Czibula Katalin
UTAZÁS, (SZÁM)ŰZETÉS Margináliák egy Gulácsy-képhez „A gyermekkor elmúlt, drága Crescence. Mai elutazásom legyen a megérkezésem kezdete.” Mészöly Miklós
A művészettörténeti érdeklődés visszatérő tárgya a napfényes Itália ihlető hatása a magyar festészetre (is). Semmi meglepő nincsen abban, ha az olasz táj magyar ecsettel festetik le a történelem bármely korszakában. Amikor tehát a századelő piktúrájának Itália iránti rajongását vizsgáljuk, tulajdonképpen egy széles országúton zajló népes zarándoklat résztvevői vagyunk csupán. Mint ahogy a festők is zarándokként jutnak el itt az antikvitás emlékeinek tiszeletéből kiindulva koronként változó értékek felfedezéséhez. Ilyesféle zarándoklat lenyomatát figyelhettük meg azon a tiszteletreméltó alapossággal, szakmai felkészültséggel és az életmű teljességét megmutatni törekvő igénnyel/igényességgel bemutató tárlaton is, melyet a KOGART Ház a múlt évben Gulácsy Lajos festészetének szentelt.1 Nyilván nem véletlen, hogy a kiállítás útvonalán haladva elsőként éppen egy zarándokokat ábrázoló képre bukkantunk, mint ahogy a harmadik emeleten, a kiállítás utolsó önarcképe a hozzá tartozó Gulácsy-verssel szintén határozott koncepcióról tanúskodott, és sajátos tónust adott a kiállított anyagnak Zarándoklat Az elvágyódás, a zarándoklat, az utazás állandó, visszatérő eleme az életműnek: elvágyódás a múltba, zarándoklat a szépség tájaira, utazás a napfényes Itália földjére. Az olasz táj és az olasz művészet ihlető ereje mutatkozik meg képein akár Dante világának felidézésével (Francesca da Rimini és Paolo Malatesta 1903., Elhangzott dal égi fényről, szerelemről 1904., Dante és Beatrice találkozása 1907.), akár a toszkán vagy a venetói vidék megfestésével. (Tóparti kastély [Délután Veronában] 1909., Találkozás [Olasz mese] 1908–1909., Elmúlás [Gondolatok] 1912.). Itália Gulácsy művészetében a történelmet álommá, nosztalgikus múlttá alakított világ helyszíne.
1
A kiállítás katalógusaként is szolgál a párhuzamosan megjelent monográfia, MAROSVÖLGYI Gábor, Gulácsy Lajos, Budapest, Mundus, 2008.
77
Az életrajz konkrét helyszíneként is fontos szerepet tölt be Velence, a századvég-századforduló újra felfedezett csodája. A város a maga múltba fordulásával, vízre épített illuzorikus megjelenésével éppen olyan álomszerű, realitások nélküli valóságot testesít meg, mint Gulácsy egyéb jellegzetes motívumai: Dante vagy Watteau világa, jelmezes múltba utazásai, vagy Naconxipán álombéli városa. Velence hatalmas, álomszerű, kőbe zárt múlt. A jelen teljes felejtését teszi lehetővé a jelenlévő számára, így a szecesszió újfajta tagadását formáló, fontolgató századvég a valóságos világból történő kivonulásnak, menekülésnek legjobb színtereként találja meg a maga számára. Ezt a nosztalgiát ébreszti fel Ruskin a Velence köveiben, mely a korszak kiemelkedő intellektuális csemegéjévé vált, és erre rezonál Asbóth János gyökértelenül egyedülálló regényében, az Álmok álmodójában, az egyik legszebben, legértőbben megrajzolt Velence-képben: „Te vagy Velence! Igen, ha még e világon helyem lelni tudnám, ha volna zug a földön, ahol csillapulni tudna a lét ellen lázongó kebel, üdülést várhatna meddő vágyak sóvár tüzében kiégett szív: te vagy az. Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek, nagy álmaim ti mind? Visza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája... Mostanság a dózsék termeit pénzért mutogatják, és bús a Rialto. A holdnak rezgő, zöldes világában mélán veti hatalmas ívének sötét árnyát a vízre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. Titian freskói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál.”2 A városon belül is fontos jelentést kap San Servolo szigete, az elzárt, idillinek tűnő képződmény, amely valójában elmebetegek kényszerű otthonaként funkcionált a 18. századtól, és világtól való elzártsága nem a kivonulásnak, hanem a kényszerű fogságnak ad teret. Itt kezelték Gulácsyt is egy időben. A sziget még ma is különös atmoszférát áraszt, amelyre a 20. század végi irodalom is érzékeny: mint annak idején Ruskin, most is a brit literatúra, amelynek egy különös alakja helyezi regénye cselekményét a napóleoni időkbe, és szorongató helyszínként a San Servolóra, így fogalmazva meg az elmebetegek szigetének hangulatát: „San Servolo. Régebben csak a gazdag, elméjükben megzavarodott emberek éltek itt, de Bonaparte, aki, legalábbis ami az őrülteket illeti, egyenlőségpárti volt, megnyitotta a köz számára, és megszüntette az alapítványokat, amelyek fenntartották. A pompa azonban, bár már csak nyomokban, még mindig megtalálható volt az épület belsejében. Aki gazdag és őrült, szereti, ha megvan a maga kényelme... Volt egy kert is, de ma már senki sem műveli. Egy csaknem félhektárnyi feldúlt, köves-buckás szikláskert, száradó virágokkal.”3 2 3
ASBÓTH János, Álmok álmodója, Budapest, Szépirodalmi, 1990, 29–31. Jeanette WINTERSON, A szenvedély, ford. LENGYEL Éva, Budapest, Európa, 1998. 169.
