Vajda Barnabás,,Hogy hol bolyongtál, fecsegjék el helyetted mások Monoszlóy Dezső költői és prózaírói munkássága. Nap Kiadó, Dunaszerdahely 2006

1

Vajda Barnabás ,,Hogy hol bolyongtál, fecsegjék el helyetted mások” Monoszlóy Dezső költői és prózaírói munkássága Nap Kiadó, Dunaszerdahely 2006 Lektorok: Prof. L. Erdélyi Margit, Doc. Fónod Zoltán Szerkesztette: Tóth László

Két jó tanáromnak: Zoli bácsinak és Szkladányi tanár úrnak tiszteletem jeléül

2 TARTALOM Előszó I. Életrajzi vázlat II. Költészete II. 1. Gombostűk háborúja II. 2. Csak egyszer élünk II. 3. Virrasztó szerelem II. 4. Töltésszimmetria II. 5. Csók II. 6. Aranykor, Aranymecset, Lódalok, Caligula-bár, Bécsi klapanciák, Boszorkánydalok, Honkongi tél, Mozaik, Vasárnap illata II. 7. Magam vagyok Kelet s Nyugat II. 8. Műhelyforgácsok és Senki földjén II. 9. Gutaütöttek balladája II. 10. Összegyűjtött versek III. Regényei III. 1. Égetett sziéna III. 2. Tetovált angyalok, Gúzsba kötött rövidnadrág III. 3. Tatárjárás III. 4. A milliomos halála III. 5. Menekülés Szodomából III. 6. A gödölye dicsérete III. 7. A halálom utáni napon IV. Novellái IV. 1. Szókincs, leszűkülő témavilág és nyelvi megelőzöttség IV. 2. Elidegenedés – magány és helyszínei IV. 3. Összefüggések a novellák között IV. 4. Más írók és más stílusok hatása - novelláinak viszonya a modernizmusokhoz IV. 5. Álom és valóság: A villamos alatt IV. 6. Irónia, abszurd, posztmodern IV. 7. A konkrét szüzsétől az elvont belső világig IV. 8. Tudat fölött, tudat alatt V. Monoszlóy toposz-szótár Antikvitás; Apa- és anyaversek; Bagatell; Budapest-, haza- és városversek; Elefánt; Elrejtés; Emigráció; Erotika; Gyermekversek; Idő és időtlenség; Isten, istenkép; Izmusok; Magány; Metaforák és metaforikus nyelv; Miniatürizáció vagy ellentétje; Mondókák; Muzulmán versek; Népiesség; Nyelv átfogó ereje; Önmegszólító pozíció; Pszichoanalízis; Racionalista pozíció és értelem; Rádiójátékok; Reminiszcenciák; Saját jövője és utóélete; Történelem, politika, társadalmi elkötelezettség; Vendégszövegek; Versek összefüggése novellákkal; Verselés; Villamos. VI. Összegzés VII. Monoszlóy Dezső műveinek jegyzéke VI. 1. Műveinek időrendi mutatója VI. 2. Novelláinak, elbeszéléseinek betűrendes mutatója Függelék 1. Fényképek 2. Szakirodalom Monoszlóy Dezső műveivel kapcsolatban

3 ELŐSZÓ ,,Vajon a fiatalabb csehszlovákiai magyar olvasó ismeri-e Monoszlóy Dezső nevét, tud-e valamit az ő írói munkásságáról?” – tette föl a kérdést 1992-ben Vörös Péter, noha maga is tudta, Monoszlóyt az 1989-et megelőző húsz évben gyakorlatilag megfosztották a csehszlovákiai magyar irodalmi jelenlét esélyétől, így a fiatalabbak biztosan nem hallhatták a nevét. De vajon kortársai, a második világháború után induló nemzedékek tudják-e, ki Monoszlóy Dezső? Ismerik-e, s ha igen, mennyire azt az embert, aki ,,soha nem volt irodalmi és nemzedéki csoportosulás tagja, magányos farkasként lépett be a csehszlovákiai magyar irodalomba” 1, így kezdettől outsiderként tekintettek rá e tájakon? Ez a könyv most azt a célt tűzi maga elé, hogy végigolvasva Monoszlóy Dezső alkotásait és az őket kísérő recepciót, néhány átfogó értelmezési szempont alapján összegezze a művész költői, illetve novella- és regényírói munkásságát. Bátorságot e vállaláshoz abból a meggyőződésből merítek, hogy Monoszlóy Dezső életműve összegzésének eljött az ideje (erre kritikusai is többször figyelmeztettek), és nemcsak az érdem okán, hanem azért is, mert a szélesebb összefüggéseket tekintve egész Közép-Európában ismert író élete és munkássága egy egyelőre kevéssé feldolgozott kor fordulatokban bővelkedő és egyediségében is nagyon jellemző fejezete, nézzük akár a regionális, akár az összmagyar, akár az egyetemes irodalom felől. Nem biztos, hogy e próbálkozás képes megfelelni egy részletes biográfia elvárásainak, és nem biztos, hogy képes pótolni a fentebb jelzett hiányt, - viszont elérendő kihívásként tartja szem előtt az életrajzi monográfiának azt a válfaját, amely egy adott pillanatban elérhető teljesség igényével készül avégett, hogy hozzásegítsen egy adott életmű értőbb és mélyebb befogadásához. Munkám végeztével úgy gondolom, hogy ha egy művész élete utólag végigolvasható (a föltételes módot nem tudom eléggé hangsúlyozni!), akkor Monoszlóy Dezső alkotásaiból – főleg verseiből és regényeiből, kisebb részben novelláiból – kiolvasható egy/az alkotó gazdag személyisége. Súlyos dilemma volt számomra, vajon elválasztható-e egymástól – s ha igen, mennyire – az ember és a művész. Különösen akkor, ha ez a művész-ember gyakorta hangsúlyozza, hogy egy ember élete utólag nem mondható el, annyira suta hozzá a megfogalmazó közeg, a nyelv. Megpróbálom Monoszlóy Dezsőt olyannak ábrázolni, amilyennek én őt műveiből láttam: egy, minden irodalombeli nyíltsága ellenére is szemérmesen rejtőzködő embernek, és egy olyan nagyszerű írónak, aki korai pályájától kezdve arra vágyik, amire minden igaz és érzékeny – ha úgy tetszik: erősen öncentrikus – művész, tudniillik hogy az Olvasó végigolvassa őt, azaz a műveit. Köszönettel tartozom lektoraimnak, L. Erdélyi Margit professzor asszonynak és Fónod Zoltán tanár úrnak, hogy tanácsaikkal irányították a könyvet. Úgyszintén köszönöm Monoszlóy Yvonne-nak az anyaggyűjtésben, de különösen a fényképek beszerzésében nyújtott segítségét. Végezetül nagyon hálás vagyok Csanda Gábor barátomnak, hogy az ötlet első felbukkanásától kezdve buzdított, utána pedig filológusi tanácsaival folyamatosan figyelemmel kísérte és segítette ennek a monográfiának a megszületését. Dunaszerdahely, 2006. május 16. 1

Vörös Péter: Kakofón love storyk. A szerelem öt évszaka. Új Szó, 1992. február 21.

4 I. ÉLETRAJZI VÁZLAT Egy gazdag művészi pályát ritkán könnyű olyan szerkesztett életrajz keretbe zárni, amely képes a lényeget kiemelni, vagy amelyből ne maradnának ki lényeges dolgok. A feladat különösen nagy kihívásnak látszik a Bethlen István-i konszolidáció Budapestjén született, onnan kataklizmatikus időkben Csehszlovákiába kerülő, majd Jugoszlávián át Bécsbe költöző Monoszlóy Dezső esetében, aki számára az élet számos súlyos fordulatot tartogatott, ám aki életrajzi adatainál mindig sokkal fontosabbnak tartotta művei ,,vallomását”. A Tarján Tamás által minket ,,füstfellegeibe és anekdotáiba burkoló” művésznek aposztrofált Monoszlóy életét: a kevesek által ismert fiatal korát, továbbá az életének az 1950–1960-as évekre eső, sok ma is élő szemtanútól kísért szakaszát, illetve a viszonylag gazdagon dokumentált 1980–1990-es éveket az alábbi kronológia úgy próbálja összefoglalni, hogy mindenekelőtt az író-költő saját nyilatkozatait és vallomásait teszi meg az életrajzi vázlat gerincévé. 1923. december 28-án született Budapesten polgári családban: ,,Megszülettem egyszer régen Budapesten” (A holnap hitével című szonett, 1964). Egy fényképen édesanyjával és Lucia nevű lánytestvérével látható hozzávetőleg négyéves korában; egy másikon apjával sétál a stájer hegyekben. ,,Édesanyám egy igazi bécsi asszony volt, aki gyermekkorát Bécsben töltötte, s egész életében jóformán kizárólag csak németül és angolul olvasott... Könyveim német nyelvű kiadásait sajnos már nem érte meg, ezért valószínűleg csak sejtette írói tehetségemet. Azonban ő maga is tehetséges volt, zongorázott és szépen énekelt, még Saljapinnal is.”2 ,,A nyarakat rendszerint a stájerországi Aflenzben töltöttük idős édesapámmal, aki a Magyar Legfelsőbb Bíróság elnöke volt. Mindig ugyanabban az alpesi hotelben laktunk idősebb urak és hölgyek társaságában.” 3 ,,Nagypolgári családból származom… E meghatározás továbbminősítését angol és német kisasszonyok, házvezetőnők és mások tágították.” 4 Édesapját korán (Monoszlóy Yvonne visszaemlékezései szerint ötéves korában) elveszette: ,,Örökbefogadó apám dr. Macke Károly nevét a nevembe szőtt nagy M. betűvel haláláig viseltem. Őt 1920-ban fiatal kúriai bíróként a lakáshivatal elnökségével bízták meg.”5 1928–1937: A gyermekkor. Iskoláit tekintve nagyjából ugyanazt az utat járta be, amelyet a hozzá hasonló sorsú, konzervatív neveltetésű polgárgyerekek akkoriban általában. ,,Gyermekkoromban csak a Magyarországgal szomszédos országokba jutottam el”, ugyanakkor ,,zongorázni egy igazi művésztől tanultam”, 6 valamint ,,diákünnepélyeken különböző iskolák elsőszámú szavalójává váltam”. 7 ,,Elemista színházi körben a Tejkirály című kezdetleges színpadi műben én a Rum-ot játszottam.”8 Sok versében, több novellájában és szinte minden regényében ír arról, hogy egyházi középiskolába járt: ,,>>Dicsértessék<<, köszönt egy ma reggeli néni, / s nem is tudta 2

Scherr, Dieter: Dezsö Monoszlóy [német nyelvű interjú]. Autorensolidarität 2003. 4. Szőke Éva fordítása. Uo. 4 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem. Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel 80. születésnapja ürügyén. Irodalmi Szemle, 2004. 11. sz., 62. 5 Uo. 6 Scherr, Dieter: i. m., 7 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 63. és 66. 8 Uo., 66. 3

5 persze, hogy múltamat idézi, / egy harminc év előtt térdeplő diákot” (Ha barátom lennél). ,,A jászóvári premontreiek gödöllői intézetébe kerültem bentlakóként, s latintanáromtól elhangzott a felejthetetlen mondat >>Vivere non est necesse, navigare necesse est<<… A döntő élmény azonban egy másik személyiséghez kapcsolódik. Osztálytársam volt ugyanis Széchényi István, akit az osztályfőnököm rendszerint úgy hívott felelni: >>Most álljon fel a legnagyobb magyar silány unokája<<. Az így kitüntetett Zsiga bácsi, a híres oroszlánvadász néha eljött látogatóba. Ilyenkor nekünk is kijutott az a megtiszteltetés, hogy ámulattal hallgathattuk vadásztörténeteit.”9 A bentlakásos évekről, például édesanyja hiányáról, a tanórák szigorú rendjéről, a paptanárok alakjáról stb. rengeteg, műveiben is megírt emléke van: ,,A konviktorok a hálótermekben, tanulótermekben, a betegek a betegszobában élnek. Télen, ősszel körgallérba bugyolálva sétálni viszik őket, ha nincs rájuk kiróva fegyelmezetlenségük következményeként jogos büntetés. A konviktusnak savanyú szaga és szilvalekvár íze van. Papok, apácák, perjelek, prépostok szaladgálnak benne, és csukamáj olajos óriási kanállal a szolgálatos orvos.” 10 Irodalmi érdeklődése valószínűleg korán felébredt: ,,Én ugyanis mindent elolvastam, amire apám könyvtárában ráakadtam. Ilyen szempontból senki sem ellenőrzött.” 11 Első, gyermekkori meghatározó olvasmányemlékei között Émile Zola Nanáját, Dosztojevszkij Az ördögökjét, Oscar Wilde Dorian Gray-ét, Arany Jánostól a Buda halálát és a Toldit, Passuth László Esőisten siratja Mexikót című regényét, Gulácsy Irén Fekete vőlegényét, Ernest Hemingwaytől A Kilimandzsáró havát, Selma Lagerlöff Gösta Berlingjét, Tolsztoj Háború és békéjét valamint Sebők Zsigmond nevezetes gyermekkönyvét, a Mackó úrfi kalandjait nevezte meg 1994-ben.12 ,,Verset mindig ír az ember, én legalábbis tízéves koromtól mindmostanáig”, 13 sőt korai és céltudatos irodalmi ambíciókról beszél: ,,Az irodalommal már kora ifjúságomban összeütközésbe kerültem. Másodikos gimnazista koromban Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájának mintájára vígeposzt írtam a tanári karról és osztálytársaimról, amely mindjárt jelentős feltűnést keltett. E sikeren felbuzdulva elhatároztam, hogy hátralévő éveimet kizárólag az irodalomnak szentelem, és hogy én leszek az első magyar író, aki irodalmi Nobel-díjat nyer.”14 Az irodalmi hatások ebben az időszakban legalább két forrásból érik. Egyrészt iskoláin keresztül a keresztény közeg felől: ,,Gödöllőn például a premontreiek bennlakójaként a budapesti Zeneakadémián én adtam elő Mécs László verseit, amikor hirtelen Párizsba hívták.” 15 Másrészt az 1930-as évek Magyarországának konzervatív körei felől, különös tekintettel Szabó Dezsőre: ,,Az elsodort falu fiatalkori olvasmányélményem volt, s ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy valamelyik zsenge írásomat, ha jól emlékszem, az Olvastam Freudot [címűt], Kedves Dezső bátyámnak ajánlással eljuttattam Szabó Dezsőhöz… Látványos előadásaira 9

Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 63. Monoszlóy Dezső: Gyerekzsúr. Új Szó, 2004. május 21. 11 Bodnár Gyula–Tóth László: Nyomkereső. A második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom kistükre. Lilium Aurum, Dunaszerdahey 1994, 89. 12 Uo., 89–90. 13 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 60. 14 Tóth Elemér [-tó- szignóval]: Négyszemközt Monoszlóy Dezsővel a VBK 9. köteteként megjelent Aranykor ürügyén. Új Ifjúság, 1967. május 30. 15 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 66. Mécs László két alkalommal jár franciaországi szavalókörúton: először 1935-ben Párizsban és Belgiumban, majd 1938-ban Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában. [Vö. Kortárs magyar írók kislexikona. Magvető Kiadó, Budapest 1989, 282.] A fenti eseményre valószínűleg 1935-ben került sor.) 10

6 azonban szorgalmasan ellátogattam… meghívott fontosságtudata lassanként elhalványult bennem.” 16

otthonába…

Szabó

Dezső

1938–1945: A háború alatt, 15–22 évesen. ,,A háború éveiben tengerészkadettként olasz hadihajón, a Cyklopson teljesítettem szolgálatot.” 17 1938 őszén Monoszlóy még nem volt tizenöt éves; tengerészkadét legkorábban ekkor, de inkább később, talán a háború alatt lehetett: ,,Amikor lehetőség nyílt rá, jelentkeztem a tengerészethez. Egy nem létező tengerészethez, ugyanis Magyarországnak akkor már nem volt tengere. Horthy admirális azonban alapított egy tengerészetet, amelynek tizennyolc tagja volt, közülük az egyik én.”18 Egy 1991-es visszaemlékezésében írja le Monoszlóy, amint Gulácsy Irén írónő férje ,,kegyetlen érettségi biztosként mustrálgatja a karddal díszített ferencjózsefruhás maturánsokat”.19 Tengerész-egyenruhás fényképe alapján ekkoriban kezdett bajuszt növeszteni. Tengerészeti élményeivel kapcsolatban 2004-ben meglepő vallomást tett Fónod Zoltánnak: ,,Tengerészeti élményeimet egy több száz oldalas regényben, az Irány Krétában dolgoztam fel. A kötetet a Cserépfalvy Kiadónál nyújtottam be, de megjelenése már elmaradt, a cenzúra >>A német hadviselés érdekeit sérti<< megjelöléssel letiltotta és elkobozta.”20 Monoszlóy 1941. december 28-án töltötte be tizennyolcadik életévét. 2004ben arra a kérdésére, hogy az 1940-es években, katonakorba kerülve hol és hogyan vészelte át a háborút, egyrészt első házasságát említette, másrészt Magyarországról való távozási kísérletüket. Épp csak elmúlt húsz éves, amikor ,,1944 márciusában feleségül vettem Nemes Nagy Évát, a Kolozsvári Nemzeti Színház tagját. Nászútra… a Radványihavasok egyik hegyi szállodájába utaztunk, szánunk nyomán farkascsordától kísérve. Az orosz ágyúk dörgése már odahallatszott. Elhatároztuk, hogy valamiképpen ki kell jutnunk a nagyvilágba. Erre megfelelő hely is ígérkezett, Stockholm, méghozzá a magyar nagykövetség, Ullein-Revitzkyvel az élen, akihez családi barátság fűzött. A németek eközben megszállták Magyarországot, és a kiutazásra többszöri próbálkozás dacára sem jutott lehetőség.”21 Egy emlék első feleségéről, akivel két lánygyermekük született: ,,Feleségem is székely volt, akivel súlyos nyelvhelyességi harcot folytattunk, hogy tányért-e, vagy tányérat. Végül is Tamási Áront hívtuk döntőbírának.” 22 Azt más szövegkörnyezetben, egy, irodalmi példaképeit firtató kérdésre válaszolva mondta el, hogy az 1940-es években radikális értelmiségiekkel is kapcsolatot tartott: ,,Első feleségemen keresztül a nyugatosok ellentáborába osztályozott írók élgárdáját is megismertem… Nyirőt, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Szabó Pált, Veres Pétert, Németh Lászlót.”23 Közülük a legszorosabb barátság Tamásihoz fűzte: ,,Idősebb lányomat 1945ben Tamási Áron tartotta keresztvíz alá”; az erdélyi író 1966. május 26-i halálára Monoszlóy szép nekrológot írt. 24

16

Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 61. Uo., 62. 18 Scherr, Dieter: i. m. 19 Bodnár Gyula–Tóth László: i. m., 89. 20 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 63. A kézirat tudomásunk szerint nem maradt fenn. 21 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 64. 22 Monoszlóy Dezső: Isten veled, Áron, köszöntelek, Áron. Irodalmi Szemle, 1966. 7. sz., 595–597. 23 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 61. 24 Monoszlóy Dezső: Isten veled, Áron, köszöntlek, Áron, i. m. 17

7 1946: Az átköltözés. 1946-ban Monoszlóy jogi diplomát szerez a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. 2003-ban egy osztrák irodalmi folyóiratnak adott interjúban arra kérdésre, hogy vajon édesapja példája miatt kezdett-e jogot tanulni, ezt felelte: ,,Nagypolgári családom azt akarta, hogy legyen egy tisztességes hivatásom. Én mindig is író akartam lenni.” 25 Édesapja és örökbefogadó apja után, akik mindketten bírók voltak, pályaválasztása nem meglepő, de az igen, hogy egykori haditengerészeti kadétként és friss ügyvédi diplomával a kezében, ugyanebben az évben, ,,a háborút követően Csehszlovákiába került kalandos körülmények között”. 26 A ,,kalandos körülményekről” 1994-ben ekként nyilatkozott: ,,Nem költözés volt ez, hanem anyám első férje, Beniač Igor, aki a szlovákiai közjegyzői kamara elnöke s amolyan felső-magyarországi nábob volt, meghívására érkeztem párhetes tartózkodásra Szlovákiába. Marasztalására, s a családomat segítő nagyvonalúságának eredményeképpen a hetekből hónapok, majd évek lettek.” 27 Monoszlóy Pozsonyban telepedett le, de: „legálissá pozsonyi tartózkodásom csak azután vált, amikor 1949-ben letartóztattak, vizsgálati fogságba, majd internálótáborba kerültem”.28 (A családi legendárium szerint a szülők nyugatra akartak szökni, de valaki följelentette őket.) Hviezdoslav téri kényelmes lakásukat elvesztik, és 1968-ig, jó húsz évig Pozsony Nivy nevű városrészében, egy kétszobás lakásban élnek; Páričková utcai otthonát a költő néhányszor említi nyilatkozataiban és versben is: „Különös ez az utcasor, / kétféle szín, kétféle kor […] / Hátam mögött a cérnagyár, / s előttem messze fent a vár” (A Párička utcán). Pozsony azonban még így is nosztalgikus hely maradt Monoszlóynak: „Hogy mit jelentett számomra ez a város? Rengeteget. Legszebb férfikoromat itt töltöttem, tele szenvedéssel, megpróbáltatással, szerelmekkel, barátsággal.” 29 1948 után. A kommunista hatalomátvétel után Monoszlóy Nyugatra megpróbál távozni; ennek következtében előbb éveket tölt munkatáborban, aztán fizikai munkát végez, és különféle beosztásokban dolgozik. Egyik-másik versét és regényét, főleg A milliomos halálát tekinthetjük bizonyos forrásnak a börtönidőkről, az okokról és a körülményekről: „Ha elítéltek volna, most rehabilitálnánk. – Ezek szerint nem is ültem. – Hát éppen ez az. Ülni ültél, de csak úgy, paragrafusokon kívül”; „A vágyak, álmok és beteljesülések filozófiai megoldásán sokat töprengtem, a végérvényes konklúzióra egy szlovákiai börtönben döbbentem: Az ember a vágyaiban legyen maximalista és érje be azzal, ami van.”30 Több novellája és verse alapján feltételezhetjük: részt vett valamilyen hegyi – talán tátrai – fakitermelésben, továbbá bányamunkákban is: „Mesterségem címerén / csákány és szellem összefért” (Dialógus önmagammal), illetve következtethetünk rá, hogyan élte meg a táborbeli életet: „A Nováky fogolytáborban [egy színházi alkalom

25

Scherr, Dieter: i. m. Tóth László: Egy közép-európai író. Magam vagyok kelet s nyugat. Nap, 1994. január 10–16., 20. és Nap, 1994. január 17–23., 20. 27 Nem én voltam kalandor, hanem a történelem. Születésnapi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel [a szerző neve nélkül]. Élet és Irodalom, 1994. január 14., 7. 28 Uo. 29 Uo. 30 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 57. Ugyanez a mondat leíródik A gödölye dicsérete című kisregényben is: ,,Az ember a vágyaiban legyen maximalista, s érje be azzal, ami van.” 26

8 során] a gonosz sheriffet játszottam”; 31 „Verset mindig ír az ember… Idegen környezetben a felhasználhatóság reménye nélkül, írószerszám és papír nélkül is börtönben, bányában, fejen állva.” 32 1949–1955. Monoszlóy még csak huszonhét éves, de az 1949–1950-es időszak életének már többedik éles fordulatát hozza. 1949-ben a Csehszlovák Rádió munkatársai között találjuk: „A háború után 1949 januárjában indult újra a Csehszlovák Rádió szlovákiai adóállomásain a magyar nyelvű műsorok sugárzása. A műsor első felelős szerkesztője a Magyarországról Csehszlovákiába került Monoszlóy M. Dezső (Macke Dalibor) lett.” 33 Ebben a beosztásban 1950-ig volt, amikor is a bebörtönzött Monoszlóyt Nagy Jenő váltotta a felelős szerkesztő posztján. Vallomásai ezekről az évekről: „Az ellenem felhozott vád így hangzott: büntetendő cselekmény bejelentésének elmulasztása. Vonatkozott ez […] az első feleségemre is”; 34 ,,Voltam tengerész, vizsgálati fogoly, kiadóvállalati igazgató, rádiószerkesztő, bányász, a külügyi osztály előadója, normafelelős, kőműves, vállalati jogász, a bér- és munkaosztály vezetője, számtantanár és profi sakkozó… A tengerészet és a kiadóvállalati tevékenység a magyarországi évekhez, a későbbiek Csehszlovákiához tartoznak.”35 A profi sakkjátékosi múltjára vonatkozó kérdésre 2003-ban ezt mondta: „Ez akkor történt, amikor nem volt szabad publikálnom. A matematikához érzett vonzódásomat és a bérelszámoló-részlegvezetői foglalkozásomat osztottam meg a profi sakkjátékos hivatásával. Mindez azonban túl sok pénzembe és önuralmamba került. A szimultán versenyek alkalmával néha jó pár kilót leadtam, ezenkívül szívesen ittam és dohányoztam.” 36 A Klement Gottwald-i totalitárius Csehszlovákiában élő házaspár az 1950-es évek közepéig, közel tíz évig nem láthatta két lányukat, akik Magyarországon nevelkednek. 37 Monoszlóy az 1950-es évek közepén tér vissza az értelmiségi pályára, bekapcsolódik a kulturális életbe, publikálni kezd az Új Szóban, majd verseket, műfordításokat az akkor induló Irodalmi Szemlében. Ekkori kapcsolataihoz némi fogódzót nyújtanak későbbi nyilatkozatai. 38 Háború alatti irodalmi próbálkozásai után ekkorra tehető Monoszlóy második irodalmi indulása. 39 1958-tól az Irodalmi Szemle című, Pozsonyban ekkor indult irodalmi folyóirat belső munkatársa és szerkesztője. Főnöke, az új lap első főszerkesztője 1958–1968 között az a Dobos László, akivel a 1960-as években számos közös ügyet fölvállalnak, és akiről később így nyilatkozik: „Dobos László […] engem, pártonkívülit harcostársának választott, [ami] nagyon sikeres együttműködést eredményezett, de tőle nagy politikai bátorságot igényelt.”40 A folyóiratnál kifejtett sokrétű tevékenységéről Monoszlóy később így emlékezik meg: „Rám hárult a lap irodalmi minőségének a megőrzése, 31

Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 66. Uo., 60. 33 A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Főszerkesztő: Fónod Zoltán. Második, javított, bővített kiadás. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava 2004, 395. 34 Keszeli Ferenc: Távol és közel. Pozsonyi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel. Nap, 1990. április 24., 6–7. 35 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 58., 63. 36 Scherr, Dieter: i. m. 37 Vö. Keszeli Ferenc: i. m., 7. 38 Nem én voltam kalandor, hanem a történelem..Élet és Irodalom, i. h. 39 Vö. Bodnár–Tóth: i. m. Monoszlóy Dezsőről főleg a 83. 40 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 67. 32

9 amellyel szemben a szocrealizmus dühös támadást intézett. Lassanként nemzetközi találkozóvá vált az Irodalmi Szemle… Más jelentős magyarországi, vajdasági és erdélyi folyóiratokkal kapcsolatot teremtve, a kölcsönös megjelenés és megjelentetés számára kinyílt a lehetőség. Vonatkozott ez természetesen a szlovák és cseh lapokra is, egyre hangsúlyozottabb kölcsönösséggel. Szinte autóbuszokkal hívtuk meg a magyar irodalom, az erdélyi és a vajdasági irodalom kiemelkedő személyiségeit, és a szlovák és cseh írókkal is személyes kapcsolatokra találtunk.” 41 Az 1950–1960-as években Irodalmi Szemle-beli állása mellett a Csehszlovák Írószövetség Magyar Szekciójának titkári funkcióját is betölti. (Az előzményekhez tartozik, hogy „a Csehszlovák Írószövetség Szlovák Szekciója keretében Egri Viktor irányításával jött létre a magyar munkaközösség”, 42 valamint hogy a szekciótitkár korábban, 1956–1958 között, az Irodalmi Szemle megalakulásáig Dobos László volt.) Monoszlóy tehát nemcsak a Szemlénél kap beosztást, hanem Dobos Lászlótól is mintegy ,,megörökli” az írószövetségi titkári funkciót. A kor viszonyaira jellemző, hogy 1959-es Csak egyszer élünk c. verseskötete megjelenése után, egy Fábry Zoltánnak küldött, „lelketlen korban” szavakat is tartalmazó dedikációja miatt „ha jól emlékszem, egy évre ismét letiltottak a nyilvános megjelenéstől”. 43 Ugyanerre az időszakra esik kapcsolata a csehszlovákiai magyar színjátszással. Nemcsak úgy, hogy évekig kritikáival, reflexióival követi nyomon a helyi színjátszás fejlődését, hanem felesége révén is: „Második feleségem színésznőként indult a pályán az akkori komáromi Magyar Területi Színháznál.”44 Drámát nem ír, viszont színházzal való jó kapcsolatainak eredményeképpen „Beke Sándor Emberbotanika címmel a verseimet is színpadra vitte”. 45 Az ötvenes évek magánéleti eseményeihez tartozik, hogy végre egyesült a család: az addig magyarországi nagyszülőknél nevelkedő két Monoszlóy-lány 1956-ban szüleikhez költözött Pozsonyba. 1968-ig: A legtermékenyebb időszak. A 1960-as években aktív műfordítói tevékenységet fejt ki, és tevékenyen részt vesz a szervezett irodalmi életben. 1965-ben Cselény Lászlóval és Ctibor Stítnickývel együtt tagja annak az íróküldöttségnek, amely Stószon ill. Kassán fogadja Illyés Gyulát és feleségét. (Erről ld. Tőzsér Árpád írását www.irodalom.web.elte.hu/iris/arch/cikkek/2002_34/stosz196.html illetve a 8. számú fényképet a mellékletben). 1967-ben Madách Imre-díjat kap a Csók című verseskötetéért. (A díjat ekkor alapították és osztották ki legelső alkalommal, s rajta kívül még hárman: Bábi Tibor, Duba Gyula és Fábry Zoltán részesültek az 5000 koronával is járó elismerésben.) A prágai tavaszig tartó évek Monoszlóy legtermékenyebb művészi időszakát jelentik. Az 1959-től 1968-ig tartó szűk egy évtized alatt négy verseskötetet, két novelláskötetet, két gyermekverskötetet és egy verses regényt ír, s megjelenik verseinek első válogatása is. Az 1968-ig tartó csehszlovákiai korszakot ő maga is élete legtermékenyebb időszakának tartja: „Életem egyik legmozgalmasabb időszaka volt ez,

41

Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 67. A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004, i. m., 169. 43 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 68. 44 Uo., 66. 45 Uo., 66. 42

10 írásaim, könyveim folyamatosan jelentek meg.” 46 Csehszlovákiai elismertségének egyik jele, hogy Tetovált angyalok című kisregényéből „Csehszlovákiában film is készült, a vetítésre azonban távozásom miatt már nem került sor”. 47 1968-ban kiveszi részét a prágai tavasz szellemiségének terjesztéséből; az 1968-at követő retorziók is ebben a minőségében érik: a magyar szekció „1968 márciusában az elsők között foglalt állást a nemzeti kérdés rendezése ügyében [s ennek következményeként] 1970. április 10-én kizárták az Írószövetségből Monoszlóy Dezsőt”. 48 Amikor 1968 közepe táján elhagyja az országot, életének legtermékenyebb írói korszaka ér véget. 1969 novemberéig Jugoszláviában tartózkodik: „Újvidékre menekítettem irodalmi műhelyemet.”49 Egy 1990-es interjújában Keszeli Ferencnek arra a közvetlen kérdésére, hogy miért ment el, ezt válaszolta: „Többször nekem szegezték már a kérdést. Nem szeretem… Az írói emigrációnak egyetlen oka lehet: tárgynak érezve magát az író, okkal retteghet attól, hogy a megírható végigmondhatatlanná válik, és nem vállalja tovább a diktatúra alternatíváját. Elmegy, mert veszélyeztetettnek érzi a művét.” 50 Újvidéken bekapcsolódik a vajdasági magyar irodalmi életbe, egyebek mellett a Híd című folyóiratban publikál: „Ismertem a vajdasági tudományos és művészeti élet jóformán valamennyi reprezentánsát, többükhöz baráti kapcsolat fűzött. Danilo Kiš verset és prózát is fordított tőlem.”51 Bevallása szerint a Jugoszláviába menetel mellett az szólt, hogy: „Azt tapasztaltam, a kisebbségi lét itt bontakozhat ki a legszabadabban. Imponáló volt a rádió egész napos magyar adása, a Fórum-ház kiadói programja, a Rádiószínház, Jugoszlávia különféle nemzetiségeinek szabad mozgása.” 52 1969 novemberében, bő egyévnyi újvidéki tartózkodás után, az osztrák PEN Club támogatásával Bécsbe költözik: „1969. november 20-án, télvíz idején, kiskabátban érkeztem Bécsbe.”53 Ettől kezdve Bécsben élő nyugati magyar írónak számít, és disszidensként – ahogy akkoriban nevezték a szocialista országokat elhagyókat – a csehszlovákiai magyar irodalmat illetően teljes elhallgatás az osztályrésze; neve nem szerepelhet sehol, művei nem jelenhetnek meg: sem az 1945 utáni lírai termésből összeállított 1979-es Jelenlét című antológiában, sem az ugyanezen időszak novellaterméséből válogató 1981-es Családi krónikában nem lehet jelen, de a korszakbibliográfiákból is hiányzik a neve. A 1970-es és 1980-as évek. Bécsben letelepedve, az osztrák PEN Club és Írószövetség tagjaként, osztrák és nyugatnémet rádióállomások foglalkoztatott hangjátékszerzője lesz; emigrációs éveiben elsősorban ekként tarthatjuk őt számon. A rádiózás mellett színházi és filmes próbálkozásai is vannak: „A bécsi Auersperg Színház akkori igazgatója, Désy Vilmos azzal állított be hozzám, hogy bármelyik rádiójátékomból küldjek el néhány 46

Uo., 67. Uo., 60. 48 A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004, i. m., 169. 49 Nem én voltam kalandor, hanem a történelem..Élet és Irodalom, i. h. 50 Keszeli Ferenc: i. m., 6. 51 Nem én voltam kalandor, hanem a történelem..Élet és Irodalom, i. h. Barátai között említi például Dormán László fotográfus-újságírót, illetve Hornyik Miklóst. 52 Nem én voltam kalandor, hanem a történelem..Élet és Irodalom, i. h. 53 Uo. 47

11 oldalt, s akkor abból azonnal pénz lesz”, illetve „Egy jelentős német színház Trisztán és Izolda című rádiójátékomat színpadra akarta vinni, azzal a kéréssel, írjak hozzá néhány oldalt, erre azonban nem vállalkoztam”.54 „Két másik filmem [értsd: írásaiból készített film] az osztrák televízióban került bemutatásra.” 55 A rádiójátékok „a túlélésben segítettek”56 – nyilatkozta később. (E témáról lásd még a Rádiójátékok címszót a Monoszlóy toposz-szótár című fejezetben!) Bécsben kiterjedt kapcsolatokat ápol a kortárs német és osztrák költőkkel, például Ingeborg Teuffenbachhal, Friedrike Mayröckerrel, Barbara Frischmuth-tal. Az 1970-es években jelenik meg az Egy igaz sakktörténet (Eine richtige Schachgeschichte) című elbeszélése, amelyből az ORF Burgerland és az Ö9 közreműködésével tévéfilm készül. Ugyanebben az időszakban felolvasókörutakat tart, melyek szervezésében nagy segítségre van második felesége, Katalin, akiben művei tehetséges értelmezőjére is talált. Monoszlóy véleménye az író–olvasó találkozókról: „Magyar, osztrák és német rendezvényeken tartottam felolvasásokat. Nincs ellenemre az olvasókkal való közvetlen kapcsolat, de a felszínes találkozások zavarnak.” 57 Az 1970-es években, különösen azok második felében, illetve az 1980-as évek elején magyarul keveset ír, ellenben feleségével sokat utazik. Járnak a Kanári-szigeteken, az Amerikai Egyesült Államokban, Hawaiin, Kanadában, Ázsiában Srí Lankán, Thaiföldön, Hongkongban, Kínában és Afrikában („Később, közel az ötvenhez, Afrikába készültem”58). Az Amerikai Egyesült Államokban, ahol egyik lánya él, többek között a Püski Sándorék által szervezett estek vendége volt. Ez a korszak a nyugati életformába való belemerülés időszaka, amelyről később így szólt: „A nyugati életérzés röviden aligha megfogalmazható. Én a Menekülés Szodomából című regénytrilógiámban ennek a kakofóniáját szavakkal és nem hangjegyekkel megpróbáltam érzékeltetni.” 59 A nyolcvanas években művei szerepelnek a berni Protestáns Magyar Szabadegyetem által kiadott mindhárom antológiában. 60 Díjak és elismerések az emigráció alatt. 1978-ban elnyeri a Kanadai Magyar Írók Szövetsége Irodalmi Pályázatának I. díját. 1979-ben Ausztriában Theodor Körner-díjjal jutalmazzák, 1984-ben pedig a költők Marokkóban rendezett VII. Világtalálkozóján a World Academy of Arts and Culture irodalmi díszdoktori címét kapja. 1986-ban professzori címet és Életmű-díjat kap Bécsben. 1989-ben a Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával felolvasókörúton vesz részt Németországban, majd ugyanebben az évben a Bécs tartomány által adományozott Arany Érdemrendjellel jutalmazzák (Golden Verdienstzeichens des Landes). Hetvenedik életévében, 1993-ban az osztrák köztársasági elnök a Tudományok és Művészetek Elsőfokú Érdemrendjével tünteti ki (Österreichisches Ehrenkreuz für Wissenschaft und Kunst Erste Klasse).

54

Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 66–67. Uo., 60. 56 Uo., 60., 64. és 67. 57 Scherr, Dieter: i. m. 58 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 63. 59 Nem én voltam kalandor, hanem a történelem. Élet és Irodalom, i. h. 60 Nyugati magyar költők antológiája, 1980. Válogatta és szerkesztette Kemenes Géfin László; Nyugati magyar széppróza antológiája, 1982. Válogatta és szerkesztette Ferdinandy György; Nyugati magyar tanulmányírók antológiája, 1987. 55

12 1989 ősze. Szóbeli visszaemlékezése alapján „Dobos László néhány nappal a bársonyos forradalom előtt arra kért engem Bécsben, vegyem át a pozsonyi lapok kiadását” – ami többek közt arra utal, hogy irodalmi és személyes kapcsolatai az emigrációban sem csehszlovákiai, sem magyarországi viszonylatban nem szakadtak meg. Az egész KeletKözép-Európát megrendítő 1989-es fordulatok után Monoszlóyt mint írót előbb Budapesten ,,fedezik föl”, de úgy, hogy még 1991-ben is ezt írja róla (pontosabban A szerelem öt évszaka kapcsán) Budai Katalin az ÉS-ben: ,,Jó lenne tudni, hogy Monoszlóy Dezső új írásai vajon ezek, vagy számos korábbi munkája közül való az egybefüggő novellaciklus – s egyáltalán, ki ő, ki volt itthon, majd Szlovákiában, s napjainkban többnyire Bécsben.”61 Irodalmi megítélése érdekes transzformáción megy át: most a korábban mellékvágányra kényszerített emigránst látják benne, amivel egyidejűleg lényegében megszűnik ,,csehszlovákai magyar író” lenni. A bársonyos forradalomból kilábaló Csehszlovákiában ugyanakkor a disszidensként kimaradt évtizedek után szinte teljesen ismeretlen (erről lásd még jelen munkám Monoszlóy Dezső költészete fejezetének Magam vagyok Kelet s Nyugat címszavát): „A keleti hemiszféra olyan elszánt könyörtelenséggel tette indexre írásaimat, hogy még bibliográfiai adatként sem szerepelhettem. Egy teljes generáció előtt ismeretlenné váltam.” 62 Újra megismertetéséért sokat tesz az Új Szó Bodnár Gyula által szerkesztett kulturális rovata, ahova a költő ebben az időben rendszeresen visz verseket, írásokat. 1989 utáni szlovákiai recepciójának bonyolult körülményeire jó példa A milliomos halála című regényének sorsa, amelyről Tóth László így ír: ,,Megjelenése idején 1969-ben kétségtelenül az addigi csehszlovákiai magyar széppróza összmagyar viszonylatban is számottevő csúcsteljesítményének számított. A regény érdembeli értékelésére, irodalomtörténeti helyének kijelölésére azonban már nem kerülhetett sor… Ilyenképpen a csehszlovákiai magyar szépprózát értékelő-összefoglaló tanulmányok később is A milliomos halálának mellőzésével készültek, minek következtében az általuk felállított értékrend és általuk rajzolt kép Monoszlóy regénye nélkül eleve nem lehetett hiteles és pontos.”63 Monoszlóyék ,,visszatérést” elősegítendő, a család 1992/1993 környékén a Balaton mellett, Szigligeten vásárolt egy kis nyári lakot, amelyet Katalin asszony nagy gonddal, gazdag magyaros ízléssel rendezett be, s ahol számos író- és művészvendég megfordult az évek során. Elismerése Szlovákiában és Magyarországon. Húszévnyi elhallgatás után, amelynek során „még csak tárgyilagos bibliográfiai adat sem volt”, 64 1994-ben műfordítói munkássága elismeréseként – Pavol Országh Hviezdoslav, Ivan Krasko, Vítězslav Nezval, Jiří Wolker, Óndra Lysohorský, Ladislav Mnačko, Ladislav Novomeský, Ján Kostra és mások műveinek tolmácsolásáért – Pavol Országh Hviezdoslav-díjjal jutalmazzák: „Lefordítottam vagy harminckötetnyi verset a cseh és szlovák lírából.” 65 Két évvel később a német nyelvű országok Emigráns PEN Clubjának irodalmi díját kapja. 1998-ban, hetvenötödik születésnapjára Göncz Árpád magyar köztársasági elnök a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét adományozza neki életműve elismeréseként, 61

Budai Katalin, Élet és Irodalom, 1991. november 8. Uo. 63 Tóth László: Egy közép-európai író. Magam vagyok kelet s nyugat. Nap, 1994. január 17–23., 20. 64 Keszeli Ferenc: i. m. 65 Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 58., 66. Egyebek mellett lefordította Nezval A csodálatos varázsló, Hviezdoslav Ezso Vlkolinszky, Wolker Huszonnégy évet élt, Ján Poničan Tavaszi rapszódia és Lysohorský: Korom, te légy a mérce című műveit. 62

13 2000-ben pedig a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Nívódíja jelzi: munkásságát a felvidéki magyar irodalom is becsben és magáénak tartja. 2001-ben súlyos agyvérzés éri. Lebénul, de többhónapnyi lábadozás után a bécsi Rudolfkórházban szépen rendbe jön, beszéd- és mozgásképességét visszanyeri. Betegsége alatti szenvedéseinek, érzéseinek és gondolatainak a Gutaütöttek balladája című poémában állít emléket. Rá jellemző módon nem a halálközelséget vagy a magatehetetlenséget tekinti a legnagyobb bajnak: „A fő gond nem is a bénaság volt, hanem az, hogy fejemben összekeveredtek a betűk, egyszóval a kifejezés méltóságától fosztottak meg.”66 Ugyanebben az évben Arany János-díjjal jutalmazzák. Írói pályája összegezéseként ezt nyilatkozza: „Egész életemben arra törekedtem, hogy az író rangját kiérdemeljem. Ha ez sikerült, nagyobb elismerésre nem vágyom.” 67 2004. január 22-én a Magyar Kultúra Napján Budapesten Márai Sándor-díjat kap. Az indoklás szerint: ,,A Nemzeti Kulturális Örökség minisztere Márai Sándor-díjat adományoz prof. dr. Monoszlóy Dezső Ausztriában élő írónak, hat évtizedes regényírói és költői munkásságáért, az emigráció éveiben való helytállásáért, írói-szellemi értékteremtéséért.” 2004 februárjában a Pozsonyi Páholy, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet és a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, márciusban pedig a bécsi Literaturhaus ünnepli neki szentelt ünnepséggel a nyolcvanadik életévét betöltött költőt. Ugyanebben az évben András Ferenc rendező a Duna Televízió megbízásából portréfilmet készít róla.68 2005. június 1-jén meghal második felesége, Katalin asszony, aki szinte halála pillanatáig dolgozott férje összegyűjtött verseinek egyberendezésén. A kötet még ugyanebben az évben megjelenik a pozsonyi AB-ART Kiadó gondozásában. Ettől kezdve Monoszlóy a legtöbb időt bécsi belvárosi lakásában tölti, illetve időről időre első házasságából származó lánya, Yvonne házában, a Pozsonytól tizenkét kilométerre, a KisKárpátok lábánál fekvő Limbach községben.

II. KÖLTÉSZETE

66

Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 57. Uo., 66. 68 Ld. Interjú András Ferenccel. 2005. február 18., www.magyar.film.hu. 67

14 Mottó: ,,A tények legtöbbször olyan vaskos dolgok, hogy minduntalan keresztülszakítják a visszapillantás lepkehálóját. A költészetnek persze néha sikerül a tényeket hangulati elemekké transzformálni, s ilyenkor úgy tűnik, mintha a múltból a szavakon kívül valami hímpor is ránk tapadna. Ezért hajlandó vagyok elhinni, ha egyáltalán létezik önéletrajz, az csakis a költészetből szűrhető ki.”69 II. 1. Gombostűk háborúja 1944-ben a mindössze huszonegy éves Monoszlóy verseskötetet ír Gombostűk háborúja címmel. A cím második fele az egyetlen utalás rá, hogy az ekkor már Magyarországot is nap mint nap érintő háborús események közepette születnek ezek az írások, mert egyébként a kötetben található legtöbb vers (pl. Rablóének; No. 1.; Különvélemény; Mozaik) az elvont gondolatok tájain kalandozó axiomatikus vagy szentenciaszerű próbálkozás. A tömörségre való törekvés (pl. „ki mindent magának dajkál, / örömével társtalan marad” – Kifelé nézz) végig fogja kísérni Monoszlóy egész költészetét, de olyan fiatalos erővel, mint ebben az első, a költő által később is vállalt kötetben, soha nem ismétlődik már meg. Stilisztikailag a Gombostűk háborúját az egyhangúság jellemzi. A bagatell élethelyzetekre (Egy furcsa álom; A nőkről) vagy jelentéktelen tárgyakra (Fogpiszkáló; A lepke) reflektáló versikékben ritka a metonímia („szárnyas ég” – Öreg madarak), ritka a gondolatritmus („hívlak tavasz, hívlak te régi nyár” – Szamovár), de még az olyan egyszerűbb alakzatok is ritkák, mint a megszemélyesítés („árnyékokkal játszik a hideg este” – Kolumbus hajója) vagy az alliterácó („nyiszlett nyerítés” – Katzenjammer). Nagyon alacsony a hapax legomenonok száma, amitől közhelyessé válnak e versek, amelyek ráadásul szerkezetileg is teljesen egyformák; a hetvennyolc költeményből ugyanis hetvenhat négy sorból áll, és a két kivétel is csak alig tér el tőlük: az egyik öt-, a másik háromsoros versike (a Japán vers, illetve a No. 1.). Nagyon primitív a rímalkalmazás; ezek kilencven százaléka például félrím vagy keresztrím (lásd például Eszpresszóban; A pókcsalád). A fiatal Monoszlóy tehát ekkor még nagyon szerényen él a költői eszközökkel, s ha mégis, törekvése akkor is csak ritkán jár sikerrel. Metaforái rosszul sikerülnek: „sánta koldus lesz a csalfa pillanat” (Öreg madarak), hasonlatai erőltetettek: „a hízelgő nő mint simogató zsellér” (A nőkről) – verseinek jelentős része ujjgyakorlatnak minősíthető. A formálódó költői hangra jó példa a Könnyek istenéhez című vers, amelynek első sorába egy metafora, második sorába egy alliterációval díszített hasonlat, harmadik sorába pedig egy újabb erős metafora sűrítődik, amitől viszont túlzsúfolttá válik a négysoros: „A szemem haragos, keménytüzű ékszer, halálra válva, mint fagyott hegyek fénye, napszemedbe néz majd, könnyre olvadottan…” Mindezek következtében ritkák az eredeti, valóban invenciózus költői képek, habár a „repülőpostára adtam a szívem” (A bélyeg) és a „palotát raknék a hangyamesékből / és pacsirtadalt írnék a szívedhez” (Ha én lennék) típusú fordulatok emlékezetesek, és ügyes kezű költőt ígérnek. A kibontakozni kívánó trópusokat vagy az zavarja meg, hogy a 4/2//4/2-es felosztású tizenkettes magyaros lüktetés zavaró ellentétben áll a sorban rejlő 69

Tóth Elemér (-tó- szignóval): Négyszemközt Monoszlóy Dezsővel. Új Ifjúság, 1967. május 30., 4.

