Takács Péter klinikai szakpszichológus, okleveles szupervízor, tanársegéd ESZI Újpalotai Családsegítő Szolgálat KGRE BTK Pszichológiai Intézet Mentálhigiéné Szakirányú Továbbképzési szak
VÁLÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI (Hogyan befolyásolja „hosszú árnyékként” az elhagyó, a család dinamikáját!) A többgenerációs családok számának drámai csökkenésével, valamint az ún. nukleáris családok megjelenésével, s a nyomukban járó válások szaporodásával számtalan súlyos nehézséggel kell megküzdeniük ma a családok többségének. Átrendeződött, átértelmeződött többek közt a nemi szerepekkel kapcsolatos korábbi felfogás, elvárás csakúgy, mint a generációk közti konfliktusok jellege. Ma egyre kevesebb fiatal találkozhat Nagyszüleivel, s egyre kevesebben nőnek fel teljes családban. Megdöbbenve tapasztalom gyakorló szakemberként, hogy 20-22 éves fiatalok nem tudják értelmezni a „családfő” fogalmát, noha a szót értik, de tartalommal már nem tölthető fel számukra e fogalom. Családsegítőben dolgozva gyakorta találkozom olyan családokkal, akiknél komoly zavart okoz a családi történetek ismeretének hiánya, a család érték- és normarendszerének követhetetlensége. Olyan családokkal tehát, akik diszfunkcionálisan „működnek”. Hajdanán, mikor még egyértelműek voltak a Nagyszülők (esetleg az élő Dédszülők) szerepei, amikor még egyértelműen elhatárolódtak a női - férfi szerepek, s a szülők következetesen képviselték a társadalmi normákat, könnyebben eligazodtak az unokák, gyermekek későbbi szerepekben, kapcsolataikban. Sajátos jelenségek okoznak ma nagyon komoly párkapcsolati zavarokat. Sok olyan családdal akad dolgunk, akik soha nem éltek együtt Nagyszülőkkel, ám a családban megjelenő történések arra engednek következtetni, hogy a hiányzó Nagyszülők egyike – másika, mintegy „hosszú árnyékként” rávetül a család jelenére, jövőjére, meghatározva, befolyásolva egy –egy családtag jövőjét, kapcsolatait. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg pl. néhány válást követően. Az elmenő, elhagyó szülő szerepeihez tartozó tartalmak árnyékként vetülnek rá valamelyik családtagra, s különösen veszélyesnek tűnik, ha az érintett egy gyermek. Felnőve komoly kapcsolati zavarokat okoz ez a sajátos jelenség. Műhelymunkánkon hasonló esetek ismertetésén keresztül gondolhatjuk át jövendő szakmai teendőinket az érdeklődőkkel, s ha nagyon komoly szakmai érdeklődésre számíthatok, még a saját élményt sem mulasztjuk el. Bp., 2007. 12. 04.
1
VÁLÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A „válás és következményei” cím megtévesztő lehet, ha azt a reményt ébresztette az érdeklődőkben, hogy az alábbiakban, szorosabb értelemben a válás, s a következményeinek lélektanáról esik szó. Terjedelmi és időkorlátok figyelembe vételével az ismétlődő mintázatok természetére, azok hátterének lehetséges magyarázataira fókuszálnánk, nem elfelejtve azt a tényt, hogy valójában csak hat eset kapcsán kezdtem a témával mélyebben foglalkozni. 1987. szeptemberétől dolgozom az Újpalotai Családsegítő Szolgálatnál, s az elmúlt évtizedekben számtalan diszfunkcionális családdal, valamint ilyen családból érkező klienssel dolgoztam. Pszichológiai tanácsadásra kezdetektől inkább egyének, ritkábban párok, s még ritkábban családok jelentkeznek be. Az utóbbi két évben (2006-2007) két egészen sajátos jelenséggel találkoztam. Leendő szociális munkások képzésében egy alkalommal, avval kellett szembesüljek, hogy a nappali tagozaton hallgató másodéves nappalis diákok nem tudták értelmezni a családfő fogalmát. Érdeklődésemre kiderült, hogy a 22 hallgató közül senki nem volt, aki teljes családban nőtt volna fel. E megrázó élményt követően, pár hónap elteltével hat olyan 22-26 év közti egyedülálló nő keresett meg, akik fő problémájukat párkapcsolati zavarként fogalmazták meg. Nem volt világos számukra, hogy miért bomlanak fel kapcsolataik