Válogatás Csáky Lajos festőművészről szóló írásokból

Válogatás Csáky Lajos festőművészről szóló írásokból 2000 – 2010

„…egy megértően jobb világban…” Finta József

Finta József  Kossuth-díjas építész

„Rózsák az elhagyottak kertjéből”

Min­d ig kü­l ö­n ös ér­z és fog el, ha egy ál­t a­l am - s Stú­d i­ó m ál­t al ter ­v e­z ett épü­l et­b en ki­á l­l í­t ás nyí­l ik , s azt én nyit­h a­t om meg. Az épí­t ész há­z a­i t egy, - a meg­b í­z ó­j a ál­t al fel­v á­z olt - elő­í r t élet­r e ter ­v e­z i, né­h a an­n ál több­r e is. A Bank Cen­t er, sa­j át ne­v é­ ben is hor­d ott funk­c i­ó ­j án túl, ar­r a is vál­l al­k oz­n i kí­v ánt, hogy va­l a­m i­l yen - haj­d an­v olt éle­t et ál­m od­ jon, köl­t öz­t es­s en vis­­sza a Sza­b ad­s ág tér ér­z el­m i ki­ü rült­s é­g é­b e, - az iro­d ák , a ban­k ok , a szék­h á­z ak in­t er­n a­c i­o ­n á­l is szen­v e­d ély­m en­t es­s é­g é­b e, - vis­­sza­ ka­p ar ­v a, vis­­sza­k ö­v e­t el­v e va­l a­m i szeg­l e­t et szá­ munk­r a, bu­d a­p es­t i­e k szá­m á­r a e nem sa­j át, - na­p i éle­t ünk­h öz ta­p a­d ó vi­l ág­b ól. Örü­l ök , hogy a ház üveg-pas­­szá­z sa mű­k öd­n i - lé­t ez­n i ké­p es, s hogy tu­l aj­d o­n o­s ai is egyet­é r ­t e­n ek kul­t ú­r a­h or­d o­z ó mis­­ szi­ó ­j á­v al. Csáky La­j os ne­v ét, sze­m é­l yét és mun­k á­ it nem is­m er ­t em ko­r áb­b an - s ez az én bű­n öm ( ro­h a­n ó éle­t em bű­n e ) - nem az Övé. Az­a z - s er­r e teg­n ap dél­e lőtt fi­g yel­m ez­t e­t ett, - vagy ne­g yed­ s z á ­z a ­d a t a ­l ál ­k oz ­t unk már Kecs ­k e ­m é ­t en , á m pá­l yá­i nk az­ó ta el­f u­t ot­t ak egy­m ás mel­l ett - má­i g. És na­g yon örü­l ök , hogy ezek a ki­t é­r ő vo­n a­l ak most ezen ün­n e­p é­l yes al­k a­l om­b ól - új­r a ta­l ál­k oz­ tak. Ké­p e­i ­n ek kü­l ö­n ös - sú­l yos le­b e­g é­s e, me­s é­s en meg­b o­c sá­t ó, szo­m o­r ú va­l ó­s á­g a, ko­m or örö­m e, meditatív re­a ­l iz­m u­s a már az el­s ő must­r á­n ál meg­ fo­g ott. Kor ­t a­l a­n ul szó­l ó mű­v ek ezek , ame­l yek azon­b an pe­r el­h e­t et­l e­n ül, le­t a­g ad­h a­t at­l a­n ul ott gyö­k e­r ez­ nek a ma­g yar fes ­t é­s zet sok­á gú múlt­j á­b an, Mednyánszky el­h a­g yott, ré­m ült csa­v ar­g ó­i ­n ak sze­ mé­b en és min­d en­b e be­l e­f á­s ult ka­t o­n á­i ­n ak meg­f a­