15 modern képpel (pl. „festett szájak szívják opálszínű lelkem” – A szipka), vagy azért vesztik hatásukat, mert nem illeszkednek szervesen a versbe, mint például a bortöltés és a mosolygás után következő „hajóm a véres tengeren misézik” sor a Mostban. Monoszlóy jellegzetes kötete a Gombostűk háborúja, mert már itt későbbi költészetének egyik legintenzívebb toposza, az emberi gondolat kíván a versek központi ereje lenni. S hogy mennyire az elme és nem a poétikai lelemény formálta ezeket az aforizma-verseket, azt a rengeteg félrím bizonyítja, a négysorosok döntő többsége ugyanis egy-egy hosszabb gondolat „félbetörésének” az eredménye: „Hajdanában nagy eposzokra hősen, a vezéreket írtam mért sorokban, most nem tudom egy Bölcs, vagy a Némaság kötött ily kurta, furcsa nyúlfarokra.” (Hajdanában) II. 2. Csak egyszer élünk Az immár Csehszlovákiában írt Csak egyszer élünkből klasszikus nyugatos költészet bontakozik ki, ami némileg meglepő, ha figyelembe vesszük a költő 1945 utáni magánéleti hányattatásait. A kötet első darabjain Ady poétikai újításainak nyomai találhatók, például főnevesült és személyraggal ellátott igék („tagadásom”; „hallásom”; „értésem” – Még akkor is) meg főnevesült módosítószók („igenné lázad” – Még akkor is) formájában. A hagyományos alakzatokhoz alliterációk („százszorszép szeretőm a Szerda” – Napok) és kiszámítható refrének („szeretném megkérdezni, szeretsz-e még?” – Szeretsz-e még) társulnak, valamint számtalan hasonlat kapcsolódik (pl. „Mint harmatot ha szél cibál” – Barlanggá vált az út). A szóhasználat is klasszikus e ciklusokban, és észrevehetően fokozódik a versek modalitása: néha exklamatív módon (Tükörbe nézz!), néha álvallásos manírként („Ne hagyj, kegyelem!” – Angina pectoris). Leggyakrabban kérdez a költő (Hát nem érted?; Szeretsz-e még?; Jobb tán), időnként egészen extrém méretekben, például az Örvényben című költemény ötvenkilenc sorában harminchat kérdés található. Az előző kötethez képest sokat javulnak, eredetibbé válnak a metaforái („a percek mint szemfedők” – Szorozhatod, eloszthatod), a hasonlatok („Nézem a képed, / mint selymes nagy madár / körülvesz, takar a szárnyad / oly fehéren, akár a hajnal” – Látomás a bányában), és egyre gyakrabban találkozunk a komplex és intenzív poétikai eszközök tudatos alkalmazásával: „Hagyd, hogy a szívünkre szelídszavú esték áldott ecsetjéből csorduljon a festék arany glóriája.” (Ismeretlen Máriához) A hapax legomenonok, tehát a csak egyszer előforduló szavak még nagyon ritkák voltak a Gombostűk háborújában; számuk a Csak egyszer élünkben némileg megnő (pl. „frázispiac” – Papagáj románc; „sakálpörkölt” – Kékbe és rózsaszínbe; „A házbizalmi jambikusan jajveszékelt” – Felelősség); egy részük meglehetősen bizarrnak minősíthető

16 „csókatom” – Omnia ex uno; „fénybibék” – Esti csavargás; „páfránypallosok” – Hőség) stb. Monoszlóy költői képeinek alakulása szempontjából lényeges, hogy e ritka, de igen intenzív hatást feltételező szavak segítségével ekkor még viszonylag ritkán alakul ki nála konzisztens költői kép. Erre pozitív példa a „régi csontvázak neonsugara gyullad” (Hunyd le a szemed), ellenpélda viszont a „Pálmalevélneszt ver a szívem” vagy a teljesen zavaros jelentésű Időzavar: „nyelvem hegyén láncfüvek / görgették fehér bóbitájuk”. A Csak egyszer élünkben bonyolultabbak, bár még mindig nem túl ravaszak a rímek, néhány kivételtől eltekintve, mint például az abccb rímképletű Ha mosolyogszban. A kötet utolsó harmadától ritkulnak a monoton magyaros hatos sorok (eddig jellemzően 4/2-es ütemre osztva alkalmazta őket a költő), a sorok hosszabbak, változatosabbá válnak, és sűrűsödnek az enjambement-ok. Külön érdekesség a kötet szerkesztése. A Jő a számum, az Ilyen csárdást, a Vigasztaló és a Jobb tán című versek ugyanis a háború borzalmait örökítik meg, és tematikailag inkább a korábbi kötetbe illettek volna; mintha Monoszlóy csak több év elteltével merte volna versbe foglalni háborús emlékeit, itt, és később a Virrasztó szerelem című kötet Békés ágy mindörökké című versében. A kötet külön érdekessége, hogy a kéziratot a költő első felesége, Nemes Nagy Éva eljuttatta Fábry Zoltánhoz, így az Monoszlóy szavai szerint „főleg Fábry és elsősorban számos szlovák író támogatásával (Ján Kostra, Ján Smrek, Emil Boleslav Lukáč, Ctibor Štítnický)” jelent meg.70 Egyébként Monoszlóy szóbeli visszaemlékezése szerint Fábry ezután hamarosan meg is látogatta őt; ahogy fogalmazott: „elzarándokolt hozzám, a senkihez Pozsonyba”. II. 3. Virrasztó szerelem „Alszol, csillogó nedves az ajkad, s mint szélcsendben fuvalmak, apró szuszogások csipkézik a csendet.” A Virrasztó szerelem ezzel a kiforrott költeménnyel, a címadó verssel nyit, mégis: ez a kötet Monoszlóy leggyengébb verseskötete. A legnagyobb baj nem az, hogy Monoszlóy nem tud megszabadulni az erőltetett képektől („csillagbibékről sugarat lövell a kéj” – Az éj akkordjai), még csak nem is az, hogy bár megnő a versekben a repetíciós alakzatok száma, ezek túlnyomó többsége azonban halmozással vagy felsorolással kombinált egyszerű ismétlés („száz rózsa nyílt a fű között, / száz szegfű nőtt a fák hegyén” – Legenda a szerelemről), hanem az, hogy a költő újjáéleszti a magyaros lüktetésű versek sorát, amitől a Csak egyszer élünk végén már eltávolodott. Ez a verselési fajta most egészen automatikus módon bukkan elénk 4/2-es (pl. Omnia ex uno; Útinapló) vagy felező nyolcas változatban (pl. Éj a nádasban; A lehiggadt; Gyermekjáték; Megy a halász), esetleg felgyorsítva 3/2-es ütemmel (Az enyém voltál), ritkábban 4/2//4/2-es beosztással, azaz klasszikus 12-es sorokban (A mesélő mondta; Én pusztítlak végre). És bár egy-egy vers erejéig felbukkan néhány újdonság, mint például az Üdvözlő levél abszurd képei, ám a Virrasztó szerelem ezek ellenére is a mondanivaló és üzenet nélküli versek gyűjteménye. A kötet eredeti kiadásnak belső hátlapján név nélkül valaki (talán 70

Vö. Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 68.

17 Mezei Gábor, a Madách Kiadó munkatársa, aki Tanya Pál néven a kötet jegyzett szerkesztője volt) „érdekes, furcsa, helyenként meghökkentő” költészetnek, Bábi Tibor pedig egy korábbi, néhány Monoszlóy-vers közreadását kísérő kritikájában ,,meghökkentő individualizmusnak” nevezte Monoszlóy verseit. 71 A kötetről közvetlenül a megjelenés után részletes elemzést író Turczel Lajos 72 – a korra jellemző hangnemben – súlyos kritikával illette a kötetet. A kritikusok burkoltan arra céloztak, hogy az 1960-as évek csehszlovákiai közírásában teljességgel szokatlan volt az a fajta maga felé fordulás, a „misztikus önreflexiók vissza-visszatérő variációinak példája” – ahogy később Csanda Gábor összegezte a kötetet,73 melyet Monoszlóy itt képviselt. A Virrasztó szerelem verseit az én-re irányuló gondolati líra kötetének nevezhetjük, amely kifullad a puszta alaki-zenei tobzódásban (jó példa erre A hívő), esetleg egyéb látványos trópusok halmozásában (pl. a perszonifikációéban Az aggastyánban). A kötet vége felé hosszabb gondolati költeményekkel próbálkozik a költő (Boldog kamaszkor; Szerkesztett vallomás; Ha barátom lennél; Materialista elmélkedés; Ajándék), amelyek talán összefoglaló szándékkal készültek, ám nem képesek sugallani mást, mint kudarcot, kifulladást, csömört és magába fordulást. A jelenséggel a szerzőnek is tudatában kellett lennie, mert A technikáé az emberöltő vagy a Minek a líra? című versekben maga is megfogalmazta kétségeit a költészet értelme iránt: „Jambust mekegek, mint a kos” (Minek a líra?). II. 4. Töltésszimmetria Ha igaz is a feltevés, hogy az 1960-as évek közepén Monoszlóy kisebb költői válságba került (megjegyzendő, hogy ugyanekkor írja leginkább egzisztencialista jegyeket mutató novelláit), a válság mindenesetre nem tartott soká. A Töltésszimmetria című kötete legalább két vonatkozásban korszakos jelentőségű költői pályája szempontjából. Egyrészt ebben a kötetben szűnik meg a monoton magyaros verselés használata (a soron következő kötetben, a Csókban ez már nem lesz tapasztalható), másrészt kialakul és végső formát kap az a Monoszlóyra jellemző tárgyi líra, amely például a Jótékonyság koldust figyelő, s a többi koldus iránt is sajnálatot érző jelenetében érhető tetten. Az epikával nagy felületen érintkező eseménymondó líra ez, amelyben a megénekelt tárgyak mögött el van rejtve a költő, ám a klasszikus tárgyi lírától eltérően – és Monoszlóyra nagyon jellemzően – az elrejtés mozzanata nem klasszikus költői alakzatokban érvényesül. A Reklámok, a Szerecsenvígan, a Közgyűlésen stb. kivétel nélkül erősen én-központú versek, nagyon is megpecsételi őket a költői egyéniség (tele vannak egyes szám első személyű igékkel), miközben a kötet többsége pár elvont kulcsszó köré sorakozik, úgymint: ’értelem’ (pl. A megértésről), ’akarat’ (Virrasztó akarat), ’tudat’ (Nézd, egy rózsa; A paprikajancsi szavakról; A tudat állhatatlanságáról; A tudat közösségéről; Relativitás) és ’tudatalatti’ (pl. A költő és az álom). Csupa olyan fogalom adja tehát a kötet esszenciáját, amelyek egyrészről az egzisztencializmushoz, másrészről a pszichoanalízishez köthetők. Itt és ekkor alakulnak ki Monoszlóy – nem nyelvtani értelemben – alanytalan versei, amelyekben nem személy a vers „szereplője”, hanem egy gépkocsi, egy házikó, egy fecskepár stb., gyakrabban a gondolat, a jövő stb., de semmiképpen sem ember. A költő alkotói személyisége jellemzően úgy szívódik fel a környezetben, így bújik tárgyak, fogalmak mögé, miként a Töltésszimmetria egyik legjellemzőbb darabjában: 71

Bábi Tibor: Kísérlet. Irodalmi Szemle, 1962. 5. sz., 522–523. Turczel Lajos: Egy költő fejlődése két kötet mérlegén. Irodalmi Szemle, 1946. 8. sz., 756–759. 73 Magam vagyok Kelet s Nyugat. Csanda Gábor utószavával. Méry Ratio, Somorja 2001, 155. 72

18

„Van ízből szőtt jókedv, van hangtalan béke, van, hogy alaktalan árny toppan elédbe, a Régnemvolt-partról feléd int egy névjegy.” (A tudat alagsorából) A Töltésszimmetria darabjai mutatnak bizonyos ironikus és abszurd-groteszk elemeket is, amit ebben az időben szinte csak ő képviselt a szlovákiai magyar lírában. 74 A kötet 1965ben joggal hozott második díjat költőjének – megosztva Cselényi Lászlóval és Ozsvald Árpáddal – azon az irodalmi pályázaton, amelyet az Irodalmi Szemle a Hét folyóirattal közösen hirdetett meg „a felszabadulás 20. évfordulója alkalmából”. 75 II. 5. Csók Csanda Gábor úgy összegezi a Csók verseit, mint „kiteljesedő költészetet a lehetőségek mezsgyéjén”,76 amibe beleértendő e versek olvasót próbára tevő igényessége is. Az alkalmazott költői képekben például az azonosítók és az azonosítottak gyakran olyan távol kerülnek egymástól, hogy a képzelet csak erőfeszítéssel képes befogadni s egyben látni őket, mint például az alábbi, repülőre alkalmazott képet: „Lázongó szárnyaim újröptű csodáknak fölöttem véres ezüst galambok keringenek.” (Athén) Jelen volt ez már a korai Monoszlóy-versekben is (lásd például a „a nyári erdő titkos zenélő óra” sorban az óra–erdő kép közti távolságot – Ámor a tanyán), csakhogy a Csókban mindez összefüggő költői képekben ismétlődik, már-már kétségbeesetté téve a recepciót: „A végtelen hosszú fekete lepedő sarkáig amelyet nem tudnak keresztülrágni a nappal mögötte futó fehér egerei a kocka alakú gumiszobák virágsziromszár kéményéig.” (Meddig dermeszt a borzalom) Ha a redundanciát vizsgáljuk Monoszlóy költeményeiben, tehát hogy milyen arányban tartalmaznak releváns és irreleváns információt megkönnyítendő a befogadást, összességében azt válaszolhatjuk, hogy viszonylag magas az irreleváns elemek száma és aránya. A kötet több hosszú verset tartalmaz (pl. Csók; Ákombákom), amelyek annyira szubjektív élményeket tartalmaznak, hogy kellő inspiráció és/vagy tapasztalati anyag hiányában nem is lehetséges jelentésük megfejtése (pl. „kiknek szélfújt virágporként száll a szája” – Csók). A nagyfokú redundancia másik megnyilvánulási formája, hogy a sorok 74

Vö. Bodnár Gyula–Tóth László: i. m., 84. Monoszlóy ugyanekkor Laco Novomeský Vila Terezájának magyarra fordításáért is pályadíjat nyert. Ld. Irodalmi pályázat. Irodalmi Szemle, 1965. 6. sz., 493–494. 76 Magam vagyok Kelet s Nyugat, i. h., 155. 75

19 mondattani alanya gyakran valamilyen elvont fogalom: „Leállt a lendület / leállt a lankadás” (Múzeum); „a minden mozog helyére hasalt a rend”; „a tegnap gomblyukába / virágot tűzhet / az elfelejtett gondolatú pillanat” (Prüsszents). És ha ehhez hozzászámítjuk azt a korábbi kötetekben is gondot okozó jelenséget, hogy a szabadon áramló gondolatok nem fókuszálódnak, nem érnek központi gondolattá (mint például az Ádám–Éva játék című versben, ebben az impozáns, több mint háromszáznegyven soros poémában, amely színről színre újragondolja Madách Az ember tragédiáját, de amelyből teljességgel hiányzik az eredeti madáchi eszme központi összetartó ereje), akkor érthetővé válik, miért és miként okozhat gondot az olvasói befogadás szempontjából a Csók. Mindezek dacára a Csók mégis olvasóbarát kötet, aminek az egyik titka a nagyobb verstani egységek tudatos alkalmazása, elsősorban a repetíciós alakzatoké, amelyek vagy variáció nélkül ismétlik a sorokat: „a csend rikolt” (kétszer az Időzített higgadtsággalban); „Nem azért nem történik semmi” (nyolcszor a Nem azértban), vagy cifrázva: „Jó hogy Benned lakik ...a sátán, …az ének, ...a nyugtalanság” (Csupa jó), variált strófákkal (pl. Ákombákom) vagy variálatlan ismétlésekkel (pl. Őszi-tavaszi mondóka), néha abszurd-kataton módon szajkózva ugyanazt: „A sósmandula sós / Ebben nincs is r” (Disszonancia) – minden esetben koherenssé téve a költeményeket. Az olvasmányosság másik kulcsa a kötet alaphangulata. A Csók nem egyszerűen szerelmesvers-kötet, hanem annál jóval érzelmesebben több. A társ dicsőítésének, a magányból való kitörés lehetőségének és a szeretve-levés felemelő érzésének olyan magas feszültségű verseit olvassuk benne, amelyek az általános emberi felé a tagadás mozzanatával hatnak ma is. A szerelmi elutasítás ugyanis merő fikció; a valóságos szerelem és a játékszerű megtagadás közötti intenzív feszültség kettős paradigmája adja a kötet legfőbb érdekességét. Ennek a fikciószerű, mert valóságosan nem létező társtalanságnak az eredménye költészetileg a Csókban található megszámlálhatatlan sok perszonifikáció: „lihegő tárna”; az egész Naptár című költemény; az Egyedül („tarkómon csattannak a pillanat konkrét röpcédulái”) vagy a Levél II. jelentős része: „a szomszédos ház [...] egy új antenna-ágat hajtott”. II. 6. Az alábbi fejezet együtt taglalja az Aranykor (1967), az Aranymecset (1973), a Lódalok, a Caligula-bár (1990), a Bécsi klapanciák, a Boszorkánydalok, a Honkongi tél, a Mozaik (1993) és a Vasárnap illata (2000) című kötetek, illetve ciklusok verseit. Az Aranykor Monoszlóy első válogatott verseskötete, amely a Csók előtti kötetekből válogat. A 1960-as évek közepét-második felét jellemző oldottabb társadalmi-művészeti hangulat ismeretében, valamint Monoszlóy időközben tapasztalható nagyméretű költői fejlődésének köszönhetően – lásd például a rafináltabb költői alakzatok tudatos használatát a Csókban – nem meglepő, hogy igény támadt Monoszlóy korábbi verseire; így jelent meg 1967-ben e válogatás, amely valóban a költő addigi legérettebb verseit gyűjtötte csokorba. Az Aranymecset viszont az első Nyugaton megjelent kötete, amelyben Csanda Gábor szerint a költő „leszámol a modernséggel”.77 Néhány kivételtől eltekintve e verseket nagyfokú statikusság jellemzi, vagy negatívan fogalmazva: kisebb modalitás, ritkább kérdések és felkiáltások, egyesek pedig kimondottan axiomatikus jellegűek, mint például a Hűség. A Lódalok – esetleg a híres bécsi lovaskocsik által is ihletett – hét rövid költeményéről egyrészt elmondható, hogy ezek az Aranymecsetben önálló ciklusként szerepeltek, így jogosan alkotnak az Összegyűjtött versekben is külön 77

Magam vagyok Kelet s Nyugat, i. h., 156.

20 egységet, másrészt direkt szóhasználatuk („vizelési inger”; „olyankor is, ha [tagom] idegen testekbe meresztem”) már az 1980-as évek Monoszlóyját előlegezi, aki megszabadulva az őt Csehszlovákiában egykor kényszerűen kötő társadalmi konvencióktól, a nyelvi megszólalási módok egyre szélesedő regiszterét kezdi használni. A Caligula-bár című ciklus Monoszlóy életének egyik nagy rejtélye. A költő adós marad ugyanis a válasszal arra a kérdésre, hogy mi történt költészetében az 1973-as Aranymecset és az 1990-es Caligula-bár között eltelt majd húsz évben. Utólag egységes irány nem olvasható ki e versekből, és tendenciák is csak nehezen. Az egyik dolog, amit megállapíthatunk, hogy a korosodást kísérő betegségballadák mellett ebben az időszakban, tehát az 1970–1980-as években válik az idő és a tér, meg azok egyre kibogozhatatlanabbul összemosódó eseményei, Monoszlóy magán-univerzumává. A fizikai idő és a földrajzi irányok lehetetlensége: „egy idő után zavarba jött hová utazik odafelé vagy idefelé” (Irány) ,,a múlttal mával összekócolt kiszűrhetetlen részidő” (Kismutatósdi) már korábban is jelentős tartalmi elem volt (sok novellájában is), de itt vagyunk közvetlenül tanúi annak, hogy állandó alaptémává válnak. Érdekes módon, és a költő korábbi versalkotási gyakorlatát véve alapul: szokatlanul, az Aranymecset című verset két változatban írja meg, megalkotva a vers inverz változatát – fölcserélve a jobb és a bal, az alul és a fölül, a víz és az ég, a mi és az ők, a tárgy és a képe gondolatpárokat, összerázva ezzel mintegy a konstans világ egyáltalán nem konstans, csupán csak állandónak hitt paradigmáit. Mindez talán az emigráció szellemi izolációjával függ össze, és az „ott ahol lakom a szerény bécsi vigvam” (Az ünnepelthez) sor, egyéb fájdalmasan nosztalgikus sorok társaságában, más emigráns írók, például Márai Sándor vagy Határ Győző idegenből keltezett verseit sugallják. A másik tanulság akkor fedezhető fel, ha Monoszlóy verseit összevetjük a kortárs nyugatnémet, osztrák és svájci német költők opusaival, hiszen nyilvánvalóak bizonyos kölcsönhatások. Friederike Mayröckernél például az elmúlás és a bizonytalanság érzete meglehetősen azonos: ,,Elszárad, mint a fű – Wird welken wie Gras” (Hajnal Gábor fordítása), 78 azonban általában nem az 1945 előtti német modernség jelei állapíthatók meg, vagyis például nem a Wilhelm Lehmann-nál, Gottfried Benn-nél, Hans Arpnál tapasztalható modernségé, hanem a háború után indulóké, például Paul Celané, H.C. Artmanné, Eugen Gomringeré, különösen tekintettel a német expresszionizmus természetlírájára és az ún. új szubjektivitásra. A Bécsi klapanciák cím alá rendezett versek formailag kínrímekre épülő, tartalmilag pedig általában gúnyos, szarkasztikus (pl. Becsületadó; Szimultán némi eltolódással) és cinikus, bár kétségkívül látványos produkciók (pl. Irodalmi helyzetjelentés; Kompromisszum). A költő több szempontból visszatér 1944-es kötetének rövid bagatelljeihez: „Nahát / vele hált” (Nyelvgyakorlat), noha ezek a későbbiek formailag kétségtelenül bonyolultabbak, 78

Modern nyugatnémet, osztrák és svájci költők. Európa Könyvkiadó, Budapest 1986, 221.

21 tartalmukat tekintve pedig, méltón a közben eltelt félszáz évhez, okosabbak, amiként a Tájékozatlanság roppant bölcs sorai: „A hegycsúcson nem lehetett érzékelni mindjárt hogy itt változott lejtővé az emelkedő.” Egyik-másik darab ugyan teljesen klasszikus aforizmáként hat (pl. Női portré), ezek a ,,klapanciák” mégis inkább a posztmodern gúnyhoz állnak stílustanilag közelebb. A Honkongi tél verseit – miként szinte az összes késői Monoszlóy-opust – a hagyományos formák uralják, például a hasonlatokra épülő Érintetlenül című költeményt: „Mintha víz fölött szálló szitakötő szárnya lengene [...] hangod volna tán mint cirógatás.” A Boszorkánydalokban, ezekben a legklasszikusabb Arany János-i balladák kritériumait is kielégítő, a saját művészeti korához képest jócskán elavult formájú dalokban újra Monoszlóy igazi költői hangja nyilvánul meg. Nagyon kiforrottak például a Tanúvallomás című vers repetíciós alakzatai: „félszeme csillan / félszeme villan / ne nézz beléje / ne nézz beléje”, de annak ellenére, hogy költőnk újfent visszatér a 4/2-es vagy 4/4-es magyaros verseléshez, költeményei összességükben nagyon drámaiak és fordulatosak; ismétlődéseik intenzív fokozódást rejtenek, szereplőik pedig drámaian ártatlanok és szinte minden esetben a közösség áldozatai: Koldus Szép Anna, Vastag Bába Lenke, Selymes Sára, Kis Ilona, ősz Rebeka – mindnyájan szép költői névvel bírva. Az 1990-es évek első felében kiadott Mozaik volt Monoszlóy második olyan kötete, amelyben saját költészetének keresztmetszetét adja. A hetven versből – a válogatás hetvenedik születésnapja alkalmából jelent meg – az első huszonhárom az 1968 előtti korszak legjava, köztük olyan meghatározó versekkel, mint az Út az út, a Szeretsz-e még?, a Hopp!, a Dzsungelálom, a Kíváncsiság, a Töltésszimmetria és az Aranykor. A Mozaik háromnegyede azonban már a Bécsben töltött időszak termése; egy részük megjelent az Aranymecsetben (1973) vagy a Caligula-bárban (1990), másik részüket majd Bécsi klapanciák, Boszorkánydalok és Honkongi tél cím alatt fogja közölni az Összegyűjtött versek. Egy nem elhanyagolható részt viszont: több mint egy tucat verset új költeményként illesztett a költő a Mozaikba (pl. Incifinci; Rákászó; Crescendo; Búcsúdal; Benjamin; Búcsú stb.). Ennek a kötetnek nemcsak az az érdekessége, hogy közel harminc évvel az első cezúrahúzás (Aranykor, 1967) után a költő saját válogatásában ad megbízható képet költészetének fejlődéséről, hanem az is, hogy a búcsúzás feltűnő jegyeit mutatja. Az elmúlás mozzanata – korábban sehol sem lelünk nála ennyire elégikus hangot! – különösen erős a magát szomorú refrénnel ünnepélyesebbé tevő Incifinci című versben: „halottaimnak száma nagy”, amelynek rezignált zárása: „most már én is [...] ugornék az árkon által” – kissé szomorúan, de szerkesztésileg jól illeszkedik a többi búcsúvers, például a Búcsú vagy az önmegszólító Benjamin mellé: „te is Benjamin kit dédelgetett

22 egy felnőtt asszony most csontváz kezével hívogat a csillagokra hogy felakasszon.” Ami a Mozaikban még csak fel-felütve érződik, az a Vasárnap illatából egyenesen árad: „Indul a hajó / szedik a horgonyt” – olvassuk már a kötet címadó nyitóversének első soraiban a halálba távozás ősrégi poétikai vándormotívumát. A Polykrates gyűrűje teljes egészében az öregség, a talajvesztés és a magány verse, mint ahogy ettől kezdve a búcsú és az elválás lesznek a költői képek sarokpontjai. A köteten ennek ellenére mégsem a szintetizáló hajlam érződik; nem a klasszikus görögök-latinok végletekig nyújtott perfekcionizmusa, hanem a költői korpusz kiteljesítéséé, az addig nem publikált versek közzétételéé. Így lesz nagyon vegyes a kötet, aminek egyik bizonyítéka, hogy sok vers átirat, illetve ha eredeti munka, akkor tematikailag nem ide, hanem valamelyik korábbi kötetébe tartozhatna. Versismétlődéseket a korábbi kötetekben legfeljebb egy-egy hasonló sor formájában találunk (pl. „nadrágomba bújt párnás kezével Ámor” – Mese habbal, illetve „a nadrágunkba irokézek vörös keze nyúl” – Aranykor); most azonban Monoszlóy olyan muzulmán verseket illeszt a Vasárnap illata darabjai közé, amelyeket korábban talán nem ítélt elég jónak (pl. Gyűlölet), más verseket meg (pl. Kiszmet) gyakorlatilag változatlan formában, pontosabban egyetlen apró javítással (Molach – mollach) újraközöl. (A Kiszmet egyébként benne volt az Aranymecsetben is.) II. 7. Magam vagyok Kelet s Nyugat Monoszlóy harmadik válogatott versgyűjteménye annak köszönhetően jelent meg, hogy Csanda Gábor érzékelte az űrt, amely költőnket az 1990-es években körülvette. Ennek lényege abban ragadható meg, hogy bár irodalmi és személyes kapcsolatai az emigrációban sem Csehszlovákia, sem Magyarország irányában nem szakadtak meg, az 1989-es fordulat után költői megítélésében tabula rasa állapot állt elő. Előbb Budapesten ,,fedezték föl” s adták ki könyveit mint korábban mellékvágányra kényszerített nyugati magyar íróét, amivel párhuzamosan viszont lényegében megszűnt annak lenni, aki 1968 előtt majd húsz évig volt, azaz ,,csehszlovákiai magyar írónak”. 79 Ez az 1989 utáni akaratlan transzformáció az olvasók szempontjából nem elhanyagolható identitásbeli bizonytalanságot okozott. Nem biztos, hogy a Magam vagyok Kelet s Nyugat válogatás képes volt megszüntetni e bizonytalanságot, ám határozottan állítható, hogy nagy pontossággal meghatározta a Monoszlóy-líra addigi, nagyjából az ezredfordulóig tartó legegyénibb irányait, és képes volt visszahozni a szlovákiai magyar irodalmi tudatba Monoszlóyt, a költőt, akinek ekkoriban elsősorban regényei keltették föl a kiadók érdeklődést, s akinek költői munkássága vagy meghomályosodott, vagy a fiatalabbak egyáltalán nem is hallottak róla – az 1968 óta eltelt emigrációs időszak óriási károkat okozott e tekintetben. A Magam vagyok Kelet s Nyugat tartalmát illetőleg említésre méltó filológiai adalék, hogy három új vers is található benne: a Maud csodapók, az

79

Vö. Monoszlóy nyilatkozata 1963-ból: ,,Itt élünk Csehszlovákiában és a csehszlovák irodalom részei vagyunk, egyelőre formálisan, de abban a reményben, hogy ez idővel tartalmilag is megvalósul.” Monoszlóy M. Dezső: Egy választó levele a megválasztottakhoz. Irodalmi Szemle, 1963/3, 287.

23 Örizhetetlen kegyhely és a Múlt, másfelől egy olyan vers is, A rengetegben című, amely nem található meg a 2005-ös Összegyűjtött versekben.80 II. 8. Műhelyforgácsok és Senki földjén E kötetek kapcsán nem nagyon lehet komplex kötetekről beszélni (az elsőben ezt a cím is jelzi), habár az sem teljesen állja meg a helyét, hogy az összes vers fragmentum volna. Újra felbukkannak bennük Monoszlóy 1960-as évekbeli kedvenc neoavantgárd képei: „disszonáns szünetjelek a kalapok / violinkulccsá görcsösült kezek” (Spirituális archeológia), máshol pedig a posztmodern obszcenitás tűnik szembe („kedves seggét / nem nyalja más” – Kutyáskodó). Ha domináns jegyeket keresünk, akkor egyik oldalon a groteszk, másik oldalon a posztmodern regisztere használódik a legnagyobb mértékben. „Semmi se történik” – mondja a költő a Rendkívüli világnapban –, csupán: „Két hajó felborult Eltűnt egy sziget kilenc ápolónőt ölt meg a chicagói gyilkos [...] több megahertz robbant a béke érdekében” hogy aztán éles fordulattal zárja a jelenetet: „A tébolyda saját ürülékét felzabálta”. Posztmodern versvariációk bukkannak fel, a nyelvvel, írásjelekkel, tehát az olvasóval való játék jelzései, amikor egy versen belül változtatja a sorokat a bátor felkiáltástól: „Nicsak a légy!”, a minimalista konstatáción át: „Légy”, a bámulatig: „Nicsak a légy”, miközben a vers címe a romantikával átszőtt A csodálkozás évszakai. A költő a Műhelyforgácsok végére külön ciklust illesztett Utoljára vagy csakazértis címmel, többségében olyan versekkel, amelyeknek a címük és alaphangjuk ugyanolyan rezignált, mint a Postfestamé: „Többé semmit sem kezdhetek a másvilág mérlegére billent hazugságaiddal.” (Postfestam) Lényegében ugyanebben az atmoszférában folytatódik a Senki földjén is. Ezek közül egyesek halálversek (Tente-baba; Hulló csillagok), mások egy olyan ember önreflexiói, akinek nagyon terhes az élet: „Ki anyja ölén már árva volt felnőtt vágyában társtalan sikert hajhászva bölcsen belátta a legrosszabb még hátra van.” 80

Vö. Magam vagyok Kelet s Nyugat, i. h., 76–79.

24 (Életút) Az öregség állapota és az öregedés folyamata az 1990-es évek közepe óta domináns Monoszlóy-témának számít, noha mint fentebb láttuk, erősen jellemzik már a Mozaikot és a Vasárnap illatát is. A költő időnként képes szakítani a komolysággal („kajánságszindróma” – Gutaütöttek balladája), képes balladizálni a betegséget (pl. Öt ágból; Infúzió), van ereje az öregség ironikus oldalát is látni („egy görkorcsolyázó trottli” – Nosztalgia), azonban a Senki földjén darabjaiban határozott törést figyelhetünk meg. Visszatér az 1950-es évek racionalista lázadója, akinek sem Isten, sem mágia nem segít: „A nemtartsokáig / mágiája véd” (Torzó), aki felkészült a teljes leszámolásra: „Az utolsó bukfencet / hadd tegyem meg” (Sors bona), s aki a rezignációt teszi meg saját lelki apoteózisává: „elég volt a nagy futásból nincs mire rátalálnom egyhelyben állni lett a cél.” (Fusson az út)

II. 9. Gutaütöttek balladája Úgy tűnik, egy agyvérzés kiváltotta emlékfolyam vezette Monoszlóyt a költői szintézis kötetéhez. Olyannyira, hogy ha valaki korábban nem olvasta volna verseit, a Gutaütöttek balladájából akkor is ráismerhet stílusának szinte minden fontos elemére – ezért is van külön jelentősége, hogy a kötet Ardamica Zorán fordításában szlovákul is olvasható. 81 „Most már nehéz lesz valami újat kitalálni” – kezdődik a ballada, végig a ráció keretein belül tartva a diskurzust; az észbe és a tudatba vetett hit különböző formákban többször is visszatér, bár egyúttal transzcendens vonásokat is tartalmaz: „mert megengedhetetlen hogy a tudat pusztán betűkből és szavakból álljon.” Az észen kívül a legtöbb szó az emlékekre apellál, ebből alakul ki a poéma nagy metafora-folyama; a Gutaütöttek balladája ugyanis biográfiai szempontból egy színes életrajzi tabló. Benne vannak a gyermekkori mesék emlékei („Három malac hány malac?”), felsejlenek benne a mondókák és a dalok (hinta-palinta; Csínom Palkó), a boldog aranykor dalai-ritmusai, amelyek nélkül nem képzelhető el semelyik Monoszlóyverskötet. Benne van a személyes gyermekkor néhány nagyon őszinte emléke, olyan direkt formában, ahogyan a költő korábban sem versben, sem interjúban nem fogalmazott anyjáról („anyám ölében / ülnék újra”), a családi viszonyokról („szalonunkban az általam utált / rokokó bútor... / anyám szavalni készül / Szabolcskától.../ Bódi bácsi is szaval / ő Adyt visszafogottan”); Sárikáról („,baronesse Sári”), több vers- és novellahős toposzáról; emlékek Özvegy Zelenkánéról, a szolgálóról, aki „tizennyolc évig maradt”, s akinek a 81

Balada šľaktrafených. Preložil Zorán Ardamica. Ilustroval Zoltán Nagy. Vydavateľstvo AB-ART, Bratislava 2003

25 „gyerekeket ijesztő meséit hallgattam”, s akinek „redőnyöket lehúzó / dühös mozdulatára / mindmáig összerezzenek”. Iskoláiról és osztályfőnökéről itt is negatívan nyilatkozik, mintha ezekre az emlékekre különösen érzékeny lenne: „sikít a kréta nyomot sem hagyva süketnéma diák áll előtte nyelvet ölt rá a példa ilyesmi többé nem kísért”; ,,a gonosz törzsfőnök rám rikácsolt sápadtképű téged is gatyába rázunk.” A Gutaütöttek balladájában bomlik ki teljes terjedelmében és szépségében Monoszlóy egyik legmélyebb metaforája, a halállal és az időtlenséggel érintkező elefánt motívuma: „belegázolt a színes mocsárba vállán kövér pelikánok ültek s bár vonzotta a tenger sejtette eddig már el nem érhet,” és vele együtt a rejtélyes élet mint dzsungel metafora is, amennyiben a poéma iskoláskori emlékeket tartalmazó része azzal a gondolattal zárul, hogy: „csak azon [kellett volna] igyekezni, a dzsungelbe mielőbb visszatalálni”, azaz vissza a gyermekkor boldog játékai közé. Jellemzően Monoszlóy egész költészetére, a Gutaütöttek balladájában váltakozik az én és az ő, miközben az én szinte mindig a betegség, az öregség, az aggkor és a halál személyes névmása. Mintha különválasztandó volna/lehetne az élet-ő a halál-én-től, vagy mintha a halál és az öregség személyes szégyenét csakis az én vállalhatná: „halálom szégyenén át / senki ne segítsen / történjen úgy / mint a megtörténhetetlen.” 82 Az én és az ő paradigmája explicit módon is leíródik: „én magamra – ő magára” meg az ezzel kapcsolatos kétségbeesés: „mondd miért magázol / sajnos már nem tudom.” Az örök emberi szempontjából fontos a nyelvi elrejtésnek ez a mozzanata, mert általa válik lehetségessé, hogy a halálban, a metaforikus „semmiségbe vezető sugárút”-on a teljes magány legyen a „rettenetes csend” (a csend a késői versekben gyakori motívum). Olyan emberi tapasztalatokat olvasunk itt, amelyekben a kórház és a betegség csak manír az aggkor képeihez („a meghülyült szeniorok és lefittyedt szájú bamba társak tolókocsis versenyéhez az Allgemeine Krankenhaus parkjában”). Monoszlóy mosolyt fakasztó szavaihoz ugyanakkor súlyos csendet rendelnek a halálfélelem személyes képei: „mindenből a holnemvolt hangulata árad / és hogy én is itt jártam egyszer”; „most csak arra kérlek / számolj el velem már / ne ácsorogjak tovább” – mondja a költemény vége felé, és bár nem Isten a megszólított – a tegező módból gondolhatnánk, hogy esetleg ő –; mindenesetre valaki értelmen túli, valaki nem emberi. Monoszlóynak ez az idős kori poémája könnyen fölfogható költői ars poeticának: „Kell halálig írni senki Jancsikának?” 82

Ezzel összefügghet, hogy az író idősebb korára novelláiban az idő személyessé válik, aminek egyik jele, hogy a korai novellák egyes szám harmadik személye első személyűvé változik. Ezzel kapcsolatban ld. még a Monoszlóy Dezső ovellái fejezet idevonatkozó részét.

26 – vonja kérdőre a törekvést, a siker vágyát, amikor „én elejétől fogva / egyben láttam az egészet”, ami összevetve néhány korábbi sorával („Az egész tudata nélkül magad sem érted” – Dialógus önmagammal) ismételten a modern szubjektum jelentőségét hangsúlyozza. A Gutaütöttek balladája a metaforák összefoglalása: a teljes szintézis kötete, amelyből azt is meg lehet érteni, ami sok korábbi Monoszlóy-trópus esetében homályban maradt. Mindenféle pátoszt megvetve, a ballada posztmodern módon tud szólni saját aktuális recepciójáról is: „szép csinos könyv ez mondhatnám a kincsem már csak olvasókra várni de ha ilyen nincsen maradhattam volna bőrbe se kötötten,” és késői magyarázatot ad önmaga megfejthetetlen képeire is: „de nem tudom honnan / szüremlett belém / ez a kitapinthatatlan / üzenet / forrása ismeretlen” – amivel a költészet egyik kulcsát adja a kezünkbe: az emberi tudat mélyéről felszínre hozott költői képek nem igényelnek koherens magyarázatot. II. 10. Összegyűjtött versek Monoszlóy Dezső Összegyűjtött versei az AB-ART Kiadó kezdeményezésére jelentek meg; a kiadó elérkezettnek látta az időt s méltónak a helyzetet, hogy az akkor nyolcvanadik évét elhagyó költő lírai életművét egy kötetbe gyűjtse. Az így megjelent, nyolcszáznyolcvankilenc versből álló gyűjtemény, a szerkesztő Horváth Erika szerint 83 – főleg a versek kiválasztását és elrendezését illetően – döntő mértékben Monoszlóy Dezső elgondolását tükrözi, illetve részben az időközben elhunyt Katalin asszonyét, aki annyira szívügyének érezte férje poétikai életműve összegzésének megvalósítását, hogy szinte halála pillanatáig ezen fáradozott. A szándék és a forma szempontjából a kötet mindenképpen méltó tükre annak a megbecsülésnek, amelyet költőnk, a Budapest– Pozsony–Bécs háromszög kultúrájából táplálkozó Monoszlóy Dezső egyértelműen kiérdemelt. A nagyszerű papíron és szép barna bőrkötésben kézbe vehető költői korpusz azonban korántsem teljes. A költő gyermekverseit például alighanem terjedelmi okokból nem tartalmazza, ami nagy kár, lévén, hogy ezek a jobbára az 1960-as években megjelent opusok ma már nagyon nehezen hozzáférhetők. De a gyűjtemény még ebbéli hiányos voltában is lehetőséget nyújt két fontos, Monoszlóy egész költészetét érintő kérdés vizsgálatára. Egyrészt, hogy az emberi idő adta kivételes lehetőséget kihasználva – esetleg annak nyomása alatt – milyen mértékben változott költészete, másrészt pedig hogy milyen folyamatok húzódnak e változtatások hátterében. Más műnem képviselőivel összehasonlítva kétségtelenül a lírikusok érzik a legfájdalmasabban „szövegeik csiszolásának, folytonos tökéletesítésének, a változatképzésnek a lelki kényszerét”. 84 Ezen a ponton csábít bizonyos alkotáslélektani motivációk boncolgatása, például, hogy a korrekcióvágy csupán technikai izgalom eredmény-e (amelyet a gépelt-nyomtatott szöveg 83

E helyütt köszönöm az Összegyűjtött versek felelős szerkesztőjének, hogy a kötet kialakulását érintő háttérinformációival segítette e fejezet megírását. 84 Péter László: Írók, költők textológii nézetei. Irodalomtörténeti Közlemények, 1995. 1. sz., 73.

