudnunk kell őket ésszerűen kezelni és akkor biztos lehetsz benne, hogy semmi problémád nem lesz azzal, hogy elkülönítsd az álmot a valóságtól. Ha van egy régóta dédelgetett vágyálmod, ne félj azt véghez vinni. A mondás is erre tanít: „Ha el tudod képzelni, meg tudod valósítani. Ha meg tudod valósítani, képes vagy valóra váltani.”

Anyák Évről évre felmerül bennem a kérdés: Mivel lephetném meg anyukámat Anyák napján? Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ahogy telnek az évek egyre nehezebb olyan ajándékot találnom, amit ne vettem volna már valamiféle alkalomból édesanyámnak. Persze tudom, hogy ő beérné pár kedves szóval is, de szeretem őt meglepni és a kedvében járni. Emlékszem, mikor még óvodába jártam mindig nagyon vártam az Anyák napját, hogy örömöt okozhassak anyukámnak egy szál virággal, na meg persze a kis versikémmel. Természetesen most sincs ez másképp, ugyanolyan izgalommal várom ezt a jeles napot, mint kiskoromban, hiszen boldogsággal tölti el a szívemet, ha mosolyogni látom az egyik legfontosabb személyt az életemben. Az Anyák napja az édesanyákról szól, arról, hogy hogyan járjunk a kedvükbe. Az anya az a személy, aki önzetlenül és szeretettel nevelt fel téged. Lehet, hogy néha szigorú, de kell, hogy az legyen ahhoz, hogy felelősségteljes és nagylelkű embert faragjon belőled. Ne feledd, hogy mindent megtesz azért, hogy neked jó legyen. Mindig ott volt az életed fontos eseményén és bármikor számíthattál rá, ha segítségre volt szükséged, ahogy most sincs ez másképp. Legalábbis a legtöbb anya ilyen, ahogy az én édesanyám is. 222

Tehát az Anyák napja nemcsak a virágokról és az ajándékokról szól. Ilyenkor egy-két kedves, őszinte szó, köszönet többet ér a világ összes kincsénél. Én is szeretnék köszönetet mondani édesanyámnak azért, hogy felnevelt, hogy mindig segít, ha szükségem van rá, hogy mindent megtesz azért, hogy nekem és a testvéremnek jó legyen. Köszönöm, hogy van nekem. Remélem, egyszer tudom majd viszonozni mindazt a fáradtságot és jót, amit ő tett értem.

Turi Viktória iskolánk diákja 2008 – 2013 között.

Czesznak Zsolt

Tavasz van Itt a jó idő, hőmérőink már régen pluszt mutatnak, egyre többen veszik elő a szekrény mélyéről a rövidnadrágot, az utcán mégse látni elég labdát kergető kissrácot, szaladgáló kislányt. Vajon mi lehet ennek az oka? Sokan rávágnák erre a kérdésre, hogy facebook, számítógép vagy a televízió. Az esetek nagy részében igazat lehet adni a tömeg hangjának, mivel akik nem követik a közösségi oldalakat, azok is értesülhetnek arról, hogy milyen mértékben terjedt el a kapcsolattartás ezen formája, főleg a fiatalok körében. A probléma tehát innen is eredeztethető. A fiatalok ahelyett, hogy egy személyes találkozó alkalmával vitatnák meg problémáikat, inkább leírják ezt, és a képernyő előtt várják rá a választ is. Idősebbektől gyakran hallom, hogy mennyivel közvetlenebb volt az emberek kapcsolata a telefonok, közösségi oldalak megjelenése előtt. Természetesen a probléma nem csak innen indulhat. Napjainkban sajnos a munkán kívül nem mindenre jut elegendő idő. Manapság egy hosszú műszak után nem sokaknak van még energiájuk arra, hogy gyermekükkel elmenjenek egy parkba vagy az utcára sétálni. Helyette marad a TV, ami rögtön a bekapcsolása után érdekesebb a kisgyermekek számára, mint bármilyen hosszú séta. Két legyet egy csapásra: van idő a fáradalmak kipihenésére és a család kisebbik tagja is lefoglalva érzi magát. Viszont ezzel a rendszerrel nem a játszótereken játszó gyermekek számát fogják növelni. Mindenesetre remélem, hogy minél hamarabb elérkezik a várva várt strandolós, napozós idő és az éjszakákba nyúló, izzasztó focimeccsek ideje.

223

Czesznak Zsolt iskolánk diákja 2010-től napjainkig.