gyott vég­t ag­j a­i ­b an, Gulácsy szív­s zo­r í­t ó me­s é­i ­ ben, Tor­n yai, Koszta, Fé­n yes Adolf leg­s zebb s leg­s ú­l yo­s abb táj­k é­p e­i ­b en, - eszázadi nem­z et­s or­ sunk tra­g é­d i­á ­i ­b an - és min­d en­k o­r i fel­t á­m a­d á­s a­ ink­b an. A “Me­t a­f i­z i­k us val­l o­m ás a ma­g ány­r ól” c. kép­n ek szin­t e Goya-i sú­l ya van - hi­h e­t et­l e­n ül ös­­ s z e ­t e t t f á j ­d a l ­m a a s o r s ­s z e ­r ű ­e n e l ­v á ­l ó együvétar tozás kép­l et­s ze­r ű­e n kom­p o­n ált drá­m á­ ja. És kü­l ön - kü­l ön is meg­a n­­nyi drá­m át mu­t at­n ak be Csáky La­j os ró­z sái; tö­r é­k eny - s még­i s, grá­n it - karcolhatatlanságú szo­b or-szir­m a­i k­k al. E ki­c si ké­p ek ere­j e meg­d öb­b en­t ő - a “Szen­v e­d ély - tö­r e­ dé­k ek” - ta­l án - a je­l en­k o­r i ma­g yar fes­t é­s zet jegy ­ zett ér ­t é­k ei lesz­n ek egy­k or - egy meg­é r ­t ő­e n jobb vi­l ág­b an. S so­r ol­h at­n ám, fi­g yel­m ük­b e ajánl­h at­ nám a néz­n i­v a­l ó­k at to­v ább - így a “Rész­l et a ker t­ ből” szin­t e ja­p á­n os sfumátóit , a “Ku­p or­g ó” szív ­ szo­r í­t ó egye­d ül­l ét­é t, a “Táj cím nél­k ül” örök­é r ­v é­ nyű­s é­g ét. Nem foly­t a­t om; örü­l ök , hogy szól­h at­ tam er­r ől a ki­á l­l í­t ás­r ól. Vi­g ye­n ek ha­z a ma­g uk­k al em­l ék­b e egy ró­z sát az el­h a­g yott ker t­b ől - s őriz­ zék meg - ér­d e­m es! Mer t ar­r a ta­n ít, hogy a fáj­d a­ lom, a szo­m o­r ú­s ág gyö­n yö­r ű is le­h et, s hogy ér ­t é­ ke­i t per­c ek­b en mé­r ő di­v at - vi­l á­g unk­b an is szü­l et­ het­n ek időt­l en cse­l e­k e­d e­t ek. Az em­b er - még nem vir ­t u­á ­l is att­r ak­c ió, nem in­f or­m a­t i­k ai mu­t at­ vány ,- s még, lé­t e­z é­s é­n ek e pil­l a­n a­t á­b an - ne­t án is­t e­n i te­r emt­m ény­n ek is fel­f og­h a­t ó. Ezt áb­r á­z ol­j ák ezek a ké­p ek. Elhangzott 2000. október 16-án Budapesten a Bank Cen­t er­b en