27 puszta látványa vált ki), vagy hogy beszélhetünk-e bármiféle öncenzúráról, esetleg fennáll-e a didaxis túltengésének veszélye (amiként gyermekeink életébe is hajlamosak vagyunk minduntalan bele-beleszólni). Ha és amikor magának a szerzőnek van módja saját szövegeinek utólagos formálásra, akkor föl lehet tenni azt a kérdést is, hogy a korrekció jelent-e minőségi javulást; közben pedig egy pillanatra sem vonjuk kétsége a költőnek azt a természetesen jogát, hogy köteteit kénye-kedve szerint átszerkessze. Az Összegyűjtött versekből az látszik, hogy Monoszlóy Dezső fenntartja a jogot költeményinek variálására, ahhoz azonban túlságosan elfogult, hogy radikális önreflexiót hajtson végre. Ennek eredménye egyfajta koncepcionális következetlenség, amely abban nyilvánul meg, hogy egyfelől az önkritika kizárólag a legkorábbi verseire irányult (az 1941/1942-es Égből üzenek című kötetéből semmit nem vett föl ide), másrészről viszont kimondottan igényli az összegzés érzetét. Jó példa lehet erre a Virrasztó szerelem; a kötet az eredeti, 1964-es megjelenésekor hat ciklusba osztva kilencvenhárom verset tartalmazott, most kilencvenhatot; kikerült belőle négy vers, bekerült viszont hét új költemény, az eredeti Arcképek című ciklus elejére helyezve. A szerző tehát elenyésző mértékben változtatott a korpusz terjedelmén, sőt, akkor is inkább bővített (íme, a Virrasztó szerelemben 3,2 %-os a növekedés), ráadásul sem a versek eredeti szövegén, sem sorrendjén gyakorlatilag nem módosított: úgy közli őket, ahogy eredetileg megjelentek. Emellett az Összegyűjtött versekből számos vers hiányzik. Például az 1964es Virrasztó szerelemben található négy vers (Felebarátommal beszélgetek;85 Adj, király katonát!; Dialógus önmagammal; A holnap hitével), amelyek közül az utolsónak különösen sok filológiai vonatkozása van, 86 továbbá hiányzik továbbá a kötetből A rengetegben c. vers,87 valamint a Mozaik, amely formáját, rímelését és tartalmát tekintve kétségkívül a Gombostűk háborúja darabjai közé illik, de csak a Magam vagyok Kelet s Nyugat című kötetet 5. oldalán található meg, az Összegyűjtött versek egy másik Mozaik című verset közöl a Mozaik című kötet részeként. Az Összegyűjtött versek filológiai pontossága és óhajtott teljessége mellett azért kell érvelni, mert jelenleg ez számít az ultima manusnak, a költő által ellenőrzött utolsó kéziratnak. És noha a gyűjteményt a szerző maga állította össze, némi szerkesztői utánajárással az általa kihagyott, de nyilvánvalóan az összegyűjtött versek közé illő költeményeket is bele kellett volna illeszteni, különösen akkor, ha a kötet egésze – mint fentebb bizonyítottuk – nem minőségi elveket követett, nem rostált, hanem éppenséggel a korpusz teljességét célozta meg. Az Összegyűjtött versekben a kései Monoszlóy két versszerkesztési módszere válik nyilvánvalóvá: a változtatott formában – esetleg új cím alatt – való újraközlés, illetve a nagyobb egységekbe való komponálás tendenciája. A Vigyorogva menetel című vers teljes mértékben azonos a Kirándulás II. című verssel, amelyet a költő nyolc oldallal később, immár új cím alatt újraközöl. Máshol versrészleteket építi be egy másik versbe, például a Hajmási, hm... pár sorát részben módosítva újraközli a Nosztalgia című 85

Megjelent: Irodalmi Szemle, 1963. 1. sz., 27. A holnap hitével című szonettkoszorú eredeti címe Szonett koszorú volt, és eredetileg az Elő- és utószó alcímmel ellátott mesterszonett állt az élén. A folyóiratbeli megjelenéshez képest a Virrasztó szerelemben a vers néhány kisebb helyesírási (ijedtszemű – ijedt szemű, gugolva – guggolva), interpunkcionális (1964ben sokkal több vesszőt használt) és stiláris (Jelen – jelen, Jövő – jövő, Halál – halál, Élet – élet) változtatással jelent meg; mindazonáltal ez a vers az Összegyűjtött versekben nem található semmilyen cím alatt. 87 Megjelent: Irodalmi Szemle, 1965. 6. sz., 514–516. 86

28 versben: „Hajmási, hm... Hajmási, hm... nem jön vissza Péter, nem jön vissza Pál” (Hajmási, hm…) – „hajmási hm... / hajmási, hm / megkerült a Péter / megkerült a Pál” (Nosztalgia). Az Összegyűjtött versekből kiderül, hogy Monoszlóy a Vasárnap illatát utólag nagymértékben átszerkesztette. Kihagyta az Autószuggesztió és az Apróhirdetés című verseket, pontosabban kivette a Vasárnap illatából és visszatette őket az Aranymecsetbe. Ezenkívül a Vasárnap illatában található további tíz verset vont össze az Összegyűjtött versekben: A relativitás furfangjait a Nem történik semmivel (az előbbi cím alá), az Elégia és a Vén kopóként című verseket, a Homokórát a Kalendáriummal, az Urfot a Vessző és kérdőjellel, a Gazella lányt az Elkésett nász című verssel. (Különválasztotta viszont a Körül-belültől a Mohácsnál a vízet.) Megváltoztatta a kötet címadó versét is: a Vasárnap illata végéhez hozzáillesztette A kereszt legendáját, amely eredeti megjelenésekor – a Caligula-bárban – még önálló vers volt; a beillesztés kezdetét nem jelzi semmi, s a szövegben csak annyi a különbség, hogy az eredeti verzióhoz képest eltűnt három felkiáltójel. Ezek az ál-átköltések, amelyek a versek üzenetét egyáltalán nem befolyásolják, csupán plasztikai beavatkozások, semmint valódi átiratok, elég jellemzőek az Összegyűjtött versekre. Példának okáért, A szent tehén eredetileg az 1973as Aranymecsetben jelent meg; átvéve azt a Vasárnap illata című kötetbe a költő ugyan változtatott rajta, de csupán apróságokat: kivett belőle néhány zárójelet, két határozatlan névelőt („egy kisdarabnyi ég – egy kisdarabnyi szín”), egy szókapcsolatot („a vonat [a valóság elől] itt fékezett”), valamint egy kérdő- és egy felkiáltójelet. Ugyanezt a kompiláló módszert alkalmazta – csak kicsit bonyolultabban – a Cirkuszplakátban, amely jól felismerhetően nyolc különálló vers alig összefüggő összeillesztése (Cirkuszplakát, Napfogyatkozás, Fájjon, Mérleg, A cethal gyomrában, Sic itur ad astra, Szerencsekerék, Rózsadal); ezek a Vasárnap illatában önálló, címmel ellátott költemények voltak – most a költő összevonta őket. Elvben történhetett fordítva is, hogy tehát az eredetileg egymáshoz írt verseket a Vasárnap illata kötet kedvéért – esetleg terjedelmi okokból – szétválasztotta, majd egységüket az Összegyűjtött versekben helyreállította. Ennek azonban ellentmond a versek tartalma: annyira különböző témaköröket érintenek, hogy éppenséggel összevonva alig értelmesek. Az Összegyűjtött versekből a költő kívánságára elmaradtak az eredeti cikluscímek, és, sajnos, hiányolható belőle az efféle kiadványokban szokásos kiadástörténeti összefoglalás meg jegyzetapparátus is, amelyben a szerkesztő eligazítást adott volna a válogatás megszületésének körülményiről, valamint a szöveggondozás módszertani-technikai szempontjairól. Mindezek a filológiai szempontok ugyankkor egyáltalán nem vonják kétségbe azt az alapvető fegyvertényt, hogy az Összegyűjtött versek révén lehetségessé vált összességében értékelni Monoszlóy Dezső költészetét (ezt lásd. a Összegzés című fejezetben).

III. REGÉNYEI Mottó: ,,A nagyrealisták képviselői leegyszerűsítik a feladatukat azzal, hogy az olvasóiknak bebeszélik, az életet elejétől a végéig el lehet mesélni. Pedig már két alapélményünkről, születésünkről és halálunkról nem tudunk semmit.”88 88

Scherr, Dieter: i. m.

29

III. 1. Égetett sziéna89 Szeberényi Zoltán szerint 1946 után Monoszlóy Dezső „igyekezett beilleszkedni a korabeli szlovák irodalmi és kulturális életbe”, 90 aminek egyik mozzanataként Siena pálená címmel kisregénye jelent meg szlovákul. 91 Szerzőnk visszaemlékezése szerint a regénynek magyar változata is volt: „Az Égetett sienna […] magyarul […] megjelent, a Múzsa Kiadónál 1944-ben, egy példányával most is rendelkezem, a többi példány sorsáról nem tudok.”92 Tény, hogy Dezider Macke név alatt megjelent egy negyvenhét oldalas kisregény Siena pálená címmel szlovák nyelven a Bibliotéka kiadó által gondozott sorozatban, évszám és a fordító megjelölése nélkül, legvalószínűbben 1946ban vagy egy évvel később.93 A Siéna pálená egy szentimentális történet, amelyben a főhős egy nő kegyeiért harcol, ám történetük tragikus véget ér. A legkidolgozottabb alak maga a főhős, Markos László, egy meg nem nevezett szanatórium gyógyulni kívánó lakója, egy érzékeny alkatú festőművész: „Som Ladislav Markoš, akademický maliar, práve som prišiel domov po dlhých študijných cestách (luhal som).” 94 Laci festő mivoltával kelti föl a szintén a szanatóriumban tartózkodó Pongrác Katica kíváncsiságát: „– Pán riaditeľ spomenul, že ste umelcom, spisovateľom? – Nie. Len kreslievam, ale to vôbec nestojí za reč.” 95 A történet innentől klasszikus szerelmi-féltékenységi történetként folytatódik. A nőbe beleszerető Laci számára az égetett sziéna szín válik kapcsolatuk metaforikus alapjává: „–Vállunkkal egy gesztenyefához támaszkodtunk, amely átnyúlt a kerítés fölött. Katica leszakított egy levelet. Morzsolgatta az ujjai közt, játszott vele. Egészen felém fordult, és éreztem, hogy szájából valamilyen végtelen szomorúság árad. – Melyik a kedvenc színe? – súgta alig hallhatóan. – Nem tudom, Katica, ezen még nem gondolkodtam. […] Éreztem, hogy elönt a forróság. A helyzetem teljesen lehetetlennek látszott, úgy éreztem magam, mint akit tiltott dolgon kapnak. A testtartásom, amint fölfelé lopakodtam, majd hirtelen megdermedtem, biztosan nevetségesen hatott. De aztán jótékony simogatásként jött rám a megkönnyebbülés. Titokzatosan égő szemeibe nézve ezt mondtam: – A kedvenc színemet kerestem ebben a reggeli fényárban. – És legalább megtalálta? – kérdezte kicsit gúnyosan. – Ha kíváncsi rá, megmondhatom. Égetett sziéna. – Éppen az... És miért ez a kedvenc színe? – Tudja, mert olyan sok színhez hasonlít... és mégis olyan egyedi. Azért, mert a maga szemei is olyanok, mint az égetett sziéna, olyan mély színűek... és olyan megfejthetetlenek.”96 89

Vörösesbarna szín vagy festék, Siena olasz város nevéből. Szeberényi Zoltán: Monoszlóy Dezső 80 éves. Irodalmi Szemle, 2003. 12. sz., 7–10. 91 Vö. Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 62. 92 Uo. 93 E helyütt köszönöm Fónod Zoltánnak, hogy a regény nagyon nehezen megszerezhető szövegét saját könyvtárából rendelkezésemre bocsátotta. 94 „Ladislav Markoš vagyok, akadémiai festő, hosszú tanulmányutak után éppen most jöttem haza (hazudtam).” Ez és a további idézetek saját fordításom. 95 „Az igazgató úr említette, hogy ön művész, író? Nem. Csak rajzolgatok, de szóra sem érdemes.” 96 Az ,,égetett sziéna” meglehetősen ritka szókapcsolat megtalálható a Marienbadba egyedül című elbeszélés elején is: ,,A szállodák akkor is sárgák és égetett sziéna színűek voltak a háztetők.” 90

30 A fordulatos kisregény során Markoš inzultusokba keveredik vetélytársaival: előbb egy jellemtelen biztosítási ügynökkel, Ondriš Fliegerrel verekedik össze, majd egy Paulin nevű német katonát kell elriasztania szerelme környezetéből. A szerző általában kerüli mind a környezet, mind az alakok részletes bemutatását, amitől mind ez utóbbiak, mind az egyes jelenetek kissé darabossá válnak, noha szereplőit Monoszlóy itt még teljes névvel látja el (a későbbiekben sokszor monogrammal jelöli őket, mint például a Marienbadba egyedül című elbeszélésben). A legkidolgozottabb alak a két szerelmes, akik regénybeli életkoruk szerint fiatalok („Z frontu príde podobného veku mládenec, ako ona, vari len devätnásťročný”), 97 de viselkedésük, például váratlan szakításuk majd még váratlanabb együtt maradásuk, azaz regénybeli akcióik és dikciójuk szerint kissé koravén emberek. Velük együtt az Égetett sziéna klasszikus kisepika: egyenes, előre haladó cselekménybonyolítással, a szereplők viszonylag szűk körével, nyugodt tempóban, de nagy léptekkel haladó történettel és szentimentális véggel; azaz összességében olyan jegyeket mutat, amelyek a későbbiekben nem lesznek jellemzőek Monoszlóy Dezső prózastílusára. Mint Monoszlóy első regénye csupán egyetlen olyan vonást tartalmaz, amely előrejelzi az író későbbi novelláit és regényeit, mégpedig a szanatórium motívumát, amely által ez az első regénye A villamos alatt (1965) kötet egész sor későbbi novellájával mutat rokonságot, egyértelműen azok előképe. A Megtörténhetetlen történet című novellában Élet Mihály felesége fog üdülni fürdőhelyen, az Ismerkedésben maga Élet lesz a beutalt. Az Égetett sziénához leghasonlóbb novellában, a Hűtlenségben egy olyan helyszínről olvashatunk, mint amilyen Katica és Laci laisonjának keretét is adja, és amilyennel Thomas Mann Varázshegy című regényében is találkozhatunk: egy világtól elszigetelt szanatóriumról, ahol a novella döntő fordulópontjaként az orvosok, mintegy doktores ex machina, három héttel meghosszabbítják Élet Mihály és dr. Nagy Mária ottlétét. Az 1960-as években írt novellákban éppúgy, mint a jóval később született A szerelem öt évszakának elbeszéléseiben (pl. a Marienbadba egyedül címűben) nagyon gyakran alkalmazott motívum lesz a fürdőszanatórium. Azonban ott kimondottan az egzisztencialista izolálódás helyszíne lesz; Élet Mihály például annyira nem óhajt kommunikálni környezetével (Ismerkedés), hogy asztaltársai nevére sem kíváncsi, magában egyszerűen Szép Helénának, Don Quijoténak, Báthory Erzsébetnek nevezi őket. Ellentétben az Égett sziénával, ahol a történet párszor bátran kilép a szanatórium világából, lényegében azon kívül is fejeződik be Katica halálával. A szálloda vagy fürdőszanatórium nagyon kézenfekvő választás az egzisztencialista mesterséges magány irodalmi kifejezésére. Közegük egyrészt tényleg alkalmas az elrejtőzésre (lévén általában az ott lakók nem ismerik egymást), másrészt azonban belső világuk egyáltalán nem elszigetelt világ, hiszen a társadalmi-szocializációs minták alapján éppen a hotelbeli vagy szanatóriumi ismeretlen ismerősökkel kell/lehet/érdemes kapcsolatba lépni beszélgetés vagy közös aktivitás útján (az emberek jelentős része éppen azért megy oda!); ez egyébként az Égetett sziéna mellékalakjain, például a joviális szanatóriumigazgató vagy a pletykálódó ápolónők figuráján keresztül is jól megfigyelhető. Azonban sem itt, sem később Monoszlóy hőseit nem ihleti meg a fürdőszanatóriumok párás, tűlevél szagú genius locija. Vagy egyáltalán nem vágynak kapcsolatokra (Bolond Béla logikája), vagy ha mégis, akkor nem kívánnak társalogni. „Legjobb lenne senkivel sem beszélgetni” – hangzik el kis híján szó szerinti azonossággal legalább három novellában (Hűtlenség; Karácsonyi történet; Ismerkedés). Ha a szereplők esetleg mégis beszélgetnek, akkor is 97

,,A frontról jön egy hasonló korú fiatalember, mint ő, alig tizenkilenc éves.”

31 inkább egymáshoz beszélnek, mint egymással, dialógusaik akkor is felületesek, semmitmondók, mint például az Élet Mihály riporton című novellában vagy a Hűtlenségben. A fürdő mint helyszín egyben nyilvánvaló utalás egy korábbi korra, a XX. század első felére. A fürdőben „a falakon feliratok hirdetik, hogy a borravaló sértő. Ezzel szemben senki sem sértődik meg, ellenkezőleg. Az élet új, s az emberek régiek” (Ismerkedés) – mutat vissza az író az előző, politikai értelemben retrográd korra nagyon óvatos formában. Annak a kornak semmilyen külső kellékei nem bukkannak föl, főleg nem az egykori fürdővendégek polgári allűrjei; csupán a szereplők szocialista realista korban érthetetlen passzivitása, enerváltsága, a kor eszményének tekintett aktivizmustól eltérő magatartása jelzi, hogy noha ez a fürdő nem az a fürdő, a Monoszlóy-szereplők életében mégiscsak annak az előzőnek a folytatása. Az Égetett sziéna ezt a később alaposan szétdolgozott motívumot már jelzi, bár a központi mondanivaló itt nem ez, hanem Katica súlyos betegsége, pontosabban a két beteg ember ide-oda hullámzó kapcsolata, végül tervezett házasságuk, amelynek legtragikusabb szála, már-már balladai epizódja, a szinte halála pillanatáig menyasszonyi ruháját varró Katica. A szerelmespár, akiknek az életét kimondatlanul is belengi Katica betegségének szomorúsága, együtt élvezi a maradék napokat: „Stavali sme život, mysleli sme na uplynulé dva týždne, čo sme strávili doma v malej izbe, čítajúc Lagerlöfovú a Szabó Dezsőa.”98 Később, miután kiderül Katica gyógyíthatatlan betegsége, együtt járnak templomba is. A szereplők életében szerepet kap az imádság; „Imádkozni fogok érted” – hangzik egyszer Laci, egyszer Katica szájából, egyszer pedig Katica édesapjának levelében fordul elő a szó. (A religiozitás ennyire egyértelmű formáját Monoszlóy semelyik későbbi művében nem tapasztaljuk.) A szövegben itt-ott felfedezhető irodalomés művészetfilozófia nyomai mellett (pl. „O tom >ja<, čo je večným hrdinom rozprávok”99) az író következetesen végigviszi a sziéna-motívumot, amennyiben Markoš kiábrándulása szintén a sziéna jegyében telik: „V myšlienkach som bol už daleko od predošlého zápasu, myslel som na pálenú sienu, pobledlá, žltá tancovala predomnou. V tomto okamžiku som prišiel na to, že pálená siena už nie je farbou, ale duševným zrkadlom nášho stretnutia, našej lásky, v ktorom akási záhadná ruka s čarovným stetcom maľuje tiene tvár.”100 III. 2.Tetovált angyalok és Gúzsba kötött rövidnadrág Bár Monoszlóy Dezső az 1960-as években Csehszlovákiában időről időre publikálási tilalom alatt állt, az Irodalmi Szemle 1966-ban két folytatásban közölte a Tetovált angyalokat101. Egy évvel később könyv formában is megjelent a kisregény, amelyben egy 98

,,Életet építettünk, az elmúlt két hétre gondoltunk, amit otthon a kisszobában töltöttünk, Lagerlöföt és Szabó Dezsőt olvasva.” Érdekes átkapcsolás, hogy Monoszlóynak ez a regénye a Romány svetochýrnych autorov v lacnom vydaní sorozatban jelent meg, S. Lagerlöf, Balzac és Dumas Kaméliás hölgyének három folytatása után a sorozat hatodik köteteként. 99 ,,Arról az én-ről, aki a mesék örök hőse.” 100 ,,Gondolatban már messze jártam az előző küzdelemtől, az égetett sziénára gondoltam, amely sápadtan, sárgán táncolt előttem. Abban a pillanatban rájöttem, hogy az égetett sziéna már nem szín, hanem találkozásunk lelki tükre, a szerelmünké, amelyben valamilyen rejtélyes kéz varázsecsettel egy arc árnyait festi.” 101 Ld. Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok. Irodalmi Szemle,1966. 4. sz., 289–300., valamint 1966. 5. sz., 385–398. Monoszlóy visszaemlékezései szerint „Tetovált angyalok című regényemet, amely Csehszlovákiában először indexre került, az újvidéki Magyar Szó hozta folytatásokban”. Vö. Nem én voltam kalandor, hanem a történelem, Élet és Irodalom, i. h.. Okunk van feltételezni, hogy az író e helyütt

32 leányotthon lakóinak párhuzamos történeteit követhetjük figyelemmel: a tizenhat tagú családból származó Terebessy Marikáét; Gáforét, az euresis nokturától szenvedő teljes árváét; a csavargó és megállíthatatlanul megszökő Vecserka Katóét, aki két doboz finom cigarettáért részt vesz egy trafik kirablásában; az anyja által prostitúcióra kényszerített Szenes Erzsiét meg az örökbe fogadott Vég Piroskáét, akit megerőszakol saját apja; Gőgh Violáét, aki jól szituált szülei elleni lázadásul bűnözik, és mert apja hosszú jéger alsónadrágot hord; a kleptomániás Birkásyét, az erotomán Regőczyét és a többiekét. A lányok töredékességükben is érdekes, és szociológiai értelemben realistán bemutatott történeteit a narrátor fantáziája kiegészíti. Pontosabban fogalmazva: az elbeszélő gondolatai szervesen beépülnek a lányok történeteibe, ami által a narrátor folyamatosan irányítja, cenzúrázza és modifikálja azokat. Ezáltal olyan narratív sorok épülnek föl, amelyek bonyolulttá, azaz nagyon is életszerűvé teszik a lányok személyes tragédiáit. Az 1960-as évek közepén a Tetovált angyalokban Monoszlóy nagyszerű példát szolgáltatott arra, hogyan lehet a modernitás, időnként a radikális modernitás eszközeivel valódi katarzis felé haladni. Ezt a célt szolgálják a kisregényben felhasznált változatos szövegrétegek, kezdve a lányok kartotékjaival: „A kérdőívben az sincs benne, hogy mitől nő az angyalok szárnya, és mitől bénul meg felfelé szárnyalásuk vágya”), folytatva az azokban található hivatalos indoklással („Az eperjesi járásbíróság tanácsa X. Y. tanácselnök vezetésével a következőképpen döntött”), az intézet körüli téli táj költői leírásával („Némely útnak >>sohasincsvége<< íze van”), amelybe szubkulturális szleng vegyül („Van egy csikkje?”; „Az miféle pacák?”), eljutva egészen külső textusok beépítéséig. Ez utóbbiak vagy a lányok postájából vett idézetek (,,Marika, drága leánykám”- kezdi soros levelét az anya, aki gyerekei előtt szokott szeretkezni részeg férjével), vagy az intézet igazgatónője és az író párbeszédét kiegészítő újságcikkek formájában jelennek meg. A szövegtípusok efféle gazdagsága, valamint a laza időkezelés a hatvanas évek világirodalmi áramlatainak (Sartre, Camus, Mailer, Capote) legjavát idézik, noha azoknál bizonyos pontokon jóval bátrabb. E merészség elsősorban a dadaista hatások kiaknázásában és az időkezelésben nyilvánul meg. A többször visszatérő téli táj képe, a tetoválás mint súlyos stigma eltüntetésére tett kísérlet poentírozása, valamint a lányok több és összekavart részletben elmondott történetei nagy feszültséget teremtenek, ami jól megfigyelhető a kisregény központi egységében. Miközben az író időben visszafelé haladva deríti föl és írja le a lányok előéletét (az interjúk során csak fokozatosan tudja rávenni őket, hogy egyre többet mondjanak el), narrációját merészen Becket- és Ionesco-féle abszurd szituációkba építi: „Belélegzés…, tutti coro… Marika végigheveredik a szénán… bi, bi, ba, ba…teke, teke, teke…Gáfor meg akarja szoptatni a mellette alvó társnőjét… bi, bi, teke, teke…” A lányintézet valóságszerű leírása, a velük folytatott erősen fragmentált interjúsorozat, a később „hivatalos kiküldetésre Jugoszláviába” utazó író (ahol ellenállhatatlanul a lányok hangját hallja, őket látja Dubrovnikban, ők súgnak-búgnak a fülébe a sztriptíz bárban is), az utalások a marienbádi Čapek-szimpóziumra meg az 1965-ös árvízre – erősen realista jelleget adnak a Tetovált angyaloknak. A jelentés mélyrétegeiben azonban lényegtelenné válik a valóság; helyette maga a történet elbeszélése, a történetek már-már terápiás el- és kimondása válik a leglényegesebbé. A társadalmi deviancia komoly mérlegelése, valamint a javító szándék őszintesége – ami egyedül az intézetet meglátogató írót jellemzi, az igazgatónőt nem – rosszul emlékszik, és a Tetovált angyalokat összetéveszti A milliomos halála című regényét kísérő hányattatásokkal.

33 kideríti, hogy a kartotékok alapján egyforma életek a valóságban abszolút különbözőek. A regény kiváló megkomponáltsága, a szöveg többrétegűsége és a benne rejlő pozitív didaktikai üzenet (Bányai meg akar szabadulni a tetoválásától, hogy „olyan legyen, mint a többi gyerek”, de ez végül Vecserka Katónak sikerül egy plasztikai sebész jóvoltából) – e három tényező együttes hatása teszi nemcsak ma is olvasmányossá a Tetovált angyalokat, hanem kiválóan alkalmassá didaktikai célokra is, például iskolai szövegelemzési gyakorlatra. Nem véletlen, hogy a Tetovált angyalokból – Monoszlóy visszaemlékezései szerint – „Csehszlovákiban film is készült, a vetítésre azonban távozásom miatt már nem került sor”. 102 A Tetovált angyalok ikerpárjáról, a Gúzsbakötött rövidnadrágról Tóth László a következőképpen ad frappáns összefoglalót: „Két kisregénye közül […] ez utóbbi a kiérleltebb és a sikerültebb, melynek A milliomos halála bizonyos motívumai szempontjából is kulcsszerepe van. Monoszlóy szóban forgó két műve a félresiklott életű, nevelőintézetbe került kamaszok sérült lelkivilágáról rajzol érzékeny és árnyalt képet. A Gúzsbakötött rövidnadrág Balogh Zotyija a csehszlovákiai magyar széppróza legsikerültebb kamaszhősei […] közé tartozik, ám eltérően tőlük, ő nem a történelemmel, hanem a társadalommal kerül szembe. A kisregény védőbeszéd a kamaszok, a kamaszkor mellett, amikor nem az a fontos, amit az ember mond, hanem amit érez: Az, amit nem tud kifejezni önmagából.”103 III. 3. A milliomos halála „Monoszlóy A milliomos halála (1969) című regénye a csehszlovákiai magyar irodalomban először szólt – csaknem egy időben Milan Kundera Tréfájával – az ötvenes évek koncepciós pereiről, kényszermunkatáborairól. A milliomos halála egy önérzet megtöretésének, egy szépreményű pálya derékba törésének helyenként balladikus, helyenként ironikusra hangolt története, a világgal való kiegyezés elkerülhetetlenségének drámája”104 – írja a regényről Tóth László, nagyon helyesen rámutatva A milliomos halála mindkét meghatározó motívumára. A regény feltűnőbb, históriai jellegű mondanivalója mellett ugyanis – amiről és ahogyan csakis akkoriban, a prágai tavasz változásaira készülődve lehetett egyáltalán írni – van egy, a regényen vörös fonálként végighúzódó másik motívum is, amelynek a kifejtése során a milliomos-motívumra”, egy személyes metaforára kapunk magyarázatot. „Életem első szakaszával nemigen tudok elszámolni”– szól a regény legelejének egyik mondata, abba a miliőbe helyezve a történetet, amelyről Monoszlóy sokszor szól irodalmi alkotásaiban: versben, novellában és regényben is. Ez pedig a gyermekkor, különösen annak az a része, amely egy sehol meg nem nevezett szigorú intézetben zajlik – ennek emlékei építik föl A milliomos halálának első, Koporsó és palánta című fejezetét. Több novellával ellentétben itt nem mondókák vagy versikék alkotják a gyermeklét halálig változatlan érzelmi hátterét, hanem egy fokozatosan kifejtendő, és a gólyakalifa keleti meséjéhez hasonlatos metafora: „Így jutottam arra a gondolatra, hogy milliomosnak születtem, olyan milliomosnak, akinek nincs semmije. […] Milliomosnak születtem, de valahová még egész kis koromban elástam a kincseket, s nem tudtam rájuk akadni.” A milliomos halálában „a milliomos életéről is szó esik, méghozzá egy olyan milliomosnak 102

Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 60. Tóth László: „Magam vagyok kelet s nyugat.” Egy közép-európai író. Nap, 1994. január 17–23., 20. 104 Bodnár Gyula–Tóth László: i. m., 84. 103

34 az életéről, akinél a kincsek a többfugájú történetben mindig mást jelentenek.” 105 A milliomos-motívum mellett azonban Monoszlóy egy olyan korról, a saját koráról is ír, amelyben „A szabad gondolkodásnak semmi értelme nincs, csak az irányított és célszerűsített gondolatoknak. Az öncélú töprengés sehová se vezet”. Egy korról, amely folyamatos és kikerülhetetlen identitászavarra kényszeríti az embert, aminek eredményként a főhős – aki csupán egy helyen nevezi meg magát: Antinak 106 – a hat fejezetben hatféle külső identitást képvisel: nevelt egy bentlakásos intézetben; kertész Géza bácsi kertjében; katona, majd szökött hadifogoly; Góré elvtársként szocialista főmérnök; internált rab és kényszermunkás; végül haldokló kórházi ápolt. Ebből a szempontból valóban ,,férfiúi szenvedéstörténetről” beszélhetünk (Budai Katalin kifejezése), mivel identitásai különbözőek tehát, többszörösen megváltoznak, tudata azonban végig konstans: azt sem a fizikai tér, sem a múló idő nem képes megváltoztatni. Talán e miatt a jelenség miatt is fogalmazott Kabdebó Lóránt így: „Ha egy közép-európai tudatot reprezentáló regényt kérnének tőlem, ezt a könyvet feltétlen az elsők között mutatnám fel.”107 A Tatárjárás fejezet a klasszikus alapokon nyugvó, de modern képekkel tűzdelt Monoszlóy-próza legjavát kínálja. A katonának besorozott fiatalembert egy raktárban talált régi könyv, egy, tatárjárásról szóló történet segít a lelki túlélésben: „Az idő dolgában a véletlen jött segítségemre. …egy régi könyvet találtam, amely a tatárjárásról szólt… Ettől kezdve ha megszólalt a hangszóróban a Tubarózsa, az alligátorok és krokodilok, tudtam, hogy elkezdődött a tatárjárás.” Érdekes, hogy noha ez már a regény harmadik fejezete, az a benyomásunk támad, hogy hősünk egy teljesen a semmiből érkező irodalmi alak: „Először a szüleim után érdeklődött. – Meghaltak. – Szóval, árva? – Igenis. – Hány iskolája van? – Alázatosan jelentem, hat gimnázium. [...] Megszöktem az iskolából.” A kaszárnyabeli élmények, az őt érő két lövés, Hertelendy Ria festőművésznő látogatásai előbb a kaszárnyában, később a kórházban, még később összeköltözésük és bontakozó szerelmük (miközben Monoszlóy történetalakítására oly jellemzőn a szerelem itt is félbeszakad, mert Riát letartóztatják), végül a kalandos körülmények, amelyek között a férfi hadifogságba kerül, mindezek roppant cselekményessé és olvasmányossá teszik a Tatárjárás című fejezetet. A fordulatosságon túl az alakok kiterjedt rendszere: a temperamentumos Rézkobaktól a lázadó Gajdoson át a spicli Bagiig, és a sokrétegű nyelvezet is olvasóbaráttá teszi a regénynek ezt a részét (ellentétben például a Bányával.) Remek írói módszerrel a Tatárjárás a standard, mindennapi nyelvhasználaton kívül legalább négyféle réteget alkalmaz: legfőképpen a kaszárnya aurájára jellemző durva katonanyelvet, tartalmilag és terjedelmileg is szigorúan korlátozott hierarchikus dialógusokat („Ne pofázz! Igenis, nem pofázok.”), korabeli újságból vett idézeteket („Ciano gróf Mussolinitől vette át a külügyi tárcát”), valamint szakszerű plakátszöveget az oltóhomok otthoni tárolásáról, amit Monoszlóy jó érzékkel tűzdel meg a 105

Fónod Zoltán: Izgalmas élmény. Beszélgetés Monoszlóy Dezsővel. Új Szó, 1968. február 17., 4. Ld. A milliomos halála. Második, teljes kiadás. Madách Kiadó, Pozsony, 1991, 62. 107 Kabdebó Lóránt: Egy régi-új regény. A milliomos halála. Magyar Hírlap, 1992. február 24. 106

35 katonamondások humorával: „Hallja maga, pendelyvári szarkapitány”; „Lágy pásztor alatt gyapjút szarik a farkas” stb. Ez a több-, sőt sokrétegű textualitás stilisztikailag igen különleges, ugyanekkor életszerű ízt ad e fejezetnek (amely e tekintetben nagyon hasonló stilisztikai vonásokat mutat a Tetovált angyalokkal). És mivel ebben a részben a főhős szó szerint hős, a Tatárjárás teljesen önálló kisregény, egy önmagában teljes mértékben megálló rész benyomását kelti – Monoszlóy nyilván nem véletlenül éppen ezt a részt választotta előzetes folyóiratbeli közlésre. Alkotáslélektani folyamatokat vizsgálva egyébként megállapítható, hogy a Tatárjárásnak is megvannak a maga irodalmi előképei a szerző korábbi élményanyagában. A milliomos halálának láblövést kapott katonáját időnként – főleg sebesülése pillanataiban – ugyanolyan kiélezett egzisztencialista élethelyzetben leljük, mint A villamos alatt című novella lábát vesztett hősét. Más tekintetben a hőstett, melyet has- és láblövést szenvedve kiskatonaként elkövet (Rézkobak elé ugorva megmenti a tisztet Gajdos lövésétől), majd a fejezet későbbi eseményei – mindezek néhány évvel korábban írt háborús témájú novelláit idézik; például a kilőtt szemű Vak Pistát (Vak Pista házassága), a fogságot járt Ragazint (Egy szürke élet), a háborúban hasba lőtt Garádyt A falból, és a holtéhes szökött hadifoglyot az Irigységből. E megközelítésben a korábbi novellák ujjgyakorlatoknak tekinthetők a regényhez, olyannyira, hogy azok egy-egy mondata szinte szó szerint átemelődik ide, mint például az ostromkor minden robbanásra csapódó óvóhelyajtó (a Félelem című novella) motívuma a regényben: „Komoly szőnyegbombázás lehetett, mert az óvóhely vasajtaja néha nagyot dörrent.” Mivel a Tatárjárás című résznek három kiadását is ismerjük,108 a szöveg alkalmasnak látszik, hogy bepillantást nyújtson az író évtizedeken átnyúló szöveggondozási módszerébe. A sorrendben első két jelentős szövegeltérés 109 a hős kórházbeli olvasmányélményihez kapcsolódik. Az első alapjai egy érdekes kínai bölcseleti mese: „Egyszer én, Csang-csi, azt álmodtam, hogy pillangó voltam... Hirtelen azonban felébredtem, s megint én magam voltam én, az igazi Csang-csi. Már most nem tudom, hogy előbb Csang-csi álmodta-e azt, hogy pillangó, vagy a pillangó álmodja most azt, hogy ő Csang-csi. […] Ezt a részt többször is elolvastam, közel éreztem magamhoz. Már előbb is gondoltam arra, hogy az ember élete csak álom.” A másik szövegrészlet néhány tudományos olvasmányélményt elevenít föl: Harvey vérkeringés-elméletét, az ókori egyiptomiak koponyalékelési technikáját, majd a filozófus John Locke tabula rasa elméletét. Ez utólag betoldott szövegrészletek – amelyek az 1968-as napilapbeli kiadásban nem, csak a későbbi regényben találhatók – a regénynek azt a motívumát erősítik, hogy a huszonkét éves hős a kórházban olvas, tanul, művelődik. Ezzel szemben más helyeken Monoszlóy utólag kurtított regényének szövegén; összesen három ilyen szövegegység fedezhető fel. A könyv alakban megjelent regénybe már nem került bele egy hosszabb részlet a főhős és Gergely Marxról, Hegelről és más filozófusokról szóló könyvvitája, melynek során a főhős úgy érzi, hogy a baloldali gondolkodású Gergely túlságosan leegyszerűsít mindent. Ideológiai alapon folytatott elmélkedésük végén a 108

A Tatárjárást mint A milliomos halála harmadik fejezetét az Új Szó 1968 tavaszán negyvennyolc részletben közölte: az 1–2. részt 1968. február 18-án, a befejező 47–48. részt pedig 1968. március 16-án. A folytatások kettesével jelentek meg rendszerint a lap 4. oldalán, illetve a csütörtöki melléklet 10. oldalán; ez a szöveg említésre méltó mértékben eltér a regény első, 1969-es könyvkiadásától. Az első és a második könyvkiadás között viszont nincs különbség. 109 Vö. az Új Szó-beli megjelenés 18. és 20. részét (1968. február 28., 4. és február 29., 6.) az első kiadás 103–105. oldalaival.

36 főhős Gergely marxista lelkesedését egykori hitoktatójának szavaival hozza párhuzamba: „De hisz abban, amit mond. Igen, úgy, ahogy a hitoktatónk akarta, hogy a Jóistenben higgyünk.”110 Mint ahogy a regénykiadásokból kimaradt az a hosszú részlet is, amely a Gergely baloldali gondolkodása és Richárd nagyvilági stílusa közötti feszültséget ecseteli: „Richárd éppen Olaszországból érkezett, de azt megelőzően Görögországban, Svájcban, és még ki tudja, hol mindenütt utazgatott.” Richárd alakja nemcsak azért érdekes, mert Ria őt is szereti (egyébként Richárd finom társaságbeli alakja mintha élő figurát rejtene, aki akár Márai Sándor is lehetne), hanem azért, mert beszélgetésük hatására regényhősünk összezavarodik: „Teljesen összekevertek. Te is, Gergely is, mert én semmi egyebet nem akarok, csak téged szeretni. De ti meg akarjátok változtatni a világot, gyűlölitek és becsülitek egymás, és én sehová sem tartozom.” 111 Az utólag kihagyott részleteket, egész pontosan csak a marxi motívumot, a szerző egyetlen mondattal helyettesítette a könyvben. Ezt akkor vágja a főhős Gergely fejéhez, miután Riát a háború utolsó szakaszában elviszik, lakását pedig lepecsételik: „Marx majd segít, ugye?” Az Új Szó-beli megjelenéshez képest a regényfejezet utolsó oldalain a szerző ismét bővített a szövegen. Be-betoldott mondatai: a benzines leves jelenete, a suhogó bikacsökök, a dübörgő bakancsok, a korbács, a húsz órás állva alvás, a szökés közben lelőtt foglyok tetemei a hóban stb. a hadifogság szörnyűségeit ecsetelik. 112 A Kínai fal című negyedik rész legalább annyira jól sikerült és érdekes fejezet, mint a Tatárjárás. Ebben egy szocialista pártfunkcionárius fordulatos történetét olvashatjuk, akinek váratlan felemelkedését hirtelen bukás követi, és aki kezdetben nem érti, hogy befolyásos pozíciójából hogyan következhet állambiztonsági faggatás, koncepciós tárgyalóper, internálótábor, majd rehabilitálás. A szóhasználat: „pártértekezlet, osztályidegen, haza, tömeg, osztály, társadalom, pártgyűlések, szakszervezeti találkozók, állambiztonság”, és az explicit utalások: „Felszámoljuk a nincstelenséget, egyenlővé tesszük az embereket. Mitől féljünk? Aki ezt a modellt építi, annak nincs mitől félnie” teljesen félreérthetetlenül utalnak a szocializmus 1950–1960-as évekbeli világára. A Góré elvtárs bőrébe bújtatott főhőst – így szólítja őt gúnyosan egyik munkatársa, az örök ellenzéki szerepében tetszelgő Gönczy – áthatja a szocialista lendület, „az építés láza”. Miután szökött hadifogolyból hirtelen az Újjáépítési Hivatal főmérnökévé avanzsál, főnöke ekként vezeti be új munkakörébe: „Fogság, sebaj. Most mindent újjáépítünk, felhúzzuk a szocializmus falait. Komám, nagyobb lesz, mint a kínai fal.” És Góré elvtársat, akiről utólag váratlanul „az is kiderül, hogy részt vett az ellenállási mozgalomban”, magával ragadja a hév: „Építeni kell, elvtársak, minél gyorsabban” – szajkózza most már ő maga is, miközben a mindenkit magával ragadó aktivizmus miatt „lehetetlen volt ebből a hangulatból máshová kitekinteni”. Ezen belül a sorsfordító történet, a Klárival való szökés is jellegzetes: „Jöjjön, meneküljünk el minél előbb az elől a sok ámuló felebarát elől... Itt a közelben, a város szélén van egy kétszemélyes erdő, oda menekülhetünk ... Átmászni a kínai falon és meglépni.” Az pedig egyenesen félelmetes, ahogy a főhős magában nem képes elvarrni a Klári-szálat, hiszen mikor megkapja az 110

Vö. az Új Szó-beli megjelenés 30. és 31. részét (1968. március 6., 4. és március 7., 4.) az első kiadás 123. odaláva.. 111 Vö. az Új Szó-beli megjelenés 33., 34., 35. részét (1968. március 8., 10. és március 9., 4.) az első kiadás 127. oldalával. 112 Vö. az Új Szó-beli megjelenés 44. és 46. részét (1968. március 14., 4. és március 15., 10.) az első kiadás 141., 145–146. oldalaival.

37 újabb vádiratot: „Ebben már nem volt szó a kínai falról, mindössze Kláriról, de különös módon Klári se szerepelt név szerint. Büntetendő cselekmény feljelentésének elmulasztása.”113 Monoszlóy Dezső prózája jelentős részben a korai modernizmusok esztétikai kincsestárát használja, de nagymértékben építkezik a posztmodernből, azon belül az emberi létezés problémáját kutató egzisztenciálfilozófiákból is. A Karl Jaspers és Martin Heidegger nyomdokaiban lépdelő francia egzisztencializmus a második világháború után teljesedett ki, és Jean-Paul Sartre meg Albert Camus révén elég hamar életformává vált a szocialista blokk országaiban is.114 Érdekes, hogy ezt az összefüggést, a saját korukban oly erősen ható egzisztencialista hatást Monoszlóy legkorábbi kritikusai mind említés nélkül hagyták. Mikus Sándor például hosszan elemezte a Monoszlóy-szövegek freudi vonatkozásait,115 Turczel Lajos pedig egyenesen az Alfréd című novella halandzsaapoteózisáról” beszélt, 116 a legpontosabb értelmezéshez azonban Karol Tomiš jutott, aki noha szintén nem írta le a szót, de legalább fölfigyelt rá, hogy a valóságnak a hős tudatán való átvetítése, az asszociatív szerkesztési technika stb. „erőteljesen megrajzolja [...] a mi bonyolult, ellentmondásokkal és ellentétekkel teli világunk visszatükröződését alakjainak gondolati és érzelmi reakcióiban”. 117 Valójában már A villamos alatt című novellában, később a Sivatag további fél tucat írásában felismerhető az a jellegzetes jaspersi határhelyzet, amelyben a kiélezett szituáció hatására az ember atipikusan cselekszik. Ezeknek a helyzeteknek lényeges közös vonása, hogy a halál, a szenvedés vagy a súlyos bűn szituációiban az ember nem a megszokott módon gondolkodik és cselekszik, irodalmi attitűdje pedig azon alapul, hogy természetesen írni sem lehet ezekről a megszokott módon. A novelláskötetek után éppen A milliomos halálában jelenik meg igen hangsúlyosan az egzisztencializmus; nem véletlenül hangzik el Berger, a vizsgálati fogságbeli cellatárs szájából a szentencia: „Egyetlen értelmes magatartás a szenvedés.” A novellákban elsősorban a magány különböző alakjaiban és bizonyos kiélezett élethelyzetekben lehet legplasztikusabban felmutatni ezt az egzisztencialista kilátástalanságot, legyen az akár a valós létből való kitörés képtelensége („z ember saját korának a foglya, még akkor is, ha bohócot csinál magából” – Bolond Béla logikája), a saját életével elégedetlen individuum töprengése, vagy az urbánus közeg deprimáló egyhangúsága („Az életben van valami monoton, valami örökké ismétlődő unalom. Péter egyszerre úgy érezte, hogy már mindent hallott, s már semmi újat nem mondhatnak neki” – Az álmodozó). A milliomos halálának főszereplője az irodalmi egzisztencializmus legtisztább alakja, olyan magányos alak, aki nem megéli az életet, hanem csupán elszenvedi, egészen haláláig csupán kényszerként eltűri a félelmetes létet („Az ember csak azt hiszi, hogy létezik” –Hallucináció); érzésvilágához Monoszlóy a regényben úgy párosít modern írói technikát, hogy az események nem cselekmény közben zajlanak, nem 113

Ez a mondat pontosan ugyanígy elhangzik egy Monoszlóy Dezsővel készített interjúban is. Vö. Keszeli Ferenc: i. m. 114 1963 augusztusában Leningrád adott otthont az Európai Íróközösség tanácskozásának. Tizenhét ország kilencven írója között jelen volt Dominik Tatarka, Ladislav Mnačko, Déry Tibor, Alain Robbe-Grillett mellett Jean-Paul Sartre is. Az eseményről tudósított a korabeli Irodalmi Szemle, ld. Tóth Tibor: Antiregény és esszéregény. Irodalmi Szemle, 1963. 5. sz., 515–519. Az év második felében Sartre Csehszlovákiába látogatott; vö. Találkozás Jean Paul Sartre-val. Irodalmi Szemle, 1964. 1. sz., 11–16. 115 Vö. Mikus Sándor: A kisebbrendűségi érzés novellái. Irodalmi Szemle, 1967. 1. sz., 81–82. 116 Turczel Lajos: Prózánk a minőségi kiválasztódás felé. Irodalmi Szemle, 1965. 7. sz., 663–664. 117 Tomiš, Karol: Az elmúlt év magyar prózai alkotásai. Irodalmi Szemle, 1965. 10. sz., 930–931.