Erdélyi Zsuzsanna Szonja

Felhők a horizonton Születésünk pillanatától kezdve járjuk a nagybetűs Élet ösvényét hegynek fel s onnan le. Úgy hisszük, jó irányba tartunk. Marad azonban még hitünk, mire célba érünk? Mi az első problémánk? Egy új világba érkeztünk, éhesek és nyűgösek vagyunk, akárcsak a többi újszülött. Ordítással értetjük meg magunkat szüleinkkel, érzelmeinket pedig édesen grimaszolva fejezzük ki. Meg kell tehát tanulnunk beszélni. Ha sikerült, bölcsődébe, később óvodába kerülünk megannyi apró társunk közé. Naphosszat játszunk, énekelünk, nevetünk. Átéljük az első „szerelmet”, boldogan újságoljuk édesanyánknak, hogy mennyire tetszik nekünk az a szép arcú kisfiú a csoportból. Még tiszta az ég. Fölcseperedünk, remegve lépünk be az iskola nagy kapuján. Nem tűnik olyan borzasztó helynek, és valóban nem az. Megtanulunk írni, olvasni és számolni, új gyerekeket ismerünk meg. Minden remek addig, míg szégyenkezve haza nem visszük az első rossz jegyet. Szipogva bocsánatot kérünk, és esküdözünk, hogy ilyen többet nem fordul elő. Telik az idő, gimnáziumba kerülünk. Felhők tűnnek fel az élet égboltján. Sajátunknak tekintjük a világot, azt gondoljuk, mindenre képesek vagyunk. A tanulás legtöbbünknél háttérbe szorul, teret engedve szeszélyeinknek. Felnőttnek hisszük magunkat, még ha nem is mondjuk ki hangosan. Közel sem járunk azonban az igazsághoz. Sem felelősségteljesek, sem bölcsek, sem elég erősek nem vagyunk ahhoz, hogy önmagunkról gondoskodjunk. Annyira elveszünk saját illúzióinkban, hogy elfelejtünk a jövőnk miatt aggódni. Az érettségi közeledtével a fejünkhöz kapunk: „Így eltelt az idő?” Sötét már az ég. Egyetemi éveink jelentik a végjátékot, a csöndet a vihar előtt. Próbáljuk egy kicsit elodázni azt, amit nem lehet. Kitör az égiháború. A harc immár önnön boldogulásunkért folyik. Óriási teher nyomja a vállunkat, amelyet kénytelenek vagyunk cipelni, ha nem akarunk

224

elbukni. Megromlunk. Hozzáidomulunk környezetünkhöz, emberi értékeink – ha nem vigyázunk – elvesznek. Semmivel sem leszünk különbek a másiknál. A mély érzéseket felváltja a felszínesség, nem hiszünk már önmagunkban sem, becsületünk, álmaink megfakulnak. Robotként végezzük a ránk szabott feladatot minden áldott nap. Beépültünk a gépezetbe. Felnőttünk.

Az olvasásról „Én ezt ki nem olvasom, nem érdekel.” – hangzanak az ismerős szavak. Az ifjabb generáció előszeretettel sumákolja el a kötelezők kiolvasását, hogy a házimunkáról és a tanulásról ne is beszéljünk. Csak legyintenek egyet, arra hivatkozva, hogy majd az interneten megkeresik, s elég lesz, amit ott találnak. Nincs ínyükre többet bajlódni vele. Miért bánnak ilyen hanyagul avval, aminek természetesnek kellene lennie? Ártott nekik az a könyv? Hisz csak csöndben lapul ott a polcon. Esetleg félnek, hogy nem jut elég idő egy szál cigarettára, vagy egy pohár töményre? Nem járnának pedig rosszul, ha leülnének olvasni. Ahelyett, hogy a másikat néznék le – aki nem riad vissza egy tégla méretű darabtól sem – megtapasztalnák, milyen a helyében lenni. Miért is? Olvasni könnyű. A káoszban rendet teremteni viszont már jóval nehezebb. Minél vastagabb a kötet, minél fordulatosabb a történet, minél több szálon fut, annál jobban el lehet veszni benne. Hogy is volt ez? Mi történt akkor? Ki volt ott? Miről elmélkedett? Rengeteg kérdés merülhet fel, amelyekre csak az tudja a választ, aki foglalkozott a szöveggel. Nem hallottam még olyanokról, akik megbánták volna, hogy elolvastak egy könyvet. Ezek a fiatalok azonban nem tudják, miféle hatalmat dobnak el maguktól. Igen, hatalmat. A szavak hatalmát. Utálóikat könnyűszerrel le tudnák szóban fegyverezni. Frappáns válaszokat adhatnának tanáraiknak, szüleiknek. Okos humorukkal a társaság lelkei lehetnének. Sőt, talán még az áhított munkát is megkaphatnák, ha jó a beszélőkéjük.

225

De nem, erre nincs szükségük. Inkább órákat töltenek „lájkolgatással”, nevetséges szőrszálhasogatással, önsajnáltatással, és még ki tudja, mi egyébbel. Dolgozatot, önéletrajzot, cikket, semmit sem lehet úgy írni, hogy ne futottuk volna át legalább egyszer egy író valamely művét, értelmező szótárt, akármit. Tudatosan kell tehát ismereteinket bővíteni, szókincsünket fejleszteni. Az olvasás az egyetlen dolog, ami pihenteti agyunkat. Tegyünk hát a kedvére, vegyünk le valamit a polcról!

Erdélyi Zsuzsanna Szonja iskolánk diákja 2008 – 2013 között.