Kerényi Jó­z sef  Kossuth-díjas építész

Mindenkinek álmodik egy álmot

Mint gya­k o­r i kiállításlátogató tisz­t á­b an va­g yok az­z al a tén­­nyel, hogy a ki­á l­l í­t á­s ok meg­n yi­t ó­b e­s zé­ de­i ­n ek nincs sok hi­t e­l e, hi­s zen a ki­á l­l í­t á­s ok di­c sé­ re­t ét ki­v á­l asz­t ott is­m e­r ő­s ök­t ől, ba­r á­t ok­t ól hall­j uk. Én leg­a lább­i s nem tu­d ok olyan eset­r ől, ami­k or va­l a­k i az el­l en­s é­g ét, ne­t án őt utá­l ó kri­t i­k ust kér t vol­n a föl ki­á l­l í­t á­s á­n ak laudációjára. Mi­v el Csáky La­j ost ba­r á­t om­n ak tar ­t om, rá­a dá­s ul épí­t ész­m ér­n ök va­g yok , ezér t elöl­j á­r ó­b an je­l en­t em, hogy ne vár­j a­ nak tő­l em dokt­r i­n er mű­t ör ­t é­n észt után­z ó ha­l an­ dzsát. Egyéb­k ént is le­h e­t et­l en­n ek tar ­t om, hogy va­l a­k i, ha­c sak nem iga­z án köl­t ő, pon­t o­s an meg tud­j a fo­g al­m az­n i ver­b á­l i­s an akár egy kép, akár egy ze­n e­m ű, vagy más mű­a l­k o­t ás szép­s é­g ét. Ezér t Csáky La­j os ki­á l­l í­t á­s á­h oz kö­t ő­d ő­e n sze­m é­l yes tör­ té­n e­t e­m et, ta­p asz­t a­l a­t o­m at mon­d om el. Ta­l án 15 éves su­h anc­g ye­r ek le­h et­t em, ami­k or elő­s zör men­ tem egye­d ül a bu­d a­p es­t i Szép­m ű­v é­s ze­t i Mú­z e­u m­ ba. Ma­g á­n yo­s an bo­l yong­t am a ké­p ek so­k a­s á­g a kö­z ött, rá­d öb­b en­t em, hogy akár egy könyv­t ár ki­o l­ va­s á­s á­h oz, ezek­n ek a ké­p ek­n ek a meg­i s­m e­r é­s é­h ez egy élet­i dő is ke­v és. Me­r ő ön­v é­d e­l em­b ől ha­t á­r oz­ tam el, hogy ke­r e­s ek egyet­l en ba­r á­t ot eb­b en a szá­m om­r a cso­d á­l a­t os ká­o sz­b an, ezér t nem ol­v a­ som el a ké­p ek réz­t áb­l á­r a vé­s ett cí­m e­i t, al­k o­t ó­i k ne­v ét. Csak sé­t á­l ok a ké­p ek vég­t e­l en so­r a előtt és tü­r el­m e­s en meg­v á­r om, meg­s zó­l ít-e valamelyikőjük? Egy gú­n yos fér ­f i­k ép ál­l í­t ott meg vé­g ül hosszú uta­ mon, az ak­k or még ál­t a­l am nem is­m er t El Greco kis­m é­r e­t ű fest­m ény­t a­n ul­m á­n ya. Az­ó ta akár­h ány ­ szor lá­t o­g at­t am meg őt, min­d ig más ar­c á­v al is­m er­ ked­h et­t em meg és ma már, ha Bu­d a­p est­r e gon­d o­ lok , elsőül nem há­z ak , ut­c ák , te­r ek , ha­n em ez az élet­r e szó­l ó kép­e m­l ék , kép­b a­r át je­l en­t i ne­k em a vá­r ost. Fel­n őtt­k o­r i (?) uta­z á­s a­i m so­r án is ez­z el a mód­s zer­r el fe­d ez­t em föl ma­g am­n ak új és új ba­r á­ to­k at : Bécs­b en a Kuns this torische Mú ­z e­u m­b an Breughel Té­l i va­d á­s za­t át, New York­b an Cha­g all Bol­d og szü­l e­t és­n a­p ot cí­m ű al­k o­t á­s át, vagy Krak­k ó­ ban Le­o ­n ar­d o Her­m e­l i­n es höl­g yét. Ők je­l en­t ik ne­k em az­ó ta is a mú­l ó idő­b en, a vál­t o­z ó vá­r o­s ok­ ban az ál­l an­d ó­s ág szép biz­t on­s á­g át. 1975-ben, hu­s zon­ö t év­v el ez­e lőtt nyi­t ot­t am az ak­k or 25 éves Csáky La­j os el­s ő ki­á l­l í­t á­s át Kecs­k e­m é­t en. A mos­t a­ ni ki­á l­l í­t ás­r a ké­s zül­v e , csak em­l é­k e­z e­t em­r e ha­g yat­ koz­v a idéz­t em meg az ak­k o­r i ki­á l­l í­t ást, ahol Csáky La­j os ol­c só is­k o­l ai rajz­l ap­o k­r a gra­f it­c e­r u­z á­v al, áhí­t a­t os mun­k á­v al ké­s zí­t ett, kü­l ö­n ös han­g u­l a­t ú raj­ zo­k at ál­l í­t ott ki. Egy kép­r e kü­l ö­n ö­s en tisz­t án em­l é­ kez­t em ne­g yed­s zá­z ad múl­t án is. Jel­l eg­z e­t es kecs­ ke­m é­t i ut­c a­r ész­l e­t et áb­r á­z olt, ahol a gyö­k e­r ek fel­ nyom­t ák az út­b ur­k o­l a­t ot, az út­s zé­l i ház ab­l a­k ai

