Utazz velünk teve karavánnal. Tartalomjegyzék: I. UTOLSÓ NAP AZ ÓVODÁBAN

Utazz velünk teve karavánnal Tartalomjegyzék: I. UTOLSÓ NAP AZ ÓVODÁBAN II. KALAND A REPÜLŐTÉREN III. KÉSZÜLŐDIK A KARAVÁN IV. A SIVATAGBAN V. TALÁLKOZÁS TARBAGÁN VITÉZZEL VI. GOMBÓC ÉS A DRÁGAKÖVEK VII. MIT LÁTTUNK A DÉLIBÁBBAN? VIII. VÍZ ÉS ŐSÁLLATOK IX. VIHARRAL BÚCSÚZIK A SIVATAG X. BÚCSÚT VESZÜNK GOMBÓCTÓL I. UTOLSÓ NAP AZ ÓVODÁBAN Olyan csodálatos volt a mai reggel, olyan szép, amilyet talán még sohasem láttam. A nap jó korán felkelt, s amikor édesanyám befonta a copfomat, éppen bekukucskált az ablakon. Ti most talán azt gondoljátok, hogy én kislány vagyok, mert copfba van fonva a hajam. Pedig ha hiszitek, ha nem, kisfiú vagyok, és Bimbának hívnak. Csak ti biztosan nem tudjátok, hogy erre mifelénk, Mongóliában, a kisfiúknak is befonják a haját, ha még óvodások. Amikor iskolába mennek, akkor aztán levágják, és olyan lesz nekik, mint a testvéremnek, akiről később még mesélek. Szóval Bimbának hívnak, és óvodás vagyok. Hát persze, ti azt sem tudjátok, hogy mit jelent a Bimba név. Bimba annyit jelent, hogy szombat. S azért kaptam, mert szombaton születtem. Ahogy apukám később elmesélte, akkor is ilyen szép nap volt, mint ez a mai. Éppen otthon volt mindenki, lehet, hogy éppen azért, mert szabad szombat volt. Még a testvérem sem ment át a szomszéd gyerekekhez játszani, mert megmondták neki, hogy hamarosan megszületik a kistestvére. Hát csak ott ült az előszobában, és úgy tett, mintha könyvet olvasna. Pedig nem is olvasott, csak úgy csinált. Annyira izgatott volt, hogy nem is látta a betűket. Hát persze, nem születik mindennap kistestvére az embernek. Mellette meg ott ült a nagyapó, aki a hegyek közül jött el hozzánk a városba, hogy találkozzon velem. Csak ült, és a botját forgatta. Ő nem olvasott, mert otthon felejtette a szemüvegét.

Akkor egyszerre csak nagy sírás hallatszott. Aki sírt, az én voltam, mert akkor még nem tudtam, hogy egy óvodásnak nem illik mindenért bőgnie. És ezenkívül akkor még nem is voltam óvodás. A doktor bácsi becsomagolt egy pólyába, aztán azt mondta a testvéremnek, hogy megnézhet ő is meg a nagyapó is. Nagyapónak mindjárt nagyon megtetszettem, a testvéremnek azonban nem. Ő azt mondta, hogy nagyon kicsi vagyok, ráadásul kopasz, az arcom is ráncos, egyszóval nincs velem sok dicsekednivaló. Persze azért mindjárt letette a könyvet, és elszaladt a szomszédokhoz, hogy elújságolja mindenkinek az érkezésemet. Kopasz vagyok, meg bőgök is, de azért mégiscsak kistestvér vagyok. Nagyapó a karjába vett, elénekelt egy csendes nótát, amitől egyszerre megnyugodtam. Akkor letett anyukám mellé, és azt mondta, hogy én vagyok a legszebb kisfiú a világon. Ezzel mindenki egyetértett; anyukám is, apukám is, sőt még a doktor bácsi is. Nagyapó később megkérdezte, hogy mi legyen a neve az új kisfiúnak, azaz nekem. Anyukám nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy ő bizony csupa-csupa lánynevet választott ki, mert már van egy kisfia, ez ugye a testvérem, és ő azt hitte, hogy én lány leszek. Persze azért nem nagy baj, hogy fiú lettem, csak most egy megfelelő nevet kell keresni nekem. Nagyapó újra leült, forgatni kezdte kezében a botját, aztán megkérdezte az apukámat, hogy milyen nap is van ma. Apukám először nem tudta megmondani az izgatottságtól, majd megnézte a naptárt, s azt mondta, hogy "ja persze, szombat!". "Akkor jó - mondta nagyapó -, akkor legyen a neve Bimba." így lettem hát Bimba, ami tulajdonképpen szép név, és nincs is sok belőle. Úgy látszik, kevés gyerek születik szabad szombaton; ez nem is meglepő, mert ilyenkor senki sem dolgozik. Lehet, hogy ezért születtem én is otthon. Persze ez azért nem annyira biztos, mert a barátomat Megmárnak hívják, ami keddet jelent, és ő is otthon született. Később már a testvérem sem mondogatta, hogy csúnya meg kopasz, hanem inkább azzal dicsekedett, hogy már kinőtt a hajam, és négy fogam van. Ami azért nem volt egészen igaz, mert akkor még csak két fogam volt, a másik kettőnek csak a helye púposodott. Persze mire a szomszédok átjöttek megnézni, a testvéremnek sem kellett pirulnia; addigra kinőtt a másik kettő is. Sőt újabb kettőnek púposodott a helye. Aztán egyre nagyobb lettem, s beírattak a bölcsődébe. Erre nem emlékszem, mert hiába volt

sok fogam, azért még kicsi voltam. A testvérem mesélte, hogy a gondozó néni nagyon szeretett, mert keveset bőgtem, és mindig megettem rendesen a tejberizst meg a spenótkonzervet is. S a hideg víztől sem féltem. Azt meg kifejezetten szerettem, ha befonták a copfomat. Később abba az óvodába kerültem, ahova most is járok. Ide a szomszéd sarokra, a testvérem iskolája mellé.

Így aztán reggelente együtt megyünk; a testvérem fogja a kezem, és elvezet a kapuig. Ott barátságosan meghúzza a hajamat, és elszalad az iskolába. Amióta pedig kisdobos lett, nagyon fél, hogy elkésik az első óráról. Persze az is igaz, hogy egyedül is el tudnék menni az óvodába, tudom én már, hogy mire kell vigyázni. Tudom, hogy csak akkor mehetek át az úttesten, és akkor is csak a zebrán, ha zöldet mutat a lámpa. Ha meg elromlik, ott a rendőr bácsi, akit mindig megkérhetek, hogy vezessen át. S ha véletlenül nem lenne ott mégsem, mindig akad egy néni vagy egy bácsi, aki átvisz a túloldalra. A testvérem azonban nagyon büszke, hogy segíthet nekem. Fogja a kezem, és egy pillanatra sem engedi el. Látom rajta, nagyon örül, hogy vigyázhat a kistestvérére. Hát ha ennyire szereti fogni a kezem és átvezetni a túlsó oldalra, miért ne szerezzek neki örömet? Óvodába nagyon szeretek járni. Nagy kertje van s benne fából lovak, tevék sőt még egy elefánt is. Én legjobban a tevén szeretek ülni a két púpja között. Onnan nehéz leesni, és olyan magasról lehet látni a világot! A ló sokkal kisebb, és lepottyanni is könnyebb róla. Ezen a napos reggelen is, amiről az előbb beszéltem, óvodában voltam. Már megettük a reggelit, a kezünket is megmostuk, és éppen elkezdtünk játszani. Akkor azonban Dólma néni, az óvó néni maga köré gyűjtött bennünket, leültetett, és beszélgetni kezdett velünk. - Na, gyerekek - kérdezte -, meg tudjátok-e mondani, hogy milyen nap van ma? Én nem tudtam, de az egyik gyerek azt mondta, hogy szombat. Dólma néni megsimogatta a fejét, és beleegyezően bólintott. - Persze hogy szombat, de milyen szombat? Ezt aztán már senki nem tudta. Szombat, és kész. - Pedig ez egy híres-nevezetes szombat - mondta mosolyogva Dólma néni. - Ez az utolsó nap,

amikor még eljöttetek az óvodába. Holnap vasárnap, azután meg kezdődik a szünidő. S bizony, bizony, ősszel már iskolába mentek! Ez aztán rettenetesen szomorú volt. Volt, aki elkezdett sírni, s nekem is nagyon elszomorodott a szívem. Itt kell hagyni a tevét meg az elefántot örökre. Az iskolában biztosan nincs ilyen. Egyszerre odafutottunk a faállatokhoz, és simogatni kezdtük őket. Én leginkább a tevét simogattam és az elefántot. De aztán a lovacskát is megsajnáltam, hogy itt kell hagyni, és őt is megsimogattam, pedig azt nem is szerettem annyira, mert mindig leestem róla. Dólma néni akkor ismét magához hívott bennünket. - Nem kell annyira elkeseredni, gyerekek - mondta. - Hát az iskolában sem kell mindig tanulni, jut majd elég idő játékra ott is! Akkor már nem szomorkodtunk annyira, de azért nagyon vidámak sem voltunk. - Most pedig meséljétek el sorban, hogy hová mentek nyaralni -mondta Dólma néni, és leültetett bennünket a hosszú tornapadra. El is kezdtük kiabálni egyszerre, hogy ide meg oda meg amoda. Dólma néni akkor összecsapta a kezét, és ijedten mondta: - Jaj, hát ha egyszerre beszéltek, nem értek semmit! Láttatok már sok-sok verebet a fán, amikor egyszerre csicseregnek? Hát persze hogy láttunk. - Látjátok - mondta Dólma néni -, ha egyszerre beszéltek, olyanok vagytok, mint a verebek. Egymás hangját se halljátok... így aztán sorban kezdtünk beszélni. - Mi a sivatagba megyünk - mondta egyik kislány csillogó szemmel. - A sivatagba? - kérdezte csodálkozva Dólma néni. - Aztán mit kerestek ti a sivatagban? - Az apukám ott dolgozik - mondta a kislány. Egyszerre elcsendesedtünk, és csodálkozva hallgattuk. Mit keres Szuren apukája a sivatagban? - Az én apukám vizet keres - folytatta Szuren. - Ott nincs más, mint sok-sok homok. És a növények mind elszáradnak, mert sohasem esik az eső. És az állatok is sokat szenvednek, mert nem tudnak inni. - Hát ha meg nincs víz, akkor hiába keres az apukád! - mondta egy fiú, akiről tudtam, hogy a testvére a bátyámnál nagyobb, és biztosan okosabb is. Lehet, hogy most is igaza van? - Csakhogy van ott víz... - mondta Szuren. - Hát nem most mondtad, hogy nincs? - kérdeztem én is, mert nem értettem az egészet - Van vagy nincs? - Van, csak a homok alatt - mondta Szuren. - És az én apukám mély kutakat ás, hogy fel tudjon jönni a víz a homok alól, és az állatok tudjanak inni, és a növényeket is lehessen öntözni. Kutakat ás, bizony! Csodálkozva hallgattunk, és még az a fiú sem szólt egy szót sem, akinek a testvére nagyobb az enyémnél. A Szuren apja majdnem olyan, mint a varázsló, akit a cirkuszban láttunk. Vizet talál ott is, ahol nincs! - És te hová mész, Bimba? - kérdezte egyszerre Dólma néni. Akkor visszaemlékeztem rá, hogy mit mondott tegnap este az apukám. - Mi az Altaj hegységbe megyünk nyaralni. Oda, ahol nagyapó lakik. Én és a testvérem, és apukánk is elkísér bennünket. - Hűha - mondta Dólma néni -, ez aztán szép nyaralás lesz. Tudjátok, hogy az Altaj hegység csúcsán még nyáron is van hó? Ezt nem tudtuk. Akkor Dólma néni sok érdekeset mesélt nekünk a sivatagról is és az Altaj hegységről is. Majd mindannyiunknak adott egy-egy füzetet, amelyben csupa-csupa üres lap volt. - Minden gyerek rajzolja bele ebbe a füzetbe, hogy mit látott a nyáron, milyen érdekes állatot, fát vagy hegyet. Vagy hogy mi történt vele. Kivel játszott és mit? Aztán mielőtt még iskolába mennétek, hozzátok el nekem. Jó lesz, gyerekek? Nagyon megörültünk a szép füzetnek, és el is határoztuk, hogy telerajzoljuk.