Balogh Dorottya

A Föld napjára… Avagy: "a Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön" A mai fejlődő világban sajnos a környezetszennyezés egy olyan globális probléma, amely bolygónk összes lakóját, növény és állatvilágát érinti. Amióta a technika olyan magas színvonalat ért el, hogy beindult a gépesítés és nem volt már annyi szükség állati erőre, megkezdődött a környezetszennyezés. Manapság mindent azok a bizonyos gépek csinálnak, földet művelnek, autókat és egyéb műszaki berendezéseket gyártanak. Ez bizony nem tiszta munka. Olyan gázok és egyéb káros anyagok szabadulnak fel, amelyek a légkörbe kerülve az egész atmoszférát roncsolják. A földi élőlények, köztük az ember is, ezt belélegzik. Miért is van ennyi rákos ember? Szív és máj problémákkal küszködők? A választ itt kell keresni. A gyárak minden egyes nap kibocsátják ezeket a gázokat. A levegőt, a folyókat szennyezik. Bizony ez egy ördögi kör. Kilépni belőle rettenetesen nehéz. Annyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy életünket így éljük, hogy lehet már létezni se tudnánk autók, gyárak és a technika nélkül. De nem is kellene ezektől megszabadulni, csak csökkenteni a mennyiséget. Ésszerűen. Ha bennünk még nem is tesz nagymértékű kárt, de a leszármazottainknak biztos. Engem is ledöbbent az, amit az utcákon is látok. Mindenhol szemét, kommunális hulladék. De miért? Miért esik sok mindenkinek nehezére nem eldobni a flakont, hanem kidobni a szelektív gyűjtőbe? Tudom, hogy egy ember nem tud segíteni a helyzeten, de ha mindenki úgy gondolkodna, hogy nem szemetel, változnának a problémák. Erdőirtás, folyószennyezés, légszennyezés… Miért kell végignéznünk azt, ahogyan „elhal” a Föld? Hiszen csodálatos bolygó. Tele szebbnél-szebb helyekkel,

226

tavakkal, hegyekkel. Vigyázzunk rá, hogy még sok-sok évig élvezhessük! „Egy fecske nem csinál nyarat”, de ha összefognánk, sikerülne.

A pénz irányítja az életünket? Cikkemben erre a kérdésre keresem a választ. Ebben a pénzközpontú világban szinte minden csak az anyagi javakról szól. Az emberek majdnem, hogy mániákusan hajszolják a pénzt. Minél nagyobb fizetés, jobb munka. Állandóan lessük a szórólapokat az akciós termékekről, és osztunk-szorzunk, hol tudjuk olcsóbban megvenni a kívánt terméket. Mióta a tulajdon megjelent a földön, azóta kialakult egy olyasfajta probléma az emberek között, ami sosem fog kihalni. Mióta van enyém és tiéd, azóta vannak a viták, a mániákus pénzszerzés és spórolás. A szegénység is a tulajdon, érték megjelenésével kezdődött. Azóta vannak szegények és gazdagok. Már a középkorban is kiderült, nem feltétlen az a szegény, aki nem dolgozik! Ha valaki jobbágyi-földműves családba született, szinte biztos, hogy nem tudott kitörni, kivéve persze, ha nagyon tehetséges volt. Aki pedig nemesi, királyi családba érkezett, a kislábujját se kellett megmozdítania, viszont el volt látva minden földi jóval. A jobbágyok rengeteget dolgoztak a megélhetésért, mégis az éhínség fenyegette őket. De gondoljunk csak bele, ez van ma is, több száz évvel később is. Ha valakinek a szülei jól üzletelnek, ügyesen forgatják a pénzt, a csemete élete is szinte biztosan fényűző lesz. De itt is vannak olyanok, akik bármennyire is próbálkoznak, nem tudnak kitörni. Pedig ők sem kevesebbek. Sok pénzből könnyű még többet csinálni, hiszen ha elbukja az üzletet, neki az kis pénz, szinte fel sem tűnik majd a veszteség. Kevés pénzből viszont sajnos nagyon nehéz sokat csinálni. Az alsó-középosztálybeli emberek félnek belevágni egy üzletbe, egy új célba. Hiszen mi történik, ha nem sikerül? Oda a megélhetésük is. Teljes anyagi csőd. Igen, a világunk teljesen elanyagiasodott. De véssük az eszünkbe, a boldogságot nem lehet pénzért megvásárolni. Gazdag vagy, de ha nincsenek szeretteid, akikre elköltsd. Akkor mit ér a pénz? Semmit. Viszont, ha van egy szerényebb, de gondoskodó, tisztelettudó családod, akikkel minden perc aranyat ér, az felbecsülhetetlen. Ezeket a tényeket mindig tartsuk szem előtt, és mérlegeljünk! Legyünk mindig boldogok!

