Stargate SG1- Válaszúton (Crossing the line) Kategória: Stargate SG1 Romantika, akció Rövid ismertető: Egy mentő akció problémákat vett fel Sam és Jack között, miközben ők küzdenek az ellen, hogy átlépjék a határt és fenntarthassák barátságukat. Írta: Sally Reeve Stargate SG-1 Fanfiction Díjas, Shipper kategóriában Legjobb Jack/Sam történet 2001. Web: http://uk.geocities.com/mystories_uk/crossingtheline.html Író e-mail címe:
[email protected] Megjegyzés: Ha nem tudsz jól angolul, akkor írj levelet magyarul és küld el nekem, én pedig segítséggel átfordítom angolra és eljuttatjuk az íróhoz! Fordította: Timaiosz
Válaszúton (Crossing the line) Sam szeme nyitva volt. Teljesen éberen, nehéz szívvel nézte a praktikus, szürke mennyezetet a szállásán. A mai nap nagyon rossz lesz, és nem igazán akar hozzákezdeni. Egyáltalán nem. Bííp-bííp. Ránézés nélkül kinyúlt és visszaállította ébresztőre az órát. Volt ideje, még tíz perc nem fog ártani. Hagyta hogy a szeme levándoroljon a mennyezettől az ágy melletti kis asztalon csinos kupacba rakott borítékokra. Összesen ötnek kell lennie, ragyogó színes választéka formáknak és méreteknek. Sóhajtott és felült, elrendezve a párnát maga mögött, megtámasztva a hátát a kényelmetlen fém fejtámlán. Vonakodva fogta meg az első levelet és feltépte. Boldog Születésnapot! Egy pár bolyhos nyuszi ugrándozott a borítékban, rajta egy eléggé émelyítőnek kinéző torta, bent egy szóvirágokkal ékesített vers dicsőítette. Akármilyen is volt, megmosolyogtatta Kathy nagynénikéjének reszkető kézzel papírra vetett üzenete. Már majdnem 90 éves. Emlékezete még a régi, ami igazán áldás volt számára. Közelebb költözött a bátyjához és annak családjához. Az otthon készült képeslap a bátyja gyerekeitől, bent rejtőzött, széles mosolyra késztette. Nem tudta el hinni milyen gyorsan nőnek, és volt egy szörnyű érzése, hogy egy nap megfordulva épp meghívnák az egyikük esküvőjére. Kétségtelenül a sajátja előtt.
A következő lapot vette a kezébe, Janettől jött, és akkor, meglepetésére, volt egy Hammond tábornoktól. A titkára ötlete kellett hogy legyen, vélte. És akkor a végén, feltette az utolsót. Azt amitől egész évben félt. Felismerte a sürgősségi Austin, Texas pecsétet. Louise. Az ikertestvére. Hát nem pontosan az ikre, de ugyanazon a születésnapon osztoztak a középiskolában, és még mindig küldtek egymásnak képeslapot és leveleket, vázolva minden kis részletet az életükből az elmúlt évből. Kedves, tényleg. Legalábbis az volt. Régen Sam élvezte a levélírást, mikor tele volt lelkesedéssel mint újonc, élvezve minden változást, nagyvonalúan mindenütt elrejtve a helyneveket a levélben – „ Mikor Szaúdban voltam” vagy „ Igazán élveztem az utazást Okinawára.” De az évek csak teltek, és Lou levelei kezdtek megtelni hírekkel az eljegyzéséről, a házasságáról, a mézeshetekről, majd a terhességéről és az első gyermeke megszületéséről, Sam mind nehezebbnek találta elolvasni barátja leveleit, és saját leveleit is mind nehezebb volt megírni. Ebben az évben addig jutott „ Még mindig a seregben” és feladta. Bűntudatosan vette kézbe születésnapi kártyát, tudva, hogy Lou nem fogja az övét felnyitni. De miről is beszélne? Munkáról, természetesen, nem fejtegetve. És ahogy ott ült, kezében tollal, kétségve esve gondolkodott valamin, bármin, amit leírhatna, rájött, hogy semmi sincs az életében. Egyáltalán semmi. Semmi. Nagyon nyomott gondolat volt, és még mindig árnyékként vetődött rá. Ez nem azt jelentette, hogy boldogtalan. Olyan munkája volt amiről soha nem is álmodott gyerekként, a galaxis felfedezése, saját fizikai és mentális lehetőségeinek tesztelése. És vannak barátai, igazi, megbízható barátai akikre rábízta az életét. És szerette őket. Mindegyiküket. De nem tudta kiverni a fejéből az érzést hogy valami hiányzott. Túl gyakran ébredt fel a szűkös szállásán, az otthona helyett. És mindig egyedül ébredt. Már több mint három éve, egyedül volt. Ez minden bizonnyal kezdett elfordulni ebből a makacs, változatlan állapotból. Sam Carter. Egyedülálló, karrierista nő. Szinte mindenki akit ismert „civilből” – kétségkívül nem voltak valami sokan – rendelkezett szép házzal, medencével, gyerekekkel és férjjel. Semmi különleges, csak a szokásos dolgokkal. Ez nem azt jelentette, hogy nem élvezte a bolygó megmentését vagy a galaxis felfedezését, ez csak azt jelentette, hogy néha azt kívánta, hogy legyen valakije akihez utána hazamehet. Sóhajtva tette vissza Lou levelét az asztalra, bontatlanul, és kilendítette a lábát az ágyból, megrezzent egy kicsit a hideg padló érintésétől a talpán. Lekapcsolta az órát és átsétált a kis fürdőszobába. „ Túl sokat akarsz, Sam,” mondta magának, sóhajtva mikor a forró víz elűzte az alvás utolsó nyomait. „ Nagyszerű életed van! Bárki irigykedhetne rád. De nem kaphatsz meg mindent.” Nagyszerűen érezte magát saját okos beszédétől. Szégyen, hogy nem hallgat jobban rá. Nem lehet meg mindene? Miért nem? Miért nem lehetne neki? Ez nem azt jelenti, hogy sokat kérne. Minden amit akar csak egy személy, az földön lévő milliárdok közül, egy személy aki övé lenne. Sok volna ez? Csak egyetlen személy. Valójában egy különleges személy. Egy különleges Ezredes, aki mosolyt csalhatna az arcára egy kicsivel többel mint egy pillantás, és aki túl sokszor foglalja el a gondolatait. Elzárta a vizet, kilépett a zuhanyzóból és elkezdett megtörölközni. Elméje vágyott rálépni a Jack-féle könyörtelen útra, amelyik tapasztalatból tudta azt jelenteni értelmetlenül ellenállni. Mindig ugyanazon az úton járva – Én szeretem őt, ő szeret engem, és nem fogunk ezzel semmit sem kezdeni, hát tovább lépünk. Tétován tűnődött rajta, hogy hány alkalommal is volt, hogy ez a kis gondolat folyam átcikázott az elméjén mielőtt elkezdett benne hinni. Gyerünk, Sam. Ez nem fog megtörténni. Ez sosem történhet meg. De ez a tény ólomként nehezedett a szívére, és elméjének konok kis szegletében elutasította, hogy elhiggye ezt. „ Soha nem tudhatod,’ súgta neki az éjszaka sötétjében.’ Soha nem tudhatod, mit hoz a holnap.” De ő tudta. A nap hideg fényében, pontosan tudta, hogy mit hoz a holnap – szabályok, a háború a Goa’ulddal, a karrierje, és az elhivatottságuk. Azóta a nap óta, mikor a hallgatólagos igazság kimondásra került, a dolgok csak nehezebbé váltak.
Biztos, először egyfajta boldogság töltötte el. Biztosan tudni hogyan érez, a reménykedés és sejtés hosszú ideje után, mosolyt és kis izgalmat hozott az életébe amiért érdemes volt minden reggel felkelnie. És minden titkolt pillantás, minden majdnem-véletlen érintés remegést indított el a gyomrában. De a románc hamarosan elmúlt, halálra volt ítélve, ismerve az ügy reménytelenségét. Románc, fintorgott, szeszélyes volt, mint egy melegházi virág, szüksége van kitartó gondozásra és melegre az életben maradáshoz. Vágyódás a lehetetlenre a mindennapi robot alatt, a fizikai kielégítetlenség és a lesújtó egyedüllét, s a románc meghalt, csak lelki kimerültség súlyát hagyva hátra, hogy soha nem teljesedhet be. Ez nem tündérmese volt. Ő nem volt hercegnő, és nem lett happy end. A tükörképére pillantott – rövid, nedves haj göndörödve és kiegyenesedve ahol már áttörölte, kissé beesett arc, finom ráncok a szeme körül. Nevető ráncok vagy szarkalábak. Mostanában nem sokat nevetett… Harmincnégy. Még nem ért a csúcsra, de persze meredeken mászott felfelé. Harmincnégy, és egyedül, szerelmesen egy férfiba, aki soha nem lehet az övé. Megrázta a fejét, és elhagyta a fürdőszobát. Hogy a pokolba kerülsz ebből a csávából, Carter? És hogy a pokolba fogod elfelejteni. *** Jack a keskeny ágyának peremén ült, elgondolkodva bámult egy kis, sima, fa dobozt, amit kezében tartott. Ma volt Sam születésnapja. Valahogy, a dátum belevésődött a tudatába. Gőze sem volt, mikor és hogy, valamikor az évek során következett be, hogy megtudta ma van a születésnapja, harmincnégy éves lett. Csendes nevetés szakadt ki belőle. Harmincnégy. Olyan fiatalnak hangzott. Éppen hogy csak túl a húszas évein, tele élettel, előtte a jövő. Istenem, szerette őt. A gondolat hívatlanul tört fel az elméjéből és gyorsan lerázta magáról. ’ Semmi sem fog történni, Jack, csak enged elmenni. Ő egy barát, egy kolléga. Nem lehet semmi más. Soha.’ Gondolatai visszakanyarodtak a dobozhoz, amit a kezében tartott. Odaadhatja neki? Átlépné-e vele azt a kényes, határozatlan vonalat, amit maguk közé vontak, ha megtenné? Nem tudta. Igazán nem tudta. Fenébe, a dolgok nagyon bonyolulttá váltak, azóta a nap óta, mikor minden napvilágra került. Mindig úgy képzelte, hogy ha valaha elmondaná neki hogyan érez, megdöbbenést, csodálkozást és zavart látna az arcán. Elképzelte a gyakori megbántott pillantásokat, arra használva, hogy lehűtse a vágyat amit éveken keresztül táplált iránta, és meggyőzte őt, hogy nincs esély arra, hogy a parancsnokán kívül mást is lásson benne. Egy barát, ez a legtöbb. És átkozottul hatásos volt. Akárhányszor arra csábult, hogy felrúgja a dolgokat, kipróbáljon valami újat, elképzelte azt a pillantást és az visszarángatta a határvonal mögé. A probléma az volt, hogy egyáltalán nem úgy nézett rá. A pillantás amit rávetett visszatükrözte minden titkos vágyát, szükségét, kívánságát. Visszatükrözve saját vágyait, ebben a pillantásban szenvedély lángolt, eddig, egy elfogadható indokot használt arra, hogy sakkban tartsa. Ami ezelőtt parázslott, most 7 méter magas tűzzel égett. A dolgok, ismerte fel, a pokolnál is rosszabbá váltak. Most mikor ránézett, nem tudta becsapni azzal magát, hogy csak egy kolléga, egy csapattárs. Most tudta, hogy ő több annál, hogy fáj vele lenni, hogy vágyakozik utána érzelmileg és fizikailag. Tudta ezt, és ő is. De amit csinált majdnem elviselhetetlen volt, a tudás, hogy az egyetlen dolog ami kettőjük között áll az a saját kötelességtudatuk, ami ettől még helyes volt, ettől még tartoztak a kollégáiknak a Csillagkapu Parancsokságon. Elhivatottság, így lehetne hívni. És ez szívás. Kincsként őrzött minden pillantást amiben részük volt, minden kis tiltott érintést ami pulzusukat fej-fej melletti versenyzésre sarkalta, felszítva a tüzet, aminek egyáltalán nem kellene égnie. Emlékezetébe véste mindegyiket, de tudta, hogy egy nap véget fog érni. Fiatal volt, értelmes vicces és gyönyörű, és egy nap találni fog valakit akivel megosztja az életét, mert megérdemelte. És neki nézni-e kell megjegyzés nélkül, nincs joga egy szót se szólni. És ez is bizony szívás. Nem kicsit. ***
Az étkezde szinte teljesen üres volt ebben a korai órában, amiért Sam hálás volt. A küldetésük ma pontosan 07.00-kor fog kezdődni, tehát még van fél órája reggelizni a hat órás eligazítás előtt. Nem mintha éhes lenne, de tudta meg fogja bánni, ha nem eszik, hát megpróbált legyűrni egy tál zabkását. Előtte az asztalon feküdt ragyogva Lou még mindig bontatlan születésnapi lapja. Mereven nézte mialatt evett és akkor, végre, érte nyúlt és feltépte. Egy pár fénykép esett ki, csaknem elvette az étvágyát. Szomorú mosollyal pillantott rájuk, egy másik baba, egy kis rózsaszín arc tekintete. Már ketten vannak. A levél rövidebb volt ebben az évben, de még mindig sugárzott a boldogságtól és a büszkeségtől. Sam átfutotta, kisilabizálva a lényeget. Tomot előléptették, a kis Oliver elkezdte az óvodát. A jövevény egy kislány – 2,9 kg –mal született – Joanne-nek hívják. Kedves, gondolta, visszatérve a zabkásájához. De helló, egy másik bolygóra megyek ma, igaz? Képzeld el! Különben is kinek van szüksége férfiakra, vagy gyerekekre, vagy medencékre? Igaz? Igen, igaz. „ Szia Sam” mosolyogva pillantott fel, Danielt látta helyet foglalni szemben. Még mindig félálomban volt mialatt a kávéját kortyolgatta. „ Ki ez?” kérdezte, a fényképek felé bólintva. „ Egy barátnőm gyerekei,” mondta, áttolva neki a képeket az asztalon. „ Aranyosak.” „ Igen” Szemei körbefutottak az asztalon, majd felfedezték a születésnapi kártyát és pupillái kitágultak. „ A születésnapod!” mondta hirtelen, és arca megrándult. Sam mosolygott. Daniel mindig elfelejtette és mindig szörnyen érezte magát. „ Semmi gond,” mondta neki. „ Nem tudom elhinni, hogy megint ezt tettem!” motyogta.” A múlt héten az eszemben volt, és…” Felé nyúlt és megérintette a kezét. „ Tényleg, ne aggódj. Magam is próbálom elfelejteni.” „ Miért?” Megvonta a vállát. „ A 30-nak a rosszabbik oldala.” „ Ez nem olyan rossz,” biztosította őt. „ Mi nem az?” Jack hangja hallatszott, amint lerogyott egy székre Sam mellett. „ A 30-nak a rosszabbik oldalán lenni,” mondta neki Daniel. Sam nem tehetett róla de mosolygott a bosszús arckifejezésen, ami átvillant az Ezredes arcán. „ Próbálj a 40-nek a rosszabbik oldalán lenni,” dörmögte. „ Több kávéra van szükséges,” mondta ekkor Daniel, témát váltva és feltápászkodott. „ Sam, töltsek neked is?” „Nem, elég lesz, köszi.” Mihelyt Daniel elindult, csend borult rájuk, ahogy az elmúlt napokban is történt. Ez nem azt jelentette, hogy ne lett volna mit mondaniuk egymásnak, csak a téma ami Damoklesz kardjaként lebegett felettük tiltott volt. És hát, elég gyakran, egyszerűen elmerültek a csendben. Sam utálta ezt, utálta a tudást, hogy kapcsolatuk ennyire be volt szorítva a szabályzat merev falai közé, elválasztva őket egymástól. Sam utálta a csendet is mikor itt lehetne baráti kapcsolat és nevetés is. Azonban Jack végre valahára megszólalt, rápillantva és megajándékozva egy kis mosollyal, a szokásos színlelt harciasságától
megfosztva. „ Boldog Születésnapot, Sam,” mondta csendesen. „ Köszönöm,” válaszolta, örülve hogy a keresztnevét használta. Szinte soha nem fordult még ez elő. Viszonozta a mosolyát és a pillantását, a melegség a szemében olyan érzéssel töltötte el, mint egy édes kínzás. Annyira közel és mégis elérhetetlen. Pillantásuk egymásba kapcsolódott egy hosszú pillanatig, amíg Jack félre nem nézett, szemei keresztül siklottak az asztal tetején. Nyilvánvalóan keresett valami, hogy megtörje a mélyülő csendet azt mondta, „ Kinek a gyerekei?” „Középiskolás barátnőmé,” mondta Sam, visszafordítva figyelmét a reggelire. De a gyomra elutasította a következő falatot, és eltolta a tányért. „ Most született meg a második gyereke – egy kislány.” Felé tolta a képeket, épp mikor a férfi kinyújtotta a kezét értük, az ujjaik találkoztak. Sam ösztöne azt súgta, hogy húzza el de a férfi hirtelen rátette az ujjai hegyére a sajátját, és ott tartotta őket az asztal tetején, a tekintete visszatért a nő arcára. Sam szíve fájdalommal telve dobbant meg, a férfi ujjainak gyengéd érintése által felszította a tüzet ami régebben is megtörtént, azonban mostanra egy kissé erősödött a fájdalom a mellkasában. „Ne” kérte csendesen. A férfi azonnal visszahúzta a kezét, és szeme megtelt szomorúsággal. „ Bocsánat”, mormolta még mindig a szemébe nézve. És akkor a dzsekije zsebéhez nyúlt, „ Valószínűleg nem …” mondta. „ Eltudjátok hinni, hogy elfogyott a kávé?” – háborgott Daniel, visszaroskadva a székébe. „ Éppen reggel?!” Kizökkenve az feszült pillanatból, Sam megkönnyebbülten fordult felé. „ Nincs kávé?” kérdezte jóval több átéléssel mint a szituáció megkívánta. Daniel meglepetten nézett rá, „ Ne aggódj, túl fogom élni. Adtak teát.” „ Ha koffeint szeretnél,” mondta Jack, hirtelen talpra ugorva, „ adhatok neked egy kólát.” Daniel fel volt háborodva. „ Jack,” mondta, megrázva a fejét, „ még nincs hat óra!” Jack összehúzta a szemöldökét. „ Valóban?” „ Nem számít,” motyogta Daniel. „ Jó lesz a tea.” „ Ahogy gondolod,” vonta meg a vállát Jack útban a pult felé saját reggelijét keresve, nyilvánvalóan megkönnyebbülten menekült ki az ő kis konfliktusukból. Sam nézte ahogy elmegy, szívét még mindig összeszorult a feszült és elégtelen kapcsolatuk miatt. „ Miért a savanyú ábrázat?” kérdezte Daniel, óvatosan kortyolva a teájából. Grimaszolt, de folytatta az ivást. Sam megrázta a fejét, de Daniel kitartó volt. „ Gyerünk Sam, mi az?” Sam sóhajtott. „ Ó, csak az élet” morogta bús mosollyal. „ Tudod.” „ Mondd el nekem,” javasolta Daniel. Az asztalon lévő képeket piszkálva, Sam azt mondta, „ Lou – az anyukájuk – ugyanannyi idős mint én. Van két gyereke, nagy háza, nyaralásai, férje…” „ Kotlóstyúkká válni?” kérdezte mosolyogva Daniel. De Sam megrázta a fejét. „ Nem igazán. Én csak – Én csak szeretném ha lenne életem. Bután hangzik,
de…” „ Nem,” vágott közben Daniel. „ Pontosan tudom, mire gondolsz. A munka remek, magával ragadó, egy hihetetlen megtiszteltetés meg minden, de néha azon tűnődök, hogy ez az? Különben is, hol a saját életem?” „ Pontosan!” válaszolta Sam, megkönnyebbülve hogy valaki megérti. „Pontosan ez az. Azon tűnődök, hogy lesz-e valaha még magánéletem.” Daniel bólintott, az arca komoly volt. Egy pillanat múlva azt mondta, „Ami Sha’re-val volt köztünk nagyon különleges volt, nagyon varázslatos – néha arra gondolok hogy talán ez volt az. Ez volt az egyetlen lehetőségem a személyes boldogságra. Nem tudom elképzelni hogy találok bárki olyat mint ő.” Sam meg fogta a kezét, nem tehetett róla, de érzett egy kis bűntudatot saját kiábrándultsága miatt. Minden után, amin Daniel keresztül ment Sha’re-val, hogy panaszkodhat egy kis viszonzatlan szerelem miatt? „ Találni fogsz valakit, Daniel,” mondta csendesen, „ Tudom hogy fogsz. És ő talán egyáltalán nem fog hasonlítani Sha’re-ra, de attól még szeretni fogod őt.” Daniel elmosolyodott és megszorította a kezét köszönetként. „ Hát ha nekem sikerülhet, akkor neked is fog, Sam. Csak idő kérdése.” „Nem tudom,” válaszolta Sam, visszaülve a székére. „Szerintem én reménytelen eset vagyok.” Ismét kortyolva a teájából Daniel hirtelen vigyorogni kezdett. „Talán összetudnánk hozni valamit ezekből a dolgokból?” javasolta. „ Tudod, ha egyikük sem állapodik meg mire 40 évesek leszünk, összeházasodunk.” Sam nem vette komolyan, de kuncogott az ötleten. „Kezdem írni a vendéglistát,” ajánlotta. „Pesszimista,” vádolta őt Daniel. „Realista,” válaszolta Sam. „Ebben az egyben hihetsz nekem.” *** Amint felemelte megrakott tálcáját, Jack meghallotta Sam kacajának visszhangját keresztül a lassan megtelő szobán és elmosolyodott. De a mosolya szomorú volt, amint felismerte hogy ő ritkán csalta ki a nevetését, vagy akár a mosolyát, mostanában. Mély lélegzetet vett, megfordult és megkezdte útját az asztal irányába. Sam még mindig nevetett, ő és Daniel teljesen elvoltak foglalva egy élénk vitával. „Miről maradtam le?” kérdezte, visszatérve a székéhez Sam oldalán. A köztük lévő feszültség ellenére mindig olyan közel akart lenni hozzá amennyire csak lehetett. Nem igazán tehetett róla. Daniel arcát egy mosoly szelte ketté. „Sam és én csak eldöntöttük hogy összeházasodunk,” jelentette be, és Jack megdermedt. Ebben a bizarr pillanatban legrosszabb félelmei szörnyű valósággá váltak, és úgy érezte szíve kihagy a mellkasában amint szemei Sam arcát fürkészték az igazságért. „Megegyeztünk,” magyarázta sietősen. „ Ha egyikünk sem házasodik meg mire 40 évesek leszünk…” Jack érezte, hogy szíve ismét dobogni kezd és mosolyt erőltetett magára. „Kell egy vőfény?” kérdezte, ámbár az ötlet rémülettel töltötte el önmagában is. Sam esküvője? Inkább meghal minthogy lássa annak napnak a hajnalát, esküdözött. „Naná,” értett egyet Daniel, „de szerintem mindketten csalódottak leszünk. Úgy értem, mi az esélye annak, hogy Sam még hét év múlva is egyedülálló lesz?” „Hm,” dörmögte Jack, feszengve a kérdéstől, nem tudta mit feleljen.