Akkor Dólma néni mindannyiunkat megcsókolt, és máris vége volt a napnak, mert jöttek értünk a szüléink. Értem most is a testvérem jött, és kézen fogva vezetett haza. Csak most a bal kezemet fogta, mert a másikban a füzetet tartottam. És egész úton csak azt figyeltem, hogy nem látok-e valamit, amit máris belerajzolhatnék a füzetembe. II. KALAND A REPÜLŐTÉREN Este időben kellett lefeküdnünk, mert azt mondta az apukám, hogy másnap korán fogunk felkelni. A repülőgépek korán szeretnek indulni. Csak akkor tudtuk meg, én is és Dordzsi, a testvérem is, hogy repülőgéppel utazunk nagyapóhoz. Nagyon meglepődtem, és talán egy kicsit meg is ijedtem. Repülőgéppel? De hiszen az olyan magasan száll, mint a madár, vagy még annál is magasabban... Mondtam is Dordzsinak; lehetséges, hogy sírni is fogok a repülőgépen, ha olyan borzasztóan zajos lesz, mint amilyennek itt a földön hangzik. Vagy ha éppen sírni nem is, de biztosan nagyon félek majd. Dordzsi csak nevetett rajtam, és azt mondta, hogy először is nem zajos, mert a repülőgép olyan gyorsan megy, hogy elhagyja a hangját. Ezt aztán végképp nem értettem. Hogyan hagyhatja el valaki a hangját? Én is elég gyorsan tudok futni, sőt talán a leggyorsabban az egész nagycsoportból, s kiabálni is szoktam futás közben, de még sohasem hagytam el a hangomat. Se az enyémet, se másét. Mindig hallom, hogy mit kiabálok, és hogy mit kiabálnak nekem. Dordzsi akkor elmagyarázta, hogy a repülőgép nagyon gyorsan repül előre, a hang meg a motorjaiból hátrafelé lökődik ki. Meg aztán a hang jóval lassúbb, mint a repülőgép. Mire kijön a motorokból, és elindul, a gép már hetedhét határon túl jár... Ekkor Dordzsi a falnak fordult és elaludt. Én is lehunytam a szemem, és mielőtt elaludtam volna, arra gondoltam, hogy milyen jó, ha van az embernek egy nagy testvére, aki mindent megmagyaráz neki. De azért nagyon kíváncsi voltam, hogy az a hang valóban elmarad-e a repülőgép mögött. Másnap reggel a nap éppen olyan szépen sütött az égen, mint tegnap. Gyorsan felöltöztünk, megmosakodtunk, megreggeliztünk, és elköszöntünk anyutól. Ő ugyanis nem jön velünk nagyapóhoz. Anyu nagyon jól dolgozott a munkahelyén, ezért az igazgató bácsi őt is meg aput is külföldre küldte nyaralni. Apu csak elkísér bennünket nagyapóhoz, aztán már fordul is vissza, hogy anyuval külföldre menjenek. Valahova messze, egy másik országba, ahol a csoportunkból még egyetlen gyerek sem járt. Egy nagy tóhoz, amit Balatonnak hívnak, és Magyarországon van. Majd egyszer én is elmegyek oda a testvéremmel, mondta apukám, mert hallotta, hogy ott úttörőtábor is van. Persze ehhez az kell, hogy előbb úttörő legyek. Amíg ezen gondolkoztam, már ki is értünk a repülőtérre. Láttatok már igazi repülőteret? Mert én most láttam először, és sohasem gondoltam, hogy ilyen izgalmas dolog ez a repülőtér. Képzeljetek el egy hatalmas, füves játszóteret, amelynek a közepén néhány széles járda van. Csakhogy ezeken a járdákon nem emberek meg gyerekek járnak, hanem repülőgépek. Oda szállnak le, és onnan szállnak fel. Amikor kiértünk, a fejünk felett éppen egy hatalmas, nagy szárnyú repülőgép szállt el, s ez éppen nem hagyta el a hangját, mert annyira dörgött, hogy alig értettük egymást. Aztán egyszerre csak, hipp-hopp, és nem láttunk belőle semmit. Amikor bementünk az épületbe, én mindjárt odaszaladtam a nagy ablakhoz, ahonnan a gépeket lehet látni. Az a repülőgép, amelyik a fejünk felett szállt el, már a földön állt, a járda közepén, farka tetején meg a szárnya végein piros, zöld és sárga lámpák villogtak. Néhány bácsi egy lépcsőt tolt a gép oldalához, éppen oda, ahol egyszerre csak kinyílott egy ajtó.

Aztán a lépcsőn bácsik meg nénik jöttek lefelé; az utasok. Már akkor csend volt, mert a repülőgép nem dörgött tovább, s én hallottam, hogy akik kijöttek belőle, vidáman kiabálnak egymásnak. Azt azonban nem értettem, hogy mit, mert nem a mi nyelvünkön beszéltek. Ebből aztán mindjárt gondoltam, hogy külföldiek. Apukám azt mondta, hogy várjunk, amíg ő elmegy a pénztárhoz, és megveszi a jegyeket. Vártunk is türelmesen. Anyukám reggel elmondta, hogy aki utazik, annak türelmesnek kell lenni, mert lehet, hogy sokáig tart az utazás. Apukám azonban nem látszott nagyon türelmesnek, amikor visszajött. Éppen úgy húzta össze a szemöldökét, mint amikor nagyon haragszik valakire. Dordzsi még mindig a repülőgépet nézte, és nem vette észre apu haragos szemöldökét. - Haragszol, apu? - kérdeztem, mert nem szeretem, ha apu haragszik. Ő azonban megsimogatta a fejem, és leeresztette a szemöldökét. - Dehogy haragszom, gyerekek - mondta. - Csak azt hiszem, hogy egy kis baj lesz az utazással. Ekkor már Dordzsi is visszanézett, és láttam rajta, hogy nagyon megijed. - Azt mondta a menetirányító bácsi, hogy ma nem indul repülőgép nagyapóhoz. Valahol nagyon rossz az idő. A repülőgép meg nem tudja elkerülni, és viharba kerülhet. - Akkor most mi lesz? Nem megyünk nagyapóhoz? - kérdeztem, és nagyon elszomorodtam. Mit fogok rajzolni a füzetembe, ha itthon maradok? Itt a városban, Ulánbátorban nincsenek se hósapkás hegyek, se sivatag. - Az irányító bácsi mindjárt visszajön - morogta apu. - Azt mondta, még megkérdezi, hogy milyen arrafelé az időjárás. Amikor ezt kimondta, éppen arrafelé jött egy bácsi, akinek szép zöld ruhája volt, tányérsapkája s a kabátja ujján aranycsíkok. Megvakarta az orrát, amikor odaért hozzánk, és barátságosan köszönt. - Szervusztok, gyerekek. Ti akartok Fényesforráshoz utazni, a nagyapátokhoz? Mondtuk, hogy mi. - Hát pedig arra lehet, hogy várni kell néhány napot, de talán tudok segíteni rajtatok. Repülőgép nem indul, egészen biztosan nem. Itt van azonban valaki... Apukám nagyon megörült, amikor az irányító bácsi ezt mondta. Aztán még valami mást is mondhatott, sőt biztosan mondott is, de hogy mit, azt egyikünk sem hallotta, sem Dordzsi, sem én. Dordzsi ugyanis belecsípett a karomba, és csak annyit mondott : - Oda nézz! Én oda is néztem, ahova mutatott, és először nem láttam semmit. Csak repülőgépeket, közöttük az embereket meg olyan kerekes kocsikat, amiken a csomagokat szállítják. - Mit nézzek? - kérdeztem csodálkozva. - Ej! Hát nem látod, te buta? Ekkor még jobban kimeresztettem a szemem, és már én is megláttam őket. Egy csoport kisbárányt, amint átbújtak a repülőtér messzi távolban lévő korlátja alatt, s éppen azon igyekeztek, hogy végigmenjenek a járdán, vagy ahogy a felnőttek mondták, a kifutópályán, amin a repülőgépek szállnak fel és le.

Hirtelen ismét mennydörgés támadt a távolban, s Dordzsi megszorította kezem. - Hallod? Egy repülőgép! Azok a szegény kisbárányok meg csak bégettek ott a kifutópálya közepén, és nem gondoltak másra, mint a zöld fűre, amely nem volt ugyan messze tőlük, de rajta állt néhány kerekes kocsi, tele csomagokkal. A bárányok nem mertek közelebb menni, csak álldogáltak egymást lökdösve a betonpályán, s egyre arra vártak, hogy majd eltolják az emberek a kocsikat a fűről. Az egyre erősödő dörgésre ügyet sem vetettek, hiszen nem messze születtek a repülőtértől, mindennap sokszor hallottak ilyet, nem is féltek hát tőle. A fű meg nagyon csábította őket, hiszen szép zöld volt, nem olyan lerágott és sárga, mint a kerítésen kívül. Bee - mondták türelmetlenül, és legszívesebben elhajtották volna a kocsikat is meg a lassan rakodó embereket is, hogy végre megkóstolhassák a finom füvet. És csak álltak, álltak a járda közepén, ahová hamarosan le fog szállni a repülőgép. Ekkor apu hozzánk fordult. - Itt várjatok, és el ne mozduljatok. Én elmegyek, és megkérdezem, hogy tényleg megy-e karaván. Dordzsi, vigyázz az öcsédre! Ezzel ő is meg az irányító bácsi is eltűntek a folyosó kanyarulata mögött. Dordzsi csak erre várt. Megrántotta a kezem, és nagyot kiáltott: - Gyerünk! S mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mit akar csinálni, már húzott is maga után azon a folyosón, amerre apu eltűnt az irányító bácsival. A folyosó végén lépcső vezetett arrafelé, ahol bejöttünk az épületbe. Dordzsi kinyitotta az ajtót, kilesett, aztán a fejével intett. - Gyerünk tovább! Én csak futottam mögötte, és egyre meg akartam kérdezni, hogy mit akar csinálni, de nem jött ki hang a számon a sok levegőtől, amelyet lenyeltem. Egyszerre csak előttünk volt egy kapu, mögötte ott zöldült a fű, s valahonnan messziről mintha ezt hallottuk volna: Beee, beee. Az ajtó mellett azonban ott állt egy katona bácsi, még puska is lógott a vállán. Szerencsére felfelé nézett az égre, ahol a repülőgép szállt nagy dübörgéssel. - Gyere! - mondta még egyszer Dordzsi, és hirtelen elfutottunk a bácsi mellett. - Hé! Álljatok csak meg! Hova szaladtok, gyerekek?! Gyertek azonnal vissza! - hallottuk magunk mögött, s én talán meg is álltam volna, ha Dordzsi nem húzza a kezemet. Azután a nagy dübörgésben már nem hallottunk semmit, mert a repülőgép ott lehetett valahol

éppen felettünk. Behúztam a nyakamat, és láttam, hogy Dordzsi is az övét. A barikák pedig ott álltak előttünk; egészen kicsik voltak és hófehérek. És nem volt velük egyetlen birka anyuka vagy birka apuka sem. Csak álltak és mondták, hogy "beee!" Akkor Dordzsi eleresztette a kezemet, és hadonászni kezdett. - Huss! - kiáltozta. - Huss! Menjetek innen, buták! Fussatok! Elüt benneteket a repülőgép! A barikák ránk néztek, és nem mozdultak. - Fussatok! - kiáltottam én is. - Elüt benneteket a repülőgép! Aztán úgy tettem, mintha meg akarnám fogni őket. Ettől a barikák kicsit megijedhettek, mert lesétáltak a fűre, csak egy maradt a járdán, a legkisebb. Éreztem, hogy valahonnan erősen fújni kezd a szél, és nagyon dörög az ég is. Azért mégis odafutottam hozzá, megfogtam, és bár nagyon kapálódzott, kihúztam a fűre. Dordzsi közben eltűnt mellőlem, mert nem láttam semerre. Egyszerre csak éreztem, hogy valaki felkap, és már bukfenceztünk is a füvön; én, Dordzsi, az a katona bácsi, aki a kapunál állt és a barika. Mellettünk pedig már ott állt a járdán egy hatalmas, ezüstösen csillogó repülőgép. - Hűha! - mondta a katona bácsi, és feltette leesett sapkáját. - Nem tudjátok, hogy ide tilos bejönni? - Csak a barikák miatt - mondta Dordzsi, és láttam, hogy mindjárt elkezd sírni. Ekkor már sokan futottak felénk, néhány katona bácsi, mögöttük apu és egy öreg bácsi is, akinek nagy bajusza és szakálla volt. Amikor hozzánk értek, apu szólni sem tudott, csak felkapott bennünket, és összevissza csókolt, meg a katona bácsit is. - Majdnem elütött benneteket a repülőgép - mondta végre apu, amikor szóhoz jutott. Megérdemelnétek, hogy ne engedjelek el benneteket nagyapóhoz. - Hagyja csak, hagyja őket - szólalt meg ekkor az öreg bajuszos bácsi. - Hiszen jót akartak. Féltették a báránykákat, és közben elfeledkeztek róla, hogy nekik is bajuk eshet. Ne féljen, majd én vigyázok rájuk! Apu még mindig mérges volt, és nem szólt semmit. A katona bácsik is hallgattak, és a fejüket csóválták. Csak a barikák fordultak felénk a kerítésen kívülről, és ezt mondták: Beee! Ami birkanyelven annyit jelent, hogy "köszönjük szépen, gyerekek!" III. KÉSZÜLŐDIK A KARAVÁN - Hát bizony, gyerekek - mondta a nagy bajuszú bácsi, amikor visszaballagtunk a repülőtér épületébe -, nagyon kell vigyázni még akkor is, ha másokon akartok segíteni. Nehogy a végén ti kerüljetek bajba! Mi csak hallgattunk, Dordzsi is meg én is, és izgultunk, mi lesz, ha apu mégsem enged el bennünket nagyapóhoz. Apunak közben kisimult a szemöldöke, s a hangja sem volt már olyan mérges, mint amikor a katona bácsi megfogott bennünket a repülőgép mellett. - Ez itt Mőmő bácsi - mutatta be apu a bajuszos bácsit. - Mutatkozzatok be ti is, fiúk! - Én Dordzsi vagyok - mondta a testvérem. - Én meg Bimba - mondtam én. A bácsi megsimogatta a fejünket. - Derék gyerekek vagytok - mondta. - Aztán jártok-e iskolába? - Én elsős voltam - mondta büszkén Dordzsi. - Én meg óvodás. De nagycsoportos. - Ejha. Ez igen. Nem is gondoltam, hogy ilyen kiváló útitársaim lesznek. Én nem mertem kérdezni semmit.

