Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ A
krumplimanó
1. Valójában Frederic Dobsonnak hívták. Barátjának, a varázslónak, így mesélt magáról: "Bristolban nem volt senki, aki ne ismerte volna Dobsont, a gyermekszabót. İ az apám — és erre büszke vagyok, ha leszámítom tagadhatatlanul nyakas természetét. Tudnod kell, hogy ivott, mint a kefekötı. Valamikor 1900 körül, néhány hónappal a születésem elıtt, az én ginben pácolt papám felöltöztetett egy pufók viaszangyalkát, tudod, egy legénykét, az elsı hosszúnadrágjában — és betette az anyám ágyába. Kész csoda, hogy nem vetélt el szegény feje. Hogy világosan megértsd — mindezt én csak hallomásból tudom, és ha pletykás jóakaróim nem hazudtak, akkor kétségtelenül ez volt a titokzatos oka annak, hogy én..." És Fred Dobson egy szomorú, megadó mozdulattal széttárná kicsiny karjait, a varázsló pedig, ajkán a szokásos ábrándos mosollyal lehajolna, ölbe venné Fredet, mint egy kisbabát, hogy sóhajtozva egy ruhásszekrény legfelsı polcára tegye, ahol a Krumpli Manó békésen összegömbölyödve finoman tüszkölni és nyöszörögni kezdene. Fred, noha már húszéves volt, alig nyomott többet 50 fontnál és csak néhány centivel volt magasabb, mint a híres svájci törpe, Zimmermann (mővésznevén Baltazár Herceg). Akárcsak Zimmermann cimborája, Fred is rendkívül erıteljes testalakatú volt, gömbölyded homlokán és mandulavágású szemei sarkában nyoma sem volt ráncoknak, hátborzongatóan feszes arcvonásaival pedig (amelyek mintha a növekedésnek szegülnének ellen) törpénk elmehetett volna egy bájos nyolcéves gyermeknek is. Lesimított, nyirkos szalmaszín haja szögegyenesen volt elválasztva egy pontosan a feje közepén futó választék mentén, mely végül egy forgóban mulatságos egyezségre jutott a feje búbjával. Noha Fred járása könnyed volt, viselkedése pedig közvetlen és táncolni is egész jól tudott, a legelsı menedzsere mégis bölcsnek ítélte nyomatékosítani a "manó" elnevezést egy vicces, Fred vaskos orrára utaló jelzıvel, melyet a törpe vérmes és bárdolatlan papájától örökölt. A Krumpli Manó magányos tekintetével viharzó tapsot és kacagást keltett szerte Angliában és a Kontinens nagyobb városaiban. Kedves és barátságos természetével elütött a többi törpétıl. Idıvel nagyon a szívéhez nıtt egy aprócska póni, Hópehely, akinek a hátán szorgalmasan kocogott körbe-körbe egy holland cirkusz porondján; és Bécsben meghódította egy ostoba és hallgatag omszki porondszolga szívét azzal, hogy amikor elöször megpillantotta, nyújtózkodni kezdett, mint egy dadája ölelı karja után esdeklı kisgyerek. Rendszerint nem egyedül lépett fel. Bécsben például egy orosz kolosszussal jelent meg a porondon; takaros, csíkos pantallóban és pofás kabátkában repkedett körülötte, hóna alatt terjedelmes kottatekercseket cipelt. İ hozta be a kolosszus gitárját is. A roppant emlékmőként ácsorgó óriás gépies mozdulattal vette át a hangszert. A hosszú köpeny, melyet mintha ébenbıl hasítottak volna, a magasított cipısarok és az oszlopszerő, tükrösen ragyogó magas cilinder még tovább növelte az impozáns, 350 font súlyú szibériai magasságát, aki erıteljes állkapcsát elırelökve egyetlen ujjal pengette márton róza krisztina fordítása
1
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ a húrokat, miközben a háttérben a törpe nıies hangon siránkozott az óriás könnyelmősége felett. Fred idıvel nagyon megszerette, és még néhány könnycseppet is ejtett, amikor elválasztották ıket, mert az emberek hirtelen ráuntak kettısükre. Fred élete, akár a cirkuszi lovaké, eseménytelen egyhangúsággal forgott körbe-körbe. Egyszer az éjszaka szárnyának sötétjében megbotlott egy falfestékkel teli csöbörben és belepottyant, akár egy túlérett gyümölcs — ezt az balesetet még sokáig emlegette, mint hétköznapjainak egyhangúságát megtörı eseményt. A törpe így utazta körbe Európa nagy részét, pénzt takarított meg és ezüstös kasztrált-hangon énekelt, mialatt a német varetészínházak közönsége vaskos szendvicseket és pálcikákra tőzött kandírozott diót majszolt, a spanyol közönség pedig cukrozott ibolyát és szintén pálcikára tőzött diót. A világ láthatatlan volt számára. Csak a nevetı, feneketlen és arctalan szakadék maradt meg emlékezetében, és a késıbbi, az elıadás utáni éjszaka lágy, álomittas visszahangzása, hasonló ahhoz a kékes mélységhez, amely a színházakra üllepszik elıadás után. Londonba visszatérve új társra lelt Shock, a varázsló személyben. Shocknak dalamos hangja és karcsú, sápadt, majdhogynem éteri kezei voltak. Lenyalt gesztenyebarna hajának egy tincse a szemöldökét verdeste. Sokkal inkább költıre hasonlított mint színpadi mágusra, mutatványait gyengéden és kecsesen adta elı, a szakmájához tartozó jellegzetesen fontoskodó handabandázás nélkül. A Krumpli Manó mulatságosan asszisztált neki, és a mutatvány végén hangosan turbékoló vidámsággal bukkant fel az egyik emeleti páholyban, noha mindenki láthatta, hogy egy perccel korábban Shock bezárja ıt egy pontosan a porond közepén elhelyezett fekete ládába. Ez az egyik Londoni varietében történt, ahol légtornászok repkedtek a csilingelı és idegborzoló trapézok között, ahol barkarolákat énekelt egy saját hazájában sikertelen külföldi tenorista, ahol egy matrózruhába bújtatott hasbeszélı és akrobata-biciklisták adták elı a számaikat, és ahol az elmaradhatatlan, szertelen bohócok csoszogtak aprócska kalapban és térdig érı mellényben.