viszonylag rövid időn belül (pár hónaptól maximum egy évig tartó kapcsolatok). Történetük sok hasonlóságot mutatott. A hat nő közül 4 esetében 5 éves koruk előtt, 2 esetben születésüket megelőzően váltak el a szülők, s ők nem is ismerik apjukat. Öt nő egyke, s egy elsőszülött, egy testvére van, aki két évvel fiatalabb. Az anyák az 50-es években születtek, kivétel nélkül mind elvált szülők gyermekei, s lányaik nem is ismerik az anyai nagyapjukat, többen közülük már elhunytak. Ketten kereshetnék még meg őket. (Sajnálatos, hogy távolabbi ősök történetéről egyik kliens sem tud beszámolni!) Mivel sok rendezetlen családi helyzettel találkoztam, nem lepett meg az első egy-két ilyen eset. Ám mikor már a negyedik, ötödik kliens is megjelent, gondoltam alaposabban is át kell gondolni, mi lehet a háttere a sajátosan hasonló történeteknek. Szeretném most ezt a hátteret részben a rendszerszemlélet, részben a tárgykapcsolatelmélet, részben pedig Böszörményi-Nagy Iván kontextuális terápia fogalmai segítségével megvilágítani. A családot, egy önszabályozó, nyílt rendszernek tekintjük, melynek – a negentrópia alapján - sajátos céljainak megfelelő mintázódása van. Morfosztatikus (állandóság, stabilitás) és morfogenetikus (változást előidéző) kölcsönhatások biztosítják a dinamikus egyensúlyt, reagálva a külső, belső változásokra. A pozitív visszacsatolások a változásokért, míg a negatív visszacsatolások a változás előtti állapotok visszaállításért felelnek. Minden rendszer számtalan alrendszerből áll, mely rendszer több mint az elemek öszszessége. Jellemző a rendszerre az egységes működés. Jól körülírható struktúra, s folyamatok jellemzik. A folyamatok ismétlődő interakciós mintákká, az ismétlődő kapcsolati minták pedig szabályokká állnak össze (Székely, 2003). Egy családon belüli alrendszerek bonyolultságát a család nagysága, a családtagok száma természetesen jelentősen befolyásolja (ld. 1. ábra).
2
Különböző alrendszerek képződnek a rendszeren belül: nő-férfi, mint alrendszer és eredetei családjaikkal, illetve egymás szüleivel alkotott alrendszerek. Majd, mint feleség-férj. Aztán anya-apa, s a gyermekkel alkotott alrendszer, s a gyermek, mint unoka és a nagyszülők; de külön anya-gyermek, apa-gyermek, s egy újabb gyermekkel gazdagodva a gyermekek is alkotnak egy alrendszert. 1. ábra
Ha a rendszer egészét tekintjük, látható, hogy az alrendszerek értelmezhetőek vertikális és horizontális irányokban is. A vertikális irányból adódik, hogy már gyermekként megélhetjük azt a tényt, hogy fölöttünk több generáció is található, s ez évszázadokra visszakövethetően meghatározza a hovatartozásunkat, illetve ennél többet is. Böszörményi-Nagy, Krasner(1986/2001) ennek kapcsán beszél kapcsolati etikáról és lojalitásról. Kontextuális terápiás szemléletének formálódására nagy hatással volt Martin Buber (1878-1965) zsidó teológus és filozófus legjelentősebb műve: „Ich und Du (1922), mely magyarul is olvasható: Buber, M., 1922/1991: Én és Te, Bp., Európa Kiadó. Buber szerint létezik egy természetünkben rejlő, generációkon keresztül megfigyelhető, mindenkire érvényes kapcsolati alapelv, mert egymásra vagyunk utalva. Ezt nevezte Buber igazságosságra épülő emberi rendnek, melynek lényege az igazságosság, kölcsönös hitelesség és egymásért vállalt felelősség. A másik központi fogalom, ami szintén nagy hatással volt Böszörményi-Nagyra, Buber dialógus fogalma. „A Te által leszek Énné, s hogy Énné leszek, mondom: Te. Ez az igazi dialógus” (id. Székely, 2003, 94). Ebből az egzisztenciális egymásra utaltságból vezeti le Böszörményi-Nagy a kapcsolati etika fogalmát. E szerint igazságossággal, kölcsönös megbízhatósággal, valamint egymásért való felelősségvállalással tartozunk egymásnak. Ugyanakkor ez az egzisztenciális elkötele-
3