Dordzsi is csak hümmögött előbb, aztán apuhoz fordult, és halkan megkérdezte: - Apa! Miért mondja a bácsi, hogy az útitársai leszünk? Csak nem pilóta? Akármilyen halkan is kérdezte Dordzsi aputól, a bácsi mégis meghallotta, és nagyot nevetett. - Pilóta? Hát, ami azt illeti, majdnem... Csakhogy nem a levegőben, hanem a földön! Én talán még a számat is eltáthattam a csodálkozástól, és nem értettem, hogyan lehet valaki pilóta a földön. Még apu is elmosolyodott, aztán azt mondta: - Mőmő bácsi karavánvezető! - Az bizony! - mondta a bajuszos bácsi. - Földi pilóta! Vagy talán ti nem tudjátok, mi az a karaván? Dordzsi a füle tövéig elvörösödött, s úgy látszik, valami érdekeset vehetett észre a falon, mert egyre csak oda bámult, és nem szólt semmit. Én meg egyre csak azt néztem, hogy Dordzsi mit néz, de semmit sem láttam a falon. Akkor aztán Mőmő bácsi így szólt: - A karaván sok-sok tevéből áll. A tevék egymás után mennek, libasorban, mint a vasúti kocsik. Mindegyik teve hátán néhány zsák liszt vagy valami más áru. A karavánt arra használják, hogy árut szállítsanak vele. A tevék nagyon erősek, és sokat elbírnak. - Én már láttam karavánt - mondta Dordzsi. - Ne mondd! - csodálkozott a bácsi. - És hol? - Hát a cirkuszban - vágta rá büszkén a testvérem. - Az egész osztály ott volt a cirkuszban. A tanító néni vitt el bennünket. És volt ott két teve. Azok is egymás után mentek, rajtuk meg nénik és bácsik ültek és tornásztak a púpjaik között. Az is karaván volt, nem? Talán tornakaraván? Erre apu meg Mőmő bácsi nagyot nevettek. - Az nem karaván - mondta Mőmő bácsi. - A karaván csak az, amelyik valamit szállít. És nagy távolságokra, néha sok száz kilométerre is. - Hát akkor, gyerekek - szólalt meg újra apu -, nem véletlen, hogy Mőmő bácsi karavánról beszélt nektek, Mőmő bácsi ugyanis néhány óra múlva elindul karavánjával a sivatagon keresztül, hogy lisztért menjen egy malomba. A malom nagyon messze van, a sivatagon túl. S a malom mellett van egy repülőtér. Mire odaértek, biztos megjavul az idő, és onnan elrepülhettek nagyapóhoz. Ő Fényesforrasnál vár benneteket. Addig meg Mőmő bácsi vigyáz rátok. Rendben van, srácok? Egyszerre örültünk is, meg féltünk is egy kicsit. Mőmő bácsi nagyon barátságosnak látszott, de azért mégis idegen volt. És repülni is nagyon szerettünk volna. Mivel nem szóltunk semmit, apu még egyszer megkérdezte: - Rendben van? Erre aztán mit mondhattunk volna? Bólintottunk, és azt mondtuk, hogy rendben. - Hát akkor én el is megyek - mondta apu Mőmő bácsinak, majd megcsókolt bennünket. - Vigyázzatok magatokra, gyerekek, és mindig hallgassatok Mőmő bácsira. Nehogy valami olyan butaságot csináljatok, mint az előbb is. Mőmő bácsi azonban félbeszakította: - Legyen csak nyugodt. Hiszen már majdnem felnőttek ezek a fiúk. Igazán itt az ideje, hogy karavánnal utazzanak! Mégis nagyon szomorúak voltunk, amikor apu felszállt az autóbuszba, és visszament a városba. Integettünk neki, aztán ott maradtunk Mőmő bácsival. - Hát akkor, hamarosan megkezdődik az utazás, gyerekek - mondta Mőmő bácsi. - Megjön a mi autónk is, aztán mehetünk a tevékhez. Ebben a pillanatban tülkölés hallatszott, s megállt az épület előtt egy zöld autó. - Mi már készen vagyunk, Mőmő bácsi! - kiáltotta egy hang. - Gyertek velem, gyerekek. Én majd viszem a csomagokat! - szólt nekünk Mőmő bácsi. Kimentünk az épületből, ahol már várt bennünket az autó.

- Autó is jön velünk, a karavánnal? - kérdezte Dordzsi. - Még csak az kellene, öcsém! - nevetett a sofőr bácsi. - A sivatagban el nem megy ám az ilyenfajta szerkezet! Ott csak púpos autóval lehet közlekedni! Jót nevettem magamban, mert megértettem, hogy a bácsi a tevét hívja púpos autónak. Elhagytuk a repülőteret, és arrafelé mentünk, ahol a folyó volt. S amint odaérkeztünk, annyi tevét láttunk a parton, amennyit még életemben soha. Körülöttük bácsik sürgölődtek, megfogták egy-egy kétpúpúnak a kötelét, amely a fejéről lógott előre, s levezették a folyóvízhez. Ott aztán a teve nekifeküdt, és inni kezdett. Még az autó berregésére sem emelte fel a fejét. - Mit csinálnak a tevék? - kérdeztem, pedig láttam, hogy isznak. Amíg lerakták a csomagjainkat, Mőmő bácsi pipára gyújtott, és magyarázni kezdett. - Tudjátok, gyerekek, amerre megyünk, nincsen víz. Vagy ha van is, nagyon kevés. De a teve kibírja az utat víz nélkül is. Most jól teleissza magát, aztán egy hétig meg sem szomjazik. - Egy hétig? - csodálkozott Dordzsi. - Sőt enni sem eszik. Ha nincs mit, azt eszi, ami a púpjában van. - A púpjában? - kérdeztem csodálkozva. - Hát nem igazi a púpja? Én azt hittem, hogy oda van neki nőve. És nem olyan, mint egy... mint egy hátizsák! Erre aztán Mőmő bácsi nagyot nevetett. - Hátizsák? Hát igaz, ami igaz, majdnem olyan. Csak tényleg oda van nőve. Figyeljetek csak ide! Mondtam az előbb, hogy a teve sokat iszik egyszerre, és ezért sokáig bírja víz nélkül. Így van ez az élelemmel is. Ha egy-két hétig rendesen iszik, sokat legel, amit megevett, átalakul zsírrá, és tele lesz vele a púpja. És akkor szépen egyenesen áll a sok zsírtól. Aztán, ha rossz idők következnek, nincs mit ennie, akkor azért nem hal éhen, mert ezt a zsírt használja fel a szervezete. Le is lapul ilyenkor a púpja, s olyan lesz, mint az üres hátizsák. Egészen addig, ameddig nem talál újra finom fűre, ahol kilegelheti magát. - Akkor olyan ez a púp, mint egy éléskamra - mondta a testvérem. - Ugye, most már azt is sejtitek, hogy miért éppen tevékkel járnak a sivatagban? Miért tevékből és nem lovakból áll egy karaván? - Mert a lovaknak nincs púpjuk - kottyantottam közbe. Mőmő bácsi nagyot szívott a pipájából. - Bimbának igaza van - mondta. - A lónak tényleg nincs púpja. A teve az egyetlen állat, amelyik hosszú ideig kibírja élelem és innivaló nélkül. Ezenkívül nagyon erős. A lovaknak mindennap kell enni is és inni is. El is hullanának olyan hosszú úton, mint amilyenre mi megyünk. - Minden tevének két púpja van? - kérdezte Dordzsi. - A mongol tevéknek igen - felelte Mőmő bácsi. - De másutt, Afrikában, vannak egypúpú tevék is. Eközben úgy látszott, a bácsik megitatták a tevéket. Az egyiket éppen ott vezették el mellettünk, s láttuk, hogy valami fényes csillog az orrában.

- Mi az ott a teve orrában, Mőmő bácsi? - kérdezte Dordzsi. - Mintha egy gyűrű lenne... - Hát, olyasféle, az igaz - mondta Mőmő bácsi -, az az orrkarika. Erre én nagyon megsajnáltam a tevéket. - Szegény tevék - mondtam -, karika van az orrukban. - Nem kell őket sajnálni - vigasztalt Mőmő bácsi -, hiszen nem fáj nekik. Olyan helyen fúrják át az orrukat, ahol nem fáj. Észre sem veszik, és hipp-hopp, máris benne van a karika! - És miért kell nekik az az orrkarika? Mőmő bácsi ismét nagyot szívott a pipájából. - A karika azért kell, hogy összefűzzék őket. Egyiket a másik után. Az első tevének az orrkarikájába belefűznek egy kötelet, és a kötél másik végét hozzáerősítik az utána következő teve orrkarikájához. Persze csak jó lazán, hogy tudják mozgatni a fejüket, így aztán nem tudnak elcsatangolni és megállni sem. Elég, ha a legelső teve púpjai között ül egy bácsi, akárcsak a vonaton a mozdonyvezető, és elvezeti az egész karavánt. - Milyen hosszú egy karaván? - kérdezte Dordzsi. - Nemsokára meglátod - felelte Mőmő bácsi. - De néha hosszabb, mint egy vonat... Még ötven teve is baktat egymás után. - És mi? - kérdeztem. - Nem esünk le a tevékről? , - Ti kocsiban utaztok - mondta Mőmő bácsi. - Kocsiban? - Van néhány kocsink is, olyan kétkerekűek. Mindjárt meglátjátok őket. Aztán eltette a pipáját, és egy közeli házra mutatott. - Gyertek, gyerekek, bemegyünk és harapunk valamit! Nekünk nincs púpunk, így hát ennünk és innunk is kell naponta legalább háromszor. Az emberek is elkészülnek addig. Akkor aztán indulhat a karaván! IV. A SIVATAGBAN Ti még bizonyára nem utaztatok úgy, gyerekek, ahogyan én és a testvérem, Dordzsi. Pedig nagyon szeretném, ha egyszer velünk jönnétek egy ilyen utazásra. Annál izgalmasabbat és érdekesebbet biztosan nem láttatok, mint egy karaván. Képzeljétek csak el, a sok-sok púpos teve egymás után és olyan lassan lépked, hogy még én is eléjük kerülhetek, ha szedem a lábam. Meg is próbáltam, de pórul jártam. Úgy elfáradtam,

hogy le kellett ülnöm a földre és a testvéremnek is, Dordzsinak. Bezzeg a tevék, azok nem fáradnak el sohasem. Csak mennek-mennek egymás nyomában, megállás nélkül. Mőmő bácsi elmondta, hogy egy malomba mennek lisztért, felrakják a sok-sok zsákot a tevék hátára, azok meg elhozzák Ulánbátorba. Bizony, egy hónapba is beletelik, amíg megfordulnak Ulánbátor és a malom között. S mire kettőt fordulnak, vége a szünidőnek. Amikor elfáradunk, felülünk a kétkerekű kocsira. Ezt a kocsit is tevék húzzák, s éppen olyan lassan megy, mint a karaván. Ponyva van a tetejére terítve, hogyha esne az eső, meg ne ázzunk. Bár Mőmő bácsi azt mondta, hogy amióta errefelé jár, még sohasem volt itt eső, ami elég nagy szó, mert Mőmő bácsi már harminc éve jár errefelé. Első éjszaka a kocsiban aludtunk, és a ponyvatetőt is leszerelték, mert esőnek nem volt se híre, se hamva. Felettünk ott ragyogtak a csillagok, s Mőmő bácsi megmutatta, hogy melyik a Göncölszekér, vagy ahogy erre mifelénk mondják, a Hét Öregember. Sokáig nézegettük a csillagokat, míg végre elaludtunk. Másnap aztán beérkeztünk a sivatagba. Errefelé már nem láttunk mást, csak követ és füvet meg bokrokat. - Ez lenne a sivatag? - kérdezte a testvérem csodálkozva. - Hiszen én azt olvastam a könyvünkben, hogy a sivatag az csupa-csupa homok. Ekkora buckák vannak benne, ni! - és mutatta a kezével. - Itt meg minden csupa-csupa zöld! Hiszen errefelé alig van homok, csak kő. És menynyi kő! Mőmő bácsi elmosolyodott. - Sivatag is sokféle van, gyerekek. Amiről Dordzsi olvasott, az biztosan afrikai sivatag. - Az bizony! A Szahara! - mondta büszkén Dordzsi. - Az pedig egészen másféle sivatag, mint ez. Mi is ennek a neve, ahol most vagyunk? kérdezte Mőmő bácsi nagy ravaszul. - Ez? Hát a Góbi-sivatag! - kiáltottam közbe, mert emlékeztem rá, hogy apukám azt mondta a repülőtéren, hogy a Góbi-sivatagon megyünk majd keresztül. - Az bizony - bólogatott Mőmő bácsi. - A Góbi-sivatag. Aztán megtömte a pipáját, mert ha magyarázott valamit, mindig pipára gyújtott. - A Góbi-sivatag pedig egészen másféle, mint a Szahara... - Miért? - kérdezte Dordzsi. - A sivatag az sivatag, nem? - Nem bizony - mosolygott Mőmő bácsi. - A Góbi az nem olyan homoksivatag, mint az afrikai, a Szahara. - Akkor hát nincs is benne homok? - kérdeztem elszontyolodva, mert már alig vártam, hogy végre homokozhassak egy jót, egy akkora homokozóban, mint egy sivatag. - Homok azért lesz majd, csak nem olyan sok, mint Afrikában. Mert a Góbinak az a része, amerre most megyünk, elsősorban kősivatag. Sok-sok kő van egymás mellett, közöttük pedig fű nő. Sőt még bokrok is nőnek meg mindenféle cserjék. - Akkor ez nem is igazi sivatag - mondta csalódottan Dordzsi. - Jobb lenne a Szaharában! - Dehogynem igazi sivatag. Mert azért víz itt sincs. Még egy csepp sem. Nem figyeltétek meg, gyerekek, hogy amióta jövünk, egyetlen állattal sem találkoztunk. - Tényleg - mondta Dordzsi. - Miért nincsenek erre állatok, ha fű van elég? Mőmő bácsi nagyot szívott a pipájából. - Nagyon mélyen, a kő alatt van víz, csak kutakat kell fúrni. Ezek a növények, amiket itt láttok, megélnek víz nélkül is. Majd tanuljátok az iskolában. Itt sohasem vagy csak nagyon ritkán esik az eső. Folyó meg patak sem folyik errefelé. Hiába van fű, hiába tudnának legelni az állatok, ha szomján halnának. Amikor Mőmő bácsi befejezte a mondókáját, felmásztam a kocsi tetejére, és előkerestem a füzetemet, amit az óvó néni adott. Aztán elővettem a színes ceruzáimat is, és rajzolni kezdtem mindenfélét.