2. Az idı múlásával Fred lassan búskomorrá vált, egyre többet tüszkölt, hangtalanul és bánatosan, mint egy pici palotapincsi. Noha hónapokig sem érzett vágyakozást a nık után, a szőz törpén néha mégis eluralkodott a szorongás, gyötörte a szerelmi sóvárgás kínzóan metszı fájdalma, mely ugyanolyan gyorsan illant el, mint amilyen váratlanul megjelent, újra és újra, — majd kis idı múlva ismét közönnyel nézte a pántok bársonyhatáránál fehéren derengı, csupasz vállakat, akárcsak a kis tornászlányokat, vagy a spanyol táncosnıt, akinek kivillantak olajbarna combjai, amikor narancspiros ruhájának bodrospelyhes ruhafodrait felkorbácsolta egy-egy örvénylı táncfigura. — Neked egy törpelányra lenne szükséged — mondta eltöprengve Shock, miközben hüvelyk és mutatóujjának ismerıs pattintásával egy ezüstláncocskát varázsolt elı a törpe fülébıl, akinek kicsi karja erre széles, söprı kört írt le a levegıben, mintha csak egy legyet hessentene arrébb. Még ugyanazon az éjszakán, a száma vége után, Fred keménykalapkában és apró felöltıben, zsémbesen szipákolva tipegett végig a színfalak mögötti homályos folyósón, amikor hirtelen résnyire nyílt egy ajtó és márton róza krisztina fordítása
2
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ a kifröccsenı vidám fénynyalábtól megvilágított törpét két hang szólította be. Zita és Arabella hangja volt, a légtornászlány testvéreké. Mindketten félmeztelenek voltak, napbarnítottak és feketehajúak, mandulavágású kék szemekkel. A öltözıt festıi rendetlenség és különbözı krémek illata töltötte be. Az öltözıasztal tele volt hintve púderpacsokkal, gombokkal, csorba kölnisüvegekkel, rúzsokkal, egy néhai bonbonos dobozban pedig hajtők hevertek. A két lány csiripelése azon nyomban elbódította Fredet. Csiklandozták és bökdösték a törpét, aki haragosan és vágytól kivörösödve labdaként gurult ide-oda kinzói csupasz, ölelı karjai között. Végül, amikor a dévaj Arabella hátravetette magát a pamlagon és magára húzta, Fred elvesztette a fejét és nagyokat horkantva tekergızni kezdett rajta, vasmarokkal ölelve át a nı nyakát. Arabella, megpróbálva ıt lelökni magáról, felemelte a karját, a törpe pedig alácsusszant, elırelendült és ajkait a lány kiborotvált hónaljának tüskés üregébe fúrta. A másik lány, aki egészen elgyengült a nevetéstıl, hiába cibálta a törpe lábait. Abban a pillanatban felpattant az ajtó és a légtornászlányok francia férfipartnere lépett be, márványfehér, feszes trikóban. Csendesen, minden indulat nélkül megmarkolta a törpét a nyakánál fogva (csak Fred elszakadó gallérjának repedı nesze hallatszott), a levegıbe emelte és mint egy majmot, kihajította a szobából. Az ajtó bevágódott. A történetesen épp arra bóklászó Shocknak épp sikerült elkapnia a látványt: egy márványosan ragyogó férfikart és egy kicsi, fekete figurát, amint maga alá húzott lábakkal repül a levegıben. Fred megütötte magát, és most mozdulatlanul hevert a folyosón. Nem volt igazán kábult, csak teljesen elernyedt, szemét mereven egy pontra szegezte, fogai hevesen vacogtak. — Pech, öregfiú — sóhajtotta a varázsló, amint felemelte a padlóról. Áttetszı ujjaival végigtapogatva a törpe gömbölyded homlokát hozzátette: — Mondtam neked, hogy ne szívd magad. Hát most megkaptad. Egy törpelányra lenne szükséged. Fred nem válaszolt, szemei kidülledtek. — Ma éjjel nálam alszol — határozta el Shock, és kijárat felé vitte a törpét.
3. Mr. Shock-nak felesége is volt, Mrs. Shock. Meghatározhatatlan korú nı volt, sötét szemeinek feketeségébe sárgás árnyalat vegyült az íriszek körül. Szikár termetét, pergamen arcszínét, fénytelen fekete haját, az orrlyukain kiáradó mélyen leszívott cigarettafüstöt, frizurájának és öltözékének keresett rendezetlenségét aligha találta volna vonzónak a férfiak többsége, ám semmi kétség, hogy Mr. Shocknak tetszett — ámbár úgy tőnt, hogy nem nagyon figyelt a feleségére, örökké titokzatos trükkök kiagyalásán járt az esze, mindig nem eviláginak, titkolódóznak tőnt, a hétköznapi beszélgetések során gondolatai máshol kalandoztak, ám akkor is pontosan megfigyelt maga körül mindent, amikor alámerült csillagközi ábrándjaiba. Norának állandóan résen kellett lennie, amióta férje nem szalasztott egyetlen alkalmat sem, hogy kitaláljon valami apró, haszontalan, finoman fortélyos cselfogást. Elıfordult, hogy szokatlan falánkságával hökkentette meg feleségét: nedvesen cuppogott az ajkaival, többször leszopogatta a csirkecsontokat, újra és újra márton róza krisztina fordítása
3
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ hatalmas ételkupacokat pakolt a tányérjára, majd egy bánatos mosolyt küldve felesége felé, elment és nem sokkal késıbb a szobalány a kötényébe vihogva jelentette Norának, hogy Mr. Shock egy falatot sem evett az ebédjébıl, hanem mindent meghagyott és az asztal alá tett három vadonatúj lábosba. Nora apja középszerő festımővész volt, aki kizárólag lovakat, pettyes kutyákat és mályvaszín kabátos vadászokat festett. A házassága elıtt Nora Chelsea-ben lakott, lenyőgözték a ködös temzei naplementék, rajzórákat vett és eljárt a helyi bohémek nevetséges találkozóira — ahol kiszemelte ıt magának az a szellemszürke szemő, csendes és kecses férfi. A férfi keveset beszélt magáról, titokzatos és kifürkészhetetlen volt. Néhányan lírai költemények szerzıjének vélték. Nora heves, fellángoló szerelembe zuhant. A költı szórakozottan eljegyezte, és házasságuk legelsı napján, bánatos mosollyal elárulta, hogy fogalma sincs arról, hogy hogyan kell verset írni, de ott és akkor, a beszélgetés közepén átváltoztatott egy régi vekkert nikkel-kronométerré, majd a kronométert azzá a pici aranyórává, melyet Nora idıtlen idık óta a csuklóján viselt. Nora megértette, a varázsló Shock, a maga módján költı volt — csakhogy képtelen volt hozzászokni férje minden pillanatban és minden körülmények között megnyilvánuló mővészetéhez. Nehéz boldognak lenni, ha az ember férje egy délibáb, peripatetikus szemfényvesztés, mind az öt érzék egyidejő csalódása.
4. Nora dologtalanul kocogtatta körmeivel az akváriumot, benne néhány uszonyát villogtatva cikázó, tátogó aranyhallal — mintha narancshéjból hasítottak volna ki ıket —, amikor zajtalanul kinyílt az ajtó és megjelent Shock (félrecsúszott selyemsapka, szemöldökre hulló hajticsek), karjaiban egy kicsavarodott, apró teremtménnyel. — Fogd — sóhajtotta a varázsló. Nora agyában villámgyorsan cikáztak a gondolatok: Gyerek. Elveszett. Rátalálták. Szemét elfutották a könnyek. — Örökbe kell fogadni — tette hozzá lágyan Shock, néhány pillanatig még az ajtóban habozva. Az apró jószág hirtelen megelevenedett, motyogott valamit, és félénken kaparászott a varázsló kikeményített ingmellén. Nora gyors pillantást vetett a parányi, zergebır-pántos cipıkre és a keménykalapkára. — Engem nem versz át — mondta gúnyosan. A varázsló szemrehányóan nézett rá, aztán lefektette Fredet a plüss-pamlagra és betakarta egy ott heverı köntössel. — A Blondinettek kirúgták — szólta el magát Shock, majd reménytelenül hozzátette: "Megütötték egy súlyzóval. Pont a hasikáján.