zettség a kapcsolati etika, mely tudatos és tudattalan szinten is működik. Ez az a kontextus, amire alapozza terápiáját. Lévén, hogy egymásra vagyunk utalva, ez azt is jelenti, hogy szülőként gondozzuk gyermekinket, kik erre jogosultak, illetve elkötelezettek vagyunk arra, hogy szüleinkről is gondoskodjunk. Vagyis itt az egymás iránti kölcsönös elkötelezettségi alapon működő „adokkapok” egyensúlyt – vertikálisan és horizontálisan is - az igazságosság nevében, meg kell teremteni az egészséges fejlődés, működés érdekében. A kapcsolati etika, az igazságosságra épülő emberi rend, a dialógus teljes mértékben összhangban van a tárgykapcsolat-elmélet alapelvével, miszerint a személyiség más személyekkel való kölcsönhatásban strukturálódik, szerveződik, illetve az első Én-Tárgy kapcsolati egység mintázata meghatároz minden más későbbi kapcsolatot (Hamilton, 1996). A család, mint sajátos színtér, a nemi szerepek megtanulásának „melegágya”. A szerepek (anya, apa, szülő, nagyszülő, nő, férfi) öntudatlanul épülnek be, a megfelelő kelléktárakkal egyetemben. E szerepviselkedés repertoár elsajátítása során - amikor a másik nemű lesz a fontos, pl. lány esetében az apa - megtanulja, hogy miként kell elbűvölni őt, közel kerülni, elkerülni. Közben saját nemi szerepét is tanulja, s a férfiképet is! Jellemző lesz, hogy mit hall az anyjától, miként beszél ő az apjáról, mert ezek a megnyilvánulások a férfiakról is szólnak! Ez pedig egy sajátos mintázat, mely generációkon keresztül alakul – szociális örökítődés révén. Majd a párválasztással egy új mintázat érkezik. Ha nem lesz minta arra, hogy miként kommunikál egy anya az apával, a férfi szereplővel, akkor valójában a kapcsolati működésre nem lesz minta (konfliktusok, érdekek, elvárások egyeztetése). Az első Én–Tárgy kapcsolati egység az anya-gyermek kapcsolatban szerveződik. Ehhez a mintázathoz (ősminta) a fejlődés során kapcsolódnak a további reprezentációk, melyek meghatározóak lesznek a későbbi kapcsolatokban is (Hamilton, 1996). A csecsemő törekszik a jó állapot elérésére, s a kellemetlenek elkerülésére. Ezek kezdetben csak benyomások, melyek lassan mintákká, majd sémákká szerveződnek, végül összefüggő rendszerbe strukturálódnak, s mint belső kapcsolati egységek, strukturális képződményekké alakulnak. Mahlerék (id. Hamilton, 1996) feltételeznek egy adott törvényszerűséget a struktúra fejlődésére. Kezdetben elkülönülnek jó vagy rossz sémákká a hasítás által. A szeparáció kezdeti szakaszában a jó – rossz még nem integrálódik. A jó self, rossz self a jó tárgy, rossz tárgy képzetei külön egységet alkotnak. Az újraközeledés szakaszában új strukturális változások következnek, a jó self és rossz self integrálódik, így a gyermek elfogadja önmagában a jót, rosszat egyaránt. Ám a tárgyreprezentációban is hasonló integráció történik. Ekkor érkezünk el a tárgyállandóság szakaszába. Miről szól hitelesen a család? Az egészséges fejlődéshez szükségesek a külső tárgyak, így az anya, az apa, s ők ketten, mint egyetlen egységet alkotó tárgy, de nyugodtan ide sorolhatjuk a nagyszülőket is. A szülők egybetartoznak, egy a szülőpár, egyetlen egység. Nem állhat közéjük senki. Milyen az egészségesen működő család? Nyitott; dinamikus egyensúlyt tart fönn; egyértelmű és világos szerephatárokat tart; egyértelmű az érték és normarendszer; világos, a fejlődést, elősegítő interakciót, kommunikációt folytat, s jól látható struktúrát tart fönn. Mi történik, ha a hasítás a jó szülő – rossz szülő polarizációjában történik? A gyermek bevetíti a külső rossz tárgyat –így próbálja kontrollálni -, s mint bevetített reprezentációt hasítja, s elfojtja. A rossz tárgy elfojtásával együtt a self azon része is hasítás és elfojtás alá kerül, mely a rossz tárggyal kapcsolati egységet alkot. A hasított és tudattalanba került rész-self azonosul a belső rossz tárggyal, ezért a személy rossznak érzi magát. Válaszul, a környezet reflexiója - különösen az anyáé: - „Olyan vagy, mint az apád!” kijelentéssel rokon értelmű.