Előbb rajzoltam egy sivatagot, sok-sok homokkal, sárga színessel, a homokba meg belerajzoltam egy egypúpú tevét. Aztán szóltam Dordzsinak, és megkértem, írja alá, hogy ez egy homoksivatag, és Afrikában van, akárcsak az egypúpú teve. Aztán rajzoltam egy másik sivatagot, de ez köves volt, és a kövek között füvek meg cserjék nőttek. A fű közé rajzoltam néhány kétpúpú tevét, amint az orruknál össze vannak fűzve, és mennek egymás után. Dordzsi ez alá meg odaírta, hogy ez a Góbi-sivatag, s a kétpúpú tevék mongol tevék.

Éppen készen lettem a rajzzal, amikor odajött hozzánk Mőmő bácsi, és azt mondta, hogy ma jurtában fogunk aludni. - Errefelé laknak a rokonaim. Estefelé éppen odaérkezünk hozzájuk. Aludtatok már jurtában? Megráztuk a fejünket. Mi városi gyerekek vagyunk, és kívülről már láttunk jurtát, de még nem aludtunk benne. A nap már éppen lenyugodni készült, amikor Mőmő bácsi előremutatott. - Nézzétek csak, gyerekek! Látjátok? Előrenéztünk, és én láttam is egy fekete egyenes vonalat, amely az égig ért, és olyan volt, mintha én húztam volna a fekete színesemmel. - Azt a feketét? - kérdezte Dordzsi. - Azt bizony! Egy kicsit megijedtem, mert mindig megijedek, ha valami olyasmit látok, amit nem ismerek. - Csak nem vihar közeledik? - kérdeztem. - De nem ám! - mondta Mőmő bácsi mosolyogva. - Ott laknak a rokonaim. Az meg a jurtájuk füstje. Ha nincs szél, olyan egyenesen száll az égre, mintha ceruzával húzták volna! Erre aztán nagyon büszke lettem, mert pontosan így gondoltam én is. Ekkor messziről egyszerre kutyaugatást hallottunk. - Kapaszkodjatok csak fel a szekérre - mondta Mőmő bácsi, mert akkor éppen a kocsi mellett sétálgattunk. - Óvatosnak kell lenni ezekkel a sivatagi kutyákkal! Éppen csak annyi időnk maradt, hogy beüljünk a kocsiba, s már is mellettünk termett két hatalmas kutya. Ugattak, ahogy a szájukon kifért, s egyre a lábunk után kapkodtak. - Nem szégyellitek magatokat? - kérdezte tőlük Mőmő bácsi, és megfenyegette őket az ujjával. - Megugatni a vendéget?

Messziről lódobogás hallatszott, s felbukkant az orrunk előtt két lovas. Olyan gyorsan vágtattak, hogy csak úgy lobogott a copfjuk. Kidugtuk az orrunkat a kocsi oldala mögül, és csodálkozva láttuk, hogy a lovasok éppen akkorák lehetnek, mint mi, az egyik kisfiú, a másik kislány.

- Jó estét, Mőmő bácsi! Megjött Mőmő bácsi! - kiáltozták, aztán odalovagoltak a kocsihoz, s ránk mosolyogtak. - Szervusztok, gyerekek! - mondta Mőmő bácsi, és a kutyákra sandított - Ezek új kutyák? Még sohasem láttam őket. - Vitéznek meg Rókának hívják őket. - Hé, Vitéz, Róka, gyertek csak ide! A kutyák abbahagyták az ugatást, s odasomfordáltak a kocsihoz. - Ez itt Mőmő bácsi, ezek meg vendégek. Nehogy bántsátok vagy megijesszétek őket. És senkit, aki a karavánnal jött! Megértettétek? A két kutya morgott valamit, és lehajtotta a fejét, mintha szégyellne magát. Aztán két lábra álltak, s nagy fekete orrukkal megszaglásztak bennünket. Nem mondom, féltem egy kicsit, amikor a nagyobbik, a Vitéz hozzám nyomta nagy, fekete orrát, de aztán, amikor hozzám dörzsölte a fejét is, megéreztem, hogy barátkozni akar. Megsimogattam hát a nyakát, és kész is volt a barátság. Ekkorra már egész közel voltunk a jurtához. Hát persze, ti nem tudjátok, milyen a jurta. Figyeljetek akkor rám, tüstént elmesélem. A jurta sátor, csak egészen gömbölyű, nincsen sarka. Vastag nemezből van az oldala, olyasmiből, mint a jó vastag, meleg pokróc, így aztán télen is lehet benne lakni, főleg, ha ég a kályha. A jurta tetején egy lyuk van, ezen vezetik ki a kályha kéményét, hogy a füst ne csípje az emberek szemét. A jurta oldalán van az ajtó: ezen lehet ki- meg bejárni. Van benne asztal, is, szék is, ágy is, sőt ebben a jurtában még televízió is volt meg rádió. A televízió antennája ott fénylett a kémény mellett. - Mőmő bácsi - kérdezte Dordzsi, amikor lekászálódtunk a kocsiról -, miért laknak a rokonaid jurtában, miért nem házban? - A rokonaim vadászok - mondta Mőmő bácsi. - Most éppen sivatagi rókára vadásznak. - Ezért laknak jurtában? - kérdeztem, mert nem értettem a dolgot. - Ők is meg azok is, akik állatokat tenyésztenek, jurtában laknak - mondta Mőmő bácsi. -

Képzeljétek csak el, hogy a lovak lelegelik a füvet valahol. Egy ménesben néha sok ezer ló is van, ilyenkor tovább kell őket hajtani, új füvet kell keresni nekik, amit még nem legelt le senki. Ha a pásztorok, a csikósok házban laknának, ami kőből épült, nagy baj lenne. El kellene menniük új legelőt keresni, de a házukat nem vihetnék magukkal. Hol aludnának akkor? - Az ám - mondtam én -, hol? - Nahát, erre jó a jurta. A jurtát könnyű lebontani és újra felállítani. Ha tovább kell hajtani a jószágot új legelőre, friss füvet kell keresni nekik, a pásztorok lebontják a jurtát, kocsira rakják, és amikor új legelőt találtak, ismét felállítják. Ezt a kőházzal nem tehetnék meg! - Nem bizony! - mondta egy ismeretlen bácsi, aki akkor jött ki a jurta ajtaján. - Mi is holnap már továbbállunk. Még szerencse, hogy itt találtatok bennünket. Bementünk a jurtába, ahol egy néni éppen teát főzött a tűzhelyen. Mi meg játszani kezdtünk a gyerekekkel. Nagyon érdekes játékuk volt, csontból készült, mint a társasjátékban a dobókocka. Ennek is hat oldala volt, s mindegyik oldala másféle. Fel kellett dobni a levegőbe, s az nyert, akinek mind a két kocka egyforma oldalára esett. Megteáztunk, megvacsoráztunk, aztán újra játszottunk egy kicsit, amíg Mőmő bácsi a jurtabeli bácsival meg nénivel beszélgetett. Egyszer csak Mőmő bácsi azt mondta: - Na, gyerekek, ideje lefeküdni. Holnap korán indulunk tovább. Ha akartok, itt alhattok a jurtában. Megfértek a gyerekek mellett. Hogyne akartunk volna. Kényelmesen elfértünk mind a négyen a széles ágyakon. Akkor Mőmő bácsi elmosolyodott a bajusza alatt, s azt mondta: - Tudjátok, gyerekek, az a szokás, hogyha valaki olyan helyen alszik, ahol még sohasem aludt, meg kell számolnia, hogy hány sarka van a szobának. Akkor biztosan szépet fog álmodni. Amikor Mőmő bácsi kiment, elkezdtem számolni a sarkokat, hogy szépet álmodjak. Csak amikor a gyerekek nevetni kezdtek, értettem meg, hogy Mőmő bácsi jól becsapott, hiszen a jurta gömbölyű, nincsen egy sarka sem. Én is velük nevettem, amíg csak el nem aludtunk. V. TALÁLKOZÁS TARBAGÁN VITÉZZEL Reggel, amikor felébredtünk, a nap besütött a jurta nyitva hagyott ajtaján. A jurtabeli gyerekek anyukája ott matatott a tűzhely környékén, aztán egyszerre csak összecsapta a tenyerét. - Keljetek fel, hétalvók! Nem látjátok, hogy már a nap is felkelt? Olyan finom meleg volt a báránybőr takarók alatt, hogy sem Dordzsinak, se nekem, de még a jurtabeli gyerekeknek sem akaródzott felkelni. Reggelire tejes teát ittunk, és finom lekvárt ettünk. Dordzsi búcsúzáskor egy papírra felírta a nevünket meg azt is, hogy hol lakunk Ulánbátorban, s odaadta a gyerekek anyukájának, aki megígérte, hogyha arrafelé járnak, meglátogatnak bennünket. A gyerekek is nagyon örültek, hogy meghívtuk őket, hiszen még sohasem jártak Ulánbátorban. Különösen a Vidámparkra voltak nagyon kíváncsiak. A karaván lassan ballagott a fűvel benőtt dombok között. Mi ott bandukoltunk a kocsi mellett, Dordzsi köveket gyűjtött, én meg azt figyeltem, hogy mit rajzolhatnék bele a füzetembe. Egyszer aztán látom ám, hogy valami megiramodik a fű között, fut egy kicsit, aztán eltűnik. Erre nagyon kíváncsi lettem, és odakiáltottam Mőmő bácsinak: - Mőmő bácsi! Itt futott valami a fű között, aztán meg úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el! Mőmő bácsi arrafelé nézett, amerre mutattam, aztán bólintott egyet.

- Úgy van bizony. Elnyelte a föld! - Méghogy a föld? - csodálkozott Dordzsi. - És egyáltalán, mi futott ott a fű között? Mőmő bácsi elnevette magát. - Mit csodálkoztok annyira? Na, gyertek csak utánam. Hamarosan találkozni fogunk tarbagán vitézzel! Erre mind a ketten nagyon megörültünk, hiszen eddig csak képen láttunk tarbagánt, ezt a mormotához hasonló kis állatot, meg a múzeumban. Csakhogy a múzeumi tarbagán egy üvegdobozban állt, és nem mozgott. A múzeumőr bácsi azt mondta, hogy ki van tömve. Ez pedig, amit Mőmő bácsi szerint elnyelt a föld, aligha lehetett kitömve, mert mozgott, sőt futott is. Örültünk hát, hogy végre látunk egy élő tarbagánt. - Gyertek csak ide, gyerekek! - kiáltotta Mőmő bácsi, és odahívott bennünket a kocsihoz. Odaszaladtunk, s Mőmő bácsi Dordzsi kezébe nyomott egy botot. Olyan volt, mint egy vékony faág, csak már egészen száraz. Mőmő bácsi akkor lecsatolta övéről a kését, kihúzta a tokjából, aztán megveregette a vállam. - Az a bot csak maradjon Dordzsié! Gyere, Bimba, mi majd keresünk magunknak másikat! Dordzsi ott maradt a kocsi mellett, mi pedig keresgélni kezdtünk az itt-ott felbukkanó bokrok között. Sajnos, ezeknek a sivatagi bokroknak nagyon rövidek az ágai, így hát elég sokáig tartott, amíg két szép egyenes ágat találtunk. Ezeket aztán Mőmő bácsi lenyisszantotta, s azt mondta, hogy ők fognak megismertetni bennünket tarbagán vitézzel. Én ugyan nem értettem, hogy ezek az ágak hogyan ismertethetnének meg bennünket vele, de megtanultam, hogy Mőmő bácsit nem szabad feleslegesen kérdezgetni. Úgyis megmagyaráz mindent, ha eljön az ideje. Akkor visszamentünk a kocsihoz, Mőmő bácsi újra felmászott a tetejére, rövid ideig matatott, majd ismét leugrott. Mi csak tartottuk a botokat a kezünkben, és vártuk, hogy mit csinál majd Mőmő apó. Miközben kíváncsian vártunk, innen is meg onnan is, mintha kisvasút járt volna a dombocskák között, halk füttyentések hallatszottak. - Mőmő bácsi, mi fütyül a dombok között? Csak nem valami eltévedt kisvasút? - kérdeztem. Mőmő bácsi elmosolyodott. - A tarbagán vitézek fütyörésznek. Hívnak, hogy lessük meg őket! Valahonnan a kocsi mélyéről színes kendőcskéket húzott elő, s mindegyikünknek adott egyet. - Itt vannak ezek a kendők. Kössetek egyet-egyet a bot végére. De vigyázzatok! Csomózzátok oda őket jó erősen, nehogy elvesszenek. Én már az óvodában megtanultam kötni, a cipőmet is magam fűzöm be, és kötöm is meg, minden áldott nap. Csak ha egy-egy reggel nagyon álmos vagyok, akkor szokta az apukám megkötni helyettem. Most aztán szépen megkötöttem a csomót. Jó erősre, nehogy a kendő elvesszen a dombocskák között. Nekem piros kendő jutott, Dordzsinak kék, Mőmő bácsinak meg fehér. Olyanok voltak, mint az őrsi zászlók. Akkor Mőmő bácsi magyarázni kezdett: - A tarbagán a föld alatt él, lyukakban, maga ásta barlangocskákban. Majdnem akkora, mint a róka. Télen téli álmot alszik. Aztán tudjátok-e, hogy miről híres a tarbagán? Nem tudtuk. - Nahát, arról híres - mondta Mőmő bácsi -, hogy nagyon finom a bundája és meleg. Nem láttatok még tarbagánszőrből készült füles sapkát? Füles sapkát már láttam, nekem is van, hiszen télen minden gyerek abban jár, hogy le ne fagyjon a füle. Azt azonban nem tudtam, hogy tarbagánbundából készült-e vagy valami másból. - Hát ha jól látom, arrafelé rejtőznek a tarbagán vitézek - mondta Mőmő bácsi. - Gyertek csak