38 történnek meg valóságosan, hanem csak gondolatban vagy legfeljebb verbális formában; a szereplők gondolkodnak cselekvés helyett – gondoljunk például a Bergerrel folytatott fiktív dialógusokra a vizsgálati fogságban, vagy a főhős összefüggéstelen és csak részben elhangzó delíriumára a regény végén. Innen származik az a fajta egzisztencialista dualizmus, amelyről Kabdebó Lóránt beszél a regénnyel kapcsolatban: „Az ember kettős életet él: egyet agyában és egyet kifelé,” 118 illetve amiről egy interjújában maga az író ekként fogalmazott: „Van azonban az életünknek egy olyan konkrét jelentésekkel megrakott atmoszférája is, amelynek a konzerválására csak a modern epika vállalkozhat.”119 A novellák alakjaival ellentétben, akikről gyakran semmit sem tudunk (A jelentés főszereplőjéről, Erikről például csak azt tudjuk, hogy „kezében nem volt tányér, a büféasztalról nem vett tudomást, tekintetemet kereste”), s akiknek gondként merül föl saját egzisztenciájuk, A milliomos halálának főszereplője mélyebb irodalmi alak. Számára „az idő fogalma ismét időtlenné vált”, időnként őt is enerváltság keríti hatalmába, azonban az ő gondolatait keresztül-kasul áthatja a filozófia, ami lehet egzisztenciafilozófia, vagy az idő és tér modern összefüggései,120 esetleg a végtelenségig relativizált bűn kérdése, a gyermekkor valamiért levetkőzhetetlen bűneitől a politikai bűnökön át a szeretteinkkel szemben elkövetett magánbűnökig: „Borzalmas bűneim vannak. Az egész életen keresztül mást se teszünk, csak vétkezünk. A bűn az ok, ez tolja a cselekedeteinket, és a bűn a cél is, ez húzza a cselekedeteinket. Tetszik látni, ez a kauzalisták és a finalisták bölcsessége.” A könyv 1991-es kiadásának hátsó fülszövege szerint a regény 1969-ben indexre – egyes visszaemlékezők szerint zúzdába is – került, mivel írója a könyv megjelenésének idején hagyta el az országot, illetve az utolsó, azaz a hatodik fejezetet, a Bányát a cenzúra egyébként is kihagyta. És noha Monoszlóy az első kiadás fülszövegén utal rá: „A bányaomlás szükségszerűségét is az időjárás viszontagságai sugallták, mert kézenfekvőbb megoldás is adódott volna”, a Bánya csak az 1991-es teljes kiadásban került vissza a könyvbe.121 Ahogy a regény egyik kritikusa fogalmaz: „Monoszlóy már akkor mindent elmesélt erről a történelmi tévedésről, amit csak ma mernek leírni: a kontraszelekció tombolását, az individuum teljes elpusztítását, a kirakatpereket, a munkatáborokat, a módszeresen kimért halált, mindent. Igaz, nem a dokumentumirodalom eszközeivel dolgozik, mint Szolzsenyicin, inkább a szürrealizmus és az abszurd irányából közelít. A világ, amely a regény utolsó fejezeteiben tárul elénk, legalább olyan félelmetes, mint Kafkáé, értelmetlen, mint Abe Koboé, és abszurd, miként Beckett drámáiban.”122 A Bánya korabeli kicenzúrázása a regényből eléggé érthetetlen. A regény előző öt része ugyanis legalább olyan szatirikus és elítélő hanggal bír (pl. „Semmit se kell végiggondolnod, Marx végiggondolta helyettünk”), és legalább annyi konkrét utalást tartalmaz az 1950-es évek kommunista gaztetteire, mint a Bánya; az igazi leleplező információkat a koncepciós perekről és a kényszermunkatáborokról valójában a Kínai fal meg a Koponyaékelő című fejezet tartalmazta az eredeti kiadásban is. (Pl. 118

Kabdebó Lóránt: Egy régi-új regény. A milliomos halála című regényről, i. m. Fónod Zoltán: Izgalmas élmény, i. m. 120 1968-ban a regényt beharangozó interjújában az író is >>az idő és tér síkjairól<< beszél. Vö. Fónod Zoltán: Izgalmas élmény, i. m. 121 Mivel Momoszlóy Jugoszláviába távozása után a Híd című irodalmi folyóirat két folytatásban közölte az eredeti kiadásból kimaradt részt, ez lehetővé tette, hogy az író szellemesen áthidalja a hiányt: a folyóirattal együtt ajándékozta a könyvét. 122 In: Scherr, Dieter: i. m. A kritikát Monoszlóy idézi, anélkül, hogy szerzőjét és forrását megnevezné. 119

39 „Aztán váratlanul egy hatalmas internálótáborról kezdett beszélni.”) Valójában a Bánya a legpolitikamentesebb, viszont a leginkább egzisztencialista fejezet. A rengeteg újra meg újra megismétlődő motívum között – Bende, Kis Sándor, Gönczy, Berger, a nyanya, Zsuzsa, akinek vérző szájából mintha cseresznyék lógnának – az író csodálatosan következetesen, gyakorlatilag a legutolsó oldalakig végigviszi a kincsesláda- és a milliomos-motívumot. És noha az olvasó e metaforák csillogásán keresztül is jól érzi, hogy politikától nem mentes szöveget olvas: akár Arthur Koestler Sötétség délben című regényének szüzséjét véli fölfedezni a lapokon (pl. a vallatási jelenetekben), akár a Kertész Imre Sorstalanságának szívszorítóan bemutatott lágerélményeihez hasonlót (pl. a Koponyaékelő fejezetben), ám azoknál szenvedélyesebben és elvontabban is. Monoszlóy nem a szenvtelenség útját választja, miként például Kertész Imre teszi, hanem egy olyan nyelvi megfogalmazásét, amelynek két-három jól megkülönböztethető rétege ugyanazt a precízen kidolgozott célt szolgálja: az érzelmi megértetését. Az első réteg a korabeli regényekben nem, de Monoszlóy akkoriban írt költeményeiben nagyon is tapasztalható expresszionista nyelvezet. Például a titkárnő Almássy Vera vörös haja „a kínai fallal együtt belelógott a tudatomba”, s még a gyűjtőtábor bugyraiban is efféle expresszív képek bukkannak föl benne: „Talán nincs is koponyája, koponya helyett egy szenteltvíztartót hord a nyakán, csakhogy ennek a szenteltvíztartónak fogai is vannak, és megeszik a sült kacsát meg a sült libát.” Ez a fajta expresszionizmus nemcsak szavakban érhető tetten, hanem a szemléletben is, például akkor, amikor a főhős „szeretné egész életét elmesélni a dokinak”, de akárhányszor belekezd, banálissá válnak a részletek; így kap expresszionista módon felnagyított hangsúlyt a tudat ragaszkodása egy-egy konkrét attribútumhoz, például a 401-es számú bányászlámpához vagy a 2177-es számú igazolványhoz. A második nyelvi réteg a nyelvi megelőzöttség fogalma köré szerveződik. Annak ellenére, hogy a nyelvi megelőzöttség elmélete az 1960–1970-es években még nem került kidolgozásra, a jelenség több helyen fölfedezhető Monoszlóynál. Legelőször a Bolond Béla logikája című novellában bukkan fel annak a gondolatnak a csírája, hogy az emberi elmében a jelenségek előbb elvontan léteznek, s csak bizonyos idő elteltével formálódnak szavakká: „Egy szó csak addig zsong értelmesen, amíg meghatároz egy fogalmat, egy érzést, egy állapotot, valamit, amit ugyan tud, érez az ember, de az igazi nevén még csak éppen most gondolkodik. Ha azonban így készen, ismerten jönnek a szavak?” – kezdi el, majd szakítja félbe gondolatmenetét Bolond Béla, hogy egy oldallal arrébb újra fölvesse: „Meg kellene keresni a szavak elpárolgott tartalmát valahol. De hol, hogyan?” Az a komplex gondolat, hogy a jelenségek hanggá vagy leírt szóvá formálásakor, más aspektusban az agyban való felbukkanástól a kimondásig vezető úton, történik bennünk valami rejtélyes folyamat, amely megelőzi a nyelvet, előbb a Karácsonyi történetben bomlik ki teljesebben, amikor is Élet Mihály erdőirtás közben „egyedül volt, teljesen egyedül, s mivel nem volt kinek odakurjantania, magával beszélgetett, nem szavakkal, hanem csak úgy, a gondolatokat tapogatva”, aztán a Csoda a tanyán című novellában: „olyan gyorsan váltogatták egymást ezek az emlékek, hogy mire gondolatban utolérte őket, már szét is foszlottak”, végül a Rendkívüli emberben: „A gondolatok szétfoszlanak, és alaktalanná válnak, hangosan kell kimondanunk őket magunk előtt is, hogy megfoghatóvá váljanak.” Minthogy a gondolatok nem nyelvi formában élnek bennünk (hogy hogyan, arra a modern neurológia sem tud pontos magyarázatot), érthetetlen, hogy a ki nem mondott belső beszéd szinte hallott gondolkodás, Élet Mihály szavaival: „…a

40 gondolatok tapogatása.” A nyelvi megelőzöttség – esetleg nem is tudatosított – művészi leképzésében talán nemcsak egzisztencialista hatások játszottak közre Monoszlóynál, hanem az 1960-as évek szocreál, üres, semmitmondó, újságokból és faliújságokról áradó hiteltelen propagandauniverzuma is. Már Ragazin az Egy szürke életben azt érzi, hogy a régi hazai emlékek „felidézéséhez szavak kellenek, mostani szavak, rendbe rakott mondatok”, azonban ezekhez az ép, egész szavakhoz, mondatokhoz mégsem jut el, mert ha „végül össze is áll valami történetféle, amit tud, ért az ember, de már régen nem érez át”, A Ragazinok, Bolond Bélák és Élet Mihályok számára éppúgy valódi értelmüket veszítették a szavak, éppúgy elszürkültek, éppúgy lekopott emocionális kapcsolatuk a valósággal, mint ahogy általában a nyelv mint legfontosabb kommunikációs eszköz mérhetetlen degradáción ment keresztül a modern korban. A milliomos halálában ez többek között ekképp nyilvánul meg: „A mondatok tanulmányozása további kétségek kútfőjévé vált. Hátha a kimondott gondolatok már eleve takarnak valamit. Úgy, ahogy arra már a doki is figyelmeztetett, az ember nem is arról beszél, amire gondol. A problémának ez a sokfélesége rendkívül megnehezítette vállalkozásomat.” A milliomos halálának harmadik nyelvi rétege az időkezelés milyensége. Hogy mennyire tudatos gondolkodás és szerkesztés eredménye a regény, azt az író akkor is bizonyítja, amikor így vall: „A Tatárjárásban a régen történt és a most egyszerre dualisztikus hangszórókat keres.” 123 Az író nem egyszerűen háromféle idődimenzióról beszél (ez megtalálható explicit módon már a regény kilencedik oldalán is), hanem egy szélesebben értelmezett időkezelésről, egy olyan posztmodern írói technikáról, amelynek során kimagaslóan nagy szerep hárul az olvasóra: „Véleményem szerint a modern irodalom (és ez versre, prózára egyaránt vonatkozik) egyik főszereplője az olvasó” 124, másrészről amely térben és időben korlátlan: „A XX. század embere, ha megpróbál önmagával beszélgetni, akkor egyrészt nem lineárisan mondja le magában a történeteit, hanem […] önmagában csodálkozva rájön arra, hogy a múlt, a jelen és a jövő összefolyva jelenik meg a tudatában. [Ezen túl] Az összemosódás hangulati képéhez hozzájárul az is, hogy a vizuális képet, amit az olvasó elképzel magának, azt nem szabad olyan szűk keretbe tenni, nem szabad a hangulati látványt megszűkíteni. […] A milliomos halálában rájöttem arra, hogyha az ember túlságosan lokalizál egy történetet, akár időbelileg, akár geográfiailag, akkor összeszűkül a mű hangulata. Valahol az időt és a teret össze kell mosni.”125 Mindezek összhatásaként a Bánya metaforikus pokoljárássá, vagy ha úgy tetszik, rémálommá válik. „Először egy hatalmas kriptaszerű terembe jutottam. Több láda hevert a falhoz támasztva, olyanok voltak, mint a koporsó” – olvassuk a fejezet elején, hogy aztán fokozatosan, most már a milliomos-metaforával együtt bomoljon ki a példázat: „Minden kincsesládámnak felfeszítették a tetejét”, illetve: „Hiszen még azt sem értette meg, hogy az élete nem a kincskeresés, hanem a kincsvesztés folyamata.” A Bánya egy néhány évvel korábbi Monoszlóy-íráshoz, A villamos alatt című egzisztencialista novella rettenetes vergődéséhez hasonlítható, illetve az fölfogható a regény előképének. Fölfigyeltető, hogy mindkét írás kórházban, hőseik szenvedése pedig kórházi ágyon – lámpák, oxigénpalackok, injekciók, fehér lepedők, hőmérők stb. között – történik, miközben haldoklásuk közben emlékképeikbe kapaszkodnak kétségbeesetten: 123

Fónod Zoltán: Izgalmas élmény, i. m. Fónod Zoltán: Izgalmas élmény, i. m. 125 Monoszlóy Dezső egyik hangfelvétele. Biblotheca Hungarica, Somorja, Hangtár, 25. számú kazetta, kb. 7 perc. A felvétel készítője Lacza Éva. 124

41 „Már irtóztam a bányától, és szerettem volna felmenni a fényre” – villan át a haldokló fején a gondolat. „Egy sötét alagútba kerültem. Ebben az alagútban már sem arcokat, sem az alakokat nem tudtam megkülönböztetni egymástól.” Végül papot hivatnak hozzá, de azt elutasítja, már fuldoklik, nyelve megduzzad, szédül („…a szénfalon egészen lassan megindul a körhinta”), haldoklik: „A hang torkát kerestem, de csak a levegőben hadonásztam. Később a saját nyakamba vésődtek a körmeim”, hogy aztán A villamos alatthoz kísértetiesen hasonló módon fejeződjön be a „milliomos” halála: „A járat, amelyen a szenvedés sem ért át, mindjobban szűkül. Már egészen körém szorul, s egyre elhalóbban hangzik az összeomló tárna sikolya” – szólnak a regény záró szavai. Ebben a záró részben érhető tetten a modern próza ismert, de mégsem gyakran alkalmazott jellegzetessége, tudniillik hogy megszűnik a cselekmény; s ez az a pont, amikor már nem a történet, hanem az élet kafkai képtelensége válik a szöveg vezérfonalává. Valószínűleg ez az értelmezési kihívás meg a hozzá kötődő értetlenség, és nem a politika okozta, hogy a Bánya kimaradt az első kiadásból. III. 4. Menekülés Szodomából Monoszlóy két legkitartóbb írói toposza: a magány és az elidegenedés motívuma kéz a kézben jár az életbe és a nyelvbe való bezártság szorongásával. Ez az elidegenedés már az 1965-ös A villamos alatt című kötet számos novellájában megfogalmazódott. „Nem érted az álom lényegét, hogy valahogy mindnyájan elidegenedtünk magunktól” – győzködi közönyös munkatársát az ébren is álmodó Péter (Az álmodozó); ugyanitt, az Élet Mihály-sorozat közepére szerkesztett Hűtlenségben Élet Mihály és Mária szanatóriumbeli liaisonja az abszolút nullfokra hűlt világ; a festőbe beleszeretni nem merő Zsuzsi egzisztencialista önkétkedés jegyében kérdi magától: „Ki nekem ez a férfi, ez az idegen világ?” (A trombita); ugyanez a motívum azonos éllel és majdnem ugyanezekkel a szavakkal megismétlődik a Sivatagban: „Minden ember idegen. Hogy lehet egy vadidegen ember mellé bebújni az ágyba?”, valamint a taxiban veszteglő férjjelölt fejében: „Ki ez a vadidegen nő?” (Taxi és sorompó); amiként a páros magányra gondol a Kicsoda? házaspárja is: „Ültek egymáshoz közel, és mégis egymástól távol”; sör–rum koktél hatására a végtelen magányról filozofálgat a bárpultnál egy pasas: „Az embernek sohase lehet soha senkije” (Kicsoda?), és a paranoiás Lenkei Gábor is többször megismétli öngyilkossága előtt, hogy „mindenki egyedül van” (A kés). Amikor 1975-ben Monoszlóy Menekülés Szodomából című regénye Olaszországban megjelent („A [Menekülés Szodomából] trilógia első részét 68-as eltávozásom után Jugoszláviában írtam. [...] A másik két ívét a könyvnek […] Bécsben írtam” 126, Monoszlóy nagyrészt még mindig ennek a sokszor és sokféle formában felbukkanó, az 1960-as évekbeli novelláit oly rendkívüli erővel befolyásoló motívum hatása alatt állt, amit egyebek mellett az is bizonyít, hogy a Menekülés...-ben számos, korábbi novellákból származó, a fentiekhez hasonló, sőt azokkal pontosan megegyező mondat található (pl. „…két ember mindig megcsalja egymást” vagy „fejemben elindulnak az elefántcsordák” – vö. az Ápolónő, illetve a Séta című novellákkal). Ebből a szempontból ítélve azt lehet mondani, hogy a Menekülés Szodomából reakció az egyedüllétre, a magányra és a hozzájuk vezető virtuális vagy valós menekülésre (ne feledjük: 1969-ig Monoszlóy már többször hazát váltott), a menekülés eposzában – Csanda Gábor kifejezése – mintegy metaforikus írói választ adva az élet hatalmas kihívására: „Tulajdonképpen mi elől menekülünk? kérdezi 126

Monoszlóy-hangfelvétel.

42 Ignotus. Csak a vízözön elől? – Igen. Csak a vízözön elől? – makacskodott Ignotus. A vízözön elől – kezdte Luci, arca félelmetesen elsápadt. – És... És minden elől... Az egyedüllét elől, a közös disznólkodások elől, a magány elől, a tömeg elől...” Mit mond a Menekülés Szodomából a disszidensi, emigránsi (rendszerfüggő megnevezések) sorsról, mit mond a földrajzi-fizikai kényszerűségek feloldásáról, mit mond a talán senki, de talán mindenki előli, végtelenbe nyújtott menekülésről? És ha akar mondani valamit, akkor mennyire képesek a benne lévő esetleges valóságmozzanatok metaforikus, s ezzel együtt összemberi magasságokba emelkedni? „Miért jött el onnan? s hogy érzi magát itt?” – kérdezi Amrafel, ám sem a miértekre, sem a hogyanokra nem kap választ sem itt, sem másutt a regényben. Talán egyetlen részválasz kivételével: „Azért menekültem el, hogy ne kelljen közösséget vállalnom vele” – mármint Szodomával. Nem hagyhatók figyelmen kívül ugyanakkor azok a valóságmorzsák, amelyek nemcsak valamiféle magyarázatot adnak a menekülés értelmére: „Thidál a szocializmusról papol... Nagyon sokan ültek a rácsok mögött akkoriban”, hanem komplex metaforává összeállva és elemelkedve a szavak, mondatok primer jelentésrétegétől, azt is lehetővé teszik, hogy a regényszövegből általános emberi mondanivaló bontakozzon ki. Erre talán a legszemléletesebb példa a Hentes regénybeli alakja. „A Hentes rám rontott, és betörte az ajtót... Egy cellában ültem vele három hónapig...” – így, ebben a formában találkozunk vele először, és ekkor még azt is gondolhatnánk, hogy undorítóan naturalista alakja egy a sok epizódszereplő közül. Holott a Hentes nem puszta kulissza, sőt éppenséggel három ponton is egy fokozatosan kiszélesedő metafora plasztikus alapjává válik. Személye egyrészt az ember által levethetetlen múlt brutális rémálmaként jelenítődik meg; egész alakja az elfelejteni kívánt múlthoz kapcsolódik, holott „az embernek a múltjából semmi haszna”, mivel abban „az okozati összefüggések szétmosódtak”. Képletesen szólva ő testesíti meg a múlt időtlen részegségét. Másrészt „hentesi” jellembeli tulajdonságai hangsúlyosan utalnak Szodomára, az elátkozott, elhagyott s „özönvízzel borított világra” (sic!), amennyiben vulgáris-primitív indulataival („Egy cellában ültem vele három hónapig, előttem végezte a szükségét, s mindig akkor tolta le a nadrágját, ha kanalazni kezdtem a levesemet”, és antiintellektualizmusával egy normális emberi életre alkalmatlan világot szimbolizál: „Maga nem szokott gondolkozni?... Nem. Néha valami eszembe jut, de az más.” És úgy is metaforává válik, hogy története más szövegkörnyezetben, de lényegét tekintve ugyanezzel az üzenettel is fölbukkan. A milliomos halálában Berger, a cellatárs beszél „egy feketéző hentesről”, egy „mogorva, primitív fickóról”, akit úgy volt képes pacifikálni, hogy „nőkről kezdett neki mesélni”. A Menekülés...-be a Hentes epizódja blokkszerűen épül be, 127 illetve oda és onnan ki- és belép még néhány kurta alkalommal; ugyanez a történet később nagyon hangsúlyosan fölbukkan A szerelem öt évszaka című elbeszélésben is. Ezzel együtt feltűnik, hogy ugyanezt a fajta metaforizálási eljárást: egy jellegzetes motívum több műben való ciklikus visszatérését, s minden visszatéréskor egyre nyilvánvalóbban való kibomlását tapasztalhatjuk Monoszlóy más toposzainál, például a villamos vagy az elefánt esetében is. Az elefánt – számos már megírt vers és novella után, és számos ezután megírandó Monoszlóy-mű előtt – roppant feltűnő motívuma a Menekülés...-nek. Az elefánt-, a dzsungel- és a sivatag-metafora együtt van már a 15. oldalon, és az ezt követő oldalakon is sűrűn említődik: „A halálnál nincs nagyobb elefánt”; „Eltaposták az elefántok” stb. Valójában az első két részt (Menekülés Szodomából, Jákob lajtorjája) beszövik a 127

Főleg a 11–12. oldalon.

43 elefántok, például a jehovás vénasszonynál lakásszerzés ügyében tett látogatás alkalmával, amikor a motívum nagymértékben tovább-bomlik és világosabbá válik: „Engem az utóbbi időben két kis suta elefánt kísér. Egyáltalán nem félelmetesek. Bamba, gyermeki tekintetük van, mégis iszonyatot árasztanak. Az egyik elefántbébi az apám, a másik az anyám. Néha köhögnek, néha szemüveget viselnek, vinnyognak és ehetetlenek. Kérik, vakarjam meg a hátukat. Sajnálom őket, de ahelyett, hogy a kedvükre tennék, mindig elkergetem lompos árnyékukat.” Az elefánt-motívumot időnként kísérő virtuális miniatürizáció szintén jellegzetes eljárása Monoszlóynak: „Dermedten figyeltem a piros magnóliamagot. A tökmagárus csipesszel húsz fehér elefántot ráncigál ki a belsejéből. Ha Amrafellel találkozom, megmondom neki, hogy itt is vannak elefántok, csak elbújtak a magnóliamag belsejébe.” Ha a Menekülés Szodomából mond valamit a disszidensi-emigránsi létről és a végtelen menekülésről, akkor azt Monoszlóy óvatos társadalombírálat keretében teszi (amit az író szinte teljes egészében megtart a nagyepika privilégiumának), és amire talán a regény mint az eposz folytatója lehet a magyarázat. Ez annyit jelent, hogy bizonyos túlságosan fájdalmas dolgokat esetleg csak többszörös jelentésátvitel által lehetséges pontosan kifejezni, például Lót szerepébe bújva egyes szám első személyű narrátorként: „Amrafelnek hívnak, én vagyok a városi rendőrség parancsnoka. – Én... – Ne fáradjon, Lót úr, tudjuk, ön Szodomából menekült.” A regény további esztétikai értékére, a drámaiságra Csanda Gábor mutatott rá egy elemzésben: „Azt is mondhatnám, a szereplők nem embereket, hanem szerepeket képviselnek, s akkor már közelebb jutottunk a műhöz. A Menekülés Szodomából ugyanis a szerepek regénye. Szót egyébként többen kapnak, szóhoz több szereplő is jut, szerephez viszont Lót jut egyedül (nem mindenkor Lót néven), s ő sem tudja mindig, mi a szerepe, de a szereposztás isteni kiváltsága is neki adatott meg egyedül. Mert ne feledjük: egyedül van, mindvégig, s egyedül is marad.” 128 A Monoszlóy művészetében, ezen belül az epikájában oly erősen jelen levő drámaiság: mind a hangnem, mind a szerzőnek a drámai műnem iránti affinitása – többszörösen is befolyásolja műveinek értelmezését. Nem a Menekülés Szodomából az első alkalom, amikor úgy szerkeszti meg helyzeteit és párbeszédeit, hogy azoknak akkor is drámai kicsengésük van, ha egyébként sem kiélezett drámai helyzet nem fordul elő bennük, sem súlyos morális döntést nem kell senkinek meghoznia. Itt tűnik föl a rokonság Madách Imre művével, Az ember tragédiájával, amire – a párhuzamokra, de az ellentétekre is – ugyancsak Csanda Gábor mutatott rá.129 A Menekülés Szodomából Lótja ugyanúgy túl van minden csalódáson, ugyanúgy számtalan alakban él, ugyanúgy cél- és hontalan meg kétségbeesett, mint Madách nagy álmodó-álmodozója; csak talán annál egy kicsivel vizionáriusabb alkat, és – mint feljebb kifejtettük – viszonya a múlthoz még Ádáménál is kétkedőbb. Van persze köztük egy óriási különbség, mégpedig a nyelvi forma. Ha megvizsgáljuk Monoszlóy „zagyva nyelvének” összetevőit, az először az izmusok verbális eszközeit idézi, másodszor viszont újra csak a drámához (drámaisághoz) vezet. A torzító látásmód, a kiélezett emberi helyzetek kifacsart illusztrálása korábban is jellegzetesen monoszlóys technika volt – versben és novellában egyaránt. A regényben ez leginkább mindenütt felbukkanó víziók formájában nyilvánul meg: mint például egy szörnnyé változó növény („A szatyrából két karfiol világított. Egy óriási varangyos békának kiszúrták a szemét”), egy mitikus állat („– Bevásárolni mész? – Igen. – Ide, a 128 129

Csanda Gábor: A gömb megvolna, de hol a babér? Kalligram, 1995. 7–8. sz., 56. Uo.

44 piacra? – Veszek egy bálnát – hadarta válasz helyett –, azt, amelyik Jónást a szájában tartotta”) vagy egy metaforával felérő modern helyzet formájában, például amikor a harmadik részben Lót a metróban a vízözön elől menekülő Noé helyzetét képzeli maga köré. Az „összefüggéstelen”, inkoherens narráció ilyen nagy számban és fontossággal való alkalmazása, mint a Menekülés...-ben, korábban nem tapasztalható Monoszlóynál, és nem lesz jellemző semelyik későbbi művére sem. Itt, e regényben mindennek kettős hatása van. Egyrészt a drámai hangnem, hiszen: „Vélnénk, a Menekülés Szodomából abszurd regény. Vélnénk, nem is regény, színjáték. Színészek nélküli játék. Bábszínház. Mert hogy a főhős bábszínházat játszana, csakhogy partnerei sorra kidőlnek mellőle, ügyetlen hús-vér emberekké válnak.”130 Efféle drámai helyzet teremtődik például a regénybeli gázrobbanás esetén vagy az öregasszony képzelt vagy valós meggyilkolásakor a második részben, ami ugyancsak a fantázia szüleménye. De miként befolyásolja ez a „zagyva nyelv” a regényt? Nos, a drámaiságon túl a szövegnek ez a rétegét az önreflexió variációi, a szembenézés vagy az önanalízis játékai teszik ki, abból kiindulva, hogy a nagy tragikus kataklizmák, mint például a kommunizmusé is, nem parafrazálhatók, nem mondhatók el normális emberi nyelven, hanem új rendszer kell hozzájuk. Eva Haldimann egy kritikájában találóan így fogalmazott a Menekülés Szodomából kapcsán: „Monoszlóy egész kétségbeesetten logikus költői világa szikrákat szór egy végtelenül mély örvényben, melyből kimentést, egy szellemi Ararátot keres, melyben megkapaszkodhatna és lehorgonyozhatna.”131 Ami elmondható Monoszlóy Lótjáról, ugyanaz érvényes Madách Ádámjára – bár nyelvi köntösük a köztük lévő több mint százévnyi távolság miatt nyilvánvalóan más és más. Monoszlóynál mindent összevetve az a különös, hogy „zagyva nyelvet” használva képes kimeríteni a regény mint műfaj meghatározását, azt tudniillik, hogy a regény belső vagy külső történések előadásával ad képet az emberről. A regény előadásmódjával per definitionem nem ellentétes sem a drámai és/vagy lírai elemek keveredése, sem a versszerű szövegrészletek, esetleg hosszabb párversek szövegbeli jelenléte, csupán ezek arányai kérdésesek illetve teljesen egyediek. És e tekintetben itt kétségtelenül a dráma a nyertes. Az idő problémája leginkább a regény második részében fókuszálódik. Már a fejezet első oldalán – Jákob álmának összefoglalója után – egy vasállványra, illetve bordásfalra vonatkozva mondja Ignotus: „Kár, hogy három foka van. Az elég – mondtam neki –, a múlt, a jelen és a jövő fokán mindenki elfér”, ami egybecseng azzal, amint Monoszlóy egyik nyilatkozatában árul el regényírói időfelfogásáról: „Elhamarkodott lenne erre a három időre ugyanazt a mércét használni. A jelen a legteljesebb, tartalmazza a múlt emlékeit és a jövőbe vetett elvárásainkat. Egy hétfő emlékeinkben szörnyen hosszúvá válhat.”132 Monoszlóy kapcsán már korábban leíródott, hogy költészetére nagyon jellemző az a gesztus, hogy „minden történelmet már mint megtörténtet néz még

130

Uo., 58. Scherr, Dieter: i. m. A kritikát Monoszlóy idézi a forrás pontos helyének megnevezése nélkül. A regény Flucht aus Sodom címmel jelent meg németül (Linz 1979). Tanulva A milliomos halálának német fordítását övező hercehurcából, a Menekülés Szodomából esetében a szerző több időt hagyott a fordításnak, és felesége meg Barbara Frischmuth segítségével még „faragott rajta”. Vö. Scherr, Dieter: i. m. Külön érdekesség, hogy az osztrák gyengénlátók és vakok szövetsége által üzemeltetett hangos könyvtárban (Hörbucherei des österreichischen Blinden- und Sehbehinderteurenbandes) hozzáférhető a regény német nyelvű hangos változata. Ld. www.hoerbucherei.at (Sprecher: Heinz Payer. Dauer: 17 Stunden). 132 Scherr, Dieter: i. m. 131

45 megtörténése folyamatában is, így emelve át a versalkotás pillanatába”. 133 A lirizált regény típusához közelítve a hős – aki mondjuk Lót – emlékei és csapongó gondolatai természetszerűleg megbontják az idő linearitását. Ez ebben a regényben, de Monoszlóy más regényeiben is, belesimul a modern időbeliség, illetve időtlenség felfogásába, ami nem független a modern individuum-felfogástól: ,,Mert a lehetőségeknek benne nincs idő és tér korlátozta határa. Mert bár igaz, hogy >>egyetlen embernek természetesen csak a saját egyetlen története a fontos<<, a regényben ez az egyetlen történet múlt, emlékek, fantazmák és belső terek, a lélek, az emlékezet idő- és térrácsai mentén bomlik ki. A belső világ tágasabb a sivatagnál, magasabb az Ararátnál, s olyan rövid időszakokból áll, hogy azokban csak egyetlen embernek marad hely. (Megengedem: legfeljebb plusz még egynek, olykor.)”134 Ez konfrontálható Monoszlóy vallomásával a modern regényről, melynek alapja a szélsőséges időfelfogásba ágyazott extrém individualizáció. Más szavakkal kifejezve, a regényben nem olvasunk mást, mint a mindenkori narrátor történetét, az ő szubjektumával összefűződő párhuzamos történeteket, és esetleg az időnként mellette elsuhanó társtörténeteket: „Már akkor foglalkoztam az idő problémájával. A múlt utolérhetetlenségével, az élet elmesélhetetlenségével, és a nehézségekkel, ahogy az ember az akadályokon átbukdácsol – szóval ezek az akadályok a valódi életből, a térből és az időből állnak. Ezért aztán összefüggésben azzal, hogy nem lehet túllépni magunkon, elmondhattam volna, amit már Kafka mondott: Semmi sem hiányzik, csak én magam. (Nichts fehlt, nur ich selbst).”135 Monoszlóy több szempontból is biblikusan szerkesztette ezt a regényét, lásd például a trilógia-formát, a három fejezet címét (Menekülés Szodomából; Jákob lajtorjája; Noé bárkája), az időről időre archaikus-biblikusba csapó nyelvezetet (atyámfiai; ím; jutának; ütének], az autentikus neveket (Lót, Lea, Czoár) stb. Valójában a regény számos pontja egy az egyben a bibliai szöveg felhasználásával íródott. Különösen erős az áthallás az első fejezet kezdősoraiban, ahol a regény csaknem száz százalékban azonos a Mózes első könyve 14. fejezetében található szöveggel: „Amidőn Amrafel, Sineár királya, Árokh, Elaszár királya, Khéderlaumer, Elám királya és Thidál, Goim királya hadat indítottak Bera, Szodoma királya és Birsa, Gomorra és Bélah, azaz Czoár királya ellen” – „Lőn pedig Amrafelnek, Sineár királyának és Ariókhnak, Elászár királyának, Khéderlaomernek, Élám királyának, és Thidálnak, a Góim királyának napjaiban: …hadat indítának ezek Bera, Sodoma királya ellen, Birsa, Gomora királya ellen, […] és Bélah, azaz Czoár király ellen” (Károli Gáspár fordítása). Ugyanilyen példának lehetne fölhozni Noé történetének foglalatát is, amit a regényben a földalatti hangszóróiból hallanak harsogni a szereplők: „Annak okáért készíts magadnak hajót fenyőfából... Készíts a hajón ablakot is, melynek egy könyöknyi légyen magassága, ajtót a hajónak oldalán nyiss... mert ímé, özönvizet hozok a földre”, 136 s amit az író képes megfejelni annak archaikusabb sumér változatával: „Schurupaki ember, Uburatutu fia, bonts le a házad, építs hajót...” A szakrális és a profán keveredésének különös hatást keltő és nem mindennapi lehetősége teremtődik ezáltal, amit a regény folyamán az író nagyon sokszor kiaknáz: „És elindulának a Veres133

Kabdebó Lóránt: ,,És történelme van a meséknek.” Monoszlóy Dezső poétikája. Tiszatáj, 2003. június, 67–75. 134 Csanda Gábor: A gömb megvolna, de hol a babér?, i., m., 57. 135 Scherr, Dieter: i. m. 136 Utalás a bábeli zűrzavarra, Ménrót történetére és az özönvízre már A milliomos halálában is található.

46 tengertől, és tábort ütének a Szin pusztájában. Esik a vöröshagyma ára”; „És felkel Jákób reggel, és véve azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt, és olajat önte annak tetejére. (Az olajat nem szerezhette máshonnan, csakis egy arra haladó teherautó kannájából, vagy egy légitaxistól kölcsönözte.” Másutt a szakrális egyenesen a vulgárissal keveredik; lásd például a vallásos áldozati szertartás összekeverését Lea és a Hentes meztelenségével, majd az ezt brutálisan ellenpontozó reccsenő hangszóróval. Ezek a hatások összességükben nagyon intenzív deszakralizációhoz, illetve egyfajta posztmodern immanens önreflexióhoz vezetnek, azaz a dogokkal, jelen esetben a Bibliával, kialakított határozott viszonyhoz, amire az író közvetlenül, szavakkal is utal: „A Biblia nyelve különös. Úgy hömpölyög, hogy mire az értelemnek ideje lenne megízlelni, már szétomlik a testben, amelynek a létezéséből ugyanaz a valószínűtlenség szivárog, mint a Szentírás szavaiból.” Ennek kerete egyfajta „dualista vonalvezetés”, amelyben a bibliai történettel „stilisztikailag és történetileg is egybefonódik”137 a világi történet, ráadásul mivel „a szereplők metamorfózison mennek keresztül”, 138 a regény meglehetősen bonyolulttá válik. Belekapaszkodva a biblikus, sőt prebiblikus mítoszokba és archaizmusokba („A Menekülés Szodomából [...] az őskorba nyúlik vissza [...] és így tulajdonképpen [...] egyszerre visszhangozza egy történelmi, egy történelem előtti és egy mindenkori menekülés történetét”139), Monoszlóy kiválóan ráérez, hogy Lót története alkalmas a posztmodern parafrázisra. Lót nem más, mint Ábrám – a későbbi Ábrahám – társa; vele együtt jön ki Egyiptomból, hogy aztán kényszerből – mivel a föld nem tudja eltartani kettejük népét – elváljon tőle: „Válj el kérlek, tőlem: ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra menéndesz, én balra térek.”140 Ekkor telepszik le Szodomában, ám Ábrám itt is vigyáz rá; egy alkalommal például fogságból szabadítja ki őt és jószágait. Lót Szodomában él, amikor – s innentől kezdünk belépni Monoszlóy regényének világába – Jahve büntetéssel sújtja a népet, miközben Lótnak feleségével és két leányával együtt az Angyal által megadatik a menekülés lehetősége: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz.”141 Miután bekövetkezik a kultúrtörténetben oly sokszor idézett büntetés: ,,Bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az égből”, 142 a regénybeli Lót metaforikus vándorlása, hazakeresése és permanens Szodoma-járása érdekes fordulatot vesz. Az író eltávolodik az eredeti történettől, más szálakat sző, de az eredetivel egyező hangnemben meséli el a nyugati életforma romlottságát. Az eredeti történetnek ugyanis van egy része, amelyet csak nagyon ritkán idéznek Szodoma és Gomora kapcsán, de amely most itt beszűrődik a regénybe (és amit a könyv fedőlapjának tervezője is jó érzékkel kiemelt). Szodoma után tudniillik Lót lányai mindketten apjukkal hálnak, s egyegy gyermeket nemzenek vele, akikből a Moabiták és az Ammoniták származnak a legenda szerint. (Minden bizonnyal ez a rész teszi a történetet kevésbé példabeszédszerűvé, egyházi parafrázisra kevésbé alkalmassá.) Mindezt azonban már Monoszlóy nem a Biblia alapján meséli. Ha arra tekintünk, micsoda leleménnyel aknázza ki a kultúrtörténetnek ezt az epizódját, amely más bibliai történetekhez képest jóval ritkábban 137

Monoszlóy-hangfelvétel. Uo. 139 Uo. 140 I. Móz 13, 9. Károli Gáspár fordítása. 141 I. Móz 19, 17. 142 I. Móz 19, 24. 138

47 képezi irodalmi átdolgozások tárgyát, érthetővé válik, miért nevezi Kabdebó Lóránt Monoszlóy legfontosabb regényének a Menekülés…-t. III. 5. A gödölye dicsérete Az 1994-es regény egyik alapmotívuma már a Csillagóra (1992) című elbeszéléskötetben megjelent, A műlovarnő vőlegénye című írásban.143 Már ebben fölbukkan a kecske- és a gödölya-motívum, említődik Magdó, Gödölye, Csenge és a Fekete póni, és töredékesen bár, de készen áll a regény vázlata, amelynek alapját itt még – eltérően a kész regénytől – csak egyetlen nő, egész pontosan a nő iránti olthatatlan szerelemféltés képezi. A novellában Csenge, a gödölye – szótári jelentése alapján: a kecske nőstény kicsinye – tizenhat éves, és fölmerül vele kapcsolatban a szexuális abúzus lehetősége: „Azért kell most kiskorúval kefélned, mert kiérdemelted?” 144 A történet azonban itt (sem) efféle irányt vesz, hanem az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozó narrációban ölt testet, amelynek során a minden formában is egyetlen nő féltése válik központi motívummá: „Van aztán történetteljesebb álom is. A zergevadászat. Ennek több variációja van. Az egyik: vadászok kapaszkodnak a hegyre fel.[...] Csengét keresik. Csak nem őt akarják elejteni? Csenge a mesékben él, ő nem elejthető.” 145 És ugyancsak már itt, a regény ujjgyakorlatának tekinthető elbeszélésben érezhető a léttel való leszámolás vágya, Monoszlóy időskori költészetének állandó toposza, a terhes öregség szomorú kiszolgáltatottsága: „Ugyan már, magán valóban nem lehet segíteni. S akkor mit akar maga Csengétől? Semmit, csak egy kicsit szeretni a halálom előtt. Vagy inkább azt, hogy ő szeresse magát, mert nehéz árván maradni. Igen, az nehéz. Mindenki meghalt, aki szeretett. Mindenki, aki az életem tanúja volt.” 146 Monoszlóy regényének elsőszámú alaprétege a szó hatalma: a belé vetett hit, de egyben a vele szembeni abszolút kétség is. Mert bár „szavak nélkül felidézhetetlen egy találkozás”, a világ megélt jelenségeinek elmondása-elmesélése csak nagyon korlátozottan lehetséges. 147 Másrészt lehetségesek a szavak és a gondolat között összefüggések, amelyek valamilyen misztikus kapcsolatot alkotva rendszert képeznek a gondolatok művészi meseszerűsége és a kimondott szavak kemény megmásíthatatlansága között: „A szavak sohasem fedik egészen a gondolatokat, az meg egyenesen kétségbeejtő, hogy ki-ki csak a történet egyik felét ismeri abból, amit ketten együtt megélnek.” Monoszlóy regénybeli mesélője – akit végig Gábornak vélünk, de akiről a regény végén érdekes dolgok derülnek ki – látszólag pár nélkül, tehát céltalanul folytat párbeszédet, hol saját alteregójával, hol mással (talán az íróval); közben dialógusait a gondolataiban és az emlékeiben lezajlott és már-már követhetetlen ugrások és lapszusok szaggatják meg. Gábornak ez a fajta dialógus a létmódja. A gödölye dicséretének másik nagy élménye az idő. Úgy is, mint magánidő, és reflexióként is a modern prózára: „Így az egész élet felmondható. Eljutsz például a sárga macskaköves útszakaszig, az hazulról számítva tíz perc, itt kezdődik a gyerekkor. Igen ám, csakhogy az élet nem epikus folyamatosságú, legföljebb apró történetdarabkák megszakadó láncolata. Elölről nézve is, mert a tudat, a gondolkozás, az odafigyelés figyelmetlensége állandóan 143

Szombathely, Életünk, 1992. Később az elbeszélés megjelent a Kalligram 1995/7-8. számában is azonos cím alatt az 59-66. oldalon. 144 A műlovarnő vőlegénye. Kalligram 1995/7-8., 65. 145 A műlovarnő vőlegénye, Kalligram, 65. 146 A műlovarnő vőlegénye, Kalligram, 65. 147 Ld. erről a 22. oldal hosszabb szakaszát.

48 közbekotyog. Visszafelölről nézve meg a szétszakadt részletek egymásutánja és egymáselőttije egymással is felesel, egybetorkollva az összevisszaság kaotikus árvizével árasztanak el.” Abba az igaz intellektuális fölismerésbe kapaszkodva, hogy a később gondoltak könnyen összekuszálhatják az előbb történteket, sőt hogy „visszafelé is folyamatosan történnek a már megtörténtek”, Monoszlóy az emberi emlékezés mechanizmusát, annak időbeliségét önkényesen újrateremti. S ami a legkülönösebb: fönntartja a visszaemlékezés tévesztésének lehetőségét, sőt vágyik erre a posztmodern játékra, vagyis arra, hogy lehetősége legyen nem jól emlékezni: A múltat „utólagosan ki is lehet szépíteni”. (A halálom utáni napon című regényében ugyanezt így fogalmazza meg: „Az öregkor tevékenytelensége ráér, hogy ezek után kotorásszon, s olyasmire emlékezzen, amik talán meg se történtek.”) Az író egészen egyéni módon mélyen hisz abban, hogy saját múltjainkat más alakban, megváltozva másként látjuk, láthatjuk és lássuk – értve a látást módként, lehetőségként és imperatívuszként egyaránt. Noha a novella még összehasonlíthatatlanul szűkebb témakinccsel operált (nem tartalmazta például a nők – mint a férfiak számára zsigeri szükséget jelentő lények – elemi igényét, koruktól, hajszínüktől s egyéb női attribútumaiktól teljesen függetlenül), már ott érződött, hogy Monoszlóy újfajta elbeszélő módot talált, amelyet talán váltogatott narrációnak lehetne nevezni. Ezt a beszédmódot az epikus Monoszlóy jellemző beszédmódjának gondolhatjuk, amely általában is jellemzi 1990-es évekbeli írásait (gyakorlatilag minden prózai művében fölbukkan), és végül A gödölye dicséretében bomlik ki teljesen. Légyege abban ragadható meg, hogy Monoszlóy szövegeiben váltakoznak az alkalmazott hangkódok, főleg az egyes szám harmadik és az egyes szám első személybe helyezett narráció. Ez a nagyobb részt ,,ő” formában alkalmazott, de néha ,,te”-be váltó beszéd kiválóan alkalmas, hogy az epikus cselekmény egyik szereplőjének – A gödölye dicséretében ez Gábor lenne – belső lelki folyamatait csupán nyelvi eszközökkel érzékeltesse. Így az elbeszélő és lelki duplikátuma – akár Szalámi Joe, akár a kecske – a megkettőződés folyamatos játékát játssza, s ennek az elénk – mintegy elénk a papírra – vetített belső világnak köszönhetően válik hitelessé Gábor (?), a mesélő (?) személyisége. A szöveget erősen jellemzi a belső monológ további két lényeges összetevője: a csapongó témaváltás és az ide-oda szárnyaló asszociációs technika (szintén Monoszlóy gyakran alkalmazott eljárása), ugyanis mindkettő lehetetlenné teszi a történések rendjének megfelelő, ha úgy tetszik, klasszikusan lineáris történetmondást. Ezzel kapcsolatban írja A gödölye dicséretét elemző Szitányi György, hogy „az élet nem követi az epikai szabályokat, vagyis lehetetlen dolog elvárni a valóságtól, hogy lineáris történés legyen”.148 S mivel Monoszlóy a legritkább esetben utal a szereplői beszédmódjára, külső körülményeire, szövegében olyan belső monológ-féléhez jut, amelyben „az elbeszélés hőse mintegy az elbeszélő helyébe lép, ami az egész elbeszéléshelyzet megszűnésével jár, az olvasó minden közvetítés nélkül lép be az elbeszélés hősének belső világába”. 149 És mindezt még megfejeli a kettőződés többször ismétlődő regénybeli motívuma. Gondoljunk csak a narrátor személyének ravasz elrejtésére: „Gábornak nevezi magát, én már régen Szalámi Joe-nak kereszteltem el. Ő az az ismeretlen, felületes másik, aki időnként erőszakosan belém költözik”, vagy Csenge alakjaira, akik hol egzotikus gyereklányok, hol szereleméhes magányos nők, hol férjes szeretők. Összességében Csenge nem egyszerűen egy szerelem, hanem a legbeavatottabb társ, mivel „ő tudja 148 149

Szitányi György: Szerelmesek ezüstpillantása. Élet és Irodalom, 1995. 12. sz. Világirodalmi lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1975–1982. Ld. a függő beszéd címszót.

