Nemesi vármegye és szabad kerületek

Vármegyék és szabad kerületek

5

Nemesi vármegye és szabad kerületek Heckenast Gusztáv

A Hajdú-Bihar megyei Levéltári Napok rendezősége azzal a megtisztelő feladattal bízott meg, hogy a Magyarország millecentenáriuma alkalmából rendezett tudományos tanácskozáson bevezető előadást tartsak a nemesi vármegyéről és a szabad kerületekről. Mindenki, aki ezen a konferencián előad, olyan témáról fog beszélni, amelyet hosszú éveken, nem egyszer évtizedeken át kutatott. Én viszont több mint félévszázados történész pályámon soha nem foglalkoztam sem a nemesi vármegyével, sem a szabad kerületekkel. A tematika valamiféle áttekintésére fogok törekedni, nem hozok új tudományos eredményeket, de talán adhatok új szempontokat, áthelyezhetek hangsúlyokat. Munka közben Marc Bloch egy mondatát tartottam szem előtt: „a történelem a változás tudománya és – sok tekintetben – a különbségek tudománya.”1 A változásokat és a különbségeket akarom figyelemmel kísérni. Amikor István király felszámolta – ezer évvel ezelőtt a törzsi nemzetségi szervezeten alapuló barbár államot és létrehozta a keresztény magyar királyságot, országában 45 várispánságot, királyi vármegyét szervezett. Utódai alatt a vármegyék száma megszaporodott, kétszáz év alatt 72-re nőtt. Ezek a vármegyék lefedték az ország egész területét, megadták a közigazgatási keretet mind az itt lakóknak, mind az újonnan beköltözőknek. Más közigazgatási struktúrára nem volt se igény, se szükség. A XIII. század nagy társadalmi változások kora. Létrejön a nemesség, megkezdődik – és a XIV. század derekára befejeződik – az egységes jobbágyosztály kialakulása. A királyi vármegye nemesi vármegyévé alakul át. És tömegesen költöznek be vagy kapnak új telepü1

Marc Bloch: A történelem védelmében. Ford. Pataki Pál. Budapest 1974. 35.

6

Heckenast Gusztáv: Nemesi vármegye és szabad kerületek

lésterületet a magyar társadalomtól eltérő struktúrájú rokon és idegen etnikumok: székelyek, szászok, kunok, jászok. Ők nem illeszthetők be a vármegyei szervezetbe. Nem etnikai különbözőségük okán, ez legfeljebb a látszat, hanem helyi társadalmuknak a magyart társadalom nemes-jobbágy dichotómiáját eltérő szerkezete miatt. A székelyek és a jászkunok még őrzik ősi nemzetségi szervezetüket, a szászok társadalma valamiféle kezdetleges, nemesség nélküli polgári társadalom. Sajátságos különállásukat a királyi hatalom kiváltságlevelekkel ismeri el, s egyben rögzíti is. Közigazgatásuk területi egységei nem vármegyék, hanem székek, társadalmuk közvetlenül a királyi hatalomnak van alárendelve, ennek exponense számukra a székely ispán, a szász comes, a jászok és kunok esetében a nádor. A XIV-XV. század folyamán társadalmuk differenciálódik, hat rájuk a magyar társadalom osztályszerkezete, helyi igazgatásukban megjelennek a vármegyei és a szabad királyi városi szervezetre emlékeztető vonások. De megőrzik különállásukat és helyi társadalmukon belül a virtuális egyenlőséget: nem alakul ki nemességük, és nincsenek jobbágyaik. A XVI. század derekán három része szakad Magyarország. A székelyek és a szászok az Erdélyi Fejedelemséghez kerülnek, velük tovább nem foglalkozom, a jászok és a kunok török uralom alá. A kunok és jászok esetében a szakirodalom, bizonyos tekintetben joggal, a kontinuitást hangsúlyozza. Én a diszkontinuitásra helyezném a hangsúlyt. Azok a jászok és kunok, akik a törökkor végén előttünk állnak, már nem a középkor jászai és kunjai. Egyrészt már a középkor végére – ha szokásaikat őrizték is – nyelvükben elmagyarosodtak, másrészt túlnyomó többségükben nem is vér szerinti leszármazottai a XIII. században beköltözött jászoknak és kunoknak. Tömegesen költöztek egykor vármegyei területekről magyar parasztok a jászkun székekbe, Dél-Dunántúlról a Kiskunságba, az Alföld déli vidékeiről a Nagykunságba, a Királyi Magyarország törökkel határos megyéiből pedig a Jászságba. Tudták, hogy hová jönnek, és magukévá tették a jászkun tradíciót. A török uralom végén sorozatosan erősítették meg a királlyal középkori privilégiumaikat, mert ez a vármegyei szervezeten kívül állást, nemesi fennhatóság nélküli szabadparaszti státust jelent számukra. A török időkbe nyúlik vissza egy másik szabad kerület eredete, a hajdúké. A Hajdúkerület – tulajdonképpen csak hét, nyolc, végül hat szabad hajdúváros – még látszatra sem etnikai formáció. A hajdúk magyarok, a közéjük került délszlávok nagyon hamar asszimilálódtak.


