Valerio Evangelisti: Nicolas Eymerich, inquisitore. Fordította: Zsoldos Amália Borító: Sallai Péter

Valerio Evangelisti: Nicolas Eymerich, inquisitore Fordította: Zsoldos Amália Borító: Sallai Péter

Gyors, mint a gondolat – 1 „Ha megfigyeled azt, ami mindent magába foglal, akkor megérted, hogy azt, ami testetlen, semmi sem korlátozza. Nála semmi sem gyorsabb vagy erősebb. Minden dolog közül egyedül ez korlátlan, ez a leggyorsabb és a legerősebb. Figyeld meg önmagad! Parancsold meg lelkednek, hogy utazzon el Indiába, és íme, még ki sem mondtad, már meg is érkezett. Parancsold meg, hogy keljen át az óceánon, és már ott is van; nem úgy, mint amikor valaki egyik helyről egy másikra utazik, hanem egy szempillantás alatt. Parancsold meg neki, hogy szálljon fel az égbe, és még szárnyakra sem lesz szüksége. Semmi sem fogja akadályozni útjában, sem a nap tüze, sem az éter, sem a szél, sem a csillagok teste. Mindezen átvágva eljutsz majd a legkülső testig. És ha a kozmosz végső határán is túl akarsz jutni, és látni akarod mindazt, ami azon kívül van (ha van egyáltalán valami a kozmoszon kívül), képes vagy arra is.” Hermész Triszmegisztosz: Corpus Hermeticum, XI. (Hamvas Endre fordítása)

Tripler professzor óvatosan lépett ki a Robert Lee More Buildingből, a Texasi Egyetem Asztrofizika Tanszékének székhelyéről. A campus fasorait fürkészte, meg-megállva a diákok sorfalai és csoportjai között, majd megindult gyors léptekkel, folyton a háta mögé kémlelve. Azonban nem vette észre, hogy egy éjfekete hajú, tömött, göndör szakállú, elszánt tekintetű fiatalember lépett ki mögötte, és szorosan a nyomában haladt. Valahányszor a professzor hátranézett az egyik irányba, a másik oldalra mozdult tekintete elől. Egy kereszteződéshez érve a fiatalember véget vetett ennek a furcsa pantomimnak. Felgyorsította a lépteit, és megérintette Tripler vállát. – Jó napot, professzor! – kiáltotta teli tüdőből. Tripler ijedtében olyan hirtelen ugrott fel, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát. – Ó, maga az! – morogta fintorogva. – Már épp kezdtem félni, hogy ma reggel nélkülöznöm kell a társaságát. A fiatalemberből kirobbant a nevetés. – Jól tudja, hogy addig nem fogom békén hagyni, amíg bele nem egyezik, hogy meghallgat. Ez gyakran visszatérő szituáció filmekben és könyvekben. – Rossz filmekben és rossz könyvekben – válaszolta Tripler savanyúan. – Rajta, fiatalember, fejezze be ezt a bohózatot! Már megmondtam, nincs időm magára. – Az tegnap, tegnapelőtt és az előző héten volt. Ma új nap van. – Ez mára is érvényes. Nem érdekelnek a történetei. A fiatal makacs kifejezést öltött magára. – Akkor továbbra is eljövök az óráira, beveszem magam a kedvenc éttermeibe és bárjaiba, és végül az utcájában is ott talál. – Azt akarja, hogy hívjam a rendőrséget? – Két évvel ezelőtt már megtette, és látja az eredményt. Ez nem olyan figyelmeztetés, ami megállíthat. Tripler nagy levegőt vett. – Értem. Most azt várja, hogy kimondjam azt a végzetes mondatot, hogy „Ha meghallgatom,

abbahagyja a zaklatásomat?” – Pontosan. – És mi a válasza? – Talán. – Maga nyert. Kövessen! Tripler morcosan, de mégis kicsit derűsen tért vissza a More Buildinghez vezető útra. Amíg felfelé mentek a lifttel, nem szólt egy szót sem. Csak miután megérkeztek az irodájába, helyet foglalt egy papírlapokkal telezsúfolt íróasztal előtt, és hosszú pillantással végigmérte a fiatalembert, akkor döntött úgy, hogy megszólítja. – Üljön le, ... úr! Nem emlékszem a nevére – hazudta szégyentelenül. – Frullifer. Marcus Frullifer. – Nézze, Frullifer úr, talán jobb lenne, ha tanszékünk vezetőjétől, Wheeler professzortól kérne meghallgatást. – Nem, köszönöm. Maga az időszakértő. Maga az, akivel beszélni szeretnék. Tripler hüvelyk- és mutatóujjával végigsimította vörös bajszát. – Hiszen amikor először járt nálam, két évvel ezelőtt, elég világosan beszéltem. A kutatásait őrültségnek tartom, a tudományos világ számára teljességgel érdektelennek. Valami parapszichológiával, misztikus dolgokkal foglalkozó embert kellene felkeresnie. Mi itt fizikával foglalkozunk. Frullifer nem hagyta magát elkedvetleníteni. Előrehajolt a kis fotelben. – Két évvel ezelőtt még csak az első lépéseket tettem meg. Mostanra tudtam csak befejezni az elméletemet, amely olyan jól felépített és koherens lett, hogy nem félek semmilyen kritikától. Mindezt természetesen Dobbsnak köszönhetem. – Dobbs? És ő kicsoda? – Adrian Dobbs, cambridge-i filozófus és matematikus. – Frullifer pödörgette az arca felét beborító sűrű szakállát. – Kevesen ismerik, de ő volt az, aki 1965-ben először kimondta a pszitronok elméletét. Nagyon tökéletlen formában ugyan, de... – Pszitronok elmélete? – szakította félbe Tripler. – Sosem hallottam róla. Hallgasson rám, Frullifer úr, maga tényleg csak az idejét vesztegeti! – Egyezzünk meg, professzor! – az ifjú hangja olyan agresszíven csengett, hogy Tripler kicsit megijedt tőle. – Maga hagyja, hogy megszakítás nélkül végigmondjam, amit szeretnék, én pedig cserébe igyekszem a lehető legrövidebben megtenni ezt. Ó, kérdéseket persze feltehet nekem... – Nagyon kedves. – Igazán semmiség. Akkor elfogadja? Tripler egy pillantást vetett a faliórára. Nagyot sóhajtott. – Rendben, elfogadom. De tényleg siessen! Frullifer felállt, és a tábla felé indult. – Hova megy? – kérdezte Tripler. – A fizikusok a tábla előtt beszélnek. – Igen, a fizikusok. De magának előbb meg kell győznie arról, hogy az. Üljön vissza, és adja elő a gondolatait szóban! Aztán majd meglátjuk. Frullifer szomorú arccal süppedt vissza a fotelbe. A széles ablak üvegén keresztül nézte a fák koronáit, és csendben volt egy ideig, mintha most gyűjtené össze a gondolatait. Azután elkezdte: – Ahogy bizonyára emlékszik, minden Heisenberg határozatlansági elvével kezdődött. Ez a dolog a fotonokkal, amelyek hol testekként, hol hullámokként viselkednek, legalábbis a megfigyelő szerint,

engem egyáltalán nem győzött meg. – Senkit nem győz meg, de így van – tárta szét karjait Tripler. – Hagyja, hogy folytassam! A kezdeti megérzésem az volt, hogy léteznie kell az emberi gondolat interferenciájának. Egyfajta erőtérnek, amelyet az agy bocsát ki, és interferál a fotonok mozgásával, ezzel megváltoztatva természetüket. Ha emlékszik az első beszélgetésünkre... – Nagyon jól emlékszem rá. Amikor ilyeneket mondott nekem, akkor kidobattam magát. Frullifer hangja alázatosra váltott. – És elismerem, jól tette. Az elméletem valóban abszurd volt. De a megérzés, amely az alapját képezte, nem. Akkor még nem olvastam Dobbst... – Végül is ki ez a Dobbs? – szólt közbe türelmetlenül Tripler. – Már mondtam. Egy angol matematikus. Dobbs, a kvantummechanikától lenyűgözve, feltételezte a pszitronok létezését. Töviről hegyire mindent leír róluk Time and ESP című cikkében, amely 1965ben jelent meg a Proceedings of the Society for Psychical Research 54. számában, Londonban. A neutrínókhoz hasonló részecskék, az emberi agy aktivitása bocsátja ki őket, és az egyik agy vetíti ki a másikba. Hétköznapi megfogalmazás szerint mondhatjuk úgy is, hogy a pszichikus mező energiasugarai a pszitronok, amelyek részecskék módjára viselkednek. Zseniális ötlet, majd belátja. Tripler megrázta a fejét. – Látott valaha Dobbs egy ilyen... pszitront? – És maga látott már kvarkot? Vagy ízt? – Frullifer az asztal szegélyében megkapaszkodva előredőlt a székben. – Beszéljünk komolyan! Bizonyos jelenségeket nem lehet közvetlen megfigyeléssel feltárni, hanem csak következményeik tanulmányozásával. Amikor Dobbst olvastam, azonnal tudtam, hogy megtalálta a megoldást. A pszitronok azok, amik interferálnak a fotonokkal, ezzel változtatva meg azok természetét, amikor megfigyelik őket. Nem pedig a mező, amelynél elakadtam egészen addig a pillanatig. Tripler bajsza alatt hatalmas mosoly rajzolódott ki. – Attól tartok, rossz tanszéket választott a kalandozásaihoz, fiatalember. Épp intézetünk igazgatója, John Wheeler mutatta ki, hogy a fotonok természete már akkor megváltozik, amikor egy kvazár kibocsátja őket, tehát milliónyi fényévvel azelőtt, hogy születne valaki, aki megfigyelhetné. Miközben átmennek egy gravitációs lencsén, olyan, mintha már eleve tudnák, hogy egy nap valaki majd megfigyeli őket. – Pontosan – Frullifer elégedett kifejezést öltött magára, mint aki meglátja, hogy felszolgálják azt a falatot, amelyre már régóta várt. – És Wheeler professzor azt állítja, hogy a fotonoknak nincs meghatározható természetük, amíg valaki meg nem figyeli őket. De Dobbs pszitron-elmélete lehetővé teszi, hogy megkerüljük ezt az ellentmondásos következtetést. Persze nem abban a formában, ahogy eredetileg megalkotta. Azonban én dolgoztam rajta, és most már... Tripler unottan felemelte az egyik kezét. – Még mielőtt folytatná, előbb inkább a saját elméletét részletezze! Különben az utalásai süket fülekre találnak. Frullifer komolyan bólintott. – Rendben. Dobbsnak igaza volt, efelől nincs kétség. Az emberi agy részecskéket bocsát ki, és ezek a részecskék azok, amik interferálnak a kvantum-mérésekkel. De hogyha léteznek a pszitronok – márpedig én épp azon vagyok, hogy ezt bizonyítsam –, hogyan keletkeznek? Mindenekelőtt muszáj, hogy nagyon kis tömegük legyen, hasonló ahhoz, amilyen feltehetőleg a neutrínóknak. Ellenkező esetben az anyaggal való interakciójuk erős lenne, és felfigyelnénk rá a hétköznapi életben. Ezenkívül sokkal nagyobb a sebességük, mint a fénynek.

Triplerből kitört a nevetés. – Hihetetlen, hogy maga tanult fizikát. Semmi sem gyorsabb a fénysebességnél. – Maga az, aki téved – válaszolta mérgesen Frullifer. – Hallott már a bradyonokról és a tachyonokról? A világon mindenfelé vannak olyan laboratóriumok, ahol naponta megfigyelnek fénysebességnél gyorsabb részecskéket. Arról nem is beszélve, ami a kvazárok belsejében történik. Tripler ingerültnek tűnt a fiatal sértő hangnemétől. – Azok a fénysebességnél nagyobb sebességek, amelyeket említ, egy bizonyos közegben észlelhetők. Azonban az űrben semmi sem képes felülmúlni azt. – De hol van ez az űr? – mordult vissza rá Frullifer, majd széttárta karjait. – Maradjunk a megállapodásnál, engedje, hogy folytassam! – Igaza van, hagyom, hogy befejezze. Végül is rám fér egy kis szórakozás. Nem múlik el hónap anélkül, hogy valami relativitáselméletet tagadni próbáló, zseni fiatalember meg ne jelenne ebben az intézetben. – Tripler kinyitotta íróasztalának legalsó fiókját, és kivett belőle egy köteg papírt, amelyet meglengetett a levegőben. – Nézze ezeket a papírokat! Mind ugyanaz a tartalom... És tudja, mit csinálok velük? Összegyűjtöm őket, hogy esténként a barátaimmal néhány korsó sör társaságában nevethessünk rajtuk. Szóval, ha maga az éter, a flogiszton vagy más értelmetlenség támogatója... Sértett kifejezés rajzolódott ki Frullifer szakállas arcán. – De hát én egyáltalán nem tagadom a relativitáselméletet! – tiltakozott. – Figyeljen rám! Tételezze fel egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra, hogy Dobbs pszitronjai valóban léteznek! Tételezze fel, hogy kvantumállapotban a fényénél nagyobb sebességet érnek el... – És miért kellene nekik a fénynél gyorsabbnak lenniük? – Mert az összes nagy távolságú gondolatátvitel bizonyított esetében van azonnali kommunikáció. Tripler összeráncolta vörös szemöldökét. – Gondolatátvitel? Barátom, maga kezd olyan területre tévedni, amivel eléggé fel lehet húzni engem és jó néhány tudóst. – Akkor hagyjuk a telepátiát! Maradjunk egyszerűen annyiban, hogy a gerjesztett pszitronok sebessége nagyobb a fényénél. Mi történik velük a mozgás során? Mi sem egyszerűbb. Éppen az általános relativitáselmélet miatt, az energiájuk végtelenné válik, így létrejön egy képzeletbeli energia, amely nem e világegyetemből való. És amikor elérik azt, ami vonzza őket, vagyis a fogadó agy idegsejtjeit, egyáltalán nem telt el semennyi idő, mert a képzeletben – amely akár meg is egyezhet az úgynevezett kollektív tudattalannal – nem létezik idő. Tripler tátott szájjal bámult, a mesélő könnyedségétől letaglózva. Csak ennyit bírt megkérdezni: – De mi köze mindennek Wheeler paradoxonához? – Nagyon is sok! – válaszolta Frullifer diadalmasan. – Már mondtam magának, hogy a pszitronoknak kell, hogy legyen tömegük, még akkor is, ha nagyon kicsi, akárcsak a neutrínóknak tulajdonított. Ha a kivetített pszitronok egy sugarat alkotnak, akkor az elsőknek, amelyeknek az energiája a végtelen felé közelít, a tömege és a sűrűsége is végtelen lesz. Ezek helyet adnak egy téridőtorzulásnak, amelybe az utolsók beleesnek, azok, amik hátrébb vannak a folyamatban, röviden a sugár szempontjából a sor végén lévők. Néhányan ezek közül a múltba kerülnek, azzal a temérdek információval, amely azonos az elsőkével. Ezért van az, hogy a kvazárból kibocsátott fotonok már tudják – ha szabad így kifejeznem magam –, hogy valaki majd megfigyeli őket. – Az ifjú hangja lelkesből óvatosra váltott. – Tudom, hogy ez a téma nem elfogadható magának, de engedje meg, hogy hozzátegyem: a folyamat, amelyet az imént leírtam, megmagyarázza a nagy részét az olyan jelenségeknek is, mint a jövőbe látás és a lélekvándorlás. Tripler kézfeje hátuljával végigsimított homlokán, mintha láthatatlan izzadságcseppeket törölne le.

Megrázta a fejét, és ismét az órára tekintett. – Jobbnak látom, ha ehhez nem fűzök hozzá semmilyen megjegyzést. Egyedi elképzelés, Frullifer úr. Ha jól értettem, a kvantum-jelenségekről alkotott saját értelmezését terjeszti elő. Én azonban mindenekelőtt asztrofizikus vagyok. Miért éppen hozzám jött? – Mert Dobbs pszitronjainak létezése az egész asztrofizikát felforgatja. Ismétlem: felforgatja. – Frullifer kijelentését kezének ollószerű mozdulatával kísérte. – Elgondolkodtam: honnan jönnek a pszitronok? Az agy hozza létre őket? Nem, természetesen semmi nem hoz létre semmit. A pszitronok már léteznek alapállapotukban. Az agyi szinapszisok szabályozzák az információletöltést és – gerjesztődést, ezzel megadva nekik azt a sebességet, amiről beszéltem. – És hol lennének ezek a pszitronok? A plafonra ragasztva? – Mindenhol ott vannak, akárcsak a neutrínók. Az idegsejthálózatok fogadnak belőlük bizonyos mennyiséget, ezzel formába öntve a személyiséget és a szubjektív gondolatvilágot. De a pszitronok a világegyetem minden szegletében jelen vannak. Sőt, éppen a tömegük akadályozza meg, hogy az univerzum összeessen. Tripler állapota az unalom, a nyugtalanság és a szórakozás között váltakozott. Ezek az ellentétes érzelmek egy szarkasztikus grimasz formájában nyilvánultak meg az arcán. – Tehát maga szerint a pszitronok lehetnek a titokzatos sötét anyag? – Bravó! Látja, kezdi érteni! – kiáltotta Frullifer, aki nem érzékelte a tudós ironikus hanglejtését. – A pszitronok összessége, amelyet én személy szerint Pszichének hívok, az univerzum teljes egészét áthatja hol kisebb, hol nagyobb sűrűségben. Az ő tömegük, hozzáadva a neutrínókéhoz, az, ami megvédi az univerzumot az összeeséstől. A pszitronoknak viszont van valamijük, ami a neutrínóknak nincs: egy csomag információ, a bitekhez hasonló. De nem szeretnék túl homályossá válni. – Az elejétől fogva az. – Tripler áthajolt az íróasztal felett, arcára nagyon komoly kifejezést erőltetve. – Most pedig válaszoljon egy döntő kérdésre! Vannak kísérleti bizonyítékai állításának alátámasztására? Vagy ezek csupán képzeletének szüleményei? Frullifer magabiztosan elmosolyodott. – Természetesen vannak bizonyítékaim. Három is, és mindhárom megcáfolhatatlan. – Igazán? Mondjon legalább egyet! – Ez egyszerű. Michelson kísérlete. Tripler kezével az asztalra csapott, olyan erővel, hogy néhány papírlap a levegőbe repült, majd a padló felé szállingózott. – Maga őrült! A Michelson-Morley-kísérlet a fizika történetének legnagyobb bukása! Még a gyerekek is tudják! Frullifert ez cseppet sem befolyásolta. – De én nem az 1904-es Michelson-Morley-kísérletről beszélek, hanem az 1925-ös MichelsonGale-kísérletről, amely Sagnac 1913-as próbálkozásának a megismétlése volt. E két utóbbi kísérlet megfelelő skálákkal ismételte meg Michelsonét és Morley-ét, és teljes siker volt. Kimutatták, hogy a fény útja során találkozik egy olyan közeggel, amely lassítja. Sagnac az éterre gondolt, Michelson már nem volt benne olyan biztos. Nem tudhatták, hogy a közeg létezik, de nem az éter az. Hanem a Psziché, a pszitronok hatalmas tengere. Tripler kimerülten dőlt hátra foteljében. – Ezek lennének a bizonyítékok? Bánhatja, mert a türelmem kezd a vége felé járni. – Nem, mondtam, hogy több is van! – kiáltott Frullifer, majd hangjára nyugalmat erőltetve folytatta: – Közismert tény a vörös irányába való elmozdulás, a galaxisok vöröseltolódása. Tripler sötét arckifejezését döbbenet váltotta fel.

– Mégis, miket beszél? A vöröseltolódás csak azt mutatja, hogy a galaxisok távolodnak egymástól! – Gondolják a Big Bang hívei, de ez csak egy szép és jó csalás. A Big Bang önmagában semmit nem bizonyít, hanem a vöröseltolódás létezése a bizonyíték. A vörös felé való eltolódás azért jön létre, mert a fény nagy távolságok esetén energiát veszít, eltorzul a kozmikus tereket kitöltő anyagtól. És ez az anyag a Psziché. – Remélem, befejezte – vakkantotta Tripler. – Nem, még hátravan a harmadik bizonyíték, a mindent eldöntő. – És az mi lenne? – A kozmikus háttérsugárzás. Tripler az égre emelte szemeit. – De az is a Big Bang bizonyítéka! – Téved! – felelte Frullifer kategorikusan. – Ha az lenne, a mikrohullámú háttérsugárzás nem lenne homogén, holott egységes minden irányban. És most nehogy azzal jöjjön, hogy a COBE-műhold egy kvazárban eltérést fedezett fel! Elhanyagolható, mivel nagyon függhet a megfigyelés eszközétől. Nem tudnak átejteni. Tripler kissé nyers hangnemet megütve fogta vissza türelmetlenségét. – Régi probléma. Mi a magyarázata? – Rendkívül egyszerű. Ha a Psziché torzító hatással van a sugárzó energiákra, kell, hogy legyen egy hasonló abszorpciós hatása is. Ez azt jelenti, hogy a fény felmelegíti, mert a kozmikus sugárzás mindenhol ugyanakkora. – Frullifer megállt levegőt venni. – Ahogy látja, professzor, egy egyedülálló, logikus magyarázatot kínálok a kvantum-paradoxonokra, az univerzum sötét anyagának problémájára, a galaxisok vöröseltolódására, az agyi aktivitás mechanizmusaira és még a telepatikus jelenségekre is. Mindezt anélkül, hogy ellentmondanék az általános relativitáselméletnek és a fizika többi alaptételének. – Látom – jegyezte meg Tripler szórakozva. – Vettem a bátorságot, és egy könnyen értelmezhető matematikai tenzor-modellbe foglaltam felfedezésem... Úgy értem, magam és Dobbs felfedezését, természetesen. – Frullifer előrehajolt, és a pulóvere alól a Speculations in Science and Technology hajóvá hajtogatott példányát vette elő. – Amint látja, csak Ausztráliában találtam olyat, aki hajlandó volt publikálni az anyagaimat. De a maga segítségével... – A segítségemet akarja? Hogyne! Várjon egy pillanatot, hívom az egyik munkatársamat! – Tripler felkelt, kinyitotta az ajtót, és kikémlelt a folyosóra. Valakinek intett. – Rögtön jön. Egy pillanattal később feltűnt az ajtóban egy izmos óriás a biztonsági szolgálat egyenruhájában. Tripler rámutatott Frulliferre. – Mike, dobd ki innen ezt az idiótát! És úgy csináld, hogy soha többé ne zavarjon! Frullifer arcán kétségbeesés tükröződött, miközben az óriás felkapta és kivonszolta. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy még elkiabálhassa: – Hibát követ el! Nem tudja, mi mindenre lehet alkalmazni! Egy nap meglátja majd, hogy az eget pszitronikus űrhajók szelik át, és mindenki az én nevemet... Tripler hallgatta a lépcsőházban hosszasan zengő hangot. Azután felemelte a folyóiratot, gondosan távol tartva magától, mintha fertőző lenne. Megrázta a fejét, és betette a furcsa iratok fiókjába.

Malpertuis – A felszállás A nemzetközi törvények által előírtaknak megfelelően névtelen tanúvallomás, amely 2194. november 14-én hangzott el a Cartagenai Űrközi Bizottság Malpertuis pszitronikus űrhajó útját vizsgáló ülésén.

Rövid összefoglalót kérnek tőlem a Malpertuis űrhajó balszerencsés útjáról. Figyelmeztetem önöket, nem tudok rövid lenni. Abban az esetben, ha beszámolóm túlságosan hosszúra nyúlna, szakítsanak félbe; de vannak részletek, amelyeket nem hagyhatok ki, már csak azért sem, mert hazudnék, ha azt mondanám, mindent értettem a történtekből. Huszonkilenc éves vagyok, és Liverpoolban születtem. A Malpertuis a hatodik utam volt, de pszitronikus űrhajón akkor utaztam először. Az első öt utamat a Deimos és a Jupiter holdjai körül lévő űrállomásokat ellátó kereskedelmi járműveken tettem meg, mindvégig a Naprendszerben maradva. A Malpertuis a Katalóniai Libertariánus Köztársaság vörös-fekete zászlaját viselte, nyilvánvalóan kényelmi okok miatt. A hajó tulajdonosa valójában néhány kisebb vállalat szövetsége volt, amelyek közül egyik sem katalán. Mindenesetre a szerződési feltételek elég jók voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a pszitronikus űrhajókat általában övező rossz híreket. Az indulás napján ámulva néztem a Ceuta űrkikötőjéből felszálló rengeteg űrrepülőgépet. A tulajdonosok választották ezt a helyszínt, valószínűleg a különösen alacsony vámtarifák miatt. Az űrrepülőgépek számából ítélve a Malpertuis személyzete legalább ezer egységből állt, vagyis tízszerese volt a legnagyobb űrhajóénak, amelyen valaha utaztam. Már nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet a Malpertuis, amely a Holdon, egy Pszichében különösen gazdag terület közepén horgonyozva várt ránk. Puszta véletlen folytán ugyanarra az űrrepülőgépre kerültem, amely a három tartalék pszitronikus Vezetőt szállította. A Fővezető, akit általában csak Médiumnak szoktak hívni (bár e kifejezés használata, ahogy mindenki tudja, szigorúan tilos), nem volt ott. Róla csak annyit tudtam, hogy Sweetladynek hívják, a Barbusquins rend apátja, és rossz hírnévnek örvend. De a három tartalék – két férfi és egy nő – is érdekes volt. Meghatározhatatlan, ám bizonyosan keleti rasszhoz tartoztak, de a kínaiakénál sötétebb bőrük volt, és egymás között egy számomra teljesen érthetetlen nyelven suttogtak. Mindig csoportosan mászkáltak, gondosan távol tartva magukat tőlünk, a személyzettől. Annak a kevés embernek, aki valamit kérdezni mert tőlük, meglepett és enyhén felháborodott pillantással válaszoltak, mielőtt hátat fordítottak. Viselkedésük ellenére úgy tűnt, az űrrepülőgép parancsnoki tisztjei nagy tisztelettel bánnak velük, olyannyira, hogy még az ebédlőasztalukhoz is meghívták őket, ami nekünk, egyszerű halandóknak lehetetlen lett volna. Nem tudom, miről beszélgettek a vacsora alatt, de nem lehetett különösebben izgalmas. Tisztában vagyok vele, hogy kicsit elkalandoztam. Nos, az utazás a Malpertuis-höz harmincöt óráig tartott. Kiderült, hogy társaim közül néhányan már utaztak pszitronikus űrhajón, de közülük csak egynek, egy izmos, teletetovált karú norvégnak volt Sweetlady a Médiuma. – Tartsd magad távol tőle! – súgta, miközben fejadagjainkat fogyasztottuk a hálóteremben. – Alvilági teremtmény. – Mit értesz ezen? – kérdeztem kicsit aggódva. – Magadtól is rá fogsz jönni. A legmocskosabb, legundorítóbb személy, akivel életemben valaha

találkoztam. Ha nem lenne rajta a csuhája, senki sem mondaná meg róla, hogy apát. Médiumnak viszont ügyes, talán a legjobb. Mást is akartam volna tőle kérdezni, de hirtelen mindenki futni kezdett a híd felé, ami ráébresztett arra, hogy úti célunk a közelben van. Én is rohantam. Amikor az űrrepülőgép keskeny ablakán keresztül végre megpillantottam a Malpertuis-t, elállt a lélegzetem. Akkora volt a sötét építmény, hogy felmerült bennem a kérdés, hol tudták ezt megalkotni. Alig látszódott mögötte a csillagos ég. Általános megjelenését illetően egy finomítóra hasonlított, vagy legalábbis egy semmiben lebegő, hatalmas ipari komplexumra. Mégis különbözött attól az alapzata fölött és alatt kiálló ormoknak köszönhetően, amelyek keskeny fejű nagy szögekhez hasonlítottak. Bár nem igazán értek a pszitronikus űrhajókhoz, mégis tudtam, hogy „Frullifer-rakétáknak” hívják ezeket. Ha kinyithattam volna hengeres testüket, nátrium- és kálium-klorid-oldatba merített vezetékek bonyolult hálózatát láttam volna. A vezetékek találkozási pontjainál, ahol egymáshoz voltak hegesztve, kis konténerek álltak, amelyekben csövecskék labirintusán keresztül rejtélyes nevű folyadékok áramoltak: acetilkolin, szerotonin, hisztamin, glicin, dopamin. Fogalmam sincs, mire valók ezek az anyagok. Azt viszont tudom, hogy sötét nemzetközi szervezetek foglalkoznak illegális kereskedelmükkel. De erről biztosan önök is tudnak. Olyan sok űrrepülőgép volt, hogy a leszállás órákon keresztül tartott, mivel egyenként kellett megközelíteniük az űrben lebegő túlnyomásos folyosókat, hogy beleereszthessék emberi rakományukat. A fertőtlenítő helyiségből egyenesen a parancsnoki hídra vezetett az út, a legnagyobbra, amelyet valaha láttam. Olyan erőtlen volt a világítás, hogy amíg nem szokott hozzá a szemünk, kénytelenek voltunk tapogatózva közlekedni. Az átható hideg is arra utalt, hogy a tulajdonosok már előre eltervezték, hogyan tudnának a fölöslegesnek tartott dolgokon spórolni. – Még szerencse, hogy egy pszitronikus utazás sosem tart sokáig – morogta a norvég, aki azt mondta, hívjam Thorvaldnak. Prometeos parancsnok a híd végén várt ránk, azon a felemelt teraszféleségen, amelyet általában bástyának neveznek a régi vitorlás hajók emlékére. A kapitány ábrázata éppen olyan volt, mint egy vadállaté: kicsi szemek, előreugró állkapocs, övig leérő, csapzott haj. Szőrös kezeivel a korlátot markolta, és nyílt megvetéssel szemlélt minket. A szokásokkal ellentétben semmiféle köszöntőt nem mondott, és amint mindannyian összegyűltünk, hátat fordított, és visszatért saját teendőihez. Holz elsőtiszt, egy energikus repülési szakértő felolvasta angolul és spanyolul a csoportvezetők listáját és feladataikat. Miközben beszélt, feltűnt a bástyán egy alacsony ember szerzetesi csuhában, ami valaha fehér lehetett, de már az egészet szennyeződések borították. – Nézd, ott van Sweetlady apát! – súgta Thorvald, egyfajta tisztelettel hangjában. – Istenem, micsoda szörnyeteg! Ez az ítélet elsőre igazságtalannak tűnt számomra. Sweetlady fizikuma teljesen normális volt, leszámítva hatalmas hasát. Ami az arcát illeti, azt a hajszálerektől cinóberszínűre duzzadt orra uralta, és úgy tűnt, természetes jókedv ül rajta, amelyet a mindig sugárzó mosolyba rendezett, kiálló ajkai hangsúlyoztak. Az apát keresztbe font karral megállt néhány lépésre az elsőtiszttől, és úgy nézett végig rajtunk, mintha mind a fiai lettünk volna. A három tartalék Vezető lesietett a lépcsőn, hogy csatlakozzon hozzá. Sweetlady néma biccentéssel köszöntötte őket. Mire Holz úr befejezte, már tudtuk, hogy 1024-en vagyunk tizenkét csoportba osztva, és négy óra munka és négy óra pihenés váltakozásával fog telni az út. Hat csoportot jelöltek ki a rakomány pakolására, ami erőteljes túlzásnak tűnt. Persze senki sem tudta közülünk, miféle rakományról is van szó. Igaz, ha elmondták volna, sokan azonnal megtagadták volna a felszállást. A keresztény, zsidó és

muzulmán vallásúak egészen biztosan. A csoportvezetők felolvasták a beosztást. Engem szaktudás hiányában a két mindennapi karbantartásra kijelölt csoport egyikébe osztottak be. Búcsút kellett vennem Thorvaldtól, akit tapasztalata miatt a Frullifer-rakéták üzemeltetésével foglalkozó csoportba helyeztek az űrhajó egy teljesen más szektorába. Új társaim nem igazán érdekeltek. Nagy részük fiatal, első vagy második űrutazását töltő Fülöpszigeteki volt, és csak a saját nyelvüket, egy nagyon furcsa kiejtésű spanyolt, valamint a parancsok végrehajtásához elegendő űrhajós szakzsargont ismerték. A csoportvezető viszont egy szófukar olasz volt, Schedoni nevezetű, aki hozzánk hasonlóan mit sem tudott az expedíció hosszáról és céljáról. Megnyugtatott a tudat, hogy ez a negyedik pszitronikus utazása, de sehogy sem sikerült rávenni, hogy mesélje el, mi fog történni. – Majd meglátod – mondta zaklatottan, majd úgy tett, mintha nem értené az angolomat, és bezárkózott saját csendburkába. A szállásunk egy hatalmas hálóterem volt, olyan sötét, hogy inkább kriptára emlékeztetett. Úgy tűnt, a tulajdonosok itt is ragaszkodtak a legszigorúbb gazdaságossági elvekhez. Annyira átható volt a hideg, hogy látszott a leheletünk, és a nekünk szánt takarók olyan használtak és szakadtak voltak, mintha a szemétből szedték volna ki őket. Az egyszemélyes higiéniai egységek zárjai nem tűntek megbízhatónak. Még a szekrények is rozsdásak voltak, és csak erőlködésre nyíltak ki, nyikorogva. – Nem kell megijedni! – nevetett Schedoni, amikor meghallotta hangos panaszáradatunkat. – Az út, ami előtt állunk, nem igényel kényelmet. Azért majd, ha felszálltunk, megkérem a Médiumot, javítson néhány részleten. Az utolsó mondata elég homályosnak tűnt, de leginkább az lepett meg, hogy Schedoni fesztelenül használt egy olyan kifejezést – Médium – ami köztudottan tiltott minden űrhajón, főként a pszitronikusokon. Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy vajon teljesen legális-e a Malpertuis küldetése. A gyanú már megfogalmazódott bennem, amikor észrevettem, hogy a Vezetőkhöz tartozó keleti nőn kívül csak férfiak vannak az űrhajón. Akkor ezt azzal magyaráztam, hogy mivel az expedíciót egy apát vezeti, az egész személyzetet szerzetesi szabályok alá akarják vonni. Elrendezhettük a holminkat, és pihenhettünk pár órát. Az ágyak egymás hegyén-hátán álltak, és mindegyikből kiállt egy fémes gömb, amiből gyantás hajra emlékeztető, rövid és vékony vezetékek fonata lógott. Schedoni figyelmeztetett, hogy ezek neuro-attraktorokat tartalmaznak, amivel a Pszichénk képzeletét továbbítják a Frullifer-rakétákba. Azt is mondta, hogy ha megsértenénk őket, megcsonkítva vagy groteszk szörnyetegek alakjában kellene utaznunk. Kicsit nyugtalankodva gondoltam a fejem fölött lógó skalpszerűségre, de legyőzött az álom, és egészen addig aludtam, míg a csengő nem jelezte az első műszakot a hídon.

1 Aljafería ciszternája Milliárdnyi csillag tarkította az eget Zaragoza felett, olyan sűrűn és fényesen, hogy Eymerich nem tudta nem felemelni a fejét. Borzongás szabott gátat születőben lévő elbűvöltségének. Ez nem olyan éjszaka volt, amikor elmélkedésekre vesztegethette volna az idejét. Szorosan vékony teste köré csavarta fehér reverendáját fedő fekete csuklyás köpenyét, és felgyorsította a lépteit. A Bíróságnak és az Inkvizíció börtönének otthont adó téglatorony a várfalhoz épült, méreteivel megszégyenítette a mellette álló félkör alakú bástyákat. Eymerich gyors intéssel köszöntötte a tűz mellett ülő négy őrt, majd idegesen belépett a bejáraton. A föld alatti ciszternából áradó sós szagtól összeszorult a torka. Mindenki tudta, hogy a négy évvel ezelőtti pestisjárvány során, amikor egész Aragóniában halomban hullottak az emberek, számos holttestet dobtak az óriási kút sötét vizébe. A járvány után Agustín de Torrelles atya, a főinkvizítor összegyűjtette a pestis áldozatainak eltorzult maradványait, majd újra és újra kifüstöltette a víztárolóhoz vezető, szűk folyosót. Mégis maradt valami furcsa bűz, kellemetlen és átható, hogy emlékeztessen az akkori tragédiára. Eymerich felment a börtönökhöz vezető lépcsősoron, ahol néhány őr figyelte, majd folytatta útját a második emeletre. Ott találkozott egy aggódó, fiatal domonkossal. – Végre, Nicolas atya! Agustín atya folyton magáért kiált. – Hol van? – Az volt a kívánsága, hogy a tárgyalóterembe vigyük, a kandalló mellé. De ne menjen hozzá túl közel! A betegápolónak nincsenek kételyei. Fekete pestis. Eymerich megvonta a vállát. – Egyszer már túléltem. Vezessen hozzá! Az ifjú könnyedén meghajolt, és elhúzta a mór stílusú, alacsony, patkó alakú ajtó előtt lógó függönyt. Eymerich elsőre nem látott semmit. A hatalmas, stukkókkal és freskókkal díszített termet, ahova beléptek, mindössze egy fáklya világította meg. Aztán meglátta az ágyat a kandalló előtt, amelyben gyenge tűz pislákolt. Nagy nehezen sikerült kivennie egy takarókba bugyolált, vézna testet. Sötét, szoborszerű alak térdelt mellette. Önkéntelenül is tétovázva közeledett. – Jó estét, Agustín atya! – mondta azután. A betakargatott test nem mozdult. A térdelő személy azonban felemelte a fejét, ezzel fekete fátyla alól felfedte ráncoktól barázdált, öreg arcát és csimbókos ősz haját. – Nem tudom, testvérem, hallja-e magát – mormolta. – Néha visszanyeri tudatát, de többször hörög, vagy úgy tűnik, mintha aludna, mint most. Talán jobb lenne, ha később visszajönne. – Nem, nem! – hirtelen egy teljesen kopasz, sápadt arc emelkedett ki a takarók közül. Hatalmas, lázas szemei karikásak voltak, a szája pedig ajkak és fogak nélküli üregnek tűnt. – Én hívattam Nicolas atyát – mondta elhaló hangon a beteg. – Húzódjon közelebb a kandallóhoz, hogy lássam! De ne jöjjön a közelembe! Miközben az öreg beszélt, Eymerich orrát a rothadó hús szörnyű bűze csapta meg. A gondolat, hogy mi rejtőzik a takarók alatt, mélységes borzalommal töltötte el, a hideg is kirázta tőle. De megpróbálta palástolni viszolygását. – Én is voltam beteg, Agustín atya. Négy évvel ezelőtt. Már immúnis vagyok a... – nem merte

kimondani azt a szót. – ...a pestisre – fejezte be az öreg. – Igen, tudom, hogy túlélte az 1348-as nagy járványt. Pontosan ezért hívattam magát. Hány éves? – Harminckettő. Agustín atya sóhajtott, reszelésre emlékeztető hang hallatszott hörgőiből. – Elég kevés. Mégis maga a legidősebb a bíróság tagjai közül. Rosell atyát Avignonba hívták, a többiek pedig mind halottak – enyhe remegés rázta meg a testét. – És ma éjjel én is meghalok. Eymerich heves türelmetlenséget érzett. Úgy tűnt, mintha látná a betegséget az ágy fölött lebegni, mint valami egészségtelen kipárolgást. Ki nem állhatta a fertőzéstől rózsás, törékeny testeket. Szeretett volna kirohanni a szabadba, de erőltette magát, hogy együttérzés áradjon a hangjából. – Maga is meggyógyulhat, Agustín atya, ahogy nekem is sikerült. Annál inkább, mivel a járvány rég elmúlt. Idén ritkák a pestises esetek, és gyakran jóindulatúak. Az öregember kicsit rázkódott. Hunyorgott. – A pestis nem fog eltűnni, amíg az okozói jelen vannak. Rólam pedig annyit, hogy ha látná, ami a takarók alatt van, tudná, hogy csak órák kérdése. Már kétszer gyóntam. Eymerich egy pillanatra megijedt, hogy a beteg megszabadítja magát ruházatától, és megmutatja a sebeit. Hogy leküzdje borzongását, hirtelen a tűzzel kezdett foglalkozni. – Miért ilyen kicsik a lángok? – kérdezte szigorúan az ápolótól. – Hol vannak a szolgák? Azért tevékenykedett, hogy közben elrendezze az arcvonásait, de az öreg hirtelen mozdulata megállította. – Ne, Nicolas atya! Ha túl meleg van, nem kapok levegőt, és akkor minden hiába. A bensőmben fázom – behunyta szemeit, és lassan újra kinyitotta. – Gyerünk, kevés az időnk! Fontos dolgokról kell beszélnünk. Helyezkedjen a fényre, és hallgasson figyelmesen! Eymerich kiegyenesedett, és keresztbe font karokkal a kandalló mellé telepedett. – Miután Isten engem magához szólít, Aragónia királysága inkvizítor nélkül marad – folytatta a beteg, suttogáshoz hasonló, elhaló hangon. – Ezért hívattam magát. Maga lesz az új főinkvizítor. Eymerich összerezzent. Rendkívül meglepődött. – De hát ez nem lehetséges! V. Kelemen pápa rendelkezései... – Igen, tudom. Rögzítik, hogy az alsó korhatár negyven év. De Rosell atya hiányában egész Aragóniában nem maradt egyetlen domonkos inkvizítor sem, aki ilyen idős lenne. És ha van valami, amit mindenképp meg kell akadályoznunk, az az, hogy az Inkvizíció a ferencesek kezébe kerüljön. Ugyanolyan szörnyű lenne azokra a tudatlanokra bízni, mintha a király kezébe kerülne, akinek egy ferences a gyóntatója. Eymerich bólintott. – Értem. De kétlem, hogy a pápa érvényesítené a kinevezésemet. – Már intézkedtem ez ügyben. Emlékszik arra a francia nemesúrból lett bencés apátra, aki egy ideig nálunk vendégeskedett? – De Grimoard úrra? Úgy tudom, a marseille-i viktoriánusok vezetője. – Pontosan. Most követ, és az egyik legbefolyásosabb ember Avignonban. Váltottunk pár levelet. Emlékszik magára. Meg fogja tenni a megfelelő lépéseket VI. Kelemen felé. Eymerich megrázta a fejét. – Még ha sikerülne is, Péter király nem egyezne bele. A védnöki jog lehetővé teszi, hogy önmagát javasolja a választótestületnek. A pestises végtagjait borító takarók erősen megrázkódtak. Eymerich kissé hátrébb, húzódott, félve a szörnyűségtől, de az öregember csak fonnyadt, sárgás kezét vette elő a ruhák közül. Felmutatta az

ujját. – Hallgasson figyelmesen, Nicolas atya! – mondta, és hallhatóan nem kevés erőfeszítésébe került felemelni a hangját. Szemei megrándultak a dühtől. – Itt nem papokról van szó. Inkvizítorokról beszélünk. A hit legfelsőbb védelmezőiről, még a legbefolyásosabbak eretnekségeivel szemben is. Nincs király, császár vagy herceg, aki magasabban lenne nálunk. Mi a pápának engedelmeskedünk, és senki másnak. – Rövid, heves köhögési roham tört rá. – Istenem, de ki van száradva a torkom! Miért enged ennyire feldühödni? Eymerich összeráncolta a homlokát. – Nem állt szándékomban, Agustín atya. De attól tartok, a királlyal való kapcsolat nem lesz egyszerű. – Akkor el kell érnie, hogy féljen magától – az öreg ajkai megrándultak. – De haladjunk sorrendben! Amikor innen kimegy, menjen a szobámba! Ott megtalálja majd az ideiglenes engedélyt, amelyet magának készítettem. Ebben magát jelölöm ki utódomul a pápai megerősítés megérkezéséig. Talál majd még három pápai bullát: Ad abolendam, Ut inquisitiones és Ad extirpanda címmel. Holnap pedig jelenjen meg a Justicia előtt az engedéllyel és a bullákkal! – Nem fog fogadni. Még a királynál is ellenségesebb velünk. – Fogadni fogja, ha tudja magát érvényesíteni. Mutassa meg neki a bullákat, és sorolja fel előjogait! Nem utasíthatja vissza. Eymerich megrázta a fejét. – Nagyon magabiztos, Agustín atya. Az öreg nem is figyelt rá. – Azután menjen el az érsekhez! Ennek csupán formalitásnak kell lennie, mindenképp tartózkodjon bármiféle alárendeltségre utaló megnyilvánulástól. Majd amikor találkozik a királlyal, ha lesz lehetősége négyszemközt beszélni vele, emlékeztesse őt a velem folytatott utolsó meghallgatására. Mondja meg neki, hogy magát bíztam meg a vizsgálat folytatásával! – Miféle vizsgálatról van szó? Agustín atyát ismét egy köhögési roham rázta meg, ezúttal olyan hosszú és erőteljes, hogy a nővér felugrott, mindenre felkészülve. Az atya egy intéssel eltessékelte, majd könnyekkel teli szemekkel folytatta. – Ezek tényleg az utolsó perceim. Uram, adj erőt, hogy befejezzem! – Eymerichre nézett. – Nicolas atya, ez a palota átkozott, ez a föld átkozott! Legyőztük ugyan a mórokat, de megengedtük nekik, hogy köztünk éljenek mindenféle hitetlennel együtt. A király a zsidó tanácsadóira hallgat. Feltűnt magának, hogy Aragónia még nem teljesen keresztény? Eymerich szemei a terem mór boltozatára tévedtek, és a sötétben homályba vesző bonyolult mozaikokra, melyeknek vörös és arany színei a lángok táncával egy ritmusban jelentek meg és tűntek el. – Ettől én is ugyanúgy szenvedek – mondta szárazon. – IV. Péter túlságosan toleráns. – Van még rosszabb is. A város asszonyai között... – Az öregember hirtelen félbehagyta a mondatot, szája nyitva maradt. Végtagjai remegni kezdtek, az egész ágy rázkódott tőle. Megpróbált uralkodni magán, de a hang csak fojtott sikolyként tört elő belőle. – Istenem! Engedd, hogy befejezzem, kérlek! A nővér a vézna test mellé térdelt, és átkarolta, mintha ezzel megfékezhetné a görcsöt. Eymerichre nézett: – Atyám, könyörgöm! Hívja ide az orvost, a szolgákat vagy akárkit! – Ne! – Az öreg emberfeletti erőfeszítéssel kitépte magát a szorításból. Ezzel leestek róla a

takarók, felfedve csontvázszerű testét, amelyet alig takart a rajta lógó véres ing. Karjait feketés kinövések borították, ránézni is szörnyű volt. Patakokban folyt a genny és a vér. – Ne! Tudnia kell! Nem akarom... El kell mondanom... Istenem! Istenem! – Az ágyról bomló hús és rothadás szaga szállt fel, olyan intenzíven, hogy szinte tapinthatónak tűnt. Eymerichen úrrá lett a borzalom, kifelé igyekezett a teremből, de az öregember következő szavai maradásra bírták: – Figyeljen! – kiáltott Agustín atya, karját felé nyújtva. – A ciszterna... Ami a ciszternában van... Ez az, amit felfedeztem... Az asszonyok, a tó asszonyai... Égesse meg őket, égesse meg őket! Még mielőtt késő lesz. Még mielőtt... – hirtelen visszahanyatlott az ágyra, teljesen erőtlenül. Szája szegletéből sötét váladék bugyogott elő. Még egyszer felköhögött, majd mozdulatlan maradt, szemei üresen meredtek a semmibe. A nővér könnyekben tört ki, és az ágy szélébe fúrta az arcát. Eymerich néhány pillanatig nézte a jelenetet, és önkéntelenül megkönnyebbült, hogy véget ért a kínszenvedés. Azután hosszú léptekkel átkelt a termen, hirtelen megijedve, nehogy belélegezze a szennyezett levegőt. A folyosón meglátott egy sarokban álló, talán éppen utasításra várakozó testvért. – Agustín de Torrelles atya meghalt – mondta szárazon. – Hol vannak a kanonokok? – Az éjjeli matutinumot éneklik. – Azonnal értesítsd őket! Hagyják abba az éneklést, és jöjjenek ide! Ha szükség lenne rám, a legfelső emeleten leszek, Agustín atya cellájában. De nem szeretném, ha ok nélkül zavarnának. Az ifjú kissé megszeppentnek tűnt a felsőbbrendű tekintettől, amelyet Eymerich hierarchikus elhelyezkedése nem indokolt, mindenesetre gyorsan meghajolt, és sietős léptekkel távozott. Eymerich futólag beleszippantott a folyosó párás levegőjébe. Ruhája szegélyét felemelve kettesével szelte a lépcsőfokokat.

A torony legfelső emelete egy freskók nélküli, keresztboltozatos teremből és egy sor cellából állt. Az ajtógerendák és a mennyezeti dekoráció nagyon aprólékosan voltak megmunkálva, hogy eltöröljék annak az időszaknak a nyomait, amelyikben az épület egy mecsetnek adott otthont. A megmaradt kiálló darabokról és geometrikus díszítésekről meszeléssel tüntették el a régi tökéletesség utolsó nyomait. A terem berendezése mindössze néhány ládából és egy hatalmas, fekete feszületből állt. Eymerich az egyik cella felé indult, és önkéntelenül is óvatosan lökte be az ajtót. Belül teljes sötétség honolt. Visszament a terembe, és levett egyet a falakat összekormozó fáklyák közül. A cella egyetlen beépített tartójába helyezte, és körülnézett. A szoba bútorzata egy ágyból, egy ládából és egy apró íróasztalból állt. Elképzelhetetlen luxuscikkek ezek egy kolostorhoz képest, ahol a szerzetesnek – de még talán az apátnak is – a pihenést is beleértve, élete minden egyes pillanatát meg kell osztania testvéreivel. De a koldulórendek, a domonkosok és a ferencesek tagjai nem tartották be az ilyen korlátozásokat. Ezenkívül egy inkvizítor olyan titkok birtokosa, amelyek terhét egyedül kell viselnie; még az Aljaferíán kívül lakó Eymerich is élvezte a saját cella kiváltságát az Ebro partján álló kis kolostorban, ahol a szállása volt. Ráadásul soha nem lett volna képes arra, hogy személyes terét megossza másokkal. Novícius kora óta visszatérő rémálma volt a nagy, közös hálóterem. Azonnal megtalálta a számára fontos papírokat az asztalon, és gyorsan összeszedte őket. A latinul és katalánul is megírt engedély felruházta Agustín atya örökösének minden jogával, csak a pápai pecsét hiányzott róla. A bullák azok a rendeletek voltak, amelyekkel a múlt század pápái meghatározták az inkvizítorok hatalmát, annyira kiterjesztve azt, hogy végül minden ellenőrzés alól

kikerült. De volt ott egy olyan rendelet is, amelyet Agustín atya nem említett; Canon Episcopi volt a címe, és néhány pergamenlapból állt. Eymerich a többivel együtt eltette, öve nem lévén, a nyakából lógó kicsi zsákba. Ezután visszahelyezte a fáklyát, és lement a lépcsőn.

A főinkvizítor rothadó testének viszontlátása elviselhetetlen gondolatnak minősült. Gyűlölte a fizikai tökéletlenség minden formáját, de leginkább a betegséget, sajátját és másokét egyaránt. Amikor négy évvel ezelőtt elkapta a pestist, bezárkózott a cellájába, és minden segítséget visszautasított. Gyengeségének felfedése sokkal jobban zavarta volna, mint a halál. A sarokban kuporogva várta a véget hat teljes napon keresztül, ezalatt csak vízen és kenyéren élt. Mikor elmúlt a láza, úgy sétált ki cellájából, mintha mi sem történt volna, semmibe véve a gratulációkat és megjegyzéseket. Tudta, hogy sokan becsülték, de kevesen szerették igazán. Nem is vágyott rá. A második emeleten a zavart esperessel találkozott. – Nicolas atya! Szerencse, hogy itt van. Senki nem mer Agustín atya holttestéhez érni. Félnek a fertőzéstől. Eymerich bosszúsan vállat vont. – Ez a maguk problémája. Fenyegesse meg, vagy kényszerítse őket, mit tudom én! Vannak fontosabb dolgaim. Az esperes vonásai megkeményedtek. – Nicolas atya! Emlékeztetnem kell, hogy engedelmességgel tartozik nekem. – Már nem – felelte Eymerich halvány mosollyal. – Agustín atya engem jelölt ki utódjául. Maga az, aki engedelmességgel tartozik nekem. A megdöbbent esperes próbált volna válaszolni, de Eymerich már sietve szelte a lépcsőket, reverendájának szegélyét fogva. Úgy látszott, egyfajta új méltóság karcsúsítja vékony alakját, ezzel még jobban elszomorítva szigorú vonásait. Az esperes megrázta a fejét, és zaklatottan visszatért társaihoz, hogy elmondja a hírt.

A földszintre érve Eymerich határozatlanul állt a víztárolóhoz vezető folyosó előtt. A haldokló szavai után szeretett volna vetni egy pillantást arra a hatalmas tartályra, és felfedezni az Agustín atya által említett rejtélyek nyomait. Azonban irracionális félelmet érzett, hogy a második emelet szennyezett levegője egyik pillanatról a másikra szétterjed a toronyban, és összekeveredik a föld alatti vizek fertőző kipárolgásával. Nem, jobb lesz, ha azonnal a friss levegőre siet. Épp a pince boltozatát tartó két pillér egyike mellett haladt el, amikor szeme sarkából egy gyors mozdulatot észlelt a háta mögött. Megpördült tengelye körül, épp időben ahhoz, hogy lásson egy távoli, sötét alakot eltűnni a víztárolóhoz vezető folyosón. Egy pillanattal később kihunyt a járatot megvilágító fáklya, ezzel sötét barlanggá változtatva a bejáratát. Eymerich körülnézett, őrök után kutatva, de az előcsarnok kihalt volt. Így hát óvatosan megközelítette a folyosót, és egy pillantást vetett rá. Nem látott semmit. Azonban érzékelte valakinek a jelenlétét, aki a járat másik végéből, a homályból leste mozdulatait. Egy röpke pillanatig mintha egy bizonytalan vonású, sápadt arcot is látott volna, de az azonnal visszasüppedt a sötétségbe. Olyan erős borzongás futott végig a hátgerincén, amelyet nem tudott uralni. – Ki van ott? – kiáltott, hogy legyőzze saját félelmét. Senki sem válaszolt, viszont hangos sóhaj hallatszott, mintha a homályban rejtőzködő egészen idáig visszatartotta volna lélegzetét.

Eymerich meg volt győződve arról, hogy nem fél semmitől. Ez az elhaló hang azonban olyan váratlan félelmet váltott ki belőle, hogy néhány pillanatra felgyorsult a szívverése. Sietve lépkedett a kijárat felé, próbálta magát összeszedni, de csak akkor tért magához, amikor kilépett a szabadba, és meglátta a tűz mellett guggoló őröket. – Kapitány! – szólt a csapat tisztjéhez. – Azt hiszem, valaki bujkál a ciszternához vezető folyosón. Utánanézne? – Természetesen, atyám – válaszolt a katona, miközben kezébe vette a kardját, és felállt. Amikor beléptek az előcsarnokba, már visszatért a fény a járatba. A tiszt elindult az alagútban, Eymerich inkább a bejáratnál várakozott, immár újra a maga uraként, de még mindig fájdalmasan emlékezve az iménti félelmére. Néhány pillanat múlva a tiszt visszatért. – Nincs itt senki, atyám, de ezt találtam. – Egy zöld textildarabot nyújtott át Eymerichnek. – Nagyon különös. Eymerich gyanakvón vette szemügyre a foszlányt. – Valamilyen toknak látszik vagy inkább sapkának. Újszülöttek számára készült sapkának. – Összeráncolta a homlokát. – Hallott mostanában pletykákat a ciszternában talált tárgyakról? – Mostanában? Nem. De általában a királyi termekben őrködöm, ez az első este, amikor a toronyba vezényeltek. – Köszönöm, kapitány. Laudetur Jesus Christus! – Semper laudetur, atyám!