49 legjobban, úgy is mint Gábor barátja, hogy a kezdeti korszak még a meséhez tartozott, ahol nem rőfre, nem évekre mérik az igazságot”, ám ezt – jellemző módon – Monoszlóy egy másik művéből, A halálom utáni napon-ból tudjuk meg.150 Aztán elérkezik egy pont a regényben, amikor a narrátor felfüggeszti kapcsolatát Szálámi Joe-val, ritkábban beszélget vele, s végül teljesen megszabadul tőle, az átváltozás után ugyanis a kecskebaknak nincs már szüksége rá. A bak, aki azért időről időre visszaváltozik emberré (hirtelen felismeri például, hogy Bachot játszik valaki), adja meg a választ, miért van szükség e kettősségre: „Minden elfogyott, kimerült a kincstár. Csupán az állattá változás varázslata sikerült.” És végül az olvasó teljes elbizonytalanodásához vezet, hogy a regény szerint a narrátor – és az olvasó! – egy „pszichiáter barátnőjétől” kapott aktacsomót olvasott, amelyet egy idősebb, magát kecskebaknak képzelő páciens hagyott a doktornőnél, s aki „néhány nap múltával újból férfivá szeretett volna visszaváltozni”. Egy őrült feljegyzéseivel volt tehát dolgunk? A gödölye dicsérete a nők és a vágy regénye. Mintha Hamvas Béla műve, A bor filozófiája után szabadon A nők filozófiáját olvasnánk, olyan laza szerkezetben, de éppoly méltósággal vonulnak föl előttünk a Piroskák, Sárik és Mariannok, a „copftalan pufók arcok” és a „fekete loknis frizurák”. Meg a Gödölyék, akikhez valaha verset írtunk. A Gödölyék, akik megőrizték férfi voltunk különböző fázisait: „Kicsit úgy éreztem magam, mint azon a szőlődombon, amikor asszonnyá válásod csodájáról álmodoztam. […] Aztán véghezvivődött, ehhez a rettenetes szóhoz hasonlító körülményességgel. […] A szavakra már nem emlékszem, a te szavaidra és az enyéimre sem. Valószínűleg nem mondtunk semmi világrengetőt.” Monoszlóy itt sem éri be egysíkú prózával. Úgy szólaltatja meg a szerelem populáris regisztereit, hogy képes a témát a vulgáris modern világból esztétikai magasságokba emelni: „A pálmát az a diáktárs nyerte el, aki azzal hencegett, ő csupán nyolcvan évnél idősebb nőkkel tud szeretkezni, mert az enyészet szaga emeli a potenciáját. Talán nem ilyen finoman fejezte ki magát, mi mindenesetre megszeppent irigykedéssel, ámulva hallgattuk és az ő történetével szemben a féllábú ribanc és a liliputi színház prímabalerinája bohó semmiségnek számítottak”, illetve: „Honnan sejthetné valaki előre, hogy a szexualitásnak is a misztikája fontosabb és nem a technikája? Tudod mit, inkább arról beszélj, hogyan ismerkedtél meg azzal a félgödölyével. Milyen volt az első találkozás? Ismeretlen város, ismeretlen lány. Ezt már említetted. Gyönyörű város, gyönyörű lány.” Szót érdemel az A szerelem öt évszakában is erőteljesen tapasztalható jelenség, amit Szitányi György ,,prózában írt költemény” névvel illet, 151 s amelynek stilisztikai hatását ekként ragadja meg ugyanő A gödölye dicséretéről írt kritikájában: ,,Versszerűen tömör ez a gyönyörű nyelven, árva fölös szó nélkül megírt görög regény: földre szállott szent mese.” 152 A valóban Weöres Sándor-i ezoterikus magasságokba emelkedő prózát áthatja a lírai ihletettség. Jobb szó híján lirizált prózának nevezhetjük e hatást, amire alkalmas példa az alábbi, már-már verssorokba kívánkozó részlet: „Eddig tartott az élet, már nincs. Az az üresség, ami most van, szinte nem is érzékelhető. Minden elhatározás a bandzsa szájak körmenetébe botlik. Jajongó, kínos körmenet ez. Jaj az öregeknek, jaj a betegeknek! Jaj azoknak, akik egyedül hagyottak! Jaj azoknak, akiket nem szeretnek! Jaj azoknak, akik megszülettek!” Az önmagában is lírai alapszöveget a Monoszlóy által kedvelt expresszív képek gazdagítják: „A mennyei cápa fenyegetően 150

Ld. a mű 34. oldalát. Szitányi György: i. m. 152 Uo. 151

50 nőni kezdett, vörös uszonya a fák koronáját súrolja. Farkával csapkodva az alkonyt igyekezett beharangozni”, máshol pedig, például amikor a bak szerelemittasan Csenge keresésére indul a hegyekbe, és háztetőről háztetőre ugrik, a szürrealistán misztikus Marc Chagallt idézik. III. 6. A halálom utáni napon Koncz Gábor halálát, vagy még inkább másokhoz fűződő egykori érzéseit, az őt túlélők narrációjából tudjuk meg. Előbb két egykori kedvese beszélgetésein keresztül (az első fejezetben Júlia, a másodikban Csenge), aztán egykori osztálytársai reakcióin keresztül (Élet Mihály és Szirmai a harmadik fejezetben). Időnként csaknem eldönthetetlen, mikor olvasunk külső, s mikor belső beszédet, ezen belül mikor monológokat, és mikor dialógust. Mindenki beszél, vagy magában, vagy mással: Júlia például a férjével és Rékával; Csenge Lacival és az anyjával; Júlia és Csenge Gáborral; Júlia, Csenge és Élet Mihály önmagukban s másokkal is, továbbá élők a halott Gáborral, végül mindenki bárkivel – mintha a beszéd független volna a tüdőből kiáramló levegőtől, mintha nem lennének, mert a regényben nincsenek is, fizikai törvények. Gábor helyett – érthetően – leginkább a felesége beszél a regényben, ám a halott férj is aktív szereplővé válik, időről időre megszólal: „Júlia tiltakozni akart, de Gábor rákiáltott”, meglehetősen bizarr párbeszéd-helyzetet teremtve ezzel: „Tudod, hangzott az ajtó mögül (ahol Gábor feküdt), a halálnak talán az a legkeservesebb szakasza, amikor még mindent látsz és hallasz, csak az élőkkel nem tudsz szót érteni. Egyedül attól félek, hogy a koporsóból nincs üzenet, bár esetleg akkor jutnak az ember eszébe a legjobb gondolatok.” A valakire való emlékezés újszerű lehetősége kínálkozik, amikor Júlia olvasni kezdi azt a naplót, amely férjével megtett amerikai útjukat örökíti meg. 153 Itt nemcsak a halottra való emlékezés különös formájának vagyunk tanúi, hanem a szövegek közti átjárhatóság egy játékos formájának is, tekintve a napló tömör, főleg a tényeket, az adott pillanatban lényegesnek tűnő, de később efemer jelentőségű benyomásokat rögzítő formáját: „7.45-kor indulás San Franciscóba. Érkezés 11.30-kor. Houstonból a colorádói Rocky Mountainon és a Nevadai Sivatagon át. San Franciscóból Hawai-ba 11.30-kor. Két órával visszaállítottuk a mutatót. Ebéd a gépen, orchideákkal díszített hideg koszt.” A naplót lapozgató asszony belső monológja – pszichoanalitikus kifejezéssel élve – gyászmunkává változik, melynek során „Gábor is vele menetelt, sőt, bele is szólt az utazásba... Izgatottan lapozgatott, közben Gábor mormogását is hallani vélte”. A felidézett emlékek hatása alatt a halott teljes személyiségében érzékelhetővé válik: „Júlia becsapta a füzet fedelét, aztán újra kinyitotta. Nyaka tájékán mintha Gábor simogatott volna rajta végig, enyhe cirógatást érzett”, időnként pedig egyenesen „Gábor hangjával telt meg a szoba”. A szeretett személyt felidéző narráció puszta folyamata is képes vigaszt nyújtani, mert nem sokkal ezután „Júlia szeme megvillant. Elhatároztam, nem fogom gyászolni. Semmi értelme. Beszélgetni fogok vele…” Ezt a komplex narratív struktúrát még két dolog jellemzi. Egyrészt az emberek közt fellépő ún. narrációs probléma, másrészt a drámaiság. Az előbbi alatt azt a – fentebb részben már érintett – gondolatot érthetjük, hogy Gábor halála mások narrációján keresztül válik megérthetővé, egyáltalán valamit mondóvá. De Monoszlóy még ezen is képes csavarni, azt állítva, hogy ha az élők nem beszélnének Gáborról, akkor halála üres tény maradna. Másfelől az efféle meg- és kibeszélést a korlát- és dimenziónélküliség ugyanúgy jellemzi, mint az, hogy 153

Ld. a regény 18–24. oldalait.

51 életünk eseményeit nem egyszerűen elmondhatjuk, hanem csak és kizárólag elmondva, az elmondás által vagyunk képesek fölfogni. Mindezt jó szemlélteti Élet Mihály és Szirmai kettőse a harmadik fejezetben. „Ügyetlen, vén szamarak vagyunk” – poentírozza magát ironikusan a két, hosszabb idő után egymással találkozó egykori iskolatárs, majd iddogálni kezdnek, és sokáig az elhunyt Gábor a témájuk. Egy idő után Élet fölveti: most már beszéljenek magukról, ezt azonban Szirmai nem érti: „Magunkról? ismételte Szirmai. Magamról nem sok mesélnivalóm van. Legfeljebb, hogy az utóbbi időben egyre jobban fáj a lábam...”, amivel Monoszlóy arra a hétköznapokban megnyilvánuló szimpla egyértelműségre és unalomra utal, amit sok versében is fölemleget. Élet Mihály – Szirmai éles ellenpontjaként és átlátva annak nevetséges értetlenségét – az ironikus helyzetből egy nagyon is gondolatteljes emlékhez, egy kulcsmotívumhoz jut, amely újfent a narráció, azaz a beszéd mint gondolat-előidéző technikai folyamat emberi életben elfoglalt különleges helyét támasztja alá: „Mi azonos intézetben nevelkedtünk, s ott igazán megtanulhattuk, magáról az ember lehetőleg ne beszéljen. Ha mégis, akkor magában, befogott szájjal. Emlékszel a lelkigyakorlatokra? Volt bennük valami félelmetes. S tudod miért? Mert akkor ugyan nem szólhattál senkihez, de magaddal azért megpróbáltál beszélni, s ilyenkor olyan mondatokra vetemedtél, amikre hangosan sosem mernél.” A halálom utáni napon Monoszlóy drámai feldolgozásra leginkább alkalmas szövege. Az alakok rendszere eleve megteremti a többszereplős dráma lehetőségét, az első felvonásban például Júliával, a másodikban Csengével, akár egyszerre, egymás mellett, párhuzamos szerkesztettségben is. Ezen túl a nagyfokú absztrahálás, a szereplők létszámának és külső jellemzésének minimumra csökkentése (pl. sem Júlia külsejéről nem tudunk semmit, sem a megérkező rendőrökéről) teszi határozottan drámai hangulatúvá A halálom után napon-t. Teljesen elmosódott Réka, a barátnő alakja, akit a krízishelyzetben lévő Júlia metonimikusan absztrahálódott formában, „cikázó és beszélő pulóver” formájában lát: „…geometriai festményként barátnője kockás pulóvere közeledett feléje.” Az egész regény elmondható volna drámában, mivel igen nagy tere nyílik az olvasói fantáziának és a dialogizálásnak; gondoljunk csak az első fejezet második részében Júlia és Réka, a két barátnő párbeszédére, vagy a második fejezetben Csenge és az anyja párbeszédére, nem is beszélve a két vén szivar harmadik fejezetbeli, komikus elemeket sem nélkülöző melodrámájára a borospoharak fölött. Mi teszi különlegessé a Gábor halála utáni napot? Az első utalás erre az első fejezet végén található: „Júlia az állóórára mutatott. Letelt. Mi? kérdezte Réka. A halál utáni nap... Holnap is lesz egy nap, de az már más lesz, mint a mai. Egészen más.” A harmadik fejezet, miután „a halottat a nap folyamán elszállították”, a halál változatos formáinak fejezete, egy modern vadamori, macabre tánc. Nemcsak azért, mert a halál szó több mint negyvenszer fordul elő benne, 154 kezdve az óra szimbolikus halálával, 155 egy felidézett családi mondáson („Ennek nemsokára ugat a halál kutyája”) és Gábor halálhírén át – amit Szirmai közöl Élet Mihállyal: „Megint meghalt egy osztálytársunk” – egészen az öngyilkosság tabuizálásáig: „Természetesen nem szabad nem végigcsinálni, mert az bűn.” A szavak mennyisége utal a félelem fokára, és az élők halállal kapcsolatos elutasító 154

A harmadik fejezet a 65–97. oldalakon található; csak a 65–72. közti nyolc oldalon hússzor fordul elő a ’halál’ szó, vagy annak erős szinonimája, például: ’temetés’; ’hulla’ stb. 155 Óra-halál található Monoszlóy Nem azért című versében is: „Nem azért nem történik semmi / mert megállt az óra.”

52 gesztusára: „Szirmai egész mutatványa a magában vacogó halál elriasztása, nevén nevezése, hogy szaladjon minél messzebbre, s Koncz temetésénél hamarabb meg se álljon.” A fejezet rögtön egy „csillogóan feketeszőrű, fiatal macska” halálával kezdődik; felidéződik hirtelen haldoklása és halála: „A nádfedeles házának kertjében a macska egyszer csak kétségbeesett kiáltással a levegőbe ugrott, fehér tajték lepte el a száját, a fűre nyúlt, lábával egyet-kettőt kalimpált, s kitágult szemmel mozdulatlanná meredt.” Olvashatunk a macska temetéséről, sőt a narrátor – ez itt Élet Mihály – lelkiismeretfurdalásáról is, aki retteg tőle, hátha élve temette el kedvencét, amely félelem egy álom formájában látogatja meg: „Azt álmodta, a macska kimászni próbál a föld alól, de a muskátlis cserepek nem engedik.” A macskával éles ellentétben a regény főhősének, Gábornak a haláláról és temetéséről semmit nem olvashatunk a regényben, amiből akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy emberek és állatok összehasonlításából Monoszlóynál általában az utóbbiak kerülnek ki győztesen: „Nercit [a macskát] jobban érdekelték a bélyegek. Mozdulatlanul ült a szétnyitott albumok között, egyikben sem tett kárt”, ellentétben Élet Mihály rég elhunyt társával, Máriával (akit egy korai novellából is ismerhetünk). A regény befejező, negyedik része harminckilenc, egymással össze nem függő, műnemileg változatos szövegegységet, korábban megjelent munkák részleteit ötvözi. 156 Esztétikailag és szerkezetileg is nehéz magyarázatot találni rá, miért ilyen fejezet zárja a regényt, még akkor is, ha általában Monoszlóy Dezső írói nyelvezetének egyik jellegzetessége korábbi textusainak metaforikus és/vagy ironikus beemelése későbbi szövegeibe, általában műfaji és műnemi megkötések nélkül. Mégis, saját vendégszövegeinek efféle, tökéletesen randomszerűnek tűnő válogatás alapján való újrahasznosítása a regény teljesen egyedi vonása, amit talán az időtlenség és a líra valamiféle misztikus összefüggése sugall, lévén a vendégszöveg nagyobb része vers.

IV. NOVELLÁI Mottó: „Az álom és fantázia elnagyoló. A valóság azonban mindig apró részletekből áll össze.” (A jelentés) „Avagy hogyan készül a szemeteskocsik zörejéből, valamint az emlékezet egyéb melléktermékéből elegendően progresszív, valamelyest mégis nosztalgikus absztrakció.” (Fata Morgana).

156

A szövegrészletek forrása sorrendben: A milliomos halála (regény); azonosíthatatlan vers; Hitvita (vers); azonosíthatatlan prózarészlet; A gödölye dicsérete (regény); azonosíthatatlan vers; Kutyatejet isznak a lepkék (elbeszélés); Törvény (vers); A milliomos halála (regény); Menekülés Szodomából (regény); Mufti (vers); Kaján karének (vers); Utolsó vadászat (novella); Megtorpant patákkal (vers); Sivatag (novella); Rákászó (vers); azonosíthatatlan prózarészlet; Hogyan repülnek a danaidák? (novella); A milliomos halála (regény); Nyugaton (vers); Ismerkedés (novella); Caligula-bár (vers); Vadkegelő Csillag (elbeszélés); Kivégzés (vers); A bokszoló (novella); Búcsú (vers); azonosíthatatlan novellarészlet; A milliomos halála (regény); azonosíthatatlan novellarészlet; azonosíthatatlan novellarészlet; azonosíthatatlan novellarészlet; Japán szerelem (elbeszélés); Jelmezben (vers); Hamelni patkányfogó (novella); A villamos alatt (novella); Legenda (vers); Menekülés Szodomából (regény); Benjamin (vers); Sárga ház (novella)

53 IV. 1. Szókincs, leszűkülő témavilág és nyelvi megelőzöttség Monoszlóy Dezső képes egy-egy találó kifejezéssel, ritkábban egy-egy mondattal megteremteni novelláinak szituációs alaphangulatát. A kadétok egyetlen szava: „a barba rázza az öklét” autenticitást teremt a matrózok szlengjében; a konviktus, a prefektus, a pulpitus anélkül hírnöke egy letűnt kornak, hogy erre külön utalni kellene (A gróf), amiként a remekül elhelyezett ,,Kérlek alássan!” megszólítás is a verbális anakronizmus jele A falban; a Malacperzselés szókincse: szilvalekvár, vállát huzigálja, mulya jól felismerhető falusi környezetet rajzol, a Roulette-é kaszinóit: krupié, zseton, pari-chance, itt és rengeteg más helyen már az írások első soraiban. A villamos alattban Monoszlóy jól megválasztott kifejezéseivel képes a szocreál környezet hol nosztalgiával teli, hol lehangoló típusalakjait, jellegzetes foglalkozásait, helyzeteit és ruhadarabjait tömören, de híven illusztrálni: „Megpiszkálta a tüzet a sarokban álló vaskályhában” (Duna-parti justitia); a normás mint nagyon fontos ember (Az álmodozó; Csoda a tanyán; Élet Mihály riporton), a szakszervezeti elnök (Duna-parti justitia), az élmunkás állatgondozó (Csoda a tanyán) és a kor őszinte hőse: Gazsi, a tyúkokat diftéria ellen oltó zootechnikus segéd (Csoda a tanyán); a szerelemgyerek Géczy Ilonka egyetlen mozdulatában, ahogy megrántja fejkendője csücskét, fölvillan az 1950-es, 1960-as évek kislányainak elbűvölő, de ma már csak leporellókban élő képe (Csoda a tanyán). Monoszlóy szókincse meglehetősen gazdag és választott témájának környezetéhez illő. Jó helyeken és mértékkel alkalmazza a nyelvjárási alakokat, s nem enged a csábításnak, hogy paraszti környezetét alacsony nyelvezettel még alacsonyabbra taszítsa. A „Még hogy az enyim?” (Tövises mélaság) típusú betoldások már pályája kezdetén is ritkák, később pedig csak egészen elvétve találunk efféle nyelvi jeleket, ami nem meglepő, ha tudatosítjuk Monoszlóy prózastílusának egyik fő jellegzetességét, tudniillik hogy alakjai nem nyelvhasználatuk, hanem gondolkodási struktúráik alapján típusok. Ellentétben regényeivel, Monoszlóy novellái azzal tűnnek ki, hogy témáik gyakrabban érintik az átlagélet fontos eseményeit: a születést („A halál úgy kapálódzik, mint a születés” – Irgalom), a szülést (Hallucináció), a szerelmet (Japán szerelem), a betegséget (Sivatag), a temetést (Gyászbeszéd); helyszínük pedig az átlagélet fontos belső helyszínei: egy ház (Vadlegelő Csillag), egy iroda (Sivatagi pók), egy hivatal, egy szerkesztőség, egy galéria (Japán szerelem), egy kocsma (Resti), egy kórház (Kutyatejet isznak a lepkék). A villamos alattban mint első kötetben tapasztalható változatos témavilág (tengerpart, falu, gyógyfürdő, szerkesztőség) az 1960-as évek végére jelentősen leszűkül, majd az 1990-es években ismét gazdagodik. Tengerparti vagy paraszti témának például az 1968-as Sivatagban már nincs nyoma, a környezet itt és az összes többi kötetben (Utolsó vadászat, 1983; Csillagóra, 1992; A szerelem öt évszaka, 1991, 2004) szinte kizárólag városi, noha az 1960-as évekhez képest a témák felfrissülnek négy-öt témakörrel, például trópusi sorozat, börtön- és bűnözősorozat stb. A témavilág efféle szűkülését-tágulását a szövegek nyelvi megformálásának tökéletesedése kíséri, egyfajta folyamatos kifejezőeszközbeli tudatosodás és elmélyülés. Azonban írónk nemcsak a nyelvből való kitörhetetlenség képtelen helyzetével van tisztában, hanem látja annak szélsőséges individualizmusát is, amennyiben a nyelvi megelőzöttség jellegénél fogva maximális mértékben individuális jelenség: „Talán ez a határon túli kifejezhetetlenség az egyéniség titka?” – kérdi magától tanácstalanul Ragazin, miután egyébként semmilyen más egyéni vonást nem talál saját múltjában (Egy szürke élet). A nyelvbe való tehetetlen bezártság érzésével Élet Mihály is többször hadakozik:

54 „Olyasvalamire kellene rájönni – töpreng magában riportútja során –, amit senki sem tud”, és noha folyamatosan kutat szavak, alkalmas kifejezések után, vagy nem jut eszébe semmi („Ragazin is szeretne valamit mondani, de nem jut az eszébe semmi” – Egy szürke élet), vagy csak közhelyekkel vagdalkozik („,a munka nemesít, új életünk távlatai” stb. – Élet Mihály riporton). Érdekes jelenség, hogy A villamos alattban még száguldó szavak a Sivatag elejére lelassulnak, megmerevednek, kimondhatatlanná válnak, ahogy a mindennapok szürkeségében lelassul és megmerevedik az emberi kommunikáció, s végső soron a teljes emberi egzisztencia. „A mondatok meg sem mozdulnak, ott ragadtak az előbbi pillanat száján” – gondolja a nyomorék feleségét hosszú évek óta s egyre nagyobb viszolygással gondozó férj (Rövidzárlat), és ugyanitt fejeződik ki a ki nem mondott szavakból, mondatokból származó kölcsönös frusztráció is: „Hét év alatt nem lehet mindenről beszámolni. De az a pár elhallgatott mondat ellenségesen lebeg közöttük.” Az 1980-as, 1990-es évek elbeszéléseiben a logikusan strukturált gondolkodás már nem tudja és nem is akarja követni a függetlenedő, racionális bilincseitől megszabadult emberi nyelvet. Többször megismétlődik, hogy „a gondolattal van a legtöbb baj” (Halak napján), a szavak viszont „egymás után zuhannak a szakadékba, és legalul hever az öntudatlanság” (Irgalom). A Halak napján úszásról álmodó és/vagy álmában úszó névtelenje azzal tornáztatja ki-kihagyó öntudatát, hogy kínjában szavakat ismételget: „SZERETTÜNK, SZERETKEZTÜNK, ETTÜNK, PÓZNÁRA MÁSZTUNK, HIVATALBA JÁRTUNK, EGY KIS DOMBRA LECSÜCSÜLTÜNK”, folyamatosan, többször egymás után, aztán szótagokra bontva meg hadarva is 157 („szeretkeztünkettünkpóznáramásztunk” ), hátha úgy „titkos értelemmel” telve védelmet nyújtanak. Ám a szavak menthetetlenül elvesznek. És mire visszasejlenek, már elbizonytalanodva kérdő módba görbülnek, s a világ kimondott vagy kimondatlan bagatelljei „lassanként teljesen értelmetlennek tűnnek”. IV. 2. Elidegenedés – magány és helyszínei A magány Monoszlóy kisprózájának egyik vezérmotívumaként kezdetben az áhított és tudatos elvonulással egyenlő: 158 az álmodozó Péter az irodai munkából kiszakadva otthon könyvet lapozgat, ténfereg, kávét főz, megvacsorázik, megágyaz, és amikor végignyúlik az ágyon, akkor vallja be magának: „Tulajdonképpen erre a pillanatra várt egész nap” (Az álmodozó); „Egyedül lenni jó!” – kiált fel az Ismerkedésben Élet Mihály, és boldogság tölti el a Roulette névtelen játékosát, aki „sietve szedte a lábát, alig várta, hogy hazaérjen és álmodozásaiba merüljön”. A kórház tiszta és minden emberi tragédiája ellenére barátságos környezetéből az otthoni magányába menekülő Yvette (Ápolónő) ugyanúgy magányos, mint a vesekő-operáció után lábadozó Élet Mihály. Az Ápolónő- és a Hermelinmadár-beli szereplők magányos sorsa ugyanakkor további civilizációs stresszhatásokat is mutat: az előbbi a megfeszített munkából eredő alvásképtelenséget, utóbbi a repüléstől való félelmet, s mint ilyenek, a modern ember testi kiszolgáltatottságának is jelei. Az elmagányosodásnak van egy fajtája, amely csak A 157

Majdnem ugyanezek a szavak: ,,ettünk szerettünk szeretkeztünk lefeküdtünk felkeltünk ámen” változatban szerepelnek az Elefánttemető c. novellában is, erősítve e novella Monoszlóy legkarakterisztikusabb írásai közé való tartozást. 158 Az író korai korszakában a magányt mint pozitív érzést előszeretettel helyezi hideg évszakba: októberben zajlik a Csoda a tanyán, ,,fagyos novemberben” az Ismerkedés, decemberben a Karácsonyi történet; a későbbiekben az évszakok jelentősége megszűnik.

55 villamos alattban jelentkezik, sehol másutt, mégpedig az osztályidegenség, amikor is az entellektüel Varga Béla (A gróf) minden rendszerben idegennek érzi magát, s Monoszlóy ki is jelenti róla, hogy „Varga Béla egyedül volt, mindig csak egyedül”. Az 1980-as években Monoszlóy magány-értelmezése radikális változáson megy át. A szó a mélységes szomorúsággal kísért változatlanság, a nihil szinonimája lesz olyan novellákban, mint például a Kiment a ház az ablakon („…a szorongás belül kapálódzik, a félelem meg kívülről leselkedik”), a Fata Morgana, a Boldizsár evangéliuma, a Fekete fehér igen nem, A tenger. Kiderül, hogy az ember éppenséggel nem élvezetből gyűjt más embereket és tárgyakat maga köré; nem azért, „mintha szerettem volna őket, hanem mert egyedül voltam, talán féltem is” (Séta). A magánynak ez a válfaja kíséri végig motívumként Monoszlóy pályáját, sőt éppen az 1990-es években, A szerelem öt évszakában, főként a Japán szerelem és a Marienbadba egyedül című elbeszélésekben vállalja föl az író leghatározottabban a szomorú magány apoteózisát, ünneppé avatását. A modern irodalmi elmagányosodás jellegzetes helyszíne az individuumra nehezedő (nagy)város. Már A villamos alattban is kevés nem városi környezetben játszódó novella van – például négy parasztelbeszélés jól elkülönítve a negyedik ciklusban –, a második novellakötettől kezdve pedig szinte minden új novella urbánus közegben zajlik: a „Mihálykapu alatt” (Az álmodozó); egy „nyüzsgő” utcában, „ahol autóuszok és villamosok szaladgálnak” (Gömböcke és Csöpike), egy macskaköves városban (Bolond Béla logikája; Élet Mihály és a tavasz); a Sivatag helyszíne városi kórház; a városi szerkesztőségben nem történik semmi (Nem történik semmi), Prágában és Pozsonyban zajlik A kés („trolibuszhuzalok feszültek”); Amerikában játszódik a Hallucináció („Tudja, mister, nem sikerült a szajré”), „dudáló autók között”, talán New Yorkban szövődik a Sivatagi pók története; a budapesti Keleti Károly utcában találkozik leendő anyósával Frédi (Elefántháton a Keleti Károly utcáig), nagyvárosban koldul Emige (Emige), valahol a Duna-parton kószál a Séta kettős gyilkosa, és nagyvárosba, talán Prágába utazik riportra a műítész a Romulus, a mosómedvében. IV. 3. Összefüggések a novellák között A prózaíró Monoszlóyban megvan az az olvasó számára rokonszenves hajlam, hogy igyekszik novellái között összeköttetést teremteni. Elsőként a primer névismétlődések tűnnek föl, főként a négy tengerparti novellában (A villamos alatt második ciklusa), illetve Élet Mihály történeteiben. Pireusz kikötője három novellának is kiindulópontja (Szüzi és a matrózok; A kadétok; Halászat), ahogy a Ciklopsz hajó is háromszor alkot novellakeretet (A kadétokban, a Pepi, a búvárban meg a Szüzi és a matrózokban, ahol a matrózok név nélkül utalnak „a hajó”-ra). A hangulati összeköttetés végett csoportosít Monoszlóy kilenc novellát Élet Mihály neve köré, egy láncra fűzve az összes kötetbeli írás legalább egyharmadát, sőt többet, ha elfogadjuk, hogy egyrészt Bolond Béla lehetne akár Élet Mihály is, másrészt hogy az Alfréd társa és A villamos alatt lábát vesztő férfija is lehetne Élet Mihály. Az ismétlődő nevek kapcsán felmerül, hogy ugyanazon név mögött vajon ugyanazon személy rejtőzik-e. Élet Mihály esetében az azonos név óvatosan fogalmazva is nagyon különböző alakokat takar, mert egyedi-tulajdonnévi jellege ellenére éppenséggel nem megkülönbözteti, hanem elvegyíti, eltömegesíti a jelölt személyt. Az elidegenítés mint A villamos alattban alkalmazott írói fogás lényegét később a Sivatag egyik novellája fejti ki egy egyetemi tankönyv logikai premisszájára hivatkozva: „A fogalom tartalma és terjedelme között fordított viszony van. Legtöbb

56 jegye lesz annak a fogalomnak, amely a legkevesebb egyedet jelöl, ti. az egyedi fogalomnak” (Felszabadulás), azaz legkevesebb jeggyel az a jelenség bír, amely a legtöbb egyedet, vagyis a tömeget foglalja magában. Monoszlóy Élet Mihálya olyan tömegember, akinek sorstalan magánya és arctalan kudarca nem egy személyre, hanem egy jelenségre utal, például céltalan életre, magánéleti kudarcra vagy szimpla unalomra. A novellák összekötöttsége szempontjából bonyolultabb a helyzet, amikor egy-egy szereplőről ugyanazzal a névvel és személyiséggel olvasunk több írásban. Így jelenik meg többször például Jekuli és Cozulich a Szüzi és a matrózokban, illetve A kadétokban; Pepi a Szüzi és a matrózokban és a Pepi, a búvárban, valamint Marosti a Szüzi és a matrózokban, A kadétokban és a Pepi, a búvárban. Ezekben az ismétlődésekben igazi, névvel rendelkező személyeket találunk, s az író nagyon ügyel rá, hogy az egyik novellából a másikba átlépő alak ne váljon elcsépeltté. Egyrészt óvatosan váltogatja szerepeiket – hol aktív cselekvők, hol a háttérben átsétáló figurák –, másrészt általában csak egy kap közülük központi szerepet, a többiek meghúzzák magukat, mintegy a jelenet hiteléül szolgálnak. Tudatos átkötés nagyobb egységek között, kötetbeli ciklusok vagy több kötet között is fölfedezhető. Ezt az éveken átívelő tudatos írói módszert szemléletesen bizonyítja, hogy az 1968-as Sivatag pontosan ott folytatódik, ahol az 1965-ös A villamos alatt befejeződött: A villamos alatt című novella történetét verbálisan is (a professzor szemüvege, amputáció, nyikorgó fűrész, levágott lábszár) és akcionálisan is (egy páciens haldoklása) folytatja a három évvel későbbi Sivatag, ráadásul a hatást erősíti az a sajátos szerkesztési elv, hogy míg A villamos alattban a címadó novella a kötet zárófejezete, a Sivatagot a címadó novella kezdi. Hasonló átkötés figyelhető meg A halottak szigetén című válogatás két novellájában, amikor is ugyanazt a történet olvassuk két helyen majdnem változatlan formában; a különbség csak annyi, hogy a Hallucinációban a fehér lepedőbe öltözött ál-szellem egy rövid epizódban bukkan föl, a Hamis kísértetben viszont erről szól az egész történet egy bírósági tárgyalás keretében. Amíg az apró összefüggések Monoszlóy kisprózájában az elevenebb környezetrajz eszközeit képezik (pl. a kakukkos óra motívuma a harminc év eltéréssel írt Nem történik semmiben meg A tükörszemű babában; a koszos-foltos fal motívuma az egymástól ugyanilyen távolságra levő Nem történik semmiben és a Hát ez a nap is elment a fenébe-ben), addig a novellák láncolata köteteken is átívelő struktúrát alkot, így az írások egymást, végső soron pedig az író évtizedeken átívelő stílusát erősítik. Monoszlóy rejtélyes asszonyszereplőinek egyikeként Sárika – mind A villamos alatt, mind a Sivatagi pók című novellában, valamint több versben és regényben is szerepel – ugyanaz a név és ugyanaz a jellem, igaz, húsz évvel ezelőtti önmagához képest arca kövérebb és copfját is már kontyban hordja. Megcsúnyult, akárcsak a Játsszunk valamit hölgye („elhízott, megöregedett, dupla tokája van”) vagy a Villanyvonat hotelkurvája, akik öregedésük dacára lényegileg semmit nem változtak. Érdekes, mert szokatlan technika, amikor Monoszlóy valamilyen partikuláris, a téma szempontjából jelentéktelen jelenség által teremt novellái között kapcsolatot. Ez lehet egy párna (ledobva hever az Egy szürke életben, a Caligula-bárban és a Sétában); egy zöld hajú festőnő (akihez Alfréd cipeli el a névtelen mesélőt az Alfréd című novellában; a rögtön utána következő A villamos alattban pedig a haldoklóba villan be: „De hisz zöld haja nincs is senkinek?”); egy paradicsommártással bemaszatolódott szalvéta (a Rövidzárlatban a piros mártás egy hasonlat része, s ugyanez egy pillanatra a Zivatar pincére kezében is megvillan); egy furcsa hívómondat („Maga olyan, mint

57 Pascal!” – ismétlődik ugyanúgy a Hát ez a nap is element a fenébe-ben meg A boldogság kényszerében); vagy egy taxi a Taxi és sorompóban (benne várakozik-vitatkozik ugyanaz a jegyespár, akik a következő novellában, a Zivatarban, a taxiból kiszállva, immár mint fiatalasszony és a férje sétálnak be egy moziba). A szoros összetartozás végett az apró részletekre óriási hangsúly helyeződik. A Tövises mélaság fő helyszíne a szocreál művelődési otthon mellé épített kantin (ide toppan be Dani egy italra), a rögtön utána következő írásé pedig a művelődési otthon, ahova a szövetkezeti fegyelmi bizottság elé éppen a kantinból ballag át Tóni (Duna-parti justitia). A két novellának sem közös helyszíne (egyikben sincs konkrét település említve), sem közös szereplője, sem közös témája nincs, csupán egy egér teremt kapcsolatot a két miliő között. Az elsőben a kantinos pillantja meg az állatot, s fején át is fut, hogy meg kéne ölni, nehogy megrágja a raktárban a kekszet. Az egérgyilkosság viszont csak a második novellában történik meg. „Egér szalad végig a termen” (Duna-parti justitia), mintegy átszaladva az előző novella kantinjából (vagy csak egy egér van, vagy a hely telis-tele van egerekkel), de csak egyetlen pillanatig lazul a narráció, mert a szigorú fegyelmi bizottság elé citált Tóni introjektált dühében a kis állatot egy villanás alatt szétlapítja egy széndarabbal. Sok évvel később még egyszer fölbukkan az egér vándortoposz: az utazó kazánügynök, Höfler által fölszedett utcalány, Danuta azért kezdeményezi a Zöld Kakadu bár elhagyását, mert ott „egérszarszag van” (Az álom ökle). IV. 4. Más írók és más stílusok hatása – Monoszlóy Dezső novelláinak viszonya a modernizmusokhoz Monoszlóy novelláinak szövegreferencia-hálózata a XIX. századi prózától a XX. század elejének klasszikus avantgardizmusain és az 1960-as évek irodalomfilozófiáján át a posztmodern hatásokig terjed. Bolond Béla városszélen, ódon macskaköves világban lakó alakja, aki „gyakran kószált a belvárosban, középkori páncélöltözetben, molyette csirketollal a sisakján. Vonszolta rozsdás szablyáját, amely csikorogva, zörögve kocogott a kövezeten” (Bolond Béla logikája), valamint az Élet Mihály három szerencséjében159 felvázolt alaphelyzet, a ,,Szerencse” három látogatása, könnyen lehetne Charles Dickens szüzséje, azzal a különbséggel, hogy Dickensnél nem a szerencse, hanem a múlt, jelen és jövő látogatja meg Scrooge-ot; a Karácsonyi történet azonos címével, az Állatbarátban szereplő Cikorka úr pedig fösvénységével idézi Dickens azonos című művét s benne Scrooge-ot; a Megtörténhetelen történetben pedig Monoszlóy erősen dickensi hatáskeltő eszközökkel él (pl. hirtelen csikorogva kitáruló szekrényajtó). Élet Mihály sorsfordító kívánságát: „Olyan szép akarok lenni, mint Péter, az a szőke villanyszerelő” (Élet Mihály és a tavasz) egy másik klasszikus mű, Oscar Wilde: Dorian Gray című kisregénye utánérzésének, pontosabban – ironikus kontextusban – az esztéticizmus paródiájának foghatjuk föl. A Hűtlenség szanatóriumi helyszínében és a főszereplőkben: Mihályban és Máriában, akiknek váratlanul három héttel meghosszabbítják ottlétüket, nem lehet nem fölismerni Thomas Mann Varázshegy-beli szanatóriumát. A magyar hatások közül felbukkan a Mikszáth Kálmán-os idill: „Ott ülünk együtt a pásztortanyán. A kuckó előtt asztal és pad. Lábunknál borzas puli nyújtózkodik” (A trombita), a Tömörkény- vagy 159

A novella eredeti címe >>Élet Mihály szerencséje<< volt; vö. az Irodalmi Szemle-beli megjelenéssel 1963/5, 472. o. A folyóiratbeli megjelenéshez képest a kötetben ez a novella is, több máshoz hasonlóan, apróbb stilisztikai igazításokkal, de alapvetően változatlan formában jelent meg, ahogy a kötetekben is, többszörös ismétlődésük dacára, alapvetően változtatás nélkül jelentek meg Monoszlóy novellái.

58 Móricz-féle parasztábrázolás (Csoda a tanyán, leszámítva a szocreál környezetet), helyenként pedig Karinthy Frigyes-olvasmányélmény sejthető a háttérben (pl. Megörténhetetlen történet). Az Élet Mihály-történeteken erősen átsüt Kosztolányi Dezső Esti Kornélja; Élet mozdulataiban és karakterében egy túlérzékeny Esti Kornél, a mindnyájunk fölött/mellett álló felettes ember sejlik fel, aki groteszken látja a világot (a Megtörténhetetlen történetben például telefonon fölhívja magát, majd találkozik saját magával), s talán csak a lágy futó hangulatok kosztolányis megragadása hiányzik belőle. A fiatal testbe öreg lélekkel belepréselt Élet Mihály utolsó gondolatai: „…elátkozta a szerelmet, Rózsikát és a tavaszt” (Élet Mihály és a tavasz) jelzik először Monoszlóy kiábrándulását a XIX. századi esztéticizmusból, azt a tendenciát, hogy a harmonikust a diszharmonikussal kívánja helyettesíteni, ahogy azt egykoron a korai avantgárd alkotói tették. Időnként analitikus kubizmust utánzó nyelvet alkalmaz ugyanannak a jelenetnek különböző szemszögből való láttatásával: „Csak az volt különös, hogy bár fönt ült a nyeregben, közben önmagát is látja, ahogy az elefánt mellett, jobbján Borbálával.„lépeget” – Elefántháton a Keleti Károly utcáig”, máshol a kubizmus tematikailag jelenik meg:„…egy felfordított csámpás kúpot láttam, ami körül rózsaszínű foltok lebegtek, s az egyik rózsaszín folt...vastag fekete x-szel keresztül volt húzva” (Alfréd), esetleg statikus ábrázolásmódot elvető futurista megoldással, szimultán ábrázolva a mozgás különböző fázisait: „A sikátor felett megindultak a vonatok... Érdekes, előbb még se sín, se híd nem volt. Most azonban boszorkányos gyorsasággal felépült a raktárfal és a lehúzott redőnyű házak fölé ez a fekete, zörgő szerkezet. A mozdonyok és a vasúti kocsik feketék voltak... minden ablakban ő állt, és a magasságból figyelte magát. Idegesen felnyúlt, hogy elhessegesse magától a síneket” (A bokszoló). Monoszlóy ritkán alkalmazza a naturalizmust, itt-ott megsuhintva vele a történetet: dohányfüstös, kormos, izzadsággal és alkoholszaggal telelihegett tapéták a Pepi, a búvárban, a Villanyvonatban („szeretkezés után a lány elővette az éjjeliedényt és a hotelszoba sarkában rátelepedett”) vagy a Kutyatejet isznak a lepkékben („Fagy van, hó tapad az arcra, lerohadt lábáról a bakancs”). Naturalista-kubista-futurista vonások helyett azonban gyakrabban találkozunk Monoszlóynál impresszionizmussal, illetve annak szenzualizmus-kultuszával. A Vak Pista házasságában például lázas ecsetvonásokhoz hasonló szinesztéziás szókapcsolatokkal beszél arról a lenyűgöző lelki élményről, hogy a világ szem nélkül is fölfogható: Pista „állandó mozgásban érzi a tárgyakat”, „fények, illatok, ízek” száguldanak felé, rájön a „sötétség színskálájára, a puhaságok ízére és fényére”, a „lila örömök” és „fehér esték békéjére”, „lúgkőszaga van a fénynek” (Hallucináció), „gömbölyűvé váló veszély” (Sárga ház). Összességében a Sivatag és az Utolsó vadászat legerőteljesebb stílusvonásai az expresszionizmus és a szürrealizmus. Az 1960-as évek végére fokozatosan kialakult írónk nyelvezetében az expresszionizmus és a szürrealizmus szétválaszthatatlan keveréke, egy olyan nyelvezet, amelyet a nyelvi megelőzöttségen kívül a nyelv felbontására és egyfajta új, expresszív-szürrealista szintézisére való törekvés jellemez. Az előbbi egyrészt a téma szintjén bukkan föl (a nagyvárosi élet az expresszionisták nagyon kedvelt témája volt), másrészt transzcendens költői képek formájában (pl. „kalapomba rejtem az agyvelőmet” és „lecsavarta hát a fejét, és a koponyájába nézett” – Élet Mihály három szerencséje). Az expresszionista Monoszlóyt határozottan inkább a jelenségek átélése foglalkoztatja, mint azok leírása, ennek megfelelően a dolgokat vonalakban, eltúlozva, eltorzítva és főleg érzelmileg végletesen fölerősítve ábrázolja, ahogyan például

59 Eric Heckel interiőrjei absztrakt vonásaik dacára is expresszívek tudnak lenni. A kifejezés művészeteként az expresszionizmus gyakorta belső élményeket jelenít meg, előszeretettel a szorongást és a félelmet, s mindez Monoszlóynál kombináltan jelenik meg. Nemcsak az expresszionista képzőművészeti látásmód torzításával él („mintha a sikátor kissé megbillent volna” – A bokszoló), hanem ugyanitt meg A hamelni patkányfogóban az urbánus alvilág, a sikátor is nagy szerepet kap („Egy szűk sikátorban álltak egymással szemben”), akárcsak Giorgio de Chirico kísérteties, expresszionista városképein is gyakori motívum a fenyegetett ember: „Alkonyatkor, amikor a formátlan éjszakában még nem fakulnak meg a körvonalak, de a házakat már becsurgatta kissé a sötétség, ilyenkor szeretek a külvárosi utcákon csatangolni.” Monoszlóy avantgárd nyelvezetének további hangsúlyos eleme, a szürrealizmus is nagyrészt hagyományos formában bukkan fel. Szürrealista témák, úgymint álmok, látomások és az ösztönélet ürügyén; jellegzetes szürrealista típusfauna, például macska képében (A bokszoló); elvont érzéseket vagy gondolatokat kézzelfogható jelenségekhez tapasztva („A félelmet is tovább kell dobni, nem szabad, hogy felrobbanjon az ember kezében” – Félelem). Leggyakrabban azonban zaklatott ismétlések „szajkózzák litániaszerűen” a valón túliságot: „Bimm-bamm, Vilma néni megbolondult. Bimm-bamm, Vilma néni megbolondult” (Felszabadulás); „Hullajelölt! Hullajelölt!” (Autóiskola). Műfaji tekintetben még a csodák sem mesebeli csodák, hanem szürrealista csodák: „…nagy fülei vannak a halnak, és óriási szemek csillognak a fülek végén” (Halászat), máshol az Élet Mihályt meglátogató múlt végül „maga körül pörögve kitáncolt a szobából, s egyszerre eltűnt, elnyelte a homály” (Megtörténhetetlen történet). A Kicsoda? és a Karambol című novellákban sok van a szürrealisták kedvelte „pompázatos hulla” nevű játékból, melynek során véletlenszerűen generált szavak egymás mellé kerüléséből születik a vers: „Otthagyta a lazacot... piros és sárga kiskacsák felemelik szárnyukat... kinyílik a táncterem teteje, és az ég közepén ott habzik az a vörös folt” (Karambol). Nem meglepő, hogy az expresszív-szürrealista látásmód többször halál közeli helyzetben érvényesül. Öngyilkossága pillanataiban Lenkei Gábor „egy hatalmas hattyút látott, nagy vörös csőre volt, s úgy tűnt, nem is ő, a hattyú csőre közeledik felé” (A kés); a Halak napján úszója/úszva álmodója megfulladása (?) előtt „kecskebéka ízű” egykori szerelméről vizionál. A képek időnként egyenesen szuggesztív képsorokká állnak össze: „A mondatok rosszabbak, mint a villamoskerekek. Teljesen összegyűrik a tüllbe bugyolált lila kalapot. Mária egy ideig kedvesen szuszog a kerekek alatt... De egyszerre csak hatalmas, puffadt, kövér hullává válik” (Rövidzárlat). Noha az expresszív-szürrealista látásmód és nyelvezet főleg az 1960-as években jellemzi kisprózáját, Monoszlóy idősebb kori elbeszélései és novellái között is számos olyan van, amelyek stílus tekintetében a régebbi írásokkal folytatnak diskurzust. Az Utolsó vadászat, a Csillagóra, A halottak szigetén és A szerelem öt évszaka című kötetekben a szerző egyértelműen kinyilvánítja ragaszkodását saját írói múltjához. Az Utolsó vadászat ötvenhat írásából kettő származik az 1960-as évekből (Autóiskola; Sárga ház), a Csillagóra hatvannyolc elbeszélése közül tizenöt (Furius Zéró; Irigység; Alfréd; A villamos alatt; Sivatag; Nem történik semmi; Felszabadulás; Rövidzárlat; A bokszoló; Hallucináció; Osztozkodás; Kicsoda?; Autóiskola; Gyászbeszéd; Sárga ház), A halottak szigetén huszonkét darabjából pedig három (Nem történik semmi; Hallucináció; A bokszoló). Ráadásul ez utóbbiban a válogatást végző Lázár Ervin demonstratívan az író 1960-as évekbeli stílusától kezdte gombolyítani a fonalat; Sárika ugyanis, aki fölbukkan

60 az első írásban (Sivatagi pók), 1964-es datálással szerepelt A villamos alatt című kötetzáró novellában. Hiába modernizálódtak, „pszichokriminalizálódtak” az évek múlásával Monoszlóy novellái, idős kori kötetei is az elmúlt századelő modernizmusait, illetve azok 1960-as évekbeli utánérzéseit és stílusvilágát rezonálják, például a dadaista módszerrel dolgozó Fata morgana; az abszurdba hajló A tükörszemű baba („A görcsös visszaemlékezésben széthull a hangulat”); a Róka fogta csuka, csuka fogta róka („James, hajtsa szét a koponyacsontomat, és nyúljon az agykérgem alá”); a klasszikusan expresszionista Irgalom („A zöld epét nyávogó angyal, cincogó bárányszőrű emlékek”). Sok novellában gyakori, mégis változatos formákban előforduló motívum az egzisztencialista szorongás. Például már a Sivatagi pók második sorában azt olvassuk: „…szorongás fogott el.” A Marienbadba egyedül című elbeszélésbe a szorongás Marc Chagall expresszionista-szürrealista festményeihez hasonló képek formájában villan be: „A marienbadi templom tornya vonóként egy szálloda homlokához gördült, az muzsikált szoprán hangon, B. E. hangján és mélyhegedűn.” Időben ugyan távol az 1960-as évektől, mégis az Utolsó vadászatban, a Csillagórában és A halottak szigetén második felében jelentősen megszaporodnak az olyan mondatok, amelyek a szintaxis szempontjából koherensek ugyan, de szemantikailag nem értelmezhetők a hagyományos próza értelmezési keretein belül, csak a grammatikát és a kauzális logikát szembeállító modern szövegvilágban: „A görcsös visszaemlékezésben széthull a hangulat (A tükörszemű baba); „A kuporgó félelem asztalánál hatalmas rákollókat szopogat a jókedv” (Caligulabár); „…dallama alkalmasint az idő megpattant tojáshéja alól előszivárgó nyálkás fehérjére hasonlított” (Minerva baglyai). A prózaíró Monoszlóy időnként olyan nagyfokú szemantikai szabadsággal dolgozik, amilyennel a költészet szokott: „a meglékelt homlokzatú kertes házat szorongatná az elpárolgott ciripeléssel” (Irgalom); „vaksi hittérítőként megkeresztelni a pingvineket” (Caligula-bár); „akár az ásítás, amely lompos szárnyai alatt ragyogó cincogásokat őriz” (Bóbita) – ami újfent csak a Monoszlóy-próza izmusokkal fenntartott kapcsolatát bizonyítja. A logikai törvényszerűségeket fölrúgó szimultanista-dadaista költeményekkel kimutatható hasonlóság, továbbá a XX. század eleji modern irányzatokra jellemző műnemváltás, ill. -átcsapás, azaz egészében a Monoszlóy-kispróza költeményszerűsége számos helyen nyilvánvaló: „Puskaporral kevert kovával, rettenetes pléhpofával”; „Ó, hányféle félelem vacog a sötétség subája alatt! És nincs kihez menekülni, mert mindenki meghal” (mindkettő: Irgalom); „Az alkony alig kivehetően settenkedett elő, még csak az ég alját maszatolta be, felhőszerűen akaszkodott a világosság sarkaira” (Emige). IV. 5. Álom és valóság: A villamos alatt Már Monoszlóy legelső novelláskötetében tapasztalni egyfajta változást, gondolati elmélyülést, amely a szüzsé tekintetében fokozatosan bekövetkezik. Stilisztikailag ez úgy fejezhető ki, hogy amíg A villamos alatt írásai közelítenek a Nyugat gesamtkunst ideájához, addig a Sivatagra, az Utolsó vadászatra, a Csillagórára és főleg A halottak szigetén-beli pszichokrimikre rálehel a posztmodern. A gróf után következő V. fejezettel Monoszlóy nem egyszerűen visszatér a kötet- és pályaindító városi helyszínekre, hanem szövegstílusa elindul a gondolati mélypróza irányába. A Félelem nem pusztán a magányba való be- vagy visszahúzódás novellája, hanem egyenesen a patologikus emberkerülésé és a csak extrém magányban megtapasztalható skizofrén kényszerképzeteké. A megőrülés közeli állapot fölbukkan A falban is a politikai okokból