7

A török hódítás által szétzúzott vármegyék népéből kerültek ki, a földtől el-, a termelő munkából kiszakított, katonának állt nemesek és jobbágyok voltak. Letelepítésüket a privilegizálásukat Bocskai István indította el. Először csak településenként szerveződtek, szabad kerületté csak fokozatosan, a XVII. század harmadik negyedében alakultak. Megtelepedve olyan szabadparasztokká lettek, akik katonai szolgálattal tartoztak az erdélyi fejdelemnek, illetve a magyar királynak. És mint a jászkun székek, a hajdúvárosok is nyitva álltak a beköltöző jobbágyok előtt. A XVII. század végén, a török kiűzésével, elkerülhetetlenné vált az ország új berendezése. Időben ez egybeesett I. Lipót király abszolutista kísérletével. A bécsi udvarnak el kellett döntenie, mihez kezd újonnan szerzett országával. A vármegyei szervezethez nem nyúltak – még II. József sem nélkülözhette száz évvel később a vármegyei közigazgatást –, de a szabad kerületek sorsa kérdésessé vált. Az abszolutista államnak nemesekre és őket eltartó, ugyanakkor állami adót fizető jobbágyokra volt szüksége, nem pedig privilegizált szabadparasztokra. És természetesen szüksége volt katonákra is. A jászkunok középkori és a hajdúk újabb keletű privilégiumai előírták a katonai szolgálatot. A bécsi udvar úgy látta, hogy a jászkunok esetében ez már fikcióvá vált, a hajdúk esetében még nem. A jászkunokat tehát – pénzre lévén szüksége – 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek, ezzel jobbágysorba taszítva őket: a hajdúk szabadparaszti státusához – de csak a privilegizált hajdúvárosok esetében – nem nyúlt. A Jászkunok tiltakoztak, támogatta őket főbírájuk, a nádor, és számíthattak a tradíciókhoz ragaszkodó rendekre, de nekik nem sok szavuk lehetett. Úgy látszott, hogy a jászkun szabad kerület eltűnik a magyar történelemből. És ekkor kitört a Rákóczi-szabadságharc. A privilegizált hajdúvárosok 1703 nyarán, a jászkun kerületek 1703 késő nyarán kora őszén Rákóczi uralma alá kerültek. A Rákóczi-szabadságharc programja általában a régi szabadságjogok megőrzése és fenntartása volt. Természetes, hogy Rákóczi elismerte a régi privilégiumok érvényét mind a privilegizált hajdúvárosok, mind a Jászkunság esetében. A két szabad kerület azonban különbözőképpen reagált a helyzet megváltozására. A jobbágysorba taszított jászkunok a felszabadulás reményében önként Rákóczi mellé álltak, a hajdúknak viszont semmi kedvük nem volt a megkövetelt katonáskodáshoz, fegyverrel kellett kényszeríteni őket a csatlakozásra.