márton róza krisztina fordítása
4
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ És Norát — jólelkő volt, mint a gyermektelen nık általában —, oly erıvel öntötte el a szánalom, hogy kis híján könnyekben tört ki. A törpe anyjává változott, megette, megitatta egy pohár portóival, áttörölte kölnivízzel a homlokát, benedvesítte halántékát és a füle mögött húzódó gyermekes vájatot. Másnap Fred kora reggel ébredt, körülnézett az ismeretlen szobában, beszélt az aranyhalakhoz, majd egy vagy két halk prüszkölés után kiült az ablakpárkányra, mint egy kisfiú. Elbővölı, olvatag ködpára mosta át a szürke londoni háztetıket. Valahol a távolban kinyílt egy manzárdablak, üvegtáblájáról ragyogva verıdtek vissza a napsugarak. Egy autókürt jajdult fel az üde, gyengéd hajnalban. Fred gondolatai hosszasan elidıztek az elızı nap eseményeinél. A artistalányok nevetı hangsúlya furcsán vegyült el Mrs. Shock hővös-illatú kezének érintésével. Elöször ápolgatták, mint egy beteget, aztán dédelgették — és gondolják csak meg, Fred egy nagyon érzelmes és nagyon tüzes törpe volt. Képzeletben eljátszadozott a lehetıséggel, hogy egy nap majd megmenti Norát egy erıs és brutális férfitól — valami hasonlótól, mint amilyen az a fehér trikóruhás francia volt. Váratlanul és oda nem illıen egy tizenöt éves törpelány emléke úszott át gondolatai felett, akivel egyszer fel kellett lépnie. Nyomott kedélyő, beteges, hegyes orrú kis jószág volt. Úgy mutatták be ıket a közönségnek, mint jegyespárt, és az undortól reszketı Frednek egy frivol tangót kellett ellejtenie vele. Újabb magányos autókürt jajdul fel majd elenyészett. A napsugarak lassan szétfoszlatták a ködöt London porhanyós vadonja felett. Fél nyolc körül megelevenedett a lakás. Mr. Shock, ajkán légies mosollyal kifürkészhetetlen útjára indult. Szalonnás tojásrántotta mennyei illata szállt az étkezı felıl. Hanyagul feltőzött hajjal, napraforgókkal hímzett kimonóban megjelent Mrs. Shock. Reggeli után megkínálta Fredet egy illatosított, vörös, sziromfilteres cigarettával, és szemhéját félig leeresztve hagyta, hogy a törpe az életérıl meséljen. A feltárulkozás pillanataiban Fred hangocskája kissé elmélyült, lassan, szavait megválogatva beszélt, elıadását váratlan, különös méltóság itatta át. Fejét lehorgasztva, ünnepélyesen, ruganyos feszességgel ült Nora lábainál, aki a plüssdiványon hátradılve hevert, és karjait a tarkóján összefőzve felfedte csupasz, hegyes könyökét. Mondókáját befejezve a törpe némaságba süppedt, de még ide-oda forgatta parányi kezének tenyerét, mintha még mindig lágy beszédét kísérné velük. Fekete kabátkája, lejtıs arca, pici, húsos orra, homokszín haja a feje búbjának középen húzódó választékkal megindították tétova Nora szívét. Szempillái rejteke mögül nézett rá, és képzelete eljátszadozott a gondolattal, hogy lábainál nem egy felnıtt törpe, hanem nemlétezı kisfia ül, aki éppen azt meséli neki, hogy hogyan verték meg az osztálytársai. Nora kinyújtotta a karját és finoman meglegyintette a törpe fejét — és akkor, abban a pillanatban, a gondolatok kifürkészhetetlen összekapcsolódásából egy egészen más, furcsa és bosszúszomjas látomás bontakozott ki elıtte. Fred, megérezve a hajában matató könnyő ujjakat, elöször mozdulatlanná vált majd lázas csendben nyalogatni kezdte ajkait. Kifordult szemei képtelenek voltak leválasztani meredt tekintetüket Mrs.
márton róza krisztina fordítása
5
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ papucsának zöld ponponjáról. És egyszerre, képtelenül és mámorosan, minden mozgásba lendült, megtörtént minden.
5. Azon a füstös-kék napon, az augusztusi napfényben fürdı London egészen különösen szép volt. A gyengéd, ünnepi égbolt visszatükrözıdött az aszfalt sima takaróján, az utcasarkokon karmazsinvörösen lángoltak a házak csiszolt oszlopai, a park gobelein-zöldjén át kocsik ragyogtak és gördültek tova csendes zümmögéssel — az egész város reszketett és sóhajtozott az érett langymelegben, és csak a föld alatt, a metró peronjain lelhetett volna valaki egy hővös zugra. Az év minden napját ajándékba tartogatja valaki számára: annak az embernek a legboldogabb napját. Az a nap csak megtörténik a többi emberrel, ık csak élvezik a napfényt, dühöngenek az esı miatt, és soha nem tudják meg, hogy valójában kihez tartozik az a nap; és a szerencsés kiválasztott boldogan mulat a többiek tudatlanságán. Senki nem sejtheti elıre, hogy melyik nap lesz az osztályrésze, nem tudhatja, hogy mi lesz az a csekélység, amelynek élete végéig ırzi majd emlékét: egy fodrozódó víztócsa szélérıl visszaverıdı napfényt, vagy egy lehulló juharfalevél keringı táncát; sıt, gyakran megesik az is, hogy valaki csak az emlékeiben ismeri fel a saját napját, jóval azután, hogy leszakította, összegyőrte és az íróasztala alá hajította a naptárlapot, rajta az elfeledett dátummal. A sors Fred Dobsonnak, egy egérszürke kamásnis törpének adományozta ezt a boldog napot, egy autókürt dallamos tülkölésével és egy távolban kicsapódó ablaszárny csillogásával felvirradó, augusztusi napot, 1920-ban. Gyerekek szaladtak vissza szüleikhez, hogy csodálkozástól zihálva elmeséljék nekik: találkoztak egy igazi törpével, aki keménykalapot és csíkos pantallót viselt, kezében pedig sétabotot és egy pár cserbarna kesztyőt tartott. Miután búcsúzóul tüzesen megcsókolta Norát (aki vendégeket várt), a Krumpli Manó kilépett a széles, sima utcára, melyet elárasztott a napfény, és azonnal tudta, hogy az egész város csak miatta, csak és kizárólag miatta létezik. Egy jókedvő taxisofır visszahangzó csattanással lecsapta a taxiórát, és a törpe tekintete elıtt végighömpölygött az utca, ı pedig a bırhuzatú ülésen csúszkálva boldogan kuncogott és turbékolt nemlétezı bajusza alatt. A Hyde Parknál kiszállt, és a kiváncsi tekintetekkel mit sem törıdve a mesterséges tavacska partján álló összecsukható, zöld nyugszékekhez pipiskedett, a szilfák és a hársak homályos rejtekében burjánzó hatalmas rododendronbokrok alá, ahol a gyep oly ragyogó és lágyan elsimuló volt, akár a billiárd-posztó. Lovasok ügettek el mellette, finoman rugózva a nyeregben, nyikorgó, sárga bırbıl készült kamásniban, lovaik pedig a zablákat csörgetve vetették fel karcsú fejüket; és drága, fekete autók, káprázatosan csillogó keréktárcsákkal, gördültek lassan az ibolyaszín árnyék hatalmas csipkéi között. A törpe bóklászni indult, mélyen beszívta a benzinfüst meleg fuvallatát, a lombok súlyosan illatoztak, mintha
rothadásnak indultak volna szinte túlcsorduló zöld nedveiktıl, a törpe pedig sétapálcáját
pörgetve úgy csücsörített az ajkaival, mintha fütyürészne, elragadtatva a felszabadultság és súlytalanság mámorító érzésétıl. Reggel a szeretıje tapintatos siettséggel akarta minél hamarabb kívül márton róza krisztina fordítása