„Ugyan már Jack,” Daniel sóhajtott, feszengését hibásan korlátoltságnak nézve. „Ő gyönyörű, kedves, bátor – Sam, sorba kell állítanod a srácokat az épület körül.” „Aligha,” motyogta Sam halkan, „hacsak nem egy másik épület körül sorakoztak fel.” Sam elfordította a szemét Jackről mialatt beszélt, de Jack nézte őt annak ellenére, hogy Daniel szavai hazavágták. Sam gyönyörű és kedves volt, és egyike a legbátrabb embereknek akiket valaha ismert. De egyedül volt. És a szíve mélyén tudta, hogy miért. Miatta volt egyedül, azért ami kettejük között kialakult, amit szándékosan visszafogtak mielőtt kibontakozhatott volna. És most nem fejlődött és nem is enyészhetett el. Ez csak ült kettejük között, napról napra kellemetlenül növekedve, és lassan megmérgezve barátságukat. Sam többet érdemelt, ismerte fel, a fenébe is sokkal többet. „Nem tervezett aktiválás,” csendült fel hirtelen a vészjelzés. „Ez nem gyakorlat. Nem tervezett aktiválás.” Jack ösztönösen Samre pillantott. A nő kérdő pillantása találkozott az övével – indulunk, uram? Apró biccentéssel válaszolt neki amint mindketten talpra ugrottak és az ajtó felé vágtattak. Ezredes és őrnagy ezzel nem volt gond, mindenmás problémát okozott. *** Mire elérték a kapuszobát a zűrzavar lecsendesedett, közben Sam megkönnyebbült mert látta, hogy az írisz biztonságosan zárva maradt. „Mi történt?” kérdezte Jack amint belépett a szobába, Sam a sarkában volt és Daniel pár lépéssel mögöttük, még mindig kezében tartva a teáját. „Valaki megpróbált felhívni minket,” mondta neki Hammond a kijelzőre meresztve a szemét. „Valaki aki barátságos?” „ Nem tudjuk, ezredes,” válaszolta a tábornok. „Nincs ötletük honnan jöhet.” Ekkor Samhez fordult, „Carter őrnagy, vetne egy pillantást ezekre az adatokra?” „Igen, uram,” mondta a nő, a kijelző felé lépve. Elnyomva kavargó érzelmeit, hálásan az elterelését, Sam leült és leütött néhány billentyűt, gondolataiba merülve a képernyő előtt egy pillanatig. Pár másodperc múlva azt mondta, „Hát, a telefon metaforát használva, tábornok, úgy tűnik hogy nem tudtak kapcsolatot teremteni.” „Miért nem?” kérdezte Hammond, összeráncolva a szemöldökét a homlokán. „Nem vagyok egészen biztos benne,” válaszolta Sam, leütve néhány billentyűt. „De szerintem tárcsázó nélkül manuálisan próbálkoztak a . Talán nem volt elég energiájuk.” „A mi csapataink egyike?” kérdezte hirtelen Jack. „Van bárki is odakint?” „CSK-11,” válaszolta Hammond. „De rendelkezünk vizuális megerősítéssel a tárcsázóról, mint mindig.” „Talán a ’rendelkezünk valamivel’ a döntő szó, uram?” „Nem ők azok,” szólt közbe Carter, a férfira nézve a székéből. „A CSK-11 a P4X530-on vannak. Bárkik is hívtak minket teljesen eltérő helyről jöttek Ez egy olyan kapu amit még nem térképeztünk fel, uram.” „És honnan tudja ezt?” kérdezte Jack, szemöldökét szkeptikusan felhúzva. Sam nem tehetett róla, de rámosolygott. „ A bejövő szignál extrapolálásából, uram,” válaszolta, minden további magyarázat nélkül.
A férfi megvonta a vállát. „Ez nekünk kedvez.” A sziréna ismét felüvöltött. „Nem tervezett aktiválás!” „Úgy látszik nem fogadják el a nemet válaszként,” mondta Jack, mialatt figyelme visszatért a kapuhoz. „Ez még mindig túl gyenge,” mondta neki Sam. „Nem tudnak féregjáratot létrehozni az ő oldalukról.” „Tábornok?” kérdezte Jack. „Gondolja, hogy talán mi megpróbálhatnánk és kitalálhatnák kik ezek a fickók? És miért akarnak ilyen buzgón elérni minket?” Hammond egyetértően bólintott. „ Carter őrnagy, tárcsázni tudja őket?” „Igen, uram.” „Rendben,” mondta, egy másik rövid biccentés kíséretében. „Küldjék át a MALP-ot, és majd meglátjuk hogyan bánjunk velük.” *** „Vennünk kellene a telemetriát öt, négy, három,” mondta Sam, szemeit a monitorra szögezve, „ kettő… egy. Meg van.” A videókép életlen adta vissza, de tisztán feltárult egy kis fasor. Sam fordított a kamerán, átfésülve a területet. „Légköri feltételek megfelelőek,” jegyezte meg, vetve egy gyors pillantást a további beáramló adatokra, „hőmérséklet 10 Celsius fok.” „Helló!” Jack meglepett hangja visszaterelte figyelmét a másik képernyőre. „Istenem…!” kezdte Sam, meredten nézve a kamerába bámuló kíváncsi arcot. „Hát, feltételezem megtaláltuk a hívónkat.” Az arc hirtelen visszahúzódott, mialatt az ember felállt és távolodott néhány lépést. „Van hang?” kérdezte Daniel, még mindig a teáját szürcsölgetve. Sam bólintott leütve a billentyűket. A statikus sistergésre összerezzent, de ezzel együtt határozottan hallotta a hangokat. „ Lássuk hogy kitudom-e tisztítani,” sóhajtotta, hozzáfogva a beállításokhoz. „…más technológia bizonyítéka!” mondta a hang, mialatt a férfi visszafordult a kamerához, egy másik ember a vállánál. „Nézd.” Ugyanakkor mindkét férfi letérdelt a MALP előtt, körültekintően, de nem félve. „Ez nem olyan, amit a népünk használna,” mondta a második ember, bozontos fekete haja alatt összeráncolt homlok és felhúzott szemöldök. „Biztos vagy benne, hogy helyesek a koordinátáid?” „Biztos vagyok benne, Taran.” „Akkor feltételezem a TSD próbálkozik.” „Ők talán még mindig képesek segíteni nekünk,” mondta az első ember, megvakarva az állát. „A technológiájuk meglehetősen haladó.” „Ez csak egy fajta szonda,” csattant fel a Tarannak nevezett férfi. „ Nincs garancia arra, hogy bárki jönni fog.”
„Hm, Carter?” szólt Jack, onnan ahol mögötte állt „nem akar egy ’Sziát’ mondani ezeknek a fiúknak?” Sam egy bólintással felpillantott rá. „Igen, uram.” Felvette a fejhallgató és kinyitotta a mikrofont. „Helló”, kezdte habozva és látta hogy a két ember riadtan ugrik hátra. „Ne féljenek. A nevem Samantha Carter őrnagy, az Egyesült Államok Légierejétől.” A szavaira mindkét ember egymásra pillantott, mintha megerősítve lenne egy kellemetlen igazság. De a Taran nevű férfi hamarosan felülkerekedett magán és visszafordult a MALP-hoz egy kis mosollyal téve derűsebbé sötét szemeit. „Bocsánatot kérünk, Samantha Carter őrnagy,” mondta, „nem jöttünk rá, hogy a szondájuk tartalmaz kommunikációs technológiát.” „Sajnálom, hogy megijesztettük,” válaszolta a nő. „Nem szükséges a mentegetőzés,” mondta a férfi, leülve kényelembe helyezve magát a MALP előtt. „A nevem Taran Santer, és ez itt a kollegám, Jemos T’Laren.” Jack közelebb hajolt, a nő fülébe suttogva. „Kérdezze meg őket miért próbáltak tárcsázni minket,” emlékeztette őt. A nő rávillantott egy bosszús pillantást. Mit gondolt mégis mit csinál? Látva a nő bosszúságát Jack hátra lépett egy ki védekező vállrándítással, visszafordítva a tekintetét a képernyőre. Sam megrázta a fejét, „Megpróbálták megnyitni a Csillagkaput a mi bolygónk felé?” kérdezte. Taran bólintott. „Szerencsétlenségünkre nincs elégséges energiánk irányítani a kaput.” Sam összehúzta a szemöldökét. „Ez volt az első próbálkozásuk a Csillagkapu használatára?” kérdezte. Taran megrázta a fejét, lepillantva, sötét haja szemébe hullt. „Nem igazán, Carter őrnagy.” „Azaz?” Sam hallotta Jack motyogását maga mögül. „Mit jelent ez?” kérdezte Sam Tarant, elhessentve Jacket egy másik átható pillantással miszerint ’fogja be’! Mostanra Jemus csatlakozott Taranhoz és a két férfi rövid pillantást váltott, és úgy látszott döntést hoztak. Taran hátrafésülte kezével a haját és mosolygott, egy kicsit szégyenlősnek tűnt. „Tudja, egy kissé itt ragadtunk.” „Ragadni?” „Lemaradtunk,” pontosította. „Mi felfedezők vagyunk – antropológusok pontosabban. A kapurendszer kutatási célokból használjuk. De valami elromlott az utolsó küldetésünk alatt. A felszerelésünk tönkrement és mi itt kötöttünk ki, return jegy nélkül.” „Ismerősen hangzik,” motyogta Jack Sam mögött. Ez egyszer, a nő nem tudta megállni hogy el ne mosolyogjon a férfi kényszeredett szavaira. „Ott nincs tárcsázó,” feltételezte Sam. „Tárcsázó?” kérdezte Taran. „Ó,” a nő megrázta a fejét, nevetve saját magán, „Úgy értem, az eszköz amivel irányítani szokták a
kaput.” „Ó, a GCT,” vigyorgott. „Hát, itt van, de a helyiek lebontották és elemelték.” „A helyiek?” „Barátságosak,” biztosította Taran Samet. „Viszonylag civilizáltak.” „Tehát megpróbálták a kapuk manuálisan irányítani?” kérdezte Sam, gondolatai a férfi szavai körül forogtak. „De a kapu nem rendelkezett elég energiával, ugye?” „Igen. Teljesen igaza van.” Sam mosolygott. „Hát, szerintem tudunk segíteni önöknek,” mondta Sam. „Keresztül tudunk hozni egy naquada generátort meghajtani a kaput, és …” „Carter?” Jack hangjának csípős éle volt. „Nem akarja ezt először megvitatni?” „Ó,” mondta, hirtelen felismerve hogy lelkesedése túlnyúlt a hatáskörén. „Igen, elnézést uram.” Sam visszafordult a mikrofonhoz. „Taran, meg kell tárgyalnom ezt a Parancsnoksággal, tehát lekapcsoljuk a kaput. Hamarosan újranyitjuk. Maradjon készenlétben.” „Rendben, Carter őrnagy,” válaszolta Taran, kurta bólintással. „Itt leszünk. És köszönjük.” *** „Szerintem mennünk kellene, uram,” mondta Sam amint a tárgyaló ajtaja becsukódott mögöttük. „Aha,” sóhajtotta Jack, lerogyva a székbe, „Vettem az adást, Carter.” „Tudunk nekik segíteni a hazajutásban!” tiltakozott Carter, nem értve a ellenkezését. „Mi mindannyian tudjuk milyen is az ott ragadni valahol kint.” Jack-kel szemben foglalt helyet, Daniel levette a szemüvegét és fáradtan dörzsölte az orrnyergét. „ Én Sammel értek egyet,” mondta „Segíteni tudunk ezeken az embereken – és ki tudja mit tanulhatnánk tőlük.” „Hé!” ellenkezett Jack, felemelve kezét, „ Nem azt mondtam hogy nem kellene mennünk, csak azt gondolom óvatosnak kéne lennünk. Nem tetszik a pasas tekintete.” „Ugyan már, Jack,” mondta Daniel, átpillantva az asztalon mialatt a szemüvegét kezdte tisztogatni. „Csak pár antropológus!” „Hát, nem mintha te nem tudnál néha ijesztő pasi lenni…” kezdte Jack. „Én egy régész vagyok,” mutatott rá Daniel, de Jack vagy nem hallotta vagy úgy döntött nem veszi tudomásul. „Csak ők állítják, hogy antropológusok,” mondta Jack. „Miért hazudnák?” kérdezte Sam. Jack felhúzta a szemöldökét. „Hát, lássuk csak,” kezdett nagyvonalú spekulációkba. „Talán Goa’uldok?” „Nem,” mondta Sam, egy kicsit túl gyorsan. Jack szeme összeszűkült, kényszerítve őt hogy kifejtse érveit.
„Ő, hm, ő nem látszik Goa’uldnak, uram.” „Ő nem látszik?” kérdezte Jack, különös hangsúlyt helyezve arra a szóra. „Ő Taran Sanitary vagy hogy a pokolba hívta magát?” Sam elkerülte hogy bekapja a horgot és csak azt mondta, „Közülük sokan néznek ki Goa’uldoknak. Daniel,” kérdezte, „ te mit gondolsz?” Daniel sóhajtott, nyilvánvalóan nem akaródzott beszállnia abba ami közel volt egy kezdődő vitához. „Az gondolom,” válaszolta lassan, „hogy akkor fogunk biztosat tudni amikor elmegyünk megnézni.” „Diplomatikus,” vádolta meg őt Jack. Majd ekkor Hammond tábornok besétált a szobába. Jack tett egy lagymatag kísérletet arra hogy felugorjon amit Hammond alkalmanként le intett. „Maradjon,” mondta, helyet foglalva. „Üljön le, Carter.” A nő csendben engedelmeskedett, még mindig bosszantotta Jack konoksága. „Rendben, ezredes,” mondta Hammond, azonnal a lényegre térve, „mit tanácsol?” Sam nézte ahogy Jack a kezével végig dörzsölte a haját, pillantása röviden átsiklott rajta, mielőtt előrehajolt, kezeit összekulcsolva az asztal tetején. „ A javaslatom az, hogy a CSK-1 vigyen keresztül egy naquada generátort a kapun megkísérelve megmenteni ezeket az antropológus céltáblákat, uram,” mondta. Egy mosoly árnyéka futott át a Tábornok száján, de a szemei teljesen hivatalosak maradtak. „Bármilyen taktikai fenyegetés, ezredes?” O’Neill bólintott. „Ó, igen. Amint elmentünk be kellene zárnia az írisz amilyen hamar csak lehetséges, uram, és javaslom vezessünk be egy négy órás jelentkezési protokollt, a biztonság kedvéért.” „Uram…?” Sam tiltakozni kezdett, mielőtt egy kemény pillantás O’Neilltől beléfojtotta a szót. De bár belevágott a szavába, a tekintette még mindig az övébe fúródott. „Míg nem tudom miért tárcsázták a mi számunkat, őrnagy,” mondta csendesen, „nem leszek olyan bizakodó az új barátainkkal kapcsolatban mint amilyennek maga látszik.” A nő lesütötte a pillantását, megróva magát hogy nem vette figyelembe a nyilvánvalót. „Igen uram,” válaszolta, kellően megszelídülve. Mi a pokolért próbálták meg tárcsázni a Földet, és nem a saját bolygójukat? És mi a pokolért nem fogja fel a nő ezt? *** Kibiztosítva a fegyverét, Jack érezte az ismerős súlyt a kezében és merev tekintetét ráemelte a nyitott kapura. Megkockáztatott egy gyors pillantást Carterre, miközben az mellette állt, ahogy mindig tette. A nő arca az övéhez hasonló elkötelezettséget mutatott, az esemény-horizont csillámló kékje csak kiemelte a szeme fényét. A Csillagkapu talán egy lélegzetelállító mértékű technológiai csoda, gondolta, de versenyezve ezekkel a szemekkel, csak olcsó vásári illúziónak tűnt. Ha esélye lenne, boldogan elveszne ezekben a szemekben mindörökké. Ha lenne rá esélye. Sóhajtott, és kellett hallania, mert az arca felé fordult kérdéssel a szemében. Barátok? kérdezte hang nélkül. Rámosolygott, és örömmel töltötte el, hogy ez a megnyilvánulása visszatükröződött a szemeiben, egy hunyorítással megtoldva, hogy a szívét egy pillanatnyi kihagyásra késztesse. Atyavilág, szereti őt. Nem tehetett ellene, nem tudta megállni, és egyáltalán nem tagadhatta többé már.
„Mire várunk?” Daniel kíváncsi hangja tört át gondolatain, és arra eszmélt hogy itt állt a kapu előtt Cartert bámulva mint egy félnótás. Előre rántotta a fejét. „ Csak összeszedtem a gondolataimat, doktor,” válaszolta, küzködőtt hogy megtalálja a lelki békéjét. Jesszusom, ez mekkora hülyeség volt! Pontosan ez az amiért szabályok vannak ez efféle dolgok ellen… Samnek hasonlóan kellett éreznie, mert mikor vetett rá egy gyors pillantást látta, hogy enyhe pír színezte arcát miközben a fegyverét ellenőrizte, és szándékosan nem nézett rá. Nem is baj. Ez volt a munkája. Ez veszélyes munka. Bármilyen fajta elkalandozás végzetes lehet, az egész csapatra nézve. Megköszörülte a torkát és kiegyenesítette a hátát, a fegyverét harcra készen tartva. „Rendben srácok,” mondta, előszedve ismert hősködését, ami mindig jó szolgálatot tett neki, „első dolog amit tennünk kell hogy megbizonyosodunk róla, hogy ezeknek a fickóknak nincs kígyó a fejükben. Értettétek?” „Igen, uram,” mondta Carter mellőle. „Mindent, amit csak mondasz,” ez Daniel türelmetlen reakciója volt. Teal’c természetesen csendben maradt, de ő talán megemelte a fejét egy kicsit, csendes egyetértésben. Ez volt amit általában tett. „Rendben,” mondta Jack, megnyugtató mélylélegzetet véve, „gyerünk csináljuk.” Azzal keresztül lépett a kapun és engedte, hogy a kozmikus erők magukkal ragadják. A gyomorforgató, idegtépő és csontropogtató utazásnak vége lett majdnem mielőtt elkezdődött volna, és Jack kilépett egy idegen világra lerázva a jéghideget, fegyvere megemelkedett miközben a körbepásztázta a területet fenyegetést keresve. Érezte, inkább mint látta Cartert az oldalán, de tudta a nő ott van. Ő mindig ott volt. „Uram?” hallatszott a hangja a csendes tisztáson. „Erre.” Jack megfordult, a fegyvere még mindig fent volt, követve Carter tekintetét. A nő szeme és fegyvere két a tisztás szélén idegesen álldogáló férfira volt szegezve, kezüket felemelték. „Ne mozduljanak,” figyelmeztette őket Jack, lassan lesétálva a kapu előtti kő lépcsőkön, nem tévesztve őket szem elől. „Nem fogjuk bántani magukat, de szükséges tartunk ellenőrizni valamit.” „ Carter őrnagy?” szólította az egyik férfi, Jack felismerte Tarant. „ Az én vagyok,” mondta Sam valahonnan Jack mögül. „Ne féljen Taran, csak biztosnak kell lennünk benne, hogy az akinek mondja magát.” „Teal’c” kiáltotta Jack, néhány lépést téve majd megállt pár méterrel a két férfi előtt. „Ellenőrizd le őket.” Teal’c szó nélkül feléjük lépkedett és Jack látta ahogy a szemük tágra nyílt a közeledő hatalmas ember látványától. „Nem fogjuk bántani magukat,” mondta Sam nekik, Jack mellé lépve. „Kérem – ne aggódjanak, csak a tarkójukat akarja megnézni.” „A tarkónkat?” kérdezte Taran, zavarodottan, de nem igazán hallatszott a hangjából félelem. „Ne ellenkezzen,” javasolta Jack. Taran vállat vont és bele nyugodott a vizsgálatba. Egy pillanattal később Teal’c visszahúzódott, rövid biccentéssel mondva köszönetet. „Nem Goa’uld-ok,” mondta. Jack-nek nem kellett Samre nézni, hogy tudja a nő arcán az Én-megmondtam mosolya terült el.
Tudatosan figyelmen kívül hagyta, leengedte a fegyverét de óvatosságból az idegeneken tartotta a szemét. Nem a Goa’uld-ok jelentették az egyetlen fenyegetést. Taran kissé elmosolyodott. „ Az gondolta, hogy Goa’uld-ok szálltak meg minket?” kérdezte. „Így igaz,” válaszolta Jack, nem tetszett neki a férfi behízelgő mosolya. Túlságosan is ravasz volt. „Igen” bólintott Taran. „ Bölcs előrelátás volt.” Várt egy pillanatot, és akkor mintha csak akkor jutott volna eszébe, oda nyújtotta a kezét. „ A nevem Taran Santer,” mondta. „Jack O’Neill ezredes,” válaszolta Jack, röviden megrázva az oda nyújtott kezet mielőtt sajátját visszatette a meghitt és biztonságos fegyverére. „Az ott Doktor Daniel Jackson,” tette hozzá, Danielre mutatva, aki még mindig a Csillagkapuhoz vezető lépcsőkön állt. „Ő is egy antropológus mint …” „Régész!” kiáltott fel Daniel élesen. „Egy kutya” motyogta Jack. „ Teal’c-kel már találkoztak, és ez Carter őrnagy.” Nem tehetett róla, észrevette ahogy a férfi szeme felragyogott amint Carter felé fordult, és ez nem igazán járult hozzá, hogy jó véleménnyel legyen az idegenről. „Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, Carter őrnagy,” Taran mosolya vigyorgásba fordult át, egy bizonyos vigyorgásba, miközben megragadta a nő kezét és kissé hosszabban fogta, mint azt Jack szükségesnek érezte. Sam nem úgy nézett ki mint aki észrevette ezt, vagy nem érdekelte. „Hoztuk a reaktort,” mondta a nő akkor, fejével a kapuhoz vezető lépcső közelében fekvő nagy doboz felé intve. „Nyugi, őrnagy,” figyelmeztette Jack. Fenébe, Sam milyen lelkesen bízott ebben az emberben! „Csak még néhány kérdés, Taran.” „Természetesen,” válaszolta a férfi, szívből jövő mosolya csak még inkább növelte Jack bosszúságát. „Miért próbáltak meglátogatni minket?” Taran egy gyors pillantást villantott Jemus-ra, aki kissé megvonta a vállát. Nyilvánvalóan megpróbálták eldönteni mit mondjanak. „Az igazságot,” javasolta Jack. „Ha nem bánják.” „Az igazság, O'Neill ezredes,” mondta Taran megfontoltan, „ az, hogy a mi Csillagkapunk nincs bent a kapurendszerben, amit önök ismernek. További technológiára van szükségünk az otthonunkba való hazautazáshoz. Megpróbáltunk hazajutni, de a megrongálodott felszerelésünk miatt valóban érintkezésbe léptünk önökkel.” „Miért velünk?” erősködött Jack. „Vak tyúk is talál szemet” vonta meg a vállát Taran. „Szerencsés találgatás,” egészítette ki Carter, onnan ahol állt mellette. „Úgy adódott, hogy kiválasztották milliónyi Csillagkapuból a miénket?” kérdezte Jack. „Ez egy kicsit túl nagy szerencse, ahhoz hogy hihessünk benne, Taran.” „Szerencse?” A férfin látszott, hogy őszintén összezavarodott. „Mit jelent ez?” Jack vállat vont. „Szüksége volt valakire megjavítani a cuccát, és megtalált minket. Átkozottul nagy szerencse, mondhatnám.”
