Vajda János (1827–1897) verselemzések
1. A vaáli erdőben (1875) 2. Nádas a tavon (1888) 3. Az üstökös (1882) 4. Húsz év múlva (1876) 5. Credo (1888) Újszerű tájlírája: jól ismeri, szereti a természetet, verseiben mégis sokkal inkább a lélek világa jelenik meg, a külső táj csak közvetítője a belső életérzéseknek, valójában a lélek drámája vetítődik a külvilágra, amely így megtelik nyomasztó hangulattal… E líratípus egyeik jellemző remekműve:
1. A vaáli erdőben (1875) A vaáli erdő Vajda gyermekkorának színhelye. A cím korrekt helymegjelölés, de közvetlen eligazítást nem ad sem a vers tartalmára, sem műfajára nézve. A versben megjelenő idill ideálvilága lesz az erdő. Életrajzi vonatkozásai miatt a visszavágyódás mozzanata kapcsolható hozzá. Műfaja: kevert: dal, amely filozófiai tartalmakat hordoz. A vers egyetlen mondat: egyetlen vágy, sóhaj kifejezője. Az első szakasz fő motívuma az elrejtettség, megbújás, messziség. Tere a címben megjelenő erdő, itt vadon, völgy, árny. Az erdő óvó szerepű. Hangulatiságát, a védettség érzését fokozzák a szakasz jelzői: mély, csalános, félreeső, sűrű. A második szakaszban az idill mesebeli, sztereotip (megszokott) kelléke a kis házikó, a békesség, otthonra találás szimbóluma. A háborítatlan természethez tartozó motívumokat a harmadik szakaszban egy pillanatra felvillantott világ ellentétezi. A harmadik szakasz utolsó sora hozza be utalásszerűen a halált, illetve a halál gondolatát, a felkészülést az elmúlásra. A harmadik strófa második sora után pontot tett ugyan a költő, de a következő sorban nem kezdődik új mondat, tehát vesszőt igényel a szöveg, egyetlen mondat a vers. Az ötödik és a hatodik szakasz a konkrét meghalásról és a halált követő öröklétről beszél az elszáradó életfa metaforájában. A versbeszéd a monologikus, sóhajtásszerű. A dal könnyedsége és zeneisége lebegővé és általánosítóvá teszi a vágyait elsóhajtó beszélő hangját. Az általánosító, az életérzést totalizáló (kiteljesítő) vonulatot szolgálják a halmozottan jelenlévő főnévi igenevek (a főmondat állítmányához tartozó alanyok, melyek azt fejezik ki, mi volna jó: 10 ilyen alany, pl. élni, éldegélni, nem törődni, meggondolni, nézni, lehullani, elalunni, pihenni). A főnévi igenevek a pillanatnyi érzést általánossá, időtlenné teszik. A költemény békéjét, mozdulatlan 1
nyugalmát fokozza a mellérendelő szószerkezetek halmozása (többségük helyhatározós, kisebb részük állapothatározós szerkezet). Fontos poétikai szerepet tölt be a központozás is: a strófák végén a három pont a megrengés, tűnődés csöndjét, a gondolatok közti szünetet érzékelteti. A vers szemlélete panteisztikus (Isten azonos a teremtett világgal, a természettel). A költemény két párhuzamos szerkezeti egységre tagolható: az első három, és a második három szakaszra. Mindkét egység a természetes élet vágyképeivel indul, és a halálig jut el, amely nem ellentétként, hanem szervesen jelenik meg. A természetes saját halál (Rilke német költő nyomán) a természetes saját élet lezárása. Az első egység az életre, a második a halálra és a halál utáni pihenésre helyezi a hangsúlyt. A vers csúcspontja a negyedik szakaszban van: itt teljesedik ki a vágykép, az idők együttállnak a szemlélet jelenében, a létösszegzés, a rálátás lehetőségét adva. A vers egyetlen óhajtó mondat, melyben – végigkövetve a főnévi igenevekkel kijelölt életutat – a kontemplatív (szemlélődő, lényegkereső, metafizikai hangoltságú) élet eszménye rajzolódik ki. A verszene régi népdalok ritmusát idézi: a költemény versformája az ősi felező nyolcas páros rímekkel, mely a magyar irodalmi hagyományban a dal megszokott kifejező eszköze. A nyolc szótagból álló sorok szimultán ritmusúak, trocheusi és hangsúlyos ütemezéssel. A versdallamot fokozza, hogy a 24 sor közül csak négyben esik szó belsejébe az ütemhatár, a mondattani egységek megegyeznek a verssorokkal, az írásjelek is láthatóvá teszik ezt. Feltűnő sorátlépés (enjambement) csak az utolsó versszakban van: itt a helyhatározót („sírgödörbe”) szakítja el a sorvég a hozzátartozó alaptagtól („Elalunni”). A versszakok négysorosak.