Eymerich beburkolta magát reverendája fölött viselt fekete köpenyébe, és homlokába húzta fehérrel csíkozott csuklyáját. Egy boltív alatt átmenve rápillantott az udvarnak otthont adó gótikus épületre, amely a régi mecset központi tömbjén állt. Nemrégiben IV. Péter ebbe a mór stílusú építménybe költöztette át a királyi udvart, és még távolról sem volt kész a teljes belső tér gótikussá alakítása. Közvetett tünete ez egy olyan társadalomnak, amelyben népek, kultúrák és vallások egymás mellett élnek, összeolvadás nélkül, az inkvizítoroktól és a keresztény felsőbbrendűség híveitől való állandó rettegésben. Az óriási kaput katonák tömkelege felügyelte, akik felismerték őt. Majd Eymerich rálépett az Aljaferíát támasztó hatalmas kőalapzatra. A matutinum már véget ért, az éjszaka nyirkos és csendes volt. Csak a tiszta, derült ég jelezte a következő napra várható hőséget. Miközben az Ebro irányába sétált egy rablóktól védett, az udvar emberei számára fenntartott füves úton, büszkeség és aggodalom kavargott benne. Nyers, félénk, magamutogatástól vonakodó személye mindig is tartott bármilyen pozíció betöltésétől. Jobban szeretett névtelenségbe burkolózó, titkos irányító maradni, még azzal együtt is, hogy ki nem állhatta, amikor érdemeit nem ismerték el vagy másoknak tulajdonították. Másrészről viszont a hatalom birtoklása nem volt kedve ellen való, és a főinkvizítor hatalma már egy évszázada felsőbbrendű volt az összes főpapénál, a bíborosokat is beleértve. Attól félt, hogy túlságosan a nyilvánosság elé kerül abban a bonyolult helyzetben, amely 1352 őszén Aragónia kicsi, de erős királyságában uralkodott. A szertartások iránti szenvedélye miatt Szertartásos ragadványnévvel ellátott IV. Péter egyre kevésbé tartotta be a sajátos aragóniai rendeletek által hatalmának állított korlátokat. A világon egyedüli uralkodóként attól szenvedett, hogy egy főbíró felügyelete alatt állt, akit Justicia de corténak neveztek, és akinek a koronázás alatt fejet hajtott. A Justicia a Zaragoza és a környező nagyvárosok nemessége között létrejött Union jogait

védelmezte, amelyeket a fueros és az 1283-as privilegio general alapján nagyon részletes jogszabály garantált. 1348-ban a királyság történetében fordulópont következett: IV. Péter legyőzte a nemeseket, és elégette az Union kiváltság-levelét, de nem tudta magát felszabadítani a Justicia alól, sem a fuerost hatályon kívül helyezni. Sőt, büszkesége számára rendkívül megalázó ceremónián hűségesküt kellett tennie a magisztrátusnak a Cortes, a katonák, lovagok, papok és a városi polgárság képviselőiből álló tanácsadó testület előtt. Még tovább nehezítette a sanyargatott uralkodó helyzetét az ezt követő pestisjárvány, amely elragadta tőle első feleségét, a lányát, Mariát és egy unokahúgát. 1352-ben úgy tűnt, törékeny nyugalom szállta meg Aragóniát és az alárendelt királyságokat: Katalóniát, Szicíliát és Valenciát. De megmaradt a nemesség IV. Péter iránti ellenségeskedése, amelyet ő nyíltan viszonzott. Agustín de Torrelles atya, az egyik legnevesebb aragóniai család sarja kapta a nehezét. A domonkosok, akik mindig is tartózkodtak az állásfoglalástól, és régóta az udvar támogatását élvezték, kegyvesztettek lettek, és velük együtt az Inkvizíció is. A szegénység elhanyagolása csökkentette népszerűségüket a nép körében, akik nem voltak érzéketlenek a begina eretnekség szigora iránt. Néhány hónapja Péter király ferences gyóntatót választott magának, és mert a ferencesekre volt bízva a Szent Hivatal, elkezdett nyomást gyakorolni Avignonra. Mindeddig azonban eredmény nélkül. Eymerich szorongását az a tény szülte, hogy éppen akkor örökölte meg Agustín atya terhét, amikor az Inkvizíció befolyása a legalacsonyabb volt, és a ferences veszély egyre növekedett. Arról nem is beszélve, hogy az uralkodó legbizalmasabb tanácsosai zsidók voltak, akik szintén ki nem állhatták az Inkvizíciót. De Eymerich nemcsak kinevezésének kedvezőtlen társadalmi körülményei miatt félt. Mélységesen gyűlölte produkálni magát, másokkal foglalkozni, nyilvánosan beszélni. Boldog pillanatai egyedül azok voltak, amikor saját cellájának fehér és megszállottan kitisztított falai között dicsőségről szóló álmait szövögethette, amelyeknek megvalósulását lehetetlenné tette a társadalmi élettől való idegenkedése; vagy amikor a színfalak mögött sikerült úgy irányítania a körülményeket és a személyeket, hogy azok az ő akaratának bonyolult mintázatát követve mozogjanak. A hűvös és nyugodt éjszaka derűje sem tudta mérsékelni aggályait. A szállásául szolgáló kis kolostorba – amely egyszerű, fehér, négyszögletes épület a „La Zudra” nevű nagy mór torony oldalában – bizonytalan lelkiállapotban és a fáradtságtól izgatottan érkezett meg. Átlépett néhány csavargó felett, akik a homlokzat előtt aludtak rongyos takaróikba burkolva, és megrántotta a bejárat mellett lógó csengőzsinórt. – Agustín atya meghalt – mondta a kései óra miatt álmosan ajtót nyitó őr atyának. – Pestis, természetesen. – Ó, Istenem! Felkeltsem a többieket? – Nem szükséges. Már van, aki foglalkozzon vele. – Elvette az égő gyertyát, amelyet a testvér nyújtott neki, és belépett a kolostorba. Átvágott az apró belső udvaron, belépett a cellájába, és anélkül, hogy levette volna reverendáját és csuklyáját, levetette magát az ágyául szolgáló padra. Pár perc múlva már aludt. Sok éve ez volt az első eset, hogy kihagyta a lefekvés előtti imádságot.

Jóval később ébredt, mint amikor szokott. A prior – egy öregember, aki folyton az utcákat járta, és elrettentő prédikációkat tartott a bűnösöknek – engedélyezte neki ezeket a jogokat. Talán azért, mert Eymerich volt a házban az egyetlen, aki az Inkvizícióhoz tartozott; vagy talán azért, mert időszakos

dühkitörései, még ha kontrollálta is őket, nem ritkán vérfagyasztóak voltak. Ezenkívül a toulouse-i domonkos rendház e kis kolostorában Eymerich jelenléte az éjszakai órákra volt korlátozva, és azokban a ritka pillanatokban, amikor együtt volt a testvérekkel, közmondásokat gyártottak mogorvaságáról. Az erős napsütés már javában hevítette Zaragoza fa-, szalma- és palatetőit, mikor kilépett az udvarra. Két, a sarokban beszélgető szolga rövid intéssel köszöntötte. Szórakozottan válaszolt, és az őrházhoz ment. – Hol van a prior? – kérdezte az őrködő atyát. – Az Aljaferíába ment. Mélységesen megrázta Agustín atya halála. Reggelizett már? Eymerich megrázta a fejét, és átment a kovácsoltvas kapu alatt. Úgy tűnt, a házak vörös téglái gyönyörűséggel szippantják be a meleget, amelyet az éjszaka megtagadott tőlük. Az impozáns Zudra körül vásárt tartottak. A levegőt intenzív szegfűillat töltötte be, ami fűszerekkel és kevéssé kellemes testszaggal keveredett. Zajos és színes tömeg gyűlt össze a padok és a parasztok sátrai körül, nagyrészt mórok, és lábukkal a toronytól az Ebróig tartó szennyvízben tapicskoltak, zöldségleveleket és egyéb szemetet hagyva maguk után. Zsidó szakállak, muzulmán turbánok és keresztény ruhák kavarodtak össze egy három nyelven és azok számtalan dialektusában zajongó embertömeggé. De leginkább csavargókat lehetett látni mindenfelé: csapatokban tántorogtak; vagy az útszéleken, a sárban ülve énekeltek; kéregettek; vagy fekélyes sebeiket mutogatták. Eymerichnek tömegiszonya volt. Felhúzta csuklyáját, mintha az megszabadítaná mások jelenlététől, és befordult egy fakunyhók között vezető, büdös és fullasztó utcába. A beszögezett ablakok azt sugalmazták, hogy a fekete pestis erősen érintette ezt a negyedet, és a járvány utáni törékeny nyugalomban nem volt lehetőség a teljes újjáépítésre. Az utca végén meglátott három nőt hagyományos mór hímzett selyemblúzban, akik az arcukat fehér vászonból készült maszkkal fedték el. Ezzel emlékeztek a négy évvel ezelőtti tragédiára, amikor még a belélegzett levegőt is halálosnak gondolták. Amikor elhaladt az idegen nők mellett, az egyikük minden szokást és szabályt megsértve lágyan megérintette a vállát. Eymerich, aki ki nem állhatott bárminemű érintést, akaratlanul is összerándult. Rosszalló tekintetét a nőkre emelte, de azok már messze jártak, maguk közt vidáman nevetve. Egyikük megfordult, és az égre mutatott. Azután eltűntek az utcasarok mögött, csilingelő kacajt hagyva maguk után. Eymerich megvonta a vállát, és folytatta útját. Majd szórakozottan felemelte a tekintetét, abba az irányba, amerre a nő mutatott. A látványtól elakadt a lélegzete. Az Aljafería tornyai felett, a távolban hatalmas nőalak látszott közeledni. Felhőkből és fényből állt, mégis tisztán kivehető volt. Nemes és szép arc, fehér tunikába burkolt, karcsú test, egy meghatározhatatlan eszköz felé nyúló kéz. Csak egy pillanat volt az egész, és az alak eltűnt a napsütésben. Eymerich torkában dobogó szívvel pislogott. Néhány másodperc alatt visszanyerte teljes önuralmát, de egy meghatározhatatlan, kellemetlen érzése maradt. Most tiszta volt az ég, és a levegő egyetlen szikrázása csak a folyó csillámlásának tükröződése volt a templomok rózsaablakain és keresztjein. Még lejjebb húzta a csuklyáját, és folytatta útját. Biztos volt benne, hogy nem álmodott. Az éjfekete hullámokkal keretezett büszke arc még mindig túlságosan elevenen élt elméjében. Nem, a jelenséget nem lehetett kétségbe vonni. Az Oszlopos Szűzanya jelent volna meg neki, akinek egy hét múlva tartják az ünnepséget? Zaragoza, a Miasszonyunk iránt nagyon elkötelezett város bármelyik lakosa ezt gondolta volna, de az ő logikus, néha már embertelen elméje ösztönösen elutasította ezt a magyarázatot.

Látott már testvéreket elájulni és utóbb azt állítani, hogy látták valamelyik szentet fénykoszorúval övezve, vagy magát Jézus Krisztust személyesen. Másokat egész éjjel sátáni jelenések kínoztak, éppen ezért vált szokássá a domonkosok között az esti imádság után a Salve Reginát énekelni. De egészen eddig a pillanatig az ezekhez hasonló hallucinációkat egyszerűen a rendkívül szigorú életstílusnak vagy a miszticizmustól túlfűtött képzelgéseknek tulajdonította. Azonban a nő, akit látott, nem volt sem Szűz Mária, sem valami alvilági teremtmény. A megjelenését bejelentő fiatal nők sem voltak azok. Hirtelen furcsának, zavarónak tűnt számára a város. Eszébe jutott Agustín atya, aki figyelmeztette Zaragoza asszonyaira. Elgondolkodott. Az is elképzelhető, hogy éppen ez a figyelmeztetés hívta életre látomását. Egy halkan elmondott rövid ima után engedélyezte magának a valóságba való visszatérést. De az az arc...

Elérte a katonákkal őrzött mellékutat, amely az Aljaferíához vezetett. Gyors léptekkel száguldott rajta végig, saját gondolataiba temetkezve. Amikor meglátta a kőalapzatot, amelyen a palota állt, a főbejárat előtt gyülekező kisebb tömeg vonta magára figyelmét. Felismerte a priorját, a kórusvezetőt és néhány udvari nemest a criadosnak nevezett magas rangú szolgák nagy csoportjával keveredve. Először azt gondolta, Agustín atya gyászszertartása miatt gyűltek össze, de ahogy közeledett feléjük, rájött, hogy éppen rá várakoznak. – Nicolas atya! – A prior tárt karokkal fogadta, ráncos arcának redői megfeszültek mosolyától. – Tényleg igaz, amit az esperes mondott? – Mit mondott? – kérdezte védekezve Eymerich. – Hogy a mi szegény de Torrelles atyánk magát nevezte ki utódjául! Hogy maga a királyság új főinkvizítora! – Ez igaz – válaszolta Eymerich szűkszavúan. – Végrendeletet is hagyott. Az öreg felemelte karjait, és az ott állókhoz fordult. – Tényleg igaz a hír! Micsoda megtiszteltetés a rendházamnak! Nicolas Eymerich Aragónia új inkvizítora! A csoportból felhangzó dicséretek kórusa rendkívüli módon idegesítette Eymerichet. Arcára mosolyt erőltetve nyomakodott előre a tömegben, és néhány körülményes mondattal válaszolt a gratulációkra. A bejárathoz érve észrevette az őrök kapitányát, akit előző éjjel a víztárolóhoz vezető alagút felderítésére kért. Integetett Eymerichnek. Megszabadult egy különösen alázatos criadótól, és odalépett a tiszthez. – Nos, mi újság, kapitány? – Ma reggel visszatértem a ciszternába – felelte a katona fojtott hangon. – Megtaláltam a gyermeket. – Miféle gyermeket? – Emlékszik a tegnap estére? A kis csuklyára? – Igen. És? – A kút szélén egy kisgyermek teste volt. Elvágták a torkát. Eymerich összerezzent. – Micsoda? A tiszt a szemébe nézett. – És ez még nem minden. A holtteste nem egy normális test. Nem fog hinni a szemének. – Mély lélegzetet vett. – Istenem, nem is tudom elmondani. Az inkvizítor összevonta szemöldökét.

– Mutassa az utat!

Gyors, mint a gondolat – 2 Marcus Frullifer késésének tudatában rohant be a Texasi Egyetemhez vezető főút melletti Hamburger House ajtaján. Olyan erősen csapta be az üvegajtót, hogy majdnem betört. A vendégek bámulták, egy pincérnő értetlen pillantást vetett rá, a pénztáros aggódva fürkészte, az üzletvezető gyűlölettel nézte. De Frullifer nem vesztegette az idejét a szemtanúkra. Cynthia Goldstein már ott volt, egy asztalnál ült egy hatalmas papírpohárral maga előtt, ami úgy tűnt, tele van Pepsivel. Egyértelműen ideges volt, olyannyira, hogy a hely teljes dohányzási tilalma ellenére egy csomag cigarettát szorongatott. Miközben odasétált az asztalához, Frullifer tekintetével átölelte a lány alakját. Szíve azonnal hevesebben kezdett dobogni. Nem akármilyen nő volt. Ő volt a Nő. Az abszolút tökéletesség. Már maga a tény, hogy rávette a találkozóra, sikernek minősült. A többi Frulliferen múlott. Lehuppant a párnázott padra. – Ne haragudj, hogy késtem! – hadarta. – Újra megpróbáltam Tripler professzorral beszélni. Futni kezdett, én meg követtem. De hiába. Cynthia ajkai szétnyíltak, megmutatva hófehér fogait. – Ne aggódj! Nem reménykedhetsz abban, hogy erőszakkal meggyőzöd Triplert. Meg kell találnod a módot, hogy elmagyarázhasd neki az ötleteidet! – A lány mosolya még szélesebb lett. – Gondolom, ezért vagyok én itt. Frullifer épp kezdett magához térni a futás után, mikor hirtelenjében egy teljesen más érzelem öntötte el. Most közelről is láthatta beszélgetőtársnőjét. Nagyon hosszú, gesztenyeszín haj. Telt ajkak. Fitos orr, szeplőkkel megszórva (imádta a szeplőket). Magas arccsontok. Enyhén fénylő, fekete szemek. Annyira szép volt, hogy Frullifernek le kellett sütnie a szemét. Ilyet még soha nem csinált! A lány ígéretes domborulatainak látványa egy hőhullámot indított el benne, ami a füleinél gyűlt össze, azt a másodlagos áramlást leszámítva, amely az ágyéka irányába tartott. Eddig mindig csak fehér köpenyben látta a lányt. Hogy zavarát enyhítse, a pincért hívta. – Egy sört! – rendelte fanyarul. A pincér, egy szemüveges, aranyos, pufók arcú diáklány, mosolyogva rázta meg a fejét. – Ilyen korán csak alkoholmentes italokat szolgálunk fel. – Akkor egy pohár kólát kérnék... – tudatosan lehalkította hangját –, de sörrel tele. A pincérlány egy pillanatig habozott, majd szélesen elmosolyodott. – Megteszek minden tőlem telhetőt – kacsintott, és távozott. Frullifer megkönnyebbülten nézett újra Cynthiára, aki láthatóan jól szórakozott az előbbi beszélgetésen. Csak a szemeire koncentrált, megpróbált minden mást kizárni. – Elolvastad az iratokat, amelyeket adtam. Neked is őrültségnek tűntek? Miért nem akar Tripler tudomást venni róluk? A lány kissé összevonta szemöldökét. – Nem, biztosan nem őrültség. Az egyenletek helyesek, a matematikai modell elegáns – hangja meleg volt, de kicsit rekedtes. – De van néhány dolog, ami nem illik bele. Kezdve a címmel: Gyors, mint a gondolat. – A tartalmat tükrözi, nem? – De, csak úgy hangzik, mintha egy regény címe lenne. Ráadásul a világegyetemben létező,

fénysebességet meghaladni képes részecskék bemutatásának végén azt állítod, hogy egy nap ezeknek az energiáját fel tudják majd használni galaxisokat átszelő utazásokhoz. Onnantól kezdve semmit nem lehet érteni. Frullifer leforrázottan magyarázta: – Tudom, ez egy összetett értekezés. El kell felejteni az űrutazásról a mai napig alkotott elképzeléseket. – Most úgy érezte, jobban ura önmagának, és szabad utat adott lelkesedésének. – Az űrutazás e típusa, amelyet a mai relativisztikus fizikában ismerünk, csak a Naprendszer néhány részének átjárását engedi. Ezzel szemben a pszitronikus mozgásba hozza a képzelet erőit, és lehetővé teszi uralásukat, így bármikor kiléphetünk a megfigyelhető univerzumból, hogy aztán egy tetszőleges pontján újra belépjünk. Ez nemcsak mozgás a kozmoszban, hanem egy szempillantás alatti áthelyeződés, amelyet a képzelet anyagi dimenziójának használatával hajtunk végre. Cynthia csillogó szemei enyhén opálossá váltak. – Nem hiszem, hogy értettem. – Megpróbálom egy példával megmagyarázni. Ha pszitronikus űrhajót akarnék építeni, elsősorban az emberi idegsejtek mesterséges utánzataival ruháznám fel azt. Valójában az agy idegsejtjeiben történő molekuláris folyamatok a pszitronok kibocsátásának tényezői, rendszerint „fogságban” tartva ugyanazon idegsejtek által nyugalmi állapotban. Igazából ez csak látszólag nyugalmas. Agyi területen való kényszeredett tartózkodásuk alatt a pszitronok feltöltődnek információkkal, annak megfelelően, hogy az idegsejtrétegek mit tanultak a külső ingerektől függően. Frullifernek szünetet kellett tartania, mert visszatért a pincérlány, egy tálcán hatalmas papírmasé poharat egyensúlyozva. – Itt a kóla – mondta pajkosan, és elé helyezte a poharat. Frullifer elégedetten nyugtázta a sör ír minőségét jelző sötét habot. – Tökéletes. Nagyjából negyed óra múlva kérek egy következőt! Ez alkalommal a lány nem ellenkezett. Szélesen elmosolyodott, és elment. Cynthia mosolygott. – Be akarsz rúgni? – Soha nem rúgok be. Jó, majdnem soha. – Frullifer mohón lenyelt egy nagy kortyot. Most sokkal könnyedebbnek érezte magát, és kevésbé zavartan nézett beszélgetőtársa arcára. – Eddig sikerült követni az értekezésemet? – Csak részben. Vagy talán igen. Attól függ, mi következik. – Rendben, folytatom. Mivel a pszitronok alapállapotból gerjesztett állapotba kerülnek, szükségszerű, hogy az agy produkálja az outputot az akaraton át, tehát a változások, az ingerületátvivő fázis szinapszisai kémiai és elektromos folyamatainak szabályozó funkcióján keresztül mennek végbe. És akkor kezdetét veszi a pszitronok „utazása”, amely olyan gyors, hogy kivonja magát a fizikai világegyetemből, és bekerül az idő nélküli, képzeletbeli területre. Cynthia elegáns tiltakozó gesztust tett. – Nyugalom, nyugalom! Magától értetődőnek veszed ennek a képzeletbeli területnek a létezését. Ezt a hiányosságot már a kéziratodban is észrevettem. Összekevered a képzetes számokat a psziché precíz területével. – De mit gondolsz, mik azok a számok? Az az olvasat, amelyet lelkünk az univerzum szabályaira ad. Onnan szedünk mindent. Honnan máshonnan? – Frullifer hirtelen félbehagyta. Cynthia egyértelműen összezavarodva csücsörített, ajkait rózsaszín szívecskévé formálva. A férfi erős késztetést érzett, hogy megcsókolja. De hogy lehetne ezt a szituációt egy csók felé mozdítani? Mások hogyan csinálják? Erősen megrázta a fejét.

– Talán értelmetlenségeket beszélek. – Nem, nem – válaszolt a lány. – Folytasd csak, azt hiszem, értelek! A képzeletbeli dimenzió a valóságban létezik. És aztán? Frullifer, hogy folytatni tudja, kénytelen volt kólának álcázott sörébe mártani száját. Felemelte a fejét, de nem vette észre az orrán maradt habot. – Az emberek nagy részénél a gerjesztett pszitronok tisztán és egyszerűen eltűnnek ennek a dimenziónak az örvényében az összes információjukkal együtt. De akadnak olyanok, akik tudatosan kontrollálják az agyi aktivitásukat, számukra a kivetített pszitronok bármikor újra előidézhetőek. Az ok nyilvánvaló: az „idegsejt-börtön” fázis során a szokásos információkon kívül feltöltődnek egy plusz információval, a mi univerzumunkba való visszatérés módjaira vonatkozóan. Más szavakkal: olyan, mintha ezek a pszitronok kapnának egy térképet a képzeletről, amelyen rajta van a valós dimenzióba való visszatérés pontos helye. – És ez hogyan kapcsolódik az űrhajóhoz, amiről az értekezésedben szó van? – Ez egyértelmű! Az űrhajót mesterséges idegsejthálózatokkal kell ellátni, olyanokkal, amik képesek szimulálni az emberi agyat, ha nem is teljes bonyolultságában, mert az virtuálisan lehetetlenség, hanem az „utazáshoz” használatos specifikus funkciókat. A hálózatok elrendezésének, amelyet egyszerűen leírhatunk vektor mátrixokon keresztül, egyszerűbbnek kell lennie az agyi hálózatokénál, de nem sokkal: képesnek kell lennie érzékelni a Pszichét azon a területen, ami tartalmazza, és letölteni a pszitronokat a saját szinapszisaik során szerzett információkkal együtt. Az információiknak két típusa lehet: az egyik a képzeleten belül és kívül folytatandó útra vonatkozó, a másik pedig az űrhajóra, a legénységet is beleértve. Ebben a pillanatban Cynthia, aki már rég elvesztette a fonalat, olyat tett, amit nem kellett volna. Szórakozottan kikapcsolta sárga blúzának legfelső két gombját. Frullifer szeme lázasan fennakadt a pulóvert kitöltő, két kerek és rózsaszín mell közötti árok láttán. Frullifer ismét orrig a sörbe temetkezett, de annyira remegtek a kezei, hogy a hab nagy részét a nadrágjára folyatta. Azután tapogatózva a lány cigarettájáért nyúlt, az ő öngyújtóját használva meggyújtott egyet. Akadozva beszélt: – Az „irányítás” azonban nem teljesen a mesterséges idegsejtekre lenne bízva. A járművön jelen kellene lenniük olyan személyeknek, akiknek az átlagosnál élénkebb az agyi aktivitása, hogy képesek legyenek kölcsönhatásba lépni saját pszitronjaikon keresztül a hálózatokban foglyul ejtett Pszichével, hogy minél több és részletesebb információt kapjanak az útról és a személyzetről azért, hogy képzelettel formába tudják modellezni. Mivel az utazás, amiről beszélek, nem a tárgyak és emberek valódi fizikumával történik, hanem csak a pszichikus lenyomataikkal, amelyek újra materializálódnak és dematerializálódnak a tömeg-energia ekvivalencia alapján. Frullifer abbahagyta. A pincérlány állt fölötte, és ez alkalommal ábrázata nem tűnt olyan kedvesnek. – A sör rendben van, de a dohányzás egyáltalán nem. Oltsd el a cigarettát! Frullifernek az ujjaira kellett néznie, hogy megértse, miről beszél. Maga is elcsodálkozott. Évente pár cigarettát szívott csak el. – Bocsánat – motyogta zavartan. – Egyáltalán nem akartam... – Akkor most eloltod vagy sem? Volt valami abban a hangsúlyban, ami előhozta a Frulliferben nyugvó lázadót. Nagyot szippantott a cigarettából, ettől köhögnie kellett, majd agresszíven megszólalt: – Tudja, mióta megy ez a nagy dohányzásellenes kampány? A hatvanas évek óta. A nyílt téri atomkísérletek korszaka óta. Azóta szaporodnak a rákos esetek. Kellett nekik egy bűnbak, és...

Ahelyett, hogy válaszolt volna, a pincérlány a teremben ülők felé fordult. – Ez az ember itt megmérgez mindnyájunkat. Meg akarjuk ezt engedni neki? Még mielőtt Frullifer értelmezhette volna a felhívás jelentőségét, kezek tömkelege ragadta meg. Volt, aki a pulóverét rángatta, volt, aki kicsavarta a cigarettát a kezéből, és olyan is, aki megpofozta. Az egyetemre vezető főút közepéig lökdösték ki. Félig kábán körülnézett, de Cynthiának nyoma sem volt. Ki tudja, miért kapcsolta össze a lány kihívó mellbimbóit a cigarettával, ami néhány pillanatig ajkai között volt. Leverten elsétált, tudva, hogy az életben soha nem vár rá semmi édes falat. Neki csak az űrhajói maradnak, és egy életnyi hideg józanság. Ez egy kicsit vigasztalta, de nem nagyon.

2 A Justicia A kis test a víztároló melletti kőpárkányon hevert, amelynek kiterjedése a boltívek homályába veszett. Két alabárddal felfegyverzett őr állt mellette, idegesen tekintgettek körül. Az inkvizítor és a kapitány érkezése láttán úgy tűnt, megkönnyebbültek. Eymerich odalépett a kis holttesthez, és megérintette a zöld gyapjút, amibe csavarták. – Miért mondja, hogy olyan szörnyűséges? – Nézze meg! – válaszolt a kapitány. Az inkvizítor egy pillanatig tétovázott, majd kibontotta a takarót. Agustín atya oldalán átélt már mindenféle borzalmat, de amelyet most látott, megdöbbentette, és szinte halálra rémítette. Nem a látvány töltötte el félelemmel, egyszerűen túl abnormális volt ahhoz, hogy el lehessen hinni. Egy egyéves vagy valamivel idősebb kisgyermek élettelen teste feküdt szemei előtt. A torkát elvágták, és a feje természetellenesen lógott. De az a fej megdöbbentő volt: mindkét oldalán, elöl is, hátul is egy-egy tökéletesen megformázott arccal. A vonásai talán túlságosan felnőttesek voltak egy ilyen korú gyermekhez képest, de azonosak mind a két oldalon: duzzadt és zárt szemek, vértelen száj, kicsi orr. Kopasz, kerek koponyáján nyoma sem volt törésnek vagy kidudorodásnak; csak a két állkapocs egyesülésénél nőtt egymással szemben négy fül, jól elkülönítve a lebenyektől. Úgy tűnt, mintha egy víz felületén előbukkanó arcot látna, ahogy kifolyik a saját tükörképéből, de a visszatükrözött képen is ugyanúgy nézett ki, mint az igazin. Néhány pillanat múlva Eymerich újra letakarta a kis holttestet. A kapitányra tekintett. – A természet tréfája – jegyezte meg, uralni próbálva a hangján átszivárgó érzelmeit. – A természeté? Az ördög tréfája, atyám. – A katona homlokán verejték gyöngyözött. – Senki sem látott még ilyen boszorkányságot. – Talán nem is boszorkányságról van szó – szólt közbe az egyik őrködő katona. – Azt mondják, a tengereken túl ehhez hasonló furcsa lények élnek. Eymerich elgondolkodva bólintott. – Igen. A fejetlenek, hosszú fülűek, egylábúak, kutyafejűek. De e szörnyetegek közül egyik sem visel sapkát, és soha nem tűntek fel a királyi lakhoz ilyen közel. – A tisztre nézett. – Beszélt valakinek erről a... dologról? – Igen, atyám – válaszolt a katona kicsit zavartan. – Meg kellett mondanom az embereimnek és néhány szolgálónak. – Azt akarom tudni, hogy a királyi palotába eljutott-e már a hír. – Nem, nem hiszem. – Helyes. Most vitesse el a testet anélkül, hogy feltűnést keltene! Szállítsák fel az Inkvizíció atyáinak termeibe! Agustín atya cellája sajnos üres. Hagyják ott az ágyon, és állítsa ezt a két őrt az ajtó elé! – De a szóbeszéd gyorsan terjed. Mindenki látni akarja majd a szörnyeteget. Eymerich sóhajtott. – Igaz. Az egyetlen, ami megfékezheti a kíváncsiságot, az az összezavarás. – A két katonához fordult. – Ha kérdezősködnek, minden alkalommal válaszoljatok mást! Egyiknek mondjátok azt, hogy találtak egy disznófejű gyermeket, egy másiknak azt, hogy egy öregember arcú macskát! Valamit viszont mindenkinek ismételjetek el: hogy a szörnyetegnek pestises kinövései vannak, és azért

őrködtök, hogy megakadályozzátok a terjedését. Értitek? – Igen, atyám – válaszolta kettejük közül az idősebbik, kissé szórakozottan. – Most pedig mindannyian térdeljenek le! – parancsolta Eymerich. A tiszt és a katonák engedelmeskedtek, homlokukat a kard kereszt alakú markolatához érintve. Az inkvizítor gyorsan megáldotta őket, arra kérve Istent, hogy védje meg mindnyájukat a Sátán csapdáitól. Azután ismét felállította őket. – Még egy utolsó dolog, kapitány – mondta, egy lépést téve a kijárat felé. – Hallotta-e, hogy az égen alig egy órája megjelent különös alakról beszélnek? A tiszt hangja megbicsaklott. – Istenem, nem. Milyen alakról beszél, atyám? – Ó, semmi érdekes. – Eymerich nemtörődöm módon intett a kezével. – Ne is törődjön vele, csak néhány nő szeme káprázott! Zaragoza lakosainak képzelete túlságosan is élénk ma reggel.

Amikor az előcsarnokba ért, belebotlott az Agustín atya holttestét szállító menetbe. A vértől és gennytől foltos lepedővel letakart testet abban a ruhában hagyták, amelyben meghalt. Négy fiatal domonkos vitte, maszkkal védett arcukat felfelé tartották. Nagyon lassan haladtak, különösen figyelve arra, hogy ne érjenek hozzá a holttesthez. Előttük biztonságos távolságra sétált az esperes, az Ebrónál lévő kolostor priorja, az iskolamester és a kincstárnok, fennhangon imádkozva. Hátul, még távolabb néhány főesperes ment, akik tömjénnel és kamillával füstöltek, a püspökség kanonokjai és nagyjából húsz testvér a két nagy koldulórendből, akik orruk előtt illatos almákat vagy ecetes ampullát tartottak. Laikusokat nem látott. Ők valószínűleg a külső udvaron várták a csoport megjelenését. Eymerichet meglátva néhány pap könnyedén meghajolt. Az inkvizítor azonban ironikus fényt fedezett fel a szemükben, ami zavarta. A legalázatosabbak voltak egyben a legkevésbé meggyőződve kinevezésének lehetséges érvényesítéséről. Ugyanakkor ő maga is tudta, milyen nehéz lesz tartós elismerést kivívnia. Mielőbb beszélni akart a Justiciával. De előbb még más feladatokat kellett teljesítenie. Letérdelt, és keresztet vetett; de ahelyett, hogy csatlakozott volna a menethez, a bíróság pater infirmariusát várta, aki a hátsó csoportba keveredett. Gyorsan végigmérte őt. Egy ötvenes éveiben járó domonkos volt, akiről tudta, hogy Arnau Sentelles atyának hívnak. Élénk tekintete volt, ravasz arckifejezése, és gödröcskéi ironikus vonalat kölcsönöztek a szájának. Eymerich, akinek vékony arcvonásai elgondolkodó fegyelmezettséget tükröztek, és a bizalmatlanságot az élet alapszabályának tartotta, más körülmények között sosem közelített volna meg egy ilyen személyt. De most szüksége volt egy orvosi gyakorlattal rendelkező szövetségesre, és nem engedhette meg magának, hogy válogasson. Odalépett Arnau atyához, és félrehívta. – Szükségem van az orvosi tudományára – mondta neki halkan – és a diszkréciójára. A másik tüneteket keresve mérte végig. – Rosszul érzi magát? – Nem rólam van szó – ellenkezett szárazon Eymerich. – Ma reggel találtak egy meggyilkolt gyermeket, szörnyűséges külsővel. Szeretném, ha vetne rá egy pillantást. Arnau atya éles tekintete kíváncsiságot árasztott. – Hol találták? – Pontosan itt, az Aljaferíában. A ciszterna közelében. Éppen most szállítják fel Agustín atya cellájába. Ha megmondja, hogy én küldtem, be fogják engedni.

A sebész szerzetes összeráncolta a homlokát. – Azt mondja, a ciszterna közelében? Nem az első furcsa dolog, ami abból a kútból jön. Eymerich összerezzent. – Igazán? Mit tud? Válasz helyett a másik néhány pillanatig összehúzott szemmel csak fürkészte. Majd megkérdezte: – Tényleg igaz a hír, hogy maga Agustín atya utódja? Az új főinkvizítor? – Igen. – És Agustín atya nem mondott magának semmit? Eymerich elgondolkodott, mennyire lehet őszinte ezzel az emberrel. Arra jutott, ha tudomással bír valamiről, nem célszerű neki hazudni. Legalábbis ez esetben. – Beszélt nekem a ciszternában talált bizonyos dolgokról. De épp akkor halt meg, amikor részletesebben ki akarta fejteni. – Jellemző Agustín atyára: a végsőkig titkolózik – jegyezte meg a sebész, hangjában a tisztelet minden nyoma nélkül. – Én is csak azért tudok ezekről, mert elkerülhetetlen volt bevonni engem, ahogy maga is teszi. Különös tárgyakról volt szó, amelyeket nem nézhettem meg. De a tárgyakkal együtt többször újszülöttek testét is megtalálták. Borzalmas testek, fejük két oldalán azonos arcokkal. Eymerich alig tudta visszafojtani felkiáltását. – Az én újszülöttem is ilyen! Két egyforma arca van. – Már sejtettem. Akkor nem szükséges megnéznem. – Mit tettek a többi esetben? – Felboncoltuk a holttestecskéket. De bocsásson meg, Nicolas atya! Jobb lesz, ha visszatérek kötelességeimhez. – Éppen abban a pillanatban léptek ki a menet utolsó résztvevői az udvarra, és kintről behallatszott az imák visszhangja. Eymerich megvonta a vállát. – Agustín atyának többé nincs szüksége magára. Nekem viszont van. Kövessen! – Anélkül, hogy bármi mást hozzátett volna, gyorsan az ajtó felé indult. Utat csinált magának a térdelő tömegben, figyelmen kívül hagyva a reverendákat és köpenyeket, amelyekre közben rálépett. Arnau atya kissé nehézkesen követte az alapzat lábáig, ahol a védett ösvény rózsabokrok között kanyarodott, elágazva a palotához vezető nagy fasortól. Eymerich szaporán lépkedett egy rozsdaszín fenyőfák által körülölelt, kis tisztásig. Hirtelen megtorpant, és társához fordult. – Arnau Sentelles atya, térdeljen le! A másik gúnyos arca meglepett kifejezést öltött. – Mit mondott? – Térdeljen le! Rajta, nincs vesztegetni való időnk! Arnau atya még mindig döbbenten engedelmeskedett. Talán arra számított, hogy megüti, de Eymerich csak megérintette a jobb vállát. – Mi, Nicolaus Eymerich, Aragónia főinkvizítora a mi Kelemen pápánk akaratából, kinevezünk téged, Arnau Sentelles Szent Domonkos rendjéből, a mi helyettes inkvizítorunknak Zaragoza városában, és felhatalmazunk a kivizsgálásra, információszerzésre, beidézésre, figyelmeztetésre, szabályok érvényesítésére, kiátkozásra, peres eljárások előkészítésére és az egyetlen hit ellenségeinek bebörtönzésére. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. – Gyorsan keresztet rajzolt a levegőbe. Arnau atya szája tátva maradt. – Ámen – suttogta mechanikusan, de gyorsan hozzátette: – Nicolas atya, de én nem...

– Csend! – szakította félbe Eymerich. – És most esküszik Isten legszentebb evangéliumai előtt, hogy nem árul el se szóban, se írásban vagy bármilyen egyéb módon semmit, aminek köze van a Szent Inkvizíció ügyeihez, hamis tanúskodás vádja és latae sententiae kiközösítés terhe alatt? Rajta, válaszolja, hogy „esküszöm”! – Esküszöm. De én... – Most felállhat. – Eymerich kicsit elmosolyodott. – És mesélje el azt is, amit az előbb elhallgatott! Arnau atya felállt, és lesöpörte a reverendáját borító tűleveleket. – Nicolas atya, megtisztel, de én csak egy egyszerű orvos vagyok, aki még soha... – Nagyon jól tudom. De azt hiszem, valójában más a kifogása. – Nos, igen. – Arnau atya arca visszanyert valamicskét természetes iróniájából. – Nem szeretnék tiszteletlennek tűnni, de a kinevezését még nem erősítette meg sem a püspök, sem a pápa, sem a király. És, ha megbocsát, még nem tudjuk, pontosan mire jogosítják fel a hitelesítő iratok. Eymerich bólintott. – Nagyra értékelem az őszinteségét. Igaza van. Jelen pillanatban csak egy Agustín atya által reám hagyományozott engedély van a birtokomban, semmi más. A maga által felsorolt hatalmak közül csak Kelemen foglalkoztat komolyan. Megpróbálom elnyerni a püspök és a korona hozzájárulását, de tisztázva azt, hogy inkvizítorként nem fogom magam alárendelni a hatalmuknak. Arnau atya arcán zavarodott kifejezés jelent meg. – De mit gondol, hogyan fog ez sikerülni? – Majd meglátja. Most legyen elég ennyi. A városba megyek. Tartson velem valamit enni, és mesélje el teljes egészében, amit tud! Azután belevetem magam a munkába. Még az est beállta előtt rendelkezni fogok a szükséges elismerésekkel. Eymerich gyors léptekkel haladt végig az ösvényen, mint akinek már nincs mit mondania. Arnau atya azonban felzárkózott mellé. – Engedjen meg egy utolsó kérdést! Miért engem választott helyettesének? Miért nem a priort vagy valakit az idősek közül? – Mert maga az egyetlen, aki beszélgetéskor megfelelő távolságot tart. A többiek mind rám fröcskölik a nyálukat, és a testszaguk belégzésére kényszerülök. Most maradjon csöndben, nehogy megbánjam a választást! – Felgyorsította lépteit, közben megigazította skapuláréját és fekete köpenyét.

Az út – amin haladtak – volt az egyetlen zöld sáv az Ebróig és a város széléig terjedő sík és tompa vöröses földön. A nap fehéren ragyogott, és már erőteljes hőség uralkodott. Fülledtségnek azonban nyoma sem volt, és a gyér növénytakaróból kitűntek a mályva dús csokrai, ahogy az éppen csak elkezdődött ősz által megérintett csontvázszerű fenyőfák közül kémleltek. Az ösvényen elszórva őrszemekkel találkoztak, akiket akkor helyeztek oda, mikor IV. Péter felvette azt a szokást, hogy magányos sétákat tett az Ebróig. A naptól kis kerek acélsapkával vagy divatos kalappal védett őrök kockázással ütötték el az időt. Sokan közülük levették kalapjukat, vagy lehajtották fejüket a két domonkos közeledtekor, mintha reverendájuk alatt is felismerték volna az igazi hatalmat, még ha nem is a királyéval azonosat. Nagyjából fél órával később értek a városba, amikor még a legtöbb fogadó zárva volt. Mégis találtak egyet a Zudra erőteljes, impozáns épületéhez közel, két lépéssel az arabok lakta morería utcáitól, ami már nyitva volt. Szűk és nedves hely volt ez, hamuval bevont negyedelt birkahússal és a mennyezet gerendáiról lógó, hosszú fokhagymafüzérekkel. Az asztaloknál ülő népség nagy részét

zajongó mudéjarok tették ki, beszélgettek, és a muszlim szokás által megkövetelt alkoholmentes italokat fogyasztották. A két domonkos beléptekor sokan elhallgattak, és ellenséges kíváncsisággal méregették őket, amiből nem hiányzott egyfajta zavar sem. De néhány pillanattal később ugyanúgy folytatták a csevegést, eltekintve a lopott pillantásoktól, melyeket időnként a két inkvizítor felé vetettek. Eymerichet nem érdekelte a vendégek hangulata, helyet foglalt az egyetlen szabad asztalnál, és intett Arnau atyának, hogy csatlakozzon. A fogadósné rögtön készségesnek tűnt, egy tál bárányt, kenyeret és egy kancsó Carinena bort rendelt tőle. Azután a beszélgetőtársára koncentrált. – Most pedig meséljen el nekem mindent! – mondta egyszerűen. Arnau atya összeszűkítette szemeit, mintha megpróbálná feléleszteni az emlékezetét. – Nincs túl sok hozzáfűzni való. Meséltem magának a holttestecskékről, pontosan háromról, melyeket a víztároló mellett találtak. Mindháromnak két egyforma arca volt, a fejek két oldalán. Agustín atya szörnyszülötteknek tartva őket, utasított a felboncolásukra, de nem találtam semmi szokatlant a testükben. A borbély, aki a szokáshoz híven felnyitotta a fejüket, mellkasukat és hasukat, nem tárt fel a Galenos által leírtaktól eltérő szerveket. – Mikor fedezték fel őket? – Az elsőt 1349-ben, a nagy pestis után egy évvel. A másik kettőt a következő két évben. Mindig szeptember végén vagy október első napjain, néhány nappal az Oszlopos Szűzanya ünnepsége előtt. Eymerich elgondolkodott egy kicsit, majd megkérdezte: – Állított fel valamilyen hipotézist? – Én nem. Agustín atya viszont igen. Amikor az első testet találták, célozgatott a ciszterna vizének néhány hónappal azelőtti cseréjére. – Csere? Miféle csere? – Amint azt tudja, a fekete halál alatt, amikor az udvaroncok tucatjával hullottak, rengeteg holttestet dobtak a kútba, és a bejáratot befalazták. Néhány hónappal később azonban Péter király újra kinyittatta az oda vezető folyosót, kiüríttette a ciszternát, és eltemettette a holttestek maradványait. Sokáig tartottak a munkálatok, mert a medence hatalmas, több mint tizenkét öl mélységű. Miután a maradványokat eltüntették, újratöltötték a tartályt. De nem az Ebro vizével, amely maga is fertőzött volt és holttestekkel teli. Hegyi forrásvízzel, amit nem is tudom, honnan hozattak. – És Agustín atya jelentőséget tulajdonított ezen körülménynek? – Hallottam, amikor azt mondta, hogy a torz újszülött és a víz kicserélése között kapcsolat lehet. Egy ördögi kapcsolat. De Agustín atya nem tisztelt meg a bizalmával. – Arnau atya elmosolyodott. – És amint látom, magát se. – Senkit nem tisztelt meg, és úgy gondolom, jól tette. – Eymerich letépett egy darabot a bárányból, és meglóbálta a levegőben. – Felejtse el! Mondja el inkább azt, mit tud a talált tárgyakról! – Egy őr mondta nekem, hogy terrakotta fogadalmi lámpákról van szó. De Agustín atya sosem beszélt róluk. Eymerich felhorkant. – Arra kényszerít, hogy egyesével húzzam ki magából a szavakat. – Váratlanul eltolta maga elől a tányért, és előrehajolt. – Tehát beszéljen világosan! Mi az, amit egészen idáig elhallgatott előlem? Arnau atya arcán erősödött az irónia. – Miért kellett volna eltitkolnom bármit is? – Mert óvatos ember, és a túlzott óvatosság néha bőbeszédűségben nyilvánul meg. Két alkalommal is meg akart bizonyosodni hitelesítésem jogosságát illetően, és megpróbált rájönni, milyen bizalmi kapcsolatban álltam Agustín atyával. Körültekintése nem vonatkozhat a szörnyű holttestek

felfedezésére. Ugyanis legelső pillanattól kezdve tudattam magával, hogy én is találtam egyet. Sem a fogadalmi lámpákra, amelyek önmagukban még nem jelentenek semmit. Kell, hogy legyen még valami, és most el fogja nekem mondani. Arnau atya Eymerich szemébe nézett, arcvonásai megnyúltak. – Nem tudom, elismerik-e az engedélyét, de ha igen, biztos lehet benne, hogy kitűnő inkvizítor lesz. Elismerésem, ezentúl magisternek fogom hívni. – Hívjon, ahogy akar, csak beszéljen! Hallgatom. – Rendben. – Arnau atya nagy levegőt vett. – Tavaly, a harmadik újszülött megtalálása után Agustín atya nagyon izgatottnak tűnt. Megkérdezte tőlem, nem láttam-e egy hatalmas nőalakot a város fölé emelkedni... De mi lelte magát? Eymerich láthatóan elsápadt. Olyan erősen rakta le kezét az asztalra, hogy a tányér és a kancsó beleremegett. Mikor látta, hogy a körülöttük ülő mudéjarok őt nézik, gyorsan megemberelte magát. De a hangja kicsit rekedten tört elő. – Majd később elmondom. Mit válaszolt rá? Arnau atya egy pillanatig hallgatott, visszafojtva kíváncsiságát. Majd válaszolt: – Hogy Zaragoza népe között talán gyakoribbak az Oszlopos Szűzanya megjelenései még a lopásoknál is. Erre azt felelte, hogy az Oszlopos Szűznek semmi köze az újszülöttekhez. Vagy legalábbis annak a szűznek. Azután hozzátette, mintha csak magában beszélne, hogy máglyákra lenne szükség e boszorkányság felszámolásához. De hogyan, ha a boszorkányok a királyi palotában laknak? Szó szerint ezt mondta. A királyi palotában. Így már érti, miért vonakodtam erről beszélni, magister. Eymerich, aki már teljesen magához tért, ivott egy pohár bort. Majd egy gyors pillantással elérte, hogy a közeli asztaloknál ülő vendégek elfordítsák tekintetüket. Lehalkította a hangját. – Értem. Mást nem kérdezett magától? – Nem. A téma nagyon kényes volt, és Agustín atya nagyon feldúltalak tűnt. Normális körülmények között egy szó sem hagyta volna el a száját. – Van még valami, amiről tud? – Semmi. Általában csak akkor találkoztam Agustín atyával, amikor hívatott, hogy megtervezzem a gyanúsítottak kínzásának adagolását. De ez nagyon ritkán fordult elő. – Arnau atya ravaszul összehúzta a szemét. – Most magán a sor, hogy meséljen valamit! Eymerich elgondolkodott a szemtelen kérésen, de valójában félt elmondani, ami vele történt, nehogy a másik azt higgye, hallucinált. Várt egy pillanatig, majd megvonta a vállát. – Éppen tegnap megjelent az égen egy nő körvonala, hatalmas, mint egy hegy. Higgye el, nem vagyok vakbuzgó, és nem látok mindenhol szenteket. Azt gondolhatnám, káprázat volt, ha véletlenül néztem volna fel az égre, nem pedig egy csapat nő jelzésére. – Beszélgetőtársát fürkészte, mintha meg akarná állapítani, hogy őrültnek tartja-e, de Arnau atya közömbös maradt. – Na, mit gondol erről? A másik nagy levegőt vett. – Az ég levegője, főként, ha olyan tiszta, mint ebben az évszakban, néha felnagyítja és eltorzítja a dolgokat, akár a víz felülete. Ez a jelenség megmagyarázná, ha Agustín atya nem harangozta volna be. Így nem marad más, mint két hipotézis közül választani. – Mégpedig? – Amikor olyan esemény történik, amelyet senki halandó ember nem képes megmagyarázni, abban Isten keze van, vagy az ellenségé. Magáé a választás. – Én nem látom Isten kezét – felelte Eymerich élesen. Eltolta a tányérját, és felállt. – Térjen vissza az elfoglaltságaihoz! Én megpróbálom elérni, hogy a Justicia de corte fogadjon. Majd hívatom, ha visszatértem.

– Türelmetlenül várom – jegyezte meg Arnau atya, aki szintén felállt a helyéről. – Néhány óra múlva megtudja, hogy főinkvizítor-e vagy sem. Fogadja elismerésemet! – Én már főinkvizítor vagyok – mondta Eymerich jól tagolva a szavakat. – Csak még a befolyásom alá kell vonnom egy elöljárót. Mindenesetre elfogadom az elismerését.

Hagytak némi borravalót a fogadósnak, és távoztak. Arnau atya az Aljafería irányába indult. Eymerich viszont dél felé vette az útját, gondosan elkerülve a morería mocskos sikátorait. Így muszáj volt a piacnak helyet adó széles és sáros utat követnie, elmerülve a rajta örvénylő tömegben. Agyonmálházott szamarak, sárban turkáló malacok, szabadon futkosó kutyák lassították az utcai pultoktól és a kereskedők, művészek standjain zsúfolódó portékáktól egyébként is nehézkes haladást. A többnyelvű, arab, katalán, aragóniai dialektusú kiabálás, átkozódás, üdvözlés, ez az óriási hangzavar elkábított minden járókelőt, aki egyszerűen csak végig akart menni az úton. Eymerich kezdeti idegessége enyhült a tömeg puszta méretétől, amely garantálta, hogy kiléte rejtve marad. De megkönnyebbültségét folyamatosan megzavarták a ruhája szegélyét fogdosó csavargók, a pimasz és panaszkodó álnyomorékok, a pellengérre állított zsiványok emelvénye előtt gyülekező csoportok trágár kiáltásai. Ha tehette volna, távol élt volna minden emberi lénytől. Elkeseredettsége odáig vezetett, hogy szándékosan fellökött egy eléje került koldust, pusztán azért, hogy azonnal kellemetlen bűntudatot érezzen. Ki tudja, hogyan sikerült elkeverednie a kis térre, ahol a Justicia palotája állt, egy háromemeletes épület, mindössze egy csipkézettel és egy széles lépcsőfeljáróval díszítve. Ez utóbbi aljában, mindkét oldalán, a ház védettségét kihasználva, az úr jótékonysága által fenntartott koldusok, menekültek fából és vászonból összetákolt kunyhói álltak. Nem messze egy nagy helyőrség biztosította a rendet, az őrszemek a tornyuk előtt kockáztak. Eymerich felsétált a lépcsőn a bejáratig, miközben néhány egyenruhás szolga figyelte. Az egyik ezek közül odament hozzá. – Sajnálom, atyám, de az egyszerű szerzeteseknek az oldalbejáratot kell használniuk. Ott megtalálja a konyhát, ahol biztosan akad valami magának és a koldusainak. Eymerich megremegett. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy nyugodt hangon tudjon megszólalni. – Nem vagyok egyszerű szerzetes. Domonkos inkvizítor vagyok. Jelents be a gazdádnak! A meglehetősen előrehaladott korú szolga zavartnak tűnt. – Hidd el, atyám, nem az én hibám! Jó katolikus vagyok, de szigorú parancsokat kaptam. Eymerich sóhajtott. – Talán nem magyaráztam el érthetően – mondta túlzó türelemmel. – Nicolas Eymerich atya vagyok, a királyság főinkvizítora. Menj, és tedd a kötelességed! Egy másik szolga felkacagott. – A főinkvizítor? De nem éppen tegnap halt meg? Eymerich tett egy lépést felé, és megragadta egyenruhája széles gallérjánál fogva. – Jól figyelj rám, és ne kelljen még egyszer elmondanom! Aki akadályoz egy inkvizítort, letartóztatással és kiátkozással büntethető. Ha nem engedelmeskedsz azonnal, egy órán belül az Aljafería tornyában leszel, és akkor látod viszont a napfényt, amikor már ősz lesz a hajad. Ha egyáltalán viszontlátod. Enyhe lökéssel engedte el a gallért. A szolga riadtan kereste idősebb társa tekintetét, aki helyeslően pislogott, majd eltűnt a bejárat boltíve alatt. Eymerich követte, nem várt hívásra. Senki nem merte megállítani.

Az épület előcsarnoka szélsőségesen fényűző volt. Friss virágok szőnyege borította a padló burkolatát és illatosította a nagy termet, amelynek finoman díszített ébenfa gerendájú mennyezete volt. Az előcsarnok végében álló karcsú oszlopok erdején keresztül látható volt a szökőkúttal díszített belső udvar. Halovány fény szűrődött be, amely egyesült a szövött falikárpitok és az élénk színű szentképek közötti fali gyertyatartók adta fénnyel. Eymerich megállt a terem közepén, és nézte, ahogy jönnek-mennek a szolgák, criadók és káplánok, akik nagyon elfoglaltan ki-be jártak a számtalan oldalbejáraton. Jó időbe telt, mire a megsanyargatott szolga visszatért. – Őméltósága, Urrea grófja talán fogadja – jelentette be nem túl tiszteletteljes hangnemben. – Azonban meg kell várnia, hogy felöltözzön, és elintézze a sürgősebb ügyeit. Eymerich csak bólintott. Egy darabig álldogált egy helyben, keresztbe font karokkal. Majd amikor a várakozás kezdett hosszúra nyúlni, leült egy padra, átadta magát a berendezés és a megállás nélkül áramló szolgasereg szemlélésének. Mikor a város harangjai a hatodik órát ütötték, nem bírta már tovább tartóztatni növekvő türelmetlenségét. Felállt, és elkezdett cél nélkül járkálni, időről időre kinézett a belső udvarra, és a bejárat irányába sétált. A fal jobb oldalánál kellett lenniük a konyháknak, onnan terjedt szét a sülő húsok fűszeres illata. Richshomenek, csatlósok, a számvevőszék írnokai, lovagok csapatai, a Justicia asztalának vendégei érkeztek kíséretükkel, és gondolkodás nélkül a belső udvar felé siettek. Néhányan közülük kíváncsian méregették az inkvizítort, pillantásukat néha részvétet kifejező félmosoly kísérte. A kimerült és ideges Eymerich olyan erős ingerültséget érzett, hogy az már fájdalmas volt. De nem akart elmenni, arra gondolva, hogy egy második próbálkozás még sokkal megalázóbb lenne. Megfogadta, hogy csak akkor hagyja el a palotát, amikor megbizonyosodott arról, hogy elismerték a rangját. Eltelt még legalább egy óra. Végül, amikor már szinte csak az inkvizítor maradt a kihalt előcsarnokban, egy mór rabszolga bukkant elő a belső udvarból, és indult meg felé. – Maga az a domonkos, aki látni szeretné a Justiciát? – Látsz itt más domonkosokat is? – kérdezte Eymerich szárazan. – A gazdám kéri, hogy kövessen. Azt is kéri, hogy legyen rövid és tömör, mert hamarosan asztalhoz kell ülnie. Maga ehet a konyhában. – Menjünk! – mondta Eymerich sötét tekintettel. Átvágtak a belső udvaron, és felmentek egy márvány lépcsősoron. A szolga egy zöld bársonnyal bevont ajtó előtt hagyta, amelyet tiszteletteljes mozdulattal nyitott ki.

Eymerich egy tisztán mudéjar stílusú terembe lépett be, bonyolult rajzolatú mór stukkók és fajanszkerámia-berakások díszítették a falakat. A csillogó yeserias mennyezet nagyon magas volt, majdnem annyira, mint az előcsarnoké, és a padló fénylő csempéinek kéksége tükröződött rajta. Jacme de Urrea gróf, a Justicia de corte a terem végében ült egy karosszékben, bő, ujjatlan ingbe és terjedelmes, hullámzó selyemszoknyába öltözött nők körében. Alacsony termetű, robusztus, ötvenes éveiben járó férfi volt. A széles gallérból kiemelkedő arc furcsán hosszúkás volt, és egy ritkás, de még mindig hollófekete hajkoronában csúcsosodott ki. Zöld és bágyadt szemei kissé mandula alakúak voltak, és élesen kiemelkedtek bőre sötét színéből. Fásultan tekintett az inkvizítorra.

– Tudja meg, hogy nem szokásom az alsó papsággal mulatni – mondta udvariatlanul. – Legközelebb a priorja jöjjön, és maga maradjon az ajtóban! Eymerich produkált egy választékos meghajlást, amely IV. Péter szertartások iránti szeretete miatt lett divatos nemrégiben. Gyorsan felmérte az előtte lévő embert, és eldöntötte a taktikáját. – Elnézését kérem, gróf úr – mondta alázatosan –, de a körülmények, amelyek ide vezettek, a legnagyobb súlyossággal bírnak. – Akkor beszéljen gyorsan! – Urrea grófja ásítást színlelt. – A vendégeim már az asztalnál ülnek, és csak rám várnak. Eymerich mélységesen bűnbánó magatartást tanúsítva a hölgyekre emelte tekintetét. – Nem tartom fel sokáig, uram. Csak nem tudom, ezek a nemes hölgyek itt érdekeltek-e a királyi házra vonatkozó ügyekben. A nők körén kíváncsiság hulláma futott végig. A Justicia összehúzta szemöldökét. – Ki maga, hogy a koronát érintő kérdésekkel foglalkozik? – kérdezte szárazon. – Vagy egyszerűen csak hazudik? Eymerich lesütötte tekintetét. – Isten adná, hogy hazudjak, gróf úr. Sajnos a körülmények követelik, hogy magamnál nagyobb dolgokkal kelljen foglalkoznom. Hallgasson meg, kérem! Azután döntse csak el, hogy amit elmondani készülök, feltárja-e mások előtt. A Justicia homlokán függőleges ránc rajzolódott ki, ahogy egy pillanatig elgondolkodott. Majd a hölgyekhez fordult. – Bocsássatok meg, barátnéim! Foglaljatok helyet az asztalnál, nemsokára csatlakozom hozzátok! Szeretném hallani, mi lehet az az ennyire fontos mondanivalója ennek az arcátlan szerzetesnek. A nők meghajoltak, és csendesen az ajtó felé suhantak. Egyikük, egy magas, szokatlanul vörös hajú, halvány bőrű fiatal nő habozott egy pillanatig, aztán gyors léptekkel felzárkózott a csapathoz. Eymerich szeme sarkából figyelte távozásukat, majd amikor az ajtó újra becsukódott, kihúzta magát. Megvető pillantást vetett a grófra, nem alázatosat és bizonytalant, mint az imént. – Éppen ideje, uram – mondta a szavakat jól tagolva. – Most tegye meg azt a szívességet, hogy végighallgat! És időkorlátozás nélkül. A Justicia körülnézett, mintha segítséget keresne, ami már nem volt többé kéznél. Majd arroganciájából valamennyit visszanyerve kifakadt: – Ki maga, testvér, hogy ilyen hangon beszél velem? Eymerich nem hagyta magát megfélemlíteni. – Maga az, akinek mérsékelnie kellene a hangját, gróf úr – mondta hidegen. – Nem vagyok testvér. Nicolas Eymerich vagyok Geronából, tegnap óta Aragónia királyságának és alkirályságainak, Katalóniának, Valenciának és Szicíliának a főinkvizítora. A Justicia fekete mellényéből egy hímzett zsebkendőt vett elő, és eltakarta vele a száját, színlelve, hogy visszafojt egy kitörni készülő nevetést. – Ez nagyon jó, barátom! – kiáltott fel egy pillanat múlva. – Mégis mióta nevezik ki önmagukat az emberek főinkvizítornak? Most Eymerichen volt a sor, hogy fagyosan elmosolyodjon. – Mondhatnám, hogy a zsebemben van az Agustín de Torrelles atya által rám hagyott engedély, de tudom, hogy ez a maga szemében értéktelen lenne. Így hát másképp mondom. Jelenleg én vagyok az egyetlen lehetséges főinkvizítor. És rövid időn belül maga is rájön erre! Érdeklődés szikrája villant fel Urrea grófjának szemében. – Maga tényleg arcátlan. Kijelentése kihívó.