mindig mellettem, és azt csináljátok, amit mondok! Aztán szép lassan, nyugodtan elkezdtünk ballagni a dombok felé. Amikor melléjük értünk, Mőmő bácsi mutatta, hogy feküdjünk le a fűre, s kúszni kezdett az egyik dombocska teteje felé. Mi is követtük a példáját, s hamarosan fel is érkeztünk a csúcsára. Akkor Mőmő bácsi, még mindig fekve, óvatosan körülnézett. Mi is kidugtuk a fejünket a domb csúcsa mögül. S valóban, mintha egy tarbagánt láttunk volna elsuhanni a fű között. Mőmő bácsi akkor elégedetten elmosolyodott, s így szólt: - Most figyeljetek csak rám. Azt csináljátok, amit én is csinálok! Ezzel felemelte a zászlót, és meglengette. Mi is ugyanezt tettük, közben pedig egyre csak lestünk kifelé a dombocska teteje mögül. Egyszerre valahonnan a közelből izgatott füttyentést hallottunk, majd még egyet, újra egyet és már sok-sok füttyentést. - Fütyörésznek a tarbagán vitézek - mondta Mőmő bácsi mosolyogva. - Tudjátok, ezzel a füttyszóval figyelmeztetik egymást, ha valamelyikük valami szokatlan dolgot lát. Például ha megpillant egy rétisast, figyelmezteti a többieket, hogy meneküljenek a lyukba, mert veszély közeledik. A tarbagán vitézek füttyszóval beszélgetnek. - Most a zászlónkra fütyülnek? - kérdeztem. - Arra bizony - mondta Mőmő bácsi. - Nem tudják, hogy mi az, félnek is tőle, de nagyon kíváncsiak is. Meglátjátok majd, hogy mennyire kíváncsiak. Álljatok csak fel szépen! Egyszerre felálltunk a domb tetején, kezünkben a zászlókkal. S csodák csodájára, amerre csak néztünk, tarbagánok figyeltek bennünket tágra meresztett szemmel. Két lábon álltak, a két hátulsó lábukon, s egyre csak a zászlóinkat figyelték.

- Válasszatok ki egyet! - súgta Mőmő bácsi. Akkor én kiválasztottam egy nagyra nőtt tarbagán vitézt. Két lábon állt ő is, két első fogát kivicsorította, bajuszkája szinte remegett az izgalomtól. - Szép állat, az igaz! - mondta Mőmő bácsi. - Ritkán látni ekkorát. És milyen szép nagy fehér folt van a feje tetején! Tényleg, akkora folt volt a két füle között, hogy szinte világított. - Lengessétek csak a zászlót, és induljunk feléje - mondta Mőmő bácsi hangosan. Erre szép lassan elindultunk arrafelé, ahol a foltos tarbagán vitéz állt. És a tarbagán vitézek csak álltak, álltak, nézték a zászlót, és elfelejtettek bebújni a lyukaikba. Egyszerre csak olyan közel voltunk már a miénkhez, hogyha kinyújtom a kezem, szinte meg

is foghattam volna. S ő még mindig nem mozdult, csak a zászlót figyelte. Aztán valamelyik tarbagán vitéz egy nagyot füttyentett, s a foltos is megmoccant. Felénk vicsorította a fogát, és huss! Már el is tűnt a lyukban! Innen is, onnan is zörgés meg fütyülés hallatszott, s mire körülnéztünk, üres volt a puszta. Amikor már a kocsi felé mentünk, megkérdeztem Mőmő bácsit. - Mondd, Mőmő apó, miért hívják őket tarbagán vitéznek? Mőmő apó elgondolkozott. - Hat, a régi öregek azt mesélték, hogy a tarbagán valaha híres vitéz volt, csak nagyon hetvenkedő. Szeretett dicsekedni. Egyszer azzal kérkedett, hogy egyetlen nyíllövéssel lelövi a Napot az égről. Amikor aztán összecsődült a sok nép, hogy megfigyelje, vajon sikerül-e neki, ki is lőtte a nyilát a Napra. Akármilyen magasra is repült azonban a nyílvessző, a Napot szerencsére nem érte el. Ekkor aztán a hetvenkedő vitéz szégyenében lyukat ásott, és tarbagánná változott. A Nap meg azóta is világít. - Igaz történet ez, Mőmő bácsi? - kérdeztem tőle, és sajnálni kezdtem szegény hetvenkedő tarbagán vitézt. Mőmő bácsi megsimogatta a fejemet. - A régi öregek biztosan el is hitték. De ti tudjátok, hogy az emberek nem tudnak átváltozni, legfeljebb Meseországban - mondta, és futni kezdett, hogy utolérjük a karavánt. Még egyszer meglengettük a zászlókat, búcsút intettünk a tarbagán vitézeknek, aztán futottunk Mőmő bácsi után. VI. GOMBÓC ÉS A DRÁGAKÖVEK Egyszer Mőmő bácsi odaballagott hozzánk, amikor a kocsin ültünk, és így szólt: - Gyertek csak utánam, gyerekek, mutatok valami érdekeset, ilyet valószínűleg még nem láttatok. Azonnal leugrottunk a kocsiról, mert tudtuk, hogyha Mőmő bácsi valamire azt mondja, hogy érdekes, hát az biztosan az is. Errefelé már egyre több lett a homok, és egyre kevesebb a fű. De a sok fehér, lapos kő még mindig ott hevert a homok között. Mőmő bácsi egyenesen a tevék felé ment, amelyek csendben, álldogáltak, s az ég felé nyújtották a nyakukat. Egyszerre csak valami kis fehér gombolyag mozdult meg az egyik teve lábánál. Ahogy aztán jobban odanéztünk, hát láttuk ám, hogy egy icike-picike tevécske. Amikor meglátott bennünket, odalapult anyukája oldalához, s félénken felénk pislogott. - Jaj de aranyos! - mondtam, és legszívesebben megsimogattam volna. Úgy látszik, Dordzsi is ilyesmire gondolhatott, mert meg is kérdezte Mőmő bácsit: - Megsimogathatom? Mőmő bácsi azonban nyugalomra intett bennünket. - Várjatok csak egy kicsit, hadd szokjon meg benneteket, ő is meg az anyukája is. Éjszaka született. Anyukája előbb felénk fordította fejét, jól megnézett bennünket, majd pislogott, és megnyalta a picike tevét. - Most már odamehettek - mondta Mőmő bácsi. - Menjetek csak! Most már nem félti a fiacskáját tőletek! Óvatosan odalopództunk a kicsike mellé, s kezünket kinyújtva megsimogattuk a púpját. Megrázkódott úgy, hogy beleremegtek a lábai. Visszahúztuk a kezünket, mert azt hittük, hogy nem tetszik neki a simogatásunk. Már éppen vissza akartunk sündörögni Mőmő bácsihoz, amikor a pici teve nyögött egyet, és felénk nyújtotta a fejét. Dordzsi csak rám nézett csodálkozva, én azonban tudtam, hogy mit kell tenni. Megsimogattam a tevecsikó fejét, s mintha a barátom lenne az óvodában, ezt mondtam neki:

- Jól van, jól, hát persze hogy barátok vagyunk! A picike akkor újra az anyukájára nézett, mire az bólogatni kezdett, mintha azt mondta volna: "Látod, te kis csacsi... Nem kell tőlük félni, hiszen ők a barátaid. Ha jóllaktál, eredj, játssz a fiúkkal!" A kicsi akkor ugrott egyet, két hátulsó lábával felrúgott a levegőbe, meglengette farkincáját, és odafutott hozzánk. Aztán csak ott állt mellettünk, és várta, hogy játsszunk vele. - Látjátok, milyen gyönyörű! Tiszta hófehér! - Nagy ritkaság az ilyen - dicsérte Mőmő bácsi a pici tevét. - Eredjetek és játsszatok vele! Dordzsi azonban megvakarta a fejét. - Baj van, Mőmő bácsi - mondta gondterhelten. - Nincs neve neki, és anélkül nem lehet játszani. - Ezen könnyű segíteni - mondta Mőmő bácsi -, adjunk neki nevet! - Talán legyen a neve Fürge. Te mit gondolsz, Dordzsi? - Talán... talán... - Én tudom! - kiáltottam közbe. - Olyan szép fehér és gömbölyű, mint egy gombóc. Legyen a neve: Gombóc! - Hm - morogta Mőmő bácsi -, nem is rossz... És neked mi a véleményed, Dordzsi? - Gombóc... Nekem tetszik, Mőmő bácsi. De próbáljuk ki, neki vajon tetszik-e? - Majd Bimba kipróbálja - mondta Mőmő bácsi. - Hiszen ő találta ki a nevet! A picike tevecsikó ott lábatlankodott mögöttünk, s egyre a fejét nyújtogatta, hogy simogassuk meg. Néhány lépésnyire odébb mentem a homokon, aztán megfordultam, s szólongatni kezdtem: - Gombóc! Gombóc, gyere csak ide! Gombóc csak pislogott, előbb rám, majd a többiekre. - Gombóc... Hát nem érted a neved? Akkor újra rám nézett, bólintott, odafutott hozzám, és az oldalamhoz dörgölődzött. - Éljen Gombóc! - kiáltotta Dordzsi, és Mőmő bácsi is elnevette magát. Gombóc pedig vidáman ott ugrándozott körülöttünk, és látszott rajta, hogy nagyon boldog. Miért is ne lett volna, amikor ettől fogva nem volt névtelen tevecsikó többé, hanem Gombócnak hívták.

Amikor a nap pontosan az ég közepére ért, a karaván megállt, és mi ebédhez láttunk. Mőmő

