Választott uralkodók ( ) A Lublini Unió nemesi köztársaságának királyai

Lengyel királyok és uralkodók III. Rész

Választott uralkodók (1573 - 1795) A Lublini Unió nemesi köztársaságának királyai Szerkesztette:

Buskó András Budapest, 2013 1

Választott uralkodók (1573 - 1795) A Lublini Unió nemesi köztársaságának királyai Lengyelország aranykora a 16. században, az ország Litvániával való államközössége, a lengyel-litván államközösség idején volt. Ez a lublini unióval jött létre. A Lengyel–Litván Unió a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség uniója. A krevai unióval kezdődött 1385-ben. 1569-ig ez perszonálunió volt. A lublini unió határozata szerint átalakult valódi unióvá. Az unió Lengyelország harmadik felosztásáig, 1795-ig állt fenn. A Jagelló-dinasztia uralkodott ekkoriban. Annak kihaltakor Valois Henriket választották királlyá, aki négyhónapi regnálás után bátyja, IX. Károly francia király meggyilkolása után trónutódlási lehetőségével élve a francia trónt választotta, III. Henrik néven. – IX. Károly (1550–1574) Franciaország királya (uralkodott 1560. december 5-étől haláláig), II. Henrik és felesége, Medici Katalin harmadik fia, a Valois-ház tizenkettedik francia uralkodója volt. – Ezt követően a lengyel rendek Báthory Istvánt hívták meg a lengyel trónra, akinek uralma alatt erős hatalom jött létre. Báthory hadjáratokat vezetett Rettegett Iván ellen, a lengyelek elfoglalták a korábban orosz kézen lévő litván területeket. A lengyel nemesség, amely számbelileg messze nagyobb volt, mint bármely nyugat-európai ország nemessége, büszke volt ősi szabadságjogaira és parlamenti rendszerére. A liberum veto intézménye valóban egyedülálló dolog. Azt jelentette, hogy bármely nemes egyetlen ellenszavazata megakadályozta az országgyűlést (a szejmet) a határozathozatalban. Ez döntésképtelenségre vezetett, amelynek a későbbiekben súlyos következményei lettek: anarchikus viszonyok, majd a függetlenség elvesztése. 1586 után már érezhetően meggyengült a királyi hatalom. A 17. század közepén a Bohdan Hmelnickij vezette kozák felkelés zűrzavaros idejét az „Tűzzel-vassal” című regény örökítette meg. Ekkor a zaporizzsjai kozákok kiváltak Lengyelországból és Oroszországhoz csatlakoztak. Az ismétlődő svéd háborúk megterhelték a lengyel gazdaságot. Az ország meggyengülése az Oroszországtól való függőség növekedésével járt. A 18. század első felében Lengyelország már gyenge állam, anarchikus belső viszonyokkal. A felvilágosodás Lengyelországban a teljesen független politika és a néhai regionális hatalom visszaállításának igényét hozta. 1791-ben, az államiság megszűnésének küszöbén - elkésve - képesek voltak jelentős intézményi reformokra, és életbe léptették Európa egyik legelső modern, írott alkotmányát. Lengyelországot szomszédai három alkalommal osztották fel. 1772-ben a szomszédai elvették az ország területének nagyobb részét, a megmaradt csonka ország reformokkal kísérletezett. 1793-ban megszűnt a független Lengyelország, felosztotta egymás között Oroszország, Poroszország és Ausztria. 1795-ben újraosztották egymás között a lengyel területeket. A napóleoni háborúk után alatt létrehozták a Varsói Nagyhercegséget. Ez az állam francia érdekeket szolgált. Az 1815-ös bécsi kongresszuson kialakítottak egy Lengyel Királyságot, amelynek királya az orosz cár lett. Az úgynevezett Kongresszusi Lengyelországnak liberális alkotmánya volt, azonban az Orosz Birodalom de facto annektálta az országot. Az ismétlődő lengyel felkeléseket leverték. A 19. század vége felé már az oroszosítást kellett elszenvedniük a lengyeleknek. Ekkor az osztrák uralom alatt álló terület, a Galíciai Királyság és Krakkó vált a lengyel kultúra menhelyévé. A porosz, majd német kézen lévő területek részesedtek Németország gazdasági fellendülésében, de ez együtt járt a lengyel nyelv használatának visszaszorulásával. http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g

2

III. Henrik francia király

Jan Matejko – Henryk (I) III Walezy

Henryk (I) III Walezy, fr. Henri de Valois, właśc. Edward Aleksander (ur. 19 września 1551 w Fontainebleau, zm. 2 sierpnia 1589 w Saint-Cloud) – ostatni z francuskiej dynastii Walezjuszów, książę Orleanu, w latach 1573-1575 pierwszy elekcyjny król Polski jako Henryk I, od 1574 roku król Francji jako Henryk III. http://pl.wikipedia.org/wiki/Henryk_III_Walezy Henryk III Walezy (1551-1589), brat króla francuskiego Karola IX z dynastii Walezjuszów, syn Henryka II i Katarzyny Medycejskiej. Od 1567 pełnił funkcję namiestnika królestwa francuskiego za rządów brata. Współwinny wydarzeń "nocy św. Bartłomieja". W 1573 kandydat na tron w Polsce. Był dla części polskiej szlachty symbolem walki z protestantyzmem. Dla zdobycia poparcia opozycji szlacheckiej podpisał artykuły henrykowskie i pacta conventa. W lutym 1574 koronowany na króla Polski w Krakowie. W czerwcu 1574 uciekł z Polski bez formalnej abdykacji, aby objąć wakujący po śmierci brata, Karola IX, tron francuski. Po rocznym oczekiwaniu na powrót do Polski utracił prawa do korony, choć do końca życia zachował tytuł króla Polski. W 1574 objął tron francuski jako Henryk III. Z powodu własnej bezdzietności wyznaczył na swego następcę Henryka z Nawarry, przywódcę hugonotów, co stało się powodem tzw. wojny trzech Henryków (1588), ósmej z kolei wojny katolików z hugonotami. W 1589 nakazał skrycie zamordować pretendującego do tronu przywódcę Ligi Katolickiej Henryka Gwizjusza. W czasie oblężenia Paryża zamordowany przez dominikańskiego mnicha Jacques'a Clémenta.

http://portalwiedzy.onet.pl/67339,,,,henryk_iii_walezy,haslo.html

3

Mint Franciaország királya

Életrajzi adatok Uralkodóház: Valois-ház Született: Fontainebleau-i kastély, 1551. szeptember 19. Édesapja: II. Henrik francia király Édesanyja: Medici Katalin Házastársa: Lotaringiai Lujza Gyermekei: nem volt Elhunyt: Saint-Cloud, 1589. augusztus 2. (37 évesen) Nyughelye: Saint Denis Bazilika

4

III. Henrik francia király 1570 körül

Családfa I. Ferenc sz. 1494. IX. 12. † 1547. III. 31.

Valois Klaudia

II. Lorenzo de’ Medici

sz. 1499. X. 13. † 1524. VII. 20.

sz. 1492. IX. 9. † 1519. V. 4.

Madeleine de la Tour d’Auvergne

Medici Katalin

II. Henrik sz. 1519. III. 31. † 1559. VII. 10.

sz. 1519. IV. 13. † 1589. I. 5.

Lotaringiai Lujza

III. Henrik

sz. 1553. IV. 30. † 1601. I. 29. O O 1576. II. 15.

sz. 1551. IX. 19. † 1589. VIII. 2.

5

III. Henrik lengyel-litván egyesített címere

III. Henrik francia király (franciául Henri III , lengyelül Henryk Walezy), (Fontainebleau, 1551. szeptember 19. – Saint-Cloud, 1589. augusztus 2.). II. Henrik francia király és Medici Katalin királyné fia, a Valois-dinasztia utolsó uralkodója, mely a Capeting-dinasztiának egyik oldalága volt. 1573– 1574 között Lengyelország királya. 1574-től haláláig Franciaország királya. Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1573. május 16. – 1575. május 12. Koronázása: Waweli székesegyház, Krakkó, 1574. február 21. Elődje: II. Zsigmond Ágost Utódja: Báthory István Franciaország királya Uralkodási ideje: 1574. május 30. – 1589. augusztus 2. Koronázása: Reims, 1575. február 13. Elődje: IX. Károly Utódja: IV. Henrik

Élete Lengyelországban 1572-ben II. Zsigmond (ur. 1548-1572) halálával kihalt a Jagelló-dinasztia férfiága, ezért a szejm összegyűlt, hogy uralkodót válasszon az ország élére. Jean de Monluc diplomata közbenjárására a Valois-dinasztia jelöltjét, a 22 esztendős Henriket hívták meg a trónra, bízva abban, hogy a francia-oszmán kapcsolatok révén békét teremt majd Lengyelország déli határán, illetve Franciaország támogatásának köszönhetően orvosolni tudja majd a lengyel kincstár adósságproblémáit.

6

Henrik nyugodt szívvel vállalhatta a felkérést, hiszen esélye sem mutatkozott arra, hogy bátyja, a 23 éves IX. Károly (ur. 1560-1574) mellett valaha is trónörökös lesz. Franciaországban ekkor már 10 esztendeje dúltak a vallásháborúk, melyekben Henrik a katolikus oldalon fegyveresen is részt vett: beavatott volt az 1572. augusztus 23-24-i, Szent Bertalan éji mészárlás tervébe – bár nem vett benne részt – és megválasztása idején éppen La Rochelle-t, egy hugenotta erősséget ostromolt seregeivel. Mivel Lengyelországban jelentős protestáns kisebbség élt, amint hírét vette királlyá választásának, beszüntette a harcot és Párizsba utazott, ahol a lengyel követek esküvel megerősített hitlevelet követeltek tőle, melyben jelentősen korlátozták jogait.

"Potęga Rzeczypospolitej u Zenitu" - Złota Wolność-Elekcya- R.P.1573. 1573. május 16-án választották lengyel királlyá Valois Henriket, II. Henrik francia király és Medici Katalin legkisebb fiát.

Henrik herceg 1574 januárjában érkezett meg jövőbeli királyságába, ahol február 21-i koronázása előtt még egy szerződés aláírására kötelezték. A Varsóhoz közeli Kamien várában adta ki az Articuliani Henriciani néven ismert törvényeket, melyek Lengyelország összes jövőbeli választott uralkodójára vonatkoztak, meghatározva a politikai rendszert egészen 1764-ig. A kikényszerített cikkelyekben a szejm maximálisan kihasználta helyzeti fölényét a jövőbeli királlyal szemben, mindenben a szejm alá rendelve őt. A rendi gyűlést kötelező jelleggel kétévente össze kellett hívnia és abból egy 16 tagú tanácsot választva irányíthatta az országot; a szejm engedélye nélkül nem vethetett ki új adókat, nem toborozhatott hadsereget, a gyűlés nélkül nem volt jogosult békekötésre vagy háború indítására sem. Henriknek – és későbbi utódainak – biztosítania kellett a szabad vallásgyakorlást a protestánsok számára, és bármely cikkely megsértése felhatalmazta a nemességet a királyi parancsok megtagadására. Az 1574. február 21-én megkoronázott – és ezzel cselekvésképtelenné tett – Henrik uralkodása tehát nem az általa tervezett módon alakult, ráadásul az új király kellemetlenül érezte magát a hazájánál jóval szegényesebb viszonyokat mutató Lengyelországban, mindezt pedig tetézte az egészségtelen klíma és a rossz időjárás. Miután Henriknek hírül hozták, hogy bátyja, IX. Károly váratlanul elhunyt, 1574 júniusában váratlanul útra kelt, szinte megszökött Varsóból, hogy átvegye Franciaország trónját.

7

A király eltűnése alkotmányos válságot eredményezett Lengyelországban, és bár Henrik fogadkozott, hogy az „ő válla elég erős ahhoz, hogy két ország trónját elbírja”, végül sohasem tért vissza első királyságába. 1575. február 13-án Reimsben III. Henrik (ur. 1574-1589) néven francia királlyá koronázták, a lengyel szejm pedig a május 12-re szabott határidő után ismét interregnumot jelentett be, Jakob Uchanskit nevezve ki másodszor is interrexnek. Henrik Franciaországban még tizenöt esztendeig uralkodott, haláláig viselve a lengyel királyi címet, melyet a Valois-király kalandos négy hónapja után 1576-ben Báthory István erdélyi fejedelem (ur. 1576-1586) szerzett meg. III. Henriknek francia királyként folyton manővereznie kellett az I. Henri de Guise herceg által vezetett Katolikus Liga és a Navarrai Henrik vezette hugenotta párt között. Ez vezetett a „Három Henrik háborújához”. Miután Guise herceg nyomást gyakorolt rá a protestánsoknak adott apró kedvezmények visszavonása és Navarrai Henrik trónutódlásának kizárása érdekében, sőt Párizsba is bevonult, III. Henrik király 1588-ban tanácskozás ürügyével tőrbecsalta Guise herceget és annak bíboros testvérét, és testőreivel meggyilkoltatta őket. (A gyilkosságot állítólag ágya kárpitja mögül ő maga is végignézte. Mindez a Blois-ban tartott rendi gyűlés végén történt december 23-án.) Utána a hűtlen Párizs ellen vonult, de a táborban egy Jacques Clément nevű fanatikus dominikánus szerzetes, akit azzal engedtek a királyhoz, hogy titkos leveleket hozott, ledöfte a palotájában. Másnap halt meg, de előtte tisztjeit feleskette Navarrai Henrikre, aki IV. Henrik néven követte őt a francia királyi trónon. Az utolsó Valois-házi király halála után Navarrai Henrik kénytelen volt felhagyni Párizs ostromával, mivel a III. Henrikhez „alig hű” nemesek több mint fele nem fogadta el egy hugenotta jelenlétét a francia trónon, ezek – Alençon hercegével együtt – csatlakoztak a Katolikus Ligához. HENRICUS VALESIUS REX Cum e Poloniae Regno Quod Ejus Sumae Virtuti merito fuerat delatum. In Gallia Carolo Fratre IX. Rege Vita Functo ad Patrium. Et Avitum lret. Hoc. Iter Faciens. Ultro Ad Has Aedes Divertit. Tota Fere. Italia Comitante Anno Salutis M.D.LXXIV.VI. Calend. Aug. Tantae Umanitatis Memor Foedericus Contafnus. D.M. Proc. Fundi Dominus. M.P. Król Henryk Walezy, po śmierci brata swego Karola IX., króla francuskiego, wracając z polskiego królestwa, które słusznie jego wielkim przymiotom ofiarowane było, na ojczyste swe dziedzictwo, w przejeździe swoim do tego tu wstąpił domu, w towarzystwie prawie całych Włoch, roku zbawienia 1574. dnia 6. sierpnia. Tej uprzejmości pamiętny Fryderyk Contafnus, miejsca właściciel ten napis położył Tłumaczenie w pisowni oryginalnej: S.P., Napis na pomniku Henryka Walezego we Włoszech [w:] Sławianin, Lwów 1839, s. 178

Forrás: Tarján M. Tamás: 1573. május 16. | Valois Henrik meghívása a lengyel trónra http://hu.wikipedia.org/wiki/III._Henrik_francia_kir%C3%A1ly

8

Jagelló Anna lengyel királyné

Miniatura Anny Jagiellonki, warsztat Lucasa Cranacha Młodszego, 1555 r.

Anna Jagiellonka (łac. Anna Dei gratia Infans Regni Poloniae; ur. 18 października 1523 w Krakowie, zm. 9 września 1596 w Warszawie) – królowa Polski od 1575 z dynastii Jagiellonów. Córka króla Polski i wielkiego księcia Litwy Zygmunta I Starego i Bony Sforzy. Żona księcia Siedmiogrodu, króla Polski Stefana Batorego, który w latach 1576-1586 sprawował faktyczną władzę. http://pl.wikipedia.org/wiki/Anna_Jagiellonka_(1523-1596) Anna Jagiellonka (1523-1596), królowa polska od 1575. Córka Zygmunta I Starego i Bony, od 1576 żona Stefana Batorego. Po wygaśnięciu 1572 dynastii Jagiellonów w linii męskiej, 1574 szlachta zobowiązała elekta Henryka Walezego do poślubienia Anny Jagielonki. Kiedy ten nie dotrzymał obietnicy, podczas bezkrólewia szlachta okrzyknęła 1575 Annę królową, przeznaczając jej na męża Stefana Batorego. Po śmierci Batorego (1586) Anna Jagielonka przyczyniła się, neutralizując wpływy Habsburgów, do wyboru na tron polski swojego siostrzeńca, Zygmunta III Wazy. Gorliwa katoliczka, zwolenniczka kontrreformacji, opiekunka Akademii Krakowskiej.

http://portalwiedzy.onet.pl/68005,,,,anna_jagiellonka,haslo.html

9

Anna Jagiellonka w stroju koronacyjnym, Marcin Kober, po 1575 r.

Jagelló Anna (lengyelül Anna Jagiellonka), (Krakkó, 1523. október 18. – Varsó, 1596. szeptember 9.) lengyel királyi hercegnő, Báthory Istvánnal kötött házassága révén Lengyelország királynéja, Litvánia nagyhercegnéje és Erdély fejedelemasszonya, a Jagelló-dinasztia utolsó sarja. Lengyelország királynéja Uralkodási ideje: 1576. május 1. – 1586. december 12. Koronázása: Krakkó, 1576. május 1. Elődje: Habsburg Katalin Utódja: Habsburg Anna Életrajzi adatok Uralkodóház: Jagelló-ház Született: Krakkó, 1523. október 18. Édesapja: I. Zsigmond Édesanyja: Bona Sforza

Házastársa: Báthory István Elhunyt: Varsó, 1596. szeptember 9. (72 évesen) Nyughelye: Krakkó

10

Családfa Gian Galleazzo II Sforza

Habsburg Erzsébet

IV. Kázmér sz. 1427. XI. 30. † 1492. VI. 7.

sz. 1436. † 1505. VIII. 30.

Aragóniai Izabella sz. 1470. X. 2. † 1524. II. 1.

sz. 1469. VI. 20. † 1494. X. 21.

Öreg Zsigmond

Bona Sforza sz. 1494. II. 2. † 1557. XI. 19.

sz. 1467. I. 1. † 1548. IV. 1.

Báthory István

Jagelló Anna

sz. 1533. IX. 27. † 1586. XII. 12. O O 1576. V. 1.

sz. 1523. X. 18. † 1596. IX. 9.

Élete Származása, testvérei 1523. október 18-án Krakkóban született Jagelló Zsigmond lengyel király és Bona Sforza milánói hercegnő negyedik gyermekeként. Öten voltak testvérek, közülük Izabella (1519–1559) Szapolyai János magyar királyhoz, Zsófia (1522–1575) II. Henrik braunschweig-wolfenbütteli herceghez, Katalin (1526–1583) pedig III. Wasa János svéd királyhoz ment feleségül. Bátyja, Zsigmond Ágost 1548-ban, apja halála után a lengyel trónra jutott. Nővéreivel ellentétben Anna nem ment férjhez. Lengyelország királynéja Hajadon volt, amikor 1572. július 7-én bátyja, II. Zsigmond Ágost lengyel király meghalt, s vele – gyermektelensége folytán – kihalt a Jagelló-ház férfiága. Anna ekkor jutott nagyobb politikai szerephez, mivel a lengyel rendek megállapodtak abban, hogy új királyuknak a koronázás feltételeként feleségül kell vennie az ekkor már 49 éves hercegnőt. 1573-ban a rendek Valois Henrik herceget, IX. Károly francia király öccsét választották királlyá. Az új király azonban azonban bátyja halála után titokban elhagyta Lengyelországot, hogy elfoglalja a francia trónt. Újból megindult a küzdelem az üresen maradt lengyel koronáért. A legesélyesebb jelölt Habsburg Miksa császár és király volt, de jelentkezett az orosz Rettegett Iván is, míg a törökök Báthory István erdélyi fejedelmet ajánlották a lengyelek figyelmébe. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett Miksa javára, akit a pápa is támogatott. Az 1569-es lublini unióval szorosan összekapcsolt lengyelek és litvánok attól tarthattak, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, miközben török támadással kell számolniuk. Hiába választotta meg a főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát, a köznemesség 1575. december 12-én Báthory mellett foglalt állást. Végül a gyorsaság döntött: a késlekedő Miksával szemben az erdélyi ügyeket elrendező fejedelem elfogadta a lengyel rendek feltételeit, és feleségül vette a nála 10 évvel idősebb Anna hercegnőt.

11

Anna Jagiellonka z mężem Stefanem Batorym, II połowa XIX w.

A házasságkötés 1576. május 1-jén Krakkóban zajlott le, noha a rendek később megengedték a házasfeleknek, hogy külön éljenek. Még ugyanezen a napon a koronázásra is sor került. Anna névlegesen egyenrangú társuralkodóként szerepelt férje mellett, a tényleges, közvetlen hatalom azonban Báthory kezében összpontosult. Özvegységben (1586–1596)

Portret Anny Jagiellonki w stroju wdowy z 1595 r. autorstwa Marcina Kobera Jagello Anna arcképe 1595-ből, Marcin Kober festménye

12

Báthory István 1586. december 12-én meghalt, s mivel nem született utóda, a trónt az ekkor 63 éves Anna örökölte. Az özvegy királyné azonban unokaöccsének, nővére, Jagelló Katalin svéd királyné fiának, a 21 éves Vasa Zsigmond svéd hercegnek igyekezett biztosítani a trónt, és Jan Sariusz Zamoyski (Jan Zamojski) herbu Jelita (1542-1605) kancellár segítségével sikerült elérnie, hogy az ifjút 1587 augusztusában a lengyel rendek III. Zsigmond néven királyukká válasszák.

Jan Sariusz Zamoyski szobra Zamośćban (Fotó: Buskó András)

Anna tíz évvel élte túl férjét, Varsóban halt meg 1596. szeptember 9-én, 73 éves korában. Holttestét a krakkói Wawel katedrális altemplomában helyezték végső nyugalomra.

Jagelló Anna síremléke a Wawelben http://hu.wikipedia.org/wiki/Jagell%C3%B3_Anna_lengyel_kir%C3%A1lyn%C3%A9

13

Báthory István

Jan Matejko – Báthory István Erdély fejedelme, Lengyelország királya, Litvánia nagyfejedelme 1576 – 1586

Báthory István királyi aláírása

Stefan Batory (węg. Báthory István, ur. 27 września 1533 w Szilágysomlyó, zm. 12 grudnia 1586 w Grodnie) – książę siedmiogrodzki od 1571, król Polski od 1576, po ślubie (w tym samym roku) z Anną Jagiellonką, córką Zygmunta I Starego. http://pl.wikipedia.org/wiki/Stefan_Batory

14

Stefan Batory (1533-1586), książę siedmiogrodzki od 1571, król Polski od 1576. Ożeniony z królową Anną Jagiellonką. Po koronacji na króla Polski pozostał księciem Siedmiogrodu, oddając namiestnictwo swemu bratu Krzysztofowi. Wkrótce po elekcji uzyskał aprobatę, niechętnych wcześniej jego kandydaturze, senatorów i Kościoła katolickiego. Wystąpienie Gdańska, który odmówił uznania Stefana Batorego, doprowadziło do konfliktu zbrojnego, zakończonego kompromisem w 1577 - Gdańszczanie uznali zależność od króla polskiego i zgodzili się na zapłacenie wysokiej kontrybucji, w zamian król zrezygnował z budowy floty kaperskiej i wycofał wydane w 1570 statuty Karnkowskiego, ściśle podporządkowujące Gdańsk Rzeczypospolitej. Stefan Batory dążył do skierowania polityki polskiej przeciwko wrogom Siedmiogrodu, tj. austriackim Habsburgom i Turcji. 1578-1582 prowadził wojny z Moskwą o Inflanty. Trzy kolejne wyprawy: połocka (1579), wielkołucka (1580) i pskowska (1581), zakończyły się pełnym sukcesem wojsk królewskich i zawarciem dziesięcioletniego rozejmu w Jamie Zapolskim (1582). Za namową papieży Grzegorza XIII i Sykstusa V obiecujących rekompensatę finansową, Stefan Batory rozpoczął przygotowania do wojny z Turcją, przerwane z powodu jego śmierci. Przeprowadził reformy wojskowe, m.in. powołał piechotę wybraniecką (1 żołnierz utrzymywany przez 20 chłopów z dóbr królewskich), ustanowił rejestr kozacki obejmujący Kozaków zaporoskich, pobierających żołd od Rzeczypospolitej i zobowiązanych do walki w armii polskiej, ustalił podział jazdy na ciężkozbrojną husarię, chorągwie kozackie i jazdę lekką. Dążąc do pozyskania szlachty król utworzył Trybunał Koronny (1578) i Litewski (1581), przekazując im przysługujące dotąd władcy uprawnienia sądownicze. Starał się o wzrost znaczenia sejmików kosztem sejmu. Stosując się do zasad konfederacji warszawskiej (1573), Stefan Batory prowadził tolerancyjną politykę w stosunku do innowierców, jednocześnie wspierał Kościół katolicki i zakon jezuitów. W 1579 założył Akademię Wileńską.

http://portalwiedzy.onet.pl/50303,,,,stefan_batory,haslo.html

15

Báthory István (1583) Martin Kober (auch Köber oder Köbner; poln.: Marcin Kober) (* 1550 in Breslau; † vor 1609)

somlyai Báthory (Báthori) István (Szilágysomlyó, 1533. szeptember 27. – Grodnó, 1586. december 12.) erdélyi fejedelem (1571–1586), Lengyelország királya (1576–1586).  Uralkodóház: Báthory család  Teljes neve: somlyai Báthory (Báthori) István  Született: Szilágysomlyó, 1533. szeptember 27.  Édesapja: Báthory István erdélyi vajda  Édesanyja: Telegdy Katalin  Vajdává választották: Gyulafehérvár, 1571. május 25.  Házastársa: (1576) Jagelló Anna  Gyermeke: nem született  Lengyel királlyá választották: 1575  Uralkodási ideje: o

Erdélyi Fejedelemség: 1571. május 25. – 1586. december 12.

o

Lengyel Királyság: 1576. május 1 – 1586. december 12. (uralmának szultáni megerősítése: 1571. augusztus 18.)

 Koronázása: 1576. május 1.  Elhunyt: Grodno, 1586. december 12.  Nyughelye: krakkói Waweli székesegyház

16

Családfa

Báthory István családfája

17

Élete fejedelemmé választásáig 1533. szeptember 27.-én Somlyón született Báthory István (1477–1534) – aki 1530–1534 között János király erdélyi vajdája volt – és Telegdi Katalin (1492–1547) fiaként. Az akkoriban Erdélyhez tartozó Partiumban családja birtokolta a somlyói mellett a szatmári és szinéri uradalmat is. Apja néhány hónappal születése után, 1534. március 17-én elhunyt, ezért Várdai Pál esztergomi érsek vállalta nevelését, majd az 1540-es években I. Ferdinánd bécsi udvarában apródoskodott. Humanista műveltséget szerzett, ám Padovában sosem tanult. Az ottani egyetemre unokaöccse, a későbbi Báthory Gábor fejedelem apja járt.[1] A reformáció terjedése idején is megőrizte katolikus hitét. Hazatért az akkor éppen Habsburg-uralom alatt álló Erdélybe, majd az 1556-ban visszatért Izabella és János Zsigmond híve lett: a rendek nevében már ő köszöntötte, és kísérte Kolozsvárra a hazatérő királynét. 1559-ben megkapta Erdély legjelentősebb katonai pozícióját, a váradi kapitányságot. Izabella egykori tiszántúli főkapitánya, Balassa Menyhért 1561-ben átpártolt Ferdinándhoz, ami a Habsburg-Szapolyai küzdelmek újabb felvonásához vezetett. Báthory 1562-ben vereséget szenvedett Hadadnál vívott csatában Balassa seregétől, 1563-ban pedig követként járt Ferdinándnál (eredménytelenül), hogy feleségül kérje annak egyik lányát János Zsigmond számára. 1564-ben Balassa hibáját kihasználva előbb egykori családi birtokát: Szatmárt, majd Nagybányát foglalta el, amit a hadjáratot tovább folytató János Zsigmond fejedelem sikerei követtek. Az új császár és király, Miksa azonban 1565-ben a Németalföldről hazahívott Schwendi Lázárt, újdonsült magyarországi fővezérét küldte Erdély ellen. Schwendi és Balassa sikerei miatt János Zsigmond Báthoryt bízta meg, hogy tárgyaljon a békefeltételekről. A Szatmárban kötött ideiglenes megállapodást azonban a fejedelem a vele szövetséges törökök támadása miatt nem tartotta be, aminek következtében az erdélyi követként éppen Bécsben tárgyaló Báthoryt Miksa két és fél évre fogságba vetette. Távollétében János Zsigmond Bekes Gáspár befolyása alá került, így a hazatérő Báthory kiszorult a fejedelmi udvarból. A Bekes által letárgyalt 1570-es speyeri egyezmény úgy rendezte a két uralkodó viszonyát, hogy János Zsigmond lemondott magyar királyi címéről, Miksa pedig elismerte őt erdélyi fejedelemnek, azzal a feltétellel, hogy magvaszakadtával Erdély is a Habsburgoké lesz.

Erdélyi fejedelemsége János Zsigmond halála után a speyeri egyezmény értelmében Erdélynek Miksa uralma alá kellett volna kerülnie (ebben az esetben Bekes Gáspár lehetett volna a vajda), ugyanakkor II. Szelim szultán is kiállította azt az okmányt (athname), amely megnevezte az új fejedelmet. Az erdélyi rendek a kritikus helyzetben gyűlést hívtak össze, és 1571. május 25-én a gyulafehérvári országgyűlés egyhangúlag fejedelemmé választotta az ország leghatalmasabb főurát, Báthory Istvánt. Az athnamét csak ezután hirdették ki (ott is az ő neve szerepelt…), ugyanakkor a fejedelem, mint erdélyi vajda, titokban hűséget esküdött Miksának is. A törököket csak az érdekelte, hogy a Királyi Magyarország és Erdély ne kerüljön egy kézbe, ezért volt jobb jelölt Báthory, mint a Habsburg-párti Bekes, és ezért járultak hozzá 1572-ben Báthory fejedelemségének örökletessé tételéhez. Miksa ugyan szívesen elfoglalta volna Erdélyt, de emiatt, 3 évvel a drinápolyi béke után, nem kockáztathatott meg egy törökellenes háborút, így jó képet vágott Báthoryhoz, sőt úgy tett, mintha örülne is, hogy egy unitárius után egy katolikus lett a fejedelem. A jó viszony azonban nem tartott sokáig: Miksa támogatta Bekes 1573-as Báthory-ellenes szervezkedését. A fejedelem azonban leszámolt ellenfeleivel: Bekes kénytelen volt Magyarországra menekülni, vára, Fogaras pedig családjával együtt Báthory kezébe került. Bekes azonban nem nyugodott: a Királyi Magyarország területéről hadsereget gyűjtött, Erdélyben pedig a székelyeket és a szászokat igyekezett fellázítani. Miksa a megüresedett lengyel trónra vágyott, amire Báthory is jelölt volt. Hogy kiüsse ellenfelét, Miksa támogatta Bekes erdélyi akcióját. A fejedelem végül 1575. július 8-án a kerelőszentpáli csatában végleg legyőzte ellenfelét, aki (miután Miksa persze megtagadta őt!) kénytelen volt Lengyelországba menekülni. Bekes elleni háborúban tűnt ki Székely Mózes, aki a radnóti és a kerelőszentpáli csatákban olyan vitézül harcolt, hogy a fejedelem megtette őt a fejedelmi testőrség parancsnokának. A fejedelem még a csatamezőn felakasztat 5 elfogott főurat, egy hónap múlva pedig országgyűlési jóváhagyással még 43 Bekes-pártit (köztük 7 főurat) végeztet ki. A

18

csatában került fogságba a költő Balassi Bálint is, akit a fejedelem 1577-ig az udvarában tart. A győzelemmel megszilárdul Báthory uralma (bár III. Murád török szultán Erdély éves adóját 10 000-ről 15 000 Ft-ra emeli), és a stabil Erdéllyel a háta mögött javul az esélye a lengyel trónra is. Belpolitikájában a fejedelmi hatalom megerősítésére törekszik: felülvizsgálja a korábbi fejedelmi birtokadományokat, számba veszi az állami jövedelmeket, fejleszti a kereskedelmet és a bányászatot. Az erdélyi vallási türelmet ő sem bolygatja (ugyanakkor megtiltja a további újításokat), bár célja a katolicizmus erősítése a többségében protestáns fejedelemségben. 1579-ben Kolozsvárra telepíti a jezsuitákat, és mint vallási újítót, a dévai várbörtönbe záratja Dávid Ferenc unitárius püspököt. 1581ben jezsuita kollégiumot alapít Kolozsváron, amely a mai Szegedi Tudományegyetem jogelődje. Udvarában Padovában végzett értelmiségiekkel veszi körül magát, innen indul például a Wesselényiek és a Bethlenek felemelkedése is. Maga a fejedelem is kiváló politikai író, levelei stílusremekek. Érzékeny lélek lehetett, hiszen a zongora egyik ősén: virginálon játszott, amit saját szobájában tartott. Uralma idején volt az Erdélyi Fejedelemség első virágkora.

19

Lengyel királysága Lengyelország a Jagellók kihalása után (1572) szabad királyválasztó országgá lett. 1573-ban Valois Henriket, a francia király öccsét választották királyukká, akivel aláíratták az uralkodói hatalmat jelentősen meggyengítő ún. Articuli Henricianit. Az új király azonban bátyja halála után elhagyta Lengyelországot, hogy elfoglalja a francia trónt. Újból megindult a küzdelem az üresen maradt lengyel trónért. A legesélyesebb jelölt Habsburg Miksa császár és király volt, de jelentkezett az orosz Rettegett Iván is, míg a törökök Báthory István erdélyi fejedelmet ajánlották a lengyelek figyelmébe. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett Miksa javára, akit a pápa is támogatott. Az 1569-es lublini unióval szorosan összekapcsolt lengyelek és litvánok attól tarthattak, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, miközben török támadással kell számolniuk. Hiába választotta meg a főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát, a köznemesség 1575. december 12-én Báthory mellett foglalt állást. Végül a gyorsaság döntött: a késlekedő Miksával szemben az erdélyi ügyeket elrendező fejedelem elfogadta a lengyel rendek feltételeit, és feleségül vette a nála 10 évvel idősebb Jagelló Annát, az utolsó Jagelló-házi lengyel király, II. Zsigmond Ágost húgát. A gyorsan Lengyelországba érkező Báthoryt 1576. május 1-jén Krakkóban, a waweli székesegyházban királlyá koronázták. Szerencséjére a dolgok ilyetén alakulásába belenyugodni nem akaró Miksa még ebben az évben meghalt, így már csak az ellenálló Gdańsk városával kellett elismertetnie uralmát. Erdély trónjáról sem mondott le, előbb vajdaként bátyja, Báthory Kristóf kormányozta a fejedelemséget, majd ennek halála után, 1581-ben Kristóf fia, Zsigmond lett a vajda. Az ő kiskorúságának idejére kormányzótanácsot, majd 3 helytartóból álló triumvirátust állított fel, a fontosabb ügyekben azonban a Krakkóban székelő erdélyi kancellária útján maga intézkedett. 1585ben a Királyi Magyarországtól visszaszerezte Nagybányát, a 3 helytartó helyett pedig egyet nevezett ki: Ghyczy János váradi kapitányt. Lengyelországban is igyekezett erősíteni a központi hatalmat, rendbe tette a gazdaságot (fogyasztási adók), a rendektől független zsoldos hadseregében pedig szívesen alkalmazott erdélyieket (volt, hogy ötezren is harcoltak seregében!). A lovasság parancsnokává tette például a korábban ellene harcoló, de később bocsánatát elnyert Bekes Gáspárt, és az Egert védő Bornemissza Gergely János nevű fia is az oldalán harcolt. Számos székely harcolt Báthory lengyel király oldalán, akik közül ki lehet emelni Székely Mózest, a későbbi sófalvi sókamarást és erdélyi fejedelmet. Kancellárja, a Padovában tanult köznemes, Jan Zamoyski volt legfőbb támasza, akihez Kristóf bátyja Griseldis nevű lányát is feleségül adta. 1584-ben még a korábban őt támogató Zborowski-fivérek összeesküvését is felgöngyölítette, egyiküket ki is végeztette. 1579-ben ő alapította meg a Vilnai (Vilniusi) Egyetemet.

Báthory Pszkov előtt (Jan Matejko festménye)

20

A lengyel rendek azt kívánták tőle, hogy szerezze vissza a livóniai háborúban Rettegett Iván cárral szemben elvesztett területeket, miközben maguk nem akarták a háború terheit viselni. Nagyobb részt magyar hajdúkból álló seregével azonban Báthory megfelelt az elvárásoknak: 1579-1581 között három hadjáratban győzte le az oroszokat. Előbb Polock várát (Polack (régiesen Polacak), oroszul Polock (Полацк, Полоцк), lengyelül Płock járási jogú város Fehéroroszország északi részén, a Vicebszki terület Polacki járásának székhelye.) foglalta vissza, majd Velikije Lukit ostromolta sikerrel, végül pedig Pszkov ellen vonult (1582-ben sikertelenül ostromolta). A cár a pápát azzal hitegette, hogy katolizál, és segít a törökök Európából való kiűzésében, így Báthory Antonio Possevino, itáliai jezsuita szerzetes közvetítésével végül 1582-ben Jam Zapolszkijban fegyverszünetet kötött az oroszokkal. A siker így is jelentős volt, hiszen ezzel Lengyelország visszaszerezte az eredeti területéhez képest megnagyobbodott Livóniát és a Litvániához tartozó belorusz (fehéroroszországi) területeket, amivel előnyre tett szert a Balti-tengeri uralomért vívott hatalmi vetélkedésben. Báthory a cár 1584-es halála után foglalkozott Oroszország meghódításának tervével is, de a lengyel rendek továbbra sem voltak hajlandóak vállalni egy ilyen nagyszabású vállalkozás terheit. Távolabbi politikai tervét - Lengyelország, Magyarország és Erdély államszövetségét, mely egyaránt szolgálta volna a Habsburgok és a török visszaszorítását - nem tudta megvalósítani. Grodnó [Hrodna vagy Horadnya (Гродна, belarusz nyelven), lengyelül Grodno, oroszul Гродно, litvánul Gardinas) nagyváros Fehéroroszország északnyugati részén, a litván és a lengyel határ közelében, a Nyemanfolyó és a Laszoszna (Loszoszno) összefolyásánál. Jelenleg a Hrodnai terület és a Hrodnai járás székhelye] a 16. században a lengyel-litván államszövetség egyik legfontosabb városa lett, Báthory István fejedelem itt építette fel reneszánsz stílusú palotáját, ahol 1586. december 12-én váratlanul halt meg.

Hrodna (Grodna) 1575-ben

Mivel utóda nem született, a lengyel trónon feleségének unokaöccse, a svéd III. Zsigmond követte. Halála után a krakkói waweli székesegyház kriptájában temették el. A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, és velük is csak latinul érintkezett. A későbbi erdélyi fejedelmek őt, mint a Hunyadi Mátyás óta legsikeresebb magyar politikust tekintették példaképüknek, követték azon koncepcióját, hogy Magyarországot Erdélyből kiindulva is lehet egyesíteni.

21

Báthory István síremléke a krakkói waweli székesegyházban

Báthory sírja a waweli székesegyház kriptájában (fotó: Buskó András)

Források 1.

↑ Pierre LESCALOPIER, Pierre Lescalopier utazása Erdélybe, 1574, Budapest, 1982, 72. o. Báthory István emlékezete / [a bev. tanulmányt és az epilógust irta, ... szerk. Nagy László, ford. Galántai Erzsébet et al.] ; [a ... képanyagát vál. Nagy László] Budapest : Zrinyi Kiadó, [1994] 339 p. : ill. Magyarország története 1526-1686. Akadémiai, Bp. 1985 Magyarország történeti kronológiája, II. kötet 1526-1848. Akadémiai, Bp. 1989 Jerzy Topolski: Lengyelország története. Gondolat, Bp. 1989 Szekeres Lukács Sándor: Székely Mózes Erdély székely fejedelme, Székelyudvarhely, 2007. Markó László: A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig. 2., bőv., jav. kiadás. Bp. 2006. http://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1thory_Istv%C3%A1n

22

Vasa-ház

A Vasa család nemesi címere

Wazowie (szw. Vasaätten) – dynastia szwedzka panująca w Królestwie Szwecji w latach 1523-1654, w Rzeczypospolitej Obojga Narodów w latach 1587-1668 oraz na Śląsku w Księstwie OpolskoRaciborskim w latach 1645-1666 i w Księstwie Nysko-Otmuchowskim w latach 1625-1655. Nazwa dynastii pochodzi prawdopodobnie od godła vase (pol. snopek, wiązka rózg, faszyna) znajdującego się w herbie rodu. http://pl.wikipedia.org/wiki/Wazowie Wazowie, Vasa, dynastia szwedzka panująca w Szwecji 1523-1654 i w Polsce 15871668. Jej nazwa pochodzi od herbu z wyobrażeniem snopka (w języku szwedzkim vasa). Założona przez Gustawa I Wazę (syna szwedzkiego magnata Eryka Johanssona, straconego 1520 na rozkaz króla duńskiego Chrystiana II), który stanął na czele antyduńskiego powstania i 1521 został regentem, a 1523 królem Szwecji. Wnuk Gustawa - Zygmunt III Waza, wybrany 1587 na króla Polski, niepopularny w Szwecji jako katolik, 1599 pozbawiony został korony szwedzkiej, którą przejął jego stryj Karol IX Sudermański. Jednak synowie Zygmunta panujący w Polsce używali nadal tytułów królów Szwecji, co było jedną z przyczyn wojen polsko-szwedzkich. Starsza linia dynastyczna (polska) wygasła 1672 na Janie II Kazimierzu. Najwybitniejszym przedstawicielem młodszej (szwedzkiej) linii Wazów był Gustaw II Adolf. Młodsza linia wygasła w 1689 na królowej Krystynie, córce Gustawa Adolfa, która 1654 przekazała tron Karolowi X Gustawowi z rodu Wittelsbachów. http://portalwiedzy.onet.pl/71318,,,,wazowie,haslo.html

23

I. Vasa Gusztáv

A Vasa-dinasztia 1521 és 1654 között Svédországban és 1587 és 1668 között Lengyelországban uralkodó királyi ház volt. A család szimbóluma egy búzakalász (svédül: vasa), innen ered a család neve.

A Vasa család királyi címere

24

A Vasa-ház első uralkodója Gusztáv Eriksson, a későbbi I. Gusztáv, aki kivezette Svédországot a számára hátrányos Kalmari unióból. A királyi címet Gusztáv gyermekei örökölték. Az uralkodóház királyai időrendben: I. Gusztáv, 1521–1560 XIV. Erik, 1560–1568 III. János, 1568–1592 Zsigmond, 1592–1599 IX. Károly, 1599–1611 II. Gusztáv Adolf, 1611–1632 Krisztina, 1632–1654 III. János feleségül vette a lengyel Jagelló Katalint, ezzel összekötötte a lengyel-litván dinasztiát a svéd Vasa-házzal. Ebből a kötődésből származtak Lengyelország Vasa-házi királyai: III. Zsigmond, 1587–1632 IV. Ulászló, 1632–1648 II. János Kázmér, 1648–1668 A gyermektelen Krisztina királynővel 1689-ben kihalt a dinasztia svéd ága. A koronát a PfalzZweibrücken-Birkenfeld-ház örökölte, a Wittelsbachok egyik mellékága. II. János Kázmér királyságával a dinasztia hatalma leáldozott. A háborúk az Oszmán Birodalommal, Oroszországgal, Brandenburg-Poroszországgal, Erdéllyel, a kozákokkal és Svédországgal tönkretették Lengyelországot. 1652-ben a szejmben először alkalmazták a Liberum Veto gyakorlását egy parlamenti döntés ellen. Ezzel a szejm csak egyhangú döntéseket tudott elfogadni, mellyel működésképtelenné vált. 1657-ben és 1660-ban garantálták a Porosz Hercegség szuverenitását, melyből később kifejlődött a későbbi porosz állam. Az 1667-es andrusovói fegyverszünet Oroszországgal hatalmas területveszteséget okozott Lengyelországnak. Szmolenszk, Kijev, és az egész Ukrajna a Dnyeper folyóig orosz fennhatóság alá került. Ezzel a Vasa-ház uralma is megszűnt Lengyelországban. Az új uralkodó Wiśniowiecki Mihály herceg lett. Az utolsó férfiági Vasa, II. János Kázmér 1672-ben halt meg Franciaországban. A Vasa család nőágon leszármazott tagjai azonban egészen 1818-ig maradtak a svéd trónon. Az utolsó, magát Vasának nevező hercegnő a szász Karola királynő (1833–1907) volt, IV. Gusztáv Adolf unokája. A ma uralkodó svéd királyi család ereiben is csörgedezik Vasa vér a badeni Viktória hercegnő révén, aki V. Bernadotte Gusztáv felesége volt - a mai király dédanyja, aki IV. Gusztáv Adolf nőági utóda volt.

A család további tagjai Karl Ferdinand Vasa, (lengyelül: Karol Ferdynand Waza) (1613–1655), lengyel herceg, Boroszló hercegprímása és Płock püspöke. Johann Albert Vasa (lengyelül: Jan Olbracht Waza) (1612–1634), lengyel herceg.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Vasa-h%C3%A1z

25

III. Zsigmond lengyel király

Jan Matejko - Zygmunt III Waza

III. Zsigmond aláírása

Zygmunt III Waza (ur. 20 czerwca 1566 w szwedzkim zamku Gripsholm, zm. 30 kwietnia 1632 w Warszawie) – król Polski (1587-1632) i Szwecji (1592-1599, jako Sigismund), tytularny król Szwecji 1599-1632 z dynastii Wazów. Jedyny syn króla szwedzkiego Jana III Wazy i królewny polskiej Katarzyny Jagiellonki. http://pl.wikipedia.org/wiki/Zygmunt_III_Waza

26

Zygmunt III Waza (1566-1632), król polski od 1587, szwedzki 1592-1599. Syn Jana III Wazy i Katarzyny Jagiellonki, córki Zygmunta I Starego. Wybrany na króla polski dzięki poparciu ciotki, Anny Jagiellonki, i kanclerza J. Zamoyskiego, który pokonał w bitwie pod Byczyną (1588) wojska kontrkandydata do tronu, arcyksięcia Maksymiliana Habsburga. Po objęciu tronu polskiego Zygmunt III Waza starał się o utrzymanie bliskich stosunków z habsburskim dworem cesarskim. Dwukrotnie żonaty - 1592 z Anną Habsburżanką, po śmierci której (1598) 1605 ożenił się z jej siostrą Konstancją. Zbliżenie króla do dynastii habsburskiej, rosnące wpływy kontrreformacji, odsuwanie od stanowisk państwowych dysydentów budziły niepokój szlachty. 1592 zwołano sejm inkwizycyjny, na którym król tłumaczył się ze swoich działań i złożył obietnicę, że bez zgody sejmu nie opuści Polski. Kulminacją konfliktu dworu ze stronnictwem szlacheckim był rokosz sandomierski (1605-1609). Po śmierci ojca, za zgodą sejmu polskiego, Zygmunt III Waza wyjechał do Szwecji, gdzie 1593 koronował się na króla szwedzkiego. 1599 utracił tron szwedzki na rzecz stryja, Karola IX Sudermańskiego. Spory dynastyczne o tron szwedzki stały się, obok różnic religijnych, ustrojowych, rozbieżnych interesów politycznych i ekonomicznych, jedną z przyczyn wybuchu wojen polsko-szwedzkich, rozpoczętych 1600 szwedzką wyprawą na Inflanty (wojny polskoszwedzkie 1563-1721). W trakcie tzw. I dymitriady (1605-1606) król nie poparł ingerujących w wewnętrzne sprawy rosyjskie polskich możnowładców (J. Mniszcha, K. Wiśniowieckiego). Podczas II dymitriady (1609-1610) rozpoczął równocześnie wojnę przeciwko koalicji rosyjsko-szwedzkiej (1609). Po zwycięstwie nad siłami rosyjsko-szwedzkimi pod Kłuszynem (1610) odrzucił propozycję bojarów rosyjskich osadzenia na tronie w Moskwie swego syna, królewicza Władysława. Wybuchłe na nowo walki polsko-rosyjskie zakończyły się korzystnym dla Polski rozejmem w Deulinie (1619). Od 1613 Zygmunt III Waza, związany formalnym przymierzem z Habsburgami, inspirował najazd na Siedmiogród, w momencie gdy wojska księcia siedmiogrodzkiego Gabora Bethlena oblegały na początku wojny trzydziestoletniej Wiedeń (1619). Tym samym sprowokował konflikt z Turcją (klęska pod Cecorą 1620, obrona Chocimia 1621). Dążąc do pozyskania sojuszników przeciw Szwecji i Rosji, wyraził zgodę, by opiekę nad umysłowo chorym księciem pruskim Albrechtem Fryderykiem sprawowali Hohenzollernowie brandenburscy, i 1611 przekazał im Prusy Królewskie w dziedziczne lenno. Zwolennik kontrreformacji, odmówił podpisania ustawy o obronie różnowierców, systematycznie odsuwał ich od funkcji państwowych. 1596 doprowadził do podpisania unii brzeskiej. W tym samym roku przeniósł królewski ośrodek władzy z Krakowa do Warszawy. Mecenas sztuki, przebudował Zamek Królewski w Warszawie, który od 1611 stał się główną rezydencją królów Polski.

http://portalwiedzy.onet.pl/25714,,,,zygmunt_iii_waza,haslo.html

27

III. Zsigmond lengyel király egyesített címere

III. Zsigmond lengyel király (lengyelül Zygmunt III Waza); (Gripsholm vára, 1566. június 20. – Varsó, 1632. április 30.) Lengyelország királya 1587–1632 között és Svédország uralkodója 1592– 1599 között a Vasa-dinasztiából. Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1587. szeptember 18. – 1632. április 19. Koronázása: Krakkó, 1587. december 27. Elődje: Báthory István Utódja: IV. Ulászló Svédország királya Uralkodási ideje: 1592. november 17. – 1599. július 24. Koronázása: 1594. február 19. Elődje: III. János Utódja: IX. Károly

28

III. Zsigmond (Marcin Kober) – Zygmunt III Waza Portret pędzla Marcina Kobera ok. 1590 r.

Életrajzi adatok Uralkodóház: Vasa-ház Született: Gripsholmi kastély, 1566. június 20.

Édesapja: III. János svéd király Édesanyja: Jagelló Katalin lengyel királyi hercegnő Házastársa: 1. Ausztriai Anna; 2. Ausztriai Konstancia Gyermekei: Elhunyt: Varsó, 1632. április 30. (65 évesen) Nyughelye: Waweli székesegyház, Krakkó, 1633. február 4.

29

III. Waza Zsigmond és Katarzyna Jagiellonka családfája

30

III. Waza Zsigmond családjával Gripsholm várában – Zygmunt z rodzicami na zamku Gripsholm

Házasságai, gyermekei 1592. május 31-én Krakkóban feleségül vette II. Károly osztrák főherceg félárva leányát, Habsburg Annát. Házasságukból öt gyermek született, azonban csak egyetlen fiúgyermek, a későbbi IV. Ulászló érte el a felnőttkort: Anna Mária (1593-1600) Katalin (1594-1594) Ulászló Konstantin (1595-1648), IV. Ulászló néven 1632 és 1648 között Lengyelország királya Katalin (1596-1597) Kristóf (1598-1598) A fiatalasszony azonban a házasságkötés után hat évvel, 1598 februárjában egy szülést követően meghalt. Zsigmond több mint hét évet özvegységben töltött, s csak 1605-ben nősült újra. Elhunyt felesége egyik húgát, a 17 éves Habsburg Konstanciát vette nőül. Esküvőjüket 1605. december 11-én tartották Varsóban. Hét gyermekük született, akik közül négy fiú és egy leány érte el a nagykorúságot: II. János Kázmér (1609-1672) Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege, Svédország címzetes királya János Albert (1612-1634) Ermland és Krakkó püspöke Károly Ferdinánd (1613-1655) Boroszló és Płock püspöke, Oppeln és Ratibor hercege Sándor Károly (1614-1634) Anna Katalin Konstancia (1616-1651), 1642-től Fülöp Vilmos neuburgi palotagróf, utóbb pfalzi választófejedelem felesége Konstancia 1631. július 10-én meghalt, s elvesztése igencsak megrendítette az idős Zsigmondot. Alig kilenc hónappal élte túl második feleségét. Mindkettőjüket a krakkói Wawel katedrálisban temették el.