– Nem érdekel. – Akkor bizonyítsa be, hogy igazat mond! De gyorsan tegye meg, mielőtt a rám váró étel elkezdene kihűlni. Ha nem sikerül, megbotoztatom, mint egy rabszolgát, és elintézem, hogy a domonkosok rendfőnöke kitaszítsa a rendből. Világos voltam? – Igen, gróf úr. – Beszéljen! Hallgatom.

Malpertuis – Az átkelés Az első három műszakban semmi különös nem történt. Mint minden űrhajón, a Malpertuis-n is mindig akadt behúzandó csavar és hegesztendő lemez. Ha épp mégsem, a csoportvezetők kitaláltak valamilyen feladatot, hogy állandó készenlétben tartsanak minket. Nagy volt a kimerültség, de legalább tudtuk, hogy nem fog sokáig tartani. A másodtiszt, Dickson úr – egy fiatal walesi, akit, mint minden másodtisztet, mind a felettesei, mind a személyzet lenézett – figyelmeztetett minket, hogy az egész oda-vissza utat nagyjából két hét hosszúságúra tervezték. Azonban úgy tűnt, ő sem tudta, miféle rakományt kellett szállítanunk. De annyira félt Prometeos parancsnoktól, hogy még ha tudott is volna valamit, akkor sem mondta volna el. Ez a félelem teljesen indokolt volt. Prometeos, aki mindig az apát társaságában jelent meg a bástyán, úgy tűnt, örökösen részeg, és retteg a folyamatosan rátörő uralhatatlan dühkitörésektől. Az egyik ilyen alkalommal majdnem megölt egy – ki tudja, milyen hibáért felelős – csoportvezetőt, hozzávágott egy acélrudat, ami végül a válaszfalba fúródott. Máskor kihajolt a bástyáról, és a nyakánál fogva felemelt egy hanyag villanyszerelőt, és a levegőben lógatta, miközben az rúgkapált és nyüszített. Szerencsétlent halálra fojtotta volna, ha nem avatkozik közbe Holz úr, aki meggyőzte a parancsnokot, hogy engedje el áldozatát. Sweetlady a közelben jóízűen kacagott. Még az általam ismert legrosszabb űrhajón is létezett egy, az államok nagy része által betartott viselkedési kódex, ami megakadályozta, hogy a parancsnok és a tisztek hatalma önkényességig fajuljon. A Malpertuis-n ezt a kódexet egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Ráadásul nem volt a legénységnek semmilyen képviselete, ami szóvá tehette volna a szükségleteket, hacsak nem tekintjük annak a csoportvezetőket, akik a maguk részéről ki voltak téve Prometeos erőszakoskodásának. Az űrhajó Katalónia – egy olyan ország, ami nem tartozott semmilyen nemzetközi egyezményhez, és nem is ismert el egyet sem – flottájához való vélhető tartozása egy megfélemlítésen és fölényeskedésen alapuló irányítási rendszer leplezésére szolgált. De Prometeos viselkedése a józan ész határain is túlmutatott. Ennek okát a norvég Thorvald fedte fel előttem, akivel a mindenhol uralkodó félhomálynak köszönhetően sikerült pár szót váltanom, mikor az űrhajónak ugyanabban a szektorában volt a műszakunk. – Prometeos szinte soha nincs magánál – súgta nem sokkal a villanyszerelő megfojtási kísérlete után. – Mértéktelenül fogyasztja a Frullifer-rakétákat tápláló neurotranszmitter folyadékokat. – Megissza őket? – kiáltottam fel megdöbbenve. – És hogyan szerzi? Ellopja? – Meggyőződésem, hogy Sweetlady apát látja el őt – felelte Thorvald komoran. – Így tartja a markában, és kényszeríti mocskos céljai szolgálatára. – Majd suttogva hozzátette. – Ez egy alvilági űrhajó, a Sátán űrhajója. Nem tudom, mi a küldetése, de a léte is istenkáromlás. – Ha ezt tudtad, miért szálltál fel? – Előbb vagy utóbb úgyis meg kell halni. Thorvald babonás mondatai nyugtalansággal töltöttek el. A negyedik műszakom során az utastér takarítására rendeltek, ahonnan az apát és a három helyettes vezető szobái nyíltak. Amikor elkezdtem a kilincseket fényesíteni, négy társam épp a padlót mosta fel, és nem volt senki a kabinokban. A három tartalékot nem sokkal ezelőtt láttam a bástyán állva, csendes csoportba tömörülve. Mandulaszemeiket lustán forgatták körbe, mindent megbámulva, de mintha a tárgyak mögé néztek volna. Az apátnak viszont semmi nyoma nem volt. Kabinjának nyitott ajtajához léptem, és egy óvatos

pillantást vetettem befelé. Mindenhol polcokat láttam öreg, nehéz, viharvert kötésű könyvekkel tele. Volt még ott egy kikapcsolt számítógép, egy évtizedek óta nem forgalmazott modell. Éppen a kilincs felé emeltem a rongyomat, amikor éreztem, hogy valaki megragadja a karom. Hevesen összerezzentem. Az apát hangos nevetésben tört ki. – Megijesztettelek, fiatalember? Mondd meg az igazat! Félsz tőlem? – És mert nem feleltem, parancsolta: – Na, válaszolj! – Nem, uram, nem félek magától. – Helyes, ezt akartam hallani. – Vetett egy pillantást a társaimra, akik félbehagyták munkájukat. – És ti meg mit néztek? Azt hiszitek, azért fizetnek, hogy mások beszélgetését hallgassátok? Erre ijedten tértek vissza mind a padló felmosásához. Én is közelítettem a rongyommal a kilincs felé, de az apát megállított. – Ne, hagyd csak így, fölösleges erőpazarlás! Már csak két óra az átkelésig. Jártál már valaha a képzeletben? Erőtlenül nemet intettem a fejemmel. – De, de, bizony, hogy már jártál – mondta az apát, miközben úgy nézett rám, mintha régi cinkosok lennénk. – Az összes álmod utazás a képzeletben. Az egyetlen eltérés csupán az, hogy két óra múlva mindenki álmába lépsz be, ahol te magad is csak egy álom vagy. Értesz? – Igen – hazudtam. – Nem hiszem, de mindegy. – Sweetlady kinyújtotta az egyik karját, és intett vele a levegőben. – A képzelet egy idő és tér nélkül hely, akár a skizofrének önkívületi állapota. Van, aki hozzájuk hasonlóan ott marad, örökre beszorulva, és soha többé nem találja a visszautat a testéhez. Ezt tudtad? Meglehetősen felkavarodva intettem nemet. – Ó, nincs okod aggodalomra, fiam! Ez elég gyakran megesik a mindennapokban, de ehhez hasonló űrhajókon ritkán. – Előrenyújtotta kezét. – Ha sikerül átszelned a képzeletet, és kijönnöd a másik oldalán, többé nincs korlátja a hatalmadnak. Belépsz az istenek birodalmába, és azok az istenek ott vannak törékenyen, tehetetlenül, a rendelkezésedre állnak. Erősebb vagy náluk, mert nincs többé igazi, saját tested. Így senki nem árthat neked. Te viszont árthatsz nekik. Érted ezt? – Azt hiszem, igen – dadogtam, egyre kényelmetlenebbül érezve magam. – Nem, nem érted – mondta az apát, és ismét nevetésben tört ki. Majd szemöldökét ráncolva hozzátette: – Képzeld el: a hatalmadban tartani egy istent! Egy istent! Kedvedre kínozhatod, mintha egy gombostűvel valahova odaszögezett rovar lenne. Letépni először az egyik szárnyát, aztán az egyik lábát, aztán az egyik csápját. Nézni, ahogy vergődik, megcsonkítva, de még élve. Felfogod ennek az egésznek a nagyságát? Felzaklatott az apát szemeiben felvillanó abszolút gonoszság. Többször nyelnem kellett, mielőtt ki tudtam mondani: – Nem. – Persze, hogy nem! – kiáltott fel Sweetlady, kínlódásommal nyíltan elégedetten. – Mégis, ez egy elemi igazság. Az igazi hatalom az, ha másoknak korlátlanul szenvedést tudsz okozni. Ahogy Prometeos teszi veletek, a legénységgel. Ezt legalább érted, igaz? – Igen. Az apát kivörösödött arcán hirtelen unott kifejezés jelent meg. – És most térj vissza a Prometeosodhoz! Én messzebbre megyek. Sokkal messzebbre. – Szó nélkül belépett a kabinjába, és becsapta az ajtót. Elakadt a lélegzetem. A társaimra néztem, akik a lehető legtávolabb maradtak tőlünk, így nagyon

keveset hallhattak. El akartam töprengeni ezeken a szavakon, amelyek mélyén olyan visszataszító és szinte istenkáromló illetlenséget fedeztem fel, hogy a gyomrom is felkavarodott tőle. De szinte azonnal megszólalt a sziréna, jelezve, hogy térjünk vissza a hálótermekbe, és várakozzunk utazásunk legkényesebb pillanatára. Rohantam. Azonnal észrevettem, hogy az ágyakról lógó skalpok fonatai összevissza tekeregnek, mintha erős elektromos áram futna végig rajtuk. Schedoni értette habozásunkat. – Feküdjetek le, és ne foglalkozzatok a másikkal! – parancsolta, mielőtt maga is belesüppedt saját matracába. – Ha mozdulatlanok maradtok, nem fog veletek történni semmi. Láttok majd furcsa dolgokat, igen. Valakinek rövid ideig fog tartani, valakinek nagyon hosszú lesz. Lehetnek szörnyűségesek vagy csodálatosak. De amikor vége lesz, meglátjátok, hogy csak néhány másodperc telt el, és ugyanolyan jól érzitek majd magatokat, mint előtte. Tekintetemet a skalpra szegezve várakoztam, miközben szívem olyan hangosan dobogott, hogy zúgott tőle a fülem. Hirtelen azt vettem észre, hogy egy csigalépcsőhöz hasonló alakú spirális csúszda mentén zuhanok, őrülten féltem, hogy nekiütközöm a jobb oldalamon kanyargó falnak, de semmi egyéb gondolatom nem volt. Végül véget ért a lépcsősor, és egy se nem folyékony, se nem gáz halmazállapotú szürke felhőbe kivetítve találtam magam. Nem volt többé testem, csak szemeim. Kis lények futkorásztak körbe mellettem, de olyan gyorsan, hogy nem tudtam rájuk fókuszálni. Csak egynek sikerült meglátnom az alakját. Egy zöld csuklyás gnóm volt, különösen hosszúkás malacfejjel. De azonnal eltűnt a semmibe, társaihoz hasonlóan. Eközben tűzpiros színű fény terjedt szét. Azt hittem, hogy alattam egy hatalmas, haldokló Madonnát látok három, fátyollal borított fiatal nő körében. Azonban, amikor tekintetem keresztezte a lányokét, felfedeztem, hogy arcukat csontig lemarta valami szörnyű lepra, amitől élő húscafatok lógtak róluk. De egyáltalán nem éreztem félelmet. Már nem ítéltem meg, amit láttam. A része voltam, és semmi több, tisztán csak érzékeltem, érzelmek és érzetek nélkül. Aztán egy hatalmas óceánban találtam magam, amiből a viharos égbe vesző titáni kőlépcsők emelkedtek. Még messzebb egy magas, fekete torony állt ki a vízből, kissé elgörbülve, mintha egy fénylő bőrű lárva lett volna. Rögtön ezután – feltéve, hogy még létezett előtt és után – számomra ismert arcokat láttam, akik erőteljesen néztek rám. Megpróbáltam feléjük közeledni, de valami elsöpörte őket. Egy lény volt az, akit túlságosan is jól ismertem, kecskepatákkal és homlokán hosszú szarvakkal. Betöltötte az egész láthatárt, és úgy tűnt, apránként elgörbíti azt, ettől ajkai különös, egyszerre szomorú és gonosz mosolyra húzódtak. A barátaim arcait kerestem, mintha ők megmondhatták volna nekem, mit tegyek; hidegek, távoliak, sápadtak voltak, mint a holttestek arcai. Mégis, továbbra is bámultak kifejezéstelen tekintetükkel. De ekkor egy villanás következett, és megint a fokok nélküli lépcsősor mellett zuhantam, aztán ismét ura voltam a testemnek, újra kiszolgáltatva a szenvedésnek... – Jól van, vége van – mondta komoran Schedoni, miközben felkelt rekeszéből. Mi is felkeltünk a helyünkről, zsibbadtan, szemünk még groteszk látomásokkal tele. A sziréna jelezte, hogy siessünk a hídra. Megérkeztünk úti célunkhoz.

3 Erőviszonyok Miközben a Justicia szkeptikusan figyelte, Eymerich egy múló pillanatig tudatosította magában, hogy valójában nincs egyetlen olyan érve sem, amivel megvédhetné saját maga kinevezésének a hitelességét. De nem volt mit tenni. Vakon kellett logikájára hagyatkoznia, remélve, hogy mint általában, most is menet közben fokozatosan kerülnek majd elő a legjobb logikai fegyverek. Úgy döntött, azonnal ellenőrzi a gróf érzékenységét az osztályát érintő kérdések iránt. – Tudja, hogy a király négy évvel ezelőtti győzelme a nemesség felett, bármennyire is elfogult, az ő szemében csak az első lépés. Egyáltalán nem nyugodott bele abba, hogy a maga hatásköre alatt álljon, hanem Kasztília királyával egyenlő jogokat szeretne szerezni. A Justicia lusta szemei nem árulkodtak semmilyen érzelemről. Hanyag mozdulatot tett a kezével. – Péter király akarata korlátokba ütközik e királyság törvényeiben. Jelenleg a hatalmi viszonyok elég szilárdak, és sokáig azok is maradnak. De mit akar ezzel az egésszel? Eymerich érezte, hogy rosszul kezdett hozzá. Kissé korrigált gondolatainak irányvonalán. – Valójában nem a nemességről, hanem a papságról akartam beszélni. Tudja, mekkora súlya van egész Aragóniában. Mégis ez az egyetlen olyan keresztény királyság, ahol az Egyháznak nagyon korlátozott a befolyása a közügyek irányításában. Ráadásul a király jobban szereti magát zsidó tanácsosokkal körbevenni, és a hitetlenek kultuszai már mindenfelé elterjedtek. – Egy kicsit igazságtalannak tűnik – mosolygott gúnyosan a Justicia. – IV. Péter számos rendház építését támogatta. – Igen, de csak a cisztercieket és a ferenceseket – felelte Eymerich, és tapogatózva haladt tovább. – Mondhatjuk úgy is, hogy olyan rendeket, amelyek tagjai életüket a vallásnak szentelve vagy a szegénységet választva távol maradnak a hatalomtól. Az sem kizárható, hogy Péter király egyenesen egy ferencest szándékozna Agustín atya utódjává tenni, hogy semlegesítse az Inkvizíciót, és toleránssá tegye a hitetlenekkel szemben. – Amennyire értem, azzal vádolja a királyunkat, hogy túlságosan lelki beállítottságú – tette szóvá a Justicia, nyílt iróniával a hangjában. Hirtelen összeráncolta a homlokát, és szárazan szólalt meg: – Untat. Nem mondott egyetlen okot sem, amely érdemessé tenné a pozícióra, amelyre vágyik. Sőt, ez az egész mellébeszélés a nemességről és papságról csak azt mutatja nekem, hogy maga egyszerűen nagyképű. Várnak rám az asztalnál. Adja elő két szóban az indokait, vagy megkapja a leckét, amelyet ígértem! Eymerich legyőzte átmeneti zavarodottságát. – Íme, a két szó, amelyet kért – mondta hangját megszilárdítva. – Legyen óvatos! Ez az a két szó. Legyen óvatos! Ezúttal a magisztrátus arroganciája gyengülni látszott. – Mit akar ezzel mondani? Végre sikerült kibillentenie beszélgetőtársát, így Eymerich örömében lendületesen folytatta. – Először. A király azért veszi körül magát zsidókkal és szerzetesekkel, mert azok idegenek az általa gyűlölt nemesség számára. Másodszor. Annyira gyűlöli a nemességet, hogy egy új csapásra készül. És hogy lecsaphasson, kihúzza a talajt a lábuk alól. Nem létezhet erős nemesség erős egyház nélkül, amely biztosítja számára a törvényességet, és engedelmességre bírja a népet. De nem létezhet erős egyház, ha a társadalom befogadja az összes kultuszt, és idegen népek engedelmeskednek

teljesen eltérő erkölcsi törvényeknek. Harmadszor. A domonkos rend egy harcos rend, az eretnekség eltaposására született. Nincs még egy olyan egyházi hatalom, amely Isten törvényei alatt egyesíthetné a királyságot, és amely ugyanolyan határozottsággal tudná azt megtenni. Negyedszer. Az Inkvizíció a legélesebb fegyver, amelyet az egyház az egység és az Istentől való félelem fenntartására kovácsolt. És ezt a fegyvert senki nem tudja úgy forgatni, mint a domonkosok. Miközben beszélt, Eymerich jól tudta, hogy fejtegetésének logikai alapjai igen törékenyek. Nem volt semmilyen bizonyítéka arra, hogy IV. Péter lecsapni készül a nemességre; csak remélte, hogy a Justicia a lelke mélyén rejtegeti ezt a félelmet, és titokban elfogadja a feltételezést. Abban sem volt biztos, hogy a király előszeretettel viseltetne a zsidó tanácsadók iránt, vagy hogy a cisztercieket segítené a nemességgel szemben. De a hipotézis hihető volt, és egy már gyanúval termékenyített talajban könnyűszerrel kivirágozhatott. Azonnal észrevette, hogy a közepébe talált. A Justicia hosszasan hallgatott. Amikor megszólalt, hangneme teljesen megváltozott. – Nem tudtam, atyám, hogy maguk, domonkosok ennyire szívükön viselik a nemesség sorsát. – A szívünkön viseljük az emberek királyságát, amelynek Isten királyságát kell tükröznie – válaszolt Eymerich, magában örömittasan, hogy sikerült rávennie a magisztrátust a nyílt színvallásra –, és Isten királysága trónokból és uradalmakból áll. Jaj akkor, ha hiányzik a hierarchia, és ha egy uralkodó követeli hatalmának gyűrűit! Mi lenne az egyház püspökök nélkül? Nem beszélve arról – tette hozzá cinkos hangon –, hogy a nemesi családok saját fiaikat a domonkosok iskoláiba küldik taníttatni. – Bizony, a nemesség oldalára állított Inkvizíció nagy nyereség lenne – mormolta a Justicia magában elmélyedve. – De ki mondja, hogy éppen maga legyen a főinkvizítor? – Bólintott, hogy megelőzzön egy ellenkezést. – Igen, tudom, Agustín atya. De Agustín atya halott, és az engedélyei nem sokat számítanak. A király által elismert mandátum nélkül a tisztség automatikusan Zaragoza érsekére, Pere de Lunára szállna. És monsignor de Luna nemes. – De nagyon fiatal is, fiatalabb nálam – felelte Eymerich. Összeszűkítette szemeit. – Ezenkívül, gróf úr, hallotta-e valaha is monsignor de Lunát az előbbihez hasonlóan beszélni? A Justicia hallgatott, és a falakat betöltő arab kalligráfia rendezett sorait szemlélte. Majd hirtelen ajkai széles mosolyra húzódtak. – Meggyőzött... mit is mondott, mi a neve, atyám? – Nicolas Eymerich, Geronából. – Igen, megkapja a támogatásomat, és közbenjárok a királynál, hogy érvényesítse a kinevezését. Most viszont azonnal, mindenféle titkolózás nélkül mondja el, mik azok a királyi családot érintő kérdések, amelyekről állítása szerint tudomása van, és amelyek jó kifogásként szolgáltak, hogy négyszemközt beszélhessen velem. Eymerich sajnálta, hogy nem volt ideje belekóstolni a majdnem elért győzelembe. Ez a győzelem semmivé válna, ha nem tudná azonnal kielégíteni a gróf kíváncsiságát. De minden, amit tudott, csak az öreg inkvizítor Arnau atya által elmesélt kifakadása volt. – Bizonyos szóbeszédeknek a maga fülébe is el kellett jutniuk – mondta, hogy időt nyerjen. – Miféle szóbeszédek? – Pletykák boszorkányságról, démoni jelenségekről. Torz lények születéséről. – Hallottam valamit – válaszolt előrehajolva a Justicia. – De miért kapcsolja mindezt a királyi családhoz? Döntő pillanat volt. Ha Eymerich nem ad kielégítő választ, a gróf rájön, hogy nincs semmi a kezében, és visszavonja hozzájárulását a kinevezéséhez. Az inkvizítornak minden fortélyát be kellett

vetnie. Hangját elővigyázatossá változtatta, miközben arcára aggodalmas kifejezés ült. – Ha valóban tudomása van a dolgokról, gróf úr, akkor a kapcsolatnak világosnak kell lennie. – Meglehet – mondta a Justicia ugyanolyan óvatosan. – De tudni szeretném, hogy magának is világos-e. – Bizonyára tájékoztatták a kétarcú gyermekek születéséről. – Igen. Eymerich mindent egy lapra tett fel. – Nos, nincs olyan gyermek, akinek ne lenne anyja – suttogta. Majd hozzátette: – Érti, mit akarok mondani. A Justicia összerezzent. Olyan rémülten fordult körbe, mintha valami láthatatlan kém hallhatta volna őket. Majd Eymerichre nézett. – Istenem! – suttogta izgatottan. – Nem gondoltam volna, hogy az Inkvizíciónak ennyi mindenről tudomása van. – Az Inkvizíció mindig mindent tud – felelte Eymerich, a kijelentés ünnepélyessége mögé rejtve saját belső örömét, amely olyan erős volt, hogy beleszédült. – Egyetért már, gróf úr, szövetségünk szükségességét illetően? – Igen. Igaza volt. Maga az egyetlen lehetséges főinkvizítor. – A Justicia székének karfáira helyezte kezeit, mintha fel akarna kelni. – Van még valami, amit maga tud, és én nem? Eymerich tartózkodó kifejezést öltött magára. – Néhány részlet még további vizsgálatot igényel. A megfelelő pillanatban beavatom. Az ügy rettenetesen bonyolult. – Persze, hogy az – felelte a gróf fáradtan. – Hogy tud egy anya újra és újra szörnyszülött gyermekeket világra hozni, ha már négy éve halott? – Felállt, és karjait az inkvizítor vállára helyezte. – Most már tényleg csatlakoznom kell a vendégeimhez. Bocsássa meg előbbi viselkedésemet! Akkor még nem ismertem. – Ne aggódjon, gróf úr! Jól tette, hogy bizalmatlan volt. – Rögtön ebéd után küldök egy levelet a püspöknek. Jelenjen meg nála estefelé! A kinevezése el van intézve! Eymerich meghajolt. – Köszönöm, uram. Folyamatosan tájékoztatni fogom. – Isten áldjon mindnyájunkat!

Mikor Eymerich kilépett a palotából, csodálkozva vette észre, hogy még mindig messze volt a kilencedik óra. A Justiciával folytatott beszélgetés végül is nagyon rövid volt, mégis úgy tűnt neki, mintha órák hosszat tartott volna. Szinte futva sietett le a lépcsősoron, és félelem nélkül vetette bele magát a tömegbe, olyan kitörő öröm által hajtva, amelyet egészen eddig elfojtott, de már nem bírt tovább magában tartani. Véletlenszerűen a Pilar-templom felé sétált, de egy közeli kis téren váratlan csoportosulásba botlott, ami irányváltoztatásra késztette. A nép rongyos fiai gyűltek össze, hogy csúfolódó kiáltásokkal illessenek egy bűnözőt, akit halálra korbácsoltak egy emelvényen. Az elítélt éles üvöltései túlharsogták a tömeg szitkozódását, amin erőszakos vidámság robbanása futott végig az ostor minden egyes újabb csapásánál. Eymerich ideges lett az elégedettségét megzavaró zajongástól, és befordult egy fehérre meszelt

házakkal szegélyezett utcába, gondosan ügyelve, hogy elkerülje a szekereket és a kerekeik által felfröcskölt sarat. Egy csoport elfátyolozott arcú és fekete lepellel fedett hajú muzulmán nő eszébe juttatta az előző napi ismeretleneket. Azonban a nők felől nem hallatszott kuncogás, nem mutattak érdeklődést Eymerich iránt, és az ég, amire aggódva emelte fel tekintetét, néhány gyér felhőtől eltekintve tiszta volt. Úgy döntött, visszatér az Aljaferíába. Nem voltak jól kidolgozott tervek a fejében, de a végsőkig ki akarta meríteni azt az energiaforrását, amelyet a Justiciánál elért sikere megkétszerezett. Tudta, hogy a szélsőséges életerő és tomboló cselekvési vágy pillanatai váltakoznak benne a szinte teljes passzivitással, amikor nemcsak cselekedni esett nehezére, hanem egyszerűen gondolkodni is. Jobbnak látta tehát a következő néhány órát elnyert pozíciója megszilárdítására fordítani, még mielőtt erőforrásai kiapadnának. Épp akkor érkezett meg a hatalmas palota aljához, amikor Zaragoza számos harangja a kilencedik órát ütötte, és a forróság enyhültével kellemes, pára nélküli melegbe süppedt a főváros. Az Inkvizíció tornyában visszatért a megszokott, hétköznapi élet. Papok, jegyzők, írnokok, néha ügyvédek ingáztak lustán az első emelet – ahol a börtönök mellett a kancellária is helyet kapott – és a második emelet között, ahol Agustín atya holttestének elszállítása után megkezdődött a tárgyalóterem helyreállítása. Az öreg inkvizítor halálára már csak a termek bejáratánál párosával elhelyezett parázstartókból szétáramló kénfüst emlékeztetett. Ahogy felfelé ment, Eymerich árulkodó tétovázást és a bizonytalanság jeleit fedezte fel a szembejövők üdvözléseiben. Nyilvánvalóan a bíróság még nem volt biztos az új tisztségének megerősítésében, ezért köszöntötték tisztelettel, de nem egy főinkvizítornak járó alázattal. Megmosolyogta magában ezt a viselkedést, de érezte, hogy mielőbb el kell oszlatnia a kétségeket. Erre akkor adódott lehetőség, amikor meglátta Arnau atyát a második emelet lépcsőfordulójában egy ismeretlen nemesemberrel halkan társalogni. – Most már hivatalos – jelentette be még a távolból. – A Justicia de corte jóváhagyta a kinevezésemet. Egy pillanatnyi csönd után morajlás futott végig a lépcsőfokokon és a folyosókon, amelyet a hírt ismerőseiknek továbbítók gyors lépteinek zaja követett. Eymerich elégedetten viszonzott néhány meghajlást, és odalépett Arnau atyához. – Elismerésem – mondta az infirmarius mosolyogva. – Higgye el, magister, egy pillanatig sem kételkedtem benne! De éppen jókor jött. Ismeri a barátomat? Eymerich végigmérte az ismeretlent, egy pufók és intelligens arcú, teljesen feketébe öltözött, negyvenes éveiben járó embert. – Nem, nem hiszem. – Akkor bemutatom. Ez itt de Berjavel úr, az Inkvizíció jegyzője és Carcassonne priorjának, Arnau de Sancy atyának megbecsült munkatársa. De mindenekelőtt de Berjavel úr de Grimoard apát bizalmas barátja, és otthona Avignon, ahol gyakran van alkalma találkozni pápánkkal, VI. Kelemennel. Az apró jegyző mélyen meghajolt. – Gratulálok, Nicolas atya! Tudom, hogy Aragónia királyságában mekkora súlya van a Justiciának. Az ő jóváhagyása meghatározó, talán még jobban, mint a királyé. Eymerich is meghajolt. – Köszönöm. Hallottam, hogy Kelemen pápa nincs jól. De Berjavel összehúzta a szemöldökét. – Tudom, hogy nem szabadna mondanom, de attól félek, haldoklik. Toulouse-ból és Párizsból

hívtak orvosokat, de eddigi erőfeszítéseik hiábavalók. – Sajnálom – jegyezte meg Eymerich, nem létező fájdalmat színlelve. – Ha bekövetkezne a legrosszabb, elképzelhető, hogy de Grimoard apát kövesse Kelement? A jegyző elmosolyodott, ezzel jelezve, hogy nagyon jól értette, mi nyomja valójában az inkvizítor lelkét. – Nem, nem azonnal. Még csak negyvenkét éves, és jövőbeli lehetőségei a jelenleg pápai legátusként Itáliában végzett munkájának sikerétől függnek. – Éppen emiatt van itt de Berjavel úr – szólt közbe Arnau atya. – Az apát küldötteként a koronával tárgyal néhány kérdésben a velencei dózséval kötött szövetségről, amit a pápa nem néz jó szemmel. A szíve mélyén Kelemen a genovaiakat támogatja, akik Szardínia birtoklásáért versengenek királyságunkkal. Eymerich bólintott. – Tudom, hogy Péter király és Avignon kapcsolata még sosem volt ilyen rossz, mint mostanában. A múlt hónapban durván bántak a pápa követével, Ratherius Rogerrel. – Így igaz – jegyezte meg a jegyző. – És, amint az imént mondtam Arnau atyának, azt hiszem, a Szentatya érdeke az, hogy Zaragozában egy Aragóniához nem kötődő főinkvizítor üljön. – Lehalkította hangját. – És ha esetleg ez az inkvizítor felfedezne valami kompromittálót a királyi családról, egész életére biztosíthatná tisztségét. Eymerich kemény, szemrehányó pillantást vetett Arnau atyára. Az orvos egyáltalán nem jött zavarba, hanem szélesen elmosolyodott. – Bocsásson meg, magister, ha de Berjavel úr előtt felfedtem valamit a kutatásból, amire vállalkozni készül! Vegye figyelembe, hogy a carcassonne-i Inkvizíció fontos tagja, amitől a mi saját bíróságunk is függ! Az ő jóváhagyása is egy következő lépés hatalmának elismerése érdekében. Eymerich ingerülten bámult az infirmariusra. – Úgy látom, a cselszövés iránti elhivatottság nem hiányzik magából. – Nem véletlenül hívom magisternek. Ekkora arcátlanságtól elképedve az inkvizítor már éppen vissza akart vágni egy csípős megjegyzéssel, de Arnau atya derűs arckifejezése visszatartotta. Berjavel is szórakozottan mosolygott. Úgy döntött, annyiban hagyja az egészet, főleg, mert szíve mélyén szimpatizált az orvossal, nagyon is. – Jegyző úr – mondta higgadtan –, szeretném, ha megértené, nem táplálok személyes ambíciókat. Hogyha látszólag túl célratörően tevékenykedem, az azért van, mert nehéz megbízást kaptam egy nehéz pillanatban. És azért is, mert úgy tartom, hogy az Egyház érdekeinek előbbre valóknak kell lenniük királyságoknál és elveknél, bármi áron. Berjavel meghajolt. – Én is így vélekedem. – Akkor jöjjön, és nézze meg a legfelkavaróbb látványt, amit valaha látott! – Összeráncolta a homlokát. – Hacsak Arnau atya meg nem mutatta már magának. – Nem, nem – ellenkezett az infirmarius. – Sosem mertem volna. Eymerich vállat vont, és elindult a harmadik emeletre vezető lépcsőn, nyomában a két másikkal. Az útjukba akadók most már mind szertartásos köszöntéssel fordultak felé, amire ő azonnal felelt. Kénytelen volt azonban megállni a feljáró tetején, ahol a saját priorja termett előtte, rendkívül izgatottan. – Nicolas atya! Pont magát kerestem. Éppen most kezdődött a virrasztás Agustín atya holttesténél, és lefoglaltuk magának a központi térdeplőt.

– Virrasszon maga, én túlságosan fáradt vagyok! Amúgy is van más dolgom. Az öreg domonkos zavartnak tűnt. – Az ünnepélyes szertartásra legalább eljön holnap? Azt mondják, a király is jelen lesz. – Ó, mindenképp ott leszek. Sőt, ne menjen innen messzire holnap reggel! Talán lesz néhány utasításom. – Kikerülte a priort, és megérkezett a lépcsőfordulóba. Az őrök, akik Agustín atya egykori szállását őrizték, éppen játszottak. Eymerichet meglátva összekapták magukat. – Minden rendben van, atyám – mondta a fiatalabb, akinek majdnem olyan barna volt a bőre, mint a móroké. – Elküldtük a kíváncsiskodókat, a legkitartóbbaknak pedig bizarr történeteket meséltünk. – Nyissátok ki az ajtót, és csináljatok fényt! A szobában Eymerich az ágyon fekvő zöld takaróhoz lépett. – Íme, jegyző úr, ez az... – Hirtelen félbehagyta. Ránézett a fáklyát tartó őrre. – Mi az a lámpa ott? A szoba végében lévő íróasztalon halovány fény pislákolt egy olajjal teli kis terrakotta mécsesből. A katona elsápadt. – Nem tudom, atyám. Most látom először. – Biztos vagy benne, hogy senki nem jött be? – Amióta idehoztuk a testet, nem. És erre a lámpára nem emlékszem. Eymerich elsötétült arccal lépett oda az ágyhoz. Megfogta a takaró egyik sarkát, és lerántotta. Rögtön összerezzent, és erőtlen kiáltást hallatott. – És ez mit akar jelenteni? – Istenem! – kiáltott fel Arnau atya elborzadva. Az őrök keresztet vetettek. Az ágyon, a szörnyszülött testecske helyén egy nyálkás, alaktalan, fehéres daganat hevert. A matracot fehér, gennyszerű folyadék itatta át, ami a dolog széleiből folydogált. A kitakarás után a cseppfolyósodás folyamata rohamosan felgyorsult, és tejszínű, rothadt, bűzös patak ömlött a padlóra. Eymerich mélységes undorral vegyes félelmet érzett. – Mit jelenthet ez? – kérdezte Arnau atyától. Az infirmarius, maga is felindultan, megrázta a fejét. – Nem tudom pontosan. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Eymerich rosszul volt, egyre inkább úgy érezte, mintha rajtuk kívül lett volna a szobában még valami kimondhatatlan és szörnyűséges. Közben a daganat egyre gyorsabban és gyorsabban olvadt, folyadékával eláztatva az ágyat és a talajt. – Nézzék a lámpát! – kiáltott fel a jegyző. Újabb kiáltás hangzott az összes torokból. A terrakotta mécses, miközben továbbra is égett, szintén fehéres anyagú csomóvá változott. Végül csak, mint egyszerű folt maradt az asztalon, felette pedig egy kis lángocska függött egy pillanatig. Majd elaludt a láng, és a folyadék nyom nélkül elpárolgott. – Boszorkányság! – rikoltott a barna bőrű katona, és Eymerich lába elé vetette magát. A másik követte, és átölelte az inkvizítor térdeit. – Atyám, segítsen rajtunk! Eymerich túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy bármit is csináljon. Elszörnyedve nézte, ahogy a daganat eltűnt egy folyadékörvényben, ami pedig halk sercegéssel elpárolgott. Még a padlón lévő tócsa is felszívódott. Az ágy visszarendeződött, semminek nem maradt nyoma rajta. Eközben a levegő könnyed vibrálása érződött, mintha egy nyomasztó jelenlét járta volna végig a termet. – Numen inest – motyogta Arnau atya, újra és újra keresztet vetve.

Egy pillanattal később Eymerich eldobta a zöld takarót, amit egészen idáig szorongatott. Összetette a kezeit. – Pater noster, qui és in caelis... – Mikor az ima véget ért, a vibrálás is megszűnt, és a jelenlévők is kevésbé tűntek ijedtnek. Azonban még mindenkinek látszott az arcán az erős felindulás. Az inkvizítornak eszébe jutottak még ennél is ijesztőbb esetek, amelyekkel pályafutása során találkozott. Hevesen megrázta a fejét, hogy előhívja magából az erőt szavai nyomatékosításához. – Testvéreim, nem hagyjuk magunkat megtéveszteni! A boszorkányság erős, de az Egyház még erősebb. Nem ijeszthet meg minket a világon semmilyen jelenség. – Majd, mint aki nagy döntésre jutott, hozzátette: – Most keljetek fel! Tapasztalatból mondom, hogy minden káros varázslat mögött egy gonosz halandó áll, aki minden erejével Isten ellen küzd, és pokolbéli hatalmakkal áll kapcsolatban. A mi feladatunk meglelni e halandót, és megégetni. Az energia, amivel kifejezte magát, nem felelt meg valós érzelmeinek, mégis sikerült lelket öntenie a jelenlévőkbe. Arnau atya szedte össze magát először. – Rajta, hagyjuk el ezt a szobát! Jobb lesz, ha senki nem teszi be ide a lábát, amíg egy ördögűző meg nem vizsgálja. – Az ajtóhoz lépett. Sietve távoztak, miközben a két katona még mindig halk imádságokat mormolt magában. Eymerich bezárta az ajtót, és komolyan rájuk nézett. – Senkinek egy szót se a látottakról! Most a szent Inkvizíció szolgálatában álltok. Az indiszkréció bármilyen formájával lelketek üdvözülését kockáztatjátok. Az őrök lehajtották a fejüket. – Esküszünk, atyám – mondták egyszerre, még mindig remegő hangon. – Helyes. Térjetek vissza társaitokhoz! Nincs szükségem többé a szolgálataitokra. Amikor a két katona visszavonult, Eymerich a lépcsők felé indult. – Kimerültem – mormolta. – Mégis muszáj megjelennem a püspöknél még az este előtt. De Berjavel úr megtörölte a homlokát ruhájának ujjával. – Ez bizonyosan boszorkányság esete. Mit tervez? – Mindenekelőtt kiderítem, ki a királyi ház bábája, és ki lehet-e hallgatni. A mögöttük haladó Arnau atya felkiáltott. – Igen, a bába! Nem is gondoltam rá! Eymerich felé fordult. – Ismeri? – Talán maga is ismeri. Néhány hónapja Agustín atya parancsára letartóztatták. Emlékszik? Azzal vádolták, hogy a zsidók asszonyainak körében gyakorolja mesterségét, ezzel megszegve az Egyház tilalmát és eretnekséggel való szimpatizálás gyanújába keveredve. – Igen, emlékszem, bár nem követtem a vizsgálatot, és nem tudtam, hogy az a nő volt az udvari bába. Mi lett az ítélet? – Nem tudom, de megkérdezhetjük a kancellárián. – Azonnal odamegyünk.

Az alsó emeleten átkeltek azon a termen, ahol Agustín atya meghalt, és most tele volt pappal és a felvételüket kérvényezőkkel, majd beléptek egy szomszédos terembe. Különös volt a kereszténység egyik védőbástyájának kancelláriája egy tipikusan muzulmán környezetben: patkóívű ajtók, sztalaktitboltozat, finom márványcsipkék és egy amennyire elegáns, olyannyira érthetetlen írás

soraival sűrűn díszített falak. Az azulejos csempékkel borított padlózat közepén egy nagy parázstartó magasodott, amely a megszokott kénfüstöt bocsátotta ki. Emögött egy hosszú asztalnál papok és novíciusok ültek szorosan két agyonhajszolt jegyző köré rendeződve. Iratkötegeket lapozgattak, amelyeket egy szolga vett elő a hátuk mögött lévő oszlopokról lógó bőrrekeszekből. Eymerichet meglátva az asztalnál ülők mind felálltak és meghajoltak, amit az újonnan érkezettek viszonoztak. Majd az idősebbik jegyző tiszteletteljesen előrelépett. – Isten hozta, magister! – mondta rekedten. – Nagyon örvendünk a kinevezésének, és biztosak vagyunk abban, hogy folytatni tudja a de Torrelles atya által az Úr és az Anyaszentegyház szolgálatában megkezdett jeles munkát. Szeretne felvilágosítást a folyamatban lévő ügyekről? – Most csak egyről, Mossen Sanxo – felelte Eymerich, szintén tiszteletteljesen. – Emlékszik egy bába esetére, akit azzal vádoltak, hogy zsidó asszonyok körében gyakorolja mesterségét? Halk morajlás futott végig az asztalnál. Az idős jegyző kissé zavartnak tűnt. – Elisen Valbuenára, az udvari bábára gondol? – Pontosan. – Természetesen emlékszem az ügyre. – Az öreg összeráncolta amúgy is gyűrött homlokát. – Nem hozott sikert az Inkvizíciónak. Agustín atya nagyon aprólékos vizsgálatot vezetett, de éppen amikor pert indított volna, egy tekintélyes beavatkozás leállíttatta. Megvan az összes feljegyzés. Ha át szeretné nézni... Eymerich fáradtan intett. – Nem most, Mossen Sanxo. De kitől eredt az a tekintélyes beavatkozás, amiről beszélt? A jegyző lehalkította hangját. – De Luna érsektől személyesen. Agustín atyának muszáj volt engednie, még ha nagyon nem szívesen is tette. Az inkvizítor Arnau atyához fordult. – Mindenképp látnom kell ezt az érseket. – Majd visszafordult a jegyzőhöz. – Hol van ez a nő? Még mindig az udvarban? – Nem, nem. Az tényleg túlzás lett volna. A Piedra-monostorba szállították, de azt mondják, szabadon jár-kel. – Így igaz – erősített meg egy kerek hasú pap. – Tegnap is látták, éppen ebben a toronyban. Gondoljon csak bele, Agustín atya haldokolt, ez az eretnek pedig büntetlenül járta e folyosókat, mintha saját győzelmét ünnepelné. Ha láttam volna, felpofoztam volna. – Én láttam – szólt közbe egy fiatal domonkos, kezében még mindig lúdtollat tartva, amiről csöpögött a tinta. – Egy nagy zöld batyu volt nála, és igyekezett észrevétlen maradni. Ezt azért mondom, mert a földszinti oszlopok között mozgott, egyik árnyékából a másikba. Azért nem szólítottam meg, mert nem tudtam, magától jött-e vagy kihallgatásra. Eymerich arca megfeszült a figyelemtől. – Vidal testvér, azt mondta, egy zöld batyut vitt magával. Egy takaró volt? – Felderengett emlékezetében a víztárolóhoz vezető alagútban megpillantott kísértetiesen sápadt arc élénk képe. – Igen, épp olyan volt, mint egy takaró. Vagy egy összegöngyölt ruha, akkora nagy volt. Először azt hittem, hogy egy mosónő az. Eymerich tekintete gyorsan keresztezte Arnau atyáét és de Berjavel úrét. Visszafordult a jegyzőhöz. – Nagyon köszönöm, Mossen Sanxo. Nagy segítségemre volt. Holnap Agustín atya temetési szertartása után átgondolom ennek a bíróságnak a hatékony irányítását. Nagyon sok tennivalónk lesz az elkövetkezendő napokban. A jegyző meghajolt, a többiek úgyszintén. Eymerich a kijárat felé indult, nyomában Berjavellel és

az infirmariusszal. – Azt hiszem, nem sok van hátra napnyugtáig – mondta nekik az ajtóban. – Mindenképp el kell mennem az érsekhez, vagy máskor nem fog fogadni. – Nagyon fáradt lehet – tette szóvá Berjavel. – Mióta nem ült le? – Ma reggel óta. De amíg nem intéztem el, amit kitűztem magamnak, addig nem áll szándékomban megpihenni. Az udvarban vacsorázik? A jegyző bizonytalan mozdulatot tett. – Még nem tudom. – Akkor később csatlakozzon hozzám, ha nem esik nehezére! Van egy fogadó az érseki palotával szemben. Rögtön felismeri majd, az egyetlen a téren, és kereskedők járnak oda. Várjon meg ott, nem leszek sokáig el! – Én is menjek, magister? – kérdezte Arnau atya. – Természetesen. Eymerich egy rövid meghajlással elbúcsúzott Berjaveltől és az infirmariustól, és lement az első emeletre. Megállított egy köteg gyertyát vivő szolgálót. – Egy hordszéket a kapuhoz! Most azonnal! Az ember, egy fehér szakállas aggastyán döbbenten nézett rá. – De maga, atyám, jogosult... – Azt mondtam, azonnal – felelt az inkvizítor nyugodtan. A szolga egy pillanatig csak bámulta, aztán meghajolt, és elfutott. Eymerich elidőzött egy darabig a földszinten, megcsodálta a zöld, vörös és arany díszítéseket, amelyek arról árulkodtak, hogy ez a hely egykor egy mára már legyőzött kultúrához tartozott. Rövid ideig tétovázott a víztárolóba vezető folyosó bejáratánál, gondolataiba mélyedve, a salétrom szagát belélegezve. Majd kisétált a kertbe, és onnan a palota kőalapzatára. A hordszék szinte azonnal megérkezett, két robusztus szolga által alátámasztva. Egy számára ismeretlen, de Aragónia uralkodójáéhoz hasonló nemesi címer díszelgett mindkét oldalán. Egy fiú futott oda ajtót nyitni, egy másik szolga pedig leült a jármű elülső részébe, kezében egy kioltott fáklyával, amit majd napnyugta után meggyújtanak. Eymerich beszállt, és lehuppant az ülésre. Elégedett sóhajjal süppedt a párnák közé, majd a jobb oldali ablakocska függönye mellől kidugta fejét. – Az érsekhez! – parancsolta. Az este leszállni készült, ezzel igen kellemes, friss levegő ereszkedett le. Az inkvizítor lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a gyaloghintó zökkenései álomba ringassák.

Gyors, mint a gondolat – 3 Frullifer büszkeséggel telve, de mégis kissé zavarban haladt át a Texasi Egyetem Asztrofizikai Tanszékének előcsarnokán. Végre hivatalos ügyben járt az épületben, ami egy mára már régi álom beteljesülését jelentette. Ezzel együtt azonban új tevékenységével kapcsolatban nagyon zavaros gondolatai voltak. Jellemző volt rá a bizonytalanság, amikor a rá váró viták, mérkőzések várható kimenetelét próbálta megítélni. Titokban azt gondolta magáról, hogy egy kellemetlen alak, akivel önszántából senkinek nincs kedve együttműködni. A mogyorószín bőrű, hófehér hajú portás fogadtatása nem segített eloszlatni ezt a gondolatot. – Óhajt valamit? – kérdezte, miközben bizalmatlanul bámulta. – Igen... Vagyis nem. – Frullifer farmerjának hátsó zsebeiben kutakodott a kinevezéséről szóló levél után. Talált jó néhány jegyet, valamennyi aprópénzt és nagy mennyiségű szívószálat. A levélnek azonban nyoma sem volt. – Állást kaptam társkutatóként – magyarázta, és érezte, hogy közben elpirul. – Ha vár egy kicsit, mindjárt megtalálom... – Nem számít. Hogy hívják? – Frullifer. Marcus Frullifer. A portás visszament az üvegfal mögé, és egy billentyűzeten begépelte a nevét. A monitorra nézett, és elmosolyodott. – Itt is van. Isten hozta nálunk, dr. Frullifer! Várjon, odaadom a kártyáját! Kijött a portásfülkéből, kezében egy műanyag kártyával és egy ruhacsipesszel. – Rajta van a neve és a vérvizsgálatának az eredménye. Az északon pusztító sarlósejtes vérszegénység miatt ez is szükségessé vált. – Ujjával megkopogtatta a kártyát. – Tegye rá a fényképet, mielőtt felmegy! Frullifer próbálta csíkos pulóverére feltűzni a kártyát, nem sok sikerrel. A portásnak kellett segítenie. A fiatal kutató kihasználta az alkalmat, és megkérdezte: – Tudja, kinél kell jelentkeznem? A levelet Tripler professzor írta alá, de... – Nem, nem. A maga részlegének vezetője dr. Cynthia Goldstein. Második emelet, 25. szoba. Cynthia! Éppen, ahogy Frullifer remélte. Miközben a liftben állt, diákok és asszisztensek szorításában, próbált felidézni valami lépést a könyvből, amit egy egész hétig olvasott: A csábítás játéka. Beszéljen a test nyelvén! Nem jutott eszébe semmilyen pontos lépés, csak a képek, azokra emlékezett. Meg kellett állnia a csupa üveg- és ébenpanel folyosó végén, hogy nyelhessen, mielőtt átlépi a 25. szoba küszöbét. Cynthia ott volt, egy papírokkal telepakolt íróasztal előtt ült. Még csak nem is köszönt neki. – Ó, Marcus! Már vártalak. Ülj csak le valahova! Éppen átfutom a munkádat. Frullifer lehuppant egy fotelbe. Megköszörülte a torkát, majd elkezdte mondani: – Tudtam, hogy neked köszönhetem a kinevezésemet. Nem is sejted, mennyire hálás vagyok érte. Soha nem is mertem volna remélni... Cynthia egy mozdulattal megállította. – Nincs idő a hálálkodásra. Úgy tűnik, a kormányt érdeklik a kutatásaid. Azonban van még néhány pont, amit tisztáznod kell. – Örömmel. – A doktornő még vonzóbb volt fehér köpenyében, mint farmerban és blúzban. Frullifer elképzelte, ahogy egymás után kigombolja a köpeny gombjait, ahogy a nyaka mentén száját az

ajkaihoz közelíti, ahogy becsúsztatja kezét a melle után kutatva, majd... De érezte, ahogy a pír felkúszik a füleihez, és elhessegette magától az ábrándokat. – Kérdezz, amit csak szeretnél! – mondta meglehetősen visszafogottan. Cynthia kézbe vett egy lapot, és rápillantott. – Úgy vélem, értem, amit a neuronhálózatokról írsz, hogy a pszitronok fogsága és gerjesztése csak az emberi agyban éppen zajló jelenségek átrendezése. Bármilyen agyban, mint például az enyém vagy a tiéd. Frullifer nem értékelte túlságosan, hogy agyát „bármilyennek” definiálták, de úgy döntött, túlteszi magát rajta. – Az emberek nagy részénél a gerjesztett pszitronok elvesznek a képzelet szférájában, ezzel szétszórva saját információszállítmányukat és a szféra által tartalmazottakat is – magyarázta, felrakva a pontot az i-re. Cynthia felhúzta az egyik szemöldökét. – A képzelet szférája? – Igen. Többé-kevésbé az, amit Jung „kollektív tudattalannak” nevez. Az összes tudásnak a szövevénye, amit az ókoriak szellemnek neveztek, ellentétben a lélekkel, amely a személyes tudás. – De az a szféra éppen tudattalan. Frullifer felhorkant. – Mindig is léteztek személyek, akik bizonyos nem szándékos módon képesek voltak nagyobb mennyiségű információt közölni a pszitronjaikkal, vagyis a képzelet nélkülözhetetlen átszelése után a kívánt cél felé irányítani őket. Mivel nem tudtak a pszitronok létezéséről, ezeknek az embereknek kivételes, természetfeletti képességeket tulajdonítottak. Ez az eredete a szellemeknek, ektoplazmáknak, médiummal kapcsolatos tapasztalatoknak, és így tovább. Cynthia homlokán elmélyült a ránc. – Remélem, te nem hiszel az ilyesmiben. – Persze, hogy nem. De a Dobbs tanulmányozása után általam feltalált pszitronikus fizika lehetővé teszi a túllépések átértelmezését, legyen szó hiszékenységről vagy szkepticizmusról. Elméletileg minden ember képes valamit alkotni, feltéve, ha tudja annyira uralni a pszitronjait, hogy a kívánt cél felé irányítsa őket. Te, aki olvastad az írásaimat, tudod, hogy a pszitronok azért lépnek be a képzeletbe, mert a fénysebességen túli sebességük megtöbbszörözi az energiájukat, annyira, hogy végtelenné teszi azt, majdnem úgy, mint a tömeget és a sűrűséget, és hogy ennek az univerzumnak a határain kívül helyezi el őket. – Még ha fel is tesszük, hogy ez igaz, mi történik a visszatérés pillanatában? Frullifer diadalittas mosolyra húzta ajkait. – A végtelen tömeg lecsökkenti a pszitronok sebességét a fénysebesség alá. Éppen ez a csökkenés teszi lehetővé, hogy visszatérjenek a megfigyelhető univerzumba. De egy fénysebességnél épphogy alacsonyabb sebesség által termelt energia még mindig elég magas ahhoz, hogy az eredetinél jóval nagyobb tömeggel lássa el őket. A pszitronok visszatérése az általunk ismert világegyetembe ennélfogva anyagsűrűsödés formájában történik. És ha az információ, amit hordoznak, tartalmaz valamilyen alakot, akkor az az anyag abban az alakban formálódik meg. Cynthia ragyogó tekintete kissé elhomályosult. Frullifer, aki egy pillanat erejéig meg volt róla győződve, hogy sikerül őt elcsábítania pusztán intellektuális síkon, rájött, hogy ideje bevetni az oly sok figyelemmel tanulmányozott könyv utasításait. Várta a következő kérdést. – De milyen anyagról beszélsz? – kérdezte a lány bájos türelmetlenséggel. Közben keresztbe tette formás és karcsú lábait, amit köpenye csak a térde fölött tizenöt centiméterig fedett.

Ez volt a jel, amire Frullifer várt. Szándékosan semleges hangon beszélt. – Természetesen változékony anyagról van szó, amely előbb vagy utóbb arra hivatott, hogy visszanyerje eredeti tömegét, legalábbis ha nincs azonos bevésődést hordozó újabb és újabb pszitronok folyamatos áradatával ellátva. De a megfigyelő szemének ez a röpke idő elég ahhoz, hogy lemásolja a képzelet átszelése után visszatérő pszitronok információállományában leírt anyagi mintát. Miközben befejezte a mondatot, hüvelykujját az övébe csúsztatta, a csathoz közel. A kézikönyv világosan beszélt. Ez a mozdulat nyilvánvaló utalás az aktív, férfias péniszre. Kevés nő képes ellenállni egy ilyen erős szuggesztiónak. Cynthia azonban az érzéketlen kisebbséghez tartozott. Úgy tűnt, nem tulajdonít semmilyen jelentőséget a gesztusnak, és csak annyit mondott: – Nem hiszem, hogy értettem. Szeretnéd jobban elmagyarázni? Frullifer azon gondolkodott, vajon a lány nem csak színleli-e az érzéketlenséget. Elvette ujját az övétől, és visszatért az axiomatikus hangsúlyhoz. – Ahogy az előbb mondtam, elméletileg mi mind képesek vagyunk többé-kevésbé meggyőző és tartós ektoplazmák létrehozására. Valójában kevesen vannak, akik a gyakorlatban is képesek erre, és ezen keveseknek a nagy része nem is saját magától. – A kézikönyv ezen a ponton tanácsolta egy fallikus kinézetű tárgy megérintését. Nyakkendőt javasolt, de Frullifer nem hordott nyakkendőt. Felkapott egy nyaláb papírt az asztalról, összetekercselte, és hosszában végigsimította. – Tegyük fel, hogy alkottunk egy olyan komplex tárgyat, mint ez... Cynthia ijedten kapta ki a kezéből a nyalábot. – Mit csinálsz? Ez az egyik hallgatóm szakdolgozata! – Jobb kezével megpróbálta kisimítani a lapok gyűrődéseit. Félreérthetetlen szexuális üzenet volt. Frullifer megkönnyebbülten süppedt bele a háttámlába. Higgadt eufóriával folytatta mondandóját. – Mivel nagyon bonyolult formákat lehet alkotni, feltétlenül annyi pszitronra van szükség, amennyi meghaladja az egy személy idegsejtjei között normálisan tartalmazott mennyiséget. Aki belevési az információt, annak elmék összességéből gyűjtött, tekintélyes mennyiségű Psziché fölött kell rendelkeznie. Az úgynevezett médiumok ezért gyűjtik körbe a követőiket, így a Pszichének egy olyan területére koncentrálnak, amibe, ha elég ügyesek, sikerül bevésniük a kívánt információt. Az összes pszitron egyidejű gerjesztése a legkülönfélébb csodákra, természetfeletti eseményekre ad lehetőséget, például a halottakhoz köthetőekre. A „gerjesztés” kifejezés használata nem volt véletlen. Frullifer immáron biztos volt benne, hogy a még mindig a szakdolgozatot egyengető Cynthia hidegsége csak látszat. A lány testének legrejtettebb része, amire ő hónapok óta gondolt, nagyon is forró volt. Hogy felgyorsítsa az eseményeket, kacsintott, ami annyira egyértelmű jelzés volt, mint semmi más. Cynthia nagyon jól titkolta vonzalmát, mert olyan tágra nyitotta szemeit, mintha egy elmebeteg ült volna előtte. Félretolta a szakdolgozatot, és csak annyit kérdezett: – És mindez hogy jön az űrhajós projektedhez, ami úgy tűnik, annyira érdekli a hatóságokat? Frullifer megismételte a kacsintást a jobb szemével, de csak egy szörnyű fintor lett az eredménye. Nagy nehezen összeszedte magát. – A feltételezett űrhajót nem egy agy, hanem agyak összességének szimuláns neuronhálózatai működtetik, akkor is, ha a kvantumállapotban a Pszichében tett utazás ingere jöhet egyetlen személytől. Mondanám, hogy egy médiumtól, ha a kifejezés nem taszítana. Szóval egy személy, aki képes a saját elméjét meghaladó tömegű pszitronokat bevésődéssel ellátni. Cynthia kézfeje hátuljának ajkai elé helyezésével próbálta elnyomni az ásítást.

– Azt hiszem, egy szót sem értettem az előadásodból – mondta sietve. – De nem számít, feljebb van, aki hisz benned, és szeretné, hogy náluk legyél. Jelentkezz a laboratóriumban, a fölöttünk lévő emeleten! Jó munkát! Frullifer megdermedt, kétségbeesésében nyílt támadással próbálkozott. – Tudtad, hogy a szemeid különösen fényesek? – kiáltotta rekedten. – A kontaktlencsék miatt lehet. – Cynthia megragadta a telefonkagylót, és tárcsázott egy számot. Frullifer számára nem maradt más, csak a távozás.