6
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ tudni, és idegesen felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy mennyire retteg attól, hogy idıs apja — aki nála szokott ebédelni —, még gyanakodni kezdene, ha egy idegen úriembert talál a házban. Azon a napon mindenütt a törpét lehetett látni. A parkban
— ahol egy rózsás dajka, keményített
bóbitával a fején, valamilyen okból felajánlotta, hogy tologatja egy kicsit a babakocsiban; egy múzeum tágas elıcsarnokában;
a mozgólépcsıkön, melyek lassan kúsztak felfelé a morajló mélységbıl, ahol
elektromos szellı lengette a ragyogó plakátokat; az elegáns üzletekben, ahol kizárólag dísz-zsebkendıket árultak férfiak részére; és egy busz tetején, ahová egy barátságos kéz segítette fel. Hamarosan elfáradt — elbódították a mozgalmasság, a ragyogás, a rámeredı, szíve mélyéig hatoló, kacagó szemek, és a törpe úgy érezte, az utolsó cseppig ki kell élveznie a társául szegıdött mérhetetlen szabadságot, büszkeséget és boldogságot. Végül az éhes Fred belépett az ismerıs étterembe, ahol színes cirkuszi társaság győlt össze, és ahol senkit sem lepett meg a jelenléte, ı pedig végignézett azokon az embereken, az elhülyült és örökké részeg bohócon, korábbi ellenségén, a francián, aki most barátságos biccentéssel üdvözölte, és Mr. Dobson elıtt tökéletesen világossá vált, hogy soha többé nem lép fel a porondon. A hely homályos volt, bent nem volt elég lámpafény, kintrıl nem szőrıdött be elegendı napfény. Az elhülyült, lecsúszott bankárra hasonlító bohóc és a légtornász, aki furcsán faragatlannak festett civelben, csendesen dominóztak. A spanyol táncosnı, malomkeréknyi, szemére mélykék árnyékot vetı kalapban és keresztbe vetett lábakkal egyedül ücsörgött a pult sarkánál. Körülbelül féltucat ember volt még ott, akiket Fred nem ismert; a sokéves sminkeléstıl kilúgozott vonásaikat vizsgálgatta, aztán nemsokára jött a pincér, hozott Fred feneke alá egy vánkost, és terítéket cserélt, fürge mozdulatokkal simítva el az új asztalkendıt. Az étterem homályos mélységében Fred hirtelen felfedezte a varázsló finom arcélét: épp suttogva beszélgetett egy elhájasodott, idıs, amerikainak tőnı férfivel. Fred nem gondolta volna, hogy éppen itt futhat össze Shockkal — aki soha nem járt kocsmákba —, és tulajdonképpen a létezésérıl is tökéletesen megfeledkezett. Most mély szánalmat érzett a szerencsétlen mágus iránt és elöször úgy döntött, hogy mindent eltitkol; de aztán eszébe jutott, hogy Nora képtelen lenne hazugságban élni, és valószínőleg elmondaná férjének azt a kábult estét (beleszerettem Mr. Dobsonba ... elhagylak) —, és belebonyolódna egy szövevényes és kellemetlen vallomásba arról, hogy Shock nem volt az ı lovagja, nem érzett büszkeséget felesége szerelme miatt, nem is érezhetett volna, és ezért Nora feloldoztatik a férjének okozott fájdalom bőne alól, hát nincs helye a szánalomnak? A pincér meghozta a vesepástétomot és a pohár gyömbérsört. Egyúttal néhány lámpát is felkapcsolt. Erre-arra, a poros plüssbútorok felett kristályvirágok lángoltak, és a törpe messzirıl látta, amint egy aranyos fénynyaláb kiemeli a varázsló gesztenyeszín üstökét és látta az áttetszı, finom ujjain ficánkoló fénysugarak és árnyékok táncát. A varázsló beszélgetıpartnere felemelkedett, alázatos vigyorral megrángatta pantallójának övét, Shock pedig elkísérte a ruhatárba. A hájas amerikai a fejébe csapott egy széles karimájú kalapot, megrázta Shock éteri kezét és még mindig a nadrágszíját rángatva elindult
márton róza krisztina fordítása
7
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ a kijárat felé. Abban a pillanatban rés támadt a napsugaras világosságban, a lámpák sárgábban izzottak. Az ajtó tompa puffanással becsapódott. — Shock — kiáltotta a Krumpli Manó, kurta lábaival hevesen harangozva az asztal alatt. Shock odament. Közben a mellényzsebébıl mélán elıhalászott egy égı szivart, megszívta, kieresztett egy füstpamatot majd ismét zsebrevágta. Senki sem tudta, hogyan csinálja. — Shock — szólalt meg a törpe, a gyömbérsörtıl kivörösödött orral. "Beszélnem kell veled. Borzasztóan fontos. A varázsló leült Fred asztalához és rákönyökölt. — Hogy van a fejed — fáj még? — érdeklıdött közönyösen. Fred megtörölte ajkait a szalvétával; nem tudta, hol is kezdje, még mindig attól félt,
hogy túl nagy
fájdalmat okoz barátjának. — Ha már itt tartunk — mondta Shock — ma este lépek fel veled utoljára. Az a fickó leszerzıdtetett Amerikába. Remek kilátásaim vannak. — Szóval, Shock... — és a törpe kenyérgalacsinokat morzsolgatva kutatott az illı szavak után. — Az a helyzet.... Légy erıs, Shock. Szeretem a feleségedet. Ma reggel, azután, hogy te elmentél, ı és én, mi ketten, vagyis ı.... — Csakhogy én nagyon rosszul bírom a tengert — tőnödött tovább a varázsló — és az út egy hét lenne Bostonig. Egyszer áthajóztam Indiába. Úgy éreztem magam, mint egy megmacskásodott láb. Fred, bíborpirosra gyúlva dörzsölgette parányi ökleivel az asztalterítıt. A varázsló megkuncogta átsuhanó emlékeit, aztán megkérdezte: — Akartál mondani valamit, kis barátom? A törpe a varázsló szellemszürke szemeibe nézett és zavartan megrázta a fejét. — Nem, nem, semmit.... veled nem lehet beszélni. Shock keze kinyúlt — semmi kétség, hogy Fred fülébıl akart elıhúzni egy láncocskát —, ám több éves mesteri bővészkedése során most fordult elı elöször, hogy a láncocskát nem ragadták meg elég erısen a ujjak izmai és a földre hullott. Shock lenyúlt érte és felemelte. — Nem itt fogok ebédelni — mondta, elmélyülten vizsgálgatva a törpe fejebúbján a forgót. — Nem érdekelnek az ilyen helyek. Fred némán, durcásan eszegetett egy sült almát. A varázsló csendesen távozott. Az étterem lassan kiürült. A hervatag, nagy kalapos spanyol táncosnı is ellibegett egy félénk, igen finoman öltözött, kék szemő fiatalember karján. Hát, ha nem akart rám figyelni, akkor a dolog ezzel le is van zárva, töprengett a törpe, majd megkönnyebbülten felsóhajtott és úgy döntött, hogy Nora sokkal világosabban elmagyarázza majd a dolgokat. Aztán papírt kért és nekiállt levelet írni Norának. Levelét e sorokkal zárta:
márton róza krisztina fordítása
8
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ Nos, érted már, miért nem tudok úgy élni többé, mint eddig éltem. Micsoda kínokat élnél át, tudva azt, hogy az ordenáré csürhe minden este a szemed láttára reng a röhögéstıl szíved választottja láttán. Felbontom a szerzıdésemet és holnap elutazom. Újabb levelet kapsz tılem, amint találok egy békés zugot, ahol a válásod után végre szabadon szerethetjük egymást, én édes Norám. Így végzıdött hát a könnyőszárnyú nap, melyet a sors az egérszürke kamásnis törpének ajándékozott.