78
Úgy tűnik, Itália a magyar festő számára egyszerre a kivonulás, elvágyódás élménye és a bezártság tere, a valóságos térbe és a sajátos tudatba egyaránt. Smaragd és rubin A KOGART-kiállítás szerény darabja, kicsiny, nem feltűnő, az installáció sem kezeli kiemelt helyen azt a képet, amely a Smaragd és rubin címet viseli. Szinte avantgárd célratöréssel csupán néhány vízszintes színpászta, a címnek megfelelően zöldben és vörösben, mégis félreérthetetlenül Itália igézetét hordozza. Ezt az érzést megerősítendő a kiállítás rendezői Gulácsynak egy verséből állítottak idézetet a festmény mellé. (A versek, versrészletek több helyütt is megjelentek a képek mellett, jó arányérzékkel finom harmóniát teremtve látvány és szöveg között.) A vers reprezentatívan mutatja, miféle kultúrrétegek egymásra vetülése teremti meg azt a sajátosan gulácsys világot, amely a képek árnyékokban és árnyalatokban gazdag egyediségét adja. Tehát illusztratív funkcióján túl a képi világ egy új jelentésrétegét bontja ki. Így, bár esztétikai minősége messze a festmény értéke alatt marad (piktor verse, nem poétáé!), fontos adalék lehet a festő és a mediterrán világ viszonyának értelmezéséhez. Gulácsy Lajos: Lettre de Manon (Gillet zenéjéhez) Visszatérsz-é hosszú utadról még, Hozol-é magaddal virágot, violát? Hiszen oly túl távol valál rég, S már nagyon várnak tudod, odaát. Kis kertünk fakul most, itt az ősz Hol te vagy, ott nyílik sok virág, Hozzál magaddal, jól tudod, itt az ősz, Sok-sok virágot, lássunk szent csodát. A hó mikor már halkan permetez, S a kert ezüstös leplet hord magán, Kis szobámban hárfa zengedez, És hull sok virág keblemre szaporán. Visszatérsz-é hosszú utadról még, Hozol-é magaddal virágot, violát, Hiszen oly túl távol valál rég, S már nagyon várnak: tudod, odaát. A régi kert fehér már, itt a tél, Hol te vagy, ott most érik a narancs, A hárfa zeng, de szívem nem zenél, Mert elment már érted a parancs.