nem is ab­l a­k ok , in­k ább há­l yo­g os sze­m ek , me­l yek tom­p án fény­l e­n ek a nagy be­j á­r a­t i ka­p u­j á­r a irá­n yí­ tott ref­l ek­t or fény­k ör­é ben. A ké­p en em­b er­n ek nyo­ ma sincs, bár érez­z ük a nagyranőtt vá­r a­k o­z ást, hogy jöj­j ön már va­l a­k i be, vagy ki a ka­p un, sé­t ál­ jon vagy si­e s­s en el va­l a­k i a ház előtt, tör ­t én­j en már va­l a­m i a ref­l ek­t or fény­t e­r é­b en. Vá­r a­k o­z unk , de érez­z ük , hogy ke­v és az esé­l yünk. Most 25 év táv­l a­t á­b ól tu­d a­t o­s ult ben­n em, hogy ez a kép nem Kecs­k e­m ét­r ől, nem a ben­n ünk élő nosz­t al­g i­á ­r ól vagy transz­c en­d en­c i­á ­r ól szól, ál­t a­l á­b an töb­b et őriz: a het­v e­n es évek kö­z e­p é­t ől fo­k o­z a­t o­s an ki­a la­ ku­l ó kor­s zel­l e­m et do­k u­m en­t ál­j a akar ­v a-aka­r at­l a­ nul. Azt a kor­s zel­l e­m et, ame­l yet Nagy Lász­l ó a ha­l á­l a előt­t i ka­r á­c so­n yon ír t ver­s é­b en így idé­z ett meg: „ S le­f or­d ul a gyöngykosaracska a lápba“ ma­g ya­r ul: ez egy nagy em­b er­á z­t a­t ó, ár­g yé­l us­n ak pos­h adt zöld­p ap­l a­n os ágy. A fes­t ő, a köl­t ő és csak iga­z i al­k o­t ó ké­p es al­k o­t á­s a­i ­v al cá­f ol­n i, hogy a kor­s zel­l em a kor­r al együtt nyom­t a­l a­n ul és vissza­ hoz­h a­t at­l a­n ul el­t ű­n ik . Ezér t örül­t em, ami­k or a kecs­k e­m é­t i mű­t e­r em­b e lá­t o­g at­v a meg­t ud­t am, hogy ez a kép, az idők so­r án meg­s ár­g ult rajz­l ap, nem kal­l ó­d ott el, és el­t ű­n őd­t em: ide­j e vol­n a va­l a­m i­v el bol­d o­g abb­n ak len­n ünk , hi­s zen ki­n yílt már a ka­p u, csak ta­l án nem azok jöt­t ek , men­t ek ke­r esz­t ül raj­t a aki­k et vár ­t unk , re­m él­t ünk. A ré­g i, majd el­f e­l ej­t ett, de új­r a fel­f e­d e­z ett is­m e­r ő­s öm mel­l ett ter­m é­s ze­t e­ sen új ba­r á­t ok­r a is lel­t em az újabbkori mun­k ák kö­z ött: egyet­l en sze­l et ke­n ye­r et fes­t ett meg sö­t ét hát­t ér­r el, ke­r e­t e­z ett fe­k e­t é­v el Csáky La­j os. Fo­g al­ mam sincs mi­é r t szép, mi­é r t su­g ár­z ik ez a kis kép (amit fest­h e­t ett vol­n a egy fel­t á­m adt né­m et­a l­f öl­d i fes­t ő is ), azt vi­s zont tud­t am, hogy szá­m om­r a ez a kép azt a he­l yet je­l en­t i ezen­t úl, ahol meg­l át­t am: az Al­f öl­d et, Kecs­k e­m é­t et, Csáky La­j os fu­t ó­h o­m o­ kon fel­n e­v elt cso­d á­l a­t os ker t­j ét. Örü­l ök , hogy ezen a ki­á l­l í­t á­s on a jóbarát fény­í ró­m ű­v ész Walter Pé­t er né­h ány fo­t ó­j át is lát­h at­j uk Csáky La­j os ker t­j é­r ől. Így tel­j es a kép az al­k o­t ó Csáky La­j os­r ól, aki csön­ de­s en, de szen­v e­d é­l yes mun­k á­v al kö­v e­t el­t e ki és épí­t et­t e föl sa­j át szel­l e­m i és va­l ó­s á­g os kör­n ye­z e­t ét Kecs­k e­m é­t en, va­g yis Ma­g yar­o r­s zá­g on. És köz­b en csak öt­v en év telt el az éle­t é­b ől. Úgy tar t­j a a nép­ hit, a jó em­b er min­d en­k i­n ek ál­m o­d ik egy szép ál­m ot. Csáky La­j os va­l a­m en­­nyi­ü nk­n ek ál­m o­d ott egy szé­p et, ezt a ki­á l­l í­t ást. Raj­t unk mú­l ik meg­t a­l ál­ juk-e a ma­g unk ál­m át, hagy­j uk-e, hogy meg­s zó­l ít­ sa­n ak ben­n ün­k et a ké­p ek. Elhangzott 2000. au­g usz­t us 3-án Balatonfüreden az Ar t-East galériában