6. Londonra óvatosan leereszkedett az alkony. Az utcák zaja lágy, üreges visszahangzással elegyedett, mintha valaki abbahagyná a játékot, ám lábát még mindig a zongora pedálján tartaná. A parkok citromfáinak
sötét
levelei
árnyakat,
pikkelyes
pikk-ászokat
vetettek
az
áttetszı
égboltra.
A
keresztezıdések kanyarulataiban, vagy a kettıs tornyok gyászos körvonalai között látomásnak tetszett az izzó naplemente. Shock szokás szerint ebben az idıben tért haza vacsorázni, hogy aztán magára öltve hivatása uszályát egyenesen a varietébe hajtson. Azon az estén Nora a lehetı legtürelmetlenebbül várta érkezését, remegve a pokoli jókedvtıl. Milyen boldog volt, hogy végre neki is volt saját titka! A törpe alakja elenyészett. A törpe egy undok kis féreg volt. Hallotta a bejárati ajtó zárjának finom kattanását. Mint a megcsalatott embereké általában, Shock arca is újszerőségével vágta mellbe Norát, majdnem mintha vadidegen lett volna. Shock biccentett Norának, majd szégyenkezve és szomorúan lebocsájtotta hosszú szempilláit. Szó nélkül asztalhoz ült, a helyére, Norával szemben. Nora végigmérte világosszürke öltönyét, melytıl alakja még karcsúbbnak, még tőnékenyebbnek tetszett, és szemében felizzott a mámoros gyızelem, szája egyik sarka kajánul megremegett. — Hogy van a törpéd? — érdeklıdött, ízlelgetve kérdésének szokványos, édes ízét. — Azt hittem, magaddal hozod. — Nem találkoztam ma vele — válaszolta Shock, az evésnek nekilátva. Hirtelen meggondolta magát — elıvett egy apró fiolát, óvatosan kicsavarta és belebillentette egy pohár borba. Nora undorral várta, hogy a bor színe ragyogó kékké, vagy oly áttetszıvé változzék át, mint a víz, ám a burgundi színárnyalata mitsem változott. — Csak gyomorcseppek, az emésztésem miatt — mormolta Shock. Árnyék suhant át az arcán. — Hazudsz, mint mindig — mondta Nora. — Remek gyomrod van. A varázsló lágyan felnevetett, majd megköszörülve torkát, akár egy üzletember, egy hajtásra lenyelte a bort. — Egyél már — nógatta Nora. — Kihől az étel. Ó, ha tudnád, gondolta Nora kegyetlen örömmel. Soha nem jössz rá. Ez az én hatalmam.
márton róza krisztina fordítása
9
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ A varázsló csendesen evett. Hirtelen grimaszba rándult az arca, ellökte a tányért, és beszélni kezdett. Mint mindig, most sem nézett egyenesen Norára, tekintete valahol felette járt, hangja lágy és dallamos volt. Elmesélte a napját, elmondta, hogy járt a királynál Windsorban, ahová azért hívták, hogy mulattassa a fekete bársonytunikás és csipkegalléros kishercegeket. Meséjét finom, eleven érintésekkel kísérte, utánozta az emberek arckifejezését, hunyorgott, fejét finoman fel-felvetette. — Egy egész sereg fehértollú galambot varázsoltam elı a cilinderembıl — mondta. — A törpe pici tenyere pedig nyirkos volt, te meg kitalálod ezt az egészet — jegyezte meg Nora mellékesen. — És azok a madarak, képzeld, körülrepdesték a királynıt, ı elhessegette ıket, és egész végig udvariasan mosolygott. Shock felállt, megingott, két ujjával finoman megtámasztotta magát az asztal sarkán, és mintha története zárszavait mondaná , így szólt: — Nem érzem jól magam, Nora. Méreg volt, amit ittam. Nem lett volna szabad hőtlennek lenned hozzám. A torka remegett, ádámcsutkája vonaglott, és ajkaihoz szorítva egy zsebkendıt, kiment a szobából. Nora felpattant, hosszú borostyánlánca beleakadt a gyümölcskésbe és lesöpörte az asztalról. Ez csak színjáték, gondolta keserően. Meg akar ijeszteni, kínozni akar. No nem, drága uram, ez így nem fog menni. Majd meglátod. Milyen bosszantó, hogy Shock mégis rájött valahogy a titkára. De végülis remek alkalom, hogy végre feltárja érzéseit, hogy a képébe üvöltse, hogy féktelenül győlöli, hogy megveti, hogy nem is ember, hanem egy kaucsuk-fantom, és ı már nem bír vele együtt élni, nem tudja elviselni tovább azt, hogy... A varázsló az ágyon feküdt, teljesen összekucorodva, fogai kíntól csikorogtak, de mégis egy bágyadt mosolyt küldött Nora felé, amikor az beviharzott a hálószobába. — Szóval azt hiszed, bedılök neked — zihálta Nora. — Ó, nem, ennek vége. Én is tudom, hogy kell csalni. Undorodom tıled, nevetséges vagy a sikertelen kis trükkjeiddel... Shock, még mindig gyámoltalanul mosolyogva, megpróbált felkelni az ágyból. Lábaival a padlót súrolta. Nora elhallgatott és azon törte a fejét, hogy mi bántót vághatna még férje fejéhez. — Ne — nyögte ki keservesen Shock. — Ha volt valami, amivel ... kérlek, bocsáss meg. Homlokán megfeszültek az erek. Még jobban összegörnyedt, a szemébe logó hajtincs reszketett, torkából hörgés szakadt fel és a szájához szorított zsebkendıt egyszerre vér és epe itatta át. — Ne bohóckodj már — visította Nora, lábával toppantva. Shocknak végre sikerült kiegyenesednie. Az arca viaszsápadt volt. A gombóccá győrt rongycafatot a sarokba hajította. — Várj, Nora.... Nem érted.... Ez a legeslegutolsó mutatványom.... Nem lesz több....
márton róza krisztina fordítása
10
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ Ismét görcsbe rándult szörnyő, csillogó arca. Megtántorodott és az ágyra zuhant, fejét hátraejtette a párnára. Nora közelebb lépett, és szemöldökét összeráncolva jobban megnézte. Shock a hátán feküdt, lezárt szemekkel, összeszorított fogait csikorgatva. Amikor föléhajolt, Shock szempillái megrebbentek, bizonytalanul bámult a feleségére, nem ismerte fel, ám hirtelen mégis felismerte és tekintete megtelt a gyöngéd szeretet és fájdalom nyirkos, reszketı fényével. És abban a pillanatban Nora rájött, hogy jobban szereti a világon mindennél. Borzalom és szánalom egyszerre kavarodott fel benne. Körbeszaladt a szobában, egy pohárba vizet töltött, a poharat a vizesállványon hagyta, visszarohant a férjéhez, aki felemelte a fejét, hogy a lepedı csücskét az ajkaihoz szorítsa, és egész testében remegve görcsösen öklendezett, kimeredt, világtalan szemeit már elfátyolozta a halál. Nora vadul kalimpálva átvágtatott a másik szobába a telefonhoz, rázta a kagylót, többször rossz számot tárcsázott, újrakezdte, közben levegıért kapkodott és öklével a telefonasztalt verte; és amikor az orvos végre felvette a telefont, Nora beleüvöltötte, hogy a férje megmérgezte magát és most haldoklik, közben záporozó könnyei elárasztották a kagylót, amit aztán találomra lecsapott és visszarohant a hálószobába. A varázsló olajosan fénylı arccal, hófehér mellényben és kifogástalanul vasalt nadrágban a falitükör elıtt állt, és könyökeit széttartva, elmélyülten babrált a nyakkendıjével. Észrevette Norát a tükerben, és anélkül, hogy megfordult volna, szórakozottan hunyorított neki; közben lágyan fütyürészett és áttetszı ujjbegyeivel selyemnyakkendıje fekete végét morzsolgatta.