Futólag rápillantva, egy kis mosoly rándult meg Taran szája sarkában. „A lehető legnagyobb tisztelettel ön és az emberei iránt, O'Neill ezredes, keresnünk kellett egy technikailag fejlett világot reménykedtünk, hogy találunk egy legalább annyira fejlettet mint az önöké.” Jack egy pillanatig nem jutott szóhoz, és Carter megragadta a kedvező lehetőséget a közbevágásra. „ Akkor az önök technológiája a miénk előtt jár?” „Meglehetősen,” bólintott Taran. „Nem gondolták, hogy részesedni akarhatunk majd belőle?” kérdezte Jack, tudva, hogy nem ez volt a legdiplomatikusabb hozzáállás. „Ez probléma lehet,” válaszolta Taran. „Képzelem,” bólintott Jack. „Akkor egy szövetség?” Taran bocsánatkérően mosolygott. „Ez sem lehetséges. Sajnálom, Ezredes. A Goa'uld tényleg szörnyű ellenfél.” „Túl fogjuk élni,” válaszolta Jack, és meglepetésére Taran vigyorgott. „Igen, ebben biztos vagyok.” „Ezredes?” mondta akkor Carter, „Szeretné, hogy hozzákezdjek beüzemelni a reaktort.” Jack bólintott. „Meddig tart?” kérdezte. „Körülbelül egy óra, uram.” „Jó,” mondta Jack, körbepillantva a barátságtalan szürke égen és a sötét, mogorva fákon. „Minél hamarabb kijutunk innen annál jobb.” „Ó,” szakította félbe Jack, Jemusra pillantva. „Attól félek, nem indulhatunk most rögtön.” „Nem indulhatunk?”válaszolta Jack, türelme egyre fogyott. „Miért nem?” „Mi még nem végeztünk a kutatásunkkal,” magyarázta Jemus. „Van itt egy nagyon fontos ünnepség amit meg kell figyelnünk.” „Ünnepség?” Jól hallotta? Mind eljöttek erre az útra, a seggüket kockáztatva megmenteni ezeket a fickókat, és őket jobban érdekli egy átkozott ünnepség? „Hát, maradhatunk holnapig,” mondta Sam. „Igaz, uram?” „Én nem...” „Azt mondták, hogy fontos ünnepség?” A hang Danielé volt, Jack vállának jobb oldaláról jött. „Ez Miának – a Föld Istenének ünnepe,” magyarázta Taran. „Évente egyszer tartják meg, a tavaszi napéjegyenlőségkor.” „Jack...?” a férfi hallhatta a kérést Daniel hangjában. „A küldetésünk...” kezdte Jack, Daniel reménykedő és Carter várakozó arcára tekintve. „Az Isten szerelmére,” dörmögte. „Rendben! Carter üzemelje be a reaktort és küldjön egy üzenetet Hammond tábornoknak a terveinkről.”
„Igen, uram,” válaszolta, köszönetképpen rávillantva egy kis mosolyt. A férfi a gesztust apró biccentéssel viszonozta, tudomásul véve a köszönetét, de nem tudta rávenni magát a mosolygásra. Zavarta valami Taranban, valami abban amilyen elbűvölve figyelte Cartert miközben az dolgozni kezdett a reaktoron... Rendben pajtás, gondolta Jack magában, te csak vonulj vissza, vagy nagy baj lesz itt. *** Daniel nem tudta fékezni lelkesedését miközben Jemus elvezette őket a faluba, ami a kapu közelében alakult ki. Eltért a többi civilizációtól, amit eddig felfedeztek, ezen az egyen mutatkoztak az észak-európai gyökerek, ami minden bizonnyal ritka volt. „Vas-kor,” motyogta magában, miközben a kerek lakóhelyekre pillantott, az alacsony tetőik be voltak zsúpolva és leértek majdnem a talajig. „Elnézést?” mondta Jack, nyilvánvalóan nem érdekelte a környezetük. „Csak megjegyeztem, hogy a település vas-korinak látszik,” mondta, tudva, hogy Jacket nem fogja érdekelni.
„Nekem sár-korinak tűnik,” válaszolta, megböködve a falat a bakancsának orrával. „Jack!” tiltakozott Daniel, „Az Isten szerelmére, egy kissé próbálj meg udvariasabb lenni.” Jack mormogott valamit amit Daniel nem értett, visszapillantva a válla felett a Csillagkapu irányában, ahol hátrahagyták Cartert a reaktoron dolgozva. „Nem szeretném hátrahagyni őt ott,” mondta akkor, megállva és megfordulva. „Nincs egyedül,” pontosított Daniel. „Taran vele van.” „Na igen,” válaszolta Jack, lepillantva és sarat morzsolgatva a bakancsával. „Hát ez az!” „Még mindig nem bízol benne?” kérdezte Daniel. Jack arca megrezzent egy kissé, és megvonta a vállát. „Nem teljesen.” „Sam tud magára vigyázni,” mutatott rá Daniel. „Hát igen,” bólintott Jack. „Gondolom, hogy tud.” Ezután Daniel figyelmét közelítő férfiak kis csoportja vonta magára, nehéz gyapjú köpenybe öltözve, kijelölve egy feladatra, úgy vélte, távol tartani a behatoló söpredéket a világuktól. Jemus köszöntötte őket, beszéde gördülékeny és túl gyors volt Danielnek, nem hallott eleget, hogy megértse. De keltának hallatszott, ez világos volt. Milyen érdekes! „Hm, Jack?” mondta. „Itt az ideje barátságosnak lenni.” O’Neill megfordult, javára volt írható egy elfogadható, szívélyes és udvarias megnyilvánulás. A tény, hogy a helyiek egyetlen egy szavát sem értették valószínűleg segített. „A falu Főnöke üdvözöl benneteket,” magyarázta Jemus. „ És meghív benneteket osztozatok vele a tűzön ma este az ünnepségen.” Daniel szeme tágra nyílt. „Ó! Köszönöm szépen,” mondta, a Vezető irányába bólintva. „Mondd meg neki, hogy megtisztelt minket!” Daniel Jackre pillantott, aki újból elgondolkodott, és megbökte az oldalát. „Próbálj megtiszteltnek látszani,” mondta minden irányban mosolyogva.
„Rendben,” bólintott Jack, nem túl meggyőzően vigyorogva. „Megtisztelve. Tényleg.” Bármit mondott is Jemus, a Főnök és csapata elégedettnek tűnt és mosoly terült szét az arcukon. „Meghívja önöket, hogy osszák meg vele ebédjét,” ragyogott fel Jemus arca, miközben a Főnök hívogató gesztust tett, a legnagyobb ház bejáratára mutatva. „Köszönjük,” válaszolta Daniel, lelkesen bólogatva ismét. „Tulajdonképpen, nem igazán vagyok éhes,” kezdte Jack, hátra pillantva a kapu irányába. „Azt hiszem, elmegyek inkább ellenőrizni…” Daniel beléfojtotta a szót, mielőtt tovább juthatott volna. „Nem akarjuk ugye megsérteni a vendéglátóinkat,” figyelmeztette. És azután, egy gyanakvó pillantással, hozzátette, „Biztos vagyok benne, hogy Sam jól van. Mi van veled, hogy hirtelen ennyire aggódsz érte?” A reakció azonnali volt. Jack feje visszafordult, arckifejezése hirtelen rosszalló lett, „Nem miatta aggódom,” fordult vissza. „Én a reaktor miatt aggódom, ez minden. Ez az egyetlen lehetőség, hogy kijuthassunk innen.” „Ó” válaszolta Daniel, de távolról sem volt meggyőzve. Jack áthatóan pillantott rá, megakadályozva, hogy többet mondjon. „Megyünk akkor?” kérdezte. „Nem akarjuk feltartani a Főnököt az ebéd felszolgálásában, ugye?” Daniel nem válaszolt, csupán megfordult és csendesen elindult egyenesen, a Főnök házának bőrrel fedett kapujához. Bár közben lekötötte a figyelmét a nagyon érdekes csapat, ami körülvette őt, nem tehetett róla, de szerette volna tudni mi a pokol van Jackkel. Aggodalma Sam iránt nyilvánvaló volt, nem kicsit figyelemre méltó. Pokolba is, Jack úgy kezelte az egész csapatot mint egy családot, és mindig is Sam volt a gyenge pontja. De ami az igazi fejtőrést okozta Danielnek az a tény, hogy hazudott erről. Jack nem mondott igazat a Sam iránt érzett aggodalmáról, és hogy azt mondta az egész nem több mint egyszerű aggodalomnál amit bármikor érzene. Az egész nem több. ’Hát Jack,’ mosolygott magában Daniel, ’Sikerült a kemény katonai bőröd alá éket vernie, ugye? Hát most nagy bajban vagy. Öregem, most és mindörökké.’ *** „Egyszerű, mégis célravezető,” jegyezte meg Taran onnan ahol ült a Csillagkapu kőlépcsőin, figyelve Sam munkáját a reaktoron. „Egyszerű?” kérdezte a nő, a férfira pillantva mosolyogva. A férfi kissé megvonta a vállát. „Hát leginkább az elképzelés,” válaszolta Taran. „Nem vagyok tudós – nem tudok úgy tenni mintha tudnám hogyan működik.” Sam felállt, kilazítva a csomókat a nyakából ahogy szokta. „Hát, gyerünk lássuk hogy működik,” javasolta. „Akar segíteni tárcsázni?” „Tárcsázni?” ízlelgette az ismeretlen szót Taran. „Természetesen,” vigyorgott a nő, „meglepő hogy mennyire sajátságos tud lenni egy nyelv, nem igaz? Hm, tárcsázás azonos egy kommunikációs lehetőséggel a mi bolygónkon – telefonnak nevezik – arra szoktuk használni…” Egy csapásra hebegni kezdett. „Elnézést, ne is figyeljen rám! Magát valószínűleg mind ez nem érdekli – Néha kissé elragadtatom magam!” „Nem,” biztosította Taran, lassan felkelve és lesétálva a lépcsőkön a nő irányába, „ez elragadó. Antropológus vagyok, emlékszik? A szófejtés az egyik dolog ami érdekel.”
„Igazán?” kérdezte Sam. Ez biztos, hogy az újdonság erejével fog hatni – valaki akit igazán érdekli amit mondani akart! „El tudja mondani nekem, miközben segítek ’tárcsázni’”, válaszolta, a kapu irányába intve a fejével. „Feltételezem, előnyben részesíti a Csillagkapu kézi aktiválását?” Miközben együtt próbálkoztak az óriási kapu megforgatásával, Sam nem tehetett róla, de nagyhatással volt rá a férfi ereje és gyors felfogóképessége. Annak ellenére, hogy állítása szerint nem tudott semmit a tudományról, világosan felfogta a kapu technológia logikáját, és kétségkívül végtelen érdeklődéssel vetette magát a tanulásba. Keveset beszélt magáról, csak kérdéseket tett fel, nézve a nőt nagyon sötét szemeivel, amik majdnem feketék voltak, egyenes hajénak bozontja előrehullt, állandóan eltakarta a szemeit. Levágathatta volna a haját, jegyezte meg. Nem mintha nem lett volna igazán helyes ahogy az ujjaival végigszántotta a haját, kiseperve azt az arcából. Szégyenkezett gondolatai ilyen fordulatán, és egy pillanatig Jack iránt érzett bűntudat kissé szívszorító érzése fogta el – ami nevetséges volt. Hogyan tudna hűtlen lenni Jackhez mikor nem volt semmi köztük amit elárulhatna? Mikor soha nem is lehet? Felsóhajtott – minél hamarabb elfogadod ezt, Sam, annál hamarabb lépsz előbbre az életedben… Ismét Taranra pillantott aki megajándékozta őt egy ragyogó mosollyal ami lelkesedéssel öntötte el. „Remélem a kísérőm lesz a ma esti ünnepségen,” mondta akkor. „Meghívtak?” „Biztos vagyok benne hogy megfogják, habár,” tartott szünetet, és elgondolkodó arckifejezése elhomályosította a mosolyát, „a maguk O’Neill ezredese úgy látszik kissé vonakodik itt lenni.” „Ó, ne is foglalkozzon vele,” válaszolta a nő, visszatérve a munkájához, „az ugatása rosszabb, mint a harapása.” Most egy hosszabb szünet jött, mielőtt Taran megszólalt, „A harapása?” Sam nem tudta visszafogni a kirobbanó kacaját az elképzelésre. „Nem” mondta még mindig kuncogva, „nem szó szerint értettem!” vigyorgott a férfira, fejét rázva addig amíg uralkodni nem tudott a hangján. „Ez csak egy kifejezés – azt jelenti, hogy nem olyan veszélyes mint amilyennek látszik.” „Ó,” válaszsolta Taran, mosolya visszatért. „Megkönnyebbültem. Ő inkább látszik – ijesztőnek.” „Igen,” válaszolta a nő, nevetését elűzték más érzelmek, „szerintem is annak látszik. De igazából nem az. Valójában, igen csendes…” A folytatást már lenyelte, hiú remény volt hogy megakadályozhatja gyengéd gondolatai felszínre tőrését, magával hozva az ismerős fájdalmat is. De már túl késő volt. Gyengéd – ez volt a szó amit ajkai formáltak – és szerető. Szerető, és gyengéd szemekkel tekintett rá szerelmesen, nem várva semmit viszonzásul, csak egy véletlenszerű mosolyt. Ismét nyelt egyet, próbálva távol tartani magától ez a képet. „Carter őrnagy?” Taran ott volt mellette most, a nő rádöbbent, mennyire magába fordult. „Minden rendben?” „Igen,” bólintott, erőltetett mosollyal. „ Csak elbambultam egy kicsit. Ó, rendben,” ugrott talpra. Szerintem hamarosan elkészülünk. Még egy ékzár van hátra – felkészült?” Taran ismét mosolygott. „Rendelkezésére állok, Carter őrnagy!” *** Jack csavargott, bóklászott a korai esti sötétségben. A nap már lenyugodott a sötét horizont alatt, és
alattomos hideg szellőt hozva magával. ’Nem csodálkozom, hogy ez a hely ilyen átkozottul hideg és nyirkos,’ gondolta magában, kissé megrázkódva a hűvös fuvallatban. Nem igazán szándékozott itt lenni, körbe lopakodott a település peremén a sötétben. Ó nem. Bent akart lenni a füstös kalyibában amit a Főnök az otthonának hívott. Hallgatni Daniel fecsegését és ahogy Jemus mindent lefordított nagyon, nagyon lassan. De nem volt képes még mindig ott ülni. Gondolatai lekezdtek csatangolni, még akkor is ha a teste nem tehette, és a fejében szárnyaló gondolatai nyugtalanná tették. Valójában egyáltalán nem kellett veszteg maradnia, mert miután tizedik alkalommal pillantott az órájára, Daniel odasúgta, „Miért nem mész el megkeresni őt?” Ha a Főnök nem nézett volna rá kíváncsi arckifejezéssel vihart-vert ábrázatán, Jack talán erősködött volna, hogy valójában nem is Carterre gondolt. Ami, természetesen, hazugság lett volna. Mindig Carterre gondolt mostanában, a gondolatai körülötte forogtak az első pillanattól amikor felébredt egészen addig míg el nem nyomta az álom éjjel. És a mai nap sem különbözőt. De most elméje nem sodródott a fantázia ködös útjára. Most arra a tényre összpontosított, hogy a nő már két órája távol van. Két óra, mikor azt mondta neki, hogy csak egy óráig fog tartani beállítani a reaktort és elindítani. Hát, rendben talán belefutott néhány problémába, talán egy kicsit tovább tart mint feltételezte, de két óra? Két óra Tarannal, simulékony mosolyával és édeskés szavaival. A két óra túl hosszú volt. És hát itt csatangolt, megpróbálva eldönteni hogy volt-e valós indoka, hogy elinduljon felkutatni a nőt, mikor lépések csikorgását hallotta meg a talajon maga mögött. Hirtelen megfordult, de csak Taran alakját tudta kivenni, miközben a falu irányába tartott. Körülnézett, de nem fedezte fel Sam alakját. „Hé!” szólította meg, hangja élesen csendült a sötétségben. Taran felé fordult, mereven bámulva az éjszakába. „Ki van ott?” kérdezte. „O’Neill. Hol van Carter?” Taran közelebb sétált hozzá, és Jack láthatta felvillanó fehér fogait miközben elmosolyodott. „A Csillagkapunál hagytam,” mondta. „Egyedül?” Te seggfej! „Itt nincs semmi sem ami árthatna neki, O’Neill ezredes,” biztosította őt Taran. „Teljes biztonságban van.” „Maga egyedül hagyta őt, a sötétben egy idegen bolygón?” felelte Jack, átkozottul nagyobb bosszúságot érezve, mint kellene. „Sam biztosított engem, hogy képes lesz megtalálni az ide vezető utat,” válaszolta Taran, valójába kissé megrökönyödött. „Ő nagyon talpraesett nőnek látszik.” Jack nem bajlódott a válaszadással, hirtelen sarkon fordult és elosont a Csillagkapu irányában lévő fák felé. Mi a poklot csinált, egyedül küldte vissza Tarant, ilyen védtelenül hagyva magát. Nem rá vallott. Ez egyáltalán nem vallott rá. Nem tartott sokáig megtalálnia a kaput, a teljes sötétségben is masszív uralkodó jelenségként magasodott a fák vonala fölé. És készült beszáguldani és kérdőre vonni, hogy mi a poklot csinál mikor meglátta őt egyedül ülni a holdfényes tisztáson, és minden bosszússágát elűzte a gyengédség hirtelen támadó érzése. A nő leült a lépcsőkre ami a kapuhoz vezetett fel, karjaival átölelte a térdet, felhúzva őket a mellkasához védekezve az éjszaka hidege ellen, mozdulatlanul, a felszerelése takarosan összepakolva a lábánál miközben meredten bámult a sötétségbe. Nagyon magányosnak látszott, és tudta, még ebből a
távolságból is, hogy szomorú volt. Megérezte ezt, tudta a szívében, és amit a legjobban akart azaz, hogy odamehessen hozzá és a karjaiba vehesse őt. Minden más gondolatot kiűzött az elméjéből, miközben a tisztásra lépett és felé sétált. Sam figyelve nagyon messze járt ezért nem hallotta a közeledését amíg oda nem ért és csendesen azt nem mondta, „Hé, Carter.” A nő megfordult egy riadt, zavart mosollyal. „Megijesztett, uram!” „Elnézést,” válaszolta a férni, figyelve eltűnő finom mosolyát, miközben a szomorúsága visszatért. Hirtelen tudatára ébredt, hogy még mindig itt álldogált, még mindig az MP-5-ét markolva, megrántva a szíjat a vállán, az oldalára fektette a fegyvert. „Nem bánná, ha leülnék?” kérdezte. A nő sóhajtott, de azt mondta, „Nyugodtan.” Leülve mellé, óvatosan nem túl közel, a férfi egy pillanatig csak nézte őt. A nő nem mondott semmit, nem nézett rá, csak mereven bámult az éjszakába. Végül, mivel nem volt jobb amit mondhatott volna, azt dörmögte, „Úgy vélem, mégiscsak lesz szülinapi bulija ma este.” Sam kissé elmosolyodott. „Kedves tőlünk, hogy az ünnepségüket az én tiszteletemre tartják.” „Igen,” válaszolta Jack. „Hát, váltottam néhány szót a Főnökkel…” Sam ismét nevetett, fejét lehajtva, így az álla a térdén pihent. De nem szólalt meg, alig mozdult. „Carter?” mondta a férfi ekkor, felhagyva az évődési kísérleteivel. „Mi a gond? Nem tűnik boldognak.” A nő megrázta fejét, és mikor megszólalt hangja meghitt volt. „Nem, szerintem sem vagyok boldog.” A férfi szíve elfacsarodott. „Elakarja mondani nekem miért?” kérdezte, félve hogy már tudja a választ. A nőnek olvasnia kellett a gondolataiban, mert azt suttogta, „Gondolom tudod, Jack.” Jack. Ez személyessé tette, elég volt ezt mondania. „Igen,” vallotta be, „Szerintem is tudom.” A csend még egyszer rájuk ereszkedett, kínosan és feszélyezetten. Nem volt mit mondani, már nem volt semmi amit mondhattak volna. Jack a sötétségbe meresztette a szemét, küzdve hogy megtalálja a helyes szavakat, de minden amire gondolni tudott az volt hogy a karjaiba vegye őt szorosan átkarolva. Nem voltak ide illő szavai, soha nem találta meg a megfelelőket a megfelelő időben. A csipkelődő megjegyzések és a viccek az egy dolog, de valódi, jelentőségteljes szavak…? A végén Sam volt az aki megszólalt. „Ez nagyon nehéz, Jack,” mondta csendesen. „Amit teszünk. Én soha nem gondoltam hogy ez lehet ilyen nehéz.” A férfi bólintott a sötétségben. „Tudom,” értett egyet, a megfelelő szavak még mindig elkerülték. Egy sóhajtással, Sam kinyújtotta a lábát, kilazítva őket maga előtt. A kezei az oldala mellett pihentek, vékonyan és sápadtan a holdfényben, és Jack nem tudott ellenállni. Tudta, hogy nem teheti, tudta, hogy veszélyesen közel kerülnek ahhoz a határhoz, amiről megfogadták, hogy nem lépik át, kinyúlt és kezébe fogta a nő kezét, hüvelykujjával lassan cirógatva a nő lágy bőrét. Nem nézett a nőre, aki nem tett semmit sem, ő csak egyszerűen fogta a kezét a sötétben, élvezve a melegét és az ujjai tapintását miközben a sajátjai köré fonódtak. ’Ó Sam, bárcsak többet kimutathatnék,’ gondolta, ’bárcsak megmutathatnám mit jelentesz számomra.’ Hosszú ideig ültek ott, kéz a kézben, a kimondatlan szavak csöndjébe veszve. Sam végül megmozdult, vagy Jack, a férfi nem volt biztos benne, hogy melyikük volt, de az egység megtört. A kezeik szétváltak, az érintésük bevallatlan maradt.