31

Út a lengyel koronáig 1566. június 20-án született Gripsholm várában III. János svéd király és Jagelló Katalin lengyel királyi hercegnő egyetlen fiaként. Nővérei közül a nála két évvel fiatalabb Anna hercegnő érte el a felnőttkort. Anyai nagybátyja, II. Zsigmond Ágost volt a Jagelló-ház utolsó férfi tagja a lengyel trónon. Anyja őt abban a reményben, hogy a Jagelló-ház kihalásával a lengyel korona majd Zsigmondra száll, a katolikus hitben neveltette. Zsigmond Ágostot 1576-ban ugyan Báthory István, Erdély fejedelme követte a trónon, ám Báthory halála után, 1587. augusztus 19-én az ifjú Zsigmondot a lengyel rendek királlyá választották. Megválasztásában nagy szerepet vállalt nagynénje, Jagelló Anna, Báthory István özvegye és Jan Zamoyski kancellár. Megkoronázására 1587. december 27-én Krakkóban került sor. Svéd–lengyel háború Apja, III. János 1592-ben bekövetkezett halála után Svédország koronáját is örökölte, és 1594. február 19-én Uppsalában királlyá koronázták, azonban már júliusban visszatért Lengyelországba, és a skandináv országot Krakkóból irányította, ottani kormányzójává pedig nagybátyját, Södermanland hercegét tette meg, hogy mindenben az ő utasítása szerint járjon el. Svédország ellenben evangélikus volt, míg a király katolikus. Ez még ugyan a legkevesebb probléma lett volna, Zsigmond azonban – noha a koronázás feltételeként ígéretet tett a svédeknek a vallásszabadság biztosítására – megindította Svédországban a rekatolizációt. Södermanland hercege ellenben elkötelezett protestáns volt, és a Zsigmonddal szembe került svéd nemességet maga mellé állítva, lázadást robbantott ki az országban. Zsigmond hajóra szállt, hogy helyreállítsa hatalmát Svédországban. 12 000 fős lengyel haderejében nagy számban voltak magyar és német lovasok, sőt a partraszállás után még hű svédek is csatlakoztak hozzá. Szeptember 8-án Stegeborg mellett győzelmet aratott Södermanland hercege felett, alig több mint két héttel később azonban a stångebrói csatában a számbelileg kisebb svédektől vereséget szenvedett, és kiszorult Svédországból. Zsigmond nem volt hajlandó lemondani trónigényéről, mellyel kezdetét vette a svéd–lengyel háború első szakasza. A svédek 1599-ben trónfosztottá nyilvánították Zsigmondot, mire a lengyelek a következő évben megszállták és birtokukba vették a svéd fennhatóság alatt lévő Észak-Észtországot, megnyitva a svéd–lengyel háború második, 1611-ig tartó szakaszát. 1604-ben a svéd rendek az 1599 óta kormányzóként intézkedő Södermanland hercegét IX. Károly néven királlyá választották, 1607-ben megkoronázták, de már 1611-ben meghalt. A trónon fia, az ifjú II. Gusztáv Adolf követte, aki 1618-ban tűzszünetet kötött Zsigmonddal. Zsigmond azonban 1620-ban háborúba keveredett a törökökkel, melynek hírére Gusztáv Adolf támadásba lendült, és elfoglalta Rigát, Daugavpilset és Livóniát, majd 1628-ban Litvánia is svéd megszállás alá került. Zsigmond 1629-ben kénytelen volt fegyverszünetet kötni a svédekkel, amelyben átengedte Gusztáv Adolfnak Livóniát, valamint Danzig és Königsberg kivételével az összes porosz kikötőt. Miután a svéd király a harmincéves háború során 1634-ben a lützeni csatában elesett, a svédfrancia seregek még ugyanebben az évben Nördlingennél súlyos vereséget szenvedtek, és Oxenstierna svéd kancellár Bécs nyomására visszaadta Lengyelországnak ezeket a kikötőket.

Lengyel belpolitikája A lengyel nemesség és a főurak egy része kezdettől fogva nemtetszésének adott hangot, főként a király svédországi utódlásharcokban való részvétele, és ennek kapcsán a Habsburgokkal való kokettálás miatt, de a növekvő vallási türelmetlenség is tiltakozást váltott ki. Zsigmond hosszantartó lengyelországi uralkodása alatt fokozatosan lelohadtak a gazdasági fejlődés tendenciái és a köznemesség reformtörekvései. Növekedett viszont a köznemesség félelme a királyi hatalom abszolutizálásától. Az uralkodói hatalom ez irányba haladó politikáját feltartóztatta a köznemesség 1606-ban kirobbant fegyveres lázadása, a Zebrzydowski-féle összeesküvés. A Mikołaj Zebrzydowski krakkói vajda nevéhez fűződő nemesi felkelés fordulatot hozott ugyan, de nem az erős hadsereg és a végrehajtó hatalom megszilárdítása irányába, hanem éppen ellenkezőleg. A nemesség köreiben felerősödött a meggyőződés, hogy országuk a "kereszténység védőbástyája" (ante murale christianitatis). Fokozódott a nemesi aranyszabadság hangsúlyozása, a szembeszegülés a királyi hatalom megerősítésére irányuló törekvésekkel.

32

Lengyel-svéd unió 1592-1599 között

Varsó

Varsói barbakán (Fotó: Buskó András)

Az első megerősített helység a mai Varsó helyén Bródno (9-10.század) és Jazdów (12-13. század) volt. Miután 1281-ben II. Bolesław, Płock hercege lerohanta Jazdówot, hasonló települést alapított egy kis halászfalu területén, melyet Warszowa-nak hívtak. A 14. század elején ez a helység lett a mazóviai herceg székhelye és 1413-ban Mazóvia fővárosa.

33

A hercegi dinasztia kihalása után 1529-ben a területet visszacsatolták a lengyel koronához. 1529-ben először ülésezett a szejm Varsóban, 1569-től pedig Varsó lett a szejm állandó helye. 1573-ban Varsó adta a nevét a Varsói Konföderációhoz, ez a lengyel nemesség által kötött egyezség volt, mely szentesítette a Lengyel Királyságban a vallásszabadságot. Tekintettel Varsó központi helyzetére a Lengyel-Litván államszövetség két fővárosa Vilnius és Krakkó között, Varsó lett 1596-ban a főváros és királyi székhely. 1595-ben tűzvész pusztította el a korábbi székhely, a krakkói palota északkeleti részét. A tűz után III. Zsigmond a palota újjáépítését határozta el, ezt Jan Trevano építész irányította. Ebből a rekonstrukcióból többek között a Szenátor-lépcső és a Madarak alatti terem kandallója maradt meg. Amikor 1609-ben III. Zsigmond átköltözött az új fővárosba, Varsóba, a krakkói Wawelre nehéz idők köszöntek. Az épületekre a kormányzó felügyelt, azonban ennek ellenére mind a palota, mind más épületek lassan mentek tönkre. A főváros Varsóba helyezése azonban nem változtatott a krakkói katedrális szerepén és jelentőségén, továbbra is koronázó templom maradt és ide is temették a királyokat. A katedrálison sok változtatás zajlott le – megmagasították a szentélykörüljárót, kialakították Szent Szaniszló márvány oltárát és ezüst koporsóját, valamint a főoltárt, melyek ma is láthatók. A barok korban a több síremlékeket is állítottak: Michał Korybut Wiśniowiecki és Sobieski János királynak, valamint Marcin Szyszkowski, Piotr Gembicki, Jan Małachowski püspöknek. Felépült több kápolna, többek között a Wasa-kápolna.

Svéd-lengyel háború III. Waza Zsigmond idején A két középhatalom, Lengyelország, és Svédország már a livóniai háború (1558–83) idején összecsapott 1563-ban. A háború célja a Livónia feletti hatalom, és a kereskedelem felügyelete a Baltitengeren. Határmenti villongásokon túl nagyobb hadmozdulatok nem voltak, a valódi harcra csak a 17. században került sor. Az 1558–1583 között zajló livóniai háború közel negyedszázados fegyveres konfliktus volt Oroszország, Svédország és különböző dán, lengyel és litván koalíciók között Ó-Livónia megszerzéséért. 1598–99 – A konfliktus polgárháborúként indult a III. Zsigmond és a későbbi IX. Károly hívei között, Zsigmond csakhamar partraszállt lengyel csapatok élén Svédországban. 1600–11 – Az előbbi konfliktus miatt nagyon kiéleződött a helyzet a két ország között, amely hosszú ideig tartó harchoz vezetett, s főleg a livóniai fronton dőlt el. Legkiemelkedőbb eseményen az 1605-ös kircholmi ütközet. 1617–29 – Egy rövid megszakítással (Moldvai lengyel–török háború (1620–21)) zajlott le, amelynek győztese a Svéd Királyság lett, aki emellett Oroszországot is térdre kényszerítette.

Külpolitika 1571-ben a krími tatárok elfoglalták és felégették Moszkvát. 1610 és 1612 között a lengyel-litván seregek elfoglalták a várost, 1612-ben Nyizsnyij Novgorod és más orosz városok népe fellázadt a lengyel hódítók ellen, elfoglalták a Kremlt és megölték a hódítókat. A lengyel mágnások egy csoportja, amely érdekelve volt a keleti terjeszkedésben, megpróbálta felhasználni a Moszkvai Nagyfejedelemségbe beállt zűrzavart az ottani Rurik-dinasztia kihalása után. Ez háborúba sodorta Lengyelországot Oroszországgal. 1610-ben Stanisław Żółkiewski hetman döntő győzelmet aratott Klusin alatt, s a lengyel hadsereg bevonult Moszkvába. Ez a siker azonban nem bizonyult tartósnak, Oroszországban növekedett az ellenállás az idegen uralom ellen. A cárrá választott Mihail Romanov első tagja volt az új orosz uralkodócsaládnak. 1613ban egy gyűlésen I. Mihályt választották cárrá Oroszországban. Mihály cár megalapította az 1917-ig uralkodó Romanov-dinasztiát, melynek egyik legjelentősebb alakja I. (Nagy) Péter cár volt. Az 1619ben kötött fegyverszünet Szmolenszket Lengyelországnak hagyta, amit megerősített az 1634-es polanówi béke is.

34

Carowie Szujscy (Шуйские) przed Zygmuntem III na sejmie warszawskim 1611 r., obraz Jana Matejki, 1892 r. Jan Matejko, 1892 — olej na desce — 42 × 63 cm — Dom Jana Matejki w Krakowie

Carowie Szujscy wprowadzeni przez hetmana Stanisława Żółkiewskiego na sejm warszawski przed króla Zygmunta III Jan Matejko, 1853 — olej na płótnie — 75,5 × 108 cm — Muzeum Narodowe we Wrocławiu

Már javában dúlt a svéd-lengyel háború harmadik szakasza, amikor Zsigmond a Portával keveredett háborúba. Mint a bigottan katolikus II. Ferdinánd német-római császár és magyar király sógora, esküdt ellensége volt Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek, kinek ellenfelét, a Habsburgok által felléptetett Homonnay Drugeth Bálintot pénzzel és fegyveres erőkkel is támogatta. 1620 őszén Stanisław Żółkiewski hetman vezetésével 10 000 fős sereget küldött a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva elfoglalására, a cecorai ütközetben azonban vereséget szenvedett a török, tatár, moldvai és havasalföldi csapatoktól. A következő évben II. Oszmán szultán bosszúhadjáratot indított Lengyelország ellen, Jan Karol Chodkiewicz litvániai és Petro Konasevics-Szahajdacsnij kozák hetman irányította lengyel–litván–ukrán–kozák seregek (65-70 ezer fő) azonban ellene álltak és Chocimnál (ma: Hotin, Ukrajna), súlyos harc árán föltartóztatták 1621. szeptember 2-án, majd október 9-én. A háborút 1621-ben a budzsáki béke zárta le, mely a korábbi határokban állapodott meg.

35

Portret Zygmunta III ze szkoły Rubensa ok. 1624 r.

Kozák-lengyel háború Az eltérő értelmezések ellenére a történészek nagy része a felkelés kirobbanását társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális feszültségekkel együttesen magyarázza. Az ukrán parasztság túlzott kötelezettségei, a kozákokkal szembeni bánásmód a lengyel tisztek részéről, a rutén földek ortodoxainak ellenérzése a katolicizmus erőszakos terjesztésével szemben, illetve a kormányzat hozzáállása az ortodox egyházhoz és a ruténok tartózkodása a Ruszon belüli lengyel dominancia ellen; mind szerves részét képezték a kozák autonómtörekvések kibontakozásának.

Vallási kérdések Az ukrán ortodox egyház a 15–16. században bírta a litván nagyfejedelem és a lengyel király támogatását, olyannyira, hogy 1492-ben Sándor nagyfejedelem egy kiváltságlevélben az ortodoxoknak ugyanazokat a jogokat biztosította, amellyel a katolikus lengyel szlachta rendelkezett. II. Zsigmond Ágost tovább bővítette jogaikat, köszönhetően a reformáció térnyerésének és a belső nyugalom megteremtésére irányuló kísérleteknek. Teljes vallási egyenlőségről azonban továbbra sem lehet szó, hiszen a kijevi metropolita és püspökei ezután sem kaptak helyet a Szenátusban.

36

A világiak egyre növekvő befolyása az egyházi ügyekbe – valamint a kegyúri jog térnyerése – a 16. századra oda vezetett, hogy az ortodox egyházi vezetők egy csoportja – engedve a katolikusok nyomásának – arra jutott, hogy elfogadja a vallási uniót. Ezek az ortodox püspökök 1590-től az egység létrehozásán munkálkodtak, ugyanis ettől a katolikus klérussal való egyenjogúságot várták. A lengyelek a vallási egység megvalósulásától az ukránok gyorsabb asszimilálódását remélték. Az unió létrejöttére végül 1596 októberében a breszti uniós zsinat alkalmával került sor. Még ugyanebben az évben az ortodoxiát megszűntnek nyilvánították a Rzeczpospolita területén. A vallási unió és a ortodoxia megszűnése tovább erősítette a kozákok szembenállását a lengyel kormányzattal, jogaiknak helyreállítása mellett most már az ortodoxia védelmét is magukra vállalták. Az ortodox metropolita Iov Boreckij szerint a Zaporozsjei Had kozákjai „a dicsőséges Rusz leszármazottai, akik oly sokat tettek az alávetett és üldözött ortodox keresztényekért, mint a világon senki más”. A vallási ellentétek tehát az unió létrejöttével nem szűntek meg, sőt tovább mélyültek. Az ortodox és katolikus mellett harmadikként létrejött unitus egyház tagjai az ortodoxok szemében árulónak tűntek, míg a katolikusok nem ismerték el őket magukkal egyenrangúnak, sem azonos privilégiumokat, sem azonos megbecsülést nem tudtak kieszközölni. 1620-ra az ellenmetropolitának sikerült a görögkeleti egyház hierarchiáját visszaállítania és megszereznie a korábbi javak fölötti rendelkezését, legitimációját azonban nem tudta Varsónál elérni. A vallási ellentétek mérséklésére III. Zsigmond hivatalosan is visszaállította az ortodoxok szabad vallásgyakorlatát (1632-es Ortodox Diploma). A jogaik visszaállítása után az egyházi vezetők a Kijevi Patriarchátus felállításán munkálkodtak, amely a Moszkvai Patriarchátus vetélytársává válhatna. Erre azonban nem mutatkozott reális esély, így az önálló ukrán patriarchátus megteremtésére irányuló kísérletek sorra kudarcba fulladtak.

Társadalmi problémák A társadalmi feszültségek kiéleződésének oka a kozákság sajátos társadalmi helyzetében gyökerezett. A kozákok a parasztság és a nemesség között egy közbenső réteget alkottak. Megjelenésük a 15. század második felére tehető, kiformálódásuk a Dnyeper és a Don folyók vidékén ment végbe, majd létrehozták saját „harci államukat”. Az első ilyen államnak az 1552-ben Dmitro Visneveckij által létrehozott szics tekinthető, amely a Kis-Hortica szigeten alakult meg. 1580-ig de iure nem beszélhetünk róluk társadalmi csoportként, csupán egy különleges foglalkozásnak tekintették a kozák létet. A megoldást II. Zsigmond Ágost 1572-es rendelkezése jelentette ideiglenesen, 300 kozákot vettek állami lajstromba, amelynek köszönhetően létrejött de iure is a kozákság társadalmi rétege. A regiszterbe felvett kozákok kikerültek a sztaroszták uralma alól, és közvetlenül a lengyel koronahetmannak lettek alárendelve, valamint jelentős privilégiumokat kaptak, úgymint egyházi és földesúri terhek alóli mentesség, önkormányzati jog. A szlachta részéről korábban is létező ellenszenv tovább erősödött, egyrészről féltek jobbágyaik elvesztésétől, másrészt tartottak attól, hogy a kozákok túl erős fegyvert jelentenek az uralkodó kezében előjogaik megcsorbítására. A szicskozákok szintén problémaforrást jelentettek. Öntudatra ébredésük következtében regisztrált társaik jogállását igyekeztek elérni, amelynek 1638-ig több felkelés keretében is hangot adtak. Az 1590-1596 közötti kozák megmozdulások hatására az 1596-os szejm a haza ellenségének nyilvánította a kozákokat. Ez az állapot azonban nem volt sokáig fenntartható, a lengyeleknek ugyanis szükségük volt a külső ellenségeikkel szemben a kozákok haderejére. Az 1610-es évek közepén-végén közeledtek leginkább egymáshoz a két fél követelései. A kozákok állandó portyái, rajtaütései a szomszédos államok – elsősorban a Porta és Havasalföld – területeire veszélyeztették a Rzeczpospolita békéjét az érintett államokkal. A rendezési szándék jelentős állomását az 1617. évi szerződések aláírása jelentette, amelyben elévülhetetlen érdemeket szerzett lengyel részről Stanisław Żółkiewski korona-hetman, kozák részről Konasevics-Szahajdacsnij hetman. Szeptember 23-án a lengyelek és a törökök a busai egyezség során megállapodtak abban, hogy mindkét fél beszünteti a határ menti betöréseket és portyákat.

37

Október 28-án a kozák és lengyel fél kötötte meg egyezményét, mely során III. Zsigmond ígéretet tett arra vonatkozólag, hogy nem korlátozza a zaporozsjei sereg létszámát, de állami szolgálatba csupán ezer főt állít. Jelentős fordulatot hozott az 1620. év. A kozákok egyre nyilvánvalóbban látták, hogy a lengyel részről nem számíthatnak számottevő javulásra, ezért az oroszok szövetségét keresték. A kozákok támogatásának hiányában a lengyel sereg a cecorai ütközetben súlyos vereséget szenvedett a törököktől. A cecorai csata A Stanisław Zołkiewski vezette lengyel sereg és a törökök közt zajlott le 1620. október 7-én Cecora (ma Țuțora, Románia) mellett. Konfliktus: Moldvai lengyel-oszmán háború (1620-21) Időpont: 1620. szeptember 17-október 7. Helyszín: Cecora (Țuțora) mellett, Jászvásár közelében, Románia, Moldva tartomány Eredmény: Oszmán-török győzelem a lengyelek felett Szemben álló felek

Lengyelország-Litvánia

Oszmán Birodalom Krími Tatár Kánság

Moldva

Havasalföld Parancsnokok

Stanisław Żółkiewski nagyhetman †

Iszkander török pasa Temir budzsáki kán

Stanisław Koniecpolski hetman Gaspar Graziani moldvai fejedelem Szemben álló erők

10 000 lengyel, kozák, litván és ukrán kb. 600-1000 moldvai

13-22 000 fő köztük tatárok és havasalföldiek

Bitwa pod Cecorą, obraz pędzla Witolda Piwnickiego

A lengyel-litván-ukrán-kozák sereg vezére Stanisław Żółkiewski hetman volt, hadereje 2000 gyalogost és 8000 ezer lovast tett ki (a lovasság jórészt kozákokból állt). Mellette volt Bohdan Hmelnickij is, aki a kozákok egyik csapatának (a csihirinieknek) a vezetője volt. Vagy 600-1000 embere élén csatlakozott Gaspar Graziani moldvai fejedelem a lengyelekhez.

38

A törökök kb. 13-30 000 fős sereggel rendelkeztek. A sereg vezére Iszkender pasa és Temir budzsáki tatár kán volt. A törököket erősítették a tatárok segédhada és a még a hűségükön álló havasalföldi és moldvai egységek. A csatában a lengyelek vereséget szenvedtek a túlerőtől. Visszavonulás közben Żółkiewski is meghalt.

Żółkiewski elesik a cecorai csatában.Walery Eljasz Radzikowski festménye.

A törökök a közeledő tél miatt nem gondolhattak nagyobb támadásra Lengyelország ellen, ezért a következő évre halasztották a hadjáratot. A hatalmas török sereget azonban a chocimi csatában sikerült megfékeznie Jan Karol Chodkiewicz litvániai hetmannak.

Kotyini csata

Egy évvel később a kotyini csatában a Szahajdacsnij vezette kozákok támogatásával sikerült az oszmán sereget megállítani.

39

A lengyelek számára egyre elfogadhatatlanabbá vált a kozákok állam az államban elképzelése önmagukról. A lengyel király az eddigieknél keményebb fellépés mellett határozott a kozákok ellen, és 1625-ben Stanisław Koniecpolski herbu Pobóg (1591-1646) vezetésével egy 8000 fős sereget indított a kozákok megregulázására.

Stanisław Koniecpolski

Hosszúra nyúlt tárgyalások után az év november 6-án aláírták Kurukovó mellett az egyezményt, amely 6000 főben állapította meg a lajstromba vett kozákok számát. A hetman – akit a kozákok választhattak, de a király hagyott jóvá – rendelkezhetett a területén élők fölött, és végeredményben – a szoros lengyel ellenőrzés ellenére – a lajstromozott kozákok bebiztosították az önrendelkezési jogukat, tulajdonképpeni de facto autonóm állapotot élveztek. Az 1630-as évek végére a lajstromba vett kozákok egy részétől is egyre nyilvánvalóbbá vált az elégedetlenség, amelynek oka egyrészt a zsoldfizetések rendszeres elmaradása volt, másrészt a lengyel csapatok bevonulása az egyik jelentős központba, Korszunyba. Ez utóbbit a kozákok autonómiájuk megsértésének tekintették. Az elégedetlenség odáig vezetett, hogy a lajstromozottak egy része is hajlott a szicskozákok felkeléseihez való csatlakozásra. Ennek első példája az 1637-ben Pavlo Pavljuk által kirobbantott felkelés volt, amelyhez csatlakoztak a csihirini, perejaszlavi, kijevi és braclavi lajstromozott ezredek kozákjai. A sorozatos vereségek hatására azonban a regisztráltak egy része elpártolt a felkelőktől, akik így jelentősen meggyengülve, döntő vereséget szenvedtek 1637 decemberében a Csihirin melletti Kumeikinél. A regiszterbe vett kozákok számára az átpártolás ellenére is katasztrofálisnak bizonyult a felkelésben való részvétel, hetmanjuk helyébe lengyel biztost állítottak, a résztvevők pedig kikerültek a regiszterből. A győzelem után a lengyelek az eddigieknél is kisebb hajlandóságot mutattak az egyezkedésre, a lajstromozott kozákok részvétele a felkelésben alapot szolgáltatott a szejmnek az 1638-as „Zaporozsjei Kozák Had Ordinációja” nevezetű rendelet kiadására. A rendelet értelmében a kozákok létszáma 6000 főben lett megállapítva, a lajstromozott kozákok is elveszítették önrendelkezési jogukat. Saját választott vezetőjük, a hetman tisztségét eltörölték, helyette a lengyel király által kijelölt lengyel nemesi származású komisszár irányítása alá kerültek, az ezredesek és szárnysegédek kinevezése a szlachta hatáskörébe tartozott ezentúl. Tartózkodásuk szigorú szabályozás alá került, azon kozákokra, akik elhagyták Cserkaszi, Korszuny és Kanyev környékét, halálos ítélet várt. A regiszterbe nem tartozó kozákok lényegében a parasztokkal váltak egyenjogúvá. Mindezen megszorítások ellenére sem sikerült végleg felszámolni a kozák lázongásokat, Osztranyica és Hunya vezetésével újabb felkelések követték egymást, 1638 nyarára azonban sikerült ezeket leverni, így a kozákok kénytelenek voltak beletörődni az Ordináció elfogadásába.

40

III. Waza Zsigmond halála Zsigmond 1632. április 30-án, életének 66. évében halt meg Varsóban, ahová a királyi székhelyét Krakkóból áttette. Halála váratlanul érte a királyságot. A trónon első feleségétől, Habsburg Annától született fia, IV. Ulászló követte; ő 1648-ban gyermektelenül halt meg, és a lengyel trónt Zsigmond második, Habsburg Konstanciával kötött házasságából származó fia, János Kázmér örökölte. Mivel neki sem született fiúutóda, vele 1672-ben kihalt a Vasa-dinasztia lengyel-litván ága.

III. Waza Zsigmond a ravatalon – Zygmunt III na katafalku, obraz Christian Melich, 1633 r.

III. Waza Zsigmond szobra Varsóban (bal oldali Buskó András felvétele) A Zamkowy téren a városalapító III. Waza Zsigmond király 22 méter magas oszlopra helyezett szobra áll. Ő tette királyi székhellyé s egyben fővárossá Varsót a 16. században. Az uralkodó jobb kezében tartott kard a hazát védi, a baljában fogott kereszt azt mutatja, a kereszténység nevében kész szembeszállni az ördöggel is. A hit szerint, ha a kard lehanyatlik, a várost veszély fenyegeti. Kolumna Zygmunta III Wazy w Warszawie – pomnik króla Zygmunta III Wazy w Warszawie, na Starym Mieście, na placu Zamkowym, wzniesiony w latach 1643–1644 z fundacji Władysława IV Wazy według projektu Augustyna Locci i Constantino Tencalli; restaurowany w latach 1885–1887 i 1929–1931, zniszczony w 1944, zrekonstruowany w latach 1948–1949, wpisany do rejestru zabytków w 1965.

41

Sarkofag króla Zygmunta III Wazy

Sarkofag Zygmunta III, szkic Michał Stachowicz 1768-1825 http://hu.wikipedia.org/wiki/III._Zsigmond_lengyel_kir%C3%A1ly http://hu.wikipedia.org/wiki/Cecorai_csata_(1620) http://hu.wikipedia.org/wiki/Koz%C3%A1k%E2%80%93lengyel_h%C3%A1bor%C3%BA_(1648%E2%80%9354)

42

IV. Ulászló lengyel király

Jan Matejko - Władysław IV Waza

Władysław IV Waza (ur. 9 czerwca 1595 w Łobzowie, zm. 20 maja 1648 w Mereczu) – syn Zygmunta III Wazy i Anny Habsburżanki, król Polski w latach 1632–1648, tytularny król Szwecji 1632–1648, tytularny car Rosji do 1634. http://pl.wikipedia.org/wiki/W%C5%82adys%C5%82aw_IV_Waza

43

Władysław IV Waza (1595-1648), syn Zygmunta III i Anny Habsburżanki. Król Polski od 1632, tytularny król Szwecji. Starannie wykształcony, biegle władał obcymi językami: łacińskim, niemieckim, włoskim i szwedzkim. 1606 i 1610 bojarzy rosyjscy zwrócili się z prośbą o objęcie przez królewicza tronu moskiewskiego. W tym celu podejmował dwukrotnie nieudane wyprawy na Moskwę 1612 oraz 1617-1618. 1621 uczestniczył w zwycięskiej obronie Chocimia przed Turkami. Umierający Zygmunt III zrzekł się na jego rzecz praw do tronu szwedzkiego. Wybrany na króla Polski głosami szlachty i magnatów, wbrew stanowisku macochy Konstancji, Władysław koronował się 1633 w Krakowie. W pierwszych latach panowania toczył wojnę z Moskwą (1632-1634). Pobił wojska rosyjskie pod Smoleńskiem i zakończył wojnę korzystnym dla Polski pokojem polanowskim, zrzekając się w nim praw do używania tytułu monarchy Rosji. W tym samym czasie, na południu Rzeczypospolitej, wojsko polskie pod dowództwem hetmana S. Koniecpolskiego pobiło Turków i Tatarów w bitwach pod Sasowym Rogiem i Paniowcami. Pokonanie dwóch potęg, Rosji i Turcji, podniosło znaczenie Polski i jej króla, który podjął działania w celu odzyskania tronu szwedzkiego. Sprzeciw wobec wojny ze Szwecją ze strony większości magnatów, szlachty i mieszczan gdańskich zmusił Władysława IV Wazę do rewizji planów. Przygotowania wojenne zakończyły się podpisaniem 26-letniego rozejmu w Sztumskiej Wsi (1635), na mocy którego okupowane miasta pruskie wróciły do Polski, Inflanty natomiast pozostały nadal pod panowaniem szwedzkim. Poprzez małżeństwo (1637) z arcyksiężniczką Cecylią Renatą Władysława IV Waza zbliżył się do dworu cesarskiego, zawierając tzw. pakt familijny, przynoszący wiele korzyści Habsburgom. Pragnąc wykorzystać Kozaków w zamierzonej wojnie z Turcją, król zgodził się na zwiększenie liczby Kozaków rejestrowych z 6 tys. do 12 tys. i przyzwalał im na podejmowanie kroków zaczepnych w stosunku do Tatarów krymskich. Do wojny z Turcją nie doszło wobec sprzeciwu magnatów i szlachty, 1647 król zawarł porozumienie z Rosją dotyczące wspólnego zwalczania najazdów tatarskich. W czasach panowania Władysława IV Wazy nastąpił rozwój gospodarczy Polski, zwiększyła się produkcja i eksport zbóż, prowadzono na dużą skalę kolonizację ziem wschodnich, rozwijała się kultura, zbudowano twierdzę Władysławowo, zorganizowano flotę, wznoszono okazałe zamki i pałace magnackie, fundowano kościoły i klasztory. Mimo likwidacji Akademii Rakowskiej (1638), król nie dopuszczał do prześladowań religijnych. http://portalwiedzy.onet.pl/76007,,,,wladyslaw_iv_waza,haslo.html

44

IV. Ulászló lengyel király (lengyelül Władysław IV Waza), (1595. június 9., Łobzówban, Krakkó negyedében – 1648. május 20., Merecz, Litvánia) Lengyelország királya és címzetes svéd király 16321648 között, 1610-ben Oroszország cárjának választják, címzetes orosz cár 1634-ig, III. Zsigmond és első felesége, Habsburg Anna fia. Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1632. november 6. – 1648. május 20. Koronázása: 1633. február 6. Elődje: III. Zsigmond Utódja: II. János Kázmér Életrajzi adatok Született: Łobzów, Lengyelország, 1595. június 9. Édesapja: III. Zsigmond Édesanyja: Habsburg Anna Házastársa: 1. Ausztriai Cecilia Renáta, 2. Gonzaga Ludovika Mária Gyermeke: Ulászló Konstantin (törvénytelen) Elhunyt: Merkinė, Litvánia, 1648. május 20. (52 évesen) Nyughelye: Waweli székesgyház, Krakkó

45

Családfa

IV. Ulászló lengyel király családfája

Portret królewicza Władysława 1596 r., Marcin Kober

Portret królewicza Władysława 1605 r., nieznany polski malarz

IV. Ulászló lengyel király gyermekkori portréi

46

IV. Ulászló családfája

47

Élete Még csak 15 éves volt, amikor a Borisz Godunov, vagy I. Borisz (oroszul: Борис I Годунов, teljes nevén Borisz Fjodorovics Godunov ; Kosztroma, 1552 – Moszkva, 1605. április 13./23.), 1598-tól Oroszország cárja halálát követő zűrzavaros években édesapja Oroszország cárjává választatta; ennek ellenére sohasem sikerült megszereznie a moszkvai trónt. Az ifjú Ulászló hadvezéri tehetségét bizonyították a Moszkva (1617–1618) és az Oszmán Birodalom (1621) elleni hadjáratok.

Lengyel-Litván unió 1619-ben

Édesapja halála után, 1632-ben megörökölte a lengyel trónt. A Zsigmond halálát követő várható zavarodottságban 40 000 fős moszkvai hadsereg lépte át Lengyelország keleti határát; Ulászló 1633 márciusában áttörte a Szmolenszk környéki ostromgyűrűt, majd ellentámadást indított, és 1634 februárjában foglyul ejtette az orosz parancsnokot. A háborút lezáró poljanovi békében Mihály cár vállalta, hogy lemond minden, korábban Lengyelországhoz került területről, és fizet 200 000 rubelt – cserébe azért, hogy Ulászló feladja igényét a cári címre. Ulászló ezután seregével délre vonult, és megegyezésre kényszerítette a törököket. A megállapodás szerint Lengyelország és az Oszmán Birodalom fenntartotta a kozákok, illetve a tatárok feletti ellenőrzést, valamint közös felügyeletet gyakoroltak Moldvában és Havasalföldön.

48

Lengyel-Litván Unió 1635-ben

Miután a harmincéves háború okozta nehézségtől meggyengült Svédország ellen háborút indított, Ulászló 1635 szeptemberében előnyös békét kötött a svédekkel, nem sikerült azonban visszaszereznie a svéd trónt, amelyet édesapja vesztett el. 1637-ben feleségül vette III. Ferdinánd magyar király és német-római császár nővérét, Cecília Renátát. Amikor a királynő 1640-ben Zsigmond Kázmér néven fiút szült neki, Ulászló még egyszer megkísérelte megmutatni személyes hatalmát. Sikertelenül közvetített a német és a skandináv hatalmak között, végül a törökök provokálására rávette a kozákokat, hogy támadják meg Lengyelországot, amely során megkérdőjelezhetetlenné válik saját hadvezéri tehetsége. A terv azonban idő előtt meghiúsult. A fia 1647-ben bekövetkezett halálának hírére összetört Ulászló éppen akkor vesztette életét, amikor az ígéretének be nem váltása miatt feldühödött kozákok felkelést robbantottak ki a lengyel uralom ellen.

http://hu.wikipedia.org/wiki/IV._Ul%C3%A1szl%C3%B3_lengyel_kir%C3%A1ly

49

Kozák felkelés A kozákság kialakulása (1550–1648) A kozákok Oroszországban és Ukrajnában élő népcsoport. A kozák férfiak eredetileg szabadon katonáskodó irreguláris haderőt képeztek körülbelül a 14. század utolsó harmadától kezdődően. Szervezetük magyar viszonylatban a hajdúsághoz hasonlítható. Kozákokon azokat az ukrán sztyeppére kivándorolt szabad szláv csoportokat értették, akik kereskedelemmel, halászattal, vadászattal, szarvasmarha tenyésztéssel és sógyűjtéssel foglalkoztak. Többségük elűzött, kivert, szökött paraszt, jobbágy, pásztor vagy katona volt, de voltak közöttük kereskedők és egyéb foglalkozású emberek, valamint gonosztevők is. Nemzetiségük szerint oroszok, ruténok, lengyelek jellemzően szlávok voltak. A kozák szó a török kazak kifejezésből eredhet, mely szabad embert jelent. Elsők között a 13. század közepére tehetően kun nyelven nevezik így őket. A kozákok további népcsoportokra oszthatóak és lakóhelyük földrajzi elnevezései után lehetnek zaporizzsjai kozákok, doni kozákok, jaiki kozákok és kubáni kozákok. A kozák szó török vagy orosz eredethez köthető és a (kazak) szóból származtatható, mely szabad katonai közösséget vagy szabad embert jelent. A szláv gyökerekkel rendelkező kozákok jelentős mértékben keveredtek a szomszédságukban élő népekkel így a török eredetű tatárokkal is. A kozákság nagyhatalmak árnyékában jött létre, jelentős részben a lengyel-litván hatalom elől menekülőkből. Már a kezdetektől rá voltak kényszerítve ezek a "szabadcsapatok", hogy erős szervezeti keretek között éljenek. Védelműk érdekében "kapitányságokat" (hetman) hoztak létre, valamint számos megerősített tábort (szics) építettek. Életük folyamatos harcból állt, kezdetben a betörő tatár hordákkal majd később a törökökkel szemben. A kozákok sokáig szabadon, feudális kötöttségek nélkül éltek. Méltányos zsold fejében szolgálták az oroszokat, a litvánokat és lengyeleket a háborúkban, sőt számos nagy parasztfelkelés (mint ukrajnaiak) elfojtásában is segédkeztek. Később már más országoknak is szolgáltak, igaz csak kisebb csapatokban (például Moldvában). A kozákok államot is alkottak, ez volt a Zaporozsjei Had, mely Bohdan Hmelnickij 1657-ben bekövetkezett haláláig önálló országként működött. A törökök ellen vívott tizenöt éves háborúban az Oszmán Birodalom ellen irányuló keresztény szövetségbe bevonták a kozákokat is. Az osztrák, erdélyi, havasalföldi és magyar seregek kozákokat toboroztak lovasságukba, akik Magyarországon és a Balkánon vállvetve harcoltak a törökök ellen. A többi kozák a Szent Liga szövetségeseként eleget téve feladatuknak keletről a török és tatár területek ellen intézett támadásokat. Az őket környező népekkel sokáig állandó harcban álltak. A legveszélyesebb ellenfeleik a tatárok voltak. A kozákok harcoltak a törökök, az oroszok, a lengyelek, a svédek, a németek ellen, később pedig az Orosz Birodalom más nagy háborúiban (például napóleoni háborúk, krími háború). http://hu.wikipedia.org/wiki/Koz%C3%A1kok

50

II. János Kázmér lengyel király

Jan II Kazimierz Waza (ur. 22 marca 1609 w Krakowie, zm. 16 grudnia 1672 w Nevers) – król Polski w latach 1648-1668, tytularny król Szwecji do 1660 z dynastii Wazów. Syn króla Polski i Szwecji Zygmunta III Wazy i Konstancji Habsburżanki, arcyksiężniczki austriackiej. Przyrodni brat Władysława IV Wazy. Kawaler Orderu Złotego Runa. Abdykował w 1668 roku, przerywając ciągłość dynastyczną, był jednocześnie ostatnim członkiem rodu Jagiellonów. http://pl.wikipedia.org/wiki/Jan_II_Kazimierz_Waza

51

Jan II Kazimierz (1609-1672), król polski w latach 1648-1668. Syn króla Zygmunta III Wazy i Konstancji, arcyksiężniczki austriackiej. W 1629 towarzyszył ojcu w kampanii szwedzkiej. Podczas wojny trzydziestoletniej, walcząc w armii swego wuja cesarza Ferdynanda II, dostał się do niewoli francuskiej (1638-1640). Następnie wstąpił do zakonu jezuitów (1643) i został kardynałem. Wygrał rywalizację o tron polski ze swoim bratem Karolem Ferdynandem, biskupem wrocławskim. W 1649 ożenił się z Marią Ludwiką Gonzaga, wdową po Władysławie IV. Panowanie Jana Kazimierza było okresem nieustannych walk prowadzonych ze wszystkimi nieomal sąsiadami Rzeczypospolitej. W latach 1649-1651 toczył wojnę z Kozakami i Tatarami, 1654-1656 z Moskwą i Kozakami, 1656-1660 ze Szwecją (wojna północna), wspomaganą przez elektora brandenburskiego i księcia siedmiogrodzkiego. W latach 1660-1661 ponownie prowadził wojnę z Moskwą. W czasach Jana Kazimierza miały miejsce także walki wewnętrzne, powstanie Kostki Napierskiego (1651) i rokosz J. Lubomirskiego (1665-1666). W wyniku wojen oraz zawartych traktatów i rozejmów Rzeczpospolita utraciła znaczne terytoria na rzecz Rosji i Szwecji oraz zrezygnowała z lenna pruskiego (welawsko-bydgoskie traktaty). Trudna sytuacja państwa polskiego przerosła możliwości króla. Wszechwładza magnatów nie pozwalała na prowadzenie spójnej polityki wewnętrznej i zewnętrznej. Uwidoczniło się to szczególnie w czasie wojny polsko-szwedzkiej. Konieczność odwoływania się do sejmu, w którym prawo obywatelstwa otrzymało liberum veto, nie pozwalała na realizację najbardziej nawet niezbędnych zamierzeń. Jan Kazimierz nie był dobrym politykiem, nie stworzył sobie żadnej siły politycznej, na której mógłby oprzeć swe rządy. Zrzekł się korony i emigrował do Francji, zmarł w Paryżu.

http://portalwiedzy.onet.pl/75,,,,jan_ii_kazimierz,haslo.html Kozacy, grupa społeczna zamieszkująca Ukrainę i południowo-wschodnią Rosję. Utworzona w ciągu XV i XVI w. z różnych klas społecznych, głównie chłopów. Kozacy tworzyli swoisty wolny stan w Rzeczpospolitej i w państwie moskiewskim. Dużą ich część stanowili zbiegowie uchodzący w stepy na Zaporoże (stąd nazwa Kozacy zaporoscy), oraz tzw. "ludzie luźni". Nominalnie podlegali Rzeczpospolitej, w praktyce byli całkowicie niezależni. Zajmowali się rybołówstwem, myślistwem i hodowlą. W obronie przed Turkami i Tatarami organizowali oddziały zbrojne (watahy), początkowo obronne, następnie także zaczepne. Ich wyprawy miały niejednokrotnie charakter łupieżczy. Przed wyprawami Kozacy organizowali specjalny obóz (kosz), na którego czele stawał ataman koszowy, sprawujący w czasie wyprawy władzę absolutną. W czasie pokoju jego władzę ograniczała tzw. czarna rada (ogólne zebranie wszystkich Kozaków) i rada pułkowników. Od początku XVI w. władza Rzeczpospolitej i magnateria kresowa starała się zwerbować Kozaków na służbę. W wojsku polsko-litewskim po raz pierwszy wystąpili w bukowińskiej wyprawie Jana Olbrachta w 1489, głównie w charakterze zwiadowców i przewodników. Regularne oddziały kozackie pojawiły się w 1572, sformowane z polecenia Zygmunta Augusta. Oddziały tworzyli tzw. Kozacy rejestrowi, spisani imiennie, pozostający na żołdzie Rzeczpospolitej, choć formalnie podporządkowani jedynie swojemu dowódcy - starszemu rejestru. Częste zmiany rejestrów były jednym z powodów powstań kozackich. Walki na Ukrainie, wybór I. Brzuchowieckiego na hetmana (1663) zapoczątkowały rozpad Kozaczyzny, przypieczętowany rozejmem w Andruszowie (1667), który podzielił Ukrainę między Rosję a Polskę. W następnych latach Kozaczyzna zaporoska uległa osłabieniu i rozwarstwieniu. Ostatecznie zlikwidowana przez cesarzową Katarzynę II w 1775. Niezależnie od zamieszkujących Kresy Rzeczpospolitej Kozaków zaporoskich, w XVI-XVII w. istnieli w Rosji Kozacy dońscy, kubańscy, uralscy, wołżańscy, orenburscy i in. Autonomię Kozaków znacznie ograniczył car Piotr I. Za panowania jego następców Kozacy stali się częścią siły zbrojnej Rosji (jazda), w XIX w., używaną nie tylko w wojnach, ale i do tłumienia ruchów rewolucyjnych i narodowościowych.

http://portalwiedzy.onet.pl/43269,,,,kozacy,haslo.html

52

II. János Kázmér lengyel király (lengyelül Jan II Kazimierz Waza) (Krakkó, 1609. március 22. – Nevers, 1672. december 16.) Lengyelország királya 1648–1668 között, a Vasa-dinasztiából. Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1648 novembere – 1668. szeptember 16. Koronázása: 1649. január 19. Elődje: IV. Ulászló Utódja: Mihály

53

II. János Kázmércímere

Életrajzi adatok Született: Krakkó, 1609. március 22. Édesapja: III. Zsigmond Édesanyja: Habsburg Konstancia Házastársa: Gonzaga Ludovika Mária Gyermekei: Elhunyt: Nevers, 1672. december 16. (63 évesen) Nyughelye: Waweli székesegyház, Krakkó, 1676. január 31.

54

Származása 1609-ben született III. Zsigmond lengyel király és második felesége, Habsburg Konstancia osztrák főhercegnő elsőszülött gyermekeként. Heten voltak testvérek, közülük négy fiú- és egy leánygyermek érte el a felnőttkort.

Családfa

*

II. János Kázmér családfája

55

Habsburg Konstancia fiával, II. János Kázmérral 1612 körül Portret królowej Konstancji z synem Janem Kazimierzem, nieznany polski malarz, ok. 1612 r.

Rövid egyházi pályája Amikor apja halála után, 1632-ben az ő javaslatára idősebb mostohabátyja, IV. Ulászló a lengyel trónra lépett, tetemes földbirtokokat kapott. 1640-ben belépett a jezsuita rendbe, és X. Ince pápa által csakhamar bíborossá neveztette ki magát, de már 1646-ban feloldatta magát papi fogadalma alól.

56

Lengyel király

II. János Kázmér koronázása a Waweli katedrálisban — Koronacja Jana Kazimierza w katedrze Wawelskiej, obraz nieznanego polskiego malarza, 1649 r.

A gyermektelen IV. Ulászló halála után, 1648-ban elfogadta a neki felajánlott koronát és feleségül vette bátyja özvegyét, Gonzaga Lujza Mária mantovai hercegnőt.

II. János Kázmér házassága — Śluby lwowskie Jana Kazimierza z 1656 r., obraz Jana Matejki

57

Lengyel-Litván unió 1648-ban

Trónraléptekor nehéz helyzetben volt az ország, részben külső (orosz, német, svéd) terjeszkedő törekvések, részben pedig a kozák-lengyel háború miatt, amely Ukrajnában tombolt. A nemesi elnyomás miatt fegyvert fogott Bohdan Hmelnickij több súlyos vereséget mért a lengyel elit erőkre.

II. János Kázmér lengyel viseletben – Jan II Kazimierz w polskim stroju, portret autorstwa Daniela Schultza, 1649 r.

58

János Kázmér először még tárgyalás útján próbálta leszerelni a felkelőket, de mivel ez nem járt eredménnyel, a királyi fősereget indította Ukrajna ellen. Bár lényegében katonai vereséget szenvedett, de megállapodott a kozákokkal szövetséges tatárokkal, hogy a kán békére kényszeríti Hmelnickijt. A harcok két éven belül kiújultak, ám János Kázmér seregének sikerült döntő győzelmet aratnia 1651ben a bereszteczkói csatában. Hmelnickij bár még néhány győzelmet aratott, de aztán tatár szövetségeseivel megromlott a viszonya és az orosz cárt vonta be a háborúba. Az oroszok elleni elhúzódó háborút kihasználta a svéd király X. Károly, aki lengyel területeket és a Balti-tenger feletti ellenőrzést akarta megszerezni. Ürügye János Kázmérnak a lengyel trónra támasztott igénye volt. János Kázmér atyjai örökségként tekintett Svédország trónjára is, de apja trónját a svédek 1598-ban detronizálták. János Kázmér Svédország és Lengyelország összekapcsolásával próbált javítani a lengyel állam nehéz helyzetén és a svédeket az ukrán, s kozák lázadók, azonkívül az oroszok, törökök és tatárok ellen kívánta felhasználni. A svéd hadsereg a kor legmodernebb hadereje volt, de gyors sikereit lengyel területen a főnemesség árulása segítette elő: több főúr saját önállóságra törekedett, hogy az országot a 12. századi állapotokba süllyessze és újabb részfejedelemségeket alakíthasson ki. Az addig hűbéresnek számít porosz herceg is cserbenhagyta a királyt, aki Varsó és Krakkó elvesztése után Magyarországon, azt követően Sziléziában próbált menedéket találni az őt üldöző svédek elől. Ám míg a lengyel nemesség nem volt hajlandó a svédek ellen harcolni, megtette azt a paraszti lakosság és a kisnemesség, amely a svéd katonaság rekvirálásai és súlyos visszaélései miatt lázadt fel, s sikerült megvédeni a jasna górai magyar alapítású pálos kolostort. A 17. században ugyanis a częstochowai pálos rendi kolostort erődítménnyé alakították át, mely 1655-ben a svédek elleni védelmi rendszer részét alkotta. Ennek hatására a király Magyarország érintésével tért haza Lengyelországba és az egykori hívei visszatértek. Négyévi kemény háborúban kiverték a svédeket és a németeket Lengyelországból, segítségükre volt a tatár kán, az orosz cár és a kozákok egy része. A svéd király segítségül hívta II. Rákóczi Györgyöt, aki Báthory István nyomdokaiba szeretett volna lépni, ezért kezdettől fogva a lengyel korona megszerzésére törekedett. 1649-ben szövetségre lépett a kozákok hetmanjával, Chmielnicki Bogdánnal, majd 1653-ban hűbéri fennhatósága alá vonta Moldvát és Havasalföldet. Az 1655-ben Lengyelország és Svédország közt újabb háború tört ki. A svédek ellen viszont egy hatalmas koalíció jött létre, s hogy X. Károly Gusztáv svéd király el ne veszítse a háborút Rákóczi segítségét kérte 1656 végén a prostki vereség után, felajánlva neki Dél- és Közép-Lengyelország egy részét, ahol új királyságot alapíthat. Egy évvel ezelőtt a lengyelek is Rákóczihoz fordultak, s ők is felajánlották a koronát, ha Erdély Svédország ellen lép hadba. Az elbizakodott fejedelem, aki túlbecsülte országa erejét azonnal megindította a hadjáratot. A vállalkozáshoz Zrínyi Miklós is nagy reményeket fűzött, mivel Rákóczi (akihez a két román vajdaság is hű volt) akkor az egyesült erdélyimagyar-lengyel-svéd-román sereggel a törökök ellen fordul és akkor talán a Balkánt is sikerül visszafoglalni. 1656. július 28-30. között a lengyel királyi seregek a varsói ütközetben súlyos vereséget szenvednek a svéd-brandenburgi hadaktól és Varsó másodjára esik el. 1657 januárjában nem törődve a Porta tiltakozásával, szövetségben a svédekkel hadat indított János Kázmér lengyel király ellen, kiegészülve a moldvai és havasalföldi csapatokkal. A hadjárat első szakaszában sikeres volt: bevette Krakkót, aztán bevonult Varsóba, de alighogy találkozott a svédekkel, a királyuk magára hagyta őt az országát ért újabb dán támadás miatt. Ennek ellenére Rákóczi még mindig bízott sikerében, tovább ment észak felé, de a lengyelek Jerzy Lubomirski vezetésével végzetes támadást intéztek Észak-Erdély ellen és Munkács környékét is elpusztították. Rákóczi vereséget szenvedett, a román és kozák csapatok cserben hagyták lengyel földön és az ellenségtől is magas összegű hadkárpótlás fejében kapta meg a szabad eltávozást. II. Rákóczi György rövidesen magára hagyta hadait, amit Kemény Jánosra bízott, de a határnál elfogta a tatár kán. Székelyföldet rövidesen a török és tatár hadsereg pusztította. A Porta szembefordult az engedetlen vazallussal, mire a fenyegetett erdélyi rendek 1657. november 2-án Rákóczi helyett Rhédey Ferencet választották fejedelemmé, Rákóczi azonban kierőszakolta Rhédey lemondását és 1658. január 9-én újra elfoglalta a trónt. A törökök nem ismerték el Rákóczit és a nagyvezér

59

parancsára a rendek 1658. október 11-én Barcsai Ákos személyében új fejedelmet választottak, mire Rákóczi haddal indult trónja visszafoglalására. Barcsai ellen győzedelmeskedett, Szejdi Ahmed, a budai pasa azonban a szászfenesi csatában, 1660. május 22-én vereséget mért Rákóczira. Feljegyezték, hogy a fejedelem hadvezérhez méltóan, bátran harcolt a csatában: 17 törököt vágott le, 5 lovat lőttek ki alóla, 150 testőre közül 20 maradt életben. A csatában kapott fejsebébe halt bele 1660. június 7-én.

Varsói csata 1656-ban

Jan II Kazimierz, portret autorstwa Daniela Schultza, 1660 r.

60

Bár a háborút megnyerték, ami János Kázmérnak óriási erőfeszítésébe került, de a Porosz Hercegség elszakadt végleg Lengyelországtól és Brandenburg része lett, az orosz cárral megint kirobbant a háború és a kozákok is sokadjára lázadtak fel. János Kázmér okulva az előző évekből megpróbálta a nemesség kezéből kivenni a hatalmat, ez eredményezte a Lubomirski-felkelést, amely a királyi sereg leverésével ért véget. Az országban forrongó zavarok arra bírták János Kázmért, hogy 1668. szeptember 16-án lemondott a trónról.

Utolsó évei 1669-ben Franciaországba távozott, ahol XIV. Lajos több apátsággal ajándékozta meg. 1672-ben érte a halál Neversben. A párizsi jezsuita templomban temették el, majd 1676-ban földi maradványait a krakkói Wawel székesegyházba vitték át. Mivel házassága gyermektelen maradt, vele kihalt a Vasadinasztia lengyel ága. A trónon 1669-ben Michał Korybut Wiśniowiecki lengyel nemes követte I. Mihály néven.

Lengyel-Litván Unió 1635-ben (területváltozások 1657-86) http://hu.wikipedia.org/wiki/II._J%C3%A1nos_K%C3%A1zm%C3%A9r_lengyel_kir%C3%A1ly

61

Kozák–lengyel háború (1648–54) A kozák-lengyel háború a Rzeczpospolita és a kozákság, valamint a krími tatárok között zajlott 1648–1654 között. A Bohdan Hmelnickij nevével fémjelzett felkelés néhány hónap alatt pusztító háborúvá terebélyesedett, amelynek végére egész Kelet-Közép-Európa hatalmi rendszere átrendeződött. Dátum: 1648–1654 Helyszín: Rzeczpospolita és Ukrajna területe Eredmény: A kozákok csatlakozása Moszkvához a perejaszlavi szerződés értelmében, amely végül az orosz-lengyel háborúhoz (1654–1667) vezetett Casus belli: Elsősorban társadalmi és vallási okok miatt robbant ki a felkelés. A kozákság célja volt a lengyel nemesi nemzetbe való kerülés, és az ortodoxia egyenjogúsítása a katolicizmussal Területváltozások: A lengyel befolyás megszűnése a keleti-ukrán területeken, orosz befolyás erősödése

Harcoló felek Zaporozsjei kozákok

Rzeczpospolita

Krími Tatár Kánság

Parancsnokok Bohdan Hmelnickij Ivan Bohun Makszim Krivonosz

II. János Kázmér Mikołaj Potocki

III. Iszlám-Girej

Jeremi Wiśniowiecki

Tuhaj-bej †

Stefan Czarniecki Marcin Kalinowski † Stanisław Lanckoroński

A személyi tényező: Bohdan Hmelnickij Bohdan Hmelnickij, teljes nevén Bohdan Zinovij Mihajlovics Hmelnickij (ukránul: Богдан Зиновій Михайлович Хмельницький, lengyelül: Bogdan Chmielnicki, oroszul: Богдан Хмельницкий; 1593/1595 ? – Csihirin, 1657. augusztus 16.) a zaporizzsjai kozák hetman, ukrán uralkodó és hadvezér. Az ukránok nemzeti hősüknek tekintik, de sokszor felelőtlen magatartása odáig vezetett, hogy Ukrajnát többször feldúlták a tatárok, és az oroszok brutális uralma alá került.