7. Drowse, ez az aprócska város Anglia nyugati részén, valóban oly bágyasztónak tetszett, mintha örök álomba zuhantan elveszett volna a ködbe burkolozó, lágy-lankás mezık között. A városkának volt egy postahivatala, egy kerékpár-szaküzlete, két-három, piros és kék cégéres dohányárudája, és egy ódon, szürke temploma, melyet egy hatalamas gesztenyefa álmos árnyékába temetkezı sírkövek öleltek körül. A fıutca élısövények, apró kertek és téglából épült, repkénnyel rézsutosan befuttatott villák között vezetett.
Az egyik villát egy bizonyos F. R. Dobson bérelte, akit senki sem ismert, kivéve a
gazdaasszonyát és a helyi orvost — aki nem vot pletykás természető. Mr. Dobson látszólag soha nem tette ki a lábát otthonról. A gazdasszonya, egy termetes, szőkszavú asszonyság — korábban egy elmegyógyintézet alkalmazottja volt —, a szomszédok szokásos érdeklıdésére azt a választ adta, hogy Mr. Dobson egy idıs paralitikus, aki arra ítéltetett, hogy elfüggönyzött maányban tengesse napjait. Nem csoda hát, hogy a városka lakói még Drowse-ba érkezésének évében megfeledkeztek róla, oly magátólértetıdı természetességgel fogadva el kitapinthatatlan jelenlétét, mint a hajdani püspökét, kinek kıbe vésett képmása idıtlen idık óta a templom fıbejárata feletti falfülkében foglalt helyet. A közhiedelem szerint a rejtélyes öregúrnak volt egy unokája, egy fakószıke, pici fiúcska, aki néha, alkonyattájt, apró és félénk léptekkel kimerészkedett a Dobson villából. A fiúcska kirándulásai rendkívül ritkák voltak, így senki sem állíthatta teljes bizonyosággal, hogy mindig ugyanazt a gyermeket látta, és természetetesen szürkületkor Drowse különösen ködös volt, a leereszkedı kékes pára elmosta a márton róza krisztina fordítása
11
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ körvonalakat. Így az közönyös és tunya drowse-i lakosok elsiklottak a tény felett, hogy a feltételezett paralitikus feltételezett unokája nem növekszik az évek múltával, és hogy lenszín haja nem más, mint egy mesterien elkészített paróka. Parókára szükség volt, mivel új életének kezdetén a Krumpli Manó kopaszodni kezdett, és koponyája hamarosan oly simává és fényessé vált, hogy Ann, a házvezetınıje alkalomadtán eljátszott a gondolattal: milyen mókás is lenne refektetni tenyerét erre a golyóbisra. Máskülönben nem sokat változott, hasikája talán kissé elhájasodott és bíborszín erek ütöttek át ápolatlan, húsos orrán, melyeket púderrel fedett el, amikor kisfiúnak öltözött. Ann és a doktor számára hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz jó vége a törpét egyre környékezı szívrohamoknak. Békességben, mély visszavonultságban éldegélt három szobájában, egy mozgókönyvtárban elıfizetett heti három vagy négy könyvre — leginkább regényekre, beszerzett egy fekete, sárgaszemő macskát, mert halálosan rettegett az egerektıl, (melyek valahol a ruhásszekrény mögött motoszkáltak, olyan zajt ütve, mintha fagolyók pattognának), sokat evett, különösen nyalánkságokat, (néha az éjszaka közepén is felkelt, hogy kitotyogjon a konyhába, végig a hideg kövön — hátborzongató, dideregı kicsi árnyék, hosszú hálóingben —, és elcsenje, mint egy pici fiúcska, a csokoládémázas süteményeket az éléskamrából), egyre ritkábban és ritkábban idézte fel szerelmi kalandját, és a Drowse-ban eltöltött elsı, borzalmas napokat. Ám íróasztalán, a takarosan összehajtogatott számlák tornyocskái között még mindig ırzött egy barackszín, sárkányforma vízjellel ellátott levélpapírost, melyen egy merev kéz szögletes és alig olvasható betői sorakoztak. A levél így szólt: Kedves Mr. Dobson, megkaptam elsı levelét, csakúgy, mint a másodikat, melyben arra kér engem, hogy menjek el D.-be. Attól tartok, hogy ez egy végzetes félreértés. Kérem, próbáljon meg elfelejteni és megbocsátani. Én és a férjem holnap az Államokba utazunk és valószínőleg nagyon sokáig nem térünk vissza. Egyszerően nem tudom, mit írhatnék még önnek, szegény, kicsi Fred. Ekkor támadott az elsı szívinfarktus, és Fred tekintete végleg megırizte az alázatos meglepetés kifejezését. Néhány nap múltával már szobáról szobára járhatott, könnyeit nyeldekelve, egyik apró, reszketı kezecskéjével arca elıtt hadonászva. Idıvel Fred felejteni kezdett. Lassan megkedvelte az eladdig ismeretlen meghittség hangulatát, a kandallóban izzó faszén kékes füstburkát, a kerekded polcocskákon álló poros vázákat és egy rézmetszetet a két ablakszárny között: egy hordócskával felszerelt bernáthegyi kutya térít épp eszméletére egy hegymászót a kopár sziklákon. Nagyon ritkán idézte fel korábbi életét, csak álmaiban látta a trapézok reszketı táncával elevenedı a csillagos eget, ıt pedig épp egy éjfekete ládába tuszkolták bele, melynek falain túl hallotta Shock nyájas, éneklı hangját, de nem lelte a csapóajtót a padlón és fuldoklott a ragacsos sötétségben, mialatt a varázsló hangja egyre búsabbá és távolibbá vált és lassan elenyészett a morajlásban, és Fred nyögdécselve riadt fel tágas ágyában, védelmezı szobája sötét falai közt, a bágyadt levendulaillatban, és hosszasan bámult az ablakredıny sápadt foltjára, levegıért kapokodva, gyermekes öklét botladozó szívéhez szorítva. márton róza krisztina fordítása
12
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ Amint múltak az évek, az asszonyi szerelem utáni sóvárgása egyre ernyedtebbé és ernyedtebbé vált, mintha Nora kihörpintette volna mindazt a lelkesedı kínt, mely egykoron hatalmában tartotta. Igaz, voltak bizonyos idıszakok, bizonyos tétova tavaszi éjszakák, amikor a törpe, szemérmesen felöltve rövidnadrágját és feltéve szıke parókáját, elhagyta a házat, hogy beleolvadjon az alkonyati homályba, lopva végigosonjon a mezık ösvényein, és egyszerre megtorpanjon, mert egy sövény tövében, a szederbokrok virágokkal terhes lombjának rejtekén kínok közepette felfedezte egy egymásba kapcsolódó szerelmespár elmosódó alakját. Idıvel azonban mindez tovatőnt, a törpe teljesen elzárkózott a világtól. Csak a doktor, egy ıszhajú, szúrós szemő férfiú látogatott el hozzá hébe-hóba egy-egy sakkpartira, és az asztal felett szakmai gyönyörőséggel szemlélte azokat a parányi, puha kezecskéket, azt a pici, bulldogszerő arcot, és azokat a bozontos szemöldökeket, melyek ráncba szaladtak, amikor a törpe egyegy lépésen törte a fejét.