„Talán vissza kellene mennünk,” mondta ekkor Jack. „Igen,” válaszolta a nő, felemelkedett ültéből visszafordulva a lépcsők alján takarosan összerakott nagy halom felszerelésért. „Szüksége van segítségre?” kérdezte a férfi, segítségére sietve. „Nem, elbírom,” válaszolta a nő, miközben lehajolt egy ránézésre is nehéz táskáért. A férfi egy lépéssel közelebb lépett, segítő szándékkal, épp mint Sam, aki kétségkívül megváltoztatta elhatározását és felegyenesedett, visszafordulva felé. „Megtenné…?” kezdte, és akkor megdermedt miközben szemtől szemben találta magát a férfival. Jack szintén megdermedt, csak pár centire a nőtől. Közel voltak, a lábaik majdnem ugyanazt azt a részt foglalták el a talajon, testüket nem választotta el csak az akaraterő. Túl közel. Nem volt ilyen közel a nőhöz, mióta csókot lopott tőle azon a napon, amire a nő soha nem fog emlékezni, és a hirtelen támadt vágyának intenzitása megbénította. Mozdulj! Elméje egy kis része kiabálni kezdett neki, hogy lépjen hátra, ki a nő személyes teréből, de ez túl távoli volt, elveszett a fülében zúgó vér hangjában, a szíve kalapálásában. Túl közel volt hozzá, túl közel… Sam sem mozdult, csak bámulta meredten a férfit, pislogás nélkül. A férfi lélegzete elakadt, a nő szépsége lecsendesítette mellkasának lüktetését. A sápadt holdfény elhalványította arca színeit és aranyszín haját platinává szelídítette, de a szemei… a szemei olyan végtelenek és sötétek voltak akár az éjszakai ég, és csillagfény csillant mélyükön miközben egyenesen rá bámult, pontosan a szívébe. A férfi nem tudott megmozdulni, a legtöbb amit tenni tudott, hogy lenyűgözve figyelte, miközben lélegzett, csillámló ezüst a hideg holdfényben, keveredett a nőével, lassan körbeölelve őket miközben ellenállhatatlanul vonzották egymást. ’Ó, Istenem,’ gondolta Jack, ’meg fog történni. Most fog megtörténni.’ Közelebb és közelebb mozdultak, még mindig nem érve egymáshoz, de olyan közel, hogy a levegő közöttük megtelt feszültséggel. Jack lassan oldalra billentette a fejét, miközben sapkájának karimája Sam homlokával összeütközéssel fenyegetett. Megfogja csókolni Samet. Meg fog történni. Adrenalin árasztotta el az ereit, gyomra remegve összeszorult miközben tekintettét rabul ejtette a nő szeme, lélegzetük összekapcsolódott. És akkor Sam keze a vállai felé mozdultak, és ujjai gyengéden a nyakához értek. Érintése olyan finom volt, hogy alig érezte, ennyire közel még nem voltak egymáshoz. De a nő egyszerű kezdeményező gesztusa lángra lobbantotta az érzékeit. ’Ó Sam, most végre tényleg eljött a mi időnk!’ A férfi szíve hevesen dobogott, egész teste remegett, miközben szemei az izgatottságtól kezdtek lecsukódni. Kezeivel a nő arca felé nyúlt, és végül a férfi… „Jack?” NEM! „Sam? Itt vagy kint?” Francba! Jack megdermedt, mindketten megdermedtek. „Jack? Sam?” A férfi nem mozdult. Talán, ha még nem mozdulnak meg…? De már túl késő volt, a pillanat elszállt és Sam sietősen hátra lépett, lesütve a szemét, visszahúzta a kezét a férfi válláról. „Jack?” A hang most közelebb volt. „Jack, te vagy az?” Vonakodva és fájdalommal telve fordult el a nőtől, a sötétségbe pillantott. „Mi az, Daniel?” Daniel csak egy-két méterrel távolabb bukkant fel a fák közül. „Már mindenhol kerestelek téged,”
magyarázta. „Az ünnepség nem sokára kezdődik.” „Micsoda szerencse, hogy idejében megtaláltál,” dörmögte Jack, tudatában annak, hogy Daniel nem érdemelte ki a harangját, de túlságosan csalódott volt ahhoz, hogy érdekelje. Átkozottul közel voltak…! „Jössz akkor?” „Csak egy perc,” válaszolta Jack, küzdve, hogy teljesen visszanyerje a lelki egyensúly látszatát. „A Főnök vár minket…” „Azt mondtam egy perc!” csattant fel Jack, kezével rövid hajába túrva, és némi meglepetéssel vette észre, hogy még mindig remeg. Daniel vállat vont és megfordult, hogy elmenjen. De előtte összeráncolt szemöldökkel azt mondta, „Gondolom nem láttad Samet, ugye?” Sam? Körbe fordult, de a nő elment. A fenébe. Most jól megcsinálta. Átlépte a vonalat, és Sam elrohant – és nem is vádolhatja érte. „Én,…” tétovázott. „Nem, nem láttam őt.” „Talán Tarannal van?” feltételezte Daniel, és Jack csak bólintott, nem igazán figyelve a szavaira. Sam elrohant, elfutott az elől amihez túl közel kerültek. Elrohant tőle. A fenébe, miért volt olyan tolakodó, mikor tudta, hogy mit akar Sam? Vagy, inkább, mikor tudta, hogy mit nem akar? „Jack?” „Igen?” „Jól vagy?” „Igen,” válaszolva, érzelmeit a lelke legmélyére száműzve, a fal mögé amit előrelátóan emelt fel évekkel ezelőtt. „Ott leszek.” Daniel végül vetett rá egy kíváncsi pillantást mielőtt ismét vállat vont és eltűnt fák között. A tisztásra visszatért a zavartalan csend, és Jack mozdulatlanul várt egy pillanatig, remélve azt az esztelenséget, hogy Sam feltűnhet a fák közül és hogy minden rendben lehet. De a nő nem jelent meg, épp úgy ahogy sejtette. Egy mély sóhajjal felkapta a felszerelésük maradékát és visszacammogott a faluba. *** Az ünnepség a színek kavalkádja volt, zenével, tűzijátékkal és nevetéssel miközben a falusiak áttáncolták és énekelték az éjszakát. A terült terülj asztalkám mellé italt is felszolgáltak – egy émelyítően édes folyadékot némi ütőerővel ami egy kissé feldobta a bulit. Néhány korty után, Sam úgy döntött bölcsebb mellőzni ezt. Hogyha nem is lett volna szolgálatban, akkor is a részegség lett volna az utolsó dolog amit ma megakart volna tapasztalni. Még teljesen józanul is veszélyesen közel került ahhoz, hogy elveszítse az önkontrollját, így az alkohol minden bizonnyal rossz ötlet. Sam a Főnök tüzéhez ült, hallgatta Daniel magyarázatát a tánc és a különböző ételek jelentőségéről, amiket megkóstolt, és az ünnepség egészéről. Érdekes volt, tényleg. És megpróbált odafigyelni a szavaira, de a gondolatai a Jackkel való találkozása körül forogtak. Testére még mindig hatással volt a majdnem-érintése, a szíve még mindig hevesen dobogott, vére továbbra is tűzben égett, és nem volt képes csillapítani. És miközben a ropogó lángokba bámult csak az ő szemeit látta maga előtt, de a benne tükröződő melegséget és humort felváltotta a magával ragadó szenvedély, ami tükrözte az ő mélyen lakozó vágyát. Nagyon közel kerültek valami végzeteshez – végzeteshez de csodálatoshoz – és ha Daniel nem bukkant volna rájuk, akkor ki tudja mi történhetett volna. De rájuk bukkant, és a hangja hallatán érzelmi börtönéből felszínre tört a racionális énje, és elfutott.
Elfutott Jacktől mert maga elöl nem futhatott el, elfutott az őrülettől, ami majdnem tönkretett mindent. Úgy döntöttek, hogy nem lépik át a határt, ami annyira bizonytalan volt, ma este mégis egymásba gabalyodtak, a szakadék szélén táncoltak. Majd nem megtörtént. És akkor Sam megpillantotta Jacket, épp vele szemben ült, egy fadarabot piszkálva a tűzben ami elválasztotta őket, szórakozottan bólogatva miközben Jemus beszélt. Sam tudta, hogy a férni nem is hallja, tudta, hogy a gondolatai ugyan akörül a téma körül forogtak mint az övé. Ismerte őt. És ekkor a férfi felnézett, a megdöbbenés szikrája csillant meg sötét szemében mikor felismerte, hogy Sam őt nézi. De ez csak múló pillant volt, helyét gyorsan felváltotta egy puhatolózó mosoly és egy kissé felhúzott szemöldök, egyértelműen őt kérdezve, jól van-e. Sam bólintott egy picit, őszinte aggodalma elég volt, hogy felszítsa a szívében parázsló tűzet, újból emlékeztetve őt, miért is szereti a férfit. „Sam?” Daniel hangja visszatérítette a valóságba. „Igen?” válaszolta, tudva, hogy nem figyelt oda a szavaira. „Mi történt?” „Semmi,” mondta, élénkséget erőltetve a hangjába, elhatározta nem engedi a titkát, - kettejük titkát – kitudódni. „Csak egy kicsit fáradt vagyok.” „Fáradt? Rendben.” Daniel csendesen hátat fordított és a táncoló falusiakat kezdte nézni, szájába harapott visszatartva az ajkára tóduló szavakat. Sam megmosolyogta az önuralmát és megérintette a karját. „Figyeltem, igazán,” biztosította a férfit. „Én csak elbambultam egy pillanatra – beszélj a táncról. Kíváncsi lettem.” Daniel gyanakodva nézett a nőre. „Ugye nem viccelsz velem?” „Nem!” erősködött Sam. „Tettem ilyet bármikor is?” „Hm,” válaszolta Daniel, és akkor természetéből fakadó lelkesedése felülkerekedett. „Hát, ha biztos vagy benne…?” Sam szélesen rámosolygott és folytatta. „Rendben, tehát ez a házaspárok tánca – habár, mint a Krisztus előtti társadalmakban, ők nem pontosan abban a formában házasok, ahogy mi értjük – ezt a táncot a termékenység érdekében adják elő a házaspárok.” „Látszik, hogy sokat várnak a tánctól.” Daniel összeráncolta a szemöldökét. „Jobbára szimbolikus az összefüggés. Éppenséggel ez hihető, mert a Földön a Kelták gyakran áldoztak állatot az Isteneik áldását kérve – éppenséggel javasolt az emberáldozat…” „Daniel…?” kiáltott fel Sam, megragadva a fegyverét. „Miért nem…?” „Nem, nem!” állította meg Daniel. „Ellenőriztem, Sam. Ők nem tesznek ilyet. Vagyis, már nem. Ezek csak tisztán szimbolikusak most már - figyeled azokat a vesszőből font alakokat?” Sam a tűz fényétől megvilágított hatalmas építmények felé pillantott. „Azokról beszélsz?” kérdezte. Nem tűntek többnek mint néhány tekervényes fonott kalitka. „Éjfélkor elégetik őket Isteneik áldását kérve a céljaik eléréséhez. A múltban a fonott kalitkákban élőállatokat gyakran tartalmazott élőállatot, néha, hm, szűzeket.” „Kedves,” motyogta Sam, még mindig kissé nyugtalanul érezte magát. „Biztos vagy benne, hogy csak szimbolikus a dolog?”
„Ó, igen,” válaszolta Daniel. „Jemus és Taran már majdnem nyolc hónapja van itt – nagyon sokat tudnak ezekről az emberekről – biztosítottak róla, hogy ezek az áldozati szokások már rég feledésbe merültek.” Daniel ekkor sóhajtott egyet, „Remélem sok időm lesz tanulni tőlük…” „Igen,” vont vállat Sam, „tudom. De az elsődleges feladatunk nem …” „Ó, kérlek,” dörmögte Daniel, „ez most tisztára úgy hangzott mintha Jack mondta volna.” Sam elmosolyodott a gondolatra, de nem válaszolt mert ebben a pillanatban Taran csatlakozott hozzájuk. „Remélem élvezi a fesztivált?” kérdezte hirtelen, rávillantva egy sármos mosolyt. „Igen,” felelte Sam udvariasan, „köszönöm. Daniel elmagyarázott néhányat a szimbólumok közül.” „Ó,” válaszolta Taran. „Természetesen,” mondta sietősen Daniel, „Taran a szakértő.” Taran egy vállrándítással nyugtázta az elismerést. „Megtiszteltetés lenne elmagyarázni Önnek bármit amit csak tudni szeretne, Carter őrnagy, talán csatlakozhatnék Önökhöz.” „Természetesen,” válaszolta a nő, egy kicsit arrébb ülve, hogy helyett csináljon maga és Daniel között. „És nem kell így neveznie.” Taran mosolygott miközben leült a nő mellé. „Akkor Samantha,” mondta. „A legtöbb ember csak Samnek hív.” „Sam?” Úgy mondta ki a szót, mintha csak ízlelgetné azt. „Azt hiszem, előnyben részesítem a Samanthát,” döntötte el. „A Sam egyszerű névnek tűnik ahhoz hogy ilyen elragadó nő viselje.” Samet meglepték a szavai, nem volt benne biztos mit válaszoljon. A tűzön át látta, hogy Jack ingerülté vált, szeme óvatosan állapodott meg Taranon, a nő tudta, hallotta a beszélgetésüket. „Bocsánatot kérek,” mondta Taran ekkor, „megbántottalak, Samantha – bóknak szántam.” „Nem,” biztosította Sam egy mosoly kíséretében. „Nem bántottál meg, csak egy kicsit meglepett vagyok, ez minden.” „Meglepett?” kérdezte Taran, beletúrva a hajába. „Nehezen tudom elhinni hogy egy ilyen gyönyörű nő mint te, Samantha meglepődik egy bóktól.” Akarata ellenére egy kis, szomorú mosoly jelent meg az arcán. „Hát, higgye el nyugodtan Taran. Nem igazán sok bókot hallok.” „De a férjed,” mondta lassan, kissé lehalkítva a hangját, „biztos, hogy mondja mindennap, hogy milyen gyönyörű vagy?” „Az Isten szerelmére!” Az elmotyogott szavak, a lángokon túlról, arról tanúskodtak Samnek, hogy Jack még mindig hallgatózik. „Férj?” kérdezte vissza, elgondolkodva nézett Taran arcára, a szándékait vizslatva. Tartózkodó, zavart vigyora elárulta, és Sam arckifejezése mosollyá szelídült, „Nem vagyok házas.” „Most én vagyok az aki meglepődött,” válaszolta Taran, vigyora kiszélesedett. És akkor, körültekintően,
hozzátette, „Azaz nincs férfi az életedben, Samantha?” „Hm,” húzta az időt, hirtelen nagyon tudatában volt Jacknek, aki szórakozottan piszkálgatta a csendesedő tüzet, miközben a szavait figyelte. Rendben, ez gáz! Mit válaszolhatna? „Hm,” motyogta ismét, Taran sötét szemeire pillantva. Hogyan is válaszolhatna neki? Az igazsággal, döntötte el végül is, bármennyire fájdalmas is. Vett egy mély lélegzetet, majdnem fogcsikorgatva, azt mondta, „Nem, nincs senki sem az életemben. Tényleg nincs.” Ó, Jack, sajnálom! Istenem, ez kemény volt. Jack nem mozdult, nem adta semmi jelét, annak, hogy hallotta a szavait. De Sam tudta, hogy hallotta, és azzal is tisztában volt, hogy megbántotta őt, bármennyire is ésszerűtlen és akaratlan volt is. „Akkor boldog vagyok,” mondta Taran, élénk hangja elűzte Sam szomorú gondolatait. „Az vagy?” kérdezte Sam, gyámoltalanul bámult Jack felé, remélve, elkapja a pillantását. De a férfi továbbra is a tűzre figyelt, sapkája ráhúzva a szemére, elrejtve az arca jelentős részét. „Boldog vagyok,” folytatta Taran, „mert ez azt jelenti, hogy megkérhetlek a következő táncot táncold velem, Samantha. Megteszed?” „Hm, tánc?” válaszolta Sam, visszafordulva a férfi felé. „Hát, nem tudom ha…” „Vágjon bele, Carter.” Jack csendes hangja megijesztette, miközben a férfi hirtelen felállt, még mindig kerülve a tekintetét. „Majd én figyelek itt a dolgokra. Érezze jól magát. Elvégre ez a születésnapja.” „Ezredes, én…,” kezdte Sam, de a férfi elment, eltűnve a sötétségben a tűzfénye mögött. Fájóan vágyott rá, hogy kövesse őt, de tudta, hogy hiba lenne. Végülis, mit mondhatna? Mindketten tudták, milyen kapcsolatnak kell lennie kettejük között, és most követni őt csak meghosszabbítana közös gyötrelmüket. Tehát, inkább Tarant követte, aki kézen fogva vezette őt a táncba távol Jacktől. *** Semmibe véve a protokollt, tudomásul sem véve a az istenverte szabályokat, Jack olyan messzire ment a nyomorúságos kis falutól és az átkozott ünnepségtől amennyire csak lehetséges volt. Szerette volna, ha mind eltakarodnának a pokolba. Ma este nem volt abban a hangulatban, hogy a helyes dolgokat tegye. Elcseszett küldetés, elcseszett protokoll. Nem szolgált rá arra, hogy elátkozzák. És elkezdett keresztül vágtatni a fák között, inkább futva, engedve, hogy a lábai vigyék fel a lapos dombra amíg a fák eltűntek és ott találta magát a lenti az ünnepség apró tüzeit bámulva, amik mintha a fent ragyogó csillagok fakó visszatükröződései lennének. És még mindig itt ült, átfagyva a nyirkos éjszakai levegőtől, de nem szándékozott visszamenni. A férfiak rekedtes hangja és a nők visító nevetése távol tartotta a falutól, és most azt képzelte, mintha Sam nevetését hallotta volna a szélben. De ez csak illúzió volt, tudta jól, kimondatlan vágyainak eredménye, ami már kitudódott, kapcsolat, ami összekötötte őket. De a kapcsolat meggyengült az utóbbi hónapokban, mindannak a nyomása alatt amit megtagadtak maguktól és egymástól. Sam megpróbált tovább lépni, és neki hagynia kell elmenni őt. Jack hátradőlt a nyirkos földön, majd felbámult az éjszakai égboltra, remélve hogy vigaszra lel a csillagok végtelen táncában. De ő sosem volt igazán filozofikus alkat, és most amire igazán szüksége lenne az a sör, nem az örök igazságok. Nem, vonta ezt vissza, egy wishky. Talán több is mint egy. Felsóhajtott. Tehát, a buborék elpukkadt. Nem hitte, hogy ilyen nehéz, vagy ilyen hirtelen történik. Alig tűnt valóságosnak, hogy csak pár órával ezelőtt, kéz a kézben ültek a sötétségben, átélve egy keserédes pillanatot ami úgy látszik nem volt elég, hogy kifejezze amit érzett, és már ez több volt, mint amiről azt remélhette újra az övé lesz. És akkor ott volt a csók. Hát, a majdnem csók. Csukott szemmel küzdött az emlékei ellen, de ez egy kicsit jó is volt. Még mindig érezte a haja illatát, hallotta a kapkodó lélegzését,
és érezte az ujjai meleg érintését a tarkóján. A gyomra olyan fájdalommal telve szorult össze az emlékek súlya alatt, hogy majdnem elakadt a lélegzete, szemei kipattantak. Olyan közel voltak. Olyan átkozottul közel. És most mindennek vége. A nő szavai, átszűrődve a tábortűzön, darabokra tépték – ’Nincs senki az életemben. Tényleg nincs.’ Tudta, hogy ez az igazság, ugyanezt mondogatta magának napjában százszor, de az ő szájából hallva, őt hallani miközben Tarannak mondja ezt, majdnem elviselhetetlen volt. Arcát kezeibe temette, tenyerével megdörzsölte a szemét és próbálta kordában tartani hullámzó érzelmei áradatát. Bánat, kétségbeesés, szerelem, veszteség és harag mind egymással versengtek a helyért a szívében, túl feszítve azt, úgy érezte mintha darabokra szakadna. És ez valami olyan volt, amit Jack O’Neill sohasem érzett. Soha. Az érzelmei mindig nyugodt mederben maradtak, élete felében a józan esze féken tartotta őket. Ez jobb választás volt. Biztonságosabb minden érintettnek. Nyugalmat erőltetve magára, Jack elvette a kezét az arcáról és nagyot sóhajtott. Ez volt számára a legjobb, mégis mintha kést forgatnának a hasában. Samnek joga volt a jövőjéhez és neki félre kell állnia az útjából. Ki volt ő, hogy panaszkodjon ha egy másik férfi érdeklődést mutat Sam iránt? Mit tud ő nyújtani neki? Semmit. Semmit csak lopott pillantásokat és csendes sóvárgást. Semmi mást csak fájdalmat. El kell engednie. Csak remélte nem menne túl messzire. Legalábbis nem azonnal. Remélte lesz egy kis ideje feldolgozni az elvesztését, legalább egy kis idő. De a sors úgy tűnik elhatározta, hogy kegyetlen lesz. Éppen akkor mikor az ünnepség a végéhez közeledett és Jack elkezdte fontolgatni visszatérést a csapat táborába, meghallott egy hangot a sötétben maga előtt. „Látványos, látod?” hallatszott. „A csillagok olyan fényesek itt, és olyan sok van…” A féltékenység zöld szemű szörnye markolta meg a szívét. A hang Taranhoz tartozott. „Gyönyörű!” súgta egy másik hang. Jack behunyta a szemét. Sam. „Igen,” értett egyet Taran. „De a csillagok még gyönyörűbbek, mikor a szemeidben tükröződnek vissza.” Ó, kérlek! Igazán nem akarta ezt hallani. Jack lassan felült, és elhatározta hogy meglép, de legnagyobb rémületére látta hogy Taran és Sam, egymás közelében állva, csak pár méterre voltak alatta a lejtőn. Ha megmozdulna, meglátnák, ez biztos. Francba, csapdába esett! „Neked biztosan van egy költői vénád, Taran,” mondta Sam csendesen, és Jack hallhatta a derültséget a hangjában. Jó, gondolta magában, nem vette be ezt a badarságot. „Ha van is,” válaszolta Taran, „csak is azért, mert te ihleted meg, Samantha.” A nő megrázta a fejét. „Kérlek, én nem…” „Miért vonakodsz ezt hallgatni?” Taran kezével felé nyúlt, megsimogatta és szembefordította magával, a férfi kezei a nő karján nyugodtak. „Az igazat mondom.” Jack behunyta a szemét, nem akarta ezt figyelni. De már néhány pillanat után valamiféle beteges vágy ellenállhatatlanul visszaterelte figyelmét az előtte zajló beszélgetésre. „Azt hiszem, nem szoktam ilyen közvetlen lenni az emberekkel,” magyarázta Sam csendesen. És ekkor, egy kis száraz nevetés kíséretében, hozzátette, „Valójában egészen felüdítő lenne valaki aki elmondja mit érez, a változatosság kedvéért.”