8


Rákóczi kezdettől fogva mint államfő lépett fel. Hűségesküt vett ki a hozzá csatlakozó nemesektől és az alkotmányos formákat megtartva megújította, általában lecserélte a megyei, valamint a szabad királyi városi tisztikarokat. Érdemes egy pillantást vetnünk rá, hogyan illesztette be független magyar államába a szabad kerületeket. A Hajdúkerület élén 1613 óta – kivéve amikor Erdélyhez tartozott – a király által kinevezett főkapitány állt, aki személyében általában azonos volt a területileg illetékes, Kassán székellő felsőmagyarországi főkapitánnyal. Kuruc felső-magyarországi főkapitány kinevezésére csak 1705 elején került sor,2 a hajdúvárosok viszont már 1703 nyarán Rákóczi uralma alá kerültek. A fejdelem 1703 július végén udvari kapitányát, Buday Istvánt tette meg a hajdúvárosok főkapitányának, akit három évvel később Szemere László brigadéros követett ebben a tisztségben.3 Hasonló módon járt el a jászkunok esetében is. A jászkunok főkapitánya és főbírája a középkor óta a nádor volt, aki hatalmát általában az általa kinevezett alkapitány útján gyakorolta. Most azonban Esterházy Pál nádor megmaradt a király hűségében, itt is el kellett térni a tradíciótól. A megoldás hasonló volt a hajdúkerületéhez. 1703 október végén Vay Ádám udvari marsall lett a Jászkunság főkapitánya,4 alkapitány pedig Török András Hont és Nógrád megyei alispán, aki idővel nemcsak a Jászkunság, hanem a fejedelmi udvar élén is Vay helyettese lett.5 A két szabad kerület függése az államfőtől ezekkel a megoldásokkal épp olyan szorossá vált, mint a Habsburg királyok idejében volt. Rákóczi még két intézkedésével változtatott a két szabad kerület hagyományos viszonyain. Meghívta követeiket az országgyűlésekre, és a Hajdúkerülethez csatolta nyolcadiknak Kálló mezővárost. És mint ahogy a vármegyék legtöbbször alispánjukat és főjegyzőjüket küldték 2

Rákóczi 1705. február 13-án nevezte ki gróf Esterházy Antalt felső-magyaroszági (partium Transdanubianarum! - mert Antal Úr dunántúli volt) főgenerálissá, Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), G.16. I.2,d, No.262. Tisztségében 1706 júniusában gróf Forgách Simon váltotta fel. Uo. No.275. 3 Esze Tamás: Kuruc vitézek folyamodványai 1703-1710. Budapest 1955. 155. Géresi Kálmán: A nagy-károlyi gróf Károlyi-család oklevéltára. V.,köt. Budapest 1897. 477. 4 Esze Tamás: Vay Ádám 1657-1719. In: A Vay Ádám emlékünnepség tudományos ülésszaka (1969. május 24-25.). Vaja 1969. 20. 5 Bánkúti Imre: Iratok a Rákóczi szabadságharcból. Kecskemét város és körzete. I. Kecskemét 1992. 13. Gróf Károlyi Sándor Önéletírása és Naplójegyezetei. I.Pest 1865. 149. Esze (3.jz.) i.m. 143.