227

Példa-érték A mai világ züllött, kemény? Egyesek szerint igen, mások teljesen az ellenkezőjét állítják. Mi is a valóság? Az egész viszonyítás kérdése. A beszélgetés, kommunikáció kezd eltűnni az életünkből, és helyét a különféle számítógépes, internetes programok váltják fel. Valljuk be, ott minden sokkal egyszerűbb! A beszélgetőtársnak fogalma se lehet arról, hogy mi vajon tényleg a valóságot állítjuk-e, vagy csak füllentünk. Napjaink egyre több szakaszát a gép előtt ülve töltjük, amellyel nincs is gond, egy bizonyos mértékig. Sajnos egyre több az olyan tini, akik akár a közeli hozzátartozóival, barátaival, akár a kedvesével is csak az interneten tartja a kapcsolatot. Ebben a cyber világban mindent lehet: chatelni, olvasni, szótárazni, hírekről értesülni. Igen, ezek hasznosak, de vissza is lehet élni velük. A túlzott virtuális világba merülés a gyerekeknél akár depressziót is okozhat, amely egy komoly betegség. Tehát a cikkem témaválasztását nagyban befolyásolta a tinik nagymértékű internet használata, a másik befolyásoló tényező a szülői minta milyensége volt. Biztos vagyok benne, hogy ez kihat a gyermekek lelki fejlődésére, hiszen tudjuk, hogy mindig is a szüleinkre akartunk hasonlítani, szinte „majmoltuk” őket. Egy kisgyermek nem tud különbséget tenni jó és rossz között, így azt csinálja, amit szülei. Ha ők egész nap otthon lustálkodnak munka helyett, káromkodnak, alkoholizálnak, esetleg dohányoznak is, a gyermek nagyobb eséllyel válhat eme káros szenvedélyek és cselekedetek rabjává. A mostani gazdasági helyzet kihathat a szülők és ezáltal a gyermekek viselkedésére is. A családfenntartóknak egyre többet kell dolgozniuk a megélhetésért, így kevesebbet tölthetnek a gyerekeikkel, ennélfogva magukra vannak hagyva a nap folyamán, tetteiket senki sem ellenőrzi. Újabb út arra, hogy a gyermek megismerje az élet árnyoldalait is. Amikor pedig a szülő hazaér, otthon várja a temérdek munka: takarítás, főzés, bevásárlás stb. Sajnos legtöbbjének ideje sincs arra, hogy gyermeke házi feladatáról érdeklődjön, esetleg leellenőrizze, kikérdezze azt. Az illető tanulmányi eredményei egyre romlanak. És igen, itt vannak még a „barátok”, vagy azok, akikkel a fiatalok a legtöbbet „lógnak” együtt. Ők is lehetnek az elzüllés egyik okozói. A tinédzserek sokszor éreznek arra késztetést, hogy felvágjanak valamivel. Például egy rossz döntéssel, cselekedettel. A legtöbb fiatal „menőzésből” szokott rá a dohányzásra. –„Na mi van, nem mered? Kis félős!”– hangzanak el ezek a mondatok az idősebb, de még szintén tinédzser korosztály szájából. Így ő persze nem akar kilógni a sorból, megkóstolja, egyre jobban kívánja, és azon kapja magát, hogy függő lett. Nem bír, vagy ami még rosszabb, nem is akar leszokni. A cigizés eltörpül azon dolgok mellett, amelyeket sok fiatal művel: itt van még a más emberek testi fenyítése, az esetleges lopások. Láthatjuk: arról, hogy sok fiatal kezd letérni a jó útról, és kacsingat

228

másfele, nem feltétlenül ő tehet. Sőt nem is biztos, hogy ezek a fiatalkori „elhajlások” később nem normalizálódnak, meg aztán bulizni is kell néha! Egy a lényeg szerintem: a szülők neveljék úgy gyermekeiket, ahogyan ők várnák el tőlünk, hogy neveljük az unokáikat! Szeretetben.

Balogh Dorottya iskolánk diákja 2008 – 2013 között.

Papp Bettina

Csalódás Mindenki életében van egy olyan ember, akit nehezen tudott elengedni. Hetek, hónapok, sőt talán évek kellenek ahhoz, hogy úgy gondoljunk rá, mint egy szép emlékre. Hiányzik, szinte a szívembe markol, mikor arra gondolok, hogy én és ő már nem vagyunk többé együtt. Az összes gondolatom körülötte forog. Akár egy tárgy vagy egy szó is eszembe juttatja. Nem szabadott volna ennyire szeretnem, de az érzéseimnek nem tudok parancsolni. Olyan volt nekem, mint a levegő. Mikor elment, azt hittem végem és meghalok. A lelkem egyik része meg is halt. S talán az a rész mindig őt fogja gyászolni. A legrosszabb az egészben, hogy fáj, szörnyen fáj. Pedig a lélek nem egy megfogható szerv, mégis a lelkem fáj. A szavai örökké a fülembe fognak csengeni. Iszonyatos úgy elmenni mellette, hogy mi régen együtt voltunk. Tudni, hogy már mást szeret, nem engem. Megkérdeztem magamtól (mert mindenki meg szokta kérdezni magától) ő mivel jobb? Mára már rájöttem: semmivel. Majd rájön, mit veszített el. Egy olyan embert, aki az életét adta volna neki. Én a szívemet bíztam rá, mégis összetörte. Valahol vár rám az igazi. Az egyik ismerősöm azt mondta nekem, ha nem úgy kezelt, mint a hercegnőjét, akkor egy percig nem érdemelt meg. Igaza van. Szóval, felveszem az álarcom, és megpróbálom elfelejteni őt. Nehéz lesz. Lehet, beletörik a bicskám, de nem adom fel. És most az egyszer nem miatta, hanem magam miatt. Nem élhetek tovább úgy, hogy minden napom arra pazarlom, hogy szenvedek. Ha a sorsunk úgy van megírva, hogy együtt kell lennünk, akkor úgy lesz. Ha nem, nem. Akkor nem ő volt az igazi. Elraktározom a szívem mélyén, és minden pillanatára emlékezni fogok. De már csak a jóra. Ő tanított meg arra, hogy az élet nem egy habos torta. Nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy mi szeretnénk. Lesz még ilyen az életemben, nem is egy. De harcolni fogok a boldogságomért. Soha nem adom fel! 229