Feledy Ba­lázs  művészeti író

A meg­le­he­tő­sen gyor­san és ér­té­ke­sen sza­po­ro­dó Csáky La­jos szak­iro­da­lom­ban öröm­mel lát­tam több je­les szer­ző, szak­em­ber elem­zé­sét és ezek kö­zött ütöt­te meg a sze­mem Kerényi Jó­zsef épí­tész meg­nyi­tó szö­ve­gé­nek el­ső mon­da­ta. Így írt: “Mint gya­ko­ri ki­ál­lí­tás-lá­to­ga­tó tisz­tá­ban va­gyok az­zal a tén­­nyel, hogy a ki­ál­lí­tá­sok meg­nyi­tó­be­szé­de­i­nek nincs sok hi­te­le, hi­szen a ki­ál­lí­tá­sok di­csé­re­tét ki­vá­lasz­tott is­me­rő­sök­től, ba­rá­tok­tól hall­juk.” A ki­vá­ló Kos­suth-dí­jas épí­ tész - és te­gyük hoz­zá re­mek kép­ző­mű­vé­szet-ér­tő - te­hát e szö­ve­ge­ket azért tart­ja hi­tel­te­len­nek, mert di­csé­rnek. Nos, fon­tos, lé­nye­gi és mel­lőz­he­tet­len meg­ál­la­pí­tás ez. Ép­pen er­re is fi­gye­lem­mel ma­rad­junk a té­nyek­nél. Pél­dá­ul an­nál, hogy Csáky La­jos a mai al­ka­lom­ra nem csak ké­pe­i­nek adott cí­me­ket (s majd fi­gyel­me­sen ol­vas­sák őket a ké­pek szem­lé­ lé­sé­vel együtt, mert azok is fon­to­sak!), ha­nem egész ki­ál­lí­tá­ sá­nak is cí­met adott. Még­p e­d ig ezt - mint ol­v as­h at­t ák a meg­h í­v ón: “Ál­m ok és ár­n yak”. Két kü­l ö­n ös szó, két kü­l ö­n ös ka­t e­g ó­r ia. Iz­g al­m as ben­n ük , hogy mind­k et­t ő anyag­t a­l an, inmateriális, ám mind­k et­t ő van, lé­t e­z é­s ük bi­z o­n yít­h a­t ó. Ám míg az “álom” ka­t e­g ó­r i­á ­j a vi­s zony­l ag pon­t o­s an ér ­t el­m ez­h e­t ő, ad­d ig az “ár­n yak” ka­t e­g ó­r i­á ­j a el­l ent­m on­d á­s o­ sabb. Nem azt ír ­t a: “ár­n yé­k ok”. Az ugyan­i s konk­ rét je­l en­s ég vol­n a, lé­t e­z ő, ha min­d ig vál­t o­z ó is. Ez­z el szem­b en az “ár­n yak” - leg­a lább­i s ér ­t el­m e­ zésem­b en - in­k ább gon­d o­l a­t i fo­g a­l om, mint va­l ó­s á­ gos. Ár­n yak ugyan el­s u­h an­h at­n ak va­l ó­j á­b an is mel­l et­t ünk , még­i s az “ár­n yak” in­k ább egy kép­z et­ tár­s í­t ó ki­f e­j e­z é­s ünk , mely­b ől akár a szár­n yak , akár az an­g ya­l ok jut­h at­n ak eszünk­b e, s mi­v el ma itt fes­t őt elem­z ünk és nem fi­l o­z ó­f ust, eti­m o­l ó­g i­a i kö­z ös gyö­k ér­z e­t e le­h et az ár­n yak az ár­n ya­l at­n ak , mely már a vi­z u­a ­l i­t ás bi­r o­d al­m á­b a visz min­k et. Te­h át “Ál­m ok és ár­n yak”. Ki­l ép­t ünk ve­l ük a va­l ó­ ság­b ól, ki­l ép­t ünk ve­l ük a hét­k öz­n ap­o k­b ól. Tán re­á nk is es­t e­l e­d ett, leg­a lább­i s jó­t é­k ony fél­h o­m ály van, mely­b en ugyan meg­j e­l en­n ek még éles fé­n yek , de már ál­m a­i nk­k al együtt ár­n yak su­h an­n ak el a rőt sö­v ény felett… Hol is va­g yunk te­h át? Ter­m é­s ze­t e­ sen Csáky La­j os ki­á l­l í­t á­s án. Gon­d o­l om ed­d ig tá­v ol tar ­t ot­t am ma­g am a Kerényi Jó­z sef ál­t al bí­r ált di­c sé­r et­t ől, hi­s zen csak té­n ye­k et kö­z öl­t em. S ha már benn va­g yunk Csáky La­j os ki­á l­l í­t á­s án, az ál­m ok és ár­n yak bi­r o­d al­m á­b an, ahol ezek sze­l e meg is csap min­k et. Rög­t ön azt érez­z ük , hogy nem ret­t e­g ünk , nem az apo­k a­l ip­s zis bi­r o­d al­m á­b a lép­ tünk , nem az in­d u­l at, ­n em a nyers erő, nem a bru­ ta­l i­t ás és a ma­z o­c hiz­m us at­m osz­f é­r á­j a te­l ep­s zik ránk , hanem a kon­t emp­l á­c ió, a me­d i­t á­c ió a töp­r en­ gés at­t i­t űd­j e, mely te­l is-te­l e van va­l a­m i­f é­l e vá­g ya­ ko­z ás­s al, még in­k ább és meg­h a­t á­r o­z ó­a n emó­c i­ó ­ val, ér­z e­l em­m el. Ám mind­e z egy na­g yon sa­j á­t os, egyé­n i nosz­t al­g i­á ­v al is pá­r o­s ul. Még­s em azt mon­