8. Nyolc év tőnt tova. Vasárnap reggel volt. A reggelizıasztalon egy papagájfejet mímelı pohárfedı alatt egy bögre kakaó várakozott Fredre. Az ablakokon beáradt az almafalombok napsütötte zöldje. A testes Ann épp a pianinót portalanította, amelyen a törpe alkalmanként bizonytalan valcereket játszott. Elsı lábaikat dörzsölgetve legyek ücsörögtek a narancslekváros korsón. Fred belépett, kissé még álomittasan, posztópapucsban és sárga békákkal díszitett, kicsi fekete köntösben. Szemét résnyire nyitva és kopasz koponyáját simogatva asztalhoz ült. Ann a templomba indult. Fred fellapozta a vasárnapi újság képes mellékletét, és ajkát szívogatva-biggyesztgetve nézegette a díjnyertes kölyökutyák testhosszát, egy epedın haldokló hattyú pózába csuklott orosz balerinát, a fél világot rászedı pénzember cilinderét és pofacsontját... Az asztal alatt a macska felpúpozott háttal dörgölızött csupasz bokájához. Reggelijét befejezve ásítozva felállt; nagyon rosszul aludt, soha korábban nem kínozta annyira a szíve, mint elızı éjjel, és most túl lusta volt, hogy felöltözzék, noha nagyon fáztak a lábai. Átvánszorgott az ablakmélyedésben álló karosszékhez és összegömbölyödött benne. Gondolatok nélkül ücsörgött a fotelben, a fekete macska elnyújtózott mellette, és ásítva feltárta pici, rózsaszín torkát. Megszólalt az ajtócsengı. Doctor Knight lesz az, gondolta Fred közönyesen, és emlékezve rá, hogy Ann elment otthonról, maga indult ajtót nyitni. Napfény öntötte el az elıszobát. Egy magas, feketébe öltözött hölgy várakozott a küszöbön. Fred visszahıkölt, motyogott valamit, esetlenül hátrálni kezdett kicsiny köntösében, majd beszágudott a belsı szobába, mit sem törıdve azzal, hogy menekülés közben az egyik papucsa lecsúszott a lábáról, csak egyetlen dolog járt a fejében: bárki is a látogató, semmiképp sem szabad észrevennie, hogy ı egy törpe. Megtorpant, levegı után kapkodva, a nappali közepén. Ó, miért is nem vágta be egyszerően a bejárati ajtót? És ki a fene keresheti ıt? Bizonyára valami tévedés lesz, nem vitás.
márton róza krisztina fordítása
13
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ Hirtelen meghallotta a közeledı léptek zaját. A hálószobába hátrált és magára akarta zárni az ajtót, de nem volt meg a kulcs. A másik papucsa a nappali szınyegén maradt. — Ez szörnyő — zihálta Fred, és visszafojtott lélegzettel fülelt. A léptek már a nappailból halatszottak. A törpe halkan felnyögött és kinyitotta a ruhásszekrényt, hogy valami rejtekhelyet keressen magának. Egy hang — egészen biztosan tudta — a nevén szólította, és a szobaajtó kitárult. — Miért félsz tılem, Fred? A törpe, mezítlábasan, fekete köntösben, koponyáján gyöngyözı izzadsággal a ruhásszekrényben állt, a szekrényzár kallantyúját szorongatva. Újra megjelentek elıtte, teljes világossággal, az üveggömbben úszkáló aranyhalak. Az asszony egészségtelenül öregedett. Zöldesbarna árkok húzódtak szemei alatt. A finom pihe ajkai felett erıteljesebbé vált, és fekete kalapjából, fekete ruhájának zord berakásaiból poros, siralmas illat áradt. — Erre nem számítottam — szólalt meg Fred vontatottan, óvatosan nézve fel az asszonyra. Nora megragadta a vállánál fogva, a fény felé fordította és sóvár, szomorú szemekkel vizsgálgatta arcvonásait. A teljesen összezavarodott törpe pislogott, parókátlanságán siránkozott és csodálkozott Nora izgalmán. Már hosszú-hosszú ideje nem gondolt az asszonyra, így most nem érzett mást, csak szomorúságot és meglepetést. Nora, még mindig ıt szorongatva, lehúnyta szemeit aztán lágyan eltolta magától és az ablak felé fordult. Fred megköszörülte a torkát, és így szólt: — Teljesen elvesztettelek szem elıl. Mondd, hogy van Shock? — Még mindig a trükkjeivel szórakozik — felelte távoli hangon Nora. — Csak nemrégiben tértünk vissza Angliába. Anélkül, hogy levette volna kalapját, leült az ablak mellé és furcsa, kutató pillantásal meredt a törpére. — Ez azt jelenti, hogy Shock... — foglalta össze gyorsan a törpe, a rá nehezedı pillantás súly alatt. — Olyan, mint mindig — válaszolta Nora, majd anélkül, hogy levette volna meredt tekintetét a törpérıl, gyorsan lehúzta és összegyőrte fényesfekete, fehérbéléses kesztyőjét. Lehetséges lenne, hogy Nora újra — ámult el a törpe. Újra átfutott agyán az akvárium, a kölnivíz illata, Nora papucsának zöld ponponjai. Nora felkelt. Fekete gombóccá győrt kesztyői az ölébıl a földre gurultak. — Nem valami nagy kert, de vannak benne almafák — mondta Fred, miközben
magában egyre
csodálkozott: Tényleg, volt egy pillanat, amikor én...? A bıre teljesen sárga. Bajusza van. És vajon miért hallgat? — Habár csak nagyon ritkán megyek ki — szólt a törpe, elıre-hátra ringatózva a székén, térdét masszírozva. — Tudod, miért vagyok itt, Fred? — kérdezte Nora.