Mosolyogj, az ingyen van! Egész életünk a pénz körül forog. Ám a boltba nem mehetek el és vehetek le a polcról egy doboz szerelmet, egy üveg nevetést vagy egy csomag szeretetet. Ebben a nyüzsgő világban nem lenne baj, ha lennének ilyen boltok. Biztosan sokan betérnének és vásárolnának. Bár mindenki tudja, ezek a dolgok akkor a legigazabbak, ha a szívünkből jönnek. Olyan kellemes érzés tölt el, amikor végig megyek az utcán és valaki őszintén és tiszta szívből rám mosolyog. Szomorú vagyok viszont, hogy csak a gyerekeknél vagy az idősebb embereknél tapasztalom ezt. A gyerekek még őszintén tudnak örülni, nevetni és szeretni. Az idősebbek viszont tudják, hogy csak körül kell nézniük a világban, és észre lehet venni azokat a bizonyos apró dolgokat. Nyitott szemmel járj! Ha megölelsz, meg puszilsz, vagy csak rámosolyogsz barátaidra, ismerőseidre, a napod már jól kezdődik, vagy végződik. Nem csak te lettél vidámabb, hanem rajtad kívül minimum 1 ember. Sajnos mindenki siet, pörög. Senkinek nincs ideje mosolyogni. De milyen élet az olyan élet, ami mosoly nélküli? Mosolyogni sokkal könnyebb, mint sírni és zokogni. A mosoly egyenlő a boldogsággal. Erőt adhat egy bukás, egy csalódás után. Néha viszont akkor is mosolygunk, amikor nem vagyunk boldogok. Felvesszük az álarcot, és a világnak ezt mutatjuk. Nem szeretnénk, ha sajnálnának. Nem szeretnénk, ha valaki miattunk szomorkodna. Láttam egy műsort, amiben nevető órát mutattak be. Ez olyan foglalkozás, ahol egy órán keresztül csak nevetsz, és tényleg csak nevetsz. Azok az emberek boldogabbak, nyugodtabbak. Imádom, amikor a család összegyűlik, és a régi emlékeket felidézzük. Olyankor azokkal vagyok körülvéve, akik biztos szeretnek. Ezen esték után feltöltődök. Kár, hogy ritkán tudunk így együtt lenni és mosolyt csalni egymás arcára, de talán pont ez az, ami miatt minden pillanatát megbecsüljük. Becsüld meg te is! Nevess!

Papp Bettina iskolánk diákja 2008 – 2013 között.

230

Szabó Annamária

Pénzgyűjtés vagy hagyományőrzés? A mai rohanó világunkban sok ember számára ismeretlenek a bennünket körülvevő ünnepek szokásai, hiedelemvilága. Vegyük csak a közeledő húsvétot. Valójában mit is ünneplünk ekkor? Egy kis múltidézés: A húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. E napon ünneplik Krisztus feltámadását. Ekkor ér véget a negyven napos böjt, a hústól való tartózkodás ideje. Innen ered az ünnep magyar elnevezése is. Manapság már a villőzés, kántálás, komatál valamint a kisze és a hajnalfa (más néven májusfa) ismeretlenül csengnek az emberek fülében. A fiúk nem foglalatoskodnak azzal, hogy színes szalagokkal, cifra papírokkal, hímes tojásokkal díszített fácskát készítsenek a kedvesük kapujába. A húsvét a tavasz köszöntését is jelképezi, de manapság az embereknek erről nem éppen ez jut az eszükbe. Talán az, hogy „ De jó, felvehetem a bőrkabátomat”, vagy esetleg feltűnik nekik, hogy később sötétedik, mint a hideg téli estéken. És hol vannak már azok az idők, mikor a fiúk csapatostul indultak a lányok meglocsolására? Közös erővel, összefogva vitték a lányokat a falu kútjára, és bőséges vízzel locsolták meg a gyönyörű ünnepi viseletbe öltözött menyecskéket. Ők pedig cserébe gondosan elkészített hímes tojásokkal köszönték meg a termékenység jeléül szolgáló „öntözést”.Régen több generáció készített együtt hímes tojásokat, különböző technikákkal: ki irónnal, ki hagymahéjjal, ki harisnyába tett levéllel. Manapság már a szupermarketekben vásárolt csokitojás a divat, és „cikinek” tartják, ha valaki még hagyományos tojással kínálja a locsolni vágyót. Ráadásul a mai fiatalok jó része nem is jár el locsolni. Ha netán rászánja magát, bízik benne, hogy a hímes tojás helyett jó kis „borravalóval” gazdagodik. Néha elgondolkozom azon, hogy örömmel töltené el a szívem, ha még nekem is rohangálnom kellene a vízzel teli vödrök elől, és buzgón készíthetném Édesanyámmal, Nagymamámmal a hímes tojásokat. Lesném az ablakon a házunkhoz érkező fiúkat. Hallgathatnám a szebbnél szebb locsolóverseket, és a végén boldogan mondanám: Szabad locsolni!