4
(Ezért még azt is joggal hiheti a gyermek egy válás kapcsán, hogy azért hagyták el, mert rossz!) Ezzel egy új, sajátos kontextus teremtődik meg. A család léte fejlődési folyamat, változásokkal, krízisekkel. Változások egyrészt belülről (biológiailag, pszichológiailag) determináltak, másrészt kívülről a környezet, kortárscsoport, kultúra provokálja. Vannak normatív krízisek, melyekre fel lehet készülni, s vannak a paranormatív változások, melyekre viszont nem lehet felkészülni (halál, betegség, fogyatékosság, válás, …) A paranormatív változások jobbára veszteségek, melyek feldolgozása a gyászmunka folyamatát követi. A folyamat során egy új identitást kell felépíteni, mely ugyancsak úgy zajlik, mint ahogy kezdetektől történt, vagyis más személyekkel való kölcsönhatásban. Minthogy a válással személyt, partnerszerepet, szülőtársat, biztonságos kapcsolatot, barátokat veszít az elhagyott, sérül a horizontális lojalitás is, s az egyensúly helyreállítása érdekében igyekszik pótolni valamit. A keletkezett űrt ki lehet tölteni. a gyermekkel. Az említett hat kliens szinte kivétel nélkül úgy jellemezte anyjával való kapcsolatát, mely inkább hasonlít partneri, felnőtt – felnőtt viszonyra, mint anya-gyermek kapcsolatra. „Korán váltam felnőtté.”, „Mindig bevont anyám a döntéseibe, sőt gyakran kikérte véleményem, már egész kis koromban is.”, „Mindig azt hangoztatta, én vagyok a legjobb barátnője.” Az elhagyott gyermek könnyen feladja gyermeki szereppozícióját, mert ebben a szerepében el lett hagyva, s még hálás is lehet a felkínált felnőttes szerepnek, mert abban még nem érte kudarc. Ha gyorsan válik felnőtté, nem kell nevelni, ha bevonjuk a döntésbe, megosztjuk a felelősséget. Így a hiány kevéssé fájdalmas. A gyermek pedig - mivel ő is vesztes (vertikális lojalitássérülés, Böszörményi-Nagy, 2001) – azonosul az elhagyóval, s nem meglepő módon maszkulin jegyek sokaságát integrálhatja személyiségébe. Már az anyáknál megjelentek a maszkulin jegyek, a racionális gondolkodás, a tényszerű érzelmi értékeket háttérbe szorító döntési mechanizmus, érdekképviselet. Így a velük, vagy az apával való azonosulás szinte egyenértékű. A klienseknél azonban egyáltalán nem tudatosult, hogy valójában egy férfi, apai mintával azonosultak, miközben természetesen női mivoltukat tartották identitásuk gerincének. Magának a jogosultságnak három forrását említi Böszörményi-Nagy - Krasner (2001): 1. A legfontosabb a szülő-gyermek kapcsolat. A gyermek jogosult a gondozásra, gondoskodásra, s elkötelezett a szüleivel kapcsolatban, lojális kell, legyen. 2. A másik forrás a családi örökség, s egyben elődeink öröksége. Ebben az örökségben értékek, normák, kapcsolati minták, s ezek hiánya egyaránt beletartozik. Ezek az örökségek tudattalanul ugyanúgy hatnak, mint tudatosan, több generáción keresztül is. (Shakespeare 1595-ben írta meg Romeo és Júlia történetét. A történet szerint Montague és a Capulet családok ős gyűlölségtől indíttatva akadályozták a szerelmeseket. Ám nem kell ennyire a múltba nyúlni. Emlékszem azokra a családokra, akiknek velem egykorú gyermekei rettenetes gyűlöletet tápláltak egymás ellen, s ők maguk nem tudták, miért. De még a szüleik sem. Ősrégi sérelmeket igyekeztek megbosszulni egymáson, melyeknek okai a múlt homályába vesztek. Kissé pozitívabb példa, amit az írott történelem is nyilván tart: számtalan olyan családot ismerhetünk, melyek évszázadokon keresztül házasodtak. De népek, nemzetek kapcsolatára is jelentős hatással vannak az „örökségek”, mint pl. a lengyelek és magyarok szimpátiája, barátsága.) Vagyis az örökség lehet pozitív, de lehet negatív is, mely a gondoskodás, a kölcsönös felelősség hiányát jelenti. Ez a destruktív jogosultság. Ezt láthatjuk a diszfunkcionálisan működő családok életében is. (A 20-21 éve gondozásba vett családjaink gyermekei mára már családosak, s számosan klienseink.)