bácsi meg a hajcsár bácsi tüzet gyújtottak, teát főztek, Gombóc pedig visszaszaladt az anyjához, hogy szopjon egyet. Mert egyelőre Gombócnak nem kellett más, csak tejecske, a fűszálakat csak szagolgatta, de a szájába venni még nem merte. Ebéd után Mőmő bácsi így szólt: - Ha akarjátok, sétálhatunk egyet, amíg a karaván pihen. Hátha találunk valami érdekeset. - És Gombóc? Ő is velünk jöhet? - Hát persze - mondta Mőmő bácsi. - Neki se árt, ha megismerkedik a világgal. S mintha csak meghallotta volna, hogy róla beszélünk, Gombóc már ott is ugrált körülöttünk. - Gyere, Gombóc! Kirándulni megyünk - súgtam neki, amitől csak még jobban ugrált. - Aztán nem ám elcsavarogni! - fenyegette meg tréfásan az ujjával Mőmő bácsi. Gombóc, úgy látszik, még nem nagyon érthette a tréfát, mert hozzám bújt, és gyanakodva nézett Mőmő bácsira. - Na, hát akkor indulás! - mondta Mőmő bácsi, és nekivágott a szaporodó homokbuckáknak. Akárhogy is nézem, mi is egy kis karaván voltunk, ahogy ott mentünk egymás nyomában: elöl Mőmő bácsi, mögötte Dordzsi, aztán én és legvégül Gombóc. És ráadásul tevekaraván, mert Gombóc, akármilyen okos is, de mégiscsak teve volt. Mőmő bácsi felment egy nagy homokhalom tetejére, homloka fölé emelte a tenyerét, hogy a nap ne süssön a szemébe, aztán valahova messzire nézett, talán a sivatagon is túlra. - Mit látsz, Mőmő bácsi? - kérdezte Dordzsi kíváncsian. - Csak nem tarbagán vitézt? - kérdeztem én is. Gombóc is nyikkantott egyet, biztos ő is kérdezni akart valamit. - Nézzetek csak oda, gyerekek! - mondta Mőmő bácsi, s oda mutatott a homokdombok és kődarabok közé. Hirtelen valami piros sugár csillant meg ott messze, ahova Mőmő bácsi mutatott. - Az a piros? - kérdezte Dordzsi, mert addigra már ő is meglátta a csillogást. - Az bizony! - mondta Mőmő bácsi, és leballagott a domb oldalán. - Gyertek csak utánam, gyerekek! Újra elindultunk libasorban, ahogy az oviban szoktunk tornaórán. Egyszerre csak Mőmő bácsi lehajolt a lába elé, felemelt valamit, aztán felénk mutatta. - Látjátok? Köréje sereglettünk Gombóccal együtt. Mőmő bácsi tenyerén egy piros üvegdarab vagy kövecske feküdt, és amikor Mőmő bácsi megmozdította, szikrázni kezdett a napfényben. - Jaj de szép! Jaj de gyönyörű! - kiáltoztuk. - Akkor nézzetek csak körül - s Mőmő bácsi a puszta felé mutatott. Odanéztünk, felkiáltottunk a csodálkozástól, és mozdulni sem mertünk. Mintha kigyulladt volna körülöttünk a puszta. Mindenütt piros, zöld vagy éppen sárga fények világítottak a kövek között. Akár az ünnepi fenyőfán, úgy ragyogtak, csillogtak-villogtak az apró fények. - Meg szabad fogni őket? - kérdeztük. - Hát persze, ne féljetek, nem égeti meg a kezeteket - nyugtatott meg Mőmő bácsi. - Csak visszaverik a napsugarakat, s azért van olyan színük, mint a parázsnak. Ahogy körülnéztem, éppen a lábamnál hevert egy csodakő. Csakhogy ez nem piros volt, mint Mőmő bácsi tenyerén, hanem kék, akár a tenger lehet, amiről az óvó néni annyit mesélt. Lehajoltam érte, és felvettem. Valóban nem égetett, csak ott feküdt a tenyeremen, s csillogottvillogott. Gombóc is odalopakodott egyikhez-másikhoz, és az orrával turkálni kezdte őket. - Hogy kerültek ide ezek a gyönyörű kövek, Mőmő bácsi? - kérdezte Dordzsi. Az öreg a kabátja ujjával tisztítgatni kezdte a tenyerén fekvő piros követ. - Hát bizony, gyerekek, nehéz erre válaszolni. Talán azóta fekszenek itt, amióta a föld kialakult. Vagy vulkán, tűzhányó hegy röpítette ki magából. Azt is mondják a tudósok, hogy valaha réges-régen, itt, amerre a szemetek ellát, tenger hullámzott, s lehet, hogy az csiszolta

őket ilyen szép simára. Ki tudja? Azt is mondják, hogy a tündérek könnyei... pedig csak féldrágakövek. Nem olyan értékesek, mint az igazi drágakövek. - És mit csinálnak belőlük, Mőmő bácsi? - tudakolta Dordzsi. - Hát mindenféle szépet. Gyűrűket, nyakláncokat, ékszereket. Nagyon sok van errefelé a sivatagban. - Amit találtunk, a miénk lehet? - kérdeztem, mert nagyon szerettem volna megtartani azt a gyönyörű szép kék követ, amely ott lapult a tenyeremben. - Hát persze - mondta Mőmő bácsi. - Mindenki magával vihet egy követ emlékbe. A többit meg itt hagyjuk. Hallottam a városban, hogy nemsokára természetvédelmi terület lesz itt, s nem szabad semmihez hozzányúlni. - Mi az a természetvédelmi terület, Mőmő bácsi? - kérdeztük. - Olyan, mint a múzeum, csak nem házban van, hanem a szabadban. Ott nyugodtan élhetnek az állatok, senki sem vadászik rájuk, s a köveket sem szedi fel senki. Csak nézelődni szabad, és gyönyörködni a táj szépségében. Azért nagyon örültünk, hogy egy kövecskét magunkkal vihettünk emlékbe. Már visszafelé mentünk, amikor odasomfordáltam Mőmő bácsihoz, és megkérdeztem, ami nagyon fúrta az oldalamat: - Mőmő bácsi! Ki mondta neked, hogy a kövek a tündérek könnyeiből lettek? Mőmő bácsi felnevetett. - Hát azok, akik már jártak Tündér országban. Azok mesélték, hogy a tündérek, amikor sírnak, ilyen szép színes kövekké változik a könnyük. A törpék aztán összeszedik őket, zsákba rakják, és kiöntik a pusztára! Ezen aztán mindannyian jót nevettünk, mert tudtuk, hogy Tündérország bizony csak a mesékben van. VII. MIT LÁTTUNK A DÉLIBÁBBAN? Mőmő bácsi valahol az állatok körül tevékenykedett, s Dordzsit, a testvéremet sem láttam sehol. Felültem hát a kocsi tetejére, és behunytam a szemem. Arra gondoltam, hogy milyen jó is tevekaravánnal utazni a sivatagon keresztül, s milyen jó, ha olyan barátja van valakinek, mint Gombóc. Alighanem el is szundikálhattam egy kicsit, mert arra ébredtem, hogy Dordzsi kiabál a fülembe: - Ébredj, Bimba! Ébredj! Nagy baj történt! Gyorsan kidörgöltem az álmot a szememből, és körülnéztem. Nem dörgött, nem villámlott, a tevék is békésen bandukoltak, s mintha Mőmő bácsi hátát is ott láttam volna felbukkanni közöttük. Nem értettem hát, hogy mi lehet az a nagy baj, ami miatt Dordzsi felébresztett. - Mi történt, Dordzsi? Dordzsi sápadtan csak annyit mondott: - Elveszett Gombóc! Aztán láttam, hogy legörbül a szája széle, és elkezd pityeregni. Nekem is egyszerre könnyes lett a szemem, de aztán eszembe jutott Dólma néni, aki mindig azt mondta, hogy egy óvodás nem bőg feleslegesen, s igyekeztem visszatartani a könnyeimet. - Hol veszett el? Mikor veszett el? - kérdeztem összevissza, s láttam, hogy Mőmő apó felénk tart. - Nem tudom - motyogta Dordzsi. - A hajcsár bácsi mondta, hogy az anyja sírt utána. Addig nem is vették észre, most meg hol keressék ebben a rettenetes nagy sivatagban? Mőmő bácsi akkorra odaért mellénk. Mindig mosolygós arca most komoly volt, de azért barackot nyomott a fejemre. - Nem kell úgy elkeseredni, gyerekek - vigasztalt. - Máskor is előfordult már, hogy az ilyen haszontalan kis ugribugrik elcsavarogtak. Nem is olyan régen, a repülőtéren...

Erre aztán lehajtottuk a fejünket, és nem szóltunk semmit. Végül Dordzsi mégiscsak megszólalt. - És ha elcsavarognak... Meg is találják őket? - Hát persze - mondta Mőmő bácsi. - Miért ne találnánk meg? Hiszen még kicsike, nem mehetett nagyon messzire. Meglátjátok, ott lapul valahol egy homokdomb alján, és sírdogál, mert nem talál vissza, és biztosan éhes is, szomjas is már... - Akkor vigyünk neki valamit! - javasoltam. - Én is arra gondoltam - morogta Mőmő bácsi, és az övén függő kulacsra mutatott. Megtöltöttem hideg vízzel. De most aztán gyerünk. A nap egyre melegebben süt! Láttam még, hogy Mőmő bácsi hátára veszi a puskáját, s jobbra-balra nézeget a homokban. - Mit keresel, Mőmő bácsi? - kérdezte Dordzsi, és ő is úgy tett, mintha keresne valamit. Csak nem vesztettél el valamit? - Valahol itt kell lenni a nyomának - mutatott Mőmő bácsi a homokra. - Induljunk csak visszafelé, ahonnan jöttünk. A karaván majd megvár bennünket. Szó nélkül mentünk visszafelé Mőmő bácsi után. Az öreg a homokra szegezte a szemét, és csak ritkán szólt hozzánk. Látszott rajta, hogy minden figyelmét leköti a nyomkeresés. Egyszerre aztán megállt, és felénk intett: - Gyertek csak ide gyorsan! Odafutottunk hozzá, s izgatottan toporogtunk mögötte. - Nézzetek csak ide! Mit láttok a homokban? Én ugyan nem láttam semmi különöset. Csak a sok-sok tevepata nyomát meg a két szalagot, amit a kocsikerék csinált. - Mit kellene látnunk, Mőmő bácsi? - kérdezte Dordzsi, és le nem vette volna a szemét a homokról. - Én ugyan nem látok semmit! - És ez micsoda? - mosolyodott el Mőmő apó, és két alig észrevehető patácska nyomára mutatott, amely egyszerre csak elvált a karaván nyomától, s oldalra indult. Felvezetett egy kis homokdomb oldalára, aztán eltűnt a messzeségben. Akkor már erősen tűzött a nap, és Mőmő bácsi szaporán törölgette a homlokát. - Itt szökött meg a ti kis barátotok, és nem vette észre senki. Ti azt hittétek, hogy az anyjánál van, az anyja meg azt, hogy nálatok... Nagyon sajnáltuk szegény Gombócot, és haragudtunk a pillangóra, amely elcsalta szegényt. S ugyanebben a pillanatban arra is repült egy lepke, akkora, mint a tenyerem. Csúfondárosan ráült egy magas kóróra, s hívogatóan mozgatta a szárnyait. Dordzsi óvatosan felé indult, s úgy tett, mintha meg akarná fogni. A pillangó felröppent, s egy másik kóróra szállt, majd egy harmadikra: egyre beljebb csalta Dordzsit a sivatagba. - Látjátok? - mutatta Mőmő bácsi. - Biztosan így történt Gombóccal is. De most gyerünk! Keressük meg kis barátunkat! Keveset kellett csak gyalogolnunk, s a sivatag hirtelen kisimult. Eltűntek a dombocskák, s olyan egyenes lett minden, mint otthon az asztalunk. Mőmő bácsi homloka fölé emelte a kezét, és szétnézett. Mi is követtük a példáját, de nem láttunk semmit. Aztán egyszerre csak Dordzsi nagyot kiáltott, és eltakarta a szemét. Ha lett volna hova, biztosan el is futott volna a rémülettől. Én is arrafelé néztem. Ott volt nem messze tőlünk Gombóc, de milyen állapotban!... A kis tevének olyan hosszúak voltak a lábai, hogy a homoktól egészen az égig értek. Nem tévedek, egészen biztos, hogy így volt. Gombóc ugyanis fejjel lefelé állt, púpja a homokban, lába az égben, s akkora volt, mintha három-négy felnőtt teve egymás hátára állt volna. De mégis Gombóc volt, egészen biztos, csak borzasztóan nagy, és a fején állt. Mőmő bácsi azonban nem riadt meg a látványtól, csak megállt, és újra megtörölte a homlokát.

- Mi ez, Mőmő bácsi? - kérdezte Dordzsi remegő hangon - Csak nem varázslat? Mőmő bácsi megigazította hátán a puskát, aztán nagyot nevetett. - Varázslat? Még hogy varázslat? Nincsen ebben semmi varázslat, gyerekek. Ez, amit láttok, délibáb! - Délibáb ? - kérdeztük csodálkozva. - Az hát. Még sohasem hallottatok róla? - Még nem tanultuk az iskolában - védekezett Dordzsi. - És mi sem az óvodában - mondtam én. - Hát akkor, figyeljetek ide - és Mőmő bácsi az óriási Gombócra mutatott, aki hangtalanul tátogott a szájával. Biztosan segítséget akart kérni tőlünk, de a hangja nem ért el idáig. - A sivatagban sok furcsa dolog megtörténhet, ilyesmi a délibáb is. Ha a nap nagyon melegen süt, a homok felett felmelegszik a levegő. Ez aztán furcsa dolgokat csinál: mint egy óriási mozivászonra, felvetíti annak az alakját az égre, aki éppen arra jár. - De miért fordítva? - kérdezte Dordzsi. - Biztosan azért, mert... mert rosszul fűzi be a meleg levegő a filmet - okoskodtam. - Amikor diát vetítünk az óvodában, mindig fordítva fűzzük be a filmet a diavetítőbe. Mert ha rendesen fűzzük be, akkor a falon minden fejen állva látszik... Ugye, Mőmő bácsi? - Derék gyerek vagy, Bimba - dicsért meg Mőmő bácsi. - Úgy van, ahogy mondod, a meleg levegő egyszerűen megfordítja annak a képét, akit lefényképez. De most gyerünk! Keressük tovább Gombócot! - Állj meg, Mőmő bácsi! - kiáltotta Dordzsi. - Hiszen Gombóc arra van! Te meg erre indultál! - A délibáb nagyon könnyen becsaphatja az embert - nevetett Mőmő bácsi. - Lehet, hogy éppen ellenkező irányba csalogat, mint ahol az van, akit keresünk. Éppen úgy, mint a pillangó! Mi csak kövessük tovább Gombóc nyomát! Ahogy aztán mentünk, mendegéltünk, egyre jobban elfáradtunk. De nem mertünk szólni, nehogy közben valami baj történjék Gombóccal. Egyszerre a délibáb úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna az égen. Majd szinte ugyanabban a pillanatban néhány bácsi jelent meg fejjel lefelé: guggoltak, és valamit kotorásztak a homokban. Mellettük pedig, persze ugyancsak fejjel lefelé, valami hatalmas, óriási torony állt. Gombóc azonban nem volt sehol.