61 három évet börtönben töltő Garády személyében, akit szabadulása után fixa ideák üldöznek, többek közt egy különlegesnek hitt tizenegy és fél fogazatú bélyeg. A Félelem mégis értékesebb novella, mint A fal, mert benne az író sajátos eljárást alapoz meg. Egyrészt szürrealista technikával teremt kapcsolatot létező valóság és vélt valóság között: „rövidzárlat van a troliknál, rövidzárlat van az életben, valaki elvágta a vezetéket”, azáltal, hogy egy reális dologhoz meghökkentő képet társít (rövidzárlat, trolik – rövidzárlat, élet), másrészt szereplőjével mindent nagyon megfigyeltet, szinte a másodperc töredéke alatt lefényképeztet. A történetek meséjét gyakran alig lehet reprodukálni, viszont mindennek túlzott jelentősége lesz, a normális világ kis dolgai abszurd méreteket öltenek, a kocsmárosné szőrös füle éppúgy, mint a hétköznapi szorongások. A nyelvi bezártság intenzív érzékeltetése és az expresszív-szürrealista nyelvszintézisre való törekvés mellett nagyrészt ez a technika határozza meg Monoszlóy kisprózastílusát, ennek segítségével jut el a kontrollját vesztő, már nem autonóm személyiség beteges világképének autentikus ábrázolásához. Az 1950–1960-as évek fordulóján megtett monoszlóys prózaút fejlődésének és emelkedésének bizonyítéka az első kötet kulcsa és záróakkordja, A villamos alatt. Itt az elmélyülés szituációja az a tipikusan egzisztencialista, mert szélsőséges léthelyzet, amely csak egy irányba vezet: a halálhoz legközelebbi pillanat; erről a kimerevített megapillanatról szól A villamos alatt. A villamos által elcsapott teljesen névtelen főszereplő – lehetne akár Élet Mihály is, de helyzete annyira mindnyájunk kiszolgáltatottsága, hogy a név talán még zavaró is lenne – nincs tudatánál vagy éppenséggel nagyon is tudatánál van: „A csengetés óta először gondolt arra, hogy van lába. Vagy talán nincs is.” Monoszlóy nem habozik fölhasználni a legváltozatosabb stílustárat, hogy nyelvi megoldásait a lehető legkifejezőbb szintre vigye. A jobbára metonímián („vörös begyű fények”) és monoton repetíción alapuló expresszív kifejezések („megint uniformisok, és igazolványok, és uniformisok... félni muszáj, félni muszáj... Emeljék fel a fejét! Emeljék fel a fejét!”) szinte észrevétlenül elvegyülnek a korábbi novellákban (pl. a Hűtlenségben) tapasztalt impresszionista szinesztéziával („zöld csengetés, csontkeretes lámpafény”), valamint más, főleg szürreális képekkel („hófehér karmok”). A fájdalomtól őrjöngő állapotban a hős éveket megy vissza időben, húsz évvel azelőtti Sárikáját látja, ami nemcsak tudata halálközeli mechanizmusának lehetséges illusztrációja, hanem a prózatechnika markáns jegye is, amennyiben Monoszlóy annyiszor vált idősíkot, ahányszor egyetlen más novellájában sem, és úgy, ahogy időt befogadni csak egy szélsőséges hatásoknak kitett tudat képes, vagy időnként már az sem. Az egykori szerelme nevébe görcsösen kapaszkodó haldokló előbb a múltból megérkezik a jelenbe („…[a mentőben] Sárika nézett vele farkasszemet. Ki tudja, honnan került ide. Már húsz éve kereste”; „Éles fájdalom hasított a lágyékába és lejjebb”), aztán könyörtelenül és megállíthatatlanul elkezd az idő visszafelé pörögni: „De hiszen a hordággyal még ide se értek. Ha ideértek volna, nem feküdne az utca kövezetén.” Az idő ide-oda csúszásait Monoszlóy explicit grammatikai mintával is kifejezi, a szóbeli megfogalmazás korlátoltságára, tökéletlenségére, a múlt és múltabb múlt idő különbségére utalva, amit más nyelvek élesen megkülönböztetnek, a magyar viszont nem, de ami talán nem is fontos, hiszen „semmiféle múlt idő nem fejeződik be, az idő összevissza korcsolyázik a tudatban” – nemcsak egy haldoklóéban, nemcsak egy íróéban, hanem talán mindnyájunkéban. Ebbe az elmúlás előtti derengésbe visszatérnek a névtelen hős létének legmaradandóbb élményei, szuggesztíven ismételgeti a beléivódott ősi

62 kifejezéseket, a kényszerből rögzített szocializációs kódok előtti hívószókat és -képeket („Adj, király, katonát!”), az életben megszerezhető egyedüli értékeket és őszinte vágyakat (pl. „…a nagymama is a villamos alá került, el se búcsúzott tőle”). „Egy csomó dolgot még végig kell gondolni. Csakhogy sehogy se igazodik sorrendbe az idő. Inkább visszafelé pereg, és néha összevissza ugrál” – próbál még egyszer rendet teremteni az összekuszálódott időben (mintha ez fontos lenne), s innentől kezdve a novella egy hosszú most. Kétségbeesett kísérleteket tesz az utolsó – már érzi, tudja – létpillanat befogadásra: tudatosítja és emlékekhez köti a szagokat, észleli maga körül a kiabálást („A műtőbe, a műtőbe!”), lát (nagy lámpák égnek), szájában virslinek és tormának érzi a keserű habot, és irtózatosan mozdulni próbál. Monoszlóy szövege itt magára ölti a testből megállíthatatlanul kicsúszó lét vergődését mint egyetlen autentikus létállapotot (Heidegger), s komplex nyelvi megformáltságával képessé válik illusztrálni a halálfélelem stádiumait. Efféle jelenetet még egyszer fogunk nála olvasni, A milliomos halála utolsó fejezetében. IV. 6. Irónia, abszurd, posztmodern A humor eszközével, ami sok klasszikus novella sava-borsa, s amire a XX. század eleji formabontó stílusok is nagy hangsúlyt fektettek, Monoszlóy alig-alig él. Összességében mindegyik kötete komoly hangú, helyenként egyenesen komor, melyben ritkaságszámba megy a felszabadult humor. A Vak Pista házasságának kezdete próbál ilyesmi lenni: „Az, hogy Pista a frontra került, nem volt valami különös, háború esetén ez az épkézláb férfiak sorsa. Ezzel járt az is, hogy kilőtték mindkét szemét, ami ugyan nem történik meg minden frontkatonával, de ott, ahol golyóval vadásznak egymásra az emberek, még mindig elég gyakran előfordul” – de ez is inkább szarkazmusnak nevezhető. A kadétok helyzetkomikuma burleszkszerű jelenetekben ölt képet, már-már Laurel és Hardy vagy Chaplin néma szkeccseinek utánérzéseiként. (Jellemző, hogy ennek a novellának az eredeti folyóiratbeli megjelenéséhez képest Monoszlóy csak egyetlen mondatot hagyott ki a kötetben, s az éppen egy humoros fordulat volt: „– Legyen legalább valaki melletted, ha végrendelkezni akarsz. – Mit akarok? – Á, semmi, ezt csak úgy mondom majd. Ez olyan szakkifejezés a temetési vállalatokkal szemben.”)160 A Tövises mélaságban a szerző megelégszik pár tréfás megjegyzéssel, Dani féltékenységének például érdekes oka van: „A viszonyok hozták magukkal meg a mosógép. A kutya nemjóját, a mosógép, mert ahol az van, ott az asszony ráérősebb”, és ugyanígy tesz a parasztjelenetek szűkszavú, ravaszkodó dialógusaiban (Tövises mélaság). Két helyen Monoszlóy nem átall szimpla vicchez nyúlni (pl. „A sivatagban áll egy arab, de már elment” – Felszabadulás), időnként pedig megjelenik a kor közéleti állapotait illusztráló gúny, például a kritikusok közötti viszonyokat ironizáló Furius Zéróban. Azonban a mondanivaló itt is, mint minden más szimplán humoros helyzetben nagyon gyenge, nem átható. A villamos alatt és a Sivatag összesen körülbelül fél tucat, komikumot is felvillantó novellájával szemben a későbbi kötetekben valamivel nagyobb arányban található humor. Kevesebb az Utolsó vadászatban: „Mielőtt tanulmányom lényegére térnék, szeretném röviden ismertetni a történelmi előzményeket. A történelem előttieket ezúttal nem érintem” (Bekerültem a lexikonba), több és felhőtlenebb a Csillagórában: „…a nők éppen olyan kedvesek, mint az állatok, kár, hogy beszélnek, de ezen is könnyű segíteni. Nem kell odafigyelni” 160

Vö. Monoszlóy M. Dezső: Kadettek. Irodalmi Szemle, 1964. 2. sz., 114. A dőlt betűs mondat a kötetből kimaradt.

63 (Romulus, a mosómedve); „A sofőr anélkül, hogy csökkentette volna a kocsi sebességét, kedélyesen hátrafordult” (Hány óra van délután kettőkor?). Monoszlóynak több jól sikerült, szellemes aforizmája célba talál: „Úgy látszik, maga mindent gyerekkorában csinált, méltatlankodott az asszony. Óh, nem, azóta sem tétlenkedtem. Hogy-hogy? A kiábrándulásaimat gyűjtögettem” (Lovasbemutató), felvillan néhány helyzethumoros szkeccs („Bálról jövet a rendőrorvosnak a bokaficam nem szolgált jó ajánlólevélnek” – Lovasbemutató), illetve egy-egy, egészében humoros-gúnyos szituáció: például a jóravaló székely mesterember, Mónus Gergely Mindentudó kalapácsában, aki egyszerű szerszámával bagóért és gyorsan megjavítja a milliókat érő hollywoodi filmkészítő gépet. Ilyen szempontból kétségtelenül a Csillagóra Monoszlóy leghumorosabb kötete. A humor másik fajtáját képviselik Monoszlóynál a szürrealizmushoz kapcsolható abszurd víziók és groteszk képek. Örkény István abszurdjához a Nem történik semmi van legközelebb, ahol a tiroli nőt ábrázoló órában a főszerkesztő feje kakukkol. Monoszlóy abszurdja jelentős mértékben komorabb Örkényénél; igaz, már csak azért sem lehet szatirikus, mert a Sivatag darabjai egyre több elmebetegséggel, lelki sérültekkel, pszichopatákkal kapcsolatos vonatkozást tartalmaznak, ilyenformán alkalmatlanok a torzító-gúnyos ábrázolásra. Monoszlóy meghökkentő képzettársításai közelebb állnak a bizarr szürreálishoz, mint a tiszta abszurdhoz, és csak elvétve, talán két-három novellában érezzük, hogy örkényeset olvasnánk. Egyrészt a diák történetében, aki a kommunista szelektív történelemtanítás tudathasadásos állapotára utalva a régiektől tudja a régi igazságot, tanulmányaiból pedig a helyes új feleleteket, s aki táska helyett „a hóna alatt szorongat három fejet, mind a három fej az övé” (Felszabadulás), másrészt a gépkocsivezető-tanuló első leckéje során, aki a közlekedés sok-sok jelenséget ekképp fogadja be: „Lehet, hogy ebből a zűrzavarból össze is áll valami motor. Talán a tudat alatt. Csak egy slusszkulcs kellene hozzá… Ha gondolatban a hasához illesztené a kulcsot, és a bal lábával lábujjhegyre állna, most a jobb lábbal egy kis gázt, a balt leveszi a kuplungról” (Autóiskola). Legerősebben A borzalom kis hülyeségeiben rezonál Örkény: „A távfutó szerda délután 12 óra 25 perckor összeveszett a lábával.” Jellemzőbb, hogy Monoszlóy az abszurdból eltávolítja a nevetségest, és csak egyetlen összetevőjét tartja meg, mégpedig azt, hogy a borzalom csak megdöbbentő szóképekkel írható le. Ennek megfelelően a holtfáradt és végletekig kiéhezett szökött hadifogoly története sem abszurdba, hanem expresszív képekbe torkollik: „Valami nagyon régi, fehér mese veszi körül, amelyben süvegcukorrá válnak a dombok, a dombok tetején apró hegyi lovak és szekerek kanyarognak” (Irigység). Egy könyvrecenzióban egyébként maga Monoszlóy idézi André Gide gondolatát arról, hogy Camus borzalmas abszurditása csak öngyilkos horizontokat tár az emberiség elé, valamint Gabriel Marcel szállóigéjét Sartre-ról mint a Nyugat sírásójáról.161 Amennyiben az ezredforduló környékén írt pszichokrimiket vizsgáljuk az irónia és az abszurd szemszögéből, akkor azok egyrészt a Monoszlóy-novellák műfaji kérdéseiről, másrészt Monoszlóy és a posztmodern kapcsolatáról tartalmaznak tanulságokat. A saját hagyományaihoz való kötődés ellenében Monoszlóy képes volt megújítani novellastílusát. Az 1990-es évektől novellái tempósabbakká, meghökkentőbbekké és olvasmányosabbakká válnak. A Marienbadba egyedül történetében, amely A villamos alatt kötet Ismerkedés (1960) című novellájának részben variációja, nagyobb részben folytatása, figyelemre méltó, hogy ugyanabból a szüzséből – fenyőerdő, fürdőhely, 161

Monoszlóy Dezső: A XX. század ,,létezésének” fontos fejezetei. Irodalmi Szemle, 1967/4.

64 asztaltársaság, Báthory Erzsébet, özvegység, koncertterem, tánc – Monoszlóy egy egészen más stílusú s főleg egészen más kicsengésű történetet ír. (Valamely motívumtöredék későbbi kifejtésére máshol is akad példa. A Marmancs, a bányatündér például motívumai szerint a Japán szerelem ujjgyakorlata; a tengerparti móló, az apró nő, akinek „port söpör az ülepe” meg akinek „olyan vékony az öle, mint a lepkeszárny” mindkét helyen előfordul.) Az 1990-es évekre Monoszlóy novellái nemegyszer dupla csavarral érnek véget, szinte az utolsó pillanatig hagyva, ráadásul megkettőzve a meglepetést, mint például az Alagútban, a Malacperzselésben, a Sétában, a Piroska és farkasban vagy A hamelni patkányfogóban. Ebben az összefüggésben írónk novellái távol állnak a posztmoderntől, amennyiben sem a kialakuló jelentésekkel állandóan opponáló jelentés, sem az utómodernség nyitott jelentésképzése nem jellemző rájuk. Ellenkezőleg: Monoszlóy ezeket a novelláit konkrétan lezárja. Mivel azonban az adagnyi meghökkentés alapvető műfaji kritérium e novellák esetében, fel kell tételeznünk, hogy ezek az elbeszélések a század eleji modernizmusokon kívül mégis tartanak bizonyos kapcsolatot a posztmodernnel is, s ez a bonyolult viszony leginkább éppen Monoszlóy pszichokrimijeiben vizsgálható meg. Az Alagút például teljesen klasszikus novella, jellegzetesen monoszlóys filmszerű történet, igazi short story; Sir Arthur Conan Doyleszerű indítással („Grünbaum detektív-felügyelő kibámult az étkezőkocsi ablakán”), lendületes fordulatokkal („– De hiszen... – Ön rossz vonatra szállt”), de formabontó, duplán groteszk, sőt bizarr véggel. Még az sem kizárt, hogy annak lehetünk tanúi, amit Benyovszky Krisztián a detektívregényekkel kapcsolatban ír a krimi – esetünkben pszichokrimi – és a posztmodern egyik lehetséges összefüggéséről, hogy tudniillik a detektívtörténetek parodikus-ironikus formációi által felmutatott tükör „különösen a posztmodern kor irodalmában, gyakran torzít, több regény próbálja meg a paródia vagy az irónia eszközeivel kifordítani, megfricskázni a zsáner által teremtet világ viktoriánus biztonságát”, valamint, hogy „a krimi posztmodern újraírásaihoz szorosan kötődik a paródia és az irónia fogalma”. 162 IV. 7. A konkrét szüzsétől az elvont belső világig Bori Imre abban látja Monoszlóy novelláinak archimédeszi pontját, hogy az ,,írói érzékelés áldásaként képi-fogalmi nyelven tud beszélni, és ismereteinknek azokra a kulturális rétegeire apellál, amelyeket ritkán érintünk, holtt közismert fogalmakról esik szó”163. Vele egyetértve Monoszlóy kisprózai írásai alapján felrajzolhatónak látszik egy több évtizednyi hosszúságú stílusív, amely az egyszerűtől a bonyolultig és a konkréttól a teljesen elvont felé halad. A villamos alatt kötet több mint fele nagyon kézzelfogható motívumra épülő novella. A parasztelbeszélések szereplői a radikális társadalmi változások korába vannak beágyazva, és érezhetően beleragadtak korukba: ki a megelőzőbe (A gróf), ki az adottba (Tövises mélaság). A háborús novellák sora: a kilőtt szemű Vak Pista (Vak Pista házassága), a fogságot járt Ragazin (Egy szürke élet), a Budapest ostromakor minden robbanásra csapódó óvóhelyajtó (Félelem), az első világháború Péter bácsija (Félelem) és a második háborúban hasba lőtt Garády (A fal), a holtéhes szökött hadifogoly az Irigységben – mind-mind a történelmi valóság levetkőzhetetlen részei. Noha sokszor eldönthetetlen, Monoszlóy támogatólag vagy ellenzékien viszonyul-e az adott rendszerhez, bizonyos, hogy lelkesedése az 1960-as 162 163

Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. Kalligram, 2003, 98. és 103. Bori Imre: A szeretet fáj. 7 nap, 1991. VII. 5.

65 években nem lépte túl a kor standard méreteit (erre jó példa a Csoda a tanyán), sőt egyegy írás kritikát is megfogalmaz – szatirikus formában – a rendszerrel szemben (pl. a Romulus, a mosómedve). Rendszerkritikája ugyanakkor függetlennek látszik attól, novellái milyen valós társadalmi körülmények között íródtak; innen érthető, hogy a politizálás az emigrációs évek alatt sem jellemzi művészetét. Írásaiban szinte soha nem tesz konkrét utalásokat a történelmi korra, habár legalább egy alkalommal, a Csillagóra fülszövegén, lényeges szemponttal segíti az olvasót, amikor arról beszél, hogy a nemzetiszocializmus és a sztálini diktatúra „az egész életet egyetlen hatalmas sárga házzá degradálta” és „a kideríthetetlenséget valóságos börtönné változtatta”. Az absztrahálásra való hajlam már Monoszlóy novellaművészetének elején megfigyelhető. A deheroizáció legkönnyebben felismerhető jegyei például a tömegesen előforduló minimalista nevek: Péter és Pál (Az álmodozó), Péter és Rózsika (Élet Mihály és a tavasz), Ilonka (Karácsonyi történet és Csoda a tanyán), Ilona és Marika (A kés); gyakran familiáris alakban, amolyan mikszáthos becézéssel: Pista (Vak Pista házassága); Szabó Zsuzsi (A trombita), Dani és Bagi Pista (Tövises mélaság), Anti (Duna-parti justitia). Mikszáthtól eltérően azonban Monoszlóy nevei nem arra utalnak, hogy az író milyen közel áll alakjaihoz, hanem a James Joyce-féle irodalmi deheroizáció jegyében az egyszerű, szürke emberekre: „Élet Mihály sorsa olyan volt, mint más embereké általában” (Élet Mihály három szerencséje); A kés Lenkei Gábora is „csak egy egyszerű, szürke ember”; ad absurdum Monoszlóynál még a macskák is csak csíkos, közönséges macskák (A bokszoló). A villamos alatt szocreál korhoz kötött realista szituációi az új kor újfajta szocializációs környezetét elevenítik meg. Vagy a modernizáció fizikai környezetét: „…szép, új ház volt a Géczyék háza, ötvenkettőben építették. Két szobakonyhás, meg ól is hozzá disznónak, baromfinak” (Csoda a tanyán), vagy ritkábban a halálos konfliktusokhoz vezető társadalmi nézetkülönbségeket (A fal). A Sivatagban efféle társadalmi vonatkozások már csak egyszer-kétszer említődnek: a kakastollasok a Felszabadulásban, a kommunizmus alatt öröklődött politikai tudathasadás („a tanárának egészen mást mondott” – Felszabadulás) vagy az emigráció („Géza kiszökött nyugatra” – Felszabadulás). A generális történelembe ágyazottság helyét a későbbiekben a privát történelem veszi át: gyerekkori élmények („Juli néni szilvalekvárt ken” – Malacperzselés), gyerekkori történetek („gyerekkoromban hallottam a nagyapámtól” – Hamis kísértet). Egyre többször bukkannak fel a lapokon – A szerelem öt évszakában különösen sokszor – „kócos emlékek” lépcsősorokról, kedves, jó reggelekről, ólomkatonákról (Séta), nosztalgiával teli fiatalságról („Némely ház, anélkül, hogy tataroznák, átfestenék vagy bármit is változtatnának rajta, nagyobb mimikrivel rendelkezik a kaméleonnál” – Vadlegelő Csillag), kórházi emlékekről (Kutyatejet isznak a lepkék). És így ér el írónk stílusa az 1960-as évek végén a metafizikához. A természeti vagy ember által átalakított táj mint leírható jelenség A villamos alattban még bír bizonyos szereppel, a Sivatag lapjain viszont már csak utalásszerűen van jelen (pl. egy tátrai nyaralás emlékeként – Tetszhalott). Az 1980-as években írt novellákban elvétve találunk egy-egy példát az aprólékos környezetleírásra (Kiment a ház az ablakon), de már A halottak szigetén-ben és A szerelem öt évszakában (ebben a ,,rózsaszín remekműben” – Csanda Gábor kifejezése) a tudatra pókhálószerűen rátelepedő belső emberi táj teljesen elhomályosítja a külső környezetet. Egy ponton túl a szövegből teljesen eltűnik minden idődimenzió és minden természeti táj, sőt az írónál oly gyakori városi helyszín is

66 tökéletesen funkcióját veszti az 1960-as évek második felének novelláiban. A külső környezet szublimálódik, megszűnik az idő. „Minden folyton van. A kezdet és a vég két leselkedőlyuk” (Bábel); „Semmit se lehet rendszerezni” (Hermelinmadár) – ilyen és ehhez hasonló mondatok figyelmeztetik az olvasót, hogy nem lehetséges eldönteni, mi mikor történt vagy történik, mint például az Elefántháton a Keleti Károly utcáig című novellában. A Sétában többszörösen felbukkanó hiperszenzualitás, vagyis minden emlék konkrét érzethez kötése – apa parfüm ízű pofonjai, pörköltszag, Mariska gömbölyűsége, a rég halott szomszéd látványa és hangja – azt rezonálják, hogy „az volt az érzésem, a tegnapelőttbe botlottam”. Bizonyos pontokon teljesen jelentőségét veszti a történet (az Árnyak például ilyen értelemben nem is novella), a mese pedig egyre ritkábban reprodukálható (pl. Naspolyás szalmakalap; Minerva baglyai; Piroska és a farkas; Gomb és temetés; Kutyatejet isznak a lepkék). Időnkén felbukkannak konkrét helyszínek, például az iroda mint jól ismert színtér (Sivatagi pók), sejtelmesen konkrét országok („Tudja, mister, nem sikerült a szajré” – Hallucináció), sejtelmes városok (talán New York a Sivatagi pókban, „kedves Hanza-város” Az álom öklében). Egy ponton túl, amikor kizárólag a lélek tájainak helyszíntelensége és időtlensége lesz Monoszlóy legfontosabb élménye, tudatnovellákról kell beszélnünk. Ez a folyamat valójában már A villamos alattban megkezdődött, burkolt formában, rendszerint valamilyen álomhoz kötve: „Volt úgy, hogy álmodott róla. Ilyenkor a bokszoló vörös hajában ült” (A bokszoló), vagy egyegy örökre meghatározó élményhez tapadva, mint például a lebegés mint determináló álom Az álmodozóban. Felettébb plasztikus alak Ragazin elvtárs, az írószövetség külügyi osztályának munkatársa (Egy szürke élet), akinek legmeghatározóbb élménye gyerekkorának szegényes alagsori otthona, de amelyre mégis minden mocska, nyomora ellenére úgy emlékszik vissza, hogy „jó lenne visszameni abba a régi alagsorba, és elbújni az emberek elől, megbeszélni gyorsan az életet önmagával”. A tudatalattiba örökre beivódó intenzív emlékekre gondol a félelemtől az őrület határára érkező Gábor: „Az élet másképp kezdődött. Lánc, lánc, eszterláncot, és Bújj, bújj, zöld ágat játszottak” (Félelem), de maga Ragazin is hasztalan próbálja fölidézni aktuális barátnője szeme színét, képtelen rá, mert állandóan a gyermekkorában látott horgolt párnán üldögélő hajas baba tolakodik emlékezetébe (Egy szürke élet). A meghatározó emlékek megható példája a Sárga ház-beli elmebeteg fiatal férfi, akinek egyetlen tiszta emlékképe az egykoron tűz körül ülő családját idézi föl. Monoszlóy rövidprózai írásainak jó része sokkal közelebb áll a lélektanilag megalapozott, a szereplők énjén átszűrődő ún. tudatnovellához, mint a hagyományos értelemben vett, a történetet az újdonság, az új és meglepő mozzanatok sorával továbbgördítő klasszikus novellához. Gyakorlatilag a Sivatag fele (Taxi és sorompó; A bokszoló; Hallucináció; Kicsoda?; Resti; Gyászbeszéd; Sárga ház), A halottak szigetén legalább negyede (A hamelni patkányfogó; A bokszoló; Hallucináció; Séta; Minerva baglyai; Lepentyű), A szerelem öt évszakában pedig mind az öt elbeszélés tudatnovella. Közülük néhány, például a Resti, a Gyászbeszéd, a Sárga ház vagy az Agyaggalamblövészet a felhasznált technikát tekintve a klasszikus lélektani munkákkal, például Arthur Schnitzler tudatnovelláival (Else kisasszony) vethetők össze, amennyiben bennük minden „esemény” a hős tudatán átszűrődve, annak szubjektív megfogalmazásában tárul elénk. Monoszlóy olyan komolyan veszi a „szűkszavú pali” (Kicsoda?) féljózan okoskodását („A cselekedetekről nem is érdemes írni. Az kívülről is látható. Ami belül történik, az az izgalmasabb”), hogy a néhány novellával arrébb a Restiben üldögélő emberről, a

67 megjelölt tudat gazdájáról csupán egyetlen, nem a tudatra vonatkozó félmondatot tudunk meg: „Egy fekete aktatáska mellé ült le.” A tudaton átszűrődő világ megfestésének technikai alapját Monoszlóy úgy teremti meg, hogy a szereplőt mindössze pár konkrét jelenséghez köti. A Hermelimadárban a világ a repülőn ülő Bagamery számára három dologban jelenítődik meg: a Non smoking feliratban, az ülésben, amelyhez kétségbeesetten odaszíjazza magát, meg az utaskísérő megrezzentő hangjában a novella végén; a Pufiban a környezetrajz kimerül egy mérlegben meg egy töltött káposztás fazékban; eljutva egészen a Szúrjuk-e hasba a nagyanyót? minimalizmusáig, ahol a lakás képzete egyetlen bagatell szóban villan fel: porszívó. A függő beszéd egyik válfaját alkalmazva az elbeszélés mint aktus megszűnik ezekben az írásokban; a belső monológot folytató hős az elbeszélő helyébe lép, ami a narrációs helyzet megsemmisülésével jár, azaz az olvasó mintegy közvetlenül az elbeszélés hősének lelki világába lép. Ez egyben megveti alapját egy másik, a pszichoanalitikus irodalomban is ismert technikának, hogy az események bizonytalanul vagy esetleg meg sem történnek, csak az emberek képzeletében keverednek össze (gondoljunk Csáth Géza A békájára). A tükörszemű babában a fiatal autós nőt talán szobájába csalja és székhez kötözi két elmebeteg; A szerelem öt évszaka-beli Japán szerelemben talán egy Pierre Bonnard-festmény elevenedik meg, talán a kép előtt ácsorgó úr fantáziája kap szárnyra; és a Halak napján, ahol teljességgel eldönthetetlen, álmában úszik-e, vagy úszás közben hallucinál-e a főszereplő. További érdekes technikai megoldás az éles perspektívaváltás, a lent–fent, alul–felül, ritkábban a kívül–belül váltogatása: a Csillagóra lentről indul („Lába előtt megcsillant a sín”), aztán energikus emelkedéssel folytatódik („a sínek fölött... Gulliverként hatalmaskodva egyensúlyoz”); a Hogyan repülnek a danaidák?-ban a dzsungelszélen bámészkodó Amufa lenti szemszöge után hirtelen egy majomkenyérfa ágán üldögélő madár szeméből látjuk a tábort. A konkrét világból az elvont szüzséig való haladás jegyében egyáltalán nem meglepő, hogy a narrációs perspektíva iránya szinte mindig befelé tart: „N. az ablaknál állt és nézte a tengert... Úgy érezte, a tenger is figyeli őt” (Kiment a ház az ablakon). IV. 8. Tudat fölött, tudat alatt Minden korábban elemzett hatás dacára Monoszlóy nem a tiszta stílusok írója. A pályakezdő A villamos alatthoz képest stílusa fokozatosan meghaladta a múlt század eleji izmusokat, így későbbi írásainak mind az expresszionizmusából, mind a szürrealizmusából kiveszett néhány lényeges vonás. Egyik oldalon például hiányzik a szövegekből a klasszikus expresszionizmus látványos lendülete, másrészt meg sem kísérel választ találni például a Gauguin által megfestett és egy sor szürrealista versben megörökített „Honnan jövünk? Mik vagyuk? Merre tartunk?” kérdéssora. Hiányzik belőle a szürrealisták által alapműnek tartott Sigmund Freud-féle Álomfejtés is, ugyanakkor a pszichoanalízis más vonatkozásai nagyon is tetten érhetők kisprózájában. A valóság nyelvfüggőségének tapasztalata alapján Monoszlóy kezdettől sugallja, a Sivatagban is többször fölveti, s mind a pszichokrimikben, mind A szerelem öt évszakában bátran alkalmazza a pszichoanalízis egyik meghatározó módszerét, hogy tudniillik művészi értelemben a freudi lélekelemzés tulajdonképpen a szubjektív tudatállapot verbalizációja. A Sárga házban sok található abból a pszichoanalitikus határállapotból, amelyben a személyiség már nem elég tudatos ahhoz, hogy kontrollálja a képzeletét, viszont még kellően tudatos látomásainak közléséhez. Nem csoda, ha

68 Monoszlóy novelláit olvasva időnként az az érzésünk, hogy azok megfelelnek a Második Szürrealista Kiáltvány fő pontjainak: „Minden jel arra utal, hogy létezik a szellemnek egy olyan állapota, ahol az élet és a halál, a képzelet és a valóság, a múlt és a jövő, a közölhető és a közölhetetlen, a fenn és a lenn többé már nem ellentétként értelmezhető. Nos, fölösleges lenne a szürrealista tevékenységnek más indítékát keresni, mint annak reményét, hogy egyszer sikerül meglelni és megélni ezt az állapotot.” Amilyen ütemben fogyatkozik kötetről kötetre Monoszlóy novelláinak konkrét szüzséje, úgy halad prózája az emberi tudat vagy éppen tudattalan elzárt területei felé, igen sokszor azt a benyomást keltve, hogy Sigmund Freud-féle pszichoanalitikus témákkal és technikákkal állunk szemben. Ragazin egész életét meghatározó emléke gyermekkorának szegényes otthonáról, amelytől képtelen megszabadulni (Egy szürke élet); a három nővér sután visszavont gondolatai és mozdulatai az Osztozkodásban; a kezdő sofőr abszurd utalása a tudatalattira („Lehet, hogy ebből a zűrzavarból össze is áll valami motor. Talán a tudat alatt” – Autóiskola); az apa által megtagadott (Resti) vagy letorkolt gyerek („Nőügyeiről az ember nem fecseg, torkolt le valakit az apja” – Japán szerelem); az álommotívum (Höfler az álmán gondolkodik – Az álom ökle; Galambos golfról álmodik – Golf) – mindezek mélylélektani szituációk helyett esetleg jelölhetnének régi irodalmi toposzokat. Egy idő után határozott körvonalat öltenek a témák, amelyeket a klasszikus pszichoanalitikus kor írói is nagyon kedveltek: félelem a rég halott szülő elleni lázadástól („Mit szólna hozzá apa, ha látná?” – Osztozkodás); a rég elhunyt apa örökre stresszt okozó dörgedelmei (A tenger); az anyakomplexus (az őrült gyermek számára anyja az egyetlen identifikálható személy a Sárga házban); az előbb vizelés, később öngyilkosság elkövetése közben megpillantott apa súlyos neurózist kiváltó látványa (Sárga ház); a leánygyermek iránt érzett apakomplexus („…az embernek születik egy édes, kis rózsaszín masnis gyereke... s aztán megnő az a hűtlen kölyök, hozzámegy egy tetoválthoz” – Kiment a ház az ablakon). Legalább egy esetben az apaés anyakomplexus együtt jelentkezik a Sétában, amikor is a Duna-parton kószáló gyilkos előbb apjára gondolva állapítja meg magáról: „Amikor apa, akit addig szikrázó parancsszavak vettek körül, a koporsóban feküdt... én csak úgy, magamban, hogy más ne hallja, megkérdeztem tőle, miért nem vehettem a fogasból?... Akkor döbbentem rá, hogy meghalt. Megkönnyebbültem, életemben talán először”, aztán pedig édesanyja jut eszébe, akit „nem is ismert”.164 Az 1950-es évek kategorikus elutasítását után a Freud iránti érdeklődés Kelet-Európában 1956-ban, Freud születésének 100. Évfordulóját követően indult meg, s a folyamat az 1960-as évek elején fölgyorsult. 1966 környékén egyfajta olvadás jeleként véleménycsere folyt róla a lapok, köztük az Irodalmi Szemle hasábjain, igaz, a kor elvárásainak megfelelően elsősorban a pszichoanalízis és a marxizmus integrációs lehetőségeit keresve. Mi több, The Art of Loving című könyve szlovák fordításának megjelenésével egy időben, 1966 júniusában Prágába látogatott Erich Fromm, a neo-freudiánus iskola egyik legendája is. 165 Nem meglepő, ha egyik lapszemléjében Roland Barthes-t idézve maga Monoszlóy is arról írt 1964-ben, hogy „a francia irodalomkritika négy filozófiai rendszerre épült: egzisztencializmusra, 164

Mikus Sándornak már A villamos alatt megjelenésekor föltűnt a ,,nemiség hajótörötteinek világa”, s legalább fél tucat novella kapcsán (Vak Pista házassága; Élet Mihály és a tavasz; Hűtlenség; Karácsonyi történet; Trombita; Ismerkedés) beszél szexuális motivációjú sokkról a szereplőkkel kapcsolatban. Ld. Mikus Sándor: i.m. 165 Vö. Marxizmus, pszichoanalízis és valódi valóság. Irodalmi Szemle, 1967. 1 sz., 66–71.

69 marxizmusra, >>freudi psychoanalizmusra<< és a strukturalizmusra”. 166 Az író 1960-as évekbeli novellastílusa éppen arra mutat rá, hogy létezik legalább egy pont, ahol a Sartreféle emberideál és a pszichoanalízis érintkezik. Sartre hitvallása szerint mindaz, amit az ember csinál, akár értelmes, akár értelmetlen, nem ítélhető el, mert minden ember úgy él, ahogy tud. Ehhez képest a freudi pszichoanalitikus is a valóságot keresi, azt a valóságot, amely az ún. józan ész által diktált valósággal ellentétben, általában tudat alatt létezik. Mind Sartre, mind Freud egyezik abban, hogy a racionális alapon fölfogott valóság csupán képzelődés, hiszen a külső valóság nem más, mint a szubjektív és erősen befolyásolt tudatunkon keresztül átszűrődött valóság. Ellenben az álmokat elemző pszichoanalízis éppen a „valós valóságot” elemzi, azt a tudatunkat, amelyet nem ferdített el a szocializált ész, amelyet nem szűrt meg a társadalom szűrője. Ez a normalitás Sartre– Freud-féle patológiája, amelyre Monoszlóy számos novellája épül. A didaktikus gondolkodás ugyanakkor Monoszlóytól nagyon távol áll. Nincs receptje, hogyan kell élni, ez egyébként sem értékítélet kérdése, hanem determinációé; novelláiból és verseiből ezért hiányzik teljesen az erkölcs mint rendezőelv. Alakjainak tudatát fikciók kerítik hatalmukba, s ők mindhárman – mármint Freud, Sartre és Monoszlóy – általában is meg vannak győződve, hogy minden emberi élet egyedi s művészi értelemben mélyen drámai, függetlenül attól, hogy a vizsgált személy különleges ember-e vagy sem. Ez a folyamat legjobban beszűkült emberi tudaton ábrázolható. A lélektani beszűkülés kezdetben reális alakot ölt: a hősök az őrület határára jutnak, később az író szublimált indulatokként ábrázolja őket. A pireuszi tengerparton látszólag összefüggéstelenül kiabáló Alexander Kelemenisz szenátor tényleg megőrül (Halászat), ő azonban kivétel. A városban kóválygó Gábor nem őrült, csak szérumért ordít a jaussi félelem ellen (Félelem); a paranoiás Lenkei Gábor, aki összesen száz korona és egy nyomorult eszcájg miatt szakít élete szerelmével, nem őrül meg, csak leveti magát a negyedik emeletről (A kés). Külön csoportot alkotnak az elfojtásból vagy földolgozatlan élményekből származó – jellegzetes pszichoanalitikus – szüzsék. A Rövidzárlat például komplex lelkiismeretfurdalás novella, amelyben a férj hét éve magatehetetlen felesége ellen kel ki, de csak titokban, soha nyíltan. Bagatellekben feltornyosuló, ám a szocializált ész által elfojtott utálata szélsőséges gondolatokra viszi, felesége halálát reméli titokban („Az orvos szerint még évekig eltarthat… Hacsak nem jön valami villamos”), gyötrődését azonban soha nem mondja ki, helyette a szavak és mondatok ellen fordítja frusztrációját: „Itt folyton árulni kell a szavakat, a mondatokat… És soha sincs inventúra” (Rövidzárlat). A Restiben két, a pszichoanlízis által alaposan leírt történetépítő elem bukkan fel. A József Attilától jól ismert frusztrációs-introjekciós düh: „A mamák a leghűtlenebbek... ők a leghűségesebbek, s aztán egyszerre meghalnak” (ez a mondat megismétlődik a Piroska és a farkasban: ,,…az anyák előbb-utóbb meghalnak”), illetve a feldolgozatlan megalázottság: „Azt a pofont nem tudta senkinek sem visszaadni.” A Villanyvonatban – az előbbihez képest kissé modifikáltan – az anya iránti szexuális féltékenység játssza a főszerepet, amikor is a kórházi ágyon fekvő férfiban dührohamot vált ki gyermekkora egyik emléke: „Hát persze, az ajtóval van a baj. Már akkor, mindjárt a legelején. Kívülről zárták rá az ajtót, őt zárták ki, s az angyali mama közben a másik szobában… Csipkés, fehér bugyija volt, rózsaszín szalaggal volt átkötve a térde fölött. Talán a mamának is… És amíg ő gyanútlanul a villanyvonattal játszott…” Nem mellesleg, a bezárt ajtó motívumát Monoszlóy klasszikus pszichoanalitikus módon zárja le, amikor a novella 166

monoszlóy szignóval: Slovenské pohľady. Irodalmi Szemle, 1964. 3. sz., 251.

70 utolsó soraiban a hamleti frusztrációt pszichoszomatikus betegségre vezeti: „ÉS MEGBÉNULT A LÁBA BIZONY BIZONY ÉS MÉG ELŐBB KIFOSZTOTTÁK RÁSZEDTÉK KICSUKTÁK AZ AJTÓN” (az eredetiben is csupa nagybetűvel írva). A Rendkívüli ember című novella második fele, miután véget ér a Fontos Ember abszurd karikatúrája, úgyszintén pszichoanalitikus mozzanatra épül. A magát egy újonc firkásszal hazakísértető szép riporternő olyan gonosz tréfát űz a fiatalemberrel, hogy az kielégítetlen és megalázott vágyában leissza magát, majd rálő kollégáira, ráadásul apakomplexustól is szenved, hiszen dühe csúcspontján „egy fehér szekrény kontúrját” látja, egy szekrényét, amelynek tetején tízéves korában térdepelt, miközben „apja a szekrény előtt kiabálta: Jössz le azonnal”. Az Agyaggalamb-lövészetben is hasonló történik: egy Erik nevű fickó meggyilkolja, a nő felkínálkozására zavartan reagálva néhány lépésről hasba lövi a vörös hajú Szonját. Egyikük sem őrült, csak az erős szexuális elfojtás tudati határállapotot vált ki belőlük, az elfojtás okozza agressziójukat, azért válnak bűnözővé. (Ez utóbbi motívummal három Monoszlóy-novella is készült: a Séta, a Boldizsár evangéliuma és az Agyaggalamb-lövészet.) Monoszlóynak ezek a figurái bizonyos apró elmeállapotbeli deficittel rendelkeznek, ami aztán tragédiához vezet. Hősök, akik egy olyan keskeny mezsgyén sertepertélnek, amely már nem a normalitás felségterülete, de még nem is a patologikusé, olyasféle senki földjén, ahonnan például Salinger lelkei indulnak halálosan békésen főbe lőni magukat, mondjuk az Ilyenkor harap a banánhalban167. Az író utal is erre egy helyütt: „Valahol a kívül-belül mezsgyéjén balanszírozom.” (A Csillagóra fülszövegében olvasható.) Ahogy a modernista stílushatásokat sem önmagukért alkalmazta Monoszlóy, úgy a pszichoanalitikus elemek sem önmagukban, tisztán bukkannak fel. Ego és szuperego helyett az ő kulcsfogalma a félelem mint modern eredetű metafizikai elmebetegség, olyan állapot, amelyben az embereket csak idiotizmusuk foka különbözteti meg, s amelynek közege olyan, mint a nyugtalanítóan egyforma házakkal zsúfolt széles utca, amelyből „nem lehet kimenekülni” (Tetszhalott). A Sivataggal kezdődően egyre gyakrabban bukkan fel a monoszlóys magány új helyszíne, a zárt ház/terem vagy ajtó nélküli helyiség, sőt az író innentől kezdve nagy tudatossággal olyan környezetbe helyezi a cselekményt, amelyben eleve kikényszerítheti a bezártságot: bezárt szobába (Nem történik semmi), zárt intézetbe („rácsos kórházi ablak” – Fifike), zárkába („Mindenki börtönben ül, de ha az ember elindul, keresztül tud lépni a falakon” – Hallucináció), börtönudvarra (Bóbita), még az úszót is „falak veszik körül” (Halak napján), intellektuális börtönbe („Mindenütt fal veszi körül. Nem tud kiszállni. Szorongó érzés töltötte el” – Közöny), esetleg valós falak közé („Reggeltől estig azt a poloskafoltos falat bámulja” – Hallucináció). A Minerva baglyaiban azután tökéletesen egyértelművé válik a négy fal metafora volta: „Amikor Johny Kay abba a bizonyos belső udvarba került, amelyet négy oldalról magas sárga fal kerített be – de hát minden belső udvart így vesznek körül a falak.” A Sivatagtól Monoszlóy egyre gyakrabban beszél a bezártság magányáról, amely leginkább afféle magasabb rendű valóságfelfogáshoz, tisztább látáshoz hasonlítható, ahogy csak akkor lát az ember, ha elmélyülten gondolkodik vagy ha álmodik: „A másik oldalon eltűnt a szoba kivezető ajtaja” (Nem történik semmi); „Minden egészen máshol történik, túl a cselekedet rácsain”; a véres vatták közt „Nelli nem találta meg a kincset” a nőgyógyászai klinikán (Hallucináció); „A szoba közben 167

Salinger, J.D. Kilenc története, benne az Ilyenkor harap a banánhal, 1966-ban ban jelent meg magyarul. A könyvről az Irodalmi Szemle 1967. 2. száma közölt recenziót Duba Gyula tollából a 168–169. oldalon.

71 egyre zsugorodott” (Elefántháton a Keleti Károly utcáig) – valóban sokszor utalva talán Marcel Proust hangszigetelt világára. Bizonyára nem véletlen, hogy a Sivatag utolsó írása, lényegében az 1960-as évek termékeny korszakát lezáró novellája, a Sárga ház triplán „zárt helyen” zajlik: a lakásba és elméjének megkavarodott világába bezárt fiatalembert a történet végén zárt intézetbe szállítják. A Sárga ház maga a legtökéletesebb bezártság, vagy, metaforikus olvasatban: olyan szellemi izoláció („Akkor határoztam el végleg, hogy felhúzom a falakat”), olyan univerzális tudat-Ház, amelyben a Pince a múlt, a Földszint a jelen és a Tető a jövő. A Sárga ház nemcsak azért pszichoanalitikus novella, mert az egykori neves magyar pszichoanalitikus orvos, Hollós István Búcsúm a sárga háztól címen adta ki emlékiratait (a Csillagóra fülszövegében Monoszlóy leírja, hogy a Sárga Ház, vagyis a lipótmezei elmegyógyintézet, egyik fiatalkori emléke), és még csak nem is azért, mert anyakomplexus-motívumának sehol másutt, csak a Ferenczi Sándor-féle thalasszális regresszióban van párhuzama: „Óvatosan visszabújnék a mama hasába... Mária úgy néz rám, mintha azt akarná, hogy a hasába bújjak” (Sárga ház), hanem azért, mert írónk a modern nyelviség és a modern irodalom egyik alapvető lélektani összefüggését fogalmazza meg: „A legfontosabb dolgok a tudat mélyén hallgatnak, és azokról nem lehet beszélni. A legfontosabb dolgokhoz nem lehet kitalálni a szavakat. A legfontosabb dolgoknak nincs is nevük.”