5
3. A harmadik forrás az érdem. Ez azt jelenti, hogy valaki többet ad, mint ami az ősi mintából következne, s mint ami az egyensúlyhoz kellene. Ez egyben erősíti is az identitást. A negatív jogosultság a problémás szülő-gyermek kapcsolatból fakad! Ez befolyásolja ugyanúgy kapcsolatait akár úgy, hogy amit nem kapott meg gyermekként, azt a partnertől várja, akár úgy, hogy hasonló módon neveli gyermekeit. Így lesz a bántalmazottból, bántalmazó, az elhagyottból elhagyó. A kontextuális terápia másik nagyon fontos fogalma a lojalitás! A gyermek lojalitása – vertikálisan – a család örökségével kapcsolatos lojalitásra is kiterjed (tudatos, tudattalan szinten). Horizontális lojalitás a kortársak fele nyilvánul meg, mint pl. házasság, barátság. A párkapcsolati problémák hátterében szinte mindig találhatunk lojalitás konfliktust! (Individuáció nélkül, ellenséges viszonyban hagyták ott a szülő/ke/t, avagy túlzott lojalitás köti még a szülőkhöz.) A családokban a vertikális és a horizontális irányú lojalitásnak egyaránt kell működnie! Milyen zavarok származnak az egészségtelen lojalitásból? Hasított lojalitás: Szülő saját oldalára állítja gyermekét. Válás esetén gyakori! Ezekben az esetekben is az volt látható, hogy a válás nem egyik napról a másikra következett be, s az anyáknak volt idejük arra, hogy magukhoz kössék lányaikat. Parentifikált gyermek: Ilyenkor szülői szerepbe kerül a gyermek. Ezekben az esetekben a kliensek arról számoltak be, hogy anyjuk gyakorlatilag felnőtt szerepbe, az apjuk helyébe emelte őket, melytől eleinte szenvedtek, hisz olyan kérdésekben is állást kellett foglalniuk, melynek felelőssége túl nagy teherként nehezedett rájuk. Láthatatlan lojalitás: Amikor nincs tudatában a vertikális lojalitásnak, de ez mégis működik. Egy az ötvenes éveiben járó 3 gyermekes anya, szorongásos, depresszív tünetekkel akkor keresett fel, amikor elsőszülött lánya egy év távollét után hazatért újszülött gyermekével. Dekompenzálódásának oka az volt, hogy ez a gyermek ugyanúgy született, mint Ő. Az Ő anyját is megerőszakolták, s titokban, távol a szülői háztól hordta ki gyermekét. Erről a történetről lánya semmit nem tudott, míg haza nem költözött gyermekével. Forgószínpad: A destruktív kapcsolatok ismétlődését jelenti. A sérelmet elszenvedett, másnak okozza ugyanazt a sérelmet. Így lesz az elhagyottból elhagyó! Ez történik hát ezekben a családokban is?! Nevelőotthonban felnőttek gyermekei gyakran kerülnek állami gondozásba. Az említett hat esetben szinte mindegyik jelenséggel lehetett találkozni. Az egyik kliensem, Orsi úgy fogalmazta meg szakításai okát – egy partnerétől tudott kicsikarni választ arra, hogy miért hagyja el: „Nem akarok nőbe bújtatott férfivel, pláne nem az apámmal együtt élni!” Gondolta a többieknek is ez lehetett a bajuk Ővele, csak nem fogalmazták meg. -
„Hogy írhatnám át családunk életének forgatókönyvét?” – kérdezte Orsi.
Orsinak sikerült. Vajon hányan vannak még, akik öntudatlanul is viszik családi örökségként a válást, illetve foglalják el apjuk helyét, s azonosulnak e szereptartalommal? Mindez későbbi kapcsolataikban meghatározza helyüket, szerepüket partnereik mellett. Ma már nem csodálkozom azon, hogy nem értelmezhető a családfő fogalma. Köszönöm a megtisztelő figyelmet!
6
Irodalom Böszörményi-Nagy Iván – Krasner B. R., 1986/2001: Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa, Coincidencia Kft, Budapest Hamilton, N. G., 1990/1996: Tárgykapcsolat-elmélet a gyakorlatban, Budapest, Animula Kiadó Székely Ilona, CSJ, 2003: Tárgykapcsolat-elmélet családterápiában, Családterápiás sorozat 10., Budapest, Animula Kiadó
7