Vajda látomáslírája:
2. Nádas-tavon (1888) A cím tájversre utal, de a szöveg alapján a táj nem rekonstruálható. Csak közvetítő elem, költői eszköz, az én gondolatvilágának, érzéseinek, életfelfogásának hordozója (az én belső világának projektálása, azaz kivetítése). A vers a hangulat-líra és (vagy látomás-líra típusába sorolható). Műfaja: filozófiai dal. Az én szituáltságára a tájban elmerülő, befelé forduló, meditatív lélekállapot jellemző. Szerkezet: A konkrét látvány, látomás felé halad. Látszat és valóság különbségének fokozatos elhomályosodása megy végbe. I. 1–9. sor: erős hangulatisággal átszőtt reális tájelemekből épül fel. Megjelennek azok az elemek, melyek a létezés bizonyosságát kikezdik: árnyék – anyagtalanná válás illúziója; leng, andalító, önfeledt – bizonytalan, zsongító lélekállapot. A szakasz legfőbb nyelvi kifejezőeszköze a nominális stílus. A 4–6. sor visszafogott, lebegő hangulatiságot áraszt.
2
II. 10–33. sor: kiszélesedik a realitás irrealitássá alakulása. A világ pontosan nem megismerhető, misztikuma – bűbáj, talány. Az anyagi világ létezésének megkérdőjelezése megy végbe: az anyag, illetve az anyag attribútumainak (fontos jellemzőinek) – tér, idő, mozgás – objektivitása válik kétségesség: valóság=tükörkép 13–15. sor. A horizont misztifikálása 16–17. sor, mozgás relativizálása (viszonylagossá tétele) 19. sor, az időérzékelés elbizonytalanodása (32. sor). III. 34–39. sor: az érzékelés megbízhatatlansága az időben objektív létezést kérdőjelezi meg. A teljes kételkedésben, a valóság létezésébe vetett hit rendül meg (Schopenhauer filozófiája – tűnékeny életálom). A zárlat filozófiai kérdésfelvetése feloldódik a hangulatban. A versforma erősíti a hangulatiságot: felező nyolcas sorok (trocheusok lüktetése), monoton bokorrímek – oldott, lebegő hangulat.
A kozmikus magány megjelenése:
3. Az üstökös (18829 A cím tárgymegjelölő és szimbolikus egyszerre. Az üstökös a szélsőséges magány, a megalkuvásra képtelenség vállalt sorsszimbóluma, akár a Mont-Blanc kép. Beszédhelyzet: Az első két szakasz távolságtartó és személytelen hangja a felfokozottá, vallomásossá válik. A zárlat ünnepélyes, elégikus hangoltságú. A hangnemből kihallani a gőgös zseni-öntudatot is. A vers alapmotívuma a fény (uszály, csillag, sugár). Az üstökös a versben folyamatos ragyogásként van jelen. Jelzői ellentétesek: nagy, fényes, egyetlen – társtalan, boldogtalan, idegen. Az egyedül (kitaszítottság, kivonulás), egyenes pályán (öntörvényűségébe zártan – az alkalmazkodóképesség hiánya) végtelenbe az állandóság – változékonyság ellentétpár képi megfogalmazása. A vers szemantikai (jelentéstani) szinten ellentétező szerkesztésű. Fokozatosan emelkedő indulati íve tetőpontját a 3. szakaszban éri el. „Lobogó gyász, én néked hódolok.” (oximoron – egymást kizáró ellentét). Az első két szakasz leíró. A második kettő vallomásos, ódai. 1. vsz.: az üstökös (csillagászati és kultúrtörténeti objektum) megjelenése, leíró jelleg; 2. vsz. megszemélyesítés. Az üstökös szimbólummá válik. A zárlatban ezt ki is mondja – ezért allegória (az egész versben végigvonuló szimbólum). 3. vsz.: vallomás 4. vsz.: nyílt (szövegszerű) szimbólumkezelés, összefoglaló zárlat. Az üstököst kezdetben tárgyilagosan szemlélő beszélő a második szakaszban más megszemélyesíti tárgyát, sorsot tulajdonít neki. A harmadik szakasz indulathullámában romantikus gesztussal szólítja meg. A negyedik szakaszban a beszélő saját sorsát kifejező szimbólumot, sőt szimbólikus jelentést pillant meg és vállal fel.