62

Bohdan Hmelnickij

Bohdan Hmelnickij

A Zaporozsjei Had hetmanja Uralkodási ideje: 1648. január 30. – 1657. augusztus 16. Utódja: Jurij Hmelnickij Életrajzi adatok Teljes neve: Bohdan Zinovij Mihajlovics Hmelnickij Született: Szubotovó, Csihirin közelében,1593/1595 Elhunyt: Csihirin, Hetmanátus,1657. augusztus 16. Nyughelye: Szent Illés-templom, Szubotovó, 1657. augusztus 25. Házastársa: 1. Hanna Somkivna, 2. Motrona Czaplińska, 3. Hanna Zolotarenko Gyermekei: Jurij Hmelnickij, Timish Hmelnickij, és 4 lány Édesapja: Mihajlo Hmelnickij

Fiatalsága és katonai pályája a zaporizzsjai felkelésig Bohdan Zinovij Hmelnickij 1595 körül született egy ellengyelesedett ukrán kisnemesi családban, a születési helye bizonytalan, de többen feltételezik, hogy Csihirinből való, ahol annak idején a helyi kozákság vezetőjévé választotta. Apja, Mihajlo Hmelnickij a lengyel korona-hetman, Stanisław Żółkiewski egyik katonatisztje volt, anyja valószínűsíthetően kozák leszármazott. Alapfokú tanulmányait ukrán nyelven, a felsőbbeket lengyelül végezte – egyes források alapján – a jaroszlávi, – más források szerint – a łwówi vagy a kijevi jezsuita kollégiumban, valószínűleg 1620 előtt. Az első katonai akció, amelyben részt vett, az 1620. évi cecorai ütközet volt, ahol elvesztette az

63

apját, ő maga pedig török fogságba került. Fogsága idején sajátította el a török és a tatár nyelvet, valamint ekkora ismerkedett meg behatóbban a török politikával. A fogságból anyja váltotta ki 1622-ben, életének következő 15 évéről nem rendelkezünk pontos információkkal. Az egyetlen biztos eseménynek tekinthető, hogy az 1620-as években került a lajstromos kozákok közé, és az évtized végén a Csihirin melletti Szubotovóban, apjától örökölt birtokán, telepedett le, feleségével, a perejaszlavi kozák származású Hanna Somkóval. 1637-re a hadseregtitkári tisztségig jutott. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a kozák felkelésnek véget vető 1637. december 24-i borovitsiai kapituláció okmányán feltűnik az aláírása. Hmelnickij a tisztek azon csoportjához tartozott, akik a Zaporizzsjai Szics és Lengyel-litván Unió közötti megegyezést szorgalmazták, idővel azonban egyértelművé vált, hogy erre nincsen reális esély. IV. Ulászló lengyel király 1638. évi rendelkezése (Ordináció) hatályon kívül helyezte a Zaporizzsjai Szics autonómiáját, megszüntette a titkári tisztséget, melynek következtében Hmelnickij lefokozódott a csihirini ezred kapitányává. Az év őszén egy delegáció élén Varsóba vonult a korábbi kozák jogok visszaállításának reményében, kísérlete azonban nem hozta meg a várt eredményt. A következő éveket a csihirini birtokán töltötte egészen 1645-ig. Ebben az évben egy 2000-2500 fős kozák alakulattal részt vett Duinkerke ostromában. Az 1640-es évek végére olyannyira megnőtt hadvezéri presztízse, hogy IV. Ulászló a támogatását kérte az Oszmán Birodalom és a Krími Tatár Kánság, illetve a mágnás oligarchák elleni harcban. Ezzel a lépéssel egyrészt a lengyel-litván állam, másrészt saját hatalmának a megerősítése volt az uralkodó célja. 1646 áprilisában Hmelnickij egyike volt azoknak a követeknek, akikkel a király egyeztette a haditervét, melyben a kozákoktól egy flottilla kiállítását kérte, és cserébe a régi kozák jogok visszaállítását, és a lajstromozott kozákság számának növelését ígérte. Az uralkodó az ígéreteit egy kiváltságlevél formájában írásban is rögzítette, mindezt azonban igyekezett titokban tartani a szejm előtt. Miután az egyezség kitudódott, a szejm megakadályozta a terv végrehajtását, így a kozákoknak tudomásul kellett venniük, hogy jogaik helyreállítása ismételten elmaradt. A kudarc csalódottságot szült a köreikben, egyre inkább érlelődött egy felkelés a lengyel nemesség túlkapásai ellen, valamint a kozák jogok helyreállítása érdekében. Az 1640-es évek végére megnőtt hadvezéri presztízse, hogy IV. Ulászló a támogatását kérte az Oszmán Birodalom és a Krími Tatár Kánság, illetve a mágnás oligarchák elleni harcban. Ezzel a lépéssel egyrészt a lengyel-litván állam, másrészt saját hatalmának a megerősítése volt az uralkodó célja. 1646 áprilisában Hmelnickij egyike volt azoknak a követeknek, akikkel a király egyeztette a haditervét, melyben a kozákoktól egy flotta kiállítását kérte, és cserébe a régi kozák jogok visszaállítását ígérte. Az uralkodó az ígéreteit egy kiváltságlevél formájában írásban is rögzítette, mindezt azonban igyekezett titokban tartani a szejm előtt. Miután az egyezség kitudódott, a szejm megakadályozta a terv végrehajtását, így a kozákoknak tudomásul kellett venniük, hogy jogaik helyreállítása ismételten elmaradt. A kudarc csalódottságot szült a köreikben, egyre inkább érlelődött egy felkelés a lengyel nemesség túlkapásai ellen, valamint a kozák jogok helyreállítása érdekében. Hmelnickij csatlakozásához az utolsó lökést személyes sérelmek adták. Daniel Czapliński, az újonnan kinevezett csihirini sztaroszta feldúlta Hmelnickij szubotovói birtokát, feleségét elszöktette, és egyik fiát a szeme láttára agyonverette. Törvényes úton nem járt sikerrel, sőt hazatérve 1647 végén Koniecpolski elrendelte letartóztatását és kivégzését, mely elöl csak magas rangú pártfogóinak köszönhetően menekült meg. 1647 decemberének végén 300-500 megbízható emberével Zaporizzsjába ment, ahol hamarosan hetmanná választották. A felkeléshez tatár támogatást is szerzett, s felvette a kapcsolatokat a román fejedelmekkel, hogy ők is részt vegyenek a Lengyelország elleni harcban. Egyelőre azonban III. Iszlam-Girej kántól várta a legfőbb segítséget. A formálódó felkelés látszólag nem sokban különbözött a korábbi, sikertelen kísérletektől: egy bosszúra vágyó kozák tiszt, lengyel főurak által megkárosítva a Szicsbe vonult, ahol meggyőzte a kozákokat, hogy kiálljanak a jogaiért, jogaikért. Ez az eset annyiban különbözött az előzőektől, hogy Hmelnickij személyében olyan rendkívüli szervező, katonai parancsnok és politikus került a mozgalom élére, aki képes volt egy egész Ukrajna, sőt Kelet-Európa történelmét befolyásoló felkelés levezénylésére.

64

Felkelésből háborúba A Hmelnickij vezette kozák felkelés kirobbanásakor nem a törvényes uralkodó, hanem a lengyel nemesség túlkapásai ellen irányult. Az elsődleges cél kezdetekben tehát nem a teljes lengyel fennhatóság leküzdése volt, hanem a kozák rend felvétele a lengyel nemesi nemzetbe. Az első év nyarára a mozgalomhoz csatlakozott a regisztrált kozákok egy része, az ortodox egyháziak, az ukrán kisnemesek és parasztok, ezzel egy összukrán színezetet öltött a felkelés.

A harcok kezdetétől a kijevi bevonulásig Hmelnickij hetmanná választása után hozzálátott a felkelés hátterének megteremtéséhez. Hamar szembesült azzal a ténnyel, hogy – bár a kozákok kiváló gyalogsággal rendelkeznek – nem szállhatnak szembe a lengyelekkel megfelelő lovasság hiányában. A hetman váratlan lépésre szánta el magát az esélyek kiegyenlítése céljából. A korábbi ellenséges viszony ellenére 1648 januárjában felvette a kapcsolatot a krími tatárokkal, majd februárban megérkezett a kozák küldöttség Bahcsiszerájba, ahol tárgyalásokat kezdtek III. Iszlám-Girej krími kánnal. A kán 4000 tatárt bocsátott Hmelnickij rendelkezésére, akiknek az élén a kiváló parancsnok Tuhaj-bej állt. Márciusra készen álltak a szicskozákok a felkelés kirobbantására. Tuhaj bej (? – 1651. június 30. Bereszteczkó) más néven Tuhaj bég, tatárul Toğay bey, ukránul Тугайбей. Legendás tatár vezér, a krími hordák vezetője. Ifjú bejként (törökül bég) került a kán udvarába. Bátor, vad és könyörtelen harcos hírében állott, ezért a kán murzává, s krími hadak összes vezéréve nevezte ki. Rabló háborúkat vezetett Ukrajna és Oroszország területére, továbbá harcolt a kozákok ellen. 1644-ben Jeremi Wiśniowiecki az ochmatówi (ohmativi) csatában legyőzte. 1648-ban a Islam Girej kán úgy több mint 10 ezer fős válogatott horda élén küldte a Zaporozsjéra Bohdan Hmelnickij megsegítésére. 1648 januárjában a Zaporizzsjai Szics Hmelnickijt főhetmannak választotta meg, Mikołaj Potockit pedig megfosztotta a hatalmától. A kán Tuhaj-bej vezérletével egy hordát küldött a kozákok támogatására, míg a hetman igyekezett rávenni, hogy teljes haderejével szálljon harcba. A Zaporizzsja ellen küldött két sereg - egyenként hatezer fő (Szamuel Velicsko szerint 20 ezer, ami természetesen kétséges), amit erősítettek cseh és német zsoldosok – megkísérelte az egyesülést, de Hmelnickij megelőzte őket. A várbeli kozákság és parasztság tömegeit összegyűjtötte, s délről nagyobb számban áramlottak a tatár lovasok, kik a segítség fejében kifoszthatták az útjukba eső területeket, legyen az ukrajnai, vagy lengyel, ami ellen Hmelnickij nem tudott, de nem is akart semmit tenni. A parasztkatonák is hasonlóképp öltek és raboltak a gazdag lengyel és ukrán polgárság körében, valamint véres etnikai tisztogatásokba kezdtek egyes városokban (a megöltek többsége lengyel, moszlim, zsidó, vagy épp cigány volt). Ekkor már készülődött ellene Jeremi Wiśniowiecki herceg kb. 15 ezer fős seregével, s a Dnyepertől nyugatra sorra tiporta el az ott fellángolt parasztfelkeléseket. 1648 áprilisában – miután kitudódott a felkelés terve – a korona-hetman, Mikołaj Potocki és Marcin Kalinowski egy 6000 fős lengyel csapatot küldött a kozákok ellen, Stefan Potocki vezetésével. Jeremi Wiśniowiecki erősítését nem várták meg, aminek az oka vagy abban keresendő, hogy a lengyelek alábecsülték az érlelődő felkelés méreteit és intenzitását, vagy pedig abban, hogy mielőbb elejét akarták venni egy egész Ukrajnára kiterjedő felkelésnek. A felkelők megelőzték a korona-hetmant, és Hmelnickij Potocki ellen vezette csapatait. Április közepén – a Szics közelében – Zsoltije Vodinél ütközött meg a két sereg. A lengyelek 6000 jól képzett katonája állt szemben a nagyobb létszámú (körülbelül 9000 fő), de kevésbé képzett kozák-tatár erőkkel. A harcok megkezdése után a hetmani sereg ukrán származású katonái átpártoltak a kozákokhoz, így az elhúzódó ütközetben, május 6-án a kozákok megsemmisítették a lengyel elővédet. A vereség hírére a Potocki és Kalinowski vezette 20 ezres fősereg feladta pozícióját Korszunyban, és nehéz terepviszonyok között visszavonult. Május 15-16-án a kozákok csapdába csalták a lengyel erőket, majd a tatárok nélkül is 15 ezer főt számláló kozák sereg megsemmisítette a lengyelek főseregét.

65

A két lengyel parancsnok, 80 nemes, 127 tiszt, 8520 közkatona és 41 ágyú került a kozákok kezébe. Néhány nappal a csata előtt egy újabb csapás érte a Rzeczpospolitát, ugyanis IV. Ulászló király váratlanul meghalt. A lengyelek között pánikhangulat alakult ki, hiszen néhány napon belül elveszítették királyukat, katonai parancsnokaikat és hadseregüket.

Lengyel katonák — Żołnierze polscy 1633-1668

Żółte Wody-i csatában (ma Zsovtyi Vodi, Ukrajna) megsemmisítette az egyik hadat, s a csatában Stefan Potocki, a hetman fia is elesett, a korsuni ütközetben pedig Potocki és Stanisław Kalinowski hetmanokat is fogságba ejtette, Hmelnickij átadta Tuhaj bejnek az elfogott Mikołaj Potockit és Marcin Kalinowski hetmanokat, akiket a Krímbe hurcolt (1650-ben váltották ki őket). Tuhaj-bej nagy veszteségeket szenvedett és ezért egy időre visszavonult Ukrajnából. A szabadulást (és nem utolsó sorban zsákmányt) remélő ukrán parasztság megörült Hmelnickij sikereinek, s óriási tömegben csatlakozott hozzá, már a két győzelem előtt. A hetmannak néhány napon belül nagy hadereje lett, míg Ukrajnában számottevő lengyel sereg sehol sem maradt. A felkelő erőknek viszont még a felét sem tették ki felfegyverzett, képzett kozákok, ezért egy időre pihenőt rendelt el, hogy megerősítse magát és a lázadást tovább szítsa. Tuhaj bej hamarosan visszatért, s a kozákokkal, valamint más tatár csapatokkal megerősítve végigsöpörtek Ukrajnán. Emberei a török zsoldosokkal nagy pusztítást vittek végbe a lengyel, a fehéroroszországi és ukrajnai országrészekben, s nagy zsákmányra tettek szert. 1648 nyara mindkét fél részéről a konszolidáció jegyében telt. A Belaja Cerkov mellett állomásozó Hmelnickij elsődleges feladatának azt tekintette, hogy nagyszámú követőiből egy szervezett, fegyelmezett hadsereget állítson ki. Magját 16 ezred adta, melyek mindegyike élén egy-egy harcedzett, a hetmanhoz lojális kozák parancsnok állt, mint például Filon Dzsalali, Makszim Nesztorenko, Ivan Hiria, Danyilo Nyecsaj, Ivan Bohun, Vaszilij Zolotarenko, Martin Nebaba, és Wiśniowiecki legvérmesebb ellensége, Makszim Krivonosz. Az elsősorban török és román önkéntesek folyamatos áramlásának köszönhetően újabb és újabb egységek jöttek létre, és a nyár végére az ukrán erők létszáma 80 és 100 ezer fősre volt tehető, ebből azonban csak 40 ezer volt tekinthető tapasztalt kozák harcosnak.

66

Adam Kisiel braclavi vajda a szenátoroknál igyekezett elérni, hogy tegyenek meg mindent Hmelnickij elszigetelésének érdekében. Javasolta, hogy küldjenek követeket a Portára a krími tatár vazallusok visszahívása céljából, és újítsák meg az oroszokkal kötött 1634-es poljanovói békét. A lázadás elfojtására – véleménye szerint – a legjobb megoldás a külföldi zsoldosok bevonása volna. Időnyerés céljából tárgyalásokra, engedményekre is hajlott Kisiel. Vele szembe helyezkedett a háborúpárti csoport, Krzysztof Tyszkiewicz kijevi vajda és Jeremi Wiśniowiecki vezetésével. Tyszkiewicz semmiféle tárgyalásba nem kívánt belemenni, ugyanis véleménye szerint „minél tovább tárgyalgatnak, annál hamarabb elpusztulnak”. Átmenetileg – a gnieznói érsek, Maciej Lubienski és a kancellár, Jerzy Ossoliński támogatását élvezve – a kisieli álláspont kerekedett felül.

Lengyel-litván Unió 1648-ban

A helyzetet bonyolította, hogy 1648. május 20-án IV. Ulászló elhunyt, ami még a kozákságot is mélyen megrendítette, hisz ugyanúgy mélységesen tisztelték és uruknak tartották. Hmelnickij egyelőre várt, hogy új királyt válasszanak. Lengyelországban az 1640-es évek végére igen erős belső gyengeségek jelentkeztek és főúr már régóta mély ellenszenvet táplált egymás iránt. Jerzy Ossolinski kancellár és Adam Kisiel braclawi vajda úgy látta jónak, ha Hmelnickijt inkább tárgyalások utján szerelik le és figyelmüket a belső problémák felé fordítják. Ezzel szembe Aleksander Koniecpolski és Janusz Radziwiłł litvániai hetman, valamint Wiśniowiecki herceg igen hevesen a háború mellett tört lándzsát, s álláspontjuk érdekében agresszívan léptek fel. Kisiel tárgyalás céljából kinevezett komisszáriusokat küldött a kozákokhoz és felvették a kapcsolatokat a tatár kánnal. Mivel a szejm nem jutott megegyezésre, ezért komoly acsarkodások alakultak ki, mialatt a kozákok egyre nagyobb erőket gyűjtöttek. Hmelnickij kedvezően fogadta Kisiel tárgyalókészségét, ugyanis ekkor még ő is hitt abban, hogy a kozák kérdés békés eszközökkel is megoldható. A tárgyalások váltott helyszíneken zajlottak, Lengyelország és Ukrajna területén, érdemi eredménnyel azonban nem szolgáltak.

67

A lengyelek számára a legégetőbb kérdés jelenleg azonban a királyválasztás volt. A két legesélyesebb jelöltként az elhunyt uralkodó két öccse, János Kázmér és Károly Ferdinánd jött szóba. Mellettük harmadikként I. Rákóczi Györgyöt tekinthetjük olyan uralkodónak, aki reális esélyekkel indult a lengyel trónért folytatott küzdelemben. 1648 nyarának végén a lengyel kormányzat egy újabb, jól felszerelt sereget küldött a kozákok ellen, amely a 32 ezer fős lengyel katona mellett 8000 német zsoldossal egészült ki. A lengyel sereg élén 3 lengyel oligarcha állt, a hanyag, luxuskedvelő Wladysław Dominik Zasławski, a művelt, nagy tudású Mikołaj Ostroróg és a 19 éves Aleksander Koniecpolski. 1648 nyarán aztán megindult a hatalmas kozák-tatár sereg és a paraszthadak Kelet-Ukrajnából, sorra foglalva el a városokat. A felkeléshez most már Vörösoroszország (Kelet-Galícia) is csatlakozott és szeptember 21-23-i pilawcei csatában (ma Pilavka, Ukrajna) szégyenletes menekülésre kényszerítették a lengyel seregeket. A Piljavka folyónál 1648. szeptember 23-án lezajlott hatalmas csatában (100 ezer török és román zsoldosoktól, ill. önkéntesektől is erősített kozák-tatár sereg állt szemben közel ugyanekkora létszámú lengyellel) a Rzeczpospolita szégyenteljes vereséget szenvedett. A vereség legfőbb okának Zasławski gyáva, áruló magatartását tartották, aki elsőként futott el a csatatérről. Ahogy terjedt a hír a seregben, úgy hagyták el a csatateret a katonák is. A kozákok rengeteg fegyvert, 80 ágyút és élelmet zsákmányoltak. Egy résztvevő mérlege szerint: „Veszteségünk több, mint 7 millió, de a szégyen ezer millió, mert jó irányítással, istenfélő parancsnokokkal szerencsés győzelem születhetett volna”.

Bohdan Hmelnickij és Tuhaj bég Lwów alatt Jan Matejko festménye 1885, Varsói Nemzeti Múzeum

A piljavkai csata után a Rzeczpospolita lengyel végekre összpontosított hadereje lényegében teljes egészében megsemmisült, a nyugatra, Volhínia és Galícia felé vonuló Hmelnickijt lelkesedéssel fogadták a parasztok, és egyre nagyobb tömegek csatlakoztak a felkeléshez, valamint a kozákok nagyszámú katonát tudtak toborozni Havasalföldről, a hódoltságból és Moldvából. A sorozatos győzelmek kiszélesítették a kozákok külpolitikai lehetőségeit. Szövetségüket a Krímmel megerősítették a Portán, akiknek jelentős részt ígértek a Rzeczpospolita területéből. Az eddig a lengyelek és törökök között „hintapolitikát” folytató moldvai vajda, Lupu is támogatásáról biztosította Hmelnickijt.

68

Zamość Ó-Lublini kapu (fotó: Buskó András) A hetman időközben egészen Lwów városáig nyomult előre, és ostrom alá vette a kereskedővárost. Húsz napi ostrom után, jelentős váltság fejében azonban beszüntette a város elleni rohamokat. Néhány nappal később az egyik legjobban védett erőd, Zamoszty (Zamość) ellen vonult. Az erőd alá való érkezéssel lényegében az ukránok felszabadítása, a kozák-paraszt szövetség funkcionalitása és a kozák-tatár külpolitikai háttér biztosítása megvalósult. Hmelnickij célja azonban még ekkor sem a teljes elszakadás, hanem a kozákság és parasztság sérelmeinek orvoslása, és a korábbi privilégiumok visszaállítása volt.

Lengyelország 1640-1686 között

69

Október 24-én összeült a királyválasztó szejm, amelyen kozák követek is részt vettek. Hmelnickij egy, a szenátoroknak címzett levelében kifejtette, hogy csakis János Kázmér királyságát hajlandó elismerni, amennyiben más jelöltek választanak, tovább folytatja harcát. A pilawcei vesztés eredménye Lwów és Kijev eleste lett, s ahol Hmelnickij bevárta a királyválasztás eredményét. A szejm végül november 17-én Ulászló fivérét II. János Kázmért tette új uralkodóvá, aki hajlandó volt tárgyalásokba bocsátkozni Hmelnickijjel. A kozákok lelkesedéssel fogadták a döntést. A lengyelek részéről ígéretet kapott Hmelnickij, hogy a következő szejm napirendre tűzi a privilégiumaik kiszélesítésének kérdését. 1648 decemberében a hetman Kijevbe vonult szinte „győzelmi menetben”, ahol a kijeviek Mózesként fogadták őt. A fellelkesült légkörben megváltoztak Hmelnickij tervei. A lengyel meghatalmazottakkal 1649. március 6-án egy provizórikus egyezményt kötött, melynek szinte minden feltételét a hetman diktálta. Az ukrán „állam” határait a kijevi vajdaság területével egyenlőnek rögzítették. Az egyezmény tartalmazta az ortodox egyház elsőbbségét, a görög katolicizmus eltörlését és a lajstromozás elhalasztását is. Ezeken felül Hmelnickij eltávolíttatta tisztségéből Wiśniowieckit. A neves ukrán történész Holobuckij szerint az így létrejött ténylegesen független Ukrajnát, melynek élén a hetman és a kozák sztarsina áll, joggal nevezhetjük hetmanságnak.

Bohdan Hmelnickij kijevi bevonulása

Tuhaj bej könyörtelen támadásai révén nagy területek váltak néptelenné. Részt vett Lwów bevételében és Hmelnickij oldalán belovagolt Kijevbe. A tél váltakozó eredményű eszmecserékkel telt Perejaszlavban, és mialatt a fölkelők száma egyre nőt, főleg miután törököket is fogadtak fel, addig Lengyelországban nem került sor mozgósításra, noha Hmelnickij már lengyel területen járt és Krakkót vette célba. Wiśniowiecki rendelkezett az egyetlen nagyobb számú lengyel haddal az országban, aki nyílt összecsapást nem kockáztatott egyelőre meg, de valamiképp azon volt, hogy Ukrajnát visszafoglalja, mert földjei nagy része abban az országban feküdt. Hmelnickij semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó, de ő maga is a harcot részben azért kezdeményezte, hogy személyes bosszút állhasson Koniecpolskin és Wiśniowieckin. 1649 elején újra indultak a harcok. Hmelnickijhez csatlakozott a tatár kán, azonkívül nagy számban török, havasalföldi, janicsár és hódoltságbeli zsoldosok.

70

Tuhaj bej (jobb szélen Jan Matejko ábrázolása)

1649 tavaszán a lengyelek támadást indítottak a kozákok ellen. 25 ezres főseregük maga a király, János Kázmér vezetésével Volhínián keresztül, a Wiśniowecki vezette 15 ezer fős sereg Galícián át vonult Hmelnickij ellen. A 80 ezer főtt számláló kozák-tatár-török csapatok, július 10-én, Zbarazs (ukr.: Збараж) erődjénél vették ostrom alá az ott állomásozó lengyel csapatokat, akik felett Wiśniowiecki herceg parancsnokolt.. A jelentősebb erők bevetésével a hetman azonban még várakozott, ugyanis kitudódott, hogy a király a fősereggel Zbarazs segítségére vonul. A kozákok meglepetésszerű támadással elsőként a fősereget kívánták legyőzni.

Zbaraż vára

71

Miután rohammal nem tudták a várat bevenni és nagy veszteségeket szenvedtek, Hmelnickij éheztetéssel próbálkozott. Zbaraż rövidesen élelmiszer- és lőporhiánnyal küszködött. Augusztusban megérkezett egy kb. 20 000 ezer főt kitevő felmentősereggel a király. A közel 34 ezer főt számláló, a nemesi felkelés csapataival is kiegészített lengyel sereget a kozákok Zborównál bekerítették. Az ötszörös túlerőben levő felkelők Zborównál a királyt is elfogták. A totális vereségtől csupán a király és kancellárja, Ossoliński diplomácia ügyességének köszönhetően menekültek meg a lengyelek. Hmelnickij háta mögött tárgyalásokba kezdtek III. Islam-Girej kánnal. A kán kétszínűsége, valamint bizalmatlansága a kozákokkal szemben megakadályozta az összeomlást, s fegyveres erővel kényszerítette Hmelnickijt a zborówi béke aláírására. Hmelnickij belátta, hogy ilyen feltételek mellett nincs értelme a harcot tovább folytatni, ezért 1649. augusztus 18-án (más források szerint augusztus 7-én) aláírták a zborówi lengyel-kozák egyezményt. A szerződés értelmében a lajstromozott kozákok számát 40 ezer főben állapították meg, a lajstromba vettek visszakapták 1638-ban elvesztett jogaikat. A hetman birtokának Csihirint jelölték ki. Ukrajnában a tisztségeket csak ortodox vallású ember tölthette be, az ortodox metropolita pedig helyet kapott a szenátusban. Az egyezmény legfontosabb pontja az autonómnak tekintett Kozák-Ukrajna kialakítása a kijevi, csernyigovi és braclavi vajdaságból. Az érintett vajdaságokban sem királyi, sem nemesi haderő nem tartózkodhatott. A felkelés résztvevői amnesztiában részesültek, ugyanakkor a parasztoknak vissza kellett térniük földesuraik földjére. 1649 júliusában Zbaraż ostrománál maga Tuhaj bej is megsebesült, melyből a zborówi béke megkötése után épült fel.

Bohdan Hmelnickij ukrán fejedelem.

Úton a „kozák állam” létrejötte felé A „zborówi kompromisszum” egyik felet sem elégítette ki igazán. A lengyelek szerint túl sokat engedtek, az ukránok ugyanakkor lényegesen többet szerettek volna. Egyre inkább kiéleződött a kozák sztarsina és a cserny ellentéte is. A legfeszültebb helyzet a braclavi ezredben bontakozott ki, ahol az ezredhez tartozó cserny felkelt a kozák vezetés ellen, amihez hamarosan csatlakozott Danylo Nechay (ukr.: ,lengyelül: Daniło Nyczaj v. Nieczaj,) (1612-1651) is. Mellette több kozák vezető is elégedetlenségének adott hangot, többek között Krivonosz és Gladkoj.

72

Hmelnickij tisztában volt azzal, hogy a parasztság részvétele is közrejátszott a hadi sikereiben, ugyanakkor törekedett a zborówi egyezmény betartására, mert azt fontosnak tartotta a kozák állam létrehozásának folyamatában. A feszültség enyhítésének céljából a 40 ezer helyett egy 50 ezer főt számláló jegyzéket állított össze, valamint fia, Timofej parancsnoksága alatt egy 20 ezer fős, részint moldvaiakból álló önkéntes, kiegészítő sereget is szervezett (ekkor a török zsoldosokat nagyrészt elbocsátotta). A hetman ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ezek a lépések nem számolják fel a problémákat, feszültségeket, csupán elodázzák azok felszínre kerülését. A béke visszaállította a kozákok szabadságának egy részét és kinyilvánította az Ukrán Fejedelemség függetlenségét, amely élére a hetmani méltóságban meghagyott Bohdan Hmelnickijt állította, s a regisztrált katonaság (ún. lajstromos kozákság) létszámát 40 ezerben szabták meg, akiket a parasztok sorából kellett kiválogatni. A katonaságot öt vajdaság, Trock, Braclaw, Kijev, Bialocierkwica és Human területén osztottak el, s a lengyel mágnások törekedtek arra, hogy elfordítsák őket Hmelnickijtől. A lengyel nemesek visszanyerték latifundiumaikat is, s ott folytatták, ahol 1648 előtt, ezzel ismét ösztönözték a népi ellenállást.

Józef Brandt, Obóz Zaporożców

Ukrajna csatlakozása Oroszországhoz Hmelnickij rövidesen titkos tárgyalásokba kezdett Moszkvával, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel valamint a román fejedelemségekkel. A zborovi béke után két évvel, 1651-ben újból fellángoltak a harcok, s belépett a háborúba a kán is. Az előző évi kozák sikerek miatt a szejm el akarta kerülni, hogy a felkelők még egyszer behatoljanak lengyel területre, ezért elvetették a Kisiel–Ossolinski-féle békéltető politikát és általános mozgósítást rendeltek el, eltökélve, hogy döntő csatában véglegesen megsemmisítik Hmelnickijt. Az első jelentős lengyel sikerek A nemzetközi kapcsolatok egyre fontosabb szerepet kezdtek betölteni mindkét fél taktikájában. Igyekeztek diplomáciai úton elszigetelni ellenségüket minden lehetséges módon. A lengyelek a legaggasztóbb tényezőnek az ukrán-orosz viszony közeledését látták, ezért elsődleges céljuk Moszkva és Hmelnickij viszonyának megmérgezése volt. A lengyel küldöttek a kozák-krími szövetségben rejlő veszély felnagyításával igyekeztek ellenük fordítani az oroszokat. Emellett kihangsúlyozták saját példájukat, hogyan fordult ellenük saját alattvalójuk. Hmelnickij kapcsolata a portával az 1650–1651-es években kedvezően alakult. 1650 áprilisában a hetman a Zaporozsjei Had fölé török védnökséget kért, amely 1651-re realizálódott. A kozák-krími kapcsolatokban kisebb megtorpanást eredményezett, hogy a kozákok nem támogatták a kán Moszkva

73

elleni ambícióit. Hetmani javaslatra azonban III. Islam-Girej Moldva ellen vonult. Hmelnickij számára a casus bellit Lupu vajda lengyelorientációja adta. Egy jelentős kozák-krími sereg 1650 őszén lerohanta Moldvát, a hetmannak pedig sikerült keresztülvinnie, hogy a vajda lányát, Roxandát összeházasítsa fiával, Tyimofejjel. A moldvai rajtaütés aggodalmat szült a Rzeczpospolitában, emiatt egyre többen szorgalmazták egy esetleges preventív háború szükségességét. 1651 januárjában a lengyel király elrendelte a nemesi felkelést. A lengyel csapatok – Kalinowski és Lanckoroński hetmanok vezetésével – februárban átlépték a braclavi vajdaság határát, és összecsaptak az Ivan Bohun és Danyilo Nyecsaj vezette kozák erőkkel. Hmelnickij Alekszej Mihajlovicshoz fordult támogatásért, aki ígéretet tett arra, hogy – bár katonailag nem támogathatja – betartatja a lengyel uralkodóval a zborówi béke rendelkezéseit. Amennyiben viszont erre nem hajlandó, akkor a cár védelmébe veszi a Zaporozsjei Hadat. A cár mellett felkereste II. Rákóczi György erdélyi fejedelmet, aki segítségnyújtásra csak Krakkó kozákok általi megszállása után volt hajlandó, ugyanis tartott egyrészt az osztrákoktól, másrészt a törököktől, valamint a moldvai fejedelem megtorlásától is.

Beresztecskói csata A kozákok és Ukrajna újból fellázadt a lengyelek ellen, de a lengyel fél is kezdeményezte a háborút, s eltökélt szándéka volt a Szejmnek, hogy leszámol Hmelnickijjel. Vinnicjánál Ivan Bohun ezredes legyőzte ugyan a lengyeleket, míg a litván erők északról Janusz Radziwiłł vezetésével augusztus 4-én visszafoglalták Kijevet. A kozákokhoz csatlakozott III. Islam Girej tatár kán hordáival, akiket Tuhaj-bej irányított a harcban. A nyárra már lángokban állt Ukrajna és több várat is bevettek, de II. János Kázmér vezetésével a teljes haderő megindult. A döntő csatára Beresztecskónál került sor a kozák-tatár-török erőkkel, amelyekkel szemben a lengyel-litván hadak alig lehettek kisebbek, vagy pedig számbelileg azonos szinten álltak.

Beresztecskói csata

Jeremi Wiśniowiecki herceg a Beresztecskói csatatéren

A beresztecskói csata (lengyelül Bitwa pod Beresteczkiem, ukránul Берестецька битва [Beresztecka bitva]) a lengyel-litván hadsereg Bohdan Hmelnickij ellen vívott ütközete 1651. június 28–30-án.

74

Szemben álló felek

Lengyelország-Litvánia

Zaporozsjei kozákok Ukrán Fejedelemség Krími Tatár Kánság Parancsnokok

II. János Kázmér lengyel király Jeremi Wiśniowiecki lubniei hercegvajda Stefan Czanriecki Marcin Kałinowski Stanisław Lanckoroński

Bohdan Hmelnickij Ivan Bohun Tuhaj-bej † III. Islam Girej

Szemben álló erők

Kb. 68 ezer fő

Kb. 100-140 ezer fő Veszteségek

1000-1500

40000

A szembenálló erők Két rendkívül nagy létszámú sereg ütközött meg egymással. A főhetman hadereje az egykori túlzó becslésekkel ellentétben nem volt „tengernyi sokaság”, de a Rzeczpospolita nagyszámú erőivel hasonló méretű kozák-krími sereg állt (100 ezer kozák, 50 ezer tatár lovas, több ezer Oszmán Birodalom-beli zsoldos) szemben. Velük szemben a lengyel–litván hadsereg a még király hűségén levő lajstromos kozákokkal és ukrajnai csapatokkal nagyjából ugyanannyit tehetett ki, de alig lehetett kevesebb. A 150 ezer fős lengyel sereg 20 ezer – a 30 éves háborúban is harcolt – német zsoldossal egészült ki, de feljegyzések szerint a lengyeleknél szolgáltak nagy számban ukrán, cseh, magyar, tatár, román és török katonák is, elsősorban mind zsoldosok, kisrészt önkéntesek. A csata Június 28-án és a rákövetkező napra eléggé egyenetlenül folyt le a harc és nagy véráldozatokkal járt, ami miatt a nap hátralevő része gyakran halotthordással telt el. Június 30-án fordulat állt be, mikor Jeremi Wiśniowiecki hercegnek, az egyik mágnásnak ezredei megkezdték a támadást. Ezalatt a kozákok a királyi hadak hátába kerültek és már-már úgy tűnt a lengyelek megfutamodnak, mikor is Jeremi herceg átvágta az ellenség sorait, megfutamítva a moldvai és török zsoldosokat és megtámadták a kánt, akinek az elit hadai az átellenes dombokat foglalták el. Azt ezt követő kemény harcban a kán testvére Amurat és a krími hadak vezére, az oroszlánul harcoló Tuhaj bej is elesett, a kán megsebesült. Ekkor János Kázmér cselekvésre szánta el magát és tatárok ellen indult, hogy a hordáikat megsemmisíthesse. De azok nem várták meg a bekerítést és kivonultak az ütközetből. Islam Girejt szétverték. Hmelnickij könyörögve próbálta maradásra bírni a kánt, de az dühödt gőgjében elhurcolta. A vereség teljessé vált és már csak a kozákok szekérvára maradt meg, akik az odazárkózott pórnéppel próbáltak kitartani, hátha Hmelnickij mégis csak visszatér. Az erődítményt közben rászakadt a zápor és ez időt engedett a kozákoknak, hogy megerősíthessék magukat. Az eső elmúltával a lengyel csapatok és a litvániai hadak bekerítették az ukránokat és a kozákokat. Henryk Sienkiewicz úgy írja le, hogy az ostromlókkal szemben a kozákok és az ukránok kétszeres túlerőben voltak, ez persze nem igaz, de a felkelő sereg száma nem lehetett annyira csekély, s megőrizte mind élelmiszer készleteit, mind felszerelését. A harcot Filon Dzsalalij (Filon Dziedzila) ezredeskapitány folytatta, eközben egyezkedésbe bocsátkozott, de ez nem vezetett eredményre. Dzsalalij hasztalanul reménykedett abban, hogy a kán és a hetman mégis csak visszatér és felmenti a szekérvárat, de hír semmi nem jött, s közben a veszteségek nagyok voltak. Az elöljárók leváltották Dzsalalijt és Ivan Bohun ezredeskapitányt tették meg, aki a csata előtt pár nappal Winnicánál megfutamította a lengyeleket.

75

Bohun agresszív és bátor katona volt, aki hallani sem akart az egyezkedésről, ehelyett a Pleszowa folyón át hidat akart leverni, hogy kivezesse a kozák–paraszt hadakat. A kozákok minden szóba jöhető anyagot, még értékes ruhákat is felhasználtak. Ám a lengyel tüzérség jelentős kárt tett az építményben, mire Bohun elindult, hogy elűzze a támadást intéző Adam Kisiel bracławi vajdát. Miután kivonult nemsokára olyan hír terjedt el, hogy a többi kozák parancsnok titokban el akar menni. Az emberek megrémültek, Bohun próbálta őket feltartóztatni, de a menekülők elsodorták, viszont nem halt meg. A szekérvárból kirontók közül sokan belefúltak a mocsarakba, a többiek java része áldozatul esett a lengyel és litván haderőnek. A kimenetelt döntően befolyásolta az a tény, hogy a kán a döntő pillanatban visszavonta csapatait, és elfogatta Hmelnickijt. A hetman távollétében Filon Dzsalali vezette a csapatokat, és kisebb sikerként könyvelhette el, hogy sikerült kitörnie a lengyelek bekerítéséből. Ez a siker azonban nem befolyásolta a csata kimenetelét, ugyanis a kozákok között pánik tört ki, aminek következtében közel 30 ezren estek el a lengyel támadás után. Hmelnickij szabadulása után Belaja Cerkovnál sorakoztatta fel seregét, ahol a szeptember 24–25-én zajlott heves, de eldöntetlen összecsapás arra késztette mindkét felet, hogy megegyezést keressenek. Az 1651-es bialocerkiewi (Biała Cerkiew (ukr. Бiла Церква, Biła Cerkwa)) konvenció sem szolgált Ukrajna javára. A szeptember 28-án életbe léptetett szerződés lényegesen kedvezőtlenebb volt Hmelnickij számára, mint a Zborównál kötött egyezmény. A belaja cerkovi megállapodás értelmében a lajstromba vett kozákok számát 20 ezerre csökkentették (a korábban regisztrált kozákok többsége ismét részt vett a felkelésben), területük a kijevi vajdaságra szűkült, míg a csernyigovi és a braclavi vajdaságba vissza kellett engedniük a lengyel hatóságokat és földesurakat. A Rzeczpospolita felszámolta a Zaporozsjei Had külpolitikai önállóságát, megtiltotta mindenféle külkapcsolat ápolását. Az ukrán parasztok és a lajstromba nem vett kozákok, hogy elkerüljék az újbóli függést, Moszkva irányába menekültek, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek, és megalakíthatták saját kozák rendszerüket, amellyel lefektették az úgynevezett Szlobozanscsina alapjait. A belaja cerkovi egyezmény – hasonlóan a zborówihoz – nem oldotta meg a problémákat. Eredményeként hivatalosan sem béke, sem hadiállapot nem állt fenn az ukránok és lengyelek közt, ugyanakkor mindkét fél a harcok folytatására készült. Hmelnickij nem bírt belenyugodni hatalma korlátozásába és a szomszédos országok támogatását kezdte keresni. Fiát, Timofijt elvitte Moldvába, ahol hozzáadta Vasile Lupu lányához. Ezzel az volt a célja, ha Timofij moldvai vajda lesz, akkor Moldvát felhasználhatja nemcsak a lengyelek, hanem Bohun ellen is, de ez a terve nem sikerült. A háború újbóli fellángolására a casus bellit Vasile Lupu moldvai vadja szolgáltatta, aki a Rzeczpospolitához fordult segítségért, hogy megakadályozhassa lánya és Tyimofej házasságát. A kozák fősereg – élén magával Tyimofejjel – 1652 májusában a vajda ellen vonult. A lengyelek is szerették volna védnökségük alá vonni Moldvát, ezért Kalinowski vezetésével 30 ezer fős sereget küldtek Podóliába. A két sereg Batohnál ütközött meg, 1652. június 2-án a lengyel had teljesen megsemmisült. Lupu vajda továbbra sem kívánta a frigy létrejöttét, azonban miután minden próbálkozása kudarcot vallott, augusztusban megtörténhetett az esküvő. Egy évvel később azonban a moldvai bojárok – havasalföldi és erdélyi támogatással – fellázadtak Vasile Lupu ellen. Az események tetőpontja Szucsava ostroma volt, mely közben 1653. szeptember 15-én Tyimofej meghalt. Ez az esemény végeredményben pontot tett Hmelnickij moldvai orientációjára. A hetmant mélységesen megrázta fia halála, azonban nem volt lehetőség mélyen elmerülni a gyászban, ugyanis szeptember végén egy 12 ezer fős lengyel sereg vonult Braclavba Stefan Czarnecki vezetésével. Hmelnickij – kiegészülve tatár és doni kozák, török és román egységekkel – támadást indított a Zsvanec mellett állomásozó lengyelek ellen, de a tatárok ismét hátat fordítottak neki, és békére kényszerítették. A békekötés lényegében az 1649. évi zborówi egyezmény rendelkezésein alapult.

76

Stefan Czarniecki pod Monasterzyskami w 1653 roku, obraz Henryka Pillatiego

II. Rákóczi György 1653-ban bevonult Moldvába és egy másik fejedelmet Gheorghe Ştefant segítette hatalomra. — I. György István, vagyis Gheorghe Ștefan (? – 1668) 1653. április 13. – május 8., illetve 1653. július 16. – 1658. március 13. között volt Moldva fejedelme — Az akció után Hmelnickij Rákóczinál próbált támogatást keresni. Nemsokkal később a Żwaniec (ukr. Жванець) közelében teljesen bekerítették a II. János Kázmért, de Islam-Girej ismét kijátszotta a kozákokat és egyezséget kötött a királlyal. A kán többedszeri árulásából okulva Hmelnickij elhatározta magát a külpolitikai irányváltásra. 1653. október 1-jén a zemszkij szobor elhatározta, hogy az egész Zaporozsjei Hadat a cár „magas uralkodói keze alá” veszi.

A perejaszlavi szerződés A perejaszlavi szerződést 1654-ben kötötte egymással Bohdan Hmelnickij és I. Alekszej orosz cár a zaporozsjei felkelés lezárásaként. 1654. január 18-i perejaszlavi egyezményben kimondták az ország egyesülését Oroszországgal, ugyanebben az évben a tatár kán a lengyelek mellé állt a kozákok és az oroszok ellenében. Ez vezetett az 1654–1656-os orosz–lengyel konfliktushoz. A 250 fős moszkvai delegáció 1653 decemberének végén érkezett Ukrajnába Vaszilij Buturlin bojár vezetésével. Hmelnickij 1654. január 18-án az Uszpenszkij templom előtt a nyílt népi radához szegezte a kérdést: „…velünk együtt válasszatok uralkodót a négy közül, akit akartok. Első a török szultán, aki sokszor hívott bennünket uralma alá; a második a krími kán; harmadik a lengyel király; negyedik a Nagy-Oroszország uralkodója, Alekszej Mihajlovics cár és nagyfejedelem… válasszatok, akit akartok”. A hetman részletesen kifejtette, hogy az első két jelölt eltérő vallású, a lengyel király pedig ellenségesen viszonyult Ukrajnához. Valós támogatásra és segítségre csak Alekszej Mihajlovics cártól számíthatnak. A rada egyöntetű állást foglalt Moszkva mellett. I. Alekszej cár (oroszul: Алексей I, teljes nevén Alekszej Mihajlovics Romanov Алексей Михайлович Романов; Moszkva, 1629. március 9. – Moszkva, 1676. január 29.) 1645-től volt orosz cár. A rada berekesztése után a perejaszlavi ezred kancelláriáján Buturlin átnyújtotta a hetmannak a cár befogadó okmányát. Az ünnepélyes ceremónia az Uszpenszkij templomban folytatódott, ahol Isten színe előtti eskütétellel kívánták megerősíteni a szerződést. Az eskütétel azonban nem zajlott zökkenőmentesen, ugyanis Hmelnickij – a lengyelekkel kötött szerződésekhez szokva – úgy gondolta, hogy bilaterális eskütételre fog sor kerülni. Az esküje után szerette volna, ha a cár ígéretet tesz arra, hogy megvédi Ukrajnát a lengyelektől, és tiszteletben tartja jogaikat és privilégiumaikat. Buturlin

77

kategorikusan elzárkózott az eskütől, hiszen a cár senkinek sem az alattvalója, nem tesz ilyen esküt, mert az ő szava szent és megkérdőjelezhetetlen. Ennek a merev magatartásnak a hatására Hmelnickij és a kozák sztarsina kivonultak a templomból, hogy tanácskozzanak a kialakult helyzetről. Arra jutottak végül, hogy egy lényegében formalitási kérdés miatt nem kockáztatják a cár jóindulatát, ezért visszatértek a templomba, ahol letették az egyoldalú esküt. Ezen és a következő napon 284-en fogadtak örök hűséget – a Biblia és a feszület megcsókolásával – a moszkvai küldöttség előtt. A hetmani beiktatás a hatalmi jelvények átadásával történt meg. Buturlin átnyújtotta a Zaporozsjei Had új zászlaját, a jogart helyettesítő buzogányt, a kaftánt, majd az okosságot, bölcsességet jelképező sapkát. Rendelkezései Az államügyek, illetve a kül- és belpolitikai kérdések tisztázására január 20-22 között került sor. A legfontosabb kérdés a Rzeczpospolitával és a Krímmel fennálló viszony revideálása volt. A célkitűzés a lengyelek diplomáciai ellehetetlenítése, amely nagyban megkönnyíti az ellenük tervezett orosz-ukrán hadjáratot. Ebben kulcsszerepet játszottak a krímiek, hiszen 1648 óta szövetségben voltak a kozákokkal, ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a „hetman ellensége a kán ellensége is”. Hmelnickij úgy vélte, hogy ez az egyezség továbbra is érvényben van, amennyiben mégsem így áll a helyzet, akkor tengeri portyák fenyegetésével meggyőzhető a kán. A kozák privilégiumok megvitatására szintén január 20-22 között került sor a nyilvánosság kizárásával. A sztarsina 23 pontban foglalta össze, és juttatta el követeléseit Alekszej Mihajlovicshoz. A szerződés tartalmazta a Zaporozsjei Had (1. cikkely), valamint a kozák nemesség (3., 17. cikkely) jogainak és szabadságainak elismerését. Több cikkely foglalkozott a kozákság jövedelmeinek kérdésével: megállapították a Zaporozsjei Had javadalmazását (8-12., 21. cikkely), valamint biztosították, hogy az özvegyeket és gyermekeiket megillető járandóságok sértetlenek maradnak (7. cikkely), végül megállapították a kijevi metropolita járandóságát (18. cikkely). Az adófizetés a cárnak közbenjárási járadék formájában történt (15-26. cikkely), az adót helyi megbízottak szedték be (4. cikkely). A csihirini sztarosztaság a hetmani jogar birtokába került (5. cikkely). A kérvény öt pontja Ukrajna külpolitikai helyzetére vonatkozott. A cár csapatokat küldött Szmolenszk alá és biztosította Ukrajna határainak védelmét 3000 katonával (19-20. cikkely). A Krím ellenében Kodak várának megerősítése és fenntartása (23. cikkely). A zaporozsjei szics védelmének megerősítése és lőszerekkel való ellátása, az ottlévők zsoldba állítása (22. cikkely). „Az idegen országból a Zaporozsjei Hadhoz jó szándékkal érkezett követeket szabadon fogadhassa a hetman, és emiatt cár őfelsége haragot ne tartson”. Sőt hetmani jelentéstétel ellenében azt is kívánták, hogy Moszkvával ellenséges népek követeit is fogadhassa a hetman (14. cikkely). Az önrendelkezési jogot szolgálta az a rendelkezés is, mely szerint a hetmant a Zaporozsjei Had választja, a cár pedig „tudomásulvételi” joggal rendelkezik a kérdésben (6.cikkely). Hamarosan a moszkvai küldötteknek 117 ukrán településen 127 338 fő fogadott hűséget. A márciusi cikkelyek A januári 23 pont írásba foglalása után Szamojlo Bogdanov hadbíró és Pavel Tyetyerja ezeres vezetésével egy kozák küldöttség indult Moszkvába a privilégiumok becikkelyezésének érdekében. A 1654. március 27-én kiadott „márciusi cikkelyek” a későbbi hetmanok számára alapdokumentumként szolgált. A márciusi cikkelyek alapja a januári megegyezés lett néhány módosítással. A hetman külkapcsolatainak részleges ellenőrzése azt jelentette, hogy „a jó szándékkal érkezett követeket” a kozákok szabad fogadhatták és elbocsáthatták, azonban írásban tájékoztatniuk kellett a cárt a fejleményekről. A „cár őfelsége ellenes ügyben érkezett követeket” azonban a Hadban kellett tartóztatniuk, elbocsátásukra csak a cár adhatott engedélyt. A Portával és a Rzeczpospolitával a cár engedélye nélkül nem léphettek kapcsolatba. Az adózás kérdésének eldöntésére a cár követeket küldött a jövedelem összeírására, és az erődítmények – úgy, mint Kodak és a Szics – ellátása az összegyűlt jövedelmektől függött.

78

A szerződés eltérő értelmezései Az Uszpenszkij templomban lezajlott incidens jól érzékeltette a szerződő felek eltérő érdekeit, és a szerződés felek általi eltérő értelmezését. Ugyanakkor – a problémák ellenére – a perejaszlávi szerződés megkötése fordulópontot jelentett Ukrajna, Oroszország, sőt egész Kelet-Európa történelmében. A korábban elszigetelt és elmaradott Moszkva egy jelentős lépést tett ezzel a nagyhatalmak sorába való belépéshez, miközben Ukrajna sorsa elválaszthatatlanul összefonódott Oroszországéval. Az ukránok és az oroszok között később kialakult konfliktusok okán a szerződés értelmezése számtalan ismétlődő vita tárgyát képezte a történészek között. A helyzet problematikáját tovább növelte a tény, hogy az eredeti dokumentumok elvesztek, és csak pontatlan másolatok és fordítások maradtak fönn. Sőt egyes feltételezések szerint ezek nem mások, mint nyilvánvaló hamisítványok, melyeket a cár írnokai készítettek. Általánosan öt elfogadott nézett látott napvilágot a szerződés értelmezésében. Egyes történészek – mint például Vaszilij Szergejevics orosz jogtörténész – szerint az 1654. évi szerződés egy perszonálunió volt Moszkva és Ukrajna között, melyben a két fél közös uralkodóval rendelkezett, de megőrizte külön kormányzatát. Ez azonban megcáfolható, ugyanis míg a szerződést örökérvényűnek nyilvánították, addig a perszonálunió általában ideiglenes jelleggel működik. A közös uralkodónak ebben az esetben egyszerre két jogi személyként kell léteznie, 1654-ben pedig ez nem mondható el a cárról, ugyanis a cár nem lehetett egyben Ukrajna hetmanja is. Más nézetek szerint a szerződés reálunióként értelmezendő. Ennek azonban ellentmond, hogy a két fél nem követett egységes külpolitikai irányvonalat, amely pedig a reálunió egyik sarkalatos pontja. Ezzel szemben a márciusi cikkelyek tág mozgásteret engedtek a hetmanoknak. Bizonyos kérdésekben megmutatkozott Ukrajna alávetett helyzete, így mellérendelt viszonyrendszerről sem beszélhetünk. A neves ukrán történész Vjacseszlav Lipinszkij szerint az 1654. évi szerződés nem több mint egy ideiglenes katonai szövetség Ukrajna és Moszkva között. Az orosz Venyegyikt Mjakotyin és az ukrán Mihajlo Hrusevszkij történészek úgy látták, hogy a perejaszlávi szerződés egy olyan vazallusi viszonyt idézett elő, melyben a szuverén uralkodó, mint hűbérúr oltalma alá vette a hetmant, mint vazallusát, de felette csak közvetett hatalmat gyakorolt. Ukrajna kötelezettsége az adófizetés, a hűség, a korlátozott külpolitika betartása és katonai segédcsapatok állítása volt. A hűbéri viszony létrejöttének azonban elengedhetetlen feltétele a kölcsönös hűbéreskü, ebben az esetben pedig ez nem valósult meg, ugyanis Buturlin elutasította a cár nevében kimondott hűségeskü tételét. Az ötödik nézőpont kialakítása a Szovjetunió Kommunista Pártjához fűződik. 1954-ben, a perejaszlávi szerződés 300. évfordulójának alkalmából kiadott nyilatkozatuk szerint a szerződés azon korszakos igény betetőzése, hogy az ukrán és az orosz nép egyesüljön. A szovjet nézőpont szerint Hmelnickij nagysága abban rejlik, hogy felismerte: „az ukrán nép üdvözülése csak az orosz néppel való egyesüléssel mehet végbe”. Következmények A perejaszlavi szerződés azonnali változást eredményezett a kelet-európai szövetségi rendszerekben. A térség államai között fennálló stabilitást megbontotta az ukrajnai kozákság cári kötelékbe kerülése, amely nagymértékben megnövelte az orosz hadsereg hadipotenciálját. Az orosz-ukrán szövetség arra késztette a Krími kánságot – a tatár-orosz tradicionális ellentét okán –, hogy szakítson a kozákokkal és szorosabbra fűzze a viszonyt a Rzeczpospolitával. Az orosz előretörés Ukrajnában pedig az orosz-török ellentétek újbóli kiéleződését vonta maga után. Az Oszmán Birodalomnak már a 15. század vége óta nem voltak közömbösek a kelet-európai ügyek és Moszkva felfelé törekvése korántsem tetszett, részben mert a tatár területeket meghódította a Kaukázus és a Volga mentén, ezzel fenyegette már a krími kánságot, másrészről Moszkva Konstantinápoly eleste után egyre inkább az ortodoxok központja lett és a Balkán ortodox vallású népei szívesen vették volna, ha az oroszok űzik el a törököket hazájukból.