9

az országgyűlésekre, a jászkunokat is a jász, a nagykun és a kiskun kerület kapitányai és jegyzői képviselték a szécsényi országgyűlésen, a hajdúvárosokat pedig alkapitányuk és a kállói jegyző a sárospataki országgyűlésen.6 Rákóczinak ezeket a reformjait épp úgy, mint a szabadságharc valamennyi törvényét és rendelkezését, eltörölte az 1712-1715. évi országgyűlés, de óhatatlanul felvetődik a kérdés: a két szabad kerület követeinek jelenléte az országgyűléseken idővel nem járt volna-e a rendi struktúrának a szabadparasztságra való kiterjesztésével? A kérdésre, azt hiszem, határozott nemmel kell felelnünk, hiszen az 1791. évi 29. tc., amely megadta a jogot a Jászkun és a Hajdúkerületnek hogy két-két követtel képviseltesse magát a rendi országgyűlésen, nem járt ilyen következménnyel. A Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke a jászkunok és a hajdúvárosok sérelmeit a következő országgyűlés elé utalta. Az 1712-1715. évi országgyűlés a hajdúk problémájával nem foglalkozott, 34.tc.-e viszont kimondta, hogy a Jászkun Kerület „csak zálogjog alapján maradjon” a Német Lovagrend birtokában és meghatározta kiváltságának – egyébként a törvényben előírt módon valóban meg nem valósult lehetőségét. Én itt nem arra helyezném a hangsúlyt, hogy a törvényt sohasem hajtották végre,7 hanem hogy az eladást – engedve a nádor és a rendek nyomásának – utólag zálogba adássá minősítették át, ami a feudális jogrendben is egészen más kategória, amely kedvezőbb lehetőséget biztosított a jászkunoknak a jobbágysorból való megszabadulásra. Igaz, a megváltásra csak egy emberöltővel később kerülhetett sor, de tudjuk, hogy a feudalizmus malmai igen lassan őröltek. 1745-ben azután végre sor került a jászkun redempcióra. A Jászkun Kerület (vagyis a Jászság, a Kis- és a Nagykunság) visszavásárolta „szabad kerület” státusát. A továbbiakban össze kellene hasonlítanom az ország két szabad kerületét a vármegyékkel. Természetesen a különbségek dominálnak, de vannak hasonló vonások is. Nem könnyű rendszerezni őket, de megpróbálom. 6

Kiss József: A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején (1702-1731). Budapest 1979. 71. MOL G.27, V.l.a. Acta Conventus SarosPatakiensis. 7 Kiss (6.jz.) i.m. 108.

10


A legszembetűnőbb, ha úgy tetszik, felületi különbség, hogy a vármegye (Hont és Kishont esetét kivéve) összefüggő, zárt területi egység. A szabad kerület nem. A Jászság ugyan önmagában körülhatárolt, összefüggő terület, de a Nagykunságtól Szolnok megyei, a Kiskunságtól Pest-Pilis-Solt megyei területek választják el A két Kunság pedig nemcsak egymással nem érintkezik területileg, de maguk is egymással össze nem függő részekből tevődnek össze. Különösen szembeötlő ez a Kiskunság esetében, amelynek alkotóelemei a Csepel szigettel szemben fekvő Lacházától a Szeged melletti Dorozsmáig vannak szétszórva a Duna-Tisza közén. És nem függ össze területileg a megmaradt hat hajdúváros sem, ezeket Szabolcs megyéhez tartozó földek választják el egymástól. A lényegi különbség vármegyék és szabad kerületek között társadalmuk eltérő szerkezete. A vármegye társadalma lényegében két alapvető osztályból tevődik össze. Önmagán belül mind a nemesség, mind a jobbágyság erősen differenciált, de markáns jogi különbségük meghatározó. A szabad kerület társadalma, ha csak a fő vonalakat nézzük, egységes szabadparaszti társadalom. Nincs benne sem nemesség, sem jobbágyság, de szabadparaszti mivoltában ugyancsak erősen differenciált. És nem állhatunk meg a fővonalaknál. A vármegyékben élő nemesek egyénileg élvezik nemesi előjogaikat, köztük a legfontosabbat, az adómentességet és a birtokképességet. A szabad kerületekben élő nemesek – mert a kunok, jászok és hajdúk vezető társadalmi rétegéből sokan, a tisztségviselők majdnem mind szereztek armálist – bár országos nemesek voltak ők is, a nemesi előjogoknak csak egy részét, pl. nem kereskedelmi áruik vám- és harmincadmentességét élvezhették, viselniük kellett a szabad kerület adójából rájuk eső részt, és nem szerezhettek nemesi birtokot a szabad kerületekben. Viszont a szabad kerületek mint olyanok – a szabad királyi városokhoz hasonlóan - kollektív nemességel bírtak. Nem egyénileg, hanem testületileg gyakorolhattak bizonyos nemesi előjogokat, így pl. szabadon rendelkeztek területükön a kisebb királyi haszonvételekkel. (A vármegyékben ezek – a korcsmáltatás, faizás, malomtartás stb. – a birtokos nemeseket illették.) A vármegyékben minden egyes nemes – legalább is Werbőczy szerint – egy és ugyanazon nemesi előjogoknak volt a birtokában. A valóságban persze szinte beláthatatlan távolság választotta el, hogy a végleteket említsem, a nagybirtokos arisztokratát a jobbágytelken élő armális nemestől. A szabad kerületek lakói, ugyancsak elvben, egy és