231

A Tánc a lélek rejtett nyelve Ha le kéne írnom röviden, akár egy szóval, mit jelent nekem maga a néptánc, a népzene, az egész népi kultúra szeretete és művelése, azt mondom, nehéz feladat. Amit viszont könnyen megállapíthatok, hogy a mai fiatalság nagy része (tisztelet a kivételnek) nem igazán értékeli és valójában nem is érti, mit takar ez az életforma, a „Mi kis világunk”. Tegyük csak fel, hogy sétálunk Budapesten a Váci utcában. Tele minden a turistáknak szánt népi „csecsebecsékkel”. Más ember meg sem áll megnézni őket, talán oda sem pillant, de aki e hagyományszerető és tisztelő csoporthoz tartozik, melegséggel teli szívvel sétál a gyönyörű kalocsai mintás terítők, tányérok, szoknyák tárháza előtt, szinte magáénak érzi az egészet, és büszkeséggel lépked, mert tudja, ő ebbe a közösségbe tartozik. Én is így érzem. Volt már olyan, hogy elérzékenyülten álltam, az otthonomtól távol egy népviseletekkel, kalárisokkal teli üzlet előtt, és mikor bementem körültekinteni, sajnálattal hallgattam az ott áruló idős nénit. Panaszosan, de mégis egyfajta csodálattal tekintett rám, hogy én mennyire, de a mai fiatalok többsége mennyire nem tudja értékelni a népi kultúrát. Én nem tudok, de nem is akarok arra gondolni, hogy ne legyek ezen „Csoda” része. Örökké szeretnék táncolni, érezni, ahogy a zene átjárja a zsigereimet, az a dallam, amit nagyszüleink, dédszüleink is hallhattak, táncolhattak rá. Hordani akarom azokat a viseleteket, amikben még nem is olyan régen az emberek az utcán jártak. Akarom érezni azt, amikor fellépünk a színpadra, megszólal a zene, és felszabadultan, egy emberként lüktet minden táncos a színpadon. Úgy gondolom, ha ez nem lenne része az életemnek, kevesebb lennék. Hisz elég, ha egy szomorú napon meghallgatok egy számomra kedves népdalt, mert minden dalhoz kötődik valami szép emlék, legyen az egy barátság, szerelem vagy netán egy tánctábori est, ahol barátok, ismerősök, vagy akár vadidegen emberek társaságában egyszerre csendült fel a nóta, indult táncra a láb és a kar. Az a szép a táncban és ebben az egész népi világban, hogy akárhol is legyél az országban, vagy azon kívül, mindig vannak és lesznek is olyanok, akik benne élnek a „mi kis világunkban”. Legyen az néptáncos, népzenész, népdalénekes, népi iparművész vagy mindezeket együttesen kedvelő. A lényeg, hogy emlékezzünk, ápoljuk, műveljük és ne hagyjuk elveszni ezt a csodálatos „gyöngyszemet”, amit az Őseink hagytak ránk!