79

De a cár sem adta meg a kozák autonómiát, hanem óriási birtokokat adományozott nemeseinek Ukrajnában, s kegyetlenül megnyirbálta az addig szabad demokratikus katonai közösség jogait és reguláris seregekbe kényszerítette őket. Közben Hmelnickij más országok felé kezdett közeledni, ezzel politikája teljesen érthetetlenné és zavarossá vált. Rákóczival, Gheorghe Ştefannal és I. Constantin Şerban havasalföldi vajdával 1656. december 18-án Gyulafehérváron kötött lengyel-ellenes szövetséget. Ekkor már javában dúlt az ún. északi háború, amelybe több állam is beavatkozott. X. Károly Gusztáv svéd király Lengyelország ellen hadakozott és amikor a lengyeleknek sikerült megfordítaniuk vesztésre álló pozíciójukat a svéd király Erdély segítségét kérte. Rákóczi és Hmelnickij már korábban is próbáltak Svédország felé közeledni, ez azonban egyet jelentett azzal, hogy Hmelnickij szakított I. Alekszej orosz cárral, mert az szintén Svédország ellensége volt és ezért inkább átmeneti időre kibékült a lengyelekkel. 1657-ben a erdélyi-román csapatok megindították Lengyelország ellen offenzívájukat, amihez Hmelnickij még csapatokat küldött. Nemsokkal ezelőtt Moszkva helyett X. Károly Gusztáv hatalmát ismerte el a kozákok felett, amivel meg is történt a szakítás Hmelnickij és a cár között. Hogy mennyi hatalma volt a kozákjai felett azt jól mutatja, hogy rengeteg kozák átállt a lengyelek mellé, mások pedig az orosz cár hűségén maradtak, de továbbra is harcoltak a lengyelek ellen. Még mielőtt Rákóczi lengyelországi hadjárata véget ért volna, Hmelnickij meghalt. Az orosz–svéd–lengyel háború Bohdan Hmelnickij zaporozsjei kozák atamán már 1648-tól kérte az orosz cár fellépését az ukrán területeket megszállva tartó lengyelek ellen. 1653-ig az orosz országos gyűlés azonban nem adott engedélyt a hadviselésre, és az 1654-es perejaszlavi szerződésben is csak azzal a feltétellel állt a kozákok mögé, hogy a legtöbb kozák vezér hűségesküt tett a cárnak. A szerződés és a hűségeskü ellenére azonban a kozákok nem kerültek teljes mértékben orosz uralom alá; függetlenségüket még sokáig nem kényszerültek feladni. 1654 tavaszán az egyesített orosz és kozák csapatok megkezdték a lengyel erők kiűzését Ukrajna területéről. További céljaik közé tartozott Fehéroroszország meghódítása és Szmolenszk bevétele. A személyesen a cár által vezetett Szmolenszk elleni ostrom 1654 szeptemberében orosz sikerrel végződött, a város megadta magát. Ugyanez év nyarán pestisjárvány tört ki a fővárosban és más településeken. Nyikon moszkvai pátriárka idejében biztonságos helyre küldte a cári családot, amiért hálából ősszel nagyfejedelmi címet kapott, és a cár megbízta őt az ország vezetésével távolléte idején. A betegség következtében Moszkva adózóinak 80%-a meghalt. 1655-ben az orosz csapatok sorra elfoglalták Minszket, Lvovot, Vilnát, Kovnót és Mogiljovot. X. Károly Gusztáv svéd király seregei ezalatt megszállták Lengyelországot, és bevették Varsót. Decemberben a cár visszatért Moszkvába, ahol tanácsadói figyelmeztették rá, hogy az állandósult svéd jelenlét veszélyes lehet az ország számára. A tanácsadók – Orgyin-Nascsokin vezetésével – arra biztatták az uralkodót, hogy szövetkezzék a lengyelekkel a svédek ellen. Így egyrészt Riga elfoglalásával Oroszországnak lehetősége nyílt volna a Balti-tenger partját megszerezni, másrészt Orgyin-Nascsokin elképzelhetőnek tartotta, hogy a gyermektelen János Kázmér lengyel király halála után a lengyel nemesek Romanov-házi királyt választanak. 1656 áprilisában Oroszország fegyverszünetet kötött Lengyelországgal, a rá következő hónapban pedig Alekszej cár hadat üzent Svédországnak. Orosz kézre került Lettország, Észtország és Finnország területének jó része, Rigát azonban nem tudták elhódítani a svédektől. Úgy tűnt, hogy év végére sikerül aláírni az orosz–lengyel békeszerződést, amely egyben Alekszej cárt jelölte volna János Kázmér király utódjául a lengyel trónra. A kozákok között kitört belháború azonban közbeszólt: Hmelnickij 1657 júliusi halála után a kozákok két pártra szakadtak: az egyik fél támogatta Moszkvát, míg a másik tábor szerint viszont az orosz–lengyel egyezkedések ártottak a kozák függetlenség ügyének. A belharcokat látván a lengyel nemesség 1658 novemberében felmondta a fegyverszünetet. A cár pedig, aki nem akart egyszerre a lengyelekkel és a svédekkel is háborúba keveredni, decemberben fegyverszünetre lépett a svédekkel. Az 1659-es év nem hozott jelentős sikereket az oroszok számára; 1660 májusában pedig a lengyelek az oliwai egyezményben békét kötöttek a svédekkel.

80

Lengyel-litván Unió 1660-ban

A cár ekkor az 1661-es kardisi egyezményben a tartós svéd–orosz béke érdekében lemondott az oroszok által elfoglalt svéd területekről. A lengyelek elleni küzdelem 1667-ig húzódott el, ezalatt Oroszország területeket vesztett Fehéroroszországban és Litvániában. 1667-ben Lengyelország tárgyalásokat kezdeményezett. A tizenhárom és fél évig érvényben lévő andruszovói béke törvényesen is orosz kézre juttatta Szmolenszket és Ukrajnának a Dnyepertől keletre fekvő részét; lengyel uralom alatt maradt viszont Ukrajna másik fele és Fehéroroszország. Kijev városa 1669-ig tartozhatott volna orosz fennhatóság alá, ám az időpont elérkeztével a cár nem volt hajlandó átengedni a települést. 1686-ban a lengyelek végül átengedték Kijevet az oroszoknak.

Hmelnickij politikájának következménye Hmelnickij zavaros és megfontolatlan politikájával tönkretette hazáját. A legnagyobbat akkor hibázta, amikor Oroszország mellett döntve csatolta a cári birodalomhoz Ukrajnát. Ukrajna az orosz uralom alatt szenvedte el a legnagyobb elnyomást, s a tatárok behívása is mérhetetlen kárt okozott. A kozák-, majd lengyel-szövetséges tatárok barbár pusztításai révén ezreket mészároltak le és egész tartományok váltak néptelenné. Hmelnickijt követően az orosz-lengyel háború fő hadszíntere továbbra is Ukrajna maradt. A perejaszlavi egyezmény felborította a kelet-európai hatalmi egyensúlyt is, amely aggodalommal töltött el egyes lengyel-párti nyugati országokat, így a Habsburg Birodalmat is, főleg azután, hogy a svéd megkísérelték ezt kihasználva elfoglalni Lengyelországot. Magának az Oszmán Birodalomnak sem volt mindez érdeke, különösen Rákóczi György politikája miatt, aki a török kiűzését akarta előkészíteni. Az egyensúlyt viszont sikerült rendeznie a lengyel és az orosz félnek, s ennek megfelelően a Dnyeper folyása szerint az ukrán területeket jobbparti orosz Ukrajna, a balparti lengyel kézben maradó Ukrajnára osztották. Ezt a kozákok nem fogadták el és megpróbálták megtisztítani a nyugati területeket is a lengyel uralomtól.

81

A következő években tatár, kozák és török támadások egész sorozata ment végbe Ukrajnában, ami csaknem teljesen kipusztult, s mindez ugyanúgy Hmelnickij rossz politikájának következményeként értékelhető. Sobieski Jánosnak idővel sikerült megszilárdítania a lengyel uralmat Ukrajnában, majd miután Petro Dorosenko III. Fjodor orosz cár mellé állt, az oroszok is fellélegezhettek KeletUkrajnában.

Hmelnickij alakja a történetírásban Ludvik Kubala lengyel történész szerint Hmelnickij hatása az Ukrán történelemre olyan rendkívüli jelentőségűnek tekinthető, mint Cromwellé Angliára, vagy Wallensteiné Bohémiára. Egy – már régóta nem létező – ukrán politikai tudat helyébe létrehozott egy újat, engedetlen, fosztogató parasztokból és kozákokból kialakított egy erős, jól szervezett hadsereget, kiváló, dinamikus vezetőréteget szervezett maga köré. De a legfontosabb mindezek közül, hogy egy önbizalomhiányban szenvedő, identitását nem találó közösségből egy büszke, saját érdekeiért kiállni képes társadalmat formált. Ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy Hmelnickijnek is megvoltak a maga kudarcai, tévedései. Példaként említhető a súlyos beresztecskói vereség, a moldvai vállalkozás, a sikertelen kozák-erdélyi hadjárat Lengyelországba, és végül, hogy nem volt képes biztosítani Ukrajna integritását mind a szövetséges, mind az ellenséges hatalmak szemében. A modern ukrán történetírás atyjának tekinthető Nyikolaj Kosztomarov Hmelnickij harcaiban össznépi felkelést látott, de közben arra utalt, hogy a felkelés értelmetlen volt, hiszen utána visszatért a régi rend, sőt Ukrajna a hetman halála után rommá vált. Pozitívumként értékelte azonban az oroszokkal kötött kapcsolatot. Vele ellentétben, Tarasz Sevcsenko, kiemelkedő ukrán költő kritikával szemlélte Hmelnickij azon cselekedetét, mellyel orosz kötelékbe sodorta Ukrajnát. Nála is tovább megy Pantelejmon Kuliš, aki a hetmant azzal vádolja, hogy nem mást tett, minthogy előidézte a halál, a pusztítás, az anarchia és a kulturális hanyatlás korszakát Ukrajnában. A 20. századi történész, Mihajlo Hrusevszkij kételyeinek adott hangot annak tekintetében, hogy Hmelnickij mennyire rendelkezett konkrét, jól megfogalmazott célokkal, és úgy látja, hogy sokkal inkább az események sodorták a hetmant, minthogy ő alakította volna azokat. Az ukrán történészek jelentős része – Vjacseszlav Lipinszkijjel az élükön – arra a következtetésre jutottak, hogy a hetman tudatosan és szisztematikusan teremtette meg az ukrán államiság alapjait, és az erőfeszítései nélkül a modern ukrán állam megszületése nem történhetett volna meg. A szovjet történészek egyhangúlag dicsőítik Hmelnickijt, egyrészt azért, mert egy elnyomott nép élére állt, de legfőképpen Ukrajna Oroszországgal való egyesítése (vagy a szovjet történészek kifejezésével élve: újraegyesítése) miatt.

Bohdan Hmelnickij szobra Kijevben

82

Kozák muzsikus Krakkóban (Fotó: Buskó András)

Forrás http://pl.wikipedia.org/wiki/Powstanie_Chmielnickiego http://hu.wikipedia.org/wiki/Koz%C3%A1k%E2%80%93lengyel_h%C3%A1bor%C3%BA_(1648%E2%80%9354)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Bohdan_Hmelnickij http://hu.wikipedia.org/wiki/Koz%C3%A1kok http://pl.wikipedia.org/wiki/Kozacy http://pl.wikipedia.org/wiki/Zbara%C5%BC http://hu.wikipedia.org/wiki/Perejaszlavi_szerz%C5%91d%C3%A9s

83

Mihály lengyel király

Jan Matejko – Michał Tomasz Wiśniowiecki

Michał Tomasz Wiśniowiecki herbu Korybut (ur. 31 maja 1640 w Białym Kamieniu, zm. 10 listopada 1673 we Lwowie) – król Polski w latach 1669–1673. Syn wojewody ruskiego, księcia Jeremiego Wiśniowieckiego i Gryzeldy Zamoyskiej. Mąż Eleonory Habsburg, córki cesarza Świętego Cesarstwa Rzymskiego Narodu Niemieckiego, króla Czech i Węgier Ferdynanda III Habsburga. http://pl.wikipedia.org/wiki/Micha%C5%82_Korybut_Wi%C5%9Bniowiecki Michał Korybut Wiśniowiecki (1640-1673), król polski od 1669, syn księcia Jeremiego Wiśniowieckiego i Gryzeldy Konstancji z Zamoyskich. Po abdykacji Jana Kazimierza wyniesiony na tron dzięki poparciu średniej szlachty. Zapisał się w historii jako władca mierny i nieudolny. W okresie jego rządów w Polsce ścierały się ze sobą dwie opcje polityczne, prohabsburska i profrancuska. Sam król ożeniony z arcyksiężniczką Eleonorą Marią, siostrą cesarza Leopolda I, opowiadał się za Habsburgami. Trwające przez cały okres jego panowania walki stronnictw magnackich groziły wybuchem wojny domowej. Niebezpieczeństwo walk wewnętrznych odsunął najazd turecki, zakończony niekorzystnym dla Polski pokojem w Buczaczu (1672) i utratą Kamieńca Podolskiego. http://portalwiedzy.onet.pl/60870,,,,michal_korybut_wisniowiecki,haslo.html

84

Michał Korybut Wiśniowiecki, nieznany malarz polski z XVII wieku

Wiśniowiecki Mihály (lengyelül Michał Korybut Wiśniowiecki, oroszul Михаил Корибут Вишневецкий), (Wiśniowiec, 1640. július 31.– Lwów, 1673. november 10.) Lengyelország királya és Litvánia nagyhercege 1669–1673 között. Uralkodása alatt a Habsburg-párti és a franciabarát frakciók küzdelmének jegyében telt. Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1669. június 19. – 1673. november 10. Koronázása: 1669. szeptember 29. Elődje: II. János Kázmér Utódja: III. János Életrajzi adatok Született: Vyshnivets (Wiśniowiec), 1640. július 31. Édesapja: Wiśniowiecki Jeremiás Édesanyja: Regina Mogila Házastársa: Ausztriai Eleonóra Mária Elhunyt: Lwów, 1673. november 10. (33 évesen) Nyughelye: Świętokrzyska, 1676. január 31.

85

Wiśniowiecki Mihály címere

Élete Jeremi Wiśniowiecki (ukrán nyelven Вишневецький Ярема) rutén herceg és vajda, valamint Gryzelda Zamojska fiaként született. Mint II. Ulászló lengyel király öccsének leszármazottját – egyhangúlag – választotta királlyá a lengyel nemesség. De ez főleg édesapja érdeme volt: a nagy hatlmú mágnás megzabolázta ugyan a kozákokat, viszont engedelmes eszköznek bizonyult a Habsburgok kezében. A franciákkal szimpatizáló urak ezért Sobieski János mellé sorakoztak föl. A két tábor közti viszály miatt Lengyelország vereséget szenvedett az egyesített kozák és török csapatoktól. A háborút lezáró 1672-es buczaczi béke értelmében Lengyel–Ukrajna török fennhatóság alá került. A szégyenfoltot a lengyeleknek csak 1673-ban, Sobieskinek a Khotinnál aratott fényes győzelmével sikerült lemosniuk. Sobieski éppen ennek a diadalnak köszönhette, hogy Mihály korai halála után – az osztrák jelölt ellenében – őt koronázták Lengyelország királyává III. János néven.

Családja Mihály felesége Habsburg Eleonora, III. Ferdinánd Német-Római császár, magyar és cseh király leánya volt.

86

Családfa

*

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g http://pl.wikipedia.org/wiki/Micha%C5%82_Korybut_Wi%C5%9Bniowiecki

87

III. János lengyel király

Jan Matejko – Jan III Sobieski

Jan III Sobieski herbu Janina (ur. 17 sierpnia 1629 w Olesku, zm. 17 czerwca 1696 w Wilanowie) – król Polski od 1674, hetman wielki koronny od 1668, hetman polny koronny od 1666, marszałek wielki koronny od 1665, chorąży wielki koronny od 1656. Przez Turków bywał zwany Lwem Lechistanu, a przez chrześcijan Obrońcą Wiary (król został odznaczony tym tytułem przez papieża Innocentego XI w 1684 r.). http://pl.wikipedia.org/wiki/Jan_III_Sobieski

88

Sobieski címere Jan III Sobieski (1629-1696), król polski od 1674. Syn Jakuba, kasztelana krakowskiego, i Teofili Daniłowiczówny, wojewodzianki ruskiej, wnuczki hetmana S. Żółkiewskiego. W latach 1646-1647 podróżował po Francji i Niderlandach, gdzie zapoznał się szczególnie z wojskową sztuką inżynieryjną. Doświadczenie wojskowe zdobywał na polu walki, służąc m.in. pod hetmanami S. Czarnieckim i J. Lubomirskim. Od 1648 walczył jako dowódca chorągwi pod Zborowem, Beresteczkiem, Żwańcem i Ochmatowem. Dowodził własnym pułkiem, sześciotysięcznym tatarskim oddziałem posiłkowym w bitwie warszawskiej ze Szwedami (1656). W 1665 ożenił się z Marią Kazimierą d'Arquien. W tym też roku został marszałkiem koronnym. W 1666 otrzymał buławę hetmana polnego koronnego. Wziął udział w, zakończonej przegraną wojsk królewskich, bitwie z rokoszanami J.S. Lubomirskiego (rokosz Lubomirskiego) pod Mątwami. W 1667 przeprowadził kampanię przeciw wojskom tatarsko-kozackim, zakończoną zwycięską obroną Podhajec, po której mianowany został hetmanem wielkim koronnym. Po abdykacji Jana II Kazimierza (1668), zwolennik wyboru Kondeusza, protegowanego Ludwika XIV, na tron polski. W 1671 odniósł zwycięstwa nad Tatarami pod Bracławiem i Kalnikiem. Wstąpienie na tron polski W 1672 Turcy wystąpili z całą swą potęgą przeciwko Polsce, oblegali i zdobyli Kamieniec Podolski, podeszli pod Lwów. Jan III Sobieski nie dysponował siłami, które mógłby przeciwstawić dwustutysięcznej armii sułtana Mehmeda IV. Najazd turecki zakończył się niekorzystnym dla Rzeczypospolitej traktatem buczackim. W roku następnym Jan III Sobieski odniósł zwycięstwo pod Chocimiem nad wojskami tureckimi, co pozwoliło na częściową rewizję traktatu i przyniosło hetmanowi koronę królewską po śmierci M. Korybuta Wiśniowieckiego. Po wstąpieniu na tron dokonał zwrotu w dotychczasowej polityce państwa. Poprzez zawarcie w Jaworowie (1675) tajnego przymierza z Francją chciał uzyskać sojusznika do walki z Brandenburgią o Prusy Wschodnie i Austrią o Śląsk. Plany królewskie po części tylko pokrzyżowały walki z Turcją, które zakończyły się bitwą i traktatem pokojowym w Żórawnie (1676). Przeciwko planom Jana III Sobieskiego wystąpiła grupa magnatów, pozostająca pod wpływami Brandenburgii i Austrii oraz Stolica Apostolska. Pod naciskiem tych sił król zawarł polsko-austriackie przymierze zaczepno-odporne, które przyniosło zwycięstwo nad Turkami pod Wiedniem (1683) oraz zobowiązywało króla, jako sygnatariusza Ligi Katolickiej, do kontynuowania wojny z Turcją. Efektem tego były dwie nieudane wyprawy przeciwko zhołdowanej przez Turków Mołdawii (1686 i 1689). W 1686 Sobieski zawarł z Rosją pokój wieczysty. Należał do najwybitniejszych wodzów Rzeczypospolitej, umiał wykorzystać wszystkie rodzaje wojsk na polu walki. Mecenas kultury i sztuki. http://portalwiedzy.onet.pl/49745,,,,jan_iii_sobieski,haslo.html

89

Sobieski János lengyel király (Jerzy Siemiginowski-Eleuter festménye)

III. Sobieski János (lengyelül Jan III Sobieski), (1629. augusztus 17., Lwów közelében – 1696. június 17., Varsó) Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege 1674-től. 1656-tól a korona nagy zászlóvivője, 1665-től a korona nagy marsallja, 1666-tól Korona tábori hetmanja, 1668-tól Korona nagy hetmanja.  Született: Olesko, 1629. augusztus 17.  Házastársa: Maria Kazimiera d’Arquien (1665–)  Gyermekei:  Uralkodási ideje: 1674 – 1696  Koronázása: 1676. február 2.  Elődje: Mihály  Utódja: II. Ágost  Elhunyt: Wilanów, 1696. június 17. (66 évesen)  Nyughelye: Wawel Katedrális

90

Ősei Sobieski János az ismert Sobieski családból származott Sobieszyn faluból. Apja, Sobieski Jakab élete végén krakkói kastellán (kb. gróf) volt, anyja Zofia Teofolia Daniłowicz révén rokonságban volt a hatalmas Żółkiewski nemzetséggel. Stanisław Żółkiewski ükunokája volt, aki a törökök, tatárok és havasalföldiek ellen vívott cecorai csatában vesztette életét.

Családfa

Ifjúsága Gondos nevelésben részesült, középiskoláját a krakkói Nowogrodski kollégiumban végezte, majd a krakkói Jagelló Egyetemen filozófiát tanult. Tanulmányai után bátyjával Marekkel, két évet külföldön töltött, végiglátogatva Nyugat-Európát. Megtanult latinul, franciául, németül és olaszul. A testvérek 1648-ban tértek vissza, Bohdan Hmelnickij felkelése alatt. Mindketten beléptek a hadseregbe és zászlósként a zászlóaljuk élén átestek a tűzkeresztségen a zborówi csatában. János később részt vett egy Törökországba küldött követségben. Isztambulban megismerkedett az Oszmán birodalom szervezetével és megismerte a tatár nyelvet. Visszatérése után ezredesként részt vett a beresztecski csatában, 1651-ben, és az orosz háborúban harcolt az ochmatovi csatában 1655-ben.

A hadvezér A "svéd özönvíz" elején sok más katonai egységgel Ujściénél X. Károly Gusztáv svéd király védelmébe ajánlkozott, akinek később csaknem egy évig szolgált. 1656 áprilisában azonban már II. János Kázmér lengyel király mellett harcolt, és kitüntette magát a háromnapos varsói csatában a tatár lovasság kétezer fős egységének sikeres vezénylésében. A király ekkor léptette elő a korona nagy zászlóvivőjének. A franciabarát párt tagjaként Lubomirski árulása idején Sobieski II. János Kázmér mellé állt. 1667-ben Sobieski a Podhajcy csatában megverte a kozákokat és tatárokat, 1673-ban pedig nagy hetmánként fényes győzelmet aratott a törökök felett a chocimi csatában. Amikor 1673 novemberében meghalt Wiśniowiecki Mihály a királyválasztó szejm csak a litván küldöttek ellenszavazata mellett egyhangúlag utódjául választotta 1674. május 19-én III. Sobieski Jánost. A választásban jelentős szerepet játszott Maria Kazimiera d'Arquien, Marysieńka, Sobieski felesége.

91

Marysieńka királyné gyermekeivel Jerzy Siemiginowski-Eleuter festményén

Uralkodóként

Sobieski (III.) János emlékműve, mely eredetileg Lvovban állt, majd Gdańskba vittek át (Tadeusz Barącz szobrász alkotása, Artur Krupp bécsi gyára készítette bronzból)

A lengyel nemzetközösség legsürgősebb feladának Sobieski János király a törökkel való békekötést, a stratégiai fontosságú Kamieniec Podolski visszaszerzését és az ország déli határainál folyó állandó háborúk folyamának megszakítását tartotta. Ebből a célból 1674 őszén a nemzetközösség felújította a háborús cselekményeket a török fronton. Elfoglalták Bart és Reszkówot, és blokád alá vették Kamieniec Podolskit. Többre Sobieskinek nem tellett, mivel a litván nagy hetman, Michał Kazimierz Pac a litván hadsereggel visszatért Litvániába. Ez nyilvánvaló árulás volt, mivel Pac megegyezésre jutott Brandenburggal, akiktől Sibeski vissza akarta szerezni a porosz hercegséget a törökökkel való békekötés után. Ezek a törekvések azonban kudarcot vallottak, főként azért, mert Brandenburg szövetséget kötött Franciaországgal.

92

1675-ben a tatárok új erőkkel ismét átlépték a Dnyesztert, de nem tudták bevenni Żórawnót. A fegyverszünet után Kamienec Poldolski az Oszmán Birodalom kezén maradt, de visszatért Biała Cerkiew. A következő 7 évben Lengyelország nem viselt háborút. Az országban Brandenburg és Ausztria pénzelte ellenállás bontakozott ki a király ellen. Kis-Lengyelországban még a király eltávolítását célzó összeesküvésre is sor került. A trónt Lotaringiai Károly hercegnek akarták felajánlani, aki Wiśniowiecki Mihály özvegyét vette feleségül. Óriási hadi tapasztalatira alapozva Sobieski megreformálta a Nemzetközösség hadseregét, megváltoztatva a szervezését és felszerelését. A gyalogsági egységeknél végleg eltűnt a pika, viszont minden muskétás alabárdot kapott. Megnőtt a jelentősége a tüzérségnek és a dragonyosoknak, a támadásban a nehézfegyverzetű huszároké maradt a fő áttörő erő.

A lengyel nemzetközösség 1686-ban

1683 márciusában a Nemzetközösség elfordult Franciaországtól, és szövetséget kötött I. Lipót császárral a törökök ellen, akik Franciaország szövetségesei voltak. A törökök akkor nagy hadjáratra készülődtek és Sobieski félt, hogy csapást mérnek Podólia területéről kiindulva a Nemzetközösségre, Lvovra és Krakkóra. Megerősítette hát ezeket a városokat és összehívta a hadsereget. Törökország azonban Ausztriát támadta meg, és három havi felvonulás után Kara Musztafa vezír megostromolta Bécset. Sobieski nem várta meg a litván erősítést, a lengyel hadsereggel az ostromzár alatti osztrák főváros alá vonult. 1683. szeptember 12-én vezénylete alatt lezajlott a kahlenbergi csata, amely a törökök lemészárlásával végződött. 1668-ban Dorosenko kozák hetman a lengyelek elleni háborúban behódolt az oszmánoknak, és Kamenyec elestével Wiśniowiecki Mihály lengyel király már kénytelen volt elfogadni a Kijevig terjedő oszmán fennhatóságot. Az Oszmán Birodalom ekkor érte el a legnagyobb területi kiterjedését. Kara Musztafa idejében azonban az oroszok a kozák hadtestek segítségével kiűzték a törököket Kijevből, és a Magas Porta kénytelen volt kereskedelmi összeköttetést biztosítani a Fekete-tengerhez.

93

A nagyvezír 1683 januárjában ismét a Habsburgok ellen fordult, akik XIV. Lajos francia király támadásától is tartottak, ezért Ausztria könnyű zsákmánynak tűnt. Bécs városát ekkor mintegy 40 000 főnyi katonaság védelmezte, akiknek nagy része az oszmánok százezres felvonulásának hírére az udvarral nyugatra menekült. A megmaradt 16 000 főnyi védősereg, az elővárosok lakosaival kiegészülve, még súlyos ellátási gondokkal is küszködött. Az ostromgyűrű 1683 júliusában zárult be a város körül, és a túlerőben levő oszmán sereg már győzelmének biztos tudatában megkezdte a város körüli telkek felosztását is. A nélkülözések és az ostrom hatására a védősereg létszáma mintegy négyezer főre apadt, és a helyzet reménytelennek tűnt. Ekkor érkezett meg III. (Sobieski) János lengyel király felmentő serege, aki 1683. szeptember 12-én, Lotaringiai Károly herceg hadaival közösen, a kahlenbergi csatában megsemmisítő vereséget mért az elbizakodott ostromlókra. Kara Musztafa veresége a fővezér kivégzését eredményezte.

A törökök Bécs előtt (1683) Franz Geffels (1635-1699)-'Vienna battle at the Kahlenberg 1683'-oil on canvas Wien-Historisches Museum der Stadt Wien (Karlplatz)

94

Juliusz Kossak (1824-1899) Sobieski pod Wiedniem

Jan Matejko (1838-1893)-'Sobieski sending message of victory to the Pope'-oil on canvas

95

Arthur Grottger (1837-1867)-'Sobieski meeting Leopold I after battle of Vienna, September 12, 1683'oil on canvas-1859 Lviv-Art Gallery

Budavár ostroma (1686)

Ezután a Magyarországon keresztül visszavonuló török csapatokat követve Sobieski még egy jelentős győzelmet aratott Párkánynál, majd decemberben egész seregével visszatért Krakkóba. A bécsi vereséget kihasználva, az európai hatalmak a törökök végleges kiűzésére offenzívát indítottak (1684–1687). A Szent Liga újjáalakult, a Habsburgok visszafoglalták Budát, a velenceiek Athént. [J 9] Az oroszok az Azovi-tenger környékén indítottak hadjáratot.

96

1684-ben a lengyel nemzetközösség csatlakozott a Szent Ligához, melyet Ausztria, Velence, és a pápai állam kötött a törökök ellen. A háború az Oszmán Birodalom ellen így tovább folytatódott, és a következő években a lengyelek több vállalkozást indítottak Podóliára, Moldovára és Havasalföldre, azonban tényleges sikert ezek nem hoztak. Mivel Sobieski az Oszmán Birodalommal vívott háborúra fordította figyelmét, nem tudta már megújítani az államigazgatást, visszafoglalni a Balti-tenger környéki földeket, sem pedig biztosítani a trónt legidősebb fia, Jakab számára. Egyedül abból a célból, hogy segítséget kapjon Oroszországtól a török háborúban, Krzysztof Grzymułtowski Moszkvában békét kötött, mely a szövetség feltételeit rögzítette a következő 20 évre. Időközben az arisztokrácia udvaraiban mindenféle intrikák és torzsalkodások kaptak lábra a hatalom és vagyon körül. A Szejmeket a Liberum veto megszakította, a lengyel hadsereget a hetmanok és főurak magáncélra használták, nőtt az anarchia és a bűnözés a királyságban. Mindez az állam fokozatos széteséséhez és a király tekintélyének hanyatlásához vezetett, melyet tovább mélyített az 1691-es Moldova ellen indított katonai akció kudarca. Sobieski uralkodása idején számos épület épült, többek között a wilanówi palota, a Krasiński palota, Varsóban, a Lubomirski vár Wisniczben, a minoriták temploma Krakkóban. A király gyakran tartózkodott Lwówban saját háza volt a piactéren, a lwówiak különösen szeretett királya volt.

Halála és utódlása III. Sobieski János hosszan tartó betegség után szívrohamban halt meg 1696. június 17-én Wilanówban. Felesége Maria Kazimiera 1716-ban halt meg a franciaországi Blois kastélyában. Mindketten Krakkóban a Wawelben nyugszanak. A király szívét a varsói kapucinus templom királyi kápolnájában őrzik. A trónon Sobieski Jánost Erős Ágost szász választófejedelem követte.

Sobieski János szarkofágja a Wawelben (Foto: Buskó András)

Csaták, melyeket a lengyelek folytattak Sobieski parancsnoksága alatt Podhajce (1667), Bracław (1671), Mohylów (1671), Kalnik (1671), Krasnobród (1672), Niemirów (1672), Komárom (1672), Kałusz (1672), Chocim (1673), Bar (1674), Lwów (1675), Trembowla (1675), Wojniłów (1675), Żurawno (1676), Bécs (1683), Párkány (1683), Jazłowiec (1684), Żwaniec (1684), Jászvásár (1686), Szucsáva (1691)

97

Párkányi csata http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1rk%C3%A1nyi_csata

Juliusz Kossak: A párkányi csata

Párkányi csata néven az a csata ismert, ami 1683. október 7.-9-én, két nap alatt zajlott le Párkánynál. A Szent Liga háborúja: Lengyel–török háború (1683–99)

 Konfliktus:

A

török

kiűzése

Magyarországról

 Időpont: 1683. október 7.-9.  Helyszín: Párkány (ma Štúrovo, Szlovákia)  Eredmény: Habsburg-lengyel győzelem, Esztergom visszafoglalása

A csata leírása 1683. szeptember 12-én a szövetséges Habsburg–lengyel felmentő hadsereg szétverte a Bécset ostromló törököket. Bécs felmentéséből bontakozott ki az a támadó hadjárat, ami többek között Esztergomot is felmentette a török uralom alól. Míg a bécsi udvar békét akart kötni a törökkel, Sobieski János lengyel király a török után indult Érsekújvár és Esztergom felmentésére. A hírre Kara Musztafa összeszedte a seregét és megerősítette e városok őrségét. Október 7-én Párkánynál erős török csapatok támadták meg a királyi sereget messze megelőző Sobieskit. Kétezer lengyel katona elesett. Másnap érkezett meg Lotaringiai Károly herceg serege. Így az egyesített felmentő sereg 28 000 katonából állt. A török erők hajóhídon megkezdték a visszavonulást a Duna esztergomi oldalára. Erre a szövetséges vezérkar 98

szétlövette a hajóhidat, majd elfoglalták Párkány erődjét. Mintegy 8000 török a csatatéren maradt, vagy a Dunába veszett.

A párkányi csata

Szembenálló felek Oszmán Birodalom Lengyelország-Litvánia Habsburg Birodalom Parancsnokok

Kara Mehmed budai pasa

III. (Sobieski) János lengyel király Stefan Bidziński sandomierzi vajda

Szembenálló erők

Kb. 30 000 fő

Kb. 45–50 000 fő Veszteségek

Minimális

Jelentős

99

Következmények A győzelem lendületében a seregek ostrom alá vették Esztergomot. A vár parancsnoka, Ibrahim pasa rövid alku után feladta a várat, és 1683. október 28-ával Esztergom 140 éves török megszállása véget ért. Esztergom a csata után a Habsburg Birodalomhoz tartozott. A csata alatt megsemmisült az esztergomi Duna-híd, ezért ezután kompok jártak a két part között. Egyes történészek fontosabbnak tartják ezt a győzelmet, mint az ezt megelőző bécsi diadalt. A Magyarország északi részeit megszálló török csapatok visszavonhatatlanul vereséget szenvedtek. Gyakorlatilag lemészárolták a több tízezres török sereget, és az út Magyarország felé nyitva állt. Sajnos az alatt a néhány hónap alatt, amíg a török sereg teljesen meg volt semmisítve, Ausztria ellenállása miatt nem sikerült a szövetséges hadak egyesítése, mellyel felszabadíthatták volna Magyarországot.

http://www.parameter.sk/rovat/regio/2008/10/25/felavattak-parkanyi-csata-emlekmuvet Sobieski János lengyel király szobra a párkányi csata 325. évfordulóján (Alkotók: Győrfi Lajos, Varga Imre, Bácsi Lajos) http://hu.wikipedia.org/wiki/III._J%C3%A1nos_lengyel_kir%C3%A1ly

Forrás Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája Csombor Erzsébet-Székely György-Csorba Csaba 2004: A párkányi csata 320. évfordulója

Külső hivatkozások Magyar katolikus lexikon 320. évforduló - Vasárnap 325. évforduló emlékmű avatás - bumm.sk 325. évforduló emlékmű avatás - parameter 325. évforduló emlékmű avatás - Felvidék ma 325. évforduló emlékmű avatás - MKP Lepold Antal: Esztergom régi látképei, Stephaneum ny.,Budapest, 1944

100

ESZTERGOM

Erzsébet Park és Sobieski emlékmű 2008.09.30. 13:28

A park területén egykor cölöperőd állt, ami a várat védte, megakadályozta az ellenséges hajók kikötését a területen. Erre laktak és dolgoztak az esztergomi halászok, molnárok, tutajosok. A mai Erzsébet park Erzsébet Park huszadik századi feltöltés eredménye. Itt, a Bazilika alatt sorakoznak a turista-kikötők, ahonnan a középkori Macskaút vezet a fellegvárba. A park területén egykor cölöperőd állt, ami a várat védte, megakadályozta az ellenséges hajók kikötését a területen. Erre laktak és dolgoztak az esztergomi halászok, molnárok, tutajosok. Egykor a park keleti végében húzódó, középkori várfal tövében folyt a Duna. A Veprech-torony Duna felőli oldalán Szulejmán, török nyelven írt emléktáblát helyezett el 1543-as diadalának emlékére, amely máig látható a falban. Az évszázadok alatt, a Duna medre jelentősen változott, és a második világháború után 1,5-2 méterrel feltöltötték a partszakaszt. Így a várfal harmada föld alá került, kialakult a park mai formája. A 90-es években épült a park nyugati, Duna-parti oldalán a Búbánatvölgybe vezető biciklisút, amit eredetileg Pilismarótig terveztek. Dél-keleti oldalát a Prímási palota uralja, aminek a kertje néz a park felé. A déli végén, a Kossuth híd hídfőjénél Erzsébet királyné bronz szobra áll. A parkban található a Sobieski-emlékmű, ami a párkányi csatában győztes Sobieski János lengyel királynak állít emléket.

A kör alakú bronz dombormű Frim Jenő alkotása és a párkányi csata emlékére készült. Az emlékmű felirata: Esztergom visszavételének 250-ik évfordulójára állította a megye, város és Lengyel-magyar Egyesület 1933. szept. 14. Közepén Sobieski 50 centiméter átmérőjű életnagyságú domborműve. A mű tetején eredetileg kőből faragott sas állt, azonban ez letörött. Pótlására Nagy János szlovákiai magyar szobrászművész egy méter magas bronz sast készített. Az emlékmű teljes magassága három méter. Forrás: http://www.esztergom.hu/wps/portal//erkezoknek/turizmus?menuid=AAMN-7K2KDL&docid=AAMN-7JYFGD

101

Wilanów Varsó déli peremén ékeskedik a francia barokk paloták mintájára a XVII. század végén, a törökverő III. Sobieski János nyári rezidenciájaként épült wilanówi kastély (Pałac w Wilanowie; latinul: Villa Nova).

A wilanówi kastély, Zygmunt Vogel, 1791-92.

A wilanówi kastély (Fotó: Buskó András)

A helyreállított kastély a Varsói Nemzeti Múzeum részlegeként működik. Ottjártunkkor éppen a felújítás alatt álló Nemzeti Múzeum híres képtárát állították ki benne.

102

II. Ágost lengyel király

Jan Matejko - August II Mocny

August II Mocny, niem. August II der Starke (ur. 12 maja 1670 w Dreźnie (według kalendarza juliańskiego), zm. 1 lutego 1733 w Warszawie) – król Polski w latach 1697-1706 i 1709-1733, elektor Saksonii 1694-1733 jako Fryderyk August I (Friedrich August I.). Pierwszy władca Polski z dynastii saskiej Wettynów. Jego przydomek jest zazwyczaj wiązany z jego nieprzeciętną siłą. http://pl.wikipedia.org/wiki/August_II_Mocny

103

August II Mocny August II Mocny (1670-1733), z dynastii Wettinów, od 1694 elektor saski (jako Fryderyk August I), król polski 1697-1706 i od 1709. W rok po objęciu tronu elektorskiego mianowany naczelnym dowódcą armii cesarza Leopolda I, walczył przeciw Turkom na Węgrzech 1695-1696. Po śmierci Jana III Sobieskiego podjął starania o koronę polską. Zabiegał o poparcie swej kandydatury przez dwory europejskie i szlachtę polską, dla której pozyskania przeszedł na katolicyzm. Podczas elekcji 27 czerwca 1697 August, jako kandydat mniejszości, ubiegł kandydata francuskiego Franciszka de Bourbon księcia Conti, wkroczył zbrojnie do Polski, zaprzysiągł pacta conventa i koronował się w katedrze wawelskiej. Doprowadził do ugody ze zwolennikami księcia Contiego, m.in. przez przekupienie przywódców opozycji. Dążył do trwałego związania Polski z Saksonią, wprowadzenia dziedzicznych i absolutnych rządów oraz przeprowadzenia koniecznych reform armii i gospodarki. Jego dążenia do rozwoju gospodarczego, realizowane z powodzeniem w Saksonii, wywołały ostry sprzeciw szlachty polskiej, obawiającej się utraty przywilejów. Dla wzmocnienia swej władzy utrzymywał w Polsce wojska saskie, wprowadził je także 1700 na Litwę, wykorzystując walki pomiędzy stronnictwem Sapiehów i Radziwiłłów. W tymże samym roku jako elektor saski rozpoczął wojnę o Inflanty ze Szwecją. Wojna sasko-szwedzka uwikłała neutralną Polskę w długotrwałą i wyniszczającą wojnę północną 1700-1721. Po zajęciu Polski przez wojska szwedzkie grupa magnatów i szlachty ogłosiła w Warszawie w II 1704 detronizację Augusta. W maju tegoż roku szlachta małopolska utworzyła konfederację sandomierską, opowiedziała się za Augustem i wojną ze Szwecją. Po zajęciu Saksonii przez Karola XII, August został zmuszony do podpisania pokoju w Altranstädt, abdykacji z tronu polskiego i uznania wyboru Stanisława Leszczyńskiego. Powrócił na tron 1709 po bitwie połtawskiej, wezwany przez konfederację sandomierską i za przyzwoleniem cara Piotra I. Podejmował próby wprowadzenia zmian ustrojowych i uwolnienia się od kurateli rosyjskiej. Wspomagana przez Rosję opozycja doprowadziła do utworzenia 1715 konfederacji tarnogrodzkiej. Zwrócił się o mediację do cara Piotra I, przy którego udziale doszło do podpisania układu warszawskiego z konfederatami, zatwierdzonego 1717 na Sejmie Niemym. Ostatnie lata swego panowania poświęcił zabiegom o zapewnienie tronu polskiego swemu synowi, Augustowi III.. Znany z licznych miłostek (np. z hrabiną Cosel, K. Lubomirska, M. Denhoffowa). Pod jego rządami Polska przeżyła okres upadku gospodarczego i kulturalnego. http://portalwiedzy.onet.pl/57908,,,,august_ii_mocny,haslo.html

104

Erős ágost címere

II. Ágost I. Frigyes Ágost Szászország választófejedelme II. (Erős) Ágost lengyel király, I. Frigyes Ágost néven szász választófejedelem (lengyelül August II Mocny, németül August II. der Starke; Drezda, 1670. május 12. – Varsó, 1733. február 1.) Lengyelország királya és ezzel Litvánia nagyhercege 1697-től 1704-ig, majd 1709-től 1733-ig, Szászország választófejedelme pedig 1694 és 1733 között. A Wettin-dinasztiából származik. Legendás testi erejének köszönhetően kapta meg az „Erős” melléknevet, valamint a „Szász Hercules” és a „Vaskezű” megnevezést. Erejének bizonyítására gyakran tört össze puszta kézzel patkókat. A meisseni porcelángyárat 1710. január 23-án létesítette Erős Ágost.

I. Frigyes Ágost (Erős Ágost) szász választófejedelmet II. Ágost néven lengyel királlyá koronázzák. Királyi titulus Latinul: Augustus Secundus, Dei Gratia rex Poloniae, magnus dux Lithuaniae, Russie, Prussiae, Masoviae, Samogitiae, Livoniae, Kijoviae, Volhyniae, Podoliae, Smolensciae, Severiae, Czerniechoviaeque, necnon haereditarius dux Saxoniae et princeps elector etc. Magyar fordításban: II. Ágost, Isten kegyelméből Lengyelország királya, Litvánia, Ruszinföld, Poroszország, Mazóvia, Szamogitia, Livónia, Kijev, Volhínia, Podólia, Szmolenszk, Siewierz, Csernyihiv nagyhercege, és Szászország választófejedelme és örökös hercege, stb.

105

Erős Ágost (Louis de Silvestre festménye)

Uralkodási ideje Lengyel király:

1697. szeptember 15. – 1706 1709 – 1733. február 1.

Szász választófejedelem: 1694. április 27. - 1733. február 1 Életrajzi adatok Uralkodóház: Wettin-ház Született: Drezda, Szászország, 1670. május 12. Édesapja: III. János György szász választófejedelem Édesanyja: Anna Zsófia dán és norvég királyi hercegnő Házastársa: Christiane Eberhardine von Brandenburg-Bayreuth Gyermekei: Törvényes: III. Ágost Törvénytelen: Maurice de Saxe, Szász János György, Frigyes Ágost gróf, Mária Anna Katalin grófnő, Auguszta, Cosel grófnője; Frederica, Cosel grófnője; Frigyes Ágost, Cosel grófja; Anna Karolina Orzelska Elhunyt: Varsó, Lengyel Királyság, 1733. február 1. Nyughelye: Katholische Hofkirche, Drezda (szíve), Wawel Katedrális, Krakkó (teste)

106

Hogy megkaphassa a koronát, Erős Ágost nemcsak mérhetetlen mennyiségű pénzt áldozott, hanem áttért a katolikus vallásra is. Az áttéréssel Erős Ágost megszerezte Ausztria támogatását. A királyválasztásban Erős Ágost ellenfele XIV. Lajos francia király hadvezére, François Louis Conti herceg volt. I. Lipót császár attól félt, hogyha ő került a lengyel trónra, Franciaország bekerítheti a Habsburg-tartományokat. Szászország ezzel szemben túl gyenge ahhoz, hogy Lengyelországgal egyesülve komoly vetélytárssá válhasson a Német-Római Birodalmon belül. A protestáns Szászországban felháborodást vált ki, hogy Erős Ágost áttért a katolikus hitre, és ezzel meggyengült a helyi fejedelmi abszolutizmus is. Erős Ágost kénytelen a Corpus Evangelicorum ügyeinek intézését a Titkos Tanácsra bízni, hogy elejét vegye az elégedetlenségnek. Mivel Erős Ágost egyszerre kormányoz egy katolikus és egy protestáns országot, szüksége van a vallási türelemre, mely példaszerűen valósul meg, előnyben részesíti ugyan a lengyel papságot.

Erős Ágost

Gwiazda królewska Orderu Orła Białego Augusta II Mocnego 1705 -ben II. Ágost lengyel király Tykocinban alapítja meg a „Fehér Sas Érdemérmet”

107

Erős Ágost és I. Frigyes Vilmos találkozása

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=6818 http://hu.wikipedia.org/wiki/II._%C3%81gost_lengyel_kir%C3%A1ly

108

Drezda 1685-ben hatalmas tűzvész pusztítja el Altdresdent. Az első városrendezési tervek, melyek egy egész városrészt magukba foglalnak. Wolf Caspar von Klengel (1630-1691) építész tervei szerint épül meg a város.

Wolf Caspar von Klengel

I. erős Ágost szász választófejedelem, később lengyel király uralkodása idején kezdődik Drezda fénykora, ekkor alakul ki a város világhírű arculata, a páratlan szépségű és mennyiségű barokk építészeti remekműveknek köszönhetően Drezda volt a kor Európájának egyik legszebb barokk városa. Az I. erős Ágost alatt uralkodó építészeti stílust a művészettörténészek drezdai barokk néven említik. 1710 és 1732 között épül a Zwinger, 1726 és 1743 között a Fraukirche, 1739 és 1754 között a katolikus Hofkirche.

Drezda 1750-ben

109

1687-ben I. Friedrich August der Starke (erős Ágost), aki 1694-től szász választófejedelem áttér a katolikus hitre és II. Ágost király néven (König August II.) megszerzi a lengyel a trónt. 1708-ben Johann Friedrich Böttger és Ehrenfried Walthervon Tschirnhaus feltalálják Európában a porcelánt. 1710 A Zwinger építésének kezdete (Matthäus Daniel Pöppelmann). Az építkezés 1732-ben fejeződik be. 1720 Wackerbarth gróf építkezési rendeletei érvénybe lépnek. Ez alapján alakul ki a barokk Drezda városképe. 1726 A Frauenkirche alapkőletétele. Az építkezés 1743-ig tart. (George Bähr) 1732 Az Elba jobb oldalán található városrész (korábban: Altdresden) első említése Neustadtként (újváros), valamint a bal oldali városrész Altstadtként (óváros). Drezdai kastély Az eredeti, jóval kisebb palotát 1533-1535 között építették, mely 1701-ben leégett. Ezután újjáépítették és kibővítették. Erős Ágost tette meg a palotát állandó lakhelyévé, amely ezután a szász fejedelmek rezidenciája volt. Mai neoreneszánsz külsejét az 1900-as évek elején nyerte. Az épület 1945-ben kiégett, több találat is érte. A kastély külsejének helyreállítása az 1990-es években befejeződött, a belső felújítása még tart, múzeumokat helyeztek, és helyeznek majd el benne. A kastély reneszánsz kapui, domborművei igen művésziek.

Drezda belvárosa

110

Drezda Zwinger A zwinger (magyarul szorító; németül Zwinger) középkori illetve azóta épült várak, erődítmények két kőfallal határolt, gyakran állatok számára elkerített részeket is tartalmazó területe, ahol pl. a lovagi tornákat tartották. Ugyanezt a szót használták később a falszorosban emelt épületekre, pl. tornyokra is. A falszorosról kapta nevét a drezdai Zwinger barokk épületegyüttese, Európa egyik leghíresebb múzeumcsoportja is, bár itt a külső falon elhelyezett Kronentor (Koronás kapu) mögött voltaképpen a kastély előkertjét alakította ki az építész, M. D. Pöppelmann.

A drezdai Zwinger A légifotón még jól látszik az egykori védelmi funkció nyoma: a vizesárok és a sarokbástya. A belső és a külső városfal között volt található a Zwinger, vagyis a "szorító", ahol támadás esetén egyfajta csapdába kerülnek az ellenséges csapatok. Itt, ebben a falszorosban építette ki 1549-ben Móric szász választófejedelem a kertjét. Ezt utódai bővítették, majd Erős Ágost 1709-ben határozta el teljes átépítését. Udvari építészét, Matthäus Daniel Pöppelmannt európai tanulmányútra küldte mielőtt megterveztette volna ezt a különös együttest. A Zwinger négy téglány és két ovális pavilonból áll, amit fedett folyosók kötnek össze. Az udvaron barokk ünnepségeket tartottak, a pavilonokban pedig a fejedelem tudományos-és műgyűjteményét tartották. A folyosók az ünnepek alatt "lelátókként", hétköznapokon korzóként funkcionáltak. Pénzhiány miatt a Zwinger sokáig befejezetlen maradt. A keleti oldalon csak 1855-ben készült el a Semperbau, ahol a Régi Képgyűjtemény helyezték el.