4 Numen inest Pere de Luna érsek, Lucenich ura Eymerichre emelte nehéz, enyhén vörös szemhéjú, szürke szemét. Arcának megdöbbentő sápadtságát csak erősítette arcszőrzetének teljes hiánya és ajkainak vértelen színe, amitől szája egyszerű, rosszul metszett réshez vált hasonlatossá. Annak ellenére, hogy majdnem ugyanannyi idős volt, mint az inkvizítor, kinézete inkább egy régmúlt rémálomból kilépett időtlen maszkra emlékeztetett. – A Justicia írt nekem magáról – mondta bágyadt, alig hallható hangon. – Nagyratörőnek, de rátermettnek ítéli, és azt javasolja, hogy érvényesítsem főinkvizítori kinevezését. Eymerich meghajolt. – Jacme de Urrea túlságosan nagylelkű. Nem érdemlem meg a jóindulatát. Az érsek közönyös mozdulatot tett. – Ez nem a jóindulatról szól. A Justicia gyakorlati ember. – Rövid levegőt vett, és hozzátette: – Bízom az ítéletében. Jóváhagyom a kinevezését, még akkor is, ha ilyen fiatal. Én is az voltam, amikor előléptettek erre a számomra nem kívánatos tisztségre. És valaki szerint még most is az vagyok. Eymerich végignézett ezen a vézna teremtményen, aki kénytelen volt túlságosan súlyos feladatokat magára vállalni, csak mert így kívánta a politika. Azon gondolkodott, hogyan hozakodhatna elő a másik témával, amely a szívét nyomta. – Nem tudom, hogyan köszönhetném meg, monsignore. Holnapig a kezembe veszem az Agustín atya távozása után lezáratlanul maradt ügyeket. Szokta követni ezeket? – Nem. Soha. – Értem. – Eymerich fejében megfordult, hogy az érsek talán hazudott neki. Valójában nem úgy tűnt. Úgy döntött, megkockáztat egy közvetlen kérdést. – Hallottam azonban, hogy közbenjárt egy szegény nő, egy bába érdekében... Meglepetésére az érsek váratlanul felállt, bizonyos élénkséggel az arcán. A feje fölött függő hatalmas keresztre mutatott, amely a falakat borító flandriai vörös bársonyfüggönyök között lógott. – Látja ezt, Nicolas atya? – Igen – felelte elámulva Eymerich. – A város tele van keresztekkel, szentképekkel, templomokkal, evangéliumi utalásokkal. Egy nap egy krónikás e leleteket megvizsgálva azt fogja gondolni, hogy századunk teljes egészében az Istenről való elmélkedésnek volt szentelve. Miközben mi tudjuk, hogy templomba csak a nők járnak, és közülük sem az összes, hogy a szerzetesek nagy része szabados életvitelt folytat, hogy majdnem az összes plébános szeretőket tart, hogy a főpapság a nemesség vagy a király pártján áll, és közben nyugodt szívvel elhanyagolja saját kötelességeit. Egyetért? Eymerich elgondolkodott, vajon hova akar a másik kilyukadni. Óvatossága azt javasolta, válaszoljon csak fejének könnyed, se nem helyeslő, se nem tagadó mozdulatával. – Nos – folytatta az érsek, nem várva világosabb válaszra –, egy ehhez hasonló helyzetben nem az irgalmasság vezérli az összes beavatkozásomat, mint ahogy azt szerepem kívánná. Úgy szeretném, ha csak imádkoznom kellene. Maga nem? – Úgy gondolom, uram, hogy az Egyház erejéért és dicsőségéért végzett munka felér egy imádsággal – válaszolta Eymerich biztosan. – Erő, dicsőség. Látom, a mostani nézeteket osztja. Ezért tetszett annyira a Justiciának. – Az érsek

visszarogyott karosszékébe, mintha kevés ereje egy fuvallattal eltávozott volna. – Válaszolok a kérdésére. Igaz, hogy leállíttattam az eljárást egy udvari bába ellen, akinek a nevére már nem emlékszem. De a király parancsa volt. Igen, jól értette. A király parancsokat ad nekem. – Szemhéjára helyezte ujjait. – Ó, ha mindannyian békén hagynának! Eymerich ösztönös viszolygást érzett, mint mindig, amikor valaki felfedte előtte saját gyengeségét. Úgy döntött, véget vet a jelenetnek. – Köszönöm, uram. Nem zavarom többé. Csak azt az egyet szeretném kérni, hogy foglalja írásba nagylelkűen adott hitelesítését! Elegendő lenne két sor, nem több. – Mit kellene írnom? – Ha akarja, diktálhatom a szöveget. Az érsek meghúzott egy zsinórt, ami a háta mögött függött. Szinte azonnal megjelent a terem végében egy fiatal pap. – Toll, tinta, egy lap pergamen – rendelkezett a főpap. – És forró pecsétviasz. Amíg az eszközök érkezését várták, az érsek élénken fürkészte Eymerichet. – Legyen őszinte, Nicolas atya! Mit gondol rólam? Az inkvizítor kissé meglepetten nyelt egyet, a megfelelő szavakat keresve. – Ha megengedi, uram, azt mondanám, elhivatottsága méltóbb megkoronázásra tehetett volna szert a szerzetesi életben. – Igaza van, de nem mond el mindent. Maga megvet engem. Eymerich érezte, hogy zavarában összeszorul a torka. Ki ez a sápadt szellem, aki érzéseinek felfedésére kérte, épp amikor egy ilyen törékeny tervet próbál véghezvinni? Hogy dühét leplezze, nagyon halkan beszélt. – Olyan érzelmet tulajdonít nekem, monsignore, amit nem érzek. – Látom, hogy nem akarja kimutatni. Akkor mondja meg! Milyen feladatokat tulajdonít az Egyháznak a lelkek ápolásán kívül? – Kiterjeszteni saját rendjét – felelte Eymerich lendülettel. Majd, miután észrevette, hogy túl heves volt, hozzátette: – Ezekben az időkben mindenfelé anarchia uralkodik. Az apostoll római katolikus Egyház maradt az egyetlen igazi birodalom. Az egyetlen, ami képes arra, hogy megújítsa az embereket, és kivezesse őket ebből az őrült korszakból. Az érsek halványan elmosolyodott. – Mindenkit, aki azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megújítja az embereket, a végén meggyilkoltak, mert nem tudtak a saját modelljeikhez igazodni. – Félbehagyta, mert visszatért a kispap, kezében az íráshoz szükséges anyagokkal és egy gőzölgő, festékes edénnyel. Magához intette, belemártotta lúdtollát a tintatartóba, és Eymerichre nézett. – Rajta, diktálja! Egy pillanatnyi habozás után Eymerich elkezdte: – Mi, Pere de Luna, Isten kegyelméből Zaragoza érseke, konstatálva, hogy hőn szeretett fia, Agustín de Torrelles atya, Aragónia királysága és alkirályságai, Katalónia, Valencia és Szicília főinkvizítorának halála megköveteli a szükségét... Az érsek egy darabig szorgalmasan írta a szokásos formulákat, lúdtolla sercegett a pergamenen. Majd újraolvasta, amit írt, az utolsó szavakat gondosan kiejtve. – ...kinevezünk téged, Nicolas Eymerich, Geronából, Szent Domonkos rendjéből, új főinkvizítornak, az Apostoll Szék által rád ruházott összes hatalommal együtt, arra biztatva, hogy a Mi Urunk Jézus Krisztus szívében, egy ilyen nagy feladat végrehajtásában mindig használd azt a szorgalmat, irgalmasságot és pontosságot, amit az jogosan megkövetel. Kidolgozott aláírást biggyesztett a rendelet alá, majd kivette a pap által hozott edényből a pecsétet,

hagyta, hogy a viasz lefolyjon róla, végül egy mozdulattal belenyomta a pecsétnyomót. Néhány pillanattal később átnyújtotta Eymerichnek az összetekercselt okiratot, aki olyan sóvárgó mozdulattal vette el, mintha attól félne, meggondolja magát az érsek. – Végtelenül köszönöm, uram. Igyekszem a rám bízott feladat magasságához felérni. Az érsek szórakozottan intett, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. De amikor Eymerich letérdelt, hogy megcsókolja gyűrűjét, vállának megérintésével újra talpra állította. – Figyeljen rám még egy utolsó szó erejéig, Nicolas atya! Nem kételkedem abban, hogy nagyszerű inkvizítor. Azonban ne feledje, hogy az emberek nem változnak olyan könnyedén! – Szem előtt tartom, monsignore, ezt a... – Nem. Ez nem egy szokásos frázis. Manapság úgy tűnik, a hitetlenek kivételével mindenki keresztény. De higgyen nekem! A régi kultuszok, a régi hiedelmek nem halnak ki ilyen hamar. Ha beléjük botlik, ne higgye, hogy mindent megoldhat a hordozójuk fizikai halálával. Eymerich összeráncolta homlokát. – Nem értem, monsignore. – Talán majd megérti. Van valami szokatlan ebben a városban. Ahogy Ovidius mondta, Numen inest. „Istenek élnek e helyt.” – Továbbra sem értem. – Nem számít. Menjen, és végezze feladatát! Isten legyen magával! Eymerich nagyon összezavarodva meghajolt, és az ajtó felé indult. [1]

Csak akkor lett rajta újra úrrá az egész nap során felgyülemlett fáradtság, amikor lesétált a palota lépcsőin. Csoszogva szelte át a már kihalt és a hold által megvilágított, de az élénk nap kellemes és kellemetlen szagaival még mindig teli teret. A hordárok a kapott utasításnak megfelelően egy épp bezárni készülő fogadó bejárata mellett álltak, a legfiatalabb és legerősebb kezében tartott fáklya fényénél. – Várjatok még egy kicsit! – parancsolta Eymerich. – Igen, atyám. Eymerich félrehúzta a bejárat előtt lógó függönyt, és belépett a helyiségbe. A sok asztal közül már csak kettő volt foglalt. Az ajtóhoz közelebbinél négy ember ült, hímzett szélű, drága kelmébe öltözve. Fejükön turbánt viseltek, amelynek oldaláról vállukig érő tollak díszelegtek. Egyikük egy rövid kardot is tartott magánál, annak ellenére, hogy a város törvényei tiltották a fegyverviselést, ez azt jelezte, hogy helyzetéből adóadóan nem fél az őrök háborgatásától. Arnau atya és de Berjavel úr távolabb ültek, a nagy kandalló mellett, amiben a tűz még az üres nyársakat itt-ott megsercegtette. Eymerich csatlakozott hozzájuk, és lehuppant a lócára. – Sikerült – jelentette be minden előzmény nélkül. – Megvan az érsek írásos engedélye. – Biztos voltam benne, magister – nevetett Arnau atya. – Nem szívesen lennék a magát akadályozni próbálók helyében. Eymerich szigorú pillantást vetett rá. – Most komolyabb dolgokról kell beszélnünk. Vacsoráztak már? Berjavel úr szomorúan megrázta fejét. – Nem. Amikor megérkeztünk, a tűz már majdnem elaludt, és a konyha bezárni készült. A fogadósasszony csak miattunk és azok miatt a kereskedők miatt maradt nyitva. Van még kenyér és nagyon vizezett bor. – Jó lesz az is. – Eymerich vetett egy pillantást a másik asztalra, hogy megbizonyosodjon róla,

szavai nem érnek el odáig, majd megragadott egy cipót, és szórakozottan falatozni kezdett. – A mai beszélgetésekből két dolog nem hagy nyugodni. Az egyik éppen magához kapcsolódik, Arnau atya. Emlékszik, mit mondott a szobában, ahol a torzszülött elpárolgott? – Nem. Mire céloz? – Azt mondta: Numen inest, van itt egy istenség... Emlékszik? – Igen, persze. Ez Ovidius egy sora. – Az infirmarius mosolyának helyét zavart kifejezés vette át. – Tudom, hogy nem kellene, de néha nem vetem meg a profán irodalmat. Eymerich áthatóan nézett rá. – Nemrég az érsek ugyanezt a mondatot ismételte el. Ezt hogyan magyarázza? Arnau atya elcsodálkozott, majd nevetésben tört ki. – Látszik, hogy az a szent ember osztozik az ízlésemben. De nyugodjon meg, nem egy bűnös szövegből való ez a mondat! Egy teljesen ártatlan versből, bár nem emlékszem, melyikből. – Nem ez az, ami foglalkoztat. Hogy lehet, hogy maga és az érsek néhány órán belül ugyanezeket a szokatlan szavakat használták? Arnau atya arca elkomorodott. – Kevésbé különös, mint ahogy gondolja. A király mondta ezt a lánya temetésén, a nagy pestis alatt. Péter a családját fenyegetni látszó átokra célzott. Ott voltam, és az érsek is. Csak később fedeztem fel, hogy egy versből származik. Azóta többször is használtam e kifejezést. – Nyilvánvalóan királyunk is olvas Ovidiust – jegyezte meg de Berjavel úr. Eymerich néhány pillanatra gondolataiba merült. – Mire értette pontosan ezt a kifejezést? – Arra, hogy Agustín atya szobájában egy nyomasztó jelenlét honolt, mintha egy ismeretlen istenség figyelt volna minket – válaszolta Arnau atya. – Azt hiszem, magának is ebben az élményben volt része. – Igen, éreztem – felelte Eymerich. Megragadta a boroskancsót, és hívta a fogadóst, egy magas, sovány, csontos asszonyt, aki időről időre kinézett a konyhából reménykedve, hogy maradék vendégei távozni készülnek. – Jóasszony, egy pohárral! – rendelt. Majd, mintha magában beszélne, hozzátette: – Volt még egy mondat a mai nap folyamán, ami nyugtalanít. A Justicia mondta. Beszélgetésünk egy nehezebb részéből valami általánossággal próbáltam kijutni, mire ő többé-kevésbé a következőt mondta: „Hogy tud egy anya újra és újra szörnyszülött gyermekeket szülni, ha már négy éve halott?” Nos, mit gondolnak? Arnau atyán borzongás futott végig. – A kétarcú gyermekekre célzott? – Gondolom, igen. És én mondom, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez pont arról szól, ami ennek a pokoli történetnek a megoldása. De Berjavel úr megrázta a fejét. – Ezek felfoghatatlan szavak. Nem irigylem a feladatát. Arnau atya összehúzott szemmel nézte Eymerichet. – Már van egy ötlete. Mondja el nekünk! Eymerich megrázta a fejét. – Még túlságosan homályos. De emlékeznek rá, hogy négy évvel ezelőtt volt a nagy pestisjárvány. És a király elvesztette családja összes női tagját. Félbehagyta, mert megérkezett az asszony a pohárral, arcán végsőkig elkeseredett kifejezés. – Jóasszony, vannak szobái? – kérdezte tőle. – Igen, öt. Kettő szabad közülük.

– Kiveszek egyet. – Majd látva beszélgetőtársainak döbbent arcát, hozzátette: – Tudom, hogy az egyház embereinek nem szokása fogadókban megszállni. De maguk is látták, hogy az Aljafería többé nem biztonságos. Visszatérhetnek a gyaloghintómmal. Egy darabig még beszélgettek. Majd a kereskedők távozása után Eymerich elbúcsúzott Arnau atyától és de Berjavel úrtól, akinek a következő napon kellett hazaindulnia. – Sok szerencsét kívánok, Nicolas atya! – mondta a jegyző, miközben helyet foglalt a gyaloghintóban. – Ha sikerül fényt derítenie erre az ördögi cselszövésre, egész Európa ismerni fogja a nevét. – Remélem, ez nem fog megtörténni. Elég lenne, ha az Inkvizíció nevét visszhangoznák.

Amint elindult a hordszék, Eymerich is visszatért a fogadóba, hogy fizessen, és átvegye a gyertyáját éjszakára. A nő egy magas és keskeny, kőből és fából készült épülethez vezette, amely a fogadó közelében, az istállók mellett állt. – A szobája, atyám, a legfelső emeleten van, ahol a terasz. Ha szeretné, felkísérhe... – Félbehagyta, mert Eymerich lehajolt, és felvett valamit a földről. – Talált egy pénzérmét? Az inkvizítor kinyitotta a tenyerét. – Nem. Egy kis széndarabot. – Majd további magyarázat nélkül kivette a gyertyát a fogadós kezéből. – Menjen aludni! Egyedül is megtalálom a szobámat. A tákolmány koszos volt, és a lépcső fenyegetően nyikorgott a szandálja alatt. Eymerich elhagyott két megviselt korlátú lépcsőfordulót, és megállt az utolsó emeleten, ahol rongyos függöny jelölte szállásának bejáratát. A szobában csak egy földre helyezett szalmazsák volt, és a világítást a hosszú, szalmával felszórt teraszra vezető ajtó nélküli nyíláson beszűrődő holdfény biztosította. Szerencsére nem volt hideg. Az inkvizítor tényleg nagyon kimerült volt, annyira, hogy nem tudta egyértelműen áttekinteni aznapi érzelmeit, amelyek az eufóriától a félelemig terjedtek. Egy kicsit kiment a teraszra, és az előtte elterülő, mélységes csendbe burkolózott tetők sokaságát bámulta. Az utcáról hallható gyenge zaj ragadta meg a figyelmét. Úgy tűnt, a fogadósasszonyt látta futva befordulni a sarkon, ami nagyon szokatlan volt ilyen késő éjszaka, és a kockázat miatt, hogy belebotlik egy őrjáratba. Azonban olyan röpke volt a látomás, hogy saját fáradtságának tulajdonította azt, és azonnal elfelejtette. Egy széllökés eloltotta a gyertyáját. A bizonyosan tetvek sokaságától nyüzsgő szalmazsákon való alvás gondolata taszította. Jobbnak látta, ha a teraszon fekszik le, reverendáját teste köré csavarva és fejét alkarjára helyezve. Egy imát kezdett mormolni, de a nehéz és üdítő álom azonnal elragadta.

Az első órát ütő közeli harang keltette fel. Teljesen elgémberedett tagokkal állt fel, szemei még félig csukva voltak. A nap már ragyogott, de nem sugárzott hőt. Borzongás járta végig, amit oldalának karjaival való csapkodásával kicsit csillapított. Ahogy ezt a mozdulatot végrehajtotta, kezével hozzáért a zsebében lapuló széndarabhoz, és eszébe jutott, mire gondolt, amikor megtalálta. Odament a szalmazsákhoz, és levette róla az egyetlen lepedőt. Tetvek áradata mutatta, hogy előző esti félelme megalapozott volt. Undorodó arccal letépett egy nagyjából négyzet alakú cafatot a szövetből, és hogy megszabadítsa az utolsó parazitáktól is, hosszasan rázta a teraszról kihajolva. Majd letérdelt a földre, arrébb söpört néhány szál száraz szalmát, és rajzolni kezdett a széndarabbal a rongyra.

Amikor kilépett az utcára, rögtön meglátta a fogadósasszonyt, aki háttal állt neki, és egy fiatal, egyszerű öltözékű nővel beszélgetett. Eszébe jutott az előző éjszakai látomás, így visszatért a kapualjba, és megpróbált hallgatózni. De csak néhány foszlányt kapott el a beszélgetésből. – Legalább kétszázan voltunk az erdőben. Csodálatos volt – mondta az asszony. – És ő? Megjelent? – kérdezte a fiatal nő kicsit reszkető hangon. – Igen. Valamivel tisztábban, mint a múltkor. Olyan nagy volt, mint egy hegy, és a tunikája beborította az egész várost. De még mindig távol vagyunk a céltól. – Ekkor az asszony lehalkította a hangját, és Eymerich csak gyenge suttogást hallott. Anélkül távozott, hogy a fogadós észrevette volna. Ezernyi gondolat kavargott a fejében, miközben végigment az Aljaferíától elválasztó, már népes utcákon. Személyes bosszúságok, mint a négynapos szakáll, aminek leborotválására még nem jutott ideje; feltevések a fogadósné viselkedéséről, az égen látott hatalmas alakról, a kétarcú gyermekekről, a bába szerepéről; pozíciójának megszilárdítására vonatkozó körmönfont tervek. Ilyen összetett feladattal szembetalálva magát bárki el lett volna veszve, de Eymerich elméje mindenekfelett racionális volt, és ahogy apránként felidézte a problémákat, beillesztette őket a tennivalók és a megvizsgálni való kérdések szövevényébe. Másrészt így sikerült legyőznie félelmét a rémisztő jelenségektől, melyeket munkája során látott; lelkéből kivonta, és gondosan rendszerezte őket a logikus dobozkákba, ahol feltevéseket, összefüggéseket és jeleket osztályozott. De mennyi mentális erőfeszítés kellett ehhez a szigorhoz! A reggel érdekességek nélkül zajlott. Megérkezett az Aljaferíába, megtudakolta a feladatait a kora délutáni szertartásra. Rövid beszélgetést folytatott Arnau atyával, akit azután elengedett, hogy orvosi mesterségét gyakorolhassa, és néhány testvért kezdett keresni: a kórusvezetőt, a priort, egy csoport novíciust. A legizgalmasabb megbeszélése a szabósággal foglalkozó domonkossal, egy kicsi, görnyedt, szarvasborjúéhoz hasonlóan nedves tekintetű emberrel volt. – Meg tudja ezt hímezni nekem a kilencedik órára? – kérdezte Eymerich, széthajtva a széndarabbal összefirkált rongyot. A másik tétovázott. – Meglehetősen összetett rajz, magister. Nem tudom, hogy... Eymerich elmosolyodott. – Képességei jól ismertek, ahogy gyorsasága is. Rajta, lásson munkához! Feketét szeretnék fehér vászonra. – Mekkora legyen? – Ó, mint egy lepedő fele. Egy zászlórúdra lesz felhúzva, és szeretném, hogy messziről lássák. A szabó meghajolt. – Meglesz. Eymerich felkereste az ácsot, és tanácskozott vele, ami többször is majdnem veszekedéssé fajult, azután meglátogatta a bíróságot, ahol elkérte a jegyzőktől a börtönben raboskodók listáját. Ezt követően lement a belső udvaron álló konyhákhoz, amelyek a királyi udvart és az Inkvizíciót is ellátták. Kenyeret falatozott, és a sózott bárányhúsba is belekóstolt, majd egy kis borral öblítette le. Amikor visszatért a belső udvarba, a patkó alakú boltíven keresztül látta, hogy a délutáni szertartás előkészületei még tartanak a szomszédos udvaron. A Tours-i Szent Márton-templom homlokzatát félig beborították fekete drapériákkal, és már kisebb tömeg állt a téglából készült bejárat előtt: udvari nemesek, hivatalnokok, papok az összes rendből. Korán volt még. Kilépett a várból, és cél nélkül sétált végig a zárt ösvényen, majd megállt egy, a múlt nyár perzselő forróságától megaszalódott fa kopasz ágai alatt. Érezte, hogy kevesebb mint egy óra múlva az egész jövőjét kockára teszi, beleértve az előző nap fáradságos munkájával megszerzett

tisztségét. De tudta magáról, hogy erős, és egyedül is boldogul. Ebből a tudatból akkora erőt merített, hogy elfelejtette a keserűség halovány érzését, amely mindig is könnyen eluralkodott büszkeségén. A távolban egy parasztlány gyűjtötte össze azt a néhány zöldséget, amit a sivár talaj teremni engedett. Látványa eszébe juttatta a fogadósasszony furcsaságait. Látta titkon ellopózni, és később hallotta, hogy arra a hatalmas nőalakra célozgat, amit ő is megpillantott az égen. Helyes, már volt a kezében valaki, akitől elkezdheti a nyomozást. De most egészen máson járt az esze. Elmélkedéséből a kilencedik óra kondulásai zökkentették ki, amit, mint mindig, a város összes harangja megismételt. Felállt, megigazította reverendáját, és egy rövid sóhaj után céltudatosan az Aljafería felé indult.

Arnau atya a vár főbejárata mellett várta. – A szertartás már elkezdődött, magister – jelentette, amint meglátta. – Attól tartok, elkésett. – Szándékosan késtem – felelte nyersen Eymerich. – Itt van a király? – Igen, a Justicia és az érsek is. – Akkor eljött a cselekvés ideje. Ahelyett, hogy keletre, a templomkert irányába indult volna, a kapun átlépve nyugatra fordult, amerre az Inkvizíció tornya emelkedett. Nagyjából húsz domonkos várakozott a bejárat előtt a jegyzők társaságában, aggodalmasan körbe-körbe nézve. Mikor feltűnt az inkvizítor, a kórusvezető igencsak idegesen köszöntötte. – Késésben van, magister – panaszkodott zihálva. – Nem tudunk bemenni. Eymerich zord pillantást vetett rá. – A ceremóniamester már tudja, hogy amint megjelenünk az ajtónál, meg kell szakítania a szertartást. Hol van a zászlóm? – Íme, atyám – mondta egy langaléta, fiatal domonkos. – Gyönyörű. – Lehajolt a földre, majd kiegyenesedve egy hosszú, kereszt alakú zászlórudat emelt fel, amiről széles, fehér vászonból készült lobogó göngyölődött ki hullámozva. A közepén, ovális keretben egy, a nyers fára utalva egyenetlenül megrajzolt kereszt volt, tőle jobbra egy olajfa és balra egy kard körvonalai. Körülöttük egy felirat: Exsurge Domine etjudica causam tuam. Psalm 73. – Nagyszerű – motyogta elégedetten Eymerich. Majd intett egy fiúnak. – Hé, te! Menj a templomba, és értesíts minket, amint elkezdődött a prédikáció! De ne késs egy percet se! – Ahogy parancsolja, atyám. Ahogy a fiú eltávolodott, Eymerich keresztbe fonta karjait, és arcán növekvő feszültséggel elhallgatott. Annyira összpontosító volt az arckifejezése, hogy Arnau atya először nem is merte megzavarni. Majd odalépett hozzá, és óvatosan megszólalt: – Teljesen biztos abban, amit csinál? Még mindig meggondolhatja magát. – Már túl késő – felelt Eymerich. – Van még valami tanácsa? Arnau atya arcán megjelent a szokásos ironikus kifejezés. – Igen. Legközelebb ne felejtsen el megborotválkozni! Eymerich meglepetten érintette meg állát, majd a mozdulatot elnyomva, elkomorodva újra keresztbe fonta karjait. Eltelt egy kis idő. Végre megjelent a fiú a belső udvar bejáratánál, széles mozdulatokkal integetve. Az inkvizítor kihúzta magát. – Itt az idő. Menjünk! – parancsolta, és hosszú léptekkel elindult. Felsorakoztak mögötte a jegyzők, majd kettes oszlopban a kórusvezető által vezetett domonkosok. [2]

A zászlót tartó fiatal szerzetes rögtön Eymerich mögött lépkedett, Arnau atya oldalán. A templom bejáratánál tömörülő katonák és szolgálók meglepetten bámulták a közelgő menetet, de nem tettek semmit, hogy megállítsák őket. Eymerich lázas feszültségben, szinte félálomban lépett be az épület párás félhomályába. Alig látta a gazdagon öltözött nemesek két szárnyát, a lobogó gyertyákat, Agustín atya ravatalát a templom főhajójának közepén, az oltár mögött, a kórusban ülő, mindenféle rendhez tartozó testvéreket. Csak az érkezésükre a szertartást félbehagyó érseket látta és a jobb oldalon, a királyi címerekkel díszített emelvényen ülőket: a királyt, az infánst és a Justiciát. Éppen mögöttük ült egy csipkefelhőben Szicíliai Eleonóra, IV. Péter második felesége, akit 1349-ben vett el. De Eymerich nem is figyelt rá. Leírhatatlan, égető izgatottságot érzett testében, ami csak akkor enyhült kissé, mikor a háta mögött a domonkosok kórusa először bizonytalan, majd egyre határozottabb hangon elkezdte énekelni: Salve, Regina, Mater misericordiae, vita, dulcedo, et spes nostra, salve! Talán a kóristák érzelmei miatt a dal valamivel gyorsabban szólt a kelleténél, de ezzel erőteljes, harcias ritmust nyert. Eymerich anélkül, hogy körülnézett volna, úgy vonult oda az oltárhoz, mintha el kellett volna foglalnia azt. Ott aztán felsétált a lépcsőkön, majdnem az érsek elé került. Csak ekkor tudta elkapni IV. Péter elámult és ijedt, és a Justicia hasonlóképpen bárgyú tekintetét. De ez nem állította meg. Ebben a pillanatban még bárki elsöpörhette volna, és akkor örökre a feledés homályába merült volna neve. – In nomine Patris – kiáltotta a kórus utolsó, elhaló hangjait túlszárnyalva – et Filii, etSpiritus Sancti. Szavait rövid habozás követte, majd a jelenlévők keresztet vetettek. De szeme sarkából észrevette, hogy sem a király, sem a Justicia nem cselekedett így. Igyekeznie kellett. Hirtelen mozdulattal az őt elképedve néző érsek felé fordult, meghajlásra utalóan megfogta a kezét, és megcsókolta a gyűrűjét. Majd háborgó szívvel visszafordult a főhajó felé, és nyugtalan, ideges hangon kezdett beszélni. – Szívem mélyéből mondok köszönetét monsignor de Lunának, aki engedélyezte Szent Domonkos egy olyan alázatos szolgájának, mint amilyen én vagyok, hogy elmondja szent testvérünk, Agustín atya temetési beszédét. – Ahogy számított rá, háta mögül nem hallatszott tiltakozás. Kicsit magabiztosabbnak érezte magát. – De én nem Agustín atyáról fogok beszélni, aki félénk személy volt, és akinek azon a mennyei helyen, ahol most van, nincs szüksége az én dicséreteimre. Hanem az éles kardról, amit olyan erővel tudott forgatni, mint Salamon. A Szent Inkvizícióról fogok beszélni. Eymerich itt rövid szünetet tartott. Ez most nélkülözhetetlen, döntő ellenőrzés volt. Látta, hogy az összes jelenlévő nagyon figyel. Most először időzött el tekintete a királyon, akinek szemöldöke ugyan még mindig össze volt húzva, de úgy tűnt, kíváncsi a folytatásra. Még a királyné is úgy látszott, érdeklődve figyelte. A kóristák közepén Arnau atya rámosolygott. – Igen, az Inkvizíció! – folytatta, hangját tudatosan megemelve. – Isten az ő végtelen bölcsességében soha nem adott az embereknek ennél nemesebb eszközt akaratának végrehajtására. A szeretet soha nem lehet gyöngeség, a fájdalom nem válhat engedékenységgé. Hogy végezte volna a kiválasztott nép, ha a nagy Józsua nem csalogatja elő az Enácium nemzetségét hegyeikből, az elsőtől az utolsóig megölve őket? És ha nem égette volna fel Ázor városát, kardélre hányva az összes túlélőt? Isten, akit szolgálunk, végtelenül jó, de rettenetes ellenségeivel szemben. Az Inkvizíció egy rettenetes eszköz. De még mindig nem eléggé. [3]

[4]

Eymerich ismét szünetet tartott. Most rendkívül nyugodtnak és józannak érezte magát, mint mindig, amikor hagyta, hogy saját belső hevessége szabadon áramoljon ki belőle. Félelem nélkül nézett a királyra. Gyorsan végigmérte hajzuhataggal keretezett olajbarna arcát, kiálló orrát, enyhén mandula alakú szemét. Úgy folytatta, mintha csak neki mondaná. – Nem lehet nyugalom, amíg a hitetlenek a kereszténység szívében állítják fel saját szentélyeiket, amikor nyíltan kinevetik az egyetlen Egyházat, amikor szemünk láttára tevékenykednek és gyarapodnak. Még mennyi ideig tarthatja vissza Isten a kezét, még mennyi ideig tűrheti el a gyalázatot? – Váratlanul lehalkította dühtől rekedt hangját, miközben ujjával valahova maga elé mutatott. – Már nem sokáig, esküszöm! Az éles kard, amit Agustín atya oly gondosan kovácsolt, kitörni készül hüvelyéből. Pengéjének ragyogása elvakítja majd az eretnekeket, éle lekaszabolja az ellenségeket. Esküszöm neked, keresztény nép; esküszöm neked, Agustín atya! De mindenekfelett esküszöm magának, uram, aki oly sok bátorsággal magára tudta venni a koronát, amely Hódító Jakabé volt, és aki ugyanannyi eltökéltséggel készül arra, hogy visszazárja a pokolba Krisztus ellenségeit, akik még be merik szennyezni királyságát! Ekkor Eymerich az uralkodó elé sétált, és térdre ereszkedett. Egy számára végtelennek tűnő pillanatig csak a király öltözetének ezüsttel hímzett fekete bársonyát látta. Majd érezte, hogy egy kéz ereszkedett a vállára. Az invesztitúra volt, megtörtént a beiktatás. Talpra szökkent, és az oltár irányába fordult, ahonnan az érsek már egy halvány mosolyt küldött felé. Mellkasát kidüllesztve nézett végig a tömegen. Hevesen, dühösen, egyfajta vészjósló eufóriával beszélt, ami elrejtette valódi, kitörő örömét. – Visszhangozzátok Aragónia földjén, mi oly kedves az Úrnak, és amely éppen újraegyesülni készül vele, a zsoltárköltő halhatatlan szavait! Emlékezz, ó Uram, az ellenség sérteget téged, egy ostoba tömeg csúfolja neved! Ne etesd meg a galambot a kányával! Ne feledkezz meg a szegényekről! Nézd, mit tettek az egyezményeddel, a föld minden szegletében erőszak dúl! Tehát emelkedj fel, ó Uram, és védd meg az ügyed! – Majd erősebben: – Emelkedj fel, ó Uram, emelkedj fel, és védd meg az ügyed! A főhajóban a fellelkesített, elragadtatott tömeg egy emberként ismételte: – Emelkedj fel, ó Uram! Eymerich hallgatott, miközben a templom boltozata felerősítette a kiáltást. Majd még egyszer meghajolt a király felé, megcsókolta az érsek kezét, és nagy léptekkel a kijárat felé indult. Rövid habozás után a domonkosok csoportja követte őt, maguktól rázendítve a Salve Reginára, ez alkalommal lágyabb hangokkal. Az Inkvizíció zászlaja magasan lobogott a kis felvonulás felett.

Amikor kiértek, Eymerichnek nem kevés erőfeszítésébe került kivonni magát testvérei lelkesedése alól, akik dicséretekkel és ölelésekkel árasztották el. Mikor végre sikerült kiszabadulnia, Arnau atya mosolygó arcát látta maga előtt. – Elismerésem, magister – mondta az infirmarius mély meghajlás kíséretében. – Még egy ilyen előadás, és megkapja Aragónia koronáját. Eymerich megvonta a vállát. – Az egy tövisekből készült korona, és nemsokára még inkább az lesz. – Majd nyersen: – Menjünk, nagyon sok tennivalónk van! Szó nélkül megindult a torony felé, amely Zaragoza délutáni napfényében a falai közt zajló tevékenységhez nem illően rózsaszínen csillogott. Éppen ebben a pillanatban történt, hogy egy hatalmas, fekete hajú és merengő tekintetű nőalak

jelent meg az azúrkék égbolton. De az Aljaferíában senki nem vette észre.

Malpertuis – A megközelítés A hídon, amennyire az örökös félhomály engedte, megfigyelhettem társaim arckifejezését. Még a legdurvábbak és a legtapasztaltabbak is feldúltnak tűntek, sőt néhányan egyenesen megrendültnek. A képzelet átszelése nyilvánvalóan olyan élmény, ami nyomot hagy az emberben, akárhányszor is megtörtént már. A szemlélődésből Holz úr zökkentett ki, aki az apát társaságában jelent meg a bástyán. Mindenki elhallgatott. – Hallhattátok, hogy a képzelet átszelése után egy másik univerzumba lépünk be – kezdte az elsőtiszt, mint mindig, teljesen magabiztosan. – Ez egyáltalán nem igaz. Még mindig ugyanabban az univerzumban vagyunk, csak nagyon messze a Földtől, és nagyon hátra az időben. Most Krisztus után... – az apátra nézett, megerősítést várva. Sweetlady bólintott. – 36-ban vagyunk, a Gamma Serpentis rendszerben, egy névtelen bolygó közelében, amit az egyszerűség kedvéért Olymposnak nevezünk. Az apát jellegzetes nevetésében tört ki, amit már messziről felismertem, és amitől mindig nyugtalan lettem. – Olympos! Ez jó! Bravó, Holz! Az elsőtiszt nem törődött vele. – Azt is mondták nektek, hogy a testetek kettészakadt. Ez már inkább igaz, mint a másik univerzumos dolog. Valójában abban az időben, amikor elindultunk, egy ugyanolyan űrhajó, mint ez, fedélzetén ugyanolyan emberekkel, mint ti, még mindig a Hold körül kering. – Zsibongás támadt a hídon, amit Holz egy pillantásával elfojtott. – Látjátok viszont, hogy valóságosak vagytok. Ha akarnánk, küldetésünk befejeztével visszatérhetnénk az indulás utáni legelső percbe, és újraegyesülhetnénk a „másolatainkkal”. Ez esetben csak egy maréknyi emlék jelezné, hogy történt valami. Ha nem tesszük, az csak azért van, mert amíg mi itt vagyunk, a másolatok által a képzeleten keresztül küldött gondolatok táplálnak minket. Ha nem így lenne, a testünk feloldódna, és rövid időn belül eltűnne. Ismét zsongás hangzott fel, ez alkalommal rémültebb. Aki nem tudott angolul, társait nyaggatta, hogy fordítsák le Holz szavait, de mivel nehéz fogalmak voltak, számtalan zavart arckifejezést láttunk. Sweetlady sürgetően intett. Holz bólintott. A korlátba kapaszkodott. – Most mindenki lásson munkához! Megkezdjük az Olympos megközelítését, ami nagyjából tizenhat óráig fog tartani. – Szemével a másodtisztet kereste, aki valahogy a legénység közé keveredett. – Dickson úr, a maga csapataié az első műszak. Pontosan tizenöt perc múlva.

Élénken beszélgetve hagytuk el a hidat. Schedoni, az egyetlen, akivel tudtam beszélgetni, unottan tért ki a kérdéseim elől. Csak annyit mondott: – Vess egy pillantást a szekrényekre! Továbbítottam a reklamációitokat. Rendben kell lenniük. Meglepetten vettem észre, hogy a szekrényeken valóban nyoma sem volt a rozsdának, és az ajtók nem nyikorogtak. Még a takarók is újnak és tisztának tűntek. De nem volt idő eltöprengeni ezeken a részleteken. Gyorsan lezuhanyoztunk. Miközben törölköztem, felfigyeltem rá, hogy a mellettem ülő Fülöpszigeteki valamit matat a jobb lábán. Először nem értettem, de azután meghallottam, hogy boldogan

felsikoltott, amikor vércseppek kezdtek hullani a padlóra. Borotvapengét szorított ujjai között. – És vera sangre, amigo! – kiáltotta, mosolyogva felém mutatva hosszú sebét. Rájöttem, hogy meg akart bizonyosodni afelől, még mindig birtokosa-e saját testének. Csöngettek. Ez alkalommal a Frullifer-rakéták tisztítására osztottak be, az űrhajó felső részére. Kényes feladat volt. A rakétákban lévő vezetékek kapcsolódásainál elhelyezett, „szinapszis” nevű kis tartályokból kibuggyanó cseppecskéket kellett letörölgetni. Schedoni mellett Dickson úr, a műszak vezetője is felügyelt minket. Gyanítottam, hogy feladatai között szerepelt a cseppecskék elfogyasztásának megakadályozása, amelyek talán megegyeztek a Prometeos parancsnok által oly becsben tartott szerves folyadékokkal. De ez csak egy gyanú volt. Mind nagyon vágytunk rá, hogy vethessünk egy pillantást az Olympos bolygóra, amit már látni lehetett. Mikor megpillantottam Thorvaldot, aki gépész társaival szintén a rakétáknál dolgozott, megkérdeztem, volt-e már erre lehetősége. Figyelmen kívül hagyta a kérdésem. – A szinapszisoknak nem kéne így csöpögniük – mondta aggodalmasan. – Itt valami nincs rendben. Kicsit megijedtem. – Egy hiba? – Bárcsak egyetlen hiba volna! Az egész Malpertuis egy roncs. De jobb így, sokkal jobb... – Miért mondod, hogy jobb? Körülnézett, hogy megbizonyosodjon, Dickson nincs a közelben. Aztán megragadott a karomnál fogva, és egy sötét sarokba vonszolt, két rakéta alapja közé. – Megtudtam, mi az expedíció célja – mondta feldúltan. – Az apátot ismerve a legrosszabbra számítottam, de nem ennyire rettenetes, ennyire... ördögi dologra. Agyamban egy pillanatra megjelent a képzeletben látott vörös és gonoszan vigyorgó, hatalmas alak. – És mi ez a cél? – kérdeztem dadogva. – Jobb, ha nem tudod – mondta komoran Thorvald. – Sweetlady biztosan eladta a lelkét az ördögnek, és most magával akar vonszolni minket a pokolba. Csak azt remélem, hogy ez a jármű előbb szétesik, ahogy az várható is. A norvég elhallgatott e néhány célzás után, és nem volt rá mód, hogy többet beszéljünk. Szavainak hatása alatt maradtam egészen a műszak végéig. Csak az tudott kizökkenteni, hogy amikor a fedélzet alá indultunk, bejelentették, hogy az Olympos látható a híd ablakából, és néhány percre felmehetünk megnézni. Tolakodva és lökdösődve zsúfolódtunk össze az üvegablak előtt. A bolygó egy sötét felhőszálakkal átszőtt, szürke golyónak tűnt. Pólusainál időnként égkékkel szegélyezett rózsaszín fényfoltok ragyogtak fel, mintha éppen egy erős mágneses vihar zajlott volna. De a csapataival érkező Holz úr füttyentése meggátolta a további találgatásokat.

A következő műszakban a tisztek részlegének takarítására rendeltek, ami nagyon ijesztő feladatnak ígérkezett, onnan nyílt Prometeos kabinja, amit csak ritkán hagyott el. Azonnal meg is hallottuk a parancsnok erős, rekedt hangját, amint kiabált valakivel, aki nem válaszolt. Schedoni kérdőn nézett a minket kísérő Dicksonra, de az csak vállat vont. – Tegyetek úgy, mintha nem hallanátok semmit! – morogta. – Nem a ti dolgotok. Miközben a padlót fényesítettük, a veszekedés fokozódott. Akkor fedeztük fel Prometeos beszélgetőtársának kilétét. Sweetlady apát volt az, aki annyira őrjöngött, hogy hangja csak fojtottan tört belőle elő. Fülemet hegyezve, nesztelenül közeledtem a csukott ajtóhoz.

– Romlás testvére! – kiabált Prometeos. – Mit csináljak a pénzeddel? Ha rakomány nélkül térünk vissza, aligha fogom tudni kifizetni a költségeket. – Én igazi hajót akartam – felelte az apát, akit a haragtól vörösnek képzeltem. – Erre te szereztél nekem egy roncsot, ami csak a csodának köszönhető, hogy nem esett még darabjaira. Az is bőven elég lesz, ha sikerül visszatérnünk. – Visszatérni? Vigyázz, mert te ugyan vissza nem térsz, ha nem találsz nekem valamilyen rakományt. És ne a hajót hibáztasd! A te dolgod volt az útvonal kiszámítása, és látod, hol végeztük! – Mocskos részeges, nagyon jól tudod, hogy a rakéták egyharmada nem működött már az indulás előtt! – Ugyan már! Utaztam már úgy is, hogy a rakéták fele nem működött, és nem volt semmi probléma. Most pedig találj nekem valami értékeset azon a bolygón, különben kiraklak az űrbe! – Talán találunk valamit, de nem tudom, ráakadunk-e arra, amit keresünk. Nem tudom garantálni. Nem érted? Abban a korban már senki nem hitt... Sweetlady apát ezeket a számomra érthetetlen szavakat valamivel bizonytalanabb hangon mondta. De többet nem hallhattam. Dickson úr észrevette, hogy túlságosan is közel helyezkedtem a parancsnok kabinjához. Egy rántással távolított el onnan, és inkább aggodalmasnak tűnt, mint mérgesnek. A részleg átellenes sarkára mutatott. Amikor a műszak végén felsorakoztunk, hogy visszatérjünk a fedélzet alá, Dickson megállított, és intett, hogy kövessem a kabinjába. Az ágyra ült, ami egy asztalkával, két székkel és néhány polccal együtt alkotta a kabin teljes bútorzatát. – Mit hallottál? – kérdezte semleges hangon. Nem mertem hazudni. – Úgy értelmeztem, hogy az útvonalon kívülre kerültünk. A parancsnok az apátot okolta, aki pedig a hajó hibáira fogta ezt. Dickson bólintott. – Jól értetted, de az útvonalon kívül esetünkben nem azt jelenti, hogy nem érkeztünk meg a kívánt helyre. Hanem azt jelenti, hogy a tervezett helyett egy másik időbe kerültünk. Ez egy olyan fogalom, amit nehéz megérteni. Sejtettem, hogy Dicksonnak, akitől mindenki távol tartotta magát, nagy szüksége volt egy kis csevegésre. Úgy döntöttem, hogy ezt kihasználom. – Uram, el tudná magyarázni egyszerűbb szavakkal? A fiatal tiszt egy darabig csak nézett, majd igenlő mozdulatot tett. Papírt és tollat vett el az asztalról, és rajzolt egy descartes-i koordináta-rendszert. – Tegyük fel, hogy az abszcissza az idő, az ordináta pedig a tér! – Tollával az idő-tengely tetejénél egy pontra bökött. – Utazásunk kezdetén egy rövid ideig előrefelé mentünk mind az időben, mind a térben. – Rövid átlós szakaszt rajzolt, ami az indulási ponttól jobbra fölfelé emelkedett. – Aztán, ahogy átléptük a fénysebességet, és beléptünk a képzeletbe, kivetítődtünk a tér mentén és az időben hátra. – Még egy nagyon hosszú átlós szakaszt rajzolt, ami alacsonyan jobbra dőlt, és a tér ordinátájának végétől nem messze állt meg. – Mit látsz? – Látom, ahogy mondta, hogy az érkezés pontja lejjebb van az idő tengelyén, és még inkább jobbra a tér tengelyén. Dickson sóhajtott. – Igen. Csak a tér pontja ténylegesen az, amit terveztek, vagyis a Holz által Olymposnak nevezett bolygó. Az idő, amiben landoltunk, nem a betervezett. – És nagy az eltérés?

– Igen. Az időnek azon a pontján kellett volna kijönnünk, ami a Földön, vagyis az abszcissza tengelyén párhuzamos a Krisztus utáni 36. évvel. Ehelyett földi évek szerint Krisztus után 1352-be jutottunk. És nincs mód a kijavítására. – De mindez mit jelent? – Egyszerű. Prometeos és Sweetlady arra számítottak, hogy Krisztus után 36-ban még találnak valamit az Olymposon, ami 1352-ben már nincs ott. – Dickson komolyan rám nézett. – És az Isten szerelmére, ne kérdezz tőlem ilyeneket!

5 Az álarcos király Eymerich türelmetlenül nézte a börtönőrt, aki egy nagy kulcscsomóval a kezében épp a cellákhoz vezető harmadik ajtót nyitotta ki az Inkvizíció tornyának első emeletén. Két nap telt el, mióta IV. Péter jelenlétében főinkvizítorrá iktatta önmagát, és azóta nem maradt egy pillanata sem ölbe tett kézzel ücsörögni. Most készült munkássága egyik gyümölcsét leszakítani. A börtön a tárgyalóterem és a kancellária szomszédságában lévő néhány cellából állt. Közülük csak egy volt tágas, ebben a mennyezetről lógó csigák és kötelek a fal mellett elhelyezkedő súlyokkal és szerszámokkal együtt jelezték a helyiség szomorú funkcióját. A többi ablaktalan fülke volt, ahová csak a peres eljárás alatt álló rabokat zárták. Az Inkvizíció foglyainak zöme a vizsgálat végéig tartó hosszas várakozást rendes börtönökben töltötte, amelyek ugyan nem voltak sokkal kényelmesebbek, de legalább kevésbé hasonlítottak sírkamrákra. Eymerich a fáklyát tartotta, miközben a börtönőr kinyitotta a folyosó utolsó, egyben legkisebb és legkomorabb cellájának zárját. Halk siránkozás hangzott bentről, ami azonnal abbamaradt, ahogy az inkvizítor megvilágította a szoba belsejét. A falhoz erősített láncok kuszaságába tekerve állt az érseki palotával szemben lévő fogadó gazdasszonya. A nő felismerhetetlen volt, kivörösödött szemét úgy húzta össze, mintha nem bírna ennyi fényt elviselni. Zilált haját pókhálófoszlányok borították, ruháját ürülék nedvesítette be. A lábainál heverő tálkában nyoma sem volt ételnek; egyébként sem érte volna el, mivel kötelékei olyan szorosak voltak, hogy lehorzsolták a húst a csuklójáról, és elszakították a ruháját. Eymerichben hirtelen az együttérzés hulláma tört fel, amit azonnal el is fojtott. Szilárd meggyőződése volt, hogy a fogság első pár napjának kell a legkegyetlenebbnek lennie, mert a bűnös így azonnal ráébredhet, milyen sors vár rá, ha nem bánja meg bűneit. Egy ilyen szánalmas látvány ezért nem keltett benne semmiféle bűntudatot, hanem inkább meghatározhatatlan nyugtalanságot, aminek sehogyan sem tudta ésszerűen megmagyarázni az eredetét. – Maga Theresa Prieto? – kérdezte mogorván. A nő úgy bámult rá vörös szemeivel, mintha nem értené. Majd egy fájdalmas nyelés után sikerült kipréselnie magából: – Hát nem tudja? – Az nem a maga dolga. Válaszoljon a kérdéseimre, ne tegyen megjegyzéseket! Tudja, miért van itt? A rabnak fájdalmas erőfeszítésébe került a válasz, amit alig lehetett hallani. – Nem, nem tudom. – Egy rekedt sóhaj után hozzátette: – Szomjas vagyok. Eymerich felemelte az egyik ujját. – Majd iszik, ha eljön az ideje. Addig is, készüljön fel a vallomásra! – A börtönőrhöz fordult. – Mosdattassa meg ezt a nyomorultat, és hozza elém a tárgyalóterembe, a harmadik órára! De ne adjon neki se enni, se inni! Csak öltöztessék egy tunikába! – Ahogy parancsolja. Eymerich leemelt egy fáklyát a falról, meggyújtotta, és a nőt az őrre hagyva kisétált a börtönből. A kancelláriát a reggeli nap fénye világította meg, amelyben jól látszódott az asztalokról és a papírokkal kitömött zsákocskákból felszálló porszemcsék örvénylése. A legidősebb jegyző félbeszakította a leckét, amit egy gyakornoknak adott éppen, és üdvözölte az inkvizítort. – Azt mondta, magister, hogy kihallgatást szándékozik tartani.

– Igen, Mossen Sanxo – felelt Eymerich. – Theresa Prietót szeretném kihallgatni, azt a nőt, akit tegnap reggel fogtam el. Kevesebb mint egy óra múlva. – Az én kiváltságom, hogy ellássam a közjegyzői feladatokat. Kit szeretne maga mellé? – Arnau Sentelles atyát, ha sikerül megtalálnia. – Az infirmariust? De nincs semmi tapasztalata, ráadásul nem is... – Magam neveztem ki inkvizítorrá három nappal ezelőtt. Egyébként is, a maga bölcs tanácsa elég lesz neki, hogy legyőzze a bizonytalanságát. Mossen Sanxo hízelegve meghajolt. Eymerich távozott a kancelláriáról, ahol már kezdtek feltűnni az első kérvényezők. Előző nap átfutotta a függőben lévő ügyeket: volt egy keresztény, akit azzal vádoltak, hogy támogatta arab szolgálójának kultuszát; két zsidó, akik egy fogadóban a pápát szidták; öt ferences novícius, akik az Egyháznak a szegénységhez való visszatérését hirdették; egy porosz eretnek meghatározhatatlan hittel, aki gyaníthatóan a Szabad Szellem Testvériségéhez tartozik. Nem sok. Miközben felment a lépcsőn, emlékezetében végigpörgette a nagyjából tíz kihallgatást, amit Agustín atya oldalán vezetett. Összefoglaló kérdések, a szemtanúk túlzott jelentősége és a gyakori quaestiones, vagyis a kínzás jellemezte ezeket. Az volt a probléma, hogy hiányoztak az inkvizítorokat irányító pontos szabályok. Szerette volna máshogyan, jobban csinálni, bár nem tudta pontosan, hogyan. A soron következő kihallgatásnak a fejében kavargó hipotézis első bizonyítékát kellene eredményeznie. A maradék fél órát a tárgyalóterem ízlésének megfelelő átalakításával töltötte. Először is elbarikádoztatta az ablakokat, nehogy a napfény valahogy beszűrődhessen. Azután elrendelte, hogy a falak – számára sértő – arab díszítéseit nagy, fekete lepedőkkel takarják le. Csak a gyönyörűen festett mennyezet maradt fedetlen, ezt Eymerich úgy orvosolta, hogy a terembe csak egyetlen gyertyatartót helyeztek a bírók magas támlájú karosszékei előtt húzódó asztalra, valamint a jegyző asztalkájára is tettek egy gyertyát, gyertyatartóban. Így a terem nagy része félhomályba veszett, ezzel elrejtve a hitetlenek sűrű, elegáns írását. Végezetül a vádlottaknak fenntartott ülést kicserélte három, egymással háromszöget alkotó deszkára, és hatalmas keresztet helyezett a bírók háta mögé. Az egészet megkoronázta a király jelenlétében bemutatott kereszttel, megszentelt olajággal és karddal díszített zászlóval, amit a központi asztal fölé lógatott. Mikor Arnau atya belépett a terembe, nem bírta visszatartani felkiáltását. – De hisz ez egy sírkápolna! – Ahogy mondja – válaszolta elégedetten Eymerich. – Á, itt a jegyző! Jöjjön, jöjjön, Mossen Sanxo! Elérkezett az eskü pillanata. A szokásnak megfelelően megesketett mindenkit, hogy a kihallgatás során látottakat és hallottakat a lehető legszigorúbb titokban tartják. Majd szólt egy őrnek, hogy vezesse be a foglyot. – Pontosan mi is a vád? – kérdezte lúdtollát a tintába mártva a jegyző. Eymerich egy pillanat erejéig elgondolkodott. – Azt mondanám, boszorkányság. Igen, írja ezt, boszorkányság! – Tanú vagy vádlott? Az inkvizítor megvonta vállát. – Bűnös. Lánccsörgés jelezte Theresa érkezését. Világoskék ruha borította testét, de nem sikerült elfednie a szenvedés nyomait. Továbbra is véreztek immáron szabad csuklói és lánccal összekötözött bokái is. A lánc végét a börtönőr fogta, akit kezében apró feszülettel a vigasztaló testvér, egy különösen bárgyú ferences követett. Elsősorban azért volt szükség az ő jelenlétére, hogy a bírák száma a szabályoknak

megfelelően négy legyen. A csapatot egy katona zárta, aki megállt a bejáratnál, maga mögött becsapva az ajtót. A fogoly eskütétele csak néhány pillanatot vett igénybe. Majd, mivel láthatóan nagy erőfeszítésébe került kiejteni a szavakat, Eymerich engedélyezett neki egy kis vizet, éppen csak annyit, hogy megnedvesítse ajkait és torkát. A nő csontjai szárazan zörögtek, ahogy lehuppant a háromszög alakú ülésre, amelyet úgy fejlesztettek ki, hogy a fogoly ne tudjon rajta kényelmesen elhelyezkedni. – Nem lenne jobb, ha adnánk neki valamit enni? – kérdezte Arnau atya, aki az Eymerich melletti széken ült. A másik szigorú pillantást vetett rá. – A gyenge fogoly befolyásolható fogoly – mondta halkan. Azután úgy érezte, feltétlenül hozzá kell tennie: – Ne hagyja, hogy elérzékenyítse! Ez a nő nem ártatlan, és nem is olyan védtelen, mint amilyennek tűnik. Hamarosan meglátja. Arnau atya nem válaszolt. Eymerich lediktálta a jegyzőnek a szokásos előkészítő formulákat, majd tekintetét elfordítva egyenesen a vádlottra nézett. – Theresa Prieto, megismétlem a kérdést, amit már feltettem a cellájában is. Tudja, mivel vádolják? A nő habozott, majd egészen határozott hangon válaszolt. – Nem, uram, de azt hiszem, itt valami tévedés történhetett. Én csak egy szegény fogadós vagyok. Eymerich nagyot sóhajtott, és tőle szokatlan szívélyes pillantást vetett Theresára. – Valójában én magam is meg vagyok győződve róla, hogy félreértés történt, és azért hívattam, jóasszony, hogy e bíróság bocsánatkérését tolmácsoljam. – Szeme sarkából látta, hogy Arnau atya meglepetésében felugrani készül, így gyorsan megérintette köpenyének ujját, remélve, hogy csendben marad. – A tévedés elsősorban az enyém – folytatta. – Amikor két nappal ezelőtt megszálltam a fogadójában, összekevertem egy asszonnyal, akit már jó ideje keresünk szentségtörés bűne miatt. De a szentségtörőt éppen ma reggel kapták el. Maga szabad. A jegyző tolla megállt a levegőben, és mélyen elcsodálkozva nézett az inkvizítorra. A börtönőr is meghökkentnek tűnt. – Engedjem el, magister? – Ó, igen, igen. Mindazonáltal szeretném hallani, milyen érzés, amikor felismerik az ártatlanságot, és véget ér egy csúf rémálom. Mit mond, Theresa? Az eleinte a többiekhez hasonlóan megdöbbent nő mostanra úgy tűnt, teljesen visszanyerte az erejét. Halványan elmosolyodott, majd heves zokogásban tört ki. – Ó, annyira köszönöm, uram... Éreztem én, hogy maga jó, hogy nem... Úgy féltem, hogy soha többé nem hagyhatom el azt a cellát... Eymerich felemelte tenyerét, mintha azzal próbálná elhárítani a hálálkodást. – Ne, ne köszönje nekem! Az Egyház tudja, hogyan legyen a bűnösökkel kemény, de az ártatlanokkal irgalmas. Bőséges kárpótlásban lesz része az elszenvedett kínok miatt. Börtönőr, szedje le a láncokat! – Majd, mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe valami, hozzátette: – Ne, egy pillanat! Elfelejtettem a jótállási formulát. Nekem nem jó a memóriám, de hogy még maga is, jegyző úr!... Mossen Sanxo szólásra nyitotta száját, de Eymerich gyorsabb volt. – Nézze, jóasszony, egy régi törvényünk előírja, hogy szabadlábra helyezésének dokumentációját alá kell írnia egy megbízható személynek, aki jótáll magáért. Ismer valakit, aki megtenné? Theresa megtörölte a szemét még mindig véres csuklóival. Elgondolkodott. – A klienseim körében vannak fontos emberek. Kereskedők, criadók... – Nem, nem. Amíg megtaláljuk őket, magát bent kell tartanunk, és ezt se maga, se mi nem szeretnénk. Ismer valakit, aki ebben a palotában dolgozik? Esetleg az udvarnál?