Jack megértette ennek a jelentését, és ez egy másik kis repedéshez vezetett a szívében. ’Elmondanám Sam, ha tehetném. Nem gondolod?’ Sam most mosolygott, és a mosolya szebben ragyogott mint a csillagok. Egy pillanatra Jack is majdnem elmosolyodott, egészen addig míg Taran próbaképpen kinyújtott ujjával megérintette Sam ajkait. „A mosolyod mint a napsugár,” mondta neki, „de a szemeid…?” Oldalra billentette a fejét, „A szemeid szomorúak, Samantha.” „Szomorú?” Taran bólintott. „Mondd el mi szomorít el?” Sam megrázta a fejét, és Jack valószínűnek tartotta hogy Samet kényelmetlenül érintette a kérdés. Pont mint ő, Sam ritkán nyílt meg. Ez is összekötötte őket. De legnagyobb meglepetésére, mikor megszólalt, Sam azt mondta, „Azt hiszem, kissé magányos vagyok.” Magányos? Jack szíve megrázkódott. Ó, Sam, bocsáss meg kérlek. „Magányos?” ismételte Taran. „Miért?” Sam vállat vont. „Nincs nagy családom azt hiszem – az anyukám meghalt, az apám sokat van távol. Alig láttom a bátyámat.” „De vannak barátaid?” „Igen,” bólintott Sam, és Jack tisztán hallhatta a hangjában a szomorúságot. „ De néha – néha nagyon egyedül érzem magam.” „Samantha,” suttogta Taran, körbesimítva Sam arcát egy finom mozdulattal, ujjaival beletúrva a nő hajába, miközben átölelte Samet, „most nem vagy egyedül. Ma este nem.” „Igen,” válaszolta Sam, a férfira pillantva, arca sápadt és komoly volt. „Remélem nem leszek.” Ekkor Taran megcsókolta Samet, finoman, pillanatnyi habozás után, miközben lassan, nagyon lassan, Sam karjaival átkarolta a férfi nyakát és közelebb vonta magához. Jack képtelen volt tovább maradni. Nem érdekelte, hogy megláthatják, nem nézett vissza, hogy ellenőrizze, talpra ugrott és elosont. *** Sam korán ébred, dideregve és összetörten a termál hálózsákja ellenére. Ez a bolygón, bárhogy is hívják, dermesztő nyirkosság honolt, úgy tűnt áthatol mindenen. Rázta a hideg, felült, még mindig begubózva a hálózsákjába, és körbepillantott a táborhelyükön a falu peremén. Későn tért vissza az ünneplők közül és ezt már meg is bánta miközben feje kissé kótyagos volt az alvás hiánytól. Az éjszaka furcsán végződött, álltak a sötétben, a csillagokat nézve Tarannal. A csillagok megfigyelése Jackre emlékeztette, és szívfájdalma rezgése nyilvánvalóan kiült az arcára, mert Taran észrevette és rákérdezett miért olyan szomorú. És olyan kedves volt, olyan gyengéd – és ott akkor – mikor megcsókolta nem tiltakozott. Behunyta a szemét és átengedte magát a pusztán fizikai vágyainak melyre kimerült szíve sóvárgott, jóllehet a férfi nem az volt akit szeretett, a karjai átmelegítették és csókja lágy volt. És neki el kell távolodnia Jacktől. Muszáj. Taran, vélte, egy lépés volt a helyes irányba. Ha többre is számított mint egy csók, nem panaszkodott miközben elváltak Sam csapatának táborhelyénél, csupán a kezét szorongatta a búcsú gyengéd gesztusaként. Sam mosolygott. Sok idő telt el azóta, hogy egy erős kar melegét érezte maga körül, és most ismerte fel, hogy mennyire hiányolta.
Felsóhajtott. Későn volt mikor visszaértek, még Jack előtt ágyba került. Miután elhagyta a tábortüzet az est további részében nem látta őt. Boldog volt, hogy most láthatja őt, álmában nem messze tőle, begubózva a hálózsákjába pár takarót dobva a tetejére, kicsit feljebb felsejlett a sapkája a szürke reggeli fényben. Sam ismét elmosolyodott, visszatért, ez örömmel töltötte el, de tudta, megbántotta. Természetesen nem úgy valaha is hagyta volna, hogy megtudja. Ő egy magának való ember volt és ezt tiszteletben tartotta. Jack nem kedvelte Tarant, a falra mászott a szóvirágjaitól, az érzéseit megtartotta magának, magába zárva. De amit érzett, mélyről jött, túl mélyről ahhoz, hogy szavakba öntse. Sam tudta ezt róla. Szerette ezért. Felrázta magát az álmodozásból, ásított és kinyújtotta a kezét a bakancsait rejtő zsákért, remélte, többékevésbé szárazak maradtak. Kievickélt a hálózsákjából és felhúzta őket, vacogva a hidegtől, és a folyó irányába igyekezett arcot és fogat mosni. Jack mindig nagyon viccesnek találta, hogy bárhol is jártak, mindig talált módot a fogmosásra. Zuhany nélkül eltudott lenni, de a fogkrém létszükséglet volt. A fogkeféje magára vonta néhány falusi kíváncsi pillantását miközben leguggolt a folyónál, de ő csak megajándékozta őket egy gyöngyöző mosollyal mire ők megrázták a fejüket a látogatójuk furcsa szokásán és egyedül hagyták. Mire visszatért a táborhelyükhöz, Jack fent volt és Daniel hunyorogva kereste a szemüvegét. „Azt hiszem túl sokat ittam tegnap abból az… édes löttyből,” motyogta. „A számnak undorító íze van.” „Ha szépen megkéri, Carter talán kölcsönadja a fogkeféjét,” javasolta Jack, közben a felszerelését pakolta össze. Sam megmosolyogta a megjegyzést. „Azt hiszem, sok víz lefolyik addig a Dunán, uram” válaszolta. „Tudom mennyit ivott tegnap este.” „Uhh,” nyögte Daniel, és visszahanyatlott. „Nem találom sehol sem azt átkozott szemüvegemet.” Jack lábra pattant, felszerelését takarosan összepakolta, és a kezébe vette. „Azt javaslom, tűnjünk innen a pokolba, olyan hamar ahogy csak lehetséges,” mondta. „Ez a hely átkozottul nyirkos, szerintem bepenészedtem.” Sam kuncogott egy kicsit, magára vonva Jack figyelmét. Annak ellenére, hogy a férfi rápillantott, a megszokott mosoly nem volt ott az arcán. „Tudja, hol van Taran mostanság?” kérdezte, olyan hangsúllyal, ami eltért a szokásostól. Sam felvonta a szemöldökét, a szíve kihagyott egy ütemet. Mit jelent ez pontosan? „Miért tudnám, uram?” kérdezte óvatosan. Jack vállat vont. „Nem tudom – csak arra gondoltam, talán tudja, ez minden. Meg kell találnunk őt és eltűnni innen.” Sam elfordult, zavarba jött. Honnan tudhat arról a csókról, amit a férfival váltott? Halványan emlékezett arra, hogy hallott valamit, amit állatok zörgésének gondolt, vagy meglátta? Jack ott volt fent? „Carter?” a férfi hangja pengeéles volt. „Uram?” „Nem akarja megtalálni Tarant?” „Miért én?” kérdezte, még mindig gyanakodva. Rossz válasz. Sam látta a meglepetés szikráját a szemében, amit harag követett és hirtelen minden
ízében katona lett. „Parancsba kell adnom, Őrnagy?” „Nem, uram,” válaszolta Sam sietősen, feltápászkodott és elvágtatott. Upsz. Ezt elnézte. *** Örökkévalóságnak tűnt, de végre Jacknek sikerült mindenki összeterelnie a Csillagkapu előtt, beleértve Danielt, aki feltúrt mindent és pokolian káromkodott amiért nem találta a szemüvegét, és az antropológusokat is, akiknek úgy látszott mindenegyes falusitól egyenként kellett el búcsút venniük, legalább kétszer. „Rendben,” szólította fel őket, talán tizedik alkalommal az elmúlt 10 perc alatt, „mi elindulunk. Most!” A falusiak fecsegése nem hagyott alább, és úgy látszik a Főnök egyre inkább hajlott rá hogy egy másik szónoklatot is tartson, tudomást sem véve róluk Samhez fordult és azt mondta, „Izzítsa be a reaktort, Carter.” Majd átkiabált a csődület felett, „Teal’c! Tárcsázz!” Eltartott egy darabig, de Teal’c erős volt és végül a lassan forgó kapu magára vonta az izgatott falusiak figyelmét, és a hangzavar csökkent néhány decibellel. Hála Istennek. Jack vacakul érezte magát, és a szakadatlan zaj nem igazán tett jót a homloka mögött lüktető fejfájásnak. De ellentétben Daniellel, a baj okozója a kialvatlanság volt, nem túlságosan élvezetes. Miután szemtanúja lett Sam kis légyottjának a sötétben, az éjszaka nagy részét sétálással töltötte, megpróbálta nem elképzelni a nőt Tarannal. Nem volt túl sikeres, a képzelgése túl eleven és a féltékenysége túl elsöprő volt, hogy számításba vegye a legrosszabb lehetőséget. Mikor végül is visszatért a táborba, alig egy órával a hajnalhasadás előtt, meglepődött, hogy ott találja őt. Meg volt róla győződve, hogy már régen egy másik férfi karjaiban szendereg – vagy még rosszabb, látni zilált szőke haját kikandikálni a hálózsákja fejrészénél felért egy megváltással. „O’Neill ezredes?” szakította félbe Taran a gondolatait, a csődületből felbukkanó mosolygó arca volt az utolsó dolog amit Jack látni akart. „Taran,” fogadta a köszönését, körültekintően választotta meg a hangsúlyt. „Ismételten megakartam köszönni,” mondta Taran, „hogy engedélyezte nekünk, hogy magukkal tartsunk. Samantha biztos benne, hogy megtudja javítani a felszerelésünket amint hozzáfér a laborjához, hát remélem nem fogunk túl sokáig visszaélni a vendégszeretetükkel.” Jack vállat vont. „Ha Carter őrnagy nem tudja helyrepofozni a maguk kütyüjét, akkor senki sem képes rá,” mondta neki. „És nem az én vendég szeretetemmel élnek vissza. Hanem az Egyesült Államok adófizetőiével.” Egy kis rosszallás suhant át a férfi arcán Jack szavaira, tisztában volt a jelentőségükkel. De csak annyit mondott, „Köszönetünk mindenért, Ezredes. Félek, próbára tesszük a türelmüket.” Jack nem tehetett róla, de vészjósló mosolyra húzódott az ajka. „Ó, halvány lila gőze sincs róla!” Ha Taran reagálni akart is volna, a szavai elvesztek az ámuló tömeg zajos morajlása közepette ami a Csillagkapu megnyitását kísérte. „Hallelujah!” mormolta Jack. „Szép munka Carter, Teal’c,” kiáltotta, magára vonva figyelmüket. Visszafordult Taran felé, „Rendben, kapja össze a cókmókját, mert mi lelépünk innen.” *** Egy zuhany és néhány meleg, száraz ruha sokat javított Sam hangulatán, és a megbeszélés kellős közepén ülve, lelkesnek és elégedettnek érezte magát. Csak azt kívánta, beleláthatna Jack gondolataiba.
Szokásától eltérően vele szemben telepedett le, pedig mellette szokott ülni, a székébe roskadt, próbálta elűzni a fáradtságot, ami nyilvánvalóan kerülgette őt. Pocsékul nézett ki, döntötte el, és talán rosszul is érezte magát. Egy kis suttogó hang az agya kis szegletéből azt sugallta, hogy ez valamiféleképpen az ő hibája, a bűntudat apró szellőként remegtette meg a gyomrát. Látta őt Tarannal? Kétségbeesetten remélte, hogy nem. „Carter őrnagy?” Hammond hangja törte meg gondolatai fonalát és felpillantott. „Uram?” A tábornok összehúzta szemöldökét. „Azt kérdeztem, őrnagy, hogy véleménye szerint mennyi ideig tart megjavítani a berendezésüket.” „Nem tudom uram,” válaszolta nyíltan. „Még nem volt rá lehetőségem, hogy alaposan megnézzem. Talán pár hétről lehet szó.” „Hetek?” Jack egyértelműen elégedetlen volt miközben rápillantott az asztalon át, elgondolkodva dörgölt meg egy érzékeny pontot a két szeme között. Fejfájás, következtette Sam az elgyötört arckifejezéséből. „Ez egy nagyon bonyolult technológia, uram,” magyarázta. „Jóllehet csak az energiaellátás nem működik, teljesen meg kell értenem az egész működését, mielőtt megtudom javítani.” Jack mogorván nézett rá, rövid hajába túrva és elfojtva egy ásítást. „Mi is ez tulajdonképpen?” „Hm,” kezdte a nő, leejtve tekintetét az asztalon összekulcsolt kezeire. „Még nem vagyok benne teljesen biztos, ezredes.” Hosszú volt a csend mielőtt a férfi megszólalt, „Már megbocsásson?” Sam felnézett, kényszerítve magát, hogy a férfi szemébe nézzen. Farkasszemet néztek, miközben a férfi válaszra várt. „Taran még nem árulta el nekem.” „O’Neill ezredes,” ugrott fel Hammond, „azt akarja mondani, hogy a CSK-1-nek fogalma sincs arról, hogy ezek az emberek mit hoztak magukkal a kapun keresztül?” „Úgy néz ki, uram,” válaszolta Jack, kissé felegyenesedve. „Elnézést kérek tábornok,” mondta, „ hibát követtem el, mikor azt feltételeztem, hogy Carter őrnagy végzett némi kutatást mielőtt azt javasolta, hogy a berendezést – és a tulajdonosait – hozzuk vissza ide.” Hammond rosszallóan nézett rá. „Megkérdezte?” „Mint mondtam, az én hibám, uram,” válaszolta. „Legközelebb több eszem lesz annál, hogy bízzak benne.” Sam úgy érezte, mintha a férfi szavai arcul csapnák, és ezt fájt. „Megkérdőjelezi a szakmai döntésemet uram?” kérdezte csendesen. „Nem,” válaszolta a férfi olyan hideg cinizmussal, ami megborzongatta, „csak azt kérdőjelezem meg, hogy a döntése szakmai vagy személyes ebben az ügyben, őrnagy.” „Ugyan már Jack,” tiltakozott Daniel, „ez nem nagy gond.” „Nem-e?” kérdezte Jack, „Akár egy bomba is lehetne. Vagy valami rosszabb.” „Nem fegyver uram.”
„Ezt Taran mondta magának?” csattant fel Jack. „Igen,” válaszolta Sam, kezdte magát kissé felhúzni magát. „És én hiszek neki, uram.” „Igen,” dörmögte Jack, „Pontosan láttam, hogy mennyire megbízott benne, őrnagy.” A ’megbízott’ szót különös hangsúllyal ejtette ki és Sam igazi gyötrelmet látott átvillanni az arcán mielőtt lesütötte a szemét. Ó nem, látta őket együtt. Látta a szemében, a nyers fájdalmat amit sajátjának érzett. Egy csapásra megértette a férfi megmagyarázhatatlan haragját és együttérzet vele, a szomorúsága ellenére, és figyelmen kívül hagyta a szíve parancsát, és csak annyit mondott, „Magam ellenőriztem az eszközt uram. Ez nem fegyver. Taran nem hazudott.” „Ezredes,” szólt közbe ekkor Hammond, teljesen meglepődve a kirohanásán, „ nem akarja elmondani, hogy mi a probléma?” Jack a tábornokra pillantott és megrázta a fejét. „Nincs semmilyen probléma, uram?” „Biztos benne?” erősködött Hammond, tekintetét Samre irányítva. „Mert az biztos, hogy pokolian úgy látszik innen, ahol ülök.” „Nincs gond, uram,” biztosította Sam a tábornokot. „ Az ezredesnek igaza van – körültekintőbben is tájékoztathattam volna, uram. Bocsánatot kérek.” Sam Jack felé fordult. „Bocsánatot kérek, uram,” mondta szelíden, remélve hogy a férfi a szavak mögé lát. Sikerült, mert tekintetük összekapcsolódott és Sam látta hogy a dühe elpárolgott, átadva helyét fáradtsággal elegyített szomorúságnak. „Rendben van, Carter,”felelte csendesen. „Ami történt, megtörtént.” Sam már nem tudta elviselni a férfi tekintetét, az összekulcsolt kezeit nézte, ahol az asztalon pihentek. Hogy lehet ennyire nehéz szeretni valakit, és ennyire fájdalmas? Ez nem igazságos, egyáltalán nem. „Carter őrnagy?” Hammond szólalt meg a beálló csendben, „Folyamatos jelentést kérek az előrehaladásáról. Minél hamarabb útjukra bocsátjuk ezeket az embereket annál jobb. A berendezés beüzemelése az ön elsődleges feladata mostantól.” „Igen, uram,” felelte a nő, visszazökkenve a tudós szerepébe. „A többiek pedig,” folytatta Hammond, „nem lesznek bevethetőek amíg Carter őrnagy be nem fejezi a munkáját az idegen berendezésen.” „Csodás,” motyogta Jack. Hammond homlokát ráncolta. „Javaslom, használja ki jól ezt az időt, ezredes,” mondta, talpra emelkedve. „Szerintem, még mindig adós számos jelentéssel, nincs igazam?” Jack kissé megvonta a vállát, beismerése jeléül miközben kiegyenesedett ültében, világosan látszott hogy türelmetlen. Hammond biccentett. „Távozhatnak,” mondta, és Jack hamarabb kint volt az ajtón mint a tábornok. *** Vacak. Ez a szó pontosan összefoglalt mindent. Vacakul érezte magát – és meglehetősen rosszul is nézett ki, döntötte el Jack, miközben megpillantotta a tükörképét az irodája ajtaján lévő kis tükörben. Ősz haj, elgyötört arc, a kialvatlanságtól véraláfutásos szem. Vacak. Nem versenyezhet Tarannal és az ő fiatal, elegáns kinézetével, sötét haj ami olyan sima mint amennyira simulékony a tulajdonosa,
őszhajszálnak nyoma sincs benne. Nem kelhet versenyre mindezzel. Nem mintha versenyeznének. Nem mintha megtehetné. Tarannak szabad volt a pálya és minden amit Jack tehetett, az volt, hogy ült a kispadon és figyelt. Egy sóhajjal lerogyott a székébe és meggyötört pillantást vetett az asztalán heverő halom jegyzetre és a befejezetlen dokumentumra a számítógépe monitorján. Elszántan gépelni kezdett „Küldetés Jelentés: P4R –„ és ekkor megállt, keresgélni kezdett a jegyzetei között. Jól írta? Hogy a pokolba is hívták azt az átkozott bolygót? Ó be fog csavarodni, nem volt jó hangulatban. Szüksége volt némi alvásra, a kávé amiben szinte dagonyázott nem csinált semmit sem a koponyájában lüktető fejfájással, bármennyire is próbált koncentrálni a jelentéseire, az elméje újra és újra visszatért arra az egy dologra amit kiakart verni a fejéből. Sam. Hátradőlt a székében, behunyta a szemét és feladta. Eddig olyan jól csinálta egész reggel, gondolta, ellenőrzése alatt tartotta a fájdalmát, kordában tartott mindent. És akkor valami kisiklott és elveszette a kontrollt a megbeszélésen. Szakszerűtlen viselkedéssel vádolta meg Samet mikor átkozottul jól tudta, hogy ő lépte át a határt. És a nő ezt megjegyzés nélkül hagyta, semmivel nem utalt rá, de megértés csillogott a gyönyörű szemeiben. Egy sóhaj kíséretében felült, próbálta száműzni a képet az elméjéből, és feltúrta az asztala fiókját egy csomag fájdalomcsillapítóért, tudta, hogy ott van valahol. Az ujjai már körbe zárták a gyógyszert, mikor észrevett egy másik kis dobozt. Egy kis fa dobozt. Pár pillanatig mereven nézte mielőtt felemelte, méregette egy darabig, majd döntést hozott. Úgy vélte tartozik egy bocsánat kéréssel Samnek. Hát, igazából nem is eggyel. A kirohanásáért a megbeszélésen, természetesen, és azért is ami majdnem megtörtént kettejük között az előző éjjel. Majdnem átrángatta a határon amiről elhatározták, hogy nem lépik át, A tények ellenére tudta, hogy a nő nem akarta ezt megtenni. A karrierje túl fontos volt számára és ezt tiszteletben kell tartania. Sam briliáns tudós volt, átkozottul jó tiszt, és megérdemelte, hogy a csúcsra jutott – nagyon magasra. Túl keményen dolgozott azért, hogy ott legyen ahol volt, küzdött a hadsereg intézményes szexizmusa, a nemét övező sztereotípiák ellen és a tudományos elismerésért. Egyike volt a Légi Erő legjobbjainak, ehhez kétség sem férhetett, és ő nem szerepelt a nő tervei között. De a múlt éjjel – még emlékezett az ellenállhatatlan késztetésre, hogy birtokolja őt, arra ahogy a teste válaszolt a nő érintésére – a múlt éjjel majdnem belehajszolta a nőt abba, hogy tönkretegyen mindent amiért eddig dolgozott, és ezért tartozik két bocsánat kéréssel a nőnek és egy ígérettel, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. A zsebébe csúsztatva a kis fa dobozt, lenyelt néhány szem gyógyszert a maradék kávéjával és kivágtatott az irodájából. Pontosan tudta, hol találja a nőt, természetesen, és ahogy közeledett a laborjához lelassított. Még utolsó alkalommal érezni akarta a reményt, hogy a nő valaha is viszonozhatja az érzéseit. Nincs több jelentőségteljes pillantás, nincs több titkos mosoly. Ez a múlt. Pontot kell tenni a végére. Túl kell lenniük rajta. Vett egy mély lélegzetet, pár másodpercig hallgatózott az ajtajánál, kissé félt, hogy Taran mézesmázos hangját hallhatja bentről. De minden csendes volt, és udvariasan bekopogott. Sam rögtön válaszolt, de kissé szórakozottan. „Szabad.” A berendezés amit megpróbált rendbe hozni, darabokban hevert a munkaasztalon és a tőle megszokott beleéléssel tanulmányozta, finom összevonva a szemöldökét a homlokán. Jack kissé elmosolyodott, tudva fájdalmas bizonyossággal, hogy bármilyen döntést is hoz, mindegy mit tesz annak érdekében, hogy ne álljon az útjába, mindig szeretni fogja őt, bár távolról. „Carter?” szólalt meg végül, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Sam nem fog felnézni. Sam meglepetten emelte fel a fejét, mintha elfelejtette volna az kopogást az ajtajánál. „Uram!”