79
Az ukáz téged harczba szólít újra, A puskatűzben elveszel talán, Szerelmünk ma hattyúdalát sírja, S a kert hótalárt hordoz már magán. Ünnepli fehér, első szerelmünket, A fontos percznek szép emlékeit, A fák letarolt ága fájdalomtól reszket, Szívem e falból édes kínt merít. Visszatérsz-é hosszú utadról még, Hozol-é magaddal virágot, violát, Hiszen oly túl távol valál rég, S már nagyon várnak: tudod, odaát. S hozott virágod hull rám szaporán…
Manon A vers először a Székelyhídi Hírlap 1912. dec. 12-i számában jelent meg, de keletkezési helye és ideje: Milánó, 1911. szept. 11. éjjel.4 A Prévost abbé által a 18. században megrajzolt Manon Lescaut alakja koronként fel-felbukkant a művészetekben mint inspiráló tényező. Így a 19. század végén is. Elsőként Auber írt a történetből operát (1856), majd Massanet (1884) és Puccini (1893), Gulácsy azonban Gillet zenéjét jelöli meg a vers címében. Valószínű azonban, hogy Gillet neve azt a Philippe Gille-t rejti, aki a korszak neves librettistájaként több neves komponistával is dolgozott, és Massanet Manonjának is, Henri Meihac mellett, szövegkönyvírója volt. Azért valószínűsíthető ez, mert a nagy zenei lexikonok sem ismernek Gillet nevű zeneszerzőt, viszont Massenet operája5 népszerű darabja a korszak zenei életének. A mi számunkra is az tűnik tehát fontosnak, hogy Prévost történetéből mi válik érdekessé a zeneszerző számára, hiszen a könnyelmű, csélcsap, szerelméért bűnre is képes fiatal lány és az érzelmeit gáttalanul követő lovag tragédiája több olvasatot is magába sűrít. Massenet számára a lány következetes szerelme és a társadalmi gátak áthágása tűnik fontosnak. Hűtlenkedései, a lovaggal közösen véghez vitt csalásai kimaradnak az operából, viszont fontos új motívumként jelenik meg, hogy de Grieux papnak készül, és erről az útról tántorítja őt el Manon megújított szerelmi vallomása. Így ebben az operában Manon őszinte és kiszolgáltatott nő, aki szerelmében hű, de vét a társadalmi normák ellen, s ezért kell kirekesztetten, börtönre ítélve meghalnia, szerelmét viszont társadalmi helyzete megmenti a ha4 5
SZÍJ Béla, Gulácsy Lajos, Budapest, Corvina, 1979, 182. Grove’s Dictionary of Music an Musicians, fifth edition edited by Eric BLOM, London, Macmillan and Co. Ltd. 1954–1961, Vol. 5. 624.
80
sonló sorstól, de el is választja őt a lánytól. Így válik érthetővé a vershelyzet, amelyben a távolban lévő kedvest szólítja meg a beszélő és az a vágyakozással teli attitűd, amely a vers alaphangját meghatározza. Ebben a szituációban a szerelem, a boldogság utáni vágy olyan értékké válik, amelyet de Grieux már a Prévost-regényben is szokatlan újítással határoz meg, és amely megfogalmazás a szecesszió dekadenciájához is közel áll. „A boldogság, amit oly nagyra tart, száz meg száz fájdalommal keveredik tehát, vagy ha még pontosabban akarjuk meghatározni, a gyötrelmek szövedéke csupán, amelyen keresztül a boldogság felé törekszik az ember. Ha tehát a képzelet ereje még ezekben a szenvedésekben is gyönyört talál, mivel ezek remélhetőleg boldog kibontakozáshoz vezetnek, miért bélyegzi ellentmondónak és esztelennek viselkedésemet, amikor én sem teszek mást?... A szenvedések útját járom, de a remény, hogy célhoz érek, elcsitítja a kínokat, s ha egy percet vele tölthettem, nem sajnálom a szenvedést, amit fizetnem kellett érte.”6 Elvágyódás A vers másik fő motívuma a mediterrán elvágyódás, amely egy tájhoz kapcsolja a tulajdonképpen személyhez kötödő vágyat: a távollévő kedves ugyanolyan fontos (azaz igazából fontosabb), mint a mediterrán vidék képviselte értékek. Illetve a kedves utáni vágy szemérmes-szenvedélyes kifejeződése a távoli, meleg vidék tavasza iránti nosztalgia. A szöveg oppozíciójában a déli vidék melege, növényi gazdagsága áll szemben az adott világ ridegségével, és ez a jelenvaló közeg válik fontosabbá, egyrészt sokkal nagyobb terjedelmével uralva a verset, másrészt az ősz és tél attribútumaival rajzolva meg ezt a ridegséget. Így a mediterrán vidék (és az elmúlt boldog szerelem) iránti igény, vágyódás csak mintegy refrénszerűen ismétlődik a versben, és igazából a szöveg jelenének értékvesztett, kiüresedett, halálközeli állapota válik uralkodóvá, amelynek egyetlen értékes, életteli momentuma éppen ez a múltidézés. A zárósor nem teszi kétségessé, hogy a két világ, a két létállapot közül melyik győzedelmeskedik: a vers beszélője körül bezárul a világ, a ráhulló virágok ezt a magányt, bezártságot érzékeltetik – és szinte egy temetés képét idézik.