Theresa elnyűtt arca felragyogott. – Ó, igen. Jól ismerem a mi szegény Maria hercegnőnk udvarhölgyeit, aztán a bábát, Johan herceg nevelőnőjét, sok hölgyet. – Látom, tényleg érdekes kapcsolatai vannak. A bába éppen megfelelő lesz. Hogy hívják? Hirtelen a titkolózás árnya suhant át a nő arcán. Majd válaszolt: – Elisen Valbuena. De nem tudom, hogy... – Mit nem tud? – Nem tudom, hogy most az udvarban van-e. – És hol találhatnánk meg? Theresa gyorsan, de mégis láthatóan megharapta az ajkát. – Nem tudom. Hívhatnának valaki mást... – És honnan tudja, hogy nincs az udvarban? – kérdezte békésen Eymerich. – Két napja van a börtönben. Eljött magát meglátogatni? – Nem. – Hát igen. Elég nehéz is lett volna. – A jóságos kifejezés szép lassan eltűnt az inkvizítor arcáról, tekintete megkeményedett, hangja sürgetővé vált. – Nem lehet, hogy véletlenül a Piedrában van? Theresa most már egyértelműen zavart és ijedt volt. – Meglehet – dadogta. – Tehát tudja, hogy a Piedra-monostorba zárták. Mikor látta utoljára? – Ó, nagyon régen. – A Piedrában vagy az udvarban? – Az udvarban. Eymerich váratlanul felállt. Átszelte a termet, és a börtönőrt arrébb tolva egyenesen a fogoly szeme elé került. Éles tekintettel nézett rá. – És miért engedték be az udvarba? Nem mindenki jogosult rá. Feleljen, és próbáljon meggyőző lenni, ha valóban ki akar szabadulni! Most már teljes volt a nő zavara. Ismét könnyek fátyolozták a tekintetét, amiből lassan félelemmé duzzadó aggodalmat lehetett kiolvasni, de maradt benne egy halovány reménysugár, hátha az inkvizítor kérdései ártalmatlanok. Többször nyelt, majd válaszolt. – Szolgálatokat tettem a hölgyeknek, szívességeket tettem nekik... – Fogadósként? – Értek kicsit a gyógyításhoz is, a gyógyfüvekhez. Segédkeztem a bábának. Eymerich jelentőségteljes pillantást vetett Arnau atyára, aki csodálva hallgatta. Azután keresztbe fonta karjait, és csendesen sétálni kezdett, lassú kört írva a háromszög alakba rendezett gerendák köré. Hirtelen megállt Theresa háta mögött. – Próbálsz minket becsapni – mondta halkan, gondosan tagolva a szavakat. – Azt hiszed, nem láttunk azon az éjjelen, ahogy az erdőben futkároztál a barátnéiddal? Azt hiszed, nem tudunk a kétarcú gyermekekről? Azt hiszed talán, nem tudjuk, hogy aki négy éve halott, még mindig képes szülni? Theresa testén oly erős rázkódás futott végig a rémülettől, hogy az őt támasztó gerendák is beleremegtek. Az inkvizítor felé csavarodott, majd a földre rogyott. Úgy tűnt, mintha egy heves lázroham ijesztő maszkká torzította volna az arcát. – Ki mondta el neked? – kiáltotta kidüllesztve könnyező, vörös szemeit. – Ki mondta el neked? Eymerich nyugodtan nézett rá, mintha egy távoli tárgyat bámulna. – Tegnap óta a kezünkben van Elisen Valbuena. Nem bírta tovább, mikor a hóhér csuklóig leégette a kezeit. Mindent tudunk, még azt is, amit te nem.

Legnagyobb meglepetésére Theresa csengő kacajban tört ki, amennyire kiszáradt szája csak engedte. – Hazudsz, csuhás! Elisen sosem tett volna ilyet néhány nappal a Szűz ünnepsége előtt! Ráadásul a király nem is engedte volna neki! – A király? – kérdezte Eymerich lebénultan. – Mit akarsz ezzel mondani? – És még azt mondod, mindent tudsz! – kiáltott továbbra is kacagva a nő. – Nem az a király, akire gondolsz, ostoba. Az igazi király, az álarcos! A tó királya! Szegény tudatlan szerzetes! Eymerich nem tudott mit válaszolni. Arnau atya volt az, aki meglepetésszerűen felállt, és a nő mellé lépett. Saruja orrát a torkára téve a földre kényszerítette, és iróniával teli szemekkel bámult rá. – Ó, még azt is tudjuk, kedves fogadósasszonyom. Tudjuk, ki a Rex Nemorensis, és melyik tavon uralkodik. Ahogy láthatod – tette hozzá mézesmázosan –, nincs számodra semmi remény. A kacaj váratlanul elillant Theresa szájáról. Holtra váltan nézte az inkvizítorokat, majd hirtelen újraéledve rekedten kiáltotta: – Átkozottak! De még nem vagyunk elveszve. Október 12-én visszatér az istennő, és akkor... – Nincs semmiféle istennő, csak egy igaz Isten van – vágott közbe Arnau atya. – Még épp időben vagy, hogy meghajolj előtte, és megmentsd tested-lelked. A királyodról szólva, én nem igazán számítanék rá. Ariccia messze van. – Messze? Közel van, csuhás. De sosem tudod meg, mennyire. Ekkor Theresa különös és szörnyűséges dolgot tett. Teljesen kinyújtotta a nyelvét, mintha grimaszokat akarna vágni, majd hirtelen összecsapta a fogait. Szájából rémisztő, trombitáláshoz hasonló hangok kíséretében, patakokban ömlött a vér. Eymerich elszörnyedve megragadta az arcát, és megpróbálta szétfeszíteni az állkapcsát, de sehogy sem tudta szétnyitni őket. A leharapott nyelv vértócsát képezve esett a földre, miközben még több vér tört elő az ajkak közül, amelyek annyira össze voltak szorítva, hogy hallani lehetett a kettétörő fogak hangját. Az inkvizítorok zajongva álltak fel karosszékeikből, arcukon kirajzolódott az undor. A nő egy ideig siránkozott, majd ájultan esett össze. Eymerich tért magához elsőként. Odalépett mellé, megérintette, aztán visszafordult a börtönőrhöz, aki a rémülettől szintén lebénult. – Vigye innen! És azt is vigye el! – A nyelvre mutatott. – Jobb lesz, ha megpróbálom ellátni – mondta Arnau atya, eltorzult hangon. – Nem, valaki más majd gondoskodik róla – válaszolta Eymerich. – És ha elvérzik, úgyis az volt elrendelve neki. Miközben a börtönőr és a katona a lábánál fogva elcipelte Theresát, Eymerich odalépett az asztalkája mögött álló jegyzőhöz. – Meddig jegyezte le, Mossen Sanxo? – Egészen eddig az utolsó jelenetig. Le kell ezt írnom? – Igen, nincs okunk rá, hogy ne jegyezzük fel. – Eymerich végigfutotta a sűrű és elegáns írással teli papírokat, majd átható pillantást vetett Arnau atyára. Bevallhatatlan ingerültséget érzett Arnau atyával szemben, aki elragadta tőle a kihallgatás első felében játszott főszerepet. – Magyarázattal tartozik – mondta agresszíven. Arnau atya jelzésszerűen meghajolt. – Állok rendelkezésére, magister. De jobb lenne egy olyan teremben, ahol nincsenek nyelvek szétszórva a földön. Eymerich bólintott, és a kijárat felé indult. A lépcsőket szelve azon töprengett, hogy a kihallgatás ragyogó vezetését nem Arnau atya rontotta el, hanem Theresa hitetlensége a tény iránt, hogy a bába

vallott. Ingerülten hessegette el e gondolatokat. Vissza kellett tartania saját ambícióit, és csak az ügy megoldására kellett koncentrálnia. Sajnos a szerénység nem illett természetéhez, és ennek a tudata bosszantotta, mert a gyengeség egyik formájának tartotta.

A legfelső emeletre érve kinyitotta egy üres, Agustín atya néhai szobájával szomszédos cella ajtaját, és intett Arnau atyának, hogy kövesse. Az ágyra ült, míg az infirmarius egy zsámolyra telepedett. Egy keskeny szellőzőnyíláson poros fénysugár szűrődött be. – Tehát – kérdezte Eymerich kezeit térdére helyezve – mi ez a történet Aricciáról, a tó királyáról és az istennőről, akinek el kell jönnie? Arnau atya kuncogott. – Azt én is szeretném tudni. – Majd látva, hogy a másik arca elsötétül, gyorsan hozzáfűzte: – Elmondom azt a keveset, amit tudok. Emlékszik, amikor megkérdezte, honnan szedtem a „Numen inest” kifejezést? – Igen, és a válaszra is emlékszem. Ovidiustól, és Péter király Maria lánya halálakor elhangzott beszédéből. – Pontosan. Kérdései által ösztönözve újraolvastam azt az Ovidius-kötetet. A kifejezés egy gyér értékű költeményből való, aminek a címe: Fasti. Ismeri? – Nem. Miről szól? – A rómaiak ünnepeiről. Abban a részben, ahol az a bizonyos mondat található, főként a Diana tiszteletére rendezett ünnepségekről... De mi az? Eymerich összerezzent. Megrázta a fejét. – Semmi. Folytassa! Arnau atya a szeme sarkából, lopva nézett rá, de folytatta: – Ovidius szerint Dianának, a termékenység, természet és vadászat istennőjének volt egy saját temploma Aricciában, Itáliában, a Speculum Dianaenek is nevezett Nemi-tó közelében. A templomot egy király őrizte, a Rex Nemorensis, aki addig tartotta meg tisztségét, amíg saját karjával meg tudta azt védeni. Akinek sikerült megölnie, az vette át a helyét. – Hogy jutott eszébe, hogy az a nő épp erre a történetre utal? – Véletlen volt. Ahogy a nő a „tó királyáról” beszélt, eszembe jutottak néhány nappal ezelőtti olvasmányaim. De egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy telibe találok. Eymerich gyanakodva méregette, de meg kellett magát adnia az infirmarius szemében állandóan csillogó vidám fénynek. Sóhajtott, és megszólalt: – Nekem is van mesélni valóm. Mielőtt Agustín atya meghalt, azt mondta, keressek meg a szobájában néhány iratot. Három ezek közül az Inkvizíció kiváltságaira vonatkozott. A negyedik azonban az ancyrai zsinaton adott utasítás a püspökök számára. A címe: Canon Episcopi. Felolvasok belőle egy részletet. Eymerich belenyúlt a skapuláréja alatt, a nyakában lógó zsákocskába, és elővette a vékony okiratot. Felállt, a kis ablakhoz sétált, és olvasni kezdte: – „Bizonyos romlott nőszemélyek, akik magukat a Sátánnak ajánlották, és hagyták magukat ördögi illúziók által megrontani, azt hiszik és állítják, hogy éjszakánként furcsa vadakon lovagolva követik Dianát, a pogányok és asszonyok megszámlálhatatlan sokaságának istennőjét; hogy végtelen tereket szelnek át az éjszaka mély csendjében, és az úrnőjük, Diana parancsainak engedelmeskednek, aki bizonyos éjeken szolgálatra szólítja őket. És az ég adná, hogy csak ők vesztek el hamis hitükben! Nagyon sokan lelküket kárhozatra ítélve elragadtatták magukat, és a pogányokhoz hasonlóan meg

vannak győződve róla, hogy léteznek más istenségek az egyetlen, igaz Istenen kívül.” – Eymerich felemelte töprengő tekintetét. – Nos, mit mond? – Theresa története – motyogta Arnau atya lesújtva. – Hallotta arról beszélni, hogy más nőkkel futkározott az erdőben. – Pontosan. Most már tudjuk, mivel állunk szemben. Theresa, Elisen és még ki tudja, hány asszony Diana, a termékenység istennője ősi kultuszát gyakorolják. – És kétarcú gyermekeket szülnek. Eymerich felemelte a kezét. – Ezt még nem tudjuk. Ahogy azt sem tudjuk, ki a Rex Nemorensis, azon kívül, hogy az álarcos király, és azt sem, hogy mi köze a királyi háznak ehhez az egész ügyhöz, és hogy minek kellene történnie az Oszlopos Szűzanya napján, ami már vészesen közeleg. De azt tudjuk, hogy ennek a palotának egy másik szárnyában előkelő asszonyok, nevelőnők és szolgálóleányok büntetlenül gyakorolják a pogányságot. Ennyi éppen elég pillanatnyilag. – Mi a terve? Eymerich zord arcvonásai könyörtelen grimaszra húzódtak. – Háborút indítani e szörnyűségek ellen minden lehetséges eszközzel. Elpusztítani a követőit, és kultuszát a máglyák füstjébe fojtani. Akkora a fajtalanság a városban, hogy még én magam is láttam körvonalazódni az égen a Sátánt. – Dianát, valószínűleg – javította ki Arnau atya. – A Sátánt! Diana sosem létezett, ez csak egy név, amit ezek a szerencsétlenek adnak a démonnak, akit megpróbálnak megidézni. Az első teendő egyértelműen rátenni a kezünket Elisen Valbuenára. De azt hiszem, ez nem lesz egyszerű. Ravasznak kell lennünk. – Megkérdezhetem, hogyan? – Még nem tudom, de majd kitalálom. A Piedra-monostorba akarok menni. Arnau atya meglepődött. – De az nem a maga feladata, magister. Ki hallott már olyat, hogy egy főinkvizítor... Eymerich határozott mozdulatot tett. – Már eldöntöttem. Még ma elindulok, és egymagam megyek. Ha azt kérném, kísérjen el, nem maradnánk észrevétlen. – Elrakta a Canon Episcopi kéziratát, és az ajtó felé indult. – Ha valaki kérdezősködne felőlem, mondja azt, hogy Carcassonnéba tartok, és nem tudja, mikor térek vissza. Mielőtt Arnau atya válaszolhatott volna, Eymerich már átvágott a lépcsőfordulón, és reverendája széleit kezében szorongatva sietett lefelé a lépcsőkön. Számos alkalmatlankodót kellett kikerülnie, akik ki tudja, milyen gondokat akartak elé terjeszteni, de végül sikerült kilépnie az Aljaferíából. Erős szél zavarta az égen a könnyű felhőcskéket. Hívatta az őrség parancsnokát, egy hegyes arcú, zsíros, varkocsokba kötött hajú óriást. – Felismer? – Igen, atyám – válaszolt a katona, kerek sisakját levéve és hóna alá helyezve. – Nyergeltessen fel nekem egy jó lovat, és hozassa ide! Itt várok. Az óriás zavartan nézett rá. – Talán megfelelőbb lenne egy gyaloghintó... – Lovat mondtam. És szükségem van még városi öltözetre is, meg egy akármilyen kalapra. Tud nekem szerezni? – Természetesen, atyám.

Kevesebb mint egy óra múlva Eymerich egy ragyogó, tarka lovon vágtatva maga mögött hagyta az Aljafería impozáns, elegáns épületegyüttesét. Élvezte a zabolátlan szelet, ami pofozgatta arcát, és feldagasztotta rövid, vizigót szabású köpenyét. Az őrség parancsnokától kapta, együtt a lenvászon tunikával, a testhezálló, kék pamutnadrággal, egy csatok által egyenesen tartott lábvérttel és az álla alatt megköthető zöld sapkával, amit cofiának hívtak. Mindez egy városi polgárhoz vagy egy kiskereskedőhöz illő öltözék volt, inkább a kelmék minősége, mint az együttes eleganciája miatt. Nem sok hiányzott a hatodik órához, a nap már magasan járt, és rózsaszínű fénysugarakat húzott az Ebróból. De Eymerich csak egy rövid ideig követte a folyót. Szinte azonnal délnek fordult, egy éppen csak felismerhető út mentén, ami határok nélküli, sivár és jellegtelen pusztaságon vezetett keresztül. Mindenhol vöröses árnyalatok uralkodtak, amit alkalmanként kicsit sötétebb foltok és a ritka olajfák tompa zöldje tört meg. A vidék kihalt volt, közel az enyészethez. A távolban néha körvonalazódott egy-egy alqueríának vagy bordának nevezett hatalmas vidéki ház, körülötte szamarak és tehenek legeltek, vagy feltűnt egy-egy, a Pireneusokból idő előtt leereszkedő pásztor a nyájával. Azonban ezek egymástól elszigetelt látványok voltak, melyek nem törték meg a szikkadt és kopár síkság egyhangúságát. Eymerich szerette Aragóniát kietlen és dísztelen természete, vonalainak egyszerűsége miatt. De leginkább az emberi települések ritkaságát szerette, melyet a nagy pestisjárvány csak tovább fokozott. Így hosszú mérföldeket tehetett meg anélkül, hogy találkozott volna egy lélekkel is. Az elhagyatott és embert talán sosem látott vidéken való magányos lovaglás felélénkítette, és azzal a belső nyugalommal töltötte el, amit a városban gyakran magába szívott ugyan, de soha nem sikerült megtartania. Most sokkal nyugodtabb lélekkel gondolta végig az utóbbi idők eseményeit. Nyomozása nem várt fordulatot vett, olyan rejtélyes és szörnyűséges hátteret sejtetve, aminek kuszasága mélyen megrendítette. Azonban az időnként rátörő nyugtalanság nem fordult át igazi rémületbe. Egyrészt képzeletét már egészen zsenge kora óta a szentképek sötét és tragikus alakjaival, az utcai kivégzések kegyetlenségével, kegyetlen háborúk visszhangjaival és a betegség folytonos, visszataszító látványával töltötte be. Rövid és kirobbanó karrierje az Inkvizíciónál nem volt más, mint e tapasztalatok összesűrítése, az ördögi jelenlét mindig fenyegető és sosem teljesen legyőzött rögeszméjével megfűszerezve. Másrészt viszont természete és a domonkos iskola szigora arra késztették, hogy mindig, még a legbonyolultabb esetek mögött is gonosz terv jelenlétére gyanakodjon, de hűen ahhoz az elképzeléshez, hogy az Egyház szétszórja és legyőzi, amint fény derül a nyomára. Éppen ezért az olyan hihetetlen és félelmetes jelenségek – mint a kétarcú holttest és az égen megjelenő hatalmas nőalak (Diana?) – által keltett ijedtség hullámai múlékonyak voltak benne. Az első zavarodottság után szinte elviselhetetlenül erős szükségét érezte annak, hogy visszavigye az isteni rendet oda, ahol a gonosz már felütötte a fejét, és helyreállítsa az élethez szükséges alapvető bizonyosságokat. A kilencedik óra körül járhatott az idő, amikor érezni kezdte a hőség és az éhség jeleit. Szemrehányást tett magának, hogy nem hozott ennivalót vagy legalább egy kulacs vizet. De nem volt mit tenni. A kiszáradt, göröngyös pusztaságon keresztül egy valamivel népesebb út keresésére indult. Hosszú kitérő után találta meg azt. Széles és jól kivehető volt, egy szekerek által elcsúfított, ókori út nyomait követte. Hamarosan találkozott néhány lligallóval, akik gabonarakományukat a város felé szállították, vagy még gyakrabban az immáron saját földjeiken dolgozó muzulmán felesbérlőkkel. De Eymerich nem látott semmilyen fogadót, és a magánytól még mindig megrészegülve, nem óhajtotta magára vonni mások figyelmét, nem szándékozott szóba elegyedni utazókkal. Végül mégis leszállt a lováról, és egy útszélhez közeli alqueríában kért kenyeret és vizet. Az

építmény hosszabb volt, mint amilyen magas, és lepusztult rét övezte. A hajlott hátú, ütött-kopott paraszt szó nélkül hallgatta kérését, majd intett a sütő körül forgolódó arab fiúcskának. Az, mintha néma parancsot teljesítene, egy korsó vízzel és egy batyuval tért vissza. Eymerich mohón ivott, hagyta, hogy a víz elárassza torkát. – Köszönöm, jó uram – mondta aztán. – Van vize a lovam számára is? Az öreg továbbra is szó nélkül a ház falának döntött itatóvályúra mutatott. Eymerich a kevéske iszapos vízre nézve rájött, hogy a malacok itatójáról van szó. De a ló nem zavartatta magát, és elégedett bugyborékolással ürítette ki a tartályt. Eymerich visszaszállt a nyeregbe. – Messze van a Piedra-monostor? Az öreg bizonytalan mozdulattal délnyugati irányba mutatott. Majd visszatért saját elfoglaltságaihoz, a fiúval a nyomában. Eymerich vállat vont, és visszatért az útra, lassan ügetve a mutatott irányba. Mikor háta mögött a messzeségbe veszett az alquería, abban a reményben bontotta ki a batyut, hogy egy cipót talál benne. Azonban egy zöld rongy volt, több rétegbe csavarva. Amikor sikerült kicsomagolnia, hirtelen elejtette a kantárt, és felkiáltott. A rongyban egy emberi nyelv volt. Egy levágott emberi nyelv. És az a nyelv mozgott, mintha halk, értelmetlen szavakat mondott volna.

Gyors, mint a gondolat – 4 Marcus Frullifer bőségesen izzadt, miközben lefelé futott a Robert Lee More Building második emeletére vezető lépcsősoron. A lépcsőfordulóban majdnem nekiütközött a liftből kilépő két munkásnak, akik egy hatalmas feszületet cipeltek vigyázva. Úgy látta, a sovány Krisztus szemrehányó pillantást vetett rá nagy, kétségbeesett szemeivel. Frullifer végigcikázott a folyosón egészen Tripler irodájának szokatlan módon tárva-nyitva álló ajtajáig. A tudós az íróasztala mögött állt, feltűrt ingujjal. Foteljében egy teljesen feketébe öltözött, durva vonású ember ült, és a fiókokban kutatott. Néhány lépéssel arrébb egy hasonló kinézetű személy állt, keresztbe font karokkal. Tripler ingerültnek tűnt. – Ebben az intézetben fizikát oktatunk, nem biológiát – mondta hevesen. – Kurzusaink egyike sem foglalkozik az evolúcióval. És, amennyire tudom, Darwin elméletét még nem cáfolták meg. A tudományos közvélemény... Az íróasztalnál ülő ember egy pillanatra felfüggesztette a kotorászást a fiókokban. – Nem érdekel a tudományos közvélemény – mondta szárazon, felpillantva kerek és kissé túlságosan kék szemeivel. – A választások szabályosan zajlottak, és Mallory tiszteletes lett az állam kormányzója. Ez azt jelenti, hogy a polgárok nagy része megszavazta a programját, beleértve az oktatásra vonatkozó pontokat is. Nem ért egyet? Tripler tiltakozása erőtlenül hangzott. – Ha a polgárok nagy része azt hiszi, az elefántoknak szárnyaik vannak, ettől még nekünk, tudósoknak nem kell... A másik megvonta a vállát. – Szép értelmezése a demokráciának. És még azt mondja, mi vagyunk a fasiszták. Frullifer fél füllel hallott valamicskét a folyamatban lévő választásokról, és aztán egy televíziós prédikátor győzelméről, aki a sarlósejtes anémia okozójának az ördögöt, a homoszexuálisokat és a feministákat tartotta. De nem volt ideje ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Még most is vissza akart térni az ígéretesen alakuló egyenleteihez. – Tripler professzor, keresett? Tripler rá se hederített. Azonban a pár lépéssel arrébb álló fekete ruhás alak fenyegető tompasággal nézett rá. – És ez kicsoda? Egy másik kommunista? – Kérem, a nevem Frullifer, dr. Marcus Frullifer. Az asztalnál ülő személy durva vonásait mosolyba rendezte. – Doktor Frullifer! – kiáltotta. – Én hívattam magát! – Triplerhez és a munkatársához fordult. – Legyenek szívesek kimenni! Beszélnem kell az úrral. Azok ketten engedelmeskedtek. Frullifer hízelgőnek találta a szituációt, de kissé nyugtalanítónak is. Leült egy díványra. – A nevem Matthew Hopkins – magyarázta a fekete ruhás ember. – Matthew Francis Hopkins, ügyvéd. Oktatási felügyelő vagyok a kormányzói iroda megbízásából. – Nagyon örülök – motyogta Frullifer közönyösen. – Texas új kormányzóját, Mallory tiszteletest nagyon érdeklik a kutatásai. Olvasta az írásait, eredetinek és innovatívnak találta őket. Tudja, hogy maga egy igazi zseni?

Sokkal kevesebb is elég lett volna Frullifer megnyerésére. A fiatal tudós hirtelen imádatot érzett az íróasztalnál ülő személy iránt, kellemetlen arcvonásai és hivatalossága ellenére is. – Nem tudom, hogy Tripler professzor egyetértene-e – mondta vonakodást színlelve, utat engedve rég elfojtott haragjának. – Amióta itt vagyok, mindenki gúnyt űz a munkásságomból. Azt hiszem, hamarosan kirúgnak. Hopkins száraz, de sokatmondó mozdulatot tett. – Senki nem fogja kirúgni. Az előző kormányzó alatt talán megtehették volna, de többé már nem. – Lehalkította a hangját. – Most kérdeznem kell magától néhány dolgot. Meglehet, hogy a Washington által irányított klikk elrendelte, hogy ne válaszoljon ilyen jellegű kérdésekre. Vegye azonban figyelembe, hogy azok ott fütyülnek magára, míg Mallory tiszteletes a legnagyobb élő tudósok között tartja számon. – Kérdezzen tőlem, amit csak akar! – tört ki Frullifer. Szívében magához ölelte Mallory tiszteletes és kormányzósága ügyét, akármi is legyen az. – Helyes. Nagyon helyes. – Hopkins elégedetten dőlt hátra a fotelben. – Maga tervezett egy pszitronikus energiával működő űrhajót. Még sosem hallott senki ehhez hasonlóról. Frullifer színlelt szerénységgel rázta meg a fejét. – Nos, ez nem teljesen igaz. 1906-ban Robert Darvel, francia mérnök kitalálta, hogy el lehetne repülni a Marsig egy fémlövedékben, amit Ardavena brahmin által irányított tízezer indiai fakír „pszichikus energiája” hajtana. Ma már tudjuk, hogy nem léteznek ilyen pszichikus energiák, de attól még az előzmény megmarad. – Igaza van, de ez már történelem – duruzsolta meleg és jóságos hangon Hopkins. – Magyarázza el részletesebben az űrbéli járműve működését! Az alapelveit már ismerem. A többi hiányzik. Frullifer szemöldökét ráncolva kereste a legegyszerűbb szavakat. – Tehát, az űrhajóm idegsejthálózatai... ez tudja, mit jelent, nem?... mesterséges szinapszisaikon keresztül fogadják a járműről, a rakományáról és az úti céljáról szükséges információt, és továbbítják az általuk tartalmazott Pszichébe. Majd egy vagy több kivételes agyi aktivitású ember, a médiumok, ha úgy tetszik, saját pszitronjaikkal belépnek ugyanabba a Psziché-mezőbe, és hozzáadnak további információkat. Saját akaratukkal, melyet nem lehet mesterséges neuronokkal helyettesíteni, gerjesztett állapotba hozzák a Pszichét. – Minden világos! – kiáltott fel Hopkins, de nem lehetett rájönni, hogy igazat mond-e vagy hazudik. Frullifer sóhajtott. – Ami ezután történik, nehezen írható le. Az űrhajó látszólag mozdulatlan marad azon a helyen, ahol áll. De valójában az űrhajó gondolata, a pszichikus megjelenítése azonnal belép a képzeletbe. Eközben az űrhajóra felszállt és képzeletbeli állapotba került legénység a legkülönfélébb benyomásokat tapasztalhatja, mivel kilépett az idő dimenziójából. Az űrhajó érkezési helyén található feltételezett külső szemlélő számára azonban az űrhajó ugyanabban a pillanatban érkezik meg, mint amelyikben belépett a képzeletbe. De a megjelenés a térnek és az időnek egy másik pontján történne, mint az indulás. Hopkins nem túl sok meggyőződéssel bólintott. – Nagyrészt sikerült követnem. De ha én az indulási ponton lennék mozdulatlanul álló megfigyelő? – Nem az eredeti, egy helyben maradt űrhajó lenne maga előtt, hanem az űrhajó ideája, a pszitronok információi alapján materializálva. Egy tartalmas és szilárd gondolat, legalábbis egy bizonyos ideig, amíg a modell, amely ihlette, ugyanazokból a fémekből áll. És a legénység is megtartja ugyanazokat a testeket és viselkedéseket. A tagjai szubjektivitása a mesterséges idegsejtek szinapszisai által felmérésre kerül, bevésődik a hálózatok rögzített pszitronjaiban, és velük együtt kivetítődik a képzelet

küszöbén túlra. Már egyértelmű volt, hogy Hopkins nehezen követi. Valamilyen oknál fogva azonban ezt nem mutatta ki, mert nem tette fel azokat a kérdéseket, amiket Frullifer várt volna. Hanem éppenséggel sürgette: – Kérem, folytassa! Gondolat, amely anyaggá válik. Itt tartunk. Frullifer most először vonta kétségbe beszélgetőtársa őszinteségét, de már kimondta: – Nyilvánvalóan nagyon rövid lenne e pszichikus eredetű anyag létezése, ha nem táplálná a pszitronok folyamatos áramlása. Ez az a feladat, amit az eredeti térben és időben maradt űrhajónak az utazás tervezett időtartamának egészére el kell látnia. De a képzeletből kilépő jármű és személyzete megőrizné autonómiáját, mivel elvinnék magukkal a pszitronikus felszerelésüket. Ennek a felszerelésnek nem szabad hiányozni az eredeti helyről és időből, mivel a másik Psziché marad az eredeti űrhajó hálózataiban, és a másik Psziché helyettesítheti a még kivetítettet, ugyanazt a lenyomatát magába fogadva. Ne felejtsük el, hogy a pszitronok az egész univerzumban jelen vannak, olyan nagy mennyiségben, hogy teljes tömegének nagy részét alkotják. Hopkins tekintete egyértelműen üres volt. Körkörös mozdulatot tett a kezével. – De a fantasztikus űrhajója vissza tudna fordulni? – A válasz: igen. De itt már az időeltorzulás témája következik. Ezzel kapcsolatban... Frullifer nem tudta folytatni. Cynthia Goldstein rontott be a szobába. A nyilvánvaló felháborodás még szebbé tette az arcát. – Marcus! – kiáltotta. – Miért működsz együtt ezekkel az emberekkel? Nem tudod, kik ezek? Frullifer úgy megdöbbent, hogy nem tudta, mit válaszoljon. Hopkins talpra ugrott, és ökölbe szorított kezével az íróasztalra támaszkodott. – Goldstein doktornő, felteszem... – Igen... – válaszolta a lány haragosan fürkészve az ügyvédet. Hopkins elfintorodott. – Zsidó, nem igaz? – És akkor mi van? Válasz helyett Hopkins lassan, tisztességtelen tekintettel mérte végig Cynthia testét, amit kiemelt túlságosan szűk és túlságosan rövid köpenye. – Tudósként hírneve van – mondta azután enyhén reszelős hangon. – Engedjen meg egy kérdést! Ha valóban tudós, miért öltözik úgy, mint egy szajha? Frullifer nehéz választás előtt találta magát. Felkarolja-e Mallory ügyét, aki elismeri a tehetségét, vagy Cynthiát válassza? Az ösztöneire bízta magát. Minden erejét beleadva hatalmas pofont kevert le Hopkinsnak. Az ügyvéd visszarogyott a fotelbe. Arcát szorítva motyogta: – De ennek ellenére tiszteljük. Azonban Frullifer és Cynthia ekkorra már elhagyta a szobát.

6 A Piedra-monostor Eymerich olyan dühvel hajította a messzeségbe az ocsmány nyelvet, hogy lova megbokrosodott. Ez bizonyos szempontból szerencse volt, mert az erőfeszítés, hogy ismét uralma alá vonja a lovat, enyhítette az őt elárasztó indulatot. Miután az állatot megnyugtatta, még mindig remegő kézzel rajzolt egy hatalmas keresztet a levegőbe, remélve, ez elriasztja a körülötte vibráló gonosz jelenlétet. Hosszas tanakodás után úgy döntött, leszáll a nyeregből, és visszamegy az út szélére esett zöld batyuért. Mikor vadul dobogó szívvel végre vette a bátorságot, és ránézett a levágott nyelvre, nem lepődött meg túlzottan a látványtól. A vörös húsdarab gyorsan olvadó, fehér, alaktalan anyaggá változott. – Hazugságok, színlelések – mormolta. – Ezek a dolgok mind ugyanabból készültek, csak eltérő alakúakra formálták őket, hogy megtévesszenek. Megkockáztatta, hogy lábbelijének hegyével megérinti a kis csomót, de az ekkorra már majdnem teljesen elpárolgott. Visszaült tehát a nyeregbe, és szétnézett a körülötte minden irányba kiterjedő lapos és vöröses pusztaságon. Elgondolkodott, folytassa-e útját, vagy inkább térjen vissza az alqueríába, hogy kifaggassa az öreg parasztot és szolgálóját. Az előbbi mellett döntött: feltételezve, hogy az öreg ismerte az Eymerichnek adott batyu tartalmát, egy egyszerű beszélgetés nem lenne elegendő ahhoz, hogy valljon. Így hát folytatta a lovaglást dél felé, immáron annak tudatában, hogy a gonosz erői tudomást szereztek inkognitóban tett utazásáról. Sűrűbben lakott területhez érkezett. Néha áthaladt egy llocon, ami a közösen megművelt földek közepén elhelyezkedő plébánia-templom köré épített néhány szalmatetős házból állt. Pár fogadót is látott, nyitott körfolyosókkal és istállókkal. De az iménti gusztustalan meglepetés után nyoma sem maradt étvágyának. A délután közepére változni kezdett a vidék. A felperzselt föld és a kiszáradt növényzet dúsan burjánzó, vad növénytakarónak adta át helyét, ami egy folyómeder partjától kezdődött, és a terep emelkedésével együtt lassanként szétterjedt. Az ösvény fölötti könnyed, illatos szellőtől ringatózó, egybefonódó lombkoronák enyhítették a hőséget. Eymerich a terméketlen Aragóniában oly szokatlan zöldellésre teljesen érzéketlenül lovagolt tovább, gyanakodva fürkészte a monostor irányába tartó kevés utazót. Voltak köztük zarándokok, tizedet cipelő parasztok, nők gyümölccsel vagy virággal teli kosarakkal, alamizsnáért könyörgő csavargók. Csak az utóbbiak, nagyrészt cigányok, próbálták magukra vonni a figyelmét. A többiek egy közömbös pillantást vetettek rá, de rögtön el is kapták a fejüket az emelkedő okozta kimerültségtől. Hirtelen felbukkant a növénytakaró felett az impozáns, csendes monostor. Gótikus stílusú épületegyüttes volt, a királyság keresztény építészetébe sok helyen befurakodó mudéjar stílusjegyek nélkül. A tekintélyes épületekről leolvasható volt, hogy a ciszterci rendhez tartozó szerzetesek az udvar kegyeit élvezték. Eymerich tudta, hogy IV. Péter adományai a Piedrát a királyság egyik leggazdagabb monostorává tették; ennyi elég is volt ahhoz, hogy olyan bizalmatlansággal lovagoljon a bejárat felé, mint aki ellenséges területen jár. Egyébként az inkvizítor ilyen lelkiállapotban szokott közeledni minden, számára ismeretlen dologhoz. Mielőtt áthaladt volna a főbejáraton, ami mellett a zarándokszállás állt, vetett egy pillantást a mindent betöltő domboldalra. A pataknál alig nagyobb Piedra folyó a sziklák között a völgyben kanyarogva, szikrázva ragyogott azon a néhány helyen, ahol a ritkásabb növényzet láttatni engedte. A

távolból egy nagyon magas, megközelíthetetlenséget sejtető vízesés robaja hallatszott. Az észak felé látható, nagy kiterjedésű tóba kellett folynia, amelynek vize olyan kék volt, mintha páfrányok közé rejtett tükör lenne. Eymerich leszállt a lováról, és gyalog közelítette meg a szélesre tárt kaput, előtte egy szerzetes fogadta az idegeneket. Magas ember volt, hosszú, a derekáig érő, fekete szakállal. Éppen egy keménykötésű parasztnak adott száraz utasításokat, szemével egy közelben legelő juhot méregetve. Eymerich kivárta a sorát a napi ételadagjáért jött két özvegyasszony mögött, majd mosolyogva lépett elő. A vendéglátó szerzetes meglátta a lovat, és rögtön enyhített homlokráncolásán. – Isten legyen magával, uram! – mondta tiszteletteljesen. – Miben lehetek a szolgálatára? – Isten legyen magával, testvérem! – felelte Eymerich. – Kasztília felé tartok. Szállást kérnék magam és lovam számára. A szerzetes végigsimította a szakállát. – Ebben az időszakban nagyon sok a vendég. Azonban itt, a Piedrában senkitől nem tagadjuk meg az ágyat és az ételt. Csak ne feledje, hogy ha átlépi ezt az ajtót, akkor legyen bűnbánó, és kövesse regulánk kötelességeit! Eymerich meghajolt. – Helyes, jobbat nem is kérhetnék, mint hogy együtt imádkozzunk e szent helyen. – Akkor kövessen! Meglátom, mit tehetek. Az idegenek fogadására a szerzetes hívatta egyik testvérét, akit otthagytak a bejáratnál. Majd átvezette Eymerichet egy széles udvaron, aminek az egyik oldalán rongyos öregemberek ültek az árnyékban, néhányuknak hiányzott valamelyik végtagja. – Ó, ne foglalkozzon velük! – mondta a szerzetes egy nem létező ellenérzést megelőzve. – Ezek a mi szegényeink, akik átmenetileg a monostorban tartózkodnak. A többi átutazó szegényt a bejárat melletti menedékben helyezzük el. De a lóháton érkező látogatók az apát személyes vendégei, és számukra más szállást tartunk fenn. Az istállók az udvar egész déli részét elfoglalták. A szerzetes rábízta Eymerich lovát az istállófiúkra, majd az árkádos második udvarra kísérte. Ennek közepén, rendezett virágágyások között egy kút állt, amiből két ciszterci vizet merített. Jobbra kis ajtó vezetett egy csúcsos tetejű, zord épületbe. A szerzetes bevezette Eymerichet az egyetlen, magas hajóból álló terembe. Minden boltív aljában egyszerű lepedőkkel elválasztott hálófülkék nyíltak, apró kápolnákhoz hasonlóan. Néhány vendég kíváncsian lesett ki. Mások, akik a széles boltívek alatt sétáltak beszélgetve, megálltak, hogy megnézzék maguknak az új jövevényt. – Negyven szalmazsákunk van – mondta büszkén a házigazda –, mindegyik saját latrinával felszerelve. Én magam gondoskodom a tisztaságról. Eymerich kritikus pillantást vetett a számára kijelölt szalmazsákra, de nem fűzött hozzá megjegyzést. – És a vacsora? – kérdezte inkább. – Napnyugtakor van, vagyis nemsokára. A különös tiszteletben tartott vendégek számára épp a szomszédban van a refektórium. Az apát személyesen fogja köszönteni. Ezzel a szerzetes elbúcsúzott, és visszatért saját feladataihoz. Eymerich a földre helyezte kevés holmiját, megvizsgálta a latrinát, egy paraván mögé rejtett, lyukas deszkával lefedett nagy edényt, és kiirtotta a szalmazsákból az összes tetvet, amit talált. Eközben rekedt hang szólította meg. – Zarándok vagy átutazó vendég? Eymerich hirtelen, védekezően kiegyenesedett. Egy húszas éveiben járó fiatalember állt előtte, aki

zöld, félkör alakú redondel köpenyt viselt, a jobb vállán összecsatolva, és ugyanolyan cofiát, mint az övé, csak kék színben. Ruházata alapján egyértelmű volt, hogy alacsonyabb rangú criado, valószínűleg apród. – Vendég vagyok – felelte Eymerich, a tőle telhető legbarátságosabb hangon. – Éppen a vacsorához készülődtem. – Akkor tartson velem! – hívta az ifjú. – Az uram már az asztalnál van, és ha elkésünk, lemaradhatunk a legjobb falatokról. Eymerich készségesen követte, a hosszú koplalás is erre ösztönözte. A fiatalember elmondta, hogy a neve García Manzanos, a nagy Toledo család egyik oldalágához tartozik, és az üzleti ügyei miatt éppen Zaragozába tartó Kasztíliai Enriquez admirális szolgálatában tevékenykedik. Eymerichet nem érdekelték ezek a részletek, annak azonban örült, hogy talált egy társaságkedvelő kísérőt, még akkor is, ha az kissé bőbeszédű. – Íme, az apát már jelen van – jelentette be a criado Eymerichet a refektóriumba vezetve. – Nem eszik velünk, azért jött, hogy megbizonyosodjon: a monostor hagyományainak megfelelő színvonalú ellátásban részesülünk. A terem, ahova beléptek, hatalmas volt, és elképesztően sok gyertya világította meg. Az egyetlen, hosszú boltív két oldalán két sorban asztalok álltak, melyek körül már vagy tucatnyi vendég ült, köztük a nőknek fenntartott szállásról érkező asszonyok. Egyes szolgák éppen bort öntöttek az ezüstserlegekbe, míg mások elkezdték tálcákon kihordani az ételeket. Általánosságban túlzó pompa uralkodott, amely nem illett e szent helyhez. Ettől Eymerichben csak fokozódott a ciszterciek iránt eleve táplált ellenségesség. Az apát látszólag mindazt megtestesítette, amit ő elutasított. Két viaszgyertyával megvilágított fából készült karosszékben ült. Egy bibliai részletet olvasott fel szétszórtan, monoton hangon. De úgy látszott, a teremben senki nem fordít rá figyelmet. Eymerich alaposan szemügyre vette az apátot. Pirospozsgás bőrén és pufók orcáin nem látszott, hogy az évek megviselték volna. Mikor végzett az olvasással, intett a mögötte álló apródok, szakácsok és inasok kis csoportjának. Azonnal bort töltöttek serlegébe, melyet egyetlen korttyal tüntetett el. Azután megízlelte a vendégeknek szánt szárnyas- és húsételeket. Végül gyűrűs kezét kegyesen felemelve bólintott. A vacsora csak ekkor vette kezdetét. Eymerich egy rekeszekre osztott, szószokkal és falatkákkal megpakolt tálca előtt ült. Figyelmét viszont teljes mértékben a jelenlévőkre fordította, akik nem győzték dicsérni a felszolgált ételek minőségét és változatosságát. Vele szemben, illatos gyertyák függönye mögött egy idős kereskedő ült sárga selyemturbánban és mellkasára lógó aranylánccal, aki úgy tűnt, beszélgetőtársát keresi, de nem találja. Egyik oldalán ugyanis egy hallgatag szerzetes, másik oldalán pedig egy elhervadt hölgy ült, aki egy csüggedtnek látszó lovaggal beszélgetett halkan. Eymerichnek feltűnt, hogy meglehetősen kopott ruhákat viseltek; és az is feltűnt neki, hogy míg az asztalfőnél, az apát közelében előkelő nemesek és csipkékkel bőségesen díszített öltözékű urak lakmároztak, ő a polgárság és az alacsonyabb rangú nemesség körében ült. Mivel a jobb oldalán lévő szék üres maradt, kénytelen volt a balján helyet foglaló, őt idekísérő criado bőbeszédűségének alávetni magát. – E monostor gazdagsága minden egyes kis részletében megnyilvánul – magyarázta Manzanos, ügyet sem vetve arra, hogy Eymerich figyel-e vagy sem. – Mióta királyunk felesége, leánya és unokahúga meghalt, nem csinál mást, csak adományokkal halmozza el a ciszterci apátot. Ezért láthat itt ennyi utazót. A Piedrában egy kis adomány is elég a legjobb ellátáshoz. Kár, hogy ilyen messze

van... Ebben a pillanatban az apát felállt, és elbúcsúzott a legfontosabb vendégektől. Eymerich ekkor vette észre azt a személyt, akit az apródok serege egészen idáig a félhomályba rejtett tekintete elől. Átlagos magasságú, vékony szerzetes volt, aki tétovázva, szinte már dülöngélve haladt. A legmeglepőbb azonban fehér köpenye fölött viselt, egészen az álláig érő vörös csuklyája volt, amelyen három nyílás szolgált a szemeknek és a szájnak. Eymerichnek azonnal Theresa „álarcos királya” jutott eszébe, és megborzongott. Azért is, mert úgy érezte, a személy gyors, de erőteljes pillantást vet rá, két azúrkék szemével áthatolva a köztük lévő nagy téren. – Ki az a csuklyás? – kérdezte Manzanost, ezzel erőszakosan félbeszakítva fejtegetéseit. – Egy vezeklő? A szemben ülő kereskedő válaszolt, boldogan, hogy végre talált egy témát, amiről beszélgethet szomszédjaival. – Ot atya, az erdők őrzője – mondta egy csirkeszárnyat rágcsálva. – Úgy látszik, a négy évvel ezelőtti pestisjárvány megkímélte, de az arcát annyira szétroncsolta, hogy kénytelen elrejteni a szemek elől. – Az erdők őre? – döbbent meg Eymerich, tekintetét még mindig a csuklyáson nyugtatva, aki éppen akkor távozott az apát nyomában. – Még nem hallottam ilyen beosztásról egyetlen ciszterci monostorban sem. – A Piedra különös monostor – magyarázta a kereskedő. – Ahogy idefelé jövet láthatta, a folyó, amiről a nevét kapta, elbűvölő tájat alkotott, a legszebbet egész Aragóniában. A szerzetesek nagyon nagyra tartják. Ezért úgy tartották helyesnek, hogy kineveztek egy őrző atyát, aki felügyeli a kertészek munkáját, és megóvja a Miroir-tavat a szennyvíztől. – Miroir-tó? – Igen, így hívják azt a kis tavat északra, amit a Cola de Cavall nevű vízesés alakított ki. Sajnos Ot atya nem engedi, hogy bárki is a tó vagy a vízesés közelébe mehessen. – Hogyhogy? Manzanos – attól bosszúsan, hogy kiszorult az idegennel való beszélgetésből – megragadta az alkalmat, hogy beleszóljon. – Ot atya érdekes ember. Hallgatag és mindig bizalmatlan. Rendkívül furcsa dolgokat mesélnek róla. – Mint például? – Hogy kénye-kedve szerint változtatja magasságát és testfelépítését. Hogy négy évvel ezelőtt olyan magas volt, hogy csak fejét lehajtva tudott e terembe belépni; azután mintha összement volna, majd egy évre rá ismét megnőtt. Világos, hogy mindez ostobaság, az utazók fecsegése csupán. – Lehet, hogy szóbeszéd – szakította félbe ingerülten a kereskedő –, de tisztán emlékszem, hogy amikor két évvel ezelőtt először idejöttem, Ot atya szeme feketének tűnt, míg most kék. Többször is megfordult a fejemben, hogy egy másik ember lehet, de a járása ugyanolyan dülöngélő. – Uraim, maguk egy szentet sértegetnek! – A kereskedő balján ülő idős hölgy hangja élesnek és megbotránkozónak tűnt. – Mindenki tudja, hogy a pestis a mai napig emészti Ot atya arcát és testét, majdnem megvakítva őt. Ezért világosodtak ki a szemei. Megfizeti Hispánia vétkeseinek összes bűnét, folytonos kínokat vállalva magára, amitől gyakran csak összegörnyedve és bizonytalanul képes járni. Ezen a ponton a beszélgetés elvesztette érdekességét Eymerich számára. Szórakozottan enni kezdett, azon gondolkodva, hogy valóban ez az Ot lehet-e a Rex Nemorensis, akiről Arnau atya beszélt. Azonnal elvetette az ötletet. Hogyan tudna egy pogány kultusz papja büntetlenül munkálkodni

az aragóniai kereszténység egyik legnagyobb központjában? Ez túl sok volt még egy olyan ördögi cselszövéshez képest is, amit éppen kibogozni készült. Mégis érezte, hogy a csuklyásnak van valami szerepe a rejtélyben. De most az volt a fontos, hogy megtalálja a bábát, méghozzá minél előbb. – Nők is vannak a monostorban? – kérdezte Manzanost a vacsora végén. – Ó, nem! Csak az utazók között, akiknek van egy jól elkülönített hálótermük. De nekik sincs bejárásuk a kolostorba, a templomba és a központi épületekbe. – És ki gondoskodik a szükségleteikről? A vendéglátó testvér? A fiatalember enyhén elpirult. – Természetesen nem. Vannak szolgáló asszonyok, akik napközben felügyelnek a női hálóteremre, estére pedig visszatérnek a falujukba. – Falu? Nem láttam errefelé falvakat. – Vannak pedig, csak kicsit messzebb. A szolgálók majdnem mind Arizából jönnek, egy domb tetején lévő kis településről, innen nyugatra. Eymerich összerezzent. – Mit mondott, mi a falu neve? – Ariza. Ó, csak néhány házból és egy templomból áll. Van még ott egy kastély, Cetina urainak tulajdona, de régóta elhagyatott. Eymerich összeráncolta a homlokát. Lehetséges, hogy Ariza az Ariccia egyik alakváltozata? Miért ne? Ez esetben Theresa mondata Ariccia közelségéről értelmet nyert volna. Ezenkívül itt ez a tó is, amit nem Nemi-tónak hívnak, hanem... Hogy is mondta a kereskedő? Áh, igen, Miroir-tó. Egy pillanat. Az ifjú Manzanos folytatta fecsegését, ami most gazdája, Enriquez admirális üzleti tevékenységéről szólt. Nem vette észre, hogy Eymerich egy hirtelen ötlettől felvillanyozva megremegett. Miroir! Oϊl nyelven a miroir tükröt jelent! És a Nemi-tavat Speculum Dianaenek is hívták! Diana tükre! Eymerich hirtelen biztos lett benne, hogy rátalált a helyes útra. Ez a bizonyosság felébresztette természetének állatias részét. Érzékei kiéleződtek, szemei összeszűkültek, idegei pattanásig feszültek. Megszimatolta a közelgő csatát, és egész lénye az összecsapásra készült. Most viszont óvatosnak kellett lennie, nagyon óvatosnak. Még mindig túl keveset tudott az ellenség kilétéről és szándékairól. De megtalálta a búvóhelyét. Halk harangkondulás jelezte a vacsora végét. Eymerich lemosta az ujjait egy ezüstserlegben, majd felállt, Manzanosszal a nyomában. – Járok egyet – mondta az ifjúnak, remélve, hogy így megszabadul tőle. – De hát nem lehet! Alkonyatkor és vacsora után az összes vendégnek vissza kell térnie a hálóterembe, amit kívülről bezárnak. Ez a szabály. – És ha szeretnék a szerzetesekkel imádkozni? – Az is tilos. De sok utazó együtt imádkozik lefekvés előtt. Csatlakozhat hozzájuk. Eymerich nem válaszolt, és rosszkedvűen tért vissza a hálóterembe. Ott végre elbúcsúzott tőle a fiatalember, hogy elfoglalja saját szalmazsákját. Az inkvizítor óvatosan elhúzta az egyetlen gyertyával megvilágított fülke ajtajául szolgáló lepedőt. Elfújta a gyertyát, és a fekvőhely szélére ülve hallgatta a nagy csarnokból kiszűrődő zajokat. Hallotta, amint a vendéglátó testvér jó éjszakát kíván, majd a többi utazó zsivaját, ahogy készültek nyugovóra térni. Néhányan közülük tényleg összegyűltek, hogy halkan elmormolják a rózsafüzért. Az imádság sokáig tartott. Végül valaki eloltotta a fáklyákat, és a boltívek alatt elhalt az összes visszhang. Eymerich legalább egy órát várakozott a sötétben, figyelve minden egyes apró neszre. Majd vigyázva félrehúzta a lepel egyik szélét. Az egyetlen fényforrás a teremben a szemközti fal néhány

keskeny ablakán keresztül beszűrődő holdfény volt. Az összes hálófülke zárva volt, és csak gyenge horkolást lehetett hallani az egész csarnokban. Kilépett fülkéjéből, és hevesen dobogó szívvel állt meg néhány lépésnyire a legközelebbi cellától. Majd megbizonyosodva arról, hogy senki nem vette észre, gyorsan és csendesen átvágott a termen, és megállt egy ablaknyílásnál. Ismét mozdulatlanná dermedt, mint egy szobor, és így is maradt feltűnően hosszú ideig. Azután lehajolt, és kinézett a résen. Először nem látott mást az erős holdfényen kívül. Néhány pillanat múlva sikerült megkülönböztetnie a lejtős domboldalt, a dús növényzetet és a távolban csillogó tavat. Nagyon halkan még a Cola de Cavall nevű vízesés zúgását is hallani vélte. De nem volt ideje elidőzni ennél a zajnál, mert szinte azonnal egy zavarba ejtő jelenség ragadta meg figyelmét. A sötét égen, a hold körül hirtelen mintha összesűrűsödtek volna a csillagok. Majd igazi rajjá változtak, amely nagy sebességgel a tó irányába tartott. De nem csillagok voltak. Eymerichnek a nagy távolság ellenére is úgy tűnt, hogy tárt karokkal sikló alakokat lát a víz felületére csendesen leereszkedni. Hamarosan a tó ezüstösen ragyogott, mintha szitakötők végtelen serege vert volna tábort nyugodt felületén. Felfigyelt egy kórusra is, a harmonikus és magas hangok nők százainak torkából törhettek elő. Elbűvölve és elszörnyedve bámulta a jelenetet, amikor az összes kis fénypont eltűnt, és csak a hold hideg ragyogása világította meg a tájat. Ekkor, mint egy homályos tükrön, kirajzolódott valami a tó felületén. Eymerich abból a szögből nem sok részletet láthatott. Azonban minden kétséget kizáróan látta a hatalmas, fekete szemeket és a sápadt arcot, amit még feketébb haj keretezett. De csak egy pillanatra. A tó vize újra sötétté vált, és csak néhol szikrázott, miközben az éneklés a kétszeresére erősödött fel. Végül ismét csöndbe borult a táj, durván visszarántva Eymerichet a valóságba. – Látom, magának sem jön álom a szemére – suttogta hirtelen egy hang a háta mögött. Eymerich összerezzent, és megpördült tengelye körül, készen arra, hogy torkánál fogva megragadja az ismeretlent. De visszafogta magát, amikor észrevette, hogy a vacsoránál szemben ülő kereskedő az. – Fényt láttam... – kezdte kimagyarázni magát. – Minden éjjel ez van – felelte a másik kilesve a résen. – A völgy asszonyai azok, az Oszlopos Szűzanya ünnepségére készülnek. Ebben az évben olyan lenyűgöző lesz, mint még soha. Az inkvizítor gyanakodva fürkészte a kereskedőt. – Részt vett ezeken a próbákon? – Ó, nem. Éjjel tilos elhagyni a monostort. Csak innen láttam őket, mert álmatlanságban szenvedek. Nem tudom, mit csinálnak, de gyönyörű előadás lehet, telis-tele fényekkel és csodás fortélyokkal. Eymerich rájött, hogy a másik semmit sem tud. Attól félve, hogy a kereskedő fölösleges beszélgetésbe vonja be, szárazon jó éjt kívánt, és visszatért szalmazsákjához, ezúttal kevésbé óvatosan. Szíve mélyén szemrehányást tett magának, mert engedte, hogy így elragadtassa a jelenet, és elhanyagolta szokásos elővigyázatosságát. Ez egy darabig ébren tartotta, de aztán legyőzte a fáradtság, és mély álomba zuhant. Amikor másnap hajnalban felébredt, látta, hogy a hálóterem ajtaja már nyitva áll, és a vendégek közül már sokan távoztak. Ot atya a kút irányába bicegett. Miután gyorsan megmártózott egy dézsában, Eymerich megkereste a vendéglátó testvért, és előhozatta a lovát. Hagyott egy kevés adományt, majd ellovagolt a domboldalon, izgatottan, hogy fényt deríthet a rejtély egy részére. Eredeti terve az volt, hogy leereszkedik a tóhoz, és megkeresi az előző éjjeli találkozó nyomait, de azonnal észrevette, hogy lehetetlennel próbálkozik. Éppen bekanyarodott a főútról a víztükör felé tartó ösvények egyikére, amikor két, furkósbottal felfegyverzett szolga lépett ki az erdőből. – Hova megy? – kérdezte az egyikük.