Jack a berendezés felé intett a fejével, „Nagyon elfoglalt?” „Igen,” felelte Sam, majd rámosolygott. „De tarthatok egy szüntet. Mit tehetek önért, ezredes?” „Ó, semmit,” válaszolta Jack, felvette a gép egyik darabját és nézegette egészen addig míg Sam el nem vette tőle és óvatosan vissza nem helyezte a munkaasztalra. „Ez nagyon érzékeny,” magyarázta. „Igen,” bólintott Jack. „Gondoltam.” Sam nem mondott semmi mást, pusztán őt figyelte várakozás teljesen. „Én, hm,” kezdett hozzá, a zsebébe süllyesztve a kezeit, „Tartozok önnek egy bocsánat kéréssel, vagy inkább kettővel, Carter.” A nő megrázta a fejét. „Nem tartozik semmivel sem.” „Az amit a megbeszélésen mondtam,” folytatta, figyelmen kívül hagyva a nő csendes tiltakozást, „túl ment minden határon.” Sam csendben a munkaasztalára nézett, a férfi folytatta. „Tudja, hogy bízom a szakmai ítélőképességében Carter. Soha nem adott rá okot, hogy kétségbe vonjam. Soha.” „Köszönöm,” válaszolta a nő, „ez sokat jelent nekem, uram.” Jack csendesen lehorgasztotta a fejét, készült a folytatásra, mikor a nő felnézett és azt mondta, „és mi van a személyes döntéseimmel, uram? Abban is megbízik?” Jack állta a tekintetét, nem biztos, hogy értette a szavak nélküli kérést a kék szemeiben. „A magánélete, őrnagy,” válaszolta csendesen, „nem tartozik rám.” „Nem?” „Tudja, hogy nem,” válaszolta és szíve zakatolni kezdett miközben egyre közeledtek a témához, ami összekötötte és el is választotta őket egymástól. „Nem lehetséges.” A nő tekintette távolra siklott az övétől, felismerve a férfi boldogtalanságát. Rendben, most vagy soha, vélte Jack. Vett egy mély lélegzetet, és beleugrott a mélyvízbe. „Amit mi majdnem elkövettünk tegnap,” mondta, „eléggé közel volt a határhoz.” „Igen,” bólintott egyetértően a nő. „Bocsánatot kérek,” folytatta, „Bocsánatot kérek, hogy belehajszoltam ebbe, Carter. Megszegtem a szabályokat. Mint a parancsnoka, nekem…” „Uram?” vágott a szavába Sam, „tudok vigyázni magamra – mindketten felelősök vagyunk azért ami múlt éjjel történt.” Jack kissé összehúzta a szemöldökét, de a nő nem vett róla tudomást. „Ha arra kértem volna hogy hagyja abba, megtette volna.” Jack megrántotta a vállát csendes egyetértésben. „És megkérhettem volna,” mondta ekkor Sam, „de nem tettem.” „Nem kellett volna ilyen helyzetbe hoznom,” ellenkezett Jack. „És nem fogom elkövetni ugyanezt a hibát, Carter. Ezt megígérem magának.” Jack a csalódás szikráját látta felvillanni a nő szemében mielőtt azt motyogta, „Ó” és lesütötte a szemét,
felvéve a berendezés apró darabját és látványosan tanulmányozni nem kezdte. „Ezt az amit elakartam mondani önnek, Sam,” folytatta, eltökélve hogy befejezi a mondanivalóját. „Bármilyen személyes döntést is hoz, nem fogom megnehezíteni az életét. Esküszöm.” Sam egy végtelennek tűnő pillanatig csendben maradt, ujjai egy kis fém darabkával babráltak. De végül elfordult a munkaasztalától és felnézett, komoly tekintete odaszegezte ahol állt. „Fent volt a hegyen múlt éjjel?” A kérdés meglepte Jacket és lassan fújta ki a levegőt. Pár pillanattal később bólintott. „Pár órája már ott voltam, mikor maga – maga és Taran – felbukkant.” „Bocsáss meg,” lehelte, ismét a távolba meredve. „Megbántottalak.” „Nem,” hazudta Jack. „Vagyis, én örülök neked Sam. Megérdemled a boldogságot, és ha ezt Tarannal találod meg, akkor ki vagyok én hogy megkérdőjelezzem ezt?” Sam felnevetett, kissé megrázva a fejét. „Nem vele találtam meg.” „Nem úgy nézett ki,” válaszolta Jack, megrándult az arca miközben kiejtette a száján. „Nem az alapján, amit láttam,” tette hozzá akadozva. A nő felsóhajtott. „Amit látott az nem jelentett semmit sem. Az…” tartott szünetet, nyilvánvalóan kutatott a helyes kifejezés után. „Néha,” mondta végül, az arcára emelve a tekintetét, „néha jó ha átölelik az embert.” „Igen,” lehelte Jack, tekintete fogva tartotta a nőét, „szerintem is. Bárcsak én…” Félbeszakította magát mielőtt bármi mást mondott volna, de már túl késő volt, és látta a felismerés szikráját a nő szemében. ’Bárcsak én lehetnék az aki átölel téged, Sam.’ „Tudom,” suttogta a nő, mintha csak a férfi gondolatai egyenesen a szívéhez szálltak volna, „én is.” Francba, már megint megtette! Azzal a szándékkal jött ide, hogy félreáll, hogy tudatja a nővel, örül az új kapcsolatának Tarannal, és mielőtt megtehette volna reménytelen sóvárgással pillantottak egymásra. Könyörtelenül elfordult, megtörve a kapcsolatot kettejük között. De a csend is nagyon elmélyült volt, olyan feszült, hogy félt megtörni elhatározását. És miközben ott állt, mereven bámulva a semmit, ujjai a kis fa doboz köré kulcsolódtak a zsebében és elővette. „Én, hm,” mondta, szavai oldották a feszültséget miközben visszafordult a nő felé. „Elnézést, hogy elkéstem vele,” mondta, a nő felé nyújtva a dobozt. „Boldog Születésnapot.” Sam szemei nagyra nyíltak a csodálkozástól miközben átvette tőle a dobozt. „Uram, nem kellett volna..” „Tudom,” fojtotta belé a szót Jack. „Én szerettem volna.” Ekkor megvonta a vállát, „bocsánat, nem csomagoltam be.” Fejét rázva rámosolygott. „Igazán nem kellett volna…” „Ez csak egy ajándék egy barátnak.” Mondta Jack hirtelen. „Semmi rossz nincs abban.” „Nincs uram,” értett egyet vele Sam, miközben levette a doboz tetejét és kivette ami benne feküdt. „Ezredes,” akadt el a lélegzete ekkor, egy vékony aranylánc kígyózott az ujjai között, „ez gyönyörű!” Jack mosolygott, a bakancsait bámulta, nem akarta, hogy a nő megtudja mennyire örült. „Boldog vagyok hogy tetszik.”
„Ez…,” kezdte a nő. „Még sosem láttam ilyet – honnan van?” „Ó,” rázta meg a fejét Jack, vetve a nőre egy félszeg mosolyt, „P3X… vagy valami ilyesmi.” A nő csodálkozása az arcára volt írva. „A kapun túlról hozta, uram?” „Gondoltam ez elmond mindent.” Sam vigyorgott, a mosolya felért egy napkitöréssel. „Ez tényleg minden elmond,” mondta, „tökéletes. Köszönöm.” És miközben ezt mondta, talpra állt és előlépett a munkaasztala mögül és megállt pár lépéssel Jack előtt. „Örülök, hogy még mindig barátok vagyunk,” mondta csendesen. Jack bólintott. „Mindig azok leszünk Carter. Istenre esküszöm.” „Igen,” erősítette meg Sam, a férfi szemébe fúrva tekintetét. És akkor, egy édes mosollyal, gyorsan közelebb lépett kitöltve az űrt kettejük között és hevesen átölelte a férfit, szavak nélkül, erősen tartva őt. Jack magához szorította őt, a keser-édes érzés, hogy karjaiban tarthatja őt majdnem ellenállhatatlan volt, egy hosszú pillanatig álltak így kettesben, finoman hintázva. De végül Sam kibontakozott az ölelésből, és Jack vonakodva engedte el őt. „Vissza kellene mennem dolgozni,” mondta végül, a hangja egészen rekedtnek hallatszott a saját fülének is. Sam csak bólintott és Jack elfordult. De mikor a keze megérintette a kilincset a nő megszólalt, „Uram, kérdezhetek valamit?” „Bármit,” válaszolta Jack, de nem fordult felé. „Ha a nyakláncot a kapun túlról szerezte, hogyan fizetett érte?” Bűntudatos mosollyal fordult felé. „Bankkártyával.” Sam szemöldöke megemelkedett. „Hitelkártyával?” próbálkozott újra Jack. „Uram,” mondta ekkor Sam, a kezére pillantva, ami még mindig a kilincsen nyugodott. „Az egy új óra?” Jack vigyorgott. „Később, Carter.” „Uram...?” De a férfi már kilépett az ajtón mielőtt bármint mondhatott volna, amíg még volt ereje otthagyni őt. *** Daniel kilépett az őszi napsütésbe és vett egy mély lélegzetet, örült, hogy kiszabadult a Csillagkapu Parancsnokság védőszárnyai alól rövid időre. Úgy találta, hogy ha túl sok időt tölt a hegy mélyében, kezdi elveszteni a kapcsolatot az évszakokkal, nem is szólva azokról a napokról amit a földön kívül tölt. Ezért időről időre szerette otthagyni a laborját, fogni egy szendvicset és egy órácskát eltölteni a napfényben, a friss levegőn. Kissé távolabb sétált a bejáratot őrző kőarcú tengerészektől, leült egy napos helyre, a hátát egy fának döntve. Épp mikor beleharapott volna a szendvicsébe, meghallott egy hangot maga mögött. „Még mindig úgy gondolod, hogy megtudja javítani?” A hangsúlyt Jemus hangjában Daniel nem vette jó néven. „Már tíz nap eltelt,” folytatta a férfi. „Talán túl becsültük a képességeit.”
„Nem” válaszolta egy másik hang, akiben Daniel Tarant ismerte fel. „Sam megtudja csinálni, ő az egyik legbriliánsabb elme akivel valaha is összefutottam.” „Óh,” morogta Jemus. „Nem hiszem, hogy igazából az elméje az ami érdekel téged.” Daniel megdermedt, a szendvics félúton a szájához elakadt. Samről beszélgetnek. „Még soha nem találkoztam olyannal mint ő,” ismerte el Taran, majdnem vágyakozóan hangzott. „Briliáns, gyönyörű, vicces…” „Itt,” mutatott rá Jemus, mintha ez nagy jelentősséggel bírna. „Tudom,” válaszolta Taran. „De…” sóhajtotta, „ő érdemes rá, hogy áthágjuk érte néhány szabályt.” „Néhányat?!” „Még sosem találkoztam olyannal, mint ő,” ismételte Taran. „Sosem – és ezt szó szerint értem.” Egy hosszabb szünet közvetkezett, majd Jemus szólalt meg, „ Hát, ez nem lesz vita kérdése, ha nem sikerül megjavítania a IME-t. Akkor itt ragadunk.” „Meg fogja javítani,” felelte Taran csendesen. „Habár néha inkább azt kívánom bár ne tudná.” „Maradni akarsz?” kérdezte Jemus hitetlenkedve. „Itt?” „Ez nem is olyan rossz – végülis érezhetjük a napot az arcunkon.” „Van róla bármi fogalmad mennyire szennyezett itt a levegő? És a víz…? Isten tudja hogy élhették túl ezek az emberek – legalább egy hetet kell majd a de-toxban töltenünk ha visszaérünk.” „Tetszik a televíziójuk,” tette hozzá Taran. „És ott van az a bizonyos bátorság az életükben ami ad az egész helynek egy vonzerőt.” „Huh,” fujtatott rosszallóan Jemus, „egy felfedező út még rendben van, de itt élni? Én aztán nem. Minél előbb végez az átkozott IME javításával, annál jobb. Kezd elegem lenni az itteni primitív körülményekből.” „Szerintem, én már hozzászoktam.” „Igazán?” kérdezte Jemus. „Vagy csak Samantha Carter az akihez hozzászoktál.?” Ismét szünet. És akkor Taran nagyon csendesen megszólalt, „Szerintem már belehabarodtam, Jemus. Jobban is a kelleténél.” „Taran…?” A férfi hangja intő volt, „Most mit tervezel?” Ismét szünet, még hosszabb mint előbb. Egy kis majonéz cseppent le Daniel szendvicsének végéről és a térdén landolt, de nem mert megmozdulni… Mi a poklot agyalt ki Taran? Végül Taran megszólalt. „Meg fogom őt kérni, hogy jöjjön vissza velem.” „Micsoda?! Ó, Krisztusom, Taran, nem. Nem teheted.” ’Krisztus’ Gondolt bele hirtelen Daniel. ’Tényleg azt mondta Jemus Ó, Krisztusom?’ „Miért ne?” Taran válasza ellenséges volt. „Én lehetnék az első.”
„Véget akarsz vetni a karrierednek 35 évesen?” „Talán szerelmes vagyok belé.” Jemus felnyögött. „Csak pár hete ismered őt!” „Az nem számít.” „Ez örültség, még a hozzád képest is,” dörmögte Jemus. „Tudom,” értett egyet Taran, és Daniel hallhatta a nevetést a hangjában. „Nem tudok kibújni a bőrömből.” „Mitől vagy biztos benne, hogy veled fog jönni?” Igen, gondolta Daniel, jó kérdés. „Mert senki sincs aki itt tartsa őt,” válaszolta Taran magabiztosan, „ezt ő mondta nekem.” Daniel szíve kihagyott egy ütemet. Micsoda? Senki sem? Mi a poklot gondol ez a pasas? Samnek itt van ő, Teal’c, Janet – Jack. Különösen Jack, ha valamikor is a tettek mezejére lép és hagyja hogy Sam megtudja hogyan is érez iránta. Senki sem? Igazán ezt mondta Sam? Ezt gondolja valójában? „Ebben én nem lennék ennyire biztos,” intette óvatosságra Jemus Tarant. „Hát, megkérem. Meg kell tennem.” Daniel hallotta Jemus sóhaját. „Ez a te életed,” motyogta. „Igen” értett egyet vele a barátja. „Az enyém.” A hangjaik egyre halkultak, és Daniel rájött hogy eltávolodtak. Megkockáztatta és kikukucskált a fa mögül amelynek a hátát támasztotta, és látta hogy a páros biccent a tengerésznek miközben visszatértek a hegy belsejébe. Sóhajtva ült vissza, az ebédjét el is felejtette. Sam el fogja hagyni őket? Taran megfogja kérni őt, hogy tartson vele kitudja-hova…? Nem, döntötte el, állt lábra. Átkozott legyen, ha hagyja ezt megtörténni. Senki sincs aki itt tartsa őt? „Hülyeség,” motyogta miközben a fák között lépkedett, a feladata hirtelen kristálytiszta lett. *** Jack egyedül ebédelt, főleg mert késő délután volt és az étkezde kihalt volt, de azért is mert megpróbálta a átfutni az utolsó jelentését, mielőtt átadja Hammondnak. Az utolsó jelentés. Ezek a szavak átkozottul jól hangzottak! És mivel Carter még mindig Taran cuccát bütykölte, megragadta az alkalmat, hogy felhasználjon néhányat a szabadnapokból, amit az elmúlt három és fél év alatt felhalmozott és eltűnjön innen a pokolba a Dodge-al. Hát először is befejezi az ebédet, átadja a jelentését, és hazavágtat. És utána? Hát, majd később kitalálja, hova tovább. Nem igazán érdekelte az úti cél, amennyiben esély sincs rá, hogy összefusson Carterrel és az ő új legjobb barátjával. Felsóhajtott, miközben gondolatai kérlelhetetlenül visszakanyarodtak Samhez, és Samtől Taranhoz. A férfi, mióta ideértek, úgy követte Samet mint egy elveszett kiskutya, és Jack alig tudott két percet egyedül tölteni Sammel a nagy bocsánatkérés óta pár héttel ezelőtt. Bár, töprengett, talán ez még jó is volt. Mert úgy látszik felvették a flörtölés rossz szokását átlépve az átkozott határokat akárhányszor egyedül maradtak 5 percnél tovább, úgy gondolta az elkülönítés volt a legjobb módja, hogy kettejüket a helyes úton tartsa. Lassan felsóhajtott miközben ráébredt, hogy nem tehet pontot a jelentés végére nyilvántartásba vétel
nélkül. (Azok az átkozott ügyvitelesek. (a ford.)) Ráadásul, ingerülten fedezte fel, hogy pár csepp mustár került pont a fedőlap kellős közepére. A fene egye meg. „Jack!” Daniel sürgető hangja riasztotta meg, miközben barátja nagy robajjal berontott az étkezdébe. „Mi van?” csattant fel Jack, félig-meddig az várva, hogy néhány Jaffát lát meg a férfi mögött. „Baj,” mondta Daniel, lezuhanva egy székre vele szemben. „Bajban vagyunk.” „Miért?” „Sam.” Mintha egy jeges kéz markolta volna meg a mellkasát. „Mi történt?” Daniel megrázta a fejét. „Még semmi, de szerintem elfogjuk őt veszíteni.” „Elveszíteni őt?” kérdezte Jack röviden. „Hogyan?” Daniel körbe pillantott, közelebb hajolt és lehalkította a hangját. „Kihallgattam Taran és Jemus beszélgetését. Taran megfogja kérni Samet, hogy tartson vele.” „Ó,” válaszolta Jack, kissé megkönnyebbülve miközben figyelmét visszafordította az ebédje maradékához. „És?” „És?!” „Ugye nem gondolod, hogy elfog menni vele?” kérdezte Jack, bekapva egy másik falatot. „Azt mondta Tarannak, hogy senki sincs aki itt tartaná őt,” mondta Daniel csípősen. „Ott van neki a Csillagkapu Parancsnokság,” felelte Jack, szándékosan figyelmen kívül hagyva Daniel finom célzását. „Van karrierje.” Daniel felsóhajtott, hátra hajolva a székében. „Mi van, ha többet akar ennél?” „Nem ezt akarjuk mind?” ellenkezett Jack. „De ez nem jelenti azt, hogy elfog menni papás-mamást játszani ezzel a Taran fiúval.” „Miért nem? Ha úgy érzi, hogy itt senki sincs aki törődik vele…?” „Mert ő Carter,” válaszolta Jack. „Mert hűséges a csapatához, elkötelezetten harcol a Goa’uldokkal, és mert a karrierje többet jelent neki mint bármi más.” Daniel megrázta a fejét. „Azt hiszem alábecsülöd, hogy mennyire magányosnak érzi magát, Jack,” mondta csendesen. „Beszélgettem vele a születésnapját, és tényleg maga alatt volt. Talán neked ezt nehéz megértened – nekem is, talán – mert nekünk legalább már volt házasságunk és családunk. De Sam az egész életét azzal töltötte, hogy azért dolgozott, hogy itt lehessen, az egész életét, és szerintem kezd ráébredni, hogy az élet többet nyújthat annál mint a következő akció.” Jack nem tudott megszólalni, bámulta a morzsákat a tányérján. Igaza lehet Danielnek? Sam tényleg azt fontolgatja, hogy elhagyja őket? Elhagyja őt? Végülis kényszerítette magát arra hogy megszólaljon, remélve hogy Daneil nem veszi észre az érzelmeket, amikkel lelke mélyében küzdött. „Ha Sam úgy gondolja, hogy Taran az a srác, aki megadja neki amit akar – házasságot, családot – kik vagyunk mi hogy útjába álljunk?”
„Mi nem tudjuk őt megállítani,” értett egyet vele csendesen Daniel, „de ha tudná hogy érzünk iránta…?” Jack mosolygott, sejtette hová akar Daniel kilyukadni ezzel. „Azt gondolod, hogy bármit megváltoztatna?” kérdezte. „Beszélned kellene vele?” „Nekem?” „Szerintem,” mondta lassan Daniel, őt figyelve a szemüvegén keresztül, „érdekli – nagyon is – hogy mit gondolsz róla.” Jack megrázta a fejét. „Ő tudja hogy mit gondolok róla, Daniel.” „Nem,” mondta Daniel, ismét előredőlve a székén, szemöldökét összevonta miközben igyekezett gyanúját szavakba önteni. „Gondolom, szerintem ő érzéseket táplál – irántad.” Ha Jack nem érezte volna magát olyan nyomorultul, akkor az egész szituációt röhejesnek találta volna. De csak sóhajtott egyet, és azt mondta, „Nem tudod, hogy mit zagyválsz itt össze.” „Tudom, hogy törődsz vele, Jack,” Daniel nem tágított. „Ha elmondod neki hogyan érzel, talán…?” „Fejezd be,” válaszolta Jack, felugorva. „Jack…” „Azt mondtam fejezd be!” csattant fel Jack. „Ez nem az amire gondolsz, Daniel. Rendben? Csak maradj ki ebből.” És megragadta a mustárfoltos jelentését és kiment az étkezdéből. Sam elmegy? Tarannal? Most nem volt képes elkezdeni ezzel foglalkozni. Felsóhajtott és lerakta a jelentést, mustárral és minden egyébbel a legközelebbi irattartóba, majd elviharzott a liftek felé. Minél hamarabb eltűnik erről a pokoli helyről annál jobb. *** Sam megdörzsölte az összpontosítástól fáradt és bedagadt szemeit, az elmúlt 10 napban mikróáramkörökkel foglalkozott. Az étkezde felé vágtatott kávét keresve és némi ösztönzést. Taran berendezése az agyára ment. Nem mintha nem működött volna. Már az első hét végére befejezte, csak még senkinek sem hozta a tudomására. Hát, egy valaki tudott róla, Hammond tábornok. A tábornok egyetértett azzal, hogy Samnek meg kell próbálnia pontosan feltérképezni mire is képes ez a szerkezet mielőtt visszaadja Tarannak, tehát az elmúlt hét legnagyobb részben piszkálta, tesztelte berendezést és hipotéziseket gyártott eredménytelenül. Tudta a gép valahogy elhajlítja a féreglyukat az eredeti pályagörbéjéről, de merre és miért, arról fogalma sem volt. A csalódottság ingerülté tette, sóhajtott fel miközben befordult az étkező sarkán. Épp ekkor, az ajtó kivágódott és Jack lépett ki, arca sötét és borús volt, elvágtatott az ellenkező irányba. Sam csendben figyelte őt. Alig váltottak két szót azóta a nap óta, mikor neki adta a nyakláncot és hiányzott neki. De tudta miért tartja magát távol tőle a férfi, és csodálta érte, legalább annyira amennyire átkozta mert olyan fenemód becsületes. Ösztönös volt, mikor a férfira gondolt, ujjai az egyenruhája alatt kutattak a nyaklánc után, amit tőle kapott, ahol a bőréhez ért meleg volt. Nem vette le mióta először a nyakába tette, a szabályzat ellenére. Hát, figyelembe véve, hogy mi minden tagadott meg magától a szabályzat miatt, úgy vélte kiérdemelte a jogot az alaki szabályzat jelentéktelen áthágására. Nem mintha bárki bármikor is láthatná a láncot. De ő tudta, hogy ott van, és így közelebb érezte magát Jackhez. El sem tudott volna képzelni tökéletesebb ajándékot
ennél, csak valami ami ennyire varázslatos és szép emlékeztetheti a kalandokra, amiket együtt éltek át. Átutazta a galaxist ezzel a férfival, és ő visszahozta egy apró részét neki. Ez tökéletes volt. Egyszerűen tökéletes. Álmodozása véget ért, benyitott az étkező ajtaján, kissé bágyadt volt, hát magába döntött egy kávét. Épp készült visszamenni a laborjába mikor megakadt a szeme Danielen, aki fejét kezébe hajtva egyedül ült az üres teremben. Eszébe jutott Jack kétségtelenül haragos távozása, és csodálkozott, mit történhetett, és elballagott Daniel felé. „Helló, Daniel,” mondta, miközben helyet foglalt. „Minden rendben?” „Sam!” riadt fel Daniel bűntudatosan, mintha rajtakapták volna valami kellős közepén, amit nem igazán kellett volna megtennie. Sam összeráncolta a szemöldökét. „Mi a gond?” „Találkoztál Jackkel?” kérdezte a férfi reménykedve. „Nem beszéltünk,” válaszolta Sam, aggodalma fokozódott. „Miért? Mi történt?” Daniel felsóhajtott és megrázta a fejét. „Semmi, remélem.” „Összevesztetek?” „Semmi különös,” válaszolta Daniel. Majd elmosolyodott, és átnyúlt az asztal fellett és megfogta Sam kezét. „Hogy érzed magad, Sam?” kérdezte komolyan. „Remekül,” felelte óvatosan Sam. „Miért?” „Csak azt szeretném, ha tudnák én törődök veled – hogy mindannyiunk számára fontos vagy, Sam,” felelte, egy átható pillantás kíséretében. „Nem vagy egyedül.” „Rendben,” bólintott Sam, kissé kényelmetlenül érezte magát a szituációban. Sosem volt jó a érzelmei kifejezésében. De mivel feszült volt, az ujjai automatikusan babrálni kezdtek a nyakában viselt lánccal. Pár pillanatig csendben ültek, és Sam már azt fontolgatta visszavonul a laborjába, mikor észrevette, hogy Daniel a nyakát bámulja. Eltartott pár pillanatig míg rájött, a nyakláncát figyeli. „Honnan van?” tudakolta Daniel, mielőtt ideje lett volna bedugni a polója alá. „Hm,” mondta tétován, „ajándékba kaptam.” „Megnézhetem?” kérdezte Daniel. Sam meg vonta a vállát, kikapcsolta a láncot és Daniel kezébe adta. A férfi tanulmányozta egy pillanatig, gondolatai szemmel láthatóan kiültek a kifejező arcára, és akkor elmosolyodott. „Tarantól van, gondolom?” „Miért mondod ezt?” kérdezte Sam, meglehetősen elégedett volt azzal, ahogy kitér a válaszadás elől. „Hát, kezdetnek azért, mert nyilvánvalóan a kapun túlról származik.” „Igazán?” „Igen,” válaszolta Daniel. „A hieroglifák biztosan a Hatodik Dinasztiából származnak, és pontosan ebben a formában sosem használták a Földön.”