márton róza krisztina fordítása
14
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ Felemelkedett és a törpéhez lépett, egészen közel. Fred, arcán védekezı vigyorral próbált kitérni elıle és lecsusszanni a fotelból. És Nora ekkor mondta meg neki, nagyon halk, lágy hangon: — Az a helyzet, hogy lett egy fiam tıled. A törpe megdermedt, tekintetét egy sötétkék csészére festett picike ablakszárnyra szegezte, majd ámult, szégyenlıs mosoly villant szája sarkában, mely lassan tovaterjedt és bíborvörös fénybe vonta arcvonásait. — A...fiam... És abban a pillanatban megértett mindent, az élet értelmét, végetérhetetlen gyötrelmeit, a csészén ragyogó parányi ablakot. Lassan felemelte tekintetét. Nora oldalt ült a széken és heves zokogás rázta. Kalapjának strasszdíszei mint könnycseppek csillogtak. A macska lágyan dorombolt és a lábaihoz dörgölıdzött. Fred Norához rohant, eszébe jutottak egy nemrégiben olvasott regény sorai: — Nincs rá semmi okod — mondta Mr. Dobson — az égadta világon semmi okod, hogy attól félj, elveszem ıt tıled. Oly boldog vagyok! Nora rámeredt könnyei fátylán át. Mondani akart valamit, de aztán, látva a törpe arcvonásairól sugárzó gyengéd örömöt, visszanyelte a szavakat, nem szólt semit. Sietısen felkapta összegyőrt kesztyőit. — Nos, már tudod. Nincs is szükség több szóra. Mennem kell. Hirtelen egy gondolat nyilalt át Fred agyán. Heves szégyen keveredett reszketı örömébe. Köntösének rojtjait babrálva megkérdezte: — És...hogy néz ki? İ nem...? — Ó, épp ellenkezıleg — sietett a válasszal Nora. — Nagy fiú, akár a többi. És szemét ismét elfutották a könnyek. Fred lehúnyta a szemét. — Látni szeretném. Majd vidáman helyesbített: — Ó, értem én. Semmiképp sem szabad megtudnia, hogy én ilyen vagyok. De talán beleegyezhetnél abba... — Ó igen, feltétlenül — vágta rá Nora gyorsan, majdhogynem élesen, amint keresztülvágott az elıszobán. — Igen, meg kell egyeznünk valamiben. A magam útját kell járnom. Még húsz perc séta a vasútállomásig. Fejét a bejárati ajtó felé fordította, de még utoljára, mohón és fájdalmasan megvizsgálta a törpe arcvonásait. Napsugarak hintáztak kopasz koponyáján, áttetszı fülkagylói rózsaszínben játszottak. Fred, üdvözült boldogsággal eltelten, nem értett semmit. Miután Nora elment, egy darabig még az elıszobában ácsorgott, mintha attól tartana, túlcsorduló szíve túlloccsan egy meggondolatlan márton róza krisztina fordítása
15
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ dobbanásban. Még mindig fia alakját próbálta elképzelni, de csak önmagát látta maga elıtt, iskolásfiúnak öltözötten, fején szıke parókával. És amint egyre saját külsejét vetítette bele a fiúcska alakjába, megfeledkezett róla, hogy ı maga törpe. Látta magát belépni egy házba, egy szállodába, egy étterembe, hogy találkozzon a fiával. Képzeletében megrendítı atyai mozdulattal borzolta fel a fiú szıke haját... És látta magát, fiával és Norával (buta liba, attól fél, hogy elragadja a fiút) végigsétálni az utcán, ahol... Hirtelen a combjára csapott. Elfelejtette megkérdezni Norától, hogy hol és hogyan érhetné el ıt! És kezdetét vette az ırült és képtelen végkifejlet. Berontott a hálószobába és vadul öltözködni kezdett. Ruhatára legjobb darabjait vette fel, egy drága, kikeményített, szinte még vadonatúj inget, csíkos pantallót, egy ujjast — a Paris of Reartre termékét —, és öltözködés közben egyre kuncogott, beletörte körmeit a komód tömör fiókjainak repedéseibe, és egyszer-kétszer le kellett ülnie, hogy dagadó, kalapáló szíve megpihenhessen;
majd körbeszökdécselte a szobát, hogy felkutassa évek óta nem viselt
keménykalapját is, és legvégül, még szemrevételezve magát a tükörben távozás elıtt, egy méltóságteljes, korosodó, szertartásos eleganciával öltözött úriembert pillantott meg, majd leszáguldott a terasz lépcsıin, megmámorosodva az ötlettıl, hogy ı most visszautazik Norával — akit természetesen sikerül beérnie —, és láthatja a fiát azon a csodálatos estén. A
széles,
poros
út
egyenesen
a
vasútállomáshoz
vezetett,
mely
többé-kevésbé
kihalt
volt
vasárnaponként, ám váratlanul egy krikettütıt cipelı fiú tőnt fel a sarkon. İ vette észre elsıként a törpét. Víg meglepetéssel csapott rá ragyogó színekben pompázó satyakjára, amint figyelte Fred távolodó hátát és nyikorgó, egérszürke kamásniját. És egyszerre, csak a jó ég tudja honnan, számtalan gyerkıc tőnt fel, akik bámész, lopakodó léptekkel a törpe nyomába eredtek. Fred egyre gyorsabban és gyorsabban ment, egyre az órájára pillantgatva és izgatottan kuncogva. Az erıs napfény némileg elmémelyítette. Hamarosan megszaporodott a gyerkıcök száma, és az arra ıgyelgı járókelık is ámuldozva bámulták a törpét. Valahol a távolban a templom harangjai elütötték a négyet: az álmatag kisváros lassan éledezni kezdett — és egyszerre kirobbant a hosszasan visszafojtott, féktelen hahotázás. A Krumpli Manó, nem tudván uralkodni móhó türelmetlenségén, ügetésbe csapott át. Az egyik kisfickó elébeszökkent, hogy láthassa az arcát, egy másik durva, rekedt hangon rikoltozott valamit. Fred a portól fintorogva egyre csak futott, és egyszerre úgy tőnt számára, hogy a nyomában összeverıdıtt gyerkıcök az ı fiai, az ı vidám, rózsás, jókötéső fiacskái, zavarodott mosolygással kocogott végig az utca mentén, erısen szuszogva és megpróbálva megfeledkezni szíve mellében égı heves kalapálásáról. A törpe mögött egy villogó kerekeken guruló biciklista hajtott, markát a szájához szorítva, mint holmi szócsövet, és úgy sürgetve a szaladó törpét, ahogy a futóversenyeken szokás. Nık léptek ki a verandára, és tenyerükkel beárnyékolva szemüket, hangosan kacagva mutogattak a loholó törpére. A város összes kutyája felriadt. A dohos kápolnában az egyházközösség tagjai nem tudták megállni, hogy ne figyeljenek az ugatásra és a bujtogató, ösztökélı kurjászásokra. A törpével tartó tömeg egyre nıtt, végül teljesen
márton róza krisztina fordítása
16
Vladimir Nabokov : The Potato Elf _______________________________________________________________________________________________________ körülzárta a ıt. Az emberek úgy vélték, hogy ez valami ırületes tréfa, egy cirkusz nézıcsalogató mutatványa, vagy valami filmforgatás. Fred idıvel botladozni kezdett, fülében nótaszó csengett, gallérja gombja mélyen a torkába vájt, alig kapott levegıt. A vidám nyögések, kurjantások, a lábak dobogó zaja teljesen megsüketítették. Aztán az izzadság ködén át végre megpillantotta Nora fekete ruháját. Lassan sétált egy téglakerítés mellett a napégette járdán. Hátrapillantott és megállt. A törpe beérte és megragadta szoknyája szegélyét. Boldog mosollyal pillantott fel rá és épp szóra nyitotta ajkait, ám ehelyett meglepetten leeresztette szempilláit és lassan a földre rogyott. Körülöttük zajosan hemzsegett a tömeg. Valaki, megértve, hogy nem tréfáról van szó, a törpe fölé hajolt, majd halkan füttyentve levette a kalapját. Nora közönyösen nézte a törpe összegyőrt fekete kesztyőhöz hasonló, kicsi testét. Lökdösni kezdték, valaki megragadta a könyökénél fogva. — Hagyjanak békén — mondta tompa, fakó hangon Nora. — Én nem tudok semmirıl. A fiam néhány napja halt meg.
Berlin, 1929, orosz, 1939-ben angolra fordították, de V.N. késıbb maga is lefordította, mert elégedetlen volt vele. Ez a fordítás a nabokovi fordítás alapján készült. Megjelent az a Nagyvilág 11-12. számában (1998)
……………………….…………………………………………………..…………………………………………………………………………...…
http://zaziazajko.hu
[email protected]
márton róza krisztina fordítása
17
