VAJDA JÁNOS (1827-1897) VERSGYŰJTEMÉNY A virrasztók Itt a nagy halott előttünk, Kiterítve mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen. A sirásban elfáradt már Valamennyi jó rokon. Talán mi se volnánk ébren, Hanem mert a torban, éhen, Rágódunk a csontokon. A csontokon sem rágódnánk, De hát - ez a kenyerünk. Nem maradt ránk dús örökség; Fizet minket a nemzetség, Ha sírunk, énekelünk. Már maholnap ez se kell majd. "Elég volt a gyász, a dal. Ami megholt, föl nem támad. Haszontalan minden bánat! Haj rá étel, dal, ital!" Ilyen szelet hallunk is már. Ki legtöbbet örökölt, Annak van a legjobb kedve; Ott van a mult elfeledve, És eladva az a föld, Hol pihennek a nagy ősök, Kik szerezték vérökön Azt is, amin ők mulatnak... Idegenek jól aratnak Vérben ázott térökön. Ők alusznak szépen, mélyen; Ébren már csak mi vagyunk. Ők alusznak s nem álmodnak; Mi virrasztunk ébren, haj csak Ébren is mi - álmodunk. Álmodunk mi hihetetlent, El se merjük mondani. A holt szeme félig nyitva; Hátha meg nem volna halva, S lehetne még valami...
A nagy tenger éjszakába Ki-kinézünk olykoron. Mert nem tudjuk, hány az óra, Hallgatunk a kakasszóra, Merengünk egy csillagon, Jó reménnyel, vak reménnyel, Hogy ha megvirradna már! De a hajnal csak nem pirkad, S amit látunk, az se csillag: Bolygó fény, vagy fénybogár! És csak oly csöndes ne volna! De ez úgy fojt, úgy ijeszt... Dalunk is már egyre fárad, Alig ad még bátorságot... Égen földön semmi nesz... Szempillánk is csuklik immár... S ha az álom elnyomott, S mi is alszunk, boldog Isten! Akkor aztán késő minden Mozdulhat a tetszhalott!... 1857 A vaáli erdőben Odabenn a mély vadonban, A csalános iharosban, Félreeső völgy ölében, Sűrű árnyak enyhhelyében; Oh milyen jó volna ottan, Abban a kis házikóban, Élni, éldegélni, szépen, Békességben, csöndességben!… Nem törődni a világgal, A világ ezer bajával. Meggondolni háborítlan, Ami immár közelebb van… Illatos hegy oldalában, A tavaszi napsugárban, Nézni illandó felhőkbe, Múlt időkbe, jövendőkbe…
És azután, utóvégre, Észrevétlenül, megérve, Lehullani önmagától, A kiszáradt életfáról… S ismeretlen sírgödörbe' Elalunni mindörökre… S ott egyebet mit se tenni, Csak pihenni, csak pihenni… Nádas tavon Fönn az égen ragyogó nap. Csillanó tükrén a tónak, Mint az árnyék, leng a csónak. Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban. A vad alszik a berekben. Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten. Nézem ezt a szép világot. Mennyi bűbáj, mily talányok! Mind, amit körültem látok. Nap alattam, nap fölöttem, Aranyos, tüzes felhőben, Lenn a fénylő víztükörben. Itt az ég a földet éri. Tán szerelme csókját kéri... Minden oly csodás, tündéri. Mi megyünk-e vagy a felhő, Vagy a lenge déli szellő, A szelíden rám lehellő? Gondolatom messze téved Kék ürén a semmiségnek. Földi élet, hol a réved? Szélei nádligeteknek Tünedeznek, megjelennek. Képe a forgó jelennek... Most a nap megáll az égen, Dicsőség fényözönében, Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan... Mult, jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban? A levegő meg se lebben, Minden alszik... és a lelkem Ring egy méla sejtelemben: Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?... 1888 Az üstökös Az égen fényes üstökös; uszálya Az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája Egyenes; vissza hát sohase tér. Csillagvilágok fénylő táborán át A végtelenséggel versenyt rohan. Forogni körbe nem tud, nem akar, hát Örökké társtalan, boldogtalan! Imádja más a változékony holdat, A kacéran keringő csillagot; Fenséges Niobéja az égboltnak, Lobogó gyász, én neked hódolok. Szomoru csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen!... 1882 Credo Ha neve sem lesz a régi vármegyének; Kerületek-körökről szól az ének, Melyek közérdekűleg mért határát Már nem "bogár" után keringve járták; Lesz ki parancsol és ki megfogadja, Törvénynek általános foganatja; A szolgabírók rémmesében élnek, Mágnás nem áll fölötte a törvénynek; Az árvapénztárnok többé nem sikkaszt, Mert cselekedni már nem úri "sikk" azt; Ha az adó lesz kétszerannyi, mint ma, De kulcs, arány csalatkozhatlan minta, És e cserével mind a kettő jól jár: Hatalmas ország és jómódu polgár;