„Hieroglifák?” kérdezte Sam, az asztal fölé hajolva ahol a nyaklánc feküdt kiterítve Daniel előtt. Daniel felpillantott, őszintén meglepődve, hogy Sam eddig nem látta meg őket. „A láncszemek,” magyarázta, „alapvetően stilizált hieroglifák – látod.” Sam bólintott, először értve meg az ismétlődő díszt a nyakláncon. „Az gondoltam, csak minta.” Daniel mosolygott. „Taran egy romantikus alkat,” mondta egy alig hallható sóhaj kíséretében. „Mit jelent?” kérdezte Sam, nem cáfolta meg a tévedését. „Hát, ez,” mondta, az egyik karcsú láncszemre mutatva, „valami olyasmit jelent, mint szeretett vagy kedvelt, és összekapcsolódnak, látod, a második jelentése hűség és állhatatosság. Ez a két láncszem ismétlődik újra és újra – egy szüntelen körforgása a szerelemnek és a hűségnek.” „Ó.” Ez volt minden amit Sam képes volt kinyögni miközben a nyakláncot bámulta, félt felnézni, nehogy Daniel kiolvassa a szeméből az igazságot. „És a kapocs,” folytatta a férfi, felemelve a láncot, hogy egy közelebbi pillantást vessen rá, „ ez valójában egy hieroglifa, amit csak akkor tudsz elolvasni, ha a két fél összeér. Látod?” Sam csak bólintott. „Azt jelenti örökkévalóság.” „Örökkévalóság?” suttogta Sam. Ó, Jack. „Ez igazán nagyon romantikus,” sóhajtotta Daniel. „Az örök szerelem és hűség ígérete.” Sam lenyelte a torkába növekvő gombócot, kinyújtotta a kezét és visszavette a láncot, még egyszer visszacsatolva a láncot, az ujjai remegtek. Jack vajon tudta, hogy mit jelent? Talán csak úgy gondolta, jól néz ki? De nem, Sam jobban ismerte őt ennél. Jack talán élvezte, hogy úgy tett mintha nem érdekelné semmi a küldetéseik katonai részén kívül, de ez nem más, mint amivé a múltja tette őt. Jack tudta. Biztosan tudta. Ekkor eszébe jutottak a mellékesen odavetett szavai mikor átadta neki a láncot. ’Gondoltam ez elmond mindent.’ Ó, Jack, minden értelemben. „Úgy sejtem, alábecsültem a srácot,” motyogta Daniel. „Micsoda?” mondta Sam, hirtelen megzavarodva. „Taran,” emlékeztette őt Daniel. „Akiről eddig beszélgettünk, tudod?” „Igen,” válaszolta Sam, talpra szökkenve. „Én, hm, mennem kell, Daniel,” vetette oda, megfordulva és majdnem szaladt kifelé a szobából. Olyan gyorsan elrohant, hogy nem látta a Daniel arcán megjelenő tűnődő mosolyt, vagy hallotta őt azt mormolni, „Nem úgy ismertem eddig Jacket, mint aki romantikus lelkű.” *** Meg kell találnia őt. Ez túl sok volt. Nem adhatta csak úgy oda neki a láncot, ezt mondva neki, és utána egyszerűen csak elsétálva. Ez nem hagyhatja. Egyáltalán nem. Ellenőrizte az irodáját és a körletét, de mindkettő üres volt. Hol a pokolban lehet? „Samantha?”
A fene essen bele, ne most! Sam visszafordult és mosolyt erőltetett az arcára, mikor szemtől szembe került Tarannal. „Szia,” mondta kurtán, próbálta egyértelműen a tudomására hozni, hogy nincs csevegős hangulatban. „Mi a gond?” kérdezte a férfi. „Zavartnak tűnsz.” „Láttad valahol O’Neill ezredest?” Taran bólintott. „Pár perccel ezelőtt. Azt hiszem elhagyta az épületet – nem volt beszélgetős hangulatban.” Haza. Hazament. Rendben, hát, pontosan tudta, hogy hol van Csak annyit kell tennie… „Samantha, beszélnem kell veled.” „Most?” kérdezte Sam, tudva, hogy nem volt tisztességes a férfival szemben, de nem tudta magát megfékezni. Minden amire gondolni tudott, az Jack volt, az férfi szerelmének csendes megnyilvánulása – az örök szerelem és hűség ígérete, ahogy Daniel nevezte. „Most,” válaszolta Taran. „Kérlek. Ez nagyon fontos.” „Késésben vagyok,” mondta neki Sam. „Sokáig fog tartani?” Taran kissé összehúzta a szemöldökét, nyilvánvalóan elbátortalanította Sam viselkedése. „Remélem igen,” mondta és arckifejezése töprengővé vált. „De ez rajtad múlik.” Volt valami sajátságos intenzitás a pillantásában, és Sam gyomra összeszorult mikor rádöbbent hová is akar kilyukadni. A francba. Butaság volt hagyni a dolgokat eddig fajulni, jól érezni magát a társaságában jobb volt mint egyedül lenni, mosolyogni mézes-mázos bókjain, főképp mivel senki más nem mondott neki ilyeneket. Most megfizeti az árát annak, hogy nem volt igazán őszinte a férfival, és gyanította ezért van most itt. Sóhajtott, eldöntötte véget vett ennek kínos ügynek inkább előtt mint később, mert olyan tiszta fejjel akart találkozni Jackkel amilyennel csak lehetett. Erőltetett mosollyal mondta, „Menjünk a laboromba.” Amint beléptek szobába, Sam a munkaasztal mögé állt, biztosítva hogy az szilárd tárgyként áthatolhatatlan akadályt alkosson kettejük között. Elmosolyodott, „Hát, mi olyan fontos, hogy nem várhatott?” Taran nem válaszolt rögtön, felé sétált és felvette a berendezését a munkaasztaláról. Miután egy pillanatig tanulmányozta, Samre pillantott és megszólalt, „Rájöttél már mi a célja, Samantha?” „Én, hm,” pislogott, és zavartan mosolygott, tudta hogy rajtakapták. „Nem, nem igazán.” Taran csak bólintott, nem úgy tűnt mintha aggasztotta volna Sam kis cselvetése. „Mi Idő Módosító Egységnek hívjuk,” mondta. Sam pislogott. „Idő módosító…?” Jól értette? „Azt mondod – ez módosítja az idő?” „Nem pontosan,” magyarázta Taran, „ez lehetővé teszi hogy a Csillagkapu által létrehozott féreglyuk keresztül hatoljon az időn, valamint a téren, lehetővé teszi nekünk…” „Utazás az időn keresztül,” lehelte Sam, sok lehetősség átfutott az agyán, szinte minden, de ennek a hihetetlen utazásnak a gondolatai is minden kiűzött a fejéből. Izgatottan elvigyorodott. „Ez egy időgép!” Taran mosolygott. „Többé-kevésbé.”
„Akkor, várj,” mondta Sam, megrázva a fejét, összepontosítani próbált, „akkor, te nem ebből az időből vagy? Ezért szükséged van erre a hazautazáshoz?” „Igen,” válaszolta Taran. „Mi kétszáz évet utaztunk vissza a jövőből. A ti jövőtökből.” A férfi szavai teljesen ledöbbentették. „A mi jövőnk?” „A Föld jövőjéből.” „Ó, Istenem!” Ez elképesztő volt, ez mindent a feje tetejére állított, amit csak ismert. Időutazás! Alig tudott levegőt venni az izgatottságtól. „Bárhová elmehettek?” kérdezte, tudva, hogy ő adja meg a választ, „bármelyik időbe, bármelyik bolygóra egy Csillagkapuval?” Taran bólintott, széles vigyora megcsillant a sötét szemében. „Láthatunk egész civilizációkat felemelkedni és elbukni, Samantha,” mondta. „Megfigyelhetjük a fajok kialakulását mielőtt igazából kifejlődnének. Láthatjuk a csillagok halálát és újjászületését – minden amit csak eltudsz képzelni azt megtehetjük.” Sammel forgott a világ. Ez lehetetlen, de a férfi szeméből kiolvasta, hogy ez az igazság, és tudta, hogy valóság. Ügyetlenül a székéért nyúlt és leült, képtelen volt levenni a tekintetét a berendezésről, olyan kicsi és mégis félelmetesen erőteljes. Sam vett egy mély lélegzetet, egyenletesen lélegezett kényszerítve magát a távolságtartásra. Elhivatottságát nézve tudós volt, de a katona is volt foglalkozását tekintve, a sokévnyi szolgálat alatt benne kialakult vészjelző beindult felrázva őt a lelkesedéséből. Rendben, hát ez valami egészen bámulatos és fenomenális volt, de vannak még válaszra váró kérdések. Kissé összeráncolta a homlokát, felnézve a férfi ébenfekete szemeibe. „Miért nem mondtad el nekünk?” kérdezte. Taran megrántotta vállát. „Szabályok,” mondta. „Tilos elárulnunk kik vagyunk vagy honnan jöttünk azoknak az embereknek akikkel összetalálkozunk a küldetéseink alatt – azért, hogy meg tudjuk védeni az idővonal egységét.” Sam bólintott, megértette az indokokat, de a férfi válasza csak megerősítette a gyanakvását. „Akkor miért mondod el nekem?” Taran nem válaszolt rögtön, csak nézte őt egy pillanatig mintha a reakcióját fontolgatná. Végülis megszólalt, „Két okból is. Először, tudtam hogy magadtól is rájöttél volna a végén, és a másodszor,” szünetet tartott, nyilvánvaló idegességében megnyalta az ajkait, „másodszor, mert meg akarlak kérni hogy gyere velem vissza. Megakarom mutatni nekem a világomat, Samantha. Szeretnék megmutatni neked mindent, amit csak el tudsz képzelni.” Samantha lélegzete elakadt. Magával akarja vinni a jövőbe? ’Láthatom a jövőt! Láthatom a múltat, bárhová elmehetek!’ Az elméje beleszédült annak a sok technológiának a gondolatába, amit felfedezhet – olyan sokat tudna segíteni nekik a Goa’uld elleni harcban – pokolba is, ezzel a rengeteg tudással ami rendelkezésére állna, talán egy nap alatt képes lenne befejezni ezt az átkozott háborút! „Lehetséges lenne?” lehelte. Taran elmosolyodott. „Lehetséges, igen,” erősítette meg, de Sam egy kis mellékzöngét is hallott a hangjában. „De?” kérdezte, izgatottságát nagyban beárnyékolta egy rossz sejtés. Taran feszélyezettnek tűnt, mikor azt mondta, „ Ez nem igazán szokták engedélyezni.” „Szabályok?” kérdezte Sam egy csalódott mosollyal, és Taran bólintott.
„De Samantha,” mondta, megkerülve a munkaasztalt közelebb állva hozzá, „te érted megszegném a szabályokat.” „Mire gondolsz?” kérdezte, hátrahőkölve kissé. „Megszegni a szabályokat?” „Megütném a bokámat,” megvonta a vállát, „félreállítanának talán.” Ekkor kinyúlt és megfogta Sam kezét. „De Samantha, bármit feladnék érted hogy magam mellett tudhassalak.” Ó. A nagy felfedezése okozta izgalmában megfeledkezett egy apró problémáról. „Taran,” mondta elhúzva a kezét, kellemetlenül érzete magát ebben a helyzetben, de szóba sem kerülhetett a meghátrálás. „Tudnod kellene, hogy én nem érzek úgy irántad, mint te irántam.” A Taran hirtelen lesütötte a tekintetét, és Sam megrezzent egy kissé a szemében felvillanó csalódástól. „Sajnálom,” tette hozzá. „Esetleg,” mondta Taran ekkor, egy bágyadt mosollyal az ajkán, „idővel talán te…?” „Idővel?” ismételte meg Sam, mosolyogva a szóhasználatán. „Rengeteg időnk lehetne rá, Samantha.” „El tudom képzelni, hogy milyen sok.” „Hadd vigyelek el innen,” kérte, tekintetét az arcára szegezve. „Még akkor is ha nem lennél több csak egy tudós, hadd mutassak meg mindent amit csak nyújthatok neked. Ez a hely, Samantha, túl szűk egy olyan nőnek, mint te. Túlságosan korlátolt – én sokkal többet adhatok neked.” Sam felsóhajtott, számításba vette a lehetőségeket. Annyi minden van, amit felfedezhetne ha vele tart, olyan sok mindent találhatna ami segítene megnyerni a háborút, felszabadítani az emberiséget az egész galaxisban. Nem fordíthat hátát ennek a lehetőségnek, annak ellenére, hogy Taran érzései iránta kellemetlenek voltak. „A csapatom többi tagja is velünk tarthatna?” kérdezte végül. „Daniel sosem bocsátaná meg nekem ha nélküle mennék!” Taran szemei elsötétültek. „Nem. Sajnálom, Samantha. A Bizottság nem fogja jó néven venni a jelenlétedet. Sőt mi több, kitehetik a szűrömet is.” Samantha gyanakvása visszatért. „És én?” kérdezte élesen. „Mit tennének velem?” „Ott már nem sok mindent tehetnének,” biztosította őt Taran. „Már ott lennél.” Samantha csendesen bólintott, szemöldökét rosszallóan ráncolta össze. „De visszaengednének?” kérdezte gyorsan, szúrós szemmel nézve a férfira. „Ha egyszer már láttad, Samantha,” mondta, „nem akarsz visszatérni. A mi világunk gyönyörű, és te alig kezdted el felfogni mindazt amit együtt felfedezhetünk.” Ismét kinyúlt és megfogta Sam kezét. „Nem hiszem hogy visszaakarnál térni. Samantha.” A nő ismét elhúzta a kezét és hátralépett egyet. „Engednék, hogy visszatérjek?” ismételte meg a kérdést komolyan. A férfi egy pillanatig állta Sam elszánt tekintetét és a nő láthatta a vívódást a sötét szemeiben. De végül azt mormolta, „Nem. Nem engednének vissza Samantha. Túl sokat látnál és az idővonal beszennyezése elfogadhatatlan lenne.” Sam felsóhajtott, a lehetőség amit a férfi technológiája felkínált egyre messzebb került tőle, köddé vált. „Taran,” mondta gyengéden, „nem mehetek el innen, túl sok forog kockán,” kissé elmosolyodott, „ha úgy tetszik, a jövő forog kockán. Én idetartozom, kötelezettségeim vannak itt – van egy háború amit meg kell nyernem.”
„Egy magadban?” kérdezte Taran, egy bágyadt, boldogtalan mosollyal az arcán. „A barátaim kis segítségével.” „Barátaid?” kérdezte a férfi, rosszallóan húzva össze a sötét szemöldökét. „Azt mondtad nekem, hogy egyedül vagy, Samantha,” préselte ki a szavakat, egy lépéssel közelebb lépve. „Nem kell, hogy egyedül legyél.” De Sam csak a fejét rázta. „Nem vagyok,” biztosította a férfit. „Soha nem is voltam egyedül. Itt vannak a barátaim, Taran. Barátok akikért jobban aggodók, mint bárki másért. Barátok akik törődnek velem.” Taran csak bámulta az arcát egy ideig, de látnia kellett valamit ott, ami összetörte minden megmaradt reményét, mert hirtelen hátat fordított és az ajtó félé indult. Mikor odaért megtorpant, visszafordult Sam felé, harag és csalódás háborúzott az arcán. „Rossz kérdést tettem fel neked, Samantha,” mondta egy pillant múlva, „a másik bolygón.” „Igazán?” „Azt kérdeztem, van-e férfi az életedben,” mondta ki hirtelen, „de azt kellett volna kérdeznem, hogy van-e férfi a szívedben.” Sam válaszra nyitotta a száját, de nem találta a szavakat. „O’Neill ezredes egy szerencsés ember,” sóhajtotta, „és bolond is ha futni hagy téged.” „Nem,” mondta Sam a férfinak elérzékényülve, „nem szerencsés. Egyikünk sem az. Nem bolond ő, csak tisztességes.” Taran rápillantott, mintha megvilágosodott volna előtte valami amiről addig fogalma sem volt. „Néha a tisztességes is lehet olyan bolond mint mi többiek,” mondta szomorúan mosolyogva miközben megfordult, hogy elmenjen. „És néha azok lehetnének, Samantha.” *** A kora őszi este majdnem annyira hideg volt, mint a sör, amit Jack a kezében tartott, miközben a tetőn üldögélt a éjszakai égboltot kémlelve. Az teljesen világos volt, hogy nem teleszkóppal foglalkozott, helyette csak feküdt a hátán a lassan tovasuhanó univerzumot bámulva, az új hold keskeny ezüstje volt az egyetlen ellenfele ennek a mennyei szépségnek. Egy széllökés suhogtatta a fákat és száraz levelek suttogták mindenek vége, együtt sóhajtva a nyár utolsó lélegzetével. Ő is felsóhajtott, csodálkozva, hogy mennyire nem érdekli Carter távozása. Az igazat mondta, Anise-nak mikor arról beszélt inkább meghalna minthogy elveszítse őt. De ebben az esetben, a választás a nőé volt és nem az övé. A levelek sussogásán keresztül homályosan hallotta egy autó kerekének csikorgását a kavicson, az autó ráfordult a házhoz vezető bekötőútra. Lepillantva látta a fények hirtelen elsötétednek, és hallotta az autó ajtajának csendes nyitódását és finom zaját a becsukódásának. Túl sötét volt, ahhoz, hogy többet láthasson, de még bekötött szemmel is feltudta volna ismerni ezeket a lépéseket. A szíve kisebb bukfencet vetett, mikor meghallotta őket közeledni és megállni a létra aljánál. Mit keres itt? „Uram?” kérdezte Carter lágyan. „Odafent van?” Jack megrezzent kissé, tudta nem tagadhatja le. „Igen,” mondta óvatosan. Miért van itt? Rápillantott az órájára, az újhold halvány fényében bámulva azt. Tíz harminc. Mi a poklot keres itt? Még soha nem látogatta meg. Ekkor eszébe jutott a Daniellel folytatott beszélgetése, és szíve megdermedt. Azért jött, hogy elmondja elmegy? Istenem, ne. „Felmehetek, uram?” kérdezte Sam puhatolózva. Jack azt akarta mondani, nem – nem volt kíváncsi a nő mondandójára, soha nem akarta ezt hallani – de
volt valami a nő hangjában, ami rabul ejtette a szívét. Valami, ami azt súgta, most a barátjával akar beszélni, nem a parancsnokával, vagy a lehetséges szerelmessel, és nem tudott neki nemet mondani. Többször megígérte neki, hogy mindig a barátja lesz, és hát az lesz, bármilyen árat is kell fizetni érte. Ezzel a végső elhatározással a szívében leszólt, „Egyedül van?” Hát, rendben, ez nem volt túl udvarias válasz, de igazán nem volt olyan hangulatban, hogy Taran nyálas szavait hallgassa. „Igen, uram,” jött a nő válasza. A megkönnyebbülés mosolyt csalt az arcára és azt mondta, „Jöjjön fel, őrnagy.” Nem tartott sok ideig, míg a nő szőke haja megjelent a létra tetejénél, mosolya tartózkodó volt, de még így is gyönyörű. „Hé,” szólt oda neki, rápillantva a válla felett, miközben lepattintotta egy üveg kupakját és odanyújtotta neki. „Sört?” „Köszönöm,” válaszolta Sam, elvéve az üveget a kézéből. Ujja gyengéd érintése, az övével ellentétben meleg volt a hideg éjszakában is. Jack egy ideig figyelte őt, várt, de Sam nem mondott semmit sem, letelepedett a tetőre és körül nézett. „Ez igazán varázslatos,” lehelte. „Nem vagyok meglepve, hogy szeret itt fent lenni.” „Igen,” mondta Jack, tekintetét elfordítva a nőről, „a kilátás nagyon különleges.” Sam a férfira pillantott, miközben az beszélt, arca komoly volt, szemöldökét összehúzta kissé, mintha keresné a megfelelő szavakat. Jack úgy döntött, ő szólal meg előbb, megkönnyíti a helyzetet mindkettőjüknek. „Tehát, hol van Taran?” kérdezte próbálva uralkodni a hangján. „A kocsiban vár?” Sam nyilvánvalóan meglepetten pislogott. „Hm, nem, uram, elment.” „Elment?” Rendben, erre az egyre nem számított. „Elment, de hová?” „Haza,” válaszolta Sam. „Haza, ami…?” Ha ez a nő lakását jelenti, akkor leugrik erről az átkozott tetőről! „Ő és Jemus pár órája elindultak,” magyarázta Sam. „Megjavítottam a berendezésüket és elindultak.” „Ó” Jack szívéről legördült a nehéz kő és minden erejével próbálta visszatartani a vigyorgását. De mikor a nőre nézett, a mosolya lehervadt. Volt valami abban ahogy Sam a puha csizmáját nézte meredten, a tetőt koptatva, ami azt üzente neki, hogy más is van még itt. Volt egy nem túl megnyugtató elképzelése. „Megkérdezte, hogy vele tart-e?” Sam bólintott, a szemébe nézve. „Igen, megkérdezte,” válaszolta, meg sem próbálva letagadni. „Miért nem megment vele?” kérdezte Jack. „Mert az én életem itt van,” válaszolta Sam csendesen. „Itt szolgálok. Mindenki akit szeretek itt van.” Mindenki akit szeretek? Fenntartással fogadta a szavait. „Én, hm,” mondta, küzdve hogy hangja érzelemmentes maradjon. „Örülök, hogy marad. Nem lenne ugyanolyan itt maga nélkül, Carter.” Sam ismét csak mosolygott. „Köszönöm.” Feszült és kínos csend telepedett rájuk. Sam a sörös üveggel játszott, szórakozottan a combjának ütögetve azt, Jack csak csodálkozva figyelte. Egy idő múlva, megszólalt, „Nem mintha nem örülnék, hogy
láttom, Carter, de miért van itt?” „Nem tudom pontosan,” ismerte be csendesen. „Csak beszélgetni akartam, azt hiszem.” „Oké,” vonta meg a vállát Jack. „Beszélgethetünk.” Egy sóhaj kíséretében Sam felállt, hátat fordított a férfinak és a fákon túlra bámult. „Képesek leszünk megtenni, uram?” kérdezte végül. „Megtenni mit?” „Ezt,” válaszolta Sam. „Együtt dolgozni – együtt lenni – anélkül, hogy átlépnénk a határt.” „Ó, azt.” Jack kissé megvonta a vállát, „van választásunk?” „Azt hiszem egyikünk elmehetne – áthelyezés, leszerelés. Bármi.” „Igen,” értett egyet vele Jack teljesen. „De ez azt jelentené, hogy feladjuk a harcot, ugye? Valami mást állítva a harcvonalba a Goa’uldok ellen.” Sam felsóhajtott, fejét lehajtotta, és Jack láthatta a tarkója fakó bőrét, a finom arany láncon, amit ő adott a nőnek, megcsillant a holdfény. „Miért mi?” suttogta Sam. „Miért kell nekünk tartani a frontot?” „Mert mi vagyunk itt, Carter,” mondta Jack, a nő mellé állva, „és mert nincs senki más.” „Ez kegyetlenség,” suttogta Sam. „Igen,” értett egyet vele Jack, arra vágyott, hogy a szavakon kívül mással is megvigasztalhassa, de merte megérinteni. A helyzet túl bizonytalan volt. Felsóhajtott, a nőt nézve a sötétben, „az élet átkozottul kegyetlen, Sam.” „Szerintem is.” Sam az éjszakába meresztette a szemét mikor megszólalt, a kezét a nyakához emelte, előhúzva a vékony láncot a vastag pulóvere alól, ujjai között forgatva. Jack csendes elragadtatással figyelte őt amíg meg nem szólalt, „Komolyan gondolta ezt, Jack?” „Gondolni mit?” Sam ekkor lesütötte a szemét, mintha zavarba lenne. „Öröktartó szerelem és hűség?” „Ó.” Mosolya kissé kényszeredettre sikerült, zavarba ejtette, hogy Sam felfedezte a rejtett jelentését az ajándékának. Soha nem tervezte, nem akarta hogy a nő lekötelezve érezze magát, de valahogy el kellett neki mondani milyen mélyen érez, mintha soha nem fogadta volna meg az ellenkezőjét. „Jack?” sürgette Sam, hangja remegett a bizonytalanságtól. „Minden egyes szót,” biztosította a nőt sietősen, és ettől kezdve nem volt képes megállj parancsolni magának, kinyújtotta a kezét és gyengéden felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen. „Bárcsak megmutathatnám neked mennyire komolyan gondolom, Sam. A szavak nem elegek.” „Tudom,” suttogta Sam, a karjait összekulcsolva a mellkasa előtt, mintha visszafogná magát. „Nekem sem.” Jack szíve megdobbant. „Neked sem…?” „Bárcsak megmutathatnád nekem,” sóhajtotta Sam, és alig hallhatóan suttogva hozzátette, „bárcsak megmutathatnám neked.”