A Zwinger a drezdai barokk építészet csúcspontja, lendületes formájú, szobrokkal díszített pavilonok, galériák övezik. Erős Ágost fejedelem azért építette, mert a narancsfái számára védett helyet akart biztosítani (ez akkoriban világszerte divatban volt). M. D. Pöppelmann tervei alapján 1711-től 1722-ig folyt az építkezés. A szobrokat P. Permoser és tanítványai alkották. A Zwinger legszebb részei a Wallpavilon, a Nymphenpad, a Kronentor és a Stadtpavilon. 1847 és 1855 között épült fel a keleti szárny, ezenkívül az egész épületegyüttest többször is restaurálták. 1728 óta a Zwinger a fejedelmi műgyűjteménynek ad otthont. Ezenkívül itt található a porcelánmúzeum, az óngyűjtemény, a Matematikai-Fizikai Szalon, az Állattani Múzeum és a Történeti Múzeum. Valamennyi kiállítás világhírű. 1945-ben az épület nagy része teljesen elpusztult. A kiállítási tárgyakat már korábban elvitték, így azok megmenekültek a pusztulástól. A sok szállítás miatt azonban károsodtak, ezért a háború után restaurálni kellett őket. Hamar megkezdődött a Zwinger újjáépítése H. Ermisch irányítása alatt. 1960-ra a Zwinger teljesen elkészült, a kiállítási tárgyak pedig visszakerültek eredeti helyükre. http://hu.wikipedia.org/wiki/Drezda

111

Pillnitz

A pillnitzi kastély Erös Àgoston egyik legszebb barokk kastélya az együttesböl, a város legkeletibb részében. Festöi szölölejtök között, a szász bor utján, közvetlenül az Elba partján. Az ötletet , az Elba mellé , hogy a Drezda-i rezidenciát vizi uton összekösse a nyári kastéllyal, Erös Àgoston valoszinüleg Velencéböl hozta, mint az ottani Canale Grande. A szölötermelö kisfalu, egy ösi nemesi kuria, a 17 század végén került a Wettini család talajdonába.Az érdekfeszitö történet, ahogy a kastély a fejedelmek vagyona lett, legjobban az idegenvezetö szájából hallható. Mindenesetre Erös Àgoston saját kezébe vette a tervezést és Mathäus Daniel Pöppelmann épitészt bizta meg az átalakitással. Ez az 1721-ben inditott épitkezés a mai napig is jellemzi az együttes barokk stilusát. A késöbbi idök toldalékai az eredeti stilushoz alkalmazkodtak. A kinai stilusu épületeken ez még jobban visszatükrözödik, mint a kert alkotás müvészetén. Az utóbbi erösen az angol parkok természetes kialakitásának a befolyása alá került. Ezzel számos egyedi növény került a Pilltniz-i parkba. Többek között a több mint 230 éves Kamélia és hihetetlen története. Nemcsak a park érdekességeit, hanem az egyedi történetet is szivesen elmondja az idegenvezetö egy nagyobb (legalább 4 órás köruton) illetve a Szász Svájca való kirándulás alatt ( egész napos kirándulás javasolt). Rendkivül érdekes egy hajókirándulás Pillnitz-be. A kastély épitész által kialakitott rendkivüli benyomását legjobban a viz felöli látványnál lehet érezni. Leginkább az impozáns lépcsöfeljárat dominál. Ennek az eredetét és jelentöségét szintén az idegenvezetö hivatott elmondani. A parkban a vezetés legkevesebb 60 percet vesz igénybe. A müvészi kézimunka Muzeuma a Pillnitz-i kastélyban egyéni látogatásra májustól oktoberig tart nyitva. Ha egyénileg akar odajutni, legjobb ha a nyilvános közlekedést választja. Mint például a kis kompot a Kleinzschachwitz-i oldalról, mert a lépcsöfeljárat innen érvényesül a legjobban és ugy fogadja a látogatót, mint Erös Àgoston idejében, vagy pedig az europai Nagyhatalmakat az 1791-es találkozón. http://www.dresdenguides.de/ungarisch/pillnitz.htm

112

Północna wojna 1700-1721 III wojna północna (wielka wojna północna) toczyła się w latach 1700-1721 pomiędzy Królestwem Danii i Norwegii, Rosją, Saksonią, Prusami i Hanowerem (od 1715) z jednej strony a Szwecją z drugiej. Rzeczpospolita Obojga Narodów formalnie pozostawała neutralna aż do 1704 roku, ale faktycznie znaczna część walk toczyła się na jej terytorium i jej kosztem już od 1700 roku. Zakończyła się podpisaniem pokoju w Nystad, w wyniku którego wzrosło znaczenie Rosji, a Szwecja utraciła status europejskiego mocarstwa. http://pl.wikipedia.org/wiki/III_wojna_p%C3%B3%C5%82nocna Północna wojna 1700-1721, zwana wielką wojną północną, wojna Danii, Rosji, Saksonii i Polski, później Prus i Hanoweru, ze Szwecją. Rozpoczęta atakiem sprzymierzonych na zajętą w XVI i XVII w. przez Szwecję część Inflant, Estonię i Szlezwik. Król szwedzki Karol XII (1697-1718) okazał się jednak znakomitym wodzem, szybko pokonał Danię i przerzuciwszy swe wojska do Estonii uderzył na oblegające Narwę wojska rosyjskie i zadał im klęskę (1700). Następnie Szwedzi skierowali się przeciwko wojskom saskim atakującym Inflanty od strony Kurlandii i rozbili je nad Dźwiną. Ingerencja Karola XII w sprawy polskie Osiągnięte sukcesy skłoniły Karola XII do podjęcia próby podporządkowania sobie Polski. Najechał Rzeczpospolitą, zajął Warszawę i po zwycięskiej bitwie pod Kliszowem (1702) wszedł do Krakowa. W 1706 uderzył na Saksonię, rozbił wojska saskie i zmusił Augusta II do rezygnacji z tronu polskiego na rzecz Stanisława Leszczyńskiego. Tymczasem w Rosji Piotr I wykorzystał fakt, iż Szwedzi zaangażowali się w wojnę z połączonymi unią personalną Polską i Saksonią, i przeprowadził gruntowną reorganizację wojska. Stworzył regularną armię, w której służba była dożywotnia, przeszkolił nowe kadry oficerskie, udoskonalił uzbrojenie, szczególną uwagę poświęcając artylerii. Stworzył silną flotę na Bałtyku, która z powodzeniem mogła walczyć z doświadczoną marynarką szwedzką. Zreorganizowane wojska rosyjskie odniosły wiele zwycięstw nad Szwedami. Szczególne znaczenie miało zdobycie ujścia Newy, gdzie od 1703 Piotr I rozpoczął budowę wielkiego portu i przyszłej stolicy, Petersburga. 1704 Rosjanie zdobyli Narwę i wkroczyli na tereny Polski, jednak gdy Karol XII po podboju Saksonii powrócił do Polski, armia rosyjska wycofała się w głąb własnego państwa. Klęska wojsk szwedzkich pod Połtawą Szwedzi uderzyli na Ukrainę Zadnieprzańską licząc na pomoc Kozaków, których hetman I. Mazepa przeszedł na stronę szwedzką. Pomoc Mazepy okazała się nikła, miejscowa ludność natomiast stawiała zdecydowany opór najeźdźcom. 1709 wojska szwedzkie zostały rozgromione przez armię rosyjską w decydującej bitwie pod Połtawą. Szwedzi skapitulowali, a Karol XII z niewielką garstką wojska znalazł schronienie w Turcji. Rosjanie opanowali całe wybrzeże Bałtyku od Rygi po Narwę oraz znaczną część Finlandii. W Polsce na tron powrócił August II. Wojska rosyjskie wkroczyły do Rzeszy Niemieckiej, pomagając usunąć Szwedów z Pomorza Szczecińskiego. W tym etapie wojny jako sojusznik Rosji zadeklarowały się Prusy i księstwo Hanoweru. Zakończenie wojny Po śmierci Karola XII Szwecja, na mocy traktatu zawartego w Sztokholmie w 1719, zrzekła się na rzecz Hanoweru Verden i terytorium Bremy. W 1720 odstąpiła Prusom Pomorze Szczecińskie po rzekę Pianę, wraz z wyspami Uznam i Wolin. Sukcesy wojenne Rosjan doprowadziły do zawarcia w 1721 pokoju w Nystad w Finlandii. Na mocy tego układu Ingria, Karelia, Estonia i Inflanty zostały przyłączone do Rosji. http://portalwiedzy.onet.pl/43706,,,,polnocna_wojna_1700_1721,haslo.html

113

Nagy északi háború (1700-1721) 1700-ban tört ki egyfelől Svédország, másfelől az Oroszországot, Lengyelországot, Szászországot és Dániát magában foglaló koalíció között, és 1721-ben zárult le.

A háború kezdete 1699-ben, Moszkvában kötött szövetséget I. Péter orosz cár és I. Frigyes Ágost szász választófejedelem (egyben II. (Erős) Ágost néven Lengyelország királya). Az orosz–dán szövetség megkötésére 1700 tavaszán került sor. A háborús cselekmények orosz részről 1700 őszén kezdődtek, amikor az Oszmán Birodalommal megkötött békeszerződést követően I. Péter megtámadta Svédországot, bevonult Észtországba, és ostrom alá vette Narvát. A lengyelek már korábban megtámadták Livónia fővárosát, Rigát.

Svéd sikerek XII. Károly svéd király közben Dánia ellen fordult. A svédek partra szálltak Dániában és elfoglalták Koppenhágát. A dán flotta teljes megsemmisítését és Koppenhága tartós megszállását csak az angolok és hollandok beavatkozása akadályozta meg. Ezután XII. Károly a Baltikum felé indult seregével. Október 6-án partra szállt Pärnunál, és Riga felé vette az irányt, amit az egyesült szász–lengyel csapatok ostromoltak. Erős Ágost, miután hírét vette a svéd sereg közeledésének, beszüntette Riga ostromát, és visszavonult Kurzemébe. A svéd sereg ezután 1700. november 19-én Narva alatt megsemmisítő vereségét mért az orosz seregekre.

A Lengyel Köztársaság 1701-ben

114

Károly nem követte az orosz sereget Oroszország belsejébe, e helyett minden erejével a lengyelek és szászok ellen fordult, akiket a rigai csatában le is győzött. 1701 folyamán felszabadította Rigát és Daugavpilst, elfoglalta Kurzemét, majd Litvániát. 1702 májusában elfoglalta Varsót, pár hónappal később júliusban Krakkót, s a kliszówi csatában döntő vereséget mért a szász-lengyel erőkre. 1703ban elfoglalta Gdańskot és Poznańt, végül 1704-ben megfosztotta Ágostot a lengyel tróntól és Lengyelország királyává tette Stanisław Leszczyński herceget (I. Szaniszló néven).

I. (Nagy) Péter sikerei I. Péter 1706 januárjában Erős Ágost megsegítésére indult, azonban a svédek Grodnónál megállították az orosz sereget. A szászok kénytelenek voltak békét kötni a svédekkel, és felmondani szövetségüket Oroszországgal. Időközben I. Péter jelentős sikereket ért el a Finn-öböl környékén. Az északi parton elfoglalta Nöteborgot (finn: Pähkinasaari) a déli parton Dorpatot (észt: Tartu) és Narvát. Hozzákezdett Oroszország új fővárosának, Szentpétervárnak a felépítéséhez.

A poltavai ütközet Lengyelország teljes elfoglalása és a Szászországgal kötött béke után XII. Károly az Orosz Birodalom ellen indult. 1708 januárjában ismét elfoglalta Grodnót, átkelt a Berezinán, tovább haladt Oroszország belsejébe. Elfoglalta Mogiljevet és Szmolenszket, de ezután élelmiszer-tartalékainak feltöltése végett Ukrajna felé vette az irányt. Így jutott el XII. Károly Poltaváig. Itt 1709. június 27-én került sor a nagy északi háború és XII. Károly sorsát meghatározó döntő ütközetre. A poltavai csatában I. Péter megsemmisítő vereséget mért a svéd csapatokra. Az oroszok közel 20 000 svéd katonát ejtettek fogságba, magának a svéd királynak nagy nehézségek árán sikerült átkelni a Dnyeperen és az Oszmán Birodalomba menekülnie.

Poltavai ütközet Ifj. Denis Martens festménye 1726

115

A III. északi háború első szakasza (Pierwsza faza III wojny północnej)

116

I. Péter orosz cár Poltava alatt

Miután XII. Károly Törökországban maradt, 1709-ben I. Péter elfoglalta Kurzemét, majd a következő évben Viborgot, és a Baltikum több jelentős városát: Rigát, Tallinnt, Pärnut. A dánok partra szálltak Dél-Svédországban, és Erős Ágost bevonult Lengyelországba. Leszczyński Szaniszló király elmenekült országából.

Török-orosz háború I. Péter az Oszmán Birodalomtól követelte XII. Károly kiadását, és ez 1710-ben újabb török–orosz háború kitöréséhez vezetett. III. Ahmed szultán a Prut folyónál (Moldávia) legyőzte az orosz seregeket, így Péter kénytelen volt átengedni a törököknek Azov várát, Taganrogot, Kodakot, és felszámolni az Azovi-tengeri flottáját. A török háború nem volt hatással a Balti-tenger térségében folyó harci cselekményekre. Az orosz flotta elfoglalta Helsingforst (finn: Helsinki) és Åbót (finn: Turku). Közben Szászország mellett más német államok is a svédek ellen fordultak. Poroszország elfoglalta Pomerániát. A hannoveri fejedelem Brémát és Verdent. A svédek 1712-ben tettek még egy utolsó kísérletet az európai birtokok visszaszerzésére, ezt azonban a dánok megakadályozták.

XII. Károly visszatérése Svédországba 1714-ben XII. Károly – inkognitóban keresztül lovagolva fél Európát – visszatért a svéd kézben lévő Stralsund várába. (Egy éjszakát Pesten töltött; a Váci utca elején emléktábla örökíti meg ezt a nevezetes eseményt.) Stralsund várát a szövetségesek azonnal ostrom alá vették, így a királynak csak egy évvel később, 1715 decemberében sikerült visszatérnie Svédországba. 1716 nyarán kiverte a dánokat Dél-Svédországból, és 1716-ban megtámadta a dán uralom alatt lévő Norvégiát. Elfoglalta Krisztiániát (ma: Oslo), majd november 30-án Fredrikshald (ma: Halden) ostrománál elesett. XII. Károly halálát követően a svéd seregek kivonultak Norvégiából.

117

A III. északi háború második fázisa (Druga faza III wojny północnej)

118

Béketárgyalások

I. (Nagy) Péter Cár

1719 nyarán az orosz seregek Stockholm közelében partra szálltak, ez arra kényszeríttette I. Frederika királynőt, hogy béketárgyalásokat kezdjen. 1720-ban és 1721-ben is partra szálltak az orosz seregek. A svéd hadsereg teljes mértékben felbomlott, így 1721. augusztus 30-án megkötötte Oroszország és Svédország a nagy északi háborút lezáró nystadi békét.

A nystadi béke A nystadi béke értelmében Oroszország birtoka lett Észtország, a Finn-öböl mindkét partja (Ingermannland), Délnyugat-Karélia és Viborg vára. Finnország többi része svéd birtok maradt, az orosz seregek a békekötést követően kivonultak Finnországból. Livónia kompenzációjaként Svédország 2 millió birodalmi tallér értékben kártérítést kapott, valamint szabadkereskedelmi jogot, hogy Livónia területén vámmentesen vásárolhasson gabonát. A nagy északi háború eredményeként Oroszország megerősítette pozícióját a Baltikumon, Livónia illetve Észtország az Orosz birodalom kormányzóságaivá váltak. I. Péter a nystadti békekötést után két hónappal felvette az imperator címet és Oroszország hivatalos elnevezését Orosz Birodalomra változtatta. http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_%C3%A9szaki_h%C3%A1bor%C3%BA

119

1700. november 20. | A narvai csata Szerző:

Tarján M. Tamás

„Seremetyev lovasezredei a folyónak szorulva, Weide paliszádjai és az erdõ közt álltak. Arcukba hóforgatag csapott, a hátuk mögött a Narva bömbölt. Az erdõ félelmetesen zúgott. Ott álltak nem értve, nem látva semmit sem. Jobbról, a messzeségbõl egyre sűrűbben dörögtek az ágyúk… Egészen közel, a sáncokon puskatűz, kiáltozás kezdõdött, olyan halálordítás, hogy a bojárgyerekek haja az égnek meredt a süveg alatt.” (Részlet Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj I. Péter című regényéből) 1700. november 20-án vívták XII. Károly svéd király (ur. 1697-1718) és Nagy Péter cár (ur. 1682-1725) seregei a narvai csatát, melyben a többszörös létszámfölényben harcoló oroszok alulmaradtak a skandináv uralkodó erőivel szemben. Az ütközet, melyet egy váratlan és vakmerő roham döntött el, elsöprő győzelmet hozott Svédország számára, ennek nyomán azonban az északi háború későbbi küzdelmeiben a fiatal Károly király végzetesen alábecsülte legnagyobb ellenfelét, Oroszországot. A modernizációs törekvéseiről nevezetes Nagy Péter fiatalkori nyugati tanulmányútjai révén nem csak arról győződött meg, hogy az Orosz Birodalom gazdasági, politikai és társadalmi téren is komoly reformokra szorul, de széles látókörű politikusként azzal is számolt, hogy az „Európára nyíló ablak” megteremtése milyen külpolitikai következményekkel jár majd. A cár belátta, hogy a kelet-európai államok egységesen ellenszenves magatartása ellenére az orosz terjeszkedés fő kerékkötője a baltitengeri kijáratot elzáró Svédország, ahol XI. Károly (ur. 1660-1697) 1697-ben bekövetkező halála után egy szinte még gyermek uralkodó – a 15 éves XII. Károly – került trónra. A helyzetből eredő esetleges előnyök miatt – is – Nagy Péter a század utolsó éveiben arra törekedett, hogy Dánia és a Szászországgal perszonálunióban álló Lengyel–Litván Unió bevonásával egy katonai tömböt hozzon létre Svédország megtörésére. A cár erőfeszítéseit végül siker koronázta, ugyanis 1699 során IV. Frigyes dán uralkodó (ur. 16991730) és II. (Erős) Ágost szász választó és lengyel király (ur. 1694-1733) is szövetségre lépett vele, a következő évben pedig a három állam összehangolt támadást indított a svéd birtokok ellen. Frigyes – aki dán királyként Norvégiát is birtokolta – Tönning erődjét, Erős Ágost Riga városát, Nagy Péter pedig a mai Észtország területén található Narvát vette ostrom alá, vagyis a mindössze 18 esztendős svéd uralkodónak egyszerre három helyen kellett helytállnia. Európa monarchiái – és maguk a szövetségesek is – arra számítottak, hogy a skandinávokat rövid úton összeroppantja majd a váratlan hármas támadás, ám a fiatal XII. Károly – mondhatni kamaszos hévvel – belevetette magát a háborúba. 1700 nyarán a svédek váratlanul áttörték az Öresundon felállított dán tengeri blokádot, és egy szempillantás alatt szinte az egész királyságot megszállták, aminek eredményeként Tönning felszabadult az ostrom alól, IV. Frigyes pedig Travendalban már 1700 augusztusában békekötésre kényszerült. Károly tehát egyik ellenfelét kikapcsolta a konfliktusból, a villámgyors győzelem után pedig a Baltikum másik végében termett, hogy felszabadítsa az Ingermanland – a Finn-öböl keleti partvidéke – megtartása szempontjából kulcsfontosságú Narva erődítményét, melyet 2500 fős helyőrség védett a Nagy Péter és Charles Eugéne de Croy tábornok vezette 35 000 orosz katona ellenében. Mire XII. Károly seregei Ingermanland tartományba érkeztek, a naptárak már novembert írtak, mely hónap ezen a szélességen már ugyancsak a télhez tartozott. A svédek november 19-ére, állandó hóviharban menetelve érték el az oroszok által ostromolt erősséget, a Narva mellett tartott haditanácson pedig a király és jó barátja, Rehnskiöld tábornok arról döntöttek, hogy másnap megütköznek a legalább négyszeres túlerőben lévő ellenséges sereggel. November 20-án az előző napi ítéletidő még inkább fokozódott, az oroszok pedig olyannyira nem számítottak a létszámban és felszerelésben egyaránt gyengébb svédek támadására, hogy az ütközet előtt Nagy Péter elhagyta csapatait, de Croy tábornok pedig éppen az ebédet fogyasztotta vezérkarával, amikor az ellenség harci kürtjei megszólaltak. XII. Károly ugyanis a szörnyű hóvihar ellenére már a reggel során csatasorba rendezte 8000 katonáját, miután pedig azt tapasztalta, hogy a havat kavargató

120

szél megfordult, és egyenesen az oroszok arcába vágott, kiadta a parancsot a rohamra. Ahogy Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj I. Péter című történelmi regényében is olvashatjuk, az időjárás olyannyira szörnyű volt, hogy a támadó svéd hadoszlopok szinte egymást sem látták a hófüggöny mögött, de ugyanígy volt ez az oroszok esetében is, akik gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban döbbentek rá, hogy lerohanták őket. A meglepetés ereje aztán hatványozottan meghaladta de Croy erőinek létszámbeli fölényét, ebből eredően pedig az orosz hadtestek hamarosan hátrálni kezdtek, majd megkezdték a visszavonulást a Narva folyón átívelő hídon. Mindazonáltal a cári seregek igencsak szerencsétlen napot fogtak ki, ugyanis a gyenge pontonhíd hamarosan összeomlott a fejvesztve menekülő katonák súlya alatt, a katasztrófa pedig egyfelől rengeteg halálos áldozatot követelt, másrészt pedig megpecsételte a folyó nyugati partján ragadt 20 000 ember sorsát, akik így XII. Károly és a kirontó várőrség fogságába estek. A narvai vereségről tehát túlzás nélkül állíthatjuk, hogy megsemmisítő erejű volt, a csatától szerencsésen távol maradó Nagy Péter serege ugyanis 10 000 embert veszített halottakban és sebesültekben, ezenfelül pedig a svédek kétszer ennyi hadifoglyot is ejtettek, vagyis az Orosz Birodalom legjelentősebb hadereje megszűnt létezni. Ezzel ellentétben XII. Károly seregéből mindössze hétszázan estek el, tehát a svéd király a narvai diadallal hatalmas lehetőséget nyert arra, hogy – kelet felé továbbvonulva – végső csapást mérjen a teljesen védtelenül maradt cári birodalomra. Károly ugyanakkor a zseniális hadműveletek után hatalmas hibát vétett: mivel úgy vélte, hogy a megnyert csatával már megadta a döntő csapást Oroszországnak, – a tisztek kivételével – szélnek eresztette hadifoglyait, és hamarosan dél felé fordult, hogy – az 1702-es kliszówi csatában – egyetlen megmaradt ellenfelét, II. (Erős) Ágostot is legyűrje. Mint utólag kiderült, a narvai győztes rosszul ítélte meg az erőviszonyokat, Nagy Péter ugyanis a következő években – ebből a vereségből is sok tapasztalatot merítve – alapjaiban megreformálta az orosz hadszervezetet, majd – a nagy északi háború során – 1704-ben éppen Narvánál, 1709-ben pedig Poltavánál is komoly győzelmet aratott a svédeken, akiknek uralkodója ekkorra bizonyára belátta, hogy 1700 novemberében csúnyán lebecsülte akkor fatális vereséget szenvedő riválisát. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1700_november_20_a_narvai_csata/

1709. június 27. | A poltavai csata Szerző:

Tarján M. Tamás

1709. június 27-én vette kezdetét a XII. Károly svéd király (ur. 1697-1718) és Nagy Péter cár (ur. 1682-1725) seregei által vívott poltavai csata, mely másnap az orosz uralkodó döntő győzelmével végződött. Az ütközet döntő módon befolyásolta a nagy északi háború végső kimenetelét, egyúttal Svédország nagyhatalmi pályafutásának végét eredményezte. Az északi háború még az 1700-as esztendőben tört ki, miután az ifjú orosz cár, Péter, II. (Erős) Ágost lengyel király – és szász választófejedelem – (ur. 1694-1733), valamint IV. Frigyes (ur. 1699-1730), Dánia királya szövetséget kötött Svédország elszigetelésére. Péter már az 1700-as esztendőben támadást indított XII. Károly birodalma ellen, Narvánál azonban katasztrofális vereséget szenvedett – ez az ütközet eredményezte azután a svéd nagyhatalom utolsó felemelkedését. Károly győzelmét követően egy gyors hadjáratban megszállta Koppenhágát, békére kényszerítette Frigyest, majd Erős Ágost két királysága ellen fordult: 1702–04 között elfoglalta a legfontosabb városokat – például Drezdát, Krakkót, Varsót – és Leszczynski Szaniszló (ur. 1704-1709) személyében saját jelöltjét ültette a lengyel trónra. XII. Károly Svédországa tehát az 1706-os esztendőre már valamennyi ellenfelén felülkerekedett, ekkor azonban ismét szembe kellett néznie Nagy Péterrel. Oroszország a narvai csata óta eltelt éveket az erőgyűjtésre használta fel, miközben a cár nyugatias reformjai a hadseregfejlesztésre is jótékony hatással voltak. Ingermanland elfoglalása, Szentpétervár 1703-as megalapítása, és az 1706-os, második narvai csatában aratott győzelem az orosz veszély újjáéledését jelezte, ezért Károly 1707-ben úgy döntött, Moszkva elleni hadjáratával döntő csapást mér Péter cárra.

121

A svéd erők – mintegy 44 000 katona – 1707. december végén keltek át a befagyott Visztulán, és az uralkodó személyes vezetésével nyomultak előre Grodnó, Minszk irányában, 1708 júniusában pedig elfoglalták Szmolenszket. Ahogy a hónapok teltek, Károly seregének ellátmánya mindinkább szegényesebb lett, ezért a király utánpótlás gyűjtésével bízta meg Lewenhaupt tábornokot, ő maga pedig Ukrajna területére vonult, ahol a cár ellen lázadó Iván Mazeppa kozák hetman támogatásában reménykedett. Közben az utánpótlást és hadianyagot szállító sereg is elindult dél felé, Lewenhaupt azonban 1708. szeptember 30-án Lesznaja mellett súlyos vereséget szenvedett az oroszoktól. Bár embereit kimentette a cári csapatok gyűrűjéből, a tábornok az összes élelmiszert, puskaport, és ágyúit is odahagyta, ezzel nehéz helyzetbe hozta az uralkodót. Károly az év hátralévő részében Ukrajna területén maradt, 1709 tavaszán pedig Poltava ostromába kezdett, ahol június 17-én súlyos sérülést szenvedett. A svédek kimerülten, megfelelő mennyiségű élelmiszer és lőpor nélkül, sebesült hadvezérrel várták Nagy Pétert, aki hadjárata során elpusztította Szicset, megbuktatta Mazeppát, és visszatérítette hűségére a kozákokat is. A cár megelőző hadműveleteinek eredményeként 1709. június 27-én, Poltava mellett 45 000 orosz – és mellettük számos kozák és kalmük – katona állt szemben 17 000 svéd harcossal. A csata 28-án, a hajnali órákban vette kezdetét, amikor Lewenhaupt és Rehnskiöld tábornokok merész rohamot vezényeltek. A bátor svédek ezzel meglepték Péter hadseregét, és ideiglenesen elfoglalták az orosz sáncokat is. A napfelkelte után beköszöntő forróságban azonban a gyalogsági offenzíva hamarosan kifulladt, a támadó hadtestek visszavonulásra kényszerültek, az orosz gőzhenger pedig működésbe lépett: a cár kartácstűzzel és többszörös túlerejével felmorzsolta a skandináv erőket, miközben Károly ágyúi – lőpor híján – a csata során végig némák maradtak. Az orosz lovasság a szárnyakon hamarosan bekerítő manőverbe fogott, amit a svéd dragonyosok elkeseredett rohamai hasztalan próbáltak meggátolni. A küzdelem délelőtt 11 órára véglegesen eldőlt, a harcot hordágyon figyelő király pedig elrendelte – délnyugati irányban, vagyis az oszmán területek felé – a visszavonulást. A skandinávok vereségének súlyosságát jelzi, hogy néhány nappal később a vert hadat üldöző kalmük lovasság újabb súlyos csapást mért Lewenhaupt erőire, és bekerítette a menekülőket. A svéd király Moldvába vonult vissza, ahol hamarosan III. Ahmed szultán (ur. 1703-1730) fogságába esett, katonái pedig szétszóródtak Kelet-Európában. A poltavai csatából érkeztek például azok a svédek, akik Rákóczi hadait erősítették a szabadságharc utolsó jelentős csatájában, a vesztes romhányi ütközetben. Károly egészen 1714-ig országa határain kívül maradt, hazatérése után pedig a folytatódó háborúk során hamarosan életét vesztette. A poltavai megalázó vereség Svédország nagyhatalmi helyzetének alkonyát jelentette, nem is annyira a csata eredménye, mint a hatalmas kontraszt miatt: a svédek korábban is szenvedtek már hasonló fiaskót, de Poltava mellett Nagy Péter Oroszországának fölénye és fejlődése megdöbbentőnek mutatkozott. Bár a nagy északi háborút az 1721es nystadi béke zárta le, Európában már ekkor világossá vált, hogy a lengyel hanyatlás következtében támadt űrt nem a balti, hanem a keleti nagyhatalom fogja majd kitölteni, mely ráadásul Svédországot is háttérbe szorítja majd. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1709_junius_27_a_poltavai_csata/

122

A meisseni porcelángyárat 1710. január 23-án létesítette Erős Ágost.

Börtönben fejtették meg a porcelán titkát

1710-ben II. Ágost lengyel király uralkodása alatt kezdődött el a porcelángyártás.

Kerek 300 esztendeje fedezték fel azt a rejtélyes barnásvörös anyagot, amely a fehér keményporcelán elődjeként vonult be az iparművészet történelemkönyvébe, és amely alapjaiban rengette meg a távol-keleti porcelánmanufaktúrák monopóliumát. Az évforduló alkalmából a Deluxe Magazin Meißenbe látogatott. A lehetetlent valósította meg 1701 októberében a szászországi Johann Friedrich Böttger, aki a világtörténelemben először csinált aranyat, méghozzá - a hitelesnek tartott tanúk szerint - 15 darab ezüst kétgroschenesből. A hihetetlen mutatvány olyan nagy sikert aratott, hogy I. Frigyes porosz király azonnal meghívta udvarába a csodatévő alkimistát, és megparancsolta, hogy neki is állítson elő aranyat. Böttger persze tudta, hogy a király pénzszűkében van, és feltehetően akkora mennyiségre van szüksége, amekkorát az ő módszerével nem lehet felmutatni. Ezért nem maradt számára más lehetőség, mint a menekülés. Az alkimista Wittenberg városában talált ideiglenes szállást, ahol egy hónap alatt utolérte a híre. Ekkor azonban már nem tudott elmenekülni II. (Erős) Ágost szász fejedelem elől, aki habozás nélkül bebörtönöztette Böttgert, és ráparancsolt, hogy fejvesztés terhe mellett állítson elő neki aranyat. A keménykezű uralkodó nyomása alatt Böttgernek különböző praktikákkal sikerült megmaradnia aranycsináló hírében, bár arról a korabeli beszámolók nem szólnak, milyen eszközökkel sikerült időről időre felmutatni a nemesfémet. Mindenesetre Böttgernek nem volt más választása, minthogy tovább folytassa mesterségét. Erős Ágost 1705-ben a meißeni Albrechtsburg várába záratta az alkimistát, aki mellé egy Ehrenfried Walther von Tschirnhaus nevű, kerámiákkal foglalkozó tudóst állíttatott szolgálatba. Tschirnhaus kísérletei rendre azt bizonyították, hogy nem lehet aranyat előállítani az agyagból, viszont 1707-ben keletkezett egy nagyon fontos, vörösesbarna színű melléktermék, amelyet később már Böttger fejlesztett tovább, ugyanis Tschirnhaus 1708-ban meghalt. Ugyanebben az évben a szász alkimista előállította a barna színű, kemény és homogén anyag egy változatát, amely nagy mértékben hasonlít a Kínából érkező, aranyáron vásárolható fehér porcelánhoz. Ez a "barna porcelán" - amelyet kissé megkésve, 1919-ben Böttgersteinzeug néven védetett le a meißeni manufaktúra - az európai iparág első komoly eredménye.

123

Az 1707-es felfedezés jubileumát a meißeni manufaktúra 2007-ben különkiadásokkal és limitált szériás darabokkal ünnepli. A barna anyag mintájára szintén 1708-ban készült el az első európai fehér porcelán, amely később végzetes csapást mért az egész világra kiterjedő kínai monopóliumra. 1709-ben Böttger elárulta Erős Ágostnak, hogy felfedezte a távol-keleti porcelán titkát, és cserébe szabadságot kért. Persze a szász uralkodó nem tágított eredeti elképzelésétől, és azt válaszolta, hogy csak akkor engedi ki a meißeni börtönlaboratóriumból, ha sikerült előállítania a korábban igen könnyelműen megígért 60 millió aranydukátot oly módon, hogy ebből minden hónapban legalább 50 ezret mutat fel. Az alkimista természetesen nem tudta teljesíteni a kérést, de meggyőzte Erős Ágostot, hogy ténylegesen birtokában van a keményporcelán receptjének. Az arkánum megszerzése után, 1710-ben Erős Ágost megalapította a meißeni Albrechtsburg várában az első európai porcelánmanufaktúrát, és továbbra is várta a havi 50 ezer aranyat Böttgertől, akit nem sokkal később megbízott a műhely vezetésével. Négyévnyi próbálkozás után Böttger már arról is meggyőzte az uralkodót, hogy a "fehér arany" legalább olyan jövedelmező, mint a nemesfém, ezért Erős Ágost kiengedte a vár falai közül azzal a feltétellel, hogy nem hagyja el Szászország területét, nem árulja el az arkánum titkát, és élete végéig vezeti a manufaktúrát. Böttger egészségét ekkorra már erősen kikezdték a vegyi anyagok, és élete utolsó éveiben minden tudását átadta bizalmasainak, akik egyre nagyobb létszámban dolgoztak a meißeni várba telepített manufaktúrában. Johann Friedrich Böttger 1719-ben, 37 éves korában meghalt, de hogy miként derült fény az államtitokra, azaz a porcelán összetételére (65 százalék kaolin, illetve mintegy fele-fele arányban földpát és kvarc), illetve az előállítási módszerekre, az már egy másik történet.

Johann Joachim Kändler, Kavalier am Schreibtisch, 1740

http://karpatinfo.net/tudomany/2007/06/04/bortonben-fejtettek-meg-porcelan-titkat http://pl.wikipedia.org/wiki/Mi%C5%9Bnia http://pl.wikipedia.org/wiki/Porcelana_mi%C5%9Bnie%C5%84ska

124

I. Szaniszló lengyel király

Jan Matejko - Stanisław Bogusław Leszczyński

Stanisław Bogusław Leszczyński herbu Wieniawa (ur. 20 października 1677 we Lwowie, zm. 23 lutego 1766 w Lunéville) – król Polski w latach 1705–1709 i 1733–1736 jako Stanisław I Leszczyński , książę Lotaryngii i Baru w latach 1738–1766. http://pl.wikipedia.org/wiki/Stanis%C5%82aw_Leszczy%C5%84ski

125

Stanisław Leszczyński, obraz Jean Baptiste van Loo Stanisław Leszczyński (1677-1766), król Polski 1704-1709 i 1733-1736. Ojciec Marii, żony króla Francji Ludwika XV. Wojewoda poznański od 1699. Jako poseł na sejm elekcyjny przeciwny wyborowi Augusta II Mocnego. W czasie wojny północnej (1700-1721), wraz z prymasem M. Radziejowskim i hetmanem wielkim koronnym H. Lubomirskim, stanął na czele konfederacji w Środzie (1703) domagającej się abdykacji króla. Po detronizacji Augusta II przez konfederację generalną w Warszawie, przy poparciu króla Szwecji Karola XII, w 1704 otrzymał tron polski. 1705 zawarł przymierze z królem szwedzkim zezwalające Karolowi XII na utrzymywanie wojska w Polsce oraz na werbunek żołnierzy. W kraju wybuchła wojna domowa pomiędzy zwolennikami Augusta II i Stanisława Leszczyńskiego ("jedni od Sasa, drudzy od Lasa"). 1706 w wyniku pokoju w Altranstadt i rezygnacji z korony polskiej przez Augusta II, Stanisław Leszczyński stał się formalnie jedynym królem polskim. 1709 po klęsce Karola XII pod Połtawą, opuszczony przez dotychczasowych zwolenników, emigrował do Turcji, następnie do Szwecji, później do alzackiego Wissembourga. 1733 po śmierci Augusta II, poparty przez swego zięcia Ludwika XV, ponownie został wybrany na króla. Na skutek opozycji magnatów, szlachty i interwencji wojskowej Rosji abdykował 1736. Otrzymał od króla Francji w dożywocie księstwa Barle-Duc i Lotaryngię, w których zasłynął jako dobry gospodarz, mecenas nauki i sztuki. Autor dzieła Głos wolny wolność ubezpieczający (1749).

http://portalwiedzy.onet.pl/8696,,,,stanislaw_leszczynski,haslo.html

126

I. Leszczyński Szaniszló (lengyelül Stanisław Bogusław Leszczyński), (Lwów, 1677. október 20. – Lunéville, Lotaringia, 1766. február 23.), lengyel herceg (szlachta), németrómai birodalmi gróf, 1699–1704 között Poznań vajdája, 1704–1709 és 1733–1736 között I. Szaniszló néven Lengyelország királya és Litvánia nagyhercege, 1738–1766 között Lotaringia és Bar uralkodó hercege. Nevének franciás formája Stanislas Leszczynski. Leánya, Maria Leszczyńska, XV. Lajos francia király felesége lett.

I. Leszczyński Szaniszló címere

127

I. Szaniszló Titulusai: Poznań vajdája, Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege, Lotaringia és Bar hercege Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege Uralkodási ideje: 1704 – 1709, 1733–1736 Koronázása: 1705. október 4., Varsó Elődje: II. (Erős) Ágost Utódja: III. (Szász) Ágost Életrajzi adatok Uralkodóház: Leszczyński-ház Teljes neve: Stanisław Bogusław Leszczyński Született: Lwów (ma: Ukrajna), 1677. október 20. Stanisław Leszczyński lengyel herceg (szlachta) 1677. október 20-án született a galíciai Lwówban, az első Lengyel Nemesi Köztársasághoz (Rzeczpospolita) tartozó Ruténiai Vajdaság fővárosában. Édesapja: Rafał (Rafael) Leszczyński Édesapja a Wieniawa nemzetségből származó Rafał (Rafael) Leszczyński herceg, birodalmi gróf (1650–1703) volt, Bogusław Leszczyński alkancellár (1612–1659) és Anna Denhoffówna grófnő fia, 1687-től Poznań vajdája, 1702-től a korona főkincstárnoka (podskarbi wielki koronny). A német-római birodalmi grófi rangot (Reichsgraf) a Leszczyński család egyik ősapja 1473-ban kapta III. Frigyes császártól. Édesanyja: Anna Jabłonowska Édesanyja Anna Jabłonowska lengyel hercegnő (1660–1727) volt, Stanisław Jan Jabłonowski hetman (1634–1702) és a Grzymała-nemzetségből való Marianna Kazanowska grófnő (1643–1687) leánya. Stanisław herceg volt szüleinek egyetlen gyermeke. Házastársa: Katarzyna Opalińska 1698-ban, 21 éves korában feleségül vette a Łodzia nemzetségből származó, 18 éves Katarzyna Opalińska grófnőt (kasztelana) (1680–1747), Jan Karol Opaliński poznańi grófnak (kasztelan) és Zofia Anna Czarnkowska grófnőnek leányát. Két leányuk született: Gyermekei: Anna Leszczyńska hercegnő (1699–1717), és Maria Karolina Zsófia Leszczyńska (1703–1768), 1725-től francia királyné. Elhunyt: Lunéville, Lotaringia, 1766. február 23. (88 évesen) Nyughelye: Nancy, Notre-Dame de Bon-Secours templom

128

Az ifjú Stanisław Leszczyński — Stanisław Leszczyński w czasie swojego pierwszego panowania

Élete Származása Ifjú korában, 1695–1696 között III. (Sobieski) János lengyel király szolgálatában diplomáciai megbízatásokat teljesített Európában. A király halála után, 1697-ben a szász Wettin-házból származó I. Frigyes Ágost szász választófejedelem (Erős Ágost) lett a lengyel–litván perszonálunió (Rzeczpospolita) uralkodója, II. Ágost néven, Ausztria és Oroszország erős támogatásával. Stanisław Leszczyński herceg maga is részt vett az új uralkodó megválasztásában, és aláírta a II. Ágost beiktatásáról szóló törvénycikkeket. A következő években magas állami tisztségeket töltött be: 1696-ban Odolanów sztarosztája, 1697-tól a Lengyel Korona Főpohárnoka (podczaszy wielki koronny) lett. 1699-től apja örökébe lépett, Poznań vajdájává nevezték ki. Birtokai Poznań környékén, a mai Nagy-Lengyelország Vajdaság (Województwo Wielkopolskie) területén feküdtek, a család lakóhelye Rydzyna város volt.

Első uralkodása (1704–1709) 1700-ban kitört a nagy északi háború. Erős Ágost lengyel és szász erői – az orosz–dán szövetség haditerve szerint – ostrom alá vették Livónia fővárosát, Rigát. XII. Károly svéd király hadereje azonban bevonult Lengyelországba, november 19-én a narvai csatában vereségét mért az orosz seregekre, majd 1701. július 19-én az egyesült szász–lengyel haderőre. 1702-ben elfoglalta Varsót, majd Krakkót. A szász-lengyel erők sorozatos vereségei megosztották a lengyel arisztokráciát. 1704– 1709 között Lengyelországban trónviszály és polgárháború alakult ki. 1704. február 16-án – XII. Károly hadseregének árnyékában – megalakult a varsói konföderáció, amelyet Michał Stefan Radziejowski, Gniezno érseke, a lengyel-litván unió prímása szervezett. Ez a háború azonnali befejezését követelte. II. Ágost hívei május 20-án a sandomierzi konföderációba tömörültek.

129

Stanisław Leszczyński a varsói konföderáció résztvevőihez csatlakozott, nevükben béketárgyalásokat kezdett XII. Károllyal. Királyválasztó gyűlést (szejmet) hívott össze, amelynek tagjai megfosztották trónjától a szász II. Ágostot, interregnumot hirdettek ki, majd 1704. július 12-én Stanisław Leszczyński herceget megválasztották Lengyelország királyává és Litvánia nagyhercegévé, I. Szaniszló néven. Néhány hónappal később Szász Ágost hadserege váratlanul beütött Varsóba, Szaniszlónak és családtagjainak mindent hátrahagyva a svéd hadsereg táborába kellett menekülniük. 1705. október 4-én azonban Varsóban ünnepélyes keretek között megtörtént a koronázás. XII. Károly új koronát és koronázási jelvényeket ajándékozott Szaniszlónak, mivel az eredetieket II. Ágost magával vitte Szászországba. Erős Ágost a választást trónbitorlásnak minősítette, mivel törvényes királyt csak a teljes lengyel nemesség gyűlése választhatott volna.

Az ifjú Stanisław Leszczyński — Stanisław Leszczyński w czasie swojego pierwszego panowania

I. Szaniszló király mindenekelőtt az egész Lengyel-Litván Unió (Rzeczpospolita) nevében katonai szövetséget kötött Svédországgal az Orosz Birodalom ellenében. 1704. augusztus 30-án az Erős Ágostot támogató sandomierzi konföderáció viszont – szintén az egész Rzeczpospolita nevében – Nagy Péter cárral kötött szövetséget. Szaniszlónak a háború kritikus szakaszában sikerült dezertálásra bírnia Ivan Mazepa kozák hetmant, aki ezután kozákjaival a svédek oldalán harcolt a Szaniszló király által megszervezett kontingenssel együtt. 1706-ban XII. Károly elfoglalta Szászországot is, és az altranstädti békeszerződésben hivatalosan lemondatta trónjáról II. Ágostot. Szaniszló király helyzete azonban ingatag maradt, trónján maradása kizárólag a svéd király katonai sikerein múlott. 1709-ben az orosz hadsereg poltavai győzelmével a svéd haderő megsemmisült, és XII. Károly az Oszmán Birodalomba menekült üldözői elől. II. Ágost király orosz katonai támogatással visszaszerezte trónját. Leszczyński Szaniszló egész családjával együtt menekülni kényszerült Lengyelországból.

130

Első királysága idején, nemzeti viseletben

Első száműzetése Szaniszló király Krassow svéd tábornok visszavonuló hadseregével tartott, amely Stettinen, Stralsundon és Kristianstad át Svéd-Pomerániába húzódott. 1706-ban itt találkozott Jacob Heinrich von Flemming tábornaggyal, II. Ágost követével, akivel lemondásának és hazatérésének feltételeiről tárgyalt. Végül lengyel trónigényéről lemondott, de királyi címéről nem, ehhez egyetlen megmaradt támogatója XII. Károly svéd király ragaszkodott. 1712-ben a leköszönt Szaniszló király a moldáviai Benderben csatlakozott XII. Károly svéd királyhoz. Az Oszmán Birodalom területéről kiinduló katonai akciókat szerveztek II. Ágost uralmának megingatására. A győztes Erős Ágost király ezért Leszczyńskit felségárulónak nyilvánította és megfosztotta minden lengyelországi birtokától. Lengyel királyi címéről XII. Károly továbbra sem engedte lemondani, viszont 1714. július 4-én átmeneti megoldásként átadta neki egyik saját hűbéri birtokát, a saar-vidéki Pfalz–Zweibrücken (francia neve: Palatinat–Deux-Ponts) hercegséget, amely Lotaringia és Bar Hercegségeinek határán feküdt. Itt a család rangjához méltó, de szerény költségvetésű udvart tarthatott fenn. Leszczyński Szaniszló is hódolhatott szenvedélyeinek, a művészeteknek és a zenének. 1717-ben idősebbik leánya, Anna hercegnő 18 éves korában tüdőgyulladást kapott és a gräfinthali kolostorban meghalt. 1718-ban, XII. Károly halála után Leszczyński Szaniszlónak és családjának el kellett hagynia a pfalz– zweibrückeni hercegséget. Az elűzött király élete nem volt biztonságban. Ellenfele, Erős Ágost több merénylőt is ráküldött, egyiküknek sikerült is a közelébe férkőznie, de Szaniszló sebesülten túlélte a merényletet. Lipót Józseftől (1679–1729), Lotaringia és Bar uralkodó hercegétől, a későbbi I. Ferenc német-római császár apjától kért menedéket. A francia király engedélyével a biztonságos elzászi francia katonavárosokba, Petit-Landauba és Wissembourgba költözhettek. Lakóhelyüket II. Fülöp orléans-i herceg (1674–1723), az elhunyt XIV. Lajos unokaöccse, a Francia Királyság régense jelölte ki, aki kegydíjat folyósított és testőrséget is biztosított a család tagjainak. Wissembourgi éveik idején a francia kormány megfelelő feleséget keresett a fiatal és gyenge egészségű XV. Lajos király számára. A nagyhatalmak favoritjai kiestek, a rivalizáló Orléans-i és Condé-ház egymás elleni intrikái nyomán a lengyel Leszczyńska Mária lengyel királyi hercegnő neve maradt fenn a rostán. 1725-ben a főminiszter, Bourbon–Condé herceg megkérte Leszczyński Szaniszlótól 22 éves leányának kezét a 15 éves király számára. A hercegnő ünnepélyes esküvőjét XV. Lajossal 1725. szeptember 5-én tartották Fontainebleau-ban, szülei Chambordba költöztek, itt is laktak 1733-ig, Leszczyński Szaniszlónak a lengyel királyi trónra való visszatéréséig.

131

Második uralkodása (1733–1736) 1733 elején elhunyt Leszczyński Szaniszló ellenfele, II. Ágost lengyel király. Trónját jog szerint fia, II. Frigyes Ágost szász választófejedelem (1696–1763) örökölte. Leszczyński Szaniszló, XV. Lajos király apósa úgy vélte, vejének segítségével visszaszerezheti trónját. Lajos új főminisztere, Fleury bíboros számára indifferens volt a jövendő lengyel király személye, de gátat akart vetni az Orosz és a Habsburg Birodalom térnyerésének Észak- és Kelet-Európában. Leszczyński Szaniszló trónigénye kiváló ürügyet nyújtott az Ausztria elleni beavatkozásra, és a Német-római Birodalomhoz tartozó Lotaringiai Hercegség megszerzésére is. Lotaringia és Bar hercege, az ifjú Ferenc István herceg VI. Károly császár leányának, Mária Terézia főhercegnőnek jövendőbelije volt, e házasság révén a Habsburg érdekterület veszélyesen közel került volna Franciaország határaihoz. XV. Lajos ezért Stanisław Leszczyński trónigényét támogatta.

Második királysága idején

1733. szeptember elején Stanisław Leszczyński álruhában hazatért Varsóba. A lengyel főnemesi párt, amelyet Potocki herceg, Gniezno érseke, Lengyelország prímása vezetett, királyválasztó gyűlést hívott össze Varsóba. Itt a hazatért Leszczyński támogatói kerültek többségbe. Ezt látva Ausztria és Oroszország határozottan III. Ágost mögé állt. Az orosz és osztrák birodalmi haderők aggasztó közeledése ellenére 1733. szeptember 11-én nagy többséggel Leszczyński Szaniszlót választották az elhunyt Erős Ágost utódává. Hamarosan cári csapatok érkeztek Varsóba, megkezdődött a lengyel örökösödési háború. A litvániai főkancellár, Wiśniowiecki herceg vezetésével a királyválasztó gyűlés egy frakciója eltávozott. Ez a kisebbségben lévő csoport csatlakozott az oroszokhoz és osztrákokhoz, és az ő jelöltjüket, a szász Frigyes Ágostot választották meg, akit 1734. január 17-én III. Ágost néven Lengyelország királyává koronáztak. A néhány nappal korábban királlyá választott Szaniszló király a Porosz Királysághoz tartozó Danzigba (Gdańskba) menekült.

132

Varsó bevétele és III. Ágost beiktatása után az orosz és szász csapatok Szaniszló király üldözésére indultak. 1734 októberében 20 000 fős orosz haderő vette ostrom alá Danzigot, ahol Szaniszló és hívei elsáncolták magukat. Több hónapos véres harc következett. A város felmentésére XV. Lajos francia csapatokat küldött Koppenhágán keresztül. A franciák Plélo grófjának, Franciaország dániai nagykövetének vezetésével 1735 májusában partra is szálltak Danzigban. Plélo grófja a Westerplattéért vívott csatában elesett. Június 30-án, 135 napos ostrom után az oroszok elfoglalták Danzigot. Két nappal korábban Leszczyński Szaniszló álruhában a kelet-poroszországi Königsbergbe menekült a visszavonuló francia csapatokkal. Lengyelországban maradt hívei Tarło herceg (szlachta) vezetésével megalakították a dzikówi konföderációt (konfederację dzikowską), és még 1735-ig folytatták a küzdelmet a szász választófejedelem hadserege ellen, de eredménytelenül. Szaniszló hiába kért segítséget apósától, a 40 000 fős francia hadsereg nem támadta meg Szászországot. Utoljára Mikołaj Potocki herceg Kelet-Lengyelországban (a mai Ukrajnában) álló 50 000 főnyi seregét is szétszórták az orosz hadak elsöprő támadásai. A további harc kilátástalanná vált.

Orosz és szász hadak Danzigot ostromolják 1734-ben.

Lotaringia és Bar hercege A lengyel örökösödési háború vége felé nehéz és akadozó tárgyalások folytak, ennek nyomán 1735. október 3-án Franciaország és a Habsburg Birodalom megkötötték a bécsi előbékét (Préliminaires de Vienne, Wiener Präliminarfrieden). A Franciaország megszerezte Lotaringia és Bar hercegségeit. 1736-ban XV. Lajos még nem tudta azonnal annektálni ezeket a hercegségeket, ezért életfogytig tartó birtokba adta a trónját vesztett Leszczyński Szaniszlónak. A volt lengyel királya halála esetén a két hercegséget – Leszczyński leányának révén – veje, a francia király örökli. Lotaringia és Bar urának, Ferenc István hercegnek 1736-ban formálisan is le kellett mondania elvesztett fejedelemségeiről, hogy feleségül vehesse Mária Terézia főhercegnőt, VI. Károly császár kijelölt örökösét. (Lotaringiáért cserébe a császár neki ígérte a Toszkánai Nagyhercegséget). 1736. május 5-én Leszczyński elhagyta Königsberget, és június 4-én megérkezett a Párizs melletti Meudon kastélyba. Itt – miután hivatalosan lemondott a lengyel trónról – XV. Lajos miniszterei szeptember 30-án még aláírattak vele egy titkos nyilatkozatot („Déclaration de Meudon”), amelyben a volt király kinyilvánítja, hogy „nem kíván beavatkozni Lotaringia és Bar hercegségeinek közigazgatési és pénzügyeibe, ezeket átengedi Franciaország királyának, mostantól és mindörökre”.

133

1737. január 18-án Leszczyński Szaniszló – Fleury bíboros nyomatékos ajánlására – Galaizière márkit, Philibert Orry francia pénzügyminiszter sógorát alkalmazta kancellári minőségben. Ezek után 1737. február 8-án Bar hercegévé nyilvánították. Március 21-én beiktatták Lotaringia hercegségébe is. Az igazságügyi, rendőri és pénzügyeik intézésre a király francia intendatúrát állíttatott fel Nancyban, amelynek feladata a francia annexió előkészítése volt, Leszczyński halála esetére.

Lotaringiai és Bar hercege

Április 1-jén Leszczyński Szaniszló elutazott Lotaringiába, ahová április 3-án érkezett meg. Ugyanezen a napon távozott leányaival együtt az özvegy Erzsébet Sarolta orléans-i hercegnő, a lemondott III. Ferenc herceg anyja, a hercegség régense, aki Commercy hercegségét kapta életfogytig tartó birtokul. Az új uralkodó egy darabig Craon hercegénél kényszerült lakni, mivel III. Ferenc herceg magával vitte kastélyainak minden berendezését, és XV. Lajos nem gondoskodott apósa bútorairól. Felesége, Katalin ex-királyné április 13-án csatlakozott férjéhez. Beköltöztek a lunéville-i hercegi kastélyba.

Mecénás és filozófus A volt lengyel király évente 2 millió livre nyugdíjat kapott XV. Lajostól. A bőséges jövedelemből végre azzal foglalkozhatott, amihez egész életében vonzódott: a művészetekkel, műkincsekkel, könyvekkel. A következő években Leszczyński Szaniszló lunéville-i udvarában élénk kulturális élet bontakozott ki. Leszczyński Szaniszló nagy mecéneás volt, fényes udvart tartott, számos művészt, írót és irodalomtudóst hívott meg palotájába, és bőkezűen támogatta is őket. Leszczyński Szaniszló rokonszenvvel tekintett a kor szabadságeszményeire, a hatalmi ágaknak a liberálisok által szorgalmazott szétválasztására, de mélyen hívő emberként ellenzett minden szélsőséges vallási vagy ateista törekvést. Erről 1760-ban maga is írt egy filozófiai esszét: „A józan belátás legyőzi a hitetlenséget” („L'Incrédulité combattue par le simple bon sens”).

134

Leszczyński számos kulturális és jóléti intézmény alapját vetette meg, amelyeekkel megelőzte saját korát: iskolákat, közkönyvtárakat, kórházakat, közraktárakat, segélyező egyleteket alapított. 1752-ben írott könyvében, az „Egy Európai beszélgetése egy Dumocala Királyságbéli szigetlakóval” („Entretien d'un Européen avec un insulaire du royaume de Dumocala”) felvázolta egy jövőbeli város idealizált képét. 1749-től írta a „A jóakaratú filozófus művei” („Oeuvres du philosophe bienfaisant”) című filozófiai esszésorozatát, amelyben Rousseau-val vitatkozik a felvilágosodás kérdéseiről. Fővárosát, Nancyt számos fényes épülettel gazdagította. 1750-ben megalapította itt a nyilvános Királyi Könyvtárat (Bibliothèque royale), és a Tudományos és Irodalmi Királyi Társaságot (Société Royale des Sciences et Belles-lettres), amelyet alapítójáról máig Szaniszló Akadémiának (Académie de Stanislas) neveznek. A királyi alapítólevél szerint az Akadémia célja az ismeretek terjesztése, a francia nyelv „előremozdítása”, és a felvilágosodás szellemében erősítse a vallási és politikai toleranciát. Ma is megcsodálható a Szaniszló tér (Place Stanislas) körül emelt impozáns épületegyüttes, amelyet Emmanuel Héré műépítésszel terveztetett és építtetett, eredetileg apósának, XV. Lajosnak tiszteletére. A teret 1757 novemberében nyitották meg. A tér közepén XV. Lajos szobra állt. Leszczyński Szaniszló építtette a nancy-i Notre-Dame de Bonsecours templomot, a Hôtel des Missions Royales palotát, a Place d’Alliance és Place de la Carrière tereket, a Szent Szaniszló és Szent Katalin városkapukat.