– Szeretnék leereszkedni a tóhoz. – Ahhoz az erdők őrzőjének pecsétes engedélye szükséges. Rendelkezik ilyennel? – Nem. – Ez esetben, uram, vissza kell fordulnia – válaszolta kettejük közül az idősebb tiszteletteljes, de határozott hangon. – Senkit nem engedhetünk a tó közelébe. – Hogyhogy? – Odalent néhány nap múlva a Szűz körmenete lesz. Arany és értékes díszek vannak mindenfelé. Bizonyára megérti... Eymerich nem erősködött. Nyeregbe szállt, és visszatért a főútra. Kis idő múlva újabb ösvényre fordult be, de szinte rögtön felbukkant a semmiből egy ásóval felfegyverzett paraszt, és visszafordulásra szólította fel. Az inkvizítor engedelmeskedett, de előbb mégis megkérdezte: – Tudja az utat Ariza felé? – Ó, igen. Menjen le a dombról, és az első kereszteződésnél forduljon nyugatnak! Nem tévesztheti el, az az egy út van csak. – Így fogok tenni. Az Úr legyen magával! Napsütéses, de még hűvös reggel volt. Eymerich, mint a magányos lovaglások előtt mindig, majdnem derűlátón érkezett a kereszteződéshez, és fordult jobbra. Ezen a ponton a dús növényzet ismét átadta a helyét a sivár aragóniai vidéknek. De most nem a vöröses szín uralkodott, mint az idefelé vezető út során, hanem piszkosszürke, ami fehéres árnyalatot öltött, ahogy a láthatáron egybeolvadt a leheletnyi köddel. Falvaknak nyoma sem volt; csak egy-egy ház tűnt fel időnként, elhagyatottságuk arra utalt, hogy a pestis nem kegyelmezett lakosaiknak. Ezenkívül semmi, se növényzet, se emberek, se állatok. Még madarak se szálltak az égen, mintha a fekete halál az ég felé is kiterjesztette volna nyúlványait. A teljes csend által körülvéve Eymerich saját gondolataiba merülve lovagolt. Egyáltalán nem mondott le a tó felfedezésének szándékáról; belátta azonban, hogy egyedül nem sokat tehet, főleg, mert az ellenségei tudnak a jelenlétéről. De ott volt a lehetőség, hogy talán Arizában felfedezhet valamit biztonságosabb körülmények között, persze csak, ha a hasonló hangzás Aricciával nem véletlen. Igen ám, de hol van Ariza? A kérdés még néhány órával később is fennállt, mikor a szürke és sík vidék, amit átszelt, már kezdett nyomasztóvá válni. Lehetséges, hogy a falu asszonyai minden nap ilyen nagy távot tesznek meg a monostorig és vissza? Egyre inkább erősödött benne a meggyőződés, hogy rossz útra terelték. Mindenesetre nem volt mit tenni, folytatta útját. Még félórányi por és szomjazás kellett ahhoz, hogy felfedezze, mégis a helyes úton jár. Emelkedni kezdett a talaj, és dombok rajzolódtak ki körülötte, melyeket növényzet borított, bár nem olyan dúsan, mint a Piedránál. Eléggé magasan talált egy kis falut egy apró erőd mellett. De nem Ariza volt az. Egy szerszámokkal megrakottan munkába induló muzulmán földműves elmagyarázta, hogy ez Cetina, a környező földeket birtokló kisnemesi család otthona; és Ariza még arrébb van, nem is olyan közel. Eymerich még jobban elcsodálkozva folytatta a lovaglást. Ha a falubeli asszonyok gyalog mennek a Piedrába, legkésőbb a hold felkeltekor el kell indulniuk. Lehet, hogy Manzanos hazudott neki? De miért? Végre, miután áthaladt egy tölgyesen, a dombtetőn, egy gótikus templom és egy erőteljes, négyszögletes kastély között egy apró lloc kőházai tűntek fel előtte. Azonnal tudta, hogy ez Ariza. Az égre nézett: az első órában indult el a Piedrából, és a nap állása szerint már elmúlt a harmadik óra. Leszállt lováról, és gyalog közeledett a település felé. Azonnal valami különöset érzett a levegőben, de a borzongást, ami végigfutott rajta, rögtön

elnyomta a döbbenet. A lloc utcáit harsány tömeg árasztotta el, minden irányból áramlott látható cél nélkül. De az volt igazán meglepő, hogy nem látott mást, csak nőket: arab nőket, zsidó nőket, cigány nőket, keresztény nőket. Mind saját népi öltözéküket viselték, brokátok, fátylak, hímzett blúzok, tarka szövetek kavarogtak, de mindannyiuknak volt egy közös vonása: mosolygó, pimasz szemük, amiben ártatlan ravaszság csillogott. Nevetgélve bámulták az idegent, megjegyzéseket suttogva egymásnak, mintha most látnának először férfiembert. Néhányan odáig merészkedtek, hogy megérintették Eymerich ruháját, vagy megcsípték a lova oldalát, remekül mulatva nyerítésein. Eymerich egyszerre volt zavart, dühös és elkeseredett. Nem sikerült észrevétlen maradnia, ráadásul gúnyt is űztek belőle; a méltósága összeroppant, mivel nevetség tárgya lett. Zavarát leplezni próbálva emelt fővel a templom felé menetelt, ám az zárva volt. Így hát a kastély irányába indult, amely az erkölcsi szigor egyetlen jelképe volt e helyen, ahol ennyire sok nő volt együtt. Szeme sarkából észrevette, hogy a településen egyetlen üzlet vagy fogadó sincs, de látóterét betöltötte az asszonyok folyamatos áramlása, akik az oldalán sétálva, előtte futkosva, a háta mögött jókedvűen lépkedve továbbra is nevetgéltek. És nem volt más férfi a láthatáron. Mire a kastélyhoz ért, a homlokáról folyt a veríték, miközben a zavaró menet csillapíthatatlan pimaszságával továbbra is a nyomában volt. Amikor szemeit az épületre emelte, jeges rémület fagyasztotta meg ereiben a vért. Pontosan a főbejárat előtt az erdők őre állt, a skarlát maszkos szerzetes, akit néhány órája hagyott a Piedrában, és akit most úgy talált ott, mintha repülve érkezett volna. Megállt, heves és rendszertelen szívdobogás rázta a testét. – Szegény inkvizítor! – kiáltott a csuklyás furcsa fejhangon, miközben a nők elhallgattak. – Szegény kis inkvizítor! – Egy pillanattal később lerántotta csuklyáját, és mindjárt világos lett magas hangjának oka. Egy nagyon idős női arc tűnt elő, borzas fehér hajjal és két leírhatatlanul kék szemmel. Ettől a tekintettől Eymerich visszanyerte magabiztosságának egy részét, mint mindig, amikor a harcból már nem volt visszaút. – Ki vagy te, vénség, hogy szánakozni merj rajtam? – sikerült kinyögnie. – Ha te vagy Elisen Valbuena, tudd meg, azért jöttem, hogy megkapd méltó büntetésed. Csilingelő kacagás tört ki körülöttük, amit az asszony egy intéssel elhallgattatott. – Erősebbek vagyunk nálad, csuhás. Mégis, hogyan tudnál megbüntetni? – Enyhe hisztéria bujkált a hangjában, amitől kissé szakadozottnak, kifulladtnak tűnt. – E kastély a te királyod védelme alatt áll, mi pedig a mi királyunké alatt, aki erősebb, mint a tiéd. De nem akarunk bántani. Menj vissza oda, ahonnan jöttél! – A ti királyotok a Sátán! – kiáltotta Eymerich őrjöngve. – Máglyán fogsz elégni, romlott boszorkány! – Látod, hogy nem értesz semmit, szegény kis inkvizítor? A Sátán a ti Istenetek másik arca, akinek felettünk már egy ideje nincs hatalma. – Elisen tekintetével körülölelte az összegyűlt nők sokaságát. – Nővéreim, mutassuk meg ennek az embernek, hogy milyen hatalma van felettünk a keresztény Istennek és az ő törvényeinek! Az összes nő egyszerre kezdett futni a falu utcáin. A kővé vált, magatehetetlen Eymerich érezte, hogy egy ellenállhatatlan erő közéjük vonzza, így nem sikerült Elisen felé fordulnia, hogy egy utolsó átkot szórjon rá. Rohant, lélekszakadva rohant, és akárhányszor megbotlott valamiben vagy elesett, ugyanaz az erő, amely elragadta, talpra állította, és előrelökte. Látta, ahogy a lova őrült sebességgel szedi a lábait mellette; és szeme sarkából mintha egy hatalmas fekete kutya árnyékát vette volna észre a házfalakon rohanni. Rémült volt, de közben megrészegült is, mint a vele futó és kacagó asszonyok. Azután eltűnt a nap, és sötét sarlók váltották egymást egy tejszínű, kocsonyás boltozattal. Úgy tűnt, mintha a semmin futna, mintha maga is egy felhőn taposna. De ez csak néhány pillanatig tartott, és

váratlanul eltűnt a látomás, egyfajta villanássá halványulva. Kifulladva, de nem kimerülve tért magához lova mellett, aki ágaskodva és nyerítve szaladt körbekörbe a mezőn. Az Aljafería masszív körvonala és az Ebro csobogása tudatták vele, hogy csak néhány mérföldre van Zaragozától. Látta a naptól felhevített házakat, magasan az égen. Zavarodottan, feldúltan ült le egy lapos kőre, mintha a földdel való kapcsolat visszatérítené az érzékek birodalmába. De ekkor egy újabb villanás következett, és újra Arizában volt, épp a falu mellett. A nőknek nyoma sem volt. A ló a közelben legelészett, szintén kábultan. Eymerich arcát kezébe temette. – Istenem, Istenem – mormolta –, adj erőt, hogy legyőzzem e rémségeket! – Majd anélkül, hogy hátrafordult volna, odament a lovához, nyeregbe szállt, és vágtázni kezdett. Nem tudta, hogy mindkettőjük alakja Zaragoza láthatárán porózus, fehér anyaggá foszlott.

Malpertuis – A leszállás Amikor a Dickson úrral való beszélgetésem után két műszakkal a hídra hívtak minket, azt hittem, azért, hogy előkészüljünk a landolásra. Már jó néhány órája keringtünk kikapcsolt hajtóművel az Olympos körül, és a bolygó szürkés felülete betöltötte az egész ablakot. Azonban csak Holz elsőtiszt és Sweetlady apát álltak a bástyán, merengve bámultak egy testet a lábuk előtt. Rögtön tudtuk, hogy valami nagyon súlyos dolog történhetett. Holz megvárta, míg mind összegyűltünk, majd levette sapkáját, és intett, hogy kövessük a példáját. – Baleset történt – jelentette be komolyan. – A harmadik csoport egyik tagját eltalálta egy rakétából előtörő savsugár. Azt hiszem, közületek sokan ismerték, Thorvaldnak hívták. Elállt a lélegzetem. Thorvald! Azonnal feléledt bennem a gyanú, hogy nem balesetről van szó. Ha mással is ugyanúgy megosztotta babonás félelmeit, mint velem... Holz egy intéssel elhallgattatta a hídról felhangzó morajt. – Ne féljetek! Az igazi Thorvald a Hold körül keringő Malpertuis-n van, épen és egészségesen. Csak a kivetített mása halt meg, nemsokára el is fog tűnni. Mi mind csak másolatok vagyunk. A biztató mondat visszazökkentett minket abba a furcsa valóságba, amiben épp éltünk, és megkönnyebbülten nagyot sóhajtottam. Azonban ki tudja, miféle perverz ösztönéből kifolyólag Sweetlady apát megfosztott bennünket ettől a megkönnyebbüléstől. – Viszont ha Thorvald halálának lenyomata a rakétákban maradt – mondta közömbös hangon –, akkor a másik Thorvald bensőjében egész életében haldokolni fog. Megfagyott a vér az ereimben. Megértettem, hogy ez egy világos fenyegetés bárkinek, aki esetleg lázadni akarna a Malpertuis-t vezető visszataszító személyek ellen. Rémületem még nagyobb lett, mikor néhány perccel később láttam Thorvald testét fehér folyadékká bomlani, és lefolyni a bástyáról. – Ez annak a jele, hogy a másik Thorvalddal is tényleg történt valami – mormolta komoran Schedoni. – Ellenkező esetben talán vissza lehetett volna hozni az életbe, vagy legalább megakadályozni a bomlást. Annyira dühös voltam, hogy komolyan azon kezdtem gondolkodni, hogyan ölhetném meg Sweetlady apátot mindkét világban. De ennek aztán átvette a helyét egy racionálisabb terv, hogy kivárjam a visszatérést, és a Bizottság elé idézhessem. Az volt a legfőbb, hogy életben maradjak, és ne kövessek el óvatlanságokat.

Kevesebb mint egy óra múlva ismét a hídon gyülekeztünk a leszállás műveletei miatt. Holz kihirdette, hogy a legénység nagy része a fedélzeten marad Prometeos és az ő parancsnoksága alatt, miközben csak egy csapat segédmunkás ereszkedik le az Olymposra Sweetlady apát és Dickson vezetésével. Reméltem, hogy az űrhajón maradók között leszek, de megláttam, hogy Schedoni int a pihenésből visszatért csoportomnak, hogy gyülekezzünk. – Most mindenki kap egy szkafandert – magyarázta. – Ellenőrizzétek, hogy jól záródik-e, és próbáljatok meg rendszeresen lélegezni, még a nehéz munkák közepette is! Minden szkafander el van látva rádióval. Ha bármi probléma akadna, azonnal értesítsetek! Éppen sorba álltunk szkafandereinkért, amikor Prometeos megjelent a bástyán, őrjöngve. Sweetlady felé tartott, aki az előkészületeket figyelte. – Hallottam, azt mondtad a három tartalék Vezetőnek, hogy ők is szálljanak le a bolygóra – kiáltott

rá. – Erről ne is álmodj! A három említett személy eddig a bástya egyik sarkában állt csendesen, most előléptek, és az apát háta mögé helyezkedtek. Rejtélyes szemeik vészjóslóan csillogtak. Sweetlady nevetésben tört ki. – Amint láthatod, ők azok, akik nem akarnak itt maradni veled. Próbáld meggyőzni őket, hátha sikerül. Prometeos káromkodott egy sort, majd ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: – Rendben. De akkor én is megyek. Az apát vállat vont. – Tégy, amit akarsz, te vadállat! Ha vállalod a kockázatot... – A kockázat a tiéd – válaszolta Prometeos. Lekapott a falról egy nagy szigonyt, amilyet minden űrhajón használnak a rakodási műveletekhez. – Látod ezt? Ha semmit nem találunk a bolygón, ezzel szúrlak szíven, csuhás. Figyelmeztettelek. Sweetlady mintha meg se hallotta volna. – Te pedig emlékezz, hogy a rakomány egy része az enyém! Azt csinálok vele, amit akarok. – Csak reménykedj, hogy lesz rakomány! Némán és ijedten néztük végig a veszekedést, csak részben értve az okait. Az űrhajón maradó társainkon egyértelműen látszódott a megkönnyebbülés, együttérzés és szánalom egyvelegével tekintettek ránk, mintha soha többé nem találkoznánk. Megpróbáltunk jó képet vágni a dologhoz, és közömbösen vettük fel szkafandereinket, a kényelmetlen védőruhát, amihez a fejünknél kétszer nagyobb sisak tartozott.

Nem sokkal később elhelyezkedtünk a két űrkompon, amivel a Malpertuis rendelkezett, ezzel ismét megszegve a nemzetközi megállapodásokat, amelyek előírják, hogy a teljes legénység számára elegendő mennyiségű űrkomp szükséges minden űrhajón. Az indulás pillanatában láttam, hogy Holz halványan utánunk intett. Majd megkezdődött a leszállás az Olympos bolygóra. Az én kompomon nagyjából ötvenen voltunk Dicksonnal és Schedonival együtt. Szándékosan távol tartottam magam a másik űrkomptól, amelyiken a szigonyát még mindig tüntetőleg magánál tartó Prometeos, az apát és a három tartalék Vezető utaztak. A leszállás rövid volt és eseménytelen. Néhányszor megkerültük a bolygót megfelelő landolási helyet keresve. Amikor az ablakból megláttunk egy felhőtlen, üres területet, azt hittük, itt szállunk le, így Dickson utasításokat kért. De Sweetlady hangja szárazon csengett a hangszóróban, visszhangzott tőle az űrkomp. – Nem, nem ide jöttünk. Csak kövessetek, és ne kérdezősködjetek! Végül egy, a felhők között alig észrevehető völgy felé siklottunk, ami nagyon magas, széltől koptatott hegyek között feküdt. Kétszer is majdnem nekiütköztünk a mindenhonnan kiálló, hegyes szikláknak, de szerencsére a robotpilóta jól működött, és nagyobb zökkenők nélkül ereszkedtünk a talajra. Majd kinyílt a hátsó külső ajtó, és a nyomáscsökkentő kamrán át, szkafandereinkben imbolyogva, kettesével kiszálltunk. Nem messze állt a másik űrkomp, a sisakellenzőnkön kopogó esőben mégis alig láttuk. Amennyire sikerült kivennünk, az Olympos felszíne teljesen lepusztult volt. Az eget fátyolozó sötét és vastag felhők sűrű rétegén keresztül nem látszódott a Gamma Serpentis, csak halvány pislákolás engedett következtetni a jelenlétére. De időről időre még ezt a gyenge fényt is sűrű ködfoltok sötétítették el, melyek hatalmas vattacsomókra emlékeztettek. A zuhogó eső, az átható hideg, a széllökések, az éles sziklák: minden gyors visszatérést sürgetett a Malpertuis-re.

A sisakjainkban lévő hangszórókból Prometeos rekedt hangját hallottuk. – Biztos vagy benne, csuhás, hogy ez az a hely? – Persze, hogy biztos vagyok – felelt Sweetlady. – Élő jelenléteket érzek. Élőket! Csak meg kell őket keresnünk. Csatlakoztunk a másik űrkomp legénységéhez, akik éppen egy tekercs acélhálót összetartó kötelet bogoztak ki nagy nehezen. Mikor sikerült teljesen kigöngyölnünk, és a göröngyös talajra fektetnünk, láttuk, hogy egy nagy, tizenöt méter átmérőjű hálóról van szó, körben a szélén acélhorgokkal. – Vegyétek fel a hálót! – parancsolta Dickson a mikrofonba. – Helyezkedjetek el körben, úgy, hogy a háló maradjon nyitva, és kifeszüljön! Nem volt egyszerű végrehajtani a parancsot. A háló nehéz volt, és a szkafanderek még a legalapvetőbb mozdulatokat is hátráltatták. Ráadásul a széllökések olyan hevesek voltak, hogy állandóan felborult valaki, ezzel a többieket is kibillentve egyensúlyukból. Nagy erőfeszítések árán végül sikerült kifeszítenünk a hálót, majdnem szabályos kört formálva körülötte. – Nagyon jó! – kiáltotta vidáman Sweetlady apát. – Előre, fiaim, kezdődik a vadászat! Láttuk, ahogy otromba és eldeformálódott szkafanderében elbotorkált mindenki előtt, nyomában Prometeosszal, Dicksonnal és a három keletivel. Megpróbáltuk követni, de ez először az erőnket meghaladó vállalkozásnak tűnt. A talaj rücskös volt a hegyes és csúszós kövektől, amiken nehezen lehetett talpon maradni. Ráadásul a bizonytalan látásviszonyok miatt – amit súlyosbított az a tény, hogy nem tudtuk letörölni sisakunk ellenzőjéről a latyakos esőt – folyton megbotlottunk, és egymásba ütköztünk. Csak néhány kísérlet után sikerült lépéseinknek szabályos ritmust adnunk, és ezzel megkezdődött lassú és fájdalmas menetelésünk a hegyek felé. Kiszámíthatatlan ideig haladtunk így, majdnem vakon, Prometeos szitkozódása, Dickson buzdítása és az apát örömteli kiáltozása által ösztönözve. Egyedül ő tűnt magabiztosnak és immúnisnak a kimerültséggel szemben. Végtagjaink lépésről lépésre nehezebbek lettek, látásunk összezavarodott, és a háló a kínzás abszurd eszközévé vált szemünkben, sajogtak tőle ujjaink és csuklóink. Nem tudom, mennyi idő telt el. Csak arra emlékszem, hogy hirtelen felhangzott Dickson hangja a hangszóróban, olyan élesen, hogy majdnem megsüketültünk. – Láttam valamit! Ott fenn! – Én is! – kiáltott az apát. – Gyorsan, tegyétek le a hálót! Nem kellett kétszer mondani. Bár nem láttunk semmit, és nem is tudtuk, mit kellett volna látnunk, mind izgatottak voltunk, mintha a siker a miénk is lett volna. A fölénk magasodó szürkés sziklafalakat kémlelve gyülekeztünk csoportvezetőink mögött. – Ott! – kiáltott Dickson. – A ködfolt mögött! Erőlködve meresztettem a szemem. Valóban úgy tűnt, hogy egy kis lény csúszkál a sziklák között fent a magasban, a ködbe takarva. Talán jelenlétünktől ijedt meg. – De hogy megyünk fel oda? – kérdezte Dickson. Prometeos lépett elő, kezében a szigonnyal. – Majd én elintézem. – Ne, te félkegyelmű! – kiáltott rá Sweetlady, karjaival Prometeos felé hadonászva. De már senki nem tudta megállítani azt a vadállatot. Meglengette néhányszor a szigonyt, majd olyan erővel dobta a magasba, hogy majdnem letépte a szkafanderét. A fegyver parabolát rajzolt a levegőben, végül a kis lény hátában állt meg. A lény felvisított, kapálózott, majd hátraesett, egyik szikláról a másikra gurulva. Mind arrafelé futottunk, ahova esett. Dickson térdelt elsőnek a kis holttest mellé. – De hiszen ez egy gyermek! – kiáltott fel.

Sweetlady gorombán arrébb tolta. – Mutasd csak! – Letérdelt, majd diadalittasan állt fel, nem törődve a záporozó esővel. – Ez nem gyerek! Nézzétek! Itt vagyunk! Itt vagyunk! Izgatottan gyűltünk köré, meglepetten kiáltozva. A test egyértelműen emberi volt, egy kisgyerek méreteivel, de a feje teljesen abnormális volt. Két arc volt rajta, egyformák, de ellentétes irányba néztek, az egyik a mellkas, a másik a hát felé. Prometeos dühödten ugrott az apátnak. Karjánál megragadva erősen megrázta. – És te ezért hoztál engem ide? – ordított. Sweetlady az öröm tetőfokán egyszerűen kitépte magát a szorításból. – Te tényleg állat vagy! Ez csak egy közülük. De itt van, és ez azt jelenti, hogy van belőle több is. Még hisznek bennük. Nem érted? 1352-ben még mindig hisznek!

7 A mészárlás Ez alkalommal a Justicia nem várakoztatta meg Eymerichet. Az inkvizítor úgy találta, mint első találkozásukkor, hímzett párnák közt heverve és a szokásos hölgyek társaságában. Ott volt az a vörös hajú, sápadt arcú lány is, akit a múltkor észrevett. Eymerich most úgy látta, a lány arca elkomolyodik, ám az tétovázás nélkül hagyta el a termet társaival. Eymerich üdvözlésképp éppen csak meghajolt. Azonnal a tárgyra tért. – Nagyon súlyos kérdésekről kell beszélnünk. Harag futott át Jacme de Urrea bágyadt tekintetén. – Súlyosak? Remélem, tényleg azok. Már napok óta várom a látogatását. Láttam, ahogy kinevezte magát inkvizítornak... Ne, ne is tagadja! Az érsek elmondta, hogy őt is meglepte. A király pedig szinte minden nap kérdez magáról. És én mégis, mit mondhatnék? Semmit nem tudok a nyomozásáról, azon kívül, hogy még tart. Eymerichet nem félemlítette meg ez a kezdés. Az illemszabályokkal nem törődve keresztbe fonta karjait mellkasa előtt, és kihúzta magát. Belenézett a Justicia szemébe. – Ha a bocsánatkérésemet várja, Mossen, nincs miért bocsánatot kérnem. Csak egyetlen kérdésem van. Hatalmában áll erővel elfoglalni egy királyi tulajdont? A Justicia becsukta szemét, majd újra kinyitotta. Nagyot sóhajtott. – Mondtam, hogy túl fiatal ehhez a feladathoz. Észrevette, hogy mindenki elégedetlen magával? Arcátlansága odáig terjed, hogy most azt kéri tőlem, tegyem rá a kezem a király tulajdonára. Szabad tudnom, mivel indokolja? – Azonnal elmondom – mondta jól tagoltan Eymerich. – Már majdnem sikerült megfejtenem a királyságunk életét négy éve megkeserítő szörnyű rejtélyt. Jól tudja, miről beszélek. A kétarcú gyermekekről, a jelenésekről az égen. A kereszténység, és ezzel Isten földi rendje ellen szőtt legfélelmetesebb összeesküvések egyike ez. Egy nőszemély a kulcsa mindennek, aki egy királyi várban rejtőzködik. El akarom kapni őt, akár segít, akár nem. Urrea grófja nem is próbálta leplezni, milyen benyomást keltettek benne e szavak. Jelentősen lehalkította a hangját. – Tényleg mindent kiderített? – Majdnem mindent. – A király is benne van? – Teljesen. A gróf kényelmetlenül megmozdult. – Hol van ez a vár? – Arizában, egy délnyugatra lévő llocban. Cetina urainak tulajdona volt, de úgy néz ki, most a király fennhatósága alatt áll. – Cetina urai... – mormolta csak úgy magában a Justicia. – Azon néhány nemes közé tartoznak, akik 1348-ban elárulták az Uniont. – Hirtelen felemelte a fejét. – Ki az a személy, akit el akar fogni? – Az udvari bába. Ő segédkezett Maria hercegnő születésekor, és Agustín atya éveken keresztül figyelte, mert megvédett egy zsidó asszonyt. – Ah! Elisen Valbuena! Tényleg úgy tűnik, hogy a cselszövés középpontjára bukkant! De ő nem a Piedrában van?

– Én Arizában láttam, de úgy látszik, oda megy, ahova akar. Egy fegyveres csapatra van szükségem. Mindenáron el kell fognom, még akkor is, ha a monostorban van. A Justicia megrázta a fejét. – A Piedra érinthetetlen. Nem tudja, hogy oda temették Maria hercegnőt? Eymerich összerezzent, de sikerült elrejtenie meglepetését. – Nem, nem tudtam. Nem volt alkalmam megnézni a templomot. – Nem a templomba temették. A holtteste egy barlangban van, ami fölött egy vízesés folyik, már nem is emlékszem a nevére... – A Cola de Cavall? – Áh, igen, a Cola de Cavall. – A gróf behunyta szemeit. – Jól emlékszem arra az estére. Nagyon kevesen voltunk. Én, a király, az érsek, az udvari orvos és Elisen, a bába. Maria hercegnő holttestét ibolyaszín szemfedéllel fedték le, hogy senki ne lássa, mennyire eltorzult. A király nagyon zaklatott volt, elvesztette minden méltóságát. A felesége épp az előző héten halt meg... Eymerich szó szerint itta a szavait. Félbeszakította, hogy megkérdezze: – És ekkor mondta IV. Péter a Numen inest szavakat? A Justicia csodálkozva nyitotta ki a szemét. – De hát nem a király volt. Hanem az udvari orvos. – Úgy nézett az inkvizítorra, mintha attól félne, rejteget előle valamit. – Egyébként jól ismeri. Kinevezte a helyettesének. Ez alkalommal Eymerich nem tudta leplezni az őt elárasztó döbbenetet. Nagyot nyelt. – Azt akarja mondani, hogy Arnau Sentelles? A domonkosok infirmariusa? – Pontosan. Soha nem mondta magának, hogy a nagy pestis alatt ő volt a királyi család orvosa? Igaz, később megvált e feladattól, mivel a király elkezdte magát ferencesekkel körülvenni. Ő ápolta a királynét és a hercegnőt is. Sőt, azt hiszem, az is az ő ötlete volt, hogy Mariát a Piedrában temessék el. Különös, hogy nem említette magának. Eymerich erőlködött, hogy legyőzze zavarodottságát. Semleges hangon beszélt, a szavakat jól adagolva. – Sosem került szóba. De térjünk vissza a lényegre, gróf úr! Odaadja az embereket, akiket kérek? – Igen, ha egy egyszerű letartóztatásról van szó. Nem, ha szándékában áll megtámadni a Piedrát. – Biztosítom, hogy csak a bábáért megyek Arizába. Semmi egyébért. – Akkor rendben. – A gróf megrántott egy kék szalagot, ami a mennyezetről lógott. Egy sárga turbános, hímzett blúzt viselő mudéjar fiú jelent meg egy kis ajtóban. – Papírt, tollat és a pecsétemet! – A szolga halkan eltűnt. Miközben várakoztak, a Justicia úgy fürkészte Eymerichet, mintha be akarna hatolni titkokkal teli elméjébe. – Érdekes – mondta. – E beszélgetés során én többet árultam el magának, mint maga nekem. Az inkvizítor megengedett magának egy kis mosolyt, és meghajolt. – Ez is a mesterségem része. A gróf is elmosolyodott. – Értem és értékelem. De ez egyszer legyen hozzám őszinte! Mi az a rejtély, ami az egész történet mögött lapul? Válaszadás helyett Eymerich szóvá tette: – Azt hiszem, maga is ismeri. Emlékszik, azt mondta nekem, a rejtély kulcsa az lenne, ha megtudnánk, hogyan képes egy négy éve halott nő továbbra is szülni? – Igen. – Mit akart ezzel mondani?

A gróf mosolya szélesebbre húzódott. – És már megint engem faggat. Látszik, hogy tényleg jól érti a mesterségét. – Félbehagyta, mert a szolgáló visszatért a kért eszközökkel. Néhány sort írt egy lapra, majd amikor megszáradt a pecsétviasz, összehajtotta, és odaadta az inkvizítornak. – Ebben a megbízásban utasítom Galcerán parancsnokot, biztosítson tizenöt embert a századából, hogy végrehajtsanak egy letartóztatást. Elégedett? Eymerich, aki közben arra várt idegesen, hogy új, talán döntő fontosságú részletet illesszen a mozaikba, amin dolgozott, mosolyt erőltetett magára. – Nagyon, gróf úr. De még inkább az leszek, ha lesz olyan szíves, és válaszol a kérdésemre. A gróf megrázta a fejét, úgy tűnt, kellemesen szórakozik. – Maga tényleg hajthatatlan. Rendben. Amikor először jött el hozzám, utalást tett egy kétarcú holttestecske megtalálására, és azt is mondta, tudja, hogy többet is találtak. – Arnau atya említette nekem. – Mondta magának, hogy az összesnek ugyanolyan vonásai voltak? – Nem. Nem mondta. – De az utolsót látta. Milyennek találta arcának... sőt, arcainak vonásait? Eymerich megvonta a vállát. – Normális arcok voltak... Nagyon finom vonásokkal... Talán kissé érettek a korához képest, de szabályosak. – Pontosan, szabályosak. Másolatok, de nem ismeri az eredetit. – A Justicia félig csukott szemmel előrehajolt. – Maria hercegnő pontos vonásai. Ugyanazok. Igaz, hogy az utolsó gyermeket nem láttam, de a többit igen. Elisen titokban elhozta őket a Piedrából. Megölettem őket, mielőtt a király tudomást szerzett volna létezésükről. Eymerich annyira megdöbbent, hogy néhány pillanatig megszólalni sem tudott. Azután hangja rekedten tört elő torkából. – Akkor, Agustín atya halálának estéjén... – Elisen értesített, hogy Maria barlangjában megjelent egy újabb gyermek. Megparancsoltam, hogy vágja el a torkát, és tüntesse el az Aljafería ciszternájában, ahogy eddig. Tudtuk, hogy pár órán belül a holttest egyfajta fehér habbá bomlik le... – Lebomlik? De a többi gyermek holttestét nem boncolták fel? – Nem. Ezt ki mondta magának? – Nem érdekes. Térjünk vissza az utolsó megtalálásának éjszakájára! – Azon az estén Elisent valaki megzavarta, felteszem, maga. Ott kellett hagynia a testet, és azonnal eltűnnie a toronyból. Végül is az Inkvizíció száműzte, még akkor is, ha Agustín atya, bár mindent tudott, szemet hunyt cselekedetei felett. Eymerich homlokát ráncolva egy darabig hallgatott, majd megkérdezte: – Maria hercegnő valóban meghalt? A Justicia bizonytalan mozdulatot tett. – Arnau atya és Elisen ezt állítják. Ki tudhatná jobban, mint az orvosa és a nő, aki látta megszületni? Ismét csend állt be. Eymerich próbálta megragadni a rendelkezésére álló tengernyi adatot, de mintha kifolyt volna ujjai közül. – Mindenképp le kell tartóztatnom Elisent! – kiáltott fel. – Épp most egyeztem bele. Ideje, hogy véget érjen ez a történet. – A gróf arcán ravasz kifejezés jelent meg. – De tényleg tudja, mi rejtőzik emögött, vagy csak ezzel próbált meg információt kicsalni

belőlem? Eymerich a magiszter szemébe nézett. – Ismerem a cselekmény fő szálait. Egy régmúlt időkből maradt kultusz áll a középpontban, amiről azt hittük, már elfeledték. El sem tudja képzelni, mennyi követője van, főként az asszonyok körében. De minderre ránehezedik az örök ellenség árnyéka. – Rendben van, egyelőre ennyi elég lesz. – A Justicia erőlködve állt lábra. – Cselekedjen, de legyen óvatos! Senkinek ne szóljon arról, mit tervez! Agustín atya megpróbálta rátenni a kezét Elisenre, de rögtön azután arra kényszerült, hogy elengedje. A király nem tudhat meg semmit. – Nyugodt lehet. Csak magát értesítem. A gróf unottan intett. – Nem szükséges. Az én szívügyem az, hogy a király ismét a nemesség teljes befolyása alá kerüljön. Úgy hiszem, ez a vállalkozás lehetőséget ad rá, és maga az egyetlen ember, aki ezt képes tető alá hozni. – Én is így gondolom. – Eymerich mélyen meghajolt, és kisétált a teremből.

Miután a nyakáról lógó zsákjába helyezte a mandátumot, és lefelé igyekezett a palota lépcsőjén, az inkvizítor feltétlenül szükségét érezte egy pillanatnyi egyedüllétnek, hogy rendbe rakhassa fejében az imént hallottakat. De előre tudta, hogy a téren Arnau atya várja, aki egészen odáig elkísérte. Valóban meg is látta, és mosolyogva megindul feléje. Szívélyes viselkedést erőltetett magára. – Nos, magister, sikerült valamit elérnie? – kérdezte az infirmarius, Eymerich számára gúnyosnak tűnő hangon. – Nem. Nem akar szembekerülni a királlyal. Semmiképp nem ad nekünk katonákat. – De elmesélte, mi történt Alizában? A találkozást Elisennel, a futkározó nőket, a repülést a nagy távolságon keresztül? – Nem ilyen részletesen. De őrültnek nézett. Talán én csináltam rosszul, mert nem értette meg a helyzet súlyosságát. Sőt, egyenesen felszólított, hogy ne foglalkozzak Elisen Valbuenával. – Milyen kár – mormolta Arnau atya csüggedten, miközben elhagyták a teret, és befordultak egy széles és sáros útra. – Természetesen nem engedelmeskedik neki. – Márpedig engedelmeskedem. Nem tehetek másként. – Eymerich végsőkig elkeseredett hangsúlyt színlelt. – Gyakorlatilag elölről kell kezdenünk. Kit ismer az udvarban? Az infirmarius vállat vont. – Oh, csak kisebb személyeket. Néhány apródot, a számvevőszék néhány alkalmazottját. – Hallgassa ki őket! Hátha sikerül valamit találnia. Én pedig megpróbálok új tervet kitalálni. És juttassa el hozzám Ovidius versét... mi is a címe? – Fasti. – Igen, Fasti. Van esetleg más is? Arnau atya zavarba jött. – Tudom, nem kellene, de nagy tisztelője vagyok a latinságnak. A felszentelésem után évekig fordítottam pogány szövegeket. Vonzerejük nem maradt rám hatástalan. – A latinság legjobb részei átszálltak a kereszténységre. Nem kell mentegetőznie. Kis ideig folytatták a gyaloglást, majd Eymerich megkérdezte: – Jön az Aljaferíába? – Igazából lenne néhány dolgom a városban. Úgy néz ki, új gócpontjai vannak a pestisnek, főként a zsidók körében. De ha szüksége van rám...

– Ma reggel nincs szükségem magára. Menjen csak! Később találkozunk. Eymerich tekintetével követte az úton távolodó Arnau atyát, aki felemelte reverendája szegélyét, nehogy összesározza. Az inkvizítor befordult balra egy keskeny kis utcába, az Aljafería irányába. Fáradt volt, de inkább szellemi fáradtságot érzett, ami számára nem volt kellemetlen. Arnau atya minden kétséget kizáróan ellenség volt, talán az egyik legfőbb. De épp a legfélelmetesebb ellenfelek biztosították a vérmérsékletéhez szükséges izgatottságot.

Lovak és szamarak ürülékétől szennyezett sikátorokon keresztül vezetett az útja. Méretes patkányok játszottak a központi csatorna körül, és csak akkor futottak el, amikor közeledett egy gabonarakománya súlya alatt csikorgó szekér, ami a kikötő felé tartott. A legtöbb ajtó és ablak zárva volt, de néhány helyen újraéledt a kézművesség. Az apró boltokba csak meghajolva lehetett belépni, de az utcára kitett pultok körül tolongtak a járókelők. Egy szűk téren négy akasztott lógott, valószínűleg a gazdáiknak nem engedelmeskedő muzulmán szolgálók lehettek. Eymerich a megszokás közönyével bámulta a bomláshoz közeli testeket. Azon rágódott, milyen módon fogja el az arizai asszonyokat. De vajon csak ennyien vannak? És a vörös hajú hölgy, akit a Justiciánál látott? Nyilvánvaló, hogy Diana kultusza különös vonzalmat gyakorolt a nőkre. A patrisztika irodalma nem tévedett, amikor valamiféle elvetemültséget tulajdonított a nőknek. A gondolat súlyát csak az enyhítette, hogy tudta, a férfiak nagy része sem jobb. A főként a király és a nemesség által használt, széles és poros főúton érkezett az Aljaferíába. Azonnal Galcerán parancsnok keresésére indult. A királyi palota egyik udvarán találta meg, éppen egy fatuskón próbálgatta kardja élét. Sovány, kicsi ember volt, de keleties szemöldöke alatt kemény tekintetű. Figyelmesen olvasta a Justicia szövegét. – Mikor szeretne indulni? – kérdezte aztán. – Lehetséges lenne egy óra múlva? – Lehetséges. Én is menjek? – Ha akar. – Igen, akarok. – Rendben. A lehető legnagyobb diszkréciót javaslom. Senkinek sem kell tudnia a küldetésünkről. – Ez esetben jobb lenne, ha kis csoportokban, a palotától távol találkoznánk. Ismeri az Ebro nyugati ágán, éppen csak Zaragozán kívül lévő kis félszigetet? – Igen. – Ott várakozzon!

Nem sokkal múlt a hatodik óra, mikor domonkos öltözetében, fekete lován ülve Eymerich meglátta az Ebro tiszta és álmatag vize által körbevett, bokrokkal benőtt kis félszigeten közeledni a katonákat, akiket várt. Napbarnított bőrük egyértelműen paraszti származásukra utalt, ócska ruhájukon a páncéling és az oldalukon lógó nehéz kard formálta őket fegyveres csapattá. Néhányan számszeríjjal voltak felszerelkezve, mások rövid alabárddal. Galcerán parancsnok érkezett utolsóként; ő viselt egyedül sárgára festett láncinget, aminek ujja eltakarta kézfejét, és egyedül neki lógott az oldalán a kard mellett egy buzogány, aminek hengeres fejéből szögek álltak ki. – Mehetünk? – kérdezte a tiszt. – Igen – felelte idegesen Eymerich. – Amikor a cél közelébe érünk, tájékoztatom majd a küldetésünk okairól.

Megkezdődött a lovaglás az égető nap alatt, azon a kihalt síkságon, amin Eymerich már végigment. Az útnak ezen a szakaszán az egyetlen élőlények a csapat fegyvercsörgés jelezte közeledtére károgva felszálló varjak voltak. Eymerich haladt elöl, érzéketlenül a táj szinte természetfeletti síkságára és a forróságra. A rá váró feladatra koncentrált, és hagyta, hogy már-már kegyetlenséggel határos szilárd elhatározása vezesse. A csapat csak az alquería közelében állt meg, ahol a Piedra felé menet Eymerich élelmet kért. Az inkvizítor intett Galceránnak, hogy kövesse, amíg a többiek az út mentén várakoztak. A rongyos öregember épp egy csirkét kopasztott, miközben az arab fiú azzal az ürüggyel, hogy a malacokra vigyáz, egy gallyal bökdöste őket. Az idegenek érkezésére mindketten felnéztek, de úgy tűnt, nem ismerik fel Eymerichet. Félelemtől elfátyolozott tekintetüket kizárólag a feléjük lovagló tisztre szegezték. Az inkvizítor leszállt a lováról, és haragosan megindult feléjük. – Néma vagy? – kérdezte az öreget. Az öregember összerezzent, majd bólintott. – Emlékszel, hogy két nappal ezelőtt láttál engem? A paraszt összehúzta a szemeit, mintha látását élesítené. Hirtelen valódi rémület rajzolódott ki az arcán. Leejtette a csirkét. A mozdulatra felfigyelve a fiú otthagyta a malacokat, és sietve mellé állt. – Ő is néma? – kérdezte Eymerich a szolgálóra mutatva. Az öreg ismét bólintott. – Látom, emlékeztek rám – folytatta az inkvizítor ridegen. – Bizonyosan tudjátok már, ki vagyok. Nos, azért jöttem, hogy letartóztassalak titeket szellemidézés és az ördöggel való cimborálás vádjával. Mindketten máglyahalált haltok. Az öreg feldúltan kapálózott kezeivel, mintha el akarná magától hárítani a bűnöket. Fejével hevesen tagadó mozdulatokat tett. Az arab fiú talán süketnéma volt, úgy kidüllesztette szemeit, mintha próbálná megérteni, miről van szó. Eymerich tett egy lépést előre. – Ne is próbáljátok tagadni! Amikor kenyeret kértem tőletek, valami romlottat adtatok helyette. Mindketten Lucifer követői vagytok. Számotokra már nincs remény sem e világon, sem a másikon. Úgy tett, mintha tekintetével a hátrébb várakozó Galceránt keresné, hogy tartóztassa le őket. Az öreg némán sírva térdre rogyott. Majd őrjöngve egy szót írt ujjával a homokba. Eymerich lehajolt, hogy elolvassa. – Asszonyok. Mit akarsz ezzel mondani? Asszonyok csinálták a rontást? Az öreg erőteljesen bólogatott. Az égre mutatott, majd széttárt karjait felemelte, és leeresztette a föld felé. Újra leírta: Asszonyok. – De milyen asszonyok? – kérdezte Eymerich türelmetlenül. – Honnan jöttek? Az öreg még egyszer az égre mutatott. A fiú végre megértette, miről beszélnek. Ő is letérdelt, és sietve elkezdett a homokba rajzolni. A rajz halványan emberszerű alakokat ábrázolt félkörben elhelyezkedve. Eymerich haragja elszállt. A vázlatot tanulmányozva megjegyezte: – Asszonyok jöttek az égből. De ha igazat mondotok, hogyhogy nem láttam őket? Hol voltak, amikor megálltam itt? Az öreg ujjával a háta mögötti házra bökött. Majd egy messzi pontra mutatott az út mentén, és a homokba írta: Ariza. Galcerán parancsnok előrelépett. – Magunkkal vigyük őket, magister?

Eymerich egy pillanatra elgondolkodott, majd vállat vont. – Ne. Ők csak a fő rejtély egy kis részletét jelentik. Induljunk! Visszaült a lovára, az őt szorongva figyelő parasztot és szolgálóját egy pillantásra sem méltatta, és csatlakozott a várakozó katonákhoz. A parancsnok követte.

Folytatódott a lovaglás. Kis idő elteltével Eymerich intett Galceránnak, hogy zárkózzon fel mellé. – Eljött az ideje, hogy beszéljek magának a küldetésünkről – mondta, miközben kézfeje hátuljával letörölte homlokáról a verítéket. – Bizonyára már észrevette, hogy veszélyes terepre tévedtünk, ahol nem könnyű különbséget tenni a valóság, a képzelet és az ördögi beavatkozás között. – A katonáim bátrak, ám babonásak is – válaszolt Galcerán, kissé remegő hangon. – Bármilyen ellenséggel megütköznek csatában, de ha a Sátánról van szó... Eymerich szigorúan nézett rá. – A Sátán nem babona, hanem valóság. Mindenekelőtt ne feledje, hogy én vezetem a támadást, és én Isten katonája vagyok. Még személyesen Lucifernek sem lehet hatalma felettem. – Kis szünetet tartott, majd higgadtabban folytatta. – Mindenesetre az embereinek nem kell aggódniuk. Mindössze védtelen nőkkel találják szemben magukat. Úgy tűnik, csak akkor válnak veszélyessé, ha együtt vannak. – Emlékezetében felötlöttek a szolgálófiú által félkörben felrajzolt alakok. – Meg kell akadályoznunk, hogy csoportosuljanak. – De ha tudnak repülni... – ellenkezett Galcerán. – Ennél meghökkentőbb dolgokra is képesek, de biztos vagyok benne, hogy csak együtt. – Elgondolkodott egy pillanatra. – Egyébként az ő hatalmuk is végesnek tűnik. Nem tudnak például olvasni az elmében. Ellenkező esetben tudnának a támadásról, és nem hagytak volna megállni minket az alqueríánál. – Úgy értelmeztem, néhány nappal ezelőtt a rontásuk áldozatává vált azon a tanyán. Mégis, honnan tudták előre, hogy meg fog állni ott? – Tudtak az utazásomról, és tudták, hogy nincs nálam víz és étel. Mérföldeken belül az az egyetlen épület az út mentén. Ehhez semmi köze a gondolatolvasásnak.

Ezután Eymerich csöndben lovagolt előre. A hol szürkés, hol vöröses pusztában megjelentek a növényzet első jelei. Azonban a csapat nem kanyarodott rá a Piedra felé vezető útra, hanem nyugat felé fordult, Cetina és Ariza irányába. Eymerich majdnem teljesen elfeledkezett a mögötte lovagló emberekről, annyira magával ragadta a végtelen pusztaság látványa. Bár órák óta nem evett, mégsem érzett éhséget. Az Ariza megostromlására kiötlött terven kívül elvonta a figyelmét az is, hogy két nap múlva október tizenkettedike, és megkezdődik az Oszlopos Szűzanya ünnepsége. Mindössze két napja volt, hogy meghiúsítsa az összeesküvést. Különben valami olyan történik, amire gondolni sem mer, de amiről már kezdett kialakulni egy elképzelése. Nem vágtak át Cetinán, hanem továbbhaladtak az aljnövényzetben, és a bokrokat széttiporva megkerülték a falut. Bár késő délután volt, a nap még mindig forrón tűzött. Egy lelket sem láttak a határban. Eymerich a biztonság kedvéért elrendelte, hogy a lovak lépésben haladjanak tovább. Amikor elhagyták a települést, megálljt parancsolt, és maga köré gyűjtötte a katonákat. – Már majdnem megérkeztünk. A parancsnokotok már elmondta nektek, hogy semmi bajotok nem eshet, ha megakadályozzátok az arizai asszonyok csoportosulását. Ne habozzatok gyújtogatni vagy

ölni, ha szükséges! Az az egy számít, ismétlem, hogy ne tudjanak csoportba verődni. Elégedetlen morajlás támadt. Galcerán volt a szóvivő. – Magister, a katonáimnak nem szokása nőket öldösni. Eymerich megfékezte kitörni készülő dühét. – Ezek nem asszonyok, hanem az ördög szolgái. És nem mondtam, hogy meg kell őket ölni. Csak ha feltétlenül muszáj, hogy megakadályozzátok az egyesülést. – Ünnepélyes hangon folytatta: – Most még nem tudjátok, de hatalmas szolgálatot tesztek a kereszténységnek. Minden bűnötök megbocsáttatik, és elnyeritek az örök életet. Én, a pápa közvetlen képviselője, ígérem. És most vegyétek le a sisakotokat! A katonák levették sisakjukat, és hátradobták láncingük csuklyáját. Eymerich elmondott egy rövid áldást, majd Galceránhoz fordult: – Maradjon végig mellettem! Maga fogja letartóztatni Elisent! – Megsarkantyúzta a lovát, és Ariza felé vágtatott.

A lloc olyan népes volt, mint előző alkalommal. Az utcákon szaladó nők kórusa felsikoltott, amikor meglátták a porfelhőben rájuk rontó lovasokat. Azonnal kitört a pánik. Galcerán emberei feladatukhoz túlságosan is hűen kivont karddal támadtak minden kunyhó ellen, elsodorták a félre nem állókat, kifent pengéjükkel kettészelték a finom ruhákat és csipkéket. A nyeregre hajolva Eymerich alig érzékelte, mi történik körülötte. Látta, amint egy vasalt buzogány elszakítja egy arab lány fejét a testétől, ami vért fröcskölve repült tova, hallotta egy lány sikolyát, aki felnyársalódott egy katona lószerszámára. A nők összevissza szaladtak, torkukszakadtából üvöltöttek, fellökdösték, eltiporták egymást. Időről időre néhányan megpróbáltak egymás kezét megfogva láncot alkotni, de mindig lecsapott egy kard, ami elvágta a köteléket. Mások zokogva borultak térdre, hiába remélve, hogy megállíthatják a lovakat. A faluban eggyé olvadtak a sikolyok. Eymerich lázasan a kastély felé fordult, miközben Galcerán az oldalán csapkodott buzogányával. Néhány asszony bicegett felfelé a feljárón, virágos szoknyájuk szélét felemelve. A csapások alatt úgy dőltek össze, mint a marionett bábuk, amiknek elvágták a zsinórját. És fent a magasban ott állt a jelenetet figyelő Elisen Valbuena, feldúlt arcát elárasztották a könnyek, fehér haja egyik oldalról a másikra röpködött, miközben a fejét rázta tagadólag, mint aki nem hiszi el azt a szörnyűséget, amit lát. – Le vagy tartóztatva, boszorkány! – kiáltotta Eymerich magából kikelve. – Szörnyeteg! Szörnyeteg! – kiáltozott Elisen. De Galcerán azonnal ott termett, és felkapta, majd keresztben nyergére hajította, és megkötözte. A nő vergődve próbált megszabadulni kötelékétől, azután abbahagyta, talán elájult. Eymerich megfordította a lovát. – Parancsnok, visszafordulunk. Utasítsa a katonáit, hogy gyújtsák fel a falut! Nem volt szükség parancsra. Egy-két szalmatető már lángokban állt, és a tűz könnyedén terjedt tovább a kunyhók fából készült falain keresztül. Néhány nő még mindig cél nélkül szaladgált a holttestekkel és levágott végtagokkal borított utcákon, mintha megőrültek volna. A katonák nagy része a templom előtt összezsúfolódott túlélők csoportjára rontott rá. A vér megrészegíthette őket, mert vak dühvel csaptak le kardjaikkal, kiáltásukat hozzáadva az áldozatok sikolyához. Amikor Galcerán visszavonulót fújt, egyfajta sajnálkozással jöttek vissza a megcsonkított holttestek halmai közül. Fegyvereikről vér csöpögött, páncélzatukat és lovaikat vér fröcskölte össze. Csendesen ereszkedtek le a dombról, amit megvilágított az égő falu a lenyugvó nap vöröses izzásával egyesülve. Eymerich csak egyszer fordult meg, és nézett vissza komoran. Egy-egy magányos nőt látott az erődben

és a sziklák között szaladni, mint hangyákat, akiknek elpusztult a bolyuk. Azután az előtte álló útra koncentrált.

Cetina utcái néptelenek voltak. Ariza sorsától megrettenve a lakosok bizonyára az erdőbe menekültek. Miután áthaladtak a falun, Eymerich kiadta a parancsot, hogy álljanak meg, és szálljanak le lovaikról. Egyesével végignézett a tizenhat férfin. Fáradt, kimerült, mások vérével beborított arcokat látott. Legtöbbjük szemében zavarodottságot fedezett fel, mintha csak most tudatosulna bennük, mekkora mészárlást hajtottak végre. – Térdeljetek le! – parancsolta. Feloldozta őket, majd felkelhettek, és pihenhettek egy keveset. Galceránhoz lépett. – Még mindig eszméletlen? – kérdezte. A tiszt megvizsgálta a nyergén keresztülvetett testet. – Úgy látom, igen. – Jó erősen kötözze meg! Hamarosan visszanyeri az érzékeit, és olyan körülmények között kell lennie, hogy ne árthasson nekünk. – Körbenézett, és hozzátette: – Még valami, parancsnok. Melyik a leggyorsabb lovasa? – Az ott. – Galcerán egy tölgyfa mellett a fűben heverő ifjúra mutatott. Eymerich a katonához lépett, aki közeledtére felnézett rá. – Nagyon fáradt vagy? – Nem, atyám – mondta az ifjú, miközben feltápászkodott. Majd látva, hogy az inkvizítor hitetlenül méregeti, pontosított: – Csak egy kicsit. – Van egy küldetésem számodra. Előre kell menned, és pontosan azt kell tenned, amit mondok. Karon fogta a fiatalembert, és lassú sétába kezdtek, miközben Eymerich a fülébe beszélt. A katona nagyon meglepettnek tűnt; majd többször is bólintott, a közelben legelésző lovához sietett, és felült rá. Vágtázni kezdett. A csapat valamivel később folytatta útját. Amikor elérték a síkságot, Galcerán, aki a szorosan megkötözött Elisent egyik emberére bízta, felzárkózott az inkvizítor mellé. – Nézze, magister! Ott egy másik domonkos. Eymerich a Galcerán által jelzett irányba pillantott. Bár a nap már majdnem lenyugodott, észrevette a távolban a fehér reverendás, fekete köpenyes alakot, aki egy foltos lóról figyelte. – Arnau atya – mormolta. Az alak egy darabig nem mozdult, majd ügetésben a Piedra felé indult. Galcerán tekintetével követte, ahogy eltűnt a dombok között. – Nem akart beszélni vele? – Nem, nekünk most a foglyunkkal kell foglalkoznunk – felelte Eymerich. – Egyébként is, hamarosan újra látom. – Megsarkantyúzta lovát Zaragoza irányába.

Gyors, mint a gondolat – 5 – Nem kötelező együttműködnöd velük! Érted, amit mondok? Egyáltalán nem kötelező! Cynthia hangja letört volt, csak egy hajszál választotta el a sírástól. Frullifer aggódott miatta. Feszengve válaszolta: – De hát én nem is működöm együtt! – Dehogynem. Nekik adtad a jegyzeteidet, válaszolsz az összes kérdésükre, úgy viselkedsz, mintha semmi sem történt volna. Pedig ha körülnézel akár ebben a teremben, láthatod, hogy valami megváltozott. A Robert Lee More Building abban az időpontban épp kihalt menzájának egy árnyékos asztalánál ültek. Előttük díszelgett azoknak a hatalmas feszületeknek egyike, amiket Mallory kormányzó utasítására helyeztek ki mindenhova. Frullifer egész teste megrándult, mintha alattomos láncoktól próbálna megszabadulni. – De megnyerték a választásokat. És Tripler sokkal jobban együttműködik velük, mint én. – Próbálja menteni, ami menthető – válaszolta fejét megrázva Cynthia. Frullifer imádni valónak találta őt, különösen így felbosszantva, de úgy érezte, nem tudja követni a közvetlen ellenállás útján. Mallory kormányzó emberei eddig semmit nem ártottak neki. Hopkins meghatározatlan feladatkörű beosztást kapott az egyetemen, de valójában rektorként tevékenykedett, és úgy tűnt, elfelejtette azt a pofont. Egy tanszékkel kecsegtette Frullifert, kutatók seregét helyezte irányítása alá, megszervezte az október 12-re tervezett bemutató részleteit. Egyszóval akármilyen álszent is Texas állam új vezetése, neki nem volt oka panaszra. – Elég, ha csinálod a dolgod, és békén hagynak – mondta, és próbált egy kis könnyedséget erőltetni a hangjába. Cynthia tágra nyílt szemekkel nézte, mintha egy félkegyelművel lenne dolga. – Most viccelsz? Nem látod, mi történik? Nem tudtad, hogy az összes homoszexuális kollégánkat kirúgták? – Nos, egy bizonyos nézőpontból, hagyni, hogy érintkezzenek a fiúkkal... A lány orcái bíbor színt öltöttek a felháborodástól. – Marcus, nem lehet rád ismerni! – kiáltotta. Frullifer meglepetésére Cynthia szemei megteltek könnyel. Ez övön aluli ütés volt. De Cynthia folytatta, megpróbált uralkodni az érzelmein. – Itt, az Asztrofizikai Tanszéken nem történt sok változás, de a Történelem Tanszéken igen. A Középkori Történelem Intézet egyik docensét azért küldték el, mert úgy tartotta, az Inkvizíció gyalázatos dolog volt. A Modern Történelem Intézettől is elbocsátottak egy docenst, mert azt írta, hogy a francia forradalom pozitív esemény volt. A helyettese most azt tanítja a diákoknak, hogy a vendée-i felkelés volt pozitív, aminek a résztvevői a királyhoz és a nemességhez voltak hűek. A Kortárs Történelem Intézet kétharmadát kirúgták. Egyet azért, mert azt állította, hogy a spanyol forradalom alatt a republikánusoknak volt igazuk, nem Francónak; egy másikat azért, mert szerinte a náci koncentrációs táborok szörnyűséges vágóhidak voltak. De te egyáltalán észreveszed ezeket? Cynthia szeméből könnycseppek buggyantak elő, majd legördültek az arcán. Fejét alkarjába temette, és zokogni kezdett. A kétségbeesett Frullifer ösztönös késztetést érzett arra, hogy megsimogassa a lány haját. Kinyújtotta a karját, ám azonnal vissza is húzta. Nem, ő igenis ártatlannak érzi magát, és meg kell

védenie a saját igazát. – Nem igazán tudom, mi történik a Történelem Tanszéken, nem az én területem – mondta rekedten. – Ami pedig engem illet, nem működöm annyira együtt, mint gondolod. Sőt, egyáltalán nem is működöm együtt. Cynthia hirtelen felemelte a fejét, megmutatva könnyben úszó szemeit. Kézfeje hátuljával letörölte a könnyeket. – Ezt mondod. De valójában katonai titkokat árulsz el azoknak az embereknek. – Táskájába nyúlt, és elővett egy magnót, majd az asztalra helyezte. – Hopkinsszal való beszélgetéseidet rögzítették. Frullifer összehúzta a szemöldökét. – Ah, igen? És kik? – A Jövő Gyermekei. Egy titkos szervezet, akik Wilhelm Reich ideológiáját vallva szembeszállnak a hatalommal. – Reich? Ő kicsoda? – Egy osztrák pszichoanalitikus. A szexuális forradalom elméleti atyja. Frullifer megpróbálta visszafogni magát, de nem bírta ki, hogy ne mondja: – Ebből a szempontból te nem vagy valami forradalmi. Félelme beigazolódott, Cynthia tekintete megkeményedett. – Ah, igen? Csak mert nem fekszem le veled? Tudom, hogy csurog értem a nyálad, látom abból, ahogy a mellemet bámulod, akárhányszor találkozunk. Tudod, hogy egy disznó vagy? Frullifer végigpörgette életének harminc évét, és mikor eljutott odáig, hogy még mindig szűz, máris nem érezte magát olyan disznónak. Nyelt egy nagyot, és megpróbált témát váltani. – Nem árultam el katonai titkokat. Soha. – Azt mondod, nem? Akkor figyelj! – Cynthia szipogott, és mutatóujjával elindította a felvételt. Egy ideig csak halk zajt hallottak, majd egyértelműen Frullifer hangja szólalt meg a készülékből. „Az idő-eltorzulások? Ebben a témában a pszitronikus fizika nem sokban tér el a klasszikus einsteini fizikától. Talán más értelmezést nyújt az általános relativitáselméletből következő néhány elméletről, például az ősrobbanásról vagy a táguló világegyetemről.” Hopkins hangja következett: „Magyarázza el! Mi történik a képzeletbeli anyaggal, amikor kilép a képzeletből?” „Nos, az az összetevő pszitronok számától függ. Hogyha viszonylag magas – ahogy az űrhajónk esetében lenne –, akkor az anyag annyira sűrű, hogy nagy léptékű téridő-torzulást eredményezne. A klasszikus konvergens kúpok, melyekkel a téridőt ábrázolni szokás, annyira elgörbülnek egy ilyen tárgy gravitációs erejétől, hogy átfednék egymást. Az űrhajó nemcsak a tér egy másik pontján lenne képes előbukkanni, hanem az induláshoz képest előbbi időben is. Ez utóbbi jelenséget azonban nem lehetne közvetlenül érzékelni a nagy távolság miatt, amely elválasztja az ott maradt űrhajót a projekciótól.” Ismét Hopkins: „És ha alacsony a pszitronok száma?” Frullifer: „Abban az esetben a torzulás észrevehetetlen marad, és csak néhány pszitron kerül a múltba. Ez lehetővé tette az anyag korlátozott mozgatását olyanok által, akiket az adott kortól függően hol szentnek, hol varázslónak neveztek. A mi esetünkben a képzelet átszelése egy ember, vagy inkább egy ember kivetülése által nem eredményez jelentős téridő-torzulást, és a visszautazás az időben csak néhány órára vagy percre korlátozódik. Ugyanez elmondható a térbeli áthelyeződésről, ami irreleváns. De mi egy olyan űrhajóról beszélünk, amin százak, akár ezrek utaznak, és így tekintélyes mennyiségű a Psziché. Ami pedig a saját sűrűségével jelentős téridő-torzulást okoz.” Hopkins: „Mennyire lehetne az összegyűjtött pszitronokat visszamozgatni az időben?”