Ovidius Nem véletlen, hogy a magyar lírában éppen az őszinte barát, Juhász Gyula költészetében találunk hasonló költői megoldásokat. Fiatalkori verse, az Ovidius,
6
Antoine-François PRÉVOST, Manon Lescaut és des Grieux lovag története, ford. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE Emil, in: Klasszikus francia kisregények, Budapest, Európa, 1988, 512.
81
majd a verstéma későbbi alakulásai/változatai Gulácsyhoz hasonlóan építik fel az elvágyódás motívumait egy adott szövegen belül. Saját vallomása szerint: „Tizenhat éves voltam, és már lemondtam a világ örömeiről. Már megjelentek verseim a Szegedi Naplóban, és éppen azon a napon, amelyen a váci noviciátus kapuját átléptem, hogy a világot megvessem, és tekintetemet az ég felé irányítsam, jelent meg első versem a Budapesti Naplóban. Ovidiusról szólt, aki Rómába vágyik, szeret és remél. (A világról, úgy látszik, nem lehet olyan könnyen lemondani.)”7 Az életrajzíró irodalomtörténész szerint: „1899. augusztus 25-én a Budapesti Napló is közölte egy versét, az Ovidiust. Ez is nagyon jellemző: a száműzetésben élő latin költő nevében szól benne az ifjú, aki elsősorban édesanyja kívánságára indult a maga Tomijába, Vácra.”8 Tudjuk, hogy később máramarosi és szakolcai száműzetését is többször hasonlította Ovidius Tomijához.9 Ezek a megjegyzések egy korai Ovidius-vershez köthetők, melyet a kritikai kiadás a 13. sorszám alatt hoz.10 Ebben a szövegben laza szövéssel, de érezhetően megtalálhatók a későbbi versek erős oppozícióba állított motívumai, amelyek Gulácsy versében is fellelhetők: az északi hidegbe kitaszított költő, „a szerelem víg dalnoka” az egykori szebb világba vágyik vissza. Később, 1906. ápr. 5-én jelenik meg a Budapesti Naplóban az az Ovidiusvers, amelyet a kritikai kiadás 106. sorszám alatt közöl, és többek közt ezt a megjegyzést fűzi hozzá: „Az Ovid levele Júliához című vers mondanivalójának első kidolgozása. Mivel azonban attól lényegesen és a versformát tekintve is eltér, nem tekintjük közvetlen változatának, hanem önállóan közzétesszük.”11 Ovidius Ti kóbor fecskék, Rómába menők, Hozzátok hírül majd nekem, Ragyog-e még az örökkék azúr, Lobog-e még a szerelem? Hatalmas Cézár uralkodik-e, Hódol-e még a kincses száz sziget, Rubintos lányok, csókos asszonyok Cserélgetik még a szíveiket? *
7
8 9 10
11
Idézi: Mikor én piarista voltam, Szegedi Napló 1921. máj. 5., in: Juhász Gyula 1883–1937. szerk. PAKU Imre, Budapest, Magvető, 1962, 26–29. PÉTER László, Juhász Gyula. Válogatott írások, Budapest, Argumentum, é. n. [2007], 11. Ua. 480. JUHÁSZ Gyula Összes Művei, szerk. PÉTER László, 1., Versek 1., 1898–1911., Sajtó alá rend. ILIA Mihály és PÉTER László, Budapest, Akadémiai, 1963, 20. Ua. 394.
82
Ti kóbor darvak, Rómából jövők, Ó, mondjátok csak, mi hír ott, Virul-e még az orgonás tavasz, Mely nékem virított? Győzelmes Cézárt istenítik-e Az aranyszavú költő dalai És kinyílnak-e csillaghímes éjjel A szeretők ablakai? Hej, amíg én itt rőt ködök között Tristiát költök aranyak hiján, Melyik poétát tanítgat dalolni S ölelni az én Júliám? A vers legismertebb változata – a kritikai kiadás 308. számmal jelöli – 1910. január 30-án jelent meg a Új Időkben.12 Ovid levele Júliához Tomiban ősz van. Barbárok a népek És idegenek némely csillagok. A borostyánom zöldje dérbe téved És örömektől oly özvegy vagyok. Júlia, szeretnélek látni téged És Rómát, ahol tavaszég ragyog. Tomiban ősz van és a lelkemben tél, Júliám, Rómám, ó be messze estél! Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár És ki a költő és miről dalol? Ki hordja most Ovidius babérját, Kacér Fortuna most kihez hajol? Tomiban ősz van. Hervad a babérág, – Ó boldog az, ki él titokba jól. Rómában minden fürdik szent tavaszban, Tomiban ősz van és én itt maradtam. Szépek-e most is Rómában a szépek, Az élet most is oly édes, vidám? Melyik poétát tanít verselésre 12
Később 1929-ben a Reggel és a Nagyváradi Napló is megjelentette. Ua. 488.