Mert államát igaznak, szentnek tudva, Adózó mit keres, el nem hazudja; Munkás jutalma méltó bér, dicsének, Közmegvetés árnyéka a herének; Rangot, cimet nem koldult rend szalagja: A szellem és erkölcs fensége adja; Ha mint megannyi Cortez Nándor, multunk hajóit eltökélten fölgyujtottuk, Hogy itt ez új világot, melyhöz értünk, Meghódítjuk, de vissza már nem térünk; Nem pislogunk a sírba dicsőségér; Csak szent ereklye már az ősi cégér. Eltűnt s új díszbe öltözött a puszta, Szebb délibáb - jólét fényébe uszva; Kinvallató pandur s futó betyár Helyén sürűn a mozdony griffje jár; Ha németek hozzánk tanulni járnak, Magyar leányt keresnek gouvernante-nak; Csikós mulat vasárnap frakkot öltve, Utolsó antisémita kitömve; Nadrágszíj, csáti bot, cigányok sátra, Nemesség bibliája: ferbli kártya, És - tisztesség nem eshetik kimondva Rojtos gatya... kerülnek muzeumba: Akkor telik be jósigéd, Széchényi! Dicsőség, boldogság lesz itten élni... 1888 Húsz év múlva
Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász sorunk betölt. Találkozunk - irgalmas végezet! Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon. Mert amit én vesztettem, óriás, Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más; Csodákat mível emlékezetem. A multból fölmerül egy pillanat, Mint oceánból elsülyedt sziget; És látom újra ifjú arcodat, Mikor még másért nem dobbant szived. És e varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd a földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban... Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem! Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja Ki minden kéjt szivébe temetett: Most itt ülünk siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan... Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, Az el nem nyert éden fájdalma van.
Mint a Montblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély. Körültem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül Múlt ifjúság tündér taván Hattyúi képed fölmerül. És ekkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen...
Harminc év után
1876
Igy űl a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán, Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak... 1892
Vajda János (1827-1897) Pesten született, 1827. május 7-én. Apja, Vajda Endre feltehetően Kulcsár István lapszerkesztő szolgálatában állt Pesten, itt vette feleségül Veleczky Lídia szobalányt, s itt született fiuk. Rövidesen a Fejér megyei Válra költöztek, ahol az apa az Ürményicsalád birtokán főerdész volt. Így a költő gyermekkorát a mindig idillinek látott, községtől távoli erdészházban töltötte. Székesfehérvárott és Pesten járt gimnáziumba. Pesten Vajda Péternél, a neves írónál, rokonánál lakott. Diákkorától írt verseket, eszményképe Petőfi volt. 1845-ben vándorszínésznek állt, de tizennégy hónap után csalódottan visszatért Válra. Rövid ideig nevelő volt, majd apja beajánlotta gazdatiszti gyakornoknak Alcsútra, a mintagazdaságba. 1847-től tisztviselőként dolgozott Pesten, ahol befogadták a Pilvax asztaltársaságának nagytehetségű fiatal írói, költői közé. Így 1848. március 15-én Vajda az események egyik vezéralakja, majd a szabadságharc idején honvéd, hadnagy. Világos után bujdosott, később büntetésül besorozták közkatonának az osztrák hadseregbe. Szolgált Stájerországban, Krajnában, Olaszországban. 1850. november 17-én tért haza. Az osztrák földbecslési hivatalnál talált állást, járta az országot. 