3
Niobé gyermekei elvesztésekor fájdalmában és végtelen gyászában kővé változott. Forma: Ötödfeles és négyes jambusi (11 és 10 szótagú) sorok. Négy, egyenként négysoros szakasz. Keresztrím (abab).
3. Húsz év múlva (1876) A cím egy múltbeli ponthoz viszonyít. A hiányos – alany és állítmány nélküli – mondat várakozást kelt. Alcíme: Gina emlékkönyvébe. Vajda fiatalkori, reménytelen szerelme volt Gina, Kratochwill Georgina. Az éveken át hordozott beteljesületlenség távoli eszményképpé emelte a nőalakot, és megőrízte a vágyakozást. Romantikusan szélsőséges motivikájú a vers. A jeges, távoli hegycsúcs – alapmotívum a kor ismert allegóriája (elérhetetlenség, megközelíthetetlenség, magány, hideg stb.). Ehhez járul a merész, ellentétező hasonlítás (szív, tűz, szenvedély) a nyitó és a befejező szakaszban. A 2–3. szakaszban a magány és az eltűnt szépség motívumai meghatározóak – hattyú – allegória. A zárképben megjelenő távoli Nap szakrális többlettel járul a végletes kietlenséget sugalló szimbolikához, és az ellentéteket tovább fokozza. Műfaja: elégikus dal. A hangnem emlékező, nosztalgikus. Az egyes szám első személyű beszélő a második és harmadik szakaszban azonosult a hegycsúccsal. Szerkezet: Az első és utolsó szakasz keretként fogja össze a középső kettőt. Mindkettő a Mont-Blanc hasonlatra épül. A két középső szakaszban (2–3) a múlt képeit visszatükröző hegycsúcs beszél, a hasonlatból a kozmikus, feloldhatatlan magány, rendíthetetlenség, elhagyatottság szimbóluma lesz: sorsszimbólum. Értékhangsúlyai szerint két egységre bontható a vers: 1–2. szakasz ill. 3–4. szakasz. Az első egységben a lemondás, az értékveszteség dominál (uralkodik). A másodikban viszont éppen ellenkezőleg, egy ezzel szembeállított, mégis megtalált érték, még ha pillanatnyiságában is. Az első rész dikciója ennek megfelelően ereszkedő, míg a második meredek ívben emelkedik (3.), és nem áll meg a megtalált egyensúlynál, az emlékkép szemlélésének fájdalmas szépségénél. A zárlatban a felkelő Nap ragyogása jellemző, ahogy a tárgyilagos lemondás mellett a keserűségen túl megjelenik ez a tiszta ragyogás. Forma: Nyolcszótagú jambusi sorok. Keresztrímes szakaszok.
4
5. Credo (1888) Vajda ezt a művét „politikai irányzatos vers”-nek nevezi. Mivel szerinte a kiegyezés nem tette lehetővé a polgári fejlődést, így a nemzeti függetlenség megvalósítását, a kiegyezés éles hangú bírálójává vált. A cím jelentése: „hiszek” – átvitt értelemben hitvallás. A zárlat („jósigéd, Széchenyi”) egyetlen megszólítottra utal. Valójában embertömegekhez szóló, indulatokkal telt szónoki beszéd, emelkedett hangvételű, ostorozó prófécia. A vers egyetlen hatalmas ívű mondat. Feszültségkeltő, felfüggesztett szerkezetű. A feltételes, sajátos jelentéstartalmú tagmondatok sora után a lényegi állítást hordozó főmondat az utolsó két sorban olvasható. A jelen és a vágyott jövő szembesítésére épül a mű. Ellentéteken át halad a zárlat kijelentéséig: a jelen Magyarországának és a jövő eszményi államának ellentétei váltakoznak. Az utolsó sor Széchenyi: Hitel c. művét evokálja (rokonítva idézi) „Sokan azt gondolják: Magyarország volt – én azt szeretném hinni – lesz!” Hitvallása tehát Széchenyiével rokon: eszméinek legfontosabb pontjai a jogállam, közteherviselés, jövőorientáltság, fejlődés, a műveltségi szint emelése. Előadásmódjára a szónoki hevület jellemző. A szöveg egyetlen hatalmas halmozássornak hat. Az egyes versszakokon belül is gyakori stilisztikai eszköz a halmozás, a fokozás (kulcs, arány, csalatkozhatatlan mintaállamát igaznak, szentnek tudva – méltó bér, dicsének – Rangot, címet nem koldult stb.). A tartalommal összhangban gyakoriak a hangnemváltások: a jelen gúnyos megvetése változik az eszmények megvallásának pátoszával. Versforma: Páros rímű, jambikus lejtésű 10 soros versszakok.
5