11

ugyanazon szabadparaszti státusban voltak. A valóság itt is más. Ha a végletek nincsenek is olyan messzire egymástól, mint a vármegyékben, de a redemptustól a zsellérig, vagy pláne a csak ideiglenesen ott élő commoransig sem csekély a távolság. A nemes rendi státusa vitathatatlan és öröklődik. Az egytelkes nemes ugyan az idők folyamán elveszítette nemesi adómentességét, de nemesi státusa akkor is megmaradt. A szabad kerületek társadalmi vezető rétegének státusa nem ilyen egyértelműen feudális jellegű. Igaz, jogegyenlőség itt sem volt. A jogok teljessége csak a redemptusokat illette meg, az irredemptusok már csak bizonyos jogokat élvezhettek, a zsellérek pedig, bár szabadparasztok, jogtalanok voltak. De ebbe a társadalomba betüremkedtek bizonyos polgárias vonások. A jászkunok vezető, redemptus rétegébe azok kerültek, akik a kívánt mértékben kivették részüket a megváltási összeg kifizetéséből. Hasonló volt a helyzet a hajdúknál is, ahol a kerületre kivetett fegyverváltságot kellett megfizetni. Az így szerzett kiváltság is öröklődött, de nem feltétlenül. Vagyoni romlás esetén elveszhetett, illetve adott feltételek között később is megszerezhető, megvásárolható volt. A szabad kerületek társadalmán belül volt bizonyos mobilitás a mindenkori anyagi helyzet függvényében. És nagyon is megvolt a lehetősége – jobb kifejezést nem találok rá – az immigrációs szaporodásnak. A szabad kerületek kiváltságos státusában – nagyobb vagy kisebb mértékben – mindenki részesült, aki oda beköltözött és befogadták. Nemcsak a Jászkun Kerület lakosainak túlnyomó többsége nem volt a XIII. században bevándorolt kunok és jászok vér szerinti leszármazottja, a Hajdúkerület lakói sem tekinthetők minden további nélkül a Bocskai letelepítette hajdúk ivadékának. (Ez persze a történész vagy a történeti demográfus utólagos megállapítása, és szöges ellentétben áll a szabad kerületek egykori lakóinak történeti tudatával.) Végül a szabad kerületek közigazgatásáról. A Jászkun Kerület közigazgatásának története mintaszerű feldolgozásban rendelkezésünkre áll. A Hajdúkerület közigazgatása ilyen mélységig tudomásom szerint nincs még feltárva, de ami van, elegendő a vármegyékkel való vázlatos összehasonlításhoz. A kora újkori magyar közigazgatás háromszintű. A felső szinten vannak az országos hatókörű kormányszékek, a középső szinten a nemesi vármegyék, a szabad királyi városok és a szabad kerületek, az alsó szinten a mezővárosok és a falvak. A rendszerből következik, hogy nagyon sok hasonlóságnak, párhuzamosságnak kell lennie a