1853-54 táján Budán újságírói munkából élt. Megismerte lakásadójának lányát, Kratochwill Zsuzsannát (Georginát), a Gina-versek ihletőjét. A rendkívüli szépség visszautasította a költő közeledését, és rövidesen Bécsbe költözött, ahol egy Esterházy kedveseként, gazdagon élt. Később feleségül ment egy cirkusz igazgatójához és Oroszi Véghelyi Georgina néven mint műlovarnő lépett fel, járta a világot, sikert aratott. Végül magányosan, elszegényedve halt meg. Vajda és Gina között rövid ideig tartott a valódi kapcsolat, mégis a költő egész életére, műveire kihatott. 1855-ben munkatársa, kíméletlen kritikusa a Magyar Sajtónak, majd 1857. január 8-tól 1864. szeptember 25-ig a Nővilág szerkesztője. 1861-től a Csatár szerkesztője. A Bach-rendszer bukása után fellendülő nemzeti mozgalmak szenvedélyes résztvevője. 1862-ben két röpiratot adott ki Lipcsében, Aristides álnéven (Önbírálat, Polgárosodás). Eszméivel, hangvételével kihívta maga ellen a kor politikai, irodalmi uralkodó köreinek felháborodását. Ezt fokozta, hogy az 1863-ban Jókaitól átvett Magyar Sajtóban újra a nyilvánosság elé tárta kritikai gondolatait. Ifjú híveivel (Zilahy Károly, Bajza Jenő stb.) szembefordult az irodalmi Deákpárttal, az Akadémia, Kisfaludy Társaság, kiadók stb. vezetőivel (Arany, Gyulai, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc és mások). Egyre jobban elszigetelődött. 1864-ben előfizetők híján a Nővilág is megszűnt. Magánéletében egymást követték a tragikus fordulatok: szülei szörnyethaltak, Zilahy, Bajza meghalt. Egészsége is megrendült. Állás nélkül maradt. Segítséget kért az írói Segélyegylettől, de Gyulai visszautasította.
Vajda arra kényszerült, hogy Bécsben keressen megélhetést. 1864. szeptember-1865. október között Bécsben élt, és névtelenül írt a Sürgöny, A Hon és a Bécsi Híradó című lapoknak. Ez a száműzetés, ezek a sorscsapások mintegy kettéválasztották életét. Az addig bizakodó, csatározó, harcias költő és közíró hazatérése után komor, magányos, visszahúzódó különccé vált. Folytatta ugyan publicisztikai tevékenységét, de ennek nem volt közéleti súlya. A Magyar Újság munkatársa lett, majd a Vasárnapi Újságnak dolgozott. Lapszerkesztői kísérlete sikertelen maradt, Szózat című politikai hetilapja 1874-ben hónapokig élt csak. 1880 novemberében feleségül vette a harminchárom évvel fiatalabb Bartos Rózát. Csupán 1882-ig éltek együtt, 1884-ben hivatalosan is elváltak. Vajda magányosan élt, szegénységtől rettegve, meg nem értett költőként. Hosszú betegeskedés után 1897. január 17-én halt meg Budapesten. Vajda életműve sokoldalú, gazdag. Számunkra legjelentősebb költészete. Vajda keserűségének egyik oka az volt, hogy kenyérgondjai újságírói robotra kényszerítették, elvonták a lírától, s hogy verseit értetlenség, közöny fogadta. Mindez, ami annakidején idegenkedést kelthetett, ma legfőbb erényének bizonyul. Közéleti, s még erőteljesebben szerelmi, természeti, filozófiai költészete élesen eltér korának uralkodó ízlésétől. A valláserkölcsi megfontolások idején megteremtette a felfokozott érzéki vágy líráját; az egzaltációig merészkedett, álmokat, látomásokat festett. Feltárja útkeresését a keresztény, pozitivista, materialista, panteista felfogások között, s mindezeken túllépve, vívódva végző kételyeivel. Nyelve, képei eredeti személyiségre vallanak, aki vállalta a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást, nagyarányúságot. A romantika eszközeit úgy alkalmazta, hogy egyéni világa már a szimbolizmus előfutárának bizonyult. Ady joggal látta benne elődjét. Az 1850-es évektől kezdve sorsa az ún. kiátkozott költők kelet-európai típusával egyezik (a lengyel Norwid, a román Eminescu), akik az átmeneti időszakban - melyet a polgárosodás és a régi eszmékhez való hűség egyszerre jellemez - nem találják helyüket. Az '50-es évektől a magyar kultúrában a népnemzeti iskola esztétikai törekvései és uralma jellemző, s az ettől való eltérés nem csupán művészi-esztétikai, hanem egzisztenciális következményeket is maga után vont. Az ettől a platformtól eltérő költők légüres térbe kerültek, s ennek ellenhatásaként tudatosan irritálták környezetüket, a magánéletbe menekültek, de ott is csak a semmit, a hiányt tapasztalták. Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Eszmei értelemben a Petőfi-féle polgári radikalizmus következetes hirdetője, a személyesség szintjén a schopenhaueri életfájdalom megfogalmazója. Átéli a XIX. század második fele centrumnélküliségének következményeit, és többnyire jelentős művészi szinten tolmácsolja is azt. Stilisztikai-poétikai szinten a Petőfiféle népdal egyszerűségétől jut el a szimbolisztikus-allegorikus ábrázolásig („Híd Petőfi és Ady között”). Szerelmi költészetének meghatározó részét a Ginához írt két ciklus (Szerelem átka ciklus 1854; Gina emléke ciklus 1856), illetve a visszaemlékezés költeményei teszik ki (A kárhozat helyén 1872; Húsz év múlva 1876; A feledhetetlenhöz 1882; Harminc év után 1892). A Húsz év múlva a lírai életmű reprezentatív darabja, Ady Montblanc-embernek nevezte Vajdát. A metaforát, mely szervezi a verset, Vajda Schopenhauertől vette, akinél az én
fájdalmának, magáramaradottságának kifejezője. A jelentés- és szövegkohéziót biztosító kép sajátos átmenetet mutat az allegória és a szimbólum között. Az allegória sajátosságait mutatja, hogy a hasonlatot végigviszi az egész versen és egyúttal föl is fejti értelmét. Ezzel együtt is a Montblanc-kép megőriz valamit a szimbólumok titokzatosságából, többértelműségéből. A 4 versszak harmonikusan elrendezve, a de ellentétes kötőszóval tükröztetve adja a szerkezetet. A szerelem már elszakadt a konkrét életrajzi mozzanatoktól, a megszépítő messzeség adja értékét, kapcsolódva az ifjúság képzetéhez is. A Harminc év után esztétikai hitelét is rontja a kiosztott szerepek és értékrend egyértelműsége, a nézőpont magabiztossága, az ítélkezés fölénye. A személyes élménytől csak az utolsó versszakban, annak is utolsó két sorában tud elszakadni, amikor a legősibb költői eszközöket újszerűen felhasználva általános szintre emeli saját fájdalmát. A szabadságharc időszakában íródtak buzdító dalai: A honárulókhoz 1848; Éljen a köztársaság! 1849. Bach-korszak jelentős műve A virrasztók 1857. Vajda az allegóriában a költők, írástudók felelősségét hirdeti, az egyre fogyó remény, a múlt feledése időszakában. Az allegória jellegének megfelelően a képi oldal egyértelműen fölfejthető; a halott a nemzet, a virrasztók a költők, bár a következetes végigvitel néhány ponton zavaros. A Credo 1888 című programvers a magyar közéleti költészet jellegzetes megszólalási sémáját használja, a feltételes-alárendelő szerkezetet. Vajda Széchenyit idézve a radikális polgárosodás feltételeit sorolja, szembeállítva a jelent az elérendő jövővel. Filozofikus költészetéből a Sirámok I. 1853 sokat megőriz a népköltészet forma- és motívumkincséből, s Vajda képes az ősi költői eszközökkel a bizonytalanság, a kimondhatatlan félelem általános világérzetét megfogalmazni. A vaáli erdőben 1875 filozofikus dal, a lied egyik legszebb reprezentánsa a magyar költészetben. A műfajban az egyéni érzés a kimondás pillanatában egyetemesül, bölcseleti érvényűvé válik. A névszói-igei állítmányhoz, mely feltételes módban van, főnévi igenévvel kifejezett általános alany társul. A halmozott alanyok az egyetemesítés eszközei, a hozzájuk kapcsolódó jelzők, határozók pedig konkretizálják a verset, illetve az élményt. Az élet küzdelmeiben megfáradt ember vágya fejeződik ki a megnyugvásra, a pihenésre, a végső pihenést is kifejező szerves halálra. Az üstökös 1882 a XIX. század második fele egyik alapvető és meghatározó élményét, a meg nem értettséget, a polgári világgal való elvegyülés lehetetlenségét fejezi ki. Átvitt értelemben a művész és polgár, a művész és polgári világ antitézise fejeződik ki, s a kiválás folytán az egyediségét, felsőbbrendűségét megőrző művésznek osztozni kell a társtalanság tragikus fájdalmában is. A Nádas tavon 1888 röviden felvázolt helyzet- ill. életképet tágít bölcseleti érvényűvé. A vers nem csupán a szubjektív idealizmus legszebb költői megszólaltatása, hanem kifejezi a századvég bizonytalanságérzetét, a dolgok megítélhetőségének lehetetlenségét.