Álmok és árnyak dom, hogy múlt­b a for­d u­l ás­s al, ha­n em azt - még ha lát­s zó­l ag el­l ent­m on­d ás­s al is - te­l e van múlt-ke­r e­ sés­s el. Csáky nem el­f or­d ul a má­t ól, ha­n em szub­ jek­t ív múl­t at idéz, na­g yon sze­m é­l ye­s en új­r a te­r emt­ ve azt. So­k an mond­t ák , most is mond­h at­j uk azo­k at az is­m er t és ál­t a­l a vál­l alt fes­t é­s ze­t i gyö­k e­r e­k et, akik­n ek re­m i­n isz­c enciái - min­d ig új­r a al­k ot­v a - fel­ lel­h e­t ők ná­l a Gulácsy -tól Mednyánszky -ig. Ma csak egyet hadd je­l ez­z ek ezek kö­z ül, azt, aki­n ek a pá­r i­z si rue de La Rochefoucauld-on áll az a há­z a, amely ma mú­z e­u m, s ame­l yet Csáky La­j os ott tar ­t óz­ ko­d á­s a­k or na­p o­k ig nem tu­d ott ott­h agy­n i. Akit - a va­l a­h a ott élő fes­t őt - Gustave Moreaunak hív­t ak. Ez az imp­r es­­szi­o ­n iz­m us utá­n i fes­t ő, aki a fes­t ői szim­b o­l iz­m us egyik meg­t e­r em­t ő­j e, így valott a múlt szá­z ad má­s o­d ik fe­l é­b en: “Nem hi­s zek ab­b an, amit meg­é rin­t ek , sem ab­b an, amit lá­t ok , ha­n em ki­z á­r ó­ lag ab­b an hi­s zek , amit érzek… Szá­m om­r a csak a bel­s ő ér­z és tű­n ik örök­é r ­v é­n yű­n ek és két­s ég­b e­v on­ ha­t at­l a­n ul bi­z o­n yos­n ak.” Szín­r e és jel­k é­p ek­r e épí­ tett fes­t é­s ze­t ét, né­z e­t e­i t alá­t á­m asz­t an­d ó még egy idé­z et, me­l yet ál­l í­t ó­l ag ké­s őbb vi­l ág­h í­r ű nö­v en­d é­ kei előtt ál­l í­t ott a Kép­z ő­m ű­v é­s ze­t i Fő­i s­k o­l a pro­f es­­ szo­r a­k ént (Matisse, Marquet, Roualt pl. ezek a nö­v en­d é­k ek): “a színt ki kell gon­d ol­n i, meg kell ál­m od­n i, el kell kép­z el­n i.” Nos, a mi Csáky La­j o­ sunk ezen az úton in­d ult el. Le­t ér t a fi­n om, raj­z os, motívumgazdag, a szür­r e­a ­l itáshoz kö­z e­l ebb ál­l ó út­r ól, s el­á ga­z ott a bel­s ő ér­z é­k ek bi­r o­d al­m a fe­l é, ami s z á ­m á ­r a ö r ö k ­é r ­v é ­n y ű ­n e k t ű ­n i k , s amely­b en a for­m a fe­s zes­s é­g é­n ek fel­o l­d á­s a, ­a na­ tó­m i­a i fe­g yel­m e meg­t ar ­t á­s a mel­l ett, iga­z án a színt gon­d ol­j a ki, ál­m od­j a meg, kép­z e­l i el. Hos­­szú ide­ ig, jel­l em­z ő­e n, női fi­g u­r ái el­f or­d ul­t ak tő­l ünk. Min­ dig a tá­v ol­b a te­k in­t et­t ek. A szem­b e­n é­z és konk­r ét­ sá­g a blaszfémikusnak , kö­z ön­s é­g es­n ek tűnt Csáky La­j os szá­m á­r a. Má­r a ezen a ki­á l­l í­t á­s on, fi­g u­r á­i ­ ban meg­r ög­z ő­d ik ez a me ­t a­f i­z i­k us alap­á l­l ás. Né­m ely­k or, bi­z ony­t a­l a­n ul, hal­v á­n yan és el­m o­s ó­ dot­t an, fe­l énk is néz­n ek , s így iga­z án ös­­sze­k ap­ csol­j ák a vég­t e­l ent a vé­g es­s el, az ál­m ot a va­l ó­s ág­ gal, az ár­n yat a fén­­nyel. Ké­p ei gon­d o­l at­g az­d ag­ sá­g á­v al, em­b e­r i me­l eg­s é­g é­v el, vi­r á­g ai il­l a­t á­v al, szir­m a­i ­n ak el­h ul­l á­s á­v al, al­k o­n ya­i ­n ak sej­t el­m es­s é­ gé­v el, fi­g u­r ái vi­s zo­n ya­i ­n ak ös­­sze­t ett­s é­g é­v el hat. A több ré­t e­g ű, a gon­d os alá­f es­t ést al­k al­m a­z ó, az ala­p o­z ást ki­t ün­t e­t ett­n ek te­k int­ő , az olaj­a la­p o­k at gon­d o­s an fel­r a­k ó fes­t ő-tech­n i­k a egé­s zen ki­v é­t e­l es fak­t ú­r ákat – és szín­é l­m é­n yeket­ nyújt. Egy gaz­d ag ér­z e­l em­v i­l á­g ú fes­t ő dif ­f e­r en­c i­á lt és fi­n om él­m é­n yé­ vel találkozik a szemlélő. (Elhangzott a Pfister Ga­lé­r iában 2002. feb­r u­á r 13-án)