A nő bőrének érintése még ott bizsergett az ujjbegyeiben, mikor leengedte reszkető kezét maga mellé. „Ha túl leszünk a háborún,” mondta elcsukló hangon. „Akkor együtt lehetünk. Nyugdíjba megyek…” „Leszerelek,” bólintott Sam, a lehetőség mosolyt csalt az arcára. „Talán a háborúnak tényleg hamarosan vége lesz?” reménykedett Jack. „Igaz,” válaszolta Sam, de a reménytelenség ott volt szemében és arca ismét komoly lett. „De talán egyikünk nem éri meg, hogy lássa a végét.” „Hé!” csattant fel Jack. „Ugyan már, ne gondolkodj így.” „Hogy így?” kérdezte Sam. „Realisztikusan?” „Ez nem fog megtörténi.” „Ó, gyerünk már,” sóhajtotta Sam, hirtelen halálosan komoly lett. „Mind a ketten tisztában vagyunk az esélyekkel, Jack. Minden egyes alkalommal, mikor átlépünk a kapun tudjuk, hogy egyikünk vagy akár mindkettőnk talán nem tér vissza. Én már nem is tudom fejben tartani, hányszor választott el tőle csak egy hajszál.” „Hát,” mondta Jack, megvonta a vállát bátorításként, „Ez is azt mutatja, hogy mennyire szerencsések vagyunk, ugye?” „A szerencse forgandó,” vetette oda Sam sötéten. „A miénk nem.” Sam ismét elfordult és nagyot sóhajtott. „Az hiszem, fel vagyok készülve a halálra, Jack,” suttogta. „A munkával jár, és mindig is tudtam, hogy megtörténhet. De most sajnálnám…,” megrázta egy kissé a fejét, hosszú ideig meredten nézve az éjszakába, csendesen és elgondolkodva. Jack arra készült, hogy megszólal, mikor Sam hirtelen felé fordult, szeme tágra nyílt a hirtelen elhatározástól. „Mi lenne ha megtehetnéd?” kérdezte. „Megtenni mit?” „Megmutatni nekem.” Jack pislogott, lélegzete elakadt. „Megmutatni neked…?” Sam hangja nem volt több mint suttogás. „Mi lenne ha megmutathatnád nekem hogyan érzel, Jack? Csak egyszer, amíg még megtehetjük.” „De nem tehetjük meg,” erősködött Jack, szavai reflexszerűen jöttek. „A szabályok…” „Csak egyszer,” lehelte Sam, rápillantva tágra nyílt bizakodó szemekkel. Jack alig kapott levegőt. „Nem lenne jó ötlet.” „Csodálatos lenne,” sóhajtotta Sam, közelebb lépve, felemelte a kezét és megérintette Jack arcát, könnyedén beletúrva a hajába, lángra gyújtva őt. Ó, mennyire akarta őt. Vágya fehér fényként villant keresztül rajta, reszketett az erőfeszítéstől hogy ne rántsa a karjába és tegye azt amit kért tőle. ’Csak egyszer? Ó, Istenem Sam, nem tehetjük. Nem tehetjük. Vagy mégis?’ Szíve a torkában dobogott, lélegzése szaggatottá vált és csak a nőt látta, csak őt egyedül.
„Nem gondoltad ezt komolyan,” morogta, remélve az ellenkezőjét. „Nem gondolkozol tisztán.” ’Kérlek Istenem, add hogy komolyan gondolja!’ „Komolyan gondolom,” mormolta Sam, válaszként buzgó imájára. „Miért ne lehetne egy éjszakánk, Jack? Mindenmást a harcnak rendelünk alá, minden áldott nap. Ez az éjszaka a miénk lehetne?” Sam még mindig a hajával játszott a halántékánál, az összes ép eszét elűzve az érintésével. Jack közel volt hozzá, hogy engedjen neki. Túl közel. Ujjaik összefonódtak, mikor megfogta a nő kézét és gyengéden a nő oldalán engedte. „Ez csak még nehezebbé tenné az egész helyzetet,” figyelmeztette a nőt – és önmagát. „Hogy lehetne még ennél is nehezebb?” sóhajtotta Sam. Jack nem mondott semmit sem. A nőnek igaza volt. Hogy a pokolba lehetne bármi is nehezebb annál, ami most van? „És ha megtörténne a legrosszabb,” mormolta Sam, szeme csillogott a csillagok fényében és a visszafojtott könnyektől. „legalább lesz valami amire emlékezhetünk. Valami ami több mint a megbánás és az elvesztegetett lehetőségek.” És ez volt az amit tényleg tett; a halál gondolata – vagy, ami még rosszabb, az nő elvesztése – visszatekinteni erre az éjszakára, tudva, hogy elutasította. Ez túl sok volt. Nem akart belegondolni. Ha elveszítené őt anélkül, hogy még esélye sem volt a szó minden értelmében szeretni őt, tudta a megbánás fájdalma az őrületbe kergetné. Igy hát behunyta a szemét és tudatosan szinte megtagadta eddigi önmagát. Nem volt többé O’Neill ezredes, hátat fordított a szabályoknak és szabályzatnak, legalább ezer és egy oka van, miért nem tehetik meg amire készülnek, de mikor ismét kinyitotta a szemét nem Carter őrnagyot látta, hanem Samet. A nőt akit mélyen és szenvedélyesen szeretett, annyira hogy képtelen volt szavakba önteni. Samnek látnia kellett a apró változást a szemében, mert az övé hirtelen megtelt élettel, és a szerelem boldog keverékével, örömmel és reménnyel. Jack egy szót sem szólt, és Sam sem. Csak álltak, elveszve egymás tekintetében, eltelve a feszültvárakozás és a vétkezés érzésével. Jack lassan felemelte a kezeit és megsimította Sam arcát, elhatározta kiélvezni értékes idejük minden egyes pillanatát. Sam bőre meleg és puha volt az ujjai alatt miközben gyengéden megcirógatta állát; látta Sam lassan elmosolyodik miközben felé hajolt, egész testük lázba jött, vágyva az ölelésre. Sam hajának illata eltöltötte elméjét, és felidézett egy másik lopott csókot, egy csókot ami Samnek meg sem történt, ami után álmaiban hosszan sóvárgott. De ez most más volt, most Sam is kinyújtotta a kezét felé. Ujjaival a hajába túrt a tarkójánál mikor közelebb húzta magával, türelmetlenül várva érintését. Sam sóvár ajkai rátaláltak az övére, és szíve majdnem felrobbant ebben az édes pillanatban. „Sam,” lehelte, beleszőve nevébe mindent amit iránta érzett, miközben forró csókjaival borította be arcát, lentebb csúszva a nyakára, zihálás ütötte meg a fülét. „Ó, köszönöm,” suttogta hirtelen, karjai szorítva Samet, ujjaival összekócolva puha haját, amint a helyzet a maga teljes valóságában mellbe vágta. „Köszönöm.” Sam reszketett a karjaiban, hogy a hidegtől, vagy az érzelmektől, nem tudta, de ez eszébe jutatta hogy hol is vannak. A tetőn állva, a hideg őszi éjszakában. „Sam,” suttogta a hajába. „Bemehetnénk.” „Igen,” felelte a nő, hangja bizonytalan volt, de nem boldogtalan, bár nem tett egyetlen mozdulatot, hogy eleressze őt szoros öleléséből. Gyengéden, nagyon gyengéden, Jack eltolta magától annyira hogy a szemébe tudjon mosolyogni. „Nem túl gyengék a térdeit a létramászáshoz?” kérdezte, félszeg vigyorral. „Bármivel megtudok birkózni amivel te is,” jutatta eszébe, megfontolt mosollyal. „Nem tanultad meg még eddig?” „Dehogynem,” válaszolta, hátralépve hogy előre engedje. Nem tartott sok ideig, hogy leérjenek, de elég volt arra, hogy mindketten kissé távolabbról szemléljék a történteket. Miután Jack leugrott az utolsó
néhány fokról Samhez fordult, feszülten figyelve az arcát. „Biztos vagy venne?” Sam nem felelt, de az ígéret ott sötétlett a szemében a csillagok fényében, megadva Jacknek minden választ amire szüksége volt miközben Sam a kezébe vette az övét. Jack csak tartotta csendben és ők együtt sétáltak be a házba, egymás karjaiba, végre. *** Sam ébren volt, Jack hálószobájának ablakán át nézte, ahogy a hajnal legyőzi a éjszakát, hallgatta, ahogy a madarak belekezdtek első reggeli énekükbe. Az éjszaka hamarosan véget ér. Az ő éjszakájuk. Sam fejét Jack mellkasán nyugtatva feküdt, miközben annak ujjai lusta köröket rajzoltak a vállára. Szenvedélyük áradata már enyhült, hagyva őket belesodródni egy álomszerű másnap reggelbe, közelebb voltak egymáshoz, mint eddig már mikor. Szavakra többé már nem volt szükségük, amit szavakba tudtak önteni azt megtették, minden mást amit együtt átéltek leírhatatlan volt. Sam fáradt volt, mindketten azok voltak, de egyikük sem akart álomba merülni. Túl drága volt ahhoz az idejük hogy feleslegesen elpazarolják. Így hát csak feküdtek ott, csendben élvezve a keser-édes pillanatot, amíg várták a hajnalt, ami elszakítja őket egymástól. Sam felsóhajtott és Jack karjai szorosabban ölelték át, feje elfordult, hogy gyengéd csókot leheljen a homlokára. Nagyon gyengéden. A férfi olyan gyengéd volt. Ez igazán meglepte. Mindaz után, amit látott, és megtett az élete során, Sam soha nem képzelte róla, hogy ennyire gyengéd tud lenni. Nem mintha ha először ezt tapasztalta volna meg. Elmosolyodott kissé az emlékek hatására – az első alkalom vad volt, a tagadás hosszú éveiben felgyülemlett szenvedély őrjöngő kitörése, mindkettőjüket zihálásra és remegésre késztetve, egymásba kapaszkodtak, mint a hajótöröttek mikor a vágy hullámai lecsillapodtak. Ekkor a dolgok megfontoltabbá váltak. Jack valóban megmutatta neki, hogyan érez iránta, érzelmei ereje magukkal ragadták őt is. Minden simogatásban, minden csókban, érezhette a legmélyebb szerelmet, és láthatta a sötét szemében, mikor a nevét suttogta. Olyan finom magabiztossággal és könnyed jártassággal érintette meg, hogy majdnem úgy érezte, mintha a férfi jobban ismerné a testét, mint ő maga. Felsóhajtott, felismerve, hogy egy pasas nem képes több mint egy évtizeden keresztül házasságban élni anélkül, hogy ne szerezzen jártasságot ebben-abban! És, hát, Jack jól megtanulta a leckét! Sam teste még remegett az érintésétől, feje félig még kábult volt viharos szerelmeskedésüktől. De ott volt az elkeseredés érzése is, éles fájdalom keveredett az első éjszakájuk édességével. Mert ez volt az utolsó éjszakájuk is, és ennek tudta gúnyos csípősséget kölcsönzött minden együtt töltött pillanatuknak. És most a hajnal megtörte, eloszlatta az éjszaka varázsát a hideg, kíméletlen fényével. Sam ismét megmozdult Jack karjaiban, tudva hogy indulnia kell, hogy minden egyes pillanat amit itt tölt, nehezebbé teszi az elválást. „Majdnem reggel van,” suttogta végül. „Kezd világosodni.” „Csss,” motyogta Jack, közelebb húzva őt magához. „Csak hunyd be a szemed.” Sam megtette egy pillanatra, visszasüllyedve a sötétségbe, készségesen elhitette magával hogy az éjszaka még az övék. De ez hazugság volt, és mikor ismét kinyitotta a szemét látta, hogy a csillagok elenyésznek az azúrkék égen. „Mennem kellene,” mondta végül, hangja hideg volt mint a sápadt reggeli fény. „Tudom,” suttogta vissza Jack, karjai szorosabban ölelték őt. „De nem most. Csak egy kicsit maradj még.” „Ha tovább maradok, akkor nem indulok el sohasem,” mondta Sam finoman, erőszakkal rávette magát, hogy felüljön, kibontakozzon a karjaiból. Ez volt az egyik legnehezebb dolog amit valaha is tett. „És ez olyan rossz dolog lenne, miért?” kérdezte Jack, kinyitva a szemét és mereven nézve a nőt. „Nem
tudom felidézni:” Sam lágyan felnevezetett, hangjába szomorúság vegyült. „Valami a kötelességgel, és a háborúval kapcsolatos dolog, na meg valami olyasmi, hogy tartani a frontot.” „Ó igen,” felelte. „Csak azt nem tudom, mi a pokolért gondoltam hogy mindez olyan fontos.” Sam kinyújtotta a kezét és megérintette a férfi arcát. „Mert az,” mondta neki, mikor Jack megragadta az ujjait és a szájához húzta őket. „Mert te egy becsületes ember vagy, Jack, és mert senki más nincs aki megteszi.” Jack ekkor felült, ujjaival körberajzolva az aranylánc finom vonalát a nyaka kerül. „Mindig komolyan fogom gondolni,” mondta, mélyen a nő szemébe nézve. „Tudom,” felelte Sam, érintése borzongást váltott ki a bőrén. „Állandóan hordani fogom.” Ekkor kinyújtotta a kezét közel húzta magához Jacket, viharosan megcsókolva őt mintha a férfi megvédhetné attól, amivel mindketten tisztában voltak, hogy ez az utolsó alkalom. Végül szétváltak, mintha egy hallgatólagos jelre tennék, ujjaik mindazonáltal kapcsolatban maradtak, egymásba fonódva az ágyon. „Én, hm,” mondta Jack, megköszörülve a torkát, „hagylak felöltözni, és megyek csinálok kávét.” Sam csendesen bólintott, képtelen volt válaszolni neki. Sam elfog menni az alatt, amíg a kávé elkészül, Jack ezt jól tudta. A búcsúzás lehetetlen volt, egyikük sem találta volna a szavakat, és hát elvetették a gondolatát is. Jack kiment a hálószobából búcsúpillantás nélkül, Sam hallotta őt tenni-venni a konyhában, amíg felvette a ruháit, szinte gondolkodás nélkül kirohant a bejárati ajtón. Mikor behúzta maga mögött az ajtót érezte a készülő kávé illatát és hallotta a rádióból felhangzó vidám dalt, elfedték csendes elválásuk fájdalmát. *** Ebédidő Étkezde Munkahely 2000. október 3-a Kedves Lou, Bocsánatot kérek amiért nem juttattam el hozzád ezt a levelet időben a születésnapodra – a mi születésnapunkra. Őszintén szólva, problémát okozott kitalálni mit írjak neked erről az évről. Nem mintha semmi sem történt, hanem, azt hiszem, azért mert nem voltam igazán biztos benne, hogy megtörtént. Őszintén szólva még most sem vagyok róla teljesen meggyőződve. Igen, jól sejted, egy pasas az. Nem így van ez mindig? És ezt az egyet már olyan régen a szívembe zártam, nem hiszem, hogy bármikor is véget ér ez az érzés, és őszintén szólva, nem töprengek rajta, őt akarom. Ami problémát jelent. Tudod, mi barátok vagyunk, a legjobbak, a leghűségesebb barátok akiket csak eltudsz képzelni. Már jó ideje barátok vagyunk és ezt az ahol meg kellett állnunk. De néhány hónapja történt valami ami megváltoztatta barátságunkat, új irányba terelte, vagy talán, csak felnyitotta a szemünket hová vezetett mindez. És a múlt éjjel… Hát, a múlt éjszaka valami teljesen más történt. És, Lou, leírhatatlanul gyönyörű volt. Még soha, egész eddigi életemben nem éreztem magam ennyire elégedettnek szellemileg és fizikailag. Egyszerűen nincsenek szavak amivel leírhatnám azokat az órákat amit együtt töltöttünk. A tökéletes közel jár hozzá, vagy talán a fenséges…? Nem. A szavak nem elegek. Elviselhetetlenül fájdalmas is volt. Mert tudod, mi soha ne lehetünk igazán együtt. A múlt éjszaka volt ami
első, és egyetlen éjszakánk együtt. Vannak dolgok amik közénk állnak, amik egyszerűen leküzdhetetlenek. Nem mondhatom el neked, hogy mik azok pontosan, de hidd el nekem, mikor azt mondom, hogy ha lett volna bármi mód rá, hogy megkerüljük őket, akkor mi megtaláltuk volna. És nincs. Még nincs. De nem akarok ezen rágódni. Inkább, szeretnék mindent elmondani neked róla, - a férfiről akit szeretek. Hát, hol is kezdhetném? Hát az elején azt hiszem, hol másutt? Több mint három éve találkoztam vele először, és őszintén szólva, azt hiszem egy kicsit szerelmes voltam belé már mielőtt találkoztunk volna. Sok mindent hallottam róla – ő valamiféle hős volt itt – és én elolvastam mindent amit csak tudtam, arról hogy mit vitt végbe. El kellett, része volt munkámnak, de valami a személyiségéből átsugárzott a hivatalos jelentéseken keresztül és megnevetetett. (Még mindig megnevetett.) Így hát mikor találkoztam vele, úgyis mondhatnám a szikra lángra kapott…! És azt hiszem attól a pillanattól kezdve amikor először rám mosolygott, és úgy értem valóban rám mosolygott, és a szeme melegen felragyogott, tudtam hogy ez a férfi akivel szerelemben elfogom tölteni az életem hátra lévő részét. És én, Lou, mindennek ellenére megtartottam a távolságot. De különben is, vissza a történethez. Gondolom tartozom neked néhány elmaradt évnyivel, akkor kezdjük hozzá. Remélem ülsz, Lou, mert sokáig fog tartani… Vége Írta Sally Reeve Fordította: Timaiosz