Nancy, Place Stanislas

Leszczyński Szaniszló több királyi lakóhelyet is berendezett, így a Commercy, a Malgrange, a Jolivet és a az Einville kastélyokat. A lunéville-i kastélyt úgy fejlesztette fel, hogy azt elnevezték a „lotaringiai Versailles”-nak. A palota parkjának díszeit Emmanuel Héré építész készítette, aki szórakoztató pavilont (folies) telepített a parkba, a „törökös” kioszkot, a kínai kalap-formájú pavilont, a „karthauzi házacskákat” („maisonnettes les Chartreuses”), szabadtéri színpadokat, szökőkutakat, a vízesés-pavilont, és sok más különlegességet. Szaniszló és felesége minden ősszel meglátogatták leányukat Versailles-ban. Tartózkodásuk idejére a király rendelkezésükre bocsátotta a Nagy-Trianon kastélyt. A történelem furcsa fordulataként Szaniszló herceg unokája, Lajos Ferdinánd francia királyi herceg, Leszczyńska Mária királyné egyetlen fia, Franciaország trónörököse 1747. február 9-én Mária Jozefa Karolina szász hercegnőt vette feleségül, annak a II. (Erős) Ágost lengyel királynak unokáját, akivel Leszczyński Szaniszló két sikertelen háborút vívott. Egy hónappal később, 1747 márciusában Szaniszló herceg felesége, Katarzyna Opalińska grófnő, lengyel királyné Lunéville-ben elhunyt. A nancy-i Notre-Dame-de-Bonsecours templomban temették el, síremlékét az özvegy Leszczyński Szaniszló egy divatos párizsi szobrásszal, Nicolas-Sébastien Adammal készíttette el 1749-ben. Szaniszló herceg 1762-ben még megérhette dédunokájának, Mária Terézia főhercegnőnek (1762– 1770), II. József császár és Mária Izabella Bourbon–pármai hercegnő (1741–1763) egyetlen gyermekének születését, de egy évvel később unokájának, Mária Izabellának korai halálát is.

Elhunyta A fordulatos sorsú Stanisław Leszczyńskit 88 éves korában, 1766 februárjában lunéville-i kastélyában súlyos baleset érte. Saját lakószobájának kandallójából kicsapó lángoktól súlyosan megégett. Több napos szenvedés után, február 23-án belehalt sérüléseibe. Feleségéhez hasonlóan őt is a nancy-i NotreDame-de-Bonsecours templomban helyezték örök nyugalomra. 1768-ban elhunyt leányának, Leszczyńska Mária francia királynénak szívét, meghagyása szerint ugyancsak Nancyba hozták, és szülei mellé helyezték. A francia forradalom alatt a sírkápolnát meggyalázták.

135

A síremlékek – művészi értékük miatt – megmenekültek a szétrombolástól, de a koporsókat eltávolították, közös sírba vetették, a templomot múzeummá alakították. 1807-ben, a Bourbonrestauráció után a templomot és a sírhelyeket helyreállították, ezek ma is láthatók.

Stanisław Leszczyński síremléke Nancyban

Halála után Lotaringia és Bar hercegsége (leánya révén) apósára, XV. Lajos francia királyra szállt, a tartomány máig Franciaország része maradt.

Művei Correspondance de Stanislas Leszczynski avec Frédéric-Guillaume Ier et Frédéric II, kiadta Pierre Boyé, Paris-Nancy, 1906. Entretien d'un Européen avec un insulaire du royaume de Dumocala, szövegét gondozta és rendezte Laurent Versini, Université de Nancy II, 1981. Œuvres du Philosophe bienfaisant, 3 kötetben, 1764. Les Opuscules inédits de Stanislas, bemutatja Louis Lacroix, Nancy, 1866. Stanislas Leszczynski, inédits, kiadatlan művei, René Taveneaux bevezetőjével, szövegét gondozta és rendezte Laurent Versini, Presses Universitaires de Nancy, 1984.

136

Számos emlékmű őrzi emlékét. Nancyban a Szaniszló tér (Place Stanislas) viseli nevét. XV. Lajos lovasszobrát, amit az 1757-ben megnyitott téren állítottak fel, a francia forradalom alatt ledöntötték. Helyére 1831-ben Leszczyński Szaniszló bronzszobrát állították fel.

Nancy, Place Stanislas

http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Szaniszl%C3%B3_lengyel_kir%C3%A1ly

137

Lengyel örökösödési háború Wojna o sukcesję polską zwana także wojną sukcesyjną polską – wojna toczona w Europie w latach 1733-1735 między koalicjami Francji, Hiszpanii i Bawarii a Austrii, Rosji, Prus i Danii. Przyczyną wojny była rywalizacja o koronę polską Stanisława Leszczyńskiego z Augustem III Sasem, a także dążenie Francji do zdobycia nowych terytoriów w Rzeszy (Lotaryngia) oraz we Włoszech. http://pl.wikipedia.org/wiki/Wojna_o_sukcesj%C4%99_polsk%C4%85 Wojna sukcesyjna polska 1733-1735, wojna prowadzona przez Francję, Hiszpanię i Sardynię z Austrią popieraną przez Rosję. Powodem wojny była rosyjsko-austriacka interwencja, mająca na celu poparcie kandydatury Augusta III Wettina do tronu polskiego, przeciwko teściowi króla francuskiego Ludwika XV - Stanisławowi Leszczyńskiemu. Leszczyński został oblężony w Gdańsku przez wojska rosyjskie dowodzone przez B.C. Münnicha. Po kapitulacji Gdańska (1734) i ucieczce Leszczyńskiego do Prus, w Dzikowie została zawiązana, pod laską J. Tarły, konfederacja w obronie jego praw do tronu polskiego, prowadząca walkę partyzancką. Równocześnie 1733-1734 Francja opanowała Lotaryngię, a infant hiszpański Karol zdobył Królestwo Obojga Sycylii. W grudniu 1735 zawarto preliminaria pokojowe (potwierdzone w 1738 pokojem wiedeńskim), na mocy których Stanisław Leszczyński otrzymał dożywotnio Lotaryngię, z tytułem królewskim, za cenę zrzeczenia się pretensji do tronu polskiego. Po jego śmierci Lotaryngia miała być włączona do Francji. Usunięty z Lotaryngii Franciszek Stefan, zięć Karola VI, miał otrzymać Toskanię po wygaśnięciu rodu Medyceuszy (1737). Cesarz Karol VI zrzekł się Królestwa Obojga Sycylii w zamian za Parmę i Piacenzę. Sardynia uzyskała drobne nabytki terytorialne. Francja uznała sankcję pragmatyczną 1713 Karola VI.

http://portalwiedzy.onet.pl/9823,,,,wojna_sukcesyjna_polska,haslo.html

138

Lengyel örökösödési háború A lengyel örökösödési háború (Wojna o sukcesję polską) 1734–1738 között zajlott. Az elhunyt II. Ágost lengyel király trónját ketten igényelték: az elhunyt király fia, Frigyes Ágost szász herceg és Stanisław Leszczyński, a korábbi lengyel király. A két párt küzdelme polgárháborúba torkollott, ebbe több európai nagyhatalom is beavatkozott, elsősorban az Orosz Birodalom, a Habsburg Birodalom és a Francia Királyság, szövetségeseikkel. A Bourbon–Habsburg nagyhatalmi ellentéte miatt a háború Lengyelországon kívüli hadszínterekre, Észak-Itáliára és a Rajna-vidékre is kiterjedt. A háború eredményeképpen a Lengyel Királyság és a Litván Nagyhercegség trónjára a szász választófejedelem léphetett, III. Ágost néven. Franciaország elszakította Lotaringiát. A Habsburgok elveszítették a Nápolyi és a Szicíliai Királyságot is, amelyeket a Bourbon-ház spanyol (pármai) ága szerzett meg. A Pármai Hercegséget és a Toszkánai Nagyhercegséget viszont a Habsburg Birodalom kapta meg. Dátum: 1733–1738 Helyszín: Lengyel Királyság, Rajna-vidék, Itália Eredmény: Bécsi béke (1738) Casus belli: Az 1733-ban elhunyt II. Ágost lengyel király trónjának öröklésekor ellentét alakult ki a egyfelől Frigyes Ágost szász választófejedelmet támogató Oroszország és a Habsburg Birodalom, másfelől a Stanisław Leszczyńskit támogató Francia Királyság, Szárd– Piemonti Királyság és a Spanyol Királyság szövetsége között. Területváltozások: A francia–szárd–spanyol szövetség győzelme ellenére a lengyel trónt III. Ágost nyerte el. A Nápolyi és Szicíliai Királyságot a Német-római Birodalom átengedni kényszerült a spanyol Bourbonoknak.

Harcoló felek Lengyel Királyság (Frigyes Ágost pártja)

Lengyel Királyság (Leszczyński pártja)

Orosz Birodalom Habsburg Birodalom

Franciaország Szárd Királyság

Szász Választófejedelemség

Spanyol Királyság

A háború politikai előzményei 1697-ben a szász Wettin-házból származó II. Frigyes Ágost szász választófejedelem (Erős Ágost, (1670–1733) a Habsburg Birodalom és Oroszország támogatásával léphetett (II. Frigyes Ágost néven) a Lengyel Királyság és II. Ágost néven a Litván Nagyhercegség trónjára. Az 1700-ban kitört nagy északi háborúban a svéd hadsereg első győzelmei nyomán XII. Károly svéd király 1704-ben Erős Ágost riválisát, Leszczyński Szaniszlót (Stanisław Leszczyński, 1677–1766) segítette a lengyel–litván perszonálunió trónjaira. II. Ágost szövetséget kötött Oroszországgal és háborút indított trónjának visszaszerzésére, de 1706-ban XII. Károly elfogalta Szászországot, és az altranstädti békeszerződésben hivatalosan is lemondatta II. Ágostot a lengyel trónról. 1709-ben a poltavai győzelem nyomán ismét Oroszország kerekedett felül. Erős Ágost orosz támogatással visszatért a lengyel és litván trónusokra. Leszczyński Szaniszló menekülni kényszerült. 1721. augusztus 30-án a nagy északi háborút lezáró nystadi békében az Orosz Birodalom jelentősen megerősítette pozícióit a Baltikumban, ahol jelentős területek (Livónia, Észtország) váltak orosz kormányzóságokká. A svéd nagyhatalom lehanyatlott. A Lengyel Királyság trónjának betöltése körüli küzdelmek ezt a helyzetet tükrözték.

139

Megnyílik a trónöröklés 1733. február 1-jén elhunyt II. Ágost (Erős Ágost) lengyel király (1670–1733), aki a Wettin-ház tagjaként I. Frigyes Ágost néven Szászország választófejedelmeként, II. Ágost néven Litvánia nagyhercegeként is uralkodott. Három országa perszonálunióban állt egymással. Erős Ágost trónjának jog szerinti örököse II. Frigyes Ágost szász választófejedelem (1696–1763) volt, az elhunyt király fia.

A nagyhatalmak tervei Anna orosz cárnő, VI. Károly német-római császár és I. Frigyes Vilmos porosz király, akik sem III. Ágost fiát, sem Leszczyński Szaniszlót nem kívánták a lengyel trónra, még 1732-ben megegyeztek egy közös trónjelölt, a Bragança-házból való Emánuel portugál infáns (Manuel José de Bragança, 1697–1766) személyében. Stanisław Leszczyński, az 1709-ben elűzött lengyel király azonban szintén vissza kívánt térni trónjára, és számított vejének, XV. Lajos királynak támogatására. XV. Lajos főminisztere, Fleury bíboros úgy vélte, ha Nyugat felől beavatkozik a lengyel trónviszályba, agresszió látszata nélkül csapást mérhet régi ellenfelére, a Habsburgokra. Fleury számára indifferens volt a jövendő lengyel király személye, de úgy látta, megújíthatja a hagyományos francia–lengyel szövetséget, egyben korlátozhatja az Orosz és a Habsburg Birodalom térnyerését Észak- és Kelet-Európában. A francia király apósának trónigénye kiváló ürügyet nyújtott XV. Lajosnak, hogy megalázza Ausztriát, és meg akarta szerezni a Lotaringiai Hercegséget, amelynek uralkodója, az ifjú Ferenc István herceg volt, VI. Károly császár leányának, Mária Terézia főhercegnőnek jövendőbelije. A lotaringiai herceg házassága révén a Habsburg érdekterület veszélyesen közel juthatott volna a francia határhoz. XV. Lajos tehát Stanisław Leszczyński trónigényét támogatta. XV. Lajost támogatta a nagybátyja, a Bourbon-házból való V. Fülöp spanyol király is, aki második feleségétől, Farnese Erzsébet királynétól származó fiai számára a Német-római Birodalom itáliai területeit kívánta elragadni. Idősebb fiának, Károly infánsnak (Don Carlosnak), Párma uralkodó hercegének a Mantovai Hercegséget, a fiatalabbiknak, Fülöp infánsnak (Don Felipének) a Toszkánai Nagyhercegséget, továbbá a Nápolyi és a Szicíliai Királyságokat szánta. A két Bourbon uralkodó szövetségéhez csatlakozott a Savoyai-házból való III. Károly Emánuel szárd– piemonti király, Savoya hercege is, aki a Milánói Hercegséget akarta megszerezni a Habsburg Birodalomtól. Ausztria és Oroszország rövid habozás után ejtették eredeti közös jelöltjüket, a portugál infánst, és határozottan felsorakoztak Erős Ágost fia, II. Frigyes Ágost, az új szász választófejedelem mögött. VI. Károly német-római császár számított a tengeri hatalmak (Nagy-Britannia és a Holland Köztársaság) támogatására. Mivel azonban XV. Lajos óvakodott a tengeri hatalmak provokálásától, és nem indított hadjáratot Osztrák-Németalföld ellen, így – VI. Károly csalódására – mindkét állam semleges álláspontra helyezkedett. A Habsburg Birodalom keleti szövetségeseit, Oroszországot és Szászországot teljesen lekötötte a lengyelországi hadjárat. A fiatal Porosz Királyság nem volt megbízható szövetségese. I. Frigyes Vilmos porosz király felajánlotta, hogy nagy létszámú haderővel hadba vonul a Német-római Birodalom védelmében. VI. Károly azonban attól tartott, hogy a felvonuló porosz csapatok elsősorban a Jülich és Berg hercegségek iránti porosz igényt érvényesítenék, ezért csak jelképes segítséget fogadott el. Bajorország és más jelentős német fejedelemségek szerződést kötöttek Franciaországgal, amelyben semlegességre kötelezték magukat. Csak néhány kis német állam támogatta a császárt, köztük a Hannoveri Választófejedelemség, ahol II. György angol király választófejedelmi minőségében a Német-római Birodalom hűbérese volt. A nyugati fronton Ausztria csak önmagára hagyatkozhatott, erős szövetségesek nélkül.

140

A háború lefolyása A lengyelországi hadszíntér II. Ágost lengyel király elhunyta (1733. február 1.) után a lengyel főnemesi párt, amelyet Teodor Andrzej Potocki herceg (1664–1738), Gniezno érseke, Lengyelország prímása vezetett, királyválasztó gyűlést hívott össze Varsóba. Itt a franciaországi számkivetésből hazatért Leszczyński Szaniszló támogatói kerültek többségbe. Ezt látva, Oroszország és Ausztria rövid habozás után ejtette addigi jelöltjét, Emánuel portugál infánst. A két birodalom az elhunyt király fia, Frigyes Ágost szász választófejedelem mellé állt. Jelentős orosz és osztrák birodalmi haderőt mozgósítottak a nemesi gyűlés megfélemlítésére, ennek ellenére 1733. szeptember 11-én jelentős többséggel Leszczyński Szaniszlót választották királlyá és nagyherceggé. Nyomban cári csapatok vonultak be Lengyelországba Peter von Lacy gróf, tábornagy parancsnoksága alatt, Frigyes Ágost trónigényének támogatására. Hamarosan Varsó alá érkeztek. A királyválasztó gyűlés egyik frakciója, többségében litván főnemesek, akiket még II. Ágost litvániai főkancellárja, Wiśniowiecki herceg vezetett, elhagyták a nemesi gyűlés színhelyét és csatlakoztak az oroszokhoz. Ez a kisebbségben lévő csoport, a Varsóba bevonuló orosz haderő árnyékában, osztrák támogatással a szász Frigyes Ágostot választotta meg, akit 1734. január 17-én III. Ágost néven Lengyelország királyává koronázták. A néhány nappal korábban királlyá választott Stanisław Leszczyński a Porosz Királysághoz tartozó Danzigba (Gdańskba) menekült. Varsó bevétele és III. Ágost beiktatása után Münnich gróf, cári tábornagy (oroszosan Krisztofor Minyih, 1683–1767) orosz és szász csapatai üldözőbe vették Leszczyński Szaniszlót. Ostrom alá vették Danzigot. Több hónapos véres harc következett. A város felmentésére XV. Lajos is küldött egy francia csapatkontingest. Ők azonban orosz tüzérségi tűztől fenyegetve először nem tudtak partra szállni, visszatértek Koppenhágába. Ekkor Louis Robert Hyppolite de Bréhan, Plélo grófja (1699–1734), Franciaország dániai nagykövete állt a csapatok élére. Vezetésével a franciák sikeresen partra szálltak Danzigban. A Westerplattén folyó csatában azonban Plélo grófja halálos sebet kapott. 1734 júniusában az oroszok elfoglalták Danzigot, Leszczyński Szaniszló a visszavonuló francia csapatokkal együtt Franciaországba menekült vejéhez, XV. Lajoshoz. A lengyelországi háború az orosz haderő elsöprő győzelmével véget is ért. Az elüldözött I. Szaniszló király hívei Adam Tarło herceg (szlachta) vezetésével még 1734-ben megalakították a Dzikówi Konföderációt (konfederację dzikowską), harcot indítottak az orosz–szász megszállók ellen. KisLengyelországban egészen 1735-ig folytatták a kilátástalan harcot a szász hadsereg ellen, ekkor fel kellett adniuk. A háború lezárulása után Kelet-Lengyelországot az oroszok szállták meg. A szövetséges szász csapatokat a Frigyes Ágost választófejedelem a nyugati határra rendelte, mivel Poroszország ellenséges magatartása bizonytalan politikai helyzetet eredményezett.

A rajna-vidéki hadszíntér A lengyel fronton elért gyors és elsöprő orosz győzelem ellenére a háború nem ért véget. Franciaország még 1733-ban hadat üzent a Habsburg és az Orosz Birodalomnak. Hollandia és NagyBritannia semleges maradt, a francia–osztrák összecsapások így két fronton, a rajnai határ mentén és Észak-Itáliában folytak. A rajnai hadjáratban a szembenálló haderőket az előző generáció nagy hadvezérei irányították. Élete alkonyán hadba vonult az idős törökverő, Savoyai Jenő herceg (1663–1736), császári tábornagy. Itt esett át tűzkeresztségen az ifjú Frigyes porosz koronaherceg (1712–1786), a későbbi Nagy Frigyes király, aki az öreg hadvezérek oldalán tanulni jött a hadművészetet. A francia főhadparancsok Berwick hercege (1670–1734) volt, Franciaország marsallja, a spanyol örökösödési háború hőse. Az osztrák csapatok sorozatos kudarcokat szenvedtek el. A franciák nagy győzelmeket arattak: 1733-ban lerohanták egész Lotaringiát, majd átkeltek a Rajnán. 1734 júniusában ostrom alá vették és véres harcban elfoglalták a Rajna jobb partján fekvő, stratégiai fontosságú Philippsburg erődöt. Korabeli jelentések szerint Philippsburg ostroma 30 000 emberéletet követelt. Ágyúgolyótól találva elesett maga Berwick hercege is. 1734 októberében Strassburggal szemben is átkeltek a Rajnán, és ostrommal bevették Kehl erődjét is.

141

1735-re a rajnai osztrák császári csapatok szorult helyzetbe kerültek. VI. Károly császár a szövetségeseihez fordult. A Német-római Birodalom története során először orosz csapatok vonultak a Rajnához. A jelentős orosz haderő közeledéséről szóló jelentés erősen aggasztotta XV. Lajost, így mindkét uralkodó érdekeltté vált a gyors megegyezésben. Mire az oroszok megérkeztek a Rajnához, már folytak a francia–osztrák béketárgyalások.

Az itáliai hadszíntér III. Károly Emánuel szárd–piemonti király, apjának, II. Viktor Amadénak nyomdokán haladva igyekezett a Szárd–Piemonti Királyság érdekterületét kiterjeszteni. 1733. október 28-án Torinóban Károly Emánuel – hivatalosan VI. Károly német-római császár hűbérese – szövetségi szerződést kötött Franciaországgal, amely saját hűbérura, a Habsburg Birodalom ellen irányult. XV. Lajos azonban Spanyolországot is megnyerte a Habsburg-ellenes szövetségnek, ennek fejében V. Fülöp király is a Milánói és a Mantovai Hercegségeket magának követelte. (Ezek a fejedelemségek a spanyol örökösödési háború óta a Habsburg Birodalomhoz tartoztak). A spanyol igények keresztezték III. Károly Emánuel keleti irányú terjeszkedési terveit, emellett a spanyol katonaság itáliai jelenléte a Szardínia iránti spanyol igény feléledésének veszélyét is hordozta. (Szardínia korábban spanyol birtok volt, Ferdinánd spanyol infáns, trónörökös édesanyja Károly Emánuel saját nővére, az 1714-ben elhunyt Savoyai Mária Lujza Gabriella hercegnő volt). Ugyanakkor a két Bourbon-monarchiával való szövetség azzal kecsegtette Károly Emánuelt, hogy Lombardiát a Szárd–Piemonti Királysághoz csatolhatja. 1734-ben még folytak az egyezkedések, amikor III. Károly Emánuel király savoyai, francia és spanyol csapatok élén bevonult az osztrák kézen lévő Milánói Hercegségbe, elfoglalta Lombardia egy részét, és Mantova ellen vonult. Mivel tudta, hogy XV. Lajos Mantovát a spanyoloknak ígérte, igyekezett korlátozni a spanyol expedíciós haderő ténykedését. 1734-ban a szárd–piemonti királyi hadsereg és francia szövetségese két nagy és véres csatát vívott az észak-itáliai osztrák haderővel. A szövetségesek június 29-én Parma közelében, San Pietrónál vereséget szenvedtek, szeptember 19-én Guastallánál győzelmet arattak. III. Károly Emánuel elfoglalta Páviát, de a térségben a hadi helyzet alapvetően eldöntetlen maradt. Dél-Itáliában az osztrákok helyzete katasztrofálisan alakult. A győzelmesen előrenyomuló spanyolok 1734 május elejére elfoglalták Szicíliát és Nápolyt. Május 7-én Don Carlos infáns, Párma uralkodó hercege Nápoly és Szicília királyává nyilvánította magát (VII. ill V. Károly néven). 1734. május 25-én Bari közelében, a bitontói csatában a spanyolok szétverték a Giuseppe Antonio, Belmonte hercege által irányított Habsburg birodalmi haderőt. A Nápolyi és a Szicíliai Királyság a spanyol Bourbonok uralma alá került.

A háború lezáró egyezmények Az osztrák vereségek nyomán a hadviselő felek 1735-ben fegyverszünetet kötöttek és tárgyalásokba kezdtek. Októberben megszülettek az első megállapodások. Ebben az évben Károly Emánuel király feleségül vette Erzsébet Terézia lotaringiai hercegnőt, Lotaringiai Ferenc herceg (a későbbi császár) nővérét, Mária Terézia főhercegnő jövendőbeli sógornőjét. Katonai és gazdasági túlerejük ellenére Franciaország helyre kívánta állítani a jó viszonyt a Habsburg Birodalommal. A megállapodásban a francia király elfogadta a Pragmatica sanctiót, amely VI. Károly császár halála esetére lehetővé tette a leányági öröklést, Mária Terézia főhercegnő javára. (A későbbi fejlemények tükrében az 1736-os elismerés üres formaságnak bizonyult, XV. Lajos valódi szándéka az volt, hogy Károly császár halála után katonai beavatkozással feldarabolja a Habsburg Birodalmat). Fleury bíboros főminiszter már a Pragmatica sanctio 1713-as kihirdetésétől kezdve számolt egy osztrák örökösödési háború kitörésével, és erre tartalékolta Franciaország erőit. A spanyol katonai győzelmek ellenére Károly spanyol infáns, Párma uralkodó hercege lemondani kényszerült saját parmai hercegségéről és a Toszkána iránti igényéről is, ezeket a Habsburg Birodalom kapta meg. Cserébe Károly megtarthatta a meghódított Nápolyi és a Szicíliai Királyságot, és a békeszerződésben elismerték Nápoly és Szicília örökös királyának. A nagyhatalmak Frigyes Ágost szász választófejedelmet ismerték el Lengyelország királyának, III. Ágost néven. 1736-ban Leszczyński Szaniszló hivatalosan is lemondott.

142

III. Ágost király általános amnesztiát hirdetett. Wiśniowiecki herceget, szolgálatai jutalmául kinevezte Litvánia nagyhetmanjává (főhadparancsnokává). A trónját vesztett Leszczyński Szaniszlót apósa, XV. Lajos már 1736-ban kárpótolta a háborúban megszerzett, és a békeszerződésben Franciaországnak ítélt Lotaringia és Bar hercegségeivel. A száműzött Szaniszló új alattvalói körében nagy népszerűséget szerzett. Halála (1766) után a hercegségeket leánya, Leszczyńska Mária királyné révén veje, a francia király örökölte, a tartomány ma is Franciaországhoz tartozik. Lotaringia addigi urának, Ferenc István hercegnek 1736-ban formálisan is le kellett mondania fejedelemségéről, hogy feleségül vehesse Mária Terézia főhercegnőt. VI. Károly császár ehhez a feltételhez kötötte a házassági engedélyt. Az ifjú férj cserébe a császártól megkapta a Toszkánai Nagyhercegség trónöröklési jogát. III. Károly Emánuel király átengedni kényszerült az elfoglalt Lombardiát VI. Károly császárnak. A tartomány osztrák kézen maradt (egészen 1859-ig). Cserébe a Szárd–Piemonti Királysághoz csatoltak néhány kisebb észak-itáliai területet, így Langhét, Tortonát és Novarát. Az előzetes megállapodások 1737-ben, az utolsó Medici-fejedelem, Gian Gastone halála után léptek hatályba. Ekkor Lotaringiai Ferenc István lett Toszkána nagyhercege, és realizálták a szerződésekben foglalt területcseréket. 1737-ben a franciák visszaadták a Német-római Birodalomnak az elfoglalt Kehl és Philippsburg erődjeit is. 1738. november 18-án kihirdették a bécsi békeszerződést, amely lényegében megerősítette az 1735-ös megegyezéseket.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6s%C3%B6d%C3%A9si_h%C3%A1bor%C3%BA

143

III. Szász Ágost lengyel irály

Jan Matejko – August III

August III (Sas) (ur. 17 października 1696 w Dreźnie, zm. 5 października 1763 tamże) – w latach 1733-1763 król Polski oraz jako Fryderyk August II elektor saski; syn Augusta II z saskiej dynastii Wettynów i Krystyny Eberhardyny Bayreuckiej. Augustus III, Dei Gratia Rex Poloniae, Magnus Dux Lithuaniae, Russiae, Prussiae, Masoviae, Samogitiae, Kijoviae, Volhyniae, Podoliae, Podlachiae, Livoniae, Smolensciae, Severiae, Czerniechoviae, nec non hereditarius Dux Saxoniae Princeps et Elector etc. August III, z Bożej łaski król Polski, wielki książę litewski, ruski, pruski, mazowiecki, żmudzki, kijowski, wołyński, podolski, podlaski, inflancki, smoleński, siewierski, czernihowski, a także dziedziczny książę saski i książę-elektor http://pl.wikipedia.org/wiki/August_III_Sas

144

August III August III (1696-1763), syn Augusta II Mocnego z dynastii Wettinów i Krystyny Eberhardyny Hohenzollern-Bayreuth. Od 1733 elektor saski (jako Fryderyk August II) i król polski. 1719 ożeniony z Marią Józefą, córką cesarza Józefa I. Wprowadzony na tron polski przez Austrię i Rosję w zamian za zobowiązanie do zachowania dotychczasowego ustroju w Polsce, uznanie sankcji pragmatycznej Karola VI i oddanie Kurlandii E.J. Bironowi, faworytowi cesarzowej rosyjskiej Anny Iwanowny. Wybrany na tron polski w drugiej elekcji, mimo wcześniejszego wyboru i koronacji Stanisława Leszczyńskiego. Objął władzę przy pomocy wojsk saskich i rosyjskich, które zmusiły 1734 Leszczyńskiego do opuszczenia kraju i rozbiły 1735 wojsko konfederacji dzikowskiej. Uznany ostatecznie za króla polskiego 1736. Dążył do wprowadzenia zasady dynastyczności tronu polskiego i zapewnienia sukcesji jednemu z synów oraz uzyskania godności cesarskiej dla rodu Wettinów. Pozbawiony szerszych koncepcji politycznych, oparł się na magnaterii, związany do 1734 ze stronnictwem Potockich, do 1752 Czartoryskich i do końca panowania z koterią H. von Brühla, za którego pośrednictwem sprawował rządy w Polsce. Mimo długoletniego panowania nie nauczył się języka polskiego, większość czasu spędzał w Dreźnie. W pierwszych latach panowania dążył, popierany przez "Familię", do wprowadzenia reform fiskalno-wojskowych. Mimo zgody Austrii i Rosji na zwiększenie liczebności wojska w okresie wojny rosyjsko-tureckiej 1736-1739 i drugiej wojny austriacko-pruskiej o Śląsk 1744-1745, reformy nie doszły do skutku z powodu zrywania sejmów. W polityce zagranicznej August oparł się na trwałym sojuszu z Rosją, co zapewniło mu spokojne panowanie w Polsce i prowadzenie, jako elektorowi saskiemu, w miarę niezależnej polityki w stosunku do Austrii i Prus. W wojnach o Śląsk początkowo sojusznik Prus, później Austrii, lawirując między obydwoma państwami umożliwił Prusom jego zajęcie. W czasie wojny siedmioletnie 17561763, po klęsce pod Pirną i opanowaniu Saksonii przez Prusaków, zmuszony do opuszczenia Drezna, przebywał w Warszawie do czasu zawarcia pokoju w Hubertsburgu (1763). Klęska militarna Saksonii w wojnie siedmioletniej, włączenie Śląska do Prus, zmiana polityki rosyjskiej w stosunku do Prus, przekreśliły plany Augusta na sukcesję tronu polskiego. Lata panowania Augusta w Polsce charakteryzowały się walką koterii magnackich i ogólną dezorganizacją państwa. Znawca sztuki, muzyki i architektury. Galeria Drezdeńska zawdzięcza mu wiele cennych nabytków. Z jego inicjatywy dokończono budowę Pałacu Saskiego i rozbudowano Zamek Królewski w Warszawie.

http://portalwiedzy.onet.pl/34933,,,,august_iii,haslo.html

145

III. Szász Ágost címere

III. Szász Ágost (lengyelül August III Sas (vagy Gruby „Kövér”), II. Frigyes Ágost néven szász választófejedelem (németül Kurfürst Friedrich August II), (1696. október 17., Drezda – 1763. október 5., Drezda) Erős Ágost és de:Christiane Eberhardine von Brandenburg-Bayreuth fia, Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege 1733-1763 között. Augustus III, Dei Gratia rex Poloniae, magnus dux Lithuaniae, Russie, Prussiae, Masoviae, Samogitiae, Kijoviae, Volhyniae, Podoliae, Podlachiae, Livoniae, Smolensciae, Severiae, Czerniechoviae, nec non haereditarius dux Saxoniae princeps et elector etc. III. Ágost Isten kegyelméből Lengyelország királya, Litvánia nagyhercege, Oroszország, Mazóvia, Żmudź (litvánul Žemaitija) Kijev, Volhínia, (ukránul Волинь), Podólia, Livónia, Szmolenszk, Severia, Csernyigov hercege, és ugyanúgy Szászország választófejedelme.

146

Szász Ágost lengyel ruhában - August III w stroju orderowym Orderu Orła Białego

Lengyel király Uralkodási ideje: 1734 – 1763. október 5. Elődje: I. Szaniszló Utódja: II. Szaniszló Ágost Életrajzi adatok Született: Drezda, 1696. október 17 Elhunyt: Drezda, 1763. október 5. (66 évesen Nyughelye: Drezda Házastársa: Maria Józefa Gyermekei: Mária Jozefa főhercegnő, I. József császár leánya, 14 gyereket szült:

Fryderyk August (1720-1721) Józef August (1721-1728) Fryderyk Krystian (1722-1763) – elektor Saksonii w 1763 roku; Maria Amalia (1724-1760) – żona króla Neapolu, Sycylii i Hiszpanii Karola III Burbona; Maria Małgorzata (1727-1734)

147

Maria Anna (1728-1797) – żona elektora Bawarii Maksymiliana III Józefa Wittelsbacha; Franciszek Ksawery (1730-1806) – regent Saksonii w latach 1763-1768; Maria Józefa (1731-1767) – żona delfina Francji Ludwika Ferdynanda Burbona; Karol Krystian (1733-1796) – książę Kurlandii i Semigalii w latach 1759-1763; Maria Krystyna (1735-1782) Maria Elżbieta (1736-1818) Albert Kazimierz (1738-1822) – książę cieszyński w latach 1766-1822, namiestnik Niderlandów w latach 1781-1787; Klemens Wacław (1739-1812) – elektor i arcybiskup Trewiru w latach 1768–1803; Maria Kunegunda (1740-1826)

Szász Ágost családfája

148

1 - córka księcia Prus Albrechta Fryderyka Hohenzolerna i księżniczki Marii Eleonory Kliwijskiej. 2 - syn elektora-margrabiego Brandenburgii Jana Jerzego Hohenzolerna i księżniczki Elżbieta von Anhalt-Zerbst.

149

Portret Fryderyka Augusta w wieku młodzieńczym (1716)

A 18. század első felében Lengyelország már gyenge állam, anarchikus belső viszonyokkal. A felvilágosodás Lengyelországban a teljesen független politika és a néhai regionális hatalom visszaállításának igényét hozta. I. Frigyes Ágost (1674–1733), becenevén Erős Ágost (August der Starke) szász választófejedelem pompaszeretetéről volt híres. Szenvedélyeit többek közt azzal finanszírozta, hogy Szász-Lauenburgot eladta Braunschweig-nak, és még a katolikus hitre is hajlandó volt áttérni csak azért, hogy királyi koronát hordhasson fején. Így 1697-ben a lengyel szejm Lengyelország királyává választotta, II. Ágost néven. Drezda városát I. Frigyes Ágost választófejedelem uralkodása alatt építették át barokk stílusban, így nyervén el a későbbi „Elbai Firenze” (Elbflorenz) becenevet. A város gyönyörűségéből sajnos csak töredékek maradtak meg, mivel egy 1945-ös szövetséges bombatámadás Drezda óvárosát a földdel tette egyenlővé. A város központja azóta újjászületett és régi pompájában fogadja a látogatókat. A lengyel korona ideiglenes megszerzése eredményeként Szászország számos háborúban vett részt az időszakban. Oroszország és Dánia oldalán például a szászok Svédország ellen küzdöttek. A harcok során sokszor szenvedtek vereséget. XII. Károly svéd király többször letétette II. Ágostot a lengyel királyi trónról. A lengyel rendek engedelmeskedtek a svéd királynak és lemondatták Ágostat, mivel attól tartottak, Ágoston továbbörökölteti a koronát, helyette nemzeti királyt, Stanisław Leszczyńskit választották királyukká. Ausztria és Oroszország beavatkozása nyomán azonban Ágost haláláig lengyel király maradhatott, és Krakkóban helyezték örök nyugalomra. Halála (1733) után kitört a lengyel örökösödési háború, amelynek eredményeképpen a Habsburg–orosz szövetség elüldözte a franciák által támogatott Stanisław Leszczyńskit, és mind a szász, mind a lengyel trónra II. Ágost azonos nevű fiát, III. Ágostot juttatták. Az új uralkodó, II. Frigyes Ágost szász választófejedelem (III. Ágost néven lengyel király) Mária Jozefa főhercegnőnek, I. József császár leányának férje volt. Az osztrák örökösödési háborúban (17401748) hiába próbálta megszerezni Mária Terézia osztrák uralkodó főhercegnőtől Csehországot. A szász uralkodó a porosz-osztrák háborúban is hiába próbált egyik oldalról a másikhoz szegődni előnyökért. 1756-ban Nagy Frigyes csapatai megszállták és kifosztották Szászországot. II. Frigyes Ágost halálával a lengyel kapcsolatok is megszűntek.

150

Johann Samuel Mock, Wjazd Augusta III do Warszawy w 1734 przez łuk tryumfalny III. Szász Ágost bevonulása Varsóba, Johann Samuel Mock festménye

Herb Augusta III jako wikariusza Świętego Cesarstwa Rzymskiego w latach 1740-1742 i w 1745 III. Szász Ágost 1740-1742 között és 1745-ben, mint császári vikárius http://hu.wikipedia.org/wiki/III._%C3%81gost_lengyel_kir%C3%A1ly

151

Osztrák örökösödési háború

A fontenoyi csata

Wojna o sukcesję austriacką – wojna toczona w latach 1740-1748 pomiędzy Prusami, Francją, Hiszpanią i Bawarią a Austrią, Saksonią i Sardynią. Była spowodowana wstąpieniem na tron austriacki kobiety, Marii Teresy, i nieuznaniem przez Prusy sankcji pragmatycznej cesarza Karola VI. Wojna została rozpoczęta najazdem Prus na Śląsk i zdobyciem go rok później. W 1746 z Austrią sprzymierzyła się Rosja, która wysłała swój korpus interwencyjny nad Ren. Wojna zakończyła się utratą Śląska przez Austrię, która oddała go Prusom na mocy pokoju w Akwizgranie podpisanego w 1748. Zdobycie Śląska, jednej z najbogatszych prowincji Cesarstwa było jednym z ważniejszych czynników powodujących przekształcenie się Prus w mocarstwo europejskie. Ta wojna spowodowała ostateczne załamanie się systemu powstałego po pokoju westfalskim. http://pl.wikipedia.org/wiki/Wojna_o_sukcesj%C4%99_austriack%C4%85 Wojna o sukcesję austriacką 1740-1748, konflikt zbrojny spowodowany rywalizacją o spadek po Habsburgach. Zgodnie z sankcją pragmatyczną 1713, po śmierci Karola VI tron objęła jego córka Maria Teresa. Z roszczeniami do habsburskiego dziedzictwa wystąpił także elektor bawarski Karol Albrecht, który uzyskał poparcie Francji i Hiszpanii. Korzystając z niepowodzeń Austrii w wojnie z królem pruskim Fryderykiem II (śląskie wojny), wojska francusko-bawarskie uderzyły 1741 na Austrię (przed utratą Wiednia uratowało Marię Teresę węgierskie pospolite ruszenie) i opanowały Czechy, a Karol Albrecht został wybrany na cesarza jako Karol VII. 1742 Austria zawarła z Prusami pokój we Wrocławiu, co umożliwiło jej, przy pomocy Anglii, Holandii i Sardynii, odzyskanie Czech i zajęcie 1743 Bawarii. Po śmierci Karola VII (1745) jego syn, elektor Maksymilian III Józef, zawarł z Austrią pokój, na mocy którego zrzekł się pretensji do tronu austriackiego. Nowym cesarzem obrano męża Marii Teresy, Franciszka I. Od 1745 działania wojenne toczyły się we Włoszech i austriackich Niderlandach. Zwycięstwa odniesione 1745 i 1746 przez armię francuską księcia Maurycego Saskiego umożliwiły opanowanie austriackich Niderlandów. Odnowiony 1746 sojusz austriackorosyjski i pojawienie się armii rosyjskiej nad Renem przyspieszyły zawarcie 1748 pokoju w Akwizgranie (akwizgrański pokój). http://portalwiedzy.onet.pl/80237,,,,wojna_o_sukcesje_austriacka_1740_1748,haslo.html

152

Az osztrák örökösödési háború (1740–1748) VI. Károly német-római császár halála után, leányának, Mária Teréziának trónra lépését követően robbant ki. Bajorország, a Spanyol Királyság és a Szász Választófejedelemség uralkodói a száli törvényre hivatkozva elutasították a Pragmatica sanctióban kodifikált leányági öröklést, és igényt támasztottak a Habsburg Birodalom örökségére. A Porosz Királyság – a kedvező helyzetet kihasználva – osztrák területeket ragadott el katonai erővel. Anglia és Franciaország belépésével a konfliktus európai háborúvá szélesedett, amelyben az Egyesült Holland Tartományok, a Szárd-Piemonti Királyság, Svédország és az Orosz Birodalom is részt vett. A harcok kiterjedtek a gyarmati területekre is. A háború 1748-ban az aacheni békeszerződéssel zárult le. Francia történelmi munkákban ezt a háborút „a hercegségek háborújának” (guerre des duchés) is nevezik.

Osztrák örökösödési háború Dátum: 1740-1748 Helyszín: Európa, Észak-Amerika és India Casus belli: A száli törvényre hivatkozva Bajorország, Spanyolország és Szászország uralkodói igényt támasztanak a Habsburg Birodalom örökségére. II. Frigyes porosz király, kihasználva a birodalom elszigeteltségét lerohanja Sziléziát. Eredmény: Aix-la-Chapellei béke Területváltozások: Szilézia porosz kézre kerül.

Harcoló felek Poroszország Franciaország Spanyolország Bajorország Nápolyi Királyság Svédország

Habsburg Birodalom Nagy-Britannia Hannoveri választófejedelemség Hollandia Szászország Szárd Királyság

Előzmények Poroszország története röviden Poroszországot a teuton lovagok katolizálták, de 1525-ben Brandenburgi Albert áttért protestáns hitre, és átalakította a hercegségét. Ehhez hozzákapcsolta Brandenburgot, és létrehozott egy olyan Poroszországot ahol az evangélikus hit volt hatalomban. Poroszország igazából a 18. századra vált országgá. I. Frigyes Vilmos 1713-1740-ig uralkodott. Fejleszteni kezdte a birodalmat: létrehozta a tömeghadsereget, és fejlesztette a gazdaságot, aminek következtében az ország növekedésnek indult. Létrehozta a híres Gárda Ezredet, ahová csak 190 cm feletti férfiakat válogatott be. Ezek után Poroszország nagyhatalommá vált. A Pragmatica sanctio Jelentése: Ünnepélyes formában kihirdetett, tartalmilag különböző kérdésekben határozó uralkodói rendelet. III. Károlynak 1712-ben meghalt egyetlen fia, ezért ettől kezdve egy dolog foglalkoztatta: hogy elismertesse a leányági örökösödést. Ennek érdekében egyre nagyobb erőket mozgósított a Pragmatica sanctio elfogadtatására. A törvényt Csehország és Erdély 1723-ban a magyar rendi országgyűléssel is elismertette. Egyedül Bajorország nem ismerte el a Pragmatica Sanctiót, de a Habsburg örökségre Poroszország és Spanyolország is igényt tartott. Angliát és Hollandiát az Osztrák Kelet-indiai Társaság feloszlatásával nyerte meg, a Poroszokat Berg hercegség átadásával fizette le, és végül XV. Lajos francia királlyal is kiegyezett. A Pragmatica Sanctio elfogadása után úgy tűnt, hogy Károly minden akadályt elhárított az elől, hogy Mária Terézia elfoglalhassa a trónt.

153

Közvetlen előzmények Miután 1740-ben III. Károly meghalt, a Pragmatica Sanctio értelmében Mária Terézia került az osztrák trónra. Eközben Poroszországban I. Frigyes Vilmos után II. „Nagy” Frigyes lett az uralkodó, aki minden alkalmat megragadott a háborúhoz, és megpróbálta kitúrni Mária Teréziát az osztrák királyi székből. Mivel Frigyes nem vette figyelembe a Pragmatica Sanctiót, ezzel a felkiáltással vetette bele magát a háborúba: „Mit jelent a megállapodás a jó lehetőségekhez képest?” Mária Terézia a Pozsonyi Országgyűlésen kér segítséget a magyaroktól a nyolc hónapos Józseffel a karján. A királynőért negyvenezer újonc áldozta fel magát.

II. Frigyes

A háború menete 1740 októberében meghalt VI. Károly német-római császár. Leánya, Mária Terézia főhercegnő ekkor 23 éves volt, 1736 óta Lotaringiai Ferenc István herceg felesége. Bízott benne, hogy az öröklési törvényt mindenki tiszteletben tartja, ez azonban nem következett be.

Mária Terézia fiatalon Először Károly Albert bajor választófejedelem jelentette be trónigényét azon a jogcímen, hogy ő I. Ferdinánd császár egyik leányának leszármazottja. Őt követte II. Frigyes Ágost néven szász választófejedelem, akinek felesége Mária Jozefa főhercegnő, I. József császár leánya volt. V. Fülöp spanyol király szintén jelentkezett a Habsburg-örökségért.

154

II. Frigyes porosz király – Król Prus Fryderyk II Wielki Végül jelentkezett Poroszország is, ahol I. Frigyes Vilmos királyt ebben az évben váltotta fel a trónon II. Frigyes. A poroszoknak nem volt trónöröklési igényük, egy háború mégis számukra ígérte a legtöbb eredményt. Frigyes felajánlotta Mária Teréziának, hogy megvédi őt ellenségeivel szemben, cserébe pedig Sziléziát kérte, amely ebben az időben a Habsburg Birodalom leggazdagabb tartománya volt. A kiszolgáltatott helyzetben az udvari tanács végül mégis elfogadta az ajánlatot. Követük azonban még meg sem érkezett Berlinbe, amikor decemberben Frigyes csapatai már be is törtek Sziléziába. Mire mozgósították az osztrák hadsereget, a poroszok már elfoglalták a tartományt. Mária Teréziát a bajorok is megtámadták. A franciák, akik 1741-ben szövetséget kötöttek Bajorországgal, majd Poroszországgal is, szintén beléptek a háborúba. Mária Terézia csak Anglia segítségében bízhatott, de ők csak közvetítést ajánlottak fel. A francia-bajor csapatok közben elfoglalták Csehországot, Felső-Ausztriát és Tirolt is, ahol Károly Albert saját kormányt hozott létre. 1741 szeptemberében a pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia a magyar rendek segítségét kérte. Az országgyűlés megszavazta a segítséget, azaz a pénzt és a katonákat. Mária Terézia később sokszor kijelentette, hogy a magyar rendek mentették meg uralmát. Ellenfelei kétségkívül arra számítottak, hogy a rebellis magyarok majd megtagadják a segítséget, és felszabadítókat látnak a Habsburgok ellenfeleiben (ez történt ugyanis az elfoglalt Csehországban). Október elején Mária Terézia beleegyezett abba, hogy átadja Nagy Frigyesnek Alsó-Sziléziát, ezzel ezen a fronton fegyverszünetet ért el. Az osztrák csapatok ezután visszafoglalták az osztrák területeket a bajoroktól, hamarosan már Bajorországot támadták. Károly Albertet ugyan cseh királlyá koronázták, majd 1742 januárjában VII. Károly néven német-római császárrá is választották, meg is koronázták, ekkorra azonban Bajorország területe osztrák megszállás alá került. 1742-től, a belpolitikai helyzet stabilizálódása után már Anglia is aktívabb szerepet játszott a háborúban. Angol közvetítéssel Frigyes és Mária Terézia megkötötték a berlini békét. 1743-ban angol csapatok Németalföldön partra szálltak és megverték a franciákat. Az osztrák csapatok közben már elérték a Rajnát, Franciaország határát. Ekkor Poroszország ismét beavatkozott a háborúba. Nagy Frigyes csapatai benyomultak Csehországba, elfoglalták Prágát is, mert tartottak Ausztria túlságos megerősödésétől. 1745 januárjában meghalt Károly Albert bajor választófejedelem és császár. Özvegye (Mária Amália, aki I. József császár leánya, ezáltal Mária Terézia unokatestvére volt) rávette fiát, az új bajor választót, hogy mondjon le császári trónigényéről.

155

Ezzel a Bajor Választófejedelemség megmenekült. Áprilisban megkötötték az osztrák–bajor békét, szeptemberben pedig a választófejedelmek I. Ferenc néven császárrá választották Mária Terézia férjét, Lotaringiai Ferenc herceget. De a háború ezzel még nem ért véget. A franciák folytatták a harcot, elfoglalták Németalföld több tartományát, az angolok felvették ellenük a harcot. Végül Franciaország belátta, hogy egyedül nem győzheti le Angliát, ezért a francia fél javaslatára Aachenben, 1748. április 24-én összeült a békekongresszus, amely október 18-án a békeszerződés aláírásával zárult. http://hu.wikipedia.org/wiki/Osztr%C3%A1k_%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6s%C3%B6d%C3%A9si_h%C3%A1bor%C3%BA

Az 1748. évi aacheni békeszerződés

Európa az 1748. évi aacheni békeszerződés után

Az 1748. október 18-án megkötött aacheni békeszerződés az osztrák örökösödési háborút zárta le. Következményei Az aacheni békeszerződés értelmében Mária Terézia főhercegnő kénytelen volt lemondani Szilézia majdnem egész területéről a Porosz Királyság javára, a franciák által megszállt DélNémetalföld viszont visszakerült Ausztria birtokába. Mária Terézia osztrák főhercegnő, magyar királynő megvédte trónjait, és a Habsburg Birodalom nagyhatalmi státusza is megmaradt. Az osztrák örökösödési háború tapasztalatai alapján a Habsburg Birodalomban számos jelentős politikai és hadszervezési reformot hajtottak végre, majd 1756-ban újabb háborút indítottak Szilézia visszafoglalására, amelyben Ausztria sikertelenül tett kísérletet Szilézia visszavételére (Hétéves háború, 1756–1763).

156

Pokój w Akwizgranie (1748 r.) – pokój zawarty w 1748 roku i podpisany w Akwizgranie pomiędzy Wielką Brytanią a Francją 18 października 1748 r. Kończył on kilkuletnie zmagania wojenne pomiędzy: Francją, Austrią, Prusami, Wielką Brytanią i Hiszpanią, powszechnie znane jako wojna o sukcesję austriacką. — Pokój zawarty 1748, kończący austriacką wojnę sukcesyjną 1740-1748. Austria uzyskała w nim, za cenę rezygnacji z części Lombardii na rzecz Sardynii oraz z Parmy i Piacenzy na rzecz hiszpańskich Burbonów, potwierdzenie sankcji pragmatycznej, Prusom zagwarantował zaś prawo do zdobytego Śląska. http://pl.wikipedia.org/wiki/Pok%C3%B3j_w_Akwizgranie_(1748) http://portalwiedzy.onet.pl/36909,,,,akwizgranski_pokoj,haslo.html

Porosz-osztrák háború 1740. május 31-én II. Frigyes porosz király lett. Ő volt az első uralkodó, aki az állam, vallás és a társadalom terén is jelentős reformokat hajtott végre. Hivatásnak tekintette az uralkodását, és nem egy nép fölé emelkedő elnyomónak tartotta magát. Szemei előtt az állam mindenhatósága lebegett; a saját hatalmát kevesebbre becsülte és önmagát, mint a felvilágosult abszolutizmus hívét, csakis az állam első felelős szolgájának tartotta. Eleinte a jülich-klevei örökségre tartott igényeit érvényesítette. VI. Károly császár halála (1740. október 20.) másfelé irányította orientációját. Tartott attól, hogy Franciaország nem nézi tétlenül a Rajna menti expanzióját. Frigyes ekkor Sziléziára tekintett, mely a Habsburg-ház férfi ágának kihalása miatt megszerezhetőnek tűnt. 1740 decemberében porosz csapatok szinte ellenállást nem találva megszállták Sziléziát. Az ellentámadásra induló osztrák seregeket Mollwitznál (1741. április 10.) és Chotusitznál (1742. május 17.) visszaverte. Mária Terézia főhercegnő a berlini békével lezárult első sziléziai háború után átengedte Sziléziát Frigyesnek. Ezután is figyelemmel kísérte a Habsburg külpolitikát, s miután 1741. pozsonyi rendek által lelkesen felajánlott magyar ezredek a bajorokat s a franciákat Csehországból kiszorították, Nádasdy Ferenc pedig a VII. Károly néven császárnak megválasztott bajor választófejedelmet megfutamította, és Münchenben Mária Teréziát kiáltották ki bajor fejedelemmé. Frigyes válságos helyzetbe került, mivel egyre több fejedelemség állt Mária Terézia oldalára. Megindult a második sziléziai háború (1745). Hadi szerencséje azonban most sem hagyta el Frigyest és a hohenfriedbergi (június 4.), soori (szeptember 30.) és kesselsdorfi (december 15.) véres győzelmekkel újra biztosította Szilézia birtokát (drezdai béke 1745. december 25.). 1748-ban az aacheni békeszerződéssel véget ért az osztrák örökösödési háború és majdnem minden állam elismerte a Pragmatica Sanctiót. Mária Teréziának sikerült a franciákat, oroszokat és a svédeket is megnyerni Frigyes ellen, mely szövetségnek a célja a Porosz Királyság teljes megalázása és megnyirbálása volt. A poroszok oldalán csak Anglia állt, és háború esetén 500 ezer font sterlinget biztosított volna segély gyanánt. Miután értesült az ellene létrejött szövetségről, Szászországban termett, és Cseh- és Morvaországon keresztül egészen Bécsig szándékozott előrenyomulni. Pirna mellett a szászok feltartóztatták és a szászok megsegítésére érkező osztrák sereget október 1-jén Lobositznál megverte, a szász sereg pedig október 16-án adta meg magát. A győzelmek ellenére a hadjárat folytatását a következő év tavaszára kellett halasztania. 1757. május 6-án győzelmet aratott Prága mellett, azonban június 18-án teljes vereséget szenvedett Kolinnál. Időközben a többi szövetséges is megérkezett, így Frigyes csak Angliára, és pár kis fejedelemségre számíthatott. Itt mutatkozott meg sokadszor bámulatos hadvezéri képessége. Sorozatos győzelmeket aratott: november 5-én Rossbachnál verte meg a franciákat, december 5-én pedig Leuthen mellett vívott ki dicsőséget. 1758-ben még egy offenzívát indított Morvaország területén. Ezek után védelmi harcra kényszerült, és az október 14-i hochkirchi és az 1759. augusztus 12-i vereségek után már az öngyilkosságra gondolt. 1760-ban fordult a kocka, Liegnitznél és Tourgaunnál fényes győzelmeket aratott. Hadik András huszárjai eközben Berlint sarcolták. 1761-ben ismét kimerült ereje és bukása biztosnak látszott. Végül Erzsébet orosz cárnő 1762-es halála mentette meg, mivel az új cár III. Péter békét kötött vele és 20 000 fős segédcsapatot küldött neki. III. Péter nem sokáig volt uralmon, utódja, II. Katalin cárnő pedig nem folytatta tovább a háborút. A vereségek hatására a franciák, oroszok, svédek is befejezték a háborút, így Mária Terézia békekötésre kényszerült (Hubertusburgi béke, 1763. február 15.), Frigyes pedig megígérte, hogy támogatni fogja József császárrá választását. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Frigyes_porosz_kir%C3%A1ly

157

Hétéves háború Wojna siedmioletnia (1756-1763) – wojna pomiędzy Wielką Brytanią, Prusami i Hanowerem a Francją, Austrią, Rosją, Szwecją i Saksonią. Była to pierwsza wojna o zasięgu światowym – walki toczyły się w Europie, Ameryce Północnej, Indiach i na wyspach karaibskich. W późniejszej fazie konfliktu do wojny przyłączyły się Hiszpania i Portugalia oraz starająca się początkowo zachować neutralność Holandia, której siły zostały zaatakowane w Indiach. W związku z tym wojna ta może być uznana za wojnę hegemoniczną (w wojnie wzięła udział większość ówczesnych mocarstw). Wojna charakteryzowała się oblężeniami i podpaleniami miast, ale również bitwami na otwartym polu, z wyjątkowo ciężkimi stratami. Ocenia się, że czasie wojny zginęło od 900 000 do 1 400 000 ludzi.