83
S szeretkezésre az én Júliám? Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet: Szeretni s veszni szerelem hiján! Tomiban ősz van és nincs szerelem. Több tavaszom már nem is lesz nekem! Látható, hogy a Gulácsy- és a Juhász Gyula-vers közös motívuma a mediterrán táj rajza és a hátterében meghúzódó szerelmi vágyódás. Bár különböző korokhoz kapcsolják ezt vágyódást, a költeményeket mozgató erő mindannyiszor az ellentételezés: a hideg jelen és a távoli meleg vidék ellentétéhez a múltbéli boldog szerelem képe és a jelen vesztesége kapcsolódik. De a két Juhász-vers között is nagy különbség figyelhető meg, hiszen az első változat egy nyitott zárlattal az életre, szerelemre hangoltság létjogosultságát erősíti, míg a második zárt szerkezete, a szerelem elvesztése (mint oly sokszor a literatúra nyelvi közegében!) az életlehetőségek bezárulását is jelenti. A szöveg képi síkján mindkét esetben a táj, a virágok, a hangulati elemek dominálnak, és ezek a képek ábrázolják a fogalmi síkon jelenlévő, de csak éppen megfogalmazott szerelmi vágyódást. Életérzés és versstruktúra Nem véletlen, hogy a két barát hasonló versstruktúrát választ, ha különböző megoldás-részletekkel is, illetve más esztétikai minőségben, hiszen rokon gondolkodásuk, világlátásuk indokolja ezt a hasonlóságot. Mint tudjuk, Gulácsy sorsa, halála igen mélyen érintette a költőt, hiszen az utolsó időkig látogatta a festőt a kórházban, és hallatlan megértéssel fogadta el az állapotát: „Kolostornak érezte a klinikát, ahova elvonult elmélázni és alkotni, a megőrült világ és emberek elől. Mert dolgozott itt is titokban... Néha észrevétlenül beosontam hozzá, lábujjhegyen megálltam az ajtóban, és elnéztem, amint valami régi olasz áriát dúdolva festett, néha térdepelve, mint nagy előde, Beato Angelico.” 13 Szinte önvallomásszerű, amit Juhász az elmegyógyintézetben kezelt barátjáról fogalmaz meg: „Gulácsi igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült; egy tiszta művész, egy tisztára művészietlen korba született bele és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlágosan gyöngéd és gyönge volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen.”14 Amikor Gulácsy monográfusai ezt az életérzést fogalmazzák meg a festőre vonatkozóan, nem nehéz ott látnunk a költőtárs hasonló tragédiáját a festőbarát mellett: „A szecesszió tipikus és „legmegrögzöttebb” művészeivel szemben, akik 13
JUHÁSZ Gyula Összes Művei, szerk. PÉTER László, 7. Prózai írások 1923–1926, Sajtó alá rend. ILIA Mihály, Budapest, Akadémiai, 1969, 174. 14 Uo.
84
otthonosan mozogtak a maguk „kivonulási területén” – mely végül is az egzotikum és az erotika melegházává szűkült –, Gulácsy tétova maradt és otthontalan, a kirekesztettség átkával sújtva, egész életében kereste a kifejezést: önmaga megvalósításának, ha nem is legtökéletesebb, de legteljesebb formáját.”15 Azaz Szíj Béla szerint: „A boldoguláshoz és a boldogsághoz vezető saját útját annyira bonyolultnak érezte, hogy ő, aki az ősi egyszerűségeket és közvetlenségeket kereste, az ugyancsak egyszerű érzelmi és érzéki impulzusokat bonyolult stilizálással és félszeg töredékességgel adta elő.”16 A két verset mozgató művészi világ ugyanazt az életproblémát vázolja fel, egy kényszerű világba zártság és az ebből történő elvágyódás mindkét lírai magatartás kulcsa. A zártság, a lélek magánya hasonló életparadigmát épít ki: a tudat bezárulását, a szellemi zarándoklatból induló, kegyetlenül átalakuló, örök száműzetést.
15 16
SZABADI Judit, Gulácsy, Budapest, Corvina, 1969, 6. SZIJ Béla, Gulácsy Lajos, Budapest, Corvina, 1979, 111.
85