Sárosdy Judit  művészettörténész

Korunk nagy átka-ajándéka egy sosem volt össznépi, sőt összképi mohóság. A fogyasztói társadalom diktálta farkastörvények hatására az elmúlt másfél évtizedben képi kultúránk is globalizálódott. Szemünk, agyunk csak úgy habzsolja a temérdek látványt. Nyugtalan pillantásunk kolibriként repdes képről képre: a vizualitás megszállottjai vagyunk. Az újdonság bűvöletében élve szemünk, agyunk a szufik extázisával pörgeti a fel-felvillanó képeket, fülünkben hangzápor, orrunkban különös bűzök elegye, nyelvünk műízekhez szokott, bőrünket UV‑sugarak bombázzák naponta… Szerencsénkre mindig vannak, akik figyelmeztetnek szép, új világunk veszélyeire, sőt önként vállalják a dezertőr szerepét. Ők azok a korszerűtlenek, akik nosztalgikus emlékeik, álmaik-vágyaik szövedékéből külön világot alkotnak maguknak. S persze nekünk, feltéve, ha van rá szemünk, fülünk, és kellő elszántságunk, hogy legalább gondolatban kövessük őket. Amikor a modernség zászlaja fennen lobog, vakmerő dolog a múltba fordulni, s a divatos, ám talmi csillogás helyett valami időtálló értéket létrehozni. Ehhez nem elég a tehetség; naponta meg-megújuló, komoly erőfeszítésre, páratlan szellemi-fizikai teljesítményre és maximális odaadásra van szükség. Nyilván sokunknak ismerős ez az érzés, bár az élet más-más területéről. Ami engem illet, sokáig nézőként figyeltem mások játékát. Hol csodáltam, hol pedig irigyeltem az alkotókat, máskor meg ajkbiggyesztve, vállat vonva egyszerűen továbbálltam…volna. Ám az élet néha-néha megtréfált. Egy láthatatlan kar utánam nyúlt: Hohó, barátocskám! Neked itt még dolgod van… Nem lehet egy futó pillantással elintézni éveket, egy dolgos életet. Nem elég udvariasan megtapsolni, majd felállni és hazamenni. Nem figyelheted mindig a túlpartról, előkelő idegenként mások teljesítményét! Ami itt megszületett, az érted is van. Hiszen nem öncél a művészet! Helyetted is dolgozik az, aki nem fél az anyaggal nap mint nap megküzdeni: a semmiből valamit teremteni. A sok kicsi részből egy teljes egészet alkotni. Jaj, pedig, de szívesen menekültem volna, maradtam volna a szürke tömegben! Hagytam volna, hogy helyettem más ítéljen. Biztos kánonok árnyékában hűsölve, semmit sem kockáztatva, egy legyintéssel elintézni, felcímkézni, leírni… – Ez középszerű, nincs benne semmi új, izgalmas… Avítt, idejétmúlt, céltalan álmodozás, üres nosztalgiázás. Vagy mégsem? Mit rejt e sok kicsi kép? Kik ezek a rejtélyes nők?

Pillantás a túlsó partra Melankolikus múzsák, nagy titkokat tudó párkák? Hol nőnek ezek a fura virágok? Miért e lila-zöld magány? S honnan születnek ezek a misztikus fények? Hová szállnak e ragyogó felhők? S mit rejtenek e szenvedélyes, érzéki faktúrák? A fény és sötétség örök kettőssége vajon mit üzen? S ki az, aki ezeket az éteri jeleket rabul ejti, finom érzékkel materializálja, rögzíti, láthatóvá teszi? Csáky Lajos festőművészt már régóta ismerhetném, hiszen az elmúlt 30 évben számos kiállításon szerepelt, s egyéni bemutatkozásainak száma is meghaladja a harmincat. Munkásságát neves műítészek és társművészek méltatták folyóiratokban, illetve a hazai és külföldi bemutatókat kísérő kisebb-nagyobb katalógusokban. Tehetsége, klasszikus iskolázottsága komoly sikerre predesztinálta volna – egy szerencsésebb korban. Ám ő az álmok és árnyak világába vonult vissza, ahogy Feledy Balázs oly találóan megállapította. A Vigasztalások kertje azonban nem puszta ábránd: a művész fáradságos munkával és nagy hozzáértéssel építette meg saját kis Édenkertjét, ahol a természettel idilli összhangban él és dolgozik. A romantikus kertek e kései utóda egy hangulatos műtermet rejt, ahol a kissé melankolikus, nosztalgikus képek születnek. Gustave Moreau, Otto Modersohn és Gulácsy kései rokona a Talányok és Vigasztalások tudora. Visszatérő álmait önti rejtélyes, plasztikus kis képekbe. Festményein Emlékek és szerelmek (1999–2000), Ábrándok (2002) és Árnyak (2001–2002) kísértenek, hogy alámerülve a misztikus ismeretlenbe, a múltnak mély kútjába, újra meg újra felbukkanjanak az Elátkozottak és megvigasztaltak. Csáky Lajos Mindenkinek álmodik egy álmot, képei ezért a maguk töredékességében, sejtelmességében a valóság és a képzelet sajátos ötvözetei. Régi álmai még fekete-fehérek voltak, mint a világ, amiben éltünk. Az 1975–85 között készült míves ceruzarajzok részletező gazdagsága és naturalisztikus szürrealizmusa látszólag éles ellentétben áll a későbbi olajképek nagyvonalú ecsetkezelésével. A táj- és tárgyszerűség helyett az újabb képek már-már tovatűnő, színfoltokban és festékfoltokban oldódó nonfigurativitása azonban érett művészre vall. Akinek a ceruza, a kréta vagy az ecset – melyeket mesterien kezel – csak arra kell, hogy a megfoghatatlant formába öntse. Hiszen az akttanulmányok végtelen sorával, s a belőlük születő variációk újabb és újabb darabjaival, líraian expresszív csendéleteivel Csáky a lehetetlenre