Frullifer: „Az egyetlen határ a pszitronok kora lenne. A valóságban azonban a helyváltoztatás kisebb lenne és megjósolható, figyelembe véve azt a sűrűséget, amit a Psziché el tud érni nagyságának függvényében. Így ha pontosan ismerjük a gerjesztendő pszitronok tömegét, előre ki lehetne számolni az űrhajó térbeli és időbeli helyváltoztatását.” Hopkins: „Ha jól értem, ez a számolás nélkülözhetetlen a visszaúthoz.” Frullifer: „Pontosan. Többé-kevésbé ugyanúgy történne, mint az odautazás. A képzeletbeli szinapszisok látnák el a mesterséges idegsejtekbe gyűjtött Pszichét a jármű és az úti cél szükséges adataival. A médium aktiválná a saját akaraterejét. Majd ismét a képzelet átszelése következne, a visszatérést az indulási pontra irányítva. A téridő megint meggörbülne, de ezúttal fordítva, a gravitáció erejével nyújtva a két kúpot. És... és ez itt a probléma.” Hopkins: „Miféle probléma?” Frullifer: „Mivel az eredeti űrhajó sosem indult el, felteszem, maga egy, az elsővel azonos kinézetű második űrhajót képzel el, ami a semmiből materializálódik. Nem így van, bár lehetne így is. Valójában az egyes pszitronokba belenyomott információ és az indulási helyről való folyamatos információáramlás adja a pszitronikus anyag konkrét formáját. A visszaúton sem a médium, sem a mesterséges neuronok nem nyújtanának információt a kialakítandó alakról. Az indulási helyről sem érkeznének hasonló információk. A képzeletből alaktalan pszitronikus anyag törne elő, aminek azonnal szét kellene bomlania. Az induló űrhajóban még mindig foglyul ejtett Pszichében áramolnának az egyedülálló pszitronok, beletöltve saját információikat. Így az űrhajó legénysége egy soha meg nem történt utazás részleteit ismerné meg, mintha csak álmodták volna.” Hopkins: „Azt hiszem, értem. De egy álom nem hagy nyomot.” Frullifer: „Ami esetünkben hagy. A pszitronok által visszafelé szállított rakomány lenne a jele annak, ami történt, abban az esetben, ha a médium úgy döntött, valamilyen alakba rendezi őket, hogy a visszatérésnél kommunikáljon az ideghálózatokkal. Ami a többit illeti, ha szabad így kifejeznem magam, az álom tökéletesen beleolvad az álmodóba, az álmodóvá válik.” Cynthia kikapcsolta a magnót. – Felfogtad, mit művelsz? – kérdezte keményen. – Őszintén, nem. – Ellátod őket egy űrhajó építéséhez szükséges utasításokkal. Ez egy olyan nagy teljesítményű űrhajó, amihez foghatót még senki nem látott. És te nekik adod, a fasisztáknak. Cynthia szavai vérig sértették Frullifert. Hirtelen felugrott. – Folyton kicsinyes szándékot tulajdonítasz nekem. Sem téged, sem Triplert nem érdekelte a munkásságom, egészen eddig a pillanatig. Lenéztétek és kinevettétek. És most, hogy valaki megbecsüli, azt kéritek, adjam fel. Ez egyszerűen nevetséges. Cynthia újra sírni kezdett. Nagy erőfeszítésébe kerülhetett, hogy kimondja: – Marcus, te nem vehetsz részt az október 12-i kísérletben. Ígérd meg nekem! Frullifer jeges felsőbbrendűséggel nézett rá. – Ne is álmodj róla! Milyen jogon kéred ezt tőlem? Mitől félsz? A lány felemelte még nedves, de már nem könnyező tekintetét. – Zsidó családból származom – suttogta elhaló hangon. Frullifer megvonta a vállát. – És akkor mi van? – Dühösen felhorkantott, és kisétált a teremből.

8 Kelepcében Eymerich szándékos durvasággal tolta maga elé Elisent. A Justicia szolgái köréjük szaladtak, és bárgyún megálltak, nem tudták, mitévők legyenek. Egyébként is, Galcerán és még mindig véres embereinek fenyegető látványa elég volt, hogy elvegye bárki kedvét a beavatkozástól. Az inkvizítor a belső udvar egyik oszlopának lökte az erősen bicegő nőt. – Biztos vagyok benne, hogy azt hitted, az Aljaferíába viszlek. Karnyújtásnyira az udvari cinkosaidtól. – Száraz kacajt hallatott. – Nem, e palota tömlöcébe leszel zárva. És esküszöm, te fogsz könyörögni nekem, hogy vallhass. Elisen elfordította fejét, és Eymerichre emelte véreres, de gőggel teli szemét. – Ne áltasd magad, csuhás! Semmit sem fogok neked mondani, soha. Eymerich vállat vont. A szolgálók egyikéhez fordult. – Mire vártok még? Értesítsétek a Justiciát! Vár engem. A szolga futni kezdett, de épp abban a pillanatban tűnt fel az udvaron a Justicia néhány fegyveres társaságában. Eymerich azonnal észrevette, hogy a tekintete megváltozott. A bágyadtság helyét szokatlanul kemény elszántság vette át. Látszott, hogy teljes egészében hivatásának szenteli magát. – Gróf úr, elhoztam a zsákmányt, amire várt – jelentette az inkvizítor. Válaszadás helyett Jacme de Urrea szikrázó szemekkel figyelte a jelenetet. Majd elindult egyenesen Galcerán parancsnok felé. – Kapitány! Azonnal engedjék el az asszonyt, és fogják el a papot! – parancsolta. Eymerich értetlenül nézett körbe. – Nem szeretne... – Engedelmeskedjen! – kiáltott rá a Justicia Galceránra. A tiszt még egy pillanatig habozott, majd határozottan az inkvizítorhoz lépett, és megragadta a vállát. Eymerich úgy rázta le magáról, mintha forró vassal érintették volna meg. Sikerült Urrea grófja elé verekednie magát, aki kitért a tekintete elől. – Áruló! – kiáltott rá, és hangja visszhangzott a belső udvar oszlopai között. De Galcerán máris a háta mögé került, és lefogta karjait, ezzel meghajlásra kényszerítette. A Justicia fagyos mosolyt villantott az inkvizítorra. – Áruló? Én? Maga ostoba! Nem tudta, hogy ez az asszony őfelsége védelme alatt áll? – De maga is tudta! – Eymerich hangja fojtottan tört elő, mint egy mélyről jövő kaparás. – Én magam mondtam el! – Azonban én nem mészárlásra adtam engedélyt, maga nyomorult gyilkos! – A gróf egyik szolgájához fordult. – Vezesd a kapitányt a kazamatákba, és verjétek láncra ezt az embert, ahogy megérdemli! – Majd, miközben a szolgák és a katonák közrefogták a kapálózó Eymerichet, tett egy lépést Elisen felé, aki riadt tekintettel figyelte az eseményeket. – Asszonyom, bocsásson meg a történtek miatt! A király már mindenről értesült. Elisen magához tért kábulatából. Vékony kezével végigsimított fürtökben lógó fehér haján. – El sem tudja képzelni, milyen kegyetlen ez az ember – mormolta. – Egy szörnyeteg, vérszomjas fenevad. – Holnap reggel kivégzik, de előbb kivájják a szemeit, és levágják a nyelvét. A király parancsára. – A Justicia már-már szívélyes mozdulattal kezét a nő karjára helyezte. – Most azonban jöjjön velem,

cserélje le a ruháját! Majd később meglátogathatja, amikor már nem árthat magának. Eymerich még próbált valamit mondani, de szorosan megragadták, és elrángatták az előcsarnok végében nyíló kis ajtó felé. Homloka az ajtófélfába ütközött, és vérfátyol ereszkedett a szemeire. Valaki elgáncsolta, amitől legurult egy lépcsősoron, és egy salétromszagú üregbe került. Megpróbálta esés közben a fejét védeni, de alsó ajka még így is erősen a lépcsőfokoknak ütközött. Amikor talpra állították, érezte, hogy a reverendája csupa vér.

Fáklyát gyújtottak. A cella, ahová dobták, piszkos, nedves, ablaktalan kis fülke volt. Csuklóira és bokáira láncot raktak, amit a falakon lévő gyűrűkhöz rögzítettek. Azután eloltották a fáklyákat, bezárták az ajtót, és ő ott maradt az áthatolhatatlan sötétségben, gyanús neszek közepette. Rendkívül hosszú idő telt el, mire újra fény szűrődött be az ajtó szellőzőnyílásán. Emberi hangokat hallott, majd a kulcs zörgését a zárban. Hunyorognia kellett a fényáradattól. – Amint látja, teljesen tehetetlen – mondta a Justicia Elisennek, miközben a fáklyát a fali tartóba helyezte. – Maga a király kívánja, hogy hallgassa ki, és minden szavát jelentse. – Nem beszélhetnék vele holnap? – kérdezte a bába hallhatóan kimerülten. – Holnap ez az ember már halott lesz. Egyedül hagyom vele. Az egyik emberem kint várja majd. – Kisétált, és becsukta maga mögött az ajtót. Nehéz csend állt be egy pillanatra. Eymerich végignézett a nőn, akin most egyszerű, de tiszta ruha volt. Fehér hajtincsei alatt ülő szürke szemei véreresek voltak a fáradtságtól, de élénken nézett. Vékony, szinte ajkak nélküli szája lassan gúnyos mosolyra húzódott, majd kacagni kezdett. – Szerencsétlen csuhás! – kiáltotta aztán, abbahagyva a nevetést. – A semmiért ölted meg a társaimat! Eymerich megfeszítette a láncait, majd sziszegve mondta: – Kijövök innen, boszorkány, és meglátjuk, melyikünk az erősebb. – De annyira elkeseredett volt a hangja, hogy a fenyegetés csak elcsépelt frázisnak hangzott. Elisen megrázta a fejét. – Oh, természetesen nem te! Megpróbáltál lecsapni rám, de valójában a királyt támadtad meg. A lányát, Maria hercegnőt személyesen. Számodra már nincs remény, érted? – Félrebeszélsz, vénasszony – felelte Eymerich, miközben a szája megtelt vérrel. – Maria halott. – Mindenki ezt hiszi, még a Justicia is. Azonban Maria nem halt meg. Péter király egyszerűen kihasználta a nagy pestist, hogy elrejtse a világ szeme elől. – És miért? Őrült volt, torz vagy micsoda? – Nem, nem ilyen okai voltak. Péter félt az erejétől, és mindenekelőtt attól, hogy kitudódik. De túl sokat árulok el neked. Eymerich megrázta láncait, szemei megvetéssel voltak tele. – Akkor tartsd meg magadnak a történeteidet, és tűnj el! Elisen gúnyosan mosolygott. – Nem, egy halottnak bármit elmesélhetek. Így legalább megérted, miféle erőkkel húztál ujjat, és szenvedésed még fájdalmasabb lesz. – Tartott egy kis szünetet, majd jóval távolságtartóbb hangon folytatta: – Maria sok furcsaságot művelt kicsi kora óta. Képes volt a semmiből megjeleníteni dolgokat, mintha csak ő hozná létre azokat. Csak később fedeztük fel, hogy nem létrehozza ezeket, hanem áthelyezi. Nagy távolságokon át is. – Ő is boszorkány – dünnyögte Eymerich. – A király ehhez hasonló ítélettől félt, így elkülönítette őt. Csak a királyné, én, a bábája és Arnau

atya, az orvosa mehettünk a közelébe. Általában normális volt, de időről időre kitört rajta egy különös, heves láz. Arnau atya sejtette meg elsőként, mi történik azokban a pillanatokban. Maria mozgatott tárgyakat, de nem saját akaratából. Az csak akkor sikerült neki, amikor egyszerre sokan gondoltak ugyanarra. Egyszer, amikor mind jelen voltunk, egy gyertyatartó leesni készült. Hirtelen eltűnt, és egy másik szobában jelent meg. Ugyanez történt a kandalló tűzbakjával, sőt még egy vértezettel is. Eymerich ködös szemeiben kigyúlt az érdeklődés fénye. – Elmondtad a királynak? – Igen, egy darabig mindent jelentettünk. Aztán Arnau atya már nem akarta. Félt, hogy Péter megöletné Mariát. Főleg azért, mert sikerült valami hihetetlent csináltatni vele. – Micsodát? – Egy nap Arnau atya összegyűjtötte a királyné szolgálatában álló udvarhölgyeket. Megparancsolta, hogy gondoljanak erőteljesen egy kardra, és ismételgessék: „kard, kard...” Maria egy másik szobában volt, és épp egy szokásos lázroham gyötörte. Egész teste rángatózott és izzadt. Szörnyen nézett ki, mintha valami belülről feszítené a testét. A szomszéd szoba asztalán megjelent egy kard elmosódott alakja, majd eltűnt. De néhány pillanat múlva ismét megjelent, ezúttal kézzelfoghatóan, valósan. A hölgyek rémületükben kiáltoztak, néhányan el is ájultak. Nem sokkal később a kard fehér anyaggá bomlott, majd azonnal elpárolgott. Eymerich elgyötört arcán hitetlenkedés tükröződött. – Létrehozott a semmiből egy kardot? Elisen megrázta a fejét. – Az a kard már létezett egy közeli szobában. Maria készített róla egy másolatot az elméjével, kicsit másmilyent, mint az eredeti, de nagyon hasonlót. De már túl sokat időztem ennél a témánál. Elég, ha annyit tudsz, hogy ezeknél még sokkal döbbenetesebb dolgok is történtek a szertartásainkon, amiket Maria egy kémlelőnyíláson át nézett végig. Jelenések, tárgyak mozgatása, szentképek feltűnése. A kislánynak hatalmában állt létrehozni vagy áthelyezni azt, amit csak akart, akár élő személyeket is, amennyiben a többiekben már jelen volt e gondolat, méghozzá nagyon erősen. Eymerich elutasító mozdulatot tett, csak megfeszülő láncai tartották vissza. – Ez az egész rettenetesen istenkáromló! Csak egy teremtő létezik! – És ti, keresztények mit csináltok? – rikácsolta Elisen felbőszülve. – Amikor mind együtt imádkoztok, nem azért teszitek, hogy testet adjatok egy közös akaratnak, legyen szó gyógyulásról vagy egy egyszerű érméről? Maria olyan, akár a gyertyatartó, amiben minden egyes gyertya egy akarat. Ha a lángocskák mind ugyanabba az irányba lobognak, az eredmény az egységes, erőteljes fény. Eymerich fintorgott. – Biztos, hogy őrült vagy, asszony! Az egyetlen, amit értek, az, hogy a kereszténységet megtagadva elvesztetted a lelkedet. – Nők ezrei tagadták meg Zaragozában! – válaszolt dühösen Elisen, majd kicsit nyugodtabban folytatta: – Mi Dianában hiszünk. Arnau atya éveken keresztül fordított latin szövegeket, neki köszönhetően világosodtunk meg. Ő tudta, hogy Diana létezik egy távoli világban, utolsó követőinek imái tartják életben. Őket nevezitek ti boszorkányoknak. – Elisen nyelt egyet, mintha el akarná hessegetni magától ezt a bosszantó gondolatot, majd folytatta: – Arnau atya rájött, hogy Marián keresztül lehetséges lenne Dianát visszahívni a száműzetésből, és visszanyerhetné régi hatalmát. Csak össze kell gyűjteni megfelelő számú erős akaratú elmét, és teljes szívünkből imádkozni. Maria pedig közvetíthetné az üzenetünket. Az első követőket az udvarból szereztük, majd az egész városra kiterjesztettük a toborzást. Bárki csatlakozhatott, származására és vallására való tekintet nélkül. Az

elődöd éppen egy zsidó nővéremmel való kapcsolatom miatt okozott kellemetlenségeket. Szerencsére a király még igényt tartott arra, hogy őrizzem Mariát, így Agustín atya nevetséges eljárásának megszüntetésére kényszerült. – De mit akartok elérni? – Ezt nem fogod megtudni, mert akkor te már halott leszel! Holnap lesz a nagy nap. A Szűz körmenetének ürügyén legalább ötezren leszünk a Miroir-tó körül, hogy megidézzük Dianát. És Diana visszatér közénk, szabad lesz és félelmetes. Eymerich dühösen rázta a csuklóit elszorító láncokat. – Ostoba némber! A Sátánt idézitek meg, nem Dianát! Elisen szánakozva mosolygott. – Te vagy az ostoba. Már mondtam, a Sátán nem más, mint a ti távoli, embertelen Istenetek tükörképe. Diana azonban a termékenységnek, a földdel való kapcsolatnak, az erdők illatának, a hold fényének istennője. Az ösztönök istennője, a ti hideg, férfias Istenetek ellentéte. A nők, akiket ti rabszolgának tartotok, Dianával visszatérnek az erdőkbe, hogy szabadon élhessenek, és maguknak szüljenek, ne nektek. – Rövid szünetet tartott. – De te mit akarsz megérteni? Te a logika és a kegyetlenség birodalmába tartozol. A te Egyházad mindig is próbált minket semmibe venni, megtörni, elszakítani a természettől. A tiétek egy fagyos világ, amit mi már nem akarunk tovább. Holnap Diana felszabadít minket örökre. Eymerich megrázta a fejét. – A természet, amire hivatkozol, nem jóindulatú. Arra támaszkodik a rossz, a rendetlenség, a betegség is. Az embernek nemcsak teste van, hanem lelke és szelleme is. – A férfiembernek talán, de a nőnek nem. A nő megszokta, hogy a természettel él és a ciklusaival. Életet tud teremteni, ami számotokra lehetetlen. Ti féltek a holdtól, a nők nem. Eymerich, amennyire láncai engedték, vállat vont. – Nem mindig sikerül jól, amit teremtetek. Gondolj csak a kétarcú gyermekekre, akiket éppen neked kellett megölnöd! Úgy tűnt, Elisen elevenére tapintott. A nő hangja hirtelen rekedtre váltott. – Ez egy másik történet. Nem tudom, elmondjam-e. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt: – De hát miért ne, magaddal viheted a sírba. Amikor a király úgy döntött, egy barlangba zárja Mariát, ő már nem ugyanaz a lány volt. Néhány éve teljesen magába zárkózott. Nem beszélt, nem kommunikált. Úgy látszott, érti, amit mondanak neki, de mintha csak nagyon messziről hallaná a hangokat. – A bába szemeinek sarkában könnycsepp tűnt fel. – Nem tudom, hogy a nyomástól volt-e, ami alatt tartottuk. Ha így van, Diana megbocsát majd nekünk. Maria a nagy pestis előtti évben került ebbe az állapotba. Attól fogva nem volt egyszerű felhasználni őt céljainkhoz. Amikor először hívtuk Dianát, egy kétarcú szörnyszülött gyerek jelent meg a barlangban. És mindkét arca ugyanolyan volt, mint Mariáé. – És ezek után hogyan tagadhatod az ördögi beavatkozást? Elisen lassan megrázta a fejét. – Arnau atya meggyőzőbb magyarázattal szolgált. Azt mondta, Maria ájultan Diana helyett Janusnak továbbította hívásunkat. Ez úgy lehetséges, hogy Dianának és Janusnak közös a származása. Talán Maria félreértette a szavainkat, és egy, az emlékeiben élő szörnyeteget idézett meg, talán Janus is él abban a világban, ahová Diana be van zárva. A tény az, hogy Diana helyett négy alkalommal Janus mutatkozott meg, ugyanabból a fehér, változékony anyagból, amiből a Maria által mozgatott tárgyak is voltak. De holnap nem ez fog történni. Most már sokkal erősebbek vagyunk. Eymerich ez alkalommal nem vitatta a kijelentést. Hozzáállása megváltozott. Még mindig zaklatott

volt, de már sokkal magabiztosabb, és nem volt többé szüksége provokáló mondatokra. – Arnau atya – csak ennyit suttogott. – Az egész cselszövés mögött Arnau atya áll. Elisen kíváncsian, de kissé nyugtalanul nézett rá. – Ugyan, mire mész ezzel a tudással? Egyébként Arnau atya a mi papunk. Ő fedezte fel a Piedra körüli helynevek és Diana egykori itáliai szent helyeinek nevei között a hasonlóságot. És ma ő a Rex Nemorensis, a kultuszunk őrzője. Csak az veheti át a helyét, aki megöli, és az viselheti az aranyágat, amely megnyitja a bejáratot a holtak birodalmába. – A bába arca egy pillanatra ábrándozó kifejezést öltött. – Gyönyörű vallás a miénk, nem igaz? Gondolj csak a te véres, szomorú, haraggal teli vallásodra! Eltöröljük Aragóniából, majd az egész föld színéről! Váratlanul gúnyos kifejezés jelent meg Eymerich arcán. – Csak álmodozol, vén boszorkány! – Te vagy az, aki álmodozik – vágott vissza Elisen. De hangja alig észrevehetően rekedten csengett, mintha megijesztette volna az inkvizítorban végbement változás. – Most a sorsodra hagylak. Nem leszek ott a kivégzéseden. Csak azt remélem, annyit fogsz szenvedni, mint a nővéreim. Bicegve megindult az ajtó felé, de Eymerich vészjósló kiáltása megállította. – Urrea grófja, nyissa ki! Elisen Valbuena távozni akar! Kitárult az ajtó, és feltűnt a Justicia, nyomában két katonával. – Elismerésem, Nicolas atya! – kiáltotta a gróf. – Úgy játszott, mint egy hivatásos színész! Elisen nem értette, mi történik. Ostobán figyelte, ahogy az őrök megszabadítják Eymerich csuklóit és bokáit a bilincsektől. – Miért engedi el? – suttogta. Az inkvizítor csuklóit dörzsölgetve meghajolt. – Mert elmondtál mindent, amit tudni akartam. – Majd csúfondáros hangon hozzátette: – Érted már? A letartóztatásom csak csel volt, hogy rávegyünk, hogy beszélj. Elisen eltátotta a száját, szemei megteltek rémülettel. Majd felkiáltott: – Szörnyeteg! – De inkább hörgés volt ez, mint kiáltás. – Mit csináljunk vele? – kérdezte a Justicia. – Láncoltassa a helyemre! – felelte Eymerich, miközben ingujjával letörölte szájáról a vért. – A cinkosai azt hiszik, biztonságban van az Aljaferíában.

Kicsivel később, mikor kiértek a tömlöcből, ahova Elisent zárták, az inkvizítor megkérdezte: – Sikerült kihallgatnia az egész beszélgetést? – Igen – felelte a Justicia, a szemöldökét ráncolva. – A helyzet nagyon súlyos. Mindössze egy napunk van, hogy megakadályozzuk a boszorkányok diadalát. – Be tudná tiltani a Szűz körmenetét? – Zaragozában talán késleltethetném, de a Piedrában nem. Az még az érseknek sem sikerülne. Egész Aragóniából özönlenek oda a hívők, akik semmi pénzért nem mondanának le a szertartásukról. Az előcsarnokba érve a Justicia együttérzéssel nézett az inkvizítorra. – Ereje bizonyára a vége felé jár. Eymerich halványan elmosolyodott. – Csak a küzdelem tart talpon. – De még egy harcosnak is szüksége van arra, hogy kimerült energiáját feltöltse. Jöjjön, előkészíttetek magának egy szobát. Néhány órányi pihenés nem fogja befolyásolni az összecsapás végkimenetelét. Holnap reggel megbeszéljük majd a tervünket.

Eymerich nem ellenkezett. Egy idős szolgálóra bízták. Elsőként a konyhába vezette, ahol készített neki egy kis harapnivalót fűszeres kolbászkákból, majd egy első emeleti szobába kísérte. Tágas helyiség volt, egy faállványzatú ágy uralta. A ruhák tárolására számos láda szolgált. Amikor egyedül maradt, Eymerich tetvek után kutatva felemelte a vörös halszálkamintás paplant és a takarókat. Olyan alapos volt, hogy még a matrac és a szalmazsák közötti rést is ellenőrizte, de nem bukkant rovarok nyomára. Elégedetten vette le köpenyét, és dobta le magát az ágyra mocskos reverendájában. Ujjával eloltotta a gyertyát. Egy pillanattal később már mélyen aludt.

Arra ébredt, hogy valaki kopogtat az ajtón. A Justicia hangját hallotta. – Nicolas atya, ébredjen gyorsan! Körülnézett. A nap már magasan járt az égen, és rózsaszínes fénnyel világította be a szobát. Kiugrott az ágyból, és az ajtóhoz sietett. – Mi történt? Urrea grófja aggodalmasan nézett rá. – A király azonnal látni akarja. Már felnyergeltettem magának egy lovat. – A fogoly? – Gondosan őrzik. Eymerich magára kapta a ruháját, leszaladt a lépcsőkön, áthaladt az előcsarnokon, és kilépett a palotából. Éppen csak válaszolt a Justicia búcsúzására, aki a lépcsősor tetején maradt. Néhány pillanattal később már Zaragoza utcáin át hajszolta lovát, megkockáztatva, hogy eltipor valakit az egyre több járókelő közül. Az Aljaferíába érve gyorsan az Inkvizíció tornyába ment átöltözni, majd nagy léptekkel a központi udvartól északra található, a királyi udvarnak helyet adó palota irányába indult. Izgatott volt, de mindenekelőtt kimerült. Már jó ideje készült erre a beszélgetésre, de az előző nap folyamán annyi újdonság történt, hogy most gyorsan újra kellett terveznie a viselkedését. A legkisebb hiba is veszélybe sodorná a háború kimenetelét. Az őrség katonái kikérdezték, és kérték, hogy várjon. A hetedik óra előtt voltak, az udvari nemesség jó része még aludt. Ritkaság, hogy a király valakit ilyen korán reggel fogadjon. Eymerich azonban az udvar másik végében meglátta azt a sápadt, vörös hajú nőt sétálni, akit már a Justicia palotájában észrevett. Biztos volt benne, hogy a nőnek van valami köze az ő beidézéséhez. De most már csak ki kellett várni az eseményeket. Végre beengedték. Tágas, gótikus stílusú előcsarnokban találta magát. Szertartásos Péter időnként átalakíttatta az épület ezen szárnyát, hogy eltüntesse az arab díszítést; azonban az előző építészetnek rengeteg nyoma maradt ott, elsősorban a cseppköveket utánzó muqarnasszal teli mennyezet. Az udvarmester felvezette a lépcsősoron az első emeleti nagy teremig, értékes kárpitok és fegyverek füzérei között. Körbenézve mindenütt csak szolgákat látott. Volt, aki az éjszaka elhasználódott gyertyákat cserélte ki; volt, aki friss, illatos virágokat rakott ki; volt, aki az ezüstöt és a páncélokat fényesítette. Ahogy lassan közeledett a találkozó helyszínéhez, Eymerich gombócot érzett a torkában, és szaporább lett a szívverése. De tapasztalatból tudta, hogy ez az izgatottság, ami látszólag képes őt megbénítani, beszélgetőtársa jelenlétében majd eltűnik. Ismét várni kellett, majd egy szolga ünnepélyesen elhúzta a nehéz, vörös bársonyfüggönyt, és kinyitott egy aranyozott ajtót. Eymerich belépett, és hosszúkás, még az előzőnél is gazdagabban díszített szobába került. A pikával felfegyverzett katona, aki bekísérte, megállt az ajtó mellett. IV. Péter a trón mellett állt hátratett kézzel, szemében haragos kifejezés volt. Éjfekete haja sörényként

ereszkedett szintén fekete zekéjére és a nyakában viselt ezüstláncra. Eymerich térdét behajlítva mélyen meghajolt, és úgy is maradt, várva, hogy a király felszólítsa a kiegyenesedésre. De ez még váratott magára. Végre a király éles hangja utasította: – Keljen fel, Nicolas atya! Eymerich felállt, és tett néhány lépést a trón felé. Most láthatta az uralkodót közelről. Nem tudta, mikor született, de többé-kevésbé vele egykorúnak nézett ki. Olajbarna, ovális arcát magas homloka és sasorra uralta. Ápolt, hosszú bajsza alatt kemény vonalú szája úgy nézett ki, mintha arra készülne, hogy valami kellemetlent mondjon. Azonban a beszélgetés látszólag szinte bizalmasan kezdődött. – Nicolas Eymerich – mormolta a király. – Édesanyját, Dona Luzt ismertük Geronában. Nagyra becsüljük. Az inkvizítor határozottan kellemetlenül érezte magát. Majdnem kitörölte elméjéből édesanyja, egy büszke és hideg asszony alakját. Ha most előhívja, felfed egy régi fájdalmat, ami erőt von el tőle. Érzéketlenséget erőltetett magára. – Köszönöm, uram. – Nem kell megköszönnie. – A király hangja hűvös volt, mint egy fuvallat. – Sosem gondoltuk volna, hogy egy olyan nagyszerű hölgynek, mint az édesanyja, lehet egy törvényen kívüli fia! – Törvényen kívüli, uram? – Mit gondol, hogy nevezzük azt, aki lerohanja egyik tulajdonunkat, és ártatlan nők megölését rendeli el? És aki titokban elrabolja szegény leányunk bábáját? Törvényen kívülit mondtunk, de sokkal megfelelőbb kifejezés lenne az áruló. Egyetért? Eymerich örült a közvetlen támadásnak. Így most alkalmazhatta a saját ellentámadását. – Hogy érthetnék egyet, uram? Nem árulás teljesíteni saját tisztségem kötelességeit. – Tisztség, amire egyedül nevezte ki magát, rákényszerítve a koronára és az egyházi hatóságra. De erről majd később! Most beszéljen! Tudjuk, hogy a Justicia palotájába vitte a bábát. Reméljük, nem ártott neki. – Ő az, aki ártott magának, uram – mondta Eymerich túlzó alázattal. Majd derűsen hozzátette: – Mindent bevallott. – Ez nem lehet! – kiáltotta a király indulatosan. De szinte azonnal rájött, hogy ő irányítja a meghallgatást, és megpróbálta a kifakadást orvosolni; azonban agressziójának nagy része már elpárolgott. – Senki nem jogosította fel, hogy kihallgassa. Eymerich a szemébe nézett. – Főinkvizítor vagyok, uram – mondta határozottan. – Hatalmamban áll vizsgálatot folytatni oly módon, ahogy azt a leginkább megfelelőnek tartom. IV. Pétert ismét elöntötte a harag. – Még ma üzenetet küldünk Avignonba. Holnapra már nem lesz többé inkvizítor! – Elég, ha még ma az vagyok – válaszolta Eymerich kihívóan. – Egyébként is, uram, mit fog gondolni Kelemen pápa, amikor megtudja, hogy le akarja váltani a kereszténység elleni legfélelmetesebb összeesküvés ellen küzdő szolgáját? – Kicsit lehalkította a hangját. – Úgy vettem észre, hogy atyja kiátkozása óta Aragónia királysága és a pápaság kapcsolata a szakítás közelébe került. A király értette az utalást a pápával szembeni ellentétre, aki a genovaiak oldalán állt Szardínia birtoklásának kérdésében. Modortalan nevetésben tört ki. – Politikával foglalkozol, szerzetes? – Főinkvizítorként mindennel foglalkozom, ami elősegíti a feladatomat – felelte kimérten Eymerich. Majd rájött, hogy nem folytathatja ebben a hangnemben, így váratlanul váltott. – Uram, engedje, hogy

őszintén beszéljek! Mondtam már, hogy Elisen vallott. Tudom, hogy a lánya, Maria nem halt meg. Tudom, hogy a Miroir-tó barlangjában rejtegeti Elisen és Arnau atya felügyelete alatt. Tudok a Maria által birtokolt erőkről. Higgye el, értem az atyai érzéseit! De akinek vigyázni kellett volna a leányára, a valóságban kihasználta őt, ezzel egészségét és lelkét kockára téve. Eymerich egy pillanatig azt hitte, hogy a király az őrségért kiált majd, és remélte, a Justicia védelme elég lesz, hogy fedezékbe vonuljon a belecsapni készülő villám elől. Azonban Péter, miután nagy levegőt vett, úgy látszott, hirtelen elvesztette minden magabiztosságát. Halk, kimerült hangon szólalt meg. – Tudja, Maria hány éves most? – Nem, uram. – Kilenc. Csak kilencéves. És maga ártani akar neki. – Nem én. Mások ártottak már neki. Jóhiszeműen rábízta őt egy pogány hit követőire, egy ocsmány kultusz híveire, ami... – Eymerich félbehagyta. Úgy látta, a király szemében meglepetés fénye villant fel. – De talán nem is ismeri a történet ezen részét. Megengedi, hogy elmeséljem? Péter bólintott. Eymerich majdnem egy órán keresztül mesélte a tényeket, amik a birtokában voltak: az első nyomokat, Theresa beismerését, Ariza megtámadását, Elisen vallomását. Halkan beszélt, a mozaik darabjait úgy leírva, ahogy neki sikerült összeraknia. Végezetül elővette zsákjából a Canon Episcopit, és felolvasta az egészet. A király keresztbe font karokkal, szemöldökét ráncolva, csöndben hallgatta. Mikor az inkvizítor befejezte, megkérdezte: – Ki ismeri még ezt a történetet? – A Justicia. – A Justicia – ismételte Péter. Majd neheztelés nélkül, mintha csak egy fájdalmas kijelentést tenne, hozzátette: – Ez esetben a korona elveszett. Urrea grófja felhasználja, amit tud, hogy újra ellenünk uszítsa a nemességet. Eymerich széles tagadó mozdulatot tett. – Nem feltétlenül. Adjon kétszáz embert az én kizárólagos irányításom alá! Még ma a Piedrába megyek, és meghiúsítom ezt az istenkáromló merényletet. A korona nemcsak a tekintélyét őrzi meg, hanem az Egyház háláját is elnyeri. – Hangja megenyhült. – Hálát, ami az uralkodóháznak segíthet megerősíteni a Szardíniához való jogát. Ezen a ponton a nemesség pedig nem tehet mást, mint hogy meghajol uralkodója nagysága előtt. Elhúzódó csönd telepedett rájuk. A király lesütötte szemét. – Mondja... Ha beleegyezésünket adjuk a támadáshoz, leányunknak meg kell halnia? Eymerich nyugodtan beszélt, hagyta, hogy hangján eluralkodjon az együttérzés, amit ezúttal ténylegesen érzett. – Őszinte leszek, uram. Igen, elkerülhetetlen. De a lánya már halott. Engedje, hogy kijusson abból a kegyetlen fél-életből, amibe négy éve van kényszerítve. Mentse meg a hajcsárjaitól! Az ő helye a mennyben van, nem a pokolban, ahova zárták. Ismét csend következett, most rövidebb. Majd Péter felemelte a fejét, meglebbentve hosszú haját. Tekintete fájdalommal volt teli, de méltósággal is. Elhagyta a pluralis maiestatist. – Azért akartam, hogy a lányom tovább éljen kárhozatban, mert láttam benne valamit az első feleségemből. De a királyné sem akarná ilyen hosszúra nyújtani kínszenvedését. Eymerich atya, megkapja az engedélyem. Elmehet a Piedrába annyi emberrel, amennyire szüksége van. Csak egyetlen dolgot kérek. – És mi lenne az, uram?

Péter hangja enyhén megbicsaklott. – Gondoskodjon róla, hogy ne szenvedjen sokat! – Nyugodt lehet, uram – felelte Eymerich egy meghajlással. Majd őszinte tisztelettel hozzátette: – Maga válóban nagy király.

Malpertuis – A felfedezés Néhány pillanat múlva a kétarcú holttestecske oldódni kezdett, ahogy szegény Thorvald teste is a Malpertuis-n. Ezúttal azonban nem hangzottak el temetési beszédek. Sweetlady apát túláradóan lelkes volt, mint egy pajzán manó, nem fért a bőrébe. – Előre, előre! Biztosan itt vannak körülöttünk! Keressük meg őket, fiaim, keressük meg őket! A rádióban recsegő hisztérikus hang gyászosnak, természetellenesnek hangzott. Mintha mindez nem lett volna elég, az eső most még hevesebben kezdett esni, és a fagyos szél valóságos sártengert repített az ellenzőnkre. De nem volt választásunk, tovább kellett mennünk. Bár fáradtak voltunk, felemeltük a hálót, és folytattuk lassú és keserves menetelésünket abban a szomorú világban. Hátunk mögött csak egy csomó a fehér anyagból és a szigony nyele jelezték, hol zuhant le a gyerek. Több mint egy órán keresztül gyalogoltunk, Prometeos szitkai hajszoltak előre. A völgyből kiérve utunk emelkedni kezdett, így minden sokkal nehezebbé vált. Nem voltak növények, amikben megkapaszkodhattunk volna, és a kövek is csúsztak. A talajon időről időre megjelenő mély árkok sáros patakokban vezették el a vizet, és ezek olyan vadul áramlottak, hogy kitérőket kellett tennünk. Mechanikusan lépkedtünk, miközben az a gondolat nyomasztott, hogy a visszaút is ugyanilyen nehéz lesz. Az emelkedőre felérve egy másik völgy nyílt lábunk előtt, ami ugyanolyan sziklás és göröngyös volt, mint az előző. Itt azonban enyhébben esett az eső, és egy idő után teljesen el is állt. Ekkor ismét Sweetlady apát gyűlölt, beteges örömmel teli hangját hallottuk. – Nézzetek le! Mit mondtam, eh? Nem volt igazam? Abból a magasságból meglehetősen jól lehetett látni. Nem kellett nagy erőfeszítés, hogy észrevegyük, mi okozta az apát lelkesedését. A hegyek oldalában hatalmas bemélyedések voltak, amelyeknek a körvonalai egyértelműen emberi arcéleket rajzoltak ki. Az üregek testek lenyomatainak tűntek, ezeket úgy temette be a kő, mintha csak nedves homok lett volna. Titáni, felfoghatatlan méretű, de arányos testek lehettek. Bénító félelem lett úrrá rajtunk, de Prometeos részeg hangja azonnal enyhített a feszültségen. – Mik ezek a lyukak? – Hát a sírjaik, nem? – felelte Sweetlady vészjóslóan derűsen. – Amikor eljött az idejük, ledőltek, és szép lassan meghaltak. – Meghaltak? – Prometeos kiáltásától majdnem szétszakadt a dobhártyánk. – Mit akarsz ezzel mondani, csuhás? Egy szót sem szóltál nekem halottakról! – Ugyan már! – Sweetlady hangja szórakozottan, ugyanakkor kissé aggodalmasan csengett. – Nem láttad azt az előbb? Nem ismerted fel? Csak keresni kell őket. – A te érdekedben remélem, igazad lesz. Menjünk! A vártnál valamivel könnyebb volt leereszkedni a völgybe. Annak ellenére, hogy a Gamma Serpentist még mindig sötét felhőfüggöny fátyolozta, már egyáltalán nem esett az eső, és a szél is enyhült. Annyira féltünk, hogy már szinte nem is éreztünk fáradtságot. Csak néztük a fölöttünk lévő óriási sziklafülkéket, és arra gondoltunk, vajon tényleg ezek a méretei a lényeknek, akikkel találkoznunk kell. Az iszonyatos feszültségtől súlyos meggondolatlanságot követtem el. Schedoni néhány lépéssel mellettem haladt, karjai majd’ leszakadtak a háló súlya alatt. Elfelejtve, hogy a sisakmikrofon miatt mindenki hall minden egyes szót, megkérdeztem: – De végül is mi az ördögöt keresünk?

Sweetlady válaszolt nekem azon a hangon, amitől libabőrös lettem. – Ókori urainkat, fiacskám, még nem jöttél rá? Hogy a rabszolgáinkká tegyük őket, ahogy mi is a rabszolgáik voltunk századokon keresztül. – Vaskos és durva kacagása hosszasan visszhangzott sisakomban. Onnantól kezdve szigorú csöndbe burkolóztam, és a többiek is így tettek. Azonban kicsivel később, amikor fejünk az egyik fülkével egy magasságba került, és elhaladtunk mellette, egyik társunk rosszul esett el. Rövid, kétségbeesett kiáltását hallottuk a hangszóróinkból. Szkafandere esés közben az éles szikláknak ütközött, és az oxigén szivárogni kezdett. Erre csak egyetlen megoldás létezik: le kell tépni egy oxigéntartály egyik csövét, és az orrot befogva a szájba dugni a végét. Láttam, ahogy Dickson odafutott a szerencsétlenhez, a palackokkal babrált, és néhány társunk segített neki. De Prometeos hangja ellentmondást nem tűrően robbant: – Dickson úr! Térjen vissza a helyére! Hagyja elpatkolni ott helyben! Ezúttal túl messzire ment. Ellenkezés kórusa tört elő a hangszórókból fenyegetően, haragosan. Eldobtuk a hálót, és mind az elesett társunkhoz futottunk. De Dickson már felállt, karjait tehetetlenül széttárva. – Meghalt – mondta halkan. – A légkör bizonyára ammóniát és ki tudja, még milyen mérgeket tartalmaz. Mind a parancsnok és az apát felé fordultunk, akik most először különösen sebezhetőnek tűntek. Sweetlady hangja meggyőzően csengett: – Fiaim, ne feledjétek, ő csak egy kép, mi is mind csak képek vagyunk. Ennek az embernek a halála csak látszólagos. A mi világunkban ép és egészséges, mint mindannyian. Eszembe jutott az apát mondata a „halál lenyomatáról”. Talán mások is emlékeztek rá, mert továbbra is fenyegetően közeledtünk felé. Ekkor Sweetlady a döntő érvhez fordult. – Állj, ne legyetek ostobák! Szükségetek van rám a visszatéréshez. Vagy örökre itt akartok maradni? A tartalék Vezetőkre néztünk, akik, mint mindig, szorosan mesterük köré gyűltek. Sweetladynek igaza volt. Nem tudtuk volna nélküle megcsinálni. Ez meggyőzött a folytatásról. Az apát megérezte lelkiállapotunkat, de arra is rájött, hogy egyszerű fenyegetéssel nem sokáig tud minket kordában tartani. – Mindenkinek megkétszerezem a bérét – jelentette be nyájasan –, és megháromszorozom annak, aki elsőként látja meg a vadunkat. Valaki azt mormolta: – És mit kellene látnunk? – De a kérdés elveszett a hangszórókból kiszűrődő elégedett megjegyzések között. Ismét felemeltük a hálót, és folytattuk utunkat. Magunk között azonban sokatmondó pillantásokat váltottunk. Nem voltunk hajlandók meghalni azon a bolygón. Ha belátható időn belül nem találtuk volna meg, amire Sweetlady annyira vágyott, visszakényszerítettük volna az űrkompokhoz, akár akarta, akár nem. Nem volt szükségünk szavakra, hogy értsük egymást.

Valójában nem kellett sokáig várnunk. Kis távolságot tettünk csak meg, mikor a három keleti szakadozott, izgatott hangja egyszerre karattyolt a hangszórókban. Azonnal észrevettük, mi zaklatta fel őket ennyire. A legtávolabbi hegyek oldalán, amelyek most tisztán látszottak, előre mozdult egy fekete árnyék, és olyan magas volt, hogy félig eltakarta a hegyeket. Egy mozgó, kacskaringós árnyék volt, ami hangtalanul kúszott magaslatról magaslatra.

– Mi történik? – kérdezte Prometeos. – Leszáll az éjszaka? – Nem – suttogta Sweetlady szokatlanul aggódó hangon. – Közeledik egy – közülük. Éreztem, ahogy ereimben megfagy a vér. Szorosabban markoltam a hálót, mintha valami fegyver lenne, de kezeim remegtek. Ekkor tehetetlenül átadtam magam a félelemnek. Képtelen voltam megmozdulni, tekintetemet pedig a szurdokra szegeztem, ahol néhány pillanat múlva meg kellett jelennie az óriásnak. És ott volt, fölénk magasodott, a szürke égtől jól elkülöníthetően. Vörös, apró szemek, két hegyes fül, fekete szőrrel borított, hosszú pofa, fújtató orr. Azonban nem emberi alak volt. Egy kutya volt, több tíz méter magas. Egy élő kutya, ami állati szemtelenséggel csúszkált a kőfalakon, és gránitlemezeket mozdított el maga után. Egymást megsüketítve kiáltoztunk, de nem mertünk megmozdulni. Épp csak annyira, hogy elejtettük a hálót. Mégis, mit ért volna ez a szánalmas kis eszköz egy ilyen hatalmas bestia ellen? Nagy nehezen elkaphattuk volna a farkát. Torkunkban dobogó szívvel néztük, ahogy az állat megáll, és kifeszíti mellső lábait, mintha nyújtózkodna. Majd leheveredett, és kilógó nyelvvel felénk nézett, de nem úgy tűnt, mint aki észrevett volna. Elzárta előttünk az utat, mégis úgy éreztük, hogy a veszély érzése egy kicsit enyhült. – Egy kutya! – kiáltott fel Prometeos, aki még mindig megrázottnak látszott, bár annyira nem, hogy elhagyja epés hangnemét. – Mit akar ez jelenteni, csuhás? – Nem tudom, nem értem. – Sweetlady hangja tanácstalan volt, és érzékelhető aggodalommal átszőtt. – őszintén, nem tudom összeilleszteni ezt a... – Uraim, kérem, forduljunk vissza! – Dickson úr kérése nem csak egy ember könyörgése volt. A fiatalember mindannyiunk akaratát tolmácsolta. – Az az állat bármelyik pillanatban megláthat minket. És biztosan nem vagyunk olyan helyzetben, hogy megöljük vagy elfogjuk. – Én magam sem gondoltam, hogy ilyen nagyok – motyogta az apát, mintegy bocsánatkérésképpen. – Egyáltalán nem így gondoltam. – Dicksonnak igaza van! Menjünk! – morogta Prometeos a sokadik káromkodás után. – Ami téged illet, csuhás, a fedélzeten számolunk. Mindenről megfeledkezve, rendezetlenül megkezdtük a visszavonulást a völgyfenék irányába. Nem mertünk futni, nehogy magunkra vonjuk az állat figyelmét, de annyira gyorsan gyalogoltunk, amennyire szkafanderünk és a nedves talaj engedte. Sisakunkban visszhangzott a kollektív zihálás, majd egyre erősödött, ahogy közeledett az emelkedő, ami kivezetett minket a hegyek gyűrűjéből. De nem sikerült kijutnunk a völgyből. Már a felfelé vezető ösvény közelében voltunk, mikor egy újabb fekete árnyék lepett el mindent. Megfordulva kővé dermedtünk. Egy hatalmas, ezúttal emberi fej volt az, mintha egy sötét nap lett volna a hegycsúcsok között. – Istenem! – ismételgette Sweetlady rémülten. – Nem gondoltam, hogy ilyen nagyok lesznek!

9 Október tizenkettedike Eymerich jelzésére az erdőt átszelő kis csapat előőrse visszafogta a bebugyolált patájú lovakat. A dombnak arról a pontjáról az egész látóteret a Miroir-tó töltötte be, olyan közel volt, hogy tisztán lehetett hallani a Cola de Cavall vízesés zubogását. Bár a nap még éppen csak kezdett lemenni, a lábuk alatti hatalmas tömeg már meggyújtotta a fáklyákat a ceremóniára készülve. A levegő erős fenyő- és tömjénillatot árasztott. Az újra városi ruhába öltözött Eymerich próbált szemével áthatolni a dombokról leereszkedő árnyékon, hátha felismer valakit a lent tevékenykedő alakok közül. Bár a férfiak sem hiányoztak, egyértelműen a nők voltak többségben. Virágfüzéreket, szalagokat, terrakotta fogadalmi lámpásokat tartottak. Úgy tűnt, heves öröm járja át őket, egyfajta mámor, amitől szaladgáltak, táncot jártak, hajukat lobogtatták az októberi szellőben. Nagy részük könnyű öltözéket viselt, tunikákat, fátylakat. Semmi nem emlékeztetett a keresztény szertartások méltóságteljességére. Ennek ellenére voltak ott feszületek, szentképek, fogadalmi gyertyák. Azonban a lány, aki tartotta a jelképeket, időről időre otthagyta őket a fűben, mintha unná a színjátékot, és csatlakozott társnői körtáncához. A tömegből felhangzó vallásos énekek is kedvetlenül hangzottak, és túlságosan csilingelő hangok torzították el, melyek kevéssé illettek a szöveg ridegségéhez. Eymerich kellemetlenül érezte magát, idegesen kereste tekintetével Galcerán kapitányt, a lovascsapat vezetőjét. Intett neki, hogy menjen közelebb! – Mi ketten néhány íjász társaságában leereszkedünk a vízeséshez – súgta neki. – Mondja meg az embereinek, hogy legyenek készen a körmenet megtámadására! A jel egy égő nyílvessző lesz az égen. – Még egy vérfürdőt akar? – kérdezte tompán a tiszt az arizai mészárlásra emlékezve. Eymerich megsértődött az őszinteségétől. – Nem. Szigorú parancsom van, hogy csak végszükség esetén használjam a fegyvereseket. Aki ellenszegül, bűnhődni fog. – Majd megpróbált magabiztosnak tűnni, és hozzátette: – Kösse az emberei lelkére, ne hagyják, hogy magával ragadja őket az, amit rövidesen látni fognak! A Sátán ellen harcolunk, és felkészültnek kell lenniük. – Meg fognak ijedni. – Tudniuk kell, hogy az Egyház velük van. Nincs olyan ördögi hatalom, amely komoly fenyegetést jelentene ránk. – Parancsára – felelte egy pillanatnyi habozás után Galcerán, majd odament a csapatához. Kicsivel később visszatért, arcán elszánt kifejezéssel. Két íjjal és tegezzel felfegyverzett lovas kísérte. – Készen állok. – Akkor induljunk!