Wojna siedmioletnia Czas: 1754 lub 1756-1763 Miejsce: Europa, Afryka, Indie, Ameryka Północna, Filipiny Terytorium: Wielka Brytania i Hiszpania zajmują Nową Francję, Prusy zajęły Śląsk Wynik: pokój paryski 1763, pokój w Hubertusburgu, zwycięstwo Wielkiej Brytanii – hegemonia w skali globalnej, wzrost potęgi Prus w Europie

Strony konfliktu Królestwo Prus Królestwo Wielkiej Brytanii Elektorat Hanoweru Królestwo Portugalii

Monarchia Habsburgów Królestwo Francji Imperium Rosyjskie Królestwo Szwecj Królestwo Hiszpanii Elektorat Saksonii Królestwo Neapolu Królestwo Sardynii

Brunszwi Hesja-Kassel

http://pl.wikipedia.org/wiki/Wojna_siedmioletnia siedmioletnia wojna 1756-1763, wojna o Śląsk (opanowany 1740-1745 przez Fryderyka II), której bezpośrednią przyczyną był zabór przez Prusy Saksonii, oraz o posiadłości kolonialne między Francją i Wielką Brytanią. Prowadzona przez Prusy w sojuszu z Wielką Brytanią, Hanowerem, Hessen-Kassel i Brunszwikiem przeciw koalicji Austrii, Rosji, Francji, Hiszpanii, Saksonii i większości państw niemieckich. Toczyła się w Europie, gdzie Austria usiłowała odzyskać Śląsk i wraz ze sprzymierzeńcami rozparcelować Prusy, oraz w koloniach - w Ameryce Północnej i Indiach. Zakończyła się pokojem w Hubertusburgu 1763, który nie wprowadzał zmian terytorialnych, pozostawiając Prusom Śląsk. Wojna w koloniach, zakończona pokojem paryskim 1763, przyniosła zwycięstwo Wielkiej Brytanii, która uzyskała francuską Kanadę oraz posiadłości w Indiach, a także hiszpańską Florydę i francuską Minorkę. Doprowadziła do wielkich zniszczeń, zwłaszcza w Europie Środkowej. Ugruntowała brytyjskie imperium kolonialne oraz mocarstwową rolę Prus. http://portalwiedzy.onet.pl/57081,,,,siedmioletnia_wojna,haslo.html

158

Hétéves háború

Európa 1748-1766 között

A hétéves háború a 18. század legnagyobb katonai konfliktusa volt. Winston Churchill, 20. századi brit miniszterelnök az első világháborúnak titulálta, részben jogosan, hiszen a háború Ausztrália kivételével minden kontinensen dúlt. Európában pomerániai háború (1756–1763), ezen belül a Sziléziáért folytatott harc harmadik sziléziai háború, míg gyarmatokon francia és indián háború (1754–1763) néven ismeretes. Mind az európai, mind a gyarmati konfliktusok 1763-ban értek véget, a hubertusburgi, illetve a párizsi békével. A háború Európában területi változást nem hozott, a Porosz Királyság meg tudta védelmezni az osztrák örökösödési háborúban megszerzett gazdag tartományt, Sziléziát. A tengeri és gyarmati háborút azonban döntően a Brit Birodalom nyerte meg, Észak-Amerikában felszámolva a francia gyarmatbirodalmat, valamint vezető szerepet tölthetett be India gyarmatosításában, mely a „birodalmi korona legszebb ékkövévé” vált. Az angol hajóhad többször is megverte a francia flottát, utóbbinak még a napóleoni háborúkban is szüksége volt a spanyol tengeri erőkre, hogy egyáltalán felvegyék a versenyt a britekkel a tengeren. (Trafalgari csata) Dátum: 1756-1763 Helyszín: Európa, Észak-Amerika, India, Afrika, Fülöp-szigetek Eredmény: Poroszország sikeresen megvédi sziléziai hódításait (Status quo ante bellum). Casus belli: Mária Terézia Habsburg főhercegnő az osztrák örökösödési háborúban elvesztett Szilézia visszaszerzéséért indít háborút a Porosz Királyság ellen. Területváltozások: Franciaország észak-amerikai gyarmatait Nagy-Britannia és Spanyolország szerzi meg.

159

Harcoló felek Német-római Birodalom Franciaország Orosz Birodalom Svédország Spanyolország Szászország Nápolyi Királyság Szárd Királyság

Poroszország Nagy-Britannia Hannoveri választófejedelemség Irokéz szövetség Portugália

Parancsnokok Lotaringiai Károly Leopold J. von Daun XV. Lajos Charles de Soubise Louis-Joseph de Montcalm Erzsébet cárnő Pjotr Szaltikov

II. (Nagy) Frigyes Friedrich Wilhelm von Seydlitz John Manners Robert Clive James Wolfe Braunschweigi Ferdinánd

A háború kitörése Az európai háború kezdete Mária Terézia osztrák uralkodó főhercegnő, magyar és cseh királynő 1748-ban azzal a céllal írta alá az aacheni békét, hogy újjáépíthesse és felfejleszthesse haderőit a visszavágásra II. Frigyes porosz király ellen. Mária Terézia ugyanakkor szövetséget is létrehozott, melynek célja Poroszország megnövekedett hatalmának megsemmisítése. Diplomáciájával megnyerte Franciaország, Oroszország, Svédország, és sok kisebb német állam támogatását, így a Porosz Királyság minden oldalról támadásra számíthatott. Poroszországot a franciákkal a gyarmatokon egyébként is versengő Brit Birodalom, valamint Hannover támogatta.

Mária Terézia osztrák főhercegnő, magyar és cseh királynő

Nagy Frigyes 1756-ban, a támadásra számítva lerohanta az Ausztriával szimpatizáló Szászországot, hogy előretolt bázist létesítsen csapatainak, majd megindult Csehország felé.

160

A gyarmati konfliktusok kirobbanása Az észak-amerikai angol gyarmatok, nyugat felé való terjeszkedésük közben a szintén terjeszkedni kívánó kanadai francia erőkkel találták szembe magukat az 1740-es évek végén és az 1750-es évek elején. A franciák, hogy lelassítsák a gyorsabb angol expanziót, erődítmények sorát építették meg a mai Nyugat-Pennsylvaniában. A britek a 1754-től támadták ezeket az erődöket, sőt, az európai háború kitörése után Indiában is szembekerültek a franciákkal, akik az angol gyarmatosítók ellen küzdő bengál erőket támogatták.

A háború menete Az európai háború menete

1756 Frigyes ősszel megkezdte szászországi hadjáratát, hogy kiiktassa egyik ellenfelét a készülő háborúból, valamint, hogy előretolt bázist létrehozva könnyebben támadhassa az osztrák erőket, és a harcokat ellenséges földre terelje. Se a szászok, se az osztrákok nem voltak még felkészülve a háborúra. A védekező állásokban lévő szász seregeket bekerítette és ki akarta őket éheztetni, hogy megadják magukat, ebben azonban veszélyeztette a von Browne vezette osztrák felmentősereg. A két ellenséges tábor közé állt be seregével, majd a lobositzi csatában megfutamította az osztrákokat, a szászokat támogatás nélkül hagyva. Miután október 15-én Szászország kapitulált a porosz király előtt, az osztrákok és a poroszok is téli szállásra mentek.

II. Frigyes porosz király, korának egyik legnagyobb hadvezére

1757 Frigyes tavasszal ismét magához ragadta a kezdeményezést, Csehország irányába törve előre. A prágai csatában diadalmaskodott, azonban Kolínnál vereséget szenvedett a von Daun vezette nagyobb, osztrák erőktől. Nyugaton a franciák és az Ausztriával szövetséges német fejedelemségek serege (Reichsarmee) két irányban indult támadásra. Az egyik a hastenbecki csatában megverte az egyesült hannoveri-brit csapatokat, a másik pedig Szászország felszabadítására indult. Ezalatt az orosz hadsereg is megindult, Kelet-Poroszország megszállása után a gross-jägersdorfi csatában legyőztek egy kisebb porosz hadsereget.

Károly Sándor, Lotaringia hercege, az osztrák csapatok tábornoka a leutheni csatáig.

161

Az év vége azonban mégis döntő porosz sikerekkel járt. Frigyes zseniális manőverezéssel és taktikázással a rossbachi csatában szétverte a támadó francia-német seregeket, mely a Reichsarmee felbomlását eredményezte, majd alig egy hónappal később, decemberben a Leuthen mellett vívott ütközetben súlyos vereséget mért a Lotaringiai Károly vezette császári seregekre, kiűzve őket Sziléziából.

Leopold Joseph von Daun, a leutheni csata után az osztrák seregek fővezére

1758

Az 1758-as év Porosz Királyság számára a Habsburg Birodalom és Oroszország elleni védekezéssel telt. Mindkét hatalom megindította csapatait kelet felől, Frigyes pedig tudta, ha a két sereg egyesül, az ellenség magát Berlint is megszerzi magának. Hogy ezt megakadályozza, szembeszállt az oroszokkal, és a rendkívül véres zorndorfi csatában visszaszorította őket, azonban a veszély ezzel nem hárult el. A háromszoros túlerőben lévő osztrák csapatok októberben Hochkirchnél legyőzték, szorult helyzetbe juttatva a poroszokat. A franciák Hesse tartomány ellen indultak, azonban a júniusi krefeldi csata, majd az augusztusi mindeni csata számukra vereséggel végződött, így nem tudtak porosz területre lépni.

1759 Ez az év volt Poroszország és II. Frigyes számára a legnehezebb. A téli szállásról visszatérő egyesült orosz-osztrák seregek a kunersdorfi csatában szétszórták a porosz sereget, maga a király az öngyilkosságra gondolt. Minden bizonnyal a hoyerswerdai és a korblitzi kisebb győzelmek adtak elég reményt neki a háború folytatásához. A Kunersdorfnál szétesett porosz csapatok közül 30.000 fő visszatért Berlinbe a csata után pár nappal, újabb reményt adva Frigyesnek a háború folytatására. A francia vezérkar erőforrásait visszavonta a gyarmatokról, remélve, hogy európai hódításaival a béketárgyaláson kedvező pozícióba kerülhet. A franciák egyenesen a brit szigetek elfoglalását tették meg célul, nagy erőt összpontosítva a Loire vidékén, melyet a bresti kikötőben állomásozó flottába kívántak behajózni. A touloni flottát is a térségbe akarták rendelni, azonban ezt, valamint az egész partraszállást két tengeri vereség ellehetetlenítette. A földközi-tengeri flotta a lagosi csatában szenvedett súlyos vereséget, az atlanti-óceáni flotta pedig a quiberon öbölben veszített csatát.

1760

a nehéz porosz helyzet ellenére kiegyenlített volt a felek között. A francia csapatok Warburgnál vereséget szenvedtek a hannoveriektől, a legnicai csatában Nagy Frigyes az osztrákok háromszoros túlereje ellenére is kicsikart egy fontos győzelmet. Az orosz erők eközben megszállták Poroszország nagy részét, rövid ideig még Berlint is. Az év végén Frigyes még egyszer győzni tudott, a rendkívül véres torgaui csatában megverte von Daun osztrák tábornok létszámfölényben lévő seregét, bár Frigyes veszteségei nagyobbak voltak.

1761 Az év elején újabb ország csatlakozott a háborúhoz: Spanyolország hadat üzent Angliának, félve annak túlzott gyarmati megerősödésétől. Az orosz és svéd seregek újabb részeket foglaltak el Pomerániából. Nagy-Britannia a súlyosbodó háborús költségek miatt, megvonta a pénzügyi támogatást a Porosz Királyságtól, melynek északkeleti területét szinte teljesen megszállták az oroszok és az osztrákok. A királyság hadereje 60 000 főre csökkent a vereségeknek köszönhetően, és minimális

162

területeket tudott csak megtartani. Bár a villinghauseni csatában a franciák döntő vereséget szenvedtek a porosz-hannoveri-brit csapatoktól, már csak a csoda menthette meg Poroszországot az összeomlástól.

I. Erzsébet, Oroszország cárnője

Az orosz hadsereg hadműveletei a Köztársaság területén 1756-1762 között Operacje armii rosyjskiej z terytorium Rzeczypospolitej 1756-1762

1762 Ez az év volt a csoda éve.

Január 5-én elhunyt I. Erzsébet cárnő, utódja, III. Péter pedig Frigyes egyik csodálója volt, aki azonnal kiléptette országát a háborúból, (Szentpétervári egyezmény) közvetítette a békekötést Poroszország és Svédország között, sőt, 20 000 fős segélycsapatot küldött Frigyes királyságának talpra állítására. Péter cárt ugyan a felesége, Nagy Katalin cárnő meggyilkoltatta, és elfoglalta annak trónját, de Oroszország nem támadott ismét Frigyes ellen, bár segélycsapatait hazarendelte.

163

A poroszoknak így végre ismét csak az osztrákokra kellett koncentrálniuk, és a júliusi bukersdorfi, valamint az októberi freibergi csatában Frigyes legyőzte a császári seregeket, kiszorítva őket porosz földről. A háború így ezen a harctéren eldöntetlenül végződött.

III. Péter Andropov festményén

Háború a gyarmatokon Észak-Amerika Franciaország arra számított, hogy európai hódításaival a háború folyamán remek helyzetbe kerülhet a tárgyalóasztalnál, melyet gyarmatokért szeretett volna cserélni, így észak-amerikai gyarmataikra nem rendeltek (a brit tengeri dominancia miatt nem is tudtak volna) nagyobb csapatokat. 1758-ban indult meg a brit támadás Új-Franciaország ellen szárazföldi és vízi úton. Louisbourg és Cape Breton-sziget erődje még ugyanebben az évben elesett, sőt, 1759 szeptember 13-án James Wolfe tábornok megverte Montcalm márki seregét a Quebecért vívott csatában, ahol mindkét fővezér elesett. Az 1762-es Signal Hill-i csata ismét brit győzelmet hozott. A franciák az európai háborúban sem voltak sikeresek, így a béketárgyalásokon kénytelenek voltak Anglia javára lemondani kanadai gyarmataikról. India Robert Clive tábornok a palási csatában vereséget mért az indiai Mogul Birodalom seregeire, megdöntve a bengál helytartó hatalmát. A bengál navábok innentől kezdve szoros brit függésben voltak, kiszorítva a francia befolyást a helytartó udvarából és átvéve a vezető szerepet India gyarmatosításában is, mely egészen a 20. századig az angol korona legdrágább ékköve lett.

164

Párizsi béke (1763) Az 1763. február 10-én megkötött párizsi békeszerződés lezárta a hétéves háborúnak a tengeren túli hadszíntereken zajló harcait. A szerződést egyfelől Nagy-Britannia és szövetségese, Portugália, másfelől Franciaország és a vele szövetséges Spanyolország kötötték meg, három éven át tartó tárgyalássorozat eredményeképpen. A szerződésben a felek egyes amerikai, afrikai és indiai gyarmatok hovatartozását rendezték, a háborúban kivívott új erőviszonyoknak megfelelően. A szerződés a nyugat-európai hadszíntérrel kapcsolatban is tartalmazott területi és politikai rendelkezéseket. Az 1763-as párizsi békeszerződés biztosította Anglia számára Észak-Amerika és India gyarmatosításában a vezető szerepet, míg Franciaország mind az európai, mind a gyarmati hadszíntéren súlyos vereségeket szenvedett. http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1rizsi_b%C3%A9ke_(1763)

Hubertusburgi béke (1763) Hubertusburgi béke, a hétéves háborút lezáró megállapodás, amelyet 1763. február 15-én kötött meg Mária Terézia osztrák uralkodó főhercegnő és II. (Nagy) Frigyes porosz király, továbbá Svédország, Franciaország, Szászország, Oroszország képviselői. A tárgyalás és a békekötés helyszíne a szászországi Hubertusburg vadászkastély volt. A hubertusburgi békeszerződés elismerte Poroszország uralmát Szilézia felett. Poroszország II. Frigyes király alatt európai nagyhatalommá lépett elő. Megállapodások Ausztria lemondott Sziléziáról és Glatz grófságról. A felek biztosították egymás birtokait és kereskedőinek kedvezményeit; a megszállt területeket 21 napon belül ki kellett üríteni; a hadifoglyokat kicserélték, a Glatz grófságból elköltözőket mentesítették az elvándorlási adó fizetése alól. Sziléziában a poroszok biztosították a katolikus vallás szabad gyakorlását. II. Frigyes, mint Brandenburg választófejedelme ígéretet tett, hogy a a császárválasztáson Mária Terézia fiát, József főherceget, (a későbbi II. Józsefet) támogatja. II. Frigyes Ágost szász választófejedelem (III. Ágost néven lengyel király) szabad átjárást kapott Szilézián át Lengyelországba. http://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A9t%C3%A9ves_h%C3%A1bor%C3%BA

165

II. Szaniszló Ágost lengyel király

Jan Matejko – Stanisław August

Stanisław August Poniatowski (właściwie Stanisław Antoni Poniatowski herbu Ciołek; ur. 17 stycznia 1732 w Wołczynie, zm. 12 lutego 1798 w Petersburgu) – król Polski w latach 1764–1795 jako Stanisław II August; wcześniej stolnik wielki litewski od 1755, starosta przemyski od 1753. Od 1777 należał do masonerii. Ostatni władca Rzeczypospolitej Obojga Narodów. http://pl.wikipedia.org/wiki/Stanis%C5%82aw_August_Poniatowski

166

Stanisław August Poniatowski trónja a Wawelben Stanisław August Poniatowski (1732-1798), ostatni król Polski 1764-1795, syn Stanisława Poniatowskiego, kasztelana krakowskiego, i Konstancji z Czartoryskich. Starannie wykształcony, w młodości wiele podróżował po krajach Europy Zachodniej. Podczas pobytu w Anglii zapoznał się z systemem rządów parlamentarnych. 1764 jako kandydat Familii, przy zdecydowanym poparciu cesarzowej Katarzyny II, wybrany na króla Polski. W pierwszych latach swego panowania przeprowadził reformę w armii, zastępując kawalerię piechotą i innymi rodzajami broni, założył odlewnię dział, utworzył komisję menniczą, która zajęła się uporządkowaniem spraw monetarnych, a komisje dobrego porządku dla miast miały się zająć skarbowością i gospodarką miejską. 1765 z inicjatywy króla powołano Szkołę Rycerską. Reformy zaniepokoiły Katarzynę II, która przy pomocy swego ambasadora w Polsce N.W. Repnina próbowała im przeciwdziałać. Repnin zainicjował m.in. zawiązanie (1767) przez szlachtę konfederacji przeciwko królowi i reformom Familii. Na sejmie 1767-1768 konfederacja uchwaliła tzw. prawa kardynalne, których gwarantem została Rosja. W imię obrony wolności szlacheckiej oraz wolności Polski, przeciwko Rosji i królowi zawiązała się w Barze konfederacja (1768-1772). 1772 nastąpił I rozbiór Polski, a król pod naciskiem O.M. Stackelberga 1773 powołał sejm (sejmy rozbiorowe), który zatwierdził traktaty rozbiorowe. W czasie trwania sejmu królowi udało się powołać Radę Nieustającą i Komisję Edukacji Narodowej. Sprawując rządy w państwie o ograniczonej suwerenności Stanisław August dążył do rozwoju gospodarczego i kulturalnego kraju. Popierał manufaktury, założył liczne wytwórnie fajansów, wyrobów marmurowych i broni, z jego inicjatywy przebudowano zamek królewski, wzniesiono zespół pałacowy w Łazienkach. Był mecenasem nauki, literatury i sztuki. Największym sukcesem dążeń reformatorskich króla stało się uchwalenie podczas Sejmu Czteroletniego w 1791 Konstytucji 3 Maja. 1792 po wkroczeniu wojsk rosyjskich do Polski Stanisław August przystąpił do konfederacji targowickiej, mając nadzieję na uratowanie państwa i części reform. Przyłączenie się do targowiczan zostało ocenione negatywnie przez społeczeństwo i przyniosło królowi miano "zdrajcy narodu". W czasie powstania 1794 odsunięty od władzy, sprzyjał powstańcom mimo braku wiary w końcowy sukces. Po upadku powstania, w styczniu 1795 wywieziony do Grodna, mimo nalegań rosyjskich abdykował dopiero w listopadzie 1795. Zmarł w Petersburgu. Obecnie jego prochy spoczywają w krypcie katedry Św. Jana w Warszawie. http://portalwiedzy.onet.pl/1852,,,,stanislaw_august_poniatowski,haslo.html

167

II. Poniatowski Szaniszló Ágost - Marcello Bacciarelli festménye

II. Poniatowski Szaniszló Ágost (lengyelül Stanisław August Poniatowski), (1732. január 17., Wołczyn (ma: Vouhcsin, Fehéroroszország) – 1798. február 12., Szentpétervár) a lengyel és litván nemzet közösségének utolsó uralkodója, Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme 1764-1795 között. Stanisław Poniatowski krakkói várispán és Konstancja Czartoryska fia. Szabadkőműves páholyhoz tartozott 1777-től.

Titulusai Litván nagyfejedelem Lengyel király Uralkodási ideje: 1764. szeptember 7. – 1795. november 25. Koronázása: 1764. november 25. Elődje: III. Szász Ágost Utódja: –

168

II. Poniatowski Szaniszló Ágost címere

Életrajzi adatok Uralkodóház: Poniatowski-ház Teljes neve: Stanisław August Poniatowski Született: Wołczyn, 1732. január 17. Édesapja: Stanisław Poniatowski Édesanyja: Konstancja Czartoryska Házastársa: 1. Elżbieta Szydłowska, 2. II. Katalin, 3. Magdalena Agnieszka Lubomirska Gyermekei: Michał Grabowski, Anna Pjotrovna, Konstancja Zwanowa, Michał Cichocki Elhunyt: Szentpétervár, 1798. február 12. (66 évesen)

169

*

Stanisław August Poniatowski családfája

170

Stanisław August Poniatowski

171

II. Poniatowski Szaniszló Ágost halála – Śmierć Stanisława Augusta Poniatowskiego, obraz pędzla Marcello Bacciarellego

Varsói katedrális altemplomában (Bazylika Archikatedralna św. Jana Chrzciciela) http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Szaniszl%C3%B3_%C3%81gost_lengyel_kir%C3%A1ly

172

II. Poniatowski Szaniszló Ágost szeretője II. (Nagy) Katalin (oroszul: Екатерина II Великая; 1729. május 2. – 1796. november 17.), 1762-től haláláig Oroszország cárnője volt. Uralkodása alatt megerősödött Oroszország európai helyzete, és immár nagyhatalomként tekintettek az országra. Katalin jelentősen támogatta az orosz művészetet is: számtalan műalkotás, palota született uralkodása idején.

II. Katalin cárnő Antropov Catherinell festményén Z łaski Bożej imperatorowa i samowładczyni Wszystkich Rusi, Moskwy, Kijowa, Nowogrodu i Włodzimierza, caryca Kazania, Astrachania, Syberii i Chersonezu Taurydzkiego, pani Pskowa, wielka księżna Smoleńska, Litwy, Wołynia i Podola, księżna Estonii, Inflant, Kurlandii, Semigalii, Żmudzi, Karelii, Tweru, Jugorska, Permu, Wiatki, Bułgarii, pani i wielka księżna Niżnego Nowogrodu, Czernihowa, Riazania, Połocka, Rostowa, Jarosławia, Biełozierska, Udoru, Obdorska, Kondy, Witebska, Mścisławia, etc. etc. hegemonka wszystkich krajów Północy, pani kraju Iberii, carów Kartli i Gruzji, kraju Kabardy, książąt Czerkiesów i górali, etc. etc.

Katalin apja, Keresztély Ágost anhalt-zerbsti herceg porosz tábornok és Stettin kormányzója volt. Katalin tehát születésekor Zsófia Auguszta Friderika (Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst) néven anhalt-zerbsti hercegnő volt, távoli orosz felmenőkkel. A kor német nemesi hagyományainak megfelelően oktatásban francia nevelőnője és néhány házitanító részesítette. Zsófiát némi diplomáciai ügyeskedés révén választották ki a jövendő III. Péter feleségévé, amelyben Lestocq gróf és II. Frigyes porosz király játszottak fontos szerepet. Lestocq és Frigyes erősíteni akarták az orosz–porosz barátságot és gyengíteni Ausztria befolyását. Zsófia hercegnő arra törekedett, hogy megkedveltesse magát Erzsébet cárnővel és az orosz néppel, így már a házassága előtt elkezdett oroszul tanulni. Figyelmen kívül hagyva apja ellenzését, 1744-ben ortodox hitre tért, és a keresztségben a Jekatyerina Alekszejevna nevet kapta. 1745-ben férjhez ment Péterhez, és az oranienbaumi palotában rendezkedtek be. A házasság sikertelennek bizonyult. Péter is szeretőt tartott (Jelizaveta Voroncova), Katalin pedig Szergej Szaltikovot, Charles Hanbury Williamst és Poniatowski Szaniszló Ágostot részesítette kegyeiben. Katalin sokat olvasott és naprakész tudással rendelkezett az ország és Európa történéseiről; levelezőpartnerei között számos kortárs filozófus volt, többek között Voltaire és Diderot. Miután Erzsébet cárnő 1762. január 5-én meghalt, III. Péter követte a trónon és beköltözött a szentpétervári Téli Palotába, így Katalin cárné lett. Péter különcködése és poroszimádata azonban szálka volt azoknak a politikai köröknek a szemében, amelyekben Katalin forgott. Péter elkövette azt a hibát, hogy beavatkozott a Holstein és Dánia közti vitába Schleswig ügyében; a Holstein mellett kifejtett buzgalma népszerűtlenné tette a nemesség körében. 1762 júliusában Péter visszavonult holsteini születésű udvartartásával és rokonaival Oranienbaumba, feleségét Szentpéterváron hagyva. Július 13 és 14-én a gárda fellázadt és Katalint kiáltotta ki uralkodónak. A vértelen államcsíny sikeres volt; Jekatyerina Daskova meg is jegyezte, hogy Péter boldognak tűnik, hogy megszabadult a tróntól.

173

Hat hónappal trónrakerülése és három nappal lemondása után, 1762. július 17-én III. Péter meghalt. Katalin első nyilatkozata szerint férjét „hagymázzal súlyosbított vérzéses görcs” vitte el, de valójában Alekszej Orlov, Katalin szeretőjének, Grigorij Orlovnak az öccse ölte meg egy véletlen verekedés során. Egykor úgy tartották, hogy a gyilkosság Katalin parancsára történt, de újabb kutatások szerint Katalinnak ugyan jól jött férje halála, de nem adott parancsot megöletésére. Katalin, noha nem volt egyik előző orosz cárnak sem a leszármazottja, követte férjét a trónon, ugyanúgy, ahogy I. Katalin követte I. Pétert 1725-ben. Az új cárnő ezért beiktatási kiáltványában a nemzet egyöntetű akaratára hivatkozott. Ennek ellenére a nemesség egy része trónbitorlónak tekintette, akinek csak régensként lehetett volna szerepe fia, a későbbi I. Pál kiskorúsága alatt. Katalinnak azonban sikerült 34 évig azaz haláláig uralmon maradnia. 1763-ban Katalin korábbi szeretőjét, Poniatowski Szaniszló Ágostot ültette a lengyel trónra. Noha az ötlet eredetileg a porosz királytól származott, Katalin vezető szerepet játszott Lengyelország felosztásában az 1790-es években, attól tartva, hogy az 1791 májusi alkotmány a lengyel–litván unió helyreállításához vezető felkelést robbanthat ki és ez veszélyeztethetné az európai monarchiákat.

II. Poniatowski Szaniszló Ágost - Marcello Bacciarelli festménye (1780)

Az 1789-es francia forradalom után Katalin elvetette a felvilágosodás korának több olyan elvét, amelyekkel addig rokonszenvezett. Hogy megállítsa a májusi alkotmány reformjainak folytatását és megelőzze a lengyel–litván unió modernizálását, támogatta a Targowicai Szövetség néven ismert lengyel reformellenes csoportot. Miután Oroszország legyőzte a lengyeleket 1792-ben és leverte a Kościuszko-felkelést 1794-ben, 1795. október 24-én Oroszország, Poroszország és Ausztria uralkodói megállapodást írtak alá, melynek értelmében végrehajtották Lengyelország utolsó, végső felosztását. 1796. november 5-én öltözőszobájában eszméletét vesztette és harminchat óra haldoklás után elhunyt, anélkül, hogy magához tért volna. A halála körülményeiről több mendemonda kering. Állítólag miközben haldoklott, fia módszeresen átkutatta a cárnő iratait és megsemmisítette a végrendeletét, amelyben Sándort jelölte meg utódjaként. Katalin sírja a szentpétervári Péter-Pál katedrálisban található. * Katarzyna II Wielka (ur. 2 maja 1729 w Szczecinie – zm. 17 listopada 1796 w Petersburgu) – księżniczka anhalcka Zofia Fryderyka Augusta, żona wielkiego księcia, później cesarza rosyjskiego Piotra III, a po dokonaniu zamachu stanu samodzielna cesarzowa Rosji w latach 1762-1796. Podziwiana przez zachodnich filozofów za mądrość, umiłowanie wiedzy i sprzyjanie oświeceniu, nazywana przez nich „Semiramidą Północy”, w rzeczywistości rządziła niezwykle twardą ręką. Zezwoliła szlachcie na handel chłopami i zsyłanie buntowników na Syberię, krwawo stłumiła bunty kozackie i chłopskie. Uczestniczyła w rozbiorach Polski. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Katalin_orosz_c%C3%A1rn%C5%91

174

Rozbiory Polski Rozbiory Polski – okres w dziejach Polski w latach 1772–1795, kiedy Rzeczpospolita Obojga Narodów za sprawą Rosji, Prus i Austrii dokonała na ich rzecz cesji części swojego terytorium jako wynik przegranej wojny bądź pod groźbą użycia siły. Informacje ogólne Rozbiory Polski, trzy podziały terytorialne państwa polskiego dokonane w latach 1772, 1793 i 1795 przez sąsiednie państwa: Rosję, Austrię i Prusy. Po śmierci Augusta III (1763) w Polsce utworzyły się dwa obozy polityczne: Familia pod przewodnictwem Czartoryskich, posiadająca program reform mających przywrócić świetność Rzeczypospolitej, zakładająca, że sojusznikiem Polski w walce o reformy będzie Rosja - i tzw. "republikanie", których program opierał się na obronie "złotej wolności" i sprzeciwie wobec wszelkich zmian ustrojowych. Na czele "republikanów" stała rodzina Potockich. "Republikanie" dążyli do sojuszu z Austrią i Francją, ich koncepcje zbieżne były z interesami sąsiadów Rzeczypospolitej, już od 1732 istniało bowiem porozumienie (tzw. układ Loewenwolda) między przyszłymi krajami rozbiorowymi o niedopuszczaniu do zmian ustrojowych w Polsce. Początkowo Katarzyna II chciała sama uzależnić Polskę, jednakże częste niepokoje wewnętrzne, zwłaszcza trwająca cztery lata (1768-1772) konfederacja barska, przekonały cesarzową, że nie utrzyma w ryzach podbitych Polaków. Ostatecznie 5 VIII 1772 Rosja, Prusy i Austria zawarły konwencję mającą na celu zabór znacznych części terytorium Rzeczypospolitej.

I Rozbiór Polski W wyniku I rozbioru Prusy uzyskały: Warmię, województwo pomorskie, malborskie i chełmińskie (bez Gdańska i Torunia) oraz tereny położone nad Notecią i Gopłem, łącznie 36 tys. km2 i 580 tys. mieszkańców. Rosja (rosyjski zabór) zajęła tereny położone na wschód od Dźwiny, Drui i Dniepru, obejmujące 92 tys. km 2 i 1 mln 300 tys. ludności. Austria - południową część województwa krakowskiego i sandomierskiego, księstwa oświęcimskie i zatorskie, województwo ruskie (bez ziemi chełmskiej) oraz część województwa bełskiego, razem 83 tys. km 2 i 2 mln 600 tys. ludności. Na żądanie zaborców traktat rozbiorowy musiał zatwierdzić sejm Rzeczypospolitej. Nie przyniosły skutku interwencje króla Stanisława Augusta Poniatowskiego na dworach europejskich i tragiczny protest T. Rejtana. Poza traktatem sejm musiał przyjąć niekorzystne uchwały gospodarcze i handlowe. Skonfederowany sejm podjął próbę reformy państwa, powołał Radę Nieustającą i Komisję Edukacji Narodowej, uchwalił zwiększenie armii do 30 tys. żołnierzy i jej reorganizację. Ponadto przeprowadził reformę skarbową.

II Rozbiór Polski Bezpośrednią przyczyną II rozbioru Polski była przegrana wojna polsko-rosyjska 1792, toczona w obronie Konstytucji 3 Maja. Król ugiął się przed żądaniami Katarzyny II i w lipcu 1792 przystąpił do konfederacji targowickiej. Przywódcy patriotycznego stronnictwa reform musieli opuścić kraj. 23 I 1793 Prusy i Rosja podpisały konwencję w sprawie II rozbioru Polski, który został zatwierdzony przez zdominowany przez targowiczan sejm grodzieński (1793). W wyniku II rozbioru Prusy zajęły: województwo poznańskie, kaliskie, gnieźnieńskie, sieradzkie, łęczyckie, inowrocławskie, brzesko-kujawskie, płockie, ziemię dobrzyńską, część województw rawskiego i mazowieckiego oraz Toruń i Gdańsk, razem 58 tys. km2 i ponad 1 mln mieszkańców. Zabór rosyjski objął ziemie ukraińskie i białoruskie na wschód od linii Druja-Pińsk-Zbrucz, razem 280 tys. km2 i 3 mln mieszkańców.

175

III Rozbiór Polski Klęska skierowanego przeciwko rozbiorom powstania kościuszkowskiego (1794) spowodowała ostateczną likwidację państwa polskiego. Po przewlekłych sporach 24 X 1795 państwa rozbiorowe ustaliły granice podziału pozostałych ziem polskich. W wyniku III rozbioru Rosja otrzymała resztę ziem litewskich, białoruskich i ukraińskich na wschód od Bugu i linii Niemirów-Grodno, o łącznej powierzchni 120 tys. km 2 i 1,2 mln ludności. Prusy - pozostałą część Podlasia i Mazowsza z Warszawą wraz ze skrawkami Żmudzi i Małopolski o powierzchni 55 tys. km2 i 1 mln ludności. Austria - Kraków i część Małopolski pomiędzy Pilicą, Wisłą i Bugiem, część Podlasia i Mazowsza o łącznej powierzchni 47 tys. km2 i 1,2 mln ludności. Wywieziony do Grodna król Stanisław August Poniatowski abdykował 25 XI 1795. Mocarstwa rozbiorowe zawarły tzw. konwencję petersburską (1797), która obejmowała postanowienia w sprawie długów państwa i króla polskiego oraz zobowiązanie, że monarchowie umawiających się stron nigdy nie będą używać w tytulaturze określenia Królestwo Polskie.

Ziemie Polski po rozbiorach

http://pl.wikipedia.org/wiki/Rozbiory_Polski http://portalwiedzy.onet.pl/69946,,,,rozbiory_polski,haslo.html

176

Lengyelország három felosztása Lengyelország felosztása (lengyelül: Rozbiory Polski) Lengyelország történelmének 1772-től 1795-ig tartó korszaka, amikor a lengyel–litván nemzetközösség területét fokozatosan felosztották (diplomáciai egyezmények eredményeképpen, anélkül, hogy sor került volna háborúra Lengyelországgal) két vagy három részre: Ausztria, a Porosz Királyság, és Oroszország között. 1807ben Lengyelország névleg független államformát kapott Varsói Hercegség néven, de 1815-ben ez átalakult az ugyancsak nem szuverén Lengyel Királysággá. 1918 után a felosztás előtti területek nagy részén új államok jöttek létre: Lengyelország, Litvánia, Fehéroroszország, Ukrajna, és Gdańsk Szabad város, kisebb területek Lettországhoz, Csehszlovákiához és Romániához kerültek, valamint néhány terület Németország és Oroszország (később Szovjetunió) határain belül maradt.

A felosztás főbb fázisai: Lengyelország I. felosztása – 1772 (Oroszország, Poroszország, Ausztria) Lengyelország II. felosztása – 1793 (Oroszország, Poroszország) Lengyelország III. felosztása – 1795 (Oroszország, Poroszország, Ausztria)

Története Előzmények

Lengyel-litván unió 1772-ben

177

A felosztás előtt: a lengyel-litván nemzetközösség legnagyobb kiterjedése

Úgy lehet jellemezni Lengyelország-Litvánia unióját a felosztást megelőző utolsó éveiben (a 18. század közepén), mint egy nem teljesen szuverén államot: modern terminológiával Oroszország bábállama volt, mivel gyakorlatilag az orosz cár választotta ki a lengyel királyokat (ez különösen igaz az utolsó uniós királyra II. Poniatowski Szaniszló Ágostra, aki egy ideig az orosz uralkodó, Nagy Katalin szeretője volt. IV. Ulászló uralkodása alatt (1632-48.) kialakult a liberum veto intézménye. Ez a parlamenti eljárási politika az összes nemesember politikai egyenlőségének feltételén alapult és azzal a következménnyel járt, hogy egyhangú konszenzusra volt szükség minden javaslat elfogadásához. Ha egy egyszerű képviselő azt hitte, hogy egy javaslat káros lehet a választókerülete (vagy esetleg csak a saját birtoka) számára, még akkor is, ha a törvényt már megszavazták, elegendő volt ahhoz, hogy meggátolja a törvény jogerőre emelkedését. Egyre nehezebb lett bármilyen tevékenység a törvényhozásban. A liberum veto másrészt lehetővé tette, hogy a külföldi diplomaták a nemesek megvesztegetése révén akaratukat érvényre juttassák. Az unió semleges maradt a hétéves háborúban, bár rokonszenvezett Franciaország, Ausztria és Oroszország szövetségével és megengedte, hogy az orosz csapatoknak, hogy Lengyelország nyugati területeit bázisként használják Poroszország ellen. II. Frigyes ezt úgy torolta meg, hogy nagy mennyiségű hamis lengyel pénzt veretett, mellyel komolyan hatott a lengyel gazdaságra. Az Oroszország irányította lengyel nemességen és a varsói orosz miniszteren Nyikolaj Repnyin hercegen keresztül Nagy Katalin kikényszerített egy alkotmányt, mely megszüntette II. Poniatowski Szaniszló Ágost 1764-ben hozott reformjait. Ezeket a változásokat az úgynevezett Repnyin-szejm hozta, melyet Repnyin követről neveztek el, aki de facto diktálta ennek a szejmnek a határozatait (és aki elrendelte néhány politikájával elégedetlenkedő hangoskodó, név szerint Józef Andrzej Załuski és Wacław Rzewuski elfogását és száműzését Szibériába).

178

A liberum vetót és az elmúlt évszázad összes régi visszaélését megváltoztathatatlan részként biztosította az új alkotmány (az úgynevezett kardinális törvényekben) Az uniót kényszerítették arra, hogy Oroszország védelemét kérje a növekvő porosz veszéllyel szemben. Brandenburg-Poroszország az ország északnyugati részéből követelt egy darabot, hogy egyesítse a keleti és nyugati tartományait. Ez a Lengyel-litván uniónak a Balti-tenger partjából csak kis részt hagyott Lettországban és Litvániában. Repnyin vallásszabadságot követelt a protestánsoknak és a keleti ortodox egyháznak. A lengyel katolikus vezetés reakciója és a nagy felháborodás Oroszország lengyel belügyekbe való beavatkozása miatt kirobbantotta a Bari konföderáció háborúját Oroszországgal. Ez a háború 1768-1772-ig tartott. Bari-konföderáció, 1768-1772 között szervezett lengyel politikai egyesület az orosz befolyás leküzdésére az ukrajnai Bar városból indult ki). Poniatowski Ágost-Szaniszló király ellen irányult, de a társadalom közönye miatt megbukott s ez hozzájárult Lengyelország első felosztásához. Az uniót nem lehetett megszüntetni addig, amíg régi szövetségese, Ausztria ezt meg nem engedte, így Katalin diplomáciai lépéseket tett, hogy Ausztriát saját oldalára állítsa. A szomszédok, nevezetesen Poroszország, Ausztria és Oroszország titkos szerződést kötöttek, hogy megőrizzék a status quot: vagyis, hogy biztosítsák, nem változnak az unió törvényei. Ezt a szövetséget később a lengyelek a "három fekete sas szövetségének" nevezték, mivel mindhárom hatalom fekete sast használt állami szimbólumként, szemben a lengyel fehér sassal. A lengyelek megkísérelték kiűzni az idegen hatalmakat. A Bari konföderáció felkelésével 1768 és 1772 között. De a konföderáció irreguláris és rosszul irányított csapatainak nem volt esélyük a reguláris orosz hadsereggel szemben és súlyos kudarcot vallottak.

Első felosztás A felosztásról szóló egyezményt 1772. február 19-én Bécsben írták alá. Korábban, 1772. február 6-án kötött Poroszország és Oroszország szerződést Szentpétervárott. Augusztus elején az orosz, a porosz és az osztrák csapatok egyidejűleg bevonultak az Unióba, és a megállapodás szerint elfoglalták az egymás között felosztott tartományokat. 1772. augusztus 5-én kiáltványt bocsátottak ki. A Bari konföderáció leverésén megdöbbent országnak nem volt ereje, hogy tovább ellenálljon. A Konföderáció hadserege, melynek végrehajtó bizottságát miután Ausztria csatlakozott a poroszorosz szövetséghez kiutasították Ausztriából, nem tette le a fegyvert. Minden egyes a konföderáció kezén lévő várat és erődöt a végsőkig tartottak. Híressé vált Tyniec és Częstochowa, melynek parancsnoka Kazimierz Pułaski volt, védelme. Tyniec csak 1773 márciusában esett el. Krakkót április 28-án vette be Alekszandr Szuvorov orosz tábornok. Aki a vár összes védőjét Szibériába küldte. Sem Anglia, sem Franciaország nem adott megfelelő segítséget, de még csak nem is tiltakozott a felosztás végrehajtásakor. Így ért véget az Unió rosszul szervezett kísérlete, hogy visszaverje a külső agressziót. Ez több százezer ember életébe került és teljesen hiábavalónak bizonyult. Ugyanakkor ez volt az újjáéledő lengyel nemzeti öntudat első megnyilvánulása. A felosztási egyezményt, annak aláírói 1772. szeptember 22-én ratifikálták. II. Frigyes megmámorosodott ettől a sikertől és gondosan ügyelt az új lengyel birtokának jólétére. Jelentős számban telepített katolikus tanítókat az országba, elsősorban jezsuitákat, akiket előzőleg igyekeztek elhallgattatni. A porosz koronahercegeknek kötelezővé tették, hogy megtanuljanak lengyelül. Az osztrák Kaunitz rendkívül büszke volt a gazdag bochniai és wieliczkai sóbányákra, és II. Katalin is nagyon elégedett volt. Ennek a „diplomáciai dokumentumnak” révén Oroszország Livóniának ahhoz a részéhez is hozzájutott, amely még lengyel kézen volt, és Fehéroroszországnak a Vityebszk, Polock és Msztyiszlavl környékén lévő részeihez. Poroszország megszerezte Ermlandot (Warmia) és a Királyi Poroszországot (Prusy Królewskie), mely később Nyugat-Poroszország néven új tartomány lett és Pomeránia környékét, Danzig (Gdańsk) nélkül, Marienburg (Malbork) és Kulm (Chełmno) vajdaságokat Thorn (Toruń) nélkül és egy kis részt Nagy-Lengyelországból is. Ausztriához került Zator és Auschwitz (Oświęcim), Kis-Lengyelország egy része, Krakkó és Sandomierz környéke, és egész Galícia Krakkó nélkül. Ezzel a felosztással a lengyel-litván unió területének – ami akkor körülbelül 1 230 000 km² és négymillió lakost jelentett – mintegy 30%-át elvesztette. A földterület, lakosság és állami bevétel legnagyobb része Ausztriához került.

179

Miután ki-ki elfoglalta a rá eső területrészt, a három résztvevő hatalom azt követelte, hogy Poniatowski Szaniszló Ágost király és a szejm hagyja jóvá tevékenységüket. A király Nyugat-Európa nemzeteihez fordult segítségért, és vonakodott összehívni a szejmet. Amikor semmilyen segítség sem érkezett és a felosztó hatalmak hadseregei megszállták Varsót, hogy erővel kényszerítsék ki az ülés összehívását, nem maradt más választása, mint passzívan behódolni akaratuknak. Azokat a szenátorokat, akik ellenezték ezt a lépést, letartóztatták és Szibériába száműzték II. Katalin képviselői. A helyi gyűlések (a szejmikek) megtagadták a képviselők választását a szejmbe, és sok nehézség után csak a képviselők szokásos számának mintegy fele jelent meg az ülésen, melyet Adam Poniński, egy cinikus és nótórius szerencsejátékos vezetett. Abból a célból, hogy megakadályozza a szejm megszakítását és a megszállók céljainak kudarcát, elvállalta, hogy a szabályos szejmet a konföderáció szejmjévé alakítja át, ahol a többséget biztosítani tudta. Tadeusz Rejtan, Samuel Korsak és Stanisław Bohuszewicz drámai erőfeszítései ellenére, hogy ezt megakadályozza, az aktust megtették Michał Radziwiłł, valamint Andrzej Młodziejowski és Ignacy Jakub Massalski püspök, valamint Antoni Kazimierz Ostrowski lengyel prímás segítségével, akik magas tisztséget töltöttek be a lengyel szenátusban. Az úgynevezett felosztás-szejm egy harminctagú bizottságot választott, hogy a felmerült problémákat oldja meg. 1773. szeptember 18-án a bizottság formálisan aláírta a lemondási egyezményt, lemondva az unió részéről az összes elfoglalt területről. Másrészt a nagy szejm, mely folytatta tanácskozásait egészen 1775-ig néhány fontos reformot fogadott el, többek között az állandó tanács és a nemzeti oktatási bizottság létrehozását. Amikor Poroszország elfoglalta Északnyugat-Lengyelországot, hirtelen ellenőrzése alá vonta az unió külkereskedelmének több mint 80%-át. Óriási vámok kiszabásával Poroszország felgyorsította az unió elkerülhetetlen összeomlását.

Lengyelország első felosztása után

180

1772. augusztus 5. | Lengyelország első felosztása Szerző:

Tarján M. Tamás

1772. augusztus 5-én adott ki közös kiáltványt II. (Nagy) Frigyes porosz király (ur. 1740-1786), II. (Nagy) Katalin orosz cárnő (ur. 1762-1796) és Mária Terézia magyar királynő (ur. 1740-1780), melyben deklarálták Lengyelország első felosztását. A három nagyhatalom osztozkodása folytán a királyság elvesztette területének és lakosságának körülbelül egyharmadát. Lengyelország a 17. században jóval nagyobb kiterjedésű volt, mint a modern korban: miután a királyság perszonálunióban állt Litvániával, keleti irányban egészen Szmolenszkig és a Dnyeper folyóig terjedt ki a lengyel király befolyása. Lengyelország Oroszország felemelkedése előtt KeletEurópa legtekintélyesebb nagyhatalma volt, ugyanakkor a 17. század során erejét fokozatosan felemésztették azok a problémák, melyek berendezkedéséből eredtek. Míg Európa nagy részén az uralkodók abszolutisztikus módszerekkel igyekeztek visszaszorítani a rendi gyűlések hatalmát, addig lengyel földön a szejm mind nagyobb befolyásra tett szert. A legfőbb probléma a liberum veto, azaz a vétó szabadsága volt, mely a rendi országgyűlésben minden képviselőt megilletett, tehát akár egyetlen ember ellenszavazata is megsemmisíthette a készülő törvényeket. Elsősorban a liberum veto volt a felelős azért, hogy a törvényhozás munkája teljesen megbénult, és az ország – Sobieski János uralkodásától (ur. 1674-1696) eltekintve – gyakorlatilag kaotikus állapotba került. A szükséges reformok elmaradtak, de még ennél is végzetesebb volt, hogy a vétó révén a külső hatalmak lehetőséget nyertek a lengyel belpolitika irányítására – ehhez már egyetlen nemesember megvesztegetése is elegendő volt. Ezt a nyugati hatalmak mellett elsősorban a Lengyelország kárára felemelkedő Oroszország használta ki, mely mindeközben fokozatosan visszaszorította riválisát a keleti sztyeppékről. A cári udvar már 1730-ban titkos szerződést kötött a porosz és Habsburg uralkodókkal, mely gyakorlatilag a Lengyelország feletti közös bábáskodásról szólt; e feladat elsősorban az orosz fél vállára nehezedett, Bécs és Berlin pedig a hatalmi egyensúly fenntartására felügyelt. II. Katalin idején a lengyel királyt már Szentpéterváron választották – II. Szaniszló (ur. 1764-1795) például a cárnő szeretője volt –, az 1767-es, Repnyin orosz követ által levezényelt szejm pedig gyakorlatilag semmibe vette Lengyelország szuverenitását. Repnyin a lengyel országgyűléssel elfogadtatott egy oktrojált alkotmányt, vallásszabadságot hirdetett, és visszavonatta Szaniszló valamennyi korábbi reformintézkedését. A szejmben az orosz követ olyannyira erőszakos eszközökkel – például az ellenállók Szibériába való száműzetésével – vitte keresztül akaratát, hogy tevékenysége országos felháborodást keltett. A lázadó nemesek Bar városában konföderációt alapítottak, mely 1768 után négy évig fegyverrel küzdött az orosz befolyás, majd később az országot felosztó birodalmak intervenciója ellen. A bari konföderáció háborúja elgondolkodtatta a három nagyhatalmat: úgy tűnt, a status quo már erőszakos eszközökkel sem tartható fenn, ezért a szövetségeseknek más megoldás után kellett kutatniuk. A legcélszerűbb módszernek Lengyelország megcsonkítása volt, amire az igények már a század elején megvoltak: a porosz király területi összeköttetést akart létesíteni német és porosz birtokai között, Ausztria – az Árpád-házi magyar királyokra hivatkozva – Galíciát, a régi Halicsot követelte, Oroszország pedig egyszerűen csak közelebb akart kerülni Európához a keleti sztyeppéken. Bár az 1771-ben kezdődő tárgyalások során Habsburg Mária Terézia sokáig ellenállt Katalin és Frigyes szándékának, fia, József – a későbbi II. József császár-király – nyomására végül 1772 februárjában beleegyezett Lengyelország első felosztásába. A porosz–osztrák–orosz csapatok – a kaotikus lengyel viszonyokra hivatkozva – 1772 nyarán, több oldalról betörve, megszállták a királyság egészét, majd augusztus 5-én manifesztumot adtak ki, melyben kinyilvánították, hogy mely területeket kívánják tartósan ellenőrzésük alá vonni. Bár a szövetségesek hivatalosan a rend és béke érdekében cselekedtek, érveiknek ellentmondott, hogy az elkeseredett lengyelek egyes városaikat – például Krakkót – hónapokig védték ellenük. Az 1772. augusztus 5-i dokumentum alapján a három nagyhatalom megkaparintotta Lengyelországtól területének mintegy 30%-át, döntően olyan részeket, melyek gazdasága fejlettebb, népsűrűsége nagyobb volt az országos átlagnál. Poroszország például, mely Danzig kivételével a Balti-tenger teljes déli partvonalát megszerezte, 80%-os részesedést nyert a korábbi lengyel kereskedelem hasznából, a Galíciát és Kis-Lengyelország egyes részeit meghódító Habsburgok pedig Wieliczka és Bochnia gazdag sóbányáira tehették rá a kezüket. Bár Oroszország nyeresége volt a legnagyobb, a sztyeppe szegényes területei mellett csak a balti kikötők jelentettek számára igazi hasznot. A három birodalom mindeközben gondosan ügyelt arra, hogy hódításának kellő legitimációt adjon – és elkerülje a brit–francia beavatkozást –, ezért a felosztási szerződés

181

1772. szeptember 22-i ratifikálása után mindent megtettek annak érdekében, hogy az új határokat a lengyel szejm is elismerje. Miután a nyugati hatalmak tétlenül szemlélték a felosztást, az országgyűlés egy része hajlandónak mutatkozott erre, bár a beleegyezést csak rengeteg erőszak, személycsere és jogi ügyeskedés árán lehetett elérni. A csonka szejm végül 1773. szeptember 18-án fogadta el Lengyelország első felosztását, melyet 1793 és 1795 során még két hasonló határváltoztatás követett. Miután az osztozkodás nem veszélyeztette Európa erőegyensúlyát, a nyugati nagyhatalmak nem láttak okot a beavatkozásra, így Lengyelország eltűnt a térképről, és a térség hosszú ideig az orosz, porosz – majd német – és osztrák uralkodók befolyása alá került.