vállalkozik. A látható, tapintható, de folyton változó, efemer forma, s a nem látható, időtlen lélek rezdüléseit igyekszik nyomon követni. Csáky Lajos a huszadik század derekán született Hódmező­v ásár­h elyen, az alföldi festészet egyik fontos központjában, majd Pest helyett Szegeden tanulta a szakma csínját-bínját, hogy azután Kecskeméten, a jelentős művészeti tradícióval rendelkező „hírös” városban festővé válva az ezredfordulóra megalkossa az alföldi hagyományokhoz és a holland puritanizmushoz egyaránt kötődő, sajátosan szimbolista művészetét. Csákyt kiváló rajztudása és a régiek – vagyis a hagyományok és az egyedi utakat járó mesterek – iránti tisztelete mellett főként epikus öröksége, illetve a szürrealizmus iránti vonzódása tartotta távol a 80-as évek divatos festészeti formáitól. Bár esetében könnyű lenne megnevezni a nagy elődöket, sosem festett hommage-képeket. Helyette magától értetődő természetességgel alkotott időtlen műveket. Persze vannak, lehetnek köztük stiláris utánérzetek, ám ezek az idézetek tudatosan vállalt mérföldkövek. Mert a múlt – a személyes és történeti – kiemelten fontos helyet kapott Csáky művészetében. A klasszikus mesterek és saját mesterei iránti tisztelete, a preraffaelitákéhoz hasonló elvágyódása, részleges múltba fordulása, valamint technicizálódó világunk csodáival szemben a kézművesség és az anyagszerűség iránti elkötelezettsége egyedi hangvételű, érett alkotásokban nyilvánul meg. Munkáiból – ahol az ember még akkor is jelen van, ha valójában nem látható – mély humánum sugárzik. Így születtek meg 2004–2005-ben a Párnaképek, ezek a pár tenyérnyi, szemérmes önvallomások, melyek egy kapcsos könyvnél is biztonságosabban rejtik a művész álmait, vágyait, gyötrődéseit. Ahogy hajdan, a 60-as, 70-es

évek fordulóján a szobrász Schaár Erzsébet bronz kisplasztikáiban a székek az emberi kapcsolatok drámai metaforáivá nőttek, most a festő gyűrt vánkosa kél önálló életre. A mintegy 25 darabos sorozat főszereplője a sötét háttérből finoman kiváló, meggyötört párna. A monodráma hőse változatos formáival, meleg-tört színeivel a művész alteregója is lehetne. Ezeken a sajátos csendéleteken nyoma sincs a reklámfehér-ragyogásnak és műmosolynak, csak gyűrések, csavarások, gyömöszkölések nyomai láthatók. A mindig más, és mindig ugyanaz már sok művészt megigézett – Monet-tól Madáchig. A Sorsként működő alkotó itt sem látható, csak „teremtménye”, melyet éppúgy megvisel a sok „behatás”, mint minket, halandókat saját végzetünk. A mindig magányos kispárna számtalan variánsa is tanúsítja, hogy bármi lehet egy kép alanya, ha a művész tudatos érzékenységgel nyúl a témához. Hiszen nem az a lényeg, hogy mi van a képen, hanem hogy miként jelenik meg. Ami a mindenkori tárgyat önmagán túl emeli, az nem pusztán mesterségbeli tudás, hanem a Szellem ereje. Hiszen legyen az a Stonehenge, vagy egy gótikus katedrális, egy szecessziós épület, vagy egy teáskanna, önmagában kell megállnia a mindenségben. A mérce pedig minden esetben azonos: a kvalitás. E megfoghatatlan, nehezen értelmezhető művészi minőség, amit nem lehet képletekkel leírni, szigorú paraméterekkel bemérni. Ismérve annyi, hogy korokon, kultúrákon túl, mindnyájunkhoz szól. Önmagában tökéletes, s kissé talányos, mint Mona Lisa oly sokat emlegetett mosolya, mely túlmutat önmagán. (Csöndfoszlányok, előszó, 2006, Kecskemét, 200 oldalas művészeti album)