Leereszkedtek a tó felé, közben gyorsan besötétedett. Az első csoportosulások közelében leszálltak lovaikról. Eymerich óvatosan, egyik kezét az inge alá rejtett tőrre téve vezette társait a tömegben, ami mit sem sejtve nyílt szét előttük. Az összes nő a tavat bámulta, mintha egy titkos muzsika dallamára mozogtak volna. Nevetgéltek, énekeltek, gyengéd érintéseket váltottak. Úgy tűnt, szinte megszállottan simultak egymáshoz, ami az inkvizítort undorral töltötte el. Sok állat mászkált szabadon: kutyák,

lovak, szamarak, sőt még disznók is. Úgy látszott, az istenfélő közösségben való együttélés minden eddigi szabálya megszűnt, eltörölve a szerepeket és különbségeket, még az emberek és az állatok között is. – Mit mond, kapitány? – kérdezte Eymerich, mikor már a Cola de Cavall robajló íve nagyon közel volt. Galcerán sietősen keresztet vetett. – Sosem láttam még ehhez foghatót – mondta megpróbálva túlkiabálni a vízesés zaját. – Arab és zsidó nők szégyentelenül keverednek a keresztényekkel. És mind örömtől részegnek látszik. – Mit mondtam? – kiáltotta Eymerich rosszallóan. – A Sátán már megkezdte munkáját. Előttük egy füves dombon már összegyűlt néhány hívő, a vízesés a fejük fölé tornyosult. Csodálatos látványt nyújtott, határtalan erő áradt belőle. A fáklyák fénye vörösre festette a sziklák közül előzúduló vizet, ami aztán skarlát örvényt képezve ért a tóba. Ahogy felértek a dombra, vízcseppek záporoztak rájuk. Eymerichnek pattanásig feszültek az idegei, szemeit összehúzta. A sötétség ellenére tisztán látta a hatalmas vízsugár alatti kiálló palakőzeten a mohák zöldjével szegélyezett óriási barlangbejáratot. Fáklyák ezreinek fénye tükröződött a tó felületén, miközben az énekek a víz zubogásával összekeveredve fülsiketítő hangzavart okoztak. Az egyik íjász megérintette az inkvizítor vállát, aki erre ridegen félrehúzódott. De aztán tekintetével követte a katona mutatóujját, amivel az égre mutatott. Látta, amint tündöklő aurával körülvett nők jelennek meg a semmiből, és a föld felé siklanak. A tömeg a legnagyobb természetességgel fogadta a jelenéseket, örömujjongással üdvözölve őket. – Őrizzék meg a nyugalmukat! – kiáltotta Eymerich a társainak, bár nem volt benne biztos, hogy meghallják. – Ezek a boszorkányok képesek a levegőben mozogni, a Sátán szállítja őket. De ez minden, amit tudnak. Valami mozgás visszavonta figyelmét a barlangra. Egy közepes termetű, földig érő vörös tunikába öltözött férfi jelent meg a bejáratában. A vízesésről tükröződő fáklyafényben látni lehetett az alakot, de az arcát nem, az úgy tűnt, mintha saját fényétől csillogna. Eymerich csak szemét nagyon megerőltetve jött rá, hogy az ember egy aranyozott levelekből és ágacskákból készült különös és gyönyörű maszkot visel. – Az aranyágból készült álarc – mormolta Eymerich. – Ez ő, a Rex Nemorensis. Megérintette Galcerán könyökét, és még közelebb ment a vízeséshez, annyira, hogy elérte a kőalapzatot, amely a sok fröcsköléstől fényesen csillogott. Az álarcos ember a vízfátylon keresztül figyelte a tó partjára gyűlt tömeget. Szomorúnak tűnt, de lehet, hogy csak az álarc miatt. Visszament a barlangba. Egy pillanattal később elhallgattak az énekek és az örömteli kiáltozás, mély csend lett, amit csak a Cola de Cavall hangja tört meg. Az égen feltűnt a hold, halványan és nagyon fehéren. A csend eltartott egy darabig. Eymerich intésekkel jelzett társainak, hogy maradjanak mozdulatlanok, ő maga pedig egy gyökereivel a palakőzetbe kapaszkodó bokorban gubbasztott, szemét az üregre szegezve. Az egyedüli hallható zaj a vízesés hangja volt. Majd a barlang mélyéről felhangzott egy kiáltás, amely elnyomta a vízesés zaját, és erősen szétterjedt a tó egészén: – Diana! Diana! Szájak ezrei ismételték újra meg újra, miközben a fáklyák fénycsóvákat szórva járták féktelen táncukat. – Diana! Diana! Diana! Inkább erőteljes üvöltés volt ez, mint hívás, amit a hegyekről visszaverődő visszhang még jobban felerősített. A tóparton összegyűlt nők úgy viselkedtek, mint a megszállottak, széttárt karjukat a hold

felé nyújtották. – Diana! Diana! Diana! Eymerichnek borzongás futott végig a hátán. A félelemtől összevissza vert a szíve, és gyöngyöző verejték borította be homlokát. A levegő reszketővé, opálossá vált. Egy nagy árnyék öltött testet a tavon, és a hívás minden ismétlésével egyre szilárdabb lett. Az inkvizítor erőt gyűjtött, hogy Galceránra és az íjászokra tudjon nézni. Holtsápadtak voltak, és mintha megbénultak volna. Szeme sarkából megint észrevett egy mozdulatot a Cola de Cavall alatt. Sikerült elszakítania tekintetét a tavon látható szörnyűséges jelenségtől. A Rex Nemorensis újra megjelent a barlang bejáratánál. De ezúttal nem egyedül. Egy törékeny, sántikáló kislány kezét fogta, akinek egész teste tekergett, mintha szörnyű szenvedéstől rázkódna. Finom vonásai és kecses teste volt, amit úgy tűnt, fékezhetetlen erő rángatott. Ő is a lábai előtt heverő embertömeggel együtt mozgatta száját: – Diana! Diana! – De szemei befelé fordultak, mintha elájult volna. Eymerich összerázkódott a mellkasát feszítő haragtól. Alig nézett a hatalmas, áttetsző, jéghegyhez hasonló alakra, amely a holdfényt elfátyolozva a tó fölé tornyosult. Láncinge ujjánál fogva megragadta az egyik íjászt, és erősen megrángatta. Az ember, egy fehér szakállas öreg, úgy rázta meg a fejét, mintha rossz álomból ébredne. Az inkvizítorra nézett, aki a barlangra mutatott, és kézmozdulatokkal magyarázta, mit kell tennie. Mintha abban a pillanatban nyerte volna vissza tudatát, az íjász a válláról lógó tegezbe nyúlt. Kivett egy nyílvesszőt, felajzotta, és megfeszítette az íjat. De remegett a keze, így a nyílvessző a vízbe veszett. Eymerich újra erőteljesen megrázta, és égető tekintettel nézett a szemébe. Az íjász kilőtt még egy nyílvesszőt. A mellkasa közepén eltalált kislány kristályos sikollyal esett össze, ami beleveszett a vízesés robajába. A Rex Nemorensis megdöbbent. A kis test fölé hajolt, de rögtön felegyenesedett, és vad pillantással nézett körbe a szemöldökét befedő aranylevelek közül. Azonnal észrevette Eymerichet, és mindent megértett. Elengedte a kis kezet, melyet idáig szorított, és futva tért vissza a barlangba. A hívők semmit nem vettek észre az egészből. Továbbra is kántáltak, és rázták a fejüket, az áttetszően föléjük magasodó, elmélázó tekintetű és hollófekete hajú, hegynél is magasabb nőt bámulva. De nem ő volt az áttetszően derengő holdfényben kirajzolódó egyetlen alak. Lassan testet öltött egy hatalmas kutya árnyéka, aki úrnője mellett hevert. A pézsma- és erdőillattal megtelt levegő úgy vibrált, mintha ostorok tömkelegével csapkodtak volna. Eymerich nagy nehezen legyűrte a rémületet, amely úrrá akart lenni rajta, hogy csak a puszta harag maradjon benne. Sürgető mozdulattal maga köré gyűjtötte társait. Ökölbe szorított kezével jelezte, hogy eljött a cselekvés ideje, és úgy rajzolt keresztet a levegőbe, mintha karddal suhintana. Majd futni kezdett a barlang felé, és átugrott a párkányra. Kétszer is elcsúszott a nedves sziklán, de mindkétszer felállt, nem törődött azzal, hogy lehorzsolta térdeit. Alig látta a tó fölé emelkedő impozáns, szigorú ünnepélyességű alakot. Szándékosan nem nézett rá. Érezte, ahogy a fröcskölő víz eláztatja ruháját és haját, majd meglátta a barlang bejáratát. Csak ekkor nézett hátra. A feszült, elkápráztatott Galcerán és a két íjász szorosan mögötte voltak. A lábaik előtt heverő kis test olyan vékony volt, mint egy szalmaszál, és bár szemei tágra nyíltak, nem adott életjelet. Eymerich belépett a barlangba. Először nem látott mást, csak sötétséget, amit néhol megvilágítottak a kintről visszatükröződő fénysugarak. A talaj nedves és egyenetlen volt a lába alatt. Mégis biztos léptekkel haladt rajta az őt fojtogató haragtól megrészegülve. A penésztől bűzlő barlang végtelennek

látszott, és minden lépést tompa dübörgés kísért. De a csarnok végében, ahol az ereszkedő mennyezetről lógó cseppkövek már a talajig értek, egy gyengén megvilágított járat nyílt. Arrafelé haladt, a többiek csendben követték. A nagyon rövid átjáró egy sokkal kisebb barlangba torkollott, aminek vörös zuzmók borították a falát. Eymerich lélegzetét visszafojtva állt meg. Az egyenetlen sziklákon több tucat, talán több száz gyertya világította meg és füstölte össze a különféle bútorokat. Volt ott egy kicsi ágy összegyűrődött takaróval, amely nyugtalan álmokra és sietős kelésre utalt; egy ezüstedényekkel teli asztalka, ami a napfénytől távol tartott életről árulkodott. Voltak ott ládák és zsámolyok, bársonyok és gyertyatartók. És a terem közepén, egy föld alatti patak szélén állt egy nagy, aranyozott trón, félig a homokos talajba süllyesztve. Rajta ült a Rex Nemorensis. Az ellenség látványa kitörölt Eymerich lelkéből minden haragot, jeges kegyetlenségnek adva át a helyet. – Jó estét, Arnau atya! – mondta gúnyosan és lázasan. Rövid csend következett, majd az infirmarius levette aranyleveles maszkját, és az ölébe helyezte. Kissé kimerültnek tűnt, és egy függőleges ránc barázdálta homlokát. Azonban arcán a megszokott ironikus kifejezés ült. – Jó estét, magister! – felelte nyugodtan. – Különös estét választott, hogy szembeszálljon velem. – Szembeszállni? – Eymerich csúfosan elvigyorodott. – Miről beszélsz? Azért jöttem, hogy megöljelek. Ilyen egyszerűen. – Jogában áll – válaszolta Arnau atya, még mindig teljes nyugalommal. – Én vagyok a Rex Nemorensis. Csak az veheti át a helyem, aki megöl. Eymerich szárazon felkacagott. – A te helyed a pokolban van. Majd meglátod, hogy egyáltalán nem áll szándékomban elfoglalni. Az infirmarius unottan legyintett. – Paradicsom, pokol. De ez már elnyűtt vallás, magister. Istenkáromlás az enyém, az igazi, régi ellen. Nem látta odakint a testet öltő Dianát? – A Dianád el fog tűnni. A kislány halott. – De nem Maria idézte meg Dianát – felelte Arnau atya, mintha egyértelmű dolgokat magyarázna. Kicsit izgatott lett, szinte meg akarta győzni beszélgetőtársát állításának igazáról. – Maria közvetítő volt, egy eszköz. Csak összegyűjtötte az egyének akaratát, és a cél felé irányította. Halála jelentéktelen. A ma este összegyűlt nők hívása nélküle is elegendő, mert Diana visszatér az életbe. Eymerich intett Galceránnak, aki a trón felé közeledett. Majd ellentmondást nem tűrően kijelentette: – Az nem Diana. Hanem Lucifer. Arnau atya csüggedten tárta szét karját. – Tényleg elhiszi még azokat a dajkameséket? Pedig maga is tapasztalta. A mi híveink egy pillanat alatt mérföldeket képesek átszelni. Testet tudnak adni lényeknek, tárgyakat tudnak áthelyezni. Hogyan kételkedhet ezek után? Eymerich megrázta a fejét. – A Sátán képes csodát tenni. De ezek csak hiábavaló csodák, mint amilyenekről te is beszélsz. Értelmetlen furcsaságok, melyek semmivé foszlanak. Arnau atya őszintén meglepettnek tűnt. – Komolyan beszél? Ébredjen fel! Odakint van a vallásának egyértelmű cáfolata, a bizonyíték, hogy... – Odakint csak a rémálmaid vannak. Féktelen ösztönök, állatias hajlamok. Az emberi lény lealacsonyítása a természet részévé, mint a szél és az eső. Ilyen alapokon semmilyen társadalom nem

létezhet. – És a maga társadalma, amely a tiszta észre épül, talán kielégítőbb? Egy olyan Istent szolgál, akit nem lát, sanyargatja a testét egy olyan túlvilág nevében, amit nem lát, rabszolgaságot és hatalmat hoz létre a láthatatlan nevében. – A Rex Nemorensis lehalkította hangját. – Nicolas atya, vegye észre a saját rémálmait! Azért bálványozza az észt, mert gyűlöli a testét, és úgy tesz, mintha azon kívül élne. Ez a baj növekszik magában, és egy nap nem fogja tovább bírni. De akkor már túl késő lesz ahhoz, hogy... Eymerich haragtól sápadtan emelte fel öklét. – Elég! A filozófiád visszataszít. Kapitány! – A hívásra Galcerán rárontott a trónra. Arnau atya ellenállása gyenge volt, és úgy látszott, a vita csak tovább gyengítette. A földre rogyott, az álarc pedig leesett az öléből. Egy pillanattal később Galcerán kardjának pengéje a hátába fúródott, és vérsugarat lövellve bújt elő mellkasából. Arnau atya a sziklatalajon kapálózott. Nagy nehezen elérte az álarcot. A mellkasához szorította, és talpra állt, a kard még mindig kiállt belőle. – Legyőztél... – nyögte, miközben még több vér buggyant elő szájából. – Most már te vagy a Rex Nemorensis. Gondolj a hatalomra, amely a tiéd lehet... A hatalomra, amit Diana... – Esetlen mozdulattal Eymerich felé hajította az álarcot, aki még a levegőben elkapta. Majd az infirmarius egy utolsó, fojtott sikollyal elterült a talajon. A kard csengve ütközött a sziklának. Eymerich kissé kábán állt, kezében az álarccal. Végignézett rajta. Gyönyörű tárgy volt, finom erezetű aranylevelekből készült, az erek rajzolata emberi arc látszatát keltette. Furcsa borzongást érzett. Majd figyelme ismét a kapitány és a két íjász felé fordult. Galcerán lába hegyével megérintette az infirmarius testét. – Tényleg halott – mormolta. – És most mihez kezdünk, magister? – Nem tudom... – válaszolta Eymerich szétszórtan. Úgy tűnt, a kezében tartott álarc teljesen elbűvölte. – Megpróbálhatnám helyettesíteni Arnau atyát. – De a tömeg nem is látta Arnau atyát – ellenkezett az egyik íjász, egy szőke hajú ifjú váratlan józansággal. – Nem is hallanák magát. Még mindig kiabálnak. – Igaz – suttogta Eymerich, magához térve átmeneti zsibbadtságából. – Ebből a barlangból hangzott fel a kiáltás, amely megrészegítette a tömeget. Nincs más hátra, mint bevetni a hadsereg erejét. Menjünk vissza a bejárathoz!

A barlang előcsarnoka mindenhol csillámlott. A bejáratot fátyolként bevonó víztömegen keresztül áttetsző fény szűrődött be, hasonló a holdfényhez, de áthatóbb. Eymerich elbotladozott a kőalapzatig, amin még mindig ott hevert Maria teste. A sziklába kapaszkodva áthaladt a vízesésen, és szemeit az égre emelte. Diana ott volt, fenségesen, királyian, tökéletesen kivehetőn. Egyenesen előre nézett most már mozgékonynak, élénknek tűnő szemeivel, miközben egy csendes fuvallat belekapott a hajába. Ruhájának szegélyei elvesztek a hegyek között, ahonnan előbukkant a lábainál kuporgó kutya hatalmas teste. Az istennő jobb kezében íjat tartott, olyan hosszút, mint az egész völgy. A vállán lévő, nyílvesszőkkel teli tegeze mintha a holdig ért volna. Eymerich haragja elveszett a mindent elsöprő rémület hullámában. Arra gondolt, vajon ezek-e az utolsó pillanatai, vajon túlélhet-e egy ilyen jelenést. Homályosan látta az alatta lévő tömeget, az ünneplők egy féktelen táncba ölelkezve lepték el a tópartot. Észrevette, hogy már nem érzékeli a tapintást. Megpróbálta elkapni a kezét. Ezzel az arany álarc

kicsúszott ujjai közül, és éles csilingeléssel pattant vissza a szikláról. Ez a hang rántotta vissza a rémálomból, amiben volt. Látta, ahogy az álarc pattogva gurul, majd eltűnik a tóban. Csak ekkor vette észre, hogy egy ember áll mellette, és szorítja a vállát. Egy összekarmolt katona volt. Egyszerű arca eltorzult a félelemtől, de ennek ellenére józan tekintete volt, amit csak a szemöldökéről lefolyó izzadságcseppek fátyoloztak el. Ezt az arcot és tekintetet látva Eymerich magához tért. Megragadta a katonát, és átrángatta a vízesés alatt, ahol Galcerán és a két íjász maradt. Megpróbált beszélni vele, de a vízesés robajától és az istennő nevétől, amit még mindig kántáltak odakint, nem lehetett hallani. Így hát betolta a barlangba. – Mi az? – kérdezte. – Mit akarsz? – Atyám, Guillem Biscarre, a parancsnokom küldött. Figyelmezteti, hogy az embereinek már a fele elmenekült, és még többen készülnek rá. Nők érkeznek mindenfelől, és ők az egyetlenek, akik nem félnek. Könyörög, hogy tegyen valamit. – Na, igen – mormolta Eymerich. – Tegyek valamit. De ha most jelezzük, hogy támadjanak, a dombról nem fogják látni. Túl sok a fény. Galcerán kapitány, aki hallotta a beszélgetést, közbeszólt. – Vonuljunk vissza, magister! Legjobb lenne visszatérni Zaragozába, és felkészülni a védelmére. Eymerich a tiszt arcát figyelte. Sápadt volt, fáradt, de néhány jel arról árulkodott, hogy még nem merültek ki teljesen az energiái. Megcsóválta a fejét. – Nem. A boszorkányság itt és most legyőzettetik. Ha tudná, mi megy végbe azokban a nőkben... Csupán néhány óra alatt visszatértek az állatiassághoz. Ha egy napra egyedül hagynánk őket, az a kereszténység végét jelentené. – Akkor mondja, mit tegyünk! – Menjen el innen! Próbálja összegyűjteni a még nem lázadozó katonákat! Támadja meg, kergesse szét a tömeget minden lehetséges eszközzel! Galcerán felfelé emelte egyik kezét, meg sem próbálta leplezni remegését. – És az a dolog? – Az a dolog? Az a dolog nem létezik! Hallotta? Nem létezik! A tiszt megrázta a fejét, de nem fűzött hozzá megjegyzéseket. – Megyek. Remélem, még látjuk egymást. – Óvatosan távolodott a kőalapzaton, nyomában a katonával és a szőke íjásszal. A másik, idősebb íjász tétovázott. Eymerich odalépett hozzá. – Mire vársz? Itt akarsz maradni? – Igen, atyám – felelte az öreg. – Úgy hiszem, maga az egyetlen erő, ami megmenthet minket. Eymerichet megnyugtatták e szavak. Az őszinte, harcedzett arcra nézett. – Akkor te is látni fogod, hogy tehetetlen vagyok. – Nem az. Végezzen ördögűzést! Eymerich megrázta a fejét. – Senki nem hallaná. Annyit érne, mintha kilőnél egy nyílvesszőt a szörnyetegre. A semmibe veszne. – Majd halkabban hozzátette: – Amíg a nők továbbra is a démonuk nevét ismételgetik, nincs rá mód, hogy eltüntessük. – Hirtelen becsukta a száját, és megkeményítette tekintetét, saját szavai hökkentették meg. Különös érzés áradt szét benne, amit bizonytalanság és sürgető kényszer szült, de egyúttal a saját megérzésébe vetett bizalom is. – Igen, igen! – motyogta magában. – Ez a megoldás, más nem lehet! Érezte, ahogy a szilárd akarat elsöpri bensőjében a rémületet, és feltölti erejét. Karon fogta a katonát.

– Jó keresztény vagy? – Igen, atyám – felelte az meglepetten. – És félsz a Sátántól? – Igen. De ha Isten velem van, nem. – Akkor menj! Menj azonnal! Csatlakozz sietve társaidhoz, még a kapitányod előtt! Mondd nekik, hogy hamarosan meglátják az ellenség igazi arcát! Az örök ellenségét. De ne féljenek! Isten velünk van, Isten a mi oldalunkon harcol. El fogod tudni ismételni? – Igen, atyám. – Akkor most menj! Az Úr védelmezzen! Az íjász búcsút intett, íját és tegezét hátrahagyva kilépett a barlangból. Az inkvizítor figyelte, ahogy végigfut az alapzaton, majd szemeit lesütve, hogy ne lássa, ami fölé magasodik, beleolvad a sziklát megvilágító, szikrázó fehér fénybe. Aztán eltűnt a növényzetben. Eymerich egyedül maradt, és nagyot sóhajtott. Kilépett a palakőzetre. A kislány holtteste még mindig ott volt, szemei üresen meredtek az égre, egész testét beborította a sebből kifolyt vér. Az inkvizítor letérdelt mellé, és lecsukta kis szemeit, majd keresztet vetett átszúrt mellkasára. Mikor felállt, felemelte a holttestecskét, és átdobta a vízesés falán, olyan finom mozdulattal, mintha egy virágot dobott volna egy patakba. A kőalapzat széléig sétált, ahol a föntről lezúduló víz nem takarta el a kilátást a tóra és a völgyre. A hold irányába emelte szemeit, ezúttal félelem nélkül, egyszerű kérdő tekintettel. Diana ott volt fölötte, szilárdabban, mint valaha. Eymerich hűvösen végigmérte a szabályos, klasszikus vonású arcot, a folytonos mozgásban lévő hajzuhatagot, a hajfürtök által keretezett homlokot. Úgy tűnt, mintha az istennő könnyedén mozogna a vibráló levegőben. Úgy nézelődött, mint aki hosszú álomból ébredt, és megpróbálja felvenni a kapcsolatot az őt körülvevő világgal. A hatalmas kutya is felállt mellette, és csóválta a farkát. Eymerich tekintete alulra tévedt, a tó partjára. A tömeg egységes gyűrűt formázott, amit csak a vízesés tört meg, és a testek sokasága hullámzott. Még mindig visszhangzott a kiáltás – Diana! Diana! de most már mechanikusabban és kevésbé élesen, mintha a túl erős mámortól eltompult volna. Abból a távolságból nem lehetett látni az arcok részleteit, azonban Eymerich úgy sejtette, hogy a közös tánc ritmusára nyugodtabb, békésebb örömmel himbálóztak. Galcerán és a többiek már közel járhattak a dombtetőhöz, ahol a sereg többi része várakozott. Eljött az idő, hogy cselekedjen. Eymerich visszament a barlang előcsarnokába, keresztet vetett, szájához emelte kezeit, és kiáltott. Nem hallott visszhangot. Csalódott mozdulatot tett. Elsétált a barlang végéig, ahonnan a Rex Nemorensis termébe vezető járat nyílt. Ismét kiáltott, mindent beleadva. Ezúttal a barlang visszhangzott, felerősítve ismételgette kiáltását. Eymerich félig megsüketülve összerezzent az örömtől. De nem volt vesztegetni való ideje. Hosszan belélegzett, amíg a tüdeje fájni kezdett, majd felkiáltott: – Sátán! Sátán! A kiáltás úgy hangzott, mint egy robbanás, komoran és rémisztően. Eymerich elhallgatott. A kívülről beszűrődő hangzavar elhalkult, és átadta a helyét egy sejtelmei szerint kíváncsisággal teli csendnek. Ekkor az inkvizítor újra felkiáltott: – Sátán! Sátán! Sátán! Egészen addig folytatta, amíg meghallotta, hogy a barlang sötétjének visszhangjaihoz hozzáadódott egy kívülről jövő visszhang. – Sátán! Sátán! Sátán!

Diadal érzése kerítette hatalmába, még a lélegzete is elállt tőle. Ahogy remélte, a tó köré gyűlt részeg tömeg átvette és magáévá tette a vízesésből hallatszó kiáltását, és a tehetetlenségi erő miatt ismételgette, úgy, hogy nem is volt tudatában a jelentésének. Az alapzathoz futott, és lenézett. Úgy tűnt, néhány nő tiltakozik, mások döbbenten hallgattak, megint mások megpróbáltak kiszakadni az óriási körtáncból. Azonban nagy részük továbbra is hullámzott, és kórusban ismételgette a dombok által felerősített kiáltást, ami megrázta az egész völgyet: – Sátán! Sátán! Sátán! Eymerich elégedetten emelte verítékben úszó arcát az ég felé, hogy lássa, az történik-e, amire számított.

Gyors, mint a gondolat – 6 Frullifer boldogan sétált a Robert Lee More Building második emeleti auditóriuma felé. Annak ellenére, hogy október volt, a texasi verőfényes napsütés bőségesen áradt be az ablakokon, amelyek aranyként ragyogtak tőle. Kicsit késésben volt, de nem érdekelte, ő volt az ünnepelt, és várhatott egy kicsit még Mallory kormányzó is, aki biztosította a kísérleten való jelenlétéről. Cynthia egy, a főfolyosóra vezető lépcsősor fedezékében állt. Frullifer számított erre a találkozásra, mégis összerezzent. A lány most már szánalmat keltett benne. Szépsége sokat veszített ragyogásából, mióta nem keresztény vallása miatt kirúgták az intézetből. A sok sírástól elgyötört szemei enyhén beesettek voltak; arca feszesnek és soványnak tűnt; testét, bár még mindig érzéki volt, összehúzta, és kissé görnyedten tartotta magát. Frullifer nem tudta elkerülni, de reszketés járta át, amikor a lány karon ragadta. Észrevette, hogy ajkai enyhén remegnek, miközben beszélt: – Marcus, valójában te soha nem voltál ambiciózus. Ne produkáld magad nekik, kérlek! Ez nem teljesítmény, hanem árulás lenne! Frullifer vállat vont. – Te és a barátaid úgy beszéltek, mintha háborúban állnánk. Nos, nem állunk. – De igen! – Cynthia szemei nedvesek voltak, de már egy ideje elvesztette a sírás képességét. – Báránynak adják ki magukat, de igazából farkasok! Nem látod, mi történik a régi barátaiddal? Hogy mi történt velem? A lány szavai éppen ellentétes hatást váltottak ki Frulliferből, mint amire talán számított. A fiatalember hirtelen visszahúzódott, és elöntötte a harag. A szavak úgy törtek elő szájából, mint megannyi tőrdöfés. – Barátok? Jól figyelj rám! Én a tudományból élek. Felfedeztem valamit, ami nem hiszem, hogy jelentéktelen. Nos, azok közül, akiket te a barátaimnak nevezel, senki nem figyelt rám. Csak az állítólagos ellenségeim. És szerinted most a barátság nevében fel kéne adnom tízévnyi kutatást? Ami téged illet... – Frullifernek félbe kellett hagynia, hogy uralni tudja a hangját. – Ami téged illet, te még csak észre sem vetted, mennyire szerettelek. Sőt, mennyire szeretlek. Cynthia megrázta a fejét. – Marcus, tudod, hogy most mondod először? Eddig csak azt próbáltad esetlenül a tudomásomra hozni, hogy le akarsz feküdni velem. – És akkor? – Frullifer majdnem ordított. – Mi olyan sértő számodra ebben a vágyamban? Nem normális? Mi olyan különös benne? Azt várta, hogy a lány megint „disznónak” vagy valami hasonlónak nevezi. Abban az esetben tudta volna jól, mit válaszoljon. Cynthia azonban lesütötte a szemét, és azt suttogta: – Nem ez a megfelelő pillanat. – Ja, nem ez a megfelelő pillanat. – Frullifer a falon lévő nagy órára sandított, és riadtan az auditórium felé sietett.

Mallory kormányzót eddig csak a tévében és a választási kampány plakátjain látta. Reverendájáról, ragyogó, atyáskodó mosolyáról és fehér kefefrizurájáról azonnal megismerte. Mellette, a lépcsőzetes nézőtér foteljeinek első sorában a tetőtől talpig feketébe öltözött Matthew Hopkins és egy

meghatározhatatlan korú hölgy ült, akit Betty Penland néven mutattak be neki. Frullifer megrázta a kormányzó meleg és nedves kezét, majd biccentett jó néhány embernek, akiknek hivatali feladata számára kevéssé volt világos, de bizonyára nagyon fontos. Egyáltalán nem volt izgatott, de nem tudta elhessegetni a gondolatait Cynthiáról. Elkezdett azon töprengeni, helyesen viselkedett-e vele. Még sosem történt meg, hogy megríkatott egy nőt; egyébként is, a nők mindig is kevés figyelmet fordítottak rá! Zaklatott volt, nagyon zaklatott. Annyira a gondolataiba mélyedt, hogy Hopkinsnak kellett megböknie az íróasztal mögül. Csak ekkor vette észre, hogy a nézőtéren ott van Tripler is, szomorúan, lehangoltan, szinte szégyenkezve ült. Anélkül, hogy odafigyelt volna, Frullifer végighallgatta az ügyvéd rövid bemutató beszédét, amit Mallory nagy mosolyokkal és nagy egyetértő bólintásokkal kísért. Majd minden átélés nélkül válaszolni kezdett a kérdésekre, amiket Hopkins feltett neki. – Doktor Frullifer! – kezdte harsogva a feketébe öltözött ember. – A pszitronika összeegyeztethető a vallással? A fiatalember nagy lendülettel válaszolt: – Nemcsak összeegyeztethető, hanem feltételezi az összes vallás teljes igazságát. Elegendő mennyiségű egyén erejével nincs olyan emberi képzelet, amely ne tudna a gyakorlatban materializálódni, így tehát nem létezik olyan istenség, amiben az emberek valaha hittek, ami ne kelt volna valóban életre, és ne maradt volna életben, amíg a kultusza létezett. Feltéve, természetesen, hogy az adott istenséget konkrét testtel képzelték el, vagy úgy, hogy képes testet ölteni. A hatalom emberei nem fogadták túl jól a választ. Fejüket csóválták, idegesen néztek, aggodalmasan gyors tanácskozást tartottak. Mallory tiszteletes azonban nem vesztette el a nyugalmát. Összetette kezeit, és higgadt mosollyal mormolta: – Kijelentései az istenkáromlás határát súrolják. De éppen mi, keresztények gyakoroljuk a toleranciát. Válaszoljon: ha komoly alapja van annak, amit mond, miért nem látunk az égen fantasztikus lényeket, angyalokat és démonokat, szentek fényes jelenéseit vagy óriás szemeket? Frullifer vállat vont. – Egyértelmű a magyarázat. Amikor a hívők által megidézett istenségre vonatkozó információkat szállító gerjesztett pszitronok kilépnek a képzeletből, nagy mennyiségük, tehát tömegük miatt téridőtorzulásnak adnak helyt. A követők által épített istenek tehát ténylegesen testet öltenek, de az űrnek másik területén és másik időben. Mallory tiszteletes csóválta a fejét. – Istenkáromlás, tiszta istenkáromlás – suttogta fájdalmasan. – Azonban ez nem teheti kevésbé elfogulatlanná ítéletem. Kérem, folytassa! Milyen másik területre céloz? Frullifer észrevette, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. De mégis, mit válaszoljon, ha nem a saját elméletének az alapjait? Ezeknek az uraknak, akik annyira lelkesnek tűntek miatta, hogy vették a fáradságot, és meghallgatták, ismerniük kell őket. – Meggyőződésem, hogy ha egy nap majd sikerül elérnünk a legtávolabbi galaxisokat, felfedezünk olyan bolygókat, ahol Baal, Quetzalcoatl, Mithrász és Zeusz élik különös, de valódi életüket. Feltéve, ha egy olyan korszakba megyünk vissza az időben, amikor a kultuszaik még léteztek. – Nem kellett volna ilyen barátságtalanul otthagynia Cynthiát, ebben biztos volt. Mallory tiszteletes kissé összehúzta csillogó és jóindulatú szemeit. – Azon gondolkodom, lehetséges volna-e jelen korban visszahívni száműzetésükből azokat az isteneket, akikben jelenleg hisznek. – Majd, mintha tisztázni akarná magát a munkatársai előtt, hozzátette: – Amint látja, igyekszem hitelt adni a hipotézisének, annak ellenére, hogy veszélyesnek tartom, és eretnekségnek nyilvánítom.

Frullifer felocsúdott. Azon gondolkodott, vajon most, hogy Cynthia tudja, hogy ennyi idősen még mindig szűz, kevésbé hajthatatlan-e. Hm, sokkal valószínűbb, hogy inkább gyámoltalannak tartja. – Igen, lehetséges. Az történik, hogy a hívők Pszichéje nemcsak a visszaút koordinátáira vonatkozó információval, hanem a jó erősen bevésett, a már máshol levő pszitronok gerjesztésére képes akaraterővel együtt vetítődik ki a képzeleten keresztül azért, hogy megkezdjék az utazást. A médium akarata hivatott visszairányítani az űrhajó pszitronjait a képzeleten túl tett felfedezésből, és végeredményben közvetlenül a visszahívást szállító pszitronokban kell lennie bevésődve ennek az akaratnak. Mallory bólintott. – Azt hiszem, értem. De nem lesz egyszerű feladat. – Valójában csak a kivételesen tehetséges médiumoknak sikerülhet, akik egész tömegek Pszichéjét képesek gerjeszteni, mint Darvel mérnök a maga idejében. És az eredmény csak részleges lenne, mivel így egy kivetülés kivetüléséről van szó, és a képzeletben valószínűleg nagy mennyiségű pszitron veszne el, valamint jelentkeznének az újra-materializálódás hatásai. Nem véletlen, hogy a vallások jelenéseinek nagy része távoli és tünékeny alak, amelyek azonnal eltűnnek, miután megtették kinyilatkoztatásaikat. Az utolsó mondat valóban súlyos volt, annyira, hogy morajlást keltett a nézőtéren. Úgy tűnt, Mallory nem foglalkozott vele, csak figyelmes tekintettel előrehajolt. – Kifejtené jobban ezt a gondolatot? Frullifer azon tűnődött, hogy ha őt egy nő szexuális figyelemmel tüntetné ki, igencsak elégedett lenne. Akkor Cynthia miért érzett másképp? Az általa ismert lányok nagy része miért reagált ugyanúgy? De válaszolnia kellett a tapadós és udvarias lelkipásztornak. – A pszitronok áramlásának akár nagyon rövid megszakadása is elegendő lenne, hogy elvegye a bálványok minden alakját. De a valamivel hosszabb megszakadás végzetes lehet még az emberi fantázia által megformált istenségeknek is, akik felfoghatatlan életüket térben és időben távol élik. Ha az éltető kultusz megszűnik, testi alakjuk egyszerű anyaghalmokra bomlik, majd teljesen eltűnik. Zeusz, Baal, Mithrász, Quetzalcoatl és ki tudja, még hány tündöklő istenség halt meg így, híveik hallgatásától szörnyű magányban. A csend lassacskán szétmarja halhatatlannak feltételezett húsukat. A teremben tapintható volt a feszültség. Ezúttal még Mallory sem sietett az előadó védelmére. Gyorsan összenézett Hopkinsszal, aki egy ideig csöndben kereste a szavakat, majd felállt. – Doktor Frullifer, néhány mondata sértő egy keresztény számára. Azonban mi biztosan nem utasítjuk el az elméletét. Állításainak gyakorlati bemutatását kérjük magától. Hajlandó ezt megadni nekünk? Frullifer, akit az ügyvéd kemény hangja rángatott ki rögeszméi közül, válaszolt: – De hát én nem vagyok médium. Persze, ha az összes jelenlévő elméje fogadóképessé válik a pszitronjaimra... – Megkapja az összes fogadóképességet, amit akar, ne kételkedjen. Sikerülhet valamit materializálni? Frullifer azonnal megértette, hogy ha a kormányzó emberei ennyire hajlandók átlépni saját hitükön, akkor tényleg nagyon sóvárgó érdeklődést táplálhatnak az elmélete iránt. Katonai célok állhatnak a háttérben? Néhány újság azt állította, hogy a Déli Államok leszakadásra és polgárháborúra készülnek, és Mallory egy RACHE nevű fenyegető szervezethez köthető. De ez őt miért érdekelje? – Megpróbálhatjuk. Ha sikerül nagyon erősen gondolnom egy képre, és ha a közönség kiüríti az agyát, és megpróbálja fogadóképessé tenni, lehetővé válik a materializáció. Hopkins élénken bólintott.

– Akkor rajta! Próbálja meg! – Visszasüppedt foteljébe. Frullifer látta, ahogy a jelenlévők hátradőlnek, és megragadják a fotelek karfáit, mintha már elpróbálták volna a kísérletet. Zavartan bámulta, ahogy hirtelen mindenkinek kiüresedett a tekintete, a tiszteletest is beleértve. Nem maradt más hátra, bele kellett vágnia. Az elméjében lévő nagyon pontos és terjedelmes valamire kellett gondolnia, hogy átadhassa a többieknek a bálványképet... Cynthia! Ahogy ez a név felötlött gondolatai között, megpróbálta kiverni a fejéből. Hiába: nem volt kép, amely ennél erősebben élt volna benne. Rémülten érezte, ahogy a jelenlévők Pszichéje elsajátítja, megosztja, megformálja. Elszédült. Finom köd kezdett sűrűsödni az auditórium közepén, tünékeny, a mennyezetig érő alakot rejtve magában. Megpróbált nem gondolni semmire, de egyetlen név visszhangzott fejében ezerszer: Cynthia, Cynthia, Cynthia... De nem Cynthia volt a jelenlévők elképedt szemei előtt a teremben materializálódó ködös alak. Frullifer egy felkavaró gyanútól rémülten futott az ajtó felé, remélte, így elválasztja saját pszitronjait a közönség pszitronjaitól. Azonban a pszichikus kötés követte őt a folyosón és azon túl is, ahogy a lépcső felé szaladt. Hirtelen megtorpant. Cynthia ott volt, keservesen zokogott a lépcsőn ülve. Frullifert megérintette a látvány, de erre most nem volt idő. Minden zavarát legyőzve megragadta a lány vállát, és hevesen megrázta. – Kérlek, mondd meg, nagyon fontos! – ordította. – Rettenetesen fontos! Mit jelent a neved? Cynthia úgy nyitotta ki könnyes szemeit, mintha egy őrült állna előtte. – A nevem? – kérdezte szipogva. – Igen! Élet-halál kérdése! – Azt jelenti, Cinto hegyéről származó – válaszolt alig hallhatóan, szempilláit törölgetve a lány. – Diana istennő egyik állandó jelzője. Frullifer feldúltan huppant le az egyik lépcsőfokra. – Most már értem. Most már mindent értek – motyogta idegesen. Az auditóriumból sikolyok kórusa hallatszott.

10 Egy istennő halála Az Olympos hegyei közül kiemelkedő fej minden kétséget kizáróan egy nőé volt. Szigorú, kemény arc; a távoli horizont felé néző fekete szemek; éjfekete, hullámos hajzuhatag. Nem a szívünket még mindig szorongató félelem állította meg menekülésünket. Egyfajta, szinte misztikus tisztelet, mintha spontán behódoltunk volna egy ismeretlen és nagyszerű fenségességnek. Szavak nélkül bámultuk a fátyolozottan tornyosuló testet a hegyek között, olyan magas volt, mint a csúcsok, amelyeket válláról lógó, nyílvesszőkkel teli tegezével súrolt. Egyértelműen emberi test volt, de a körvonalainál elmosódott, mintha egy belső fény tenné áttetszővé. Úrnőjét felismerve a kutya vígan csóválni kezdte a farkát, és talán felugatott, de semmit sem lehetett hallani. A bűvölet és rémület pillanatát az apát hisztérikus hangja törte meg. – Felismerem! Ez Diana, Diana, a vadász! Nézzétek az íjat a kezében, a tegezt és a kutyát! Megcsináltuk! Egyikük él! Prometeos haragos hangja szokás szerint közönségesen ellenkezett. – Inkább jól pofára estünk. Megőrültél, csuhás? Hogyan akarod elkapni ezt a szörnyűséget? – Elég egy darabja is! – felelte hadonászva Sweetlady. – Csak egy darab! Egy láb, egy kéz! Emberek, gazdaggá teszem azt, aki elém hozza az istennő egyetlen ujját! Zavartan néztünk össze: az apát minden bizonnyal elvesztette az eszét. Azonban nem mertünk megmozdulni. Még nem oszlott el a minket foglyul ejtő furcsa, áhítattal átszőtt érzés. Lehetetlennek tűnt, hogy elszakítsuk tekintetünket az egész horizontot betöltő és a szürkés bolygót természetfeletti, rózsaszínes fénnyel elárasztó fantasztikus, gyönyörű és rémisztő lényről. – Egy darabot! – kiáltozott habzó szájjal továbbra is Sweetlady. – Csak egyetlen darabot! – Fogd be, csuhás! – parancsolta szárazon Prometeos. Majd hozzátette: – Nyisd ki a szemed! Nem látod, hogy az istennőd arca változik? Igaza volt. A rózsaszínes fény élénkvörösre változott, és Diana vonásai eltorzultak, úgy mozogtak, mintha más vonások akarnának kirajzolódni az arcán.

– Sátán! Sátán! Sátán! – Az ezernyi öntudatlan száj által kántált idézés összeborzolta a tó vizét, amit a fölé magasodó fehér alak megvilágított. Eymerich pillanatról pillanatra követte az eseményeket, nem törődött a vízesésből ráhulló vízcseppekkel. Az immáron az egész eget betöltő Diana valamitől meglepettnek látszott. Most először hajtotta le lassan a fejét, mintha érzékelte volna, hogy valami mozog a lábainál. Arca már nem volt közönyös, hanem egyértelmű aggodalom terjedt szét rajta, amely kimondatlan ingerültséggel váltakozott, és tükröződött a Speculum vizében. Eymerich a túlzottan szabályos vonásokat, a szemöldök finom vonalát, az áll könnyed remegését bámulta. De ez csak egy pillanatig tartott. Az istennő felegyenesedett, és lassan széttárta karjait. Mellette a kutya reszkető orrlyukakkal körbeszaglászott. A levegő már nem vibrált. A tömeg kiáltásai kezdtek halkulni. Sok nő a tévedés tudatában erőszakkal tépte ki társait a körből, könyörögve, hogy maradjanak csendben. Túl késő volt. Fojtott robaj hallatszott, amely fokozatosan erősödött. A hold fehér fénye előbb rózsaszínessé, majd skarlátvörössé vált. A tó mintha vérrel telt volna meg, és az egész táj feketés és vöröses színárnyalatokba öltözött.

Eymerich gombóccal a torkában nézett fel a magasba, de már biztos volt sikerében. Látta, amint az istennő tegeze az egész völgyet beterítő denevérszárnnyá változik. Látta, amint a gyönyörűen nyugodt arc ocsmány, elviselhetetlenül gonosz grimaszba húzódik össze. Eközben a hollófekete hajkorona eltűnt két hegyes szarv nyomása alatt, és az egész test eltorzult, ijesztő kitüremkedések dagadtak rajta. A nők utolsó kiáltásai egységes, rémült sikollyá olvadtak össze.

Úgy ordítottunk, hogy állkapcsunk kiugrott a helyéről. Előttünk az égen magasodott az ördög, ahogy gyerekként elképzeltük, ahogy láttam a képzeletben. Még a kutya is leírhatatlan fenevaddá változott, vicsorításától vibrálni kezdtek a kőfalak. Fejetlen menekülésbe kezdtünk, otthagytuk, aki elesett, állandóan egymásnak ütköztünk. Annyira igyekeztünk kijutni a démon vöröses árnyékából, hogy ha tehettük volna, megszabadulunk szkafandereinktől, mert csak hátráltatták a mozgást. Sweetlady apátot felemésztette a megszállottság, még azt a kis eszét is elvesztette, ami maradt neki. Nem tudom, hogyan sikerült elénk kerülnie, őrjöngve hadonászott. – Megállni, mit csináltok? Akarok belőle egy darabot, csak egyetlen porcikáját! Egy pillanatig sikerült elállnia utunkat. Majd az egyik keleti erősen meglökte, amitől elvesztette az egyensúlyát, és megpördült a tengelye körül. Éppen előttem állt. Ösztönösen felkaptam egy éles követ, és fejbe vágtam, amitől eltörött a sisakja. – Eladtad a lelked a Sátánnak! – kiáltottam magamból kikelve. Még egyszer megütöttem. Az apát kapálózott, majd összeesett, mint egy tekebábu. – Hé, te! Mi ütött beléd? – kiáltott rám fenyegetően Prometeos. Állat módjára bömbölt. A háta mögött álló Dickson eltépte az oxigéncsöveit. Prometeos térdre esett, szörnyűségesen szörcsögve. Folytattuk a menekülést.

A tömeg a rémülettől őrülten futott mindenfelé, próbáltak elmenekülni a fejük fölé magasodó hatalmas szörnyetegtől. Már nem Diana, hanem a Sátán uralta a tájat. A Sátán, ahogy a népi mintákon, a templomok oromdíszein, a kripták festményein ábrázolták. Egy torz, tűzpiros, hihetetlenül gonosz teremtmény. A kutya is átalakult fekete, félig farkas, félig párduc lénnyé, hegyes fogait kimutatva halkan vicsorított. A levegő újra vibrálni kezdett, de ez beteg, fenyegetéssel teli vibrálás volt. Eymerich nem tudta megakadályozni, hogy a vak rémület megfagyassza ereiben a vért. De már ismerte ezt a rémületet, már találkozott vele a katakombák sötétjében, a nyirkos templomhajók csendjében, az éjszaka elmosódó árnyékaiban, a halál diadaláról szóló groteszk ábrázolásokat bámulva. Nem hagyta, hogy megbénítsa. Abba a bizonyosságába kapaszkodott, hogy a látvány múlékony természetű, ezért csak addig kell félelemben várakoznia, míg mindenki elmenekül. Nem volt hosszú a várakozás. Néhány pillanat múlva a lény kezdett kifakulni, mintha kiürültek volna az erei. Vörösről szürkévé változott, majd az alak belseje kezdett szétbomlani, a hold fénye átszivárgott a fehéres porcok vékony rétegén. A nagy szárnyak tünékeny csonkokká váltak, tejfehér folyadékként csöpögtek. Ezután a szörnyeteg hegyek közé érő feje alaktalan, szivacsos anyaggá alakult, mielőtt véglegesen eltűnt volna. A test maradéka fehér porrá mállott, felolvadt a tó vizében, és fehér csíkokban terjedt szét. A levegő megnyugodott, lágy széllökés kezdte eloszlatni a Speculum Dianáétól menekülő nők ezreinek kiáltásait.

Az apát lassan haldokolt. Miközben a szurdokon keresztül menekültünk a szakadó esőben és szélben, gyengén továbbra is hallottuk hangját a hangszórókban. – Nem hisznek többé bennük, nem hisznek többé bennük – beszélt félre. – Az utolsó istennő, az Olympos utolsó istennője! Majdnem elkaptam! Istenem, engedj gyorsan meghalni, ne a halál képével a szememben haljak meg! Nem törődtünk vele. Kétségbeesetten szaladtunk a három keleti vezetésével. Hátunk mögött a ködbe veszett a vöröses fény, de senki nem mert megfordulni. Teljes erőbedobással rohantunk, emberfeletti erőfeszítésben, hogy elérjük a völgy végét, nem törődve az esővel és a faggyal. Végre megláttuk az űrkompokat. Ekkor olyan halkan, mint egy sóhajtás, meghallottuk az apát utolsó szavait: – Már a kezemben volt... Ez nem lehet! Adjatok belőle egy darabot, csak egyetlen darabot!... Oh, a hitetlenség! – Majd nagy megkönnyebbülésünkre a hangszórók elhallgattak.

Eymerich túlságosan izgatottan és diadalittasan mászta meg a domb oldalát. Az út felénél járt, mikor háta mögött meglepett kiáltások kórusa hangzott fel. Megfordult, és először elképedt attól, amit látott. Az alvilági szörnyeteg feloldódásának nyomai, a fehér csíkok, egy saját fényétől ragyogó keresztet formáltak a Miroir-tavon. A menekülő nők a látványtól elkápráztatva fordultak meg. Néhányan visszafelé kezdtek futni a tó irányába, mások térdre estek, és keresztet vetettek. Úgy tűnt, tényleg visszatértek az Oszlopos Szűzanya körmenetéhez. Eymerich csodálata azonnal eltűnt. Rájött, hogy amikor a Sátán megjelent, sok nő valójában az eget hívta szívében segítségül. A Diana megidézését lehetővé tevő erő adott testet most a keresztnek, egy szétesőben lévő kollektív hatalom utolsó megnyilvánulásának. A kereszt is bomladozott már, olyan múlékony volt, mint ennek a lázálmokkal teli éjszakának az összes víziója. Vállat vont, és folytatta a mászást. Alig tett meg néhány lépést, mikor hallotta, hogy a nevét kiáltják. Nyugtalanul állt meg, és nézett felfelé. Azok a katonák voltak, akik nem menekültek el. Csapatostul szaladtak lefelé a domboldalon, karjukat felé nyújtva hangosan hívták, a győzelem jelét mutatva. Eymerich vissza akart fordulni, de a katonák körülvették, megérintették a ruháját, letérdeltek elé. Galcerán mosolyogva lépett oda hozzá, és egyszerűen megölelte. Az inkvizítor életének talán első ölelése volt ez, és egyáltalán nem tetszett neki. De utána a fehér szakállas íjászon volt a sor, majd az összes többi tiszten. Attól tartott, felemelik, és diadalmenetben fogják vinni. Hogy megakadályozza ezt a fenyegetést, nem túl muzikális hangján rázendített a Salve Reginára. Ez volt az éjszaka utolsó győzedelmi mozzanata. Az összes katona felfedte fejét, és énekelni kezdett. Rövidesen csatlakoztak az énekhez a völgyből a nők, akik egy órával ezelőtt még istennőjük visszatérését akarták, amit már rémálmaik közé száműztek, hogy örökre elfelejthessék. A levegő átlátszóvá és békéssé vált, akárcsak a tó.

Holz úr, miközben a szokásosnál is hallgatagabb három keleti segítségével előkészítette a Malpertuis-t a visszaútra, megállt egy kicsit beszélgetni velünk. – Nagyon keveset tudok Sweetlady apátról – magyarázta komolyan. – Talán tényleg eladta a lelkét az ördögnek. Bizonyára azt gondolta, hogy az Olympos istenei még ma is élnek, követőik hite tartja

őket életben. Feltételezem, ezt ugyanannak a Frullifernek a megfigyelésére alapozta, aki a rakétákat feltalálta. Úgy látszik azonban, hogy 1352-ben Diana volt az egyetlen pogány istenség, akinek még voltak követői. És még az ő hitük utolsó fénysugarai is elapadtak, éppen akkor, amikor ti is a bolygón tartózkodtatok. Különös, de nem lehet rá más magyarázat. – Egy valamit nem értek – mondta Schedoni. – Mihez akart kezdeni Prometeos és Sweetlady az isteneikkel? Holz bizonytalan mozdulatot tett. – Ami Prometeost illeti, szerintem csak el akarta őket adni, és sokat keresni rajtuk. Viszont gyanítom, hogy az apátnak más szándékai voltak. Egyszer elmondta nekem, hogy a szerzetesrend, ahova tartozott, a Barbusquins, azért jött létre, hogy harcoljon a pogányság ellen. Azt mondta, a pogányok soha sem értették a szenvedés értékét, ami pedig a keresztény hitnek és sátáni fordítottjának az alapja. Gondolom, Sweetlady be akarta szennyezni az ókori pogány istenek békés létezését fájdalommal és megalázással. De a sors akarta, hogy téves korban landoljon, és talán így mindenkinek jobb. – Holz elmosolyodott. – Rajta, munkára! Húsz perc múlva belépünk a képzeletbe, és ez az egész csak egy emlék marad.

Itt véget ér a Cartagenai Űrközi Bizottság előtt tett névtelen tanúvallomás. A vallomás szerzőjét felmentették Sweetlady apát meggyilkolásának vádja alól, mert a Bíróság megállapította, hogy a bűncselekményt „képzeletbeli kivetülése” követte el.

IV. Péter fürkésző pillantást vetett Eymerichre. – Valóban így alakultak a dolgok? Az inkvizítor bólintott. – Uram, híven jelentettem a három nappal ezelőtti események lefolyását. A fenyegetés elhárult, úgy hiszem, örökre. A Piedrában jelenlévő nők mindegyike meg van győződve arról, hogy az ördögöt látta, nem Dianát. Zaragoza gyóntatófülkéi még mindig bűnbánókkal vannak tele. – De maga és mi tudjuk, hogy tényleg Dianát látták! Eymerich tagadóan intett. – Nem, az az ördög volt, megtestesítője mindennek, ami ellen az Egyház küzd. A szabadon engedett ösztönök, a világi örömök hajhászása, a természetbe való visszatérés, a szabadság ostoba fogalma. Az isteni rend minden megzavarása ördögi, akármilyen legyen is a formája. Péter hátradőlt a trónon, Aragónia címerének támaszkodva. – El kell ismernie, hogy ez egy kicsit ellentmondásos. Megjelenítette magát a Sátánt, hogy megerősítse az Egyház hatalmát. – Nem az Egyház hatalmáról beszélek, uram, hanem a maga hatalmáról – válaszolta Eymerich felhevülten. – Az uralkodó testesíti meg Isten rendjét a földön, a pápa megbízásából. A pogánysághoz való visszatérés elkerülhetetlenül aláaknázta volna a királyi hatalmat. – Talán igaza van – mormolta a király. Majd most először elmosolyodva hozzátette: – De maga aztán nem válogatja meg az eszközeit! – Krisztus sem tette – felelte Eymerich, és ő is mosolyra húzta a száját. – Az eredmény a fontos. Gondoljon csak bele a mai helyzetbe! A nép visszatért a tanításhoz, és engedelmeskedik a királyának. A pápaság hálás, és de Berjavel úr közvetítésével megegyezést javasolt a szardíniai kérdésben. A nemesség lehetőséget lát Szardíniában, hogy kiterjessze birtokait, és már nem áll szándékában

fellázadni. Végeredményben mindenhol helyreállt a rend. – És maga a királyság legbefolyásosabb emberévé vált – összegezte röviden Péter, kaján tekintettel kísérve szavait. Eymerich lesütötte a szemét. – Én egy olyan királysághoz tartozom, amely nem e földön van. Biztosíthatom, hogy a továbbiakban a lehető legkevesebbet fog hallani rólam. – Bocsássa meg őszinteségünket, de mi is reméljük – felelte Péter, és felállt. Miközben az inkvizítor búcsúzóul meghajolt, a király meglepetésszerűen hozzátette: – Van még valami. Dona Alba de Manresa jelentette nekünk, hogy annak idején azzal hódította meg a Justiciát, hogy megígérte hatalmunk gyengítését a nemesség javára. – Dona Alba de Manresa? Véletlenül nem egy vörös hajú, nagyon sápadt bőrű hölgy? – Pontosan. – Tehát a kéme a Justicia termeiben. IV. Péter vállat vont. – Mindenki úgy védi meg magát, ahogy tudja. – Értem. – Akkor, mit válaszol? Tényleg ezt az ígéretet tette a Justiciának? Eymerich elmosolyodott. – Mindenki úgy védi meg magát, ahogy tudja. – Ismét meghajolt, és apró lépésekkel a kijárat felé indult.

Epilógus Frullifer látta, ahogy az auditórium ajtaja kitárul a belülről kiszűrődő kiáltásokat felerősítve, és Tripler futott felé kimelegedve. A tekintetéből ítélve a tudós élete legnagyobb félelmét élhette át. – Mégis, mit idézett meg, maga szerencsétlen? – kiáltotta rekedten. – Én nem tudtam... – dadogta Frullifer. Cynthiára mutatott, aki abbahagyta a szipogást. – Nem tudtam, hogy a Cynthia egy Diana nevei közül. Esküszöm. Esküszöm arra, amit a legdrágábbnak tartok. – Ezt mondta, és a lányra nézett. – Azt hiszi, Dianát idézte meg? – Tripler arca elkékült. – Rosszabbat tett! Ha látná, ki van a szemük előtt azoknak ott!... – Olyan rekedten beszélt, hogy köhögnie kellett. – De talán ezt is érdemlik. Még szerencse, hogy csak hallucináció. Frullifer az auditórium bejáratára nézett, ahonnan nyugtalanító vörös fény szűrődött ki. Már nem hallatszottak kiáltások, azonban a csend nem volt túl biztató. Sőt. – Nem hallucináció. Hanem... Nos, ha megértett volna valamit az elméletemből, úgyis tudná. – A fiatalember kinyújtotta kezét Cynthia felé, aki már majdnem teljesen összeszedte magát. – Gyere, jobb lesz, ha elmegyünk innen. A lány odanyújtotta az ujjait. Frullifer megszorította őket, most először. Furcsa és édes érzés járta át, amely megrészegítette. Miközben felsegítette Cynthiát, alig értette, amit Tripler mondott: – Maga, Frullifer, örökre elmehet. Már így is túl sok bajt okozott nekem. Nem tudom, hogy a ma történtek után megmarad-e az állásom. Ez esetben nem szeretném a közelemben látni. Cynthia váratlanul gorombán a tudós felé fordult, a felháborodástól megdöbbenve: – Nem rúghatja ki! – kiáltotta. – Nem süllyedhet le ilyen mélyre! Nem alacsonyította le már eléggé a feladatát a békesség érdekében? Triplert azonban ez nem befolyásolta. – Nem áll szándékomban kirúgni. Csak át akarom helyeztetni egy külföldi laboratóriumba, ahol folytathatja tanulmányait. Cynthia megdöbbent. – De ezt nem teheti meg. Nincs rá indoka. – Dehogy nincs! – felelte Tripler határozottan. – Doktor Frullifer publikált egy nem engedélyezett cikket a Speculations in Science and Technologyban, az Akadémia által nem elfogadott folyóiratban. Ezen a téren intézményünk szabályai nagyon szigorúak. – Tudja, mit csináljon a szabályaival? A beszélgetés abban a helyzetben egyre szürreálisabbá vált. Frullifer szeme sarkából látott néhány nézőt kilépni az auditóriumból, elgyötörten és holtsápadtan. Megszorította Cynthia kezét, félve, hogy elveszíti, és a földszintre vezető lépcsősor felé húzta a lányt. Tripler szintén ijedten az ellenkező irányba menekült. Amikor a szabadba értek, a valószerűtlen napsütésbe, Cynthia bal kezével ellenzőt tartott a szeméhez, és az épület tetejére nézett. – Mi az ördög történt odafent? – Bármiről is van szó, nem fog sokáig tartani. – Frullifer nagyon izgatott volt a lánnyal való hirtelen bizalmasság miatt. Úgy tűnt, végre valóra válik az, amire hónapok óta várt. – A pszitronikus jelenések múlékonyak, ha a médium eltűnik. Ez esetben én voltam a médium. Cynthia szeretettel nézett rá.

– Marcus, tudod te, mit műveltél? Harcképtelenné tetted a kormányzót és fasiszta klikkjét, ha csak egy kis időre is. Találnunk kell valami módot, hogy hosszú időre a hallucinációk közé börtönözzük őket. Ez nem lehet lehetetlen. – Persze, hogy nem lehetetlen. – Frullifer elszakította tekintetét a lány sötét szemeitől, épp időben, hogy a sugárút végén álló bárra mutasson. – Megbeszéljük, miközben eszünk valamit... Még jobb, megbeszéljük vacsora közben, egy étteremben, a városban. – Agyában csodálatos program körvonalazódott. Vacsora lenyűgöző környezetben, ami elmélyíti a bensőségességet. Az első, félénk csók az autóban. Ha nem is ezen az estén, de néhány nappal később, látogatás a lakásán, ami csupa por és felfordulás (mindenképpen időt kell fordítani a takarításra). Merész beszélgetés a kanapén (sürgősen meg kell javíttatnia). Még egy csók, teli szenvedéllyel. És aztán a varázslatos pillanat, amikor segít neki kikapcsolni a melltartóját, majd a még mágikusabb és felkavaróbb, amikor lehúzza a bugyiját... Cynthia megsejthetett valamit a szándékairól, mert hirtelen kialudt szemében a barátságos fény. Hűvösen nézett Frulliferre. – Marcus, gondolod, hogy ez a megfelelő pillanat ilyen sikamlós dolgokra gondolni? Nem szégyelled magad? – Feljebb húzta sárga blúza kivágásának széleit. – De... Mikor lenne az a megfelelő pillanat? – dadogta az ifjú. – És egyáltalán nem is sikamlós dolgok... Túl késő. Cynthia már hosszú lépésekkel távolodott sietősen az úton. Frullifer megsemmisülten épphogy csak suttogta: – De én szeretlek! – Kétszer is megismételte, majd elhallgatott. Már senki nem hallhatta. Könnyei könnyű fátylán keresztül átszűrődött az előtte álló épület ablakaiból kiáramló vörös fény, majd halványodni kezdett. – Mit látnak vajon azok ott bent? – gondolkodott el szórakozottan. De most volt más gondolkodni valója. Soha többé nem látja viszont Cynthiát, efelől biztos volt. Akkor már jobb a száműzetés. Talán valami egzotikus környezetben kevésbé látszik nyilvánvaló alkalmatlansága, és akaratlan zárkózottsága miatti szenvedése is megnyugvást talál. Talán.

Szerzőnkről Olasz író, 1952-ben született. Politológiából doktorált 1976-ban, és ezt követően hosszú ideig tudományos karriert építgetett. Írói munkássága is történeti művekkel kezdődött. Aztán 1993-ban megírta az Indulj, inkvizítor! – t, és ezzel nem várt fordulatot vett az élete. A regény elnyerte az Urania-díjat, és nyitó kötete lett a mára már tízrészes Eymerich-ciklusnak. A szerző természetesen nem tagadta meg önmagát, hiszen a sorozat gyökerei a valós történelembe vezetnek, főhőse egy egykor létező személy, csupán a könyvek helyezték őt fantasztikus környezetbe. Az Eymerich-regények olvasók százezreinek képzeletét csigázták fel, később képregény és számítógépes játék formájában hódítottak tovább. 1998-ban új sorozatba kezdett, vadnyugati SF-trilógiába egy mexikói pisztolyhősről és sámánról, amelynek első kötetében azért az inkvizítor is felbukkan. Egy évvel később életrajzi trilógiát publikált a híres-hírhedt középkori látnokról, Nostradamusról. Ezt a sorozatát fordították le azóta a legtöbb nyelvre, és ez fogyott el a legnagyobb példányszámban. Az ezredforduló óta leginkább történelmi regényeket írt, a mexikói forradalomról, az amerikai gengsztervilágról és a Karib-tenger kalózairól. No és persze vissza-visszatért kedvenc hőséhez, Nicolas Eymerichhez is. Az ESFS 2002-ben Európa legjobb SF-írójává választotta.

[1] [2] [3] [4]

Ovidius: Római naptár - Fasti III. 296, ford. Gaál László. Kelj föl, Isten! Ítélj a te ügy edben! Zsolt 73,22. Józs 11,22. Józs 19,36.

TARTALOM Gyors, mint a gondolat – 1 Malpertuis – A felszállás 1 Aljafería ciszternája Gyors, mint a gondolat – 2 2 A Justicia Malpertuis – Az átkelés 3 Erőviszonyok Gyors, mint a gondolat – 3 4 Numen inest Malpertuis – A megközelítés 5 Az álarcos király Gyors, mint a gondolat – 4 6 A Piedra-monostor Malpertuis – A leszállás 7 A mészárlás Gyors, mint a gondolat – 5 8 Kelepcében Malpertuis – A felfedezés 9 Október tizenkettedike Gyors, mint a gondolat – 6 10 Egy istennő halála Epilógus Szerzőnkről