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1772_augusztus_5_lengyelorszag_elso_felosztasa/

A Lengyel-Litván Unió 1773-1789

182

Konstytucja 3 maja (właściwie Ustawa Rządowa z dnia 3 maja) – uchwalona 3 maja 1791 roku ustawa regulująca ustrój prawny Rzeczypospolitej Obojga Narodów. Powszechnie przyjmuje się, że Konstytucja 3 maja była pierwszą w Europie i drugą na świecie (po konstytucji amerykańskiej z 1787 r.) nowoczesną, spisaną konstytucją. Konstytucja 3 maja została ustanowiona ustawą rządową przyjętą tego dnia przez sejm. Została zaprojektowana w celu zlikwidowania obecnych od dawna wad systemu politycznego Rzeczypospolitej Obojga Narodów i jej złotej wolności. Konstytucja wprowadziła polityczne zrównanie mieszczan i szlachty oraz stawiała chłopów pod ochroną państwa, w ten sposób łagodząc najgorsze nadużycia pańszczyzny. Konstytucja zniosła zgubne instytucje, takie jak liberum veto, które przed przyjęciem Konstytucji pozostawiało sejm na łasce każdego posła, który, jeśli zechciał – z własnej inicjatywy, lub przekupiony przez zagraniczne siły, albo magnatów – mógł unieważnić wszystkie podjęte przez sejm uchwały. Konstytucja 3 maja miała wyprzeć istniejący chaos, popierany przez część krajowych magnatów, na rzecz monarchii konstytucyjnej. W tym samym czasie przetłumaczono Konstytucję na język litewski. Przyjęcie Konstytucji 3 maja sprowokowało wrogość sąsiadów Rzeczypospolitej Obojga Narodów. Podczas wojny w obronie konstytucji, Polska zdradzona przez swojego pruskiego sprzymierzeńca Fryderyka Wilhelma II została pokonana przez Imperium Rosyjskie Katarzyny Wielkiej, sprzymierzonej z konfederacją targowicką – spiskiem polskich magnatów przeciwnych reformom osłabiającym ich wpływy. Po utracie niepodległości w 1795 roku, przez 123 lata rozbiorów, przypominała o walce o niepodległość. Zdaniem dwóch współautorów, Ignacego Potockiego i Hugona Kołłątaja była "ostatnią wolą i testamentem gasnącej Ojczyzny". Konstytucja obowiązywała przez 14 miesięcy, w tym czasie Sejm Czteroletni uchwalił szereg ustaw szczegółowych, które były rozwinięciem jej postanowień. Sejm grodzieński (1793), aktem oblatowanym w Grodnie 23 listopada 1793 roku uznał Sejm Czteroletni za niebyły i uchylił wszystkie ustanowione na nim akty prawne. http://pl.wikipedia.org/wiki/Konstytucja_3_maja

183

Konstytucja 3 Maja Informacje ogólne Konstytucja 3 Maja, ustawa zasadnicza z 1791 uchwalona na Sejmie Czteroletnim przez stronnictwo patriotyczne jako rezultat kompromisu ze stronnictwem królewskim, będąca wynikiem dążeń do naprawy stosunków wewnętrznych w Rzeczpospolitej po I rozbiorze (Rozbiory Polski), ustalająca podstawy ustroju nowożytnego w Polsce.

Postanowienia konstytucji Jej wstępnym etapem było Prawo o sejmikach z 24 III 1791 oraz Prawo o miastach (królewskich) z 18 IV 1791. Pozostawiała ustrój stanowy, z pewnymi drobnymi zmianami: znacznie uszczuplono wpływy magnaterii na elekcję, Senat i zarząd kraju, wykluczając z sejmików szlachtę nieposesjonatów, stanowiącą najgorliwszą klientelę magnatów. W prawie wyborczym feudalny cenzus urodzenia szlacheckiego zastąpiono burżuazyjnym cenzusem posiadania. Mieszczanom zatwierdzono prawo nabywania dóbr i uzyskiwania nobilitacji.

Sprawa włościańska Utrzymując poddaństwo Konstytucja pozbawiała szlachtę prawa najwyższej zwierzchności wobec poddanych, przyjmując ich "pod opiekę prawa i rządu krajowego". Indywidualne umowy chłopów z dziedzicami o zamianę pańszczyzny na czynsz teraz nie mogły już być samodzielnie unieważniane przez szlachtę.

Reformy państwowe Postanowienia Konstytucji centralizowały państwo, znosząc odrębność między Koroną i Litwą, wprowadzając jednolity rząd, skarb i wojsko. Za religię panującą uznano katolicyzm, przy zupełnej tolerancji innych, uznanych przez państwo wyznań. Konstytucja wprowadziła trójpodział władzy: władzę ustawodawczą miał sprawować dwuizbowy Sejm, składający się ze szlachty-posesjonatów (204 posłów) i 24 plenipotentów miast. Zmniejszono znacznie rolę Senatu, instrukcje poselskie, konfederacje i liberum veto zostały zniesione, decyzje miały zapadać zwykłą większością głosów. Kadencja Sejmu trwała 2 lata, posiedzenia zwoływane były w razie potrzeby, co 25 lat miano zwoływać Sejm w celu poprawy konstytucji. Władzę wykonawczą przyznano królowi wraz z Radą, tzw. Strażą Praw, złożoną z prymasa i 5 ministrów: policji, pieczęci, czyli spraw wewnętrznych, interesów zagranicznych, wojny i skarbu, mianowanych przez króla. Ministrowie odpowiadali przed Sejmem za podpisane przez siebie akty. Król był przewodniczącym Straży, miał prawo nominacji biskupów, senatorów, ministrów, urzędników i oficerów, w razie wojny sprawował naczelne dowództwo nad wojskiem. Zniesiono wolną elekcję, po śmierci Stanisława Augusta tron miał być dziedziczny, tylko w razie wymarcia rodziny królewskiej szlachta miała wybierać nową dynastię. Konstytucja zapowiadała reorganizację sądownictwa, postulując konieczność stworzenia stale urzędujących sądów ziemskich i miejskich oraz sprawujących nad nimi nadzór w drugiej instancji Trybunałem Koronnym i sądem asesorskim. Próba przeprowadzenia reform została przekreślona już w połowie 1792. Przyczyniła się do tego Targowica i wkroczenie wojsk rosyjskich do Rzeczpospolitej. Konstytucja 3 Maja była drugą na świecie (po Stanach Zjednoczonych) ustawą regulującą organizację władz państwowych, prawa i obowiązki obywateli. Była wielkim osiągnięciem narodu chcącego zachować niezależność państwową, zabezpieczała możliwość rozwoju gospodarczego i politycznego kraju. Do tradycji trzeciomajowych nawiązywały później różne kierunki polityczne, dosyć dowolnie interpretując idee ustawy zasadniczej z 1791.

http://portalwiedzy.onet.pl/7489,,,,konstytucja_3_maja,haslo.html

184

Problemy z Konstytucją 3 Maja.

Po zawarciu Unii Lubelskiej Polska i Litwa utworzyły swego rodzaju konfederację. Miały wspólnego monarchę oraz parlament, ale oddzielne urzędy centralne, oddzielne wojska, skarb, odrębne systemy prawne. Wewnętrzna granica Rzeczpospolitej była zarazem granicą celną. Armia jednego państwa związkowego nie mogła wkraczać na terytorium drugiego państwa bez jego zgody. Na mocy przepisów III Statutu Litewskiego urzędy w WKL mogli sprawować tylko jego mieszkańcy. Żydzi litewscy oraz polscy również posiadali dwie odrębne struktury etniczno-samorządowe. Konstytucja uchwalona 3 maja 1791 zmieniła dotychczasowy charakter państwa. Powołano wspólne ministerstwa wojska i skarbu, wcześniej działała już wspólna Komisja Edukacji Narodowej. Rzeczpospolita straciła konfederacyjny charakter i stała się ni to federacją, ni to państwem unitarnym. Nawet zawarcie Zaręczenia Wzajemnego Obojga Narodów nie zniwelowało do końca obaw ówczesnych Litwinów przed całkowitym wchłonięciem ich państwa przez Polskę. Późniejsza wersja dziejów WKL, lansowana przez nacjonalistycznych historyków, głosiła, że okres istnienia Rzeczpospolitej Obojga Narodów to były dla Litwy „stracone wieki”, a kulminacja nieszczęść nastąpiła wraz z uchwaleniem konstytucji wspólnego państwa. Spór o charakter RON, a także o znaczenie Konstytucji 3 Maja, jest w gruncie rzeczy sporem o przebieg i charakter polonizacji ziem dawnego WKL. W roku 1907 zabrał głos w tej sprawie Bolesław Prus, polemizując z teoriami głoszonymi przez nacjonalistów litewskich : „ A jakie to krzywdy wyrządziła polskość Litwie? Gdzie są ci męczennicy litewskiej wolności, których zsyłali lub zabijali Polacy ? Jakież to wsie litewskie spalili, jakie ograbili pamiątki, jakie zburzyli ogniska cywilizacji? Gdzie te lochy, w których polskość więziła litewskich patriotów(…), te polskie zakazy przeciw litewskiemu językowi ?”. Litwini prędzej czy później będą musieli odpowiedzieć sobie na pytania postawione kiedyś przez Prusa. Dopiero wtedy, gdy sformułują rzetelną odpowiedź, porzucą dylematy i wątpliwości związane z oceną Konstytucji 3 Maja. Jeremi Sidorkiewicz http://blog.kurierwilenski.lt/samsel/2011/05/04/problemy-z-konstytucja-3-maja/

185

Jan Matejko KONSTYTUCJA 3-GO MAJA. SEJM CZTEROLETNI. KOMISJA EDUKACYJNA. ROZBIOR R. P. 1795.

Lengyelország májusi alkotmánya (lengyelül Konstytucja Trzeciego Maja) a világ második, és Európa első írott alkotmánya, melyet 1791. május 3-án fogadott el a lengyel-litván unió államának Szejmje. Az alkotmány politikai értelemben egyenlőnek mondta ki a városi polgárokat a nemességgel, és állami védelem alá helyezte a parasztokat. Emellett eltörölte a liberum veto intézményét. A májusi alkotmány elfogadásának hatására a lengyel-litván államot megtámadták szomszédai. A háborús vereség következtében megtörtént Lengyelország második felosztása. Két megalkotója, Ignacy Potocki és Hugo Kołłątaj szavai szerint a májusi alkotmány volt „az elmúló haza végakarata és testamentuma”.

Lengyelország májusi alkotmánya (Jan Matejko festménye, 1891). II. (Poniatowski) Szaniszló Ágost belép a Szt. János katedrálisba, ahol a Szejm tagjai esküt tesznek az új alkotmány megtartására. A háttérben a varsói királyi palota, ahol az alkotmányt éppen elfogadták. http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g_m%C3%A1jusi_alkotm%C3%A1nya

186

1791. május 3. | A szejm elfogadja Lengyelország új alkotmányát Szerző:

Tarján M. Tamás

1791. május 3-án fogadta el a lengyel szejm a kelet-európai ország új alkotmányát (az ún. május 3-i alkotmányt), mely Európában az első, a világon a második polgári szellemű alaptörvény volt. A Litvániával perszonálunióban álló Lengyelország, mely a 17. században még Európa legkiterjedtebb állama volt, 1791-re eljutott a megsemmisülés szélére. Az Articuli Henriciani 1573es rendelkezései, majd az 1652-ben adományozott liberum veto joga elhozta ugyan a lengyel nemesek számára az aranyszabadságot, de megbénította a szejmet és az ország kormányzatát, ami Lengyelország folyamatos tekintélyvesztését okozta. Sobieski János (ur. 1674-1696) után a lengyel állam a környező nagyhatalmak bábja lett, területén gyakran háborúk zajlottak, a 18. század második felében pedig a megerősödő orosz, porosz és Habsburg nagyhatalmak eltervezték felosztását. A legnagyobb befolyást Lengyelországra II. (Nagy) Katalin orosz cárnő (ur. 1762-1796) gyakorolta, kihasználva a II. Szaniszló Ágost király (ur. 1764-1795) által tervezett reformokat ellenző nagybirtokosok, valamint földnélküli nemesek ellentétét. Katalin, Mária Terézia (ur. 17401780) és II. Frigyes (ur. 1740-1786) az 1772-es első felosztás során a lengyel nemesi szabadságok védelmezőjeként lépett fel, hármuk érdeke ahhoz a rendszerhez fűződött, mely megbénította Lengyelországot és kiszolgáltatta a szomszédai kegyeinek. Miután az 1780-90-es évek fordulóján Poroszország a forradalmi Franciaországgal, a Habsburgok és Oroszország pedig az Oszmán Birodalommal kerültek háborús konfliktusba, a nagyhatalmi nyomás enyhült Lengyelország felett, ezért az 1788 óta ülésező négyéves szejm 1791. május 3-án elfogadott egy új, polgári szellemben írt alkotmányt, mely a három évvel korábbi amerikai alaptörvény szellemében íródott. A nagyrészt Stanislaw Malachowski és Hugo Kollataj munkája révén elkészült új lengyel alkotmány megszüntette a „nemesi aranyszabadság” címén dúló anarchiát, felszámolta a nemesi jogokat, a jobbágyi rendszert és törvény előtti egyenlőséget valósított meg. A felvilágosult Montesquieu gondolatai nyomán az alaptörvény rendelkezett a hatalmi ágak szétválasztásától, független bíróságot, kétévente kötelezően összehívott kétkamarás szejmet hozva létre, a végrehajtói hatalmat pedig a király és az általa vezetett tanács kezébe rakta le. A május 3-i alkotmány az esetleges lázadásoknak próbálta elejét venni a perszonálunió helyett az egységes királyság kikiáltásával és a konföderációs szervezkedések megtiltásával. Mivel a lengyel király 1791-ben szövetséget kötött II. Frigyes Vilmos porosz uralkodóval (ur. 1786-1797), úgy tűnt, a lengyel állam végre mozgásteret nyert a reformok kibontakozásához, a háttérben azonban II. Katalin már sikeresen munkálkodott egy újabb belháború kirobbantásán. Az új alkotmány elsősorban az elszegényedett nemesek érdekeit sértette, akik az alaptörvény révén a felszabaduló jobbágyokkal azonos pozícióba kerültek. Ez a változás főleg az Oroszországgal szomszédos, elmaradottabb litván területeken szült engedetlenséget, ahol egy Potyemkin herceg által megszövegezett kiáltvány 1792 áprilisában létrehozta a Targowicai Konföderációt, Franciszek Branicki és Szceszny Potocki vezetésével. A konföderációra hivatkozva 1792 májusában mintegy 100 000 orosz katona tört be Lengyelországba, akiket a keleti lázadók még 20 000 fővel egészítettek ki. II. Szaniszló Ágost hiába bízott nyugati szomszédjában, Poroszország az első pillanatban elárulta őt, és orosz oldalon belépett a háborúba. A Poniatowski és Kosciuszko vezette királyi hadak velük szemben nem érték el a 40 000 főt sem, ráadásul a kezdeti vereségek hatására a király a vérengzés megakadályozása érdekében átállt a konföderáció oldalára. Az alkotmányos kísérlet elbukott, a két nagyhatalom pedig a békével 1793-ban újabb területeket szakított le Lengyelországból, egy középső sávot hagyva meg látszólag független államként. Miután Tadeusz Kosciuszko 1794-ben Varsóban újabb felkelést támasztott, a következő évben a környező nagyhatalmak – ekkor a Habsburgok is részt vettek a felosztásban, megszerezve Nyugat-Galíciát – végleg felszámolták Lengyelországot, melynek államisága egészen az első világháború végéig megszűnt. http://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/1791_majus_3_a_szejm_elfogadja_lengyelorszag_uj_alkotmanyat/

187

Második felosztás

A második felosztás (1793.)

1790-ben, amikor a politikai légkör reménytelenül elromlott Lengyelország számára, Poroszország, halálos ellensége szövetségkötést kényszerített ki. A lengyel–porosz paktumot 1790-ben írták alá. A feltételek olyanok voltak, hogy a következő két felosztást előrevetítették. Az 1791. lengyel alkotmány – mely harmadik korszerű polgári alkotmány volt a világon – polgárjogot biztosított a burzsoáziának, biztosította a kormányzás három ágának függetlenségét, és kiküszöbölte a Repnyin alkotmány visszaéléseit. Lengyelország még egyszer reformokat mert hozni Oroszország engedélye nélkül és a császárnő ismét megharagudott és megtámadta 1792-ben. A májusi alkotmány elfogadása az unió által azonnali agresszív válaszlépést váltott ki szomszédaiból, akik tartottak az unió megújulásától. A kialakult háborúban az oroszbarát mágnások, a targowicai konföderáció Ausztria semleges magatartása mellett harcot indítottak az alkotmányt védelmező lengyel erőkkel szemben. Elárulva porosz szövetségeseik által az alkotmány hű erők vereséget szenvedtek és a második és harmadik felosztásra a következő két évben sor került, és ezzel az unió sorsa megpecsételődött. A második felosztás alkalmával Oroszország és Poroszország egymást segítette hozzá elegendő terület szerzéséhez, így Lengyelország határain belül az 1772-es lakosságnak már csak egyharmada maradt. A Wawelt 1794-ben a porosz hadsereg is elfoglalta, ekkor az addig soha nem érintett koronázási jelvényeket is elrabolták (a koronázási kard kivételével). A 17. század háborúi során a Wawel várfalát felújították.

188

II. Poniatowski Szaniszló Ágost klepszidrával - Marcello Bacciarelli festménye (1793)

189

Tadeusz Kościuszko

Tadeusz Kościuszko lovasszobra a Wawelben (Fotó: Buskó András)

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko herbu Roch III (ur. 4 lutego 1746 w Mereczowszczyźnie, zm. 15 października 1817 w Solurze) – polski i amerykański generał, inżynier fortyfikator, uczestnik wojny o niepodległość Stanów Zjednoczonych (1775–1783), przywódca powstania przeciw Rosji i Prusom w Rzeczypospolitej, Najwyższy Naczelnik Siły Zbrojnej Narodowej w insurekcji 1794. http://pl.wikipedia.org/wiki/Tadeusz_Ko%C5%9Bciuszko

190

Tadeusz Kościuszko

Kościuszko Tadeusz Kościuszko Tadeusz Andrzej Bonawentura (1746-1817), generał, bohater narodowy. Pochodził ze średniej szlachty, po ukończeniu szkoły średniej kształcił się w Szkole Rycerskiej, następnie jako stypendysta królewski wyjechał do Paryża. W 1774 w stopniu kapitana artylerii powrócił do kraju.

Udział w wojnie o niepodległość Stanów Zjednoczonych W 1775 wyjechał do Ameryki, by wziąć udział w walce o niepodległość Stanów Zjednoczonych. Jako inżynier wojskowy fortyfikował Filadelfię i obozy amerykańskiej armii północnej. W październiku 1775 mianowany został przez Kongres pułkownikiem. W walkach szczególnie odznaczył się przy oblężeniu Saratogi (1777), w 1783 mianowany został generałem brygady. W następnym roku wrócił do Polski i osiadł w swym majątku Siechnowicze. W 1789 powołany został do wojska polskiego w stopniu generała-majora. W 1792 w czasie wojny polsko-rosyjskiej walcząc w armii koronnej odznaczył się w bitwach pod Zieleńcami, a zwłaszcza pod Dubienką. Po przystąpieniu Stanisława Augusta do Targowicy podał się do dymisji i wyjechał do Lipska. W 1793, z ramienia emigracji polskiej, udał się do Paryża, by uzyskać pomoc dla Polski od francuskiego rządu rewolucyjnego. Jego misja nie powiodła się. Przewidziany na przyszłego wodza powstania w Polsce, brał udział w pracach sprzysiężenia powstańczego 1793-1794. We wrześniu 1793, uznając brak możliwości zorganizowania skutecznego powstania narodowego, wyjechał do Włoch. Powrócił do Polski w marcu 1794.

Naczelnik powstania kościuszkowskiego Po ogłoszeniu insurekcji w Krakowie (24 III 1794) Kościuszko objął władzę dyktatorską jako Najwyższy Naczelnik Siły Zbrojnej Narodowej. W czasie trwania walk stosował nową taktykę w zakresie współdziałania broni, starając się rekompensować niedostateczne uzbrojenie i wyszkolenie armii powstańczej. Wykazał duże umiejętności w zakresie fortyfikacji polowych. Rozbicie wojsk rosyjskich pod Racławicami (4 IV 1794) umożliwiło spokojniejsze organizowanie armii polskiej i pozyskanie chłopów. Dla zjednania mieszkańców wsi ogłosił dwa uniwersały (pod Winiarami 2 V i Połańcem 7 V 1794) znoszące poddaństwo osobiste i ograniczające pańszczyznę. Po klęsce pod Maciejowicami (10 X 1794) więziony w twierdzy pietropawłowskiej w Petersburgu. Zwolniony przez cara Pawła I w 1796, po złożeniu przysięgi wierności carowi, w 1797 wyjechał do Stanów Zjednoczonych. W lipcu 1798 przybył do Paryża, gdzie współdziałał przy tworzeniu Legionów polskich. Sprzeciwiał się jednak wiązaniu sprawy polskiej z Napoleonem, któremu nie ufał. W 1799 brał udział w zakładaniu w kraju Towarzystwa Republikanów Polskich. Zmarł w Szwajcarii (w Solurze), gdzie spędził ostatnie lata swego życia. Pochowany na Wawelu. http://portalwiedzy.onet.pl/21468,,,,kosciuszko_tadeusz,haslo.html

191

Tadeusz Kościuszko aláírása

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko (magyarosan Kosciuszko Tádé, lengyelül kiejtve) (Mereczowszczyzna, Lengyelország, 1746. február 4. – Solothurn, Svájc, 1817. október 15.) lengyellitván nemzeti hős, hadvezér és a nevét viselő, az Orosz Birodalom ellen indított 1794-es felkelés vezetője.

A Kościuszko család nemesi címere

Tadeusz Kościuszko Születéskori neve: Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko Született: 1746. február 4., Mereczowszczyzna, Lengyelország (ma Fehéroroszország) Elhunyt: 1817. október 15., Solothurn, Svájc

192

Származása és ifjúkora Nemesi családból származott, a piarista szerzeteseknél, majd a varsói katonai akadémián tanult. Később Párizsban építészetet és erődépítészetet és festészetet tanult.

A gyermek Kościuszko

Egy kisebb szerelmi viszony és menekülés Hazatérve Sosnowki tábornok lányait tanította, egyikükbe beleszeretett és megpróbálta elszöktetni; az apa haragja elől Franciaországba menekült, majd 1776-ban Amerikában a britek ellen harcoló hadseregbe állt.

Az amerikai függetlenségi háború Az amerikai függetlenségi háborúban ezredesként harcolt George Washington oldalán. Odaadó és hűséges szolgálatáért a Kongresszus 1783-ban dandártábornokká léptette elő. Ugyanebben az évben megkapta az Egyesült Államok állampolgárságát is.

George Washington főparancsnok

George Washington (1732. február 22. – 1799. december 14.) az Amerikai Egyesült Államok első elnöke (1789–1797), a függetlenségi háború (1775–1783) főparancsnoka és győztes hadvezére. Elnöki tevékenysége előtt szerepet játszott az Egyesült Államok alkotmányának megírásában (1787), majd később az elsők között írta alá a dokumentumot.

193

A lengyel felkelés 1792-ben II. Katalin orosz cárnő csapatai betörtek Lengyelországba, hogy leverjék az oroszok által 1772-ben megszállt területek felszabadítását célzó reformmozgalmat. Kościuszko a nagy dubienkai csatában hadosztálya élén fényes győzelmet aratott az ötszörös túlerővel rendelkező orosz erőkkel szemben, ezért vezérezredes lett, s a franciáktól tiszteletbeli állampolgárságot kapott. A király azonban elállt a reformoktól, Poroszország és Oroszország újabb területeket szállt meg, s a grodnói országgyűlés elismerte az 1793-as felosztást is. Kościuszko a liberálisokkal Szászországba menekült, innen Párizsba küldték, hogy a girondistáktól és jakobinusoktól ügyükhöz támogatást szerezzen.

Az 1794-es nagy felkelés Kościuszko az 1794. március 12-én kitört felkelés katonai vezetője lett, s Krakkóban nyilvános esküt tett: sikerre viszi az ügyet a megszálló orosz és porosz csapatok ellen. A nemzetgyűlés teljes körű vezetővé (diktátorrá) kiáltotta ki, s ő megszervezte a hadsereget és a közigazgatást. Az ellenség fölényét létszámnöveléssel próbálta kiegyenlíteni, sorozott és új alakulatokat, csapatokat, egységeket hozott létre, hadiipar híján sokszor parasztkatonái lándzsát, kiegyenesített kaszát kaptak.

Kościuszko eskütétele Krakkóban 1794. március 12-én

Kościuszko vezetése alatt a lengyelek április 4-én Raclawice mellett vívott csatában megverték az oroszok által küldött hadsereget, ezután Varsóban is kitört felkelés.

194

Jan Matejko, Kościuszko pod Racławicami, 1888

A diktátor polanieci kiáltványában szabad költözést adott a parasztoknak, robotjukat felére csökkentette s megtiltotta elűzésüket földjeikről. Ezzel azonban a nemesség egy részét maga ellen hangolta, a felkelők esélyeit rontotta, hogy a poroszok is beavatkoztak a harcokba. Kościuszko több vereség után Varsóba vonult vissza, a várost két hónapig tudta tartani, úgyhogy az oroszok és poroszok végül felhagytak a város ostromával. Kościuszko ekkor lemondott diktátori hatalmáról és szabaddá tette a parasztságot. Sikerült a poroszok háta mögött fellázítania Wielkopolska tartományt, így II. Frigyes Vilmos király visszavonulásra kényszerült. Hogy az ismét Varsó felé közeledő két orosz hadsereg élükön Szuvorov orosz generálissal egyesülését megakadályozza, 1794. október 10-én a Maciejowicénél csatát kezdeményezett, és először nagy sikereket ért el, de a túlerőtől végül vereséget szenvedett, megsebesült és orosz fogságba esett. A felkelés végül elbukott, Lengyelország a harmadik, 1795-ös felosztással hosszú időre eltűnt a térképről.

Kiszabadulása és élete hátralevő évei Kościuszko Szentpétervárott, a Péter-Pál erődben raboskodott, majd Katalin cárnő halála után (1796) után az utód I. Pál szabadon bocsátotta. Rokkantsága dacára visszatért Amerikába, ahol lelkesen fogadták, és barátságot kötött az akkor még csak alelnök (később az USA elnöke) Thomas Jeffersonnal. 1798-ban Franciaországba utazott, ahol Bonaparte tábornok felkínálta neki a lengyel légió vezetését, de nem fogadta el. Berville-be vonult vissza, s ott maradt a Varsói Nagyhercegség létrejötte után is. A császár bukása után I. Sándor orosz cár kereste meg tanácsokért, de ő társadalmi reformok mellett a Nyugati-Dvina és Dnyeper közti területet követelte a cártól. Mivel a cár erre nem volt hajlandó, a svájci Solothurnba költözött, és ott halt meg egy balesetben 1817. október 15-én. Halála után maradványait Krakkóba vitték, és a Wawel királysírjai mellett temették el. A lengyelek nemzeti hősének szobra a város határában 1823-ban emelt emlékdombon áll.

Emlékezete Több ország nemzeti hőseként számtalan helyet neveztek el róla. Ezek közül kiemelkedik Ausztrália legmagasabb, 2228 méteres csúcsa, a Mount Kosciuszko, amelyet Paul Edmund Strzelecki lengyel felfedező nevezett el róla 1840-ben. A csúcs körül hozták létre a Kościuszko Nemzeti Parkot. 1823-ban a krakkói polgárok a városban található őskori halmok mintájára egy dombot emeltek emlékére.

195

Kościuszko szarkofágja a Wawelben (Fotó: Buskó András)

Kościuszko lovasszobra a Wawelben (Fotó: Buskó András)

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko (magyarosan: Kosciuszko Tádé) lengyel-litván nemzeti hős, hadvezér és a nevét viselő, az Orosz Birodalom ellen indított 1794-es felkelés vezetője. — Az alkotást Leonard Marconi olasz származású lengyel szobrász készítette, de 1899-es halála miatt, veje és szobrásztársa, Antoni Popiel végezte el az utolsó simításokat. 1900-ra elkészült a lovasszobor, de az elhelyezése körüli viták miatt, éveket töltött raktárban, majd a Wawel udvarán helyezték el. Egy tűz során majdnem megsemmisült. 1921-ben helyezték el a jelenlegi helyére, a Wawel IV. Ulászló bástyájára. 1940. február 17-én a németek a szobrot lerombolták, teljesen megsemmisült. 1960-ban a drezdai lakosok összefogásával a szobrot újraöntötték és Krakkónak ajándékozták. A szobor másolatát, 1976-ban, az Amerikai Bicentenárium évében, a krakkóiak Detroitnak ajándékozták.

196

Panorama Racławicka (Raclawicei körkép) (Muzeum Narodowego részlege) – ul. Purkyniego 11, (Fotó Buskó András)

W. Kossak, J. Styka, Kościuszko na koniu (szkic do panoramy), 1893

Panorama Racławicka - Wojciech Kossak és Jan Styka híres, racławicei győzelmet (1794) ábrázoló festménye. Ez a hatalmas festmény (15x114m) különleges eljárások ötvözésének köszönhetően a nézőt "átviszi" más időbe és más valóságba. A racławicei (Krakkó mellett) győzelmet ábrázolja, Tadeusz Kościuszko vezetésével. A körképet a XX. század elején Lembergben lehett látni. A II. világháború után került Wrocławba. A múlt század 80-as éveitől láthatja a nagyközönség. A restaurátorai a Feszti körkép rendbehozatalán is dolgoztak.

197

260 éve született Tadeusz Kosciuszko Kétszázhatvan éve, 1746. február 4-én született Mereczowszczyzna faluban (a mai Fehéroroszországban) Tadeusz Kosciuszko lengyel tábornok, szabadságharcos, államférfi. Nemesi családból származott, a piaristáknál, majd a varsói katonai akadémián tanult. Tehetsége feltűnt II. Szaniszló Ágost királynak, aki Párizsba küldte, itt építészetet, erődépítészetet és festészetet tanult. Hazatérve Sosnowki tábornok lányait tanította, egyikükbe beleszeretett és megpróbálta elszöktetni; az apa haragja elől Franciaországba menekült, majd 1776-ban Amerikában a britek ellen harcoló hadseregbe állt. Philadelphiában erődöt épített a Kontinentális Kongresszus védelmére, s mérnökkari ezredesi rangot kapott. 1777-ben erődítményeket emelt a Hudson folyó mentén, jelentősen hozzájárulva a britek kapitulációjához. Ő végezte West Point megerősítését, a mérnökkar vezérkari főnökeként ő vette blokád alá Charlestont. A függetlenségi háború végén dandártábornok s amerikai állampolgár lett, itteni működése növelte szakmai tudását, republikánus-demokrata hitét. 1784-ben tért haza, de az ellenzéki Czartoryski családhoz fűződő kapcsolatai miatt nem került be a hadseregbe. Az 1789-es liberális reformok idején a helyi nemesség és egykori szerelme, (ekkor már Lubomirski hercegné) támogatása révén tábornok lett, s szerepet játszott az 1791-es lengyel alkotmány létrejöttében is. Negyvennégy évesen beleszeretett egy 18 éves lányba, de az apa beleegyezését most sem sikerült megszereznie. 1792-ben II. Katalin orosz cárnő csapatai betörtek Lengyelországba, hogy leverjék az oroszok által 1772-ben megszállt területek felszabadítását célzó reformmozgalmat. Kosciuszko a dubienkai csatában hadosztálya élén fényes győzelmet aratott az ötszörös túlerővel szemben, ezért vezérezredes lett, s a franciáktól tiszteletbeli állampolgárságot kapott. A király azonban elállt a reformoktól, Poroszország és Oroszország újabb területeket szállt meg, s a grodnói országgyűlés elismerte az 1793-as felosztást is. Kosciuszko a liberálisokkal Szászországba menekült, innen Párizsba küldték, hogy a girondistáktól és jakobinusoktól támogatást szerezzen. Kosciuszko az 1794. március 12-én kitört felkelés katonai vezetője lett, s Krakkóban nyilvános esküt tett: sikerre viszi az ügyet a megszálló oroszok és poroszok ellen. A nemzetgyűlés diktátorrá kiáltotta ki, s ő megszervezte a hadsereget és a közigazgatást. Az ellenség fölényét létszámnöveléssel próbálta kiegyenlíteni, sorozott és új alakulatokat hozott létre, hadiipar híján parasztkatonái lándzsát, kiegyenesített kaszát kaptak.

Kosciuszko esküje

198

Kosciuszko vezetése alatt a lengyelek április 4-én Raclawice mellett megverték az oroszokat, ezután Varsóban is felkelés tört ki. A diktátor polanieci kiáltványában szabad költözést adott a parasztoknak, robotjukat felére csökkentette s megtiltotta elűzésüket földjeikről. Ezzel azonban a nemesség egy részét maga ellen hangolta, a felkelők esélyeit rontotta, hogy a poroszok is beavatkoztak a harcokba. Kosciuszko több vereség után Varsóba vonult vissza, a várost két hónapig tartotta, úgyhogy az oroszok és poroszok végül felhagytak az ostrommal. Kosciuszko ekkor lemondott diktátori hatalmáról és szabaddá tette a parasztságot. Sikerült a poroszok háta mögött fellázítania Wielkopolska tartományt, így II. Frigyes Vilmos király visszavonulásra kényszerült. Hogy az ismét Varsó felé közeledő két orosz hadsereg egyesülését megakadályozza, 1794. október 10-én a Maciejowicénél csatát kezdeményezett, de a túlerővel szemben vereséget szenvedett és sebesülten fogságba esett. A felkelés elbukott, Lengyelország a harmadik, 1795-ös felosztással eltűnt a térképről. A vezér a szentpétervári Péter-Pál erődben raboskodott, majd Katalin 1796-os halála után fia, I. Pál szabadon bocsátotta. Rokkantsága dacára visszatért Amerikába, ahol lelkesen fogadták, barátságot kötött az akkor még csak alelnök Jeffersonnal. 1798-ban Franciaországba utazott, de Bonaparte ajánlatát a lengyel légió vezetésére nem fogadta el. Berville-be vonult vissza, s itt maradt a Varsói Nagyhercegség létrejöttekor is. A császár bukása után I. Sándor orosz cár kereste meg, de ő társadalmi reformot követelt a cártól s a Nyugati Dvina és Dnyeper közti területet. Nem kapva választ irreális kéréseire a svájci Solothurnba költözött, itt halt meg egy baleset következtében 1817. október 15-én. Halála után maradványait Krakkóba vitték, s a Wawel királysírjai mellett temették el, a lengyelek nemzeti hősének szobra a város határában 1823-ban emelt emlékdombon áll. (Múlt-kor/Panoráma, Sajtóadatbank) http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=12359

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tadeusz_Ko%C5%9Bciuszko

199

Harmadik – végső – felosztás A Kościuszko-felkelés elbukása után nem egészen egy évvel, 1795. október 24-én Oroszország, Poroszország és Ausztria uralkodói megállapodást írtak alá, melynek értelmében végrehajtották Lengyelország utolsó, végső felosztását. A harmadik felosztás a belső krízis és a szomszédos birodalmak expanzív tevékenységének eredménye volt, de közrejátszott a Kościuszko-felkelés sikertelensége és az hogy Lengyelország háborút vesztett Oroszországgal és Poroszországgal szemben.

Területi veszteségek

Lengyelország harmadik felosztása

A harmadik felosztás után minden területet elveszített Lengyelország a Nyemantól és Bugtól keletre (120 ezer km²) Oroszország javára. Az elrabolt területeken kormányzóságokat alapítottak: a volhíniait Izasław székhellyel, a grodnóit, a minszkit és a litvánt Vilnius fővárossal. A három felosztás eredményeképpen az oroszok összesen 471 ezer km² területet szereztek 6 millió lakossal. Poroszország elfoglalta Varsót és a Nyemantól és a Pilicától nyugatra eső területeket (55 ezer km²). Ezen felül a Hohenzollern királyság területéhez csatolták az úgynevezett Új Sziléziát Siewierzzsel. Az új porosz területeken két tartományt alakítottak ki: Dél-Poroszországot a varsói részleggel és Új Porosz Keletet, mely a płocki és białystoki területet ölelte fel. Az összes Poroszország által megszállt terület 148 ezer km²-re rúgott, lakossága 2,7 millió volt. Ausztria a harmadik felosztásban bekebelezte Krakkót, Sandomierzt és a radomi és lublini vajdaságot (47 ezer km²). Az osztrák területen öt részleg (melyeket cirkulának hívtak) alakult: a radomi, kielcei, krakkói, lublini és siedlcei. Az egész területet együttesen Új-Galíciának nevezték ellentétben ÓGalíciával, melyet még 1772-ben szereztek meg. A teljes osztrák megszállt terület 129 ezer km² volt 3,8 millió lakossal.

200

1795-ben, Lengyelország harmadik felosztásakor a Wawel osztrák fennhatóság alá került. Az osztrák hadsereg a Wawelt laktanyává alakította át, ami egy sor átépítéssel és pusztítással járt: befalazták az árkádokat, a vár belső tereit átalakították, az épületek egy részét lebontották (többek között a szent György és szent Mihály templomot). A krakkói felkelés elbukása és a Krakkói köztársáaság eltörlése után a Wawelben három hatalmas katonai kórházat építettek.

Következmények Poniatowski Szaniszló Ágost király elhagyta Varsót és orosz dragonyosok kíséretében Grodnoba ment az orosz helyettese felügyelete alatt, ezután november 25-én lemondott a hatalomról Oroszország javára. Ez szolgált alapot arra, hogy Oroszországnál de facto letétbe került a lengyel korona, és Oroszország beleegyezése nélkül később Napóleon nem akarta és nem tudta visszajuttatni a lengyel királyságnak. Poniatowski Szaniszló Ágost Pétervárott halt meg 1798. február 12-én. 1815 és 1870 között és a bécsi kongresszus utáni első években kihunyt a remény, hogy legalább részleges autonómiát kapjon Lengyelország, 1815-ben véglegesítették a megszállt területek határait (1833-ban kisebb kiigazítás történt), a helyzet egészen 1918-ig változatlan maradt. A varsói hercegség felosztását, melyet a bécsi tanácskozások alatt hajtottak végre, hibásan negyedik felosztásnak hívják egyesek (néha a negyedik felosztást a Molotov–Ribbentrop-paktumra értik). Az állami függetlenség elveszítése után a lengyelek, különösen a katonák jelentős része, emigrált az országból, főleg Szászországba, Itáliába és Franciaországba. Sokan közülük sorsukat Bonaparte Napoleonnal kötötték össze. Felhívására 1797 februárjában Lombardiában két lengyel légió alakult Henryk Dąbrowski és Karol Kniaziewicz tábornok vezetésével, ezek soraiba főleg az osztrák hadsereg által elfogott lengyel hadifoglyok kerültek. Már 1797 májusában részt vettek a lengyel légiók az osztrák hadsereg elleni, Rómáért folytatott harcokban. Júliusban az egyik alapító, Józef Wybicki komponálta a "Mazurek Dąbrowskiego" dalt, mely később lengyel állami himnusz lett. A 19. század második felében az osztrákok úgy építették át a krakkói várfalakat, hogy a krakkói erőd részévé váljanak (például két ágyuállásokkal ellátott bástya épült). Ezzel egyidejűleg a lengyelek folyamatosan kísérleteket tettek a Wawel visszaszerzésére. A katedrálisban Józef Poniatowski és Tadeusz Kościuszko ünnepélyes temetése zajlott le. A Potockikápolnát klasszicista stílusban építették át, melyben felállították a híres szobrász, Bertel Thorvaldsen által készített szobrot Artur Potockiról. Ennek a mesternek másik alkotása Zofia királyné kápolnájába került. 1869-ben véletlenül felnyitották Nagy Kázmér koporsóját, ami alkalmat adott újratemetésére. Egyúttal felmerült más királysírok szarkofágjainak kitisztítása, (újakat is készítettek - például Ferenc József Wiśniowiecki Mihály király szarkofágját készíttette el, akinek a felesége Habsburg lány volt) és a földalatti kriptákat folyosókkal kötötték össze.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g_h%C3%A1rom_feloszt%C3%A1sa

201

Epilogus Lengyelországot szomszédai három alkalommal osztották fel. 1772-ben a szomszédai elvették az ország területének nagyobb részét, a megmaradt csonka ország reformokkal kísérletezett. 1793-ban megszűnt a független Lengyelország, felosztotta egymás között Oroszország, Poroszország és Ausztria. 1795-ben újraosztották egymás között a lengyel területeket.

19. század A napóleoni háborúk után alatt létrehozták a Varsói Nagyhercegséget. Ez az állam francia érdekeket szolgált. Az 1815-ös bécsi kongresszuson kialakítottak egy Lengyel Királyságot, amelynek királya az orosz cár lett. Az úgynevezett Kongresszusi Lengyelországnak liberális alkotmánya volt, azonban az Orosz Birodalom de facto annektálta az országot. Az ismétlődő lengyel felkeléseket leverték. A 19. század vége felé már az oroszosítást kellett elszenvedniük a lengyeleknek. Ekkor az osztrák uralom alatt álló terület, a Galíciai Királyság és Krakkó vált a lengyel kultúra menhelyévé. A porosz, majd német kézen lévő területek részesedtek Németország gazdasági fellendülésében, de ez együtt járt a lengyel nyelv használatának visszaszorulásával.

Lengyelország 1815-ben

202

20. század

Lengyelország 1920-ban

Az első világháború alatt az antant hatalmai megállapodtak abban, hogy Lengyelországot helyre kell állítani, de lényegében ezért semmit sem tettek, azt a lengyel hadsereg vívta ki, Tuhacsevszkij hadseregének legyőzésével. Nem sokkal a német fegyverletétel után, 1918 novemberében, Lengyelország visszanyerte függetlenségét (második Lengyel Köztársaság 1919-1939), 1919. évi lengyel–szovjet háború. Ezután az egymást követő lengyel kormányok általában nem töltötték ki idejüket, jellemzően egy éven belül megbuktak. Ezt elégelte meg a hadsereg és 1926-ban Józef Piłsudski, a függetlenségi harcok hőse, a vidéki kúriájához vonuló tisztek kérésére átvette a hatalmat, puccsot hajtott végre. Így kialakult a szanációs rendszer. Ettől kezdve katonai diktátorok váltották egymást a II. világháborúig. A második világháború a Lengyelország ellen 1939. szeptember 1-jén indított német támadással kezdődött. Szeptember 17-én csatlakozott a németekhez Szovjetunió. A lengyel kormány sohasem ismerte el a két totalitárius diktatúra által elért győzelmet, és külföldről irányította tovább a harcot. Az elkövetkező hat év Lengyelországra rettenetes szenvedést hozott. A világháborúban részt vett valamennyi ország közül Lengyelország vesztette el polgárait a legnagyobb arányban: a hatmilliós veszteség felét zsidók tették ki. Varsó elestével nem szűnt meg a lengyelek németellenes harca. A különböző hazai partizánmozgalmak mellett a szövetségesek oldalán a negyedik legnagyobb katonai kontingenst állították ki: lengyel katonák harcoltak a Vörös Hadsereg, a brit és az amerikai hadsereg kötelékében. A magyar területre rendezetten visszavonuló lengyel csapatok ellátását (zsold,...) és a Balkánon keresztül külföldre távozását a magyar kormány (a német nyomás miatt titokban), de hatékonyan segítette. Ebben az időben egyedül Magyarországon működött lengyel gimnázium, az általa kiállított érettségit a lengyel állam elismerte.

203

A háború után Lengyelország területét nyugat felé tolták, a keleti határ a Curzon-vonal, míg nyugaton az Odera–Neisse határt alakították ki. Ezáltal Lengyelország területe mintegy 76 ezer négyzetkilométerrel, a háború előtti méretének 20%-ával csökkent. A határmódosítások emberek millióinak a vándorlását kényszerítették ki. Lengyelország ily módon, történetében először, egynemzetiségű országgá vált. A Szovjetunió győzelme után, Közép-Európa más államaihoz hasonlóan, Lengyelországban is kommunista kormány alakult. 1948-ban a sztálinista fordulat a totalitárius korszak kezdetét hozta.

Lengyelország 1947-ben A II. világháború után a szürke terület a Szovjetunió része lett, a rózsaszín terület pedig Németországtól Lengyelországhoz került.

1956-ban a totalitárius rendszer kevésbé szigorú formát öltött. Sok ember kiszabadult a börtönökből, az elnyomás enyhült. A munkások megmozdulásainak hatására 1980-ban megalakult a Szolidaritás Független Szakszervezet, amely néhány év alatt jelentős politikai erő lett. Nem roppant meg az 1981-ben ellene bevezetett hadiállapot idején sem. Komoly mértékben járult hozzá a Lengyel Egyesült Munkáspárt uralmának aláásásához. 1989-ben megnyerte az első demokratikus választásokat, az elnöki székbe is a Szolidaritás jelöltje, Lech Wałęsa került.

204

A rendszerváltás óta A gazdasági életben alkalmazott sokkterápia az 1990-es évek elején lehetővé tette a lengyel gazdaság gyors átállását a piacgazdaságra. Lengyelország az egyik legdinamikusabban fejlődő rendszerváltó állammá vált. 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz. A kormány hatásos kampánya is közrejátszott abban, hogy az EU-csatlakozásról 2003 júniusában tartott népszavazáson az igen volt többségben. Lengyelország 2004. május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz.

Lengyelország régiós térképe (2011)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g

205

Lengyelország közigazgatási térképe

206

Választott uralkodók (1573 - 1795): A Lublini Unió nemesi köztársaságának királyai

Valois

V. Valois Henrik * 1551. szeptember 19. † 1589. augusztus 2.

Jagelló

Báthory

Vasa

Vasa

Vasa

Jagelló Anna * 1523. október 18. † 1596. szeptember 9.

Báthory István * 1533. szeptember 27. † 1586. december 12.

III. Zsigmond * 1566. június 20. † 1632. április 30.

IV. Ulászló * 1595. június 9. † 1648. május 20.

II. János Kázmér * 1609. március 22. † 1672. december 16.

Wiśniowiecki Wiśniowiecki Mihály * 1640. május 31. † 1673. november 10.

15731574

Lemondott a trónról.

15751586

I. Zsigmond leánya. Férjével, Báthory Istvánnal együtt uralkodott.

15751586

Jagelló Anna férje. Erdély fejedelme is.

15861632

I. Zsigmond unokája.

16321648

III. Zsigmond időb fia.

16481668

III. Zsigmond ifjabb fia. Lemondatták.

16691673

207

Sobieski

III. Sobieski János * 1629. augusztus 17. † 1696. június 17.

Wettin

II. Erős Ágost * 1670. május 12. † 1733. február 1.

Leszczyński

I. Leszczyński Szaniszló

Wettin

II. Erős Ágost

Leszczyński

I. Leszczyński Szaniszló

* 1677. október 20. † 1766. február 23.

(2x)

(2x)

Wettin

Poniatowski

III. Kövér Ágost * 1696. október 17. † 1763. október 5.

16731696

16971706

Első uralkodása, lemondatták.

17041709

Elmenekült az országból.

17091733

Második uralkodása.

17331736

Második uralkodása, lemondatták.

17331763

II. Ágost fia.

II. Poniatowski Szaniszló Ágost 17631795 * 1732. január 17. † 1798. február 12.

208

Az utolsó lengyel király, akit lemondattak a Lengyelországon osztozkodó hatalmak. 1795 után Ausztria, Oroszország és Poroszország uralkodói vették fel a megfelelő rész uralkodójának címét.

Az alábbi családfa Lengyelország uralkodóit tartalmazza 963-tól 1672-ig.

I. Mieszko 931 – 992 I. Boleszláv 967 – 1025

Veszprém 986 – 1032

II. Mieszko 990 – 1034 I. Kázmér 1016 – 1058

I. Boleszláv 1039 – 1081

I. Ulászló 1043 – 1102

209

II. Ulászló 1105 – 1159

Boleszláv 1127 – 1201

IV. Mieszko 1132 – 1211

Zbigniew 1073 – 1114

III. Boleszláv 1085 – 1138

IV. Boleszláv 1121 – 1173

III. Mieszko 1122 – 1202

Odó 1149 – 1194

I. Henrik 1163 – 1238

Ulászló 1190 – 1239

II. Henrik 1196 – 1241

Przemysł 1221 – 1257

(III.) Henrik 1227 – 1266

II. Przemysł 1257 – 1296

IV. Henrik 1258 – 1290

Judit 1271 – 1297

I. Vencel 1271 – 1305

II. Kázmér 1138 – 1194

III. Ulászló 1161 – 1231

I. Leszek 1186 – 1227

Konrád 1187 – 1247

V. Boleszláv 1226 – 1279

Kázmér 1211 – 1267

(IV.) I. Ulászló 1261 – 1333

II. Leszek 1241 – 1288

Károly Róbert 1288 – 1342

Erzsébet 1288 – 1335

Lajos 1326 – 1382

210

Erzsébet 1305 – 1380

III. Kázmér 1310 – 1370

II. Vencel 1289 – 1306

II. Zsigmond 1520 – 1572

István 1533 – 1586

Zsófia 1405k. – 1461

II. Ulászló 1361 – 1434

III. Ulászló 1424 – 1444

IV. Kázmér 1427 – 1492

I. János 1459 – 1501

Sándor 1461 – 1506

Anna 1523 – 1596

János 1537 – 1592

Hedvig 1374 – 1399

I. Zsigmond 1467 – 1548

Katalin 1526 – 1583 III. Zsigmond 1566 – 1632

IV. Ulászló 1595 – 1648

II. János 1609 – 1672

Forrás http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_fejedelmek_%C3%A9s_kir%C3%A1lyok_csal%C3%A1df%C3%A1ja

211

Forrás Berkhoff, Karel C.: „Brothers, We Are All of Cossack Stock”: The Cossack Campaign in Ukrainian Newspapers on the Eve of Independence. Harvard Ukrainian Studies 1997/1. 119-140. Britannica Hungarica, Magyar Világ Kiadó, Budapest Chirovsky, Nicholas: The Lithuanian-Rus' Commonwealth, the Polish domination, and the CossackHetman State. In: Chirovsky, Nicholas: An Introduction to Ukrainian History Vol. 2. New York: Philosophical Library, 1984. Davies, Brian L.: Warfare, state and society on the Black Sea steppe, 1500-1700, Routledge, 2007. 78208. Font Márta – Varga Beáta: Ukrajna története, Budapest: Bölcsész Konzorcium, 2006. 91-161. Font Márta–Varga Beáta: Ukrajna Története, JATE Press, Szeged, 2006. Magyar Elektronikus Könyvtár Gebei Sándor: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem külpolitikája (1648-1657), Eger: EKTF Líceum Kiadó, 1996. Gebei Sándor: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem külpolitikája, EKF Lyceum Kiadó, Eger, 1996. ISBN 963-7752-46-3 Hartyányi Jaroszláva: 350 éve kötötték a Perejaszlávi Szerződést. Hromada Henryk Sienkiewicz: Tűzzel-vassal — A Tűzzel-vassal 1980-as magyar kiadásának utószava (írta Kovács Endre), Világirodalmi Könyvkiadó, 1980. History of Poland. Szerk.: Kieniewicz, Stefan. Varsó: PWN – Polish Scientific Publishers, 1968. 237247. Jeremy Black: Hetven döntő csata, Rossbach, Plassey, Quebec fejezetek ISBN 963-9615-15-3 Kappeler, Andreas: From an Ethnonational to a Multiethnic to a Transnational Ukrainian History. In: A Laboratory of Transnational History. Ukraine and Recent Ukrainian Historiography. Szerk.: Georgiy Kasianov, Philipp Ther. Budapest: Central European University Press, 2009. 51-66. Magocsi, Paul Robert: A History of Ukraine, Seattle: University of Washington Press, 1996. 127-305. Magocsi, Paul Robert: Ukraine: An Illustrated History, Seattle: University of Washington Press, 2007. 67-118. Márki Sándor: Orosz-magyar érintkezések az erdélyi fejedelmek korában (Második, befejező közlemény). Erdélyi Múzeum 1894/2. 103-116. Niederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában, Budapest: História Alapítvány, 1995. Subtelny, Orest: Mazepa, Peter I. and the Question of Treason. Harvard Ukrainian Studies 1978/2. 158183. Subtelny, Orest: Ukraine: A History, Toronto: University of Toronto Press Incorporated, 2000. 105177. Sysyn, Frank E.: Seventeenth-Century Views on the Causes of the Khmel’nyts’kyi Uprising: An Examination of the „Discourse on the Present Cossack or Peasant War”. Harvard Ukrainian Studies 1981/4. 430-466. Száray Miklós: Történelem III' ISBN 978-963-16-2813-5 Weinryb, Bernard D.: The Hebrew Chronicles on Bohdan Khmel’nits’kyi and the Cossack-Polish War. Harvard Ukrainian Studies 1977/2. 153-177. Zernack, Klaus: Die Expansion des Moskauer Reichs nach Westen, Süden und Osten von 1648 bis 1689. In: Handbuch der Geschichte Russlands, Band 2. 1613-1856 Vom Randstaat zur Hegemonialmacht, I. Halbband. Szerk.: Zernack, Klaus. Stuttgart: Anton Hiersemann KG Verlag, 1986. 123-151.

212