IV. 1. MONOSZLÓY TOPOSZ-SZÓTÁR Az alábbi szótárba olyan szavak, kifejezések kerültek, amelyek valamilyen okból jellemzőek Monoszlóy Dezső írásművészetére, esetleg az összkép szempontjából tűnnek lényegesnek. ANTIKVITÁS: Az első kötetekben nincs nyoma; később XVIII–XIX. századi szerelmes póz (Antik kívánság), antik flóra (borostyán) vagy antik alakok: Dionüszosz, Aphrodité, íjas Erosz formájában bukkan föl. A Tűzről című vers az emberiségnek tüzet lopó „régi titán”, Prométheusz történetét dolgozza fel. A későbbi kötetekben (főleg a Csókban) sok a mitikus név: Zeusz (többször), Jupiter (többször), Ámor (sokszor), Szaturnusz, Danaé, Leania, Hermadiosz, Ikarusz, Eurüné, Ophiron, Nimród, Vénusz, Szép Helén stb. APA- ÉS ANYAVERSEK: A korai versekben sok név felbukkan: Annuska (Meghalt a kán), Terka (Hop), Stüszi vadász (Búcsúszó), még Charly, az erszényes egér (Geometriai

72 következmények) és Muki, a kandúr (Rákászó) is, ám az apa vagy az anya képét sokáig nem leljük. Elég későn bukkan föl először az anya: „te is Benjamin / kit dédelgetett / egy felnőtt asszony / most csontváz / kezével hívogat / a csillagokra / hogy felakasszon” (Benjamin). Általában a későbbi versek több családi reminiszcenciát tartalmaznak: például „mentében én / nehéz brokátban szépanyám” (Gazella lány). Viszonylag sok családi kép található a Csak egyszer élünkben: előbb a Nagyanyó meghalt című versben, rögtön utána egy vers az anyához egy ódába rejtve: „szívemtől szívéig / fussál el mesélőn” (A szélhez), majd az Apám emléke, amelyben a költő önkritikával állapítja meg, hogy „Bányászt, gulyást és / fejőnőket” már dicsért költemény, ,,De az ihlet [...] egy szürke árnyat / meg se látott, / ki csöndben ült / és nem vitázott, / aktákba hullva” (Apám emléke). Talán a szülők jelennek meg különös formában az Óriásdaru című versben: „ott lógnak ők is / egyszerre Ketten”, majd a Rejtélyben: Mater semper certa est (az anya mindig bizonyos). A szülők további késői említései: „a rég koporsóba süllyedő emlék / hogy valamikor helyén az apja állt” (Hinta), illetve „anyám ölében / ülnék újra / ő biztatna / így lovagolnak az urak / így meg így a parasztok” (Gutaütöttek balladája). Említésre méltó, hogy a bármilyen formában felbukkanó gyermek vagy felnőtt játékai szinte mindig szellemi játékok: Capitally, Sakk, Roulette (novellacímek) stb. BAGATELL: A csekélységre, jelentéktelen képekre épülő versikék végigkísérik a költő egész életművét: „Oly zöld színű és kék a tó / a fű puha, és csuda jó / rajta a bukfenc” (Játék a szenci tónál); hasonló alappal bír a Terézke, a Süt a nap, A jelen idő anakronizmusa stb. A rengeteg példa közül kiemelkedik Charly, az erszényes egér esete, aki leszokott a sajtevésről (Geometriai következmények), valamint bagatell akrosztichon-félére (ÉVA) épül a Trapézkodik a szerelem; már-már blőd a Szeretlek egyik hasonlata: „Szeretlek, mint atommagot / a világ kezdete.” BUDAPEST-, HAZA- ÉS VÁROSVERSEK: A korai versekben nincsenek ilyen utalások. A Csak egyszer élünk-ben az Első szerelem helyszíne talán Budapest: „és ott ülünk együtt, ott a híd alatt, [...] sok sok csipkehegy / úszik és zajlik, táncol a Dunán.” Budapest konkrét megnevezései versekben: „megszülettem egyszer régen Budapesten” (A holnap hitével); „Már régóta nem voltam itt [...] a léptem lesték / a pesti esték, / s budai utcákon” (Sok év után); a Margit-híd (A sejtek monotomániája). A Siéna pálenában kétszer említődik Pest: „Persze, a kétségeimre biztosan kaphatnék választ, és elmehetnék Pestre az akadémiára”, illetve: „Baj, hogy nem tudod, hova mész. Hogy az ördögbe, hogy nem tudod? Pestre, hogy megtanulj összeszorított fogakkal dolgozni, ahogy én?” Egy megnevezetlen, háború sújtotta nagyvárosban bolyong A milliomos halála negyedik részének főhőse. További helyutalások: „egy Duna menti csárda” (Felebarátommal beszélgetek); Szenc és Érsekújvár a Játék a szenci tónál, illetve az Utazom című versekben; „Jártam Athénben, Prágában, Bécsben, Bajcson” (Dialógus önmagammal); Tibet hómezői, Loch Ness (Fohász a szerelemhez), Újvidék, Kanizsa, Kassa, Velence (mind a négy az Éjjeli rorátéból) stb. Mindezekkel szemben áll az a tény, hogy prózai műveiben a helyszínek: szállodák, utcák, lakások, kávéházak mind-mind imaginárius terek. ELEFÁNT: Az elefánt Monoszlóy világképében a megismerhetetlenség filozófiai példájaként is megjelenik: „Alighanem a dzsainistáknak van igazuk, akik a világmindenséget ormótlan elefántnak tartják, amelynek vakként ki-ki hiába tapogatja részeit, nem tudni, hogy elefántot tapogat” (A gödölye dicsérete), azonban gyakrabban az idő végességének, a nem kívánt, de bizonnyal eljövő halálnak a metaforikus megfogalmazása, mint például A kitapinthatatlanság balladája, az Aranykor, A szánalom születése („dumdum golyóval ledöntött vastagbőrű”), a

73 Bábel, az Elefánt, a Megfigyelés, a Thaiföldön stb. versekben. Az elefánt-motívumra épül a Dzsungelálom és a Pesszimista litánia: „Hindu mesék fehér nőstény elefántja / ez az első lepel, / hulljon le Rólad!” – ez utóbbiban az én-tudat hét alteregója közül a legelső az elefánt. Az Elefánttemető című novellához hasonlóan az Elefánt című vers az elmúlás komplex metaforája. Miután az elefánt az árba fulladt: „az árból már csak ormánya trombitált az égre”, akkor a „szúnyognyi tüskésfogú kolibri mindennapok” a „teteméről elszálltak végül és kerestek egy orkánra horkanó újabb elefántot” (Elefánt). Az elefántot időnként mamut vagy víziló helyettesíti: „Jön a mamutcsorda rátipor a kertre” (Megy a gyűrű vándorútra); „Sárkány motozott a reteszen / ablakom előtt rohant egy mamutcsorda” (A jelen emléke); „Halott anyámat ráncba szedtem / ó legyen átkozott minden vízilovak őse”; „jobb ottan a víziló mennyben?” (Beszélgetések), amelyeknek a képes jelentése ugyanaz, mint a nagytestű és emberi léptékkel számítva különösen hosszú ideig élő elefánté. ELREJTÉS: A beszélő/narrátor identitásának elrejtési szándéka végigkíséri Monoszlóy egész művészi pályáját. A halálom főnév birtokos személyjele erős személyes érintettséget sugall A halálom utáni napon-ban (a címlapon a cím kisbetűvel szerepel, mintegy a szövegből kiragadva, sugallva, hogy nincs kezdet és nincs vég), a regény mégsem én-regény. Az elrejtés nyelvi formája érhető tetten a második fejezetben, ahol a halott Gáborra emlékező Csenge többszörösen váltogatja a szerepeket s ezzel együtt a beszédmódokat. Hol magukról emlékezik, magát én-nek, Gábort te-nek, magukat mi-nek nevezve („Beláthatod. Igazán keveset. Ami az utazást illeti, azért elég messzire eljutottunk. A fél világot összekóboroltuk”), hol magához beszél vagy magát kérdezi magát te-nek, férjét pedig ő-nek nevezve („Miért szakítottál vele? Azért, mert Gábor romantikus racionalista. [...] Alkalmazkodni kell, úgyis annyit, amennyit én alkalmazkodtam hozzád és másokhoz”, váltakoztatva ezzel mind a narrátor személyét, mind a megszólított nyelvtani alakját. A regényben az egyes szám első személy rendszerint az éppen aktuális narrátort (Júliát, Csengét, Élet Mihályt) jelöli; néha azonban a helyzetből eldönthetetlen a szereplő kiléte, vagy pedig a valóságos író személyére szűkül a kör, mint például az Élet Mihály halott macskájáról szóló részletben: „(Élet Mihály) azt álmodta, a macska kimászni próbál a föld alól, de a muskátlis cserepek nem engedik. Talpa alatt kaparászni kezdett az aszfalt. [...] Erzsike mérgezte meg patkányméreggel. Az nem öl olyan gyorsan. Alighanem strichinnel keverte. Darázs csípte meg a nyelvét, attól fulladt meg. Gyakran előfordul. Nem etette túl? Attól megpattan a szíve. A macskákat hetenként egyszer koplaltatni kell, különben elhíznak. Nekem három is van, de egyik se kövér.” Ez a nyelvi játék a narrátor elrejtésének eszközeként egyben az elidegenítés technikája is, melynek eredményeként érezhető, hogy az írónak semmi köze nincs ehhez a megnevezett halotthoz, aki egyébként sok tekintetben az őhozzá hasonló attribútumok hordozója. Ez a fajta változatos nyelvi játék a mindennapok valós helyzeteinek heterogén nyelvhasználatára játszik rá, amely „olyan, mint az öltözék, amely alatt valami sokkal lényegesebb rejtőzik. Ez a lényeges egy rendszer, egy olyan alapvető struktúra, amely minden emberi nyelvi megnyilvánulást vezérel, és ezért voltaképpen a szubjektum alapvető formájaként fogható fel”.168 EMIGRÁCIÓ: Monoszlóy Dezső életét végigkísérik a kényszerű helyváltoztatások. Mind közül 1968-as „disszidálása” a legélesebb határ addigi s az utáni élete között, nemcsak életrajzi érelemben, hanem munkásságát tekintve is. Amikor 1990-ben arról kérdezték, milyen érzés volt mindössze hatvan kilométer távolságból húsz éven keresztül odaátról rálátni Pozsonyra, ezt 168

Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Osiris Kiadó, Budapest 2001, 141.

74 válaszolta: „Egyszer sem jöttem el a határ közelébe azért, hogy rálássak Pozsonyra, ahol a lányom él, akit húsz évig nem engedtek ki hozzánk.” 169 Az emigrációra szó szerint nem sok, talán féltucatnyi verse utal, megváltozott élethelyzetét azonban csalhatatlanul jelzi, hogy 1968 előtti kirobbanó alkotókedve az 1970–1980-as években látványosan megtorpant. Az emigrációs versekből egyrészt önnyugtatás hallatszik, tudniillik az emigráció, az ő szavával: emigrácionia, nem más, mint földrajzi elhelyezkedés (Földrajzi elhelyezkedés). Másrészt, s ez a gyakoribb, az emigráció azonos az idegenség érzetével: „a Duna messze van, / neonfényekkel átszúrt torkaink / német szót sípolnak szótalan / [...] Savoyai Jenő lovával tegnap / pertut ittunk, tanúnk az éj. / Miért jöttél? – nyerített rám. / Fityiszt mutattam – annyiért” (Bécsi elégiák); „olyan volt mint halottak napján / a síri mécsek meddig élek? kérdeztem tőlük meddig élek / ez ismeretlen rengetegben?” (Wien, Wien, nur du allein). Bizonyos versek egyenesen kétségbeesett hangon szólnak a hontalanságról: „a Szent István Dóm közelében [...] tarts ki amíg a habok elvonulnak / az ég kék ha esik akkor is [...] egy galamb még a pingvinek szigetén sem / akasztja fel magát” (Galamb-história); „a hontalanság nem elég!…Neked nincs átkod árván egyedül se / te azért utazol hogy tiszta légy” (A repülőhalak nem sírnak). A sehova sem tartozás érzése („csak annak jó, / ki senkié se” – Szliácsi fürdő), amely korai verseiben és novelláiban tetten érhető, öregkorára köztes pozícióvá változott: „nem fájna hogy kelet se ért meg nyugat se ért meg / hisz magam vagyok kelet s nyugat” (Nyugaton). Noha a bécsi emigráció alatt megtanult németül („németül ma már talán jobban beszélek, mint szlovákul”),170 Monoszlóy – Márai Sándor állhatatosságához hasonlóan – következetesen magyarul írta műveit. Ennek a határhelyzetnek, a Keletről való származásnak, de a Nyugaton való élésnek „tudathasadásos” helyzetét legszebben a Nyugaton című vers tükrözi. EROTIKA: Korai erotikus költeményei, például „Ruhádat rántsd le / rajta, csókolj!” (Hát nem érted?), az 1960-as évek erotikus ébredésének időszakában s azzal összhangban születtek, de azoktól időnként bátorságukkal, szókimondásukkal különböztek: „mint haldokló hattyú nyakán a mély seb / oly rőt tátongás öledben a kéjnek / vérszínű alagútja” (Szépséged borzalmáról). Az Ölelj meg, néger éj a XIX. század végi baudelaire-es erotika jegyeit viseli magán, de annál finomabb, érzékibb (ölelj-ölelj, öl-öled, szenvedély, meztelen, izgatva, kebel, öled kelyhében ringom én stb.). Meglepő alulretorizáltságot tapasztalunk a Lódalok ciklusban: „sudár kemény tagom a csillapíthatatlan […] / csődör-éhnek volna étke”, ami általában nem jellemző Monoszlóy költészetére. Kései erotikus költeményei közül említést érdemelnek a Tus alatt, a Szent Lucia négyes, a Csalogató, valamint A megcsömörlött című modern virágénekek. Tarján Tamás megfogalmazásában: a Monoszlóy képviselte erotikus líra „intellektualizált erotika, illetve erotizált intellektualitás”. GYERMEKVERSEK: „A gyermek- és ifjúsági irodalom terén Monoszlóy Dezső szintén említésre méltót alkotott. Gyermekverseivel a csehszlovákiai magyar irodalomban elsőként képviselt egy olyan gyermekverseszményt – már a hatvanas évek közepén –, melynek szélesebb értelemben vett meghonosodására csak jó egy-másfél évtizeddel később került sor. Abszurd és groteszk nyelvi és elmeleleményei, a gyermeki képzeletvilágot felszabadító gondolati és nyelvi kalandozásai, játékai a Weöres Sándor-i és a Tamkó Sirató Károly-féle gyermekversek rokonává avatják Monoszlóy gyermekdarabjait.” 171 169

Keszeli Ferenc: i. m., 6-7. Uo., 6. 171 Tóth László: Egy közép-európai író, i. m., 1994. január 17–23., 20. 170

75

IDŐ ÉS IDŐTLENSÉG: Ismert alkotáslélektani jelenség, hogy a költő vagy elbeszélő időszemléletében a múlt felértékelődik. E tételből kiindulva megállapítható, hogy Monoszlóynál semmi mással, csakis a gyermekkorral történik efféle retrospektív idealizáció. Az idővel nagyon szorosan összefüggő említések: a történelmi jelenségek (A bemocskolt fóliáns); az öregség (Öreg madarak) vagy a félelem az öregségtől („ellensége vagyok a kopasz időnek” – A fésű); a bizonytalan idődimenzió: ,„csak egyszer élünk” (Hát nem érted?); az idő múlása: „új küszöbre hág a mennyasszony / a vőlegény fiatal apa öreg apát temet” (Velencében); az idő megragadásának vágya: „hatalmat adj a pillanat felett” (Hatalomvágy; Az idő dimenziójában); az időtlenség: „rokon vagyok a varjak énekével” (Rablóének) vagy „az idő nem rémítette a festőt” (Idő és műalkotás); az idő mint egzisztencialista probléma (pl. Idő és műalkotás; A Jelen piramisán); a ,,honnan hová” gondolata: „A neandervölgyi barlangból [...] egy távoli csillag barlangja felé” (A sejtek monotomániája), illetve a halál inverz szempontjai: „mennyien fognak születni még”; „az örök születés és örök halál / az ellentétek riasztó lánca / s mégis egymás fogaskerekébe kapó kereke” (A perpetuum mobile születése); „Ötven évig élt / Valamivel tovább a teste / Az emléke még tovább / a csontváza túlélte azt is” (Némi anakronizmus). Az analepszisek és prolepszisek bonyolult játéka figyelhető meg, amit az időre vagy annak fragmentumára alkalmazott nagyszámú metafora kísér: „Ágakkal elfedett mély tó a pillanat” (Pálmalevélneszt ver a szívem); „Múltamhoz kezdtem menekülni vissza” (Múlt és jövő); „tér és idő stoppolófáján feszült a szétszakadt harisnyám” (Levél II.); „a jelen fűrésze reszeli az emlék peremét”. Az időtlenség metaforikus alakjai Monoszlóy szövegeiben sok helyen felbukkannak, például egy „évek óta ötöt mutató villanyóra”, vagy elefánt, illetve teknősbéka mint a hosszú élet jelképei formájában. Az időtlenség szabadsággá transzponálódott metaforája a befejezetlen ház költői képe: „Egy épülő ház hatalmas előcsarnoka más, ha közepén ülsz, a háztulajdonosok által neked biztosított egyetlen széken. [...] Nincsenek ablakok, ajtók, a tető csak félig készen. Mihály tekintete égig húzódhat” (A halálom utáni napon), ami egyben a vágyott – mert előrelendítő – beteljesületlenség metaforája is: „Mihály azóta is sokszor eljátszott a megnemtörténttel. Még soha nem volt több nővel egyszerre, így azután végig lehetett élvezni annak minden elképzelt részletét. A tetejébe semmibe nem került. A beteljesült kéj elnyeli, a be nem teljesült megsokszorozza az élvezetet” (A halálom utáni napon). Többszörös metaforikus olvasatot tesz lehetővé A halálom utáni napon negyedik fejezete, amely egy kertben kezdődik, s lényege az idő mérése pusztán biológiai szempontból, bár nem minden ironikus felhang nélkül: „A dolgok jelentősége amúgy is szétszálazhatatlan. Hadd meneteljen a múlt”, illetve „Még szerencse, hogy a pólyanadrágban maradt ürülékkel utólagosan nem kell elszámolni”, aminek ellenpontja egyértelműen a történelmi léptékű idő: „A királyok születés évszámaival azonban nem tudtam mit kezdeni” (A halálom utáni napon). ISTEN, ISTENKÉP: Monoszlóy költői világát alapvetően ateista-racionalista elemek uralják: „Mohón tanultam / válogatva Később [...] sohase hittem / mindig tudtam” (A tudásról). Istenképe meghatározóan torz vagy gúnyos: „kacagnak rajtunk / szappanhabot fújó istenek” (Illúzió), többségében a keresztény vallásosság külső kísérőelemeiből áll: „a folytonosság / úgy oszt áldást / mint pap az ostyát” (Rákászó), és nem hiányoznak belőle bizonyos bibliai passzusok durva parafrázisai sem: „Kuss víz” (Az imádság születése). Istennel szembeni éles szkepszise nyilvánul meg például az Örvényben című versben: „Öreg isten, őszszakállú, / azért isten, mert tán nincsen?” Ugyanakkor, ha tekintetbe vesszük Monoszlóy katolikus neveltetését, nem meglepő a költeményeiben található sok expressis verbis vallásos utalás: „Ágoston lelke bennem háborog, /

76 s nem Lyra Christiana ez, / [...] az új tanár még nem tudom ki lesz?” (Ágostonnal a tengerparton). E kettősségre jó példa a Csak egyszer élünk című kötet, amely jó pár kimondottan ateista verset tartalmaz (pl. Eppur si mouve), de amelyek mellett különös módon Mária-himnusz parafrázisa áll (Üdvözlégy, ember), hogy aztán mindezt megfejelje a kötetzáró Csak egyszer élünk ateista zárása: „hiú hitem [...] eljut végre egy földi hittanig.” A Virrasztó szerelem versei közül említésre méltó az önvallomás jellegű Ki közel negyvenéves című vers következő sora: „hitetlen / sem voltam a hívőknél gonoszabb.” A Töltésszimmetriában nem találunk istenes verset, a Csókban pedig a vallásos kiábrándulás a meghatározó: a Fohász a szerelemhez első tíz sorában a csalódás rémlik föl: „Annyira fohászkodtam már”, felsorolva Zeusztól „az ördögi nagyherceg” Luciferen át minden világvallás atyját. IZMUSOK: Novelláihoz képest Monoszlóy lírájában jóval visszafogottabban alkalmazza az izmusok eszköztárát; meghökkentő szürrealista jeleneteket: „Piros füvön legel halványkék tapír” (Tahomej), expresszív képeket: „vér folyik a tejcsöbörbe” (Jő a számum), „vért nyálazó sünök” (Ilyen csárdást) – mindkettő háborús vers –, vagy ugyanannak a jelenségnek több szempontból, szinte egy kubista kép technikáját idéző módon történő ábrázolását a Szereposztásban: „kitart-e a mellény / a roppant potrohán / vagy mégis szétreped? / ezt gondolta aki a kottát lapozta / ő énekelt.” Az 1960-as évek irodalmára jellemző groteszk fölbukkan versekben meg novellákban is: „Vettem egy hatszögletű gramofont / hatszögű lemezen / hatszögű tű / gyököt von” (Papagáj románc). A technikai világ iránti csodálat tükröződik a Materialista ámulat című versben, és számos más vers szókincsében: űrhajó, kozmikus sugárzás, kaszkádzápor, Celsius-fok, pionok (pl. A felfedezés perspektívájáról). Csanda Gábor a költő lírájának abszurd vonásait tartja lényegesnek, az idős Monoszlóy költészete pedig nemcsak a posztmodern gúny jeleit mutatja (pl. Levél), hanem az izmusokból való kiábrándulásét is: „Irkafirka / ákombákom / de én nem adtalak el soha / sem kubista / sem futurista képnek / az izmusokon túl terítettem elédbe gyékényt” (Ákombákom). Korai novelláinak expresszionizmusa csak ritkán tér vissza úgy, mint például A halálom utáni napon című regényében: „Ordítani kellene, félelmetesen, ahogy a megostorozott állatok.” MAGÁNY: Már Monoszlóy korai versei a megszüntethetetlen magány érzetét evokálják: „miként siratja el másokban az ember önmagát” (Kodály). A későbbiekben egyenesen magányosság-eposzokról lehet beszélni: „magányom csöndjéből inhalálok” (Legenda); „magányom 27. emeletén” (Nyugaton); „jól eldumálok a tökmagokkal” (Lírai részletek egy agg tökmagárus naplójából). Jelentős számú Monoszlóy-versben a magány a szerelemhez kapcsolódik: „Minden út magányos / időhöz kötve / nemléthez vezet / mindegy hogy elengedem / vagy fogom a Kezed / különbség mégis / érintésed” (Az út magánya); „kis kertben egyedül ketten / messzebbre érni úgyis lehetetlen” (Szigliget). Nagy biztonsággal állítható, hogy a képzelt vagy valós magányra, esztétikai értelemben az interiorizált költői párbeszédekre, Monoszlóynak alapvetően emberi-költői alkatából adódóan, alkotókedve ébren tartásához van szüksége; Szörényi László ugyanezzel kapcsolatban „a végzetes és katasztrofikus hangulatot” említi Monoszlóy legjellemzőbb saját hangjának. 172 METAFORÁK ÉS METAFORIKUS NYELV: Monoszlóy költészetére általában jellemző a metaforikus fogalmazás. Metaforákat az esetek döntő többségében terjedelmesebb verseiben találunk: „fekete moszatszakállal hasal az alkony a fákon”; „az éhség fehér bárányszőre”; „a 172

Vö. Szörényi László: Monoszlóy Dezső laudációja. Europa-Club, 2003. 11. sz., 173.

77 bizalmatlanság nyulánkos varangyát” (A rengetegben), formailag pedig teljes metaforaként: „A bánat is csak tarka rongy” (Szerecsenvígan); öreg emberek mint „könnyes, öreg madarak”; „az élet, ez a hű tehén” (Ilyen csárdást); „a halál cigánylány / fekete vérmes szívtépő Carmen” (Helyettem-mondandó). Az időre vonatkozó sok metafora mellett gyakori metafora-góc: a dzsungel, a rózsa és a villamos, amelyeknek a jelentése rendszerint több versen keresztül bomlik ki. A Kifelé nézz („az Én dzsungele”) és a Nakonxipan altató („dzsungele az ébrenlétnek”) című versek mellett a lélek mint dzsungel kivetülése leginkább a Dzsungelálomban figyelhető meg, amelynek harminckét sorában közel egy tucatnyi szókép van: „hasamba bújtak éhes tigrisek”; „kolibriszárnyon szállt a gondolat”; „hátamat vakarták nősténypárducok”; „a letört gally helyett kígyók feje nő” stb. A rózsa (Nézd, egy rózsa) több versben felbukkanó metafora, melynek jelentéskörét nehéz lenne pontosan behatárolni; a rózsa az „álmod része” a Nézd, egy rózsa s a Hallod, egy rózsa című párversben, majd a motívum további kibontása a Kerestelek: „Érted szimatoltam a rózsák szirmát / a mocsár fenekén”, ám csak néhány verssel később válik valamennyire érthetővé: „A rózsabokrokon / egymáshoz hasonlít minden tearózsa” (Emberbotanika). A villamos, amelyről több novella és vers is szól, az egyik legjellegzetesebb Monoszlóy-metafora: „Egy ember nevetett a villamoson / eddig még sohase tűnt fel ennyire” (Egy ember nevetett); „megvénült kamaszra / ki a villamosok között ugrál... Mert sok a villamos / elfutni úgyse lehet / tra-lalla-lá... számold a villamosokat / s légy irgalommal hozzá / mielőtt még a kerekek alá kerül” (Modern verkliszó egy forgalmas útkereszteződésnél). MINIATÜRIZÁCIÓ VAGY ENNEK ELLENTÉTE: Már a kezdetektől, a Gombostűk háborúja kötettől észlelhető az a költő által kedvelt tendencia, hogy a világ jelenségeit mesei módon lekicsinyítse vagy fölnagyítsa: „Ha bábukat keresnék, / nem látnám a táblát, / a kockákon csoszognék én is” (Vakszimultán), illetve „Én vagyok, ki arra buzdítalak, / hogy óriásként az óceán elé hasalj, / s idd ki a tengert” (Kíváncsiság). Az efféle dimenzióváltás egyik célja a szubjektív észlelés, érzékelés kivetítése, ami egyben a szürrealizmus rokonává teszi a jelenséget. További példák Monoszlóy verseiből a miniatürizációra: „Egy vödörnyi víz” mint „liliputi csöpp korcsolyapálya” (Csúszkáló); „lehetnél-e a csigaházam” (Leánykérő), vagy a nagyításra: „Óriás zsiráfok húzzák a hajót / lábuk alatt gleccserek” (A nagyképű); „Valahol lebeg egy óriási négyszínű fagylalt / diós puncsos mandulás banános” (Fagylalt). Az Aranymecset I. sorai: „Az aranymecset / melyet a szellemes és titkolódzó ecset / a kép jobb sarkába festett” a képbe való beolvadás, a vele való kismértékű azonosulás izgalmas lehetőségét rejtik, s egy tőről fakadnak A szerelem öt évszaka-beli Japán szerelemmel, amelyben egy Pierre Bonnard-festmény elevenedik meg egy előtte ácsorgó úr fantáziájában. Karikatúraszerű miniatürizációt találunk A halálom utáni napon című regényben is: „A pohár szélén gonosz manóként közös ismerősük ugrált”, valamint: ,,Van egy íz. A málnaszörpre hasonlít. De csak eleinte, ha az orrod hegyére ül, s beleszimatolsz, mozdonyszagúvá változik. Befőttes üvegbe költözik az állomás”; másrészről egy jelenség természetellenes felnagyítása figyelhető meg az alábbi sorokban: „Ezt motyogta egyébként éjszaka is, már mély álomba merülve. Ott azonban hiányoztak az asztaltársai. Egy hatalmas kövön ült, sziklás vidék közepén, ő maga is hatalmasan. Lába előtt parányi vízcsepp csillogott, abba akarta beledugni nagyujját, sehogyan sem fért bele” (A halálom utáni napon). A miniatürizáció jelenségét gyakran a gyerekkorral kapcsolatban tapasztaljuk írónknál, miként A milliomos halálában is: „Parányi lényeken törtem a fejemet, olyanokon, akik nekem szolgálnak, kihallgatják osztálytársaim suttogásait s a tanári szobába is bejutnak.”

78 MONDÓKÁK: Nincs kötete monoszlóynak, amelyben ne fordulnának elő gyerekdalok vagy mondókák reminiszcenciái (pl. Ágostonnal a tengerparton; Gyerekkor; Emelkedőn; Ákombákom – „Pont pont vesszőcske / ez itten a fejecske”) stb., aminek számos helyen nyíltan bevallott oka az aranykor elvesztése miatti szomorúsága: „Mint ki álmában nyúl valamiért, / [...] de az elröppen előle, [...] / ifjúságom szavait úgy hajszolom én most” (Bújj, bújj, zöld ág), „s nincs e parthoz visszaút” (Száraz tónak nedves partján). Gyakran úgy tűnik, az édes gyerekkor Monoszlóy egyetlen maradandó élettapasztalata: „a gyermekkorba totyognék vissza” (Cserebere); „Kár, hogy az utcát most nem lehet / rövidnadrágos éveimhez visszatolni” (Metamorfózis). A mese mint megóvó menedék sok versben bomlik ki nyilvánvalóan: „A mesékhez kéne futni, / ahol az érzés / királyi herceg / mézszagú / csöppségek tarka / buborékot esznek, / ahol gondolán / jár a gondolat, / s e sivár jéghegyek, / melyek most körülvesznek, / Allah végtelen / szakállába vesznek / hermelinné válva / édes nők nyakán” (Látomás a bányában). A Virrasztó szerelemben egész ciklus szerepel nótaszerűen átköltött gyermekdalokból (Ég a gyertya, ég; Száraz tónak nedves partján), és vannak Monoszlóynak versei, amelyek teljes egészében mondókákra-versikékre épülnek, mint például A gazda rétre megy, a Megy a gyűrű vándorútra, a Fagylalt („aki nem lép egyszerre”); több versben a forma annyira túlnő az értelmen, hogy a vers öncélú, tobzódó, minden invenciót nélkülöző szöveggé válik (pl. Cserebere; Út az út; Gyermekjáték). Maga az illúzióvesztés vagy az elveszítés miatt érzett düh nyilvánul meg az Aranykorban: „az egész tegnapi nap hülye mese csak / a mítoszok éjjeliedénye alatt lapul”, amilyen cinikus, szemtelen és szkepticista hangulat a legkésőbbi, 1990-es években írt versekben bukkan föl, például a Caligula-bárban, ahol késni látszik a megváltás, ahol Donald Duck táncra kéri Piroskát, s a farkasok már mind megették a nagyanyókat. A mondókák időnként a pszichoanalízis, a felszabadító nyelvi vallomások irányában mutatnak: „túl értelmes a felnőtt a felfedezéshez” (Ellentmondó kitérő); „A vers mindig / a gyermeki ént kereső kísérlet” (Ellentmondó kitérő), keveredve nosztalgiával: „gyerekként ismertem holt anyámra” (Félig ébren), időnként teljesen visszahátrálva a múltba: „Büszke volt / a szép mamára / ólomruhás katonákra / marklinjére / Schmoll-reklámra / leendő nagyfiú-korára” (Visszajátszás). MUZULMÁN VERSEK: Monoszlóy bécsi korszaka alatt egy sor ál-muszlim verset írt, például Megfigyelés; Illat két akkordban; A hárem zsoltárai; Allah kegyelme („Allah kegyes volt / ezért keresheti Achmed egyben a sokfélét / a szultán sokban az egyet”). A jellegzetes szókincs: Allah, Mohamed, Ali, Korán, kalifa, efendi, hárem, szultán, aga, nagyvezír, minaret, mufti, eunuch, kaftán stb. ellenére e versek témája szinte mindig összemberi indíttatású. Jó példa erre a Kivégzés kegyvesztett janicsárjának kivégzése, melynek során egy egzisztencialista szituáció bonyolódik le. Mivel a legtöbb ál-muszlim vers Monoszlóy emigrációjának első korszakában született, (Aranymecset, Bécsi elégiák: „Nézd a semmi partján / Musil agával ülök itt”), esetleg azt lehet gondolni, hogy a török téma a „máshol levés” érzésének plasztikusabb bemutatására szolgál. NÉPIESSÉG: Lévén Monoszlóy alapvetően urbánus költő, verseire nem jellemző a népiesség, legalábbis a témákat illetően. Forma kérdésében viszont Monoszlóy meglehetősen sokáig és egyoldalúan ragaszkodott ahhoz a fajta hangsúlyos verseléshez, amelyet a magyar irodalom hagyományosan népies formának tart. Tökéletes felező nyolcasokban íródott a Jő a számum, az Ilyen csárdást; a Fohász a hűtlenséghez népiessége pedig 3/3//3/3 felosztású négyütemű tizenkettesben ölt testet. Találunk verset népies szókinccsel: pej ló, far, tótágas, tilinkó (Hopp); falusias-realista a Nemeskér, benne: barázda, kapa, borjú, zab, vagyis a tárgyias-leíró költészet mintapéldájaként felvonultatva a falusi élet didaktikus képeit; de lelünk nála népies természeti

79 képeket is (pl. „te vagy az a fehér almavirág, / akit mindig kerestem” – Fohász a hűtlenséghez). A József Attilára kötődő, majd a Sinka István-i és Nagy László-i népiességre is rájátszó formában íródott Hopp igazi táncütem. Annak ellenére, hogy Monoszlóy kedveli a korai modernség eszközeit, szinte ismeretlen nála a Juhász Ferenc-i népiesség szürrealizmusa, noha a nagyon kevés, ajánlással ellátott vers között az egyik éppen Juhász Ferencnek szól (Atomtitok). A Virrasztó szerelem témáit tekintve kevésbé népies (a forma viszont igen), a Töltésszimmetria után pedig gyakorlatilag szakított ezzel a fajta kötött verseléssel. NYELV, S ANNAK ÁTÜTŐ EREJE: „A mindenség megismerését nem képletekben, / de lomha szavakban / kerestem” (A felfedezés perspektívájáról) – lehetne e szócikk mottója. A nyelviség problémája, a nyelvvé artikulálás írói gondja jelenik meg a Bennem a szóban, s talán e miatt a nyelvi tehetetlenség miatt született Monoszlóy korai költészetében olyan nagy számú bagatellvers, amit időnkén saját maga is címben vall be, mint például az Együgyű tűnődés (ennek kezdősora: „Ma kék az ég, vagy zöld tán?”). A megfogalmazás nehézségéről szól az Egy boldog nyájról, a Kincset ha kiásnak, A perc rigója, a Bábel („A szavak összezavarodtak”), az Ali és a magnó („a kunkori hangok fejében / bosszantó bukfenceket hánytak”), hátterében pedig egyrészt a hétköznapok dadogása áll, azaz a mindennapok lelket pusztító monotóniája (Krimi), vagy az, hogy „mindenről írtak / mindent megírtak jobban” (Papagáj románc). Kabdebó Lóránt megfogalmazásában: Monoszlóy költészete a nyelv átfogó erejét tekintve „az ember helyének kirajzolása egy huszadik századi költő tudatában”. ÖNMEGSZÓLÍTÓ POZÍCIÓ: Monoszlóy költészetének jelentős része személyes líra, vagyis a műalkotás alanya maga a költő (pl. Senki földjén). Esetében ez az erős önközpontúság nem annyira az „az emlékezés színrevitele” (Dobos István kifejezése), hanem vagy az önvívódás jele („Befelé nézni elég volt már, / de most kifelé nézz, te ember, / köss békét végre életeddel” – Kifelé néz), vagy az állandó önmagával való szembesülésé, melynek értelme és célja, hogy az én „színrevitele révén fáradhatatlanul szembesítjük önmagunkat önmagukkal, ami csakis önmagunk eljátszásával lehetséges”.173 Igen jellemző a költőre, amit a Kíváncsiságban tapasztalunk; hat alkalommal említődik az én névmás, melyet négy ige (buzdítalak, kezedbe nyomom, tolom, ültetek) igei személyragja erősít meg. Néhány versben explicit megfogalmazást kap a kettős én: „Ketten magamban / magamban ketten / a történet másik / feléről vitázunk / az elmondhatatlan szövegrész / köröttem / bennem” (Ketten magamban). Az én–te–ő váltogatásra épül a Dialógus önmagammal című vers, melynek kezdete: „– Húsz évig boldog állatként éltél, / aki csak a saját szívdobogását hallja”, majd a második versszak: „– Húsz évig boldog virágként éltem én, / bódító sziromkoromnak illata.”. PSZICHOANALÍZIS: Monoszlóy kapcsolata a pszichoanalízissel elsősorban a rengeteg álomversen keresztül nyilvánul meg. Álommotívumok tucatnyi versében találhatók, például Egy furcsa álom; A tenger; A kéjek istenéhez; Ha megfagy a mese; Fui („mikor a tengert kiissza az álom“) – ez a költő verseinek egyik legállandóbb motívuma. Költeményeiben álom és annak analízise szinte mindig együtt jár, akárcsak A költő és az álom című pszichoanalitikus ars poeticában és programversben, melyben egy racionalista ember vívódik önmagával, és amely vers az analitikus kúrát éppen csak elkezdők leggyakoribb félelmével indít: „álmodni nem jó, / az álomba beszűrődik a tudat világa, / s a gúzsba kötött értelem hiába / feszül ellene tehetetlenül” (A 173

Iser , Wolfgang: A fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia ösvényein. Fordította: Molnár Gábor Tamás. Osiris Kiadó, Budapest 2001, 366.

80 költő és az álom). Ismerve Monoszlóy novelláinak összetett pszichoanalitikus vonásait, határozottan állítható, hogy írónk számára soha nem volt kétséges az emberi lélek efféle komplexitása: „a gondolat [...] / a tudatalatti humuszába túrva / futott előlem” (Nem én játszottam). Teljességgel analitikus alapállású a Pesszimista litánia („Hindu mesék fehér nőstény elefántja / ez az első lepel, / hulljon le Rólad!”), mivel a külső máztól, a tudat(osság)tól próbál megszabadulni benne az én. „Tengerimalacok habzsolják a tudat partjait” – írja költőnk a Levél II.-ben, habár mint javíthatatlan racionalista, időnként dacosan szembeszegül az analízis modernitásával: „Az én világom az éber látomás varázsa, / ahol az ösztön barlangjában / a tudat tart lámpást másnak is” (A költő és az álom). Az idős költő A gondolkozásról című vers záró soraiban komoly kétségét fejezi ki mind a racionalitással, mind az analízissel szemben: gondolat „te hódítod meg a mennyet is nekem, / ahonnan ijedten futnak angyalok, s konok / fajomnak adod az analízis birodalmát, / amelyben a szintézis szíve dobog”. A gödölye dicsérete című kisregényben is elmebetegség – s részben álom – alkotja a szüzsét, ahol Monoszlóy ezt írja: „Az álom racionalizmusa (van ilyen).” A halálom utáni napon című regényben pedig ezt olvassuk: „A halál, a szenvedés, a lemondás, a jóság, a gonoszság, az összes unalmas közhely. Mi hiányzik belőlük? A tudatalatti körhintája. [...] A mélytudat körhintája.” RACIONALISTA POZÍCIÓ ÉS ÉRTELEM: A költő egész életművében az ész és az értelem szószólója. A gondolkozásról című vers, a „küldetés az abszolút igazság felé [...] mert legtöbbet benned csalódtam, / s te voltál mégis minden hitemnek drága kútja” – ez egy mélységesen racionalista ember, s egyben az 1960-as évek jellemző hitvallása. A költőnek ugyanakkor kétségei is vannak e túlracionalizát kort illetően, amelyben „a mitológia haragos istenei / megszelídültek egészen, / s babonátlan koromban / hosszú szakállú legendákon szórakozom” (Leföldelt idegekkel); máshol az Ákombákom sorai („a mindent leleplezés nyegle démonai”) tesznek bizonyságot róla, hogy a mindent leleplezés kísérlete nem lehet sikeres. Mindezek alapján állítható, hogy Monoszlóy költészete árnyalatokban gondolkodik: a kétség mellet mindig ott a bizonyosság, a halál mellett az élet („Az élettel a nemlét felesel” – Papagáj románc), a szerelem mellet a csömör. Két- vagy többpólusú költészet ez, amely időnkét nem átallja önmagát is megtagadni akár egyugyanazon versen belül is, ami talán némileg megnehezíti a befogadást, ám többsíkúságával hitet tesz a költészet teljes függetlensége mellett: „parázna szentség... együtt a jó a rosszal” (Vasárnap illata). RÁDIÓJÁTÉKOK: Az Osztrák Rádió röviddel Monoszlóy Ausztriába érkezése után bemutatta írónk Jackie című rádiójátékát, és ettől kezdve, főleg 1970–1979 között, Ingeborg Teuffenbachhal, Walter Wippersberggel, Ernst Hinterbergerrel és másokkal együtt az Österreich 1 kedvelt szerzője. Az összesen negyvenöt–ötven magyarul írt és németre fordított hangjáték, 174 amelyeket az ORF-en kívül a WDR, a Saarländischen Rundfunk, a Bayerischen Rundfunk, a RIAS Berlin, a Radio Bremen, a Deutschlandfunk, az SFR, a RAI és a Radio Novi Sad sugárzott, szakmai és anyagi sikert hozott szerzőjének. A rádiójátékok és a novellák között vélhetően sok kapcsolat van, lásd például „Ceyloni történeteimet jóformán az összes német nyelvű rádiónál gyümölcsöztettem”,175 illetve a Csillagóra című novelláskötet trópusi történeteit (Gyalogosan az egyenlítő felé; Hány óra van délután kettőkor?; Kő, olló, papír; Híd a Kwai folyón). Megjegyzendő, hogy hangjátékait a rendszerváltozás után is játszották; az 1998–2002-es

174 175

Vö. ,,Soha egyetlen sort sem írt le más nyelven, mint magyarul.“ – Keszeli Ferenc: i. m. Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem, i. m., 60., 64. és 67.

81 időszakban például az Ö1 legalább hét alkalommal sugározta a műveit. 176 1990-ben arra a kérdésre, hogy mit nem írhatott meg odakint, ezt válaszolta: „Mindent megírhattam, de a létfenntartást színvonalasan garantáló félszáz rádiójáték nélkül talán semmit sem írhattam volna meg, hiszen egy ilyen hangjáték annyi pénzt hoz, mint egy hatszáz oldalas regény.” 177 REMINISZCENCIÁK: Monoszlóy első két kötete „félreérthetetlenül a Nyugat líraeszményét, főként Kosztolányi, Babits, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor hatását és egy virtuóz verselési készség kibontakozását mutatja”. 178 A költő-példaképekre tett konkrét utalások azonban ritkák a veseiben, miként az azok portrészerű felvállalása sem fordul elő sűrűn. Egy Kodály-hommage-on kívül („nem mintha te járnál halottaimnak élén” – Kodály) találunk egy hommage-szerű József Attillakölteményt: „Köszöntöm önt József Attila”, amelyben a hitvallás-érzet ritka előfordulására szó szerint is utal a költő: „mert holtakkal pertut eddig sose ittam” (Az ünnepelthez); József Attilaidézet vezeti be A milliomos halála Kertészet című második fejezetét; Csengey Dénes költő – és MDF-es politikus – emlékének ajánlotta a Mélyrepülést. Gyakoribb eset, hogy Monoszlóy áttételesen idézi korábbi költők hangját vagy poétikai eszköztárát. Népiesség tekintetében a korai kötetekben Petőfi a példa, például a Falusi rímek szinte egy az egyben az Anyám tyúkjának ismert falusi idilljét adja vissza a kotlós, a kiscsibék és Miska kandúr képében. A Juhász Gyula Milyen volt?-ját idéző Még nem ismerem – a Juhász-szonetthez hasonlóan – a „látom–hallom– érzem–fáj” paradigmáit követi. Babits-reminiszcencia a Tizennégy sor az ébredésről, Babits filozofikus, hosszú sorait és szigorú rímszerkesztését átvéve (aabbcc páros rímekkel). Radnóti Miklós eklogáinak hangja és formája érhető tetten az Első szerelemben: „No, látod-e, kedves, hogy zajlik, rian?” (az eredeti szövegben is idézetként). Tóth Árpád Lélektől lélekig című elégiájának távoli csillagsugarát és billió mérföldjeit idézi szó szerint A fényhez: névtelen bolygóról ideért sugár, tűnődöm, évmilliók, fényt, mely pislákolva hozzád igyekszik, végtelen sugár. Filozófusok és külföldi költők (pl. Baudelaire) mellett a leggyakrabban emlegetett költőihlető József Attila, akinek szavai nemcsak a Győztes bolygóból szűrődnek ki (harcos értelem, szárnyas gondolat stb.), hanem a De jó volna lüktetése is felismerhető a Születésnapomra során: ,,Születésnapomra én / aligha lepem meg magam” SAJÁT JÖVŐJE ÉS UTÓÉLETE: Különösen a költő késői verseit jellemzi a saját jövőjével való enervált szembenézés, az életmű lezárására való készülődés. Az érzés helyenként az elmulasztott sikereket siratja: „istenem éltem ámen / látod a végén kezdem / hirtelen annyi halálnem / kínálgatja magát / jobb ha időben lekenyerezlek / talán még meg is szeretsz / s ha szépen hazudok / vigyázni fogsz rám” (Helyettem-mondandó); „Fáraszt / rémít a földi utazás? / neved lekopik majd a régi portán / [...] Felismerés ez és nem belenyugvás: / halálig tart az út” (A repülőhalak nem sírnak). Máshol cinizmust rejt az irónia: „ha van menny a föld alatt / ahol nincs poroszló / a paksi temetőben nyugtassák / szomjas csontjaim / ott borospincékbe / zuhan a koporsó” (Kívánság). Lezáró jellegű, szinte epitáfiumszerű a Post futurum: „Nemsokára szoborrá válok / Bécsben / Pozsonyban / Budapesten / kő- vagy bronzszájjal / mondom tovább / a végigmondhatatlant / a megfejthetetlent / nemsokára szoborrá válok / a Nincsenneve utca sarkán / ez az élet közelebb van / visszatérhetnék ha megunnám.” A Hogy is volt? című versben felbukkanó emlékfoszlányok: bölcső, kék szalagok, kövér cselédlány, békésen ropogó tűz stb. a 176

Vö. Die meistgesendeten österreichischen Autorinnen und Autoren im Program Österreich 1 im Zeitraum von 1. 1.1998–31. 12. 2002. Forrás: http://myblog.de. 177 Keszeli Ferenc: i. m., 6. 178 Szeberényi Zoltán: Monoszlóy Dezső 80 éves, i. m.