232

Régi értékek, újraálmodva Vajon ki is lehetek? Sűrűn tömött és felületet kitöltő vagyok. Színezésem erőteljes, láthatsz bennem barnásvöröset, cinóbervöröset, citrom- és narancssárgát, zöldet, búzavirágkéket, lilát és rózsaszínt is akár. Mostanában nagyon felkapott vagyok, sok helyen találkozhatsz velem, és közöm van a népművészethez. Na? Én egy matyó rózsa vagyok. Nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy manapság erős érdeklődést mutatnak irányomba. Igaz, már egész régóta létezem, de mostanában egyre inkább hasznomat veszik. Felkerültem farmernadrágok hátsózsebére, pólók és pulóverek dekorálója is voltam. Fülbevalók, nyakláncok díszévé váltam. Hírességeken is képviseltettem már magam. Példa gyanánt: a spanyol kapus, Casillas olyan kesztyűt kapott, melynek ujjain matyó minták díszelegtek, a kézháti oldalán pedig jó barátom, a kalocsai minta kapott helyet. De neki is ki jutott a „jóból”: Jenson Button Forma 1-es pilóta a brazil nagydíj időmérőjén kalocsai mintás overáljában rótta a köröket. A nagy sikerem arra sarkallt, hogy elgondolkodjak azon, hogy a körülöttünk lévő rengeteg, csodás mintát, motívumot miért nem használják fel ilyen célokra. Talán, nem ismerik őket?! Pedig van köztük megannyi bemutatást kívánó remekmű. Tegyünk egy képzeletbeli utazást Erdélybe, pontosabban Kalotaszeg környékére, hisz ez talán az erdélyi magyarság hímzésekben leggazdagabb vidéke. Eme táj sokféle hímző technikát vonultat fel. Vegyük csak például a gyönyörű „gyöngyhímzéssel” készített mellényeket, kötényeket, pántlikákat. A kalotaszegi minták is dúsan, tömötten hímzettek, mint én. Gazdag színeket vonultatnak fel, sőt nekik még szalagjaik és apróvirágmintás blúzaik is vannak. Vagy vegyük csak az észak- magyarországi régióba tartozó rimóci viseletet. A sűrűn ráncolt ingvállaik és a szintén csodás színekkel hímzett vállkendőik odavonzzák a szemet és gyönyörködtetik is azt. Száz szónak is egy a vége. Felsorolhatnánk száz meg száz féle népi viseletet, hímzést, mintát. A lényeg, hogy örömmel töltene el, ha együtt élvezhetném a „hírnevet” az erdélyi, alföldi, dunántúli minták társaságában, és ők is nagyobb figyelmet kapnának, hisz ugyanolyan fontosak és értékesek, mint én és a kalocsai barátom. Remélem, egyszer őket is viszontlátjuk majd valahol a gyönyörű tradicionális viseleteken kívül (is), és a legnagyobb bajunk csak az lehet, hogy nehogy megunjuk eme csodás alkotások jelenlétét a mindennapjainkban. Szabó Annamária iskolánk diákja 2007 – 2012 között.

233

Szappanos Klaudia

Veszélyben a továbbtanulás? A továbbtanulás nehéz ügy. Igen fontos döntéseket kell hoznia egy tinédzsernek, ráadásul a mostani helyzetben ez egyáltalán nem könnyű. Napról napra növekszenek a felvételi pontszámok, ezzel ellentétben rohamosan csökken a felvehető létszám. Ez szinte minden magyar főiskolán és egyetemen észrevehető. A jövő nemzedékei szüleikkel együtt féltek a 2012. február 24.-i naptól, ugyanis ez volt a jelentkezési lapok leadásának a határideje. Ettől kezdve csak reménykedni lehet. De vajon jó döntést hoztak a diákok? Számos tanulónak nincs rá lehetősége, hogy azt a pályát válassza magának, ami az érdeklődési körébe tartozik. Le kell mondjanak az álmaikról, hisz a brutális tandíjat finanszírozni nem tudják, nem beszélve arról, hogy már a hátuk is borsózik, ha meghallják azt a szót, hogy diákhitel. Melyik fiatal akarja kölcsönnel kezdeni a nagybetűs életet? A választ nem nehéz kitalálni. Eltekintve persze azoktól a tanulóktól, akik majd milliós adóssággal kezdik mindennapjaikat. Azonban más megoldást nem tudnak választani, így szembe kell nézniük a sorsukkal és az elkövetkezendő nehézségekkel. Évekig nyögik majd a hitel visszafizetését, és újabb próbatétel elé néznek, ami talán még nagyobb falat lesz, mert munkát kell találjanak. Hiába szerezte meg kőkemény munka árán diplomáját, nem biztos, hogy el is tud majd helyezkedni. Egy szó, mint száz, kemény évek elé néznek, és csak az tudja végig csinálni, aki, kitartó, és még ennél is fontosabb: van pénze megfizetni, hogy legyen belőle valaki.

234

Gyereknek lenni jó! Nem kétség, hogy életünk egyik legszebb időszaka a gyermekkor. Sokan szívesen és örömmel emlékeznek vissza a felejthetetlen pillanatokra. Azonban az idő múlásával néhány változás figyelhető meg. Nem is olyan régen még a gyerekek az udvaron bújócskáztak, fogócskáztak és élvezték, ha a szabadban tölthették a napot. Este mikor eljött a fürdés ideje, dacosan kullogtak haza anyjuk hívó szavára. Nemtől függetlenül mindenki a saját korát élte. A kislányok befonták egymás haját, órákat babáztak és persze királylánynak öltözve imádtak édesanyjuk kopogós cipőjében ugrálni. A kisfiúk fociztak, bicikliztek, és, hogy mutassák mennyire erősek, még a képzeletbeli sárkánytól is megmentették óvodai szerelmüket. Észrevehető, hogy a kicsik mindig felnőttek akarnak lenni, azt hiszik, hogy minden könnyebb lesz, megmenekülnek a házi feladat írásától és a sok tanulástól. A felnőttek szájából viszont örökösen elhangzik, hogy bárcsak gyerekek lehetnének újból, nem hárulna rájuk annyi felelősség, és nem kéne mindig nekik dönteniük a nehéz helyzetekben. A jövő nemzedékei már máshogy töltik a mindennapjaikat. Az iskolából, óvodából kimerülten hazaérve, csak leülnek a televízió vagy a számítógép elé, vagy, ha már ez is unalmas, előveszik a legújabb telefonjukat, és azzal szórakoznak. Ez nem jó dolog, hisz elfelejtenek gyereknek lenni, de legfőképpen nem tudják meg, mi az igazi játszás. Fontos, hogy minden fiatal átélje a varázslatos élményeket, mert azok nagyban meghatározzák az életüket. Örüljünk, ameddig még gyerekek lehetünk, hisz egyszer ez a korszak is elmúlik, és akkor már visszahozni nem lehet.