12


vármegyék és a szabad kerületek közigazgatásában, és ezeket a szakirodalom fel is tárta. Csak a legszembetűnőbbekre mutatnék rá. A király által kinevezett főispánnak megfelel a szabad kerületekben a főkapitány, a mindenkori nádor jászkun főkapitánysága pedig az örökös főispán intézményével rokon. Hasonló megfelelést látok az alispán és az alkapitány intézménye között, még abban is, hogy eredetileg a főispán, illetve a főkapitány nevezte ki őket; a megyei nemesség a középkor vége óta választja az alispánt, a Jászkun Kerület lakossága pedig az alkapitányt 1714 óta, amikor pedig a kerület éppen nem volt „szabad”. (Ami arra figyelmeztet, hogy a társadalom által elfogadott, működő közigazgatási szervezetre minden territoriális hatalomnak szüksége van: még II. József is csak a megyei (és persze a szabad kerületi) önkormányzatot szüntette meg, a tradicionális keretet, mint adóztató és újoncoztató szervezetet meg kellett tartania.) A Jászkunság kerületi kapitányai lényegében a megyei szolgabíráknak felelnek meg. És mint ahogy a vármegyének is alkotmányos, statútum alkotó és bíráskodó fóruma a közgyűlés, a generalis congregatio, megvan ez a fórum, ugyanezen a néven a szabad kerületekben. A szabad kerületek közigazgatási struktúrája ha tartalmában talán nem is, formailag demokratikusabb, mint a vármegyéké. A járásoknak szolgabírájuk volt, de közgyűlésük nem; a jász, a nagykun és a kiskun kerületnek nem csak kerületi kapitánya, de saját kerületi közgyűlése is volt. És míg a vármegyékben általában háromévenként volt tisztújítás, a szabad kerületekben a tisztségviselőket évenként újraválasztották. (A tisztségviselők persze itt is, ott is a meglehetősen szűk rétegből kerültek ki.) A részletekben való különbözőségek ellenére tagadhatatlan a hasonlóság a vármegyei és a szabad kerületi közigazgatás struktúrájában, és ez a hasonlóság az idők folyamán egyre erősödött. Így Magyarország polgári átalakulása idején, a XIX. század harmadik negyedében konfliktusok nélkül történhetett meg a szabad kerületek beolvasztása az ország vármegyékben szervezett közigazgatásába. Az 1876. évi 33. tc. a Kiskunságot Pest-Pilis-Solt vármegyével egyesítette, legdélibb részét Csongrád vármegyébe olvasztotta be, a Jászságot és a Nagykunságot Szolnok vármegyével vonta egybe, a Hajdúkerületből pedig Szabolcs vármegye déli és Bihar vármegye északnyugati területeivel egyesítetve megalkotta az addig nem létezett Hajdú vármegyét. Így ért véget a kiváltságos Jászkun és Hajdúkerület különleges státusa, miután azokat a sajátosságokat, amelyek a vérmegyéktől való


13

különállásukat indokolták, a történelem folyamán többszörösen is elveszítették. A jászkun autonómia eredeti indoka az etnikai különbözőség és a magyar társadalomhoz viszonyított évszázados elmaradottság volt. Ezek az indokok a középkor végére okafogyottá lettek, de a régi privilégiumok a török kiűzése után lehetővé tették az itt élők számára, hogy kívül maradva a magyar társadalom nemes-jobbágy dichotomiáján, sajátos szabadparaszti életkeretet küzdjenek ki, vásároljanak meg maguknak. Hasonló lehetőséget adtak a XVII. századi hajdúprivilégiumok a hajdúvárosok lakosságának. A ragaszkodás a nyilvánvaló anakronizmushoz lehetőséget kínált a viszonylag szabadabb életre. (Nagyon is árulkodik erről az anakronizmusról a ragaszkodás a katonai terminusokhoz: főkapitány, alkapitány, kerületi kapitányok, hadnagyok, akik a XVIII-XIX. században polgári közigazgatási funkciókat látnak el, a községekben a tizedesek pedig egyszerű rendészeti feladatokat.) A jobbágyfelszabadítás után mindezt fenntartani már értelmetlen volt. De a hamis tudat történelemformáló erejét mutatja, hogy a „kunok”, akik már régesrég nem kunok, a „jászok”, akik ugyancsak nem jászok többé, és a „hajdúk”, akik soha nem voltak külön etnikum, ma is a magyarság sajátos, néprajzilag elkülöníthető összetevőjének érzik magukat. Kár volna ezt nem megőrizni.

Nemesi vármegye és szabad kerületek

Recommend Documents