82 bölcső és a koporsó összemosódását, a kezdet és a vég metaforikus önmagába fordulását sugallják. TÖRTÉNELEM, POLITIKA, TÁRSADALMI ELKÖTELEZETTSÉG: Monoszlóy Siratóvers a felhőkarcolók árnyékában című verse egyike azon keveseknek, amelyekben politika, fegyverkezés stb. bukkan föl, sőt még 1956-is („egy-két ’hazafi’ ötvenhatban”). Fájdalmas cinizmusát tekintve: „a jachtversenyt gukkerező delnő / Goethét idéz, / na nem sokat, csak éppen amennyit illő” – ez a vers Márai Sándor Halotti beszédének rokona, amennyiben a költő maga is siratóversnek nevezi, és még inkább azért, mert Máraihoz hasonlóan az emigráció szellemi pusztító hatását teszi meg központi gondolatává. Néhány konkrét politikai utalás vagy történelemkritika bukkan fel itt az 1960-as évekkel kapcsolatban: fajvédelem, Ku-Klux-Klan, OAS;179 az Árvíz című vers az 1965-ös csallóközi árvizet, az Ilyen csárdást („ide vele le a mélybe”) a második világháború borzalmait és talán a koncepciós pereket rezonálja, az Illat két akkordban pedig a civilizációk ütközését: „A rózsavizet ötszáz buzgó teve hordta / lemosni a vad bűzt Omár mecsetjéről / melyet a keresztes hadak ráleheltek.” Monoszlóy korabeli társadalmi elkötelezettségét illetően elmondható, hogy az 1960-as évekbeli Kelet-Európában a művészetek kényszerű elkötelezettségének viszonyai között általában úgy tekintettek a költészetre, mint a társadalmi élet legfrissebb, legidőszerűbb kérdéseiről gyors művészi információt nyújtó ,,műfajra”. Ezért nem meglepő, hogy Turczel Lajos Monoszlóy egykorú kritikusaként azt kifogásolta a Csak egyszer élünk kapcsán, hogy „életünkhöz, közösségi problémáinkhoz alig van szava, s versei nagy részében öncélúan játszogat az ötletekkel, vagy egyéni, legfeljebb úgynevezett általános emberi problémákat feszeget”. Turczel állítása már saját korában sem volt teljesen igaz, lévén hogy Monoszlóy nem volt indifferens a korabeli politikai eseményekkel kapcsolatban, sőt nem egy mozgalmi-agitatív vers található életművében. Az Ezer Picasso festi az álmunk című vers például lelkes baloldali dal: „eszmék üllője tartja testünk [...] korunk kovácsát híva pörölynek, / lávánk acéllá eddze ki bennünk [...] állunk a vártán, jó szót se várva, / vörös csillagunk fényét vigyázva”; „Szocializmust egyik fogásként / sohase nyeltük sült galamb módra [...] tudjuk és tudd meg: szebbül és szép lesz, / avult hatalma régi koroknak, / gáncsos emlék csak, fel sose éled!” Az 1960-as években fordulat állt be a költő politikai orientációjában. Ennek mintapéldája lehet a Közgyűlésen című vers, amelynek az unalmas közgyűlést leíró részeit élesen ellenpontozzák a versszakok végére illesztett refrénszerű közhelyek: ugyebár, kedves elvtárs; tavaly is, kérem, erről szónokolt; zöld parajként burjánzik a frázis stb. Maliciózus politikai megjegyzések a későbbiekben is előfordulnak Monoszlóynál: a Törvény például olvasható szó szerint, de esetleg allegorikus politikumként is (itt a háromfülű s hatujjú öleb lett „ezentúl a minta”), illetve „Kéményben pácoltak ötven évig / nem történt azóta más jelentős / hazudnak a kirakatok a komputerek / hazudnak a háborúk és a békék” (Mozart téri kút). Monoszlóy a rendszerváltás után is óvakodott politikai kérdésekben állást foglalni, hacsak egyes regénybeli kiszólásai nem tekinthetők annak, mint például az 1994-es A gödölye dicséretében: „Ugyan már. Évtizedek teltek el társadalmi felelősséggel, közösségi mondanivalóval és az ezekkel letakart disznóóllal a világ egyik felén.” VENDÉGSZÖVEGEK: Monoszlóy írói nyelvezetének egyik jellegzetes vonása, hogy korábbi textusait gyakran beépíti későbbi szövegeibe. Efféle ismétlődések gyakorlatilag teljes életművében találhatók, versek-novellák-regények teljesen szabad kombinációjában. A jelenség 179

Az Organization de l’Armée Secréte az Észak-Afrikában működő francia terrorista szervezet nevét takarja, melynek tagjai az 1960-as évek közepéig Salan tábornok vezetésével sok ezer muzulmán meggyilkolásáért felelősek.

83 legmarkánsabb példája A halálom utáni napon című regény utolsó, negyedik fejezete, amely nem más, mint harminckilenc, korábban megjelent szövegegység kombinációja. (Ezek listáját ld. a Monoszlóy Dezső regényei fejezet A halálom utáni napon elemzésével foglalkozó részének lábjegyzetében.) Néhány egyéb példa a jelenségre: A halálom utáni napon második fejezetének narrátora A gödölye dicsértéből jól ismert Csenge, és a szöveg több referenciát is nyújt arra nézvést, hogy a két szereplő azonos, de legalábbis átfedések vannak köztük, például azzal, hogy mindkét helyen Csenge Gábor egykori szerelmeként lép föl, aki sokkal fiatalabb nála; a Kutyatejet isznak a lepkék sor többször előfordul az azonos című elbeszélésben, és benne van a Requiem két szólamra című versben; a Teke-teke-bibi-baba-none-nino sor megtalálható a Tetovált angyalok című ifjúsági regényben is. Ezenkívül A halálom utáni napon más módon is diskurzust folytat a Tetovált angyalokkal: „Júlia az énektanárt csak közvetve, Gábor egyik regényéből ismerte. Lassan a javítóintézetbe zárt lányok is köréje sereglettek. Tisztán, kivehetően, a tanár utasításai szerint utána visongták a dallamot”; a „tizenegy és fél fogazatú bélyeg” korábban egy novella, A fal alapötlete volt, és felbukkan A milliomos halálában is: „Egy nagy bélyegkereskedés számára kellett bélyegeket szortíroznom, vízjelek és fogazatok szerint”; Csenge férje, Péter ugyanúgy nyomozótiszt, mint a Menekülés Szodomából Amrafelje; A halálom utáni napon harmadik fejezetének Élet Mihálya visszatérés az 1960-as évekhez, amikor is Monoszlóy egész novellaciklust írt ilyen nevű ,,hőssel”. VERSEK ÖSSZEFÜGGÉSE NOVELLÁKKAL: Létezik egy Caligula-bár című novellája Monoszlóynak (a Csillagóra című kötetben), meg van egy ugyanilyen című verse és verseskötete is. A Velencében című versben említődik „a halottak szigete”, és ugyanezt a címet kapta egy novella és egy elbeszéléskötet. A közönyről szól a Közöny című novella és az azonos című vers is. Nem történik semmi címmel verse és novellája is jelent meg Monoszlóynak (az utóbbi népszerűségét bizonyítja, hogy a szerkesztők három különböző kötetbe is beválogatták). „Kutyatejet isznak a lepkék” – olvashatjuk a Requiem két szólamra című versben, és ez a címe írónk egyik szép elbeszélésnek is A szerelem öt évszakában. A fal című novellában a politikai okokból három évet börtönben töltő Garády egyik fixa ideája egy különleges, tizenegy és fél fogazatú bélyeg, amely szó szerinti azonossággal fölbukkan a Levél II. c. versben is. Mint Monoszlóy már-már mitikus nőszereplője, Sárika szerepel mind A villamos alatt, mind a Sivatagi pók című novellákban, de gyermekkori emlékként költőnk megénekli őt a Sári című versében is: „piros copfja volt…szerettem őt, / mégis el kellett tőle válni.” A címek és a nevek hasonlóságain túl mélyebb összefüggések is fölfedezhetők novellák és versek között. A Sivatag című novelláskötet legfontosabb metaforáját, a sivatagot fejti ki roppant tömören A karaván című vers: „az élet sivatagján bandukolunk.” A Fifikében és a Sivatagban egyszer megfogalmazott kétkedés arról, hogy mi köt össze két embert: „Együtt kanalazni a levest, mi az? Egymáson feküdni, ez már ugyan emóció” – egybevethető a Megcsaltalak című költemény gondolataival. A vágyott magány, a sehova sem tartozás sokszor és sok formában kifejtett érzete (pl. „csak annak jó, / ki senkié se” – Szliácsi fürdő) ugyanaz, mint ami Monoszlóy pályakezdő novelláiban megfogalmazódott: „Nem érted az álom lényegét, hogy valahogy mindnyájan elidegenedtünk magunktól” (A villamos alatt). Ezenkívül két további, többször felbukkanó motívum érdemel említést: a sárga ház és az amputált láb. „Időnként... de ez most rövidzárlat [...] műlábak és műszívek” – olvassuk A villamos alattban; teljes egészében erre a motívumra épül a Lábatlan mondanivaló: „egyik barátom felesége állt elém / tudom-e férjének lábát lemetélték / így mondta lemetélték / s azóta nagy ollók csattognak bennem / fejemben végtelen fűrész reszel”, valamint említődik a Nyugaton című versben is: „nem fázik nem fáj a lába ha tőből le van amputálva.” A

84 Sárga ház motívuma az azonos című pszichoanalitikus novellából ismétlődik A gondolkozásról és a Sivatag című versekben: „ki a metafizika sárgaházából kimenekültél”, illetve „Sárga lábbal / sárga fejjel / sárga kézzel.” (Bizonyos vers- vagy novellamotívumok regényekkel való párhuzamait ld. a Monoszlóy Dezső regényei című fejezetben.) VERSELÉS: Tóth László szerint „Monoszlóy... a szülői házból és az iskolapadból hozott tájékozottsággal és biztonsággal mozog a klasszikus és a modern versformák között”. A Gombostűk háborújának kevert a verselése, döntően magyaros, de azért van benne jambusokkal tűzdelt sor is, például a Japán versben („Halk holdvilágos éjjelen”), illetve „A végtelen csupasz falán / hol tűnt unalmak árnya int” (Pókcsalád); a Csak egyszer élünk kötetben van egy jambikus szonett (Arckép). Időmértéket, erősen jambikus sorokat alkalmaz a költő a Turisztikai filológiában: „Kövér galambok országából / sovány galambok országába / kétszer 14 óra légiút” stb. Mindazonáltal Monoszlóy Dezső költészetében, legfőképpen késői korszakában ritka az időmérték, ellenkezőleg, költészetét hosszú ideig a magyaros-hagsúlyos verselés egyoldalú alkalmazása jellemzi. Főleg a felező nyolcas mint a kötött poézis elemi formája (pl. a De jó volna). A Falusi rímek című vers 4/2//4/2 ütemű tizenkettese egy egész korszak meghatározó versformája, egymás után álló versek sorában (Havazik; Harangvirág; Macskaháború; Virágbál; A 401-es lámpa; A vén Kvak; A favágó; A szélhez). A megújulás jeleként az Út az út című vers felező nyolcasait interpunkció nélküli forma kíséri. A Csók utáni kötetekben költőnknél a hagyományos magyaros verselés elvétve tér csak vissza, például az Éden című versben a Caligula-bár című kötetben, vagy az Ecce homo című vers roppant mód kötött, 4/4//4/4-es verselésében: „Húsz ujján húsz kagyló héja mocsárszagú zsírba mártva.” Formaszerkezeti szempontból Monoszlóy költeményeit erős intenzitás jellemzi, abban az értelemben, hogy ezekben „a költői szövegekben a kifejezésre került tartalommennyiség és a kifejezéshez felhasznált szómennyiség hányadosa nagy”. 180 A példa kedvéért álljon itt néhány gyakoribb stilisztikai eszköz, alakzat vagy trópus. Nonszensz-szerű hasonlat például a „Hallgat a csend, mint bősz ricsaj” (Margójegyzet a Tragédiához); meglepő hasonlat például a „De hűtlenebb lettél, mint abszintivóhoz / a delíriumban feltűnő egér” (Hamis delírium). A hangalakzatok közül gyakori Monoszlóy verseiben az alliteráció, például „Vérszegény kifosztott a vézna vénám” (A ceruza). A költői kérdések jellemzőek az önmegszólító versekben, például „A szuperéletben hittem? / Az ultra szintetikus trónján ülővel vitáztam?” (Ádám-Éva játék). Nagyon gyakoriak a szinesztéziás szókapcsolatok, például az ásítás barlangsötétje vagy a pöttyös szavak (A terméketlen közömbösségről), illetve „a remény zölden cincogott” (Reményegér). Metonimikus képen alapul például a kuka mint egy mufti, illetve a kukák mint „páncélba bújt zarándok mozlimok” a Mufti című versben. Roppant intenzív hatást kelt a Kivégzés, amelyben a varjú a vég és a halál fekete metaforája. Összetettebb költői kép bontakozik ki például a „szemed zöld gyepén villan a tavasz” (Hamis delírium) sorból. A Bányász ballada – formai értelemben – balladának tekinthető, 4/4//4/4-es magyaros ütemekkel és refrénnel („csip-csup, kip-kop”), kihagyásokkal, tragédiával és balladai homállyal, azonban a költői helyzet teljesen modern. VILLAMOS: Mint topos constans, a villamos egyrészt az urbánus lét realista attribútuma, másrészt átvitt értelmű trópus, olvasóra bízott felbontandó kép, akárcsak szinonima rokonai: a vonat, a sivatag és a zárt hely. Mind közül azonban legintenzívebben hat a villamos, mert az nemcsak A villamos alatt kötet záródarabját határozza meg, hanem az összes novelláskötetben megtalálható. Így a Sivatag több mint felében: „…előbb-utóbb mindent elgázolnak a villamosok” 180

Világirodalmi lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1979, költészet szócikk, 6. köt., 422.

85 (Rövidzárlat); „Egy villamoskalauz okosabb lehet, mint egy orvos” (Hallucináció és Kicsoda?); „Máriát elgázolta a villamos”(Rövidzárlat); „szörnyű villamosszerencsétlenség” a Bábelben; villamosok szerepelnek a Sárga házban; „vasúti kocsik” A bokszolóban; „Elvégre mindig van egy vonat, amin utazik az ember”(Közöny); vasúti sorompó az Autóiskolában; sínek a Gyászbeszédben. A villamos felbukkan az Utolsó vadászat és a Csillagóra legalább hat darabjában: villamoskalauz (Elefántháton a Keleti Károly utcáig); csenget a villamos (Boldizsár evangéliuma és Séta); „fölkapaszkodtam a villamosra” (Játsszunk valamit); vonat az Így is történhetett volna című novellában; alagút és földalatti az Agyaggalamb-lövészetben, a Hermelimadár hősében pedig repülőn ülve is villamosról leszálló utasok képzete ébred. A villamos és kapcsolódó attribútumai felbukkannak továbbá A halottak szigetén négy írásában: „Az expressz egyenletes ütemben haladt előre az éjszakában”(Alagút); „Rozoga, vasúti hídon robogtak a magasságban. Érdekes, előbb még se sín, se híd nem volt” (A bokszoló); „Akkor az egyik fülkében, amely már villamoskocsira hasonlított inkább, élesen csengetett a kalauz. Szeretett volna felugrani az elsuhanó villamoslépcsőre” (Irgalom); „Autók dudálnak, villamos csenget”(Séta).

VI. ÖSSZEGZÉS Az 1945 után Csehszlovákiában újrainduló magyar irodalom egyik jellemzője a csehszlovákiai magyar irodalom koncepciójának fölerősödése volt, amelynek ellenkező irányú, de ugyanekkor zajló folyamataként a magyar irodalmi diskurzustól való intenzív eltávolodást nevezhetjük meg.181 Ebből a szempontból Monoszlóy Dezső jelentősen eltérő pályát futott be. Nemcsak azért, mert a magyarországi irodalmi életből kiszakadva eleve más irányból érkezett a „csehszlovákiai magyar írói” pályára, hanem azért is, mert bár a csehszlovákiai magyar irodalmi élet köztudottan jobbára az iskolázatlanság és a tudatlanság mélységéből indult, nem túl sok idő elteltével némely képviselői szinkronba kerültek a legfontosabb magyarországi és világirodalmi törekvésekkel. Monoszlóy Dezső nemcsak jó egy évtizedig az itt lábra kapó irodalmi élet aktív résztvevőjévé, sőt egyik irányítójává vált, hanem – mások mellett – neve ezt a minőségi javulást, ezt a legmodernebb áramlatokhoz való felzárkózást is képviseli és fémjelzi. Gazdag életműve természetesen jelentős változásokon, általában fogalmazva: nagyméretű esszencializálódáson ment keresztül az idők folyamán. „S bennem is lehűlt a vér” – fogalmazott korábban, később pedig úgy, hogy „A mester ajkán nő a csend.” A poétikai életmű változásának, tömörödésének, bölcsebbé válásának markáns példája a Bikaviadal című vers, amely a tudat változásának és a világ igazságaira való ráébredésnek a szép, allegorikus példája. A bika, melyet ifjú korában „viadalra csal a belső látomás”, felnőve „megtorpan a barrier előtt”, mert ekkor „már nem azt látja vakon, amit gondol, / de a látott világot gondolja át”. Ugyanakkor Monoszlóy mindig kedvvel él az irónáival, elkerülendő a pátoszt; ezért lehet frappáns mérföldkőnek tekinteni pályáján A lemondás ésszerűségéről című verset: ,,Világmegváltó ifjúságom a lemondás kelyheibe zártam, [...] Már nem érdekel az expresszionista pincsiken a kék sál.”

181

A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Főszerkesztő: Fónod Zoltán. Második javított, bővített kiadás. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava 2004, 252.

86 Nem kerülhető meg annak a fölvetése, van-e bármiféle, de főleg az ún. modern irodalomra jellemző értelmezési probélma Monoszlóy műveiben? Kaslik Péter azt állapítja meg egy tanulmányában - irigylésre méltóan közel jutva a jelenség pontos magyarázathoz -, hogy Monoszlóy Dezső hely- és idő nélküli történeteiben azért érezzük felborulni a jelentést, mivel klasszikus eseménybeli vezérfonal hiányában könnyen bekövetkezhet ,,a jóhiszemű olvasó értelmi kapitulációja”182. Eleve zavarba ejtő – folytatja -, hogy ,,a címek mögött nem az elvárt elbeszélések vannak…, holott ez a hatás csak annak a kifejezője, hogy a jelenségek mások, mint a róluk mintázott irodalmi szöveg” 183. Ehhez járul még az – tudjuk, nem létező – átlagolvasót elbizonytalanító két további tényező: az átfestett freskó effektus és a kelet-európaiságra oly jellemző régi-új dichotómia. Mindkettőt illeti, hogy ennek értelmében nincs régi és új; csak folyamatos felülírás van, amit esetleg a takaró réteg eltávolítása előz meg. De még így is: a kettő együtt, szervesen együttélve létezik, nem egymástól elszakítva. S ezen a ponton máris KeletEurópában vagyunk. ,,Olyan világban élünk, ahol a meglevő institúciók elöregedtek, de szívós kitartással vegyülnek az új tartalommal.” Egyáltalán nem csoda, hogy Monoszlóynak több értelmezője és kritikusa éppen ezt, a Kelet-Közép-Európát oly jellemző ,,átfestett freskó effektust” tartja szövegeiben a legjelmezőbbnek. Igaz, ennek a hatásnak része bizonyos olvasói értlemezői problematikusság is, más szóval, az írói szándék és az olvasói óhaj között feszülő űr. Milyen alapvonásokban határozhatók hát meg Monoszlóy Dezső írásainak: költészetének, novella- és regényművészetének sarokpontjai? Mondanivalójának legszilárdabb, az idők során alig változó alaprétege a gyermekkor fájdalmas emléke, annak fájó elvesztése: „A gyermekmeséket elvették tőlünk”; „a sárkányok világa emlékekbe süllyedt.” Mind a költő, mind a prózaíró Monoszlóynál cél, hogy a különböző idődimenziók átfedjék egymást; a feloldásukra törekszik, még akkor is, ha az kétségbeejtő zavart okoz, megbontja a világrendet, és végső soron káoszt és nihilt evokál. „A múlt sivatag,” a vég pedig összemosódó, mert „a többiek fecsegése, az évek, a távolság mindent összekever”. „Ez az – biztatja magát Gábor, a versekből novellákon át regényekbe bátran átballagó hős –, egyre jobban egybemosódik a jelen, méghozzá úgy, hogy az előbb és utóbb történt már alig elválasztható egymástól.” A gyermekkortól a sírig megélt személyes idő összefüggése a szeretett lények személyeivel; az idő állandósága vagy éppen változékonysága az embertársi viszonyokhoz képest; az idő, amely elkopik, mint az égetett sziéna a marienbadi háztetőkön; az élet elmesélhetetlensége és kimondhatatlansága – ezek Monoszlóy legtranszcendensebb írói mondanivalói. Másik lényeges üzenete a nyelvi kifejezés nehézsége, illetve képtelensége: „Friss szót keresek a titkok örvényében, / a megtaláltak már nem érdekelnek” – olvassuk korai költészetében, hogy aztán e motívum fokozatosan az otthonát sehol nem lelő és túlcivilizált individuum gyászhimnuszává váljon. A kimondhatatlanság problémája úgy és azzal is tetten érhető írónknál, hogy a hétköznapi események metafizikai dimenzióba emelődnek – ami egy nagyon jellegzetes monoszlóys vonás munkásságának minden rétegében. Összességében tarthatónak látszik az az álláspont, hogy Monoszlóy verseinek, novelláinak és regényeinek legfőbb értéke a múlt század eleji modernizmusok ötvözése a posztmodernnel. Szövegei egy fokozatosan megérő, az évek és a kötetek során is sokat fejlődő egyéni prózanyelvet mutatnak, egyrészről a XX. század eleji széppróza tipikus létösszegző szándékát követve, másrészt neoavantgárd-posztmodern nyelvi formát adva az egzisztencialista gondolatoknak. Szövegeit idővel érzékfelidéző kifejezések teszik lenyűgözően hatásossá, helyenként fájdalmassá. A zsigerekben féltve őrzött érzetekről, emlékfoszlányokról és 182

Kaslik Péter: Gyalogosan az egyenlítő felé. A modern próza elemei Monoszlóy Dezső elbeszéléseiben. Rainbow 1987/június, 23. szám. 183 Uo.

87 élményekről Monoszlóy úgy szól, ahogy csak a legbölcsebbek tudnak a szagok, fények, hangok vibrálásáról írni: „Gyökerek, törzsek, ágak, levelek nyújtóznak a szívükből. A levelekben már ott a holnapi boldogság. Vagy éppen a gyökerekben van a jövendő? Hiszen a levelek olykor lehullanak, és újak nőnek a helyükbe.” Nagyon sok írásán sugárzik át a modern lét megfogalmazhatóságának, verbalizációjának lehetetlensége, az élet valóban fontos dolgainak elmondhatatlansága, vagy – posztmodern oldalról olvasva – a nyelvvel szembeni bizalmatlanság gondolata. Amilyen ritkák Monoszlóy prózájában a morális kérdések, annyira erősen ragaszkodik a modern próza nagy dilemmájához: elmondható-e egy emberi élet, s ha esetleg igen, mi belőle a megfogalmazható, a szavakra váltható. (Nem véletlenül zavarodik össze egyik elbeszéléshőse, a hosszújáratú tengerészkapitány, aki a fegyelmi eljárása során kétségbeesik, mert nem tudja eldönteni, vallomásában mi fontos és mi nem.) A harmadik sarokpont Monoszlóy művészetében a lét transzcendens polarizációja, amelynek kifejező eszközei a villamos vagy a vonat, máshol a sivatag, az elefánt vagy a zárt szoba, mint a Monoszlóy-textusok leggyakoribb konstans toposzai. Fontosságuk nemcsak hipertextuális jellegükben, hanem univerzálisan széles jelentéskörükben is rejlik, amennyiben tetszés vagy jelentéskörnyezet szerint helyettesíthetők a magány, a vágy, a szerelem, a szenvedés, a halál kulcsfogalmakkal. Mindegyik a létmindenség transzcendenciája, egyben – stílusosan – a végzetes végállomás is, maga a minden és rögtön mindennek a negációja, mivel a szavak jelentésköre éppen annyira tág, amennyire „a sivatagban minden elfér, és semmi sem fér el benne”. Ez az értelmezési nyitottság meritoriális kulcselem, ugyanis így képződik le hitelesen a „minden egész összetört”, a fragmentálódott világ érzete. Semmiképpen nem kerülhető meg Monoszlóy művészetének negyedik meghatározója, szövegeinek referencialitása az én-nel. Magánéletének emlékfoszlányai olyan nagy mennyiségben jellemzik textusait, hogy sorait csak nagy elvakultsággal lehet úgy olvasni, mintha semmilyen referencialitást nem tartalmaznának a valósággal. Ennek egyik változatát az önmegszólító, én-típusú szerepversek képviselik, melyek alapja a permanens önmaga-keresés: „Arcom nincs, tükör vagyok.” A másik (gyakoribb) csoport a valóságos személyes emlékek halmaza, melyek – hatalmas gondolati teret bejárva – a legközvetlenebb családtól („Apám ül a szobában, állólámpa alatt, és egy piros borítékú könyvből olvas fel nekem meg anyámnak”), az emberi környezetet alkotó faunán és flórán át a kozmoszig terjednek, illetve más vonalon a családi idill pillanataitól a hétköznapok szürkeségén át a nagy élettragédiákig. Emberi szemérmességének és rejtőzködésének csodálatos összefoglalását, egyben az emberi élet örök és talán soha nem megfejthető metafizikai talányát ő maga így fogalmazza meg: „Az egészben az a furcsa, hogy az a tízéves kölyök mégis ismeretlen előttem, pedig a számban olyan ízt is érzek, amilyet ő érezhetett akkoriban. Szinte felszippantom a konviktusi szoba szagát, látom magam uniformisban, rövidnadrágban, tulajdonképpen mindent látok, bár időnként egy nagy árnyék eltakarja előlem a látványt. Én vagyok az az árnyék, akivé a letelt hatvan év alatt hihetetlenül lettem. A két személy közt nincs se út, se híd, felrobbant az összeköttetés.”184 * * * Megtörténik-e írónknál az a nyelvi-stilisztikai szintézis, amitől korszerűvé, élvezetessé és magasan művészivé válnak írásai? Hiteles írások-e munkái? Megtelítődnek-e valamilyen titkos belső lényeggel? A hétköznapi dolgok átváltoznak-e irodalmi jelképekké? Sugallnak-e elemi erejű misztikus tartalmat, amiként például James Joyce is mindvégig hű maradva esztétikai krédójához („Az író sose írjon a rendkívüliről. Az az újságírók dolga”) a hétköznapi egyszerű 184

Bodnár Gyula–Tóth László: i. m., 89.

88 dolgok trivialitásában tudott leginkább írni transzcendens dolgokról? Nos, Monoszlóy Dezső kétségtelenül egy olyan kiváló író, aki a megélt valóságot többszörös metaforákba rejti. Időtechnikája sokrétű, múltat, jelent és jövőt gyakran egyszerre léptet színre. A tér nem uralkodik az idő felett. Képes tökéletesen egymásba játszatni a külső és a belső világot, az ún. realitás unalmas időbeli szekvencialitását pedig felvillanó asszociációk teszik élhetőbbé. Mindnyájunknál jobban tudja és alkalmazza, hogy a modern irodalomban a cselekmény nem elégséges a lényeg megragadásához. És tudja, hogy modern kori közép-európai létünk szent és bagatell, hétköznapi vagy vulgáris pillanatait hogyan kell/lehet a kimondottan is rejtélyes, és a kimondhatatlan is beavatott szférákba beemelni.

VII. Monoszlóy Dezső műveinek jegyzéke 1941–1945 Égből üzenek (versek, Budapest 1941/1942) Gombostűk háborúja (versek, Budapest 1944) Égetett sziéna (kisregény, Budapest 1944) 1946–1968 Siena pálená (Román. Bibliotéka, Romány svetochýrnych autorov v lacnom vydaní č. 6., Bratislava – Dezider Macke név alatt, évszám és fordító megjelölése nélkül) Csak egyszer élünk (versek, Pozsony 1959) Két lányom van (verses regény, Pozsony 1962) Virrasztó szerelem (versek, Pozsony 1964) Töltésszimmetria (versek, Pozsony 1965) A villamos alatt (elbeszélések, Pozsony 1965) Vadlúdtermő ritka fa (gyermekvers-antológia, Pozsony 1966) Csók (versek, Pozsony 1966) Aranykor (válogatott versek, Pozsony 1967) Mókus Gergő és az erdő (gyermekversek, Pozsony, 1967) Tetovált angyalok – Gúzsbakötött rövidnadrág (két kisregény, Pozsony 1967) Sivatag (elbeszélések, Pozsony 1968) 1969–1989 A milliomos halála (regény; első, csonka magyar kiadás, Pozsony 1969) Aranymecset (versek, 1973) Menekülés Szodomából (regénytrilógia; első magyar kiadás, Róma 1975) Flucht aus Sodom (Linz 1979) Die letzte Jagd (elbeszélések, Bécs 1983) Utolsó vadászat (elbeszélések, New York 1983/1984) Die fünf Jahreszeiten der Liebe (elbeszélések, Bécs 1989)

89

1990–2005 Caligula-bár (versek, Budapest 1990) A szerelem öt évszaka (elbeszélések; első magyar nyelvű kiadás, Budapest, Magvető 1991) A milliomos halála (regény; második magyar nyelvű, első, teljes kiadás, Pozsony 1991) Csillagóra (válogatott elbeszélések, Életünk Szerkesztősége, Szombathely 1992) Vadlúdtermő ritka fa (gyermekversek, Pozsony 1993) Menekülés Szodomából (regény; második, javított magyar nyelvű kiadás, Pozsony 1994) A gödölye dicsérete (kisregény, Szombathely 1994) Der Tod des Millionärs (Bécs 1994) Mozaik (válogatott versek, Budapest 1993) Flucht aus Sodom. (Atelier Wien 1999) Smrť milionára. Preklad Tibor Kertész. (Kalligram, Pozsony, 1999) Vasárnap illata (versek, Pozsony 2000) A halálom utáni napon (regény, Budapest 2001) Magam vagyok Kelet s Nyugat (válogatott versek, Somorja 2001) Päť ročných období lásky (Pozsony 2001) Gutaütöttek balladája (poéma, Pozsony 2002) Balada šľaktrafených (Pozsony 2003) A szerelem öt évszaka (elbeszélések, Pozsony 2004) Hirnschlagballade. (Wien, Ed. Atelier, 2004) A halottak szigetén (válogatott novellák, Dunaszerdahely 2004) Összegyűjtött versei (Pozsony 2005) Monoszlóy Dezső novelláinak és elbeszéléseinek betűrendes mutatója Megjegyzés: A novella címe után, zárójelben közöljük a novella esetleges folyóiratbeli megjelenését, valamint azon kötet vagy kötetek címét, amely(ek)ben megjelent. A bajkeverő menedéke (=Az év novellái 2003, Budapest 2003) A bokszoló (=Sivatag; A halottak szigetén; Csillagóra) A boldogság kényszere (=Utolsó vadászat; Csillagóra) A borzalom kis hülyeségei (=Utolsó vadászat) A fal (=A villamos alatt) A gróf (=A villamos alatt) Agyaggalamb-lövészet (=Utolsó vadászat; Csillagóra) A halottak szigetén (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) A hermelinmadár (=Utolsó vadászat; Csillagóra) A jelentés (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) A kadétok (=A villamos alatt) A kés (=Sivatag) Alagút (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) Alfréd (=A villamos alatt; Csillagóra) Állatbarát (=A villamos alatt) A műlovarnő vőlegénye (=Csillagóra) Ápolónő (=A villamos alatt) Apostol (=A villamos alatt)

90 A Rendkívüli Ember (=Sivatag) Árnyak (=Sivatag) A sivatagi pók (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) A szerelem öt évszaka (=A szerelem öt évszaka) A tenger (=Utolsó vadászat; Csillagóra) A trombita (=A villamos alatt) A tükörszemű baba (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) Autóiskola (=Sivatag; Utolsó vadászat; Csillagóra) A villamos alatt (=A villamos alatt; Csillagóra) Az álmodozó (=A villamos alatt) Az álom ökle (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Az elveszett fürdőkád (=Utolsó vadászat) Bábel (=Sivatag) Bekerültem a lexikonba (=Utolsó vadászat) Bóbita (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Boldizsár evangéliuma (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Bolond Béla logikája (=A villamos alatt) Caligula-bár (=Csillagóra) Capitally (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Csak Ön után, Othello (=Utolsó vadászat; A halottak szigetén) Csillagóra (=Csillagóra) Csoda a tanyán (=A villamos alatt) Duna-parti justitia (=A villamos alatt) Egy szürke élet (=A villamos alatt) Elefántháton a Keleti Károly utcáig (=Csillagóra) Elefánttemető (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Élet Mihály és a tavasz (=A villamos alatt) Élet Mihály három szerencséje (=A villamos alatt) Élet Mihály riporton (=A villamos alatt) Elgurult golyók (=Bodnár Gyula–Tóth László: Nyomkereső) Emige (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Fata morgana (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) Fekete fehér igen nem (=Utolsó vadászat) Félelem (=A villamos alatt) Felszabadulás (=Sivatag; Csillagóra) Fifike (=Csillagóra) Furius Zéró (=A villamos alatt; Csillagóra) Golf (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Gomb és temetés (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) Gömböcke és Csöpike (=A villamos alatt) Gyalogosan az egyenlítő felé (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Gyászbeszéd (=Sivatag; Csillagóra) Halászat (=A villamos alatt) Halak napján (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Hallucináció (=Sivatag; Csillagóra; A halottak szigetén) Hamelni patkányfogó (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén)

91 Hamis kísértet (=Utolsó vadászat; A halottak szigetén) Hány óra van délután kettőkor? (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Hát ez a nap is elment a fenébe (=Utolsó vadászat) Híd a Kwai folyón (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Hogyan repülnek a danaidák? (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Hűtlenség (=A villamos alatt) Így is történhetett volna (=Utolsó vadászat) Irgalom (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) Irigység (=A villamos alatt; Csillagóra) Ismerkedés (=A villamos alatt) Japán szerelem (=A szerelem öt évszaka) Játsszunk valamit (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Karácsonyi történet (=A villamos alatt) Karambol (=Sivatag) Kém volt a barátom (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Kicsoda (=Sivatag; Csillagóra) Kiment a hát az ablakon (=Csillagóra) Kis kacsa fürdik (=A halottak szigetén) Kutyatejet isznak a lepkék (=A szerelem öt évszaka) Kő, olló, papír (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Közöny (=Sivatag) Lavina (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Lepentyű (=Csillagóra; A halottak szigetén) Lovasbemutató (=Csillagóra) Malacperzselés (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) Marienbadba egyedül (=A szerelem öt évszaka) Marmancs, a bányatündér (=Csillagóra) Megtörténhetetlen történet (=A villamos alatt) Mensch argere nicht (=Utolsó vadászat; Csillagóra [Ember, ne mérgelődj! címmel]) Miért nem emigrálnak az eszkimók? (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Mindentudó kalapács (=Csillagóra) Minerva baglyai (=Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) Naspolyás szalmakalap (=A halottak szigetén) Nem történik semmi (=Sivatag; Csillagóra; A halottak szigetén) No-no! (=Utolsó vadászat) Osztozkodás (=Sivatag; Csillagóra) Pepi a búvár (=A villamos alatt) Perpetuum mobile (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Piroska és a farkas (=Utolsó vadászat; A halottak szigetén) Pufi (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Resti (=Sivatag) Róka fogta csuka, csuka fogta róka (Utolsó vadászat; Csillagóra; A halottak szigetén) Romulus, a mosómedve (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Roulette (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Rövidzárlat =(Sivatag; Csillagóra) Sakk (=Utolsó vadászat; Csillagóra)

92 Sárga ház (=Sivatag; Utolsó vadászat; Csillagóra) Séta (=Utolsó vadászat; A halottak szigetén) Sivatag (=Sivatag; Csillagóra) Sztálingrádi visszavonulás (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Szúrjuk-e hasba nagyanyót? (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Szüzi és a matrózok (=A villamos alatt) Taxi és sorompó (=Sivatag) Télvíz idején (=Korunk, 1991. 11. sz., 1347–1351.) Tetszhalott (=Sivatag) Tövises mélaság (=A villamos alatt) Utolsó vadászat (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Vadlegelő Csillag (=A szerelem öt évszaka) Vak Pista házassága (=A villamos alatt) Villanyvonat (=Utolsó vadászat; Csillagóra) Zivatar (=Sivatag)

Függelék 1.Fényképek Képaláírások A képeket a könyv végére az alább megadott és megszámozott sorrendben kell tenni: 1. Javasolt címlapfotó: Monoszlóy Dezső a róla készült terrakotta mellszoborral, Virágh József alkotásával. Ha nem ez lesz a címlapfotó, akkor ez legyen a 22. számú kép helyett a legutolsó kép. 2. Egy 1869-es irat a családi archívumból 3. Gimnazista a jászóvári premontreiek gödöllői bentlakásos intézetében 1933 körül 4. A tizenéves nagypolgári gimnazista 1936 körül 5. Tengerészkadétként 1939 körül 6. Jogászbál Budapesten 1941 körül. Monoszlóy jobbról a második. Nemes Jakab Sándor fotoriporter felvétele. 7. Szenvedélyes sakkjátékosként az 1950-es évek Csehszlovákiájából 8. Stósz, 1965 májusa. Fábry Zoltánnál Illyés Gyula kassai szerzői estje alkalmából. Balról jobbra: Cselényi László, Monoszlóy Dezső, Illyés Gyula, Forbáth Imre, Illyés Gyuláné, Fábry Zoltán és Koncsol Lászlóné (?). Prandl Sándor fotója. 9. Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra, Fábry Zoltán és Monoszlóy Dezső 1965-ben 10. Weöres Sándor társaságában valamikor a hatvanas években 11. Az osztrák rádió szerzői körében. Balról ülnek: Horat Eder, Ludvik Askenazy, Hans Rochelt. Balról a második álló Monoszlóy Dezső. ORF Fotodienst, 5. Mai 1978. 12. Két hűséges ,,társ” az emigrációban a hetvenes évekből: a sakk és a dohány. Alfred Cermak Pressfotograf, Wien. 1969 után 13. Osztrák és német írók körében a nyolcvanas években. A bal szélen Monoszlóy mellett Friedrike Mayröcker osztrák műfordító, rádiós szerkesztő áll. 14. Felolvasókörúton Németországban a Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával 1989-ben 15. Virágh József Amerikában élő erdélyi szobrászművész Monoszlóy terrakotta mellszobrának készítése közben. USA, az 1980-as évek 16. Faludy Györggyel 17 ez a kép kimarad!!! 18. Pomogáts Bélával és Tornay Józseffel 19. Monoszlóyék 1992-ben Szigligeten vásároltak egy nyári lakot. Az enteriőr kialakítása Monoszlóy Dezső második felesége, Katalin asszony érdeme.

93 20. Jókai Annával és annak férjével Szigligeten 1994 körül 21. Nyolcvanadik születésnapja ünneplésekor a bécsi Literaturhausban, Katalin asszony és Milo Dor budapesti születésű szerbhorvát író társaságában 2004. március 1-jén. Milo Dor 2005 decemberében, Katalin asszony pedig 2005 júniusában hunyt el. 22. Fleissmarkt téri lakása közelében Bécsben, 1996/1997 körül

2.Kapcsolódó szakirodalom A csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetéről. Irodalmi Szemle, 1956. 2. sz., 140. A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Főszerkesztő: Fónod Zoltán. Második javított, bővített kiadás. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava 2004. Arcképcsarnok. Szlovákaia magyar írók portréi. Összeállította és szerkesztette: Balázs F. Attila. Fényképezte: Görföl Jenő. AB-ART Kiadó, Pozsony 2004. Ardamica Zorán: A szerző megismerhetőségéről, avagy a lírai én és Monoszlóy Dezső mint személy megismerésének azonosságáról. Szőrös Kő, 2004. 1. sz., 50–52. Bábi Tibor: Kísérlet. Irodalmi Szemle, 1962. 5. sz., 522–523. Béládi Miklós–Pomogáts Béla–Rónay László: Monoszlóy Dezső. In: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Budapest 1986. Bodnár Gyula–Tóth László: Nyomkereső. A második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom kistükre. Lilium Aurum, Dunaszerdahey 1994. Monoszlóy Dezsőről főleg a 82–90. oldalon. Bogdán László: A megbékélés szelleme. Beszélgetés Monoszlóy Dezsővel. A Hét, 1991/11. sz., 6-7- oldal. Bori Imre: A szeretet fáj. (novelláiról) 7 nap, 1991. VII. 5. Budai Katalin: Monoszlyó Dezső: A szerelem öt évszaka. Élet és Irodalom, 1991. november 8. Csanda Gábor: A gömb megvolna, de hol a babér? Kalligram, 1995. 7–8. sz., 51–58. Csanda Gábor: MD: A szerelem öt évszaka. Kalligram, 1992/1. szám, 110-112. Fónod Zoltán: Monoszlóy M. Dezső: Két lányom van. Irodalmi Szemle, 1963. 2. sz., 219. Fónod Zoltán: Izgalmas élmény. Beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, új regényéről. Új Szó, 1968. február 17., 4. Fónod Zoltán: ,,Mindig világba öltözöm…” A magyar próza útkeresése Cseh/Szlovákiában 1945 után. Irodalmi Szemle, 2003. 12. sz. Monoszlóy Dezsőről:.53. Fónod Zoltán: Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem. Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, 80. születésnapja ürügyén. Irodalmi Szemle, 2004. 11. sz., 57–71. Haldimann Éva a Menekülés Szodomából című regényről. Neue Zürcher Zeitung, 1971. Horpácsi Sándor: Fordulatok, hangulatok tűnnek ismerősnek. Csillagóra. Szivárvány, ChicagoBudapest, XV. Évf. 42. szám, 1994/1. Horváth Erika: Utazások térben, időben, szerelemben. Könyvjelző, 2004. 8. sz., 4–5. Kabdebó Lóránt: Egy régi-új regény. A milliomos halála című regényről. Magyar Hírlap, 1992. február 24. Kabdebó Lóránt: ,,És történelme van a meséknek.” Monoszlóy Dezső poétikája. Tiszatáj, 2003. 6. sz., 67–75. Kaslik Péter: Gyalogosan az egyenlítő felé. A modern próza elemei Monoszlóy Dezső elbeszéléseiben. Rainbow 1987/június, 23. szám. Karácsondi Imre: Erotikus évszaktöbblet. Könyvvilág, 1991. július. Keszeli Ferenc: Távol és közel. Pozsonyi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel. Nap, 1990.április 24., 6–7. Mislay Edit: Monoszlóy szövegek nyakában ülve. Új Szó, 2004. február 3.

94 Mikus Sándor: A kisebbrendűségi érzés novellái. Irodalmi Szemle, 1967. 1. sz., 81–82. Monoszlóy Dezső: Nyugati magyar költők antológiája, 1980. Válogatta és szerkesztette Kemenes Géfin László. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern. A kötetben szereplő versek: Példabeszédek; Gonosz volt-e szultán dinnyecsősze?; Krimi; Felelősség; Kivégzés; Éjjeli roráté; Lírai részlet egy tökmagárus naplójából; Dialógus; Töltésszimmetria; Tahomej; Cserebere; Dzsungelálom. Monoszlóy Dezső: A jelentés. Nyugati magyar széppróza antológiája, 1982. Válogatta és szerkesztette Ferdinandy György. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern. Monoszlóy Dezső: Et resurrexit tertia die. Nyugati magyar tanulmányírók antológiája, 1987. Monoszlóy Dezső: A műlovarnő vőlegénye. Kalligram, 1995. 7–8. sz., 59–66. Monoszlóy M. Dezső: Egy választó levele a megválasztottakhoz. Irodalmi Szemle, 1963. 3. sz., 286–289. Monoszlóy Dezső: Isten veled Áron, köszöntelek Áron. Irodalmi Szemle, 1966. 7. sz., 595–597. (monoszlóy): Slovenské pohľady. Irodalmi Szemle, 1964. 3. sz., 251. Monoszlóy Dezső: Télvíz idején. Korunk, 1991/11. szám. 1347-1351.oldal. Nem én voltam kalandor, hanem a történelem. Születésnapi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel. Élet és Irodalom, 1994. január 14., 7. (Megjegyzendő, hogy ennek az interjúnak a jelentős része Dieter Scherr 2003 áprilisában megjelent német nyelvű interjújának fordítása, amelyből bizonyos részek kimaradtak.) Pomogáts Béla: A közép-európai író: Monoszlóy Dezső. Európai Utas, 15. évf. 1. szám. Scherr, Dieter: Dezső Monoszlóy (német nyelvű interjú). Autorensolidarität, 2003. 4. sz.. S. Csoma János: Diagnózis. Utolsó vadászat. Bécsi Napló, 1984. november-december, V. Évf. 6. szám. Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–199) I. AB-ART, Pozsony, 2000, 139. Szeberényi Zoltán: Monoszlóy Dezső 80 éves. Irodalmi Szemle, 2003. 12. sz., 7–10. Szitányi György: Szerelmesek ezüstpillantása. Élet és Irodalom, 1995. 12. sz. Szörényi László: Monoszlóy Dezső laudációja. ,,Europa”-Club, 2003. 11. sz. Tarján Tamás: Előkönyvhét. Könyvhét, 2002. május 16. Tomiš, Karol: Az elmúlt év magyar prózai alkotásai. Irodalmi Szemle, 1965. 10. sz., 930–932. Tóth Elemér (-tó- szignóval): Négyszemközt: Monoszlóy Dezsővel a VBK 9. köteteként megjelent Aranykor ürügyén. Új Ifjúság, 1967. május 30., 4. Tóth László: Egy közép-európai író. „…magam vagyok kelet s nyugat” Nap, 1994. január 10– 16., 20. és 1994. január 17–23., 20. Tóth László: Mi történik a halálunk utáni napon? Monoszlóy Dezső új regényéről. In: uő: Lapszél. NAP Kiadó, Dunaszerdahely 2005, 75–80. Turczel Lajos: Egy költő fejlődése két kötet mérlegén. Irodalmi Szemle, 1964. 8. sz., 756–759. Turczel Lajos: Szlovákiai magyar irodalom 1964-ben. Irodalmi Szemle, 1965. 2. sz., 153–156. Turczel Lajos: Prózánk útja a minőségi kiválasztódás felé. Irodalmi Szemle, 1965. 7. sz., 662– 664. Újházy György: Monoszlóy Dezső: Csak egyszer élünk. Kortárs, 1959. 12. sz. Vass József: Monoszlóy Dezső: Virrasztó szerelem. Alföld, 1964. Vajda Barnabás: Az élét mint hangulat. Könyvjelző, 2004. augusztus 19., 6–7. Vajda Barnabás: Monoszlóy Dezső költészetéről. Irodalmi Szemle, 2006. 3. sz.. Vajda Barnabás: Monoszlóy Dezső novellatémái és -stílusa. Irodalmi Szemle, 2004. 6. sz., 58–67. Vajda Barnabás: Monoszlóy Dezső összegyűjtött verseiről. Könyvjelző, 2005. 6. sz., 6–7. Veress Miklós: Monoszlóy Dezső: Virrasztó szerelem. Tiszatáj, 1964..

95 Wirth Imre: Monoszlóy Dezső: A milliomos halála. Élet és Irodalom, 1992. április 17. 11. Vörös Péter: Kakofón love storyk. A szerelem öt évszaka. Új Szó, 1992. február 21.