Szappanos Klaudia iskolánk diákja 2008 – 2013 között.

235

Nemes Orsolya

(Füst)felhőtlen szórakozás?! Bizonyára mindenki hallott már a január elsején bevezetett törvényről, miszerint zárt légterű helyiségekben tilos a dohányzás és a dohányzóhelyiség kialakítása is. Nagy megkönnyebbülést jelent ez a nemdohányzók számára, ám valóban betartják-e a szórakozóhelyek és a vendéglátóipari egységek? Áprilisig csupán figyelmeztetik a szabálysértőket, így sokan nem is foglalkoznak a tiltással. A középiskolás, főiskolás korosztály szereti hétvégente felkeresni a közeli szórakozóhelyeket, kocsmákat. Eddig ezt a legtöbb esetben csak cigarettafüst mellett tölthették el, azonban elérkezett a változás ideje. Egy átlagos péntek estén felkerestem 3 zárt légterű italméréssel foglalkozó intézményt, hogy megtapasztaljam, betartják-e a dohányzási tilalmat. Felderítésem első pontja egy szokványos kocsma, amely évtizedek óta szolgálja ki a város lakóit. Korán érkezem, este 8 óra múlt, csupán pár törzsvendég tartózkodik benn, a zenegép sem szól még. Belépve füstmentesnek tűnik a levegő, ám leülve meglátom az első árulkodó jelet. Egy hamutál. Körbenézve az összes asztal közepén észreveszem a kis üvegtálkákat. 10 órára megtelik a kocsma vendégekkel, és ahogy várható volt, füsttel is. Néhányan kimennek cigarettázni a téli hideggel sem törődve, ám az emberek többsége teljes nyugalommal gyújt rá az asztaloknál. 11 órakor úgy érzem, hogy épp eleget kaptam ettől a helytől mára, így kilépek a füstös sörözőből, és utam a következő állomás felé veszem. A következő választásom szintén egy kocsmára esett. Ez egy újabb, felkapottabb hely, mint az előző látogatásom helyszíne. Itt már régebben is elválasztottak külön dohányzó és nemdohányzó részt. Éjfél után érkezem és kellemesen csalódom. Sehol egy hamutartó, a levegő tiszta, csupán az alkohol fanyar illatát érezni. Jól látható helyeken feltűntették az ismert jelképet, azt áthúzott cigarettát. A tulajdonost mindenki ismeri és becsüli, így ha valaki rágyújt a kocsmában, az első kérésére kifárad a bejárat elé. Közel egy órát töltök el itt, a dohányzás tiltása miatt senki sem panaszkodik, elfogadják, hogy nem lehet. Maradnék, de még vár az estém végcélja. Eddig az állás 1-1 a törvényt betartók és nem betartók között, a mérleg nyelvét az utolsó szórakozóhely fogja kibillenteni az egyik fél javára.

236

A nap utolsó helyszíne egy új diszkó. Ez a hely a törvény érvénybe lépése után nyílt meg. Már a távolból látom az udvarán álló embertömeget. Jó jel. Közelebb érve valóban kinn cigarettázók csoportjaként azonosítom őket. A helyzet hasonló az előző helyhez, füstmentes levegő fogad. Ezzel el is dőlt a kutatásom eredménye, 2-1 arányban győztek a törvényt betartó, nemdohányzó intézmények. A végeredmény igazi megkönnyebbülést és örömet jelent azoknak, akik eddig éveken át nem tudtak füstmentesen szórakozni. A cigarettával élőknek minden bizonnyal még szokatlan, és kényelmetlenséget okoz a törvény betartása. Ilyen szibériai időjárás mellett valóban kellemetlen csupán egy szálért kimenni a hidegbe a kellemes melegből. Az időjárás viszont hamarosan jobbra fordul, és nem okoz majd akkora bosszúságot kifáradni az épület elé. Remélhetőleg a most még engedékeny intézmények áprilistól betartatják a szabályt, és füstmentes környezetet biztosítanak vendégeiknek.

Nemes Orsolya iskolánk diákja 2008 – 2013 között.

237