Mőmő bácsi előremutatott. - Nemsokára valami érdekeset fogunk látni! De előbb keressük csak tovább kis barátotokat! Már nem is csodálkoztunk rajta, amikor a délibáb újra eltűnt. Aztán halk, fáradt nyöszörgést hallottunk, nagyon messziről. Erre úgy nekiiramodtunk, hogy Mőmő bácsi messze elmaradt mögöttünk. S én voltam az, aki elsőnek pillantotta meg Gombócot. Nagyon fáradtan és nagyon szerencsétlenül álldogált egy homokkupac tövében, és csendesen sírdogált. Amint meglátott bennünket, csodálkozva odafutott hozzánk, s mint egy kiskutya, hozzánk dörgölődzött. Jobbra-balra csóválta a farkát, s látszott rajta, hogy nagyon boldog. Csak akkor ijedt meg újra, amikor Mőmő bácsi is mellénk ért. Lehajtotta a fejét, hátracsapta a fülét, és várta a megérdemelt szidást. Mőmő bácsi azonban csak megveregette az oldalát, s ezt dörmögte: - Látod, látod, te csacsi! így jár az, aki nem szól az anyukájának, mielőtt el akar menni valahová! Remélem, többé nem fordul elő. Gombóc erre szégyenlősen megrázta a fejét, és mi tudtuk, hogy komolyan is gondolja a dolgot. VIII. VÍZ ÉS ŐSÁLLATOK Délután Mőmő bácsi hozzánk fordult, és így szólt: - Emlékeztek-e még, gyerekek a délibábra? - Hogyne emlékeznénk! Hiszen Gombóc volt a délibáb! - kiáltottuk egyszerre. Több sem kellett Gombócnak. Ahogy meghallotta a nevét, máris hozzánk dörgölődzött. Biztosan azt hitte, ismét valami csodálatos kalandban lesz része. - Csakhogy volt ott ám más is Gombócon kívül - mondta Mőmő bácsi. Akkor eszembe jutott az a másik délibáb, amelyik nem Gombóc volt. - Volt ott néhány bácsi is azon a délibábon - emlékeztem vissza. - És éppen úgy fejjel lefelé álltak, mint Gombóc. - Az ám, meg valami magas toronyféle mellettük - tette hozzá Dordzsi. - De az csak olyan moziféle volt, és a valóságban nem lehet megtalálni, mint Gombócot, ugye? Mőmő bácsi megcsóválta a fejét. - Ejnye, hát dehogynem lehet megtalálni. Amit a délibáb mutat, azt mind meg lehet találni, csak néha nagyon messze van tőlünk. Alighanem nemsokára találkozunk azokkal a bácsikkal. - Na és a torony? - kérdezte Dordzsi. - A toronnyal is. Tulajdonképpen nagyon szerettem volna megkérdezni, hogy mi volt az a torony, és hogy mit csináltak a bácsik fejjel lefelé, de tudtam, hogy úgyis mindent elmagyaráz Mőmő bácsi, ha rákerül a sor. És csakugyan, alig játszogattunk egy kicsit Gombóccal a kocsi mellett, amikor Dordzsi szeme fölé emelte a kezét éppen úgy, ahogy a felnőttektől látta. - Ott van, éppen most bújt ki a föld alól! - Micsoda? - kérdeztem, és nagyon izgatott lettem. Aztán én is a szemem fölé emeltem a kezem, de először így sem láttam semmit. Majd hirtelen megpillantottam a magas tornyot, csak most egyáltalán nem látszott délibábnak, és nem is volt fejjel lefelé. Akkor már Mőmő bácsi is felénk igyekezett, a többi bácsi meg megállította a karavánt. Messziről kutyaugatás hallatszott, s hamarosan fehér jurtákat is megláttunk a torony körül.

- Ismét látogatóba megyünk, gyerekek - mondta Mőmő bácsi. - Persze csak ha akartok! Hogyne akartunk volna. Én már mindenről megfeledkezve törtettem Mőmő bácsi után, amikor éreztem, hogy nedves lesz a kezem. Odanéztem, hát látom ám, hogy Gombóc lépeget mellettem, s néha-néha megnyalja a tenyeremet. Olyan bánatosan nézett rám, mint amikor elveszett, és éppen megtaláltuk. Nagyon szégyelltem, hogy így megfeledkeztem a játszópajtásomról, de hát az a torony nagyon megtetszett nekem. - Mőmő bácsi - szóltam, és megsimogattam Gombóc púpját -, Gombóc is velünk jöhet? - Gombóc? - kérdezte Mőmő bácsi csodálkozva. - Mióta érdekli Gombócot, hogy az emberek mit csinálnak a sivatagban? - Gombócot minden érdekli - védtem meg a barátomat. - Gombóc okos! - Hát nem bánom - adta meg magát Mőmő bácsi. - Jöjjön, ha akar, csak aztán vigyázzatok rá, hogy meg ne ijedjen a kutyáktól! - Gyere, Gombóc, megnézzük a délibábot! - szóltam oda a tevének. Gombóc erre akkorát ugrott örömében, hogy még Mőmő bácsi is meglepődött. Ebből is látszott, hogy Gombóc milyen okos, hiszen azonnal megértette, hogy velünk jöhet. Ahogy közelebb mentünk a torony felé, az egyre nagyobb lett. Óriási lábai voltak, s mintha a sok lába terpeszállásban állt volna, mint a miénk az óvodában a tornaórán. Azután meg mindenféle kötelek lógtak le róla, meg egy hosszú vas is, ami úgy nézett ki, mint egy cső. Ahogy közeledtünk, Dordzsi csak hümmögött, és nem szólt semmit. Pedig biztosan kigondolt valamit magában, csak nem mondta. Irigyeltem is egy kicsit, és arra gondoltam, hogy majd ha iskolás leszek, én is kigondolok mindenfélét, de én nem tartom meg magamnak, hanem elmondom Gombócnak. Aztán egyszerre csak ott álltunk a jurták mellett, amikből itt három volt. A torony is ott volt egészen közel, mellette meg néhány bácsi. Amikor meglátták, hogy ott állunk a jurták mellett, integetni kezdtek, aztán odajöttek hozzánk. Kék ruhában voltak, és olyasféle sisak volt a fejükön, mint a katonáknak a díszszemlén. - Jó napot, Mőmő apó, hát megjött a karaván? - Láttunk benneteket a délibábban - mondta Mőmő apó, s amikor a bácsik megértették, hogy hogyan lett belőlük délibáb, és hogyan dolgoztak fejjel lefelé, lett nagy nevetés. Ezen aztán Dordzsi annyira felbátorodott, hogy megkérdezte tőlük:

- Mit csináltok ezzel a toronnyal, ha éppen nem vagytok fejjel lefelé a délibábban? Az egyik bácsi jót nevetett, aztán elkomolyodott, és így szólt: - Hát, ha valóban érdekel benneteket, gyertek, megmutatom! Hogyne érdekelt volna bennünket. Olyan gyorsan indultunk el a bácsi nyomán, hogy Gombóc is és Mőmő apó is csak úgy botladoztak mögöttünk. - Tudjátok, hogy miből van a legkevesebb a sivatagban? - kérdezte a bácsi, amikor odaálltunk a torony mellé. - Persze - mondtam -, például vonatból! - Hát az igaz! - nevette el magát a bácsi. - Az se sok szaladgál errefelé. Hát folyóval meg patakkal találkoztatok-e? - Azzal bizony eggyel sem - mondtam. - De nekünk nem is kell, mert van vizünk tömlőben meg hordóban, a tevéknek pedig a púpjában! - magyarázta Dordzsi a bácsinak. - Ejha! Látom, sok mindenre megtanítottak benneteket. Hát az már igaz, hogy a teve sokáig kibírja víz nélkül, de a lovak, a juhok és a tehenek nem bírják ki. Pedig nézzetek csak körül, van itt zöld fű elég. Menynyit legelhetnének belőle! A torony és a jurták körül vége szakadt a homoknak, s amerre csak a szemünk látott, zöld fű hullámzott mindenfelé. - Csak az ám a nagy baj, hogy hiába legelnének szegény állatok, ha nem tudnak rá vizet inni, szomján halnak. - Szegények - szomorodtam el, és Gombóc is lehorgasztotta a fejét. - Nos, mi segítünk nekik! - mondta a bácsi büszkén, és a toronyra mutatott. - Ezzel a toronnyal! Bizony ám. Mert ez fúrótorony! Kutat fúrunk vele, jó mélyet, egészen addig, ameddig csak nem találunk vizet. Mert azért van ám errefelé nagyon sok víz, még ha nem is lehet látni. Lent van a föld alatt! - Szuren apukája is vizet keres - mondtam, és visszaemlékeztem rá, hogy Szuren mit mondott az óvodában Dólma néninek. - Azt hiszem, ismerjük is Szuren apukáját - mondta egy bácsi, aki kicsit furcsán beszélt, és nagyon oda kellett figyelnem, hogy mit mond. Dordzsi kicsit többet tudott a világról, mint én, és ezért halkan megkérdezte attól a bácsitól, aki elmagyarázta a kutat: - Miért beszél ez a bácsi olyan furcsán? Talán külföldi? - Az bizony - mondta a kutas bácsi -, Magyarországról jött, Budapestről. És segít nekünk kutat fúrni. - Budapestről? - kiáltottunk egyszerre Dordzsival. - Hiszen oda utazott a mi apukánk és anyukánk! A magyar bácsi elmosolyodott, és megveregette a vállunkat. - Biztosan elutaztok még majd ti is Budapestre, ha nagyobbak lesztek. Én is ott lakom, megadom a címemet. Ha arra jártok, látogassatok meg! Nagy örömmel meg is ígértük, ittunk egy teát, amit a kutas bácsik főztek, aztán elindultunk visszafelé. - Megnézitek a régészeket is, Mőmő apó? - kiáltotta utánunk a kutas bácsi, és a kezével mutatta, hogy merre kell mennünk. Mi megint csak nem tudtuk, hogy mi az a régészet, s Mőmő apót sem akartuk megkérdezni. Gombóc is gondterhelten baktatott mellettünk, s nyilván azon gondolkodott, hogy kik is lehetnek azok a régészek. Aztán nemsokára mindent megtudtunk. A sivatag szélénél ismét fehér jurtákkal találkoztunk. Mellettük pedig nagy kalapú bácsik álltak ásókkal, lapátokkal, mindenféle kerti szerszámmal. Mőmő bácsit, úgy látszik, az egész világon mindenfelé ismerik, mert egy szalmakalapos bácsi, aki egy nagy, kiásott gödör mellett állt, és lefelé kiabált valamit, ránk nézett, és örömmel felénk nyújtotta a kezét.

- Jó napot, Mőmő bátyám! Szervusztok, gyerekek! Éppen jókor jöttetek, most találtunk egy igazi dinoszauruszt! Mőmő bácsin nem látszott, hogy csodálkozik ezen a furcsa néven, mi azonban egymásra néztünk Dordzsival. - Na, gyertek csak közelebb! Nézzetek le a gödör fenekére, hogy milyen szép! Óvatosan odalopakodtunk a gödör széléhez, és belenéztünk. De csak annyit láttunk, hogy odalenn két-három bácsi lapátolja a földet, s körülöttük mintha óriási csontok lennének, csak sokkal nagyobbak, mint a pusztán fekvő ló- meg tehéncsontok. - Ősállatok csontjai! - mondta a bácsi. - Tudjátok-e, hogy mik azok az Ősállatok? Szégyenszemre nem tudtuk. - Na, nem olyan nagy baj - vigasztalt a bácsi. - Biztosan még nem tanultátok az iskolában. Régen, nagyon régen, sok-sok millió évvel ezelőtt, olyan hatalmas állatok éltek a földön, mint egy-egy ház. Sokkal nagyobbak, mint a jurta. Olyanfélék voltak, mint a gyíkok, csak óriásiak. És képzeljétek el, ezen a helyen éltek, ahol most állunk. Mert ez a föld nem volt ilyen száraz, hanem ellenkezőleg, tenger borította, a partja pedig ingoványos volt. Sok fű nőtt itt és nád is. Ezek az óriási állatok pedig nagyon szerették a friss füvet, és fürödni is szerettek. Némelyik azonban vigyázatlan volt, és belefulladt a mocsárba. A csontja megmaradt, és most kiássuk őket. Ezért is hívnak bennünket régészeknek. Olyan dolgokat keresünk, amiket az emberek már régen elfelejtettek; régi állatok csontjait, régi házakat, fegyvereket. Akkor az egyik bácsi felkiáltott a gödörből: - Itt egy tojás! - Egy nagy fehér gömböt emelt magasra. A régész bácsi nagyon megörült neki. - Látjátok, gyerekek? Ezek az óriási állatok ilyen nagy tojásokból keltek ki! Mi meg alig akartunk hinni a szemünknek. Sosem hittük volna, hogy létezik akkora tojás is, mint egy futball-labda. Amikor elbúcsúztunk a régész bácsiktól, az, aki elmagyarázta az ősállatokat, utánunk kiáltotta: - Ha visszajöttetek a nyaralásból, gyertek be a múzeumba. Akkor majd megmutatom nektek, hogy milyen ősállatot ástunk ki. Én azonban már előre belerajzoltam a füzetembe, mert már láttam egy ilyet az ulánbátori múzeumban. Ilyen volt, mint itt a rajzon:

Ugye, el sem hinné az ember, hogy valaha is ekkora állatok éltek szerte a világon? IX. VIHARRAL BÚCSÚZIK A SIVATAG Egyik délután Mőmő bácsi hozzánk fordult, és így szólt: - Látjátok, gyerekek? Magunk mögött hagytuk a sivatagot. Sem homok, sem kövek nincsenek errefelé, csak magas, selymes fű. Errefelé már akad víz is, folyók és patakok, s nemsokára találkozunk pásztorokkal is. A fűtenger barátságosan integetett felénk, s mintha még a tevék is szaporábban szedték volna a lábaikat. Gombóc egyre ott sündörgött körülöttünk, s az oldalunkhoz dörzsölte a púpját. Aztán egyszerre csak megnyikkant, de olyan vékony és keserves hangon, mint amikor elveszett a sivatagban. Megnyalta a kezemet, ugrándozott egy kicsit, aztán újra visszaszaladt, és bánatosan nyihogott. Mőmő bácsi is egyre ott téblábolt körülöttünk, hol az égre nézett, hol pedig a földre, és gondterhelten összehúzta a szemöldökét. Gombóc ekkor visszaszaladt hozzánk, Dordzsi lába közé bújt, a púpja remegett. Mintha csak félt volna valamitől. Messze elöl az egyik hajcsár bácsi hátrakiáltott valamit, de hogy mit, azt nem értettük, mert a füveket ringató szél elvitte a hangot. - Mőmő bácsi! - fordult az öreghez Dordzsi. - Tessék csak idenézni. Mintha félne valamitől Gombóc! Mőmő bácsi Gombócra nézett, majd ránk, aztán bólogatni kezdett. - Hát bizony, gyerekek, Gombócnak igaza van. Gombóc megérzett valamit, amit csak azok éreznek meg, akik gyakran utaznak a sivatagban. - Mit érez Gombóc, Mőmő bácsi? - kérdeztem kíváncsian. - Hát a vihart. Látjátok, hogy a szél egyre erősebben fújja a füvek csúcsát. Úgy ringatja, mintha csak el akarná altatni a fűszálakat. Hamarosan megerősödik a szél! Kicsit elcsendesedtünk, mert a vihart sem Dordzsi, sem én nem szerettük, még a városban, Ulánbátorban sem, hát még itt a pusztán, ahol a kocsin kívül nincs semmi, ami alatt megbújhatnánk. - Félni azért nem kell - nyugtatott bennünket Mőmő bácsi. - Mire a vihar ideérne, elérjük a pásztorokat. A jurtát meg még a legerősebb szél sem tudja felborítani. Nem értettem ismét valamit, és vihar ide vagy oda, meg is kérdeztem Mőmő apótól. - Mőmő apó! Az előbb azt tetszett mondani, hogy a vihart csak az érzi meg, aki már sokat járt a sivatagban. De Gombóc is megérezte! Sőt még most is érzi. Tessék csak idenézni! Gombóc aggodalmasan kucorgott mellettünk, és nyugtalanul hallgatta, hogy miről beszélünk. - És Gombóc csak először jár a sivatagban - folytattam. - Hiszen csak most született, pár napja! Mőmő bácsi elmosolyodott. - Hát persze. Csakhogy Gombóc anyja már sokszor átélt vihart velem együtt a Góbisivatagon. Az állatok is és az emberek is sok mindent örökölnek a szüleiktől. Igaz, hogy Gombóc még sohasem járt errefelé, és még vihart sem látott, de mégis tudja, hogy valami közeledik, amitől félni kell. Igaz, Gombóc? Gombóc izgatottan bólogatott, és nyugtalanul futkosott mellettünk. - Gyertek, gyerekek, ugorjunk csak fel a kocsira - sürgetett bennünket Mőmő bácsi, mert a szél egyre erősebb lett, s a kék égen feltűnt néhány fehér felhő. Olyan sebesen vágtattak a sivatag felé, mint a gyorsvonat a síneken. - Esni és villámlani is fog, Mőmő bácsi? - kérdeztem, mert a villámlást azt nagyon nem szeretem. - Sem eső, sem villámlás nem lesz - mondta Mőmő bácsi, miközben felhúzta a kocsi tetejére a ponyvát. - így ni. Most aztán védve vagyunk. Errefelé csak nagyon ritkán esik. Nyáron szinte sohasem. Alighanem más fog hullani az égből, nem eső!

Mőmő bácsi már megint olyat mondott, amit nem értettem. Ha nem eső, akkor mi potyoghat az égből? Hó meg jég biztosan nem, hiszen nyár van. Akkor meg micsoda? Kidugtam az orrom a ponyva alól, és kikémleltem, hogy esik-e már az a csodálatos valami, amit Mőmő bácsi megígért. Csak azt láttam, hogy az előbbi felhők most éppen visszafelé futnak, a sivatag felől. Gombóc elégedetten szuszogott a lábunknál, és behunyta a szemét. Elege volt a szélből és az izgalomból. Aztán egyszerre mintha dobszó hallatszott volna. Mőmő bácsi széthúzta a kocsi hátulját takaró ponyvát, és a sivatag felé mutatott.

- Nézzetek csak oda! Ők sem szeretik a vihart! A dobogás egyre erősebb lett, s csodálkozva láttuk, hogy barna színű, vékony lábú állatok futnak el a kocsink mellett, olyan sokan, hogy meg sem tudtuk volna számolni őket. Olyan sebesen futottak, hogy szinte repülni látszottak a füvek teteje felett. - Mintha csak repülnének! - szaladt ki a számon. - Majdnem olyan gyorsan is futnak, mint a repülőgép - hagyta helyben Mőmő bácsi. - Ezek a leggyorsabb antilopok. Szedik a lábukat, mert nem szeretik a homokot. De hallgassatok csak... Halljátok? Egyszerre valahonnan a közelből, talán a kocsink ponyvájának a tetejéről, olyasféle hang hallatszott, mintha tücskök ciripelnének, és mintha apró lábak kaparták volna a ponyvát. - Ezért futottak az antilopok - mondta Mőmő bácsi. - Nézzetek csak ki a ponyva alól - és még jobban széthúzta a nemezlapokat. Ebben a pillanatban befújt a szél a kocsi belsejébe, s egyszerre tele lett a szemünk és szánk finom homokkal. Éppen olyannal, amiből olyan sok van a sivatagban. Gombóc felugrott, és nyüszíteni kezdett, mint egy kiskutya. - Nyugodj meg, Gombóc! - simogatta Mőmő bácsi. - Hiszen csak homok, finom homok. A kocsi tetején eközben folytatódott a furcsa zene, a ciripelés, a halk kopogtatás. - Mi csinálja ezt a hangot, Mőmő bácsi? - kérdeztem hitetlenkedve. - Csak nem a homok? - De bizony az, képzeljétek csak el, gyerekek, hogy milyen ereje van a szélnek a sivatagban, ahol nincs erdő meg hegy, ami az útját állja! Olyan gyorsan száguld, mint a gyorsvonat. - Vagy mint a repülőgép! - mondta Dordzsi. - Vagy akár a repülőgép - bólintott rá Mőmő bácsi. - Aztán egyszerre csak ez a száguldó szél

lecsap a homokra, és felkapja a levegőbe. Bizony, a homokszemecskék meglovagolják szél paripát, és messzire vágtatnak a hátán, egészen a sivatagon túlra. - Egészen idáig - kottyantottam közbe. - Még tovább is. Néha a messzi városokban is potyog a homok az égből. Halljátok, hogy cirpel? Az apró homokszemcsék kaparják a ponyvát, ezért van ilyen furcsa hangja. Mintha tücskök ülnének a kocsi tetején. Aztán talán el is szundítottunk a nagy figyelésben, mert amikor kinyitottam a szemem, a cirpelés már elhallgatott, és szél paripa szárnyainak a suhogását sem lehetett hallani. Mőmő bácsi kinn járhatott a tevék között, s éppen akkor tért vissza a kocsihoz, amikor Gombóc is fészkelődni kezdett mellettem. Mőmő apó levette a ponyvát a tetőről, s lerázta róla a homokot. Mintha csak puha hótakaró hullott volna rá, olyan vastagon borították a homokszemcsék. Eközben besötétedett, s az égen kigyúltak a csillagok. A telehold is ott ragyogott közöttük, s fehér fénnyel világította meg a pusztát. Itt-ott világos foltok csillantak meg a fűben; homokdombocskák, amelyek a szél hátán lovagoltak idáig. Valahonnan messziről kutyaugatás hallatszott. Ekkor már Dordzsi is felébredt, s együtt hallgattuk a távoli zajokat. - Hát bizony, gyerekek - mondta Mőmő bácsi, és feldobta az összehajtogatott ponyvát a kocsira -, lassan véget ér az utazás. Ahol a kutyák ugatnak, ott van a malom. Holnap már repülhettek is nagyapóhoz. Biztosan nagyon örül majd nektek. Már éppen válaszolni akartam, amikor egyszerre csak azt hittem, hogy rosszul látok. Mintha millió apró parázs világított volna felénk az éjszakában. - Jaj, mi ez, Mőmő bácsi? - húzódtunk közelebb hozzá Dordzsival, csak Gombóc maradt nyugodt, és egyáltalán nem látszott, hogy félne. Az apró piros golyók meg csak világítottak, világítottak, és annyi volt belőlük, hogy beborították az egész pusztát. Bár tudtam, hogy a valóságban nincsenek ördögök, mégis arra gondoltam, hogy hátha a meséből cseppent ide belőlük néhány. Aztán egyszerre csak néhány tüzes pont megmozdult a levegőben, és így szólt: - Beee! Beee! Majd egyre több pont kezdett mozogni, és egyre hangosabban mondták: -Beee! Beee! - Hiszen ezek birkák, Mőmő bácsi! - kiáltott fel Dordzsi megkönnyebbülve. - Azok bizony, így világít a szemük a sötétben. Biztosan láttatok már cicát éjszaka. Hát annak is éppen így világít a szeme! Hamarosan megláttuk a fehér jurtákat is, amelyekben a pásztorok laktak. Gyerekek futottak felénk, éppen úgy, mint a sivatagban. - Jó estét, Mőmő bácsi - köszöntötte valaki, és lesegített bennünket a kocsiról. - Csak nem történt valami bajotok a viharban? Hamarosan tábortüzet gyújtottunk a jurták között, a tűz fölé pedig bográcsot állítottak a jurta lakói. Mi a gyerekekkel külön ültünk, s elmeséltük nekik, hogyan keltünk át karavánnal a sivatagon. - Nézzétek csak - mondta az egyik jurtabéli gyerek, és felmutatott az égre. - Még a Hét Öregember is hallgatja ezt az érdekes történetet! Tudtuk, hogy a Göncölszekeret nevezik Hét Öregembernek. De vajon miért? - Igen régi történet ez - mondta az egyik fiú, és felnézett az égre. - Én úgy tudom, hogy élt hét öreg bácsi itt a földön, s mert mindenkihez nagyon kedvesek voltak, segítettek a szegény, beteg embereken, a szivárványtündér létrát eresztett le nekik az égből, azon felmásztak, és csillagokká változtak. Most azonban onnan világítanak a pusztai vándoroknak, hogy rátaláljanak a haza vezető útra. A történet érdekes volt, és én elővettem a füzetemet, s ott, a tábortűznél lerajzoltam magunkat, amint a tűz mellett ülünk, s fejünk felett világít a Hét Öregember, így ni:

X. BÚCSÚT VESZÜNK GOMBÓCTÓL Ezen az éjszakán ismét jurtában aludtunk a gyerekekkel együtt. Másnap Mőmő bácsi összecsomagolta két kis bőröndünket, s magához hívott bennünket. - Búcsúzzatok el szépen a gyerekektől meg a hajcsár bácsiktól, lemegyünk a városba, a repülőtérre. A karaván lisztért megy a malomba. Véget ért az utazás, gyerekek! Szépen elköszöntünk mindenkitől. Gombóc, mintha csak megérezte volna, hogy szomorú napra virradt, egyre ott futkosott közöttünk és anyja között. A teveanyuka, aki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy mi történik, felénk bólogatott, mintha csak azt mondta volna: - Köszönöm szépen, gyerekek, hogy játszottatok a kisfiámmal, Gombóccal, nagyon sajnálom, hogy el kell válnunk. Remélem, még találkozunk! Én is és Dordzsi is nagyon szomorúak voltunk, hogy el kell búcsúznunk kis barátunktól, de tudtuk, hogy egy ilyen kis tevefiúcskának az anyja mellett a helye. Megsimogattuk hát Gombóc púpját, s azt kívántuk neki, hogy nőjön nagyra. Aztán Mőmő bácsival a repülőtérre mentünk, ő megvette a jegyünket, s mi elindultunk nagyapó és az Altaj hegység felé. Ahogy felemelkedtünk a levegőbe, kitárult alattunk a puszta. Egy nagy fehér épületet láttunk éppen a város szélén. - Nézzétek, gyerekek - mutatta mellettünk egy bácsi. - Ott van a városi malom. S éppen karaván tart a malom felé! Odaugrottunk az ablakhoz, és az üveghez nyomtuk az orrunkat. Valóban, hosszú sorban tevék ballagtak a malom felé, s a sor végén kétkerekű kocsit húzott két teve. A kocsi mellett egy apró, fehér folt ugrándozott, s két pici púpja mintha búcsút intett volna felénk. Gyorsan előkaptam a füzetem, és belerajzoltam Gombócot, amint búcsút int nekünk. Aztán megkértem Dordzsit, hogy írjon alá egy-két sort. S Dordzsi ide is írta:

NAGYON JÓ VOLT TEVEKARAVÁNNAL UTAZNI. HA LEGKÖZELEBB ÚJRA ÚTRA KELÜNK, GYERTEK VELÜNK TI IS, GYEREKEK. UTAZZATOK VELÜNK TEVEKARAVÁNNAL.